Nyolcadik szín
(Prágában. A császári
palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagásztorony,
előtte tágas erkély Kepler
íróasztalával, székkel,
csillagász-eszközökkel, Lucifer mint Kepler famulusa
az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban
sétálnak, közöttük Éva is mint
Borbála, Kepler neje. – Rudolf császár
Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve
áll. A háttérben egy eretnek
máglyája ég. Estve, később
éj. Két udvaronc az előtéren
elmenve.)
Első udvaronc
| | Ki az megint, ki ottan fűtözik, |
Második udvaronc
| | Nincs már divatban, hogy még érdekeljen, |
| | Csak söpredék gyül a máglyák köré. |
| | S nem őrjöng az sem már öröm miatt, |
| | Csak hallgatag néz és morog magában. |
Első udvaronc
| | Az én időmben ünnep volt az illyes, |
| | Ott volt az udvar, a nemes világ. |
| | Ah, így fajúlnak el a jó idők. – (Elhaladnak) |
Lucifer
| | Ily hűvös estve e tűz jólesik, |
| | Bizon-bizon már jó régen melenget. |
| | De félek, hogy kialszik nemsokára. |
| | Nem férfias határzattól eloltva, |
| | Nem új nézetnek engedvén helyet, |
| | De e közömbös korban nem leend, |
| | Ki új hasábot vetne a parázsra, |
| | S én fázhatom. – Minden nagy gondolatnak, |
| | Hiába, ily kicsínyes a bukása. – (El a toronyba) |
(Rudolf és Ádám az előtérre lépve)
Rudolf
| | Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat, |
| | Rossz álmam volt az éjjel, rettegek, |
| | Mi konjunkturákban van csillagom. |
| | Baljóslatú jel tűnt fel udvarában |
| | Már múltkor is, ott a kígyó fejénél. |
Ádám
| | Meglesz, uram, amint parancsolod. |
Rudolf
| | Ha majd e klimakterikus napok |
| | Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük, |
| | Mely a minap sikertelen maradt. |
| | Átnéztem újra Hermes Trismagistust, |
| | Synesiust, Albertust, Paracelsust, |
| | Salamon kulcsát és más műveket, |
| | Mig rátaláltam az ejtett hibára. |
| | Amint izzasztók a vénhedt királyt, |
| | Feltűnt a holló s a veres oroszlány, |
| | Utánuk a kettes mercur kifejlett, |
| | A két planéta egyesűlt hatásán, |
| | S leszállt az ércek bölcseletsava. |
| | De elhibáztuk a nedves tüzet, |
| | Száraz vizet, s azért nem létesűlt |
| | A szent menyegző, a dicső eredmény, |
| | Mely ifjúságot önt az agg erébe, |
| | Nemességet visz át a szürke ércbe. |
Rudolf
| | Rossz hír kering az udvarban felőled, |
| | Hogy új tanoknak híveűl szegődtél, |
| | Rostálod a szentegyház téteit; |
| | Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány |
| | Legsúlyosb vád alatt börtönben űl, |
| | Méltó gyanúba jössz te is, midőn |
| | Olyan nyakasan s ernyedetlenűl |
| | Igyekszel őt kiszabadítani. |
Ádám
| | Felséges úr! hiszen fia vagyok. |
Rudolf
| | A szentegyház, fiam, igazb anyád. |
| | Hagyd a világot, jól van az, miként van, |
| | Ne kívánd kontárúl javítani. – |
| | Nem halmozálak-é kegyekkel el, |
| | Atyád, tudod jól, korcsmáros vala |
| | S nemességed kétség-fölűl helyeztem, |
| | Pedig bizony elég bajomba telt. |
| | Fölemelélek trónomhoz, s csak így |
| | Jutál Müller Borbála szép kezéhez, |
| | Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.) |
(Ádám gondolatokba merülve erkélyének lépcsőinél megáll. Két udvaronc az előtérbe érve.)
Harmadik udvaronc
| | Nézd, mint mereng ismét a csillagász. |
Negyedik udvaronc
| | A féltés bántja szüntelen szegényt, |
| | Hiába, nem tud új körébe szokni, |
| | Kirí belőle mindig a paraszt. |
Harmadik udvaronc
| | Nem fogja fel, hogy az igazi lovag, |
| | Bár istenség gyanánt imádja a nőt, |
| | Vérét odaadni volna érte kész, |
| | Ha rágalom érintené erényét; – |
| | Ő hódolásban mellékcélt gyanít. |
Éva
(más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve legyezőjével a második udvaronc vállára ver)
| | Ah, menj, lovag – az istenért, kegyelmezz, |
| | Tréfáidon halálra kell nevetnem. – |
| | Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. – |
| | Talán megszállott már titeket is |
| | Az újitásnak átkos szelleme? |
| | Úgy el szememből! Nem szenvedhetem |
| | E fajt, mely olly epés, bús felfogással |
| | Megírigyelte ezt a csillogó |
| | Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél. |
Harmadik udvaronc
| | Minket nem illet e vád, drága hölgy, |
| | Ki vágyna illyen körben változásra. |
Első udvaronc
| | De, hogyha nem csalódom, ottan áll |
| | Egy férfi, arcán e sötét jelek. |
Éva
| | Férjem szegény? – Az istenért, urak, |
| | Kiméljétek meg őt az ily gyanútól |
| | Előttem, kit hozzá szent kötelék |
| | Csatol. – Hisz ő beteg – nagyon beteg. |
Második udvaronc
| | Betegje tán e súgárzó szemeknek? |
Harmadik udvaronc
| | Valóban, amit senki nem merészel, |
| | Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? – |
| | Óh, bár lehetne lovagod gyanánt |
| | Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek. |
| | Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk, |
| | Jószágaimra kívánnék utazni, |
Első udvaronc
| | Fiamnak vágynám csillagát kitudni. |
| | Éjfél után, múlt éjjel jött világra. |
Ádám
| | Reggel mindkettő készen vár, urak. |
Negyedik udvaronc
| | A társaság oszol, menjünk mi is. |
Harmadik udvaronc
| | Lépcsője itt van – jó éjt, asszonyom! |
Éva
(súgva)
| | Jó éjt urak. – Jőj, kedves Jánosom! |
(Mind elmennek. Ádám és Éva az erkélyre. Ádám zsöllyeszékbe dűl. Éva előtte áll. Mindinkább besötétedik)
Éva
| | János, nekem szükségem volna pénzre. |
Ádám
| | Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár. |
Éva
| | Örök szükséget tűrjek-é tehát? |
| | Az udvarhölgyek pávaként ragyognak, |
| | Szintúgy szégyellek köztük megjelenni. |
| | Valóban, hogyha egy-egy udvaronc |
| | Felém hajolva, mosolyogva mond, |
| | Hogy a királyné köztük én vagyok, |
| | Szégyenkezem miattad, aki a |
| | Királynét így állítod udvarába. |
Ádám
| | Nem fáradok-e éjet és napot? |
| | Elárulom tudásomat miattad, |
| | Megfertőzöm, midőn haszontalan |
| | Időjóslást, horoszkópot csinálok, |
| | Eltitkolom mit lelkem felfogott, |
| | És hirdetem, mit jól tudok, hamis. |
| | Pirúlnom kell, mert rosszabbá levék, |
| | Mint a szibillák, kik hivének abban, |
| | Amit jósoltak, míg én nem hiszek. |
| | De megteszem, hogy leljem kedvedet. |
| | Hová teszem, mit bűndíjúl kapok? |
| | Hisz nékem nem kell semmi a világon, |
| | Csak az éj és tündöklő csillaga, |
| | Csak a szférák titkos harmóniája, |
| | Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a |
| | Császár pénztára többnyire üres, |
| | Sok kérelemre rendetlen fizetnek. |
| | Tiéd lesz most is, mit reggel kapok, |
| | S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem. |
Éva
(sírva)
| | Szememre hányod, hogy mit áldozasz, |
| | S nem áldozék-e én is eleget, |
| | Miattad? én nemes háznak leánya, |
| | Midőn kétséges rangodhoz csatoltam |
| | Jövőmet, és nem általam jutál-e |
| | Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. – |
Ádám
| | Kétséges rang-e hát szellem, tudás? |
| | Homályos származás-e a sugár, |
| | Amely az égből homlokomra szállt? |
| | Hol van nemesség más ezen kivűl? |
| | Amit ti úgy neveztek, porlatag, |
| | Hanyatló báb, mit lelke elhagyott, |
| | De az enyém örök-ifjú, erős. – |
| | Oh nő, ha te meg bírnál érteni, |
| | Ha volna lelked oly rokon velem, |
| | Minőnek első csókodnál hivém, |
| | Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd |
| | Kivűl a boldogságot körömön, |
| | Nem hordanál mindent, mi benned édes, |
| | Világ elé s mindent, mi keserű, |
| | Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. – |
| | Oh nő, mi végtelen szerettelek. |
| | Szeretlek most is, ah de keserűen |
| | Fulánkos a méz, mely szivembe szállt. |
| | Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd, |
| | Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett, |
| | Mely a nőt báb-istenként tartja még, |
| | Mint istenül tartotta a lovagkor, |
| | De akkor hittek benne, nagy idő volt, |
| | Most senki sem hisz, törpe az idő, |
| | S a báb-istenség csak vétket takar. – |
| | Elválnék tőled, szívemet kitépném, |
| | Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék, |
| | S te is nélkűlem boldogabb lehetnél; |
| | De ott van újra a már meglevő rend: |
| | Az a tekintély – egyházunk szava, |
| | S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold. |
| | (Fejét kezébe hajtja. Éva meghatva simogatja) |
Éva
| | No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd, |
| | Ha mondok is egyet-mást néha-néha, |
| | Nem akarálak búba ejteni. |
| | De ládd, az udvar oly csodálatos, |
| | És hölgyei oly büszkék, gúnyosak, |
| | Mit kezdjek én dacolni ellenök? |
| | Nincs már közöttünk, úgyebár, harag, |
| | Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt. |
| | (Lemegy a lépcsőn a kertbe) |
Ádám
| | Minő csodás kevercse rossz s nemesnek |
| | A nő, méregből s mézből összeszűrve. |
| | Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, |
| | Míg bűne a koré, mely szülte őt. |
(Lucifer jő lámpával, s az asztalra teszi)
Ádám
| | Időjóslatra és nativitásra |
| | Vagyon szükségem, készits íziben. |
Lucifer
| | Természetes, csillámlót, fényeset; |
| | Ki venne pénzeért rideg valót. |
Ádám
| | De ne olyant, mely szinte képtelen. |
Lucifer
| | Olyat nem is bírnék tán feltalálni, |
| | Min megbotránkoznának a szülők, |
| | Nem messiás-é minden újszülött, |
| | Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak, |
| | S csak későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír) |
(Éva ezalatt a lugoshoz ért, a harmadik udvaronc elébe lép)
Harmadik udvaronc
| | Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen. |
Éva
| | Talán neked nagy már az áldozat |
| | Az éj hüvös szelét kiállani, |
| | Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg, |
| | Az ég átkát, világ itéletét |
| | Vonom magamra éretted, lovag? |
Harmadik udvaronc
| | Ah, az ég átka, világitélet |
| | Nem hat titkába e sötét lugosnak. |
Ádám
(merengve)
| | Kivántam kort, mely nem küzd semmiért, |
| | Hol a társas rend megszokott nyomát, |
| | E megszentelt előitéletet |
| | Nem bántja senki, hol nyugodhatom |
| | És egykedvű mosollyal hagyhatom |
| | Hegedni hosszú harcaim sebét. – |
| | Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben |
| | A lélek él – e kínos szent örökség, |
| | Mit az egekből nyert a dőre ember –, |
| | Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni, |
| | S csatára kél a renyhe élvezettel. – |
| | Hej, famulus! Hozz bort, úgy reszketek, |
| | Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem. |
| | E törpe korban így kell lelkesülni |
| | És elszakadni mocskoló porától. – |
(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál)
| | Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég, |
| | Rejtélyes és szent könyvedet előttem; |
| | Törvényidet ha már-már ellesém, |
| | Felejtém a kort és mindent körűlem. |
| | Te örökös vagy, míg az mind mulandó, |
| | Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt. |
Harmadik udvaronc
| | Borbála, óh, ha az enyém lehetnél! |
| | Ha Isten elszólítná férjedet, |
| | Hogy az eget jobban fel bírja fogni, |
| | Miért éltében mindig fáradott. |
Éva
| | Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt, |
| | Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked. |
Harmadik udvaronc
| | Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt? |
| | Borbála! Hisz te így nem is szeretsz. |
| | Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény, |
| | Mit volnál képes tenni hívedért? – |
Éva
| | Valóban, azt mostan nem tudhatom. |
Ádám
| | Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt |
| | Leolvasztandja, s mely új tetterővel |
| | Szemébe néz az elavult lomoknak, |
| | Bíróul lép fel, büntet és emel, |
| | (Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép) |
| | Nem retten vissza a nagy eszközöktől, |
| | Nem fél a rejtett szót kimondani, |
| | Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt |
| | Haladni fog a végzetes uton. |
| | S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta. |
(A Marseillaise dallama hallik)
| | Óh, hallom, hallom a jövő dalát, |
| | Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, |
| | Mely a vén földet ifjuvá teszi. |