Az szentek tiszteletirűl

Hogy az szentek tiszteletiben semmi bálványozást mi nem elegyítünk, két derekas bizonyságot hoztam vala elő az első levélben. Első ez vala: Mi semminémű isteni méltóságot és tulajdonságot nem adunk a szentekre, mivelhogy azt tanítjuk, hogy az mi könyörgésinket, szűnk indulatját etc., nemkülönben látják, hanem csak úgy, mint az próféták látták, tudniillik az Istennek jelentéséből. Nemkülönben kérünk testi-lelki jókat tőlök, hanem csak úgy, hogy könyörgésekkel nyerjék ezeket minékünk, miképpen az élő hívek is egymást könyörgésekkel szokták segíteni. Nem olyan közbenjáróknak hisszük őket, minémű az mi Üdvözítőnk csak egyedül, tudniillik, akik eleget tehetnének Istennek az mi bűnünkért, hanem csak olyanoknak, minéműnek nevezi az Írás Mózest, és aminémű közbenjáró egyik élő ember az másikért, midőn Istennek könyörög. Mindezekben pedig nyilvánvaló dolog, hogy semmi isteni méltóság nem adatik az szenteknek: tehát nincs ez ilyen tiszteletben semmi bálványozás.

Második bizonyság ez vala: Ha szinte az szentek nem tudnák is az mi kérésünket, ha szinte nem segíthetnének is minket: mindazáltal nemcsak bálványozók nem volnánk, az szentek segítségét kérvén, hanem inkább az könyörgésnek módjával is megjelentenők, hogy mi az szenteknek nemcsak isteni tiszteletet nem tészünk, de sőt inkább oly dolgot tulajdonítunk nékik, mely az Istenhez semmi formán nem illik. Mert csak azon kérjük őket, hogy könyörögjenek Istennek érettünk; ezen pedig az Istent semmiképpen nem kérhetjük. Tehát csak oly tiszteletet tészünk az szenteknek, mely ugyan nem is férhet semmi módon az Istenhez.

Ezekre kell vala megfelelni Alvincinek, ő pedig távul kerül. Akarod, úgymond, glossálni, mint mondjátok Máriát közbenjárónak, de belésül, inkább hiszem, nem volt elég porod, valamihez kezdeni pedig és félbehagyni szégyen volna, ha orcád volna. Ítílje meg akárki, ha félbehagytam-é, amit elkezdettem, mikor Isten szerént lelkem szerént megmondottam, hogy Boldogasszonyt nemkülönben mondjuk közbenjárónak, hanem amint Mózest az Írás közbenjárónak nevezi, és mi is az élő embert, mikor másért könyörög, közbenjárónak mondhatjuk. Te vagy az, Alvinci uram, aki mindent félbeharapsz és az olvasót Bézára, Bullingérusra, Musculusra+ igazítod, annak bizonyságára, hogy mi az szenteket ugyan Isten gyanánt imádjuk. De mi tudjuk, jobban nálatoknál, mint tiszteljük az szenteket, és bátran azt mondjuk, hogy átok légyen, valaki Isten gyanánt imádja az szenteket. Mit akarsz egyebet? Mivelhogy pedig az levélben is az Gyarmathi Miklós ellen írt könyvemre igazítálak, most is arra igazítlak. Melyben megmutatám, hogy az szenteket nem szabad imádni különben, hanem csak olyan imádással, minéművel imádá Náthán Dávidot, azaz csak teremtett állathoz illendő böcsülettel és tisztességgel kell őket illetni. Emellett pedig vélünk egyetemben Epifánius és az több régi szentek igazán tanítják, hogy az isteni adoratio* sem Boldogasszonyt, sem senkit az Isten kívül nem illet. Ugyanazon helyen megmutatám, hogy Bonaventura+ az Mária psaltériomában semmi isteni tiszteletet nem tulajdonít Máriának.

És mikor Szűz Máriát azon kérjük, hogy könyörüljön rajtunk, az bűnösöket megtérítse, vigasztalja az szomorúkat etc., Csak azon kérjük, hogy könyörgésével nyerjen kegyelmet nékünk az Istentűl. Feliciánust hozod elő, mintha azt írná, hogy aminémű imádással imádtatik az Jézus Krisztus, azonnal imádandó Szűz Mária. Nálam ez az Feliciánus nincsen, nem láthatom meg, ha igazán hozod elő vagy hamisan; de azt mondom, hogy ha ő szava ez, amit te reáfogsz, nem jól szólott, nem az római anyaszentegyház vallása szerént szólott, nem igazat mondott, és ebben senki közülünk őtet nem követi. Jóllehet én nem hiszem, hogy sem Feliciánus, sem senki egyéb azt mondotta volna, amit te rebesgetsz. Mert ha az pozsonyi apácákrúl oly nyilván merél hamisat mondani, amint ezelőtt megmutatám; ha Bellarminust+ és Soáriust csak ím nemrégen oly méltatlanul akarád hasonló gyalázattal illetni az képek tiszteletiben: nem okoson cselekedném, ha itt az te szavadat exceptio* nélkül való igazságnak ítílném.

Holott pedig dicsekedel azzal, hogy ti az szenteket igen tisztelitek, megmutatám az Gyarmathi ellen írt könyvben és egyébütt is, mely szépen tiszteli Calvinus+ az szenteket. Ha az gyalázat és szidalmazás tisztesség tinálatok, Calvinus+ is, az te atyád, igazán tiszteli az szenteket.

Itt sem felel azért Alvinci az én bizonyságimra, kiváltképpen az másodikra egy szót nem szóla; mert ubi non est,* ott ne keresd.

Azért béfejezvén ezt az első levélre való szitkozódásit, azt írja, hogy irigylem én az ő állapatját és hízelkedem néki, mikor böcsülettel illetem őtet. Nincs miért hízelkedjem, mert sem várok, sem tartok tőled, hanem csak az én emberségem vitt reá, hogy tisztességesen szólnék hozzád, mivelhogy nem az te gyalázatodra írtam, azt mit írtam, hanem az igazság oltalmára. Ha gyalázni akarnálak, talán olyakat mondanék, hogy az mustármag megráncoltatná az orrodat. De csak az igazság maradjon helyén, nem kívánom gyalázatodat. Irigységre való dolgot sem ismérek semmit benned, mert ebben az egész írásodban tudós emberhez illendő mondást csak egyet sem látok. Azért res tuas tibi habeto*.




Hátra Kezdőlap Előre