A farizeusok és írástudók oly tekintetes erkölcsöket mutogattak, melyek tulajdon nemek szerént, ha idegen rútságokkal nem mocskoltattak volna, dicsíretet érdemlettek. Mert a farizeusokról azt írja Zsidó József, hogy a hivolkodó nyájaskodásoktúl elfogták magokat: nem gyengéltették és kínyeztették, hanem sanyarún tartották testeket: engedelmesek voltak a gondviselőknek: a véneket böcsüllötték: senkivel nem pántolódtak: kemény szóval senkit nem sértegettek. Az írástudók eleirűl, kiket esszénusoknak neveztek, azt írja azon József; hogy egymás között nagy szeretettel éltek: a világi gyönyörűségektűl, mint mérgektűl, iszonyodtak: szerették a tiszta életet: gazdagságon és egyéb világi jókon nem kapdostak: a haragot mértékre fogták: minden ígéreteket úgy teljesítették, mintha arra esküvéssel köteleztettek volna: soha nem esküdtek, mert tekéletlen embernek ítílték, akinek hitele nem lehetett esküvés nélkül.
De a szűvizsgáló Krisztus ezeknél nagyobb igazságot és tekéletesb jóságot kíván a mennyei boldogságra választott híveitűl. Mert noha kívül fényes volt a farizeusok és írástudók igazsága: de belől négy veszedelmes vétkek és fogyatkozások férgével vesztegettettek.
Először: A farizeusok magok cselekedetiben helyheztették üdvösségek reménységét, bűnök tisztulását és Isten előtt való igazulások nyerését. Maga senki egyéb a közbenjáró Krisztusnál a bűnökért eleget nem tehet és igazulást nem nyerhet. Mert Krisztus érdeme, hogy bűneink veszedelméből és kárhozat torkából kihozatván, a mennyei örökség reménységére és bizodalmas várására emeltettünk. Krisztus a szegletkő, melyen égig nevelkednek a lelki épületek. Krisztus a Dávid gyökere, mely élteti a nevedékeny ágakat: ő a felnyílt kút, melyből ered a víz, mely Isten országába lövellik: ő a tenger, melyből minden jó folyamok áradnak.
Másodszor: A farizeusok külső gonoszságokat távoztattak; de belső vétkek ellen nem harcoltak: kívül szépek voltak, mint a koporsók; belől poshadt döggel bűzhödtek; külső színnel ájtatosságot mutattak, szűbéli tisztaságra nem igyekeztek. Maga a Krisztus szolgáinak dücsőségek és tisztaságok belől vagyon, mert minden dücsőségek a jó lelkiisméret.
Harmadszor: Vége és célja a farizeusok igazságának az volt, hogy lássák és dicsírjék őket az emberek. Ha alamizsnát adtak, trombitás ment előttök, ki öszvehítta a sokaságot, hogy láttassék, mint adakoznak. Ha imádkoztak, utcákon imádkoztak, hogy mindnyájan reájok fordítsák szemeket. Ha böjtöltek, meghalványították orcájokat, hogy mutogatnák sanyargatásokat. Krisztus pedig azt parancsolja, hogy a jót ne azért cselekedjük, hogy láttassunk az emberektűl; hanem ki-ki lelkiisméretire nézzen: ne várjon mástúl dicsíretet.
Negyedszer: A farizeusok egyebeket megutáltak és magokhoz képest semminek tartottak. Maga a Krisztus igazsága azt kívánja, hogy semmi cselekedetünkben fel ne fuvalkodjunk, hanem Istenre hagyjuk azoknak fontolását és jutalmazását.
Sok dolgokat számlál Krisztus, Szent Máténak ötödik részében; melyekben kívánja, hogy a keresztyének igazsága meggyőzze és feljebb haladja a farizeusok igazságát. De a mai szent evangeliomban azt mondja, hogy nem elég a pokol kínjának elkerülésére, hogy embert nem ölünk és haragot nem tartunk: hanem a csúfolódó szókat és rágalmazó szitkokat is el kell távoztatnunk, ha a pokol tüzében nem akarunk égni.
Azért mivel ártalmas vétkek mennek által az ember nyelvén: ez jelen való órában, mennél rövidebben lehet, megmagyarázom: mennyi sok és veszedelmes vétkekbe keveri embert a kis darab húsocska, ha zabolán nem viseltetik.
Plutarchus+ írja; hogy mikor az egyiptomi király az áldozatra rendelt tuloknak legjobb és legrosszabb részét visszakívánta volna: Pittacus+ a nyelvet küldé vissza. Azonképpen mikor Amasis király Biastúl azt kívánta volna, hogy a vágómarhának oly részét küldje néki, mely mind jobb, mind rosszabb; a nyelvet küldé, mert a nyelvek szólása sok kárt és hasznot szerez. Anacharsist is, mikor kérdették volna: micsoda az emberben jobb és gonoszabb? Azt felelé, hogy a nyelv. Ezent jelentette Salamon, azt írván, hogy mind élet, mind halál a nyelv hatalmában vagyon. Az egyiptomi bölcsek is erre néztek, mikor az áldozat között azt kiáltották: a nyelv jó szerencse, a nyelv ördög: azaz minden jónak, minden gonosznak forrása és gyökere a nyelv.
Tagadhatatlan, hogy a nyelv nemcsak szükséges, de felette hasznos emberben. Először; mert ezáltal jelentjük egymásnak gondolatunkat, tanácsunkat, igyekezetünket, szándékunkat. Mivel szűből származik a szó: a nyelv a szűnek csapja. Azért amivel szívünk bévelkedik, az foly nyelvünkre; és miképpen a nyelv szárazságán és égésén a szűnek forróságát ismérik az orvosok; úgy a nyelv szólásából tudhatjuk, mi vagyon emberben: mert amit szívünk akar, nyelvünk azt emlegeti. Nyelv nélkül tehát sem egymás között való nyájasságunk, sem egymástúl való tanulásunk nem lehet. Másodszor; életre és eledel nyelésre szükséges a nyelv: mivel ez aki forgatja és fogunk alá taszigálja az étket, melyet mikor a fogak elégségesen megőrlöttek, egybehempelygeti és a gyomorba taszítja. Harmadszor; a nyelv érzi és megválasztja az ízeket: azért a gyomornak kóstolója, mely megisméri a hasznos és kedves vagy unalmas és ártalmas eledelt. Negyedszer; mindezeknél böcsületesb, hogy a nyelv isteni tiszteletnek temjénezője: mert avégre adatott a nyelv, hogy ezzel dícsírjük és hálaadásokkal magasztaljuk Istenünket. Azért a bölcs nagy jutalmazásnak mondja, hogy Isten néki nyelvet adott, mellyel őtet magasztalhassa. Másutt azt írja Salamon, hogy a tudós nyelv oly drága edény, melyben minden lelki orvosságok találtatnak. Mert ha kik hidegek az isteni szolgálatra: a szép szó és istenes intés, mint a tűz, felgerjeszti őket. Ha kik tunyák és késedelmesek a jóra: az értelmes szók esztenek, melyekkel felébred puhaságok. Ha ki szomorú, és búsulási között megepedett; a helyesen és módjával ejtett mézes szók megédesítik a lelket, megvastagítják a csontokat. Ha ki sovány az isteni dolgok értelmében: a jámbor nyelve, kifolyó szép forrás; melynek öntözésével nevekedik a mennyei bölcsesség. Erre nézve Isten mennyországban aranypereccel ékesíti a szentek nyelvét.
Az ígért földnek minden jókkal bévelkedő teljességét azzal jelentette Isten, hogy ezt mézzel és tejjel folyónak nevezte. Azonképpen, hogy a nyelvnek javait summában foglalná, azt mondotta; hogy a jó nyelv alatt méz és tej vagyon. A nyelv, ha oktat, tudatlanságtúl szabadít: ha énekel, gyönyörködtet: ha dorgál, jobbít: ha biztat, szűvesít: ha bátorít, vígasztal: ha fenyeget, tartóztat. A nyelvnek köszönjük, hogy a vad és oktalan módon élő emberek várasok társaságába szállottak és emberi életet tanultak. A nyelv oka, hogy a bölcs tudományok terjedtek. A szentlélek, mikor világ tanítóivá rendelte az apostolokat, nyelveket adott nékik, hogy az isteni tudományt terjeszthessék. Végezetre, a nyelvnek köszönhetjük, hogy sok országok romlástúl, sok igyefogyott emberek kétségbeeséstűl megmenekedtek. Mert az okos nyelv egészség, és ha a gonosz nyelv elrontja a várasokat; a jó nyelv áldása neveli és felmagasztalja az országokat. Azért bár minden érzékenységek, minden egyéb tagok egybecimboráljanak, sem cselekedhetnek annyi jót az ember lelkében, mennyit egyedül a nyelv. Tehát a testi tagok között jobb nincs emberben a nyelvnél.
Annak okáért, Isten ő maga, úgy megböcsüllötte a nyelvet, hogy mikor Páduai Szent Antal, halála után harminckét esztendővel; Szent Bonaventúra, kimúlása után százhatvan esztendővel, felvétetnének, hogy testek böcsületesb helyre vitetnék; noha egyéb tagok porrá lettek volt, de nyelvek oly nyersen és épen találtatott, mintha akkor lett volna halála a szent jámboroknak. De jaj, mely ártalmassá, és mennyi veszedelmek örvényivé tette az emberi gonoszság, ezt az Istentűl adatott böcsületes tagot?! Mert a szólást hazugságra, szitokra, hamis hitezésre; az ételt és ízlést dőzsölésre, dobzódásra, részegeskedésre fordította. És annyi gonoszságok raját helyheztette a nyelvbe, hogy nemcsak minden tagoknál ártalmasb: hanem, úgy tetszik, nem ok nélkül kívánta ama filozófus, hogy bár mindnyájan némák volnánk, kevesebb taplója volna a gonoszságnak. És talán Krisztus azért fohászkodott mélyen, mikor a némát meggyógyította; mert látta, hogy gyógyulása után több bűnök veszedelmében forog, hogysem némaságában. Mert oly ostor a nyelv, hogy senkit nem kímél; mindeneket csapdos, sebesít, kékít. Oly mérges az ő sértegetése, hogy amint a Világbíró Sándor hízelkedője mondotta; ha meggyógyul is a káromló nyelvek sebesítése, de a sebhely megmarad, és mint az arculvágás, rútítja a tiszta orcát.
Bévségesen és szörnyű igékkel magyarázza Isten, Szent Jakab által, a nyelvnek gonoszságát: mert annak ártalmit, nyolc veszedelmes tulajdonságokkal ismérteti.
Először: Azt írja Szent Jakab, hogy a nyelv tűz. Miképpen azért egy kis szikra nagy erdőt megéget: úgy a nyelv iszonyú romlásokat szerez. Szikra volt, úgymond Szent Jeronimus+, amaz istentelen Arius+; de mivel hirtelen el nem oltották, az egész világot megperzselte. Gonoszak ajakin tűz jő, mely házakat, várasokat, országokat gyűlölségekre, versengésekre, hadakozásokra gerjeszt. Egy nyelves ember oly egybeveszést szerez a nagy Fejedelmek között, melyet sok tanácsos nagy emberek sem tudnak leszállítani. A tűz hamar terjed, erősen éget; és úgy megemészt mindent, hogy helyre nem hozhatni ártalmit: hasonlóképpen a gonosz nyelv, mint égő kemence, hamar éget, és oly vastagon éget, hogy helyére nem hozhatja barátjának jó hírét, melyet szava füstivel és koromjával megfeketített.
Másodszor: Azt mondja Szent Jakab, hogy a nyelv minden gonoszságnak egybegyőjtetett sokasága: mert nincs oly gonoszság, melyet vagy el nem hitet, vagy nem oltalmaz, vagy magán végbe nem viszen a nyelv. Honnan vannak a sok gyűlölségek, ha nem a nyelvek rágalmazásából vagy hízelkedéséből? A prókátorok csavargó fogási, a bírák hamis szentenciái, a tanúk hitetlenségi; a gyilkosok, a hadakozások a gonosz nyelvek tanácsából és szóhordozásából áradnak. Mert miképpen a fene ló zabola nélkül; a nagy hajó kormány nélkül: úgy az ember minden veszélyre ragadtatik, ha a nyelvét meg nem zabolázza. Ennek felette a nyelv vétkei között sok vagyon, mely csak magán minden vétkek gonoszságát egybekapcsolja. Mert annyi gonoszság vagyon a hízelkedésben, mennyi bűnökre édesgeti és vonsza embert. A hazugságban, szitokban, rágalmazásban mindenféle vétkek rútítási találtatnak. És hogy többrűl ne szóljak, magán egyedül az átkozás egyszersmind minden gonoszságokat magában foglal: mert aki felebarátjának vagy fiának, leányának azt mondja: Isten szakassza nyakadat! Mennykő üssön! Akasztófán száradj! Ördög elvigyen! Harag, gyűlölség, gyilkosság, lopás, gyalázás, fia, leánya öldöklés és több gonosz vétkek találtatnak az egy átkozásban. Mert aki gonoszt kíván, bár azt ne cselekedje is, Isten előtt annak a gonosznak vétkével terhes: mint nyilván jelenti Krisztus Urunk, mikor azt mondja; hogy aki asszonyt lát gonosz kívánsággal, paráznaságba esett. Azért mindnyájan ellegyetek efféle átkozások nélkül: tudván elsőben, hogy az átkozódók Isten országából kirekesztetnek: aki pedig mennyországot elveszti, minden jót elveszt. Másodszor, hogy az átkozódásban foglaltatnak minden vétkek. És Isten sokszor az atyák, anyák átkát megteljesíti vagy a fiak, lányok vétkéért; vagy a szülék büntetéséért; vagy egyebek oktatásáért.
Harmadszor: Azt mondja Szent Jakab, hogy a nyelv megmocskolja, rútítja az embert mindenestűl, úgy, hogy semmi tiszta nem marad benne. Miképpen a morgásért, a Mózes húgának testét, elrútítá a poklosság: úgy a fajtalan beszédű, szitkos és hamisság tanító nyelv, az embert éppen minden részeiben megmocskolja. Mert a gonosz nyelv az emberek fülén bébocsátja mérgét, és szívét fajtalan kívánságokkal, haraggal, eretnek tudományokkal megvesztegeti és minden jó erkölcsöktűl megüresíti.
Negyedszer: Azt mondja Szent Jakab, hogy a nyelv a mi életünk folyását, mely mint a kerék, sebesen forog a halál céljához; éppen mindenestűl felgyújtja, elperzseli, megégeti. A több vétkek ereje nem terjed egész életünkre, hanem a torkosság gyermekséget; a bujaság ifjúságot; a fösvénység és tisztesség kívánás vénséget ostromol és mocskol. De a hazug, szitkos, rágalmazó, csalogató nyelvnek gonoszsága, az ember életének teljes forgásit rútítja: egy házban lakókat észveszéssel; várasokat és országokat veszedelmes hadakozásokkal egybeköszörül: és mint a puska kereke, mikor megszalad, tüzet vet; a port felgyújtja, a golyóbist kitaszítja, és azzal megöli, akit talál: úgy a nyelv; meggyújtván a haragot és gyűlölséget, teljes életünket kínra és veszedelemre fordítja.
Nem elégszik a nyelv egy ember kárával és romlásával, hanem az egymás után született maradékokban is örökös, békélhetetlen visszavonásokat és veszedelmeket szerez, melyeket sok emberek vérével meg nem olthatni. Halljad, mely szörnyű szókkal számlálja a bölcs a gonosz nyelvek romlását: Amely nyelv két ember között észveszést szerez, vagy más előtt harmadikat rágalmaz: sokakat egy országból másba kerget: kerített várasokat ront: úri házakat fondamentomból kiásat: a sokaságok erejét levágja: erős nemzetségeket eloszlatja: és ha az ostorütés megkékít; a nyelvütés a csontokat egyberontja. Boldog, aki béfedetik a gonosz nyelv előtt. Aki pedig Isten ellen nagyot vétett, gonosz nyelvekre talál. Ilyen szörnyű romlásokra gerjeszti és gyújtja a nyelv a mi életünk kerekét; mely anélkül is, maga forgandóságával, állhatatlan változásival és a belénk oltott vágyódások tüzeivel, elégséges galyibát szerezhetne.
Ötödször: Azt írja Szent Jakab, hogy mivel gyehenna tüzével égettetik végre, nemcsak a jóllakó gazdag nyelve, hanem a szitkos nyelv is: ahová viszi embert a nyelvnek gonoszsága, onnan vagyon gyújtogatása. Mert oly veszedelmes gyújtogatásokat szerez, melyek megmutatják, hogy nem földi tűztűl, hanem ördögöktűl, pokol kemencéjében, pokol lángjával tüzesíttetik, és pokol módjára éget a nyelv. Erre nézve mondotta a bölcs, hogy pokol kínja a gonosz nyelvek rágalmazása: és jobb volna bűn nélkül pokolba vettetni, hogysem bűnt is tenni, pokolra is jutni, a nyelv gonoszságáért.
Hatodszor: Azt írja Szent Jakab, hogy noha oly fenevad, madár, kígyó nincsen, melyet az emberi vigyázás és szorgalmatoskodás lassan-lassan meg nem szelídíthet: de senki a maga nyelvét meg nem zabolázhatja. Azért azt mondhatjuk a nyelv győzedelmérűl, amit Krisztus mondott a tevének tőfokon általmenésérűl és a gazdag üdvözülésérűl; hogy Isten erejével és az ő malasztjának segítségével lehetséges, ami emberi erőtűl lehetetlen.
Igyekezni kell embernek, hogy úgy őrizze száját, mint lelkét; hogy szólásban ne vétkezzék. Köteles ember, hogy ajtót és lakatot csináljon szájának, és jó zabolán hordozza nyelvét, hogy halálos esetbe ne vesszen. Tartozik ember meggondolni, hogy a természet azért adott egy nyelvet, két fület, hogy többet halljunk, keveset szóljunk. Mert mint az üres edények inkább konognak, a lyukasak inkább folynak: úgy a sok szó azokhoz illik, kik okosságtúl üresek és gonoszsággal lyuggatottak. Azt is szemünk előtt kell viselnünk, amit Simónides mondott, hogy soha meg nem bánta hallgatását, de gyakran szólását. Mert a szók szárnyasok, és mint az elbocsátott madár, úgy a kimondott szó szabadjában röpül és vissza nem hozhatik. Azért dicsírik a históriák Zénót, ki maga nyelvét elharapta és a tirannus szeme közibe pökte, hogy ki ne mondhatná titkát. Gyalázza pedig, és a szentlélektűl vezéreltetett próféták és apostolok kívül, hihetőbbnek mondja az igen bolondrúl, hogysem az igen okos emberrűl, amit Cicero+ mondott egy emberrűl; hogy soha oly szót nem ejtett, melyet vissza kell forgatni embernek, melyekkel ismérteti Plutarchus+, mely sok károkat szerez a szapora szólás. Mikor egy barbély hallotta volna műhelyében, hogy az athénasbéliek hadát megverték Szicíliában, futton-futott a tanácshoz a gonosz hírrel: de a hírhozónak sem nevét nem tudván, sem személyét nem mutathatván; azt találák, hogy ő költötte a hírt, és a pellengérhez kötözteték. Azután meghozák hírét a vesztésnek, és úgy oldozá meg a hóhér a nyelves barbélyt. Más szép dologgal ismértet egy római tanácsos, mely titkon kell tartani, amit ki nem akarunk hírlelni: mert a felesége őtet sok sírással kérdezvén, mi dolog, amit a tanács oly titkon forral? Azt költé, és nagy titkon mondá az asszonynak, hogy egy pacsirta fejében arany koronát láttak, és azon búsulnak, mit jegyez? Az asszony ezt megsúgá szolgálójának, az másoknak: és annyira terjede, hogy mikor a tanácsba érkezék az ura, mindenek tudták ezt a hírt; és tőle kérdezték: ha látta a pacsirtát?
Mindezeket és több tanúságokat méltó eszünkben tartanunk, hogy nyelvünket kötve hordozhassuk. De azért csak Isten, aki nyelvünket zsinórra veheti és vétek nélkül vezetheti.
Megismérte a bölcs ezt az igazságot; azért tudakozódik fohászkodva: Kivel kell száját bépecsételtetni, hogy nyelve miatt el ne vesszen? Szent Dávid pedig, nyelvének szelídítőjéhez fohászkodván, így kiált: Édes Uram Istenem! A te malasztodat rendeld az én nyelvem őrzésére: a te hatalmas kezed légyen az én ajakim ajtaja, hogy gonosz szókra meg ne nyittassék. Azért Szent Ágoston+, nyelvének zabolázásárúl szólván, Istenhez kiált: Te parancsolod, Uram, hogy nyelvemet kötözve tartsam: segíts reá, és parancsolj bár, valamit akarsz! Mert ha senki meg nem szelídítheti nyelvét, tégedet kell kérnem, Édes Istenem, hogy megszelídítsed. A ló, ökör, oroszlán meg nem szelídíti magát, hanem embernek kell azokat szelídíteni. Az ember sem szelídítheti magát, hanem Istentől kell várni, hogy megszelídíttessék az ember. Így olvassuk; hogy mikor Mózest a zsidók kövezni akarták; mikor Sárát a szolgálóleány gyilkossággal vádolta: Istenhez folyamodtak; őtőle kértek segítséget; hogy nyelveket megzabolázzák.
Hetedszer: Azt írja Szent Jakab; hogy a nyelv nyughatatlan gonoszság. Mint az eleven kéneső, mindenkor mozog: soha a nyelv meg nem fárad a szólásban, noha az ember állakapcája elfárad. Szent Bernárd igazán írja; hogy a nyelvet a deákok a nyalástúl nevezték; mert hízelkedésével nyalogat egyebeket: vagy a kötéstől; mert minden gonoszt egy csomóban kötve visel. Mások azért mondják a kötéstűl neveztetni a nyelvet, mert ezt a természet, mint fene kegyetlen vadat, a fogak és ajakak rekeszébe zárlotta és fogságban tartja. De ennyi rekesz sem elég: mert nyughatatlan gonoszság vagyon a nyelvben. Erre nézve mondotta Eliu, hogy teli szóval: és mint a must elszaggatja a hordót, ha léleklyuka nincsen; úgy szorongattatik ő is. Azért szólok, úgymond, hogy ki ne fakadjon oldalamon, amit akarnék mondani. Ezen nyughatatlanságárúl szólván a bölcs, inti az embereket; hogy ha mi gonoszt hallanak másokrúl, ne röpítsék egyebek fülébe; temessék magokban; ne féljenek, hogy kifakasztja oldalokat: de utánaveti, hogy a nyelvnek nyughatatlansága oly kínt szerez embernek, ha hallgat, mint kínlódik az asszony, mikor nem szülhet. És mint akinek nyilat lőttek tomporájába, addig nem nyughatik, míg azt ki nem veszik: úgy a szűben rekesztett szó kínt szerez, míg ki nem fakad. Erre nézve mondotta Zeno+, hogy semmi nincs nehezebb a hallgatásnál.
Nyolcadszor: Azt írja Szent Jakab, hogy a nyelv teliden-teli halálos méreggel. A nyelv felebarátunk hírét-nevét megrontja: mert többen gyalázódtak mások nyelvével, hogysem magok gonoszságival. A nyelv sok igyenes erkölcsű ifjak lelkét fajtalan beszédekkel megöli: mert többeket ejtett fertelmességbe a gonosz szó, hogysem a belső vágyódás. A nyelv egybevesztvén az embereket, sokaknak fogyatja életeket: mert nem vesztek annyin fegyver miatt egyéb okokból, mint a nyelv gonoszságáért, mivel alig vagyon oly észveszés és gyilkosság a világon, mely a nyelven nem kezdetik vagy nyelv által nem öregbedik. Azért méltán mondja Szent Dávid; hogy az ember ajakában kurtakígyó mérge vagyon.
A méreg nemcsak hamar és künnyen árt, hanem orvosolhatatlan veszedelmet hordoz magában. A nyelv is hamar és künnyen sért. Mert egyéb vétkek üdőt, munkát, vigyázást, okosságot, alkalmatosságot kívánnak; mivel a lopók, gyilkosok, paráznák végbe nem vihetik gonosz szándékokat, szorgalmatosság és fáradság nélkül. De a nyelv, mint méreg, hamar és künnyen ártalmat szerez. Nem kell ahhoz okoskodás vagy munka, hogy a nyelv ártson: mert akinek kevesebb okossága vagyon, bévebben kiforr száján az ártalmas szó. Azért a bolondot is okosnak ítíljük, mikor hallgat: aki sokat szól, azt eszesnek nem tarthatjuk, mivel a sok szó bolondsággal jár.
Hogy a nyelvnek ártalmas voltár ennél is inkább ismértetné a Szentírás; nemcsak méregnek, hanem ostornak, éles beretvának, nyílnak, élesített kardnak nevezi.
Ennyi ártalmas gonoszságit, ennyi rettenetes veszedelmit számlálja a Szentlélek az ember nyelvének. Ezzel sem elégszik: hanem, különböző nemeit említvén a nyelv vétkeinek, magán mindenik ártalmát és kemény büntetését előnkbe adja; hogy annál inkább ismértesse a nyelv gonoszságát.
Nem győzném előszámlálni a sok különböző vétkeket, melyek a szólásban vannak. Azért csak azokrúl a két rendbéli vétkekrűl emlékezzünk, melyeket megszentenciáz Krisztus, a mai szent evangeliomban: tudniillik a csúfoló gyalázásrúl és a szitkos rútításrúl, melyek sértegetik felebarátunk jó hírét-nevét és tisztességes böcsületit.
Először azért azt mondja Krisztus, hogy aki felebarátjának azt mondja raca, nem szükség azt törvényre bocsátani, mintha kétes volna, ha érdemel-e büntetést: hanem tanácsos szentenciát kell fejére várni. Szent Jeronymus azt alítja, hogy ez a szó: raca, annyit tészen, mint külső értéktűl és böcsülettűl üres: mintha valakit kóczipór koldusnak neveznénk. Szent Ágoston+ úgy vélekedik; hogy ez a szó olyan, mint minálunk a jaj, oh, haha: melyek egyebet nem jegyeznek, hanem jelentik fájdalminkat, csudálkozásunkat, vigasságunkat. Azért mint mi, alávalónak akarván valakit jelenteni, szájunk tátva azt mondjuk: hű, bű, bá: úgy a zsidók a racát semmirekellő, rossz ember ismértetésére és csúfolására mondották.
De ez akármint légyen: bizonyos, hogy csúfoló, gyalázó, kisebbítő, böcstelenséget jelentő szó a raca.
Azt mondja tehát Krisztus, hogy, mennyországba nem megyünk, ha az ilyen szók távoztatásával a farizeusok igazságát meg nem győzzük.
Az embercsúfolás, tréfálás most oly közönséges, hogy sokan azt nem bűnnek, hanem tisztességes mulatságnak és udvariságnak alítják: de Isten, aki meg nem csúfoltatik, azt mondja; hogy utálatos őelőtte, aki megcsúfol egyebeket. Minket is arra kötelez, hogy messze járjunk az embercsúfolástúl, ha el akarjuk kerülni a pántolódást és szitkozódást: mert a csúfolásból künnyen üstökvonás következik. És hogy értenők, mint gyűlöli Isten az embercsúfolókat, azt mondja, hogy ő kemény ítíletet és súlyos verőket készített a más-nevetőknek.
Gyermekek valának, akik Elizeust, nem hamis költéssel, hanem kopaszságának nevetésével csúfolák: de a tréfáért, negyvenkettőt közülök elszaggattata Isten a medvékkel. Megcsúfolá Michol Dávidot, hogy az Isten szekrénye előtt örömében táncolt. Elnyeré a tréfa árát: mert magtalanná tévé őtet Isten a játékért. Nábált, aki Dávidot, mint szökött szolgát megcsúfolá, tized napra megölé Isten, azért a gyalázásért. És hogy több példákat ne számláljunk: világos szókkal törvényt mondott Isten az embercsúfolókra; hogy valaki mást megnevet, tréfál; meggyaláztatik, mikor nem gondolná.
Mindezeknél két rettenetesb jelenségekkel előnkbe adta a Szentlélek, mely gyűlölséges előtte, aki másokat megnevet és tréfál. Először: Mikor a kárhozott lelkek siralmas búsulásit előnkbe adja: mert azon jajgatnak ezek, hogy sokakat csúfoltak, megnevettek. Nem emlékeznek dobzódásokrúl, fajtalanságokrúl, ragadozásokrúl és egyéb vétkekrűl; hanem az embercsúfolásrúl: akarván ismértetni, hogy más vétkek nélkül is elég ez a kárhozatra. Másodszor: Gyógyulhatatlan véteknek ismérteti Isten az embercsúfolást. Mert aki a nyelveskedéshez szokott, soha teljes életében nem okosodik: hanem addig csúfolkodik, míg gyógyulhatatlan lészen. Azért parancsolja Isten, hogy se ne oktassuk, se ne dorgáljuk az embercsúfolókat: mert az ilyen intésnek egyéb haszna nincsen, hanem magunkat mocskoljuk, és gyűlölséget szerzünk. Úgy bánik tehát Isten az embercsúfolókkal, mint a doktor a halálra váltakkal: elhagyja és nem orvosolja őket.
Tudjátok-e, mi az oka, hogy Isten így gyűlöli az embercsúfolókat? Nemcsak az, hogy felebarátját megszégyeníti, megszomorítja, megháborítja a csúfoló; hanem hogy a csúfolók szava sok és nagy vétkekre viszi az embert. Ha ki részegségtűl tartóztatván magát, azt mondja, hogy nem iszik, mert nem szomjúhozik: az udvari trágár, csúfot csinál belőle, és azt mondja; hogy ím, uram is ökörré lett: csak akkor iszik, mikor szomjúhozik. Ha ki szemérmesen viseli magát; ha békességgel szenvedi bosszúságát; ha gyakorolja a szakramentomokat; játékot csinál belőle az embercsúfoló: és tréfás pirongatásival arra viszi a jámbor ifjat, hogy szégyenli, ha jámborb egyebeknél; és inkább akar rossz keresztyén lenni, hogysem untalan pironkodni. Azért gyűlölséges Isten előtt, aki kicsúfolja felebarátját.
Másodszor: A szitkos nyelvrűl azt mondja Krisztus, hogy aki atyjafiát bolondnak mondja, megérdemli a gyehenna tüzet. A gyehanna zsidóul Ge-Ennon, Vallis-Ennon, Ennon-völgyet jegyez. Ez a völgy Jeruzsálem előtt volt. Ebben a zsidók, pogány módon, áldozatokra rendelt hegyecskéket raktak, és azokon Molochnak áldoztak gyermekeket, tűz által. Az egész völgyet Tófetnek, azaz dobolásnak nevezték: mivel az áldozások közben víg dobolások voltak benne; noha nemcsak vigasságért doboltak, amint a pogányok szokásáról írja Plutarchus+, mikor gyermekekkel áldoztak: hanem azért is, hogy a veszett gyermekek jajgatásit senki ne hallaná. Ezt a Tófetet Josias király megfertéztette: és mivel csak a Jeruzsálem kapuja előtt volt, a váras büdösítő dögöket, és minden rútságokat oda hordatott. Mind a tüzért tehát, mellyel a gyermekeket égették; mind a büdös rútságok szemetéért, melyet oda hordottak: oly rút és gyűlölséges volt az a völgy, hogy a kárhozottak kínozására rendelt pokolt Tófetnek és gyehenna tüzének nevezték a zsidók.
Azt mondja azért Krisztus; hogy aki felebarátját bolondnak tartja, nem tömlöcöt és vasat, nem kardot és akasztófát, hanem a pokol tüzét érdemli.
Szent Isten! Ki üdvözül, ha elkárhozik, aki atyjafiát bolondnak mondja? Ki hinné ezt, ha maga nem mondaná az Igazság? Nagy dolog az, hogy minden hivolkodó szórúl számot kell Isten előtt adnunk, és méltó büntetést szenvednünk. De mennél nagyobb, hogy egy szitokért, mellyel bolondnak mondunk valakit, pokol kínjára kell mennünk! Jaj, mely igen eláradott az emberek között a szitkozódás! Igazán mondja a Szentlélek, hogy bolondok, akik szitkozódnak. És mivel szár nincs a bolondoknak: innen vagyon, hogy a szitkozódásnak sincs vége. Bezzeg Szent Mihály arkangyal még az ördögöt sem akarta megszidni, úgymond Szent Júdás apostol: mert noha az ördög méltó minden gyalázatra; de a mennyei bölcsességnek bévségéhez nem illett a szitkozódás. És a bölcs mondása szerént: aki az ördögöt szidja, maga lelkét rútítja. Szent Jakab pedig azt írja, hogy aki felebarátját gyalázza, Isten törvényét, sőt magát Istent gyalázza: mert az Isten képét és ábrázatját gyalázatos szókkal illeti. Ha azért a lopás vagy tolvajlás büntetésre méltó, mert külső javainktól megfoszt; a szitok és kisebbítés nagyobbat érdemel; mivel minden kincsnél drágább javunktúl megfoszt: tudniillik böcsületünktűl. És meg nem bocsáttatik vétkünk, míg tisztességét meg nem adjuk annak, akit meggyaláztunk.
Nem mondom, hogy ha gondolatlanul, hirtelen indulatból vagy tréfában bolondnak mond ember valakit, halálos bűnbe esik. Azt sem mondom, hogy Illyés, az Acháb vitézit; Elizeus, a csúfolódó gyermekeket; Szent Dávid, az istenteleneket megátkozván vétkeztek; vagy hogy abban vétek lett volna, mikor Krisztus a zsidókat és tanítványit; Szent Pál a Galata lakosit bolondoknak mondotta. Mert elsőben: Mivel egy a belső kívánásnak és külső cselekedeteknek jósága vagy gonoszsága: akit rétek nélkül ostorozhatunk valamely büntetéssel, szabad azt a büntetést néki kívánni: nem gyűlölségből, hanem hogy jobbuljon; hogy ostoroztassék gonoszsága; hogy mások tanuljanak rajta. Másodszor: Akit vétkéért megdorgálhatunk; vagy akinek ellenünk való agyarkodásit és rágalmazásit különben meg nem zabolázhatjuk, hanem ha bolondságát érdeme szerént torkába verjük: szabad azt szitokkal és egyéb kemény szóval illetni. Nem bosszúból, nem haragból és gyűlölségből, hanem hogy az igazságnak helye légyen; hogy pirongatással észre jöjjenek, akiket gyengébb orvoslással nem segíthetni.
Ezek mind így vannak. De emellett igaz, amit mond az Igazság; hogy valaki haragból, bosszúból, gyalázatért, méltó és illendő szükség nélkül felebarátját bolondnak mondja, pokolra méltó. Oh, szent Isten! Mennyi szitkok, átkok, mennyi káromlások és rágalmazások hallatnak naponként? Az ártatlan gyermekek alig tudnak szóllani, és atyjoktúl, anyjoktúl a szitkokat és mosdatlan, rút beszédeket immár megtanulták. A gyenge leányzók szemtelen szókat hallanak, melyek a szemérmet kimossák szívökből. Olyanok a keresztyének fiai, mint a zsidók gyermeki voltak Esdras idejében: kik annyira elkorcsosodtak volt, hogy a régi szentatyák nyelvén nem tudtak szóllani. Most is, senkitűl semmi jót nem hall ember: szitokkal, morgással teljesek minden utcák. Ha egy pogány, a mai prédikációból hallotta volna, mely szörnyű fenyítékekkel tiltja Isten az embercsúfolást és szidást; másfelől hallaná az utcákon a számtalan nyelveskedést és emberszólást: nagy dolog, ha vagy a keresztyén tudományt beszédnek nem ítílné; vagy tifelőletek azt nem gondolná, hogy csak azért hallgatjátok: mit parancsol Isten, hogy megmutassátok cselekedettel, hogy abban ti semmit sem hisztek vagy semmit azzal nem gondoltok.
De Keresztyének! Az Isten meg nem csúfoltatik: hanem magatokat úgy csaljátok, amint írta Zsidó József; hogy megcsalta magát Sedecias király: a királynak megmondá Jeremias, hogy Babyloniába fogva vitetik, ha meg nem hódol a babyloniai királynak: Ezekiel pedig azt jövendölé, hogy a király nem látja Babyloniát. Nem tudván egybehozni Sedecias a két mondást, megveté a Jeremias tanácsát. De későn vevé eszébe, hogy mind a két próféta igazat mondott: mert fogsága után kitolák szemét Sedeciasnak; azért Babyloniába fogva vitetvén, Babyloniát vaksága miatt nem látta. A keresztyének közül is sokan, az Isten irgalmára nézve nem hihetik, hogy egy szitokért vagy egy embercsúfolásért pokolba vettetnek: de mikor a magok szájok vétkéért kárhoznak, akkor fognak későn és haszontalanul, csepp vizeket keresni nyelvek hűvösítésére.
Azért, szerelmes atyámfiai, elsőben Istent kérjük, hogy nemcsak őrzőket, hanem ajtókat rendeljen szent malasztjával nyelvünk oltalmára. Azután magunk is vigyázzunk, és úgy őrizzük nyelvünket, mint lelkünket. Féljünk az Isten fenyegetésétül: mert nemcsak a világi és üdő szerént való büntetéssel ostorozza a szidalmazó és emberszóló nyelvek gonoszságát; hanem a pokolnak örökkévaló tüzével is ostorozzuk tehát nyelvünk esetit: és másolhatatlan fogadással arra kössük magunkat, hogy valamennyiszer esküvés, szitok, emberszólás jő ki nyelvünkön; mindannyiszor vagy bizonyos alamizsnát adunk; vagy valami testi sanyargatással magunkat megbüntetjük. És mindezek felett gyakran eszünkben forogjon, amit Aranyszájú Szent János nem egy helyen feljegyzett: tudniillik, hogy a mi nyelvünk és szájunk oly edények, melyekben Isten eleibe vitetnek a dicsíretek, hálaadások, könyörgések. Azért ha senki nem merné ganéjjal undokítani a tálat, melyben kedves eledelek; vagy a supplicatiót*, melyben könyörgések vitetnek a világi fejedelmek eleibe: hogy merjük mi az Isten tálait és könyörgő eszközit, a mi nyelvünket és ajkinkat, undok vétkekkel rútítani? Ha iszonyodunk attúl, hogy amely kehelyben az Urunk szent teste, vére volt, azt korcsmára küldjük, és a közitallal mocskoltassuk: ah, ne cselekedjük azt, hogy a Krisztus szent testének, vérének első ajtaját és tányérját, melyen hozzánk jő az oltáriszentségben; tudniillik, szájunkat és nyelvünket, az ördög és a gonosz bűnök szolgálatjára fordítsuk. Hanem hallgassuk és kövessük annak tanácsát, ki felállván a piacon, erős ígérettel köté magát, hogy valaki egészséges állapotban és minden jók bévségében, hosszú életű akar lenni: menjen házához, és igazán megtanítja, mint juthat ehhez. Mikor pedig ily nagy ígérettűl édesedvén, mindenfelől hozzá futottak volna; megnyitá a Bibliát, és a zsoltárból ama verset elolvasá: Aki szereti az életet, és jó napokat akar látni: vonja el a nyelvét a gonosztúl, és ajaki csalárdságot ne szóljanak! Ennél általabb út nincsen a csendes, békességes, bátorságos életre: mellyel áldjon meg benneteket az Atya, Fiú, Szentlélek. Amen.