Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

 Ez az enyém. A nagy világ helyett
 E tér lesz otthonom. Birok vele,
 Megvédem azt a kártevő vadaktól,
 És kényszerítem nékem termeni.

Éva

 Én meg lugost csinálok, épen ollyat,
 Mint az előbbi, s így közénk varázslom
 A vesztett Édent.

Lucifer

 Vajh, mi nagy szavat
 Mondottatok ki. A család s tulajdon
 Lesz a világnak kettes mozgatója,
 Melytől minden kéj s kín születni fog.
 És e két eszme nő majd szüntelen,
 Amíg belőle hon lesz és ipar,
 Szülője minden nagynak és nemesnek,
 És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

 Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
 Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
 Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
 S mi az eredmény?

Lucifer

 Hát nem érzed-e?

Ádám

 Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
 Üres kézzel taszítván a magányba,
 Elhagytam én is. Önmagam levék
 Enistenemmé, és amit kivívok,
 Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer

(félre)
 Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
 Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

 Nekem meg büszkeségem az csupán,
 Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer

(félre)
 Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
 Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

 Mit is köszönjek néki? puszta létem?
 Hisz az a lét, ha érdemes leszen
 Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
 A kéjet, amit egy ital viz ád,
 Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
 A csók mézének ára ott vagyon –
 Amely nyomán jár – a lehangolásban.
 De hogyha a hálának csatja mind
 Le is hullt rólam, bár szabad levék
 Alkotni sorsom és újból lerontni,
 Tapogatózva amit tervezék –
 Ahhoz segélyed sem kellett talán,
 Megbírta volna azt saját erőm.
 S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
 Mellyel testem por földéhöz csatol.
 Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
 Talán egy hajszál – annál szégyenebb –,
 Mi korlátozza büszke lelkemet.
 Nézd, ugranám, és testem visszahull,
 Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
 Ha a távolnak kémlem titkait;
 S ha képzetem magasb körökbe von,
 Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
 Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

 Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

 Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
 Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
 Mit százezer lény észre sem veszen,
 S hálója közt szabadság érzetével
 Fickándozik, mit csak nehány kivált
 Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

 S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
 Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
 Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
 Nem is erős? – Ne hidd, homályban űl,
 Mi egy világot rendít és teremt,
 Mert látásától megszédűlne a fej.
 Csak ember műve csillog és zörög,
 Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

 Hagyd megtekintnem hát e működést
 – Egy perce csak, keblem, tudod, erős –,
 Mely rám befolyhat, aki enmagamban
 Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

 „Vagyok” – bolond szó. Voltál és leszesz.
 Örök levés s enyészet minden élet.
 De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. –

Ádám

(Amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz.)
 Mi áradat buzog fel így körűlem,
 Magasba törve szakadatlanúl,
 Hol kétfelé vál s a földsarkokig
 Vihar gyanánt rohan?

Lucifer

 Az a melegség,
 Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

 Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
 Mellettem el, hogy félek, elsodor,
 És mégis érzem éltető hatását:
 Mi az, mi az? Elkábulok belé. –

Lucifer

 Ez a delej.

Ádám

 Alattam ing a föld.
 Amit szilárdnak és alaktalannak
 Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
 Ellentállhatlan, mely alak után tör,
 Életre küzd. Amarra mint jegec,
 Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
 Hová lesz énem zárt egyénisége,
 Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
 Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
 Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
 Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
 S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
 Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
 Míg többi lényed víz és tünde lég,
 Mely még imént piroslott és örűlt,
 S legott voltammal a felhőbe gőzölt.
 Minden szavam, agyamban minden eszme
 Lényemnek egy-egy részét költi el.
 Elégek! – És a vészhozó tüzet
 Talán rejtélyes szellem szítogatja,
 Hogy melegedjék hamvadásomon. –
 El e látással, mert megőrülök.
 Ily harcban állni száz elem között
 Az elhagyottság kínos érzetével,
 Mi szörnyű, szörnyű! – Oh, miért lökém el
 Magamtól azt a gondviseletet,
 Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
 S tudásom óhajt – óh de hasztalan.

Éva

 Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
 Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
 Vagy én lankadva kertünk ápolom,
 Körűltekintek a széles világon,
 És égen-földön nem lesz egy rokon,
 Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
 Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer

(gúnyosan)
 Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
 Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,
 S alárendeltség oly szükségetek:
 Idézek én fel istent számotokra,
 Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
 E földnek szellemét, ismérem őt
 Az égi karból, szép szerény fiú. –
  Jelenjél meg, szellem,
  Látod, nem bírsz velem,
  Az ősi tagadás
  Hív, hisz nem merne más.
(A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve)

Lucifer

(hátralépve)
 Ki vagy te, rém – nem téged hívtalak,
 A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld Szellemének szava

 Mit gyöngeűl látál az égi karban,
 Az önkörében végtelen, erős. –
 Im itt vagyok, mert a szellem szavának
 Engednem kelle, ámde megjegyezd,
 Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
 Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
 S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer

 Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
 Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld Szellemének szava

 Elrészletezve vízben, fellegekben,
 Ligetben, mindenütt, hová benéz
 Erős vágyakkal és emelt kebellel.
 (Eltűnik)
(A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik)

Éva

 Ah, nézd e kedves testvér-arcokat,
 Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
 Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
 A boldogság szállott közénk velek.
 Ők adnak búnkban biztató szavat,
 A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer

 Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot –
 Kik, amint kértek, már határozátok –
 Mint épp e kedves tünde alakoktól,
 Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
 A tiszta szívre mosolyogva néznek,
 Ijesztő rémül a kétségbesőnek;
 Ők kísérendnek végig száz alakban,
 Százféleképpen átalváltozottan,
 A fürkésző bölcsésznek üde árnya
 S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám

 Mit ér, mit ér e játék csillogása,
 Előttem mely foly, nem hatok belé –
 S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. –
 Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
 Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer

(félre)
 Keserves lesz még egykor e tudásod,
 S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
 (fenn)
 De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
 Percét is harccal kell kiérdemelned;
 Sok iskolát kell még addig kijárnod,
 Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám

 Könnyű neked beszélni tűrelemről,
 Előtted egy öröklét van kitárva,
 De én az élet fájából nem ettem,
 Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer

 Minden, mi él, az egyenlő soká él,
 A százados fa s egynapos rovar.
 Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
 Midőn napszámát s vágyait betölté.
 Nem az idő halad: mi változunk,
 Egy század, egy nap szinte egyre megy.
 Ne félj, betöltöd célodat te is,
 Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
 Szorítva az ember egyénisége.
 Látád a hangyát és a méherajt:
 Ezer munkás jár dőrén összevissza,
 Vakon cselekszik, téved, elbukik,
 De az egész, mint állandó egyén,
 Együttleges szellemben él, cselekszik,
 Kitűzött tervét bizton létesíti,
 Míg eljön a vég, s az egész eláll. –
 Portested is széthulland így, igaz,
 De száz alakban újolag felélsz.
 És nem kell újra semmit kezdened:
 Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
 Köszvényedet őbenne folytatod,
 Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
 Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám

 Ez visszapillantása az öregnek,
 De ifjú keblem forró vágya más:
 Jövőmbe vetni egy tekintetet.
 Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva

 Hadd lássam én is, e sok újulásban
 Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer

 Legyen. Bübájat szállítok reátok,
 És a jövőnek végeig beláttok
 Tünékeny álom képei alatt;
 De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
 Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
 Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
 És a csatától meg ne fussatok:
 Egére egy kicsiny sugárt adok,
 Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény
 Egész látás – s e sugár a remény. –
(Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak)



Hátra Kezdőlap Előre