A keresztyén vitézek kötelességérűl

Az Ótörvényben némely ájtatos asszonyok; a világi gondoktúl és pompáktúl elbúcsúzván, isteni szolgálatra adták mindenestül magokat; és éjjel-nappal az Isten sátorának ajtaja előtt vigyáztak; imádkoztak. Ezek Isten tisztességére akarván fordítani, amivel elébb a világnak kedveskedtek; amely tükörökbe nézvén csinosítani és szépegetni szokták volt magokat, azokat az Isten sátorának ékesítésére fordították. Mózes pedig azokból a tükörökből azt a rézmosdót mindenestül béfedette, melyben a papoknak életek vesztése alatt parancsolta Isten, hogy megmosnák kezeket, lábokat, valamikor a sátorba mennének vagy az oltárhoz járulnának.

Azt akarta Mózes, hogy az Isten sátorában oly tükörök légyenek, melyekben a papok magokat nézzék: és ha vagy orcájokon mocskok, vagy öltözetekben szennyek találtatnak, meglátván azokat; lemossák és megtisztogassák; hogy Isten eleibe éktelenség nélkül, tisztán és csinoson mehessenek.

Nem hagyta Isten tükör nélkül az anyaszentegyházat: sőt ebben minden rend és hivatal eleibe tulajdon tükört adott, azokat a szent és Isten előtt kedves híveket, kik különböző állapatban éltek, de szentül éltek. Azt akarván, hogy azok erkölcsét szemünk előtt hordozzuk; magunk szépségét vagy rútságát őbennek lássuk: és ha mi fogyatkozás találtatik erkölcsünkben, mosogassuk és szépegessük; hogy Istenünk tisztaságos szemeit éktelenséggel meg ne bántsuk; magunkat mocskos erkölcsökkel ne rútítsuk. Mert az Újtestamentom szentsége után nem mosdott kezet és testet, hanem tiszta lelket és szent életet kíván Isten tőlünk.

Miképpen a papoknak és világi fejedelmeknek, a szegényeknek és gazdagoknak, az uraknak és szolgáknak, az egészségeseknek és betegeknek, a férfiaknak és asszonyoknak, a szüzeknek és házasoknak, a nemeseknek és kézimunkás községnek tükörül adta Isten azokat a sok szent életű jámborokat, kik ezekben az állapotokban tisztán és tekéletesen viselvén erkölcsöket, szentek lajstromában írattak: Azonképpen a hadakozó embereknek, az anyaszentegyház oltalmazó bajnokinak, kik színesb és szívesb részei a keresztyénségnek; az Isten és igazság ellen tusakodók rontóinak; az árvák és özvegyek oltalmáért vérekkel kereskedő erős férfiaknak; a vitéz kenyeret évő több sok szentek között tükörül adta, főképpen a magyar vitézeknek, hazánkban, Sabariában* született Szent Mártont+: ki noha a püspöki méltóságban végezte életét; de vitézkedő állapotban nyerte az Istennek titkos jelenésit és világosításit, melyekkel a tekéletes vitézkedésnek és szent püspökségnek felségére emeltetett. Mert mikor Galliában vitézkednék, nemcsak minden katonai csintalanságtúl és feslettségtűl oltalmazta magát: hanem téli üdőben egy mezítelen emberre találván útjában; és egyebe nem lévén, mivel fedezné fázékonyságát, kapá kardját, kétfelé metszé köpönyegét, felével az elfázódott embert bétakará. És noha ezt sokan társai közül megnevették: de Krisztus oly kedvesen fogadá, hogy következő éjjel megjelenék néki, a koldusnak adott foltban öltözve, és azt mondá; hogy Márton adta reá azt a köntöst. Ezzel az isteni jelenésnek és tanításnak világosságával felindíttatván Szent Márton+ elhagyá a földi vitézkedést, és életének folyását isteni szolgálatra szentelé.

Mivel azért a vitézségben szentségre jutott Szent Márton+; én is e jelenvaló órában először röviden megmutatom, hogy nem tilalmas, hanem böcsületes, szükséges és Isten előtt kedves a módjával való vitézkedés és hadakozás. Másodszor megmondom, mint kell vitézkedni az istenfélő keresztyénnek, hogy lelkét megtartsa és veszedelmes fáradságokkal elegyedett teste szakadásának jutalmát, mennyországban vegye.

Ha abban az ártatlanságban maradott volna ember, melyben Istentűl teremtetett; szép békességben, gazdag nyugodalomban élt volna, mind észveszés, háborgás, hadakozás nélkül. De mihent Isten ellen pártot ütött az engedetlen ember: több ostorok között hadak és visszavonások támadtak, melyek világ kezdetitűl fogva voltak, és lesznek világ fottáig. Csak két fia vala Ádámnak, és a gonosz megölé az ártatlant. Csakhamar az özönvíz után, Nemród, Assur és egyéb hatalmaskodók, országokat kezdének hatalmasul foglalni; és amint a teremtésrűl írt könyvnek tizenegyedik részében olvassuk, Chodorlahomor sok királyokat meghódoltatott. Azután a világ idejével, nevekedtek a hadak gyümölcsi; az emberhalálok, romlások, pusztulások, kegyetlenségek és minden némű gonoszságok. Mert a hadak kiöltöztetik embert a természet szelídségéből, és minden fene állatoknál kegyetlenbé tészik. Elfelejtetik a vérnek és természetnek hasonlatosságát: az irgalmasságnak kötelességét: a mértékletes életnek tisztaságát. Azért sohult nagyobb és gyakrabb vétkek nem találtatnak, mint a táborokban: ott mulatság és deliásság, amiért a rendes várasokban megölik az embereket: ott a húzás-vonás, nyúzás-fosztás, az együgyű ártatlanok nyomorgatása, sőt halálos éhségre juttatása: ott az emberek kínzása, csonkítása, koncolása, gyilkos mészárlása: ott a szüzek rontása, a házasságok törése, a magok és egyebek lelkének örök kárhozatra bocsátása oly nyilván és szégyen nélkül uralkodnak, mintha ezekben vétek sem volna. Ebből a hadviselő emberek feslettségéből származott, amit írva hagyott Lucanus a római hadakozásokrúl; hogy nem találtatik a tábori emberekben jóság és tökéletesség. Erre néztek a deákok, mikor militiam & malitiam, a hadakozás és gonoszság nevét csak egy kis bötűvel különböztették, mint együtt járó szomszédokat: és mikor bellum, a hadakozást vagy undokságnak, vagy quasibelluinum, fenevadakhoz illendő dolognak nevezték.

A Szentírás a hadakozó embereket latroknak nevezi; mint a régi deákok a vitézlő emberek színét, kik a hadnagy körül forgódtak, latroknak hítták: jelentvén ezzel, hogy közel jár a vitézkedés a latorsághoz; és nehéz ezeknek egymástúl elszakadni.

Meggondolván Szent Dávid, mennyivel veszedelmesb a hadakozás a döghalálnál, inkább választotta, hogy Istentűl büntetődjék döghalállal, hogysem hadakozással: melyben az emberi dühösség minden rendtartást felforgat; és válogatás nélkül, bűnöst és bűntelent fogyat. Maga pedig, Isten, sok helyen és nyilván íratta; hogy a hadakozást ostorul veti azokra, kik őtet gonosz életekkel haragra indítják: ezekre ő küldi a dühös ellenséget. Mikor pedig haragját megengeszteljük, a hadakozást elrontja és békességet szerez.

A hadakban uralkodó sok gonoszságokra és veszedelmekre nézve nemcsak most a visszakeresztelők*, de régen egyebek is azt állatták; hogy keresztyén embernek nem szabad vitézkedni és hadba menni.

Ez nemcsak eretnekség, hanem országárulás. Mert Szent Pál írja; hogy az Isten szentei, úgymint: Ábrahám, Mózes, Józsue és sok istenfélő királyok, igaz hit által országokat győztek: hadakban vitézül forgódtak: ellenségek táborát felverték. Krisztus urunk is, a százados vitézzel szólván; dicsírte hitit, de nem kívánta, hogy a vitézkedést elhagyja.

Mikor minden rendek Keresztelő Jánoshoz menvén, üdvösséges tanítást vettek tőle: hozzájárulának a vitézek is, kérdvén tőle: Mi tehát, mit míveljünk? Nem felelé azt nékik: Hagyjátok el a vitézkedést! Tegyétek le a fegyvert! Maga ezt kellett volna mondani, ha szabad nem volt vitézkedni. És ha Keresztelő János, kérdés nélkül, élete vesztésével meg merte mondani a királynak, hogy nem szabad atyjafiai feleségével lakni: sokkal inkább az üdvösség útjárúl tudakozóknak megmondotta volna, hogy veszedelmes állapotjokat elhagyják, ha bűn nélkül nem lehetne a vitézkedés. De nem tilalmazta a vitézkedéstűl: hanem arra intette a vitézeket, hogy ragadománytúl és ártatlanok verésétűl oltalmazkodjanak. Ha bűn a vitézkedés; ha tilalmas gyilkosság, a harcon esett ölés: mennyivel nagyobb vétek a gyilkosság a lopásnál, annyival inkább kellett Jánosnak tilalmazni a harcolást. Bűn nélkül el sem mulathatta, hogy akik őtőle együgyű igazsággal és jó szívvel kérdezkedtek az üdvösség útjárúl, azoknak meg ne mondaná, hogy örök veszedelemre vivő állapotban vannak. De semmit effélét nem mondott Szent János; nem tanácslotta, hogy elhagyják a vitézkedést: hanem hadakozó emberhez illendő törvényeket szabott: és megtanította, minémű mértékletes igazsággal viseljék magokat, hogy se vereséggel, se félelemmel, se csalárd fogásokkal ne keresdkedjenek; se ajándékozásra ne erőltessenek senkit: hanem rendelt fizetésekkel megelégedjenek.

És ki nem látja, hogy ha a kígyók és farkasok, a dühös ebek és medvék ellen oltalmazzuk magunkat: sokkal inkább hazánk pusztító ellenségünkre; lopással és tolvajlással kárunkra igyekező gonoszakra, fegyverrel támadhatunk? mivel ezek gonoszságból ártanak, nem természetek dühösségéből, mint a vadak. Szinte oly szabad volt tehát Dávidnak megölni Goliádot, mint a juhait mardosó medvéket és oroszlánokat. Ha látod, hogy fiadat mardossa a kígyó, juhodat szaggatja a farkas; ölöd, vágod érette: tehát a fejedelem, mikor látja, hogy az ellenség kegyetlenül vágja, fogyatja híveit, csak elhallgassa-é? Természetbe oltatott törvény az; hogy szabad az erőszakot erővel elkergetni.

A hadakozás szükséges gonosz, és arra való, hogy bántás nélkül, békességben élhessenek a jámborok: hogy az ártatlanok oltalmaztassanak: hogy a gonosztévők büntetődjenek és zaboláztassanak. Azért nem gyilkosok – úgymond Szent Ágoston+ –, nem bosszúállók, akik a hadban embert ölnek: hanem törvényszolgáltatók, és közönséges szabadságoltalmazók. És vajon mi lenne belőle, ha szabad nem volna a keresztyén országoknak ellenségekkel viaskodni? Úgy járnánk fejenként, mint a zsidók; kik nem akarván szombaton harcolni, akkor méne reájok az ellenség, és mint a juhokat ölé, vágá.

Bezzeg a pogányok azzal kárhoztatták, és országrontónak mondották a keresztyén hitet, mintha tilalmazná a hadakozást, mellyel oltalmaztatnak a birodalmak. Erre a bolond ítíletre a Krisztus szavaiból vettek okot, mikor azt mondotta; hogy a gonosznak ellene ne álljunk: ha ki arcul csap, ha ki köntösünket elvonja, más orcánkat fordítsuk, más ruhánkat is odaadjuk. De nem vették eszekbe, hogy ezekkel a szókkal nem tiltotta Krisztus a fejedelmektűl, hogy hadat ne viseljenek; mert azért adott kardot kezekbe, hogy büntessék a gonoszakat; egyebeket sem fogott el attúl, hogy törvénnyel károkat ne keressék, vagy magok oltalmában másnak ne ártsanak. Hanem először, tiltja; hogy haragból és gyűlölségből bosszút ne álljunk. Másodszor, amint Szent Ágoston+ után írja Szent Tamás; a Krisztus parancsolatja csak arra kötelez, hogy ha szükséges a bűnnek távoztatására a szenvedés, készek legyünk minden gyalázatot és kárt szenvedni inkább, hogysem Istent megbántsuk. De ha bűn nélkül a gonosztévőt megzabolázhatjuk, és az ő rágalmazásából nevekedő botránkozást eltávoztathatjuk, nem kell a gonoszságra szabados utat adni a gonoszaknak. Erre tanított ő maga, Krisztus. Mert mikor őtet arcul csapá egy szolga, nem fordítá más orcáját; hanem szelíden okát adá, miért nem kellene annak lenni. Ezent cselekedte Szent Pál, mikor pofon ütötték. Úgy kell azért érteni a Krisztus szavát, hogy inkább másszor is arcul csapassuk magunkat; inkább kárunkat duplával szenvedjük, hogysem haragot, gyűlölséget, bosszút űzzünk; hogysem Istent megbántsuk: mert egyébaránt bűn volna, ha mást gonoszra ingerelnénk, és bűnét öregbítenők a vétkesnek.

Bizonyos tehát, hogy szabad az Isten népének hadakozni: de istenes hadakban, a keresztyénségért, az igazságért, az ártatlanok oltalmáért. És mikor így hadakoznák, nem ők hadakoznak, hanem Isten. Miképpen azért Szent Pál dicsíri azokat, kik igaz hittél és tekéletes igyekezettel hadakozván rontották az Isten ellenségit: úgy az anyaszentegyház, számtalan vitézlő embereket szentek lajstromába írván, esztendőnként innepekben emlékezeteket megújítja: úgymint Mauritiust*, Szent Györgyöt*, Achatiust*, Alexandert+*, Floriánt*, Anastasiust*, Gallicanust*, Marcellust*, Nicostratest, és egész legiókat, hatezeres szent hadakat. Mert miképpen az Ótörvényben azzal szenteltettek a papok, hogy kezeket, lábokat megvéresítették: úgy akik törvényes, igaz hadban Isten ellenséginek vérét ontják; Istennek szentelik kezeket. Noha azért sok lelki veszedelmek között forog a vitézkedő ember; és arra nézve Szent Ambrus+ és Szent Ágoston+ minden egyházi embernek tanácsolja; hogy házasság és hadakozó tisztek szerzésére ne ereszkedjenek: mivel a házasok veszekedése és a vitézlő emberek gonoszsága azoknak szokott tulajdoníttatni, kik ezekben szerzők voltak. De az is igaz, hogy a vitézlő állapotban szentül élhet ember.

Az egyházi embereket, az anyaszentegyház törvénye eltiltotta a hadakozástúl, és azt kívánta, hogy a papok azért menjenek táborba, hogy a bűnöket feddjék és tiltsák, a félelmeseket bátorítsák: a betegeket és sebeseket halálhoz készítsék. De ez az egyházi törvény nem kötelezi a papokat, mikor magok vagy hazájok oltalma szükségképpen kívánja, hogy kardot rántsanak: mert akkor azt cselekedhetik, amit Mózes vagy a Machabaeusok: kik papok lévén nagy hadakat viseltek.

Lássuk immár, mint kell magát viselni az istenes vitéznek, hogy ne csak világi zsoldot, hanem mennyei koronát érdemeljen vitézkedésével.

Három dolgot ír Szent Tamás szükségesnek az igaz hadakozáshoz: Első az, hogy a törvényes fejedelem, ország akaratjából és rendeléséből indítsa és viselje a hadat.

Ha kit azon ország vagy váras tagjai közül megbántott vagy károsított valaki, nem szabad maga erejével eleget tenni magának, sőt a Római Törvény király árultatásnak mondja, ha ki fejedelem akaratja nélkül népet gyűjt, és hadat indít: mert az ország és váras tagjainak bírája vagyon, ki igazságot szolgáltathat. De mikor más fejedelem és ország megbántja a szomszéd fejedelmet; ha emberséges szorgalmaztatásra nem akar eleget tenni: nincs egyéb bíró, aki erőltethesse a vétkest, hanem az, aki megbántódott. Mert miképpen az idegen ember, amely várasban vétkezik, annak bírójátúl ítíltetik; mivel gonoszságával annak hatalmába ejtette magát: azonképpen, amely fejedelem kárt tett a szomszéd fejedelemnek, a megsértetett ártatlan ítílése alá esett; és ez hadat indíthat ellene, hogy kötelességének megfelelvén, oltalmazza a közönséges jót, és annak sértegetőit büntetéssel szoktassa csendességre.

Második szükséges dolog a hadakozáshoz; hogy igaz igye és igen szükséges nagy oka légyen annak, aki hadat indít, mert ez az utolsó és veszedelmesb orvosság; melyhez csak akkor szabad nyúlni, mikor egyéb orvosság nem találtatik.

Nincsen veszedelmesb dolog, mint a hamis hadindítás. Mert valami károk és bűnök esnek a hadakozásban, mindazokban részes, mint első és fő ok, aki hamis hadat indít: valamennyi lélek elvész, az ő lelke ad számot azokrúl. Azért ha egy gyilkosság, egy lopás, egy ház égetés, egy paráznaság, testi és lelki halálra méltó: mit mondjunk arrúl, aki ennyi ezer ember mészárlásának; egész országok égetésének rontásának; ennyi számtalan fertelmességeknek oka? Ha egy ember ölésére napfénynél világosb bizonyságokat kíván a törvény: sokkal inkább egész országok közönséges romlásában járó hadnak nagy és világos okainak kell lenni. És ha csak kicsiny kétség vagyon is a hadakozás igazságában, semmi úton nem szabad hadat kezdeni: mert mikor kétség vagyon akármely dologban, a békességes uraságban lévőnek nagyobb igazsága vagyon. És nagy istentelenség volna, bizonytalan dologért, bizonyos halálra taszítani csak egy embert is, nemhogy annyit, amennyi vész a hadban.

Ha azért kétséges a hadnak igaz oka, hamisság a had indítás, és igazán oltalmazza magát a más rész. Mert törvényben is ártatlannak ítíltetik, aki bizonyoson gonosznak nem mutattatik; akármely nagy gyanúságok légyenek is hozzá.

Igaz okai, melyekért hadat viselhet a fejedelem, ezek: 1. Ha ki tartományát haddal rontja, pusztítja: mert tartozik a fejedelem, alattvalóinak igaz és szükséges oltalmára. Sőt ha ereje és értéke lévén, oltalmazatlan hagyja híveit, úgy vétkezik, mintha maga tenne kárt nékik. 2. Ha ki törvény nélkül, hatalmasul elvészi és vissza nem akarja adni, maga vagy alatta valók javát; kiváltképpen mikor félhet, hogy több és nagyobb károkat tészen azután, ha ellene nem állanak. De ebben azt kell követni, amit Isten parancsolt, és a rómaiak igen megtartottak: elébb békességre kell inteni a kártékonyt, és ha eleget akar tenni hadakozás nélkül, nem szabad kardhoz nyúlni. 3. Ha nagyobb bosszúval illeti valaki a fejedelmet vagy alatta való híveit: mint mikor a Dávid követit gyalázattal illeté Hanon: mikor Dinát elragadá Hemor. 4. Ha az ország és fejedelem ellenségit segíti valaki: vagy társait háborgatja. 5. Ha ki nem adja valaki a gonosztévőt: mint a Benjamin fiai nem akarák büntetésre adni az undok latrot: ha felbontja a végezést: ha ki törökkel, tatárral mégyen valamely országra; bár egyébaránt igaz igye volna is, hamis hadat visel, és igazán ellenállhat minden keresztyén fejedelem: sőt tartozik ellenállani. Oka az: Mert ha vétett, és igazán büntetődik valamely keresztyén ország; de azzal nem tartozik, hogy pogányok rabságába és lelki veszedelmekre hagyja az ártatlan községet vinni: kiváltképpen, holott a kisdedek közül sokan pogányságban neveltetnek. Ezek és a keresztyénségnek egyéb veszedelmi, melyek a török cimborából fakadoznak, elégséges okok, melyekért igazsággal elleneállhatni mindennek, valaki a pogányok segítségével hadakozik.

Noha azért a keresztyén fejedelmek alatt vitézkedő köznépek és fogadott hadak, nem tartoznak vizsgálni: ha igaz vagy hamis okai vannak a hadakozásoknak; hanem amint Szent Ágoston+ írja, azt kell ítílni, hogy a fejedelem és az ország, meghányta-vetette a dolgot, és hamisat nem cselekeszik. De ha nyilvánvaló, hogy hamis igye vagyon a hadindítónak, senki nem vitézkedhetik lélekveszedelem nélkül mellette: mivel Isten törvénye, hogy a hamisság-kezdők és hozzásegítők, egyenlő büntetést érdemelnek.

Harmadik, az kívántatik az istenes hadakozáshoz, hogy igazsággal, istenesen, szentül viseltessék a had. Nem elég, hogy igaz igye légyen a hadviselőnek: szükség, hogy a hadakozó törvények szerént, igazán viselje a hadat. Nem gyűlölség-űzés vagy bosszúállás kívánsága; nem préda reménysége vagy ragadozás fösvénysége; nem kegyetlenség dühössége vagy uralkodás kívánsága; nem ország vagy fejedelemség öregbülése igaz célja és vége a hadakozásnak: sőt veszedelmes bűn ezekért hadakozni. Hanem arra kell nézni a hadakozásban, hogy az igazság, az Isten tisztessége, az ország bátorságos békessége oltalmaztassék: hogy a gonosztévők büntetődjenek, és félelem által eszekre jövén, tartózkodások légyen az ártatlanok károsításában. Nem is szabad a hadat tovább vontatni annál, amíg a szükség kívánja. Sőt az Agesilaus és Licurgus törvényét is meg kell tartani: kik ártalmasnak ítílték, ha gyakran és sokáig azon ellenséggel hadakoznak: mert ezzel tanítják és bátorítják a hadakozásra.

De hogy sommában foglaljuk a hadviselésben szükséges dolgokat: az istenfélő vitéznek, ha üdvösségesen akar a hadban forogni, három dologra kell vigyázni: Először: Mint viselje magát Istenéhez? Másodszor: Mit cselekedjék felebarátival? Harmadszor: Minémű készülettel és móddal rendelje maga állapotját, hogy az ideigvaló vitézkedés örök kárhozaton ne végeződjék.

Először azért a keresztyén vitéznek meg kell ismérni, amit Szent Dávid magában tapasztalt; hogy nem az ő karja és kardja, hanem a seregek Istene hatalma szerzi a győzedelmet: Isten az, aki tanítja a vitéz ember kezét a hadakozáshoz; és sok ezerek veszedelme között pajzsa alatt oltalmazza. Annak okáért nem erőből vagy sokaságból; nem okosságból vagy bátorságból kell a győzedelmet reménleni, hanem Isten segítségéből és oltalmából. Mert a hadak győzedelme nem erőben áll: hanem amit Szent Pál mondott a választásrúl, azt igazán mondhatjuk a hadi győzedelemrűl; hogy nem a serénykedésből, hanem annak irgalmából vagyon, kit a Szentírás Victor-nak, hadak-győzőnek nevez. Ugyanis, egybeelegyedett, roppant seregekben, mikor, mint az esőt, oly sűrűn szórják a nyilat vagy golyóbist, hogy téged nem talál akármely alávaló ember lövése, hanem az utánad vagy melletted valót; nem a te erőd és bátorságod oka, hanem egyedűl az Isten kegyelme: mert magadnak módod abban nincsen, hogy elkerüljed a golyóbist; melyre nézve a táborból méltán kinevetik, ha ki a harcon idestova hajtja a fejét, mintha elállana a golyóbis előtt: maga annyi félelem vagyon együtt, mint másutt: és nem tudván, melyre mégyen a golyóbis, azt sem tudja senki, melyre kell hajolni.

Úgy tetszik, Isaias ötvennyolcszor; hatvannégyszer Jeremias; és amint másutt mondám, az Ótestamentum kétszázszor nevezi Istent Sabaoth, seregek urának. Ezzel ismértetvén, hogy Isten az, aki megveri a hadakat, aki oltalmazza az embereket. Annak okáért, mikor a keresztyén fejedelmek hadat viseltek; elsőben azt cselekedték, amit Constantinusrúl+ írva hagyott Eusebius+: A harc előtt – úgymond –, böjtöléssel, testi sanyargatásokkal, ájtatos könyörgésekkel engesztelte Istent: megmondván, hogy nem fegyveren és sokaságon, hanem Isten segítségén fordul a nyereség. Theodosiusrúl+ írja Szent Ágoston; hogy inkább hadakozott imádsággal, hogysem verekedéssel: mert bizonnyal hitte, hogy Isten viseli a hadat. És ha Mózes könyörgése többet használt győzedelmére, hogysem a sokaság kardja; a papok trombitája ledöntötte a Jerichó falait, melyeket emberi erő el nem ronthatott; a Jósafát rendelt seregi előtt, isteni dicsíreteket énekelvén a papok, egymásra támadtak az Ammon és Moáb fiai, és az Isten népének szeme láttára egy lábig levágták egymást: nyilvánvaló, hogy az ájtatos könyörgések minden emberi eszköznél erősebbek, a hadak győzedelmére.

Azért a tábori emberek közül, ki-ki magán, szűvel és nyelvvel, gyakor fohászkodásokkal kérje az Isten segítségét, olyan formán és módon, mint olvassuk a Szentírásban; hogy a harc előtt imádkozott Asa, Jósafat, Ezechias, a Machabeusok és Judit asszony.

A győzedelem után is senki fel ne fuvalkodjék; hanem Istennek adjon hálát, és Szent Pállal azt mondja: Hála Istennek, aki győzedelmet adott nékünk, és annak tisztességére fordítsa győzedelmét, akinek segítségével nyerte diadalmát.

Ennek felette a hadviselő generálok tartoznak nemcsak azzal, hogy szabott órákat rendeljenek, melyekben bizonyos lövések jelével mindnyájan imádkozásra indíttassanak: hanem azzal is, hogy a táborban nyilvánvaló cégéres bűnöket ne szenvedjenek, melyekkel Isten haragja gerjed.

Másodszor, az istenes vitéz két dologgal tartozik felebarátjának: egyikkel, hogy kegyetlen ne légyen ellenségéhez. Nyilván parancsolja Isten, hogy az asszonynépeket és szólatlan gyermekeket meg ne öljék a hadban: sőt a gyümölcstermő fákat se vágják ki; mert azok nem hadakoznak ellenünk. Adoni-bézek hetven királynak kezét, lábát kegyetlenül elvagdaltatta: de Isten akaratjából, hasonlóképpen cseleküvék ővéle Jósue. Másutt is a Szentírásban megmondotta Isten, hogy az Izráel királyára megharagudt, azért, hogy a rabokkal kegyetlenül bánt. Mert miképpen az ellenkezőt kíméletlen kell ostromlani: úgy azt, aki meggyőzetett, irgalmason kell tartani. Bezzeg értette ezt amaz istenfélő Constantinus+, kirűl azt írja Eusebius+, hogy látván vitézinek felgerjedett indulatját, kik egy lábig le akarták vágni az ellenséget, megkiáltatta, hogy aranyat ád, valaki elevent viszen. Így az ellenség életét kincsen megváltotta.

Másikkal tartozik a vitézlő ember a szegény községnek; hogy azt ne verje, ne fossza, ne pusztítsa: hanem a Keresztelő János parancsolatja szerént fizetését költse, és azzal éljen. Ha megszűkül, kövesse Szent Dávidot; ki nem ragadozott, hanem Achimélechtűl kéreméssel nyert kenyeret. A Nábal juhait sem lopatta, hanem kéremés szerént, jó akaratból kívánt segítséget szükségében. Marcus Scaurus írja, hogy a római tábor szélén egy szép ért gyümölcsfa volt: mikor másnap a tábor megindult, egy alma híjával sem volt a fa, mert akkor a hadviselőknek ilyen instructiót* vagy ordinantiát* adtak a császárok: Ha tisztet akarsz viselni, sőt ha élni akarsz, a vitézek kezét megtartóztasd: senki tyúkját, juhát, szőlejét, gabonáját ne bántsa a szegény embernek: az ellenség prédájából, nem az ország tagjai siralmiból gazdaguljon. Akkor Pescennius Niger+ egy tyúk lopásért, tíz gyalognak akarta fejét vétetni. És noha megengedte életeket, a sok vitézlő nép kérésére; de tíz tyúkot adatott a kárvallott embernek. Bezzeg aranyüdő volt, mikor ezek a törvények és jó szokások virágzottak; bezzeg nem csuda, hogy akkor a hadak győzedelmesek voltak: de különben fordult most a világ. Ez az oka, hogy akik prédává tészik a szegénységet, magok is ellenség prédái lésznek. Mert Szent Jerónimus és Gregorius mondása szerént: A mi bűneink tészik erőssé és győzedelmessé az ellenséget: azok élesítik ellenünk a pogányok fegyverét.

Harmadszor: Magárúl el ne feledkezzék a hadakozó vitéz. Eszébe jusson, hogy a tábor nem egyéb, hanem halálra menő emberek sokasága. Valakik ütközetre mennek, halálra vált, vonakodó egészségesek: és úgy kell lelkeket Istennek ajánlani; úgy kell üdvösségekrűl gondolkodni, mint akik halálok óráján vannak. Bolondság volna a földért hadakozni és a mennyországot elveszteni: embereket győzni és bűnöktűl meggyőzetni: prédával gazdagodni és magát pokol prédájává tenni: e földön dücsőséget nyerni és másvilágon örökké kínlódni.

Azért a hadban forgó vitéznek oly igazán és szentül kell élni, mint akarná, hogy találtatnék halála óráján: oly tisztán kell lelkiisméretit viselni, hogy tudva és akarva Istenét meg ne bántsa. Mert a jó lelkiisméret oly bátorságot ád a veszedelmek között, hogy, mint az oroszlán, úgy nem tud félni az igaz ember: a gonosz lelkiisméret pedig rettegő és igen félelmes. Mert a gonosz embernek nemcsak az ellensége, akivel szembeszállott, hanem Isten ő maga, kit megbántott. De mivel emberek vagyunk és sok gyarlóságokkal megkörnyékeztettünk; mikor a hadak egymáshoz közelgetnek, tartozik azzal minden keresztyén, hogy Istennel megbékéljék; és úgy viselje magát, mintha ez volna utolsó órája.

Ez pedig a békélés, mely kétképpen lehet: először, ha helye, ideje és papja vagyon; lelki bánattal és alázatossággal meggyónjék. Másodszor: Ha ennek alkalmatosságát és idejét elmúlatta, meg ne rémüljön: mert sacramentom nélkül is megbékélhetik Istennel, és bűneinek bocsánatját nyerheti. Isteni szeretetből származott, szűbéli töredelmességgel; mely egy szempillantásban meglehet, kiváltképpen, ha mindennapi gyakorlással ehhez szoktatjuk magunkat.

Hogy megtanuljuk, mint kell ezt az üdvösséges töredelmességet gyakorlanunk: jusson eszünkbe, hogy a bűnös embernek megtérésére szükség, először, hogy gyűlölje és bánja Isten ellen való gonoszságit. Másodszor, hogy a Krisztus érdeme által, bűnei bocsánatját remélje. Harmadszor, hogy magában elszánja és végezze, hogy életét megjobbítja, és a bűnöket eltávoztatja. Ha a bűnöket csak azért bánja és gyűlöli ember, hogy néki ártalmasok, mert ezekkel a mennyei boldogságot elveszti, és lelki veszedelmet, örök kárhozatot érdemel vélek: noha ez a bánat elégséges arra, hogy a gyónás sacramentoma által bűnei bocsánatját nyerje; de sacramentom kívül, csak magán az attritio*, nem elég a bűnök bocsánatjára. Hanem hogy contritio* légyen, mely sacramentom kívül is Istennel megbékéltet, azért kell a bűnt gyűlölni és bánni; mert Isten ellen vagyon: mert azzal a felséges Istent, a mi édes teremtő, üdvözítő urunkat megbántottuk.

Annak okáért veszedelmes igyünkben felemeljük lelki szemeinket Istenhez: az ő fölséges méltóságát, és hozzánk mutatott nagy jóvoltát meggondolván, bánjuk, hogy őtet megbántottuk: és bocsánatot kérvén, magunkban elvégezzük, hogy életünket megjobbítván, a bűnöket eltávoztatjuk. És vagy ilyen, vagy ehhez hasonló könyörgést bocsássunk Istenünkhöz: Fölséges Isten! Irgalmasságnak és kegyelemnek atyja! Ki a hozzád térő bűnösöket béfogadod, mint Magdolnát és a tékozló fiat: Bánom és szűből kesergem, hogy ellened vétettem, és bűneimmel szent felségedet megbántottam. A közbenjáró Krisztus Jézus érdeméért kérlek, légy kegyelmes az én bűnös lelkemnek! Én is a te malasztod segítségével, tekéllett szándékkal igyekezem életem jobbítására, és a bűnök távoztatására.

Efféle ájtatos könyörgés után a vitézlő ember keresztyéni bátorsággal járjon el hivataljában: és ha az alattavalókat megtalálja szidni valami vétekért, azon ne törődjék. Mert igazán írja Szent Tamás; hogy akinek hatalma vagyon arra, hogy a vétkes embert testi vereséggel büntetheti, vétek nélkül rettentheti, és szégyenítheti szitokkal is.

Az pedig mindenkor szeme előtt viselje, amivel a Negyedik Leó pápa bátorította a keresztyén vitézeket; hogy félelem nélkül harcoljanak: mert aki meghal, Istentűl mennyei dücsőségbe vitetik; aki tudja, hogy az igaz hitért, a keresztyénség oltalmáért, hazájának bátorságáért szenved halált a vitéz ember.

Meghallók, keresztyének, az istenes vitézek hivatalját: de eszünkbe jusson, hogy a mi életünk vitézkedés; és amint nem egy helyen mondja a Szentírás: valamíg élünk, mint mezei hadakozók sátor alatt lakunk; és nem veszendő kincsért, hanem lelkünk megtartásáért hadakozunk: azért parancsolja Szent Pál; hogy ki-ki úgy fáradjon, mint Krisztus jó vitéze. Nem arra rendeltetett ez a vitézkedés, hogy embereket öljünk, hanem hogy e világ setétségének fejedelmét meggyőzzük: a belső és láthatatlan ellenségeket, a mi saját indulatinkat, fogságban tartsuk. Azért nem testi fegyverrel, hanem igazság és világosság fegyverével úgy harcoljunk, hogy a győzedelmes vitézeknek ígért jutalmat elnyerhessük. Melyre segítsen minket az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Amen.




Hátra Kezdőlap Előre