Nyolcadik szín

(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagásztorony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel, Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. – Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)

Első udvaronc

 Ki az megint, ki ottan fűtözik,
 Eretnek vagy boszorkány?

Második udvaronc

 Nem tudom.
 Nincs már divatban, hogy még érdekeljen,
 Csak söpredék gyül a máglyák köré.
 S nem őrjöng az sem már öröm miatt,
 Csak hallgatag néz és morog magában.

Első udvaronc

 Az én időmben ünnep volt az illyes,
 Ott volt az udvar, a nemes világ.
 Ah, így fajúlnak el a jó idők. – (Elhaladnak)

Lucifer

 Ily hűvös estve e tűz jólesik,
 Bizon-bizon már jó régen melenget.
 De félek, hogy kialszik nemsokára.
 Nem férfias határzattól eloltva,
 Nem új nézetnek engedvén helyet,
 De e közömbös korban nem leend,
 Ki új hasábot vetne a parázsra,
 S én fázhatom. – Minden nagy gondolatnak,
 Hiába, ily kicsínyes a bukása. – (El a toronyba)
(Rudolf és Ádám az előtérre lépve)

Rudolf

 Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,
 Rossz álmam volt az éjjel, rettegek,
 Mi konjunkturákban van csillagom.
 Baljóslatú jel tűnt fel udvarában
 Már múltkor is, ott a kígyó fejénél.

Ádám

 Meglesz, uram, amint parancsolod.

Rudolf

 Ha majd e klimakterikus napok
 Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük,
 Mely a minap sikertelen maradt.
 Átnéztem újra Hermes Trismagistust,
 Synesiust, Albertust, Paracelsust,
 Salamon kulcsát és más műveket,
 Mig rátaláltam az ejtett hibára.
 Amint izzasztók a vénhedt királyt,
 Feltűnt a holló s a veres oroszlány,
 Utánuk a kettes mercur kifejlett,
 A két planéta egyesűlt hatásán,
 S leszállt az ércek bölcseletsava.
 De elhibáztuk a nedves tüzet,
 Száraz vizet, s azért nem létesűlt
 A szent menyegző, a dicső eredmény,
 Mely ifjúságot önt az agg erébe,
 Nemességet visz át a szürke ércbe.

Ádám

 Értem, felséges úr.

Rudolf

 Egy szóra még!
 Rossz hír kering az udvarban felőled,
 Hogy új tanoknak híveűl szegődtél,
 Rostálod a szentegyház téteit;
 Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány
 Legsúlyosb vád alatt börtönben űl,
 Méltó gyanúba jössz te is, midőn
 Olyan nyakasan s ernyedetlenűl
 Igyekszel őt kiszabadítani.

Ádám

 Felséges úr! hiszen fia vagyok.

Rudolf

 A szentegyház, fiam, igazb anyád.
 Hagyd a világot, jól van az, miként van,
 Ne kívánd kontárúl javítani. –
 Nem halmozálak-é kegyekkel el,
 Atyád, tudod jól, korcsmáros vala
 S nemességed kétség-fölűl helyeztem,
 Pedig bizony elég bajomba telt.
 Fölemelélek trónomhoz, s csak így
 Jutál Müller Borbála szép kezéhez,
 Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.)
(Ádám gondolatokba merülve erkélyének lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.)

Harmadik udvaronc

 Nézd, mint mereng ismét a csillagász.

Negyedik udvaronc

 A féltés bántja szüntelen szegényt,
 Hiába, nem tud új körébe szokni,
 Kirí belőle mindig a paraszt.

Harmadik udvaronc

 Nem fogja fel, hogy az igazi lovag,
 Bár istenség gyanánt imádja a nőt,
 Vérét odaadni volna érte kész,
 Ha rágalom érintené erényét; –
 Ő hódolásban mellékcélt gyanít.

Éva

(más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve legyezőjével a második udvaronc vállára ver)
 Ah, menj, lovag – az istenért, kegyelmezz,
 Tréfáidon halálra kell nevetnem. –
 Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. –
 Talán megszállott már titeket is
 Az újitásnak átkos szelleme?
 Úgy el szememből! Nem szenvedhetem
 E fajt, mely olly epés, bús felfogással
 Megírigyelte ezt a csillogó
 Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél.

Harmadik udvaronc

 Minket nem illet e vád, drága hölgy,
 Ki vágyna illyen körben változásra.

Első udvaronc

 De, hogyha nem csalódom, ottan áll
 Egy férfi, arcán e sötét jelek.

Éva

 Férjem szegény? – Az istenért, urak,
 Kiméljétek meg őt az ily gyanútól
 Előttem, kit hozzá szent kötelék
 Csatol. – Hisz ő beteg – nagyon beteg.

Második udvaronc

 Betegje tán e súgárzó szemeknek?

Harmadik udvaronc

 Valóban, amit senki nem merészel,
 Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? –
 Óh, bár lehetne lovagod gyanánt
 Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek.
 (Ezalatt Ádámhoz érnek)
 Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk,
 Jószágaimra kívánnék utazni,
 Időjóslást szeretnék!

Első udvaronc

 Én pedig
 Fiamnak vágynám csillagát kitudni.
 Éjfél után, múlt éjjel jött világra.

Ádám

 Reggel mindkettő készen vár, urak.

Negyedik udvaronc

 A társaság oszol, menjünk mi is.

Harmadik udvaronc

 Lépcsője itt van – jó éjt, asszonyom!
 (súgva)
 Egy óra múlva.

Éva

(súgva)
 Jobbra a lugosban.
 (fent)
 Jó éjt urak. – Jőj, kedves Jánosom!
(Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre. Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik)

Éva

 János, nekem szükségem volna pénzre.

Ádám

 Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

Éva

 Örök szükséget tűrjek-é tehát?
 Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,
 Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.
 Valóban, hogyha egy-egy udvaronc
 Felém hajolva, mosolyogva mond,
 Hogy a királyné köztük én vagyok,
 Szégyenkezem miattad, aki a
 Királynét így állítod udvarába.

Ádám

 Nem fáradok-e éjet és napot?
 Elárulom tudásomat miattad,
 Megfertőzöm, midőn haszontalan
 Időjóslást, horoszkópot csinálok,
 Eltitkolom mit lelkem felfogott,
 És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
 Pirúlnom kell, mert rosszabbá levék,
 Mint a szibillák, kik hivének abban,
 Amit jósoltak, míg én nem hiszek.
 De megteszem, hogy leljem kedvedet.
 Hová teszem, mit bűndíjúl kapok?
 Hisz nékem nem kell semmi a világon,
 Csak az éj és tündöklő csillaga,
 Csak a szférák titkos harmóniája,
 Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a
 Császár pénztára többnyire üres,
 Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
 Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,
 S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

Éva

(sírva)
 Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
 S nem áldozék-e én is eleget,
 Miattad? én nemes háznak leánya,
 Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
 Jövőmet, és nem általam jutál-e
 Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. –

Ádám

 Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
 Homályos származás-e a sugár,
 Amely az égből homlokomra szállt?
 Hol van nemesség más ezen kivűl?
 Amit ti úgy neveztek, porlatag,
 Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,
 De az enyém örök-ifjú, erős. –
 Oh nő, ha te meg bírnál érteni,
 Ha volna lelked oly rokon velem,
 Minőnek első csókodnál hivém,
 Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd
 Kivűl a boldogságot körömön,
 Nem hordanál mindent, mi benned édes,
 Világ elé s mindent, mi keserű,
 Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. –
 Oh nő, mi végtelen szerettelek.
 Szeretlek most is, ah de keserűen
 Fulánkos a méz, mely szivembe szállt.
 Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd,
 Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,
 Mely a nőt báb-istenként tartja még,
 Mint istenül tartotta a lovagkor,
 De akkor hittek benne, nagy idő volt,
 Most senki sem hisz, törpe az idő,
 S a báb-istenség csak vétket takar. –
 Elválnék tőled, szívemet kitépném,
 Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék,
 S te is nélkűlem boldogabb lehetnél;
 De ott van újra a már meglevő rend:
 Az a tekintély – egyházunk szava,
 S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.
 (Fejét kezébe hajtja. Éva meghatva simogatja)

Éva

 No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,
 Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
 Nem akarálak búba ejteni.
 De ládd, az udvar oly csodálatos,
 És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
 Mit kezdjek én dacolni ellenök?
 Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,
 Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.
 (Lemegy a lépcsőn a kertbe)

Ádám

 Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
 A nő, méregből s mézből összeszűrve.
 Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
 Míg bűne a koré, mely szülte őt.
 Hej, famulus!
(Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi)

Lucifer

 Parancsolsz, mesterem?

Ádám

 Időjóslatra és nativitásra
 Vagyon szükségem, készits íziben.

Lucifer

 Természetes, csillámlót, fényeset;
 Ki venne pénzeért rideg valót.

Ádám

 De ne olyant, mely szinte képtelen.

Lucifer

 Olyat nem is bírnék tán feltalálni,
 Min megbotránkoznának a szülők,
 Nem messiás-é minden újszülött,
 Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,
 S csak későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír)
(Éva ezalatt a lugoshoz ért, a harmadik udvaronc elébe lép)

Harmadik udvaronc

 Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen.

Éva

 Talán neked nagy már az áldozat
 Az éj hüvös szelét kiállani,
 Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,
 Az ég átkát, világ itéletét
 Vonom magamra éretted, lovag?

Harmadik udvaronc

 Ah, az ég átka, világitélet
 Nem hat titkába e sötét lugosnak.

Ádám

(merengve)
 Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
 Hol a társas rend megszokott nyomát,
 E megszentelt előitéletet
 Nem bántja senki, hol nyugodhatom
 És egykedvű mosollyal hagyhatom
 Hegedni hosszú harcaim sebét. –
 Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben
 A lélek él – e kínos szent örökség,
 Mit az egekből nyert a dőre ember –,
 Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,
 S csatára kél a renyhe élvezettel. –
 Hej, famulus! Hozz bort, úgy reszketek,
 Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
 E törpe korban így kell lelkesülni
 És elszakadni mocskoló porától. –
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál)
 Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég,
 Rejtélyes és szent könyvedet előttem;
 Törvényidet ha már-már ellesém,
 Felejtém a kort és mindent körűlem.
 Te örökös vagy, míg az mind mulandó,
 Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt.

Harmadik udvaronc

 Borbála, óh, ha az enyém lehetnél!
 Ha Isten elszólítná férjedet,
 Hogy az eget jobban fel bírja fogni,
 Miért éltében mindig fáradott.

Éva

 Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt,
 Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.

Harmadik udvaronc

 Te tréfát űzesz.

Éva

 Sőt valót beszélek.

Harmadik udvaronc

 Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt?
 Borbála! Hisz te így nem is szeretsz.
 Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény,
 Mit volnál képes tenni hívedért? –

Éva

 Valóban, azt mostan nem tudhatom.

Ádám

 Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
 Leolvasztandja, s mely új tetterővel
 Szemébe néz az elavult lomoknak,
 Bíróul lép fel, büntet és emel,
 (Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép)
 Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
 Nem fél a rejtett szót kimondani,
 Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
 Haladni fog a végzetes uton.
 S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.
(A Marseillaise dallama hallik)
 Óh, hallom, hallom a jövő dalát,
 Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,
 Mely a vén földet ifjuvá teszi.



Hátra Kezdőlap Előre