Kilencedik szín

(A nézőhely hirtelen Párizs Grève-piacává változik. Az erkély egy guillotine emelvénnyé, az íróasztal nyaktilóvá, mely mellett Lucifer mint bakó áll. Ádám mint Danton az emelvény széléről zajló néptömegnek szónokol. Dobszó mellett igen rongyos újonchad jelenik meg, és az állványnál sorakozik. Fényes nap)

Ádám

(folytatva)
 Egyenlőség, testvériség, szabadság! –

Néptömeg

 Halál reá, ki el nem ismeri! –

Ádám

 Azt mondom én is. – Két szó menti meg
 A mindenünnen megtámadt nagy eszmét,
 A jók számára mondjuk egyikét:
 „Veszélyben a hon” – és ők ébredeznek.
 A másikát a bűnre mennydörögjük,
 E szó: „reszkessetek!” – s megsemmisűlnek. –
 Felkeltek a királyok ellenünk,
 S eléjük dobtuk fejdelmünk fejét,
 Felkeltek a papok, s villámukat
 Kicsavarók kezökből, visszatéve
 Trónjára az észt, e rég üldözöttet.
 De a másik szózat sem hangzik el,
 Mit a jobbakhoz intézett honunk.
 Tizenegy hadsereg küzd a határon,
 S mi hős ifjúság tódúl szüntelen
 Az elhullott hősök helyét kitöltni.
 Ki mondja, hogy vérengző őrület
 A nemzetet meg fogja tizedelni?
 Ha forr az érc, a rossz salak kihull,
 De a nemesb rész tisztán megmarad.
 És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is,
 Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,
 Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,
 Csak a haza legyen nagy és szabad. –

Újoncok

 Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezért!

Ádám

 Helyes, helyes! Ti csak fegyvert kivántok,
 Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt,
 Ruhátok foszlik, lábatok mezetlen,
 Hanem szuronnyal mind kiszerzitek,
 Mert győzni fogtok. A nép győzhetetlen.
 Most hulla vére egy tábornokunknak,
 Ki katonáink élén meg hagyá
 Magát veretni.

Néptömeg

 Óh, az áruló! –

Ádám

 Helyesen mondod. Nincs más kincse a
 Népnek, mint a vér, mellyet oly pazar
 Nagylelkűséggel áldoz a hazának. –
 S ki egy népnek szent kincsével parancsol,
 Nem bírván meghódítni a világot,
 Az áruló. –
(Az újoncok közül egy tiszt kilép)

A tiszt

 Tégy engemet helyébe
 Polgár, s letörlöm a gyalázatot.

Ádám

 Dicséretes, barátom, önbizalmad,
 De biztosítást, hogy szavadnak állsz,
 Előbb a harcok színhelyén szerezz.

A tiszt

 A biztosíték lelkemben lakik,
 Aztán imé! van nékem is fejem,
 Mely többet ér tán, mint az a lehullott.

Ádám

 S ki a kezes, hogy elhozod, ha kérem.

Tiszt

 S kell-é kezes jobb, mint magam vagyok,
 Ki életem nem nézem semmibe?

Ádám

 Az ifjuság nem úgy gondolkodik.

A tiszt

 Polgár, még egyszer felszólítalak. –

Ádám

 Türelem még, a cél el nem marad.

A tiszt

 Nem bízol bennem, látom, hát tanúlj
 Felőlem jobban vélekedni, polgár. –
 (Főbe lövi magát)

Ádám

 Kár érte, egy ellenséges golyót
 Megérdemelt. Vigyétek el, barátim. –
 Viszontlátásig, győzelem után!
(Az újonchad elléptet)
 Óh, bár oszthatnám én is sorsotok. –
 De nékem harc jutott csak, nem dicsőség,
 Nem ellenség, mely által esni is dísz,
 De mely rejtekből orvúl leskedik
 Fondorlatával rám s a szent hazára. –

Néptömeg

 Mutasd meg ujjal, és halál reá!

Ádám

 Akit mutatni bírok, az meg is halt.

Néptömeg

 Hát a gyanúsak? – Hisz aki gyanús,
 Már bűnös is, megbélyegezte a
 Népérzület, ez a nem tévedő jós. –
 Halál, halál az arisztokratákra! –
 Jerünk, jerünk a börtönüregekbe,
 Tegyünk törvényt, a nép törvénye szent.
 (A néptömeg indul a börtönökbe)

Ádám

 Nem ott van a vész, a retesz erős,
 A bűzhödt lég, mely eszmét, izmot öl,
 Szövetségestek úgyis, hagyjuk őket.
 Az árulás emelt fővel kacag,
 S tőrt élesít a Konvent padjain.

Néptömeg

 Fel a Konventre hát, nincs még eléggé
 Átválogatva. – A Konventre később,
 Gyakorlatúl előbb a börtönökbe. –
 Addig szedd össze minden áruló
 Nevét, Danton.
(A néptömeg fenyegetve el. Ezalatt néhány sans-culotte egy ifjú márkit és Évát mint ennek testvérét hurcolja az állvány elé)

Egy sans-culotte

 Imé, itten hozunk
 Ismét két ifju arisztokratát,
 E büszke arc, finom fehér ruha,
 Világosan mutatja bűnöket!

Ádám

 Milyen nemes pár. Jőjetek fel, ifjak!

A Sans-culotte

 Mi meg jerünk bajtársaink után,
 Hol munka vár ránk, s vész az árulókra.
(A sans-culotte-ok elmennek a többi néppel, az ifjak az állványra lépnek. Az állvány körül csak néhány őr marad.)

Ádám

 Nem értem, mily rokonszenv vonz felétek,
 De önveszélyemmel megmentelek.

A márki

 Nem, Danton, hogyha bűnösök vagyunk,
 Elárulod a hont, ha el nem ítélsz;
 Ha nem vagyunk, nem kell hiú kegyelmed.

Ádám

 Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz?

A márki

 Márki vagyok. –

Ádám

 Megállj – vagy nem tudod,
 Hogy „polgáron” kivűl nincs cím egyéb?

A márki

 Nem hallottam, hogy eltörlé királyom
 A címeket.

Ádám

 Szerencsétlen, ne folytasd,
 E guillotine is szinte hallgatózik. –
 Lépj sergeinkbe, s pályád nyitva áll.

A márki

 Nincs engedélyem, polgár, a királytól,
 Hogy idegen seregbe léphetek.

Ádám

 Úgy meg fogsz halni.

A márki

 Eggyel több leend
 Családomból, ki meghalt a királyért.

Ádám

 Miért rohansz ily vakmerőn halálba?

A márki

 S azt véled-é, hogy e nemes előjog
 Csak titeket illet, népemberek? –

Ádám

 Dacolsz velem, jó, hát én is fogok.
 Ki lesz erősb? megmentlek ellenedre,
 S e jellemért egy higgadtabb jövő,
 Melyben kihamvadt a pártszenvedély,
 Hálát fog adni nékem. – Nemzetőrök!
 Lakomra véle. Ti feleltek érte.
(Néhány fegyveres nemzetőr a márkit elkíséri)

Éva

 Bátyám, erős légy!

Márki

 Húgom! Óvjon Isten. – (El)

Éva

 Itt is van egy fő, nem rosszabb Rolandnál.

Ádám

 Ne ily kemény szót e gyöngéd ajakról.

Éva

 A vérpadon gyöngédebb szó nem illik.

Ádám

 Az én világom e szörnyű emelvény.
 Midőn ráléptél, véled egy darab
 Mennyország szállt le, s szentélyébe zár.

Éva

 Az áldozatra szentelt állatot
 Sem gúnyolák útjában a papok.

Ádám

 Az áldozat, hidd el, magam vagyok.
 S ha írigyelve nézik is hatalmam,
 Örömtelen, megvetve életet
 Meg a halált, nézem királyi székem,
 Melyről mellőlem hullnak el naponkint,
 S várom, mikor jő már reám a sor, –
 E vér közt úgy gyötör az egyedüllét,
 A sejtelem, mi jó lehet szeretni. –
 Óh, nő, csak egy napig tanítanál
 Ez égi tudományra – második nap
 Nyugodtan hajtnám bárd alá fejem. –

Éva

 S e rémvilágban még szeretni vágyol,
 Nem rettent-é a lelkiösmeret? –

Ádám

 A lelkiösmeret a közvilág
 Előjoga; kit a végzés vezet,
 Az rá nem ér körűltekinteni. –
 Hol hallád a viharról, hogy megáll,
 Ha gyönge rózsa hajlong útain? –
 S aztán ki lenne vakmerő eléggé,
 Itélni a közélet emberéről?
 Ki látja a szálat, mely színpadán
 Egy Catilinát, egy Brutust vezet?
 Vagy azt hiszik, kiről a hír beszél,
 Megszűnt egyúttal ember lenni, és
 Oly földfeletti lénnyé változott,
 Kit a lenézett apró száz viszony,
 Mindennapos gond mit sem érdekel. –
 Óh, jaj, ne hidd – a trónon is ver a szív,
 S Caesarnak, hogyha volt szerelmese,
 Ez őt talán csupán úgy ismeré,
 Mint jó fiút, s nem volt sejtelme sem,
 Hogy retteg tőle s megrendűl a föld. –
 S ha így van ez, mondd, mondd, mért nem szeretnél?
 Nem nő vagy-é, s én nemde férfiú?
 Mondják, hogy a szív gyűlöl vagy szeret,
 Amint magával hozza e világra:
 Én érzem, e szív hogy rokon tiéddel,
 S te ezt a szót, hölgy, meg nem értenéd? –

Éva

 S ha meg? Mi haszna. Más isten vezet,
 Mint akit én szivemben hordozok.
 Nem érthetjük meg így egymást soha. –

Ádám

 Hagyd el tehát avúlt eszményidet,
 Mit áldozol száműzött isteneknek?
 A nőt ugyis oly oltár illeti
 Csupán, mely mindég ifju – és ez a szív.

Éva

 Az elhagyott oltárnak is lehet
 Mártírja. Óh, Danton, magasztosabb
 Kegyelettel megóvni a romot,
 Mint üdvözölni a felkelt hatalmat;
 S e hívatás nőt legjobban megillet.

Ádám

 Nem látott ember még érzelgeni,
 S ha látna most, ellenség, jóbarát,
 Hogy az, kit a sors korbácsolt tova,
 Vihar gyanánt tisztítni a világot,
 Mostan megáll a vérpadon, szeretni,
 Egy kisleánynál, és könny ég szemében:
 Megjóslaná, hogy Danton elbukik,
 Kacagna, és nem félne senki többé. –
 S mégis könyörgök egy reménysugárt. –

Éva

 Ha síron túl megbékélt szellemed
 Levetkezi a kor véres porát,
 Talán. –

Ádám

 Ne mondd, ne mondd, leány, tovább!
 Én azt a túlvilágot nem hiszem,
 Reménytelen csatázom végzetemmel. –
(A néptömeg véres fegyverekkel, lándzsákkal néhány véres főt hurcolva, vadul visszatér. Néhánya az állványra hat.)

Néptömeg

 Igazságot tevénk. – Mi büszke faj volt!

Egy sans-culotte

(gyűrűt adva Dantonnak)
 Imé, e gyűrű a hon zsámolyára.
 Kezembe nyomta az egyik cudar,
 Midőn nyakának tartám késemet.
 Azt tartja e faj, hogy rablók vagyunk. –
 Hát még te élsz? – kövesd testvéridet.
 (Évát leszúrja, ki az állvány hátrészén lebukik)

Ádám

(szemét elfödve)
 Jaj, vége hát. – Óh, sors, ki bír veled? –

Néptömeg

 Most a Konventbe. Polgártárs, vezess. –
 Kiszedted-é az árulók nevét? –
(A nép letakarodik az állványról. Éva mint rongyos, felgerjedt pórnő kibontakozik a sokaságból, és egyik kezében tőrrel, másikban egy véres fejjel Dantonhoz rohan)

Éva

 Danton! Tekints ez összeesküvőre,
 Téged kivánt megölni, én ölém meg.

Ádám

 Ha e helyet jobban megállta volna,
 Rosszúl tevél; ha nem, tetted helyes. –

Éva

 Tettem helyes, s jutalmamat kivánom:
 Tölts vélem egy éjet, nagy férfiú!

Ádám

 Minő rokonszenv kelhet ily kebelben?
 Mi gyöngéd érzés a nőtigrisé?

Éva

 Valóban, polgár, úgy látszik, te is
 Kékvér arisztokrataúl szegődtél,
 Vagy hagymázban szólsz ily regényesen. –
 Te férfi vagy, én ifju s nő vagyok,
 Bámúlatom hozzád vezet, nagy ember.

Ádám

(félre)
 Végigborzongat; elfordúl szemem.
 Nem bírom e szörnyű káprázatot.
 Minő csodás hasonlat! – Aki az
 Angyalt ismérte, s látta azután,
 Hogy elbukott, az látott tán hasonlót.
 Azon vonások, termet és beszéd,
 Minden, csak egy kicsinyke semmiség,
 Amit leírni sem lehet, hiányzik,
 S minő egészen más lőn az egész! –
 Azt nem bírhattam, védte glóriája,
 Ettől pokolnak gőze undorít el. –

Éva

 Mit is beszélsz magadban?

Ádám

 Számolom,
 Asszony, hogy nincsen annyi éjszakám,
 Ahány áruló van még a hazában.

Néptömeg

 Fel a Konventre, csak nevezd meg őket.
(Ezalatt Robespierre, Saint-Just és más konventtagok új néptömeggel jőnek, s egy rögtönzött emelvényre állnak.)

Saint-Just

 Hogyan nevezné, ő fő cinkosuk. –
(A nép zúg)

Ádám

 Vádolni mersz, Saint-Just, nem ismered,
 Minő erős vagyok? –

Saint-Just

 Voltál előbb,
 A népben. Ámde a nép bölcs, megismert,
 S a Konvent végzését megszentesíti.

Ádám

 Nem ismerek bírót magam felett
 Mást, mint a nép, s a nép, tudom, barátom.
(Ismét zúgás a nép között)

Saint-Just

 Barátod az, ki a hon ellene.
 A felséges nép majd itél fölötted,
 Előtte vádollak, honáruló:
 Csempészetért az állami javakban,
 Rokonszenvért az arisztokratákkal,
 Vágyódásért a zsarnok uralomra.

Ádám

 Saint-Just, vigyázz, lemennydörög szavam.
 Vádad hamis. –

Robespierre

 Ne hagyjátok beszélni,
 Tudjátok, nyelve síma, mint kigyó,
 Fogjátok el, szabadságunk nevében. –

Néptömeg

 Ne halljuk őt, ne halljuk, vesszen el!
(Körülveszik s elfogják)

Ádám

 Ne halljatok hát, ámde én se halljam
 A hitvány vádat. Nem győzzük meg egymást
 Beszéddel. Sőt tettel sem győztetek le.
 Robespierre, megelőztél csupán,
 Ez az egész, ne kérkedjél vele.
 Magam teszem le a fegyvert – elég volt. –
 De ím ezennel felszólítalak,
 Hogy három hó alatt kövess ez úton. –
 Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el.
 (Fejét a nyaktiló alá hajtja)



Hátra Kezdőlap Előre