Nyolcadik szín

(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagásztorony, előtte tágas erkély Kepler íróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel, Lucifer mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaroncok s hölgyek csoportokban sétálnak, közöttük Éva is mint Borbála, Kepler neje. – Rudolf császár Ádámmal mint Keplerrel beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek máglyája ég. Estve, később éj. Két udvaronc az előtéren elmenve.)

Első udvaronc

Ki az megint, ki ottan fűtözik,

Eretnek vagy boszorkány?

Második udvaronc

Nem tudom.

Nincs már divatban, hogy még érdekeljen,

Csak söpredék gyül a máglyák köré.

S nem őrjöng az sem már öröm miatt,

Csak hallgatag néz és morog magában.

Első udvaronc

Az én időmben ünnep volt az illyes,

Ott volt az udvar, a nemes világ.

Ah, így fajúlnak el a jó idők. – (Elhaladnak)

Lucifer

Ily hűvös estve e tűz jólesik,

Bizon-bizon már jó régen melenget.

De félek, hogy kialszik nemsokára.

Nem férfias határzattól eloltva,

Nem új nézetnek engedvén helyet,

De e közömbös korban nem leend,

Ki új hasábot vetne a parázsra,

S én fázhatom. – Minden nagy gondolatnak,

Hiába, ily kicsínyes a bukása. – (El a toronyba)

Rudolf

Állítsd fel, Kepler, horoszkópomat,

Rossz álmam volt az éjjel, rettegek,

Mi konjunkturákban van csillagom.

Baljóslatú jel tűnt fel udvarában

Már múltkor is, ott a kígyó fejénél.

Ádám

Meglesz, uram, amint parancsolod.

Rudolf

Ha majd e klimakterikus napok

Elmúltak, a nagy műt is újrakezdjük,

Mely a minap sikertelen maradt.

Átnéztem újra Hermes Trismagistust,

Synesiust, Albertust, Paracelsust,

Salamon kulcsát és más műveket,

Mig rátaláltam az ejtett hibára.

Amint izzasztók a vénhedt királyt,

Feltűnt a holló s a veres oroszlány,

Utánuk a kettes mercur kifejlett,

A két planéta egyesűlt hatásán,

S leszállt az ércek bölcseletsava.

De elhibáztuk a nedves tüzet,

Száraz vizet, s azért nem létesűlt

A szent menyegző, a dicső eredmény,

Mely ifjúságot önt az agg erébe,

Nemességet visz át a szürke ércbe.

Ádám

Értem, felséges úr.

Rudolf

Egy szóra még!

Rossz hír kering az udvarban felőled,

Hogy új tanoknak híveűl szegődtél,

Rostálod a szentegyház téteit;

Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány

Legsúlyosb vád alatt börtönben űl,

Méltó gyanúba jössz te is, midőn

Olyan nyakasan s ernyedetlenűl

Igyekszel őt kiszabadítani.

Ádám

Felséges úr! hiszen fia vagyok.

Rudolf

A szentegyház, fiam, igazb anyád.

Hagyd a világot, jól van az, miként van,

Ne kívánd kontárúl javítani. –

Nem halmozálak-é kegyekkel el,

Atyád, tudod jól, korcsmáros vala

S nemességed kétség-fölűl helyeztem,

Pedig bizony elég bajomba telt.

Fölemelélek trónomhoz, s csak így

Jutál Müller Borbála szép kezéhez,

Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó. (El.)

Harmadik udvaronc

Nézd, mint mereng ismét a csillagász.

Negyedik udvaronc

A féltés bántja szüntelen szegényt,

Hiába, nem tud új körébe szokni,

Kirí belőle mindig a paraszt.

Harmadik udvaronc

Nem fogja fel, hogy az igazi lovag,

Bár istenség gyanánt imádja a nőt,

Vérét odaadni volna érte kész,

Ha rágalom érintené erényét; –

Ő hódolásban mellékcélt gyanít.

Éva

(más csoporttal a két udvaronchoz csatlakozik, s nevetve legyezőjével a második udvaronc vállára ver)

Ah, menj, lovag – az istenért, kegyelmezz,

Tréfáidon halálra kell nevetnem. –

Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. –

Talán megszállott már titeket is

Az újitásnak átkos szelleme?

Úgy el szememből! Nem szenvedhetem

E fajt, mely olly epés, bús felfogással

Megírigyelte ezt a csillogó

Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél.

Harmadik udvaronc

Minket nem illet e vád, drága hölgy,

Ki vágyna illyen körben változásra.

Első udvaronc

De, hogyha nem csalódom, ottan áll

Egy férfi, arcán e sötét jelek.

Éva

Férjem szegény? – Az istenért, urak,

Kiméljétek meg őt az ily gyanútól

Előttem, kit hozzá szent kötelék

Csatol. – Hisz ő beteg – nagyon beteg.

Második udvaronc

Betegje tán e súgárzó szemeknek?

Harmadik udvaronc

Valóban, amit senki nem merészel,

Ő sértne-é meg féltékeny gyanúval? –

Óh, bár lehetne lovagod gyanánt

Szemébe kesztyűt dobnom a merésznek.

(Ezalatt Ádámhoz érnek)

Ah, mester! épp jó, hogy találkozunk,

Jószágaimra kívánnék utazni,

Időjóslást szeretnék!

Első udvaronc

Én pedig

Fiamnak vágynám csillagát kitudni.

Éjfél után, múlt éjjel jött világra.

Ádám

Reggel mindkettő készen vár, urak.

Negyedik udvaronc

A társaság oszol, menjünk mi is.

Harmadik udvaronc

Lépcsője itt van – jó éjt, asszonyom!

(súgva)

Egy óra múlva.

Éva

(súgva)

Jobbra a lugosban.

(fent)

Jó éjt urak. – Jőj, kedves Jánosom!

Éva

János, nekem szükségem volna pénzre.

Ádám

Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.

Éva

Örök szükséget tűrjek-é tehát?

Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,

Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.

Valóban, hogyha egy-egy udvaronc

Felém hajolva, mosolyogva mond,

Hogy a királyné köztük én vagyok,

Szégyenkezem miattad, aki a

Királynét így állítod udvarába.

Ádám

Nem fáradok-e éjet és napot?

Elárulom tudásomat miattad,

Megfertőzöm, midőn haszontalan

Időjóslást, horoszkópot csinálok,

Eltitkolom mit lelkem felfogott,

És hirdetem, mit jól tudok, hamis.

Pirúlnom kell, mert rosszabbá levék,

Mint a szibillák, kik hivének abban,

Amit jósoltak, míg én nem hiszek.

De megteszem, hogy leljem kedvedet.

Hová teszem, mit bűndíjúl kapok?

Hisz nékem nem kell semmi a világon,

Csak az éj és tündöklő csillaga,

Csak a szférák titkos harmóniája,

Tiéd a többi. – Ámde ládd, ha a

Császár pénztára többnyire üres,

Sok kérelemre rendetlen fizetnek.

Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,

S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.

Éva

(sírva)

Szememre hányod, hogy mit áldozasz,

S nem áldozék-e én is eleget,

Miattad? én nemes háznak leánya,

Midőn kétséges rangodhoz csatoltam

Jövőmet, és nem általam jutál-e

Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. –

Ádám

Kétséges rang-e hát szellem, tudás?

Homályos származás-e a sugár,

Amely az égből homlokomra szállt?

Hol van nemesség más ezen kivűl?

Amit ti úgy neveztek, porlatag,

Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,

De az enyém örök-ifjú, erős. –

Oh nő, ha te meg bírnál érteni,

Ha volna lelked oly rokon velem,

Minőnek első csókodnál hivém,

Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd

Kivűl a boldogságot körömön,

Nem hordanál mindent, mi benned édes,

Világ elé s mindent, mi keserű,

Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. –

Oh nő, mi végtelen szerettelek.

Szeretlek most is, ah de keserűen

Fulánkos a méz, mely szivembe szállt.

Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd,

Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,

Mely a nőt báb-istenként tartja még,

Mint istenül tartotta a lovagkor,

De akkor hittek benne, nagy idő volt,

Most senki sem hisz, törpe az idő,

S a báb-istenség csak vétket takar. –

Elválnék tőled, szívemet kitépném,

Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék,

S te is nélkűlem boldogabb lehetnél;

De ott van újra a már meglevő rend:

Az a tekintély – egyházunk szava,

S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.

(Fejét kezébe hajtja. Éva meghatva simogatja)

Éva

No, Jánosom, oly gyászosan ne vedd,

Ha mondok is egyet-mást néha-néha,

Nem akarálak búba ejteni.

De ládd, az udvar oly csodálatos,

És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,

Mit kezdjek én dacolni ellenök?

Nincs már közöttünk, úgyebár, harag,

Jó éjt – reggelre ne feledd a pénzt.

(Lemegy a lépcsőn a kertbe)

Ádám

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek

A nő, méregből s mézből összeszűrve.

Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,

Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Hej, famulus!

Lucifer

Parancsolsz, mesterem?

Ádám

Időjóslatra és nativitásra

Vagyon szükségem, készits íziben.

Lucifer

Természetes, csillámlót, fényeset;

Ki venne pénzeért rideg valót.

Ádám

De ne olyant, mely szinte képtelen.

Lucifer

Olyat nem is bírnék tán feltalálni,

Min megbotránkoznának a szülők,

Nem messiás-é minden újszülött,

Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,

S csak későbben fejlik szokott pimasszá. (Ír)

Harmadik udvaronc

Mi rég epesztesz itten, óh, kegyetlen.

Éva

Talán neked nagy már az áldozat

Az éj hüvös szelét kiállani,

Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,

Az ég átkát, világ itéletét

Vonom magamra éretted, lovag?

Harmadik udvaronc

Ah, az ég átka, világitélet

Nem hat titkába e sötét lugosnak.

Ádám

(merengve)

Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,

Hol a társas rend megszokott nyomát,

E megszentelt előitéletet

Nem bántja senki, hol nyugodhatom

És egykedvű mosollyal hagyhatom

Hegedni hosszú harcaim sebét. –

Megjött a kor, s mit ér, ha e kebelben

A lélek él – e kínos szent örökség,

Mit az egekből nyert a dőre ember –,

Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni,

S csatára kél a renyhe élvezettel. –

Hej, famulus! Hozz bort, úgy reszketek,

Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.

E törpe korban így kell lelkesülni

És elszakadni mocskoló porától. –

(Lucifer bort hoz, Ádám a szín végéig iddogál)

Óh, tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég,

Rejtélyes és szent könyvedet előttem;

Törvényidet ha már-már ellesém,

Felejtém a kort és mindent körűlem.

Te örökös vagy, míg az mind mulandó,

Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt.

Harmadik udvaronc

Borbála, óh, ha az enyém lehetnél!

Ha Isten elszólítná férjedet,

Hogy az eget jobban fel bírja fogni,

Miért éltében mindig fáradott.

Éva

Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt,

Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.

Harmadik udvaronc

Te tréfát űzesz.

Éva

Sőt valót beszélek.

Harmadik udvaronc

Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt?

Borbála! Hisz te így nem is szeretsz.

Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény,

Mit volnál képes tenni hívedért? –

Éva

Valóban, azt mostan nem tudhatom.

Ádám

Óh, jő-e kor, mely e rideg közönyt

Leolvasztandja, s mely új tetterővel

Szemébe néz az elavult lomoknak,

Bíróul lép fel, büntet és emel,

(Felkél, és tántorogva az erkély szélére lép)

Nem retten vissza a nagy eszközöktől,

Nem fél a rejtett szót kimondani,

Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt

Haladni fog a végzetes uton.

S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.

(A Marseillaise dallama hallik)

Óh, hallom, hallom a jövő dalát,

Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt,

Mely a vén földet ifjuvá teszi.