Tizedik szín
(Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler íróasztalára hajtott fővel látszik. Lucifer mint famulus mellette áll, s vállára üt. A reg szürkül.)
Lucifer
| | Ezúttal a nyakazás elmarad. – |
Ádám
(felemelkedve)
| | Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim? |
Lucifer
| | Elszálltak a mámorral, mesterem. |
Ádám
| | E hitvány korban, megvénült kebelnek |
| | Csak a mámor teremt-e hát nagyot? |
| | Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! |
| | Vak, aki Isten szikráját nem érti, |
| | Ha vérrel és sárral volt is befenve. |
| | Mi óriás volt bűne és erénye, |
| | És mind a kettő mily bámúlatos. |
| | Mert az erő nyomá rá bélyegét. – |
| | Óh, mért ébredtem? Hogy körűltekintve |
| | Jobban megértsem e kor törpeségét, |
| | Mosolygó arc alá rejtett bünével |
| | S a megszokás hazug erényivel. |
Lucifer
| | Ismérem én az ily lehangolást, |
| | Mely a mámornak reggelén köszön be. |
Éva
(a lugosból kilépve)
| | El tőlem, el – nem csalt tehát gyanúm, |
| | Fel mersz szólítni férjem gyilkosáúl. |
| | Ily ocsmány tettre képesnek hiszed, |
| | Kit szíved ideáljaúl hazudsz. |
Az udvaronc
| | Az istenért, nyugodtan, kedvesem, |
| | Ha észrevesznek, még botrányt okozsz. |
Ádám
| | S az a két nő is álom volt-e csak? |
| | De mit beszélek, egy nő, két alakban, |
| | Változva sorsom zajgó végzetével, |
| | Mint a hab, mely most fénylik, most sötét. |
Éva
| | Ah, úgy, a botrány nálad fődolog, |
| | Mit érdekelne a bűn, rejtekében, |
| | Te megrovást nem szenvedő lovag! – |
| | Óh jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt, |
| | Míg szűz erénye ősi hagyományát |
| | Előitéletként ledobja, s akkor |
| | Kicsínyelő mosollyal nézitek |
| | Önbűnötöknek aljas eszközéül. – |
| | El tőlem, el, ne lássalak ezentúl! |
Az udvaronc
| | Ez ismét túlzás. Gúnytárgyúl leszünk |
| | Ily ünnepélyes színben nézve e |
| | Hétköznapos ügyet. – Mi látjuk egymást |
| | Ezentúl is, mosolyogva és enyelgve, |
| | S arról, mi történt, szót sem ejtve többé. |
| | Jó reggelt, asszonyom! (El.) |
Éva
| | Im, itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel. (El.) |
Ádám
| | Tehát csak álom volt, és vége van. |
| | De nem mindennek. Az eszmék erősbek |
| | A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti |
| | Erőszak, az örökre élni fog. |
| | S fejlődni látom szent eszméimet, |
| | Tisztúlva mindig, méltóságosan, |
| | Míg, lassan bár, betöltik a világot. |
Lucifer
| | A nap halad, mester, vár a tanóra, |
| | Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik |
| | Bölcsességedből elleshetni egy szót. |
(A csillagásztoronyra alkalmazott csengetőn csenget.)
Ádám
| | Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással, |
| | Pirúlnom kell, ha dicsérnek ezért. |
Lucifer
| | Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút? |
Ádám
| | Nem oktatom, csak idomítom őket, |
| | Szavak szerint, miket nem értenek, |
| | De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni. |
| | Az oktalan bámúl és azt hiszi, |
| | E szép szavakkal szellemet idézünk, |
| | Pedig fogás csak az egész, takarni |
| | A szemfényvesztés mesterségeit. |
(Egy tanítvány gyors léptekkel jő, s az erkélyre megy.)
Tanítvány
| | Kegyes voltál magadhoz hívni, mester, |
| | Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd, |
| | S mélyebben engedsz a dolgokba néznem, |
| | Mint másra célszerűnek tartod azt. |
Ádám
| | Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő, |
| | Hogy ez előnyre méltán tart jogot. |
Tanítvány
| | Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg, |
| | Belátni a természet műhelyébe. |
| | Felfogni mindent és élvezni jobban, |
| | Uralkodván felsőbbség érzetével |
| | Anyag- s szellemvilágban egyaránt. |
Ádám
| | Sokat kivánsz. Paránya a világnak, |
| | Hogy lássad át a nagyszerű egészet? – |
| | Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást. |
| | Ha súlyától nem dűlne össze kebled, |
| | S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. – |
| | Kevesbet óhajts, s tán elérheted. |
Tanítvány
| | Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak, |
| | Nagy férfiú, én csak nyerek vele, |
| | Mert érezem, semmit fel nem fogok. |
Ádám
| | Jól van tehát, látom, te érdemes vagy, |
| | S a legrejtettebb szentélyig beviszlek, |
| | Lásd a valót, mint én látom magam. |
| | De nem les-é avatlan hallgató, mert |
| | Az az igazság rettentő, halálos, |
| | Ha nép közé megy a mai világban. |
| | Majd jő idő, óh, bár itt lenne már, |
| | Midőn utcákon fogják azt beszélni, |
| | De akkor a nép sem lesz kiskorú. – |
| | Most adj kezet, hogy el nem árulod, |
| | Amit megértesz. – Így – halljad tehát. – |
Tanítvány
| | Mint reszketek vágytól és félelemtől. – |
Ádám
| | Mit is mondtál előbb, fiam, nekem? |
Tanítvány
| | Hogy lényegében semmit nem fogok fel. |
Ádám
(vigyázattal)
| | No, látod, én sem – s hidd el, senki más, |
| | A bölcselet csupán költészete |
| | Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. – |
| | S egyéb tanok közt ez legjámborabb még. |
| | Mert csak magában múlat csendesen, |
| | Agyrémekkel himzett világa közt. |
| | De számtalan egyéb oly társa van, |
| | Mely fontos arccal rajzol a porondban, |
| | Egyik vonalt örvénynek mondogatja, |
| | Szentélynek a kört, hogy már-már kacagsz |
| | A vígjátékon, amidőn belátod, |
| | Mi rettentő komoly csiny az egész. |
| | Mert míg szorúlt kebellel és remegve |
| | Kerűli minden a porrajzokat, |
| | Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt, |
| | Ki általlépi, véresen megejti. |
| | Ily dőreség áll, látod, szüntelen |
| | Utunkba, szentséges kegyeletűl |
| | Védő a már megalakúlt hatalmat. – |
Tanítvány
| | Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre? |
Ádám
| | Egykor nevetni fognak az egészen. |
| | Az államférfit, kit nagynak neveztünk, |
| | Az ortodoxot, akit bámulánk, – |
| | Komédiásnak nézi az utókor, |
| | Ha a valódi nagyság lép helyébe, |
| | Az egyszerű és a természetes, |
| | Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van, |
| | Ottan hagy útat, ahol nyílt a tér. |
| | S a tant, mely most őrültséghez vezet, |
| | Szövevényes voltával, akkoron, |
| | Bár nem tanúlja senki, minden érti. |
Tanítvány
| | Ez a nyelv hát az a megérthető, |
| | Melyen beszéltek az apostolok. – |
| | De hogyha minden más merő lom is, |
| | Ne vedd el a müvészetben hitem. |
| | S azt bétanulni mégiscsak szabály kell. |
Ádám
| | A művészetnek is legfőbb tökélye, |
| | Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik. |
Tanítvány
| | Hát a rideg valónál álljak-é meg? |
| | Eszményesítés ad művünkbe lelket. |
Ádám
| | Igaz, igaz, az önt rá szellemet, |
| | A természettel mely egyenjogúvá |
| | Teszi s teremtett lénnyé érleli, |
| | Mi anélkűl csupán halott csinálmány. |
| | Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz, |
| | Kifogsz az élő nagy természeten. |
| | De a szabályt, a mintát hagyd pihenni. |
| | Kiben erő van és Isten lakik, |
| | Az szónokolni fog, vés vagy dalol, |
| | Ha lelke fáj, szívrázóan zokog, |
| | Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza. |
| | S bár új utat tör, bizton célra ér. – |
| | Müvéből fog készítni új szabályt, |
| | Nyűgül talán, de szárnyakúl soha, |
| | Egy törpe fajnak az absztrakció. – |
Tanítvány
| | Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem. |
| | Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak, |
| | Csak a butával lettem-é egyenlő, |
| | És mind e munka elveszett hiába? – |
Ádám
| | El nem veszett, mert épp ez ád jogot, |
| | Most már megvetni minden csábjait. |
| | Ki még nem nézett a vésznek szemébe, |
| | Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz |
| | Bátran mellőzi a kötekedőt, |
| | Bátorságához nem férhet gyanú. – |
| | Fogd hát e sárgult pergamenteket, |
| | E fóliánsokat, miken penész űl, |
| | Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik |
| | Saját lábunkon a járást velünk, |
| | És megkimélnek a gondolkodástól. |
| | Ezek viszik múlt századok hibáit |
| | Előitéletűl az új világba. |
| | A tűzre vélök! És ki a szabadba. |
| | Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal, |
| | Minő az erdő, míg az élet elfoly, |
| | Örömtelen poros szobafalak közt. |
| | Hosszúnak nézed-é az életet, |
| | Hogy sírodig teóriát tanulsz? |
| | Együtt mondunk bucsút az iskolának, |
| | Téged vezessen rózsás ifjuságod |
| | Örömhozó napsúgár- és dalokhoz; |
| | Engem vezess te, kétes szellemőr, |
| | Az új világba, mely fejlődni fog, |
| | Ha egy nagy ember eszméit megérti, |
| | S szabad szót ád a rejlő gondolatnak, |
| | Ledűlt romoknak átkozott porán. – |