IV. szakasz
 Róma s környéke

Elfogadtatás a pápánál. – Bőjti templomba járások. – Húsvét vasárnapja. – Titus diadalmi kapuja. – Kirándulás Tivoliba. – Villa Borghese. – A Campagna. – Őrültek háza. – Vatican szobrai meglátogatása. – Kisétálás Albanóba. – Sz. Péter temploma al- s felrésze. – Villa Pamphili. – Caracalla ferdeje. – St. Sebastiano temploma. – Egeria forrása. – Veji romjai. – Mezzofante a vaticani könyvtárban. – A Propaganda collegiuma s könyvtára. – Élő művészek és műhelyeik. – Lucretia élete s halála helye

 

Már szinte lemondék a pápához béajánltatásomról, midőn a böjt egyik szombati estjén komornyikát jelenté bé legényem, mit nagyon csudálkozva hallék, nem tudván kitalálni, mi köze lehessen velem a pápa komornyikának. „Valljon engem keres-e? – kérdém, mert szállásomat nemrég megváltoztatám – vétség lehet.” „Nem biz' az; Nagyságod nevét tudakolja.” Erre belépek, egy nagy pecsétű irományt átnyújta, s szóval is mondá, hogy másnap, mely vasárnap volt, tíz órára a pápa a Vaticanban némelyeknek audienciát ad, s engem is elfogad mindazon személyekkel együtt, kiket magammal elvinni kívánok. Már késő levén, ez a véletlenül reám dördülő kegy szinte megdöbbentett. Legelőbb is kocsisom után küldöttem, hogy másnap reggel kilenckor kapunk előtt a szekérrel készen álljon. Egész éjjel nem tudék aludni, mind a lábcsókkal bíbelődvén. Mint Calvin buzgó követőnője keményen feltevém magamban, hogy azt teljességgel nem teszem.

Leánykámat és nevelőnőjét magammal vivén, másnap tíz órakor a Vatican udvarára béhajtattunk. Ó! de már itt nyolc főbb s a lak belső részéhez tartozó más kétszáz lépcsőzetek labirintusában miként kapjuk meg, merre kelljen mennünk? Ez előre mind nem jutott eszembe, s most nagy aggódásban valék miatta. Az őrálló helvéták, gorombául, kérdéseinkre nem feleltek. Egyik főbb lépcsőzeten több szerzeteseket és abbékat látván felmenni, arra indulánk mi is, és közülök egy fiatal abbét megszólíték: „Kérem az urat, mondja meg, merre kell a pápához menni; mert tíz órára audienciánk van, s félek, hogy máris elkésénk.” „Én is éppen oda szándékozom – felelé –, szerencsémnek tartom Kegyeteket elvezérelni.” A külszobába békalauzolván bennünket, ott a pápához bévezető papnak ajánla, s elbúcsúzék tőlünk.

A külszoba egy nagyon üresnek mondható terem volt; mert minden bútorozás csak a fal mellé helyzett tölgyfa padokból, s a nyitott kandalló előtt levő néhány faszékekből állott. Itt többeket találánk, kik, mint mi, várakoztak a bémehetésre. A titoknok nékem széket nyújtván beszédbe eredt. Mondá, hogy bévezetéskor a pápa előtt térdet hajtva, azon lehunyászkodó állásban kezét csókoljuk meg. Santo Padre-nak nevezzem, s bármily rosszul, de olaszul feleljek kérdéseire, ezeket kívánja az etikett. Kérdé: ha hoztam-e valami megszentelni valót? ha igen, adjam által nékie. Mire hirtelen ezt felelém: „Bizony nem tudám, hogy hozni kell.” Erre elneveté magát. „Ön nem katolika; de a szentatya az egész kereszténység atyja lévén, s a szenthéten szentelvén, ha Ön megszentelni valókat küld, akkor azokat is meg fogja szentelni; s ha tetszik Önnek maga nevét, családa, barátjai s ismerősei neveiket feljegyezni: úgy mindnyájok számára bűnbocsátó absolutiókat* is fog kapni.” Már akarék felelni, s lábcsók iránti tűnődésemet szándékozám felfedezni, midőn a pápánál benn volt személyek kijővén, a titoknok a kezében levő lajstromba tekintve mondá: hogy már mi következünk.

S most, a mellékszobába vezetvén bennünket, egy sötétveres selyemkárpitot felemelintve nevemet jelenté, s utánmondá: „La Signora ungherese!” És  ott valánk a pápa előtt, ki egy veres mennyezet alatt álla. Egy téglával kirakott, ávatag bútoros, rossz szobában fogadott el a szentatya. Az egész acceptatio* cudarságát közelről tekintve minden nimbusz elvesz, s az igazat megvallva: az orsovai basánál volt látogatásom juta eszembe. Hosszú, bő, fejér öltözetben vala a szentatya, aranyas övvel. Nyakán hermelinnel bélelt, veres hercegi gallér függött, fejét, ha jól emlékszem, arannyal kihímzett fejér süveg fedte, s lábán volt a hatalmas aranykereszttel ékesített rémítő veres cipő. Tisztes tekintete talán még nyolcvan éveken feljülinek is mutatta. Egypár lépést előnkbe téve s megállva, jobb kezét kissé kinyújtá, úgy, mint mikor gyermekinknek csókolásra nyújtjuk kezünket. Mi magunkat csak meghajtva megállánk. Nem tudom, mit gondolt. Hihető elfogultságnak tulajdonította. Kinyújtott kezével megálda bennünket, s oly kegyes, igazán atyai engedékeny tekintettel mosolyga, hogy megszégyenülve tettemért, mely most mint neveletlen gorombaság tűnék fel előttem, szerettem volna nyakába ugrani, s tiszta szívből bocsánatot kérni érette. Kérdé: „Beszélek-e olaszul?” felelém „Igenis, Santo Padre, egy keveset, de rosszul.” Erre megint kérdé: „Rég-e, hogy Olaszországban mulatok? Szeretem-e? Miért jöttem? Hogy tetszik a Sz. Péter temploma?” Ezekre mind feleltem, ahogy tudtam. Egyik feleletemben hibát ejtvén, azt maga újra elmondván megigazította, s nagy kegyességgel mondá: „Ön jól beszél olaszul; én azt mondom, hogy Ön jól beszél olaszul. Hát Magyarországon mi nyelvet beszélnek? Németet-e?” „Tulajdon nyelvünket” – viszonzám. „Ez a latin?” – kérdé. „Nem, Santo Padre: a magyar.” „L'imperadore oly kegyes volt, hogy Önöknek diétát adott.” „Si, Santo Padre.”Gracia al Cielo, tutto e tranquillo, tutto e tranquillo” „Si, Santo Padre” – felelém. „S az imperadore kegyesen bé is végezte a diétát.” „Si, Santo Padre” – felelék újra. Erre ismét megálda, mi annyit tett, hogy kimehetünk.

A külszobában a titoknok kacagva kérdé: „Hogy van megelégedve Ön elfogadtatásával?” „Ó! igen jól; nagyon kegyes volt.” Mire felelé: „Il Santo Padre e buono, e buono!” S  egy szép kis ezüst katulyácskával kínálva mondá: „A Krisztus keresztjéből való ereklyét zár magába.” Én tudván, hogy Olaszországban a házhoz tartozó alsóbbrendű személyek az előszobában mindig kereskednek valamivel, s eszembe jutván az indulgentiák*, melyek ellen Luther oly mérgesen dörgött, s én is az anyatejjel együtt oly belém rögzött indignációt szívtam bé; megköszöném s mondám: „Protestáns levén, nincs szándékom venni.” Azután hallám, hogy különös kegyességből szoktak, némelyeknek ily katulyákat adni.

Számtalan ügyetlen botlásaim mellett is nagyon megelégedve tértünk haza. Eddigelé még csak a pápára akadtam, ki legalább valamit tudott szegény kis honom létéről.

Bőjttel együtt elkövetkezvén a templomba járások is: többször, kivált péntek napokon elmentem Sz. Péter templomába a szép zenét hallani. Igazán, főképp eleinte kimondhatlan botránkoztató volt reám nézve, hogy míg a templom számos oldalsekrestyéiben oltárok előtt isteni tisztelet tartatott, a lelket emelő szent zene hallatott: azalatt a templom tágas közepében az idegenek csoportjai, mint egy közönséges sétálón, le s fel járkáltak mulatozva s egyik oltártól a másikhoz újságkívánásból ácsorogva; s vigyázatlan pajzánságukban egy-egy elaggott, csoszogó bíbornokba ütközve – ki után komornyika veres bársonyvánkost vitt, hogy az oltárok előtt imádkozni reá térdeljen –, azt áhítatossági foglalkozásában gyakran szinte lábairól lelökték, s az imádkozó térdeplő népbe is minden ügyelet nélkül belé-beléütköztek. Ily magokat vető, meggondolatlan tettekkel sértik az idegenek minden lépten-nyomon a rómaiakat minden honi szokásaikban, még templomaikban sem kímélve, s ezek pénzért mindent eltűrnek; hanem szívből gyűlölik őket és megvetéssel barbarusoknak tekintik.

Nagycsütörtökön elmentünk a Sixtus-kápolnába, hol maga a pápa nagymisét tartott. Onnan a szentséget egész pompával a Pál-kápolnába vitték. Ez egészen ki volt világosítva, úgy az ábrázolt szentkoporsó is. Ez az első nagy ceremónia levén, mindenki mohón kapja. Innen tódult a nép Sz. Péter templomába a lábmosás nézésére. Ott a pápa, több elsőbb rendű személyek és közöttük don Miguel is jelen voltak. Néhány kimosdott szegényeknek, kik Palesztinából érkezett búcsúsokat képeztek, vagy tán valóban is azok voltak, lábaikat mosták, keresztényi alázatosságuk jeléül. Én oda, meg kell vallanom, restelltem elmenni, félvén, hogy a tolongásban agyonnyomnak. Említést érdemel az angolnék minden akadály és veszéllyel dacoló kíváncsisága, hogy valamit meglássanak, akár érdemelje, akár ne. Minden asszonyi gyengédséget felejtve a kegyetlenségig taszigálódnak és taszigáltatnak. Egyet ekkor is keményen megsérülten és véresen vittek ki.

Mi egyenesen a Kelemen-terembe mentünk, hol a pápa a Palesztinából jött tizenkét búcsúst megvendégli. A nézők számára való folyosókba vezettek, hol erős taszigálások közt nyerhettünk egy helyecskét magunknak. A fejér, hosszú ruhákba öltözött búcsúsokat pompásan megterített asztal mellé ültették, s körülöttök a pápa s bíbornokok szolgáltak. Ezen látvány igen mulattatott, mert a búcsúsok olyan mohón látszottak az étkeket kapdosni, mintha farkasok volnának. Ezen keresztényi fényűzés végeztével kimondhatlanul elfáradva tértünk haza.

Szerencsések valánk nagypéntekre a Sixtus-kápolnában tartott reggeli misére bémenti levélkéket kapni. A pápa helvét testőrsége közép századokbeli divatszerű gálaruhába öltözve, milyet most csak tarokk-kártyákra festve látunk, a mise előtt egypár órával, alabárdjait kezében tartva, két rendbe állt, a Sixtus-kápolnához vezető Vatican lépcsőzetétől kezdve a kápolna ajtajáig, mely már korán reggel oly tele volt, hogy alig tudtunk helyet kapni. Egy gombostűt is bajosan lehetett volna levetni, oly kemény áthatlan tömegbe verődött a nép egybe. Az asszonyok mind feketébe voltak öltözve, fejeiken fekete csipkefátyollal. Az idegenek a rómaiakat innen is szinte egészen kiküszöbölték. Méltóságos látvány volt, midőn a pápa az egész nagy ornátusba öltözött bíbornokok sergétől kísértetve megjelent, s a nagymisét Michelangelo büszke műve alatt tartották, melyet a nehéz ezüst gyertyatartóknak fonadékos, kiterjedt ágazatait terhelő viaszszövétnekek ünnepélyesen világosítottak. A számtalan világok meleg gőze, az oltár előtt füstölgő tömjénezés illatja, a több órákig tartó, változtathatlan helyzetben való szoros ülés vagy állás lassanként úgy elkábít, testi erőnket úgy ellankasztja, lelkünket oly szédelgős eksztázisra feszíti, s oly élénk, idegfeszítő érzékenységbe hoz: hogy testi erőnkkel együtt minden okoskodó, analizáló tehetség tökéletesen ellankad bennünk, s szinte haldoklólag csak várunk, remélünk, rettegünk.

Ily természet elleni szédelgős állapotban dördül reánk a nagy Miserere szívet-lelket egyberázó, hatalmas harmóniájával. Azalatt kezdik a világokat eloltani. Micsoda hatást tett lelkünkre, s az egész közönségére, lehetetlen leírni. Mintha egyszerre lerogynánk bűneink súlya alatt. Az emelkedő füstfellegek megett Michelangelo Utolsó ítélet-e borzasztólag felelevenedik előttünk. Egyberázatva s csaknem összezúzatva kívánnánk leborulni az irgalom trónja elébe. „Bocsáss meg, Uram! ne ítélj keményen!” Ezt a közönség sírása, zokogásai közt sokan ki nem állhatják, és ájulva rogynak le. Végre az égő világok egészen elalusznak. A Miserere szívhasító jajhangjai egy utolsó, hatalmas fájdalomhangba egyesülve hirdetik: hogy a Megváltó értünk meghalt!

Az egész agóniáját igazán minden ízeinkben éreztük, s reszketve, letiporva, szinte eszméletlenül, friss levegő után kapkodva kívánunk egyszerre mind kirohanni. Nem képzelek oly hideg elmét, ércerős alkatú idegeket, melyeket a Miserere hallása meg ne rázna. Ki a muzsika hatalmas hatásáról kételkedik: hallgassa meg Sixtus-kápolnájában a – Misererét.

Véleményem szerint kár az egész szenthéti több mellékes szertartásokat megnézni, mert ezek, ahelyett hogy emelnék és segítenék a hatást, melyet egyedül a Miserere hallása oly mélyen hagy szíveinkben, csak gyengíthetik.

Eznap egy vendéglőnél sem lehet egész Rómában húsos ételt találni.

Szombaton a St. Giovanni di Laterano templomba mentünk, hol a zsidókat és törököket megkeresztelik. Azt hallám, hogy ugyanazon zsidók és hitetlenek bizonyos fizetésért minden évben újanon előállnak, s keresztvíz alá nyújtják fejeiket.

Húsvét vasárnapján ismét elmentünk Sz. Péter templomába, hova akkor a pápa bíbornokai légiója kíséretében pompás bémenetelét tartja. Sz. Péter piaca már tele volt a környékből egybegyűlt néppel.

Isteni tisztelet után a pápát egy cifra trónra ültették, melynek magas háta, mint egy kiterjesztett pávafark, tollakból volt kirakva. A szegény, természeténél fogva nagyon szédelgős pápa már előre irtózott, s oly meghunyászkodott, savanyú képpel, béhunyt szemekkel ült ott, hogy ez emberiséghez kötött gyarlóságokon felüli létét nagyon szánakozásra méltólag ábrázolá. De mindezt egyszerre elfelejtjük, midőn templomból kijövén Sz. Péter tágas piacát, s a felvezető lépcsőzeteket tömve tele látjuk százezeret felülmúló térdeplő néppel, s e közt a Frascati, Tivoli s Albanóból jött szép nőket festői öltözetikkel, fejér fátyolaikkal és szeplőtlen szépségökkel, mely egyszerre ráismertet velünk a Raffael mennyeieknek vélt Madonnáira; és látunk több Sz. Ferenc buzgóságával lábogó, ég felé tekintő szemeket.

Ahogy a pápa Sz. Péter magas erkélyén megjelenik: Róma egész népsége egyszerre imádkozva leborul, s reménnyel dobogó szívvel, hittől lelkesítve várja feljülről az áldást. Minden szem az erkélyre van függesztve, hol a pápa egy könyvből, mely előtte alázatosságban térdelő papok vállain nyugszik, fennszóval néhány sort elolvas. Ezalatt egy hang sem hallatik; néma csend uralkodik. A keresztény Róma imádkozik! A pápa béteszi a könyvet, feláll, karjait ég felé emeli, s aztán kiterjesztve az alatta térdeplő Róma felett áldását szólja a városra s az egész világra; s ezután három bűnbocsátó levélkét levet. – A harangok konganak. St. Angelo ágyúi dörögnek. A nép örömrivalgások közt feláll, s a lerepülő levélkék után kapkod: mindenki igyekszik, tódul, hogy üdvességét megragadja! Az a fejérbe öltözött öreg, ki ég felé terjesztett karokkal, mint hószínű békegalamb, felettünk lebeg, kit évei földi gyarlóságokból már kivetkeztettek, kinek lelke roskadó börtönéből szabadulását lesi, hogy alkatójához felemelkedhessék, s Isten válogatottjai közt ülését elfoglalja, s már oda feltartozik inkább, mint ide le a földre; s azok az egy imádságba, reménybe egyesült hivők ezrei: oly nagyszerű jelenet, melynek hatásának lehetetlen, hogy lelkünk azon pillanatban hidegséggel ellent álljon. Bámulás lep meg, látván, mennyi ésszel alkattattak, az indulatok milyen mély ismeretén alapíttattak a catholica hit ünneplései, melyek ekkor egész komoly méltóságú, óriási pompájokban mutatkoznak.

Estve a nap alig haladván le, szekerünkbe ülve Sz. Péter piacára hajtattunk, hogy jelen legyünk, midőn a tűzjáték meggyújtatik. Ez egy perc alatt történt, s a hatalmas Sz. Péter, kupoláját tetéző legmagasabb keresztjével tűzben ragyagott, s mint tüzes Domo egész Rómát, a Tibrist s a bús Campagnát felvilágosította.+ Michelangelo merész elméje szülte ezen nagyszerű közmulatságot. Azon személyek, kik a lámpák gyújtogatására vállalkoznak, minekelőtte hozzákezdenének, felveszik az utolsó kenetet, s bűnbocsánatot kapnak.

A Ponte St. Angelón ismét átjőve felmentünk a Villa Borghesébe, s ott a magasságon vártuk el, hogy a Castello St. Angelo nehéz, kerek építménytömege – melyet Hadrianus gőge emeltetett volt, hogy hamvai benne nyugodjanak, s most a keresztény Róma védvára s egyszersmind a status börtöne – megvilágítassék. A Girandola* színes rakétájit, mint tűzokádó hegy, egyszerre szertepökdöste, s St. Angelo tűzbe borult, és tűzszikrákat szórt maga körül a kupoláján álló arkangyal fegyvere, mely oly fenyegetőleg áll ott, mintha vissza akarná rémíteni a Rómát ostromló hidrafejű bűnt. A tűzjátékot egy második Girandola végezte bé. Ez egészen érthetetlen, bűbájos jelenetnek látszik, mely méltán végzi bé az Egyház nagy ünnepeit.

Rómában mulatásom alatt alig telt el nap, midőn vagy ellovaglék vagy elszekerezem a köz-sétatéren, mely a Via sacrával egy vonalban megy el a Forum romanum felett, hogy ez a múlt dicsőség odahagyott piaca – melynek még fennálló néhány oszlopait, mint már megszokott régi ismerőseket, barátságosan üdvezlém – vagy egy-, vagy másképpen vizsgálatink tárgya nem volt volna. Egyszer ismét oda letérve különösebb vizsgálat alá vettük az Arco di Titót. Ez a legszebb, ha mindjárt legkisebb is Róma diadalmi kapuji között. Pentelei márványból építve, egy íve van, s ennek oldalai a Titus győzedelmi bémenetelét eléadó igen szép domborművel ékesítvék, melyben a győzedelmi szekeret jeruzsálemi zsidó rabok előzik meg, és a Salamon templomából rablott gazdag bibliai tárgyak, úgy mint az aranytábla, szentedények, az ezüsttrombiták s az arany hétágú gyertyatartókat vivő koszorúzott katonák.

A feliratban a Titus divus azt jelenti, mint a tudós Nibby mondja, hogy ezen kapu az ő halála után emeltetett, s e tudákosságomat csak azért fitogtatom elé, hogy Titus emlékezetét az önmagát divinizáló hiúság és elhittség kárhoztatásitól mentté tegyem; mert nem tűrhetem, hogy azoknak, akiket vagy miket szeretek, legyenek bár múlt- vagy jelenbeliek, nevökhöz semmi kicsinyítő is férjen. Azokat, amennyiben hatalmamban áll, menteni, s mellettök legalább egy szélmalommal megvívni mindig készen állok.

Tivoliba társaságunk egy része szekérrel ment, én pedig többedmagammal lóháton. A St. Lorenzo kapuját és templomát elhagyván a Ponte Mammolón, mely a hajdani Anio s mostani Teverone vize felett van állítva, haladtunk el. Ez Mammaeáról, az Alexander Severus anyjáról neveztetik így, ki megigazíttatta. Tovább egy szerény emlék áll, melyet Julia Stemmának saját gyermekei emeltek. Nagy érdekkel volt reánk nézve ezen családi erénynek szentelt emlék; a fényes neveknek szentelteket nemzeti hiúság, közvélemény emelte: de ezt csupán szeretet, hálás érzet – elrejtve virágzó kis körét boldogító házi erénynek.

Ezen túl, az országútról néhány lépésnyi távolságra kitérve, a Tartarus tavát tekintettük meg, melynek helyén hajdanában tűzokádó hegy volt. Ennek vize minden ott találtató növényt incrustál*, s szélei körülvévék sás, fű s más apró növényekből álló petrificált* kerttel.

Tovább a régi Via Tiburtina kétfelé válván egyik út, a Via Valeria, Tivoliba vezet; mi a másikon a Hadrianus villája felé tértünk; utunkban a Solfatara víz csatornája felett hídon mentünk át. Ezen büdösköves vizet, mely kékesfejéren, mint téjjel vegyült forrás, foly, hajdanában Aquae Albulaenak nevezték. Innen nem messze esik a Solfatara tava, vízfelületén lebegő könnyű szigeteivel, s az Agrippa ferdeje, melynek romjait most Bagni della Reginának nevezik, Zenobiának, Palmyra nagylelkű királynéjának emlékezetére, ki Hadrianus villájában halt meg, gyermekeitől körülvéve. Itt leírhatlan bájos festői pont tűnik előnkbe, melyet a Ponte Lucano, az alatta folyó Anio vize, a nem messze eső Plautius család temetője ékesítenek. Doria palotából emlékszem egy dicső festményre, melyben Poussin ugyanezen szempontot választotta.

A hídon túl elértük a Hadrianus villáját. Itt ismét ciceronéról kelle gondoskodnunk, ki annak romjaihoz vezessen. Hadrianus maga volt építőmestere e kedvelt villájának+, s benne minden nevezetest, mit útjaiban megkedvelt, egyesítni akart; így templomok, teátrum, porticusok, ferdők – mind szobrászati mesterművekkel, festményekkel halmozva – minden rend nélkül voltak, és az egyik Aristoteles lyceumának, a másik Plato akadémiájának, a harmadik Prytaneumnak neveztetett. Készítetett belé Tempe-völgyet, Elysium mezőt, s még a Tartarust sem hagyta ki. Az irigységet mindig a megvetendőbb bűnök egyikének tekintettem; de olykor alig tudok ezen indulatnak ellent állani, midőn gazdagságot és hatalmat oly rossz ízléssel látok egyesülve, ami többnyire így szokott lenni; pedig nem kicsiny, társaság elleni vétek a közízlést megrontani. Most a villa csak kevés érdekű romtömegekből áll. A görög teátrum körbemenő lépcsőzete igazán költői s festői tekintetet alkatott, amint a buja tavaszi zöld pázsint puha szőnyegként borította, s gyékek a nap hevétől hasadékaikból kicsalatva, rajta le s fel csúszkáltak.

A Tempe-völgyön, melyben egy szép kis forrásocska csergedez, átmenve haladánk fel tisztes olajfaerdők közt a Tivoliba vezető dombon, s a Porta Santa Crocén bémenve s onnan visszatekintve a Campagna pompásan tűnék előnkbe.

Tivolinál volt hajdan a Horatius Tibura.

A vendéglőben több ideig kellett mulatnunk, míg fontos ebédi rendeléseinket megtettük. Ebből kiindulván egy nagy zápor utolért, mely elől a Vesta temploma cellájába vontuk meg magunkat. Ezen, még szinte egészen fennálló remek szépségű építményecske kerek alakú; a corinthusi rendű travertino* oszlopoknak, melyekkel körül van véve, capitaljok* elegáns acanthus lapuval ékesítve, s a párkányzat szép domborművel, mely egy ökörfejeken csüngő virág- és gyümölcsfüzért ábrázol. A gyönyörű rom egy merészen kiálló szirten fekszik, honnan egy tágas völgybe lenézvén, az Anio nagy zuhataga velünk szembe szakadt le. Itt vártuk el, míg a zápor gyengülni kezdett, s azalatt vezetőnk, kit visszaküldöttünk volt, szamarakkal, esernyőkkel és köpenyegekkel megérkezett. A türedelmet mindig oly igen megpróbáló várakozás mindnyájunkra nézve, kik e pompás jelenetet ekkor bámulva először látók, oly könnyűvé vált, hogy magunkat ott felejtve szinte bosszankodással értők, hogy még tovább is kell mennünk.

Innen egy ösveny vezet a Neptunus barlangjához. Az festői pontokat tüntet elő, s a szirten levő petrificatumok nagyon különösek. Egyik helyen egy, víz mosásai által szirtbe incrustált taligakereket is mutatnak. Az Anio oly mérgesen zuhantja vizét Neptunus barlangjába, hogy mint örökös eső messze szórja tajtékát maga körül; s a világosságnak helyen-helyen, mint a szirt szeszélyes ívei közt, bé-béhat, és a kerengő s hullámzó örvényekbe megtörődve visszavettetik, oly pompás hatásai tűnnek elő, hogy még Salvator Rosa ecsetje sem tehete eleget a természet e vad méltósággal bíró jelenetének.

Innen egy szirtbe vágott, szűk, meredek lépcsőzeten mentünk le a Syrenek barlangjába, honnan az Anio zuhataga harmadikszor látszik. Itt az öböl szélyei oly sikámlók, hogy nagy vigyázat kívántatik az igen közel álló nézőnek az örvénybe bé nem sikámlani. Mi valánk legelső nézők, kik az új kinyitandó vízcsatornába bémentünk, melyet a Catillus-hegy szirtjébe vágtak, s rajta ekkor is szorgalmatosan dolgoztak, hogy Vesta templomát az Anio dühősségétől megmentsék.

Ezután az Anio kisebb zuhatagit – a Cascatellákat kerültük meg. Az eső megszűnt. Szemeink egyszerre a távoli Rómára estek, mely úgy tűnt előnkbe, mint egy megaranyazott város. Az ég a háttérben arany színben ragyagott. A mindenek felett kitűnő Szent Péter temploma kúpfedele megett lassú ünnepélyes méltósággal haladt le a nap arany körében, s utolsó sugárai mint számlálhatatlan szivárványok törődtek meg a feljülről lépcsőzetesen eső zuhatagokban, melyek ezüst abroszként terültek el a különböző sötétebb és világosabb zöld mezők, fák és mohával takart szirtek között. A Cascatellákat kerülve láttuk a Catullus villája fekhelyét s a Horatius házának nevezett romokat.

Egy még jó állapotban levő régi hídon haladtunk az Aquorián át, mely aranyvíznek is mondatik. Innen a Tivoliba vezető út, a régi Via Tiburtina. E mellett feküsznek a Maecenas villája s az ő istállóinak nevezett pompás romok, melyeknek ívei közül hármas vízesés ömlik ki.

Nem messze innen szőlőkertben mutatnak egy kerek építményt, melyet Köhögés templomának neveznek.

Tivoliba a Porta Romanán bémenve látjuk a Villa d' Estét. Mondják, Ariosto abban írta volna halhatatlan munkáji egy részét; hanem az igen tudósok itt is megbizonyították, hogy ezen villa csak az Ariosto halála után építtetett. Az ily szőrszálhasogató tudomány mindig bosszankodással tölt el, mert szép képzeletinket valóval cseréli fel. Ilyen az asszony!

Tivoliból Rómába visszamenetelünk késő estre haladt. A hold egész pompájában sütött a gyászos Campagnára, s ennek romtömegei óriási nagyságban tűntek elő. Néma tiszteletet parancsoló csend uralkodott a múlt dicsőség ezen puszta temetője felett, melyet csak lovaink lépései háborítottak. Egy-egy sötét tabarrójába burkolt pásztor helyén, mint titkos jelenet, mozdulat nélkül állott. Minő gondolatokat forgathatott elméjében? Valljon múlt nagyságról álmadozott-e, mert ő is a dicső Róma árvaságra jutott maradékai közül való? Vagy jelen nyomorúsága, lealjasodása érzetében eltompulván, buta bánat elnyomta benne a hajdani nagysága eszméletét, és elfelejteté vele, hogy az ő származása is egy a dicső Gracchusokéval? A nyomorultnak nincs jövendője! De tekints csak büszke komor tűzzel égő szemei közé, s egy hang szólal fel belőled. „Ezen férfiút büntetetlen meg nem sértheted!” Így a legaljasabb római sem szenved el egy ütést is anélkül, hogy ezen lealacsonító tettet stilettója hegyével meg ne torlaná, s a közvélemény azt tartja, hogy Trastavere büszke hölgyei kegyeiket bérért még sohasem árulák. Ezek nem a Cornelia méltó leányai-e?

Álmadozásimban úgy el valék merülve, hogy lovamra ügyet sem vetvén, ügyetlenül egy út mellett levő kőhalomra felvittem, hol elbukott. A bukás veszélyes lehetett volna, de a jó sors megtarta.

A Forum Romanum felé vettük utunkat. A Colisseumot is megkerülék társaim, s midőn én ezen egyenesen át kívántam menni, az őr le akart lovamról szállítani, belköre oltárokkal levén megszentelve; de kérésim végre meggyőzték, s átbocsátott. Onnan kihatva megszégyenülve találkozám a társaság több tagjaival, kik ezen illetlen magavetést helyben nem hagyván a Colisseumot megkerülék. Róma legszebb sétahelye a Villa Borghese. Az angolok egész Hyde-parkot csináltak belőle, annyin lovagolnak és szekereznek benne. Gyakran találám itt lovagolva a salernói hercegnét, ki ekkor még Miss Penelope Smith s feltűnőleg jó lovas volt. Ezen tágas kertben egy helyen szép tóhoz érünk, mesterkélt kőszirteket, vízeséseket, szigetet látunk; más helyen diadalív alatt lovaglunk el; márványszobrok tűnnek ki a fák közül, s a pompás séta végében egy húszlábnyi magasságra szökő kút tágas öble víztükrében a lovaglónő magát és lovát tetőtől talpig pillanthatja meg. Én átaljában véve nagy ellensége vagyok ezen egy kertecske szűk körébe összehalmozott természeti s architecturai nagyra célzó, s közönségesen silányul és nevetségesen sükerülő kerti ékességeknek, úgy mint: kastélykák, romocskák, szigetecskéknek; ezekhez vezető deszka kínai hidacskák, dombocskák, szirtecskék s burjánok közül kikukucsáló, rosszul szobrozott nimfácskáknak, mely tárgyak elegendők lennének a világ minden részeit kiékesíteni, s mint rossz majmolások, csak a tulajdonos rossz ízlését árulják el. Szép fákat, virágokat, gondosan tartott pázsitot, egy-egy ülőhelyet jól kiválasztott ponton, honnan a körüleső vidék szebb tájai előnkbe tárulnak – ezeket kívánom én egy kertben, s képzeletem szerint elegendők is egy kertészkedő tulajdonos törekvéseinek. Ezek a természet szépségeit éreztetik velem, s azt el nem bénítván és a művészet törekvéseit nevetségesekké nem tevén, szemeimet bosszantólag nem sértik.

Azonban a Borghese-kertben a szobrok és ékességek mind klasszikus becsűek, s a klasszikus Rómával összhangzók. Ezen villának múzeuma is több igen nevezetes művészeti darabokat foglal magában. Egyik szoba tele Bernini műveivel; a Daphne fává változását ábrázoló szobrot tizennyolc éves korában készítette. Nékem úgy tetszik, hogy Bernini, kinek modoros művei egész Rómát ellepték, művészi tökélye felsőbb pontját tizennyolc esztendős korában már elérte volt. De átaljában ha művészetben sokszor bámultam is az emberi képzelőtehetség gazdagságát: lehetetlen volt annak többnyire szűk körbe szorult határait is észre nem vennem; mert igen ritka, hogy egy mesternek egyik készítményében többi műveit is szinte mind fel ne lehessen találni. Így például Guido Reni számtalan festményeiben többnyire mind csak egy ábrázatot módosított egy vagy más alakban.

A festmények közül Raffael Mengstől egy Szent Jánosra és még két hóval borított vidékre emlékszem. Ezek itt a szép kék olasz ég alatt a természettel egészen ellentétben látszanak lenni; s hasonlólag a mi szürke egünk alatt egy Olaszország, kivált Nápoly tiszta egét, ragyogó természetét ábrázoló tájfestményt meg nem tudunk érteni; túlságosnak, természet elleninek találjuk.

Mindig kimondhatatlan érdeket gerjesztett bennem a Campagna Róma körül, mely a távolban körül van véve, mint egy amfiteátrum az albanói bércekkel, s puszta homokterén egy-egy észre alig vett, nyomorult huruba s a hajdani dicső Róma nagyszerű emlékromjai egyedüli tárgyak, melyek bús monotóniáját elevenítik; ezek is múlt életről szólnak, de képzeletinknek annál szabadabb mezőt engednek. Midőn a nap déli fényében ragyogott, és el-ellovaglok az aquaeductusok* hosszú sorban folyó könnyű ívei előtt, vagy bolyongok a romok között – még akkor is ritkán találkozván élő teremtéssel –, hányszor látom felhevült képzeletemben felelevenedve Róma nagy embereit! Itt csak a múlt meg a múlt! Mindnyájunk lelkében vannak emlékezetek, melyek, mint titkos láncszem a múlthoz csatolnak. Mint egy jövő, úgy egy múlt életet is sejdítünk. Kivált ki már sokat élt, sokat vesztett, az szereti a múltba rejtezni. De kiben is ne ébresszen érzeteket fel, egy romra intve mondhatni: Ez a Scipiók temetője!

A Via Appián egy roppant kerek romtömeg vonja magára figyelmünket, mely legpompásabb, és legjobb állapotban maradt fenn a sírépítmények közt. Ez a Caecilia Metelláé, ki ismeretlen maradt volna előttünk, ha férje szerény, boldogító házi erényeinek nem emelé e pompás emléket. Ezt a köznép Capo di Bovénak nevezi – a márvány párkányzaton találtató domborműveken előforduló ökörfejekről.

Egyik nap eszembe juta a St. Spirito betegek és őrültek házába menni. Az itteni szomorú nyomorúság látása visszarettentőleg hat az asszonyi gyengéd érzetre, s a kedvetlent, fájdalmast szükségtelenül felkeresni nem helyeselhetőnek mondják sokan; de elvem tartván az emberiséghez kötött nyomorúság jeleneteivel szintúgy megismerkedni, mint annak vidámabb felével: elhatározám magamat a lélek és test félszegségeinek, ezen szomorú lakát meglátogatni. Sz. barátném is erőt vevén magán, kész volt velem jőni; N.-t* pedig megkérők, hogy jöjjön el velünk.

Szekerünkből kiszállván s a bémenetelre engedelmet adó levélkénket megmutatván, a magas fallal körülvett kórház udvarkapuját előttünk kinyiták és bébocsátatánk; de már ott mindjárt nyomorúság undorító jelenetivel találkozánk. A belső udvarban a csarnok oszlopaihoz derekaiknál fogva leláncolt, szinte egészen öltözetlen szerencsétlenek vergődtek, ordítottak. Sz. megiszonyodva, a szekérhez visszaszaladt; N. és én néhány lépéssel előbb levén: a kapus az ajtót becsukta, s nekünk ott kellett maradnunk. Itt a belső udvarban őrültek számára hosszú asztal vala megterítve, de rajta egyéb eledelt nem láttam, mint nagy fatálakban nyers salátát ecettel megöntve, mindenik személy tángyéra mellett egy darab kenyeret s egy üvegecske veres bort; igaz, alig veheték magamon annyi erőt, hogy odatekintsek, oly undorítólag néztek ki szegények, s oly gorombául bántak velük a felügyelők. A férfiak osztályát elmellőzve besiettünk az asszonyokéba. Itt az ágyak elég tiszták voltak, a hosszú hálófolyosók valamennyire kiszellőztetve; hanem, ezen nyomorultakkal is szintoly keményen bántak, pedig a felvigyázók asszonyok valának! Egy fiatal leány, ki tizenhat éves még alig lehetett, s a szomorú felvigyázói hivatalt anyjával megosztá, nyájasan megszólítá N.-et: „Kérem az urat: egy szegény angol nő is van itt, ki nagyon szokott örvendeni, midőn vagy egy honfiával találkozhatik és beszélhet; ha igen nagyon terhére nem esik, szóljon szegényhez egypár szócskát. Egyébiránt is szegény igen jó, csendes magaviseletű, nem lehet félni tőle; csak mind azt erősíti, hogy ő nem őrült, s olyankor nagy indulatba szokott jőni.” Az anyja keményen tekinte leányára; de mi kívánók, hogy hozzá vezessenek.

Egyik szobácska ajtaja előtt megállánk. A leányka kopogtatott, s a benn levő nyers hangon kérdé „Ki van ott? Ki alkalmatlankodik ismét?” „Én vagyok, englisheket hozok.” „Ah! te vagy, Marianna, angyalom – szóla megszelídülve –, honosim jöttek látogatásomra; tudtam, hogy nem hagynak itt, ezen pokoli helyen” – s ezzel ajtaját kinyitván előnkbe jött, és magát illendőleg meghajtotta. Ötven éven felül lehetett. Egészen elcsudálkozánk, öltözete oly csinos és szobája oly jó rendben volt. Kis teáskészület állott egy asztalkára kitéve. Őrültségnek semmi nyomai sem voltak benne észrevehetők. N.-re tekintve mondá: „Ó! az úr angol; mindjárt megismerém; hozzám jött, ugye? Engem itt e borzasztó helyen bezárva tartanak, azt erősítvén, hogy őrült vagyok. Ha mindjárt azzá váltam volna is, nem volna csuda. Oly hosszas idő óta itt őrültek közt lenni! Csak ezen lárma, ezen iszonyú szag elégséges akárkit is tébolyodottá tenni. Tudja-e, miért tartanak itt? mert T. cardinál megneheztelt reám. Mert útiköltséget kértem tőle, hogy Nápolyba mehessek fiam látogatására, s ahelyett, hogy adjon, azon ajánlást tevé, hogy menjek klastromba; miért én nagyon megharagvám, s mondám nékie: kívánnám, hogy a pápát cardináljaival együtt Sz. Péterbe rekeszthetném, s őket mind egytől egyig egy vitéz skott ezred szuronyival átdöfethetném! Akkor, tudom, mindjárt másként szólanának. S csupán ezért mondák, hogy őrült vagyok! Én pedig most is csak azt mondhatom, mert úgy kívánom. Engem, gyermekes asszonyt, erővel, akaratom ellen klastromba zárni! Ez nem menyen. Hanem végre pénzem mind elfogyott volt, s nem levén egyéb, mihez folyamodjam, kénytelen valék elfogadni azon ajánlatot, hogy amíg fiamtól útiköltséget kapok, egy klastromba, mint gazdasszony bémenjek. Ahelyett ide hoztak, s attól fogva mind itt sínylődöm.”

Oly csudálatos volt, amit mondott, oly hihetetlennek tetszett, s oly indulatba jött, amint beszélt, hogy kételkedénk előbb valóságán, s aztán egymás szemeibe nézve gondolók: mégis őrült szegény! Ekkor az idősebb őr felszóla: „Lássák uraságtok! mindig így lármáz; hasztalan vesztegetik az időt vele” – s igyekszék őt szobájába bétaszigálni. Ez ismét nagy indulatba hozá, s magát egész erejéből ellenszegezé. Most N. komolyan mondá az őrnek, hogy honfia levén az asszonynak, beszélni akar vele; s a szegény asszonyhoz fordulván oktatá, hogy ha lehetséges, csendesítse magát, s mondja meg nékie egyenesen: mire lenne szüksége?

„Ó! ne higgye az úr – felelé –, hogy őrült vagyok, mint ez a sátán erősíti, s azon se botránkozzék meg, hogy ilyen indulatban lát; mert bármint kívánjak is magamon erőt venni: valahányszor ezen velem történt, égrekiáltó méltatlanság eszembe jut, lehetetlen, hogy kétségbe ne essem! Ó! de a leányka – az egy angyal! Higgyen nékem – egy angyal! Ha ő nem volna, eddig igazán őrült volnék.” A leányka az anyjára való indulatos integetésiből észrevevén, hogy arra panaszolkodik, mondá „Az nem illő, Madama, hogy anyámról így szól.” S hozzánk fordulva folytatá: „Néki ezen szerencsétleneket rendben kell tartania, mert másként magoknak ártanának.”

Ezen csudálatos történet fonalát zavarában N. kívánván kifejteni, kérdé az asszonytól: „Ön skott? Mi a neve?” Ezen kérdésekre csak sírásra fakada, s minden vad indulatosság vonásai egyszerre eltűnének képéről. „Igen, skott vagyok. Nevem…” „Többeket ismerek azon néven – monda N. – Jól bírják magokat, előkelők. Ha azokhoz tartozik, s ők megtudják mostani állapotját, lehetetlen, hogy ily nyomorúságban hagyják; azért nevezze meg: melyiknek írjak?” „Az lehetetlen – viszonzá zokogva. Azok már sok évek óta nem akarnak rólam semmit tudni, mert meggyaláztam őket. Hanem azon férfi nékem házasságot ígért volt. Isten előtt fogadta fel! Öt gyermekem van tőle. Azokat – nevelés végett, amint mondá – még kicsiny korukban mind elvette tőlem; hanem már mind felnőttek. A házasságot mindig halogatta. De elveszen; el kell, hogy vegyen! Ha fiaim tudnák állapotomat, hiszem, mindjárt segítenének rajtam.”

Mi szegényt amennyiben csak lehetett csendesíteni, vigasztalni kívántuk, s elbúcsúzván tőle, kérdésünket: hogy mivel szolgálhatnánk nékie, újítók. „Kérem – mondá –, küldjenek minél előbb egy font teát és cukrot, mert már rég, hogy anélkül vagyok; és látogassanak meg még vagy egyszer, ha igen nem irtóznak ezen borzasztó helytől.”

Szorult szívvel hagyók el a nyomorúság lakát, de magunkat elhatározva, mennyiben csak lehet, ezen csudálatos történetnek végére járni.

Másnap N. többed magával visszament, az ígért teát elvitte; de akkor sem tudtak tisztába jőni, hogy az asszony őrült-e, szerencsétlen-e vagy álnok? Az angol konzult megkértük: tudakozódjék iránta, s rokonait tudósítsa. Az eleinte még létét sem tudta. Tudakozódások után úgy találtatott, hogy az általa elbeszélt történetének nagyobb része igaz; de mindnyájan azt erősítették, hogy őrült. N. azután is, ahol csak lehetett, lépéseket tett iránta. A konzul az esetet megjelentette az angol minisztériumnak, s végre bizonyosokká tétettünk, hogy ki fog bocsáttatni az asszony, mivel a konzul tudta nélkül záratott volt bé; de valljon ezen ígéret megvalósult-e vagy nem, azt nem tudom; mert az egész dolog olyan mély hallgatásban tartatott, hogy azután semmiképpen nem hallhatók, mi kimenetele lett.

Egy más napon A.*, kit már Erdélyben ismertem, s kivel Rómában újra találkoztam, egy számos amérikai társaságot összegyűjtvén, minket is elhívott, hogy a Vatican szobrait szövétnekek világánál megnézzük. Örömünk már előre kimondhatatlan nagy volt, azon remekműveket ily mesterséges világítás és árnyékolások által magok egész dicsőségükben kitüntetve s életbe hozva láthatni. Reménylém, ezen dicső látvány a holdvilágnál látott Colisseum nagyszerűségével fog vetélkedni, arra korántsem számítván, mennyire függ a velünk együtt levő társaságtól és aprólékos körülményektől a gyönyör vagy unalom, melyet minden tárgyak, kivált ízlést illetők látásakor érezünk.

A várt est eljött. A Vatican folyosóiban összetalálkoztunk egy más számos, többnyire ismeretlenekből álló társasággal. A custodék* ekkor sürgölődtek a szövétnekek gyújtogatásában. Tehát nem előre világíttattak fel a szobrok tágas folyosói, s a mesterművekre vetett világosság nem előre volt mesterségesen elrendelve, hogy a néző bájaik által mindjárt elragadtatása közben előttük bámulva állhasson meg, s öngondolatiban háborítatlanul merenghessen, anélkül hogy figyelmét valami egyéb kellemetlenül elvonná. Egyedül enlelkünk hevétől felköltött illúzióink tüntetnek előnkbe minden tárgyat szépítő s felsőbb szempontból. Kinek lelkében e fogékonyság hiányzik, az hiába várja mástól és egyébtől, könyvektől és tudománytól azon elragadtatást, mely ő benne magában nem létezik; s e nélkül még a Teremtő dicső művei is csak száraz vizsgálat s otromba kritika tárgyai.

A ciceronék unalmas készséggel és tudományos határozottsággal világítgatták szövétnekeikkel egyenként a szenvedő Laokoon kínjaiban merevülő tagjait s a dicső Apollónak most az egyik lábát, majd a karját, mi mind igen szép, csakhogy teljes lehetetlen volt gyönyörködni benne. S ezen felül még az amérikai társaság észrevételei!

Kik szép művekben akarnak gyönyörködni, azt tanácslom, ne válasszák társaiknak Amérika praktikus lakósait. Röviden: a magasztalt látogatás, várakozásomnak nem felelt meg. Csupán egy Democritus-főre emlékszem, melyre az egyik előtte átmenő custode szövétneke, minden ügyelet nélkül, oly elevenítő világot vetett, hogy szinte félve hátravonulék, nehogy én legyek a tárgy, melyre csúfondároson elvont szája szúrós elmésségeit e pillanatban lövellje.

Számos társaságban menénk Albanóba. Az ég oly szép, és mi oly vígak voltunk, hogy még a puszta Campagnán imitt-amott elszórt históriai síremlékekre is alig vetve ügyet, gond nélkül haladtunk tovább. Mi Albanóba csak szép eget, friss levegőt, zöld fákat, vígságot s egy jó ebédet keresni mentünk, és ezt az albanói vendéglőben gondosan kirendelvén, két szamarat fogadtunk, hogy azok, kik társaságunkból a gyaloglást környékében megunnák, rájok rendre felülhessenek.

Így vígan indulánk el a Lago Castello – Albano tava – látására, mely egy kialudt Vulkán krátere. Castel Gandolfo a domb tetején fekszik, s szép ösvény vezet le a tóhoz, melynek szélén két grotta találtatik – melyik imperátor mulatóhelyei voltak, bizony ezúttal nem jut eszembe – s egy emissariumnak nevezett föld alatti vízcsatorna, mely az albanói dombon át a völgybe van víve s a római építmény egyik nevezetesebb maradványának tartatik. E tóban – mi akkor ránk nézve sokkal érdekesebbnek tetszett – nevezetes nagy ángolnák fogatnak; belőlük a vendéglőben egy igen jó tállal vártak, mire a hosszú sétálás után érzett étvágyunk elevenen emlékeztete.

Castel Gandolfótól balra térve egy más ösvényen tértünk vissza Albanóba. Feltűnő jelenetek voltak a kies ösvényen átaljában mind szép paraszt nőkkel találkozásaink, kik vagy szamarat vezetve, vagy azon ülve velünk szembe jöttek. Válogatott honi öltözeteik, kimondhatatlan jó ízléssel fejeikre vetett fehérkendő takaróik, büszke termeteik, járások, klasszikus arcvonásaik, főhajtásaik mindenikben egy-egy regény méltó hősnőjét képzeltethették velünk. Ezek többnyire mind olyan szépek, hogy egyik kereset módjuk: a Rómában mulató művészeknek mintául szolgálni.

Az Ariciába vezető kapun kívül jobbra vagy balra áll egy régi építmény, melyet közönségesen a Horatiusok és Curiatiusok síremlékének neveznek. Rám ezen dicső nevek, oly nagy hatással bírtak örökké, hogy sohasem tudakoltam: méltán övéik-e azok vagy nem, hanem mindig minden további vizsgálat nélkül hinni kívántam a mutatónak.

Titkos pártfogómtól* újra kapék egy pápai engedelmet magam és társaságom számára a Sz. Péter temploma föld alatti részét megnézni, honnan az asszonyok különös engedelem nélkül kirekesztvék. Itt annyi fényes nevű holt fekszik, hogy bajos lenne előszámlálni. A négy oltár közül, melyek itten vannak, az egyik nagy tiszteletben tartatik, mert a Sz. Péter koporsója felett áll, s rajta a Sz. Péter és Pál, mint mondják, hű képei láthatók. Más oltáron pedig, úgy emlékszem, egy boldogságos Szűz Mária-kép van, melyhez a hideglelősök folyamodnak. Egy dombormű nagyon mulattatott; ez Ádámot ábrázolja, midőn aluttában Éva az oldalcsontjából kibúvik.

Sz. Péter temploma roppant nagyságáról képzetet alig lehet magunknak csinálni anélkül, hogy felső részét megjártuk volna. Ehhez egy csigalépcsőzet vezet fel. A templom belső façade-ját megkerülvén, elrémültünk az ott álló tizenkét apostol óriási nagyságán. Innen a Michelangelo kupolájába mentünk fel. Felsőbb részében egy vasrostéllyal körülvett párkányzatra értünk, honnan a dicső kupola belső boltja merész építéséről lehet ítélni, s az egész templomba lenézni. Milyen parányiaknak tetszettek az alatt mozgó személyek!

Felmentünk éppen a megaranyazott ércgolyóig, mely tizenhat személyt foglalhat magába. Itt kiállván csak a magas ég boltozata volt felettünk, s egész Róma alattunk fekütt. Dicső, kápráztató látvány!

Innen egy vaslajtorja vezet fel a kereszthez; de mi a velünk levő férfiaknak nem engedők bátorságuknak azon fitogtató jelét adni.

A. kit szép honlánya szelíd szemei lelkesítének, asszonyi ijedezéseinket látván kérdé: felhágjon-e a keresztig lajtorja segedelme nélkül is? A kis amérikai lány édes-ijedten tekintve rá, hátrább lépett; én pedig, ki ily esetekben kissé sceptica szoktam lenni, valamennyire gyanítván magát vető szándékát, kérdém: lenne-e elég bátorsága reá? Mire azt felelé: „Erre nem kell bátorság, csak hidegvér, s mi amérikaiak erről ismeretesek vagyunk.” – Igaz, csak hidegvér teszi a bátorságot; de azon hidegvért megtartani: bátorság. Miért becsüljük mi, asszonyok, az erősebb nemben olyannyira azon tulajdont?

A nap egykor márciusban oly vidámon, tisztán sütött, hogy Róma körül még a szomorú Campagnát is felvidította. A Villa Pamphiliben a szép anemonék* tarka kis fejeiket zöld fris tavaszi pázsint közül teljes virágzásban kiütötték; az orchis* különböző nemei buján nyíltak; az ibolya rejtett magányában a babérbokrok alól illatozott ki; az örökké zöldellő pinus tavaszi fris zöldbe öltözött. Mi selyempapucsban, könnyű öltözetben futkároztunk a tündöklő tó körül a pázsintos ösvények közt. Lánykám örömtele egy-egy újonnan lelt virágocskával előugráncsolt. Vígan, könnyen éreztük magunkat! A komor Róma – a temetők városa – virított, mint egy kiújuló sírhalom, melyen a tavaszi bogarak napfényben vígan mulatoznak.

Kedvünk eredt a Caracalla ferdei roppant romjait megnézni. Ezek hajdanában tizenhat száz ferdőcellát foglaltak magokban; s most ez óriási romtömeg bé van nőve bokrokkal, sík fűvel és kövi szekfüvekkel. Pajkosan kezdettünk a romok alsóbb emeletéből felsőbbe a lépcsőzetesen kiálló köveken felmászkálni, míg én egy csúpon* találám magamat, hol egyszerre megijedve nem tudám, mit-tevő legyek, mert jobbra-balra, minden oldalról körül voltam véve szakadások, hasadékokkal, melyek mélyen tátongtak előmbe. Oly félelem ért utol, hogy lábamat mozdítani sem mertem; ha csak emelintettem is, a félelem ónnehézséggel ugyanazon helyre visszavonta, se feljebb, se lejjebb nem tudtam menni. Sz. is másutt szintily dilemmába esett. Segítségért rikoltoztunk velünk levő férfi társaink után, kiket eleinte pajkosan odahagyának, mert minket vigyázatra intének.

Mi, asszonyok, olykor rútul vissza szoktunk élni a férfiak irántunki lovagias kötelességérzetükkel. Sokszor könnyelműségből oly helyzetekbe taszítjuk őket, honnan egyedül magokat kihúzni is elég bajba kerül, mégis magunkat is egész tehetetlenségünkben oltalmukba vetjük. Ez a csekélységekhez tartozik; de melyik asszonynak jutott még eszébe, hogy egy magas toronyba fel-, egy veszedelmes pallón át-, egy síkos helyen elmentében a vele levő férfi lába is megsikámolhatik? Hogy ő is szédülhet, és elég, ha csupán magára ügyelhet? Oltalmukat kívánjuk, anélkül hogy meggondoltuk volna: oly állapotba tettük-e magunkat, melyben azt megadhatják nekünk vagy nem. Ekkor is az eset ilyen volt; hanem kis leckézés után, melyet szerényen el kellett tűrnünk, mégis lesegítettek.

Alig valánk alatt, hogy kalandkereső kedvünk ismét feltámadt bennünk, s eszünkbe juttatá a közel eső Basilica di St. Sebastiano alle Catacombéba menni. A templom felsőbb részére ügyet alig vethettem, ámbár gazdag, verde antico* oszlopok, becses oltárfestmények ékesítik, úgy fel volt hevülve képzeletem a Delile* és Chateaubriand* ezen föld alatti catacombákróli lelkes írásaitól, hol az üldöztetett első keresztények sírhelyek közt tartották buzgó keresztényi gyűléseiket, és ahonnan kilépve s hit által lelkesítetve büszkén szálltak szembe a mártírhalállal. Úgy vélik, hogy amely sírhelyet P Ch (Pro Christo) jegy jelel ki, alatta vértanú nyugszik. Mily dicső, midőn meggyőződésünkben még a halál sem rettenthet meg! Mennyivel boldogabbak voltak azon első keresztények, kiket hitök, meggyőződésök a halálon diadalmaskodtatott s föld fölébe emelt, mint mi, kiknek hideg-meleg hitünk csak önséget, kétséget, gúnyt támaszt fagyos kebleinkben!

Mindenikünk égő szövétneket vett kezébe, s a ciceronét követve béhaladtunk a föld alatti folyosókba+, hol úgy szólva minden baj nélkül könnyen, hanem minden érdek és látnivaló nélkül is hatottunk elébb-elébb, s igen hamar szörnyű unalom ért el. Ügyetlenül tartott szövétnekeink füstjétől köhögve, tikkadozva alig várók, hogy újra a föld színére kijussunk. Leírnom lehetetlen lenne, mert igazán semmit sem láttam. Künn a napvilágon egymásra tekintve alig ismerők meg egymást, úgy bé valánk a füsttől kormosulva.

Innen elmentünk az Egeria forrásához, hogy arcainkat szűz vizével egy kissé megtisztogassuk. Itt új csalódás ért, mert vezérkönyvünkbe tekintvén látók, hogy csak par usurpation* viseli ezen fényes nevet, mivel Egeria istenasszony a város túlsó részében susogta Róma törvényeit a Numa Pompilius füleibe. De a forrás oly kristálytiszta vizet csergedezett a márvánnyal kirakott hűvös öblöcskébe, s ez oly festőileg volt téli zölddel béfutva, hogy mi asszonyok, semmiképpen nem akarók elhinni, hogy nem ez volt a magát rejtegető nimfa titkos barlangja.

Egyik nap elhatározók magunkat Veji romjai megnézésére. Ez sokáig Etruria főbb városa s Róma vetélkedő társa volt. Lóháton levén, a Via Cassia s Via Flaminia felé vettük utunkat. Ezen út nem a Strada carozzabilén, mint a szekérutat nevezik, hanem a Cremera, most Volcának nevezett völgyben kies gyalogösvényeken vezetvén, annál bájolóbb. Róma egész környékében, ahol egy jobban elrendelt, gazdagabb kinézésű, csinosabb majorházra vagy falusi épületre estek szemeink: mind az a Duca Torlonia tulajdona volt, kinek nevét a pápa uradalmában unalmamra mindenfelől annyit hallom emlegettetni, mint a marquis de Carabasét*. Ő a dohány- és só egyed árusságot a pápától, ki mindig pénzszűkében van, megvette, minek tulajdonítja a nép nyomasztóbb nyomorúságát, s ellene örökös panaszokban fakad ki legkisebb beszélgetés alkalmával is, és a nagy Ducát szívéből gyűlöli, pedig olasz gyűlölség nem kicsinyt jelentő szó.

Elhaladtunk a hely mellett, mely az ottan elesett háromszázhat Fabius temetője, s kereken megjárók a Veji körfalainak nevezett, egymásra halmozott nagy kövekből álló falmaradványokat. Ez mind igen érdekes lehet antiquariusokra nézve, de én semmi szépet nem tudék benne látni.

Innen levezettek egy felásott mezőre, melyet Foro Romanónak neveztek. Ott a barázdák közt cserép edénydarabokat, egy kis alabástrom Sphinxet, egy terrakotta Medusa-főt s egy kis cserép urna lacrymatoriát találtunk. N. egy ottan lelt igen szép, carniolba való etruriai intagliót* vett, mit a parasztok látván, annyi mindenféle megvenni való, antikóknak nevezett darabokkal kínáltak, hogy nagy bajunkba került ellent állni; de nagy örömek közt pakolám egybe magam leltem kis kincseimet.

Ismeretlen pártfogóm ismét megemlékezvén rólam, eszközléséből egy levélkét kaptam, hogy másnap tíz órakor reggel a híres Mezzofante* a Vatican könyvtárában szívesen elfogadand. Ezen levélke is ad libitum egész társaságra szolgált.

E pompás könyvtárban csupán kéziratdarab negyvenezer gyűjtetett egybe. A külteremben mind kínai munkák találtatnak. A nagy teremben, az igazat megvallva, figyelmemet eleinte magokra vonák a szép görög és etruriai vázák, s még azon két pompás gránitasztalok, melyeket ércalakok tartanak.

Alig vala időnk a szemeinkbe tűnt tárgyakat csak valamennyire is megvizsgálni, hogy Mezzofante két szerecsen fiúcskával beszélgetve bélépett, s aztán hozzánk fordulva leültetett. Reám nézve első tekintete kedvetlen benyomást tett. Valami hatvanéves lehetett. Kicsiny, száraz, halvány, beteges tekintetű. Egész személyében majomi nyugtalan mozgékonyság uralkodott. Sokáig beszélgetünk együtt. Magyarul elég jól beszél, s a kimondása nem rossz.

Kérdém: „Kitől tanult?” „Majlandban a közkatonáktól” – viszonzá. Kisfaludy, Csokonai munkáit, Pethe természethistóriáját, még más magyar könyvekkel együtt olvasta; de úgy találám, hogy inkább tud szavakat, mint érti az olvasottat. Angolok is levén jelen, azokkal angolul igen folyvást és jól beszélt, velem pedig németül, franciául; és még oláhul is megszólított, mire szégyenemre nem tudék felelni. Kérdezte, ha tótul tudok-e? S némely könyveket mutogatván nekünk, azokból ó- és újgörögül, latinul, zsidóul olvasott. Mutatott többek közt egy Corvinus Mátyás által ajándékozott, apró festésekkel kiékesített Breviáriumot, és VIII-ik Henrik angol király s Boleyn Anna egymásnak írt leveleiből eredeti darabokat. A király szerelmes episztolái mind egy-egy nyíllal átszúrt, idomtalanul vont szívvel voltak az aláírás végében megjegyezve. Egy velünk levő pappal, ki Palesztinában járt volt, törökül beszélt. Kérdém tőle: „Hány nyelvet tud?” „Nem sokat – felelé –, mert csak negyvenet vagy ötvenet beszélek” Roppant, képzelhetetlen tehetség! de nem az, melyet legkevésbé is irigyelni tudnék; mert üres, minden gondolkozás nélküli nyelvismeretsége s ártatlanul kimutatott aprólékos hiúsága, mellyel telve van, inkább majomra s csacskamadárra vagy beszélőgépre, különféle nóták elverésére felvont verklire emlékeztet, mint gondolkodással felruházott valóra. Őt igazán, csak úgy lehet tekinteni, mint egy Vaticanhoz tartozó ritkaságot. Elbúcsúzásunk alkalmával megkérem: engedje meg, hogy egy magyar könyvvel én is ajándékozzam meg a könyvtárt.

Más terembe menvén, ahelyett hogy könyveket nézegettünk volna, a Raffael Mengs által festett terem mennyezetével foglalatoskodánk. Sohasem tudám Mengs lanyha festményeit bámulni. Így vagyok Angelika Kauffmannal is.

Szállásomra érvén, első dolgom vala W. M. Balítéletekről írt munkáját egy könyvkötőnek átadni, s fejér kutyabőrbe cifrán bekötve néhány napok múlva elvivém Mezzofanténak, ki éppen sietett néhány zsidót és szerecsent megkeresztelni. Mint a könyvre tekinte, anélkül hogy csak belé is pillantott vagy az író nevét megtekintette volna, mondá: „Ah! igen szép, igen szép munka! Szépen van bekötve. Aranyos, szép, szép, igen szép, igen köszönöm” – s egyik almáriomba becsukta. Szegény magyar könyveink! melyeket honjokon kívül, mint szinte nem is európai szüleményt, csak egy-egy különcködő nyelvbúvár, mint Mezzofante, nézeget, s honjokban is csak kevés olvas.

A Propaganda Collegiuma könyvtárát is megnéztük. Abban neveltetnek a keleti népek közül és a haereticus* tartományokból küldött ifjak, kik honjokba visszatérvén a katolika hitet terjesztik, és a misszionáriusok, kiket téríteni, s a pápa vallását hirdetni, világszerte küldöznek. Itt különös nyomtatványok nézegetésében időnk igen jól telt; igaz, hogy én legalább legkevésbé értettem hozzájuk; de a könyvtárnok annyira con amore* mutogatta, hogy lehetetlen volt részt nem vennünk szenvedélyében. Én úgyis kedvelője vagyok az ily, bármiben búvárkodó lovagiságnak. Mindig boldog az oly ember, ki önmagán kívül egyéb valamivel tudja szenvedélyeit elfoglalni; ment az unalomtól, amely talán mindenek közt legrettentőbb ellenségünk. Itt, mint emlékszem, egy szanszkrit iratot láttam s egy kínai szótárt, és úgy hallom, hogy Mezzofante akkor azon nyelv tanulásával foglalatoskodott.

Egyik napunkat arra szentelők, hogy az élő művészek műhelyeit látogassuk meg.

Agricola, Camuccini igen nevezetes és érdekes históriai festők; de a nagy mesterek művei Rómában mindig előttünk levén: ízlésünk észrevehetetlenül oly nehezen kielégíthető, oly válogatós lesz, s azáltal mi az élő művészek művei iránt oly háládatlanok, hogy ezeket alig méltatjuk egy tekintetre, s nékem is nagy kedvem lett volna Róma köznépeként megvető vállvonítással felszólani: „non e antico”.

De mely más érzetek fogtak el, midőn a Markó* szegény műhelyébe bélépénk! Több állványokon igazán ragyogtak klasszikus érdemmel bíró művei. Milyen tisztán tündöklik szép kék ege, mily elevenen néznek ki szép pínusfái, mely nagyszerűleg vette fel Róma klasszikus romjait! Apró alakjai oly bájolók, hogy az albanóiakéira emlékeztetnek. Minden tárgy egy fűszálig le oly tökéletesen van előadva, hogy a szem külön-külön mindeniken, mint egy ragyogó gyémánton, ott felejti magát, s ha műveiben valami hibát lehet kitenni, az az, hogy annyi elszórt tökéletesség az egészről elvonja a figyelmet, s mivel a természetet nagyon apróra véve vizsgálja, annak minden szépségét igen lelkiismeretesen kívánja előadni; mi az egész festmény hatásának, véleményem szerint, árt. Magyar művészünk, ki a mostan élő legelső tájfestőknek minden bizonnyal egyike, kinek művei jövő korokra át fognak menni, s azokat gazdag honában még alig ismerik, ekkor igazán szegénység, betegség és nyomorúsággal küszködött. Soha nem érzém ily fájdalmason tehetségem megszorult voltát, mint ekkor; mert ki szegényebb, kinek van szoros számítgatásra s fillérezésre nagyobb szüksége, mint annak, aki kicsiny tehetséggel az úgynevezett nagyvilágba avatja magát, melyet többnyire tízszer, hússzor oly gazdagok teszik, mint mi? Beh szerettem volna mesterművei közül egyet bírni! Kéz alatt kínáltak eggyel, igazán becse alatti, alig fél árán; de szégyen fogott el a megszűkült talentumon úgy uzsoráskodni. Talán álszégyen volt! A moszka udvar, mely saját hasznát mindenben fel tudja lelni, Markóval is megegyezett, hogy több esztendei műveit megveszi. Így hihetőleg a Magyarhon e nagy művész munkái nélkül marad. Bécsben, ha jól emlékszem, Eskelesznél, látám néhány szép tájfestéseit.

A Thorwaldsen szobrászi műhelyébe menvén, szerencsések valánk őt magát ott találni. Külseje oly egyszerű, mint a régi német oskola lelkét lehelő szobrai. Ott látók a lord Byron nevezetes ülőszobrát és a Schillerét, kinek arcvonalmiban mennyei szelíd jelleme oly tisztán tűnik elő. Thorwaldsen basreliefjei a görög korbeliekkel vetélkednek klasszikus becsben. A Nagy Sándor győzedelmi menetét előadó domborművét, megvallom, nem tudám elismert érdeme szerint méltatni. Azon egy hosszú sorban egymást követő juhnyáj, nézetem szerint, a kompozíció szépségét nagyon gyengíti.

Innen menénk a Gibson, Gott Wyett műhelyeikbe. Ezek, ha nem értek is el, törekedéseikben oly felsőbb művészeti magasságot: a legtökéletesebb finomságig kidolgozott műveik műismerők és nem ismerőknek egyaránt tetszenek; de úgy el vannak foglalva honfiaik és honleányaik leábrázolásival, hogy alig érkezhetnek egyébre, mi művészeti haladásukban őket, gondolatim szerint, gátolja. Hogyisne? Annyi semmit jelentő alakokat szorosan utánozni, melyek a mindennapi rendben elé szoktak fordulni, s főbb érdemük az, hogy hajfodraik helyesen, pontosan, simán legyenek elrendelve, mint a hajfodorító elrendelte. Az Olaszországban megforduló angolok több egybegyűjtött művészeti kincseik közé többnyire magok tulajdon, fejér márványból vagy, ha tehetségük annyira nem ér, alabástromból készítetett szobrait is gondosan bépakolják; s ez a szenvedély szinte nevetségig van víve. Engem legalább nagyon mulattatott, szinte az egész angol társaságot, mellyel Rómában létemben Corsón, bálban, templomban imitt-amott találkoztam, márványban halhatatlanítva a műhelyek polcain látni.

Bienaimét műhelyében éppen foglalatoskodva találók egy agyagminta elvégzésével. Itt meggyőződtem, hogy szépségben a szín csak mellesleges; mert ezen sárszobor gyengéd szépségben annyira felülhaladta a műhelyben levő több tündöklő sima, fejér márványszobrokat, hogy ezekre ügyet alig vetvén, arra tekintve mindnyájan felszólánk „Ó, beh szép!” Ez egy szirten ülő tizenkét éves lánykát ábrázola, kinek lábai előtt halt madara feküdt. Ha nem vetélkedheték is Canova művével, de kompozíciója oly egyszerű s gyengéd, hogy lehetetlen vala nem tetszenie.

Rómát nem hagyhattam el anélkül, hogy tiszteletem búcsúját meg ne tegyem azon helyhez, ahol – amint mondatik – Lucretia* megölte magát, mely halál Róma szabadságát és nagyságát alapította.

A városból a Porta Maggiorén kimenvén, utunk a Via Praenestinán vezetett. Ez még mind elég jó állapotban van. Legelőbb is szembetűnő vala egy romokkal körülvett építmény, melyet, okát nem tudom, miért, Torre di Schiavinak neveznek. Ehhez közel egy Fortunának szentelt templom áll, melynek fedele még szinte hiba nélküli. Hogy a cella alatt levő boltozatban festmények nyomai láthatók, mondá vezérkönyvünk; de megvallom, restellők lovainkról leszállni, s azokat megnézegetni. Búcsúnk kitűzött célja úgyis nem itt levén, továbbsiettünk. Tovább egy szakadás feletti, Ponte di Nonónak nevezett régi hídon haladtunk át, melyen a Via Praenestina folytattatik. Erről ismét semmit sem sejdíték, míg estve, hogy jegyzéseimet tegyem, a vezérkönyvbe nem tekinték, mert ez minden karzat nélkül az úttal egy arányban megy.

Lovainkat egy kis osteriában – fogadóban – hagyván, egy zöld dombra mentünk, hogy a régi Gabii városa fekhelyét lássuk, s a Gabinus lacust is megkerüljük, mely egy kialudt tűzokádó hegy krátere.

Melegtől elbágyadva s nagyon megehülve térénk a fogadóba vissza, hol néhány tojásnál egyebet, semmit sem találánk; de még ezt sem volt mivel megegyük, mert gazdánk egy rossz késnél egyebet elő nem tudott adni. Ez engemet, erdélyi utazáshoz szokottat nem zavara nagyon meg; de társaim közül némelyek, kik angol honjokat, annak második természetükké vált kéjelmit és feszes illendőségeit most először hagyták vala oda, nagy perplexitással* forgaták kezeikben a tojást, anélkül hogy tudnák, mitevők legyenek vele. Én az enyémet megtörvén hirtelen felhajtám, mire igazán iszonyodva tekintének; s ez viszont engemet zavara nem kevéssé meg.

Innen egy más, Castellucciónak nevezett dombra mentünk fel, melyen a hajdani Collatia feküdt. Itt egy kőhalomra leülvén kinyugodtuk magunkat. Itt volt búcsúnk célpontja, mert mint mondatik, Lucretia itt – ölte meg magát!

Ezen, dicső emlékezet s kőfal némi látható maradványain kívül – itt most semmi nevezetes látnivaló nincs. De ez életben mi teszi vágyainkat, boldogságunkat? A múltak emlékezete s a jövők reménye!

Én legalább megelégedve térék haza azon gondolattal: hogy láttam a helyet, ahol – Lucretia élt.




Hátra Kezdőlap Előre