Jékely Zoltán

A XIX. század Murányi Vénusza


„Volt ezelőtt tüze, van most ezer annyi,
Kész minden próbára ezért magát hanni;
Nem tetszik nehéznek érte meg is halni,
S akármi keserűt édes gyanánt falni.”
(Gyöngyösi István: Murányi Vénusz, I. ének)

 

Az ember olyanfajta csodálattal álldogál előtte, ahogy a budavári csonttörmelékes fekete földből napvilágra hozott kőkirálynő előtt a varázspálcás régész álldogálhatott. S a boldog izgalom ez állapotában árnyalati különbség csupán, hogy e csodálat tárgya feltámasztható, életre kelthető: beszél, csacsog, ékesen szól hozzánk – másfél évszázados útirajzával.

Félreértés ne essék: ez nem holmi Pygmalion hivalkodás! Már az érintkezés kezdetének kezdetén az Előszó 2–3 mondata után az olvasó érezten-érzi, hogy nem hideg márvány kebelre hajtja fejét: a dallamos mondatokban benne lüktet írójuknak máig forró, el nem hamvadó szíve. E szív dobogását tovább hallgatva, s megismerve rendkívül érzékeny, olykor ki-kihagyó rebbenéseit – a csodálkozás hovatovább egyfajta nem e földi szerelemmé változik, mely viszonozhatatlan voltában is szinte érzékies töltetű, s Wesselényi Polixéna egész lényére irányul, nem csupán fekete bársonyruhájából kifehérlő arcára, nyakára, pompás karjaira…

Varázsa elől nők sem zárkózhatnak el; vakmerő világszomjas és maga-kereső expedíciója, a társadalomban való forgódása, korát megelőző humánus ítéletalkotása, a szenvedőkkel, megalázottakkal együttérzése s nem utolsósorban: sajgó, önfeláldozó hazaszeretete követésre méltó hősnőjükké emelheti.

„Férfibú és történeti gyász” – határozza meg Kemény Zsigmond a két nagy Wesselényi, apa és fia szellemi örökségét, mely eldönti szerepüket és megpecsételi sorsukat. S Polixéna rá a bizonyság – és nem is az egyetlen –, hogy ez a családi örökség női ágon, asszony szívben is nemzedékről nemzedékre átérzett, átélt és továbbadott tragikus sorstudat.

Háttér, a származás messzi mélyből hozott, feljegyzett földi adatai: apai ágon Wesselényi Ferenc, az ország palatinusa, a nevéhez fűződő, I. Lipót császár elleni szövetkezés szervezője; vállalkozásának csak elbukását, de legtragikusabb részét: küzdőtársai, Frangepán Ferenc, Zrínyi Péter, Nádasdy Ferenc kivégzését nem éri meg. Ennek az ország nádora Wesselényinek felesége, Széchy Mária, a Gyöngyösi István megörökítette világszép Murányi Vénusz – mint férje vállalkozásának osztályosa, jószágvesztésre ítélt földönfutó: apácakolostorban fejezi be világi boldogságban-dicsőségben indult életét…

Ha nem is feltétlenül mint végzetdrámába illő személy bukkan fel, a család első tollforgató asszonya: I. Wesselényi Polixéna, magyargyerőmonostori báró Kemény Simon hitvestársa; édesapját, W. Istvánt búcsúztatják „Szomorú kesergő versei…” melyeket 1759-ben Földi rövid pállyafutásnak örökké tartó mennyei jutalma… címen Kolozsvárt ki is nyomat. Ettől a költőasszonytól, aki nagy-nagynénje, a mi Polixénánk talentumot, példát egyaránt örökölhetett; ilyen rangban illik hát számon tartani.

Hát még milyen rang illeti meg Polixéna elődei sorában a közvetlenül előtte járt nemzedékből azt a Wesselényi lányt, akinek utazásáról és utazásának céljáról már zsenge leányka korában hallhatott? Wesselényi Zsuzsánna (Bánffy Györgyné) bátyja, az idősb Wesselényi Miklós szabadon bocsátásáért esdekelni 1796-ban férjestül s négy gyermekestül Bécsbe utazott; élményeit aztán, az erdélyi emlékíró hagyományokhoz híven, írásba foglalta, bizonyára nemcsak szűk családi használatra, hanem a késő utókor okulására is. (Polixéna életében is lett egy korszak, melyben szomorú, de nem elrettentő példaként kísérti e családi hagyomány…)

Ennyi s a Polixéna egyéniségére többé vagy kevésbé, de okvetlenül ható apai ős bemutatása után az anyai, a Kendeffy ág elhanyagolása igazságtalanság volt. A mondát, mely szerint Kendeffy Ilona a Hunyad megyei Kolczvár ablakában ülve, lenfonalát addig kell fonja, míg az a mélyben rohanó Sztrigy vizébe ér: mert férjura a tatár rabságból csak akkor tér vissza – gyermekkorában számtalanszor hallhatta, s bizonyos, hogy fogékony, álmodozó lelkében nem maradt nyomtalan. De ennél a két-háromszáz éves mondánál sokkal közelebbről, úgyszólván testközelből hat rá a már életében legendás unokabátyjának, Kendeffy Ádámnak példamutatása és korai elmúlása. A korszak férfi eszményképe ő, Wesselényi Miklós, Bölöni Farkas Sándor legjobb barátja s küzdőtársa. Nincs emlékirat, napló, regény e korból s e korról, melyben nem magasztalón vagy éppen rajongva írnának róla, s váratlan, korai halálát ne szörnyű veszteségként gyászolnák (1834). Így Pálffy János, Ujfalvy Sándor emlékiratukban – s naplójában Bölöni Farkas Sándor. Utóbbi feljegyzése – a kolozsvári ún. Viadaliskola 1835. febr. 1-i nagygyűlése után (melynek Kendeffy egyik alapítója volt) – az eszményített jó barátot így örökíti meg: „Szegény Kendeffy! Ő shakespeare-i ember vala köztünk. Plánumaimmal mindig háta mögé bújtam, s az ő óriási lelke sokat létrehozott, mikből én sokat nem tehettem volna nála nélkül!” A sóhajtásszerű, rövidségében is gyászbeszédnek beillő naplójegyzésből is következtethető: ha ez a shakespeare-i, óriási lelkű ember férfiakra így hatott, hogyne bálványozta volna a szebbik nem, s köztük a nála 6-7 évvel fiatalabb unokahúga?…

Ezek az ősök, elődök Polixénának nemcsak kastélyfalak szuvasodó rámáiból rámeredő, orcájuk szerinti ismerősei; a magyar történelem iránti érdeklődés feltámadásának korszakában – erre esnek a serdülő- és ifjúkora esztendei – egysíkú alakjukat élettel, saját sorsukkal teljesíti ki. És lelkében tetteiket, tragédiáikat tovább színezgeti, tovább álmodja – tovább éli. Válságaiban fel-felbukkannak; emlékük, példájuk meghatározza tetteit, viselkedését- és helytállásra kötelezi.

 

„La signora ungherese”

Aki magyar, napjainkban, a XX. század vége felé, Polixéna asszony útirajzát elolvassa, nem teheti lábát olasz földre úgy, hogy ne futna át a lelkén, mint bizsergető villanyozás, a tudat: az ő zöld selyemtopánkáinak nyomdokain halad.

Útjának első, szárazföldi szakaszát Kolozsvártól Bécsig, innen Grácon, Marburgon, Adelsbergen át Triesztig saját „szekerén” teszi meg. 10 éves leánya, a nevelőnő* és erdélyi magyar inasa van vele. Trieszttől, vakmerő rögtönzéssel, hogy rövidítsen s magukat a keserves tovább szekerezéstől megkímélje, útját a kecsegtető Fortunato nevű teherhajón folytatja – de Anconába időpazarló, idegőrlő veszteglések és betegítő tengeri viharok után, csak jó három hét múlva érkezik. Innen újra szekéren – Loretto, Tolentino, Valcimara, Spoleto, Terni, Narni, Tarsiano érintésével – egy-egy napos pihenőt tartva, végre bedöcöghet az Örök Városba, s a Hotel Európában próbálja kipihenni viszontagságait. Már a női utasokra nézve különleges veszélyeket rejtő vállalkozás is tanulsággal szolgálhat: Fata inveniant viam! A célt magának ember tűzi ki, de a végzet rögtönzi útvonalát, s csak később mutatkozik meg, jót vagy rosszat akart-é elérni vele.

A kísérettel érkező hölgy, aki január legvégén mutatja be osztrák útlevelét, az Erdélyi Nagyfejedelemségből való báró Bánffy Lászlóné, 34 éves, virágzó szépség. Már azzal feltűnést kelthet – a Via Babuino szállodájában –, hogy férje nélkül utazik. Regényhősnő, alkalmasint már élete addigi szakaszában is. Az élménykeresés – a szónak XIX. század eleji, még priméren romantikus értelmében – nem hiányzik belőle, sőt expedíciójának fő-fő sarkallója: saját életét élni, igazi értelmét megtalálni a művészeti tanulmányútnak álcázott cél mögött.

Amikor Erdélyből elindult, az 1834-ben – 24 év óta először! – összehívott országgyűlés Kolozsvárt már-már ölre menő politikai összecsapások színtere. A megerősödő hangú ellenzéki párt egyik vezéralakja Bánffy László; a másik a pozsonyi országgyűlésig elmennydörgő s Bécsben sokszorosan visszhangzó szavú, „gonosz erdélyiként” nyilvántartott Wesselényi Miklós. És Polixéna nemcsak hogy szívvel-lélekkel az ő eszmevilágukhoz tartozik, hanem az elsőnek felesége (még ha elhidegülőben is), a másodiknak bálványozója, viszonzott vagy viszonzatlan szerelmese. Pangásos házasélete tizenvalahányadik évében jut odáig, hogy konfliktusos helyzetéből kitörve, irodalmi példákra vagy azok nélkül, itáliai utazásban próbáljon felejtést, új életcélt találni. Bánffy László – aki az 1830-as években megyéről megyére agitál a kormány ellen (sűrű helyváltoztatásai miatt „vándorpatriótának” nevezik) – éppen elégszer hagyhatta magára szépasszony nejét, hogy az most, különösebb megrovás nélkül, ilyen természetű szabadsággal élhessen, mint ez az utazás. Már az is, hogy tízéves leánykájukat, Jozefát magával viszi: beleegyezésre vall. Egyébként semmi ok, sem adat arra nézve, hogy merő elfogultságból Polixéna pártjára állva, az akkori Erdély egyik legkiválóbb közéleti férfiját, aki – mint nagybirtokos és Kraszna megyei főispán – az irodalom, tudomány és nevelésügy pártfogója (a kolozsvári református kollégiumnak főgondnoka s könyvtárának donátora), bármiben is elmarasztaljuk.

Polixéna tehát az erdélyi szigorú tél viharos politikai légköréből, ilyen előzmények után érkezik Rómába – elképzelhető lelkiállapotban. Már nem fiatal, s ezt maga is tudja, s többször emlegeti is. Szépsége, műveltsége ismeretében, feltehető, hogy már odahaza, „szegény kis honában” hódító jelenség, a társasági élet, bálok és estélyek körülrajongott bálványa volt. S hogy most a római farsang ünnepségeiből kiveheti részét, s a régi s új arisztokrácia palotái megnyílnak előtte: természetes dolog. Udvarlója is nem egy akad, csakhogy ő sokkal rátartibb, semhogy akármilyen, bűvkörébe került s nyomába szegődött, „bennszülött” lovagnak prédául vesse magát, ha mégoly kitartó ostromló is az. Lelke kitárva a házasság nem kellemes emlékeit kioltó, új, nagy szerelem előtt, mely egyszersmind gátat vethet a Wesselényi Miklós felé sodró érzelmi áradatnak is…

Erről a másodfokú unokatestvérek közt – akár titokban, akár feltűnést keltőn, de szenvedélyesen zajló szerelemről több s fontosabb adat vall, semhogy puszta említésével át lehessen siklani fölötte. Balogh József (akinek érdemeiről Polixéna ébresztgetése körül még sok szó esik) Kolozsvárt, 1939-ben lemásolta e veszedelmes asszonyfalóhoz írt néhány rendkívüli érdekességű levelét.

Széchenyi István naplóját fellapozva, Wesselényi Miklós nevével 1832. márc. 7. és máj. 5. közt 14-szer találkozunk. Ez az időszak már barátságuk virágkorán jóval túlra, a meghasonlás, kölcsönös eltávolodás állapotára esik. Széchenyi, naplójegyzéseiben, barátját már évek óta erős kritikával illetgeti. Most ad is rá nemcsak Széchenyi, hanem a pest-budai magyar társadalom szemében is némi okot: a budai német színház ünnepelt színésznője, a 23 éves Charlotte Hagn lovagjává szegődött. A magyarok felhördülnek, árulónak tartják; a jurátusok Hagn művésznő ellen parázs tüntetéseket rendeznek; a budai színházban márc. 18-án kifütyülik. „Wesselényi – jegyzi naplójába Széchenyi – tisztességesen, becsületesen, de úgy viselkedik, mint valami őrült” – bizonyára a színésznő védelmében. És W. helyzete súlyos konfliktussá fajul: német szeretője s a magyar társadalom nagy részének rokonszenve közt kellene választania. Ami ezután történik, Széchenyi szavaival álljon itt: (Ápr.) „2-án Charlotte Hagn-t tojásokkal és hagymával megdobálják.” (1 sor törlés, mely valószínűleg W. M.-re vonatkozott.) (Ápr.) 9én: Wesselényi viselkedése Hagn-nal – árnyékot vet rá – Anyját nemrég vesztette el és – mindezek a hencegések – és most – egy (néhány sor törlés) A szívem vérzik.” Tollára erős kifejezés szaladhatott; ezt azonban – a 3 nap múlva történt eset miatt megbánva – ő maga tehette olvashatatlanná. De beszéljen ismét a napló, vagyis az az egyetlen mondat, aminek leírása után, érthető, hogy nyugtalanságában többre nem futotta: (Ápr.) „12-én Wesselényit nyakon szúrták, talán tüdőn!” Nem jurátus bicskázás áldozata; a Hagn színésznő ellen folytatott tüntetések, botrányok miatt keletkezett párbajban sérült meg. Ápr. 15én: „Wesselényi túl van a veszélyen” – jegyzi fel Széchenyi, s ez ismét olyan bírálatra ragadtatja, melyet később valaki – ő maga vagy a titkára – olvashatatlanná mázol a naplóban. Ilyen visszhangot vertek a nagy barát és politikai küzdőtárs lelkében, Pesten, közvetlen közelről, a Charlotte Hagn becsületének védelmében vívott párbaj hírei és következményei!

Abból a levélből, melyben Polixéna a messzi Kolozsvárról 1832. április 8-án Wesselényinek – a sebesülését hírül adó – levelére válaszol: eget vívó asszonyszív repeső lüktetései hallhatók, és rajongása hőfokának mérésére jó lehetőséget kínálnak.

„Édes Miklós! Drága levelét éppen most vettem; csak annak megsejdítése, hogy elvesztéséhez olyan közel voltam, olyannyira borzasztó, hogy minden lelki erőmet zavarba hozta; itt körülöttem anyám, testvéreim mind fennszóval sírnak, de a lehetetlen, hogy az Isten, ha jó – Magát töllem elvegye, mikor én tölle úgyis egyéb semmit sohase kértem, csak Magát, s egyéb nékem nem is kell. – Sötét előérzéseim bé kell hogy teljenek. – Maga szenved, életveszedelembe van, s én itt csak tehetetlen tunya asszonyi könnyeket ejtek – s ez a pokolnál kínzóbb. Könyörgök, engedje meg, hogy meglátogassam, nem féltem se hírem, se nevem, s Maga nékem, édes Miklós, ezért semmi képzelt lekötelezéssel nem fog tartozni, mert csupáncsak magamért cselekszem – ha csak érzéseimet kérdezném, írás helyett indulnék, de a Maga akaratja előttem mindig szent.

Már írni se tudok többet; tudósíttasson hogyléte felől Primker által, de környüállásosson, hogy a legkisebbségig mindent tudjak, mert állapotom rettenetes. Szerető Polikája.”

Íme, a regényhősnő készen áll benne; rendkívüli áldozatvállalás, mindent kockára tevő nagy tett belső vihara remegteti. S a következő két levél, melyet Miklós állapota javulásának hírére ír, lelke legmélyébe világít bele.

„Kolozsvár. Ápr. 20-án, 832.

Édes Miklós! 4 kínzó hosszú napak után kábultságomból az a jó hír ébreszt, hogy Maga veszedelmen kívül van. Áldatt legyen a Nagy Isten érette, szemeim is már sírni tudnak, de az öröm is éppen úgy borítja szívemet, mint a kétségbeesés. Most is, mint előbbi levelembe, könyörgök, engedje meg, hogy meglátogassam, mert csak abban az egy gondolatban kapak pokolbéli kínjaim közt egy kis megnyugvást. Engedjen asszonyi gyengeségemnek, híjába kínzom magam, a természetnek is megvagynak a maga jussai, úgyis szegény Polikát testvérévé akarja nemesíteni, ha Farkas* volna beteg, már rég ágya mellett volnék. Másé legyen a Magáért való édes gond? s én itt tehetetlenségembe elevenen eltemetve mindent csak a sorstól várjak, oh! ez igen kemény.

Anyám s minden ember eleven részvételéről nincs mit tudósítsam, mert arról meg lehet győződve, s arról még jobban, hogy csak Magában él Polika.”

A következő, 22-én kelt levél, azért érdemel még különösebb figyelmet, mert fényt vet a Polixéna s Bánffy László közti, immár az utóbbi türelmén, bölcs megértésén alapuló kapcsolatra.

„Édes Miklós! Éppen most vettem 13-ikról irt levelét. Kimondhatatlan fájdalmam után örömöm még nagyobb, alig tudom magam rendbe szedni, hogy egynéhány sort írhassak, mert gondolatim mind széjt repdesnek, többnyire Magánál. Oh, Miklós! csúf, borzasztó a halál. – Két lámentációs levelimet eddig már vette, ne ítéljen meg, hogyha indulatom olyan nyelvet beszéltetett vélem, amelyet teljes szándékom Magával soha többé nem beszélleni. Tegnap östve irgalmatlan nagy keservembe Lacit is már réá bírtam, hogy a holnapi postát még elvárván, ha állapotja nem javul, töstént felviszen Pestre, hogy még egyszer láthassam – édes Miklós, a halál karjai közül is kiragadtam volna, mert azoktól még jobban féltem, mint a legbájolóbb asszonyétól, vagy már csak azoktól féltem.

Ha hangja egy kicsinyt megszelídül, nem árt, azt hiszik sokan. (…) Ha szülötte honnya minden kedvességét el nem vesztette Maga előtt, siessen körünkbe vissza, mert meg lehet győződve, hogy szívesen várja Polika.”

Regénybe, nemcsak akármilyen, Stendhal-regénybe illő éjszaka! A hősnő jelleme új vonással gazdagodott: szenvedélyében mindent kockára tevő, erőszakos. La Duchesse de Sanseverinához áll közel. De Bánffyban sem a papucshős férj alakja képződik meg e jelenetből: sokkal inkább a végsőkig engedékeny és megbocsátó lovagias férfié; magatartását feltehetően a Wesselényi Miklós iránti elvbarátság, érette való aggódás is magyarázza. S ha az utazás mégis elmarad, ez a jobb hírt hozó postának tulajdonítható.

Ezt, Miklós gyógyulását látszik igazolni Széchenyi naplója is. A május 3-ikai bejegyzés után, mely a betegség körüli mendemondákra jellemző: „Vajon Wesselényit nem mérgezték meg? Még mindig maródi” –, már csak a saját maga s mások egészségi állapotáról kapunk egy-egy szűkszavú bulletint; és naplója, 17-én, már Wesselényinek egy látogatásáról is értesít…

Egy kis kitérővel itt említendő meg, hogy Polixénának második (esetleg többedik) pest-budai utazása lett volna ez a beteglátogatás. Arról, hogy 1828-ban már megfordult Magyarország fővárosában, Kazinczy Ferenc tudósítja az utókort Gyulay Karolina grófnőhöz, Kolozsvárra írt egyik levelében. A pesti református templomban – írja –, miközben Clynmann, akinél szíve szerint valóbb papot nem hallott prédikálni – „az asszonyoknak communiót osztogatott, látván, hogy én B. Bánffy Lászlóval, a Wesselényi leány férjével, az első székben Bethlen Gábor felől beszélgetek, rám kiálta: Ich bitte! – Nem tűri templomban a beszélgetést, s jól teszi.”… Amilyen örömszerző Polixénát a mai Kálvin téri templom Úrasztala előtt, az első padsorban megpillantanunk, olyan fájdalmasan hiányoljuk külsejének, egyéniségének bár egy-két jelzővel való érzékeltetését. De hát Polixéna közös ismerősük, miért adna róla Karolina grófnénak személyleírást? Az viszont, hogy Bánffy Lászlóval – akit még 1822-ben ismert meg, Döbrentei társaságában – a Nagy Fejedelem felől úrvacsoraosztáskor merül beszélgetésbe: az öreg író-fejedelem részéről semmiképp sem érdemtelennek, hanem a témát alaposan ismerő, művelt erdélyi mágnásnak járó megtiszteltetés.

 

Paget János öregkori arcképe

 

Az aranyosgyéresi kastély 1870 körül

 

Szükségesnek látszott ennyit előrebocsátani ahhoz, hogy Polixéna – mire a római olasz és angol társaság ünnepelt, egy kissé egzotikus szépasszonyát látnók benne – régi ismerősünkké váljék, s vállalkozásai, cselekedetei indítékait megértsük.

Mielőtt erre rátérhetnénk, figyelmünket Rómából ismét messzire, az Erdélyben zajló eseményekre, az országgyűlés feloszlatása elleni tüntetések, megtorló sortüzek miatt valóságos véres farsang színterévé vált Kolozsvárra kell irányítani.

Wesselényi, az ellenzék vezére – mint Udvarhelyszék képviselője – bár „a követi kar nagyobb részével célt ért, de a királyi hivatalosok kevés kivétellel a kormány pártján lézengének – idézzük a szem- és fültanú Ujfalvy Sándor feljegyzéseit –, az ő darabos nyers modorát szupremáciának és veszedelmesnek nevezve, a kormány helyett ellene opponáltak. Ezért az ő férfias törekvései legtöbbnyire hajótörést szenvedtek… Mint aki a kormány törvénytelen eljárásai közt a sajtó korlátozását… visszaélésnek igyekszett bizonyítani, nagyobb nyomatékul egy kis kézisajtót hozatott, mellyel több iratokat lenyomván (t.i. a felszólalások gyorsírt jegyzőkönyvét, hogy ezzel ellenfeleit a történelem ítélőszéke elé állítsa!), azokat a sajtóval együtt egy országgyűlésen bemutatta. Mire az ördög mindjárt elszabadult. Az országgyűlés feloszlattatott, s a főherceg* Wesselényit s írnokát, Stullert, rögtön béakará fogatni. Mitől (őket) csak siető eltávozásuk mentesíté.” A személyük ellen kibocsátott proskripció azonban csak (a történelmi) Erdély területére vonatkozván, Magyarországon nem fenyegette őket elfogatás. Wesselényi elkeseredésében, még nagyobb veszéllyel dacolva, tovább „hallatá buzdító s bátorító szavait, s a Szatmár megyei közgyűlésen a jobbágyok felszabadítása fölötti vitatkozásban kimondá: Igenis, ideje lenne már valahára a kormány álarcát lerántani! Ezért a kitételért azonnal fiskális–kereset alá jött.”

Ujfalvynak, Wesselényi lelkes hívének és barátjának ez az utólagos „országgyűlési tudósítása”, ha netán tévedne is egyben s másban (Bölöni Farkas Sándor Naplójának 1835. jan. 29-i bejegyzése Ujfalvy emlékezésével körülbelül megegyező): itt azért is megbecsülendő, mert Polixéna Rómában néhány nap különbséggel körülbelül ebben a változatban hallja meg vagy olvassa az országgyűlés feloszlatásának hírét, okait s körülményeit. És ilyen formában érheti el Széchenyit is Pesten, aki már febr. 12-én regisztrálja naplójában: „Minden egymásra uszítva. A Casinóban ebédeltem. A császár születésnapja (…) Hír az erdélyi országgyűlés feloszlatásáról. Minő következmények! Wesselényi; Ez nem volt bölcs dolog – ilyen messze menni.” – 22-én és 23-án is találkoznak; e napról idézi Wesselényi elhatározását: „Barátom, elutazom.” Ujfalvy tanúsága tehát hiteles: Wesselényi az országgyűlés betiltása után néhány nappal már Pest-Budán vergődik; beteg, menekülésen töri a fejét, 27-én Széchenyi hosszan beszélget vele. „Elutazni volna legjobb… különben botrány lesz – mondja neki a bujdosó, mert akkor már köztudomású, hogy „május 5-re ex nota infidelitatis* etc., etc., etc.” a Kir. tábla elé idéztetett…

 

Ezalatt Rómában Polixéna ismerkedik templomokkal, romokkal, múzeumokkal, a bálozó előkelő világgal s a város népével is. Élményeivel csordultig, mintegy szellemi emésztési zavar tüneteként jegyzi fel. „Álmomban egész éjen át láttam Szent Péter nagy templomát, a Tibrist, a Campagnát, Curtiust, Brutust, a Michelangelo poklát, a meggyilkoltatott Caesárt, a pápát, a veres sapkás bíbornokokat magam előtt elegy-belegy keringeni.” „Elegy-belegy” az a társaság is, melyben Torlonia herceg bálján ő maga is kering. Már a meghívása is „kitüntetés” volt; a házigazda: Róma leggazdagabb újgazdagja, kit nyeregszállítói érdemeinek elismeréséül maga Napóleon emelt volt hercegi rangra. Hát még milyen kitüntető, amikor Polixénát – aki nyilván szépségével kelti fel figyelmét – a házigazda félrevonja, s miközben a vacsorázó terem felé vezeti „hirtelen csak így szól: »Úgy hallom, Ön ismeretes nevet visel.« Ezen különös kérdésre bennem is egész palatinális vérem felbuzdula, s felelém: »Születési gőgöt, úgy, mint minden más gőgöt is, mindig nevetségesnek találtam; de ha hazám régi s új históriáját valamennyire ismeri: annak mind régibb, mind új adatiban ismeretes családi nevem. Jőjön, kérdje meg követünktől, ha a bécsi udvarnál nevem ismeretes-e vagy nem?«” – Ezt a „történelmi leckét” vagy leckéztetést még néhány mondattal megtoldva, egyszersmind maga is vizsgázik abból a témából, mely a későbbiek folyamán néha meglepő eszmetársításként még számtalanszor bukkan fel, emberekkel, műemlékekkel való találkozásai során.

Az antik Róma látnivalóit sorra járta; áhítatoskodott a Pantheonban Raffaello sírja előtt; csodálatos élményt kínált a holdfényben, fáklyavilágnál bebarangolt Colosseum, teherhajóbeli útitársai, a német vándorlegények dalaitól visszhangzó falaival Cola di Rienzo (nála: Cola Miklós!) házának látványa s a XIV. századi néptribun elbukott vállalkozása nagyon időszerű, vészt érző tűnődésre készteti. „Midőn szabadság, nagyság, csupa* tradícióban él közöttünk: oly messze esett már tőlünk, hogy csak egy-egy álmodozó képzelődését gyúlaszthatja még fel szalmatüzével; de többé hatásba nem idézhető holt betűknek hamvadva marad” – jegyzi fel.

Miután tehát az antik Róma emlékterhes helyein napokon át álmélkodott és elmélkedett: világi örömökre és társasági élményekre is szomjas lelkének nagy eseményt ígér Borghese herceg bálja. „Az egész szép világ készülődésben, várakozásban vala. A szép nők nagy mozgásba jöttek. Magokat a következő csatára készítvén…” – jegyzi fel e napról. S nem is tagadja, hogy ő maga is készülődik, de „mert csupán néző s nem nézetett” óhajt lenni, fekete bársonyöltözetét már elő is véteti, amikor inasa behoz a postáról egy csomó várva várt levelet! Leányával, a nevelőnővel „örömök közt” kapdossák, válogatják a címzett szerint. „De mely kimondhatatlan bánat, harag, bosszúság érzetei lepének meg, olvasván – az országgyűlésnek oly módon történt véletlen* végzetét! E szenvedéllyel szeretett kis honomat és szeretett családomat érte csapás, mint mennykő, úgy csapott meg. Csak sírni, meg sírni, s ismét sírni tudtam! Több napokig szobámban szinte zárkozva éltem. Ó, beh hosszú! beh gyötrő volt az idő, míg újabb, megnyugtatóbb tudósításokat vetten! Ezen szomorú eset egyszerre véget vete társasági mulatságaimnak.”

Napokig mást se tud, csak sírni, sírni, sírni… A családjához bizonyosan odaérti férjét, aki az ellenzék egyik vezére, s most az országgyűlés feloszlatása ellen tiltakozó, leköszönt főispánok közt tartják számon… „Újabb, megnyugtatóbb” tudósításokat említ; ezek már Pestről érkeztek, a szerencsésen odáig menekült Wesselényi levelében. S amikor február 20-án válaszol neki, még nem tudja, hogy hűtlenség vádjával május 5-re a Királyi Tábla elé idézték. Akárhogy is, bizonyos, hogy már más szemmel néznek rá az osztrák-magyar követség s a kis magyar kolónia tagjai, s a bécsi udvarban csak most igazán ismeretes nevet emeltebb fővel viseli. Szíve szeretett kis hazájának s a nagy bujdosónak sorsától oly nehéz, hogy nem hatnak rá többé a társasági jövés-menés, élményszerzés csábításai. E súlyt könnyebben viselendő, csodálatos levéllel siet Miklós vigasztalására, bátorítására, szórakoztatására. E levélben – a három évvel korábbiakkal szemben – feltűnő tónusváltozás észlelhető: a tegezésnek hála, aminek bevezetése aligha képzelhető el valami titkos vagy nyilvános szertartás nélkül… A levélnek teljes egészében való idézése Polixéna megismeréséhez s további tetteinek megértéséhez nélkülözhetetlen. Fogalmazása mérséklő, óvatos – a levelet postagalambra nem bízhatván, a cenzúrától joggal tarthatott. Saját magáról azonban, a levél második felében, őszintébben nyilatkozik meg; s az utókort olyan vallomással ajándékozza meg – mintha ablakot nyitna lelke legmélyére.

„Édes Miklós! Hogy milyen örömöt okozott leveled, azt nem is írom, mert tudod. Mély bánattal olvasom, hogy a sok gyáva, aprólékos személyeskedés szép szándékaidba gátolnak, elég fájdalom szegény szeretett kis hazánkra nézt, hogy annyi sok különböző interessék s irigységek szaggatják, de egy erős, meghatározott vasakarat és megfontolás által kormányozva, mint a tiéd, bizonyosan mindezek az egynapi diplomát* Curciusocskák hatását elnyomja melletted a közvélemény (amelyet te nálunk igazán semmiből teremtettél), az egész magyar nemzet közszeretete és becsülése; nálad nélkül csak semmi nevezetest sem vihetnek ők ki, csak kereszthez kell nékiek csúszni. – Adódjon meg nékiek ez az efemer győzedelem. – Igazán nevetséges és bosszantó, ez a nálunk lévő juste milieu* biza nem megvető dolog, minden áldozat és fáradság nélkül nagynak lenni, fársángi tréfának jó. – Mármost unalmas magamról – hogy Triesten hajóra ültöm s az úton lévő történetecskéket hallottad –, ez az Olaszország az aventürök földje, azért is untam, mint egy vándorló társaság, minden városba kipakolni, ugyanazon az egy öltözetbe kecseinket Olaszország minden szegletébe hordozgatni: míg végtére fonnyadt arccal eltépett virág és tollakkal – egynéhány ízetlen fársángi aventürrel gazdagítva –, pénz nélkül Rómába, mely vágyásom főbb tárgya volt, megérkezünk. Alig is vártam, hogy valahol megtelepedjem, mulatság és szerencsevadászatra éppen semmi kedvem nem volt. Én itt igen jól a szép tágos, hajdan oly dicső Rómába; itt egy kő sem találtatik, amely emlékezetünknek drága ne légyen; kivált elejintén, midőn kocsisom kérdezte: most a Campidoglióba menyünk-é, nagy örömöt éreztem, hogy én is azon nagy emberek földjét tapodhatom. Róma most is figyelmet érdemlő, de emlékezetbe dicső s lelkem mostani állapotjához a leginkább megfelelő hely, mert én is már csak inkább emlékezetben élek. Egészségem megjött, kedvemet is valamennyire lecsendesítettem, csak olykor-olykor ront rám a bánat; minden indulatot eltemettem magamba, magamra és jövendőmre nem is gondolok, úgyis szebb éltemet már leróttam, nincs már semmi remélleni, várni vagy örvendeni való okom, eszerint félni való sincs, nyugodtan, öröm, bánat, remény nélkül személyemet egészen elfelejtve, egyedül állok, csak lelkem eredeti tisztaságát kívánom megtartani.” (E vallomásban a Nagy Szilágyságinak Nyárdélutáni Hold Rómában című verse alábbi soraival

 

Oh, gyönyörű örökség,
Változó, ős szent község,
Urbs, te feledtető,
Az én-élet poklából
lelkem-testem kilából,
Te szent, védő tető. –

 

szinte azonos lelkiállapotról szóló „látleletet” vélünk felfedezni.) És ezután valami kis hivalkodásféle vagy éppen kacérság következik, csevegő, kötetlenebb stílusban: „Én itt társaságban, bálban is voltam, imádóm is akadt egy-kettő; bár szerelmes tudnék lenni, csak úgy élhet az ember Olaszország minden gyönyöreivel. Itt a társasági rendszabások is mind arra a célra vannak intézve. Itt a jobb társaságba, mely többnyire a követekből és idegenekből áll, könnyű* jutni, mint akárhol is ismerkedni, kivált asszonynak asszonnyal, mert temérdek idegen lévén, s ki-ki inkább maga mulatságára jővén, úgy el van magával foglalva, hogy ügyöt sem vet másra, de éppen ezért is az ember maga is olyan szabad, béléphet egy férfival anélkül, hogy valaki kérdezné, ura, testvére vagy szeretője-é? (…) külön szobába együtt ülhet, még együtt haza is megy anélkül, hogy legkevésbé szemet szúrna és a társasági szemérmet megsértené, itt öltözet, magaviselet még inkább ad libitum* megy, mint nálunk. A napokban Torloniánál egy fényes táncmulatságba voltam, ahol minden európai nemzetekből találtattak, és igazi szép fehérnép lám még egy sem akadt, az angolnék a legszebbek, de megunja az ember azokat a színes élő márványképeket*, és éppen olyan coquetek, mint a többi asszonyok, csak nem olyan kedves könnyűséggel, mint a franciánék, akik az én ítéletem szerint minden más asszonynál kedvesebbek, mert a mind úgy szól, mintha az emberhez valami különös vonszodása volna, és olyan természetes nyájassággal bír, nem az a sértő leereszkedő vagy csúszó nyájasság, amit az ember nálunk, Pesten és Bécsben lát. Azt hidtem magamról, hogy az előítéleteket jó rendén levetkeztettem, de látom, hogy itt sok részbe 16-17 esztendős leányok jobban tudták, mint én, Torloniánál a képek és státuákkal kiékesített fényes folyosóba tartódnak a bálok, kivált a folyosó egyik szegletét dominálja a… colossál nagyságba lévő híres Hercoléje col véle*, és ott azon ártatlankák minden pirulás nélkül egy-egy férfival chassiroznak, az a szeglet mindig tömve néppel; egy olasz leánykának mondom, aki egyebet sem szokott, csak »ah, je meurs pour les antiques, les statues sont admirables! – C'est bien beaux tous cela, mais je trouve un peu génant de dancer ici.* – A Hercolére mereszti szemét: – Moi pas de tout.« – Magam asszony és idősebb lévén, igazán megszégyelltem magam ezen helytelen szemérem vagy szokatlanságért.”

S végül e tudatos, ínycsiklandozó beharangozás után felbukkan a levélben, név nélkül, John Paget. Csak így, amint következik, hisz Polixéna akkor még nem tudhatja, milyen következményekkel jár, s milyen omen ez a kirándulás. „Ma délelőtt a Scipiók temetkezőjét néztük meg egy fiú angollal, östve a követünknél voltam társaságba, ahol egy ifjú Eszterházival ismerkedten, ki egy szó magyart sem tud; holnap kezdődik a fársáng, arról majd többet írok. Megunod ezt a sok semmiséget, de annyi komor elfoglalásaid vannak, bárcsak egy mosolygást hozhatnék ajakidra. Már három posta nap, hogy az enyimekről levelet nem vettem, ha írsz, írj Laciról is valamit, mert rolla semmit sem tudok. Köszönöm a pletykákat. Isten veled, gondolj olykor Polikára…”

Kicsoda-micsoda lehet ez az angol fiatalember, hogy méltónak tartja létezéséről Miklósnak – ha futtában is – említést tenni, s úgyszólván elkotyogni, hogy mindent elsöprő új szerelemre vágyó állapotában a Via Appiát vele látogatta meg? (Megjegyzendő: útirajzából nyilvánvaló, hogy már előbb a Colosseum-járás holdvilágnál s a régészkedés a Forum Traianumon közös élményük volt.)

Mielőtt közelebbről s behatóbban maga Polixéna ismertetne meg vele, mutassuk be első életrajzírójának* adatai szerint: A Paget család norman eredetű s évszázadok óta unitárius; John Paget 1808-ban Thorpe Satcheville-ben (Leicester) született. Edinburghban orvosi egyetemet végzett kitűnő eredménnyel. Nem lesz gyakorló orvos; Párizsba megy tanulmányútra; kórházakat látogat, s a koleráról írt értekezésével díjat nyer. Később, 1835-ben „Olaszországban folytatja orvosi tanulmányait, ahol megismerkedik a magas műveltségű Wesselényi Polixénával…” Ha e száraz lexikális adatokat kibővítjük Balogh József idézett tanulmányának idevágó megállapításaival, Polixéna lovagja, mint „kora angol férfitípusának ragyogó példája… a maga idejében a legjobb képű férfi” életteljesebben áll elénk.

Az életkorkülönbség is szembeötlő: 7 esztendő!… A magas műveltségű – esztétikai, irodalmi, társadalomtudományi érdeklődésű – s már nem éppen fiatal szépasszony s a 27 éves kolerakutató orvos útjai – a „diadalok s romok” tömkelegében, hol „Nap s Hold közé beszőve Róma sürög-forog” – mégis elválhatatlanok, változatos élményeikhez, látványaikhoz való viszonyulásuk majdnem mindig rokonlélekre vall. Kettőjük közül mégis a fiatalabb, a gyakorlatibb és ítéleteiben megfontoltabb – ami alkalmasint férfi s angol mivoltából következik –, s Polixéna hajlik rá, hogy olykor–olykor érzelgősre vagy túlságosan szubjektívre sikerült megállapításait Paget véleménye szerint korrigálja… Külső személyleírást angol lovagjáról, igaz, nem ad, viszont a közös expedíciók során számos nehéz helyzetben úgy mutatja be, hogy hamarosan egy Kerekasztal-mondakörbeli lovagként áll előttünk: egy új Lancelot, aki élete igazi célját s hivatását keresi. Áldozatkészségével, bátorságával, humanisztikus, nemcsak természettudományos műveltségével, biztos ízlésével s otthonosságával a széptudományokban: voltaképp azt a férfiideált testesíti meg, melyet az erdélyi reformnemzedék legjobbjai igyekeztek megvalósítani, s mely egybeesik a Széchenyi–Wesselényi-Dessewffy-féle Erényszövetség férfi eszményképével. Még királyi elődökre tekintő angol is, mindennek a tetejében!… Az erőpróbáktól vissza nem riadó, sőt olykor könnyelmű veszélykereső Polixéna oldalán számos nehéz helyzetben bizonyítja, hogy alkalmas arra a feladatra, melyet kapcsolatuk kezdetén még egyikük sem sejt.

Ezekre a próbára tévő, sokszor éppen kínos helyzetekre vonatkozóan, Polixéna útirajzában töredelmes vallomást olvashatunk; tudatossága meglepő s egyben leleplező: mintha élvezte volna is a kiválasztott lovag kockázatvállalásait. „Mi asszonyok olykor rútul vissza szoktunk élni a férfiak irántunki lovagias kötelességérzetükkel. Sokszor könnyelműségből oly helyzetekbe taszítjuk őket, honnan egyedül magokat kihúzni is elég bajba kerül, mégis magunkat is egész tehetetlenségben oltalmukba vetjük.” E vallomást mérlegelve, más szemmel nézzük könnyelműsködését a düledező romokon; afférjukat a pisztollyal hadonászó fuvaros-banditával; vergődésüket közös életveszélyben a Vezúv „csupján” stb. De ezek is eltörpülnek ahhoz képest, melybe, Polixéna unszolása folytán – akinek elve az emberi „nyomorúság jeleneteivel szintúgy megismerkedni, mint annak vidámabb felével” – a római őrültek házában tett látogatásuk alkalmával kerültek. Odáig velük szekerezik barátnője, Susanne is; de mihelyt a magas fal kapuja kitárul, a „nyomorúság oly undorító jelenetivel” kerülnek szembe, hogy Susanne hanyatt-homlok megfutamodik. Polixéna s Paget a közben bezárt kapun belül marad – ebben a földi purgatóriumban. S az egyik „bugyorban” egy angol nő, mint valami klimaxos Ofélia, rohanja meg őket, s térden állva esedezik, hogy mentsék ki szörnyű börtönéből, melybe egy gonosz férfi záratta, hogy megszabaduljon tőle. Paget rendkívül emberséges, minden követ, a római angol követet is megmozgató föllépése és intézkedései joggal avatják igazi hőssé Polixéna szemében, s valószínű, hogy sorsukat Pagetnek ebben a mentőakcióban tanúsított magatartása dönti el.

 

Közben Polixéna számára a világ – a római karnevál tarkabarka, számtalan élményt kínáló forgatagában is – „szegény, szeretett kis hona” s kivált Wesselényi Miklós körül forog. „Mindnyájunk lelkében vannak emlékezetek, melyek, mint titkos láncszem, a múlthoz csatolnak” – vallja ő maga is, a Scipiók „temetője” előtt, mélyen eltűnődvén…

Hogy ezekbe az „emlékezetekbe” a történelmi eszmetársításokra lépten-nyomon késztető, dicső múltat idéző düledékek közt jártukban, útitársát rendre beavatja, kétségtelen. Tragikus sorstudatával – az Örök Város embersűrűs vadonában – többé nincs egyedül.

Mindazonáltal vár Polixénára egy olyan próba, melyet Paget nélkül kell megállnia. Ezt is ő kereste, talán kierőszakolta magának.

Ugyanis „követünknek”, Rudolph Lützow grófnak még a farsang napjaiban, kifejezi kívánságát „a pápánál audienciát nyerni”. A követ meg is ígéri, hogy közbenjár, de komolyan figyelmezteti a szigorú vatikáni etikett betartására: a láb- és kézcsókot, ha kihallgatást kér, kálvinista sem mulaszthatja el! Polixéna tesz ugyan némely ellenvetést, s a követ is érvel, de a „műkedvelői hangverseny” már csak rájuk vár a „zeneteremben” – a követné is énekelni fog! –, és társalgásuk e kényes témáról abbamarad… Közben zajlik a farsang, Erdélyből rossz hírek érkeznek, angol társaságba keveredik, Paget felbukkanása óta szíve másképpen dobog – nem a kihallgatás vártában telnek napjai. De „a böjt egyik szombati estén nagy pecsétű irományt” hoznak: másnap, vasárnap, a pápa fogadja… „Már késő levén, ez a véletlenül (értsd: váratlanul – J. Z.) reám dördülő kegy szinte megdöbbentett… Egész éjjel nem tudék alunni, mind a lábcsókkal törődvén” – jegyzi fel sűrítve lelkiállapotát. De lehetetlen, hogy Krisztus földi helytartójánál teendő látogatása vigiliáján ne fogalmazgatná olaszul a sajgó s csak magyarul elsírható gravament: hogy egész hazája, nemzete s az az ember, akit a legjobban szeret, micsoda veszélyben forog… Hátha ama helyről, hová holnap, eretnek lábbal, beléphet, az Úristenig hallatszik fel minden földi panasz, siralom!

És másnap, vasárnap délelőtt tíz órakor, kislányával s barátnőjével ott van a Vatikánban. A pápa titoknoka „egy sötétveres selyemkárpitot felemlintve” nevét jelenti, s „utána mondá: La Signora ungherese! És ott valánk a pápa előtt, ki egy veres mennyezet alatt álla.”… A nagyon öregnek „nyolcvan éveken is felülinek” látszó XVI. Gergely, „jobb kezét kissé kinyújtá, úgy, mint mikor gyermekinknek csókolásra nyújtjuk kezünket. Mi magunkat csak meghajtva megállánk. Nem tudom, mit gondolt. Hihető, elfogultságnak tulajdonította. Kinyújtott kezével megálda bennünket, s oly kegyes, igazán atyai tekintettel mosolyga, hogy megszégyenülve tettemért… szerettem volna nyakába ugrani s tiszta szívből bocsánatot kérni érette.”

És látszólag az igen öreg, valójában hetvenéves pápa nem is éreztet vele semmi rosszallást. Két-három, mondhatni rutinkérdést intéz hozzá, s ő, már ahogy tud, olaszul válaszolgat, s még dicséretet is kap érte. Ezen a ponton történik valami, amit az évszázadok óta pergő Wesselényi-dráma egyik legizgalmasabb, s Polixéna tollának hála, készen kapott jelenetének lehet tekinteni.

 

XVI. GERGELY: (jóságosan) Hát Magyarországon mi nyelvet beszélnek? Németet-e?

POLIXÉNA (riadtan, emelt fővel): Tulajdon nyelvünket.

XVI. GERGELY: Ez a latin?

POLIXÉNA (hallatlan önuralommal): Nem, Santo Padre: a magyar.

XVI. GERGELY: (csorbaköszörülő zavarában) L'Imperadore oly kegyes volt, hogy önöknek diétát adott.

POLIXÉNA: Si, Santo Padre. (Igen, Szentatyám)

XVI. GERGELY: Grazia al Cielo, tutto e tranquillo, tutto e tranquillo. (Hála az Égnek, minden nyugodt, minden nyugodt.)

POLIXÉNA (fejét leszegi, ajka meg-megvonaglik, sírás fojtogatja) Si, Santo Padre.

XVI. GERGELY: S az Imperadore kegyesen bé is végezte a diétát.

POLIXÉNA (alig hallható sziszegéssel): Si, Santo Padre.

 

Erre a pápa ismét megáldotta őket. Ez volt a jel, hogy az audiencia véget ért.

Polixéna illedelmes válaszai olaszul hangzottak el; de közben némán kavargott benne magyarul a mindenképp kimondhatatlan: mert nem volt kinek. Fegyelmezte magát, „palatinális vére” ezúttal nem buzdula fel, nem ragadtatta semmi etikett sértő megnyilatkozásra. Egyébként is, a nagyon öreg pápának miért ne bocsátotta volna meg, hogy úgy tudja: Magyarországon minden csendes, minden nyugodt. Így informálták éppen azok, akik az audienciát kieszközölték. És ha néhány pillanat múlva, az előszobában, a nevetgélő titoknok érdeklődésére azt feleli: „A pápa nagyon kegyes volt!” – őszintén beszélt. Utóvégre – amint ő maga jegyzi fel – Itáliában jártában-keltében a pápa volt az első ember „ki legalább valamit tudott szegény kis honom létezéséről”.

 

E böjti vasárnapon Rómában egy magyar nő azzal, hogy egy férfiúnak, aki Krisztus földi helytartója, nem csókol kezet: az etikettet megszegi, s ez „illetlen gorombaságot” maga is restelli azután.

Annak a drámának szimultán színpadán, melynek legalább egy felvonására Polixénát szemelte ki főszereplőjéül a titokzatos Rendező: talán ugyanannak a napnak ugyanabban az órájában, Pozsonyban egy magyar férfi, kezet csókol egy férfiúnak, aki az „Imperadore” helytartója.

Jó oka van a megalázkodásra – bár az etikett ezt nem követeli meg. Főbenjáró ügyben kért ugyanis kihallgatást, miután a személynöknél – „Úristen, miféle ember!” – hiába kilincselt. A kéz a József nádoré s a száj, mely megcsókolja a Széchenyié. Ő maga vall erről 1835. márc. 5-én „Azután a főherceghez megyek. Beszélek vele Wesselényi amnesztiája dolgában… etc., etc., etc.” „Nem, nem. El kell ítélni. Ő az egyik fő oka, hogy jó urunk etc., etc., etc. Csakis kegyelmezés útján… Ellágyulás, ő kezét nyújtja, én megcsókolom azt. Tiszteletet parancsolónak érzem.”

Tiszteletet parancsolónak, tehát méltónak érezte arra, hogy elérzékenyedve – világi hatalmasság előtt! –, barátja érdekében e nem éppen férfias gesztusra ragadtassa magát. Nagy, szélsőségekre hajló lelkéből ilyesmire is telhetett… És a következő napokon Pesten, majd újra Pozsonyban, Wesselényi sorsa továbbra is mélységesen keseríti, aggasztja; és márc. 13-án kétségbeesett naplóvallomásra ragadtatja: „Wesselényi hozzám lépett. Mily fájdalmas! Vele alkottam az első eszméket… Magyarországot a sárból kiemelni! Szándékunk oly tiszta volt… A dinasztia szeretett, becses és… tiszteletet parancsoló. – Azonos célunk volt, hamarosan más-más útra léptünk – Helytelenítek mindent, amit tett – Barátom maradt, akinek azonban a méregpoharat képes volnék odanyújtani… De megtagadni őt nem tudom.”

Wesselényi szénája, kitűnik ebből, nagyon rosszul áll. És Polixéna a következő hetekben-hónapokban csak mind rosszabb híreket hallhat, vagy talán kap is, ha gyakori helyváltoztatásaiban utol-utol éri a posta.

 

Polixéna második látogatása a Vatikánba a világhírű nyelvtudós könyvtárosnak, Mezzofanti bíboros személyének szól. De ekkor Paget is vele van; amikor sorra kerülnek, „a száraz, halvány, beteges tekintetű emberke” már egy csoport idegen előtt produkálja magát „s egész személyében majomi nyugtalanság uralkodott”. Ő anyanyelvén szólt hozzá, s válaszaiból megállapíthatta, hogy magyarul elég jól beszél; aztán sorra, „minden nípnek az ű nyelvin” válaszolt, a szerint ahogy kérdezték. Paget e mutatvány után megkérdezte a csodalényt: „Hány nyelvet tud?” „Nem sokat, mert csak negyvent vagy ötvent” – vetette oda angolul, foghegyről, a nyelvzseni. És Polixéna, már túl az első benyomás hüledezésein, elénk állítja szabatosan, a rá jellemző szuggesztív jellemrajzoló készséggel a hetvenkedő katonának e „filologus gloriosus” változatát. „Roppant, képzelhetetlen tehetség! de nem az, melyet legkevésbé is irigyelni tudnék; mert üres, minden gondolkozás nélküli nyelvismeretsége s ártatlanul (értsd naivul – J. Z.) kimutatott aprólékos hiúsága… inkább majomra s csacskamadárra vagy beszélőgépre, különféle nóták elverésére felvont verklire emlékeztet… Őt igazán csak úgy lehet tekinteni, mint egy Vaticanhoz tartozó ritkaságot.”

Ez a nem éppen kitüntető – s talán túl szubjektív – vélemény azonban nem befolyásolja eredeti szándékában (mely az elegy-belegy látogatócsoport előtt végrehajtatlan marad), hogy néhány nap múlva egy könyvet, a Vatikáni Könyvtár számára, Mezzofanti kezébe adjon. (A „raritást”, melyet az örökkévalóságnak szán megőrzésre, előbb „fejér kutyabőrbe cifrán” bekötteti.) „A majomi nyugtalan mozgékonyságú” emberke e bizalmat megérdemli: ha a negyven-ötven nyelv közt véletlenül magyarul is elég jól beszél (NB. Pulszky feljegyezte róla, hogy „zsíros debreceni” kiejtése volt, hála a magyar huszárnak, akitől tanult), akkor tudja is, hogy a magyarok magyarul s nem németül vagy latinul beszélnek…

A fejér kutyabőrbe köttetett könyvet átnyújtván, nemcsak a keze, de minden ízében reszket: mint ahogy akkor is reszkethetett, amikor málháját Triestben az osztrák vámőrség nemének és nemzetének kijáró különös figyelemmel vizslatta át. A nyelvzseni könyvtáros, „aki éppen sietett néhány zsidót és szerecsent megkeresztelni… anélkül hogy csak belé is pillantott vagy az író nevét megtekintette volna, mondá: Ah, igen szép, igen szép munka. Szépen van békötve. Aranyos, szép, szép, igen szép, igen köszönöm – s egyik almáriomba bécsukta” jegyzi fel, mintegy emlékezőtehetsége „magnószalagjáról” Polixéna, a valószínűleg olaszul elhangzottakat, s nagyot sóhajtva, folytatja: „Szegény magyar könyveink! melyeket honjokon kívül, mint szinte nem is európai szüleményt, csak egy-egy különcködő nyelvbúvár, mint Mezzofante nézeget, s honjokban is csak kevés olvas!” – Mondjam, ne mondjam?… Ez az aranyos, szép, szép, igen szép könyv: a Balitéletekről – Wesselényi Miklósnak odahaza kinyomtatásban akadályozott, s megtévesztésül bukaresti impresszummal, Lipcsében 1833-ban megjelent, azóta is tilalmas műve volt!

Ellensúlyozhatta e „magas” elismerés keltette csalódást némi kaján öröm, hogy ilyen könyvet sikerült, ha az olvashatatlanság hétpecsétjével is – az örökkévalóságnak szánt gyűjtemény állományába becsempésznie?… Vállalkozására Paget elkísérte: a könyv kinyomtatásának kalandos előzményeit, körülményeit – fogadtatását és következményeit volt kinek elmondania.

 

Polixéna Róma-járásáról – e „fejér kutyabőrbe cifrán békötött” könyvön kívül, melynek címoldalán, ha megvan, talán még nem homályosultak el ajánlósorai – kevés tárgyi vagy írott emlék maradt. Nagyon becses hát Barabás Miklós Önéletírásá-nak az a néhány sora, mely véletlenszerű találkozásukat, majd közös múzeumlátogatásukat örökíti meg; becses annál is inkább, mert Barabás számára életre szóló horderejű.

Az erdélyi festőművész még itáliai tanulmányútjának elején, Velencében köt barátságot William Leighton (1804–1883) angol kollégájával; Rómában is találkozgatnak. Barabás egy napon az angol festőkolónia egyik műterméből kilépve, szinte beleszalad az Erdélyből már ismert Polixéna karjába, de nemcsak az övébe – amint az alábbiakból kiderül: „Az utcán találkoztam báró Bánffy Lászlónéval és nőmmel, aki akkor még leány volt. Ketten jöttek velem szembe. Bánffyné mindjárt az első napokban megismerkedett Pagettel, kihez később férjhez ment. Az ő révén kerültem az angol társaságba, mely érdekes esti világítást rendezett a vaticani szobrok megtekintésére… Az így megvilágított szobrokon remekül kidomborodtak a legkisebb izomok és hajlások is.” Polixéna útirajzában e találkozásról nem találunk ugyan feljegyzést; honnan is tudhatná, hogy Barabás, leghíresebb festőnk – néhány év múlva – a férje lesz barátnőjének? S említéséről a vatikáni éjjeli szoborlátogatás csodálatos leírásakor is megfeledkezik. A svájci-francia barátnő-nevelőnő – Susanne Bois de Chesne (akinek bájai később Barabást oly sok portréra ihletik) – idomai és hajlásai, úgy látszik, a fantasztikusan megvilágított szobrok közül oly életteljesen domborodtak ki, hogy szerelmük és későbbi házasságuk (1841) e múzeumlátogatás következményének tekinthető; másként: ugyanazon csillagállásnak, amelynek jegyében egy másik nevezetes házasság, Polixéna és Paget frigye is létrejött.

 

A Nápolyba indulás órája közeledik. Az utolsó római napokra esik az ott élő művészeknél, köztük a nyomorgó Markó Károlynál tett szomorú emlékű s megint magyar sorsot példázó látogatás. Még jellemzőbb a Polixénából minduntalan feltörő „történeti gyászra” az a néhány sor, melyre Lucretia hőstettének színhelye inspirálja. „Rómát nem hagyhattam el anélkül – olvassuk útirajzában –, hogy tiszteletem búcsúját meg ne tegyem azon helyhez, ahol – amint mondatik – Lucretia megölte magát, mely halál Róma szabadságát és nagyságát alapította…” És micsoda eszmetársítások villannak lelkében a Fortuna Virilis templomának dór oszlopai előtt – „hol Veturia s Volumnia kéréseikkel Coriolanust hazája elleni bosszúszándékától megtérítették!…” Ennek e két, érintkező tartalmú feljegyzésnek előrebocsátása célszerűnek látszik ahhoz a helyhez s pillanathoz közeledve, ahol Polixéna alkalmat talál az antik Róma e hősnőire méltó voltát bizonyítani – s hogy hazája történelmét bolyongásaiban frigyládaként lelkében hordozza.

A hosszú és a gyakori rablótámadások miatt veszedelmes útvonal elején, immár nem is egy, de a hozzájuk csatlakozott Olivérrel két Paget védelmében – szinte várja a talján Angyal Bandik és Zöld Marcik felbukkanását („kiknek históriájihoz, már gyerekkoromtól hozzá voltam szokva”). Mesához közeledve megnézik a Feroniának szentelt templomot, „melyben ülőhely volt készítve a rabszolga számára azon esetre, midőn szabadossá tétetett. Mi különböző volt attól Dózsa György vastrónja, mely szép országunk históriáját kitörölhetetlen mocsokkal fertőzteti!” – tör fel sóhajtása minden eddiginél mélyebbről, s szinte halljuk, milyen zokogásszerű hörgésben vesz el. Az előzmények ismeretében nem erőszakolt belemagyarázás: ami itt a lelkében lezajlott: Dózsa-Wesselényi identifikáció. (Ezt a gyanúnkat erősíti később a nápolyi múzeumban megcsodált Haldokló gladiátor nagyon egybeeső személyleírást adó ábrázolása is.) Ahhoz viszont kétség nem fér, hogy Polixéna ama kiválasztottak közül való, kik Dózsa Györgyről tudták, amit tudni kell – talán már 20 évvel azelőtt, hogy a forradalom viharmadár költője a leckéztető kérdést „Nem hallottátok Dózsa György hírét?” – szemükbe szegezte volna.

A Nápolyban s a környékére, Herculanumba Pompejibe, Positanóba tett kisebb-nagyobb kiruccanások élményei oly változatosak s élvezetesek, hogy elemezgetésükkel – erőszakos cicerone módján – miért vágnánk az olvasó felfedezői örömének elébe? Útirajzot útirajzról nem írhatunk. Annyi mégis sejtetendő, hogy utazásának ezt a szakaszát már sokkal inkább „vezérkönyv” nélküli, külső, mondhatni terepélmények élénkítik. Ilyenek festik alá még a pompeji romok s múzeumok kínálta benyomásait is – például a szándékosan koldussá nyomorított, békák módján csúszó-mászó, ,,hepegő” gyermeksereg vagy a hajdani Posidonia akkori „nyomorult falujában” az öldöklő malária alig élő áldozatainak látványát; mindkettőből Dante valamelyik bugyrának emléke kísért… Hát még a nápolyi San. Gennaro ünnepen látottak s átéltek leírása? Fellini lencséjére követelődző epikus vízió. S a Vezúv kráterének – általa kierőszakolt menetben 6 férfit erős próbára tevő – hordszéken történt meghódítása: a legbizarrabb álmokba illő drámai jelenetsorozat.

Az a beszámoló, melyet a VI. fejezet – címében Salernói est és éjszaka-ként számtalan itáliai estjei s éjszakái közül ő maga is kiemel: mint a könyv egyik leglíraibb, szinte verssé önállósítható része, szintén nem hagyható említetlenül. Az útirajz írójának lélekrajzához s ahhoz a regényhez tartozik, melynek egyre több részletére terelik figyelmünket fel-feltörő vallomásai… Az albergo tengerre néző szobájának erkélyén álldogál; a szomszéd szobákban vidám társaság dáridója; messziről felhat a halászok egyhangú éneke. „Kimondhatatlan bánat lepett meg. Sírtam. Miért? Oka nem volt. Soha nem érezzük magunkat oly egyedül, mint ismeretlenek vígsága közt.” S aztán a „miért”-re válaszolva a leglíraibb önsajnálat állapotába hull: „Forrón szeretett kis honom szép bércei, hol vagytok? Messze, messze!… Azok, akiket szeretek, messze, messze! Én itt egyedül, idegen földön, idegenek között!… Lelkünk minden földi nehézségeiből kivetkezve el kíván repülni.”

A szülőföldre gondolásnak ezt a könnyfakasztó s több motívumból sűrűsült állapotát minden külföldre vetődő ismeri. Polixéna ezt az elérzékenyedést magányosságának tulajdonítja, s ez így költői túlzásnak látszik. Hiszen kísérete a közelében alussza az igazak álmát, s az angol lovagok sem lehetnek túlságos messze. Ha mégis és valóban egyedül érzi magát: akkor hiányzik Valaki.

Nemsokára, ha nem is repülve, hanem fogadott lovak húzta fogaton, elindulnak észak felé. Az új, veszedelmes útra – utolsó nápolyi napjait egy ráadással megtoldva, ékszeres boltok csodáitól szinte transzba esve – vásárolhatott magának s talán útitársainak, távoli szeretteinek is egy-egy aranyujjak közé foglalt, híres, malocchio elleni lávakövet. De ha szemmel verést kivédnek is: a pisztollyal, tőrrel támadó úti rablókat visszarettentik-e? És használnak-e az obsessio ellen, mely lidércessé teszi éjjeleit–nappalait?…

 

Útközben, változatos körülmények közt, már eddig is tékozló kedvvel, s nem minden hiúság nélkül osztogatott magáról, olvasói számára, „pillanatfelvételeket”. Láttuk már báli előkészületben tükör előtt; megcsodálhattuk virágszedés közben a Doria–Pamphili villa pázsitján; tetten értük, amint a Vezúv kráterénél hagyja, hogy az angol ifjú nyakkendőbe bugyolálja égő talpait; amikor Vergilius sírja felé „egy szép kis tüzes calabriai fekete ménen” kaptat, s amikor a Cumaei Sybilla barlangjában „egy jó izmos lazaroni” hátán lovagol… És szinte hallhattuk fennszóval tűnődését, álmélkodását egy-egy remekmű – Michelangelo Utolsó ítélet-e, Raffael Mennyei Madonná-ja, a Medici – s ennek „pozsgás vetélytársa” a szép fenekű Vénusz előtt. És feledhetetlen, ahogy „a mása nélküli Niobe-csoport” előtt üldögél, és sybillásan felsorolja szomorú anyasorsának előrevetítő érzéseit!

Ezek az önörökítő „pillanatfelvételek” vagy önarcképvázlatok olykor moralizáló tirádákká terjednek ki, s ilyenkor már nem magáról, hanem a körülvevő világról beszél. Firenzei tartózkodása alatt (s még inkább Milánóban, majd Svájcban) ez a fajta moralizálás, filozofálás lesz az uralkodó vonás. Társadalmi, világnézeti állásfoglalásának fel-felmutatására a Toszkán nagyhercegség s kivált fővárosa, rendkívül alkalmas környezet. Amerre csak tekint ,,jótevőleg” lepi meg „a munkás jóllét áldással dús tekintete, melynek tökéletes hijányát egész Olaszhonban oly szívszorongatólag érezzük” – jegyzi meg, majd látószöget változtatva, folytatja: „Ha anyagi jóllét politikai jogok s szabadság hijányit kipótolhatja, úgy ez Toscanában mesterileg el van érve, s az ezen rendszert pártolók éljent kiálthatnak… Boldog-e a nép ily atyai kormány alatt?” – teszi fel a szónoki kérdést, s így válaszolja meg: „Én csak azt mondhatom, hogy én boldog nem volnék.” – Íme, a Farkasok dalá-nak prózai előzménye irodalmunkban! S lehetséges, hogy azonos francia forrásból fakadt… És ugyanilyen természetű, már-már kényszerneurotikus töprengésbe esik Machiavellinek a Santa Crocéban lévő síremléke előtt…

Ausztria eme mintatartományában s ennek is a fővárosában – mely Polixéna útjába gulliveri szemlélődésre és tapasztalatokra, fantasztikus novellává írt emberi sorsokat, egyházi és világi intézményeket sodor, s kényszeríti, akárcsak Swiftet, ha olykor kimondatlanul is, összehasonlításra a hazai állapotokkal – Firenzében adatik meg Silvio Pellico Emlékirata-it végigolvasnia! Kölcsönkapott példány, egyetlen napra: ez a könyv „akkor Flórencből még keményen ki volt tiltva, s azért csak igen bajosan s nagy titkolódások közt lehetett hozzájutni”. Egy szuszra végig kell hát olvassa. S a lelkében hordozott frigyláda valósággal feljajdul. „A szép írásmód, az író szomorú helyzete, mely képzeletemben annyi fájdalmas, rettegtető félelmek rokonérzeteit ébresztette, könnyek záporát facsarta ki szememből” – vallja be ama „férfibú” feltörését, mely az ő asszonyszívében is örökletesen honos. Majd – miután Pellico ellentmondásos magatartását olyan észrevételekkel bírálja, mint az erdélyi reformista ellenzék nemrég elnémított vezéreinek távoli szócsöve –, a „tirade”-ot így fejezi be: „Azonban bármi ösztönözte az írásra, s bármilyek voltak is abbeli nézetei, arról meg vagyok győződve, hogy könyve kimondhatatlan jót tett; azért szívem legforróbb hálája fennmarad mindig az írónak.”

 

Ahhoz – hogy John Pagetet, kinek közelsége és jelenvolta Polixéna társasági és társadalmi élményeiben nyilvánvaló, ebbe a lelki történésfolyamatba beavatja – kétség nem fér. De barátságuk ama fokára, mely flórenci tartózkodásuk idején s talán egész életükben felülmúlhatatlan: mégis egy külsőségesnek indult, kissé burleszk eset röppenti fel. Egy joculatorszerű rögtönzőtehetségnek köszönhetik. „A múzsák ezen piszkos, borzos, terehhordói dimenziókba foglalt kedvencét” – egy este, egy kis társaságot gyűjtvén szállására, felhívatja, s a megéneklendő témánként egy-egy „piccolo regalóval” kecsegtetvén, ihletteljes állapotba ringatja. Első téma volt a minap látott hagyományos flórenci szekérverseny; második Flórenc város szépsége; s a versben halandzsázó, gitárját „vak koldusok módján” tépő-cibáló, begerjedt igric Olümposzt, Vénuszt, históriát, mitológiát összehadarva, mindenkit káprázatba ejt. „Utolsó tárgy volt a magyarok megéneklése. Ezeket, ha szintén tengereken túl költöztette is, tudta csakugyan idézni Nagy Lajost, s hogy Olaszország uralkodása alatt volt, s énekét ezzel végzé: Evviva la bella Ungherese, e la generosa nazione Inglese”… E mesteri befejezés után tapsok harsogtatták a szobát, s ajándékok halmozták el az istenadta talentumú utcai énekest – aki nem tudhatta, hogy befejező rigmusa váteszi rangra emeli. Polixénát és Johnt felbonthatatlan holtomiglan-holtodiglannal köti össze; sugallatosan megérezte, hogy egy test, egy lélek ők már jóban-rosszban, s a maga módján áldását adta rájuk – két esztendővel a pap áldása előtt.

A Flórencben együtt töltött napok utolsóit a „bella bochettajával”, a szép és ravasz virágárus leánykával való ismerkedés s egy színházi est élménye tarkítja. Elválásuk körülményeiről azonban egyetlen szó sem esik. Sem csók, sem könnycsepp, sem keszkenőlengetés. Csak már a Porta San Gallo magaslatáról, amikor visszatekint „a vidám, vendégszerető Flórencre”, kapjuk a burkolt tájékoztatást, mely szerint ott és akkor szakadni el valakitől, amikor és ahol „úgy érezzük, hogy a további együttlét egymás iránti lelki vonzódásainkat, ismeretségünket holtig tartó barátsággá forrasztaná egybe, nemcsak kellemetlen, hanem fájdalmas is…” És, noha „kicsiny háznépe”, ugyanabban a vetturában vele van, így sóhajt: „Milyen egyedül éreztük magunkat, midőn úti szekerünkbe ismét felültünk!”

De hát hova tűnt el a rokonszenves angol dalia, s mi miatt kellett magyar hölgyét ily hirtelen magára hagynia? E kérdés az útirajz minden olvasójában felmerül, s rejtelmessége különböző találgatásokra késztet.

Ami a titok megfejtéséhez szükséges volt, azt a már említett levelekből Balogh József olvasta ki.

Azt azonban, hogy a firenzei elszakadás körülményeit miért kellett Polixénának fátylakba rejteni, nem mondja meg, illetőleg mást mond helyette. Megfogalmazásában ez majdnem úgy hangzik, mintha Polixéna (főleg firenzei tartózkodásuk alatt) a szerelmes ifjú szívében Magyarország iránt olyan hatalmas vágyat ébresztett volna, hogy az – Wesselényinek szóló ajánlólevéllel – tanulmányút céljából azonnal felkerekedett, s Pozsonyig meg sem állott. Ámde, szintén Balogh feljegyzéseinek köszönhető adatokból más valami derül ki: Paget Magyarországra a főbenjáró perbe fogott Wesselényiért ment: rábeszélni és kimenekíteni! Polixéna bármennyire szerelmes is bele, képes rá, hogy a még nagyobb szerelem oltárán – maga is áldozatot hozva – akár fel is áldozza!

Az útirajz titokzatos némasága tehát konspiratív okokra vezethető vissza. Ha ugyanis a „magyarországi tanulmányút” fedőnevű vállalkozás igazi célja kiderülne, mindhárman veszélyben forognak. Ezért nem szabad a Toszkan jóléti állam területén erről bárkinek – legkevésbé a magyar-osztrák kolónia tagjainak – bármit is tudnia. Ajánló sorait is bizonyára eszerint fogalmazza: majd beszél a levél vivője, ha szerencsésen megérkezik. Naplójában – mert a későbbi útirajz akkor még hevenyészett feljegyzések sorozata – lehetséges, hogy érinti a búcsúzás körülményeit s esetleg virágnyelven, okait is. De később, talán 1840/41 telén, amikor emlékirattá dolgozza fel, majd kiadásra készíti elő, jó oka van rá, hogy az Erdélyben megtelepedni kívánó s honosítást remélő Pagetet – magyarországi utazása eredeti céljának kikotyogásával – ne kompromittálja; amúgy is lehetnek, nem is kevesen, rosszakaróik, irigyeik. Hogy Paget vállalkozásának milyen fontosságot tulajdonít, azt egy Miklósnak később, Genfből, augusztusban küldött levele is bizonyítja: „Írd meg, hogy mikor szándékozol utazni, vagy jobban, mikor menekedel unalmas bajaidból, és merre veszed utadat, mert ha néked ellenedre nem volna, szeretnélek valahol látni, mit, látja Isten, már alig várok.” E fogalmazás már nem is homályos, s nyomatékul a levél szélén Pagetet újra említi: „P. ajánlom néked méltó bizodalmadra”. Az útirajzban – most már érthető, hogy miért – a Helvét Respublicában töltött napok, események leírásakor, erről a levélről s várakozó állapotáról egyetlen szót sem ejt.

Paget tehát június végén Magyarországon Pozsonyban találja magát. Esete a Kolumbuszéhoz hasonlatos: tanulmányútra indul Itáliába – s felfedezi Hungáriát. Szíve mágnesét összekulcsolt női kéz irányította. És ha Széchenyi, naplójának tanúsága szerint, jún. 29-én találkozik vele: Wesselényivel – aki azokban a hetekben Pozsonyban tartózkodik – alkalmasint már túlvolt az első találkozás izgalmain. (Magyar- és Erdélyországról szóló könyvében majd olyan alapos személyleírását adja, mely minden róla készült portréval fölér, s némely ponton a Polixéna leírta Haldokló gladiátor vonásaival egyezik!)

Paget Széchenyivel – a Naplóból kitetszően – három hét alatt legalább tízszer találkozik; ismeretségük a barátság felé közelít. Számunkra legérdekesebb a cenki látogatást megörökítő, júl. 8-i följegyzés: „Este jön M. Paget, Sandford s a festő Hering. Jön” – és most 1/3 sor törölve, ugyanannyi kivágva. Nagyon valószínű, hogy a Wesselényi nevét s a társalgás témáját, mely a menekülés körül foroghatott, volt ajánlatos eltüntetni. Cenkről Paget és útitársai 10-én utaznak vissza Pozsonyba, s 13-án indulnak Pestre, Széchenyivel együtt, a Pannónia gőzhajón. 16-án bejárják a „Palatinus-szigetet” (Margitsziget); 17-én Pagetet a szállásán Széchenyi látogatja meg; 19-én Gödöllőre kirándul a három angollal s Dessewffy Auréllal, Grassalkovich hercegnéhez. (Este, Rákosnál, Paget és kompániája felborul.) Ismeretségük, barátságuk első szakaszában ez az utolsó együttlét. A következő, a több napos hajókirándulás Pestről szept. 24-én Al-Dunára, a Zrínyi-n, Wenckheim Józsefné és leánya, a 22 éves Paula társaságában. Magyarország felfedezése javában folyik.

Paget Wesselényitől Pozsonyban dolgavégezetlen vált el, s úti célja átminősült. E „kudarc” magyarázatát – Wesselényi jellemének s bizonyos reményekre jogosító közbenjárásoknak ismeretében – a menekülés nem éppen férfias gesztusától való visszariadásban véljük megtalálni. (Ilyesmire már 1831-ben szolgáltat példát: akkor is elfogatás fenyegeti, s Ujfalvy szerint Erdélyből való kiszöktetéséhez barátja, Károlyi György gróf már libériás kocsisruhát, fogatot s hamis útlevelet is rendelkezésére bocsátott – de Wesselényi az utolsó percben megretirált.) Ez érthető: az emelt fővel való védekezés elől megfutamodni: gyávaságnak s bűnössége beismerésének látszatát kelthetné…

 

A Polixéna útirajzában búvópatakként rejtőző, fel-felbukkanó regény legizgalmasabb fejezete a flórenci dombon véget ér. „Kicsiny háznépével” tovább utazik Milánó felé. Mivel célom elsősorban e láthatatlan regénynek fürkészése volt, kalauzkodásomat a Bologna-Modena-Parma útszakaszon az olvasóra nem erőszakolom. Milanóban azonban történik valami, ami ismét a regényhez tartozván, említetlen nem hagyható. Itt csatlakozik ugyanis hozzájuk Paget öccse, a nápolyi expedíció óta ismert Olivér. Erről a „pótlovagról” W. Miklósnak, a már említett levélben, talán megnyugtatásul ezt írja: „Kísérőm volt az általad ismert Paget testvére, igen szép ember, de majd oly unalmas, mint szép; hanem igen jó lovas és gyalogos, nagyon becsületes ember, tehát mindennemű veszedelem nélkül igen jó hasznát vettem.” E jellemzéssel talán inkább John érdemeit akarja emelni, semmint Olivér szolgálatait kisebbíteni… Az ifjú ugyanis sok tekintetben méltó a hét próbát kiállt elődre. Arona városában például, felkapaszkodnak Szent Borromeónak egy magaslaton álló óriási ércszobrára, hogy a szent orrában megpihenjenek. „Útitársam – jegyzi fel Polixéna – fel is ment belé, s onnan egy szép bokrétát vetett le nekünk, alatt maradtaknak.” (Vagyis neki, Jozefának s Susannenak, minden bizonnyal.) Legfőbb teljesítménye azonban a Mont Blanc körüli elképzelhetetlenül vakmerő expedíció megszervezése s végül a Bon-Homme meghódítása – ami Polixéna fizikai erőpróbáinak a szó szoros értelmében csúcsteljesítménye volt. Öszvérháton, gyalogszerrel, szabad ég alatt vagy kecskepásztorok kalibájában éjszakázva, dagadt lábbal, jégtengeren kúszva-mászva, s végül szerencsésen lejutva: Olivérnek méltán lehet hálás, hogy egyáltalán életben maradt. A derék ifjú alkalmasint olyasmire vállalkozott, ami Polixéna nélkül eszébe se jutott volna. Azt, hogy a gleccserek közt, hol „titokteljesen emelkedtek a ködből a havas bércei,” szinte várta a „havasi Rémkirály megjelenését” – és hasonló gyönyörségteljes izgalmakat, e félelem és gáncs nélküli lovag helytállásának köszönheti…

Immár 8 hónap úti élményeivel és tapasztalataival gazdagodva, megfigyelései, észleletei változatosabb összehasonlításokon alapulnak, és mintha ritkábban törnének fel – talán a hazautazás napjának közeledtével – kényszerű gondolattársításai. Csak a legvégén, Genfben, némely intézménybeli látogatásának hatása alatt szűri le a szomorú tanulságot – mely mintha Zrínyi műveinek ismeréséről árulkodnék – az otthoni viszonyokról keseregvén „De mindennel el is késünk ám!… mert mint a száz esztendőt elaludt Szépség csodálkozott felébredtekor a körülötte történt változásokon… úgy félek, hogy mi is… elmaradásunk korszakát éppen nem számíthatnók rövidebb időre, de azon különbséggel, hogy zsibbasztó álomkórságunkbóli felébredésünket egy kissé keményebb megrázás okozhatná, mint szelíd zenehang és rózsaillat.” És ha netán sikerülne is a táj szépségébe mindenestül belefeledkeznie a Lac Lemanon sikló hajón, s lelkéből nem merülnének fel önként bérces kis hazájának hasonló tájai: egy útitárssal folytatott párbeszéd mementós csattanót kínált: „Hol töltendi a telet? Párizsban? – kérdezi a francia úr. – Nem. – Londonban? – Nem. – Petersbourgban? – Nem. A Clausenbourg – rímel rá Polixéna –, en Transsylvanie.” De az útitárs „ilyen városnak s ilyen országnak hírét sohasem hallotta.”

Miután Svájctól a számára legméltóbb helyen, a sok tekintetben sorstárs Staël asszonynak és szüleinek sírjánál elbúcsúzott, utazásának franciaországi állomásairól nem hagy feljegyzést. Annak, hogy visszajövet Bécsben megpihent, egy okt. 26-án kelt, Pozsonyba küldött levélben marad nyoma. Fontosnak tartja tudatni, hogy a válás idejét, Bánffytól, elérkezettnek érzi… S néhány nap múlva lehetetlen, hogy ne találkozzanak: Wesselényi Pozsonyban tartózkodik!…

Hogy Pagettel hazafelé jövet valahol útközben találkozik-e: sem ismert leveleiből, sem Paget könyvéből ki nem derül. Abból viszont, hogy Bölöni Farkas Sándor december 6-án Kolozsvárt az angolokkal ebédel, s Naplójában feljegyzésre méltónak tartja Pagetnek a magyarok politikai taktikáira vonatkozó, rendkívül bölcs nézeteit, a viszontlátás időpontja körülbelül novemberre tehető. Egy Kolozsvárt, 1836 tavaszán kelt levelében Miklóssal sorsdöntő eseményt közöl: közös megegyezésen alapuló válásban bizakodó szívének nagy fájdalmára, férje válókeresetet adott be ellene. Kínos és kellemetlen fordulat, de – vigasztalja magát – a házasság súlyos láncait éppen elég sokáig hordozták, jobb hát, akárhogy is, a válás. Csak Jozefát sajnálja mélyen – noha neki is jobb így, mint az állandó perpatvar és civakodás…

Újabb bizonyság ez: a láthatatlan regény főalakja még mindig az, akinek hatalmas árnya a római farsang vigasságai közt hirtelen ráborult Wesselényi Miklós, asszonysorsának akarva-akaratlan irányítója, kesergéseinek, könnyeinek panaszfala. Ha tehát a kis Jozefa nincs többé kiszolgáltatva a szülei közt még 1836 elején is felmerülő nézeteltéréseknek: ez annyit jelent, hogy az egy fedél alatt élés megszűnt még a válás kimondása előtt. Polixénát azonban éppen ez a körülmény intheti óvatosságra: a válókeresetnek minden bizonnyal jócskán vannak anyagi vonatkozásai is. Sőt, ha Bánffy kérlelhetetlen, mert a Paget-ügy netán túl súlyos agancsokat ütköztet a homlokán, leányukat is magának ítéltetheti.

A válóper folyik, s Polixéna a szűk, mindenkiről mindent tudó erdélyi jó társaságban alkalmasint a „hamis nyelvek” mendemondáinak tárgya s célpontja. Talán ezért ajánlatos Pagetnek is a válóper eldőltéig Erdélytől s ezektől a köröktől minél távolabb tartózkodnia…

 

Időt láboló hétmérföldes csizmát kénytelen felrántani az, aki Polixénát élete további szakaszaiban nyomon szeretné követni. A lelkiismeretes kutatómunkát folytatott Balogh József már 1939-ben, amikor pedig levelesládák mélyére is be-benyúlhatott, beismeri, hogy Polixéna angliai és franciaországi tartózkodásáról (1837-39) s a következő néhány esztendőről vajmi kevés „positiv information” áll rendelkezésre. Ezt az újabb közös utazásukat már minden bizonnyal a válás kimondása tette lehetővé, éspedig Pagetnek második erdélyi tartózkodása végén, török- s görögországi utazása után kerülhetett sor. A Hungary and Transsylvania megírásában Polixéna közelségét és segítségét a magyarországi és erdélyi viszonyok ismerése, család- és helynevek írásában való jártassága is nélkülözhetetlenné teszi.

1839-ben a könyv korrektúráját már Párizsban javítgatják, küldözgetik vissza a londoni kiadónak, John Murray-nak. (A könyv megszületésének időpontjához Bánffy László halála – 1840 – fatálisan közel esik!) A könyv néhány példányával novemberben indulnak Magyarországra. Wesselényi Miklós ekkor már Gräfenbergben internált. Ausztrián átutaztában hogy viselkedik ennek tudatában Polixéna szíve? Meglátogatására – a száműzöttnek – már a téli útviszonyok miatt sem gondolhatnak… 24-én Pesten vannak, s ezt Széchenyi naplója árulja el. Aznap ugyanis, számtalan előkelőség után, nevezetes látogató kopogtat. Paget, aki éppen megérkezett – jegyzi fel –, könyvét hozza nekem, arcképemmel!” Polixéna, úgy látszik, a legnagyobb magyarnál valamiért nem tisztelkedhetett. Az utazástól is fáradt lehet, még valószínűbb, hogy nem tartja ildomosnak Széchenyinél – aki tiszteletre méltó férjét a Nemzeti Casino alapításának idejében (1827) ismerte meg – Paget társaságában mutatkozni.

Pestről december 5-én indulnak tovább, s 5 napig tartó utazás után érkeznek Kolozsvárra. Boldogságuk útjából Bánffy – a válás sürgetésével – már 36-ban kitért, s több adat szerint egybekelésük még ugyanabban az évben bekövetkezik. Hála a leveleknek, melyekben Paget könyveinek eljuttatását (Pestre, Heckenasthoz) kiadójánál sürgeti, megtudható, hogy a telet Kolozsvárt töltik, s felszabadultan, immár mint házastársak, élvezték a kolozsvári – ez esetben vértelen – farsang társasági eseményeit.

Életük szűkebb színtere, a szónak családi és társasági értelmében, 1841-től már nem annyira a kolozsvári Wesselényi-ház, mint inkább az Aranyos-Gyéresen építtetett, angol stílusú kastélyocska. Itt nevelkednek ikerfiaik, az 1841 szeptemberében született Artúr és Olivér. Annak az asszonynak, aki a Vezúv tetejét, a Bon–Homme csupját meghódította, a következő évtizedben anyaságból, újélet teremtés gondjaiból kell próbát állnia. Paget, a virágkorát élő angol gyarmatbirodalom fia, nem tagadhatja meg hódító norman őseit. J. Murray-hoz egy később írt levele (a könyvek küldését még ebben is sürgeti!) szinte már gyarmatosítói hiperaktivitásról árulkodik. „Addig is (amíg könyvei megérkeznek) fák ültetésével, építkezéssel, kertészkedéssel s angol módra való parktelepítéssel vigasztalom magam, ahogy lehet. – S hogy Polixéna gondjait szaporítsa, Murray-t ily szavakkal csábítja meglátogatásukra: – „…boldog lesz, ha eljön Erdélybe, s egyet-mást lát csodáiból…”

Az Olaszhoni és schweizi utazás „sajtó alá rendezése” – az utolsó simítások –, ilyenfajta irodalmi tevékenységre nem éppen eszményi körülmények közt történhetik… Akkor még, 1841-ben angliai és franciaországi útinaplója kiadását is tervezi. És ha sajtó alá mégsem került, abban, gondolom, nemcsak sokasodó anyai, háziasszonyi gondjai akadályozták: kedvét szeghette – amint a későbbiekből kiderül – az Olaszhoni és schweizi utazás felemás fogadtatása is. E kéziratban maradt napló – hatalmas levelezésükkel, könyvtárukkal együtt – a park tavának iszapjában enyészik el.

 

A magamagát szólaltató Stradivari-hegedű

A Stradivari-, Guarneri-, Amati-hegedűk varázskezű megszólaltatója, gyűjtője és ismerője Yehudi Menuhin nyilatkozott nemrégiben ezekről a titokzatos hangszerekről. Némelyiket – mondotta – több emberöltőn át érintetlen kell hagyni, hogy megérlelődjék és kicsendülhessen belőle az a hang, mely aztán, ha megszólaltatják, minden többi társukétól különbözik, egyszeri és össze nem téveszthető… Tud egy Stradivariról, mely mindmáig nem szólalt meg: senki se mert hozzányúlni, a lakk is eredeti rajta…

Amikor Wesselényi Polixéna útirajzát elolvastam, a Y. Menuhin-emlegette Stradivari jutott eszembe.

Vajha meg tudnám határozni azt a „hegedűhangot”, mely az ő esetében is egyszeri, utánozhatatlan, senkiével össze nem téveszthető!… Mintha Bethlen Miklósnak, Mikes Kelemennek, Apor Péternek s a protestáns barokk nagy prédikátorainak nyelve, szókincse áradna belőle, bőven mazsolázva tájszavak, szólásmondások, fordulatok változataival… Tájszó-kincsét „feltérképezve”, a szilágy-szatmári szülőföld hatásain kívül kimutathatók benne a Székelyföld, a Mezőség, a Maros mente jellegzetes tájszavai is. Ez az eklektikusság nem annyira tudatos írónői program eredménye lehet, mint inkább a gyermek-, s ifjúkori helyváltoztatásoknak, rokonlátogatásoknak, a Partium s egész Erdély területén a helybeli háznéppel s a földnépével való – Erdélyben természetes – érintkezésnek gyümölcsöző következménye. Ezekhez a hatásokhoz számítható a főúri családokban nevelői tisztet betöltő, nagy múltú kollégiumokban képzett diákok szerepe is: szűkebb hazájuk dialektusából és szókincséből sok mindent át-átvehettek zsengekorú tanítványaik.

Ebbe a televény régies–népies alaprétegbe plántálódnak bele a XIX. századelő Kölcsey, Wesselényi, Bölöni Farkas Sándor, Kemény Zsigmond használta és népszerűsítette reformkorbeli értekező próza neologizmusai, szavai s kifejezései, mindig kellő helyükön, sohasem rikítón s oly biztos ízléssel, hogy ennek köszönhető, ha nemzedékének talán egyetlen igazi, vérbő prózaírónőjét csodálhatjuk benne.

A televényből sarjadt, autohton szókincsnek s a nyelvújítás termékeinek ez a szerencsés arányú, az előbbinek túlsúlyát féltőn őrző szintézise teszi Polixéna prózáját oly gyönyörködtetővé, mint a forrás tisztaságú hegyi patak, csobogás.

Egy márciusi séta leírásából mintha Csokonai lantjának moll hangnemű „cicorázását” hallanók „A Villa Pamphiliben a szép anemonék tarka kis fejeiket zöld fris tavaszi pázsint közül teljes virágzásban kiütötték; az orchis különböző nemei buján nyíltak; az ibolya rejtett magányában a babérbokrok alól illatozott ki; az örökké zöldellő pinus tavaszi fris zöldbe öltözött. Mi selyempapucsban, könnyű öltözetben futkároztunk a tündöklő tó körül a pázsintos ösvények közt. Lánykám örömtele egy-egy újonnan lelt virágocskával előugráncsolt. Vígan, könnyen éreztük magunkat! A komor Róma – a temetők városa – virított, mint egy kiújuló sírhalom, melyen a tavaszi bogarak vígan mulatoznak.”

A drámai pillanatok rögzítésének készségére pedig álljon itt mutatóban néhány kopogós–érdes, dur hangnemű mondat a Mont Blanc meghódításának vakmerő kísérletéből, aminek leírása a magyar romantika regényirodalmának legjobb lapjaival vetekedik: „…a patkolatlan öszvér alig kapaszkodhatott, lábaim sok helyen borzasztó, megmérhetetlen mélység felett csüngöttek, s csak egy mozdulat, egy kemény szélfuvat elégséges lett volna a mélységbe lezuhantani; de útitársam hideg merészsége révézetességemet velem is hamar elfelejttette. Midőn magunkat, az egész alattunk élő világ felett látjuk: akkor a merészség kifejezhetetlen érzete tölt el minket; mindent elérhetőnek vélünk…”

Az idézett részletekből áramló nyelvi erő és ösztönösség persze magasabb írói rang eléréséhez még nem volna elég – ha Polixéna olyanfajta vidékies szűklátókörűségre s műveltségbeli fogyatékosságra lett volna kárhoztatva, mint azok a hajdan volt erdélyi nők, akik Kőváry László történetíró följegyzése szerint latinul csak annyit tudtak, hogy „iti piti koppendus” vagy „hóres móres tapsifüles” – ami a férfiak társalgásából ellesett quot capita tot sensus, ill. o tempora, o mores félrehallása volt… Nem! Polixénának – a latin, francia, angol, német, olasz nyelvben s irodalomban való tájékozottságán kívül – grammatikai jártasságát számtalan olyan vegyes idejű, összetett mondatban ellenőrizhetjük, mint amilyen az alábbi: „A Candelabrumok pompás folyosójában több elegáns alakú candelabrumokat, vázákat s más antik darabokat bámulhatok vala, ha a már látott mesterművek egész bámulásomat úgy el nem ragadták volna, hogy e mellesleges tárgyakat, bármily ékesek, magok nemökben elsőbbséget érdemlők s régiségbúvárokra nézve kimondhatatlan érdekűek legyenek is, minden figyelem nélkül mellőznöm kelle.”

Nyelvészkedő érdeklődésére s tudatosságára vet fényt az olasz nyelvjárások legrangosabbjáról, a toszkánról tett megfigyelése: „Sokszor bámulva hallám, a flórenci köznép mennyi könnyedséggel és helyesen használja közönséges beszélgetésben az igék minden módosításait.”

Azonban az irodalom gyarapítására elegendő szókészlet, grammatikai érdeklődés s némi magamutogató kedv: még mindig mit érne, mire szolgálna, ha ez a kis- és nagyvilágban bátran jövő-menő, szinte száguldozó grandedame nem volna egyszersmind olyan érzékenységgel és szenvedélyességgel megáldva, mely nélkül útirajza vitatható objektivitású múzeumi vezérkönyv maradna. Az ő titokzatos Stradivari-hangja – nyelvének csobogó, zubogó szépségén kívül – az a töprengő aggódás és felelősségérzet, mely a magyarság sorsáért s az emberiség jövőjéért mélységesen áthatja. Szépírói magas rangját ez az erkölcsi súly adja meg.

Emberekkel, sorsukkal való találkozásairól – a deresre vonástól általa megmentett matrózon kezdve XVI. Gergely pápáig: részben e humanista felelősségérzet hatására – olyan jellemeket fest, hogy személyes ismerőseinkké válnak, fülünkbe költöznek mondókáik, hencegéseik, hazudozásaik – vagy siralmas vallomásaik. E rendkívül változatos beszélő galéria közül is kiemelkedik Mezzofanti, az öreg Torlonia hercegné, a kövér nyulat ígérő, de nyárson sült macskát felszolgálni kész fogadós, a firenzei narkomán szállásadóné, Napóleonnak királyból koldussá zuhant Lajos öccse, a Szent Bernát kolostor perjele, s ó jaj, a Milánóban duhajkodó faragatlan magyar mágnás ficsúr, e bundás indulatú Mokány Berci szégyenteljes, orcapirító alakja…

A világjárásból emberismeretben, társadalmi tapasztalatokban gazdagodott lélekkel, az új szerelemnek hála: önbecsülésben is gyarapodva – s ami a legfontosabb: az élmények, friss benyomások hatása alatt keletkezett naplójegyzetekkel tért haza. Kolozsvárt olyan rokoni s baráti kör kíváncsi viszontagságaira, hogy szívesen mesél nekik s adja elő alkalmasint több ízben is, utazásának egy-egy jóízű vagy „borzasztó” fejezetét. S amikor, alkalmasint 1839/40 telén belekezd a jegyzetek útirajzzá feldolgozásába – (amire leginkább Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak–Amerikába című, 1834-ben megjelent s kivált Erdélyben népszerű emlékírása inspirálhatja) –, hanglejtése oly természetes elbeszélő, mintha kandalló mellett ülve s kötögetve, meghitt, baráti társaságnak vagy családtagjainak adná elő. Itália akkor már távolodó, szépülő emlék, lelkéből a Mignonéra emlékeztető sóhajtást fakaszt:

„S most itt, ezen sivatag tél derekán havak közé temetve derült eged, zöld pinus-, ezüstös olaj-, arany gyümölcsökkel terhelt sötét narancs-, messze illatozó babérfáid jutnak eszembe” – sóhajtja; s ennél az invokációnál szívhez szólóbbat keveset találni korabeli irodalmunkban.

 

Wesselényi Polixéna hálás-hálátlan utókora

Az ember csak ámuldozik, s elkezd töprengeni rajta: honnan s mi mindenből is rakódik le ennyi por, s válik alig levájható lösszé egy ilyen mű felett.

Könyveknek sorsuk van, tudjuk; de némelyeknek balsorsuk vagy éppenséggel átkuk. Rossz csillag alatt születtek, bármily fényes jövendőt ígértek is alkotóik génjei, talentumai s minden rendű s rangú szerencsemondók kávéüledéke.

Az Olaszhoni és schweizi utazás végzetének magyarázatára nem csupán feltevésekbe bocsátkozhatunk. Jócskán kínálkoznak a vizsgálódás során bele-belevilágító motívumok is. Elsősorban a vegyes, egy ilyen mű kiadásának érdeméhez képest szegényes fogadtatás fogható gyanúba. Asszonyíró műve, hangsúlyozzák – és túlhangsúlyozzák –, abban a korban, amikor az írónővé kiválás még a nem ritka színésznővé szökéssel vonható párhuzamba; és még dicsérése is csak ezen belül, jóbácsis cirógatás, orcalapogatás modorában hangzik el.

Ilyenül említhető a merőben jó szándékú, sőt lelkes ismertetés a Regélő (Pesti Divatlap) 1843. évi kötetében. Az ismertetést jegyző V. I. talán Vachott Imrével azonos. A rendkívül finom irányú kritika a biedermeier „fentebb stíl” valóságos iskolapéldája; benne a kör- és összetett mondatok felülmúlhatatlan akribiával hímzettek és terjedelmesebbek, mint egy-egy egész ebédlőasztalt vagy zongorát beborító csipketerítő. Ez a „salonias” csipkemondatos stílus egyszersmind a származás (szülőföld értelemben), az ízlés s a nyelvi állapot különbözőségét is elárulja az ismertető s az ismertetett között. Íme: „A női, házi foglalkozásokat egészen elhanyagoló, vagy a Birchpfeiferekként (?) kórságosan érzelgő, avagy a női tulajdonokból kivetkőzött kardos, szakállas asszonyírók kiállhatatlan lények” – szögezi le V. L, s megállapítja, hogy „szellemi zsarnokság volna ezt kívánni, miként egy nő egyedül főzőkanalat, vagy saloniasabban szólva, hímzőtűt vegyen kezébe, és legfeljebb is némi hasznos házi jegyzékeket vagy egy-két szerelmes levelet írjon… Nem… nem – kiált fel szenvedélyesen – Ez jogtalan kívánat.” S több korabeli, ma már elhomályosodott emlékű asszonyíró közt Madame de Staëlt*, George Sand-t és Bullwernét említi – „kik fényesen bizonyíták be, hogy a nőnem is bír az agyvelő magasabb isteni szikráival, s bámulandó értelmi erőt képes kifejezni”.

Ez aztán a gavalléria! – mosolyoghatják meg olvastán a korai pártfogójukat a XX. század utolsó előtti évtizedében a fakanál helyett tollat forgató asszonyok. És ez ismert vagy ismeretlen nevek felsorolása után kerít sort V. I. a magyarokra: „Sőt, mi magyarok is örömmel tapasztaljuk, miként kisded irodalmunk mezején is találkozik  már egy-két, gyöngéd női kezek által ültetett bájvirág, mely a férfitalentum terményivel is versenyezhet.” És a flamboyant-biedermeier stíl e vitrinbe illő remekével Dukai Takách Juditot, Karacs Terézt, Bezerédj Amáliát és Lemouton Emíliát harangozza be – mint akik („e lelkes hölgyek”) „azonban leginkább szépirodalmunk tárházát gazdagítják részvétők gyöngyeivel…” Ezután következik csak az a megállapítás, mely dicséretnek szánt mivoltából napjainkra kivetkőzve, szinte nevetségesen hangzik: „Annyival inkább feltűnő tehát legújabban egy szellemes magyar nőt a komolyabb nemű irodalom göröngyös terén, igazán férfias értelmi páncélingben fellépni látnunk anélkül, hogy a nőiség sajátos szép tulajdonait levetkőzte volna magáról. Ezen széplelkű hölgy Wesselényi (!) Polixéna…”

V. I. jószándéka az idézett öltöztetős-vetkőztetős, képzavaros mondatból is nyilvánvaló. Igen ám, de az Olaszhoni és schweizi utazás-t magasztaló szándékkal „a komolyabb nemű irodalom” (értsd: földrajzi, esztétikai, tehát tudományos művek) közé sorolván, elmulasztja hangsúlyozni írónőjének elsőrendűen és korából kimagasló szépírói érdemeit. Szintúgy dicséretnek szánva feltételezi, hogy egy bizonyos szellemi együttműködés terméke – amennyiben Polixéna, kezébe tollat fogván, férjének, a Magyarországról és Erdélyről könyvet írt Pagetnek „fényes nyomdokait követi”…

Végezetül pedig, hogy az ismertetés valamicske bírálatot is tartalmazzon, odakanyarítja: „Stylje pongyola, de érthető és erőteljes.” Biz úgy, csakugyan ilyen; s ha olyasmit nem is mernénk kijelenteni, hogy pongyolaságban rejlik az erő: Polixéna stílusában a társalgási fordulatok életszerűségéből következik az a nyelvi többlet, amely művét a szaloniak, halcsontos fűzős, a bájvirág-irodalom fölé emeli.

 

Az első magyarországi visszhang! Polixéna, élete 41. esztendejében, mint háromgyermekes családanya, angol módra korszerűsített kül- és belterjes gazdaság gondterhes úrnője és gazdasszonya: kezdő írónő mivoltában bízvást megilletődve olvasta Vachott Imre serkentő, buzdító bírálatát, mely a legolvasottabb pesti „divatlap” hasábjain hirdeti országgá-világgá művét, ajánlja „a két testvérhon műveltebb leányai és fiai” kezébe, és „sok ily derék, lelkes írónőt a magyar hazának!” – felkiáltással búcsúzik… Az is elképzelhető, hogy hálás levélben mond köszönetet; a pongyola jelzőn nem sértődik meg, talán meg is szívleli, hisz maga is többször illette kritikával olykor-olykor hevenyészett sorait, megállapításait, nem is sejtve, hogy éppen a spontánság és keresetlenség az ő fölrepítő ereje.

Annál fájdalmasabban s talán férjére, egész családjára kiható keserűség s bosszúság erejével érheti a Honderűben (1843. 12-13. sz.) megjelent alattomos, durva sértésekben bővelkedő támadás. A XX. század első évtizedei rossz emlékű „revolverlapjainak” hasábjaira méltó írás alatt név nem, de még monogram sem szerepel. A szerző „jól értesültsége”, kíméletlen személyeskedése azonban kilétének megállapítását – Erdélyben, az akkori társadalmi körülmények közt – megkönnyítheti, és Polixénáék bizonnyal ott bukkannak rá a kolozsvári mágnásvilágnak vagy csatolt részeinek legaulikusabb köreiben. Azok közt, akik Wesselényi Miklósnak és eszmetársainak legelszántabb ellenfelei… Jókai-regényekbe illő hímes-hámos bértollnok, spadassin áll elénk már bírálata első bekezdéséből is. „Hazánkban, fájdalom! – sóhajt nagyot – oly kevés az írónő, hogy azok külön irodalmat, melynek jellemzetét adni lehetne még nem képeznek.” S miután így nekidurálta magát, szemforgatón megállapítja: „hogy Paget Polixéna báróné azon kevesek közé sorolható, kik a tiszteletre méltó nőt az elmés írónővel egyesítik, az kétséget nem szenved.” Majd egy-két kenetteljes mondat után, álorcáját mintegy lekapva, mérgezett nyilait imigyen fuvintja rá: „Nem tehetjük azonban, hogy ne nyilvánítsuk sajnálatunkat azon helyek fölött, melyek a legkedélyesebb lapok üdvös benyomásait annyira gyengítik… értjük azon csípős elménckedést, gúnyszerű könnyedséget s kíméletlen torzképezését olyasoknak, miknek egy egész felekezet vallásos odaengedéssel tisztelni szokott.” S a körmönfont bevezetés után, vádjainak alátámasztására kiragad néhány részletet, hogy Polixénára a felekezeti elfogultság, sőt gyűlölködés bélyegét sütvén, könyvét indexre tétesse – nemcsak a megalázottnak s kigúnyoltnak beállított pápával – minden jó kereszténnyel is… A Honderű „Erdélyi Névtelene” nem tudja, vagy nem akarja észrevenni, hogy a „tiszteletre méltó, elmés” írónő, amikor a kegyszerárusokról és hamisereklye–kufárokról, szoborcsókolgatókról viszolyogva nyilatkozik: a kufárokat templomból kiparancsoló Krisztus tanítása szerint jár el voltaképp; és ha külsőséges kultikus megnyilvánulásoktól – így a húsvét vagy a Szent Gennaro ünnepe körüli tömegjelenetektől – „borzadással” fordul is el: a néma, bensőséges töredelem és áhítat jelenetei mindig a legmélyebb megilletődésre, együtt imádkozásra késztetik.

A toll- és spádéforgató névtelennek azonban ezek még csak amolyan lapos vágásai; velük még első vérig sem jut el. A meg nem engedett, öv alatti vágásokat s a ledöfést figyelemelterelő cselezéssel későbbre tartogatja, s amint látni fogjuk, a legbántóbb, hazug személyeskedés formájában hajtja végre.

Az alkalmat a Helvét Respublica társadalmában csalódott, keserű szájízzel történt bemutatása szolgáltatja; kiábrándultságát Polixéna így foglalja össze: „Respublicai képzetimmel éppen ellenkező volt ezen rideg kasztokra osztott emberi hangyaboly; mert Geneva polgárai oly szoros, áthághatatlan különrekesztő kasztokra vannak elosztva, mint hajdanába Egyiptom lakói…” Kitörés, szúrás! – kiáltja el magában a spadassin, s végrehajtja, amint következik: „Minden szükségtelen ok vita helyett csak azt kérdjük egész egyszerűséggel méltóságodtól: odaadná-e valami becsületes kolozsvári vargának szeretetre méltó kedves leányát, szeretve tisztelt, elfeledhetetlen Bánffy Lászlónk egyetlenegy magzatát? The only daughter of his house and heart?” (Házának és szívének egyetlen leányát.) Ez már talált, méghozzá szíven. És nemcsak Polixénát, Pagetet is eltalálta; az angol mondat neki szólt: argumentum ad hominem. És szólt egyszersmind az egész erdélyi liberális ellenzéknek s elnémított vezérének, a gräfenbergi száműzetésből majdnem teljesen megvakulva hazaszállított Wesselényinek is. S ha netán Polixéna még ettől sem omlott volna össze: a Staël asszonynak és szüleinek sírjánál tett látogatását megörökítő rövid feljegyzést pécézi ki – mely egyszersmind az útirajz két búcsúmondata: „A kerítés bezárva lévén, csak a deszka hasadékán tekinthettem bé. Szeretett atyámra gondoltam, s szemeim megtelvén könnyekkel, szekerembe ülék, és utamat Franciaország felé vevém.” Bezzeg férje, a boldog emlékezetű Bánffy László emlékezetére egyetlenegy könnycseppet se tudott kifacsarni! – adja meg a kegyelemdöfést, és dolgát jól végezvén, semmi kétsége sem lehet afelől, hogy Wesselényi Polixéna, ezek után az egész erdélyi s magyarországi közvélemény előtt erkölcsi halott… Az a tény, hogy 1835 szeptemberében, a Staël-sírok meglátogatása idején Bánffy László él, s csak 1840-ben „lepte meg a véletlen halál*”, nem zavarja a névtelen rágalmazót: célja a tájékozatlan olvasók megtévesztése. És nem kétséges, hogy inszinuációi gyorsan gyűrűznek szerteszét, s Polixéna mintegy pellengéren áll: a házasságtörő, kegyetlen, kalandorkodó s útközben felszedett angol ifjúval hazatérő, osztályáruló asszonyt sárral dobálhatják, megköpdöshetik. És bármily érthetetlen, de valószínű, hogy a rágalom cáfolatlan, a sértés megtorlatlan marad. Azért, mert a támadót minden elégtételadásra méltatlannak találják? Akkor ez a felismerés talán elviselhetővé teszi fájdalmukat.

A még nyitott sebre gyógyító balzsamként hathat a Regélő N. aláírású Ellenbírálata. A legfontosabbat – hogy Bánffy a naplóírás idején jó egészségnek örvend – N. kétszer is megemlíti ugyan, de, talán az ellenfél mögött álló erők ismeretében, minden leckéztető, éles hangot kerül, s az alábbi fennkölt, de érctelen hangú palinódiácskára szorítkozik: „Tekintetbe veendő lett volna, hogy egy írónő munkája annak mindig némi áldozatba került ajándéka, melyet a nemzet irodalmának nyújt – hogy a lelkes bárónő volt első hazánkban, ki neme részéről az irodalmi pályát lelkesen megkezdé, s hogy ha már személyét említjük, ezen élesen metszeni szándékszó bírálat helyett I. Ferenc frank király következő soraival:

 

O gentille âme étant tant estimée,
qui te pourra louer qu'en se taisant;
car la parole est toujours reprimée
quand le sujet surmonte le disant

 

vagy ehhez hasonlóval üdvözli vala lelkes írónőnket, s az olvasóközönség ízlésével inkább megegyező leende.” Az, hogy a tárgy – Polixéna és műve – felülmúlja a róla szólót: túl udvarias kitérés az alól, hogy a Névtelent nyíltan megbélyegezze.

És ezután „the rest is silence” – mintha néma csend borult volna az első magyar asszonyíró műve fölé.

Ámde nem csupán a fogadtatás irodalmi visszhangja (a Honderű-beli gyalázkodás) hathat bénítóan reá, s gátolja abban, hogy franciaországi élményeit – melyek már megíródtak – kiadja, hanem minden bizonnyal az ikreket szülő asszony anyai gondjai, s az újélet–teremtés felsorolhatatlan teendői is a hiperaktív angol férj munkatársának szerepkörében – még ha nem is éppen a V. I. bírálatában figyelmeztető fakanál vagy hímzőtű rabszolgájaként. Röviden: Wesselényi Polixéna elsősorban a némaságra kárhoztató, rosszindulatú, kedvet szegő, mindenható irodalmi közöny áldozata. Évtizedek rohannak el felette, menekülés, emigráció, hazavergődés, romokból való újjáépítés, ikerfiainak halála – tíz év különbséggel – szörnyű, lélekemésztő próbatételek. Utolsó írása, nehezen hozzáférhető vagy csak feltételezett levelezését nem számítva, legsúlyosabb gyászából fogant: 22 éves korában elhalt fia emlékét szolgálja szép betűkkel ama kép bal sarkában, melyet a Byron példáját követő hősről (Türr tábornok szicíliai magyar légiójában önkénteskedett!) „garibaldista öltözetben” ő maga festett:

„Paget Olivér, szül. Kolozsvárt, 1841. szept. 5én. 19 éves korában, a szabadság ügyéért lelkesedve a londoni Kings Collegeből Szicíliába sietett Garibaldi lobogója alá; közvitéz lőn a magyar légióban; a volturnói csatában, mint alhadnagy, kis csapatjával nyolc ágyút foglalt el az ellenségtől. Türr tábornok ott a csatatéren megölelte, és azt mondta: hazája és szülői büszkék lehetnek rá. Garibaldi főhadnagynak nevezte ki. Öt hónapi szolgálat után a piemonti hadseregbe kapitánynak neveztetett, és érdemjellel díszíttetett fel. Gyermeki kötelességérzetből (Ld. Pulszky!) lelépett fényes pályájáról, visszament a londoni egyetemre. A svájci ifjúság egy pár revolvert küldött neki felirattal: A Deréknek. Megházasodott 1861-ben. Rokonát, Ellen Pagetet vette feleségül; visszatért hazájába, gazda lett; egy leánya született 1862-ben. Meghalt 1863-ban, okt. 19-én.” Halott fiának megfestése, e kis életrajz megfogalmazása olyan lelkierőre vall, hogy ismét leborulhatunk Polixéna emberi nagysága előtt; de csak töprenghetünk a halál okán*, melyet mintha elhallgatna…

 

Polixéna útirajzának emlegetése a későbbi évtizedekben csak annyi, mintha egy elhanyagolt, beroskadt, jeltelen sírra (melynek lakójáról felvilágosítást a temetői matrikula is alig szolgáltathat) helyezgetnének jótét lelkek, hébe-hóba, kisebb-nagyobb csokrokat s nagy ritkán egy-egy koszorút. De előbb majdnem egy fél évszázad úgy múlik el, hogy egy szál virág nem sok, tudtommal, annyival sem tisztelik meg emlékezetét…

Könnyű s kényelmes volna átugrani ezt a kishíján öt évtizedet, mely idő alatt az elfeledett Olaszhoni és schweizi utazás Csipkerózsa-álma, úgy tetszik, zavartalan. De közben történik egy s más, kivált a két magyar hazában, ami csak sűrűsíti fölötte a feledés porát, s talán a fentebb ismertetett tényezők nélkül is ily tetszhalottivá mélyítené az álmát.

Ugyan kinek jutna eszébe a szabadságharc idején Polixéna művének új kiadását szorgalmazni – bármily bátor respublikai nézeteket, korát megelőző szabadságeszméket merészelt volt vallani s kinyilvánítani, és történelmi igazságra szomjazó lelke a korszak legjobbjainak céljaival, álmaival hány meg hány felismerésben ölelkezett?… De a nyomdáknak sokkal fontosabb feladatai vannak, mint útirajzok újranyomtatása; mi több: a helyváltoztatás, kivált a megbolydult, fellázított nemzetiségi vidékeken – s Magyar- és Erdélyországban melyik vidék nem az? – egyik várostól a másikig, de még a szomszédos falvak közt is életveszélyes, s aki elindul, mire visszatér, kastélyát, házát, kunyhóját, egész faluját, városát por és hamu alakjában látja viszont… Így járnak ők is, 1849 januárjában, a gyéresi mintagazdaság alapítók! Egész berendezésük, festményeik, könyvtáruk, kézirataik a feldúlt ház üszkeit gyarapítják, vagy a park tavában enyésznek el. (Feltehetően Polixéna Franciaországról írt útirajzának kézirata is.) Aztán a menekülés, az Angliában töltött 5-6 év, a hazatérés, az új életkezdés küzdelmei, a Bach-korszak szellem és lélekgyilkos atmoszférája eleve kizárja, hogy a reformeszméi miatt megbélyegzett mű újra napvilágot lásson. A 60-as években pedig – lelkén fia, Olivér halálának gyászködével – talán Polixéna maga is felejti, hogy könyvének néhány példánya porosodik valahol, s ha néhanap eszébe jut is, sajgóbb sebei mellett nem is fájhat, hogy már végképp egyetlen könyv írónője – femina unius libri – marad. Igaz, a kiegyezés után még tíz évig él; közben Paget közéleti szerepe, tekintélye – a háttérben maradó matrónának is köszönhetően – tetőfokára ér: vendégszerető (Polixénia görögül vendégszeretet, vendégbarátságot jelent!) házukban Gyéresen, Kolozsvárt tisztelőik s a világ minden tájáról érkező hírességek jövés-menése közt telnek napjaik. De hogy egyetlen író vagy tudós ember sem akad, aki Polixéna könyvét kiássa, s a föllendülő utazgatások, javuló közlekedés idején legalább útikalauz gyanánt az Itáliába készülők figyelmébe ajánlja: mással, mint közösségi emlékezetkieséssel aligha magyarázható.

A fentiek tudatában Márki Sándor jeles történetírónak W. P. útirajzáról szóló méltatását – bármily elmélyült, elemző s elismerő is – a tíz éve halott (1878) írónőt megillető, ünnepélyes sírkoszorúzásnak lehet tekinteni. A Magyar Nők Utazásai című, a Magyar Földrajzi Társaság 1888. dec. 13-i ülésén elhangzott felolvasás a régi magyar útleírások iránt érdeklődők számára nélkülözhetetlen, szenzációkat is kínáló forrásmunka (Földrajzi Közlemények 1889. 17. köt.). Az olvasónak már a legelső útleíró magyar asszony, Wesselényi Zsuzsánna nevére felcsillan a szeme! Nem világ látni utazik: vállalkozása minden, csak nem tanulmányút, még kevésbé kéjutazás. 1786. május 1-én kerekedik fel Bécsbe, férjével, báró Bánffy Györggyel s négy gyermekével. Célja s igyekezete nem kisebb s kevesebb, mint az, „hogy II. Józseftől kieszközölje a gróf Haller ellen elkövetett erőszakoskodása miatt Kufsteinba zárt testvére, idősb báró Wesselényi Miklós szabadon bocsátását”. És Márki, miután idézte az útleírás irodalmi színvonaláról a kolozsvári Szathmáry Károlynak, első közzétevőjének, néhány megbecsülő mondatát – az első magyar útleíró asszonynak szentelt sorait így fejezi be: „Bánffy Györgynét aligha sorolhatjuk a turistanők közé, mert hiszen ő kegyelmet kérni ment Bécsbe.” – Ez elég, hogy az ember szemüveget, tollat letegyen, a levegőbe bámuljon, s jó néhány percig tűnődjék a Wesselényiek – Polixéna mentőakciójából ismert – több évszázados drámájának egy nemzedékkel korábbi fejezetén… És aztán egy fél oldallal odébb, a szegény Artner Teréz vállalkozásának – aki 1828-ban „beteges testtel” s nyilván gyógyulást keresőn utazott Itáliába – udvariatlanul és türelmetlenül kevés figyelmet szentelve, izgatottan keresi a Polixénáról szóló fejezetet s abban is azt a passzust, melyre várakozásunkat nagynénje, Zsuzsánna Canossa-járása valósággal felcsigázta. De ilyesmire – a II. W. Miklós menekítésére irányuló kísérlet! – a leghalványabb célzás sem esik, már hogyan is eshetnék, meggondolva, hogy 1888-ban mindazon források, naplók, levelek, melyek Márki Sándor figyelmét felkelthetnék, még levelesládákban, záros irattárakban rejtőznek avatottak s avatatlanok szeme elől… A tanulmány Polixéna utazásáról szóló fejezete még így is örömszerző: kárpótlás és igazságtétel erejével hat. Márki Sándor – NB. a Dózsa György-lázadás történetének, II. Rákóczi Ferenc életének írója – jó irodalmi érzékkel ismeri fel, hogy Polixéna útirajza másvalami, mint holmi turisztikai vezérkönyvek biflázása a műemlékek előtt lépten-nyomon, noha ezt nem feltétlen érdemeként állapítja meg. „Nem írt egyebet annál, mint hatott reá, amit látott vagy hallott, s tudományos értekezéseknél több örömet szerzett neki – néha gyermekes – kalandjainak emléke… Azonban kész mentsége, hogy női érzetek prizmáján át tekinte. Ez adja meg könyvének sajátos kellemét, melynél fogva félszázad múlva is örömest és tanulsággal olvashatjuk. Különben is egy fejezet a magyar művelődéstörténetből… Amit ismeretségeiről ír, ha olykor gazdálkodik is a szóval (értsd: takarékoskodik), korrajzszámba megy, és könyvének vonzóerejét és értékét képezi.” És ez mind szép, mind dicséret a korszak nagy történészétől… De az a néhány szó, melyre epedve várunk, hogy Polixéna írónő, mégpedig a javából, s azzá éppen sokszor „gyermekes kalandjainak” szuggesztív fölidézése avatja: sehogy se buggyan ki a tollából. S a felolvasás összefoglaló címéhez igazodva, Polixéna csak akkor emelkedik igazán magas rangra Márki Sándor szemében, amikor a svájci 2442 méteres Bon-Homme csúcsán mutatja meg, mint az első magyar par excellence turistanőt!… Könyvének új kiadását mégis elmulasztja a nagyban és kicsinyben már futószalagon termelő kiadók figyelmébe ajánlani. Egyébként is, Polixéna félszázadig tartott magassági rekordját (2442) Geduly Hermine kisasszony, a Mont Blanc megmászásával – 4859 méter! – éppen abban az évben döntötte meg… Útikönyvekről az Itáliába készülőknek Baedeker gondoskodik, nőíróink, írónőink rózsaszínű regényeivel és beszélyeivel pedig Dunát lehet rekeszteni.

 

Olümposzra – a sas szárnya alatt

Paget János 1892. ápr. 10-én hal meg, özvegysége 14. évében, Aranyosgyéresen. Koporsóját a kolozsvári családi sírboltba, felesége és Olivér fia mellé helyezik. Életírását egyik közeli barátjának, fiátfalvi Kovács Jánosnak köszönhetjük. (Keresztény Magvető című unitárius folyóirat 1893. 2. sz., Kolozsvárt). Ez a jó tízoldalnyi kis monográfia az első kísérlet Paget János rendkívüli pályafutásának, hősies vállalkozásainak, bámulatra méltó létesítményeinek bemutatására. Hogy mindezekben az erőfeszítésekben és küzdelmekben Polixéna támogatásának mennyi köszönhető, természetesen kimutathatatlan, s a nekrológíró ilyesmivel nem is kísérletezhetik. Ellenben Paget hálálkodó ajánlósorait a Hungary and Transsylvania első oldaláról, magyarul közli. És amikor azt mondja, hogy Paget – a rombolásból való újjáépítés esztendeiben – feleségének hála, úgy megtanult magyarul, hogy az Erdélyi Gazda című lapban mezőgazdasági, kivált szőlészeti és borászati cikkeket írt, szintén Polixéna érdemeit öregbiti – anélkül hogy a sajnálkozó föltevést, mely szerint a művészetekért, festészetért, irodalomért rajongó hajdani írónő, ahelyett hogy talentumát a korszak egyik legértékesebb emlékiratának szentelné: szellemi tevékenységét gazdászati szakcikkek stilizálására, átfésülésére fordítja… Az Olaszhoni és schweizi utazás említése – az alkalom természetéből következően – a nekrológ legvégére esik, és Polixéna „okoskodásának helyességére, ítéletének alaposságára” nagy elismeréssel a Herculanumot és Pompejit leíró részből vagy másfél oldalnyit idéz. (Ugyancsak itt említődik először a gyászoló anya festette kép Olivérről, és olvasható a szomorú felirat.) A többi 250 oldal nyugodtan molyosodhatik, szuvasodhatik a ládafiában – nem is pedzi, hogy érdemes volna feltámasztani.

 

Amint látható, ez a néhány, Polixénának szentelt elismerő sor is Pagetnak köszönhető, és a sasszárny alatt Olümposzra szökkent ökörszem példázatát juttatja eszünkbe… Hát még ha a rá és művére boruló leghosszabb csendet (1893–1939) egy hosszú sóhajtással áthidalva, egyenest az 1939-ben megjelent Paget-könyv* centenáriumára írt ünnepi megnyilatkozásukat vesszük szemügyre! Az embernek az a benyomása, hogy – ha Paget nem volt volna, Polixéna sincs…

Ez így igazságtalanságnak tűnik fel, s bizonyos fokig az is. Lássuk hát megjelenésük sorrendjében a Hungary and Transsylvania című könyvről 1939/40-ben megjelent tanulmányokat, cikkeket – különös tekintettel a Polixénát és művét idéző, méltató passzusaikra.

1939 forró nyarán, amikor az Európára boruló, Hitler támasztotta viharfelhők közeledtén a még liberális szellemű magyar sajtó minden alkalmat megragad, hogy szilárdítsa a németség fölött átívelő, Franciaországban is jó pilléreken nyugvó híd angliai bázisát, a hagyományos, múltbeli kapcsolatok felmutatása soha nem volt fontosabb. A Hungary and Transsylvania ismertetése, megjelenésének 100. évfordulóján, és John Paget szerepének fölidézése a magyar közélet s művelődés terén: ebben a történelmi „pillanatban” túlnő a sablonos jubileumi megemlékezések keretein.

Balogh József, a Magyar Szemle szerkesztője az első, aki a Paget-jelenséggel nem csupán az alkalomhoz, hanem tárgyához is méltón foglalkozik; előbb a Pester Lloyd 1939. júl. 9. számában, majd a Hungarian Quarterly 1939/40. évfolyamában teszi közzé mélyreható kutatásainak eredményét.

John Paget és Wesselényi Polixéna találkozását, szerelmüket – mint az angol-magyar kapcsolatoknak házasság formájában is kifejezésre jutott „láncszemét” – mély jelképnek járó áhítattal vizsgálja, értelmezi. S ami a legfőbb: Polixénáról a méltó alkotópartner és küzdőtárs rangján emlékezik, s mondja ki először, hogy „kitűnő magyar írónő volt, s nem lenne méltatlan feladat őt napjainkban újra felfedezni, s arcképét a feledésből a nemzet örök emlékezetébe visszaidézni”.

Néhány hónappal később, a Hungarian Quarterlyben megjelent, disszertáció értékű tanulmánya első részét, mintegy tíz oldalon, voltaképp Polixénának szenteli. Jórészt Kolozsvárt, az Erdélyi Múzeum Egyesület Levéltárában, vidéki udvarházakban, kollégiumi könyvtárakban végzett gyűjtőmunkájának eredménye is ez. Olyan adatokat és képanyagot tartalmaz, melyeknek napjainkban már lelőhelyük is bajosan elérhető, eltűnt vagy bizonytalan. Polixéna addig ismert életrajza kibővül, a családi összefüggések világosabbá válnak, s kibontakoznak e rendkívüli nő vállalkozásainak érzelmi indítékai. Abból, amit az EME levéltárában lemásolt, s angol fordításban közzétett levélrészletekkel napvilágra hoz, Polixéna, mint a magyar reformkor legizgalmasabb nőalakja, hősnője libben elő.

Olaszhoni útját nyomon követve, Balogh éles szemmel észleli, idézi s elemzi sorsokat alakító élményeit, találkozásait, ismeretségeit. És teszi mindezt abban a meggyőződésben, hogy vérbeli írónő rehabilitációját szolgálja, s hogy „Paget és hitvese méltó helyükre kerülnek a magyar essay-irodalom történetében, és síremléküket a kolozsvári temetőben a hálás utókor emlékezete lengi körül”.

Szegény Balogh József ennél többet azonban már nem tehetett: 1944-ben, a nyilasok uralomra jutása megpecsételi sorsát – a szegedi Piarista Rendházban addig védettséget élvező üldözöttnek. Pesten jártában elfogják, elhurcolják, elpusztítják.

 

Szintén a magyar-angol múltbeli érintkezések elevenítgetését célozza Gál Istvánnak a Kolozsvári Pásztortűz 1939. szeptemberi számában megjelent Paget, Erdély angol honpolgára című írása. A Hungary and Transsylvania szerzőjéről úgy érzi – hogy Polixénával való kapcsolatának köszönhetően – „legjobban mégis Erdély nőtt a szívéhez, Bethlen Gábor, a Rákócziak és Wesselényiek hazája, Anglia egykori szövetségese”. Miután pedig Paget művét, s a királyi vérből való norman-angolnak erdélyi meggyökeresedését, sokoldalú tevékenységét, a szabadságharc, majd az emigráció idején és ez után tett szolgálatait, teljesítményeit lelkes hangon ismerteti: Polixénáról azt írja, hogy benne – ha jól sejti – „Olaszhoni és svájci naplója alapján a legjobb magyar írónők egyikét tisztelhetjük”. (Sejtelme nem csalt: óvatos fogalmazása szerénységből fakadt.) „A vaskos két kötetet”, egy kolozsvári antikváriumban felfedezve, megvásárolta, Budapestre hozta, s mint féltett ereklyét őrzi máig is.

 

Gál István Pásztortűz-beli írása irányítja Ruffy Péter figyelmét a Paget házaspárra. A Gál kínálta nyomokon elindulva s részben adataira támaszkodva, tovább megy: sorra jár udvarházakat, félig őszi sárba fúlt falukat, és Radnóton megtalálja a Paget család kései, nem egyenes ágú leszármazottját, Paget Claude-ot; s az elvadult külsejű, mogorva embert olyan őszinte beszélgetésre bírja, hogy abból valóságos családi rémregény telne ki… Izgalmas riportsorozata Erdély egyik legolvasottabb napilapjában, a baloldali irányzatú Brassói Lapok 1939. nov. 3-9. számában lát napvilágot. Wesselényi Polixénát, e riport természeténél fogva, csak a kezdet–kezdetén említheti – mint „ragyogó, ünnepelt szépséget”, kit „Itália színes, kápráztató délszaki levegőjében” Paget megpillant egy napon, „s ez a pillanat eldönti sorsát”:… „élharcos lesz abban a műben, amely előkészíti a magyar élet erjedését, átalakítását és a szabadságharcot…” Ennek és még néhány ilyen értelmű sornak s általában, a három részből álló riportnak ismeretében elmondható, hogy Ruffy Péter, akárcsak Balogh József és Gál István, élharcos abban a vállalkozásban, mely a Paget-centenárium alkalmát egyszersmind Wesselényi Polixénának és művének feledésből való kiemelésére hasznosítja.

 

A Paget-centenáriumtól függetlenül s az Olaszhoni és schweizi utazás megjelenésének közelgő 100. évfordulójára is csak véletlenül, Polixéna 1941-ben bukkan újra fel, éspedig Tóth László irodalomtörténésznek az Erdélyi biedermeier című tanulmányában (Széphalom, XII. köt.). A 17 oldalas dolgozat behatóan Ujfalvy Sándor Emlékirataival és Barabás Miklós önéletrajzával foglalkozik: előbbinek 10, utóbbinak 5 oldalt szentel, Polixénát viszont mindössze egy fél oldalacskán, mintegy a „futottak még” rovatban intézi el. Ez az aránytalanság Ujfalvy Sándornak a közéletben betöltött szerepéből s az emlékirataiban felölelt 4 évtizedből, Barabásnak pedig a művészetben kiérdemelt magas rangjából, súlyából, érintkezéseinek, utazgatásainak változatosságából következik. De tulajdonítható annak is, hogy a szerző Polixéna írói talentumát nem ismeri fel, nyelvi muzsikájának meghallására nincs füle, jellemfestő színeinek meglátására nincs szeme. „A biedermeier életformának az erdélyi főnemesség soraiban tipikus alakja” – így vélekedik Polixénáról –, s a művészetek lelkes pártfogójaként mutatja be, mint akinek Barabás is sokat köszönhetett, „de maga is irodalmi babérokra vágyik” – folytatja most már magas lóról –, „ezért adja ki két ízléses kötetben Olaszhoni és svájci útirajzait…” Hát ez bizony vajmi szűkmarkú s Polixéna érdemeihez képest nem a legszerencsésebb ajánlólevél. Figyelemre méltó viszont, ami Barabásra vonatkozik, noha állítását Tóth László sajnos semmivel sem támasztja alá; lehetséges, hogy csupán Susanne és Barabás római találkozására s következményeire vonatkozik… Polixéna írói tudatosságára tíz sort idéz, s végül lábjegyzetben közli a műszavak erőszakolt magyarosítását elutasító, a Belvederei Apolló kipödrött bajszával argumentáló állásfoglalását.

Körülbelül ezek volnának a W. Polixénára emlékező s művére emlékeztető cikkek s tanulmányok a második világháború kitöréséig. És ha közülük a legelismerőbbek sem érik el kimondott vagy kimondatlan céljukat – az Olaszhoni és schweizi utazás új kiadása által Polixéna feltámasztását –, ez csak részben fogható a háborús viszonyokra, hisz a könyvkiadás még sokáig zavartalanul folyik. S az okokat keresőben e ponton már holmi átok föltételezése okvetetlenkedik, de ennek forrását a májbetegségben elhunyt „vándorpatriótában” megjelölni, bármily keserű szívvel távozhatott is érzelmi és politikai küzdőteréről: sötét babona és illetlen rágalom volna.

És „a leányzó nem halt meg, csak aluszik” – újabb 23 esztendeig, mely idő – évszázados álmához képest – csak annyi, mint egy ebéd utáni bóbiskolás.

Az 1960-as években Fenyő István írt róla A polgárosodás eszmevilága útirajzainkban 1848 előtt című tanulmányában (Két évtized, Magvető, 1968). Témájának megfelelően a szerző elsősorban Wesselényi Polixéna útirajzának a reformeszmék átéléséből, emancipáltságból származó vonásait emeli ki; nagyra értékeli karakterében, ízlésében a polgáriasodás stílusjegyeit. „Csevegő tónusban, frissen és elevenen adja elő emlékeit, férfiasan határozott és elvszerű ítéleteit nőies-kedves közlékenység, fiatalasszonyos báj hatja át…” – állapítja meg, majd néhány jellemző részlet ismertetése után így summázza Polixénáról alkotott véleményét: „Műve egészének – annak időszerű politikai jelentőségén túl! – ez újszerű emberi-asszonyi magatartás a fő érdeme: az esztétikum polgárias élvezése, a művészi szépség fenntartás nélküli respektusa, a néptömegek életéhez, az olasz városok utcáit és tereit benépesítő kisemberekhez való erős vonzódása.”

 

Az Olaszhoni és schweizi utazásra emlékeztető írások számbavételekor időrendisége s nem súlya szerint maradt utolsóul Gál Istvánnak Wesselényi Polixéna, az első magyar esztéta című cikke (Művészet, 1972. 7. sz.). A Honderű rossz emlékű bírálata óta itt szerepel először Pagettől függetlenítve! Gál István, mint aki kora ifjúkori, de az évtizedek alatt mit sem hervadt, sőt kiteljesedett idomú, világszép asszonnyá érett ideáljához tér és térdel vissza, olyan ámulattal és áhítattal borul le Polixéna műve előtt. A cikk címéből következőn érdeklődése ezúttal az itáliai múzeumokban, templomokban, képtárakban forgolódó, „jól felkészült és alapos értesültségű” nő nyomába szegődik, s helyezi őt a magyar művészettörténetben megillető rangjába. Azon kívül Gál e rövid és bölcs írásban, a művet és írónőjét dicsérve, szerét ejti, hogy vádoljon, tetemre hívjon egyszersmind: mert mindhiába, hogy „az erdélyi irodalomban annyira szokásos élőszó erejű stílus egyik remeke ez a könyv. Sem a lexikonokban, sem irodalomtörténetekben mindmáig nem szerepel… csak a 60-as években céloztak társadalom- és politikatörténeti jelentőségére.” Úgy érezzük, hogy az erdélyi múltra és irodalomra szomjas egykori dunántúli fiatalember a kolozsvári antikváriumban felfedezett könyvet most, jó 3 évtized múlva simogatta csak igazán gyöngéd szeretettel, amikor ezeket a sorokat írja: „Ez a mű valóban az egyik legjobban megírt és legeredetibb szemléletű reformkori útirajz, de ennél sokkal több is. A szerző a nőemancipációnak nem is harcosa, de egész korai megtestesítője, a felvilágosodás egyik legsikerültebb neveltje és a műértés, a képzőművészet megértésével valódi előfutára.” – E rajongó gyöngédségből fakadó s mégsem túlzó sorokkal ajánljuk Polixéna művét az érdeklődők kezébe mindenütt a földön, ahol magyar él.

1980. február 28.

Jékely Zoltán




Hátra Kezdőlap