Tizenharmadik szín

(Az űr. Földünk egy szelete a távolban látszik, mindig kisebbedve, mígnem csillagul tűnik csak fel, a többiek közé vegyülten. A szín félhomállyal kezdődik, mely vaksötétté válik lassankint. Ádám mint öreg, Luciferrel röpülve.)

Ádám

Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet?

Lucifer

Hát nem vágytál-e menten a salaktól,

Magasb körökbe, honnan, hogyha jól

Értettelek, rokon szellem beszédét

Hallottad?

Ádám

Az igaz, de ily ridegnek

Nem képzelém feléjök útamat.

E tér oly puszta, ollyan idegen,

Mint hogyha szentségsértő járna benne,

S  lelkemben két érzés küzdelme foly:

Érzem, mi hitvány a föld, hogy magas

Lelkem lezárja, s vágyom el köréből;

De visszasírok, fáj, hogy elszakadtam. –

Ah, Lucifer! Nézz csak földünkre vissza,

Először a virág tűnt el szemünkből,

Aztán az erdők rezgő lombjai;

A jól ismert táj száz kedves helyével

Jellem nélkűli síksággá lapúlt.

Mi érdekes volt, minden elmosódott.

Most már a szirt törpül le rossz görönggyé,

A villámterhes felhő, melyben ott lenn

Szent szózatot sejt a pór, s megriad,

Mi nyomorú párázattá silányúl.

A bömbölő tenger végetlene

Hová, hová lett? Szürke folt gyanánt áll

A gömbön, mely keringve elvegyűl

Milljó társ közt, s az volt egész világunk.

Óh, Lucifer! Aztán meg ő, meg ő – –

El kelle tőlünk annak is maradni? – –

Lucifer

Emelkedett szempontunkból, hiába,

Először a báj vész el, azután

A nagyság és erő, míg nem marad

Számunkra más, mint a rideg matézis. – –

Ádám

A csillagok megettünk elmaradnak,

S nem látok célt, nem érzek akadályt.

Szerelem és küzdés nélkűl mit ér

A lét. Hideg borzongat, Lucifer!

Lucifer

Ha eddig tartott csak nagy hősiséged,

Úgy térjünk vissza porban játszani.

Ádám

Ki mondja ezt? Előre hát, előre:

Csak addig fáj, míg végképp elszakad,

Mely a földhöz csatol, minden kötél. –

De hajh, mi ez, lélegzetem szorúl,

Erőm elhágy, eszméletem zavart,

Több volna-é mesénél Antaeusz,

Ki addig élt csak, míg a föld porával

Érintkezett?

A Föld Szellemének szava

Igen, több az mesénél.

Te ismersz már, a földnek szellemét,

Csak én lélegzem benned, tudhatod.

Itt a sorompó, eddig tart hatalmam,

Térj vissza, élsz – hágd át, megsemmisülsz,

Mint ázalag féreg, mely csöpp vizében

Fickándozik. – E csepp a föld neked. –

Ádám

Dacolok véled, hasztalan ijesztesz. –

Testem tiéd tán, lelkem az enyém,

A gondolat s igazság végtelen,

Előbb megvolt az, mint anyagvilágod.

A Föld Szellemének szava

Hiú ember! Próbáld, s szörnyet bukol.

Előbb való-e rózsánál az illat,

Alak a testnél s napnál a sugára?

Óh, hogyha látnád árva lelkedet

A végtelen űrben keringeni

Amint értelmet és kifejezést

Keres hiába, idegen világban,

S nem érez többé semmit és nem ért,

Megborzadnál. Mert minden felfogás

És minden érzés, mely benned feszűl, csak

Kisugárzása e csoport anyagnak,

Mit földednek hívsz, s mely, ha más leendne,

Nem létezhetnék többé, véled együtt. –

A szépet, rútat, üdvöt és pokolt

Csak szellememtől vontad el magadnak,

Mely kis hazádnak rendét lengi át. –

Óh, ami itten örökös igazság,

Egy más világban az tán képtelen,

És a lehetlen tán természetes.

A súly nem létez, a lét nem mozog,

Mi itten lég, az ott tán gondolat,

Mi itten fény, az ottan hang talán,

S jegecül tán, mi itten nőve nő. –

Ádám

Nem tántorítsz el, lelkem felfelé tör.

A Föld Szellemének szava

Ádám, Ádám, a végső perc közelg:

Térj vissza, a földön naggyá lehetsz,

Míg, hogyha a mindenség gyűrűjéből

Léted kitéped, el nem tűri Isten,

Hogy megközelítsd őt – s elront kicsínyűl. –

Ádám

Ugyis nem ront-e majd el a halál? –

A Föld Szellemének szava

A vén hazugság e hiú szavát

Ne mondd, ne mondd, itt a szellemvilágban –

Egész természet átborzadna tőle. –

Szentelt pecsét az, feltartá az Úr

Magának. A tudás almája sem

Törhette azt fel.

Ádám

Majd én feltöröm.

(Tovább repülnek. Ádám egy sikoltással megmerevül.)

Végem van! –

Lucifer

(kacagva)

Győzött hát a vén hazugság. –

(Amint Ádámot eltaszítja magától.)

E báb-istenség most már elkeringhet

Az űrben, új bolygóként, melyen újra

Számomra fog tán élet fejledezni. –

A Föld Szellemének szava

Korán e káröröm még, Lucifer!

Csak érinté az idegen világot,

Nem oly könnyű országomból kitörni. –

Honos szózat hív, térj, fiam, magadhoz!

Ádám

(eszmélve)

Élek megint. – Érzem, mert szenvedek,

De szenvedésem is édes nekem,

Oly iszonyatos az, megsemmisűlni. – – –

Óh, Lucifer! Vezess földemre vissza,

Hol oly sokat csatáztam hasztalan,

Csatázzam újra, és boldog leszek. –

Lucifer

S e sok próbára mégis azt hiszed,

Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan?

S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen

Gyermekkedély csak emberé lehet. –

Ádám

Korántse vonz ily dőre képzelet,

A célt, tudom, még százszor el nem érem.

Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?

A cél, megszünte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.

Lucifer

Valóban szép vigasz, már hogyha még

A harc eszméje volna legalább nagy,

De holnap gúnyolod, miért ma vívsz,

Gyermekjáték volt, ami lelkesített. –

Nem vérezél-e Chaeroneánál

A megbukott szabadság védletében,

És Constantinnal nem küzdél-é később,

Világuralmát hogy megalapítsd?

Nem vesztél-é el hitmártír gyanánt,

S később a tudománynak fegyverével

Nem álltál-é a hitnek ellenében?

Ádám

Igaz, igaz, de mindegy, bármi hitvány

Volt eszmém, akkor mégis lelkesített.

Emelt, és így nagy és szent eszme volt.

Mindegy, kereszt vagy túdomány, szabadság

Vagy nagyravágy formájában hatott-e,

Előre vitte az embernemet. –

Óh, vissza hát a földre, új csatára. –

Lucifer

S feledted-é már a tudós szavát;

Ki felszámolta, hogy négy ezredévre

Világod megfagy – a küzdés eláll?

Ádám

Ha tudományunk nem dacol vele.

De fog dacolni, érezem, tudom. –

Lucifer

S aztán? – Van-é küzdés, nagyság, erő,

A mesterkélt világban, mellyet az

Ész rendezett teóriáiból,

S melyet magad szemlélhetél imént. –

Ádám

Csak mentse meg a földet, – elmulik

Az is, mint minden, ami hívatását

Betölté, s akkor újra felmerűl

Az eszme, melly éltet lehel reája.

Vezess csak vissza, égek látni már,

A megmentett földön mi új tanért

Fogok fellelkesűlni. –

Lucifer

Vissza hát! –