Tizenötödik szín

(A nézőhely átváltozik a harmadik szín pálmafás vidékévé. Ádám, ismét mint ifjú, még álomittasan kilép a gunyhóból, s álmélkodva körülnéz. Éva bent szunnyad. Lucifer a középen áll. Ragyogó nap.)

Ádám

Rettentő képek, óh, hová levétek?

Körűltem minden úgy él, úgy mosolyg,

Mint elhagyám, míg szívem megtörött.

Lucifer

Hiú ember! Hát azt kivánod-é,

Hogy a természet rendje felbomoljon,

Új üstökös ragyogjon éjeden,

Remegjen a föld, egy féreg ha elvesz? –

Ádám

Álmodtam-é csak, vagy most álmodom,

És átalán több-é, mint álom, a lét,

Egy percre, mely a holt anyagra száll,

Hogy azzal együtt végkép szétbomoljon?

Miért, miért e percnyi öntudat,

Hogy lássuk a nemlét borzalmait? –

Lucifer

Siránkozol? – Csupán a gyávaság

Fogadja el harc nélkül a csapást,

Mit elkerülni még hatalma van.

De a végzetnek örökös betűit

Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik

Miattuk az erős, azt nézve csak,

Hogy állhatand meg még alattuk is.

Ily végzet áll a történet felett,

Te eszköz vagy csak, melyet hajt előre. –

Ádám

Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.

Kiérdemeltem azt nagyon magamnak,

Lemondtam érte a paradicsomról.

Sokat tanúltam álomképeimből,

Kiábrándultam sokból, s most csupán

Tőlem függ, útam másképpen vezetni.

Lucifer

Ha a felejtés és örök remény

Nem volna a végzetnek frígyese,

Hogy, míg amaz hegeszti a sebet,

Ez szőnyeget von a mélység fölé,

S biztatva mondja: száz merész beléhullt,

Te léssz a boldog, aki átugorja. –

De látál, úgy-e, mint tudós, egyéb

Sok furcsaság közt oly bélférget is,

Mely vércsében s macskában bír csak élni,

S kifejlődése első korszakát

Mégiscsak az egérben töltheti.

Sem egy, sem más egér nincsen kitűzve

Érezni macska-, vércsekörmöket,

S mely óvatos, ki is kerűlheti,

Mint agg múlván ki házias körében.

De renditetlen törvény őrködik,

Hogy annyi jusson mégis ellenének,

Amennyi kell, hogy ezredek után

Még a puhány is éljen a világon. –

Az ember sincs egyénileg lekötve,

De az egész nem hordja láncait;

A lelkesűlés, mint ár, elragad,

Ma egy tárgyért, holnap másért megint.

A máglyának meglesznek martaléki,

S meglesznek, akik gúnyolódni fognak. –

S ki lajstromozza majd a számokat,

Következetes voltán bámuland

A sorsnak, mely házasságot, halált,

Bűnt és erényt arányosan vezet,

Hitet, őrűlést és öngyilkolást. –

Ádám

Megállj! Mi eszme villant meg fejemben –

Dacolhatok még, Isten, véled is.

Bár százszor mondja a sors: eddig élj,

Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek.

Nem egymagam vagyok még e világon?

Előttem e szirt, és alatta mély:

Egy ugrás, mint utolsó felvonás…

S azt mondom: vége a komédiának. –

Lucifer

Ah, vége, vége: mily badar beszéd!

Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?

Ezért láttál-e néhány ezredévet? –

Éva

Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el,

Utolsó csókod oly hideg vala,

S gond vagy harag van most is arcodon.

Úgy félek tőled…

Ádám

(továbbhaladva)

Mért is jársz utánam,

Mit leskelődöl lépteim után?

A férfiúnak, e világ urának,

Más dolga is van, mint hiú enyelgés.

Nő azt nem érti, s nyűgül van csupán.

(ellágyulva)

Mért nem szunnyadtál még csak egy kicsinyt:

Nehezebb lesz most már az áldozat,

Mit jövőnek hozni tartozom. –

Éva

Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán,

Mert ami eddig kétséges vala,

Most biztosítva áll már: a jövő. –

Ádám

Hogyan?

Éva

Tudom, fel fog mosolygni arcod,

Ha megsugom. De jöjj hát közelebb:

Anyának érzem, óh, Ádám, magam.

Ádám

(térdre esve)

Uram, legyőztél. Ím porban vagyok;

Nélkűled, ellened hiába vívok:

Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

Lucifer

Féreg! Feledted-é nagyságodat,

Melyet nekem köszönhetsz. –

Ádám

Hagyd el azt!

Hiú káprázat volt; ez nyúgalom!

Lucifer

S te, dőre asszony, mondd, mit kérkedel?

Fiad Édenben is bűnnel fogamzott,

Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

Éva

Ha úgy akarja Isten, majd fogamzik

Más a nyomorban, aki eltörűli,

Testvériséget hozván a világra. –

Lucifer

Fellázadsz-é, rabszolga, ellenem?

Fel a porból, állat.

Az Úr

A porba, szellem!

Előttem nincsen nagyság.

Lucifer

(görnyedezve)

Átok, átok!

Az Úr

Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,

Midőn látod, kegyembe veszlek újra.

Lucifer

(félre)

Mint látom, itt családi jelenet

Fejlődik, szép talán az érzelemnek,

De értelmemnek végtelen unalmas.

Legjobb elsompolyognom. (Indul.)

Az Úr

Lucifer!

Szavam van hozzád is, maradj tehát.

Te meg, fiam, beszéld el, hogy mi bánt úgy. –

Ádám

Uram! rettentő látások gyötörtek,

És nem tudom, mi bennök a való.

Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám:

E szűkhatáru lét-e mindenem,

Melynek küzdése közt lelkem szürődik,

Mint bor, hogy végre, amidőn kitisztúlt,

A földre öntsd, és béigya porond?

Vagy a nemes szeszt jobbra rendeléd?

Megy-é előbbre majdan fajzatom,

Nemesbedvén, hogy trónodhoz közelgjen,

Vagy, mint malomnak barma, holtra fárad,

S a körből, melyben jár, nem bír kitörni?

Van-é jutalma a nemes kebelnek,

Melyet kigúnyol vérhullásaért

A kislelkű tömeg? Világosíts fel,

S hálásan hordok bármi végzetet;

Csak nyerhetek cserémben, mert ezen

Bizonytalanság a pokol. –

Az Úr

Ne kérdd

Tovább a titkot, mit jótékonyan

Takart el istenkéz vágyó szemedtől.

Ha látnád, a földön múlékonyan

Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:

Erény nem volna itt szenvedni többé.

Ha látnád, a por lelkedet felissza:

Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt

Hogy a múló perc élvéről lemondj?

Míg most, jövőd ködön csillogva át,

Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,

Emel majd a végetlen érzete.

S ha ennek elragadna büszkesége,

Fog korlátozni az arasznyi lét.

És biztosítva áll nagyság, erény. –

Lucifer

(kacagva)

Valóban, melyre lépsz, dicső a pálya,

Nagyság s erény leszen tehát vezéred,

E két szó, mely csak úgy bír testesűlni,

Ha babona, előitélet és

Tudatlanság álland mellette őrt. –

Miért is kezdtem emberrel nagyot,

Ki sárból, napsugárból összegyúrva

Tudásra törpe és vakságra nagy. –

Ádám

Ne gúnyolj, óh, Lucifer, csak ne gúnyolj:

Láttam tudásod tiszta alkotását,

Nagyon hideg volt ottan e kebelnek. –

De, óh, Uram! Ki fog feltartani,

Hogy megmaradjak a helyes uton?

Elvontad tőlem a vezérkezet,

Hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.

Az Úr

Karod erős – szived emelkedett:

Végetlen a tér, mely munkára hív,

S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd

Szünetlenűl, mely visszaint s emel,

Csak azt kövesd. S ha tettdús életed

Zajában elnémúl ez égi szó,

E gyönge nő tisztább lelkűlete,

Az érdekek mocskától távolabb,

Meghallja azt, és szíverén keresztűl

Költészetté fog és dallá szürődni.

E két eszközzel álland oldalodnál,

Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,

Vigasztaló, mosolygó géniusz. –

Te, Lucifer meg, egy gyürű te is

Mindenségemben – működjél tovább:

Hideg tudásod, dőre tagadásod

Lesz az élesztő, mely forrásba hoz,

S eltántorítja bár – az mit se tesz –

Egy percre az embert, majd visszatér.

De bűnhődésed végtelen leend,

Szünetlen látva, hogy, mit rontni vágyol,

Szép és nemesnek új csírája lesz. –

Angyalok kara

Szabadon bűn és erény közt

Választhatni, mily nagy eszme,

S tudni mégis, hogy felettünk

Pajzsúl áll Isten kegyelme.

Tégy bátran hát, és ne bánd, ha

A tömeg hálátlan is lesz,

Mert ne azt tekintse célúl,

Önbecsét csak, ki nagyot tesz,

Szégyenelve tenni másképp;

És e szégyen öntudatja

A hitványat földre szegzi,

A dicsőet felragadja. –

Ámde útad felségében

Ne vakítson el a képzet,

Hogy, amit téssz, azt az Isten

Dicsőségére te végzed,

És ő éppen rád szorúlna,

Mint végzése eszközére:

Sőt, te nyertél tőle díszt, ha

Engedi, hogy tégy helyette. –

Éva

Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

Ádám

Gyanítom én is, és fogom követni.

Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –

Az Úr

Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!