Tizennegyedik szín

(Hóval és jéggel borított, hegyes, fátalan vidék. A nap mint veres, sugártalan golyó áll ködfoszlányok között. Kétes világosság. Az előtéren nehány korcs nyír, boróka és kúszófenyő-bokor között eszkimó viskó. Ádám mint egészen megtört aggastyán bot mellett jő lefelé a hegyekről Luciferrel.)

Ádám

 Mit járjuk e végetlen hóvilágot,
 Hol a halál néz ránk üres szemekkel,
 Csak egy-egy fóka ver zajt, vízbe bukva,
 Amint felretten lépteink zaján;
 Hol a növény is küzdni már kifáradt,
 Korcsúlt bokor leng a zúzmók között,
 S a hold vörös képpel néz köd megől
 Halál lámpájaként a sírgödörbe. –
 Oda vezess, hol pálmafák virúlnak,
 A napnak, illatoknak szép honába,
 Holott az ember lelke, erejének
 Öntudatára fejlődött egészen. –

Lucifer

 Ottan vagyunk. E vérgolyó napod.
 Lábunk alatt a föld egyenlítője. –
 A tudomány nem győzött végzetén. –

Ádám

 Szörnyű világ! – csupán meghalni jó.
 Nem sajnálandom, amit itt hagyok.
 Ah, Lucifer, ki egykor ottan álltam
 Az ember bölcsejénél, aki láttam,
 Mi nagy jövő reménye ringa benne,
 Ki annyi harcát mind végigcsatáztam,
 Ez órjás síron, melyre gyászlepelt
 A természet dobott, midőn merengek,
 Első, utolsó ember a világon:
 Szeretném tudni, hogy bukott fajom?
 Nemes küzdésben, nagyszerűen-é,
 Nyomorun-é, törpülve ízrül ízre,
 Nagyság nélkűl és könnyre érdemetlen.

Lucifer

 Ah, ah, hiú ha vagy nagy szellemedre –
 Amint nevezni már, úgy kedveled
 Azon erőt, mely a vért lükteti
 És ifjú keblet eszményért dagaszt:
 Ne kívánj állni végre mint tanú
 Saját halotti ágyadnál. – Ez óra
 Csodálatos átvizsgálása ám
 A gazda nélkül készült számvetésnek.
 A hagymázos láz elriasztja mind
 Az életláz csillámló képeit,
 Aztán ki tudja, melyik volt való.
 A végső hörgés kisszerű jaja
 Nagy gúnykacaj éltünk küzdelmire.

Ádám

 Miért nem vesztem hát el a magasban,
 Erőm és lelkem teljes érzetével,
 Inkább, mint így hallgatni önmagam
 Síríratát, mit egy szellem rideg
 Közönye tart, ki harcaimban és
 Halálomban nem osztozik velem. –

Lucifer

 Ismét fajodra ismerek könnyedben,
 Mellyel kiséred ébredésedet
 Kedvenc ábrándból tiszta felfogásra. –
 De nyúgodjál meg, hisz még él fajod.
 Nézd, ott is áll még egy embertanya,
 S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. –
(Egy eszkimó a galibából kilép, fókavadászatra felkészülten.)

Ádám

 E korcs alak, e torzkép volna-é
 Nagyságomnak bitor örököse?
 Mért hagytad látnom, Lucifer! Valóban
 A vígasz rosszabb, mint volt bánatom.

Eszkimó

 Léteznek hát mégiscsak istenek
 Felettünk? Ím, előttem megjelentek.
 De hát, ki tudja, jók vagy rosszak-e?
 Menekszem tőlük, az legbiztosabb.
 (Vissza akar vonulni.)

Lucifer

 Megállj egy szóra!

Eszkimó

 (leborulva)
 Kegyelem, uram!
 Az első fókát néked áldozom,
 Mit elfogok, csak hallgass meg, s ne ronts el.

Lucifer

 Hát ahhoz a fókához mily jogod van,
 Hogy éltével váltod meg a tiédet?

Eszkimó

 Hogy bírok véle: hisz látom, körűlem
 Miként eszi a férget fürge hal,
 Halat a fóka, a fókát meg én.

Lucifer

 S a nagy szellem veled táplálkozik.

Eszkimó

 Tudom, tudom, de a kicsíny időt,
 Melyben mozogni hágy kegyelmesen,
 Vásárolom meg véres áldozattal.

Ádám

 Mi gyáva nézlet!

Lucifer

 S mást tevél-e te?
 Az a különbség csak közöttetek,
 Hogy ő fókát, te embert áldozál
 Az istenségnek, melyet alkotál
 Saját képedre, mint ez az övére.

Eszkimó

 Látom, haragszol, és érzem, miért.
 Ínségemben hogy fel mertem sohajtni
 A nap jótékony istenéhez, aki
 Nem kér, csak ád, ki ős regénk szerint
 Itt is parancsolt egykor. – Óh, bocsáss meg,
 S elátkozom örökre.

Ádám

 Ím, nagy Isten,
 Tekints le és pirúlj, mi nyomorúlt,
 Akit remeknek alkotál, az ember! –

Eszkimó

 Nagyon haragszik társad, éhes ő is?

Lucifer

 Sőt, mert nem éhes, épp azért haragszik.

Ádám

 Mi helytelen faragsz rossz élceket!

Lucifer

 Igazság az, nem élc. Okoskodásod
 A jóllakotté, míg itt társadé
 Éhes gyomornak filozófiája.
 Okokkal egymást meg nem győzitek,
 De egyetérttek rögtön, hogyha te
 Kiéhezél, vagy ő majd jóllakott. –
 Igen, igen, akármint képzelődöl,
 Mindég az állat első bennetek,
 És csak midőn ezt birád csitítni,
 Eszmél az ember, hogy nagy gőgösen
 Megvesse azt, mi első lényege. –

Ádám

 Méltó beszéd hozzád, Lucifer, ez,
 Ki minden szentet kárörvendve vonsz
 A föld porába. Hát minden nagy eszme,
 Nemes cselekmény konyhánk gőze csak,
 Vagy oly körűlmény dőre magzata,
 Mit egytül egyig a hitvány anyag
 Nehány törvénye mozgat s tart lekötve? –

Lucifer

 S van-é különben? – Azt hiszed talán,
 Hogy Leonídász meghal a szorosban,
 Ha ahelyett, hogy barna levesével
 Táplálkozik olyan köztársaságban,
 Melynek még pénze sincs, lucullusi
 Villában issza édes mámorát
 Kelet minden kéjének? Vagy talán
 Brutus meghal, ha a szép Porciához
 Hazasiet, s a harc izgalmait
 Kiheveri egy jó ebéd után?
 Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség?
 Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt,
 Nem napvilág, szabadságérzet ezt,
 Átörökítve késő származékban,
 Alakban és szellemben önmagát?
 Hányan mondák, hogy számoltak magukkal,
 És felköték egy fára magukat.
 De ha leoldák hívatlan kezek,
 Az élet új érintkezése már
 Feledteté velök a számadást. –
 Ha nagy Hunyad nem méltó nép körében
 Jő a világra, hogyha szerecsen
 Sátornak árnya reszket bölcsején:
 Mi lesz első hőséből a keresztnek?
 Vagy Luther, hogyha pápa lessz esetleg.
 S Leó tanár egy német egyetemben:
 Ki tudja, nem reformál-é emez,
 S az sújtja átkát a dúló merészre?
 Mi lesz Napóleon, ha büszke útját
 Nem egy nép vére egyenlíti ki?
 Elposhad tán egy bűzhödt laktanyában. –

Ádám

(Lucifer száját befogva)
 Ne többet! – Mind, amit csak fejtegetsz,
 Oly egyszerűnek látszik, oly valónak:
 De annál károsabb. – A babona
 Bárgyút vakít csak, aki úgysem érzi
 A szellemet, mely köztünk hat, mozog;
 De testvérét felismerné a jobb, ha
 Rideg tanod számokkal meg nem ölné. –

Lucifer

 Beszélj tehát társaddal, meg nem árt
 Még egy kis lecke az önismeretből.

Ádám

 Sokan tengődtök-é még e vidéken?

Eszkimó

 Sokan bizon, többen, mint ujjamon
 Számíthatok. – Szomszédimat, igaz,
 Agyonverém már mind, de hasztalan,
 Mindég kerűlnek újak; s oly kevés
 A fóka-faj. – Ha isten vagy, tegyed,
 Könyörgök, hogy kevesb ember legyen
 S több fóka. –

Ádám

 Lucifer, jerünk, elég volt!

Lucifer

 No legalább tekintsük meg nejét.

Ádám

 Nem akarom meglátni, mert ha süllyedt
 A férfiú, szemünknek ronda látvány:
 De megvetést szül keblünkben csupán.
 A nő, ez eszmény, e megtestesűlt
 Költészet, hogyha süllyedt, torzalak lesz,
 Mely borzadályt szül. Menj, ne lássam őt.
(Ezalatt Lucifer Ádámot a kunyhó felé vonta, most az ajtót felrúgja, bent Éva, mint az eszkimó neje, látszik. Ádám mereven bámul a küszöbön állva.)

Lucifer

 Nem lelsz-e benne régi ismerősre?
 Öleld meg hát, hisz e becsűletes
 Ember halálba' sértve lesz, ha ily
 Tisztességet se gyakorolsz nején.

Ádám

 Öleljem ezt, ki egy Aspáziát
 Tarték karomban! Ezt, kiben derengni
 Látom megint annak vonásait,
 De úgy, mint hogyha csókjai között
 Állattá válna.

Eszkimó

(gunyhójába lépve)
 Nőm! vendégeink
 Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.
(Éva Ádám nyakába borul s a kunyhóba vonja.)

Éva

 Légy üdvözölve, idegen, pihenj meg!

Ádám

(bontakozva)
 Segítség, Lucifer! El innen, el,
 Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
 Ne lássam többé ádáz sorsomat:
 A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg:
 Dacoljak-é még Isten végzetével. –

Lucifer

 Ébredj hát, Ádám! álmod véget ért. –



Hátra Kezdőlap Előre