Második szín

(A paradicsomban. Középen a tudás és az örökélet fái. Ádám és Éva jőnek, különféle állatok szelíd bizalommal környezik őket. Az ég nyílt kapuján dics sugárzik elő, s angyali karok halk harmóniája hallik. Verőfényes nap.)

Éva

 Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!

Ádám

 És úrnak lenni mindenek felett.

Éva

 Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk,
 És mindezért csupán hálát rebegnünk
 Ahhoz, ki nyújtja mind e kéjeket.

Ádám

 A függés, látom, életelv neked. –
 Szomjúzom, Éva, nézd, mi csábosan
 Néz e gyümölcs ránk.

Éva

 Majd szakítok egyet.

Az Úr szava

 Megállj, megállj, egész földet neked
 Adám, csak e két fát kerüld, kerüld,
 Más szellem óvja csábgyümölcseit,
 S halállal hal meg, aki élvezi. –
 Amott piroslik a szőlőgerezd,
 Ott enyhe árnyék kínál nyúgalommal,
 Ragyogó délnek tikkasztó hevében.

Ádám

 Csodás parancs, de úgy látszik, komoly.

Éva

 Miért szebb e két fa, mint más; vagy miért
 Épp ez tilalmas?

Ádám

 Hát mért kék az ég,
 Miért zöld a liget, – elég, hogy úgy van. –
 Kövessük a szót, jőj utánam, Éva.
 (Letelepednek egy lugosban.)

Éva

 Hajolj keblemre, én meg majd legyezlek.
(Nagy szélroham, Lucifer a lombok között megjelenik)

Ádám

 Hah, nő! mi ez, nem hallék még hasonlót.
 Miként ha ellenséges idegen
 Erő tört volna rajtunk.

Éva

 Reszketek,
 Az égi zengzet is elhallgatott.

Ádám

 Itt kebleden, úgy tetszik, hallom azt még.

Éva

 Én meg, ha ott fenn a dics elborúl,
 Itt lenn találom azt szemedben, Ádám.
 Hol is lelhetném másutt kívüled,
 Kit létre is csak hő vágyad hozott,
 Mint – fényárjában a fejedelmi nap –
 A mindenségben árván hogy ne álljon –
 A víz szinére festi önmagát,
 S enyelg vele, örül, hogy társa van,
 Nagylelküen felejtvén, hogy csupán
 Saját tüzének halvány mása az,
 Mely véle együtt semmivé borúlna.

Ádám

 Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.
 Mi a hang, hogyha nincs ki értené?
 Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?
 Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban,
 Benned szebb létre nem feselne létem,
 Melyben saját magam szerethetem?

Lucifer

 E lágy enyelgést mért is hallgatom? –
 Elfordulok, másképp oly szégyen ér még,
 Hogy a hideg, számító értelem
 Megírigylendi a gyermekkedélyt.
(Egy madárka énekelni kezd egy közel ágon)

Éva

 Hallgasd csak, Ádám, óh, mondd, érted-é
 E kis bohó szerelmes énekét?

Ádám

 Én a patak zúgását hallgatám,
 És azt találom, szintén így dalolt.

Éva

 Minő csodás összhang ez, kedvesem,
 E sokszerű szó és egy értelem. –

Lucifer

 Mit késem ennyit? Fel munkára, fel,
 Megesküvém vesztökre, veszniök kell.
 S kétkedve állok mégis újra meg,
 Nem küzdök-e hiába a tudás,
 A nagyravágyás csábos fegyverével
 Őellenek, kik közt, mint menhely áll,
 Mely lankadástól óvja szívöket,
 Emelve a bukót: ez érzelem.
 De mit töprengek. Az nyer, aki mer.
(Új szélroham. Lucifer a megrettenő emberpár előtt megjelenik. A dics elborul. Lucifer kacag.)
 Mit álmélkodtok?
 (Évához, ki futásnak indul)
 Óh, megállj, kecses hölgy!
 Engedd egy percre, hogy csodáljalak.
(Éva megáll, s lassankint felbátorodik)

Lucifer

(félre)
 E mintakép milljószor újuland meg.
 (fenn)
 Ádám, te félsz?

Ádám

 Tőled, hitvány alak?

Lucifer

(félre)
 Ez is jó ős a büszke férfinemnek.
 (fenn)
 Üdvöz légy, szellem-testvér!

Ádám

 Mondd, ki vagy?
 Alulról jössz-e hozzánk, vagy felűlről?

Lucifer

 Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.

Ádám

 Nem tudtam, hogy van ember még kivűlünk.

Lucifer

 Hohó, nagyon sok van még, mit te nem tudsz,
 S nem is fogsz tudni. Vagy a jámbor agg
 Azért teremtett volna-e porondból,
 Hogy a világot ossza meg veled?
 Te őt dicséred, ő téged kitart,
 Megmondja, végy ebből és félj amattól,
 Óv és vezet, mint gyapjas állatot;
 Hogy eszmélj, szükséged nem is lehet.

Ádám

 Hogy eszméljek? – S nem eszmélnék-e hát:
 Nem érzem-é az áldó napsugárt,
 A létezésnek édes örömét
 És Istenemnek végtelen kegyét,
 Ki engemet tőn e föld istenévé?

Lucifer

 Ezt tartja tán az a kis féreg is,
 Mely a gyümölcsöt eszi el előled,
 Meg a sas, mely a kis madárra csap.
 Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?
 Egy szikra az, mely bennetek dereng,
 Egy végtelen erőnek mozzanása;
 Mint a pataknak egyes habjai,
 Egy percre felcsillogva visszahullnak
 Közös medröknek szürke mélyibe. –
 Igen, tán volna egy, a gondolat,
 Mely öntudatlan szűdben dermedez,
 Ez nagykorúvá tenne, önerődre
 Bízván, hogy válassz jó és rossz között,
 Hogy önmagad intézzed sorsodat,
 S a gondviselettől felmentene.
 De trágyaféregül tán jobb neked
 Tenyészni kis körödnek lágy ölében
 S tudás nélkűl elfogyni életeddel. –
 Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben,
 Nemes, de terhes, önlábunkon állni. –

Ádám

 Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.

Éva

 Én lelkesűlök, szép s új dolgokat mondsz

Lucifer

 De a tudás sem volna még elég;
 Hogy testesűljön nagyszerű müvekben,
 A halhatatlanság is kellene.
 Mit képes tenni az arasznyi lét?
 E két fa rejti mind e birtokot,
 S ettől tiltott el, aki alkotott.
 Tudsz, mint az Isten, azt ha élvezed,
 Ettől örök ifjú marad kecsed.

Éva

 Mégis kegyetlen a mi alkotónk!

Ádám

 De hátha megcsalsz?
(A dics kissé kitisztul)

Égi kar

 Jaj neked, világ,
 Az ős tagadás kisért.

Az Úr szava

 Ember, vigyázz!

Ádám

 Mi hang ez ismét?

Lucifer

 A szél gallyakat ráz.
 Segítsetek,
 Ti elemek,
 Az embert nektek
 Szerezni meg. –
(Szélroham, a dics elborul)
 E két fa az enyém.

Ádám

 Ki vagy tehát te?
 Hisz olyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk.

Lucifer

 Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,
 Nézd e vakondot földet túrva lenn,
 Mindkettőt más-más láthatár övedzi.
 A szellemország látköröd-kivűl van,
 És ember az, mi legmagasb neked.
 Az ebnek is eb legfőbb ídeálja,
 S megtisztel, hogy ha társaúl fogad.
 De épen úgy, miként te őt lenézed,
 És állsz felette végzete gyanánt,
 Áldást vagy átkot szórva istenűl rá,
 Épúgy tekintünk rátok mi alá,
 A szellemország büszke részesi.

Ádám

 S azoknak volnál hát te egyike?

Lucifer

 Igen, erősek közt a leghatalmasb,
 Ki ottan álltam az Úr trónja mellett,
 S legszebb dicséből osztályom kijárt.

Ádám

 Mért nem maradtál hát a fényes égben,
 E porvilágra mért jövél közénk?

Lucifer

 Megúntam ott a második helyet,
 Az egyhangú, szabályos életet,
 Éretlen gyermek-hangu égi kart,
 Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.
 Küzdést kivánok, diszharmóniát,
 Mely új erőt szül, új világot ád,
 Hol a lélek magában nagy lehet,
 Hová, ki bátor, az velem jöhet.

Ádám

 Megmondta Isten, hogy büntetni fog,
 Ha más utat választunk, mint kitűzött.

Éva

 Miért büntetne? – Hisz, ha az utat
 Kitűzte, melyen hogy menjünk, kivánja,
 Egyúttal ollyanná is alkotott,
 Hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.
 Vagy mért állított mély örvény fölé,
 Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. –
 Ha meg a bűn szintén tervében áll,
 Mint a vihar verőfényes napok közt,
 Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong,
 Mint ezt, mivel éltetve melegít?

Lucifer

 Lám, megjelent az első bölcselő!
 Nagy sor jövend utánad, szép hugom,
 Mely milljó úton ezt vitatja újra;
 A tébolydába téved sok közűlök,
 Sok visszaretten, révbe egy sem ér.
 Hát hagyjatok fel az okoskodással,
 Minden dolognak oly sok színe van,
 Hogy aki mindazt végigészleli,
 Kevesbet tud, mint első pillanatra,
 S határozatra jőni rá nem ér.
 A tett halála az okoskodás. –

Éva

 Én hát szakítok egyet a gyümölcsből.

Ádám

 Megátkozá az Úr.
(Lucifer kacag)
 De csak szakíts.
 Jőjön reánk, minek ránk jőni kell,
 Legyünk tudók, mint Isten.
(A tudás almáját előbb Éva, aztán Ádám megízleli)

Éva

 S efelett
 Örökké ifjak. –

Lucifer

 Erre, erre csak.
 A halhatatlanságnak fája ez.
 Siessetek hát!
(A másik fa felé vonja őket, egy Kerub lángoló karddal útjokat állja)

Kerub

 Félre, bűnösök!

Az Úr szava

 Ádám, Ádám! Elhagytál engemet,
 Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.

Éva

 Végünk van!

Lucifer

 Csüggedtek?

Ádám

 Korántse hidd.
 Csak ébredésem borzongása ez. –
 El innen, hölgyem, bárhová, – el, el!
 Idegen már s kietlen ez a hely.

Égi kar

 Ah, sírjatok testvéri könnyeket,
 Győz a hazugság – a föld elveszett. –



Hátra Kezdőlap Előre