A természetnek és az Isten malasztjának különböző indulatirúl

Fiam, szorgalmatoson reá vigyázz a természetnek és a malasztnak indulatira, mert igen alattomban és ellenkezőképpen indulnak; egyebek a lelki és belől megvilágosíttatott emberek kívül csak alég választhatják meg ezeket. Mindnyájan jót kévánnak, és szavokban s cselekedetekben valami jóra néznek; innen vagyon, hogy a jónak színe alatt sokszor megcsalatnak. A természet álnok, sokakat magához vonszon, tőrbe ejt, megcsal, és mindenben magát veti célul. De az Istennek malasztja együgyűven jár, és eltávoztatja még a színét is a gonosznak, csalárdságot nem forgat, és mindeneket Istenért cselekeszik, kiben mint utolsó végben nyugszik.

A természet kedvetlenül hal meg, nem örömest nyomorog, nem örömest győzetik meg, nincs jó kedvvel más ember birtoka és igája alatt. Az Isten malasztja pedig igyekezik a maga öldöklésére, elleneáll az érzékenységek vágyódásinak, kívánja, hogy más birtoka alatt legyen, akarja, hogy meggyőzessék, nem igyekezik maga szabadságával élni, örömest fenyíték alatt tartatik, és nem kívánja, hogy parancsoljon valakinek, hanem mindenkor az Isten birtoka alatt akar élni, maradni és lenni, és az Istenért kész minden emberi birodalom alatt meghajolni. A természet maga hasznáért munkálkodik és arra figyelmez, mi haszna lehet néki másbúl; a malaszt pedig nem arra vigyáz, ami magának hasznos és alkalmatos, hanem inkább arra, ami sokaknak előmenetekre vagyon. A természet örömest vészi a tiszteletet és böcsületet; a malaszt pedig minden tisztességet és dücsőséget híven Istenre fordít.

A természet retteg a szégyenvallástúl és gyalázattúl a malaszt pedig örvendez, mikor Krisztus nevéért kisebbséget szenved. A természet szereti a henyélést és test nyúgotást; a malaszt pedig nem lehet hivolkodó, hanem örömest munkálkodik. A természet szereti a cifrát és csinosságot, irtózik az alávaló és temérdek* öltözettől; a malaszt pedig gyönyörködik a köz és alázatos öltözetben, nem átall kopott, goromba posztóban öltözni. A természet a mulandókra figyelmez, örül a földi nyereségnek, szomorkodik a kárvalláson, megháborodik egy kis bosszú beszéden; de a malaszt az örökkévalókra figyelmez, nem ragaszkodik az elmúlandókhoz, meg nem háborodik a kárvalláson, meg nem keseredik a kemény szón: mert az ő kincsét és örömét mennyországban helyheztette, ahon semmi el nem vész.

A természet sokat kíván, örömesben vészen, hogysem ád, a maga tulajdonát szereti; a malaszt pedig könyörületes és közönséges, nem keresi tulajdonát, kevéssel megelégszik, boldogabbnak ítéli az adást, hogysem a vételt. A természet hajlandó a teremtett állatokhoz, a maga testéhez, a hiúságokhoz és szóbéli nyájaskodáshoz. De a malaszt Istenhez vonszon és a jóságos erkölcsökhöz; ellene mond a teremtett állatoknak, megveti e világot, gyűlöli a testi kívánságokat, megzabolázza az elmecsavargásokat, szégyenli a szem előtt forgást. A természet örömest vészi a külső vigasztalást, mellyel érzékenységi gyönyörködjenek; de a malaszt csak Istenben akar vigadni, és mindenekfelett a minden jónak kútfejében gyönyörködni.

A természet nyereségért és maga hasznáért cselekeszik mindent, semmit ingyen nem mívelhet, hanem jótéteményért vagy hasonló jót, vagy nagyobbat, vagy dicséretet és kedvet akar nyerni, és azt kívánja, hogy az ő cselekedete vagy adománya nagyra böcsültessék. A malaszt pedig elmúlandót nem keres, az egy Istennél egyéb jutalmat bérül nem vár, nem is kíván a világi szükségére többet, hanem csak amennyi őtet az örökkévaló jóknak megnyerésére segítheti.

A természet örül barátinak és atyafiainak sokaságán, dicsekedik nemes helyén és nemes nemből születésén, kedveskedik a hatalmasoknak, hízelkedik a gazdagoknak, örvendez magához hasonlóknak. A malaszt pedig ellenségit szereti, barátinak sokaságában fel nem fuvalkodik, születésének helyét vagy nemzetségét nem böcsüli különben, hanem ha azokban nagyobb jóságos erkölcsök találtattak; inkább kedvez a szegénynek, hogysem a gazdagnak, inkább szánakodik az ártatlanon, hogysem az hatalmason, örvendez az igazmondónak, nem a csalárdnak, inti a jókat, hogy az Isten ajándékit szomjúhozzák és igyekezzenek az Isten fiához jó erkölcsök által hasonlatossá lenni. A természet, hamar panaszolkodik a fogyatkozásrúl és alkalmatlanságrúl; a malaszt vastagon eltűri a szegénységet.

A természet mindeneket magához koporít*, magáért viaskodik és feddődik; a malaszt pedig mindeneket Istenhez térít, akitűl vagyon eredendő származások, semmi jót magának nem tulajdonít, magárúl kevélyen nagyot nem alít, nem verseng, maga tetszését a más ítéleti feliben nem veti, sőt minden tetszésben és értelemben örök bölcsesség és az Isten ítéleti alá veti magát. A természet titkokat akar tudni és újságokat hallani, tekintetes akar lenni és sok dolgokban forgani, azt kívánja: esmeretségben légyen és olyakat cselekedjék, melyekből dicséret és csudálkodás származik. De a malaszt nem gondol az újságokkal és hiúságok értésével, mert efféle kívánságok a régi romlott állapotból származnak; mivel semmi új és állandó nincs a földön. Azért arra tanít a malaszt, hogy az érzékenységeket megzabolázzuk, a hiúságos dicsekedést és mutogatást eltávoztassuk, ami bennünk dicsíretre és csudálkozásra méltó, azt alázatosan elrejtsük, és minden dolgokban, minden tudományban hasznos gyümölcsöt és az Isten dicsíretét és tisztességét keressük; nem akarja, hogy vagy maga; vagy cselekedete dicsírtessék, hanem azt kívánja, hogy felmagasztaltassék Isten minden ajándékiban, aki mindeneket csupán csak maga szerelméből adott.

Ez a malaszt természet felett való világosság és Istennek kiváltképpen való ajándéka, a választottaknak bélyege, az örök üdvösségnek záloga, amely embert a földiektűl a mennyei dolgoknak szerelmére emeli, és testi emberbűl lelki emberré változtatja. Azért mennél inkább lenyomatik és meggyőzetik a természet, annál bőségesb malaszt adatik, és a belső ember Istennek újobb látogatási által naponként az Isten ábrázatjára megújíttatik.




Hátra Kezdőlap Előre