Tizedik szín

(Az egész hirtelen olyanná változik vissza, mint a nyolcadik színben volt. Ádám ismét mint Kepler íróasztalára hajtott fővel látszik. Lucifer mint famulus mellette áll, s vállára üt. A reg szürkül.)

Lucifer

 Ezúttal a nyakazás elmarad. –

Ádám

(felemelkedve)
 Óh, hol vagyok, hol vannak álmaim?

Lucifer

 Elszálltak a mámorral, mesterem.

Ádám

 E hitvány korban, megvénült kebelnek
 Csak a mámor teremt-e hát nagyot?
 Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!
 Vak, aki Isten szikráját nem érti,
 Ha vérrel és sárral volt is befenve.
 Mi óriás volt bűne és erénye,
 És mind a kettő mily bámúlatos.
 Mert az erő nyomá rá bélyegét. –
 Óh, mért ébredtem? Hogy körűltekintve
 Jobban megértsem e kor törpeségét,
 Mosolygó arc alá rejtett bünével
 S a megszokás hazug erényivel.

Lucifer

 Ismérem én az ily lehangolást,
 Mely a mámornak reggelén köszön be.

Éva

(a lugosból kilépve)
 El tőlem, el – nem csalt tehát gyanúm,
 Fel mersz szólítni férjem gyilkosáúl.
 Ily ocsmány tettre képesnek hiszed,
 Kit szíved ideáljaúl hazudsz.

Az udvaronc

 Az istenért, nyugodtan, kedvesem,
 Ha észrevesznek, még botrányt okozsz.

Ádám

 S az a két nő is álom volt-e csak?
 De mit beszélek, egy nő, két alakban,
 Változva sorsom zajgó végzetével,
 Mint a hab, mely most fénylik, most sötét.

Éva

 Ah, úgy, a botrány nálad fődolog,
 Mit érdekelne a bűn, rejtekében,
 Te megrovást nem szenvedő lovag! –
 Óh jaj, ti addig gúnyoljátok a nőt,
 Míg szűz erénye ősi hagyományát
 Előitéletként ledobja, s akkor
 Kicsínyelő mosollyal nézitek
 Önbűnötöknek aljas eszközéül. –
 El tőlem, el, ne lássalak ezentúl!

Az udvaronc

 Ez ismét túlzás. Gúnytárgyúl leszünk
 Ily ünnepélyes színben nézve e
 Hétköznapos ügyet. – Mi látjuk egymást
 Ezentúl is, mosolyogva és enyelgve,
 S arról, mi történt, szót sem ejtve többé.
 Jó reggelt, asszonyom! (El.)

Éva

 A nyomorúlt! –
 Im, itt vagyok, bünömmel s könnyeimmel. (El.)

Ádám

 Tehát csak álom volt, és vége van.
 De nem mindennek. Az eszmék erősbek
 A rossz anyagnál. Ezt ledöntheti
 Erőszak, az örökre élni fog.
 S fejlődni látom szent eszméimet,
 Tisztúlva mindig, méltóságosan,
 Míg, lassan bár, betöltik a világot.

Lucifer

 A nap halad, mester, vár a tanóra,
 Az ifjuság már nyugtalan gyülekszik
 Bölcsességedből elleshetni egy szót.
(A csillagásztoronyra alkalmazott csengetőn csenget.)

Ádám

 Ne gúnyolj, óh, ne gúnyolj a tudással,
 Pirúlnom kell, ha dicsérnek ezért.

Lucifer

 Nem oktatsz-é oly sok jeles fiút?

Ádám

 Nem oktatom, csak idomítom őket,
 Szavak szerint, miket nem értenek,
 De értelmök sincs, ezt vagy azt csinálni.
 Az oktalan bámúl és azt hiszi,
 E szép szavakkal szellemet idézünk,
 Pedig fogás csak az egész, takarni
 A szemfényvesztés mesterségeit.
(Egy tanítvány gyors léptekkel jő, s az erkélyre megy.)

Tanítvány

 Kegyes voltál magadhoz hívni, mester,
 Igérvén, hogy tudvágyamat betöltöd,
 S mélyebben engedsz a dolgokba néznem,
 Mint másra célszerűnek tartod azt.

Ádám

 Igaz, igaz, szorgalmad oly kitűnő,
 Hogy ez előnyre méltán tart jogot.

Tanítvány

 Im, itt vagyok, lelkem vágytól remeg,
 Belátni a természet műhelyébe.
 Felfogni mindent és élvezni jobban,
 Uralkodván felsőbbség érzetével
 Anyag- s szellemvilágban egyaránt.

Ádám

 Sokat kivánsz. Paránya a világnak,
 Hogy lássad át a nagyszerű egészet? –
 Uralmat kérsz, élvet kérsz és tudást.
 Ha súlyától nem dűlne össze kebled,
 S mindezt elérnéd, Istenné leendnél. –
 Kevesbet óhajts, s tán elérheted.

Tanítvány

 Bármely titkát fejtsd hát meg a tudásnak,
 Nagy férfiú, én csak nyerek vele,
 Mert érezem, semmit fel nem fogok.

Ádám

 Jól van tehát, látom, te érdemes vagy,
 S a legrejtettebb szentélyig beviszlek,
 Lásd a valót, mint én látom magam.
 De nem les-é avatlan hallgató, mert
 Az az igazság rettentő, halálos,
 Ha nép közé megy a mai világban.
 Majd jő idő, óh, bár itt lenne már,
 Midőn utcákon fogják azt beszélni,
 De akkor a nép sem lesz kiskorú. –
 Most adj kezet, hogy el nem árulod,
 Amit megértesz. – Így – halljad tehát. –

Tanítvány

 Mint reszketek vágytól és félelemtől. –

Ádám

 Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?

Tanítvány

 Hogy lényegében semmit nem fogok fel.

Ádám

(vigyázattal)
 No, látod, én sem – s hidd el, senki más,
 A bölcselet csupán költészete
 Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. –
 S egyéb tanok közt ez legjámborabb még.
 Mert csak magában múlat csendesen,
 Agyrémekkel himzett világa közt.
 De számtalan egyéb oly társa van,
 Mely fontos arccal rajzol a porondban,
 Egyik vonalt örvénynek mondogatja,
 Szentélynek a kört, hogy már-már kacagsz
 A vígjátékon, amidőn belátod,
 Mi rettentő komoly csiny az egész.
 Mert míg szorúlt kebellel és remegve
 Kerűli minden a porrajzokat,
 Itt-ott kelepce áll, s a vakmerőt,
 Ki általlépi, véresen megejti.
 Ily dőreség áll, látod, szüntelen
 Utunkba, szentséges kegyeletűl
 Védő a már megalakúlt hatalmat. –

Tanítvány

 Ah, értlek, értlek, s így lesz-é örökre?

Ádám

 Egykor nevetni fognak az egészen.
 Az államférfit, kit nagynak neveztünk,
 Az ortodoxot, akit bámulánk, –
 Komédiásnak nézi az utókor,
 Ha a valódi nagyság lép helyébe,
 Az egyszerű és a természetes,
 Mely ott ugrat csupán, ahol gödör van,
 Ottan hagy útat, ahol nyílt a tér.
 S a tant, mely most őrültséghez vezet,
 Szövevényes voltával, akkoron,
 Bár nem tanúlja senki, minden érti.

Tanítvány

 Ez a nyelv hát az a megérthető,
 Melyen beszéltek az apostolok. –
 De hogyha minden más merő lom is,
 Ne vedd el a müvészetben hitem.
 S azt bétanulni mégiscsak szabály kell.

Ádám

 A művészetnek is legfőbb tökélye,
 Ha úgy elbú, hogy észre nem veszik.

Tanítvány

 Hát a rideg valónál álljak-é meg?
 Eszményesítés ad művünkbe lelket.

Ádám

 Igaz, igaz, az önt rá szellemet,
 A természettel mely egyenjogúvá
 Teszi s teremtett lénnyé érleli,
 Mi anélkűl csupán halott csinálmány.
 Attól ne tarts, hogy míg eszményesítsz,
 Kifogsz az élő nagy természeten.
 De a szabályt, a mintát hagyd pihenni.
 Kiben erő van és Isten lakik,
 Az szónokolni fog, vés vagy dalol,
 Ha lelke fáj, szívrázóan zokog,
 Mosolyg, ha a kéj mámorát alussza.
 S bár új utat tör, bizton célra ér. –
 Müvéből fog készítni új szabályt,
 Nyűgül talán, de szárnyakúl soha,
 Egy törpe fajnak az absztrakció. –

Tanítvány

 Óh, mit tegyek hát, mester, mondd nekem.
 Ki annyi éjt szenteltem a tudásnak,
 Csak a butával lettem-é egyenlő,
 És mind e munka elveszett hiába? –

Ádám

 El nem veszett, mert épp ez ád jogot,
 Most már megvetni minden csábjait.
 Ki még nem nézett a vésznek szemébe,
 Ha hátrál, gyáva. A próbált vitéz
 Bátran mellőzi a kötekedőt,
 Bátorságához nem férhet gyanú. –
 Fogd hát e sárgult pergamenteket,
 E fóliánsokat, miken penész űl,
 Dobd tűzre mind. Ezek feledtetik
 Saját lábunkon a járást velünk,
 És megkimélnek a gondolkodástól.
 Ezek viszik múlt századok hibáit
 Előitéletűl az új világba.
 A tűzre vélök! És ki a szabadba.
 Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal,
 Minő az erdő, míg az élet elfoly,
 Örömtelen poros szobafalak közt.
 Hosszúnak nézed-é az életet,
 Hogy sírodig teóriát tanulsz?
 Együtt mondunk bucsút az iskolának,
 Téged vezessen rózsás ifjuságod
 Örömhozó napsúgár- és dalokhoz;
 Engem vezess te, kétes szellemőr,
 Az új világba, mely fejlődni fog,
 Ha egy nagy ember eszméit megérti,
 S szabad szót ád a rejlő gondolatnak,
 Ledűlt romoknak átkozott porán. –



Hátra Kezdőlap Előre