V. szakasz
 Rómától Nápolyig

Útra készülés. – Fortuna temploma. – Lago di Nemi. – Civita Lavinia. – Mare Pontini. – A postalegény. – Feronia temploma. – Emberkoponya. – Terracina. – Fondi. – Mola di Gaeta. – Minturnaei romok. – Mola s Nápoly közti út. – Az első est Nápolyban

 

Rómában a Settimana santa* végzetével a Szent Péter nagy harangjának utolsó szent kongása levegőben elrezgett; a tűzijátékok elaludtak; a gazdagabb lakosok Tibris partjain levő villájukba vonultak; az idegenek úti készületeket tettek; minden ismerősnél elévont, felterhelt szekeret lehetett látni, szóval: apostolok oszlása volt. Mindenki készült, hogy vagy unalmát maga után másfelé vonszolja, vagy mulatságinak új tért és táplálékot keressen. Az utcákban minden élet ki kezdett halni. Még a Monte Pincio lépcsőzetiről is eltakarodtak a koldusok. Aki mehetett, maradni tovább nem akart. Nápolyba tódult sok idegen, remélve, hogy a Vesuvius új kitörését látandja: mert azelőtt pár héttel tört vala ki, s újra nagyon kezdett füstölögni.

Én is erősen vágytam ezen jelenetet és Nápolyt látni; de nem kis bajban voltam aziránt, miként utazzam; mert annyit hallottam az oda vivő úton naponként történő fosztások, gyilkolásokról, hogy a fejem tele volt már banditákkal, kiket utamban találni fogok. Azelőtt néhány nappal támadtak volt meg fényes nappal egy vetturinót, ki társaságot vitt. A vetturino elszaladt, mint szoktak mindig cselekedni a vetturinók; a szekérben ült férfiak nem képzelvén magokat ellenállható erőben, közülök ki-ki csak magáról gondoskodott, s arra ment, merre mehetett. Csupán egy vén angolné maradt ott, karján nagy zsákjával és oldala mellett leányával, ki anyját nem akarta elhagyni. Egyik bandita az asszonyhoz fordult, s zsákját kérte, mellére töltött pisztolyt szegezvén; a lányka sírva kérte anyját, adná oda zsákját, de a vénasszony makacsul ellenszegült, s nem akarta. Nem merészel meglőni, mondta leányának, s aztán a pénz igen sok lenne a gazembernek. Végre megalkudott a banditával, zsákjából kiszámlálta az alkuárát. És amaz társaival továbbment. A vetturino s utasok elészállingóztak; de közülök egyik úgy elszaladt volt – hátra sem nézve –, hogy két postán túl érték utol. A társaság aztán szerencsésen megérkezett ugyan Rómába, de a történet híre – bosszúságokra a vetturino hőseinek – nagyon elterjedt, s ekkor is mind csak arról beszéltek.

Nékem különböző tanácsokat adtak; egyik azt: csatoljam magam a követség által küldendő courrier szekeréhez, mert nőnek bajos egyedül utazni; de semmi kedvem sem volt utamat így ex officio* tenni. Másik: fogadjak katonákat, és kísértessem magamat velök, mert lord A., lady B., herceg C. sat. is úgy cselekedtek vagy fognak cselekedni; de egyfelől már nagyon leapadt úti tehetségem nem engedte így en princesse* utaznom, s másfelől a pápa katonáinak hősi tulajdonai ismeretesek; nyilván kimondják, miképp nem bolondok, hogy néhány scudóért magokat megölessék; mindig is ők az elsők, kik szaladáshoz fognak. E kívül az is hallatik, hogy a banditákkal egyetértésben vannak, mi ha nincs is úgy, minden esetben jelül szolgálnak arra, hogy a velök utazók gazdagok lehetnek, s az ily őrökkel környezett szekereket még inkább megtámadják, ámbár rám nézve merőben csalatkoztak volna. Az igazat megvallva én magam nemigen féltem. Füleim az Angyal Bandi s Zöld Marci históriájihoz már gyerekkoromtól fogva úgy hozzá voltak szokva, hogy ezen hírek nem sok hatást tettek rám. Azonban egy ily találkozás – mostani helyzetemben – nem lehetett nem kellemetlen.

Éppen nagy tűnődésben valék úti készületeim között; legényem pár rozsdás pisztolyt megtöltött; én egy csinos kis klárisnyelű török tőrt forgattam kezemben, az egyedüli asszony fonák helyzetéről keservesen elmélkedve, midőn N. tőlem búcsúzni jött. „Tehát indul holnap?” „Bizonyosan igen.” „Hát ezen öldöklő fegyverekkel mit kíván tenni?” „Nincs mit nevetni; ily veszedelmes útnak fegyver nélkül nem lehet nekiindulni.” Erre magát elkacagva en preux chevalier* ajánlkozott, hogy testvérével együtt elkísérnek, mert ők is Nápolyba szándékoznak; s én ajánlatát nagyon örömest elfogadtam, igen mulatságos és gondtalan utazást ígérvén magamnak.

Másnap reggel postalovaink előállottak s elindultunk. A Porta St. Giovannin mentünk ki Rómából. Ezen egész út annyi klasszikus emléknyomok közt vezet, hogy lehetetlen rajta haladnunk, s élénk érdeket nem éreznünk a localitással megismerkedni; kivált itt, hol a büszke múlt oly nagyszerűleg felejteti velünk a jelent, mely pusztuláson, a hajdani nagyságbóli lealjasodás képein, a szép kék égen, néhány olaj- és pínusfákon kívül egyebet, semmit sem tud előmutatni. Azért talán olvasóm is megbocsát nékem, ha vele egy kissé a tudákosság porát nyeletem.

A Porta St. Giovannin kívül pompás maradványai találtatnak Claudius és Marcius vízvezetékeinek s még néhány temetkezőhelyeknek. Közel oda, hol a Via latina az albanói új úttal egyesül, látunk egy dorisi oszlopokkal ékesített építményt, mely a Fortuna muliebris* temploma volt; ezt, mint mondják, a római szenátus római matronák tiszteletére azon ponton emeltette, hol Veturia s Volumnia kéréseikkel Coriolanust hazája elleni bosszúszándékától megtérítették. Nékem, asszonynak, ki nemem felsőbb elhivattatásában annyira meg vagyok győződve, említenem kelle ezen asszonyi erény dicső emlékét; gyengeségeinket, hibáinkat úgyis elég kíméletlenül szokták említeni.

Albanóig több mértföldeken át a Via Appián menyünk, s még azon túl is közel Velletriig rajta nyugszik az új út; itt elválik, de Tres Tabernaenál, melyről Szent Pál emlékszik, újra egyesül, s innen Minturnaeig jobb részint ismét mind azon alapszik. Ariccia mértföldnyi távolságra Albanótól a Via Appia mellett igen szépen tűnik fel; eredetét a hajdani Ariciától veszi, melynek a közel völgyben még most is több nyomai látszanak.

A nemii tó közelében esik Genzanó; itt szekerünkből leszállván, megnéztük a tavat, mely egy kialudt vulkán öble; a tó kicsiny, de szép, s túl rajta Nemi városa nagyon ékesíti e tájat. Genzanótól félre fekszik Civita Lavinia, a hajdani Lanuvium, hol az eredeti kőfal maradványait nyomozhatni; az egymásra rakott nagy négyszegű kövekből áll, s úgy látszik, a város falainak újabb része a régi erősségbeli kövekből van építve. Ez volt Antoninus Pius születése helye – Pipernónál (hajdan a volskok Privernum nevű városánál, melynek – midőn a rómaiak jármát magáról le kívánta rázni – a római szenátus által kérdőre vont követje azon kérdésre: minő büntetést érdemelnek a privernumiak, ezen emlékezetes feleletet adá: olyant, milyen azok érdemelnek, kik szabadságukat kérik vissza) megint visszatértünk a Via Appiára.

Elértük a Pontini-posványokat. Veszély nélkül haladtuk át ezen mértföldekre terjedő, egészségtelen, halálhozó mocsáros helyet. Itt mindig malária uralkodik. Szellő csak alig leng. A nehéz lég eltompítja érzéseinket, az álom nyomja szemeinket, melynek ha engedünk, veszély követheti. Mint a holt tenger felett, úgy itt is, madár alig repül. Bivalok legelnek a komor posványon, s fekete fejeiket a náddal bénőtt két sánc közül ijesztőleg ütögetik fel. Az út mellett, mely még mind a Via Appián vezet, bizonyos távolságra puszta őrházak állanak. Lakóst ritkán lehet látni mást, mint a postaállomásokon egy-egy viaszsárga, hideglelős, alamizsnát kérő asszonyt, száradt karján elmecsevészett*, összeráncosodott, nyomorult gyermekét tartva, kinek sötét szemeit víg kedv még sohasem lelkesítette, ártatlan szája örömre még sohasem nyílt. Az anya szemei nem reménygyönyörben lábbognak, midőn kisdedére néz, hanem bágyadtan, búsan, unalommal fordulnak el ezen élő memento moritól. Mi vigassággal kívántuk az álmot magunktól elűzni; de az eleintén élénken ömlő szavak a beszélő ajkain észrevettén kívül megritkultak és komolyabb fordulatot váltottak, a hallgatókéin a mosolygás elhalt, míg végtére mindenikünk öngondolatiba merült, s így mély hallgatás közt érkeztünk Mesára.

Itt a postalegény borravalójával nem levén megelégedve, azt szörnyű szitkok között földhöz csapta, s fenyegetőzött, hogy ha többet nem adunk, meglő. Én nem tudtam, mi teendők legyünk. Az asszonyi félénkség utol kezdett érni, mert nem minden hős, ki az akar lenni; s ezt még a büszkébb nem is megvallhatná, ha büszkeségével nem ellenkeznék a szerény vallomás. Én képzeletemben már láttam, mint állnak egy füttyentésre lesből elé a banditák; mint támadnak meg egy gazdag angol utas nőt, mint fetrengenek körülte vérükben a többi vele volt személyek; őt pedig hosszú, szőke haját karjára tekervén, arany és drágaköves ékeiből már kifosztván, egyik bandita, mint szúrja át éppen stilettóval. Mely rémítő jelenetet viasz alakban ábrázolva minden olasz kis városban mutogatják, s a cicerone három-négy oly nyelven, melyet maga sem tud, oly rettegtetőleg ád elő, hogy hallgatójának ijedtében hajszálai is emelkednek fel. De hihető, N. képzelő tehetsége nem volt annyira termékeny történhető veszélyekben, mint az enyém, mert ő csak nevetett, a szekérből kiszállott, s a pénzt felvévén, zsebébe visszatette.

Mesához közel egy Feroniának szentelt templom találtatik, melyben ülőhely volt készítve a rabszolga számára azon esetre, midőn szabadossá tétetett. Mi különböző volt attól Dózsa vastrónja, mely szép országunk históriáját kitörölhetetlen mocsokként fertőzteti!

Egyik kis városban látánk házfalba behelyezett vaskalickában egy nap hevétől megfehéredett emberkoponyát, mely hosszú, fehér fogait mintha vicsorgatta volna; tudakolván, mire céloznak ezen különös jelenettel, hallók, hogy az egy nevezetes bandita koponyája, s ott ijesztő például senyvedne. De a köznép, mely a banditákkal szoros egybeköttetésben van, és hő szimpátiát érez irántuk, ahelyett hogy ijesztésül venné ama pellengért: inkább vértanú ereklyéjét látja benne, miséket szolgáltat nyugalmáért, s talán még búcsúra is jár hozzája.

A szomorú Pontini-posványon túl tengerszéli parton fekszik a gyönyörű Terracina, hajdan Anxur. Hozzája közeledve, a vidék már kimondhatatlan bájos. Vendéglője néhány lépésnyire van a régi anxuri kikötőtől; ez telve most homokkal, melyben szétrepedezett halászcsónakok hevernek felfordulva, s fiúcskák a nap melegében játszadozva csigákat és békatekenőket* szedegetnek. A Via Appiának egy része saját egész épségében látható egy, a fogadóval szemben levő istállóban.

Torre dei Confini határszél a pápa uradalma s nápolyi királyság közt.

Fondi a Via Appián fekszik. Itt élt a szép Gonzaga Julia, Fondi grófnéja, kit Barbarossa el akart rablani s a török szultánnak ajándékul vinni, és ő éjszaka felriadván álmából – ablakon kiugrással mentette meg magát.

Molától nem messze régi építmény látszik, melyről azt hiszik, hogy Cicero cenotaphiuma* volt, s ugyanazon helyen áll, hol ő ellenségeitől szaladván meggyilkoltatott. Mola Cicerónak kedves mulatóhelye volt. Molától néhány mértföldnyire egy vízvezeték, teátrum és ampfiteátrum maradványai vannak; ezeket is megnéztük, ámbár szerettük volna magunkat megnézésüktől felmenteni, oly hevet sütött a nap. Ezek a hajdani Minturnaehoz tartoztak. Ide közel rejtette magát el Marius, midőn a minturnaei magisztrátus elől szaladt.

A szép Mola di Gaetától Nápolyig az út egy szakadatlan kert. Itt már a növények egészen más éghajlat alattiak. Az ég kékebb, a nap melegebb, az utak széleit eleven aloe sövény ékesíti. Az éj kiváltképpen kimondhatatlanul bájolólag meglepő; csak a napkeleti gazdag képzelettel írt Ezeregy éjszakában lehet ilyen éjt rajzolva látni. A gyenge szellő citrom- és narancsvirágillatot hoz; a tüzes legyek ezerenként repdesnek, a sötét éjt élő tűzijátékaikkal, mint repülő csillagok világosítják, s a babér- és oleander bokrokon gyémánt füzérekként ragyognak.

Elértük Nápolyt – a világon talán legvígabb és legbájolóbb várost. Szünet nélkül elragadtatásban voltam. A Crocellihez szállottunk; ez pompás vendéglő a Chiaján. Nappali szobám egyik üvegajtaja erkélyre nyílt, honnan a tengert csak néhány lépésnyi távolságban láthattam. Nap hevétől, utazás fáradalmaitól el levén lankadva, szinte az egész nappalt olvasással töltöttem. Este felé kiléptem az erkélyre. A vidám kék ég, a bájoló vidék, a csendben nyugvó tengeröböl, hol a hajók horgonyaikon kényelmesen rengettek, a szelíden emelkedő habok, melyek fejér tajtékai a partra játszilag egy-egy csókot nyomtak, a távolban tüzet szikrázó Vesuvius előmbe tűnve, a hűs tengeri szellő édes andalgásba ringattak, és a dolce far niente*  kéjelmeit egész mértékben éreztem. Értém a lazaroni szibarita életét, ki, mint az égi madár, nem szánt, nem vet, s jövendőről nem gondoskodik. Itt az élet gyönyörök közt folyt le; itt elég élni, lehelni, s a szép eget látni, hogy létünknek örüljünk. Itt a nép víg, elmés, furcsa, rest; egész nappalon, a tengerparton, nap melegén henyél. Otthona, titka nincs. Mi keveset munkálódik, azt szabad ég alatt teszi. Szükségei nincsenek; tűz, ruházat nem kell neki s még eledel is alig; a pénzt is inkább csak csalás kedvéért szereti. Ha a lazaroni nyert annyit, mennyivel egy tángyér maccheronit megvehet, aznap többé nem dolgozik; s ha munkával kínálják, feleli: „Ma már ettem.”

Itt nincs életunalom; hiszen az élet olyan szép, az életmód olyan könnyű! Minden örömre hí, s a nép gyönyörélveiben vígan cseveg és énekel és táncol. Itt a nagyravágyás: balgatagság; a háború: kegyetlenkedés; a dicsőség: üres hang. E szép földet nem kell vérrel öntözni, hogy termékeny legyen. Itt egy embernek nem kell a másikat helyéből kitaszítani: mindenki találhat élelmet, megelégedést. Hősek, bölcsek itt nem teremnek: a tágas tüdőjű Lablache itt a dicsőség babérával koszorúzott hős. Közönségesen gúnyolják a nápolyiakat, hogy náluk Mars korántsem dühösködőleg néz ki. S ha az egész föld ily bájló volna, mint itt: az örökös béke nem lenne csupán álmodozás. Hol az élet olyan édesen folydogál, mint itten, s vele együtt annyi gyönyörről kell lemondani: ott a Falstaff filozófiája könnyen érthető lesz, s nem lenne csuda, ha a csaták mészárszékei vagy egy követőre találnának.

„What need I be so forward with him that calls not on me? Well, this no matter. Honour pricks me on. Yea, but how if honour prick me off when I come on? How then? Can honour set to a leg? No. Or an arm? No. Or take away the grief of a wound? No. Honour hath no skill in surgery then? No. What is honour? A word. What is in that word honour? What is that honour? Air, a trim reckoning. Who has it? He that died o'wednesday. Doth he feel it? No. Doth he hear it? No. Is it insensible then? Yea, to the dead. – But will it not live with the living? No. Why? Detraction will not suffer it. Therefore I'll none of it. Honour is a mere scutcheon, and so ends my catechism.”

Itt az élet bölcsőtől fogva az ősz hajig gondtalan gyerekkor; itt az élet minden szakából csak gyerekeket látunk. Sztoikus itt nincs, és – nem is lehet.




Hátra Kezdőlap Előre