...Mi, huszonötezer gácsországi földönfutók, árvák és betegek és fáradtak, hozzátok emeljük lankadt szavunkat, magyar parasztok. Úgy rendelkeztek, hogy hazánk helyett, melyet az ellenség dúlt föl, egy ideig hazánk legyen a ti földetek, a ti falutok. Szegényes, szerény vendégségbe megyünk hozzátok. Sárga ujjunkkal motozunk házikótok fakilincsén. Egy ital vizet kérünk meg egy vackot, hova lehajtsuk fejünket. Vagy még annyit se. Csak azt kérjük, ismerjetek meg bennünket. Lássátok meg arcunkban az ember arcát, szemünkben a testvért. Amikor pedig a falu határán ballagunk, rongyos, tarka batyunkkal, a dűlők táján, szóljatok rá a komondorokra, melyek lábikránkba akaszkodnak, és le akarják rólunk húzni a gúnyát, amit még nem egészen téptek le rólunk.

Ismeretlenül is ismerünk titeket, csöndes, nyugalmas, keleti parasztok. Olyanok vagytok, mint az áldott föld. És ahogy a föld mindig adott nekünk párnát meg derékaljat, mikor elájultunk a fáradalmaktól, ti sem tagadhatjátok meg tőlünk a békét. A föld, az nem rossz. Sohase lökött még vissza. Az a természete, hogy hagyja, hadd hulljon reá az, kinek esni rendeltetett. Úgy érezzük, ti is ilyenek vagytok. A fekete gerendák, a pirosan égő erdők, az ordító városok poklából hozzátok értünk, a magyar földre, a ti falutokba, és csak pihegni akarunk, lélegzetet venni, míg majd elvonul fejünk fölött a zivatar. Erre még nem jártak a hadak, és itt még nem hallották a végítélet kürtjeit. Kalászos aranytól volt terhes a róna, és már a csűrben a gabona. Csecsemőiteket az ablakokból nem dobták ki vad katonák. Hallgassatok meg minket.

Vagy hallottatok rémmeséket? Felejtsétek el. Éjjel fületekbe súgtak gonosz szájak boszorkányhistóriákat babonás igézetekről, rontó nézésről, halálos varázsról? Ne higgyétek. Felétek tartjuk vékony kezünket. Szúrjatok belé egy gombostűt, meglátjátok, abból is vér serked, forró, rubin vér, mely hasonló a tiétekhez. Beszéljetek a fiunkról, ki a kárpáti hegyeken áll, puskával a kezében, mint a ti fiatok, védve az ország sziklakapuját, és a mi szemünkben is sós nedvesség gyülemlik össze, mint a tiétekben. Tudjuk, hogy mi megértjük egymást. A falu gyertyafényes csendjében majd mesélhetünk. Ti ezeréves szenvedésről, és mi olyan szenvedésről, melynek évezredek se szabtak határt. Jobbágyi igánkat még nem vették le a vállunkról. Nálatok a nóta azt tartja, a magyar még akkor is sír, mikor vigad. Mi nem vigadunk sírva, mert sohase vigadunk. De mindig sírunk. Egyik költőnk, aki zsargon nyelven ír, azt mondja a zsidókról, hogy könny-milliomos. Könnyeken keresztül szólunk hozzátok, könnyek által beszélünk, és könnyek által mutatjuk meg ikersorsunkat. Ismeritek ti is a mérges ebeket, a göröngyöt, a tövist, a mostoha világmindenséget. Hiszen azt mondjátok: Szegény embert az ág is húzza.

Minden vagyonunk: néhány ruhadarab, pár imádságos könyv. Meg egy ütött-kopott esernyő. Ehhez még ragaszkodunk. Isten tudja, miért. Talán azért, mert nincs más egyebünk. Úgy viseljük, mint nemes ember a címerét. A nyomorunk, a nincstelenségünk címere ez. Jelenti az otthonunkat, melyet már nem láthatunk. Néha, mikor egy sáros, füstös állomáson várakozunk éjjel, hálásan szorítjuk meg az esernyő hideg fakampóját, és azt hisszük, hogy egy kéz, egy eleven kéz, mely kezünkbe kulcsolódik. Azt hisszük, hogy azoknak a keze, kik már hidegen alszanak a földben, azoknak a keze, kiket szerettünk, a feleségünk, a kislányaink keze, kik most futnak a széles föld hátán, ki tudja, hol. Mindig talpig feketében jártunk, akkor is, mikor mások cifrálkodtak. Minket nem ért készületlenül a világ nyomorúsága. Még csak át se kellett öltözködnünk gyászruhába.

A gácsországi zsidó áll most a küszöbötök előtt. Viaszfehér az arca, és a szemealja piros a könnyek savától. Ismeretien nektek ez az idegen? Nem, nem lehet ismeretlen. Mert ti minden szenvedést ismertek. Egy ősi vándor kopog, a század alélt vándora. Hátán háza, kebelén kenyere...

Azt mondják: órával a kezükben mentek ki az emberek a brémai kikötőbe. Hogy közeledett az idő, megnézték a naptárt meg az órát, és mindenki abbahagyta munkáját. Aztán várták a Deutschland-ot. Nem kevesebb nyugtalansággal, mint mi a pályaudvaron a bécsi gyorsot. Igaz, háború van, az óceán mély, és az ég magas, a hullámokban vascápák és acélfókák leskelődnek, s a hajóknak úgy kellett visszatérnie, harcolva minden négyzetméter vízért, bukva hullámok alatt, visszafojtott lélegzettel. Ezeket a körülményeket azonban eleve tudták, s el is intézték magukban, mikor a gumit és nikkelt szállító búvárhajó elindult. Azért várták, hogy visszajöjjön. És azért jött vissza, mert várták. Végre csak a német pontosságról van szó.

Pontosság: magam is megijedek a szótól, amit leírok. Kissé méltatlannak érzem. Ki is kell igazítanom a töltőtoll hibáját. A mai németek már nem pontosak. Csak a tegnapi németek voltak azok. A pontosság afféle kis nyárspolgári erény, mely a keltőórát az éjjeliszekrényre, az esernyőt a sarokba teszi, a kabátszárra szállingó porszemet pedig lepöccenti a hüvelykkel és a nagyujjal. Ez a pontosság már túlnő a keretein. Ha ennyi van egy kedves, derék tulajdonságból, az már oly adag, hogy más névvel kell illetni. Valamint a víznek is más és más a neve, aszerint, hogy utcán állong egy kátyúban vagy a földgolyó hatalmas medencéjében. Az egyik neve: pocséta, a másiké: óceán. Ilyen különbség van a régi és a mai német, a régi és a mai pontosság közt; az egyik német megszámolta: hány szőr van egy uszkár fülén, a másik a fehér vértesteket olvasta meg, az egyik pontosság feltalálta a hátvakarót, a másik a búvárhajót. Nem is kucorgásnak látszik már ez, akkora, hogy lendületnek keresztelhetjük el.

Alapjában a lehető legbecsesebb lelki tulajdonság. Az, hogy a német pontos, azt jelenti, hogy tudja, mit akar. Egyetlen nép lelke sincs annyira kigyomlálva, megmosdatva, kianalizálva. Ők igazán elmondhatják, hogy nincsenek mellék-, utó- és hátsó gondolataik. Régóta tudjuk, hogy a legtöbb halál tulajdonképpen afféle közvetett öngyilkosság. Az emberek öngyilkosok lesznek mások által, a körülmények, az úgynevezett véletlenek által, és lemondó taglejtéssel a kénytelenségre mutatnak, s míg belül tulajdonképpen örülnek, hogy elmenekülhetnek, azt hazudják, hogy nem tehettek egyebet. Csak az hal meg, aki akar. Azaz az hal meg, aki nem nagyon-nagyon akar élni. Mert élni kényelmetlen is. Nagyon nehéz, körültekintést és figyelmet követelő munka. Vannak öngyilkos népek is, melyek rossz szerződésekkel biztosítják maguk számára a hosszú, kellemetes veszteglést. Ennek a népnek azonban semmi oka meghalni, oka van élni. Azért győz, mert nagyon fázik a haláltól. Csak ezáltal érthetem meg a Deutschland kalandját. Ezerszer rendbe lehetett a búvárhajó minden szelepe és csavara, ma bizonyára a tenger fenekén van, ha a kapitányában nincs minden rendben - ahogy a hivatalos jelentés mondja -, ha ez a katona csak kicsikét is pihenni akar, ha csak kicsikét is kétkedik abban, hogy célhoz ér. Hiszen millió és millió alkalma akadt magát csínján, feltűnés nélkül nyugalomba küldetni, ellógni a halálba.

Ez azonban nem esett meg. Két hosszú év alatt egyetlenegyszer se fordult elő, hogy valamelyik német hadvezérnek vagy közkatonának eszébe jutott volna, hogy kibújjon az élet kötelezettsége alól, s hogy kissé szórakozott legyen, csak éppen annyira, hogy meghalhasson. Ezért történtek náluk csodák. A mai német történelem az úgynevezett csodák sorozata. Hihetetlen, hogy ez a hosszú-hosszú háború milyen szegény élményekben. Világszerte abbahagyták már a lapok a sebesültek és a hősök tapasztalatainak a közlését. Senki se tud újat mondani. A vér már szürkévé alvadt. De a németek olykor-olykor színpadi görögtűzzel világítják meg a borzalmak földjét és a halál vizeit. Ők ma a romantikusok. A romantika szó, mely a román népek nevét öleli úgy-ahogy magába, a germánoké. Valamikor - a hadjárat elején - a franciák is megpróbáltak ötletekkel operálni. Kis acélnyilakkal szerelték fel repülőjüket. De ötletesdijök hamar csütörtököt mondott. Most a regényes fajták, annak rendje és módja szerint, harcolnak, itt-ott eredményesen is, a német katona azonban a brüsszeli városháztéren ül, lengyel kastélyokban hál, Távol-Keleten csibukozik, kihíva az egész világot, fogadásokat köt, és a Deutschland, áttörve a páncélos hajók sokszoros erődgyűrűjét, órára, percre, másodpercre befut a brémai kikötőbe. Amit a román népek költői, a romantikusok, a regényesek megírtak, azt ők átélik és véghezviszik. A Deutschland visszatérése mindenesetre olyan tárgy, melyről szívesen írnának verses színjátékot Edmond Rostand is, Gabriele D'Annunzio is. Voilà, messieurs, a hajó, mely visszatér egy rácsapó rímre, ecco signori, a vizek vándora, Il Nave.

A németek valószínűen nem írnak róla verses színjátékot. Mert most az övék - a valóságban is - a romantika, a kék virág.

Ez az írás tele lesz anakronizmussal. Még arra sincs ideje-kedve az írójának, hogy utólag kigyomlálja a hibákat, és ügyeljen a nyelvjárásra vagy a stílus egységére. Azon az éjszakán történt, mikor senki se aludt ebben az országban. Vártuk a kolozsvári személyvonatot, az elsőt, melyen erdélyi menekülők jöttek. Este hatra kellett volna befutnia a Keleti pályaudvarra, de csak hajnali háromkor érkezett meg.

Nagyon lassan jött ez a vonat, mintha habozott volna, az állomás előtt, mintha köveket hozott volna, melyek megakasztották csikorgó és sziszegő kerekeit, vagy aranyat, mely mázsasúlyával ránehezedett és összeroskasztotta. Végül megállapodott. Az emberek nem siettek kiszállni. Sokáig kászálódtak ott fönn, a holmijukkal-mijükkel, és mikor már minden kezükben volt, vissza-visszanéztek, nem hagytak-e valamit a fülkében, a hálóban, nem felejtettek-e el valamit, ami mindennél fontosabb és édesebb. Megfigyeltem, mindenki visszatekintett, visszament a vonat felhágójához még egyszer, mielőtt a peron felé indult volna. Bódult fejjel, zsongó öntudattal azt hitték szegények, hogy elveszítettek valamit. Azt, ami mindennél fontosabb és édesebb.

Az éjszaka forró volt és nagy volt, nagyon nagy, mint a tenger. Egészen el lehetett veszni benne. A színe is aszfaltszürke és csillagtalan. Legalább úgy emlékszem, hogy ezen az éjszakán egyetlen csillag sem égett, lecsavarták, poros derengésben, üszkös, vörnyeges fémszállal rémlettek, alig láthatóan, mint a villanykörte, rövidzárlat előtt. Árnyékok beszéltek itt-ott a boltívek alatt. Parasztlányok mutatkoztak be, a nevük nélkül, úgy, hogy csak egy városnevet mondtak vagy a falujok nevét, mely még a térképen sincs meg, és mindig úgy kezdődik, hogy székely. Mintha valami ódon nemesi előnév lenne. Mindössze néhány újságíró fogadta őket meg korrektor meg nyomdász, kik a sistergő ólomtól nehéz levegőben elvégezték éjszakai munkájukat, és aztán eszükbe jutott ez a vonat, kijöttek ide, az olvasástól vörös szemmel, dagadt csuklóval, a sok tollforgatástól. Hogy teljes legyen a jelenvoltak névsora, meg kell még említeni egy fiatal nyelvésztanárt, erdélyi születésű székelyt, ki a Csik megyei nyelvjárással foglalkozik. Ő is itt tett-vett, szegényke, kocsikért futott, leterítette őszikabátját a földre, és a szája rángott a hangtalan izgalomtól.

Különben ránk is kevés szükség volt. A menekülő ösztönösen megtalálja helyét, a földre ül, a biztos földre, a szerencsétlenek pamlagára és nyoszolyájára, mely mindig nyájasan fogadja. Fél óra múltán, hogy a várótermeket bezárták, az állomás előtt egyszerre megmerevedett a imént még zsibongó kép. Aki errefelé ment, nem is sejtette, hogy a feketeség mögött valami lappang. Halálos csendben ültek a földön, a raktárak előtt levő asztalok mellett, a vendéglő székein, melyeket a pincérek jobb napokban a fölös vendégek számára állítottak oda az elutazóknak, hogy ne kelljen várakozniok. Olyan mozdulatlanok voltak, hogy azt hitted, alszanak. Ha azonban feléjük hajoltál, láttad a szemük bogarát meg a fehérjét, és megijedtél tőlük. Nézték egymást, szótlanul. Az éjjel sötétségét mérte tekintetük. Ez a tekintet pedig szinte érthetetlen volt, fáradt és eszelős. Újra örültek egymásnak, az élet újra ajándék volt. Az anya úgy nézett kisfiacskájára, mint aki másodszor megszülte, az apa egy élet előtt állott, a gyermek pedig pihegett és mélyeket lélegzett, vagy álmosan oldalt billentette fejecskéjét. Egy ismeretlen úrinő, kinek senki se tudta a nevét, gyászkalappal, lecsüngő fejjel, reggel óta az urát várta. Semmi mondanivalójuk nem akadt. Aki ennyit élt, az nem tud már beszélni, az élmények terhétől. Asszonyok és deres férfiak ujján - tétova fény - fel-felcsillogott a jegygyűrű aranykarikája.

Ennél a csillámnál vettem észre egy kopasz, tisztes, székely úriembert, gyógyszerészt, ki hajadonfőtt, felöltő nélkül ült az Isten éjszakájában. Még arra se volt ideje, hogy magával hozza a felöltőjét. Kiforgatta a zsebeit, és mutatta az erszényét. Nem sok pénz volt benne. Talán három korona, de lehet, hogy négy is. Találtam itt azonban egy barna pirost, utánfizetési bárca volt, nyugta egy korona pótdíjról, melyet a gyógyszerész úr annak rendje és módja szerint, a szabályzat értelmében megfizetett, minthogy jegyét nem a pályaudvaron váltotta meg, hanem már a kocsiban.

Hozzátartozik ehhez a képhez még az az asszony is, aki már órák hosszat álldogál az aszfalt peremén. Soha életemben ily szigorú asszonyfőt nem láttam. Szája feszes és vékony, szeme merev, kifejezés nélkül való, de virrasztó, éber, fürkésző, soha-nem-alvó szem, mint a bagolyé, és a tekintete tű, mely átfúr mindent. Fekete kendővel van bekötve a feje. A kendő csücskét előrehúzza, nehogy meglássák a szeme titkát. Nem szereti mutogatni e két félelmetes bagolyszemet. Vajon mit néz vele? Hiszen nincs itt semmi, csak néhány emeletes ház, csukott kapuval, leeresztett függönyökkel, egy kopár tér, villamossínek, vaspóznák döglött ívlámpákkal, batyuk, zsákokba varrt fehérneműk, szalmazsákok, faládák, bőröndök hegyláncolata meg emberek, kik hasonlóak hozzá. Előtte az aszfalton kuporog három kisfiú, öt-, négy- és kétévesek. A legnagyobbik szemén észreveszem az anyja tekintetét. Ő is úgy nézi a házakat, a teret, a sínt, a csomagok tornyát. A kisebbnek kalapja sincs. Valahol elgurult, kirepült a vonatból, vagy még a szobában maradt éjfélkor, mikor a riadót fújták. Szinte balladai komorsággal ülnek, háttérben az anyjuk, a szobor, és nem mozdulnak, nehogy elrontsák a csoport összhangját. Szemük száraz, a szülejük is velük van, de úgy érzem, hogy ezek a kis székelyek árvák és sírnak.

Három árva sír magában...

Én azt álmodtam, hogy vasárnap volt. Nagyon régi vasárnap lehetett, mert a napfény aranya már megbarnult, kikezdte az idő, itt-ott mintha a rozsda is mutatkozott volna rajtuk. Künn ültünk a kertünkben, a nádszékeken. Húgom a zongoraszobában tanulta a kromatikus skálát, öcsém letett egy könyvet, anyám pedig elmesélte, hogy holnap sült csirke lesz, tejfeles uborkasalátával. Vajon szeretem-e még a tejfeles uborkasalátát? Estefelé a cseléd meggyújtotta a lombok közt a villamos lámpát. Elolvastuk a helyi lapokat, és megtudtuk, hogy ősszel új színtársulat jön és A corneville-i harangok-kal nyit. Volt azonban egy izgalmas tudósítás is, hosszú, vastagon kiszínezett, kéthasábos. Előző napon a korcsmában a cselédbálon két parasztlegény összeveszett. Az egyik bicskát rántott, és beledöfte a másik mellébe, akit kórházba szállítottak. Azonnal kimosták a sebét, de az orvosok véleménye szerint a sebesült csak pár hónap múlva gyógyulhat fel. Kézről kézre járt az újság. Még a vacsoránál is erről beszéltünk. Hihetetlen, milyen rosszak az emberek. Lassanként a zongora is elhallgatott. A kertben motozott az éjszaka. Aztán egy tücsök, a gyepágyban, rázendített a maga kis, vékony kromatikus skálájára. Szorgalmasan gyakorolta magát, mint a művész, aki hangversenyre készül. Később a többi - az egész zenekar - is csatlakozott hozzá, és elkezdődött az együgyű koncert. Akkor még nem tudtuk, milyen szép. Mert mindnyájan ásítottunk.

Én azt álmodtam, hogy mosolyogtam. Velem együtt a többi emberek is. Most már nem emlékszem, milyen érzés az, a kép is csak homályosan rémlik, mint azok a hebehurgya rajzok, melyeket az iskolairkák üres lapjaira írunk, az elemi iskolában, a nevető emberről, akinek a szája fölfelé kunkorodik, ellentétben a síróéval, aki lefelé görbíti a száját. Nagyon különös fény tündökölt a szemekben. Csak most veszem észre, hogy évek óta nem láttam igazán mosolygó és nevető arcot. Lehet, hogy a nevetőizmok elsatnyulnak. Van már példa arra, hogy az emberi szervezet egyes részei - használat és gyakorlat híján - csökevénnyé válnak. A vakbél hajdan hivatást teljesített. Ma csak haszontalan gyoma testünknek. Úgy látszik, a mosoly, a nevetés sorsa is ez. Egykor a jövendő ember csak képekről tudja meg, hogy az őse még mosolygott. Én láttam az utolsó mosolyt, álmomban. Szeretném lepréselni egy imakönyvbe, szeretném üveg alá tenni, múzeumok számára, szeretném fölakasztani az ágyam fölé a mosoly hervadt koszorúját.

Én azt álmodtam, hogy a Nagy-Küküllő körül járkáltam, rekkenő délben, vidám kirándulókkal. Mentünk a völgyből föl a hegyek közé, turistabotokkal. Mindnyájan nagyon fiatalok voltunk. Harminckét fogunk szikrázott a napfényben, sűrű hajunk terhe nyomta fejünket, és röpültünk a boldogságtól. Az egyik lány szalmakalapjára gombostűvel feltűztünk egy öreg szarvasbogarat. Kék hegyi patakok szaladgáltak az úton. Vizük hűsítette a levegőt. Hirtelenül valami történt. Nem tudni, mi. A nap szürkén pislogott - egy ólomtányér -, dideregtünk a forróságban, reszkettünk, hebegtünk, mindenbe megbotlottunk. Jött egy hosszú, hosszú, hosszú alak, valami varázsló, egy gonosz orvos, aki megnézte a szembogarunk reflexét, és a fülünkbe súgta, hogy mind-mind, az egész társaság őrültek vagyunk. A rémület megdermesztette lábunkat. Nem tudtunk tovább menni. Akkor kényszerzubbonyt húzott mindnyájunkra, és sietve letuszkolt a hegyeken. Hiszen azokon a hegyeken már úgyse jár senki.

Én azt álmodtam, hogy a gyermekem éhes volt. Több nap óta nem evett, szegényke, semmit, arcocskája élettelen viaszfényben játszott, mint azoké a szenteké, kiket faluhelyen üvegbura alá szokás állítani, és kék szeme szinte fekete volt, parázsló, öreg. Tejet kért. Erre jöttek idegen katonák, kik ágya mellé támasztották puskájukat. Nem értették, mit akar. Hiába kiabálta feléjük az édes, egyetlen, puha magyar szót, a tej-et, mely olyan lágy, fehér, szelíd, olyan kifejező, hogy a puszta hangja is nyugtat és táplál. Egyik katona előkotort a bornyújából valami piszkos szótárfélét, és keresni kezdett benne, a zöld, csempe körmeivel, órákig keresett, anélkül hogy megtalálta volna, aztán egy üres poharat adtak a kezébe. A kisfiam rágta a poharat száraz szájával. Ezen pedig jóízűen hahotáztak - durva, harci röhejjel - az idegen katonák.

Én az álmodtam, hogy messze idegenből érkeztem, rongyosan, éhesen, kezemben kampós vándorbottal. Haza akartam menni, de első pillanatra nem ismertem ki magam. Valahogy össze voltak cserélve a körutak, az utcák, a terek. A Miatyánk utca mindjárt a pályaudvar mellett futott, és rossz nők sétáltak benne, a Lipót körút a budai oldalon húzódott végig, a Kékgolyó utca sötét platánjai a Magdolna utcában bólongtak, még a Duna is haránt feküdt a városon, s alulról fölfelé folyt, sokkal sebesebben, mint most, zavaros örvényekkel. Nagyon sokáig érkeztem haza. A zárba egyetlen kulcsom se illett. Minden ablak sötét volt. Órákig dörömböltem, míg ajtót nyitott egy öreg cseléd, akit nem ismertem. Végtelen folyosókon mentem végig, melyek tele voltak kis, szűk, számozott ajtókkal, csigalépcsőkön, melyek sehogy se akartak elfogyni, mintha toronyba vagy a föld mélyébe vezettek volna, pincéken, melyekben émelyegve kóválygott a rothadó zöldség szaga, szigorú szobákban, ahol csak gyalulatlan deszkaasztal állott, x-lábbal. Aztán újra vissza kellett fordulnom, a pincéken, a lépcsőn, a folyosókon át, megtenni még egyszer az utat. Vajon vége lesz-e? Már hajnalodott, mikor az öreg cseléd újra elém állt. Kérdőre vont, hogy mit keresek itten. Elővettem az okmányaim. Gúnyosan rázta a fejét. Egy tükröt tartott elém. Bozontos szakállam a mellemig ért. Nem ismertem meg önmagam. Kimentem az utcára, leültem egy sarokkőre, összetörtem az órám, és a szélbe hajigáltam minden emlékem. A névjegyem pedig széttéptem.

Én azt álmodtam, hogy lidérc feküdte meg a mellem. Kiabálni akartam, de nem tudtam. Halhatatlan verseket ordított a szájam, mely piros volt és nedves, mint egy szív, magyar szavakat, magyar rímeket, magyar szenvedést, de nem értette meg senki.

Én azt álmodtam, hogy kopaszra borotválták a fejem, és szegeket vertek - egyenként - a koponyámba. Körülöttem kövér bitangok mulattak, kiknek arany volt az óraláncuk, és arany volt a foguk.

Én azt álmodtam, hogy hiénák járkáltak az utcákon.

Én a keresztfáról álmodtam, a szegekről, a mártírok töviskoszorújáról, melyet vér aranyoz be.

Aki nagyon szomorú, hogy az ember csak olyan és annyi, amilyennek és amennyinek most mutatkozik, az menjen el vigasztalódni a színházba.

Falstaffot látja a színpadon, a sárga arcú haspókot, ki égetett cukrot nyel rövid lélegzete ellen, és a cukorbetegségét kezelteti. Kevély katonaruha feszül rajta. Mert alapjában háborús típus. Mikor az emberek költője megmintázta az utálat szobrát, a balkörmű erkölcsbírót, a fehér szakállú sátánt, gondoskodott arról, hogy méltó piedesztálra kerüljön, egy háborús korba helyezte, mely különösen kedvez az ilyen jelenségeknek. Ez a pöfeteg, ez a pacalzsák, ez a kövér tulok, ez a pünkösdi sült ökör kitűnően érzi magát a háborúban. Csakis benne érzi magát jól. Állandóan forgatja a cinkannát az eastcheapi csapszékben, olcsó lányokat ölelget, hideg kappancombokat csen. Nem tudom, hány bűn nyomja még a lelkét. Tolvaj, kerítő, katonaszabadító. Ennek tetejében szájas, háborús uszító. Nők kitartottja, selyemfiú, aki zsiványságból és heveny izzadásban hal meg, szétcsöpög, mint egy zsírgömböc. Minden testi fogyatékánál azonban irtózatosabb a szellemi lazasága, az, hogy neki minden mindegy, nincs meggyőződése, erkölcsi felelőssége, még csak zsiványbecsülete sem, csak fecseg-locsog, formátlanul, az aggkori elmegyengeség kedélyességével. Íme, a tiszta állat.

Vannak, akik kedvesnek tartják. Én bizony inkább a kolerát tartom annak. Szószaporasága úgy hat rám, mint a gyász. Benne látom tetőzni a shakespeare-i pesszimizmust. Lear királyban és Falstaffban. Ha idáig juthat az ember, mélyebbre, mint a majom és a disznó, vajon mit ér általában? Meg kell döbbennünk, hogy ez a költő, ki az ormokat és a csillagokat oly világosan látta, mennyire ismerte a salakot és a sarat, mely a közönséges emberekben lakozik. Ma eszmélünk erre, hogy a világfelfordulásban az emberek szennyesét kiteregetik az utcára, a háború irtózatában, hogy színről színre szemléljük a titkos bűnöket és az aljas ösztönöket, melyeket - sok a munka - tulajdonosaik már leplezni se igyekeznek. Shakespeare borzongató a kísértetlátásában. De ha szellemeket hoz színre, vagy felnyitja a halottak vértelen száját, akkor se oly mély, akkor se oly titokzatos, mint mikor e kis és gonosz embereket vallatja. Ez a polgári misztikuma páratlan. Humora alázatossá tette. Észrevette a porszemet is, a bibircsót is, a semmit is. Nemcsak a nagy, túlságos-nagy dolgokat tudta egyszerűsíteni és összefogni, de szeme - mint óriás nagyító - meglátta a legkisebb morzsát is. Valahogy a szűk homlokok mögé férkőzött, a garádicsosan nyírt, töksi koponyák alá, és megnézte, mi van bennük, s ettől a látványtól annyira megrémült, hogy elfelejtett ordítani, és megtanult nevetni. Mert csak a kétségbeesés nevethet így.

Hiszen erről a haszonleső, gyáva toborzóról, ki mosolyogva küldi halálba az embereket, alapjában tragédiát kellene írni. Arra azonban még a shakespeare-i toll is gyenge. A tragikus humor mellékútján lehet csak megközelíteni, rózsás ködöt kell köréje vonni, hogy elviselhessük. Mellette pedig két hivatalos személy, két falusi bíró. Ennél birkább birkákat még nem láttunk. Nem hisszük, hogy az írója szerette volna őket. Minden róluk írt szava tőrdöfés. Ezek kormányozzák és igazgatják a világot? Sajnos, csak ezek. Nem emlékszünk, hogy Shakespeare rokonszenves bürokratákat rajzolt volna, pudvás szívüket és híg agyvelejüket már akkor felismerte és megvetette. Mikor a hamleti magánbeszédben felsorolja, hogy miért nem érdemes élni, nem felejti ki a hivatalnak packázásait sem. Semmit se értenek meg. Még a hétköznapi dolgokat se. Az egyik falusi bíró kezébe kerül ez a szó: halál. Játszik vele, mint gyermek az üvegklárissal. Igaz, hogy meghalunk, kétségtelen, de mennyiért lehet venni egy jármos ökröt? Falstaff, természetesen velük tart, a tekintéllyel, és ez gyönyörűen megkoronázza egyéb jellemvonásait.

Valaki azt kérdi: hihetett-e bennünk, emberekben, ez a régi költő, a haladásban, mely előrelendíti az emberiséget, a jóságban, melynek önmagában van az értelme? Egy jel se mutat erre. Minden csak megismétlődik a földgolyón, és tárgya a legjobbak és a legkiválóbbak szíve is. Ha lenne haladás, akkor ma nem találnánk időszerűnek a falstaffi alakot meg a két falusi bírót, de úgy tekintenénk rájuk, mint múzeumi régiségekre. Aki megalkotta őket, érezte, hogy ezek a csip-csup szörnyek biztosítják a földön a gonoszság uralmát, a háborút, s azt is érezte, hogy rajtunk, embereken, nemigen lehet segíteni. Le is vette rólunk a kezét. Messze-messze mindentől egy erkölcsi nihilizmus tisztaságából nézett a világra. Különvéleményt jelentett be vele szemben, mert költő volt.

Ha elolvassuk az újságokat, és fásultan meredünk magunk elé, gondoljunk erre. Javítani már nem lehet, csak szatírát írni és nevetni, mint az angol költő. Ebben azonban hatalmasabb tiltakozás van, mint az ordításban. A shakespeare-i nevetés egy reneszánsz szót harsog felénk, mely - úgy rémlik - teljesen kikopott már a mai szótárakból. Ezt a szót: én.

Már nem úgy búcsúzunk, mint annak előtte.

Ó, az első búcsúzások, a pályaudvarok üvegkalitkájában. Úgy emlékszünk vissza azokra, mint valami izgatott birkózásokra. Megragadtuk a felsőkart vagy a fejet, és az utolsó pillanatban még beugrottunk a kocsiba is. Csörgött a kard a katona oldalán, ki elment, és hirtelenül ellenségünknek láttuk őt. Mért okozol annyi fájdalmat, a szelíd nézéseddel? Dühösen nekiestünk a szájának a szájunkkal. Karunkkal pedig meg akartuk kötni, mint valami vastag hajókötéllel. A vasutas - kezében kis lámpával - tapintatosan figyelmeztetett, hogy végezzünk. De aztán mégis úgy kellett szétválasztani bennünket, akár a verekedőket.

Most, hogy itt bukdácsolok a pályaudvaron, magam is búcsúzásra készen, kezemen egy csomaggal, elém rémlik ez a kép, de már tiszteletes távolból, fátyolosan, majdnem úgy, mint egy történelmi emlék.

Szinte nem is tudom megérteni. Csakugyan, nagyon megváltoztunk e két hosszú év alatt. Volt ennek a háborúnak, helyesebben az érzéseink körének több, egymástól élesen elválasztható korszaka. Az az idő, melyből a föntebbi kis korkép való, a regényes jelzést viselheti, mely jórészt olvasmányok és elméletek hatása alatt minden szikrára lobot vetett, és tapasztalat híján főképp a képzeletre támaszkodott, mely a jót és rosszat egyformán nagyítja. Akkor még érzelmesek is voltunk. Nem sokáig. Akadtak pedig háborús bölcsek, kik a kezdet kezdetén megjósolták, hogy a közös szenvedés által egyre közelebb rokonai leszünk egymásnak, és finomság tekintetében majd úgy viszonylunk régi magunkhoz, ki még a békében élt, mint a kőkorszak barbárja a tizennyolcadikbeli márkihoz.

Soha ennyire nem csaltak vagy nem csalatkoztak még próféták. Nem tudom, atyafinak vallja-e magát az a két szegény asszony, ki reggel utcán ácsorog a bolt előtt egy kis zsírért. Tekintetükből azt látom, hogy becsületes őszinteséggel kívánják egymás halálát. Ami pedig az érzések elfinomodását illeti, nyilvánvaló, hogy mindnyájan eldurvultunk. Kénytelenek voltunk vele. Az emberi szervezet mindig a maga módján védekezik a romboló külső hatások ellen. Csak annyit vesz fel, amennyit elbír. Idegrendszerünk így ösztönösen elfelejtett érezni. Eleinte - irtózatos megrázkódtatással - követni akarta az eseményeket. Aztán önmagát érzéstelenítette, a világba nyúló, meztelenül sajgó idegszál elzsongította magát a közönnyel, a bölcselettel és egyéb természetes hódítókkal, melyet házilag termelt. A novokain se hat jobban. Ha a béke régi mértéke szerint éreznénk, akkor ma már minden ember belepusztult volna abba, hogy nem közönyös. Hogy a líra se virágzik úgy, mint valaha, annak is itt a magyarázata. A költő, az érzések munkása, ki egykor rezzenékeny ideghúrozattal vett fel minden neszt, és rokonérzést gerjesztett benne a klinika kapuja előtt várakozó beteg anyóka is, az óriási tömegszenvedéssel szemben gyengének érzi magát. Ösztönünk mindig nagyon okos. Sohase vállalunk magunkra a lelki teherbírásunknál nagyobb feladatot. A test akkor még az őrületet is előidézi inkább mesterségesen, semhogy kénytelen legyen valamit megérteni, ami már elviselhetetlen a számára. Úgy, mint az, aki - hogy megmentsen valamit - felgyújtja a saját házát.

Figyelem önmagam, mért hat rám ez a válás, szegény kísérleti nyúlra, ki a pályaudvar üvegburája alatt vergődöm. Lesem a többieket is, kik, mint én, már nem először búcsúzkodnak. Meg lehet állapítani, hogy ma már mindenkinek van bizonyos rendje-módja. Sehol se látni többé szenvedélyes taglejtéseket. Hiszen azóta egy világtörténelmi kor zajlott le. Naponta eljártunk a szenvedés iskolájába. Szorgalmi jegyet, jó bizonyítványt kaptunk, és megtanultunk szenvedni, tüntetés nélkül, önmagunknak, elnémulni, mikor kiáltani akartunk volna és beleharapni kemény fogakkal a zsebkendő csücskébe. Már nem az az ismeretlen méreg a fájdalom, mint valaha. Vegyészei vagyunk a fájdalomnak. Tudjuk a hatását, adagokra osztjuk, felaprózzuk és eltesszük későbbre. Egyelőre csak közönyös dolgokról beszélünk. Elfoglaltad a helyed? Álmos vagy? Van aprópénzed? Kérdésünkre nem várunk és nem is kapunk választ. Ők is tudják - a kérdezettek -, hogy mást akartunk mondani, azt, amire ők gondoltak. Egy szcénát látnak maguk előtt, melynek mi is, ők is szereplői. Ennek a képnek a címe: Búcsú.

Végre megdöccen a vonat. Nagyon lassan megy még. Szinte lépést lehet vele tartani. Mi pedig megindulunk lenn a pályaudvaron, valami vak és tétova elhatározással, hogy ezt a vonatot követjük, gyalog, egész az orosz hósivatagokig. Erről még most se tudtunk leszokni. Menetelünk a vonattal, egy-kettő, egy-kettő, egyre gyorsabban, ameddig lehet, majdnem szaladunk már. Valahogy szeretnénk versenyt futni a sorssal. Egyszerre azonban - egy nagyon rövid és nagyon fárasztó pillanatban - belátjuk, hogy a sors gyorsabb nálunk, és akkor mi, apró férgek, kik e szörnyű járműre csimpaszkodtunk, lehullunk - tehetetlenül - a földre. Álomtól részegen tekintünk magunk köré. Igazán csak most vesszük észre társainkat, mert eddig saját fájdalmunkkal bíbelődtünk. Látjuk, hogy a többiek is hasonlók hozzánk, és sokan vannak. Akár a síró szobrok, állanak az aszfalt szalagján, mozdulatlanul. Csak ez a hangtalan, néma szertartás maradt meg. Mindenki emészti a fájdalmát. Úgy rémlik, nagy-nagy munka az. Az arcok alig szomorúak, inkább elfoglaltak, mint azoké, kik elintéznek valamit, vagy egy papírlap fölé hajolva bonyolult számtani műveletet oldanak meg. Mert tulajdonképpen most kell elintéznünk a jövőnket, ki kell számítanunk, milyen lesz az életünk, nélkülök. Öt vagy tíz percig tart ez a révület. A pályaudvarok személyzete jól ismeri őket, tisztelettel kikerüli és nem bolygatja magányukat. Még akkor se ocsúdnak fel, hogy már mennek. Csetelnek-botolnak a színes lámpák közt, a kénsárga mozdonyfellegekben, és arcuk még mindig olyan, mint az alvóké vagy a számolóké. Bizonyára maguk se tudják, hogy mennek. Szertárakba nyitnak be, raktárakba tévednek. Egy vasutas néz fel ilyenkor, és azt mondja nekik: "Arra van, kérem, a kijárat".

Csak akkor ébrednek fel.

Naponta nézem a dohánytőzsde előtt azokat, kik egy kis füstért ácsorognak óraszámra. Hiába kárörvend az ellenséges sajtó. Meg kell állapítani, hogy a várakozók még mindig örvendetesen sápadtak, szemük alja piros, köhögnek, szóval az idült nikotinmérgezés jeleit mutatják. Nálunk nincs dohány? Tessék erre a sok göthös emberre nézni. Nem csalás vagy szemfényvesztés, de valóság, hogy mind a dohány betegei. Az ellenséges lapok gyakran emlegetik, hogy a központi hatalmak alattvalóit sikerült soványító kúrára fogni. Szó sincs róla. Ha a cukorra, zsírra, lisztre várakozó tömeget tárgyilagosan vesszük szemügyre, nem lehet mondani, hogy az emberek megsoványodtak a szükség két éve alatt, itt-ott igen jó húsban levő kövér embereket is látni, még pirospozsgás arcokra is akadunk. Ha pedig azzal kérkednek ott túl, hogy kialudt a csibukunk, nem kevesebb diadallal mutatunk e halovány, rezgő pillájú dohányosokra, kik még mindig meg tudják szerezni a maguk mindennapi mérgét. Vannak egészségeseink, és vannak betegeink. Akik egészségesek akarnak lenni, egészségesek, akik betegek akarnak lenni, azok betegek.

Különös és tanulságos gondolatokat gerjeszt bennünk a dohányszükség. Az állam a múltban egyszerűen megtilthatta volna a dohány élvezetét minden alattvalójának, kiket más alkalommal gyakran tenyerén hordoz, s különösen félti drága egészségüket. Orvosok véleménye szerint a nikotin gyilkos méreg. A többi mérgeket könnyűszerrel ki lehet kergetni, kiseprűzni a szervezetből, a nikotint azonban soha. Az lerakódik belénk, vastagon és nyálasan, mint az a mákszerű, paprikaerős mocsok, melyet pipaszárunkban lelünk, és előbb-utóbb elvégzi romboló hatását. Ki tudja, hány öt, tíz vagy húsz évvel rövidül meg a pipás ember élete. Az állam előrelátó és gondoskodó belátástól vezettetve a patikák dobozaiba és üvegeibe száműzhette volna a nikotint, akár a szaharint vagy az ópiumot vagy a morfiumot, melyet csak receptre, orvosi rendelésre szolgáltatnának ki, bizonyos indokolt esetekben, a renyhe gyomor megjavítására. Azt mondják, hogy elősegíti az emésztést, és ezért tűrik meg. Kissé sántának találjuk az indokolást. Bizonyos magas szempontból az ópium vagy a morfium is hasznos, az is korrigálja a világnézetet, és sok szerencsétlen emberrel szépnek, helyesnek, izgatónak láttatja a világot, melyről különben, józan fejjel, a lehető legrosszabb véleménnyel vannak. Ma - tisztán egy rendelet folytán - az ópiumszívó bűnös, a dohányos ellenben kedves polgár. De el tudom képzelni, hogy a kormányok erőteljes fellépése folytán a nikotin is rém-mé válhatott volna, a dohányzók cserepes szájára, füstös-fekete fogaira úgy tekintettünk volna, mint az ópiumélvezők bandzsal szemére, és az, ami ma a kedély és a higgadt rend képe, a füstös kávéház, a morfiumos barlangok ernyedt, kéjes, bűnt lehelő hangulatát idézte volna elénk.

Sokszor is csodálkozom azon, hogy mostanában jelentések látnak napvilágot, melyek a dohányról, erről a káros fényűzési cikkről szólnak, s hogy biztosítani igyekeznek a közönséget, hogy a dohányhiány csak múló jellegű, vagy pedig vigasztalják, általános igazságokkal. Hiszen az állam mindenható, és ugyanezzel a joggal és fáradsággal szólhatna így is alattvalóihoz: "Kedves fiaim, eddig dohányoztatok, ezentúl azonban le kell mondanotok a füstről. Aki vonakodik, azt két-három évi börtön tanítja majd meg, mennyire üdvös a dohányzástól való tartózkodás. Én magam, ki eddig árusítója voltam a dohánynak, jó példával járok elöl, lemondok a dohánytőzsdéről, legfelsőbb akaratommal pedig bűnnek jelentem ki a pipázást, és csak a hidegszájú embert ismerem el jó állampolgárnak, ki e káros szenvedély nélkül él, eszik-iszik és szaporodik."

Valójában nagyszerű egészségügyi intézkedés lenne, melyet most a kényszerűség pillanatában kellene végrehajtani. A dolog azonban nem olyan egyszerű. Schopenhauer mindig szenvedélyesen gyűlölte a dohányzókat. Bölcseleti munkáiban sokszor lehet olvasni a dohányzók elleni kifakadásokat. Mikor érvek kellettek számára az emberi korlátoltságra és ostobaságra, sohase mulasztotta el felemlíteni, milyen hitvány lény lehet az, ki fogai közé égő rudacskákat szorít, egész nap azokat rágcsálja, és nyomban elveszti munkakedvét, boldogtalanná, búskomorrá válik, mihelyt kiveszik a szájából. Ellenben a német bölcs itt önmagával jutott ellentmondásba. Mert azt világosan látta, hogy az emberek a szenvedélyeikért élnek. Egyesek szenvedélye az, hogy szenvedélyesen dohányoznak, másoké pedig az, hogy szenvedélyesen szidják a szenvedélyes dohányzókat. A megélhetés miatt dolgozunk, de igazán a dohányért, a borért, a parfümért vagyunk. Nincs olyan nyomorult, ki ne talált volna magának valami szenvedélyt. Aki nem gyűjt érmet, az bélyeget gyűjt, aki nem gyűjt bélyeget, az az utcán heverő cigarettatokokról fejti le a selyempapírt, aki ezt se gyűjt, az gombot, kolompot, kaptafát gyűjt. "A fölösleges nagyon szükséges dolog." Tegyük azonban hozzá, hogy a haszontalan is nagyon hasznos. Mindenki, még az omnibuszkocsis is legtöbbet a szenvedélyére költ. Sok háború indult már meg a gabona meg a sertés miatt, de nem szabad feledni a kínai ópiumháborút, mely gyászba borított millió és millió családot, s a keleti méreg miatt forgatta ki sarkaiból a világot. Ma is háborúban élünk, olyan korban, melynek nincs érkezése latra vetni a lélek remegéseit, csak a csontot, bőrt, követ mázsálja le durva mérlegén. Ez a kor azonban egyre jobban számol a füsttel is. Valaha a békében azt hittük, hogy a füst semmi. Most látjuk be, hogy sokkal-sokkal több, mint a valami.

Kínában mindennap a halottak napja. Minden eleven ember rabja a halottaknak. Ebben a vén, konzervatív országban az életet szinte megállítja a halál. A jámbor kínai állandóan sírokat látogat, tarackokat durrogtat, füstöl a halottak tiszteletére, és malacot, rizset, mandolát visz nekik enni. Évezredek óta látják, hogy a halottak nem esznek - legföllebb a temetőcsőszök meg az utcagyerekek -, de azért nem tudnak eltérni az ősi szokástól, és a kínai nem egy embernek érzi magát, hanem láncszemnek egy hosszú-hosszú láncban, a sok száz ősapa folytatásának. Valaha a pogányok is megvendégelték halottjaikat. Eleinte természetben adták át a táplálékot, később - gyakorlatias érzékkel - a sírkőre vésték. Azt nem lehetett megenni, de ellopni sem.

A mi háromszázhatvanöt napunkból csak egy nap jutott a halottaknak. És az idén félig-meddig ezt az egy napot is elvették tőlük, a virág drága, nem vittünk virágot, s a sírok kivilágítását rendeletben tiltották meg. Én európai ember vagyok. Abban különbözöm az ázsiai barbártól, hogy csöppet se szomorít el ez a rendelet, és nem értem a sopánkodókat, kik érzelmes írásokban siratják a régi kivilágított temetőt. Benn ülök a szobámban. Ha a halottjaimra gondolok, akkor a szoba is temetővé válik. Eszembe jut, hogy nagyapámnak kék volt a szeme, és nagyanyám - kis, törékeny asszonyka - állandóan lila ruhában járt, melyet apró, alig látható világminták díszítettek. Ez az én temetőjárásom. Ki tudja, képes lennék-e így gyászolni a temetőben? Mert nálunk a halottak is élnek. Kínában pedig az élők is szolgái a halálnak. Nem volt eddig e hosszú-hosszú háborúnak meghatóbb mozzanata. Mikor az élet eltűnőben van, a halottak szolgái az életnek, reánk testálják azt a kis meleget és fényt, melyet nekik szántunk, és segítenek élni. A temető, a kopár, meddő mező virágozni kezd nekünk.

Elmegyek a temető mellett, látom, hogy ott sötét van ma is. Csodálkozva tekintek a fekete rácsokra, mint vendég a barátja ablakára, melyben nem ég a lámpa. Azok, akiket keresek, nincsenek itthon és nem fogadnak? Dehogyisnem. Csak a mi barbár szemünk látja szomorúnak ezt a sötétséget. Az ő sötétségük rózsás, átlátszó és tündöklő. Nincs szükségük a gyertyánkra, amint egykor érintetlenül hagyták azt a korsó vizet és gyümölcsöstálat is, melyet a sír mellé tettek az ittmaradtak. Ők mindezekről lemondhatnak, mert övék az az öröm, az a láz, szabadság, hogy nincsenek, és névtelenek, mint a porszemek vagy a fűszálak a mezőn. Nekünk hagyják alamizsnául a fényt, kik még vagyunk, a szegényeknek, hogy megvilágosítsák kunyhójukat, és kezükben ezzel a lobogó gyertyával megtalálják azt a kaput, melyen ők már áthaladtak. A mi sötétségünk olyan sötét, hogy csak a fény hat rajta keresztül, mely éles és bántó, mint a fájdalom nyilallása.

Kürti József tragikumától nem tudunk szabadulni, napok múltán sem. Elfacsarodó szívvel tekintünk ez egyedülvaló színész után, ki egy estén a színpadon részben a bán, részben pedig a saját tragédiáját játszotta el - mind a kettő magyar tragédia! -, s öt irtózatos felvonáson át még a szerepe szavait beszélve, még a hős görcsös rángásait mímelve, már-már azonban saját fájdalmát kiabálva, megőrült. Nem ismerek színésztragédiát, melyben a valóság és a játék mivolta ily tömörítetten és jelképes erővel robban elénk. Molière A képzelt beteg előadása után halt meg, a saját vérétől bemocskoltan, Egressynek is ravatala volt a színpad, de a halál mindkettőnél csak az utolsó pillanatban jelentkezett. Itt egész este kísértett. Összekuszálta a szavakat, s a színpadi kard élén is az elmúlás reszketett. Ezért nem tartom ledérségnek, hogy annyit ír erről a mély tragédiáról a sajtó, és annyit beszélnek az emberek. Az omnibuszon, ahol jöttem, ma reggel is csak erről folyt szó. Túl a szeretetünk gyászán és a részvét fájdalmán értjük meg, mért hat ránk a kísérteties előadás emléke oly dermesztő varázzsal.

A színpadon, ahol minden szemfényvesztés, egy estén megjelent a játék ősi ellensége, a valóság. Maguk a színészek küzdenek is ellene, minden módon, akár komikus, akár tragikus alakban nyilatkozik meg. Mert mind a kettő egyformán zavarja a művészet egységét. Semmiféle ötlet vagy tréfa nem kacagtat meg annyira, mint egy vendégbajusz földre hullása, és semmi, még a zengő tragikum sem annyira szívbe markoló, mint a tragikus álarc félrecsúszása, két igazán szenvedő szem feltündöklése. A színpadra nem is engedik a valóságot. Pezsgőt, bort, kávét még töltenek a színészek poharába, de rájuk magukra - a gyúlékony emberi anyagra - nagyon vigyáznak, s rendelettel, pénzbüntetéssel tiltják el a színpadon való csókot. Nagyon helyesen, mert a színész, az ember itt alig van beszámítható állapotban. Sokan vallották már be, hogy állandó lámpalázuk van. Nem a műkedvelő szepegése ez, de az a láz, mely képessé teszi őket játszani, az a láz, mely a költő révülete, az a láz, mely elfeledteti velük a származási lapjukat. Egy színésztől hallottam, hogy évtizedes gyakorlat után is, kezében a mesterségbeli biztossággal, mindig ájuló szorongás markolja meg a szívét, mihelyt a lámpák elé lép. Majdnem kényszerképzetei vannak. Azt hiszi, hogy egyszerre valami kimondhatatlan történik, botrány, vagy akaratlanul is olyat tesz, mely összedönti a világot, azt a festett világot, mely számára ott és akkor a világ. Ennek a félelemnek azonban örül. Általa kap erőt. Elveszti polgári ösztöneit, s a színész alvajáró biztonságával mozog, szinte egy képzeleti síkon, behunyt szemmel, bátor kézzel üti meg a hangokat az emberi beszéd billentyűzetén. A hétköznapi értelemben alig tud magáról. Felsebzi a kezét, vagy szálka megy a körme alá, vagy megüti magát, és csak a függöny legördülése után veszi észre, hogy vérzik, mint a katona, az ütközet elmúltával. Ki hallotta a döntő bemutatók lármáját, az imát és a káromkodást, ki látta a képet, mikor már játszik a zene, és a színészek idegesen ugranak ki öltözőjükből, fehér szájjal és az izgalomtól égő füllel? Most e tragikus előadással kapcsolatban heves sajtópárbaj folyik két színész között. Az egyik azzal vádolja a másikat, hogy a játék dühében kitörte a karját. Mégis, igazi csontra, igazi vérre megy a játék.

Ez azonban rendes körülmények közt el van takarva a nézők szeme elől. Egy estén felborult a spanyolfal, és lehullott a maszk. Irtózatos az, amit láttunk, egy életet láttunk, s könny öntötte el arcunkat. A hős tőre előtt nem színlelt sápadtsággal tántorodtak vissza a színésznők, és egyik jelenetben úgy szorított meg egy kis statisztagyermeket, hogy az sírva fakadt. A színész igazán át volt öltözve. Olyan köntösbe, melyet eddig sohasem viselt, és idegenül állott a testén. A színpadi meze és minden ruhája, minden szokása mögött volt ez a ruha, az őrület skarlát köpenye, mely csücskeivel vagy a peremével, vörösen, mint a vér és élesen, mint egy sikoly, ki-kitetszett. Maga se tudta még, mi ez. Ismert és unalomig tudott szerepe alól is, a betűsorok mögül egy másik szerep kandikált ki, szilajabb, fullasztóbb, lángolóbb, parazsasabb, vörösebb, és egyre jobban hatalmába ejtette. A közönség még azt a színjátékot bámulta, melynek szavait a tragikus költő állapította meg. Egyik színésztársa azonban, ki a hangok és az arcmozgások értékelésével foglalkozik, a színfalak mögül észrevette ezt a kettősséget, hogy az akkor gyakran egy hang mellé kap, hamisan, halkabb vagy erősebb hang mellé, és túl a szerepén egy másik szerepet is játszik. Az ő szegény-szegény élete ötödik felvonását.

Évekkel ezelőtt egy francia lap a vezető helyen ódát írt a színésznőről, ki aznap este lépett fel, mikor a kislánya meghalt torokgyíkban. Engedelmeskedett a katonás parancsnak, ki a színre, előre. Micsoda ehhez képest ez az áldozat, mely még utoljára az őrület csóvájával világít meg egy álomalakot, s a saját élete roncsával táplál egy szerepet és a fogyaték lendülettel, a maradék önfegyelemmel küzd, míg összeroppan. Mert e lélek már elborult, s pár óráig bizonyára már csak a művészet emberentúli fékezése és fegyelme kötözte össze. Ha talán nem játszik ezen az estén, előbb rokkan meg. A versek kemény pántja korlátok közé szorította azt, mely minden korlátot elsöpörve áradt belőle, a szenvedély és a túlzás egyelőre még a jambusok csatornáiban hömpölygött, és a színész, ki vér szerint való nagy színész volt, a javából, még olykor-olykor várt a végszóra, az egyetlen rögzítő szilárd pontra, mely megmaradt számára a ködbe vesző és értelmetlenné váló valóságból. Hiszen a felvonásközökben már nem tudott uralkodni magán. Addig - legalább pár óráig - fenntartotta a művészet. Csak akkor - a kötelesség teljesítése után - érezhette, hogy átadhatja magát új és szörnyű szerepének, s mondhatja azokat a szókat, melyeket egy láthatatlan súgó súg neki. Ropogós, sárga szattyánbőr csizmában állott az öltözőjében, a drága, délceg, fiatal magyar, oldalán egy görbe karddal, a bán pompázatos ruhájában. Már vége volt az előadásnak. El kellett volna vetnie az álarcát. Máskor az oly egyszerűen ment. Letépte a bajuszát. Mosni kezdte a festéket is. Az azonban semmi olajjal vagy vízzel nem jött le. Egy másik álarc fagyott az arcára, valami idegen maszk, melytől maga is megkövült. Hét órakor ment be az öltözőjébe, úgy, mint máskor, azzal, hogy éjfélkor, előadás után majd megvacsorál, addig kissé elrejtőzik a valóság elől, képek és szavak mögé, de most nem tudott kiburkolózni a csaló fátyolokból, folytatódott a játék, melyet már nem értett. Igazi arca, melyet egykor a nap felé emelt, játék és valóság közt, valahol, elveszett.

Pár nappal a háború kitörése előtt kis baleset történt az írószobámban. Tulajdonképpen szóra sem érdemes. Kissé megsántult az íróasztalom. Egyik lábára bicegni kezdett. Eleinte alig észrevehetően, majd határozottan. Első gondolatom az volt, hogy asztaloshoz szalajtok és kijavíttatom. Akkoriban azonban kincsért sem lehetett kapni mesterembert. Legalább ezt hallottam másoktól. Minden a régiben maradt. Íróasztalom tovább sántított.

Valamikor télen jutott eszembe, hogy a csonka láb alá kis fácskát tolok, ezzel ütöm helyre eredendő fogyatékosságát. Sikerült is, úgy-ahogy. Aztán újra engedett a toldalék. Most már a foltot kellett volna megfoltozni. Csak a gorlicei áttörés után határoztam el magam újabb cselekedetre. Az első fácska fölé még egyet tettem, igen elmésen. Gyorsan fölmondta a szolgálatot ez is. Azóta újra csak három lábon tántorgott íróasztalom, mint egy ördögi szerszám. Ha írtam, jobb karommal mindig rá kellett nehezednem, kissé előre kellett hajolnom, hogy tollam szilárd támasztópontot kapjon. Ilyen világfájdalmas helyzetben csak a régi költők fényképeztették le magukat. Ma már hagyom, hadd bicegjen az asztal, ahogy Isten tudnia engedte. Belenyugszom a fogyatékosságába. És csak egy gondolatban teszek alája éket, bölcs emberek módjára, a filozófiámmal egyensúlyozom ki tökéletlenségét.

Valahányszor azonban bemegyek ebbe a szobába, kötelességmulasztást érzek. Tudom, hogy itt van a rokkant íróasztal, mely megbolygatja lakásom rendjét, és az állandótlanság érzését terjeszti maga körül, azt az ideges tétovaságot, hogy nem is lakom itt, csak éppen megszálltam, és nemsokára tovább költözöm. Csiklandó, csúnya érzés ez. Úgyszólván naponta szenvedek tőle. Pedig könnyű lenne védekezni. Egyszerűen asztalost kellene hívatni. Miért nem is hívatok? A gondolat kecsegtető. De kimondtam, hogy majd a háború után... Addig maradjon így. Ha bosszant-izgat a halogatásom, elaltatom az érzésem. Sőt néha már bizonyos hamis büszkeséggel tekintek erre a beteg bútorra, mely kalimpáló egyensúllyal, szinte térdre rogyva áll a szoba közepén. Ez az íróasztal érzékenyebb minden remekbe készült műszernél és szeizmográfnál, jelzi, hogy a világon óriási kilengések történnek, figyelmeztet arra ezzel a kibillenésével, hogy ma mások az emberek is, a törvények is, mint valaha. Íme, egy sarka lesüllyedt a föld középpontja vagy - úgy tetszik - a pokol felé.

Azért még mindig nem tartom reménytelennek a sorsát. Bár egy idő óta kissé gyanúsnak látom, hogy minden csak majd a háború után történik. Ma este újra írószobámban ülök, szivarozom a sötétben, azon gondolkozom, hány ilyen sánta íróasztal van mostanában a kerek világon? Azt hiszem, nagyon sok. Az enyém tulajdonképpen jelkép, egy a sok helyett. Minden házban lehet valami, egy bútor vagy más, melyet annak idején azzal tettek félre, hogy majd a háború után. A bútort belepte a por. Emlékeztetőnek hagyták valamelyik sarokban, hogy ne tekintsék állandónak a szenvedés idejét, és ne felejtsenek el remélni is. Egyelőre csak várja a békét is, mint kísérteties óra, mutatja a háború idejét, azzal, hogy nem jár.

Gyakran találkozom aztán emberekkel, kik, meglepődve veszem észre, feltűnően hasonlítanak a sánta íróasztalhoz. Őbennük sincs minden rendben. Lelkükben talán el is tört valami e hosszú háború alatt. Ügyeik vannak melyeket máskor pár nap alatt elintéztek volna, de most legalább azt hiszik, nincs rá érkezésük, és járnak velük évről évre. Kissé elégedetlenek, de kissé elégedettek is. Mert ez a betegség annyira kellemetlen, mint kellemes is. Nem elégít ki, de fölold minden felelősség alól. Most minden gyenge akaratú embernek van elegendő címe és mentsége, hogy ne dolgozzon. Mindenki úgy érzi, hogy erkölcsi moratóriumot kapott önnönmagától. Ismertem öreg kártyásokat, kik már azon a ponton voltak, hogy leszoknak szenvedélyükről. Százszor esküdtek meg, és százszor szegtek esküt. Sárga ujjaik közt ma még mindig vidáman forog a kártya. Természetesen, csak a háború után érdemes. A hűtlen nők? Ők is megvárják a háború végét, hogy visszatérjenek urukhoz. Az iszákosak? Borban keresnek vigasztalást az emberiség katasztrófája ellen. A lusták, az önzők, a kapzsik, a javíthatatlan rosszak? Mind erre a dátumra várnak, és henyélnek, csalnak, lopnak. Közvetlen a háború előtt sok házastárs válni akart. Szögre akasztották problémájukat, elveik fenntartásával együtt maradtak, és most a háború leple alatt kettős életet élnek, folytatják a régit, és reménykednek az újban, melyet a béke hoz meg. Évtizedekig írtak az orvostanárok az európai táplálkozás helytelenségéről, tudományos érvekkel igazolták, hogy túlontúl sokat eszünk, táplálékunkat nem rágjuk meg, ízét nem élvezzük ki kellően, s követendő például állították elénk a japán zsákhordó munkást, kinek napi tápláléka pár marék rizs és egy nyers paradicsom. Mindig méltányoltuk ezt az álláspontot. Csak ma nem, hogy szűkebb az étlap. Valaha voltak növényevők. Ma, hogy kénytelen-kelletlen mindenki vegetáriánussá vedlett, a vegetariánizmus apostolai egyszerre letüntek. Vádbeszédeket írtunk a nikotin ellen, melynek gyilkos mérge elrongyolja szervezetünket. Szép számmal vannak ma is az antinikotinisták. Ott tolonganak a tőzsdék előtt, tömör sorban. Elveiket ma is hirdetik, de egyelőre haladékot kérnek. Adjuk meg a haladékot. Lássuk be, hogy nem szokhatunk le a dohányzásról, éppen most, hogy szűkében vagyunk a cigarettának meg a szivarnak, csak majd a bőség idején. Valamikor a háború után.

Ennek a háborúnak világszerte az a jeligéje: Majd a háború után. Először a hadüzenet pillanatában hallottam. Valaki mellettem ezt mondta: "Kitört a háború, ma este nem mehetek hozzátok." "Hát mikor jössz?" "Nem tudom, majd valamikor, a háború után." Azóta úton-útfélen hallom. Ma már körülbelül olyan szólás, mint: sohanapján... vagy holnapután kiskedden... De nem olyan őszinte. Tehát sokkal kényelmesebb. E ködös, nagyon határozatlan időpont előtt átadja magát az emberiség a felelőtlen tervezgetésnek. Senki se hazudik, csak azt mondja: "Majd a háború után..." Addig pedig néz-néz a levegőbe, mint az ópiumszívó. Legyünk elkészülve, hogy ezekkel az emberekkel évtizedek múltán is találkozunk éjjeli kávéházakban, korcsmaasztaloknál, de akkor majd nem előre, hanem hátra tekintenek, és egy lemondó taglejtéssel a háborúra tolnak mindent. Ismertük őket régen, még a béke idejében. Már akkor meg volt jegyezve homlokuk az akaratlanság sápadt jegyével. Tudtuk, hogy nem lesz belőlük semmi. Szegény esendő lelkek mindig csak pihenni akartak, a harc kényelmetlen kötelessége nélkül. Milyen kapóra jött ez az óriási kifogás. Nyomban ki is kotorták a parazsakból, a csataterek véres sarából, s a mellükre tűzték, mint egy tragikus hadiérmet. Van egy északi legenda, hogy valaha a középkorban építeni kezdtek egy tornyot, az ördög azonban beleavatkozott az istenes munkába, az építés megakadt, a torony csonkán maradt. Ilyen csonka tornyok ők is, a félbemaradt életükkel, a véghez nem vitt terveikkel. Mindenesetre lesz legendájuk. A háborúnak köszönhetik.

Alapjában nincsen igazuk. Aki dolgozni akar és tud, az rég letett a várakozásról, s látja, hogy ezek a nehéz évek a mi munkaidőnk, a mi fiatalságunk, a háború a mi egész életünk. Csak a gyenge bölcselkedik ma is az élet múló voltáról, csak őt ejti kétségbe az, hogy nem tudja, holnap hol hajtja le a fejét, csak az ő évekre szóló tervét szakítja ketté a bizonytalanság. Mert ha korlátoltnak tartjuk azokat, akik közvetlen a halálveszedelem előtt öltözködnek és költözködnek, akkor korlátoltnak kell tartanunk minden halandót. Hiszen békében sem volt írásunk arról, hogy örökre élünk. Az igazi bölcs előtt a béke tevés-vevése is éppilyen hiú. Goethe a béke éveiben mondta Eckermannak, hogy illetlen az embereknek kőházakban lakni, inkább megfelel nekik a sátorban való lakás, a nomád élet vagy a vendéglő. Mert minden ember csak vendég.

A háborús ember nem is bölcseletből szomorú vagy lusta, csak kényelemből. Az történt, hogy a háború, mely annyi sok reményt hamvasztott el, a sok-sok kis remény helyébe adott egy nagy reményt: azt, hogy azután minden másképpen lesz, megváltozik, jóra fordul. Sok erős életét vette el a háború, de a gyengéknek új életet adott. Soha ennyit még nem álmodozott az emberiség, soha ennyit nem reménykedett még, mint ebben a korban, melyet reménytelennek szokás nevezni. Izzó, fantasztikus tervek égnek a lelkekben és jó szándékok, csupa jó szándék. A pokol - régen írták - jó szándékokkal van kikövezve. Úgy látszik, a háború pokla is.

E sorok írója régen, több mint egy éve, följegyezte ezt a kis észrevételét az emberi gyengeségről, azzal a szándékkal, hogy egyszer majd hosszabb cikkben fejti ki. Hogy mennyire igaz a mondanivalója, önnönmagán is tapasztalta. Nemegyszer nézegette jegyzőkönyvében a kis jegyzetet, de hamarosan félretette. Puszta véletlen, hogy ma este megakadt rajta a szeme, és meg is írta. Sokáig attól tartott, hogy ily csip-csup lélektani megfigyelések alapjában nem is érdeklik az olvasót, most, hogy a földgolyó vajúdik. És nemegyszer gondolt arra is, hogy máskor írja meg, jobb időben, nyugodtabban és szebben, talán majd a háború után.

Bécset a színjáték és a színházak városának nevezték, valaha a békében. A bécsi népben mindig volt valami alázatos és áhítatos látnivágyás. Talán az évszázados szertartás, a spanyol ceremónia hagyománya fejlesztette ki ezt benne. Tegnap éjjel a legnagyszerűbb halotti pompát láthatta, mit sok századév ízlése csiszolt és formált ki. Fáklyavilágnál aranyos kocsik gördültek - kísérteties csöndben -, az üvegablakok mögül hercegek arca rémlett elő, mintegy az évszázadok távolságából, kik a kocsi derengő mélyében ültek, elszigetelten, dermesztő távolságban, mintegy légüres térben. Kevély, fekete spanyol paripák ütemre emelték patáikat, és szinte zajtalanul tették le a kövezetre. A néma menet egy-egy pillanatra mozdulatlan képpé fagy. Régi fametszeteken látni ilyent. Mindez pedig ma történik. Ez teszi az éjszakai temetést oly regeszerűvé, oly varázsosan pompássá.

Bécs népe órákig áll e látvány bűvölete alatt. Lassan oszlik el a tömeg. Még éjfél után is látni itt-ott hazatérőket. Közel a Stephanskirchéhez egy nagy téren, harminc-negyven szék áll, a kofák bódéja előtt, üresen, mint egy szobában. Hajnalra ide ülnek le a kofák. Addig a székeket elfoglalják a temetési menetről érkezők, és itt hányják-vetik meg, mit láttak. Bécs a világ egyik legnagyobb és legszebb városa. De jellegét sohase tagadhatja meg. Ahol egypár bécsi összejön, ott már család van, ott már intérieur van.

Holnap szürke hétköznap, munkanap várja az osztrák fővárost. Kinyílnak a boltok, és újra sokan állanak az élelmiszerüzletek, a szénkereskedések, a tőzsdék előtt. Sich anstellen... - régi bécsi kifejezés, a városnak már régtől fogva gyakorlata van az önfegyelmezésben. Mostan azonban sokan akadnak, kik elhatározzák, hogy ezen az éjszakán nem fekszenek le, a Joseph-Platz felé sietnek, hogy elsők legyenek, kiket az udvari kápolnában levő császári koporsóhoz eresztenek. Ismét látni akarnak: látni a császárt.

Hajnalban már nagyon sokan várakoznak a Burg előtt. Kialakul a sor, melynek eleje reggel hét órakor ér a kápolna elé. Katonaság tartja fenn a rendet. Belül, a vár udvarán, színes jövés-menés. Hercegek, udvari és politikai méltóságok gépkocsija nesztelen suhan be a tömeg kettévált fala közt. A bécsi rendőrök egy ujjlegyintésére engedelmeskedik a nép. Egész sereg ember - mind bécsiek - várja az őrség felváltásának annyira megszokott látványát. Tábornokok jönnek, teljes díszben, aranysisakban, messzire lengő zöld tollakkal. Mindegyiknek tudják a nevét. A vár belső udvarán levő Zeremonial-Amt állandóan dolgozik. Minden várószoba tele van magas rangú katonatisztekkel, papi és polgári előkelőségekkel, kik a Stephanskirchében tartandó gyászszertartáson szeretnének megjelenni. A ceremóniamester a legtöbbjük kérelmét kénytelen elutasítani, mert a templomba csak háromezer ember fér el. Most érkezik az udvari kápolna elé egy trón-szekér. Rajta hat baka ül. Óriási koszorút emelnek le a szekérről. Sárga krizantémok, lila virágok, széles, vörös szalag. Valamelyik ezred koszorúja.

A tömeg már beláthatatlan. Két nő gyászérmeket árul a császár arcképével, fekete-arany kokárdákat. Hátul, a sor végén, egy öreg úr áll. Nem tudom meghatározni, hogy mi lehet, de mindegy. Ő a bécsi polgár. Könnyes szemmel mondja:

- A császárnét is láttam... a császárt is akarom látni...

A sor alig észrevehetően mozog előre. Hideg szél fúj. Három-négy óra múlva ő is látni fogja a császárt.

Világ, 1916. november 29.

Éjfél után az újságíró elaludt a bőrdíványon. Halálosan fáradt volt. Szája kissé kinyílt. Szürcsölte-itta az álmot. Sárga arcára halottasan hullott a villanyfény sugara. Körülötte jártak-keltek, ajtókat csapkodtak, leveleket, sürgönyöket hoztak lármás emberek. Ő mozdulatlanul feküdt, az álma mélységében. Mint katona, aki elesett, míg mellette egyre folyik a küzdelem, betűk brigádjai vonulnak fel, csörömpöl az élet, és riadót ver a telefon.

Az újságírónak, míg ébren van, egy a vágya: aludni. Mikor alszik, akkor más vágya is van. Most arról álmodott, mi történne akkor, ha nem lenne cenzúra.

A magyar paraszt előtt gyakran megjelen a népmesék tündére vagy valamilyen királyfi, ki arról biztosítja, kívánjon bármit is, három kívánságát okvetlen teljesíteni fogja. Nem tudom, hogy fogadnók most ezt a tündért. Azt sem tudom, hogy hárommillió kívánságunk közül melyik hármat pécéznénk ki a számára. Egy azonban bizonyos. Az újságíró kívánsági lajstromában okvetlenül ott szerepelne ez: hadd írhasson úgy, mint régen, szűnjön meg, legalább huszonnégy órára, a cenzúra, pusztán játékból, hogy még egyszer kipróbálhassa a tollat, tud-e futni oly rakoncátlan kedvvel a fehér papíron, mint annak előtte?

Kedves cenzor úr, ki e sorokat olvassa, kérem, ne ítélje el az újságírót ezért a szerény álmáért. Hiszen csak álom az egész. Álmodni is csak azért akar, hogy lássa, milyen változást okozott benne a két és fél év megszorítása, és még egyszer érezze régi erejét. Bevalljuk, hogy nekünk általában kevés hadakozásunk volt a cenzúrával. A cenzorok már félig-meddig munkatársaink és társszerzőink. Értelmes, friss, ötletes emberek, kik közül sokan a barátaink is. Mosolygunk egykori képzelődésünkön, mely, jórészt poros könyvek és regényes emlékek hatása alatt, holmi agg, pápaszemes urat láttatott velünk, ki egy lámpa alatt vékony, epés ajkakkal olvassa sorainkat, és kezében villámgyorsan mozog a vörös plajbász. Hiszen önök együtt vacsoráznak velünk a fehér asztalnál. Munkát is keveset adunk. Bevallhatják, hogy az idők során az újságírók is a munkatársaikká és társszerzőikké váltak.

Az újságíró sokáig aludt és sokáig álmodott. Majdnem oly boldogan, mint rab a tömlöcében, ki azt látja, hogy otthon ingujjra vetkőzötten áll a búzaföldek aranyában, karja vidáman lendül, óriási rendeket vág, s barna, napsütött arcáról ezüstösen csurog a verejték. Később azonban álma holdassá lett. Nyugtalanul forgott jobbra-balra. Kereste-kutatta a megoldást. Arcát csúnya ráncok barázdálták. Aztán, már hajnal felé, gyötrelmesen ébredt ebből az egészségtelen, lidérces éjféli álmából, és egy feketekávé mellett keserűen számolt be különös tapasztalatairól.

- Mindez - mondotta - nem olyan idilli és egyszerű, mint látszik. Eleinte én is nagyon örültem az álomnak. A toll visszakapta régi szabadságát, egy rendelettel elfújták az összes korlátokat, mint ahogy annak idején egy rendelettel állították elénk mindazokat a kétségeket és tilalmakat, melyeket ma ösztönösen érez mindenki, kinek foglalkozása a gondolatok közlése, az írás. Ha a fehér papírt bevetjük fekete betűkkel, egyszerre csak megáll a tollunk, s arra gondol - már maga a toll is gondolkozik -, hogy ezt nem lehet leírni, kísértően áll előtte a papír fehérsége, melyet nemegyszer lát nyomtatott oldalakon is. Az az elképzelés, hogy a cenzúra megszűnnék - mondjuk próbaképp és huszonnégy órára -, csak látszatra és az első pillanatra izgató. Két és fél évi fegyelem és korlátozás nem tűnhet el egyszerre, nyomtalanul. Magát a rendeletet talán sutba lehetne dobni, egy kézlegyintéssel, az eredményét azonban nem. Az az ember, ki átélte a világháborút, majd egykor, minden szenvedés végével, nem ülhet le csak úgy az asztala mellé, hogy folytassa ott, ahol elhagyta, minthogy az az ember már egészen más, idegen attól, ki valaha világgá ment. Így változott meg mindenütt a sajtó is. Adnak majd szabadságot, amennyi belefér. De erősen hiszem, hogy akkor a lapok cenzúra nélkül is nagyjából csak úgy jelennek meg, mint ma. Mert a cenzúra nem csupán afféle ellenőrző intézmény. Ha eltörölnék, akkor is élne. Cenzúra van bennünk, mindnyájunkban, kik beleszülettünk ezekbe az időkbe. Én, ki ezeket beszélem, a saját írásom cenzora vagyok, anélkül, hogy tudnám. Valaha, a békében szabadon írhattam. Akkor nem éreztem a szabadságom. Ma egyben és másban meg vagyok kötve. Őszintén kimondom, hogy már nem érzem a rabságom. Ez éppen a megdöbbentő. Valahogy teljesen átalakultam. Átalakult az óriási amerikai töltőtollam is, régi szerszámom, mellyel annyi betűt vetek évek óta, és ha rátekintek néha írás közben, el sem hiszem, hogy ezzel a tollal írtam meg a régi dolgaim. Talán van is már benne egy kis, alig észrevehető csavar, mely kellően szabályozza és nem engedi ki azokat a sorokat, melyeket nem kell leírni. Valamikor, béke után mindenesetre elkövetkezik majd az idő, melyről most álmodtam. Biztos vagyok abban, hogy a felszabadult sajtó sokáig nem találja meg a hangját, valamint a cenzúra első napjaiban is hetekig, hónapokig tartott, míg beleszokott az új rendbe. Lesznek olyanok, kik akkor nagyon is magas hangon kezdik, és olyanok is, kik nagyon alacsonyan. Szabadságot kapnak, mellyel eleinte nem tudnak mit csinálni. Mert e hosszú idő alatt mi magunk alakultunk át. Karunk, mely hozzászokott a verekedéshez, sokáig pihent. Izmai kicsit elsorvadtak. Sokan, nagyon sokan lemondottak mindörökre a verekedés kötelességéről. Végre csábító kényelmesen élni és kényelmesen írni. Közben el is múlt kicsit a fiatalságunk. A lelkünkből sok gondolatot és lehetőséget gyomláltunk ki. Azután is puszta lesz. Most, hogy dolgozunk, állandóan magunk előtt látjuk a cenzor plajbászát, melyet - el kell ismernünk - többnyire szabadelvű belátással használ a magyar cenzor, de itt van, nem tudunk menekülni előle, összemérjük vele a tollunkat, és vívunk, inkább előre kivédjük - jó vívók - az ütést, semhogy harcra kényszerüljünk. Ezt a plajbászt hiába tüntetik el. Évek múltán is érezzük - vízióként - a levegőben, mint Macbeth a tőrt. Akkor is vívunk vele. Látjátok, én most megálmodtam azt, mire ti annyira vágyakoztok. Ébren sokszor tépelődtem azon, mi történik akkor, mikor majd hirtelen eltűnik minden korlát, és szabadon írhatok, úgy, mint egykor. Erre a kérdésre nyugodtan felelhetek. A rab is görnyedten jár első napokban, hogy leveszik kezéről a láncot. Én pedig még álmomban is kissé zavarban voltam. Ha egyszer egész szabadon írhattok, ti is zavarban lesztek, megjósolom nektek, hogy nagy-nagy zavarban lesztek.

Valaki múltkor ezt kérdezte tőlem: vajon mért olvassa az újságokban oly ritkán, hogy ez vagy az a paraszt, ez vagy az a földműves, ez vagy az a napszámos elesett?

A kérdés nagyon megdöbbentett. Hirtelenében nem is tudtam reá válaszolni. Sokat beszéltünk a háború alatt a magyar parasztságról, és sokat is írtunk. Tollunk ilyenkor elhagyja a próza sík területét, és ódát ír, hasonlatokat keres, hogy valahogy megérzékeltesse, mit jelent nekünk a parasztság ősereje. Ez a lázas lelkesedés azonban félig-meddig vezeklés is. Nem ismerjük őket. Ha elesnek a csatatéren, nem jelenik meg a nevük, még egy kicsi hírecskében sem, hogy ezt egy szegény-szegény anyóka kivágja, eltegye az imakönyvébe, és ott őrizze hosszú-hosszú évekig, míg a papír - egyetlen emlék, mi megmaradt egy életből - elsárgul, a sorok elmosódnak, a betűk pedig megfakulnak és megvakulnak.

Vallanunk kell, őszintén. Sajnos, az egész világ társadalmi berendezettsége olyan, még a legrégibb államokban is, hogy a parasztság csak távoli fogalom, óriási és hatalmas tömeg, de névtelen. Minden társadalom magán viseli még a felszabadított harmadik rend bélyegét, a polgárság eszmevilága érzik meg minden cselekedetén és intézményén, a negyedik rend, a mai parasztság pedig, bármennyire rokonszenves néki, alapjában idegen. A sajtó jellegzetesen a polgárságé. Polgárok - a már felszabadult harmadik rend polgárai - írják, és azok tartják el, azok veszik, azok olvassák. Innen magyarázom, hogy a polgárság főképp a saját veszteségeit tartja számon, többnyire csak a saját elhullott hőseit koszorúzza meg tölgylevelekkel. A parasztsághoz csak ódát ír, hasonlatokat keres, úgy beszél róla, mint egy pompás természeti jelenségről.

Ez az írásom legyen a negyedik rendé. Azoké, kikről senki se szól, a névteleneké, a szegényeké, a nem polgároké, kikről csak a hű és megbízható hivatalos jelentések számolnak be, de akiknek a neveit nem nyomtatja le a sajtó, még a haladó, jövőt akaró sajtó sem, mikor vitézségi érmet kapnak, se mikor golyó járja át délceg testüket, se mikor lerogynak a földre. A szegényeknek szegény a jutalma is. Egy betű-koszorút teszek le sírjukra.

Névtelenek ők, kik most szereznek nevet. Millió és millió áldott búzaszem az isten szántóföldjében... porszemek... buborékok... hullócsillagok...

Ősz nénike ül magános szobájában, a gázláng zöld derengésében, és paszianszozik.

Mióta az eszem tudom, mindig ezt tette. Úgy látszik, sohase tudta meg, amit akart. Még hetvenkét éves korában is tovább kell folytatnia a türelemjátékot. Sóhajtva keresi össze a kártyákat, kirakja, aztán sóhajtva csapja össze. Egyáltalán mindig sóhajt. Nincs megelégedve sem a kártyákkal, sem a földi események folyásával.

Most, hogy békehírek szállingóznak, még szokott pihenőjét sem tartja meg. Éjjel-nappal résen van, túlórákat vállal, inspekciózik. Béke vagy háború? Háború vagy béke?

Annyi bizonyos, hogy a háború visszacsinálása is ugyanolyan pokoli izgalmakkal jár, mint a születése. Megfordított sorrendben éljük át ugyanazokat az izgalmakat, melyeken egyszer már keresztülestünk, a sajgó bizonytalanságot, a reménykedést, a hideg és forró lázat, a bizonyosság első éles érzését, mely oly különös, hogy sokáig még érzésünkben is kételkedünk. A változás pedig, bár ezúttal - úgy rémlik - rosszból jóra való, mégis fáj. Fáj, mert pillanatról pillanatra többet remélünk, s még a jó ígérettel kecsegtető események se tudnak lépést tartani reményeinkkel.

A nénike különben nyugodt orcáján is gyötrelmes viaskodás tükröződik. Szelíd, kék szemében babonás fény van. Azt szeretné megtudni, hányadán vannak egymással a diplomaták.

Két éve nem olvas már lapokat.

Újságja ebből a harminckét oldalból áll.

Nézem a kártyákat, a különös képeket, az elkényszeredett figurákat.

Tavasz... - és egy gondolat azt súgja, tavaszi offenzíva... Tél... - azt gondoljuk, téli háború... Geszler... Reding Itell... Harras Rezső... Rudenz Ulrich... és ó, a mélázó Kuoni pásztor, ki bajuszos ajkára nyomja ujját... kissé fontoskodva, de nagyon szomorúan... talán tényleg nem hisz a békében... Mert csak ezt silabizáljuk a kártyákról, mióta háború van.

Őszintén szólva, nem jobb lenne a szabadsághősök helyett odapingálni korunk igazi hőseit, kik szüntelen foglalkoztatnak bennünket, a föld hatalmasait, a miniszterelnököt, Lloyd George-ot... Briand-t... Bethmann-Hollweget... Stürmert... Sonninót... Tiszát...? Hiszen úgyis rájuk gondol minden kártyakeverő.

Meg kellene örökíteni arcukat, és azt, hogy a világháború alatt, amennyire nem hittünk az embereknek, annyira hittünk mindnyájan - kicsit vagy nagyon - a kabalában, a kártyában, a babonában.

Mellettem a vendéglői asztalnál egy kisfiú és kisleány széttöri a csirkecsontot. Vajon kinek a gondolata teljesül? A kisfiú felé tört el a csontosabb rész.

Megmondja, mit gondolt: lesz-e béke?

Erre a leány: ő is ezt gondolta.

Nagyon megdöbbentő ez, mert a kisfiú hat-, a leány ötéveske lehet. Ebéd idején pedig mind a ketten a békére gondoltak. Tudják, milyen jó a béke? Azaz, tudják, milyen rossz a háború? Úgy látszik, igen, mert csak anyjuk van velük, az apjuk helye üres.

Tessék most igazat tenni a két fogadó közt. Amit az egyik kabalája igazol, megcáfolja és lerontja a másiké. Ha salamoni ítéletet kellene hoznom, akként döntenék, hogy mind a kettőnek igaza van, és egyiknek sincs egészen igaza, az egymást megcáfoló jóslatok pedig tulajdonképpen azt jelentik, hogy béketárgyalás lesz, mely sem igazi béke, sem igazi háború, de valami a kettő között. Egy lépést se lehet ma tenni anélkül, hogy ne botolnánk ilyen és hasonló kabalákba.

Íme, a béke madara nemcsak a galamb, de - szükség esetén - a csirke is.

A misztikum pedig a szenvedő, vén európaiaktól átszármazott az ifjú és boldog amerikaiakhoz is. Egy csomó amerikai lap mostan határozottan hajlik a titokzatosság felé. Kifejtik például, hogy az új elnöknek a 13-as szám hozta a szerencséjét. Íme, itt is vannak bizonyítékok.

Neve tizenhárom betűből áll: Woodrow Wilson.

Feleségének neve: Eleanor Wilson.

Három leánya van és mind a három neve tizenhárom betűt tesz ki.

Tizenhárom évig volt a princetoni egyetem tanára, mikor először választották elnökké.

Taftot és Rooseveltet 1912-ben buktatta meg. Ha összeadják ez évszám jegyeit: 1+9+1+2=13-at kapunk.

A választótanács, mely akkoriban kimondta elnökségét, január 13-án ült össze.

A 13-as szám azonban még egyre kísért.

Mikor Hughes leszavazott Sevenammban, kiderült, hogy a tizenharmadik szavazó.

Az amerikai újságok pedig egyértelműen azt állítják, hogy a választási harcot Kalifornia állam döntötte el tizenhárom szavazójával. A tény annyival inkább érdekes, mert ez az állam többnyire a köztársaságiakat pártolta. A női szavazatok billentették a mérleget a köztársaságiak javára.

A játékot tovább lehetne folytatni. Kimutathatnám, hogy ez a cikk 25-én jelenik meg. Ebből csak tizenkettőt kellene levonnom, hogy tizenhárom legyen belőle. Soraimat az év tizenkettedik hónapjában rovom. A számot csak eggyel növelem, és előttem áll a végzetes 13. Wilsonnak tíz ujja van. Ne sokat teketóriázzunk, vegyünk hozzá még hármat. Az is tizenhárom. Két lába van: 2+11=13. Huszonöt pár cipője. Harminchárom öltözet ruhája. 25-12=13. 33-20=13. Nemde, mindez titokzatos és csodálatos?

De itt abbahagyom. Attól tartok, hogy olvasóim lehurrognak. Rossz kenyér ma kabalákat leleplezni. Mindenki spiritiszta, babonás, rémeket vagy szerencsejeleket látó. Csalatkoztunk a józan észben, és hinni kezdünk a tudatlanság megváltó erejében. A kémikusoknál, kik fojtó gázokat kotyvasztanak, talán mégis többet érnek a középkori alkimisták, kik nem sokat használtak a világnak, de legalább nem is ártottak. Ezekben az években megismertük az ezerarcú fátyolos modern istennőt, a véletlent. Láttuk, hogy egy szeszélye többet határoz élet vagy halál felett, mint minden erőfeszítésünk, jóságunk és tudásunk. Csoda-e, ha nem tudományos munkákat olvasunk, de asztalokat táncoltatunk, és Wilson nevének betűit számolgatjuk, szorozzuk és köbre emeljük?

Talán itt van az igazi rejtély megoldása, a szegény-szegény világ megváltása. Ki tudja.

Napóleonnak is voltak kabalái. Wilsoné a 13-as szám. Vajon e varázsos szám szerint mikor tudja megteremteni a békét?

Az optimisták azt mondják: tizenhárom nap múlva.

A kétkedők: tizenhárom hónap múlva.

A pesszimisták pedig, akik nem beszélnek, ezt hiszik: tizenhárom év múlva...

Vörös karácsony van megint és nem fehér karácsony és nem fekete karácsony, mint egykor nagyanyáink mondották a kandalló mellett. Most már többszörösen nyilvánvaló, hogy az ellenség akarja így. Diplomatái újból olyan karácsonyfát gyújtottak a világnak, melyen kis csontvázak himbálódznak, és csigolyák csörögnek. Már a harmadik véres karácsony. Égő szérűk bíbor füstoszlopa világol ezen az éjszakán is, a gonoszság kormos angyalai pedig ezt visítják a srapnelek esőjében: "Átok és szenvedés a földön a jóakaratú embereknek".

Vajon előkeressük-e a félénk viaszgyertyácskát, a régit, a kedvest, melyet a zöld búza szálai közé tettünk egykoron, hogy borral öntsük le kanócát, és lessük, merre gombolyodik majd a jósoló füstszalag? A jelképek a két és fél éves háború után is régiek maradtak. Csodálatos, hogy a háború garabonciás haragja sem söpörhette el őket. Még mindig halljuk a dalt. Messze gyermekkorunkból énekelnek felénk az emlékek angyalai. Megmaradt a világnak az ünnep. Emlékezünk, a háború kitörésekor mennyire féltettük a jelképet, az ünnepet, a művészetet. Abban a hiszemben voltunk, hogy a háború mindent összeráz, alapjaiban bolygatja meg közművelődési intézményeinket, és becsapja - sok évre - a színházak kapuit is. Azon az estén egy asztalnál színészek ültek. Sápadtan dugták össze fejüket. Arról beszéltek, hogy ki milyen mesterséget tanul. Tudták, hogy a forradalom meg a nagy háborúk idején is volt színház, hogy az embereknek akkor is volt ráérő idejük elmenni a teátrumba, mikor délelőtt a "történelem színpadán" szerepeltek, nyugodtan ültek a páholyok vasrácsai mögött ugyanazok a párizsi utcahősök, kik imént még a barikádokon játszották el fontos szerepüket, mindez azonban távolinak, különösnek, érthetetlennek rémlett, és - őszintén szólva - afféle történelmi füllentésnek tartották. Az első hónapokban mutatkozott is holmi halovány tiltakozás a színház ellen. De később kiderült, hogy sohase volt oly szükség a festett világra. Csillapítószernek bizonyult, rosszat felejtetőnek és jóra emlékeztetőnek. Háborús darabokat nem is játszanak már sehol a világon.

Az élet hatalmas üzemében itt-ott némi rokkanás, ellanyhulás vagy elégtelenség van, de a színház fellendült, új és új érdeklődőket vonz, és fényrózsái diadalmasan égnek. Különös jelenség ez. A könyvárusok szerint a könyvek is jobban kelnek, mint annak előtte. Csak talán a líra szárnya szegett meg kissé. Ez a kor, mely cselekedetre rendelődött, az akciót, a küzdelmet, a mozgalmasságot, a drámát kívánja minden ízével. Ha idillt akarsz látni, menj a színházba. Kislányok ülnek a páholyokban szalagos hajzattal, kisfiúk tisztára mosdottan, szőke fejjel, lehajtott gallérjuk alatt csokorra kötött kék nyakkendővel. Az élet, melyet száműztek a földről, ide menekült. Ez az a modern templom, mely háború idején is nyitva van.

A cárral minden áldott nap egy óra hosszat imádkozott térden állva egy szibériai paraszt, a sztarec, ki a helyesírást se tudta emberségesen.

Grigorij Rasputinról - most, a halálhírével kapcsolatban - megtudtuk, hogy úgy írt, mint egy béres, görcsös, ákombákom betűkkel. Ajánlólevele mégis minden szárnyasajtót felpattantott. Villában élt ez a jámbor és istenes analfabéta, selyemkaftánt hordott, gondosan fésülte tömött, villanyos szakállát, melybe előszeretettel mélyesztette el kék-fehér, már kifinomodott kezét, mikor egy muszka arisztokrata hölggyel beszélt vagy valami meghibbant hisztérikával, ki asztalt táncoltatott, s kapcsolatot tartott a szellemekkel. Mindenkit tegezett, akár az istent vagy a cárt. Alig vannak már regényes népek. Az orosz még mindig az. Minden népszokása erre vall. Náluk ma is eleven valóságok a babonák, a tükörben keresik a hold arcát, félnek a nyúltól, és hisznek a természet beszélő jeleiben. Rasputin itt fényes pályafutást futhat végig, vagyont, nevet szerezhet, parázs vitát kavarhat a Dumában, minisztereket emelhet és buktathat, s egy világháborodásnak kell jönnie, hogy orvul meggyilkolják (állítólag arisztokrata összeesküvés volt egy főúr kertjében), s holttestét éjszaka évadján autóra tegyék, és - mint regényes írásokban olvassuk - a Névába dobják.

Kotorják a Névát éjjel, szurokfáklyák vörös fényénél. Azt táviratozzák, hogy meg is lelték már a holttestet, revolvergolyók fúródtak a sztarec ötvenéves, daliás paraszttestébe. A másik távirat megcáfolja ezt. A harmadik azt sejteti, hogy csak egy viaszbábot hajítottak a szomorú folyóba, és a sztarec most valamelyik kolostorban imádkozik, óriási olvasóval fonva körül kezeit, új politikai cselszövényeket, új kalandokat, új szerelmi viszonyokat bogozgatva. Senki se tudja, hogy él-e vagy hal-e. A kínai fal nem olyan vastag, mint az orosz fal. Oroszországot ma is a köd titokzatos, könnyű, de áthatolhatatlan fala bástyázza körül. Ami hír pedig a sivatag és fehér országból érkezik, érthetetlen a számunkra, hiába fordítják le a nyelvünkre, s hiába magyarázzuk a lélekelemzés kulcsa szerint, idegen és ismeretlen mindörökre.

Ki volt ez az ember? A lélekbúvárok és a történészek egyformán tanácstalanul állanak - legalább egy időre - eltűnt alakja előtt. Egy kalandor erejével, egy bűvész, egy keleti kígyóbűvölő, egy XX. századbeli hipnotizőr varázsával uralkodott azon, ki milliók és milliók fölött uralkodik, a fehér cáron. Az idegbeteg Romanov Miklós megpróbált küzdeni ellene, de hamarosan fel kellett adnia a harcot. Szívós és erős volt a szibériai paraszt, a modern taumaturg. Merényleteket követtek el a sztarec ellen - vajon a cár megbízásából vagy a cár ellenére is: kétes -, tőrrel és parlamenti oktobrista-beszédekkel, s minden merénylet után hatványozódott az eleven ereje. Száműzték őt? Engedelmesen ment, letelepedett szibériai házába. Akkor azonban a cár észrevette, hogy a kis cárevics arca pergamensápadttá válik, a füle átlátszó, a szeme ijesztően nagy. A berlini és a párizsi orvosok minden tudományában nem bizakodott annyira a cár, mint ebben az aszkétikus és erotikus szerzetesben. Visszahívatta magához. A kalandor-szerzetes pedig jött, száján forró imákkal, jóslatokkal, alázatos kérelemmel, mely tulajdonképpen parancs volt, túlvilági és acélkemény. Boldogan alélt karjaiba az akaratgyenge uralkodó. Az, aki senki előtt se hajolt meg, örült, hogy valaki előtt a porba kell roskadnia. A fürdőszobába vezette urát, az orosz fürdőszobába, mely félig-meddig vallásos szentély, hogy istennek tetszően alázatossá tegye. Itt pedig ima és jóslás közt országok, népek, világok sorsa dőlt el, a tudatlan, ravasz, sunyi aranyparaszt egy kézmozdulattal megsemmisítette diplomaták munkáját és a parlamentek határozatát. Valaha mindezt nem hiszik el utódjaink. Egy államszervezetet a spiritizmus mozgatott, a szellemek írták sok-sok éven át - vékony, kísérteties ujjal - a világ történelmét.

A cár olyan napokon is imádkozott és térdelt a titokzatos paraszttal, mikor bíbor tüzek hullottak a falvakra, szíjat hasítottak zsidó alattvalói hátából, és tompa ordítás kúszott a füstgomolyagokban. Szeme meredten tekintett, mintha üvegből lett volna. Egy kísértet erejével, láthatatlan vasmarkával tartotta őt a sztarec, gyötrője és korbácsolója, egyben vigasztalója és kedvre derítője. Most egy óriási tábor suttogva jár az orosz városokban, a betegek, a holdkórosok, a babonás és perverz misztikusok összesúgnak, úgy érzik, hogy őket is valami baj éri, nem tudják, merre van Grigorij Rasputin, és mikor, milyen alakban tér vissza. Az atyuska pedig lankadtan néz körül, és a kereszt előtt az az érzése, hogy gyönge testéből kiszállt a delej, melyet ez a rendkívüli ember bűvölt beléje. Ha künn járt az utcán, a tömegben, eddig is idegesen tekingetett hátra. Keresett valakit, aki barátja ezen a nagy és vad világon. Egyetlen barátját - úgy rémlik - megölték.

Most egyedül van.

Mireánk nézve, kik polgári sorban nevelődtünk, az volt a legnagyobb fenyegetés, mikor apánk szigorú szájjal, dermesztő rövidséggel ezt mondta: Suszterinasnak adlak.

Azt hittük, hogy ez a legrosszabb. Nem tudtuk, hogy van ennél is rosszabb. Például az, ha nem ad suszterinasnak. De naponta elküld az iskolába, és engedi, hogy másszuk végig a polgári nyomorúság lajtorjáját. Mert ezerszer rosszabb minden suszterinas-sorsnál egy jegyzőcske, egy tanár, egy tanító vagy egy körorvos szerény élete, és rosszabb az is, ha valaki naponta négyszer - reggelire, ebédre, uzsonnára és vacsorára - kénytelen felszeletelni az agyvelejét meg a szívét, ötletekkel körítve, és - mondjuk - egy ország jóhírű, független írója. A suszterinas vígan fütyülhet a sötétben, fiatalsága gondtalanságában. Belőle idővel suszter lesz, tisztes és jó mester, ki százhúsz koronáért árulja a cipőt, s aztán hadseregszállító, ki gyümölcsös s érdemes kötést csinál. Csak a cifra nyomorultakból, a sápadt, seszínű, sávos diplomás értelmiségből, a koldus arisztokratákból nem lesz itt semmi, soha.

Jellemző azonban, hogy a mi úri gyermekkorunk mumusa, kísértete a zöld kötényes, kócos, vad suszterinas volt. Egy petróleumlámpa rezes aranyában láttuk nem egészen tiszta ábrázatát. Gubbasztott a csirizszagú levegőben sunyin, vagy cigaretta-, szivarcsutakot szedett fel a járda peremén. Ő volt a mélység, a szenvedés és büntetés fokmérője, a határ. Mindezeket pusztán azért jegyzem fel, mert úgy látom, hogy, mint annyi más, ez a regényes régiesség is veszendőbe megy a háborúval. A kaptafa bevonult az iskolába. Egyik budapesti polgári iskolában a diákok maguk talpalták rossz cipőiket. Úgy történt ez, hogy télvíz idején vizitet tartott náluk az iskolaorvos, az egészségüket rendben levőnek tartotta, a lábukat is, csak a cipőjüket kifogásolta. Erre a mai hadi nyomorúságban felcsaptak a kisfiúk suszterinasnak, tanrendjükbe beiktatták a talpalási gyakorlatot, a talpösszeállítást, a foltozási és fejelési ismétlést, s ma már tanult varga mindahány. Két pedellus a mesterük meg egyik pótzászlóalj katonavargái. Ezek aztán valóságos ezermestereket, cipőművészeket, talpaló virtuózokat faragtak a kis lurkókból.

Idegenkedve olvasom el ezt a híradást többször egymás után, csökönyös meg nem értéssel. Nem tudok derülni rajta, ódát írni arról, hogy ejh-hajh, milyen karakán gyermekeink is vannak, meg hogy az iskola csizmadiaműhellyé válik. Kétségtelen, emberséges ember lehet az igazgatójuk, aki kis tanulóit nem engedi mezítláb járni, s még cipőt is tud szerezni nekik ebben a cipőtelen s mindentelen világban. Mi azonban nem vagyunk olyan optimisták, mint egyik miniszterünk, aki annak idején boldogan mesélte el, hogy akad olyan becsületes és derék törvényszéki bíró, ki maga talpalja meg gyermekei cipőjét. Ezt a képet most kiegészíthetjük. Már a törvényszéki bíró gyermeke is talpal. Bizony-bizony, nem eszményi állapot. Mi igenis azt tartanánk helyesnek és szépnek, ha a törvényszéki bíró üres óráiban olvasna vagy hegedülne, a fiacskája pedig hosszan és boldogan lustálkodna, hogy nagyra nőjön a teste meg az elméje. Mert semmi se oly sorvasztó, mint ez a korai munka, ez az örökös, falanszterszerű céltudatosság. Az pedig, hogy a gyermekszobába, az iskolatermekbe is becsempészik, komoly meggondolásra késztet mindnyájunkat. Vajon milyen lesz az élete, a világszemlélete ezeknek a szegény kis öregeknek, a mai diákoknak, kik négytől ötig számtant tanulnak, öttől hatig pedig talpalnak? Félünk attól, hogy a cipőt az ember szerves részének tekintik. Nagyon sokat gondolkoznak majd a cipőfelsőrészen, s elfelejtenek eszmélni az emberre, önmagukra. Minden, amit igazán és mélyen tudunk vagy érzünk, a gyermekkorunkban fogant bennünk, a pihenés áldott délutánjain, a lusta termékenység perceiben, mikor semmire se gondoltunk, és semmit se csináltunk. Áldottak azok, kik hozzájuttattak bennünket ehhez a tétlenséghez. Ma ennek az idilli és regebeli tétlenségnek - úgy rémlik - vége. Vegyük ezt tudomásul komolyan és komoran, ahogy illik, de ne varrjunk rá hímet, ne csináljunk erényt a kénytelenségből. A felserdülő emberiség, mely csak kenyérjegyről tud és nem kenyérről, tejcéduláról és nem tejről, különórákról, különmunkáról s nem életről, nem fejlődésről, éppolyan ám, mint a már felserdült emberiség, mely, szegény, nem tudta, hogy mivel serdült fel. Mi a szívünk minden szomorúságával tekintünk ezekre a koraérett gyermekekre, ez apró diákvargákra, kik már az iskolapadokban megízlelik az élet keserű ízét, s kénytelenek belátni, hogy az úgynevezett felnőtt, komoly társadalom képtelen gondoskodni róluk, minthogy mással van elfoglalva. Nem szabad elfelednünk, hogy minden jó a munkamegosztásból keletkezett, azzal kezdődött az emberi közművelődés, hogy más és más ember vállalkozott annak idején a csizmák gyártására, a lovak vakarására, az igazság osztására, a kocsihajtásra, a betűvetésre, s hogy ez a közösség, a társadalomnak ez az összetartó kapcsa napról napra jobban meglazul, a munka pedig egyre jobban decentralizálódik. Ne álljanak elénk hamis bérencbölcsek. Az az igazi bölcs és jó ember, ki ezt az ijesztő jelenséget, a háború egyenes következményét, már most észreveszi, és idejekorán figyelmeztet rá.

Titeket pedig, szegény kis testvéreim, mélységesen sajnállak. Azok, kik elvették a világtól a békét, titőletek is ellopták a métát, a bélyeggyűjtést, a zongorázást, a kószálást, a versírást, a fiatalság csitri szenvedélyeit, elrabolták tőletek egész ifjúságtokat. Sohase kapjátok vissza. Később hiába követelitek. Éjjel, mikor aludtatok, valaki elcsente párnátok alól, feltörte a játékfiókotokat, és elvitte onnan. Ha valaha felnőttök, próbáljátok megkeresni, hogy kinél van, ki zárta be gondosan a safe depositjába, aranyakra váltottan, acéllakattal lezárva. Ott talán megtaláljátok.

Most pedig tompán zakatol köröttetek a világ. Kip-kop, kip-kop - mondja a kalapácsotok. Kip-kop, kip-kop - mondja összemarcangolt agyatok. Kip-kop, kip-kop - mondja ájuló szívetek. Gyerekek, nem tudok szomorúbb zenét, mint a ti kalapácsotok zengése.

A német lapok még mindig visszhangosak a rendőrségnek ama páratlan intézkedésétől, hogy egy színháznak tisztán művészi plakátját betiltotta. Indokolás? Csakugyan, még indokolás is volt a rendeletben. Az volt az indokolás: mert csúnya. Az indokolás azonban lehetett volna fukarabb szavú is, kevéssé ilyen esztétikaian elmélyedő és fejtegető. Teljes joggal ezt mondhatta volna a német rendőrség, minden magyarázkodás és udvarias kézmosás nélkül: csak.

Ha így tiltják be ezt a plakátot, melyre Reinhardt színigazgató a sötét és véres Atreusz-fit, Agamemnónt pingáltatta, akkor az önfegyelmezéshez és példás engedelmességhez szoktatott német fajta bizonyára szó nélkül siklik át a kis eseményen, és egyetlen újság se beszéli meg a rendőrség különös tilalmát. Ellenben a német nép esztétikaian iskolázott, s náluk minden bokorban, minden hársfa mögött egy-egy magántanár terem, aki már serdülő korában értekezést írt a szép-ről és a csúnyá-ról. Mit jelent az, hogy a rendőrfőnök azt állítja egy plakátról, hogy csúnya? Ha a komor ógörög király, aki bizonyára távol áll minden időszerű újgörög politikától és háborús tűzvészektől, csúnya, akkor joggal fel lehet tenni, hogy a keserűvizes hölgy, a márványkeblű és a porcelánbőrű, ki málnapiros ajkaihoz oly égi kéjjel emeli a hashajtós poharat, mintha azt mondaná: "Jaj, be üdítő!", hogy ez a reklámistennő, ez a székrekedés ellen oly meggyőződésesen küzdő modern szépség a szép. Valóságos parázs esztétikai viták indultak meg a széplelkű rendőrfőnökkel. Egyoldalú viták, mert csak az esztétikusok beszéltek, a rendőrfőnök egy kukkot se szólt.

A tilalmat mindenesetre érdemes feljegyezni a leendő történészek számára is. Kár lenne jelentőségében lebecsülni. Semmi hadi érdekkel nem függ össze az, hogy egy színházi plakát csúnya vagy szép. A diadalmas német nép isteni kedvét nem lohasztja az sem, ha a plakát véletlenül csúnya, sőt pocsék is. Itt alapjában nagyon nagy dolgokról, örök elvekről van szó. A művészet a háború óta külön élt, a maga kicsiny szigetén, úri elzárkózottságában egyetlen semleges terület volt, a svájcinál is svájcibb, ahova katona nem tehette lábát, őrszemek nem kukucskálhattak be, sürgönyök nem futhattak, megközelíthetetlen minden kábeltávirat, jegyzék, konferencia számára. Minden művész salvus conductust kapott a háború poklában. A hadvezetőség gondoskodott arról, hogy bátran, nyílt szemmel és pártatlanul járhassanak az égnek - a láthatatlan nagyhatalomnak - a diplomatái, jogukat és igényüket tiszteletben tartották, zászlójukat, a fehér papírt, melyre írnak, rajzolnak, terveznek, a szellem e hófehér lobogóját mindenkor barátságos mosollyal köszöntötték, hiszen tudták, hogy a művész - bármilyen fajtához vagy párthoz tartozik is - békét hirdet és békét akar.

Észre kell vennünk, hogy ezen a vonalon valami rendellenesség történt. De a művészet világában nincs mozgósítás. Tiltakozó jegyzék sincs. A költő, mikor a földet felosztották, elbámészkodott, a többi művész is megfeledkezett a hatalomról, melyet a kalmár meg a többi szerencsés szerzett meg magának. Úgy érezték, hogy szellemükben van az erő, és a kék ég végtelen pusztája az övék. Gyengék és védtelenek mindannyian. Ha harcolni kell, a gyengeségüket, a védtelenségüket tárják fel a hatalmasok előtt. Ma is ezt teszik a művészek. Íme, a sápadt kezük, mely a tollnak, az ecsetnek a forgatásában vált véznává, az ujjaik, melyek a hegedűk húrjain és a zongorák billentyűin finomodtak el túlvilágian lengévé, alkalmatlanná minden küzdelemre. Védjetek meg, hatalmasok, őket, kik a saját megvédésükre gyengék.

Nem vagyunk sötétenlátók. De tudjuk, hogy a művészet szabadsága egyetlen kincsünk, melyen féltékenyen kell őrködnünk, még a világháború lázában és lármájában is. Ma még csak a plakátot tartja csúnyának a rendőrfőnök, holnap azonban csúnyának ítélhet egy rímet, egy költeményt, egy szobrot, egy képet, egy épületet is. Ez pedig veszedelmes. A rendőrfőnök esti sétáin különbséget tehet a szép és csúnya nők közt, éji razzián a tisztes polgárok és csirkefogók közt, de nem tartóztathat le egy verset vagy egy plakátot, merthogy itt nem tud különbséget tenni a tisztes polgárok és a csirkefogók közt. Legyen a berlini rendőrfőnök jó fiú, mint ahogy ez meg vagyon róla írva. Ne pedig rossz fiú.

Egy széngöröngy gurult el a padlón, mely a fűtésnél kihullott a kályhából.

Gyermekkoromban megtanítottak arra, hogy a kenyér istenke teste. Minden morzsáját meg kell becsülni, és halálos bűnt követ el az, aki könnyelműen elkótyavetyéli. Most emlékezem a régi tanításra, de - nem tudom, miért - a szénre alkalmazom. Azelőtt ilyenkor becsöngettem a cselédet, figyelmeztettem, hogy máskor rendesebben takarítson, aztán a csikorgó kis golyót, ezt a fekete piszkot elrúgom a lábammal. Ma mindez nem jut eszembe. Lehajolok, nagyon alázatosan, és felemelem, nagyon alázatosan. Majd az íróasztalomra teszem, oda, ahol a két legkedvesebb tárgyam áll. Az öreg kalamárisom, melyből még a nagyapám mártogatta a tintát lúdtollal, és a kisfiam arcképe, hathónapos korából. Harmadikul legyen ott a szén.

Nézem az éles villanyfényben. Azt olvastam, hogy most a hósivatagokon ordas farkasok vonítanak, és a mezei patkányok a húszfokos hideg elől falkákban menekülnek a városokba. Itt langyos meleg van, a kályha rostélya rózsaszínű meleget fúj rám. Mindezt e rongyos kis szén testvéreinek köszönhetem. Legyenek áldottak érte. Mi emberek, kik felkapaszkodtunk az uborkafára, nagyon sokáig megvetettük a szenet. Illendő, hogy vezekeljünk. Mert egykor, a hét kövér esztendőben, csak a szén két rokonát ismertük, becsültük és szerettük, kik nagyon közeli vér szerint való rokonaink, a grafitot meg a gyémántot, a szenet semmibe se vettük. Ő volt a szegény rokon, akit kihasználtunk, de nem ismertük meg az utcán, a szenesboltok körül. Hiszen mindig feketében, gyászruhában járt, szegény. A gazdag rokon, a gyémánt, báli fehérben. Én azzal büntetném a hívságos hölgyeket, kik a gyémánt bogyóit még most is villogtatják alabástrom nyakukon, hogy ezen a szigorú télen kályhába vettetném drága collier-jüket. A gyémánt elég a levegőn, széndioxid válik belőle. Akkor őszinte és fekete lesz ő is, mint a rokona. Belül mindig fekete volt. Egy kis vaskályhába beleférne a világ összes gyémántkincse, mely alá - bíznák csak rám - pokoli tüzet gyújtanék. A kályha mellé pedig odaállítanék három-négy koldust. Azok legalább felmelegednének, pár órára, a föld gazdagsága mellett. A nőknek szén nyakláncot kellene viselniök. Aztán a szénkereskedőket meg az ékszerészeket is cserére kényszeríteném. Félek azonban, hogy a csere nem sikerülne. A szénkereskedők nem cserélnének az ékszerészekkel.

Van-e nagyobb hatalom kerek e világon, mint ez a csöpp széntörmelék? Angliával, Franciaországgal, Oroszországgal, Olaszországgal, Szerbiával, Montenegróval, Romániával, Japánnal, Amerikával még mindig nem értjük egymást, de abban már megegyeztünk, hogy a szén minden, a szén a háború, a szén a győzelem, a szén a vereség. Életünk, melyet beszívunk, a levegő tele van szénnel. Egykor őserdő volt a szén, mely teleitta magát az ezer év előtti napfénnyel, és most - engedelmesen és kötelességtudóan - visszafizeti a régi napfényt, kamatostul, a didergő embereknek. Ha ő nincs, nem ég a lámpa, nem megy a kocsi, nem rohan a vonat, nem fut a toll a papíron, megáll az egész élet. A tűz istene lakozik benne. Úgy látom, hogy minden pallérozottsága ellenére is tűzimádó az ember. Kék orral, piros füllel imádkozik a kályha mellett a tűzhöz, a szénhez.

Nemcsak bámulom ezt a kis szenet, de ki is mondom a nevét, többször egymás után, hangosan, hogy halljam, és elteljek meleg zamatától. Kurta, egytagú szó. Mintha a nyelv szelleme - minden nyelvet a népek lángelméje talált ki -, a nyelv leleményessége is jelezni akarná ezzel, hogy mennyire fontos, nincs idő körülírásra és köntörfalazásra, sietni kell, nagyon, nagyon kell sietni. Ezért oly rövid, mint ez a szó: tej, mely az életet jelenti. Ezért oly rövid, mint ez a szó: jaj, mely a halált jelenti.

Jókai valaha fekete gyémántnak nevezte. Akkor az ötlete meglepő volt. Ma természetes. Hiszen ma a gyémántot nevezzük fehér szénnek.

Az orvos, akivel beszélgettem, sápadt volt és fáradt, szegény, mint egy mészáros. Háborús orvos volt, kinek a karja a kötözéstől zsibbadt el, és ezen az estén sok feketét ivott, sok szivart szívott el. Azt kérdeztem, mennyire haladt az ő nagyszerű tudománya a háború alatt? Néhány új műtétről és tapasztalatról szólt, de végül - egy kézlegyintéssel - bevallotta, hogy az alkotó orvostudomány, a laboratóriumi munka majdnem teljesen szünetel. Eddig élt az orvostudomány a céljának. Ma pedig használják. Nem volt kor, melyben ennyit dolgoztak az orvosok s ennyire hasznosak és krisztusiak sem voltak, ellenben az a bizonyos, hogy csak a régi tőkéjüket fogyasztották. A tüdővész gyógyítása... a skarlát baktériuma... a rák széruma... mindez a béke régi ábrándjának rémlik... Katonája most minden orvos a tudományának, végrehajtója és harcosa. Az a vezérkar, mely egykor zárt szobákban, éles villanylámpáknál a górcsövekbe kukucskált, az újítók, a gondolat forradalmárjai, kik a lehetetlent lehetővé tették, otthagyták őrhelyüket, ahol nem az emberek, de az egész emberiség egészségére vigyáztak.

Ők is úgy vannak, az orvosok, mint a bölcselők. Embarras de richesse, a gazdagság zavara bolygatja meg köreiket, holott az ő múzsájuk is az, aki a filozófusoké, a halál, melyet le kell gyűrniök és meg kell érteniök, az a halál, mellyel ma lépten-nyomon találkozunk a körutakon és a kapuk aljában is. Különös, soha kevesebbet nem beszéltek a halálról, mint a sok-sok halál e korszakában. Nagyon közel van hozzánk, és védekezünk ellene. A gondolkodók pedig, az árvák, úgy védekeznek a gondolat ellen, mely ma különös mártíri gyötrelem, hogy egyáltalán nem gondolkodnak. Évezredek óta kutatta az emberiség, hogy mit jelent az az ajtó, melyen eltávozik az életből, a titokzatos kijárat, s maga az élet is, mely úgy került kezébe, mint a gyermekébe egy ismeretlen játék. Ebben a korban a halál afféle gyakorlati problémává süllyedt. Nem érezzük már borzongató és mély varázsát, ami annak idején megillette szívünket akkor is, mikor egy budai utcában meghalt egy hetvenéves anyóka. Elnémultak a költők, de elnémultak a bölcselők is.

Évek óta egyetlen könyv sem jelent meg, melyben az ember a sorsát és célját tudakolja az égtől. Azokat a "bölcseleti" munkákat, melyek a háború alatt íródtak, kihajítottam az ablakomon, és utánuk kifüstöltem a szobám. A halál roppant emberi távlatából, a béketávlatból békatávlat lett. Csakhogy éppen kíváncsiak az emberek. Könyvkereskedőktől hallom, hogy egyetlen könyv se olyan kelendő manapság, mint Nothnagelnek a halálról szóló kis népszerű értekezése, melyet a halál svindlikurzus-ának szeretnék nevezni. Ma már csak ennyire futja. Az igazi és nagy halál közelére a durvábbak közönyösek, azok pedig, akik emberek, eltakarják az arcukat, és befogják a fülüket, nem mernek foglalkozni vele, mert még annyira sem függetlenek tőle, mint valaha.

Sohase csodálkoztam azon, hogy Lassalle Ferdinand, a nemes német, egykor glaszékesztyűben és gyémánt inggombokkal szónokolt a rongyos és éhes tömegnek. Ő igazán láthatta a nyomorúságot mert szabad volt tőle. Csakis egészséges orvos gyógyíthat, a beteg orvos nem. Az orvostudomány meg a bölcselet is csak akkor térhet vissza a munkához, ha majd újra kezébe kerül az élet és a halál, mely már régen nem az övék. Mert a háború nemcsak az életet vette el az emberiségtől, de a halált is.

Úgy rémlik, hogy a világ haragszomrádot játszik. Különösen pedig a budapestiek. Soha olyan őszinték nem voltak, mint a gorombaságnak ebben az aranykorában. A kalauznő lerúgja a tölténygyári munkást, ki a felhágóra kapaszkodik, a dohánytőzsdében a gyufát úgy vágják az asztalra, hogy felrobban, a piacon a kofák kárörömmel hörgik, hogy hála istennek megint nincs semmi, az üzletben nem köszönnek, vállat vonnak, úgy adnak vissza, hogy a pénz legurul a padlóra, és a vevőnek kell felszednie. A telefonközpont pedig kellemes szopránnal kacag azon a jó, de nem új tréfán, hogy senki se kap számot. Végre az emberek szívük szerint gyűlölhetik egymást.

Az alagút bádogasztalkája mellett ül egy zöld arcú, madárképű hivatalnok, egyenruhában. Reggel korán, mikor mindenki munka után rohan, egy rokonszenves, szemüveges úr odamegy az üvegkalitkához, és nehogy fél óráig kelljen rostokolnia, megkérdezi a hivatalnoktól, közlekednek-e az omnibuszok. Az egyenruhás nem felel, reávicsorítja csorba fogait, csörgeti bádogjegyeit, mint egy mumus. Mert ahhoz neki semmi köze. A rokonszenves, szemüveges eloldalog, szó nélkül, szerényen. Csak távolról méregetik egymást. A zöld arcú és madárképű, akiről lesír az ínség, bizonyára azt hiszi, hogy a rokonszenves, szemüveges a háború felidézője, s a rokonszenves, szemüveges, akinek kopott a bársonygallérja, hasonlóan azon a véleményen lehet, hogy mindennek az oka ez a fázó hídőr. Szinte várom, mikor dobják át egymásnak a zsebkendőjüket: haragszomrád... haragszomrád...

Naponta százával lehet látni ilyen szomorú jeleneteket. Az ártatlanok, a szegények, a jók gyűlölik most egymást, egyre növekvő idegességgel, és gyűlöletük annál izzóbb, minél kevésbé tudják az okát. Sokszor szeretnék odalépni, hogy békét teremtsek köztük. Epés galambok, miért marakosztok? Hiszen ennek csak az ellenség örül, az, ki édesmindnyájunk közös ellensége. Nem vagytok tisztában önmagatokkal. Holott biztos vagyok, csak öt perc kellene tinéktek, öt szabad perc, hogy kissé gondolkozzatok. Akkor eloszlana minden félreértés. Üljetek le, árva embertársaim, otthon, a szobátokban, nézzetek a szívetekbe és elmétekbe, azután döntsétek el végre közösen: tulajdonképpen kire is haragszotok?

Gyérülnek, egyre gyérülnek az utcákon a koldusok. Mióta háború van, mintha egészen eltűntek volna a föld színéről. Nem állnak többé a sarkokon, magasra emelt kézzel, felkiáltójelek módjára vagy összekuporodva, görbén mint rejtélyes kérdőjelek. Talán megfagytak valami félszer alatt, vagy éhen haltak, vagy megégtek, vagy kivándoroltak innen egy jobb világba, nem tudni hova. Mindenesetre, a háború végzett velük. Próbáld elgondolni: mi ma egy alamizsnafillér vagy: egy alamizsnaforint? Hiszen ezek mellé most egy-egy kenyér-, liszt-, cukor-, bab-, zsír-, tej-, kávéjegyet is oda kellene pottyantani az alamizsnáskalapba. Azután olyan kicsinyben, mint az egykori koldusok vásároltak, egyáltalában nem adnak, semmiféle boltban. Megtörtént a csoda, a koldusoktól elvették a koldusságukat is, a háború alóluk is kihúzta létalapjukat. Szélhámosok, kalandorok, apró, balkörmű ügyesek jöttek a helyükbe.

Most látjuk csak, hogy még ők is, a szerencsétlenek, a béke idilli képéhez tartoztak, a koldusok, akik az utolsó állomást, a határt jelentették, melyen túl már nincs semmi. De ezen a határon, a küszöbön nyugodtan ültek. Olyan nyugodtan, mint az ínség királyai, a nyomor nábobjai, a semmi tőkései, kik tudták magukról, hogy foglalkozásuk a szegénység, és semmi egyébbel nem szabad törődniök, csak a hivatásukkal, akár a papoknak vagy a művészeknek, s olyan biztosan, mint akik a földre estek, és tudják, hogy tovább nem eshetnek. Vajon mi baj érheti a koldust? A koldus mindig koldus marad. Akkor is, ha nem kap alamizsnát. Éppen ezért öntudatosan, bátran néztek farkasszemet a többi emberekkel, temetők bejáratánál, bürük és mocsarak mellett, szinte tüntetően nyújtották feléjük fekete kezüket, színes sebeiket. Mert az élet végtelen gazdagságát hirdették ők is, mint a hatalmasok, a lángelmék.

Hol vannak ma? Íme, akik egészen lenn voltak már a mélyek mélyén, lefelé hullottak, még őket is csapásként sújtotta a rosszak rossza, a háború. Azt kell hinnem, hogy - szegények - mellékfoglalkozást vállaltak, mert ebben a gyászosan szervezett társadalomban még a nyomorukból sem élhettek meg. A nagy és határtalan és patriarkális szegénységet fel kellett váltaniok kis és korlátolt és kucorgó szegénységgel. Korunk minden regényesen-nagyot és izzóan-egyénit porral hint be. A koldusok kihaltak lassan-lassan. Lélektani lehetőségük is megszűnt. Ma már nincs gondtalan sétáló, akit felrezzenthetnének siralmas ábrázatjukkal. Kicsit mindannyian hasonlatosak vagyunk hozzájuk. Tenger nincsetlenségüket valahogy szétosztották millió és millió részre, úgy, hogy mindannyiunknak jutott egy karc a sebükből, egy könnycsepp a sírásukból, egy háncs a koldusbotjukból, egy rost a condrájukból és egy morzsa a penészes kenyerükből.

Pesti Napló, 1917. március 5.

Mint mikor a tolvajlámpást egy sötét zugolyra szögzik, a citromsárga márciusi verőfényben pár pillanatra felragyog az utca, és mindent sokkal jobban látni, mint azelőtt; ruhák mozognak az aszfalton. Bennük emberek is vannak, de azok nem fontosak. Csak ruhák. Télen még valahogy összeolvadtak a testvéri sötéttel. Most azonban kiderült, hogy milyen a legújabb divat ebben a nem éppen előkelő városnegyedben.

Úgy rémlik, hogy azok a télikabátok divatosak, amelyeknek olyan a színe, mint a romlott tejeskávé. Barnák mind, nagyon határozatlanok és fájdalmasok. Egyik mint a kávémérésbeli kiskávé, a másik, mint a rántás, de vannak húslé-, moslék- és enyvszínűek s másfélék is, a barna szín ezer változatában. Majdnem mindegyikről leszakadt egy-két gomb, de a cérna vagy a férc még mindig ott fityeg, sokszor a leffegő bélés is, tüntetően, kihívó szemtelenséggel, a gomblyukak pedig akkorák, hogy akár az ököl is elfér bennük. Alul egy kabát, melyen annyi ránc van, mint egy német filozófus homlokán, mintha töprengene a kabát, gondolkozna valamiről, mélyen. A nadrágok azonban mind alázatosak. Ezeknek csak térdük van, mint a hivőknek, állni, menni nem tudnak már, csak térdelni, lerogyni, összeesni. Azt hinné az ember, hogy tulajdonosai otthon azonnal letérdelnek egy sarokba, egész nap térden állnak valami gonosz csíny miatt, attól olyan dagadt a térdük. Szőrmét is látni itt-ott, a szegény lányok egy döglött macskát, egy leforrázott, kopasz kutyát csavarintanak nyakukba, olcsó, hamis, beteg prémeket, melyek már egészen levedlettek az esőtől. A férfiak nyakát rojtos gallér keretezi, melyben mindig látszik a rézgomb, mert a nyakkendő körülbelül másfél centiméternyire van a gombtól. Maga a nyakkendő vékony. Egy akasztófakötél, ízlésesen csokorba kötve. Már az se igen tűnne fel, ha valaki egyik lábára sárga, a másikra fekete cipőt húzna. Különben az emberek édeskeveset törődnek ezzel, látható cinizmussal hagyják magukra szállani a port, a tollpihét, a szalmaszálat! Le se verik napokig. Mindezek fölött pedig trónol egy arc. Mert - ez a legbúsabb - e szörnyűségeknek birtokosa is van. Az arc többnyire értelmes és fölényes, s körülbelül ezt mondja: "Bocsánatot kérek, az alattam valókért egyáltalán semmi felelősséget nem vállalok, tisztelettel és üdvözlettel: X. Y."

Valaha pedig, emlékezzünk csak vissza, ez a város mestere volt az öltözködésnek, az amerikai férfidivatnak, vasaltatta nadrágját, fölfelé tűrte a szélét, nyilas selyemharisnyát, fél lakkcipőt, kesztyűt, könnyed, ezüstfogantyús sétabotot viselt. Hol vannak a régi idők? Még a vidéken, az isten háta mögött sem volt ismeretes a mai pesti módi. Mennyi mélabú és fázó életunalom száll felénk most ezekből a töprengő kabátokból, haldokló nadrágokból, nagybeteg cipőkből, az utolsót sóhajtó gallérokból és nyakkendőkből, a lelketlen tárgyakból. Sunt lacrimae rerum... Olyanok ezek a szörnyű-szörnyű ruhák, mint az öngyilkosok bitang holmijai, melyeket a folyópartokon találnak meg. Már nem is tartoznak az emberekhez.

Csakugyan nagyon különös hely ez: éles fény vágódik a fehér asztalokhoz, a fehér székekhez, a fehér márványlapra, a leányok fehér kötényéhez, s az üvegekben, a poharakban tej van, a dara tejben fuldoklik, tejes rizskása gőzölög, a tányérokon tej csorog végig, még a földön is fehérlik a tej. Boldog fehér sziget ebben a fekete városban. Csak három ilyen csarnok van, hol a szegény emberek jegy nélkül ihatnak tejet. Izgatottan szaladnak ide, mosolyogva nyitják a kilincset, és bár budapestiek, egymás mellé ülnek, itt szeretik is egymást, mint a testvérek. Végre is tejtestvérek.

Ne higgyék azonban, hogy ennek a csarnoknak valami nyárspolgári zamata van. Sőt, itt érezni most a bűnt. Magam is megdöbbenek, milyen bűntudat lappang a levegőben. Akik itt vannak, összebújnak, suttognak, és a szenvedély remegésével, az ajkak türelmetlen csücsörítésével nyúlnak a poharakért. Előbb még magukba szívják a tej édes szagát. Szemüket lehunyják, hömpölygő tejfolyókat képzelnek el a tej ez ártatlan morfinistái. Tejet adjatok nekünk, tejet. Valaha, hogy tilos volt a halál, a halállal kacérkodtak így a halandók, csapszékekbe bújtak, alkohollal mérgezték magukat, vagy a mesterséges paradicsom örömeit hajszolták az ópium barlangjaiban. Most itt ebben a tejcsarnokban, ebben a tejbarlangban folyik ugyanez a tivornya, a tilos élettel. Mert ma már az élet vonul katakombákba. Nem is csoda, ha ezek a szegények bűnnek, egyenesen perverzitásnak érzik, hogy tejet isznak, ők, az élet javíthatatlan kéjencei. De Quincey egykor kiadta memoárjait: Egy ópiumszívó emlékiratai. Milyen bűnös érdekesség lenne a budapesti memoár: Egy tejivó emlékiratai.

Íme, itt van az emlékiratból néhány árnyékrajz. Ezek a sovány diákok, ádámcsutkás díjnokok, tüdővészes varróleányok és májbajos asszonyok az alakjai, kik majdnem kikapják a kisasszonyok kezeiből a lábast, és titkon osonnak el, lábujjhegyen, nehogy mások is megneszeljék a tej forrását, és feligyák előlük. Kedves öregurak sétálnak ki innen, kaján vigyorgással az orruk alatt, mint agg bűnösök, hogy hatvanéves korukban egy pohár tejet hörpinthettek le. Fehér bajszukon még mindig ott egypár fehér csöpp. Le se törlik, hogy tovább élvezzék az enyhe ízt, csöndesek és nyugodtak, és úgy ballagnak el erről a titokzatos helyről, a csecsemőkorukra való emlékezéssel, mint akiket valami titáni emlő szoptatott meg, és most már, ősz kis babák, le is fekhetnek, aludni.

A vonatom késik, és - vérbeli újságíró - a Nagyváradi Napló irodalomtörténeti nevezetességű szerkesztőségében várakozom, mint kedves várakozóteremben. Fehér Dezső, a szerkesztő, sok új író nevelőapja, ki tegnap leültetett előbb a fehér asztalhoz, aztán este a felolvasóasztalhoz, barátságosan leültet az íróasztalhoz is.

Most tettük le a pesti telefon kagylóját. Az orosz forradalomról érkeznek izgalmas, még mindig kusza hírek. Ebben a tudósításban két szó üti meg dobhártyámat. Az új cárjelölt mindaddig nem lép trónra, míg nem tudja, hogy az orosz nép a régi államforma vagy a köztársaság mellett dönt-e. Orosz köztársaság... Milyen különösen hangzik. A muszka katonák letépik az épületekről a kétfejű sasos császári címereket s a csatornákba vetik. Aztán a kék-fehér lobogók helyett piros zászlókat visznek a katonák, éltetik a nemzetközi szociáldemokráciát, Szentpétervár utcáin a Marseillaise hangzik, orosz szöveggel, a szegények himnusza.

Mi itt a váradi villanylángnál el se tudjuk képzelni, mi folyik ottan, azok a hírek, melyek kezeinkhez érkeznek, csak sejtetik, milyen lázroham és görcs rázza a titáni testet, mely meg akar gyógyulni és élni akar, a vén országot, mely évszázadokig példaképe volt az elmaradottságnak és a tunyaságnak. Ha ez igaz, akkor az orosz nép nagyobb ugrást tett, mint a francia.

Franciaország, az egyház hű leánya, a forradalom őrületében detronizálta az Istent, a józan észt ültette az oltárra, egy színésznő alakjában. A muzsik pedig, ki valaha a minden oroszok urának, a fehér cárnak csak említésére is lekapta sipkáját, és keresztet vetett, most istentagadóvá vált: megtagadta a cárt.

Ilyen csodát már láttunk A kínai fal is ledőlt. A Menny Birodalmából a Föld Birodalma lett, az ódon kínai császárság, a mandarinok dominiuma, a porcelán tornyok regevilága máról holnapra köztársasággá változott. Talán orosz földön is vannak még csodák.

S lehet, hogy hiedelmünket a holnapi táviratok már eloszlatják. Egyelőre csak kéjelgünk a különös hangzásban: orosz köztársaság... Soha ilyen bizarr jelzőt nem adtak a respublica-nak. Ha azt mondanák: fekete fehérség... vagy fiatal vénség... talán az is otthonosabb lenne a fülünknek, mint ez az elnevezés, ez a történelmi névváltozás, ez a nem álmodott, lázas szókötés: orosz köztársaság...

Lucus a non lucendo - atyuskának hívták, mert sok millió fia közül senkinek se volt lelke szerint való apja. Talán csak egynek, a lelke és a teste szerint is. Annak a vesebajos kisfiúnak, ki már békeidőben is vaskorlátok közt, kifeszített szögesdrótok hálójában játszott, a cárevicsnek, kinek labdáit és karikahajtóit detektívek vették fel, s születése óta megosztotta apjával a rabságot. Ők ketten igazán szerethették egymást. Ezenkívül pedig senkit. Mind a ketten betegek voltak. Idegbaj és szívbaj, a Romanovok öröksége. A cár, mikor ment az utcán, ünneplő néptömegben, zászlók közt, állandóan hátratekingetett. Valami jött a háta mögött, utána, könyörtelenül. Rémnek látta, akkor, testtelen rémnek vagy őrjöngő tömegnek, mely forradalmat ordít? Mit tudni. Annyi bizonyos, hogy a minden oroszok cárját meg a feleségét ma már hosszú muszka szuronyok őrzik, a forradalmárok kezében vannak mint foglyok, az orosz XVI. Lajos várja, mit dönt a nép, és hideg rémülettel gondol eddigi életére. II. Miklósból Romanov Miklós lett.

A zsidóságnak eddig három óriás ellensége volt: II. Ramzesz, Nabukodonozor és Titus. Szörnyű uralkodók, kik már elhamvadtak, vagy a múmiák pólyáiban alszanak, de emlékük még ma is él. Ramzesz, a vörös szakállú egyiptomi antiszemita az első. Zsidó vér és könny tapad a kezéhez. Olyan fájdalom magasodik nyomában, mint a piramisok. Büntetésül meghal egyszülött fia. Nabukodonozor, Babilónia királya, Júdea és Jeruzsálem meghódítója aranyszobrot építtet magának, és megparancsolja a zsidóknak, hogy őt imádják az egyedülvaló Isten helyett, különben tüzes vaskohóba vetteti őket. Ismerik Dániel könyvét? A bálványozásnak ellenszegülő zsidókon nem fogott a tűz. Maga az agyaglábú kolosszus - mert erről a királyról szól a példabeszéd - ledőlt, és büntetése páratlan a történelemben, de a népmondában is. Állattá változott, és füvet legelészett. Titus római császár, az "emberi nem gyönyöre", nyakig véres a zsidómészárlásoktól. Őróla is szól a büntető legenda. Szúnyog szállt az agya velejébe. Az pedig úgy zümmögött, hogy kovácsokat hívott, akik súlyos vaspörölyökkel kalapáltak körülötte, nehogy tovább hallja a szúnyog éles, fájó, őrjítő muzsikáját.

II. Miklós orosz cár, ki a XX. században országol, ebben a társaságban jelenik meg. Így él majd képzeletünkben - és minden eljövendő nemzedékek képzeletében - halottas arccal, fehéren, kezében véres virgáccsal. II. Ramzesz, Nabukodonozor, Titus és II. Miklós. Alig különböznek egymástól. Csak talán abban, hogy a fehér cár az újkor minden eszközét fölhasználta arra, hogy a pogromokat megrendezze. Színpadi főrendezője ezeknek a véres népünnepélyeknek, még az utcákat is kijelölte, hol vonuljanak el a huligánok, és telefonon tette meg intézkedéseit. Gomel és Kisinyov az ő nevéhez kapcsolódik, mindörökre. Ha nem folyt vér, akkor a képzeletében látta a piros tivornyát. Egy német diplomata följegyzi, hogy a cár egyszer Carszkoje-Szelóban varjúkra vadászott. "Újra egy zsidó" - mondotta, valahányszor egy varjú lebukfencezett a hóba. Ma felvilágosodottak vagyunk, újságok írják meg, táviratok jelentik minden másodperc történelmét, és néplegendák nincsenek a cár bűnhődéséről. Nem is kellenek ilyen legendák. Íme, maga a történelem büntet. A világháborúban egy orosz tábornok súgja a fülébe, hogy egyetlen megoldás: lemondani. Akkor aztán bolyong, gyorsvonatokon vagy kocsin - ki tudja, hogyan - a földtelen és országtalan és nép nélkül való II. Miklós, fehérsége még fehérebb, míg végre a forradalmárok hivatalos kommünikében jelentik, hogy az orosz harctéren két foglyot ejtettek: az orosz cárt és a cárnét. Katonái letépik az épületekről a kétfejű sasos cári címereket, csatornákba dobják, a szenpétervári utcákon vörös lobogókat lenget a márciusi szél, s a Marseillaise hangzik, nem a francia, de az orosz szövegű, a szegények himnusza. Van-e népképzelet, mely ilyen merészet és ilyen igazságot mer álmodni?

1793-ban Franciaország, az Egyház hű leánya, a láz delíriumában a Fête de la Raison, az Ész ünnepe alkalmából detronizálta az Istent is, és a Notre Dame oltárára ültette mademoiselle Théroigne de Méricourt, a színésznőt. 1917-ben az orosz néplélek hasonló változáson ment keresztül. Megtagadta a cárt, kinek neve említésére is lekapta sapkáját a vakbuzgó muzsik. A francia nép istentagadóvá vált, az orosz nép a maga forradalmában cártagadóvá. Micsoda elképzelhetetlen metamorfózis. Egyelőre üres a cár trónja. Oroszország pedig talán a csodák és a regék földje lesz. Mert lehet, hogy erre a bitang trónra most végre az emberiességet és az igazságot ültetik.

Egyenlőség, 1917. március 24.

Az olaszok egy kis hírecskét röpítenek világgá: tulajdonképpen csak 1918-ban kezdődik majd meg az antant igazi támadása, jövő tavasszal, mikor majd az amerikai hadsereg is részt vehet az offenzívában. Mindaz, ami eddig történt, semmi. A puskákat, a srapneleket, az ágyúkat eddig csak hangolták, akár a hegedűket, a gordonkákat, a nagydobot, a hangverseny előtt. Még a nyitás se hangzott el. Csak gyantáztak a háború tisztelt zenészei. Egy kis macskazenét kavartak három év alatt.

Ez a pokoli hírecske úgy repül a galambok közé, mint a varjú vagy a kánya. Nem kell azonban megijedni tőle. Minden évben felmutatnak egy kísérteties bábut, a levegőbe tolnak egy rémet, a következő év rémét. 1917-ben ezúttal szerepel először az 1918. De el lehetünk rá készülve, hogy minél inkább több esély van a békére, annál hangosabban emlegetik a jövendőt, annál messzebb évszámokat hallunk, annál veszettebbül kárognak azok, kiknek ez a hivatásuk. Mindenesetre vigasztaló, hogy csak egy évecskét helyeznek kilátásba, mely után csakugyan megkezdődik a háború. Eddig csak három-négy éves időegységekben beszéltek.

Nagyon tanulságos most olvasni a régi háborúk írásait. Kezünk közé akad Victor Hugónak a könyve, az Année terrible, a Szörnyű év, melyet a francia-porosz háború alatt írt, 1870-71-ben. Megdöbbenve olvassuk végig ezeket a váratlanul lángoló és érdekes átkozódásokat. Itten meg lehet lelni a mai háború egész szókincsét, azokat a frázisokat, melyeket azóta az unalomig koptattak a földkerekség összes tollforgatói. Ebben a könyvben találjuk a híres szót: a végleges győzelemig, aztán: a rákényszerített háború-t, majd: a becsületes békét, mely megalapozza az emberiség jövőjét. Leghangosabban akkor kiált a költő, mikor a béketárgyalások tervéről értesül. Ez nem francia béke lenne, de megalázó porosz béke, csak most ne üljenek a zöld asztalhoz az isten szerelméért, csak most legyenek erősek. Hiszen még el se kezdődött. Most kezdődik. De a békét azért mégiscsak megkötik.

Kétségbeesve, fanyar és csodálkozó mosollyal ejti ki kezéből az ember ezt a könyvet. Az emberi szellem meddőségére vall, hogy ebben a háborúban még csak egy új frázist se tudtak kisütni. Egyszerűen mindent kiollóztak a régi háborúk írásaiból. Egy nyomtatott kérdőívet tettek az antant elé. "Mit csináltak ezzel a háborúval?" Felelet: "Ránk kényszerítették." "Meddig harcoltok?" Felelet: "A végső győzelemig." "Milyen lenne a béke, amit most kötnétek?" Felelet: "Német béke, vagyis megalázó béke." "Mikor kezdődik el a háború?" Felelet: "Mindig egy évvel később." Az olaszok is ily értelemben feleltek.

Kitöltötték a kérdőívet.

Egy sárga könyv hever a szobámban, már majd egy éve, Bukarestből hozta egy barátom, francia könyv, háborús verseket tartalmaz. Mindeddig fel sem vágtam, annyira nem érdekelt. Ma azonban szaggatást érzek a fejemben, lázam van. Ilyenkor még tetézni szeretjük a fájdalmat. Hasonló helyzetekben vissza szoktam idézni egy buta és gyalázatos ember buta és gyalázatos kijelentését, melyet aztán végtelen tisztelettel és hangosan, önmagamat ingerelve addig mondogatok, míg kétségbeesem, és a szellemi fájdalmam legyűri a testit. Milyen kapóra jön ez a könyv.

Cím: A háború költői. Kiadó: Berger-Levrault. Paris. Lapszám: 133. A költők: kettőt kivéve ismeretlenek, a jobbak ott is hallgatnak, ellenben erősen képviselve vannak az irodalom hadicsalói, az új szellemi arisztokraták. A kötet fő jellemvonása: tele van német szóval. Kecses szonettekben, alexandrinekben, stanzákban s gall igék között cifrán-furcsán tarkállanak az ilyesmik: (le) Zollverein, (la) Kultur, (la) Schlague, Wer da! Colossale, (le) Kamerad, (le) Kaiser, (le) Kronprinz, Mein Gott! Hoch! Einz, zwei! Die Gense-Parade, Gott mit Uns stb., stb. Másik nagyobb jellemző sajátsága ennek a könyvnek az, hogy akárcsak a régi népéposzoknak, van főhőse is. Minden körötte forog, a neve, különböző jelzőkkel felszalonnázva, majd minden lapon szerepel. Roland énekében magát a francia hőst sem emlegetik annyit. Neve: Guillaume II., a német császár, kit a versfaragók - akár akarják, akár nem - valami varázslatos köddel vesznek körül.

Olvassuk el a könyvet, türelmesen, betűrendben. Maurice Allou, a történelmi enyveshát feltalálója, versikéjében egy hadvezért ír le, kinek elesik a fia. Önök előre sejtik, hogy mi történik, de az utolsó pillanatig nem hiszik el, hogy az író le meri írni az ócska adomát. Csalódnak, mert mégis le meri írni. A hadvezér a hír hallatára nyugodtan csak ennyit mond: "Folytassuk, uraim!" Én azonban nem vagyok hajlandó elfogadni a pátoszt, és csodálkozva kérdem, vajon miért haragszik a hadvezér a fiára, kijelentéseit pedig - "Folytassuk, uraim!" - csak úgy értelmezhetem, hogy a másik fiát is meg akarja öletni.

Dominique Bonnaud már kedélyesebb: egy hadikutya "hősi halálát" írja le, amely fölött egy "ismert ügyvéd" gyászbeszédet tart. Pajzán versét "szellemes barátjának", Teyssières tábornoknak ajánlja. Ha a tábornok is ily szellemes, akkor jól megértik egymást.

Théodore Botrel szóról szóra ezt írja: "Egyikünk meghalt... de vidáman kiált fel: ez igazán remek, már meg is van ásva a sírom, itt a lövészárokban".

Hugues Delorme szerint a németek mind hidegfelvágott-mérgezésben halnak meg, hordószámra eszik a káposztát, és kilométer hosszú véreshurkával tisztogatják a fogukat.

Louis Marsolleau azon sopánkodik - egy szonettben! -, hogy már túl van a tényleges népfölkelői korhatáron: "Katonakönyveinkben - írja - ki van töltve az utolsó rovat is. Nagyon korán születünk, és nagyon későn halunk meg." A vers 1914. augusztus 8-án íródott. Azóta a költő panasza bizonyára tárgytalanná vált.

Georges Docquois A potsdami holló című versében kifejti, hogy "a holló nem falja fel a franciákat, mert a franciák akár elevenen, akár holtan, babérszagúak".

Itt már nem bírom tovább. Kihull a kezemből a könyv, a földre pottyan, mint ágról a férges gyümölcs. Elemezni próbálom az undoromat. Miért fáj annyira ez a véres butaság, mely végre a mindenütt megnyilatkozó általános emberi butaságnak csak egy formája, egy válfaja, egy változata? Nem hinném, hogy csak a bennem lakozó emberies érzés berzenkedik a versek ellen. Hiszen a művészet elé nem lehet, nem szabad korlátokat állítani. Még az emberiesség nevében sem. El tudok például képzelni egy nagy-nagy költőt, aki a gyűlölet piros fáklyáját lobogtatja, egy nerói lírikust, aki a világ lángjánál gyullad fel, és kedvét leli a múlásban, a rothadásban, a semmiben. Ezek az urak azonban, akik már csinos nemzetközi társaságot alkotnak, nem ilyenek. Nem rajongói a vérontásnak, csak bizonyos irányú és arányú vérontásnak, nem korlátlanok, sőt nagyon is korlátoltak. Nem a háború, nem a halál, nem a szörnyűség őrültjei, csak az úgynevezett államrezon prókátorai. Üres óráikban bizonyára elsápadnak azon, hogy mit kívánnak, és irgalommal telik meg podvás szívük. Álszentek és ezért ellenszenvesek. Ha szétnyomjuk őket, vér fröccsen belőlük, a mások vére. Le kell írnom, amit érzek: ők a háború poloskái.

A név - a két szó kapcsolása - különösen hangzik. Félig tragikusan, félig operettszerűen. De meg kell állapítanunk, hogy mindenki beszél róla. Talán azért, mert igazán senki se hisz benne. Angliában annyira foglalkoznak a zsidó köztársaság eszméjével, hogy már az elnököt is kiszemelték Zangwill Izrael, a gettótörténetek írójának személyében. A ghazai vereség pedig nem akadályozza őket, hogy tovább szőjék álmukat.

Ellenben az angolok e tekintetben nincsenek egyedül. Azt lehet mondani, hogy, kivéve a zsidókat, az egész világ velük együtt ábrándozik a zsidó államról. Wilson nyomatékosan és többször kijelentette, hogy a zsidó respublikának okvetlenül létre kell jönnie, világtörténelmi kötelesség a megteremtése. Francia részről is történtek hasonló enunciációk. Mind ez ideig azonban csak az ellenség ajnározta a gondolatot. Ők a háború kezdete óta játszanak vele. Mi, úgy látszik, csak most kezdjük. Ezen a héten kezembe került a Reichsbote, s nem csekély meglepetésemre ez az ókonzervatív német újság is sorompóba száll a palesztinai zsidó állam érdekében, melyet a központi hatalmak nem kevesebb őszinteséggel akarnak, mint az ellenségeik. "Az erős Törökország - olvasom - évek óta szorgos politikai munka tárgya. Az eljövendő békében még inkább török szövetségesünk oldalán kell állnunk, hogy belső megerősödésre segítsük. Ehhez éppen nem megvetendő eszköz lenne a török fennhatóságtól szigorúan függő zsidó állam megteremtése, melynek azonban mégis módot nyújtanának arra, hogy népi sajátosságát is kifejtse. A zsidó született gyarmatos. Senki a világon nem tudja annyira kihasználni a rendelkezésére bocsátott előnyöket. Üzleti szelleme felnyitja Palesztina gazdag kincseit, erdőket irt, kútfőket lel, a legszebb gyümölcsöket szedi a földből, mert ha maga nem is mezőgazda, a fellahok közt elegendő munkaerőt talál. A török kereskedelem azért zsidó elemmel gyarapodva megizmosítja az állam egész testét. Aztán egy zsidó államegység alapítása a nyugtalan zsidó népnek új zártságot adna, és valódi - többé nem széttevő - erőt. Mint kereskedő állam Európa, Ázsia és Afrika sarkpontja lenne, mint gyarmatos nép jelentősen fölfrissítené a törökök felfrissítésre szoruló vérét. Minthogy pedig a zsidók politikailag többnyire a köztársaság felé hajlanak, ősi földjükön köztársaságot kell nekik adni. De a zsidó köztársaság minden időkig az oszmán birodalom alkotó része marad!"

Íme: e cikk szerint már a központi hatalmak is egy gyékényen árulnak az ellenséggel: legalább a zsidó köztársaságot illetően. Őszintén szólva, nemigen értem, mi ez. Állam? Vagy álom? Álom az államról? Kiejtem kezemből a vén újságot, és szabadjára engedem a fantáziám. Nem tudom elképzelni, hogy zsidó barátaim közül kit jelöljek köztársasági elnöknek. Azt hiszem, hogy ők még egy fél percet se gondolkoztak a zsidó köztársaságról. Nyugodtan és elégedetten élnek közöttünk. Nincs zsidó irredentizmus. Mégis, megalakulna a zsidó köztársaság? Mondhatom, szívesen küldetném ki magam oda riportra. Elképzelem az új zsidó állam levelezőlapjait, melyeken, héber betűkkel ez áll: Zsidó Köztársaság, alatta pedig franciául: République Juive. Látom Jeruzsálem terein a Makkabeusok és Bar-Kochba diadalíveit. Érdekes tudósítást küldenek a föléledt szinhedrionról és a zsidó parlament viharos üléseiről... Ne ítéljenek el ezekért az alaptalan, különös álmokért. Ha az államok, a komoly vasegységek ennyire elvetik a sulykot, akkor megengedheti magának egy sokkal kevésbé komoly magánember is.

A zsidó állam tervét nem politikai, inkább lélektani okokból magyarázom. Azon a földön, Palesztinában, mindnyájan otthon vagyunk. Ősrégi emlékek, gyermekkori álmok fűznek hozzá. Én, aki keresztény vagyok, hatéves koromban a kis katolikus hittan színes képecskéin láttam a palesztinai pálmafákat, a jeruzsálemi templomot, azt a földet, melynek köveihez az apostolok csodás tettei fűződnek. A zsidók a prófétáikra, bölcseikre gondolnak s a ragyogó zsidó királyok tetteire. Aki mohamedán, annak a vérengző szultánok hadjáratai jutnak eszébe. Melyik nép nem vett részt a keresztes háborúban? Endre királyunk ide vonult, és a magyar lovagkor fényes szcénái itt játszódtak le. Napóleon Egyiptomból a Szentföldre vezette hadait. Később ez a föld a turisták álma. De a magyar király címei közt még ma is ott található: Jeruzsálem királya. Palesztinánál ma nincs nemzetközibb állam, ez mindnyájunk hazája. A Szent Sírt sok egyház és sok nemzetiség őrzi, katolikusok, görögkeletiek és puffadt ajkú, fekete turbános kopt papok. Jeruzsálemben angol fogadót lelsz, francia missziót és Österreichische Post-ot.

Hogy pedig az államok, melyek egymás halálos ellenségei, most együttesen egy új, régen megszűnt állam feltámasztásán töprengenek, annak is megvan a maga, nem politikai, de lélektani magyarázata. A világháborúban sok-sok államot döntöttek fel és semmisítettek meg. Helyre kell hozni a hibát. Már csak a lelkiismeret megnyugtatására is jelét adják, hogy alkotni is tudnak. Teremtsünk egy új államot, melyet alig-alig akarnak azok, kik illetékesek lennének. Ebben a mozgalomban elöl jár az angol állam, annyi kis állam hóhéra és magzatgyilkosa.

A jámbor népirtó, a puritán brávó, miután ölt: letérdepel az oltár elé, és imádkozni próbál.

A hétéves háború egyik ütközete után a csatatérről ezrével szedték össze azokat az illatszeres üvegcséket, melyeket a menekülő francia katonák potyogtattak el. Ezzel a történetírók az akkori franciák elpuhultságát jellemzik. Ma a lövészárkokban a sebkötők és a tölténykupakok mellett könyveket találnak. Hozzá többnyire titokzatos elbeszéléseket, misztikus regényeket. Állapítsuk meg, hogy a kísértetlátók újra népszerűek. Akik látszatra óriási távolságban vannak, a hadak útján járó katonák meg a ködben imbolygó fantaszták, egymásra találnak ott, ahol a vasrend működik, s gépek és eleven szervezetek kapcsolódnak össze. Egy távoli történész ebből talán majd azt következteti, hogy a mi korunk titokzatos volt. Vajon igaza van-e?

Aki fölületes, az tagadja. Hiszen mi mindent ismerünk. Életünk a kétszerkettő biztonságával pereg le, vízvezetékes és villanyos városokban, sőt a lövészárkokban is van vízvezeték és villany. Nincsenek boszorkányok, s azokról a boszorkányokról, melyek nincsenek, nem is beszélünk többé. Ha megjelenne előttünk egy régimódi kísértet, lepedősen vagy lámpával a kezében, azonnal letépnénk álarcát. A külső világ, az tiszta. De belső világunk még ma is tele van rejtélyekkel. A kis titokzatosságokat kiirtotta a természettudomány, de talán éppen e tisztító munka eredményeként sokkal jobban látjuk a nagy és egyetlen kérdést. Értjük a testünket, ízről ízre és porcikáról porcikára, csak éppen azt nem értjük, hogy az egész mire való? Az agy, az idegrendszer, a szív, a tüdő, a máj, a gyomor nem rejtély, de mindezek összessége még mindig rejtély. Pontos könyvek számolnak be az élet minden megnyilvánulásáról, a tényezőkről, melyek sorsunkat meghatározzák. Az egész élet azonban - ebben a boszorkányos koordináta-rendszerben - megint csak érthetetlen. Csak azt fogadom el, amit ököllel szoríthatok, de nem e szerint élek. Egy órám, egy napom, kiszakítva az egészből, talán még logikus. Úgy illeszteni össze a különböző cselekedeteket, hogy kerékfogaik egymásba harapjanak, és egymást lendítsék előre. Ilyen kis egységekben nincs is semmi magyarázhatatlan vagy észellenes. Mégis a legtöbb élet egy óriási káosz. Ha pedig a közösségek életét szemléljük, az úgynevezett felvilágosult, előítéletek híján való, öntudatos emberiség mozgását, még döbbenetesebb eredményekre jutunk. Kezünk között van a háború, ez a realitás. Milyen sötét és misztikus. A kis tolvajt elfogjuk. De három év alatt sem sikerült kipuhatolnunk, tulajdonképpen ki lopta el az emberiség békéjét. Fejedelmek és népszónokok, diplomáciai iratok, bölcs és buta könyvek, vádló levelek egyformán bottal ütötték a tettes nyomát. Valljuk be, hogy a mai emberiség csöppet sem bölcsebb, mint az a régi kínai nép, mely a nemzedékeket felőrlő taiping-fölkelések során évtizedekig nem tudta, miért harcol, végül pedig kiderült, hogy az két párt, mely ádázul küzdött egymás ellen, egyet akart, azaz semmit sem akart, az egész taiping-fölkelés csak afféle történelmi félreértés volt, de a tény azért megmaradt ténynek, és a halottak azért nem támadtak fel. Íme, a titokzatos ember a gőz és villany százada után ismét önmagát kergeti, ismét nem érti önmagát.

A mai irodalom áthajol a misztikumba. Minden korszak titokzatos. Hiszen a kezdet és a vég csomóit sohasem oldották fel, mindig hallucináltak és vizionáltak az emberek, a görög ég alatt éppúgy, mint a templomhajók mélyén. Voltak azonban korok, melyek e földi élet harmóniájában megfeledkeztek önmagukról. Az előttünk járó józan epochák nem is a misztikumot tüntették el, csak a nyomait. Ma viharos szellemjárás van az irodalomban. Ami valaha künn volt, az ma bennünk van. Magunkban hordozzuk a kísérteteket. Ebben a korban történt meg az új lélektan döntő felfedezése, az, hogy lelkünk jó részét egyáltalában nem ismerjük, azt az irdatlan területet, azt a népes, óriás birodalmat, mely öntudatunk küszöbe alatt nyúlik el, az elfeledett benyomások, emlékek, észrevételek, kimustrált érzések és gondolatok ősi földjét most keresik fel a lélek merész conquistadorjai, hódítói és misszionáriusai. Nem dicsekszünk tehát azzal, hogy az életünk annyira rendezett. Lakásunkat villanyfény önti el, és nincsenek titokzatos szobáink, mint a középkori várkastélyokban. De a lelkünkben még mindig vannak ilyen szobák.

Ezekről pedig a költészet előbb tudott, mint a tudomány. Még alig beszéltek valamit az öntudat alatt való életről, mikor a XX. század költői rejtélyes történeteket írtak. Ők már feszegették a szobák ajtait, melyek kulcsát csak később lelte meg a tudomány. Újra itten állunk, a század, ez a boldogtalan vándor, itten vesztegel, bebocsátást várva, a küszöb előtt, melyet akár az öntudat küszöbé-nek nevezünk, akár másnak, határt jelent. A misztikus történetek ma félig-meddig népmesék, mindenki meséi. Regényes kor ez, mely kiszélesíti a valóságot, azt, mely mindig kicsiny volt az embernek. Nem úgy, mint a népmesék, melyek a testi lehetőségek végtelenségével kecsegtették, sem mint a misztériumírók, kik a földet összekötötték a mennyországgal meg a pokollal, és nem is úgy, mint a múlt századbeli romantikusok, kik színes keleti népeket vonultattak fel egzotikus tájakon a fáradt olvasók mulattatására, hanem a bennünk levő mélységek megmutatásával. A határokat nem kifelé tágítjuk, de befelé. Nem kivitetünk, hanem bevitetünk. Bennünk van a megoldás. Ma a misztikum nemcsak a népmesénk, de a hitregénk is.

És a század minden kornál erősebben érzi az élet rejtelmét újra. Miért? Mert boldogtalan, nagyon boldogtalan. "A miszticizmus - írja Cousin - az emberi ész kétségbeeséséből folyó cselekedet." Az egyéniség megint nem élheti ki önmagát. Kerülő úton keresi a kielégülést, az érvényesülést. Miben higgyen? Mit valljon? Hova fusson? Attól az idegen látványtól, melyet nem érthet meg, önmaga fut vissza, a rejtély elől a rejtélybe. Csak a középkorban pompázott ennyire a misztikus rózsa, mikor éppily egységesítő elv uralkodott, mely az egyéniséget összezsugorította és megsemmisítette. Akkor az Egyház nevelte a misztikusokat. Ma az Állam. Akkor a kolostorokból indultak ki. Ma a kaszárnyákból. Az előző századok legbecsesebb értékének, a haldokló egyéniségnek jelszava a miszticizmus. Mielőtt elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely sehol se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, föltámasztja a halottakat, az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára ellenséges valóságot megmásítja, erőszakosan. Boldog korokban ritkán vannak misztikusok.

Innen magyarázhatjuk azt is, hogy a csodák világa annyira érthető mindnyájunk számára, kik ma élünk, és a szellemek beszédéhez nem kell széljegyzet. Tapintjuk, ízleljük, szagoljuk a kísérteteket, az író nyílt kérdésül hagyhatja, mint válik a lehetetlen lehetővé. Egy gép talán nem oly valóság a számunkra, mint egy szellem. Nemcsak romok közt jelennek meg, de a körúton, a szobánkban, mindennapi életünk során, fényes nappal. Meg sem várják, míg az óránk tizenkettőt ver. Minden óra a kísértetek órája. Életünk egy másik síkba billen át, a mutatók pedig egy túlvilági számlapra ugranak.

Óránk tizenhármat üt.

A reklámtól mindig futottam. Utánam jött. Ha befogtam a fülem, belé trombitált, hogy majd szétrepedt a dobhártyám. Ha nem akartam látni, villanysugarakkal seprűzött. Ha boldogtalannak éreztem magam, vigasztalt. Ha boldog voltam, eszembe jutott, hogy a Lábüdv és az Olajkrém nélkül vajmi kevéssé képzelhető el a boldogság. Ha gondolkoztam, fölriasztott. Ha sírtam, nevetésre csiklandozott. Ha megálltam, elindított, és ha szaladtam, megállított. Nem engedte, hogy azt tegyem, amit akarok. Mindig akadt valami, amit közölni óhajtott velem. Egyformán foglalkoztatta mind az öt érzékem. Mikor pedig a reklámnak nem akadt egyéb reklámoznivalója, akkor önmagát reklámozta. A jó bornak nem kell cégér. De a jó cégérnek kell cégér. A reklámvállalatok, ezek a született optimisták és leibnizisták, a képzelhető világok e legjobbikában, üres óráikban egészséges szerénytelenséggel önmagukat dicsérik.

Azt lehetett hinni, hogy a háború - a gyász és a szenvedés mérhetetlensége - véget vet ennek a modern barbarizmusnak. Végre bajos magasztalni azt a cigarettapapírt, melyhez nincs dohány, és hírt verni a boldogult gumisaroknak, mely alá nincs cipő. A lárma kicsit elcsitult. Nem kötik ránk a kereskedők áruikat. Sok helyütt a reklám ellenkezője folyik, az elhallgatás. A dohánytőzsdék önérzetesen dicsekszenek: "Nálunk nincs semmiféle dohányáru, és az, amit hirdetünk, nem szédelgés. Vannak üzletek, melyek alaptalanul kérkednek ezzel, de a mienk azok közé tartozik, melyekben soha semmi áron még egy tubákszemcsét sem lehet kapni. Mi vagyunk a nikotinellenes mozgalom igazi bajnokai." A reklám azonban ma is virágzik, csak éppen más, korszerűbb formában. Különösen a villamosokban és az omnibuszokban látni. Múlt este egy ilyen járművön egymás után ötlöttek szemembe a reklámtáblák. Érckoporsógyár és részvénytársaság - olvastam a derengő homályban - jutányosan elvállalja az exhumálást. Azon a helyen, hol valaha tengeri utazásokat hirdetnek, koporsókat ajánlottak a nagyérdemű közönségnek. E hirdetés tőszomszédságában pedig másik karton: Sírkövek. Rajta egy csodálatos márványgúla, és mellette a cég tulajdonosának sikerült fotográfiája. Hosszan néztem mind a kettőt. A sírkőkereskedő rokonszenves, vállas férfi, aki nem szomorúan, de nem is vidáman, hanem a kettő közt valahol, az arany középúton, szakmájához illő tapintattal tekint leendő vevőire. Bizonyára mint a halál koronatanúja szerepel itten. Tudja, hogy mindnyájan porrá válunk, de jelenlétével vigasztal. Tekintetéből egyenesen Berzsenyi Dánielnek komor verssorai sugároznak:

Megedződve ezen a tanulságon, kissé megnyugszom. Akkor veszem észre, hogy abban az utcában még két reklámtábla van. Az egyik gyászruhákat, a másik sírlámpákat hirdet.

Érzitek-e, mi történt? A reklám elszabadult az embertől, és föléje kerekedett. Mert valaha a reklámot ő alkotta meg, az élet nevében, és önmaga ellen, akárcsak a gépet. Ez a kettő az új embernek, a dicső szörnynek nevezetes műve, aki ma már igazán csak annyiban különbözik majomősétől, amennyiben gépje és reklámja van. A gép már elbánt vele. Most jön a gép kis ördögi öccse, a reklám. Ő a fanyar bölcselkedő, ki az utolsó következtetéseket vonja le, és sírbeszédet mond az emberiség felett. Temetni jöttem, nem dicsérni. Azelőtt is félre hívott bennünket, kíméletesen a fülünkbe súgta, vagy ajánlott levélben közölte velünk, hogy jó lesz már a szemfödőnkre vagy a halotti sipkánkra gondolni. Ma mindezt nyíltan cselekszi, az utcán, a villamosban, az omnibuszban, a liftben. Ellopja a halál szentségét, a fájdalmat és a titkot. Mindabból, ami valaha a mienk volt, egy száj maradt. A modern reklám titáni és dagadt szája, ez a förtelmes pampula, mely minden antik álarcnál szörnyűségesebb, és hiába fogod be, hiába vered cipóra, nem némul el, tovább ordítja a halál reklámját. Mondanivaló híján, egyelőre az értelmetlenné vált élet fölött szónokol, és reklámozza azt, amit ma még egyáltalán reklámozni lehet, a sírt, a halált, a semmit.

Egy, kettő, három: tessék besétálni!

A Pesti Napló szerkesztőségében áhítattal járkálok. Hatvannyolc évfolyam, és sok-sok rizsma sárga papír tekint le rám azokról a zömök szekrényekről, melyekben a régi példányok vannak. Itt őrzik a lap nemesi oklevelét. Éjfél után, mikor már gyérebben érkeznek a táviratok, és kifáradtam az új politika találgatásaiba, beletemetkezem ezekbe az ódon újságokba, magamra teregetem, szemfedőül, és élvezem a hervatag stílt, mint a sírkertek illatát. Milyen jó, hogy ezek a kétségek már nem izgatnak. Minden por és hamu. Aki semmi szépet se lel a jelenben, az itt gyógyul, itt keresi a békét.

Véletlenül az 1885. év kötete van a kezemben, a márciusi füzet, az az év, az a hónap, melyben születtem. Mohó ujjakkal lapozok a március 29. napra, vajon mi történt ekkor, mikor csak négy és fél kilóval voltam több a semminél? Izgalmas s bűnös élvezet ez, pokoli kártyaguszta, hasonló kissé a középkori csillagjósláshoz. El kell képzelnem a világot nélkülem, amilyen csak halálom után lesz. Ha a halálom napján megjelent újságokat olvashatnám, nem csodálkozhatnék jobban. Tanúja vagyok annak, hogy a semmiből érkeztem, a világ pedig akkor is forgott a maga útján, sürgönyöztek, leveleket küldtek, a cikkeket megírták és kiszedték, a tárcát betördelték a lapba, és az előfizetők reggel, a kávénál elolvasták.

Azt mesélték nekem, hogy az a nap - virágvasárnap - szép volt, és az emberek szentelt barkával mentek a templomba, boldogan járkáltak a béke teljében. Minket mindnyájunkat a békére neveltek. Aranyszegélyes findzsában hozták ágyunkba a csokoládét, az anyám megfésült, kék nyakkendőt kötött a gallérunkra, és zongorázni taníttatott. Távoli, drága kor, hadd merülök beléd, tiszta, csöndes gyerekségem. El kell olvasnom, hogy mit írt azon a napon kartársam, a Pesti Napló hajdani vezércikkírója. Az első mondatoknál kissé káprázik a szemem: "Az orosz kormány - olvasom a lap élén - nem hajlandó az angol javaslatokat elfogadni: tehát háború." Ez igazán jól kezdődik. Aztán alább: "Még inog a mérleg, még remél a kétség, még él a béke. De már harsognak a kürtök, a legénység siet a zászlókhoz..." Harminckét évvel ezelőtt írta ezt valaki más, vagy én, ugyanezen a helyen, tegnapelőtt? ,,Az afgán kérdés tehát kardélre van állítva. Indiában senki sem kételkedik a háborúban..." És egy megállapítás: "Nekünk semmi kifogásunk az ellen, ha Anglia és Oroszország Ázsia közepén háborút viselnek. Csak részt nem kérünk a háborúból, mert ezen keleti kérdés minket nem illet..." Minket nem illet, fogadkozott egykori kartársam, olyan hangon, mely azt sejteti, hogy csak minket illet. Mert akkor már tűzben állott a világ. Félrevert harangok... jajkiáltások... fogcsikorgatások...

A táviratok között a francia-kínai háborúról van szó. Négrier tábornok Lan Songból való jelentését közlik: ,,A dandár zöme Lan Songba van összpontosítva. Az előcsapattal tegnap egész nap Kína kapuja előtt álltam..." Itt egy hír: A szudáni hadjárat. Egy nagyobb cikk: A szászok tüntetése. "Az erdélyi szászok Szeben megyéje, melyet a Tisza-kormány kerekített ki számukra, az erdélyi magyarok nemzeti védegyletét hivatalosan közgyűlési határozattal megtámadja, megrágalmazza és denunciálja, sőt annyira megy magyarfaló mérgében, hogy a szászokat és oláhokat izgatja..." íme, a nemzetiségi kérdés.

Egy anarchista kiáltványt is közöl ez a lap, berni keltezéssel: "Annyira gyávák vagytok-e, minden erély nélkül, hogy ilyen igazságtalanságot és egyenlőtlenséget még tovább tűrtök? Egyesüljetek, fogjatok fegyvert! Égessétek el a kastélyokat, ragadjátok magatokhoz a vagyonaikat, raboljátok ki őket. A zsarnokok ellen meg van engedve minden eszköz." Mindez a szörnyűség pedig egy nap aratása. Mondhatom, szép kis születésnap.

Ezen az éjszakán el kell temetnem egyetlen kincsemet, a fájdalmat, hogy a békét elvesztettük, azt a bús jogot, hogy mi, kik ma élünk, csalódottak lehetünk. Semmit se vesztettünk, mert semmit se kaptunk igazi értéket, csak aranyfátyollal takart rothadást, cukros keserűséget, hazugságot. Jaj nekünk, hogy nem voltak őszinték a nevelőink. A mi korunk régen, nagyon régen a háború kora volt, csak éppen nem vettük észre. Elfordulok a világpolitikától, és keresem a régi újságban legalább a múlt ízét, e pusztuló világban a matrónák vonalait, kik akkor még báloztak. Egy divatlevél a mai berlini nő ősét festi: "Berlinben egyáltalában nem sikk boldog házastársak hírében állni, mert az ilyen párokra gúnyosan szokták megjegyezni, hogy unalmas. A háziasszony természetesen maga megy elöl a jó példával. Férjét csak jó barátjának tekinti, akinek megengedi, hogy szabószámláit kifizesse..." Ezeknek az asszonyoknak a leányaihoz írtunk mi ájult verseket.

A személyi hírek közt sincs sok érdekes. ,,Tisza Kálmán ma Gesztre utazott..." Aznap a Népszínházban Az ördögpirulái-t játszották. Színházi bírálataimban - jóval később - sokat siránkoztam azon, hogy a régi, nemes színház züllésnek indult, belefészkeli magát az üzletiesség és a bugris ízléstelenség, a finom és érzelmes daljátékokat kiszorította a látványos semmi. Ez a folyamat körülbelül már akkor kezdődött el mikor születtem. Gyermekkorom élménye, Az ördög pirulái csupa görögtűz, eltűnés, átöltözés, az őse a mai amerikaias operetteknek. Már az akkori lap megemlíti, hogy "ma és egész héten..."

Ki kell tehát egészítenem, amit föntebb állítottam: a mi korunk a háború és az operettek kora.

A háború ma hároméves. Születésnapjára a következő szeszélyes, igénytelen jegyzeteket írom:

Ismerek egy kisfiút, aki 1914. július 28-án született. Arról nevezetes, hogy a háborúval együtt nőtt, és pont annyi idős, mint a háború.

Erős, egészséges, hatalmas kölyök. Az arca majd kicsattan, a húsa kemény, az izmai acélosak.

Ő a ház szemefénye. Anyja három év óta ácsorog a boltok előtt, hogy tejet, vajat, kenyeret kapjon a számára. Éjjel nem alszik, figyeli a gyermeke álmát, nappal a szeszélyeinek szolgál. Mert a kisfia vásott és féktelen, szétszaggatja a ruháit, és összetöri az ablakokat. Senki sem tud már neki parancsolni.

Gyakran nézem az anyát, amint esténkint fáradtan vánszorog le a pincelakásba, és reszkető kézzel meggyújtja az olajlámpát. Arca fekete a ráncoktól, halántéka ősz, szemében az idegesség és a téboly virraszt.

Sokszor úgy érzem, hogy nagyon-nagyon hasonlít az emberiséghez.

A háborút nem mindenki számolja egyformán.

A természettudós például laboratóriumában ül, az élet és halál örök harcára gondol, és azt mondja: mindig háború van.

A történésznél se nagyon számítanak az évek, kissé összeráncolja a homlokát, és megállapítja: ma kétségtelenül háborús korszakban élünk.

Az angol lapok dermesztő hidegvérrel ismételgetik: a háborús évtized.

A németek pontosak, de a nagy méretekhez szoktak, az éveket fogadják el egységül, és holnap sok lap vezércikkének ez lesz a címe: Drei Kriegsjahre.

A franciák sokkal idegesebbek. Kezdettől fogva a háború napjait tartják nyilván a lapok élén: 1095 jours de la guerre.

Én azonban láttam egy szegény, szegény embert, aki a fiait várja vissza, az a háború hároméves évfordulóján papír fölé görnyedt, és ezt a szorzási műveletet hajtotta végre: "3×365×24×60×60".

Azt akarta kiszámítani, hogy hány másodperce tart a háború.

Hogy a szívünk hányszor dobbant meg ezalatt?

Az egészséges ember szíve percenkint átlag hatvanat ver. Annyit, mint a zsebóránk kismutatója.

Ha mindig nyugodtan, boldogan, egészségesen élhetnénk, akkor a szívünket akár időmérőnek is lehetne alkalmazni. Az ember úgy mutatná az időt, mint egy eleven óra.

De mióta háború van, a szívek szaporítják munkájukat, össze-vissza kalimpálnak, mint a rossz órák.

A közönyös kismutató, mely percenként még most is hatvanat ver, megkérdezte a szíveket: miért rohantok, szegény bolond kartársak?

A szívek pedig így feleltek: sietünk, sietünk, a béke felé sietünk. Elébe akarunk szaladni, mi akarjuk először köszönteni a békét.

Anatole France, az aggastyán író, ezen a szomorú évfordulón még mindig a háborút ünnepli. Cikket írt arról, hogy milyen természetellenes lenne a győzelem nélküli béke, és állításait tizenöt, jórészt a szakácsművészet köréből vett hasonlattal igazolja. Ezek a hasonlatok annyira különösek, hogy kénytelen vagyok leltárba venni.

Íme, szerinte a győzelem nélküli béke olyan, mint:

1. A kenyér élesztő nélkül.
2. A nyúlpecsenye bor nélkül.
3. A szarvasgomba hagyma nélkül.
4. A szerelem harag nélkül.
5. A teve púp nélkül.
6. Az éjszaka hold nélkül.
7. A ház tető nélkül.
8. A város örömtanya nélkül.
9. A malacpecsenye só nélkül.
10. A gyöngy lyuk nélkül.
11. A rózsa illat nélkül.
12. A köztársaság tékozlás nélkül.
13. A csülök csont nélkül.
14. A macska szőr nélkül.
15. A kolbász mustár nélkül.

A középhatalmak régóta az ellenkezőt vallják, azt, amit valaha az írás mestere hirdetett, mikor még a békében a béke apostola, hogy az emberek testvérek, hogy a háború semmit se intéz el, hogy az erőszak által tollba mondott béke nem béke, hanem új háború uszítója. Akár mi is halmozhatjuk a hasonlatokat, hogy milyen gyalázatos az a béke, amit ők kívánnak.

Íme, érzésünk szerint a másik letiprásával végződő béke olyan, mint:

1. A kenyér kukoricaliszttel.
2. A paprika mazsolával.
3. A kapros túrós rétes cukorral.
4. A szerelem házasságközvetítővel.
5. Az atléta púppal.
6. Az éjszaka gonddal.
7. A ház skálázó lányokkal.
8. A város örömtanyával.
9. A csokoládé hagymával.
10. A borosüveg lyukkal.
11. A rózsa petróleumbűzzel.
12. A köztársaság Poincaréval.
13. A mártás kozmás ízzel.
14. A fröccs léggyel.
15. A leves a szakácsné hajával.

Olyan meleg van, hogy az íróasztalomon megáll egy légy, és semmit se csinál. Azt se bánná, ha agyonütném. Íme, egy életunt légy. Annyira melege van, hogy ezen a délutánon öngyilkosságot akar elkövetni, elhatározta, hogy megáll egy költő íróasztalán, és várja, hogy végezzen vele. Ellenben a légy ebben is csalódik. Rám tekint, szomorúan, én is nézem őt, szomorúan. Mind a ketten szenvedünk a melegtől. Kölcsönös részvéttel bámuljuk egymást. Nincs ereje, hogy bántson engem, de nekem sincs erőm a gyilkosságra. Vajon melege van-e a légynek? Hiszen a vére hideg és fehér. Meg kellene nézni a lexikonban, hogy a légy miként viselkedik a meleggel szemben, de a polc nagyon-nagyon messze van, nem érdemes odanyúlni. 36,3°-ot mutat a hőmérő.

Ilyenkor a régiek zuhany alá álltak, jeget ropogtattak, málnaszörpöt szürcsöltek szalmaszálakon, orvos barátaim azonban beigazolták, hogy apáink tévedtek, a meleg ellen meleggel kell védekezni. Legjobb a forró tea. Ledőlök a földre, és a hőségtől véres szemmel képzelődni kezdek. Nem arról, amiről a régiek, kik ilyen időben jégvermeket, kék hegyi forrásokat, hűs erdőket láttak maguk előtt. Gyötrődve és egyre elevenebben idézem a legrettenetesebb kínszenvedéseket. Végig kellene sétálni gyorsan, futólépésben, panasz nélkül a Király utcán, melyen sajtkereskedések vannak, és a Petőfi utcán is, mely a régi ruhák és az uraságoktól levetett cipők tanyája, ezeknek az öreg holmiknak félreismerhetetlen aromájával. Így azonban nem lehetne odamenni. Fel kell öltözni, jó erősen. Testhez álló ruha, kemény ing, magas, de lehetően szűk gallér föltétlenül kötelező. Nyakkendőnek az a készen kapható, bélelt és csatos fajta ajánlatos, amit öregebb urak viselnek. Gyapjúharisnyák, de igazi gyapjúból, nyúlszőrrel bélelt téli kesztyű, és két derék halinacsizma. Nansen Frithjof ruhatára az irányadó. A lélekmelegítőkről se feledkeznék meg. Télikabátom gallérját okvetlenül feltűrném, a sált többször a nyakam köré csavarnám, plédemmel pedig óvatosan bebugyolálnám a térdemet. Hol is a kucsmám?

Ebben a szobában azonban nincs fűtve. Télen se fűtöttek. Meg kellene próbálni mostan. Ami maradék szén van a pincében, kaparja össze a cseléd, hasítson forgácsot, aprófát, és tegye barátságossá a szobát. Amikor a kandalló vaslemeze pirosan izzik, gördítse oda a zsöllyét, hogy szorosan melléje ülve daloljak és nevessek.

A gondolatkúra kissé lehűt. Egy pillanatra úgy rémlik, nincs is oly meleg. De a másik pillanatban még erősebben támad rám a hőség. A szőnyegen úgy izzik a nap, mint a sárga parázs.

Én mindig csodálkozom, hogy a szegényeknek nincs külön gettójuk. Igazság szerint nekik is sárga foltot kellene viselniök, elzártan, egy külön városnegyedben. Nem is olyan csúnya gondolat ez. Itt, a szegénység zárkájában, szabadon és talán boldogan is élhetnének a szegénységüknek, és igazán szegények lehetnének, nem betegek és izgatottak, mint a mai szegények. Hogy az elszóródásuk, a szabadságuk és az elegyülésük nem vezet jóra, az a tolvaj bankkisasszony esetéből is látszik.

A szegények és gazdagok sohasem éltek ilyen szoros közösségben. Egy mai szegény ember a napját jórészt olyan helyeken töltheti el, melyek a gazdagság közeléről beszélnek. Előtte van a kincs. Még meg is szabad fognia. De a kincs azt mondja neki, hogy nem az övé. Végigmegy például a kastélyokkal szegett utcákon, a kavicsos, locsolt, főúri kerteken, a bankok márványlépcsőin, a közintézmények neszfogó perzsaszőnyegein, anélkül, hogy valaki kiutasíthatná és megkérdezné, milyen jogon tipor lyukas cipője ilyen előkelő pokrócokat. Közszemlére teszik eléje, kacéran, a földi boldogságot. Nincs terített asztala, de van vendéglője, ezüsttel és kristálypoharakkal, rövid használatra, nincs fürdőszobája, de van pazarul berendezett, titáni gőzfürdője, nincs ágya, melybe ledőlhet, de van kórháza, nincs képe, de van vagyont érő képtára, nincs pénze, de a bankokban milliók mennek át a kezén. Az egyenlőség, szabadság, testvériség áldott jelszava csak annyiban valósult meg, hogy ingerli és állandóan bosszantja. Mindig módjában van beülni a kávéházba is, ebbe a tükröktől, ívlámpáktól, olcsó üveggyöngyöktől kancsalul csillogó pagodába, mely egy ókori császárra a pompa oly varázsával hatna, hogy biztosan őrjöngeni kezdene, a kaszírnőt detronizálná, és a pénztárnál, a likőrösüvegek között újra megkoronáztatná magát, a kávéház császárjává.

Valaha a szegények elszigetelten éltek, ez pedig jó volt a szegénységnek. A fáraót sohase látta a gúlaépítő. Ami kincse volt, az nem fényeskedett mindenkinek, el volt zárva, mint templomban az Isten. Az akkori szegény nem tudta, hogy másként is van, hogy másként is lehet, és a szegénysége annyira övé volt, mint a karja. Rabszolgának nevezték, de ő nem tudta a nevét. Ha beteg volt, sebeire ráültek a legyek, és meghalt egy sarokban, azzal a hittel, hogy ez a sorsa. A mai szegény szegénynek érzi magát, ez megkülönbözteti a többiektől, bevallja, hogy nincs joga enni, pihenni, aludni, lélegzeni, az egyetlen életével bizonyítja, hogy nincs joga élni sem. Hogy az elmeorvosok kifejezésével éljek, a mai szegénység belátást tanúsít, a nincstelensége lucidum intervallumában azt mondja: "Szegény vagyok." Ez az egyszerű vallomás pedig mindig annyira megdöbbent, mint az az elmebeteg, aki egyszer egy elmegyógyintézetben nyugodtan, hidegen ezt jelentette ki: "Elmebeteg vagyok."

Gruber Hilda is ilyen belátásos, modern szegény, a mi korunk szerencsétlen hősnője, egészen a mienk, úgy, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt is nehezen tudtuk volna elképzelni. A pénzt, amit lopott, kidobta az ablakon, csak éppen kicsit felfricskázta vele a felvilágosultság korát, a krisztusi igéket és az ótestamentumot egyformán tapodó úgynevezett keresztényeket és úgynevezett zsidókat, kik ellentétben a barbár rabszolgakorral, még a rabszolgák rongyáról és moslékjáról se gondoskodnak. Azzal kezdte, hogy szardíniát halászott, szegény, a hónapos szoba homályos ablakmélyedésében, aztán a bankban már cápát fogott. Sorsába kevés változás esik. Eddig rabszolgakisasszony volt, eztán rabkisasszony lesz. A farizeusok pedig ne sopánkodjanak, hogy hova jutott egy úrileány, jaj istenem, egy orvos leánya, hogy milyen bélyeget süt majd rá a törvény igazságos szigora. Régen elveszett lélek volt a bankkisasszony, régen megbélyegezte őt ez a kegyes és álszent társadalom, mikor száztizenegy koronáért dolgoztatta őt egy hónapon át, melyből ennie, laknia, ruházkodnia kellett. Már akkor kereplőt kellett volna a kezébe adni, mint a középkori bélpoklosoknak, hogy elriassza maga mellől a boldogabb embereket, és a nagyváros valamely forgalmas útkereszteződésén éjjel-nappal azt kerepelje: "Havi száztizenegy koronáért dolgozom egy bankban... száztizenegy koronáért... és hatvan fillérért..."

A háborús betűk reménytelen tengerében fölbukkan egy híradás: fölfedeztek egy csillagot, egy amerikai csillagász meglelte a világegyetem eddig legkisebb csillagát.

Ez a csillag egy csecsemőcsillag, egy kölyökbolygó, egy tacskóvilág. Esténkint lefektetik a nagyobb csillagok, és a hold töröli ki az orrát. Akkora, hogy a katona hajtókájára lehetne alkalmazni, a cikkek megcsillagozására nyomdajelnek, egy óriás láncára fityegőnek. Átmérője nem nagyobb, mint az Andrássy út egész hossza, az ember két óra alatt kényelmesen végiggyalogolhatna a felületén. Aki például délelőtt sétára indul itten, észre se veszi, már a világ végére ér. Akkor vissza kell fordulnia, mint a korzón. Naponta többször körülutazhatja a világot. Ezek az emberek nagyzási hóbortban szenvedhetnek.

Elgondolom azonban, hogy ez mégis külön világ, mely a saját törvényei szerint mozog a komoly világegyetemben, és ez a gondolat annyira izgat, hogy nem tudok szabadulni tőle. Egyenesen honvágyat érzek utána. Mióta a föld lakhatatlanná vált, sokszor foglalkozom azzal, hogy valahol másutt kellene felütnünk a sátorfánkat. Mert - gondoljuk csak el - a föld minden baja tulajdonképpen abból származik, hogy túlságosan nagy, az emberek elvesznek rajta, és csak a tömegek élnek, a sok okos emberből álló buta és sötét közösségek, melyek mindig mást mondanak, és akarnak, mint az ember. Ezen a kis világon azonban legföljebb tízen, tizenketten férnének el. Ha két ember megáll itt az utcán, akkor már csoportosul, és tömeg-nek nevezik. Könyvünk elég ha tíz példányban fogy el, rögtön rányomtathatjuk: második kiadás. A párbajt pedig - angyali gyermetegség - úgy hívják, hogy világháború.

Elismerem, ennek a csillagnak is sok hátránya lehet, de mindenesetre nevezetes előnye az, hogy jó messze van a földtől. Kicsiny, nem is nagyon szellős, és világos, talán még fürdőszoba sincs benne, de magában álló. A föld borzalmas bérházából, melyben goromba házmesterek az urak, s a nap úgy pislákol, mint a lépcsőház piszkos lámpája, szomorúan vágyakozom ide. Olyannak képzelem ezt a kis világot, mint egy szűk, de tisztes magánvillát.

Egy kis csillag, féregmentes, külön bejárattal, tisztességes házaspárnak kiadó?

Éjfél után megyek át a hídon.

Mikor a híd közepére érek, észreveszem, hogy előttem halad két ember, aki időnkint vissza-visszatekinget. Ők is sietnek, előre. De ott a csöndben, a víz közepén, meghallották a lépéseim egyformán kopogó zaját, és ez idegesíti őket. Alapjában nyugtalanító érzés, hogy valaki a hátunk mögött van. Nem tudni, mit akar.

Az utcákon most különös emberek járnak. Néha, estefelé, bizonyos városnegyedekben olyan arcéleket látok, melyeket ódon rézmetszetekről ismerek, katonákat, kik már nem a régiek többé, de a halvány arcukkal, a hipnotizáló szemükkel négy év történelmi álmatlanságát hordozzák körül, s egyenesen a keresztes háborúk vitézeinek fantasztikus körvonalait idézik. Mások az érthetetlenségükkel izgatják a képzeletet. Találkoztam egy öregúrral, ki kalap nélkül szaladt a kocsiúton és énekelt. Egyesek túlságos jelentősen néznek ránk, holott semmi jelentenivalójuk. Megállanak egy gázlámpa alatt, valamelyik sötét utcában, s nem mozdulnak el onnan, minél inkább látják, hogy zavar a jelenlétük, annál titokzatosabban merednek föl a pózna mellett. Meg akarnak ijeszteni bennünket, vagy ők maguk félnek? Nem lehet eldönteni. Szerencsétlen idegbetegek ezek, kik annyira el vannak csigázva, hogy már semmire se gondolnak.

Engem azonban erősen foglalkoztat az előttem haladó két idegen, aki - világosan érzem - fél tőlem, attól tart, hogy megfigyelem őket. Ennél nincs tébolyítóbb izgalom. Sem rájuk, sem rám nézve. Őket az a hiedelem izgatja, hogy üldözöttek, engem, hogy üldöző vagyok. Idegorvosok beszélik, hogy ma a világ fele kisebb vagy nagyobb fokú üldöztetési mániában szenved. Bizonyára ez a két ártatlan, szegény sétáló is. Igyekszem őket csínján kezelni, így távolból, és ismeretlenül is. Mindenekelőtt lépést váltok, hogy ne hallják a járásom következetes és szigorú ütemét. Erre azonban még gyakrabban visszafordulnak. Aki ennyire óvatos, az bizonyára akar tőlük valamit. Lassabban megyek. Ők is megállapodnak. Más megoldást tervezek. Kettőzöm a lépéseim, hogy elérjem őket, és aztán eléjük kerüljek, hogy minden kétséget eloszlassak. Ez se megy simán. Mert mikor hallják, hogy sietni kezdek, mint az üldözöttek iramodnak előre, előlem, az üldöző elől. Végül elérem őket. Gyanakodva néznek rám. Amit mondani akartak, a szavakat elharapják, és köhögnek. Mióta háború van, egyáltalán nem hallani úgynevezett lambeau des paroles-t, utcai beszédfoszlányokat.

Soha ilyen megalázó tapasztalatot nem tettem. Ami sunyiságot és alattomosságot teremtett ez a nagy idő, az két ismeretlen előtt bennem öltött testet, az ismeretlenben, ki - szegény tollmunkás - gyanú és gyanúsítás nélkül mentem át a hídon. Hiába mondtam volna, hogy én is ugyanazt gondolom, és épp azért nem beszélek, mint ők, nem hittek volna. Hiszen ma már mindenki egyet akar. Egyelőre azonban két tigris, két hiéna, két dögkeselyű barátságosabban találkozik egymással, mint két ember. Engem is a sötétség bűntársának gondoltak, pár pillanatra. Beköpött a gyanú, mint egy varangy, és végigmászott rajtam, mint egy pók. Szégyellnem kell, hogy embernek születtem. Szeretném elfelejteni a nevemet, vagy ledobni a porba, mint egy használt névjegyet. Tántorogva az undortól, émelygő gyomorral a falnak dőlök. Szájam pedig öntudatlanul mozog.

Mit félsz tőlem - dadogom az éjszakának, az alvó házaknak, a semminek -, mit féltek egymástól, emberek?

Ültem a csererokkantak vaságyán, azoknak a szegény-szegény katonáknak a vörös paplanán, kik hazahozták roncs testüket és homlokukon három év szenvedését. Az embernek az az érzése, hogy ide térden kellene bejönni, és térden kellene megállapodni az ágyuk előtt is.

Miről beszélnek? Ezek a katonák látták a háborút, napokat utaztak sötét, büdös vasúti kocsiban, érezték a szibériai hó és köd savanyú szagát, aztán három évig nappal és éjjel, éjjel és nappal, szünes-szüntelenül hallották maguk körül a magányt, a pártatlan és határtalan egyedüllétet, mely oly süketen zúg, mint a távoli tenger. Véreztek és sírtak, koplaltak és jajgattak. Végül pedig a fogságuk utolsó hónapjaiban szemtől szembe szemlélhették az orosz forradalmat. Pihegve beszélnek, mint azok, akik a vízből buknak föl, és előbb nagy lélegzetet vesznek. Az ágyuk szélén, kezemben jegyzőkönyvvel és irónnal alázatosan lesem a szavukat. Eddig semmit sem tudunk az orosz forradalomról. Táviratok érkeztek, melyeket leközöltek a lapok, de minden távirat csonka, és minden tény siralmas egymagában, mert az esemény kettőből áll, a valóságból és az emberből, aki fölfogja, maga a történelem is vegyülete a tényeknek és az érzéseknek, az emberi vérnek. Ők benne voltak a forradalomban. Olyant látott a szemük, amelyet századok óta nem látott emberi szem. Tele vannak élmények-kel. Amint fekszenek, a hadikórház napfényes és fehér csarnokában, úgy érzem, hogy az ujjuk hegyéről sercen ki a sok-sok élet delejessége.

Mihelyt azonban szóra nyitják szájukat - szívesen beszélnek -, halvány csalódást érzek. "Láttam a forradalmat" - mondja egyikük. Mit látott? "Hallottam, hogy lövöldöznek." Reggel volt vagy este? "Arra nem emlékszem." Mit csinált akkor? "Azt se tudom már." A másik: "A bolsevikiek megverték a rendőröket." De hiszen akkor nem tudhatta, hogy azok a bolsevikiek, csak később olvasta az újságból. "Az igaz." A harmadik: "Szentpéterváron aznap háromezer ember egy napon elesett." Az, aki valamit igazán - a lelkével - lát, nem számokkal hozakodik elő. Úgy rémlik, hogy nem értjük egymást. Szeretnék olyasmit hallani, ami a távoli élet varázsát megérzékelteti, egy szikrát látni abból a tűzvészből, vagy csak a halvány visszfényét, de minden erőlködésem meghiúsul. Mennyire kíváncsi lennék arra, hogy milyen nap volt akkor, milyen felhők jártak az égen, milyen kendőben tipegett végig a szentpétervári aszfalton egy orosz anyóka, milyen lánggal égett a szent ikon előtt a viaszgyertya, milyen módon nőtt a lárma és az izgalom, míg a zendülésből, a tüntetésből, a jelentéktelen zavargásból forradalom vált. Igazán csak ezek a semmis részletek jelenítik meg előttem a világrázkódtatást, ezek a csöpp megfigyelések, melyeket akárki kitalálhat az íróasztal mellett. Sajnos, ezekkel nem szolgálhatnak. Mert a nagy dolgokban nem vették észre a kicsinyeket - ezeket mindig lenézik az emberek -, és helyettük csak az újságok, a történelemkönyvek szólamait ismételgetik, a kis dolgokban pedig nem tudták megragadni a nagyokat. Más szóval nem jó megfigyelők. Istenem, milyen nehéz is lehet történelmet írni.

Hazamenet azon gondolkodom, vajon mit ér az élmény. Embere válogatja. A háború kitörésekor majdnem mindenki felajzotta az idegrendszerét, és csettintett a nyelvével, hogy most következik az írók szüretje, az élmények aranykora. Napról napra nyilvánvalóbbá válik, hogy a háborúban sincs több élmény, mint a békében. Nem a tényekre vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy tükröződnek az emberekben. A nagyszerű táj még nem ad nagyszerű fényképet. Ahhoz nagyszerű fényképezőlencse is kell. Minden azon múlik, hogy milyen az a fényképezőlencse, melyet mindig magunkkal hordunk, hogy éles-e, biztos-e, bátor-e a szemünk.

Valaha olvastam egy verset egy kis gyufalángról. Ez a lángocska ma is fényesebben világít a lelkemben, mint az orosz forradalom titáni fáklyája.

Milyen változást hozott a háború mindennapi életünkbe? Aki ma él, az csak kis kavicsokat szedegethet a háborús porból. Egykor ezeket a kavicsokat talán piramissá rakják össze. Napóleon pedig, a leendő kor békés hadvezére majd rámutat ezekre a gúlákra: a háború évezredes sötétsége tekint innen rátok, emberek.

Délután tányérral a kezemben állok egy cukrászdában. Köröttem döglött sütemények. Vörös szerecsenfánkok, hektikás lepények, sömörös torták, melyeknek olyan az íze, mint a kinin. Kis üvegkoporsóban pihennek szegények, eltemetve. Végtelen búsan aranyozza meg őket az októberi délután. Középütt fehér sapkában, fehér kötényben virraszt a cukrász, oly szomorúan, mint egy gyászhuszár. Valahányszor nyílik az ajtó, fel-felsóhajt, ezzel köszönti a vendégeket, kicsit végig is méri mindegyiket, hogy ne legyen kedvük beljebb kerülni. Fülükbe súg valamit. Azt mondja, hogy előre kell fizetni. Másképp felkophat az álluk. Később hellyel kínálja meg az állókat. "Kérem, tessék leülni." "Köszönjük - felelik a vendégek -, de nem vagyunk fáradtak." "Az mindegy, nálunk nem lehet állni." Engedelmesen leülünk mindnyájan. Kezünket a márványasztalkára tesszük, amint az iskolában tanultuk, és várunk. Megkérdezem, vajon szabad-e egy korty vizet innom, a nyakkendőm színe megfelelő-e, a hajam helyesen van-e elválasztva, s egyáltalán hazamenet, este a szobában, bezárt ajtók mögött, gondolhatom-e mindenről és mindenkiről azt, amit akarok? A cukrász kijelenti, hogy ez ellen semmi kifogása. Ennek nagyon örülök. Általában annyira fáradtak vagyunk mindnyájan, hogy az ellen se tiltakoznánk nagyon erősen, ha valaki idejönne, és egy nagy cukrászkéssel sorban levágná az ujjaink egy-két ízét.

Mindenütt apró mérges kis zsarnokokkal találkozunk. Zsarnok a pincér, a kalauznő, a fürdőszolga, a házmester. Ebben a korban, mikor az ember kevesebb a semminél, a kicsinyek - csodálatos, hogy éppen ők - hatalmi tébolyban szenvednek, és reggeltől estig toporzékolnak a maguk szemétdombján. Soha ily kétségbeesett szócsatákat nem hallottam a villamosokon. Foggal-körömmel támadnak egymásra a szegények. Ma már a kalauzné harcol az özvegyekkel és árvákkal. Ami elpusztult, a szabad akarat, az egyéni élet most kapja meg a kegyelemdöfést, azoktól, akik ezzel legtöbbet vesztettek. A világháború utolsó csatája.

Emlékezem, a háború kezdetén azt hangoztatták, hogy a háború a rendet jelenti, nem történik más, csak az, hogy rend lesz. Meg kell állapítanom: már majdnem rend van.

Valaki azt mondja vita közben: Orosz írók. Vajon mit ért ezen?

Annak előtte, a békében, mindnyájan egyet értettünk a két szón. Jelentette az éjjeli menedékhelyet, a börtönt, az akasztófát, a forradalmat, a korcsmát, a szentkép előtt égő viaszgyertyát, a szibériai hó szikrázását, poros országutakat, melyeken nyikorogva halad a kenetlen szekér, és részeges, bolond, ábrándozó, züllött, szent vagy ásító emberek végtelen sokaságát. Ma már nem merném azt állítani, hogy az orosz író fogalma ezt jelenti. Akármint vélekedünk az orosz forradalomról, bizonyos, hogy egy régi világot végképp eltüntetett. A muzsik ma, legalább címben: polgártárs. Vutkitilalom van az egész országban. Ha pedig közintézményei egyelőre nem javultak, valószínű, hogy a jövőben, a béke után, több szóhoz jut a józanság, az éjjeli menedékhely eltűnik, a börtönbe és az akasztófára a bűnösök kerülnek, a forradalom nem előttük, de hátuk mögött lesz, a korcsmában málnaszörpöt isznak, a szentkép előtt kilobban a viaszgyertya, a szibériai havon víg szánkók csilingelnek, a hepehupás országutakat pedig előreláthatóan kikövezteti a köztársasági kormány. Ne mondják, hogy ezek az írók közönyösek. Eddig az orosz írók nemzeti terheltséggel léptek az európai közönség elé. Hasonlítottak azokhoz a sápadt, félénk, koraérett gyermekekhez, kiket otthon virgáccsal és szitokkal neveltek, s tiprott lelkükben - talán éppen ezért - az üldözöttek különös, ideges panasza sír fel. Mi lesz belőlük, ha meggyógyulnak? Ez a kérdés.

Az új orosz irodalomból, mely a forradalomban sarjadt, éppoly keveset tudunk, mint magáról a forradalomról, de előre megjósolhatjuk, hogy a mai orosz irodalom - természetszerűen - nem lehet a régi folytatása. Puskin Sándor, kinek barátja és cenzora volt a cár, éppannyira császári író, mint Tolsztoj Leó, aki a cár ellen harcolt. Milyen messze vannak mind a ketten mitőlünk. Úgy érzem, hogy ők a császári orosz írók. Az újakat kaláccsal tartják, megfésülik és megmosdatják, őket is, a hőseiket is, egyelőre - igaz - csak vérben, s aztán majd nyugodtan, boldogan, öntudatosan írhatnak, az egészséges lélek nyíltságával, egy óriási paradicsomkertben; már nem lesznek azok, akiket egykor szerettünk.

Franciaország irodalma - legkülönb íróik szerint - megsínylette a köztársaságot, irodalmi kiválóságaik zöme ma is királypárti, az ellenzékre ment át, s a versailles-i parkok fényét, a francia léleknek kedves arányt és összhangot siratja. A francia nép meggyógyult, de az írói belebetegedtek a nagy egészségbe. Lehet, hogy az orosz átalakulás is hasonló eredményt hoz. Mert ezt a két néplelket más és más sarkallta alkotásra, a franciát: a fény, az oroszt: a sötétség.

A francia forradalomban elveszett a fény, az orosz forradalomban pedig a sötétség.

Nézem azokat, akik a kiadóhivatal tükörablakai előtt az első békehíreket olvassák a szikratáviratokról, a fegyverszünetről és egyéb tárgyalásokról, amelyekre annak előtte gondolni se mertünk. Ők e híreket silabizálják. Én pedig az arcukról silabizálom a híreket. A kettő valahogy nem vág egybe. Azok a piros betűk, amelyek fönt a villanyfényes ablakon örömöt hirdetnek, elszürkülnek az emberek arcán. Olyanok ezek az arcok, mint azokéi, kiknek ólommérgezésük van, zsibbadtak és szomorúak, a szemek élettelenül tekintenek, a szájak pedig ecetesek. Sok savanyút nyelhettek eddig, és most az édeset is savanyúnak érzik. Egy darabig még tétováznak itten. Kicsit bámulják az aszfaltot és az égboltot is. Aztán a vállukat vonva - kényszeredetten - sompolyognak el, mint az a vendég, aki fizetés nélkül távozik a kávéházból. Tőlük már akár béke is lehet.

Ki hitte volna? Én a béke közeledtét valaha úgy képzeltem, mint valami bíbor ünnepet, aranyharsonákkal, egy fölvonulást, amelyben az életet újra jogaiba iktatják, és a föld egyik végétől a másikig vonul. Most látom, hogy az átalakulás nem megy olyan könnyen. Az emberek védekeznek a csalódás ellen, és ösztönösen eltolják maguktól az édes poharat, inkább isszák az ecetet. Hogy milyen a háborús ember, azt igazán csak ebben a pillanatban tudom meg, amikor kis rés nyílik a reményre, s megijedek a közönytől, a sivatag hitetlenségétől. Ezen azonban nem szabad csodálkoznunk. Számba kell vennünk, hogy a háború három éve alatt mindnyájan a halálra rendezkedtünk be, az életvágyunkat lecsavarták, az öröm tilos volt, és akaratunkkal se rendelkeztünk. Természetesen, az életvágy visszacsavarása se megy könnyen. Attól tartok, hogy jó darabig később se tudunk majd örülni az életnek, mikor igazán visszakapjuk a kezünkbe, annyira rokonok vagyunk a halállal, hogy valami külső erőnek kell közbelépnie és visszaterelni bennünket a rendes útra. Azok, akiknek ismét érdekükben lesz az életöröm, mint ahogy eddig nem volt az, helyesen is tennék, ha rendeletben hagynák meg az embereknek, hogy örüljenek, rájuk kellene parancsolni szigorú büntetés terhe alatt, hogy ezután élniök kell, tilos meghalniok. Aki meg akar halni, azt halállal kell büntetni.

Ezért várakoznak árva embertársaink oly búsan, minden örömhír ellenére is. Eddig megszokták, hogy mindent csak parancsra és rendeletre tettek. Adjanak ki egy életparancsot, különben élni se mernek szegények.

A Nineteenth Century egyik idevetődött számában olvastam egy cikket, melynek egyszer még majd csodájára járnak a történészek. Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor, de még most se tudtam megérteni. Ward Mair írta, a harmadik londoni hadikórház katonaorvosa.

A cikk bevezetésében az áll, hogy a háborúból gyakran felismerhetetlenül, eltorzult arccal, orr, fül és szem nélkül érkeznek haza a katonák, úgy, hogy a nevükön kívül alig marad valami, ami emlékeztetne a régi mivoltukra. Az ily emberroncs félelmetes. "Magam is félek - írja a derék katonaorvos -, mikor beszélek hozzá, hogy egyik szemével találkozom. (A másikat rendszerint a harctéren hagyta.) Félek, hogy a szegény áldozattal észrevétetem azt, amit észreveszek: tudniillik, hogy förtelmes." Írónk megállapítja, hogy ezen valahogy segíteni kellett, nemcsak emberies szempontból, de az angol hadsereg érdekében is, mely mindig számon akarja tartani katonáit, és nem engedheti, hogy személyazonosságuk elmosódjon. Ezért a londoni hadikórházban felállítottak egy afféle szépészeti vagy testegyenészeti műintézetet, melyet egyes durvább lelkű katonák, kiknek kevés érzékük van az emberi lélek nemesebb tulajdonságai iránt, a bádogorrok boltjá-nak kereszteltek el. Itt orrokat, füleket, szájakat, szemeket, néha egész állkapcákat kapnak a katonák, korlátlan mennyiségben. Az emberi testet, melyet Isten épített fel, rekonstruálják, akárcsak azokat a művészi értékű templomokat, melyeket bomba sértett meg. Francis Derwent Wood nevű szobrász vállalkozott érte a művészi munkára, aki a kórházban ízléses műtermet rendezett be, a roncsokról negatív másolatot készít - amint a halotti maszkot szokás -, és aztán domborúvá önti ki. Természetesen, a legnagyobb probléma az, hogy az új ember hasonlítson a régihez. Erre a célra megbecsülhetetlen az angol katonáknak az a szokása, hogy a frontra indulásuk előtt lefényképeztetik magukat, és a fényképpel támpontot adnak a szobrász ihletes képzeletének. A cikk írója megvetően beszél a régi művészietlen és gyári holmikról. "Ez az álarc, mikor a betegre kerül - írja - nem valami igéző. Vékony érckészülék, mely némiképp hasonlít azokra a papírálarcokra, melyeket álarcos bálokon viselnek. Tojásdad nyílása van, hová a szem kerül. Közben azonban az álarc készítője festővé válik, a betegnek ép szeme után pontosan kiszínez egy ügyesen elkészített ovális üvegdarabkát, rápingálja még a szem fehérjén látható erecskéket is. Végül az álarcot is befestik. Olajfestéket használnak. A szempillák ércszálakból készülnek." Hozzáteszi, hogy annak előtte, a háború első évében, a szempillákat emberi szőrszálak helyettesítették, de ezek nemigen váltak be. Az ércszálak beváltak, hiába, az emberiség halad, és hite szerint nagyon nagy jövőjük van az ércből készült szempilláknak. Hasonlót olvasunk a hamis bajuszokról is: "Ha a felső ajak is hiányzik, akkor hamis bajusszal kell eltakarni, mely a műorr alatt lóg. A hamis bajusz azt a bajuszt van hivatva utánozni, mellyel a beteg a háború előtt dicsekedett. Egy ilyen hamis bajusz tulajdonosa annyira büszke rá, hogy hamis volta ellenére is keni és pödri, s egyáltalán nem sértődne meg, ha azt mondanák neki, hogy kackiásabb legény, mint mikor a hadsereghez került."

Nem tudom tovább folytatni ezt a szörnyűséges bárgyúságot, mely két háborúra uszító közlemény közé ékelten jelent meg az angol folyóiratban. Katonaorvosunk csemcsegő kéjjel csap reklámot a műembernek, a XX. század homunkulusának, lapokon át dicséri a bádogorrot, az ezüstarcot, a kék és barna üvegszemet, mely talán szebb is, mint a valódi, és talán nem is néz oly szemrehányóan azokra, akik a háborút csinálták. Ezek után szinte meg sem merné kérdezni az olvasó, hogy a húsból való orr egyáltalában használható-e. Az is jó, felelné Ward Mair úr, mert határozottan katonás humora van. Hazafi létére természetesen tudni sem akar a békéről, mellyel lépre akarjuk csalni őket. Ők kitartanak a bádogorrok mellett, bőségszarujukban még ezer és ezer bádogorrot tartogatnak az emberiségnek. Ők az előrelátók. Ők azok, kik nem engedik meg, hogy az ember legalább olyan legyen, mint egy villámsújtotta fa, inkább kijavítják, cirkuszi maskarát csinálnak belőle. Ők az emberiség lelkiismerete, a semmi megfejelői, a rothadás cukrászai, a halál fodrászai. Ők a jóvátevők, az irgalmasok, a széplelkek.

Hogy az isten verné meg őket.

Délután öt óra felé járt, mikor fölszálltam a vonatra, mely végtelen kocsisorral, feketén és lámpa nélkül vesztegelt egy vidéki pályaudvaron, a kihűlt, téli égboltozat alatt. Csakhogy éppen megállapodhattam az első osztályú folyosón, közvetlen az ajtó mellett, melyen sivított a szél. Mögöttem mindenütt emberek, egymás hátán. Mozdulni se lehetett. Az ablaknál néha még árnyékok tűntek föl. Kétségbeesett alakok, kik szerettek volna elutazni, bugás parasztok, öreg nénik, vad cigányok, kik káromkodva verték öklükkel az üveget, és mások, kik könnyezve rimánkodtak, hogy engedjük föl őket, okvetlen el kell utazniok. Utazni már régóta nem kedélyes dolog, van benne ismét valami tragikus, mint az ősidőkben. Egy órai várakozás után a vonat végleg elindult, kifutott a pályaudvarból, a sötétség még vastagabb lett. Mint egy hosszú-hosszú, vak hernyó tapogatódzott előre a sivatag hómezőkön, ismeretlen, beláthatatlan tájakon, csüggedten és tétovázva, mintha maga is félt volna, hogy eltéved valahol.

Reménytelen út előtt állottam, nyomban beláttam, hogy hajnalig itt kell kukoricáznom ebben a fűtetlen, szörnyű kocsiban, kétségbeesett helyzetben, összefagyva és elzsibbadva. Békében ez az út a budapesti pályaudvarig másfél óra. A világos folyosókon langyos levegő, a kalauz tiszteleg, külön fülkét nyit, rágyújtunk egy szivarra, aztán eldobjuk, kinyitunk egy könyvet, aztán azt is eldobjuk, és egyszerre megérkezünk. Kísérteties még csak emlékezni is erre. Itt, ebben a szerecsensötétségben semmi se világít, pusztán az ablaküveg vékony jégkérge áraszt valami átlátszó sötétséget. Szemügyre akarom venni útitársaim arcát, de lehetetlen. Csak azt érzem, hogy mindnyájan ellenségesek, és gyűlölnek engem, ki utolsóul kapaszkodtam fel, és leginkább azt szeretnék, ha legurulnék a fagyos lépcsőn, és kiesnék a haladó vonatból, hanyatt, a havas földre.

Mit lehet ilyenkor tenni? Helyzetem minden utasé közt a legszomorúbb, affelől se áltatom magam, hogy idővel valahogy javul. Beleásom magam a sötétségbe, mint a tömlöcbe a rab, részekre osztom, felparcellázom, neveket adok neki. Elvégzem azokat a műveleteket, amelyeket alvás előtt szoktam, számolok százig, visszafelé mondom az egyszeregyet, magyarul, finnül és spanyolul, magam elé képzelek egy hullámzó tavat, s az unalom zsongani kezd idegrendszeremben, mint a morfium. Egy örömet érzek, hogy egyedül vagyok, évek után, sok év után, igazán egyedül. A mai ember tulajdonképpen helytelenül él, mindig emberek közt, színházban, hangversenytermekben. De vajon mit tudok tenni, hogy testi szenvedésem enyhüljön, mennyiben segít hozzá az évezredes emberi műveltség és nem munkátlan harminchárom évem, hogy ezt az éjszakai utazást valahogy elviselhetővé tegyem? Egy biztos mód lenne rá. Az, amelyre mindnyájan gondolnak, az útitársaim is. Meg kellene ölni mindenkit, aki ezen a sötét folyosón tolong, és a legerősebb végigheveredhetne az első osztályos fülke pamlagán. Hiszen ez a szellem uralkodik, itt és mindenütt, ki nem mondottan, aranyos frázisokba csomagoltan, de annál érezhetőbben. Ezelőtt egy félórával tettem az utolsó mentési kísérletet, a sötétben a csomagok után tapogatództam, hogy kivegyek belőle egy takarót, meggémberedett tagjaimra, de útitársaim minden mozdulatomat már csirájában megfojtották, és azóta nem is merek moccanni. Nyilván kell lenni egy másik szellemnek is. Meg kell próbálnom talán szenvedni még jobban, még öntudatosabban szenvedni. A gerincem fáj, a fejem lüktet, a lábam, mint a jég, de talán még lehet fokozni a szenvedést, még van remény a változásra itten, hogy ha a másik oldalon nincsen. Félig tréfából, félig komoly hittel mindenekelőtt levetem téli kesztyűmet. Most a hideg végigmarja a kezemet, mint egy farkas. A szenvedésnek ebben a fokában már van valami érdekes. Csak addig kellemetlen a szenvedés is, míg középszerű, és tiltakozunk ellene, mihelyt belemegyünk, a miénk, és akkor meg is szeretjük. Már nem is próbálok jobb helyet szerezni. Ha valaki a lábamra tapos, megköszönöm a szívességét. Egy falusi állomásnál az utasok rohamoszlopa tör a vonatra. Én, társaim viharos tiltakozása ellenére, kinyitom az ajtót, és nyájasan feltessékelem őket a mi folyosónkra, ahová - azt hittük - már nem férhet senki. Elfért még két katona a teljes felszerelésével, púpos hátizsákjával együtt. Engem azonban az emberáradat még rosszabb helyre sodort. Most derült ki, hogy van rosszabb is. Az az ajtó az, melyen egyik kocsiból a másikba járnak át. Körülbelül minden öt percben nyílt ez az ajtó, s nekem minden alkalommal félre kellett állnom, életveszélyes kockázattal, de a világért se hagytam volna el. Mosolygó kedvességgel szóltam: "Kérem alázattal..." "Ezer örömmel..." "Parancsoljanak..." Néha önjószántamból is megkérdeztem az utasokat: "Nem méltóztatnak talán sétálni, mert szívesen engedek..."

Éjfél felé a vonatot nem lehetett felismerni, csupa jóságos, mosolygó, kedves ember állt köröttem, kik bókokat mondtak, cigarettával, szivarral kínálgatták egymást. Mindenki szenvedni akart, s talán görbe szemmel is néztek rám, aki legtöbbet szenvedtem. Az önfeláldozás ragadós, mint a kolera. Mindenesetre elmúlt vele az idő, mi pedig - nyolc órai utacska után - hazaérkeztünk. Higgyék el, hogy ebben a vigasztalan életben néha a szenvedés az egyetlen szórakozás.

Arra gondolok, hányszor mondják ki most naponta, minden órában, minden percben, széles e világon ezt a szót: béke. A német azt sóhajtja: Friede, a francia: paix, az olasz: pace, az angol peace, az orosz: pokoj, a török szaalem. A különböző szavak betűi mögött pedig egy végtelen egységes vágy lüktet. Most, mikor van egy kis esély, hogy ezekből a betűkből valóság is válik, egy hiszékeny negyedórában, sokszor egymás után kimondom, magam elé, a bűvös magyar szót, hogy elzsonguljon az értelmem, és megfeledkezve a jelentéséről, semmi mást ne érezzek, mint a hangzók érzéki hatását. Földobom a szobámban, hogy világítson, mint egy szalonrakéta, és illattal szórja tele a levegőt. Egy egész ívet telerajzolok vele, hogy megfájduljon a kezem és a szemem. Úgy érzem, ezt kellene most tenni mindenkinek. Az emberiségnek, akárcsak a vásott tanulóknak, büntetésből, százezerszer, milliószor kellene leírnia, és nem is lenne szabad mást gondolnia, hosszú ideig, mint ezt, mindig és mindig csak ezt: béke, béke, béke.

Mennyi enyhület és nyugalom van ebben a szóban. Béke: trocheus, verstani értéke: - ∪, egy ütem, melynek az első szótagja hangsúlyos, a második hangsúlytalan és puha, sóhajjá olvadó. Egy indulat, mely csöndesen és boldogan feloldódik: béke. Az első, kemény tag után, mintegy még a háború láza hangsúlyoz, s magán viseli az ordítás, a romlás, a szenvedések emlékét is, kedves fáradtságban omlik össze. Béke: szelíd lefelé menő vonal, pihenés, megállapodás, hazaérkezés. Egyetlen nyelvben, sincs jambusos szó a békére. A nyelv szelleme érzi, hogy ezt a szót pihegő és szegény emberek dadogják, lelkükben már egy lefelé rokkanó indulattal, és nem szabad éreztetni a jambus fölfelé kapaszkodó lüktetését, mely úgy hatna, mint egy támadás. Az életkedv fölsikolt a meglepetéstől, aztán elalél.

Mint műkedvelő és szerény nyelvész, leemelem a könyvtáram polcáról a Nyelvtörténeti Szótárt, mely szavaink múltjáról világosít föl, mintegy a nyelvkincsünk nemesi armálisát tartalmazza. Vajon mikor írták le először? Ezt látom: a Virginia-, a Jordánszky- és a Debreceni Kódex-ben, a XVI. század elején. Aztán éldegélt a szó, csöndes békében. Csak a nyelvújítók nem hagytak neki békét, elcsapták az utolsó betűjét és rövid időre bék lett belőle. A Nyelvújítás Szótára megemlíti, hogy Széchenyi István is bék-kötés-t írt a békekötés helyett, s Dugonics a pacifistákat - milyen andalító! - békész-eknek nevezte. Máris végeztünk a szó pályafutásával. Eredetével, mint az Etymologiai Szótár-ban olvashatni, még ma sincsenek tisztában nyelvészeink. Valószínű, hogy török-tatár, csatagáj eredetű szó. Nem fárasztom az olvasót hosszabb szóhüvelyezéssel, csak még annyit, hogy a mi szavunk, a béke jelentése tulajdonképpen kötés, összebogozás, frigy, de egyes árnyalata a csókot is magában foglalja, és egy oszmán formája az erős, fiatal atlétát jelenti. Ezt érezték magyarul beszélő őseink a békében: a becsületes kézszorítást, a fiatalságot, a csókot, az élet erejét.

Bocsássanak meg, hogy a szavak kedvelője így eljátszadozik négy kis betűvel, mikor világok vajúdnak, és a békéért minden kalmárravaszság síkraszáll. Remélem, boldogságunkat azért nem hűti le ez a pár adat. Mert akár tudjuk a szó származását, akár nem, ebben a pillanatban mindnyájan egyformán mondjuk ki, úgy, hogy egy örömsikolyban halkul el és hal meg szájunkon.

Éjfél után újra mesélnem kell. A hároméves kisfiam betegágyánál villanyos mécses pislog, az ablakokra fekete és sárga köd tapad. Hallani, amint a különböző szobákban ketyegnek az órák. Kissé gyorsabban a szokottnál, minthogy éjfélkor az óráknak is lázuk van, úgy vernek, mint a forró ütőerek.

Ez már a tizedik mese. Vajon mit is meséljek? Soha ilyen lámpalázam nem volt, mikor előadtam a dobogón, sok ember előtt, vagy sietve írtam nyomdafesték alá, egyetlenegyszer se éreztem ezt az izgalmat, hogy a mesém talán hatástalan marad. Mert nagyon nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is érdekli hároméves embertársainkat. Csak magamtól tudom, hogy engem a gyermekmesék, melyekben tündérek, manók és csodálatos varázslók szerepelnek, mindig bosszantottak, körülbelül húszéves koromig. Akkor érdekeltek. De gyerekkoromban megalázónak éreztem, hogy ilyesmiket akartak velem elhitetni az úgynevezett nagyok. A gyermekmesék felnőtteknek valók, kik már ismerik a valóságot, és határok közé szorított, rokkant képzeletük azon ámuldozik, hogy a törvény alól kivételek is vannak. A gyermekek egyelőre nem látják a lehetőség korlátait, és így nem is fontos nekik, hogy ezek a korlátok néha-néha feldőlnek, nekik a valóság a csodálatos. Ez számukra a mesék országa, melyet még nem ismernek, erre nyitják ki tág, bámuló szemüket, ezt óhajtják mohó étvággyal megismerni.

A szájam már zsibbadt a sok meséléstől, most, kifáradtan, más mese híján arról kezdek beszélni, hogy jöttem haza a villamoson. Részletesen, rideg pontossággal leírom a villamost, megmagyarázom a kerekek és fékek szerepét, a villamos áram működését, a tolongást, a ködbe borult hegyeket, melyek közt szikrázik és csönget a kocsi. Minden szavamnak meglepő a hatása. A kalauzné, akit már látott néhányszor, sokkal jobban érdekli, mint bármely tündérkirályné. Elcsodálkozik mindennapi életem egy történésén, mely csak nekem unalmas, őneki az élet végtelenségét és változatosságát jelenti. A kapcsolat mesélő és hallgató közt tökéletes. Tudja, hogy nem hazudom, és boldog, hogy megbecsülöm ezzel. Csak a mese végén ad jelt, hogy most már hazudnom is lehet, bizonyára a felnőttek iránt való kíméletből azt kérdezi, hogy volt-e a villamoson tigris. Hogyne, egy tigris is ült a padon, mindjárt a bejáró mellett, éppen szakaszjegyet váltott a kalauznénitől, mikor beszálltam a kocsiba, a szeme lángolt, és a torka piros volt. Később az iránt érdeklődik, hogy a tigrisnek fáj-e a torka. A tigrisnek is fáj a torka, de a tigris, az szívesen gargalizál, és örül, mikor orvosságot vagy hideg borogatást kap. Szegény tigris, mondja félálomban kis, kedves hallgatóm, és elgondolkozik az élet nagy-nagy szomorúságán.

Igazságtalannak tartja, hogy a szegény tigriseknek is fáj a torkuk, akárcsak a szegény-szegény embereknek.

Éjjel ragyogó és boldog álmom volt. Azt álmodtam, hogy tiszta, fényes villamoskocsiban ültem, tündöklő ablakok között, körülöttem pedig új villanykörték ontották a friss fényt. A lámpák nem pislogtak sötétbíbor lánggal, nem aludtak minden percben el tízszer, ami tantaluszi szenvedés azoknak a tudásra szomjas utasoknak, kik a hosszú villamosutak alatt olvasni szoktak. Mert mihelyt oltani akarják szomjúságukat, azonnal elapad előlük a fény. Másképp is kedves volt a kép. A vászonrongyok helyett vadonatúj bőrszíjak lógtak a kocsiban, nem kalauzné, de piros arcú, vidám kalauz tépdeste a jegyeket, és udvariasan tessékelte be a fölszállókat. Miről is álmodhatna a szegény pesti ember. Nem a mennyországról álmodik, nem is a gépkocsiról, nem is a kétfogatúról, csak egy villamoskocsiról, mely tiszta, világos, és nincs tele.

Ebből az álmomból azt következtetem, hogy ébren is sokkal inkább foglalkoztat bennünket a villamos, mintsem be merjük vallani, azt kell hinnem, hogy a mindennapi pesszimizmusunk fő oka a kis, jelentéktelen, kalandos villamosút. Legyünk őszinték, egy darabig még lehetett utazni. A pesti ember agyafúrt, s ezer és ezer módot talált, hogy a háborús nyomorúságban feljusson a kocsira. Sokáig figyeltem a sötét megállóhelyek reménytelen csődületében, hogy az élelmesebbek - a darwini természeti kiválasztás törvénye alapján - mint tudnak mégis helyet kaparintani maguknak. Körülbelül egy évvel ezelőtt fedezték fel például, hogy az elülső peronokon még leginkább akad hely, ezt rohamozták meg több-kevesebb sikerrel, míg az angyali lelkek hátul tolakodtak, eredménytelenül. Később azonban ez a fölfogás is elavult, az elülső peronok még jobban megteltek, mint a hátsók, a divatos módszer átment a köztudatba, egy idő múltán egyenesen könnyebb volt a hátsó peronra feljutni. Aztán egyiken sem lehetett helyet kapni. Erre azok a ravasz pesti emberek, kik ma már kiadhatnák A háborús villamosutazás kis kátéjá-t, cselhez fordultak, nem sajnálták a pénzt és fáradságot, és ellenkező irányban szálltak fel, a céljuk elé utaztak, hogy egy kevéssé népes megállóhelyen kényelmesen fölszállhassanak.

Ma délután ehhez a módszerhez folyamodtam. Fölkapaszkodtam egy kocsira, elég jó helyet kaptam, a felhágó első lépcsőjén álldogáltam. Sohasem vágyakoztam magasabbra. Eddig ugyanis csak a második lépcsőn lógtam. Gondoltam, jó napot csinálok magamnak, úgyis annyi a bajom-gondom, kiutazom a végállomásra, és két év múltán végre ülőhelyet szerzek. A végállomás felé azonban egyre többen szálltak fel. Ottan pedig senki sem mozdult a helyéről. Kiderült, hogy az egész kocsinak az az eredeti ötlete támadt, mint nekem, és már elkéstem. Szomorúan bámultam az ülőket, akik titokzatosan bújtak el szőrmegallérjukba, szigorúan mustrálták az alant küszködőket, én meg azon tépelődtem, vajon hol szállhattak fel, melyik végállomáson, mióta utaznak, s micsoda titkos pártfogók, miniszteri összeköttetések, sötét panamák lapulhatnak mögöttük, hogy mégis ülnek. Eddig senkivel sem beszéltem, ki a villamoson két éven belül ülőhelyet kapott volna. Mégis minden kocsiban vannak ülők. Soha ily rejtélyes embereket nem láttam. Itt vannak a szemem előtt, az arcuk olyan, mintha burokban születtek volna, sugárzó és biztos, a szemük tiszta és zavartalan, boldogok és nyugodtak. Milyen képzettségük van ezeknek az embereknek? Hogy élnek és merre laknak? Kik ezek?...

A háborúnak nagyon érdekes dokumentumai jutottak most a kezünkbe: az orosz foglyoknál, a harctereken elesett orosz katonáknál számos levelet találtak, melyben hozzátartozóik az orosz forradalomról és az országban uralkodó hangulatról értesítik őket. Ezek a levelek arról tanúskodnak, hogy az orosz népben rendkívüli és lázas érdeklődés mutatkozott állandóan a nép sorsa és mozgalma iránt. Ha valaha megírják a roppant orosz forradalom történetét, a történetíró ezekhez a levelekhez lesz kénytelen fordulni, melyek sokszor őszintébben és megkapóbban tárják fel a helyzetet, mint a napilapok cenzurás beszámolói és vezércikkei.

Pontos és hű fordításban itt közlünk néhány részletet a rendkívül érdekes levelekből, melyeket egyenesen a harctérről juttattak hozzánk.

"Jó napot, Misa!

Bocsáss meg, hogy nem írtam. Azt hittem, hogy egészen másképpen gondolkozunk, de a feleségedtől hallottam rólad, ő pedig meggyőzött, hogy nézeteink, különösen a legújabb eseményekre vonatkozóan, egy szinten mozognak, ha nem is azonosak. Érdekes lenne megtudni, hogy gondolkoznak katonáink a legutóbbi eseményekről, milyen vonatkozásban állnak a szocialistákkal és a demokraták taktikájával, mit tartanak nemzetközi helyzetünkről, az anexiókról és a kártalanításokról, a népek önrendelkezési jogáról, a proletárság gazdasági és politikai harcáról, egyáltalán mint tükröződnek hadban álló társaink agyában a kaleidoszkópszerűen váltakozó események.

Innen Kijevbe mentem kerékpáron, oda-vissza körülbelül négyszáz versztet tettem meg, és közben-közben megálltam a falukban, beszélgettem a parasztokkal. Be kell vallanom, hogy a kétszáz versztnyi hosszú úton, Kijevig, sehol sem hallottam fosztogatásokról vagy rablógyilkosságokról. Sok helyütt azonban büszkén mesélték a parasztok, hogy ők semmiféle erőszaknak se engednek. Azonkívül megállapítottam egy apróságot, melynek különben nagy a jelentősége: végtelenül tisztelik a diákokat. (Sokszor igazán már kényelmetlenül is éreztem magamat.) Kijevben azt mondták, hogy sok boldog falut látok majd. A falvakban a hangulat nagyon friss.

Sehol sincs riadalom vagy pánik, mint a városainkban. Olyan frissek ezek a falvak, mint a gyermekek, akik a gyerekszobában játszanak, és nem sejtik, hogy fölöttük lángban áll a tető, az életük pedig veszélyben van.

Itt különben mindenütt az anarchiáról és a végromlásról panaszkodnak hisztérikusan. Meglátjuk, mi lesz. Legközelebb majd írok.

Pál"

"Jó napot, tiszteletre méltó Mihajlovics Pál!

Kérem, ne haragudjék rám, hogy ebben a három háborús évben oly ritkán írok levelet.

Bizonyára érdekli Önt, milyen hatást keltett a hadseregben a forradalom. Első időben zűrzavar uralkodott itten. Sokan nem várták az összeomlást, és nem tudták, hogy mitévők legyenek (a tisztekről beszélek), egészen elvesztették a fejüket. Mi lelkesedéssel köszöntöttük az átalakulást. A magasabb rangú tisztek rossz néven vették ezt, de semmit sem tehettek.

Megkaptuk Miklós leköszönő manifesztumát, melyet az egész hadseregnek felolvastak. Rövid és határozott beszédben mutatott rá a pópa és a parancsnok az eseményre, nagyon sötét színekkel festette, hangsúlyozta Miklós ártatlanságát, és a kormányt vádolta. Elkeseredetten kiléptem a sorból, és az ezred mögé álltam. Mikor az okmányt fölolvasták, bajtársaimhoz mentem, és megmagyaráztam nekik a nagy pillanatot. Ennyit mondtam: Éljen a forradalmi Oroszország harmadik hadteste! Éljenek a szabad polgárok! Hozzátok fordulok, bajtársak... Remélem megértetek és hallgattok rám és követtek... A katonáknak ez tetszett. Most különben minden rendben van."

"Jó napot, kedves testvérem!

Láttam Kerenszkijt és Albert Thomast, a francia minisztert és a szocialistát. Kerenszkij nagyon mély benyomást gyakorolt rám. Szellem, akaraterő, a szabad Oroszországhoz való határtalan szeretet látszik az arcán. Angol ruhában és sárga kamásniban frissen odalép a francia miniszterhez, erőteljesen megrázza a kezét. Nagyon rossz bőrben van, sok-sok ránc tanúskodik arról, hogy rettenetes lelki tusákat vív. Szakadozott hangja beteges, nehezen lélegzik, csak töredezett mondatokat tud mondani. Ezek a dolgok jellemzik Kerenszkijt. Egy ember, aki alig él, csak éppen van. Albert Thomas franciául beszélt, a beszédét csak tolmácsolták, épp ezért alig volt hatása.

Misa"

Ezen a héten egész délutánt töltöttem egyetemi hallgatók közt: láttam a diákokat, kik a háborúban egészen eltűntek a szemünk elől, a mai fiatalokat, kiket most egy táborba terelt a nyomorúság, s talán utolsóul ők is szervezkedni akarnak, szegények, kik ebben az országban bizonyosan a legelsők. Gyönyörűség nézni az alakjukat és hallani a hangjukat. Karcsúak és soványak, mint a szardiniák. Vállukra az ifjúság nagy-nagy eleganciájával simul a kopott zsakett, vékony nyakkendőjüket még mindig hanyagul kötik meg, a homlokuk és a szavuk pedig komor. Az ifjúság, melyet, nem tudom, miért, derűs-nek neveznek, mindig komor. Soha ennyi halálos hitet és ennyi halálos elszántságot, mint ebben a fiatal társaságban, mely készülődik az életre, és nem ismeri, csak önmagát szemléli, befelé tekint. Később majd megpuhulnak a vonásaik, s megtanulnak mosolyogni is. Ma azonban még fiatalok. Nem tudnak mosolyogni.

Régen nem beszéltem diákokkal. Az utolsó diákot tíz évvel ezelőtt láttam, egy tükörben, az is ilyen karcsú és hivő volt, de alakja azóta elhalványodott, és általában fájt visszagondolnom rá. Most azonban, hogy viszontláttam, másokban, egyszerre frissen és bensően megéreztem az életüket, szinte önzően érdeklődtem, mit esznek, hogy ruházkodnak és tanulnak, s körülbelül hogy osztják be hópénzüket. Istenemre, nem hallottam valami nagyon vigasztaló adatokat. Ma este pedig, mint ennek a társadalomnak rossz lelkiismerete, suttyomban és szégyenkezve föllopóztam egy diákkaszárnyába, hogy megnézzem őket otthon. Sötétben - lámpa és gyertya nélkül - ült a harmadik emeleti szobában két leendő orvostudor, egy tanár és két jogász. A tanárjelölt mozizongorás, az orvosok írnoki teendőket végeznek, az ügyvédek házitanítással foglalkoznak, csak így tudják valahogy kifizetni a százhúsz korona szobabért. Igaz, hogy ezt az összeget öten szurkolják le, minthogy a szobában naponta öt ágyat vetnek meg, és öten alszanak.

Szó sincs róla, annak idején, diákkorunkban, mi is szegények voltunk. De a szegénységünknek, a barna csomagolópapirosra teregetett hideg vacsoránknak, a rongyos ruhánknak, a viaszkosvásznunknak, az olajlámpánknak, az állandó kapupénz-zavarunknak megvolt a maga stílusa és regényessége, minthogy a békében még lehetett tisztességesen, függetlenül és emberien szegénynek lenni. A béke utolsó fényűzése volt a szegénység. De a háború mindenkitől elvette a szegénység jogát is. Nincs többé szegénység, csak megsemmisülés van. Ebben a vigasztalan diákszobában világítóan jelent meg előttem ez a gondolat. Két név jutott itt eszembe, mégpedig nem véletlenül: Raszkolnyikov és a regénynek másik alakja, Razumihin, ki magát fájdalmas humorral - micsoda kvalifikáció! - volt tanuló-nak nevezi. A mai magyar diákokban és diáknőkben csakugyan van már valami oroszos. Sajnos, a társadalmunk az orosznál is oroszabb. Tegnap leközöltem néhány elesett orosz katonánál talált levelet, melyben a muszka diákok azt írják, hogy az egész országban szinte babonásan tisztelik a diákokat. Nálunk eddig semmi se történt, a diák sohase volt divatos. Nem látták benne a jövendőt, mint a németek a Student-ben, se az ifjúság hercegét, mint a franciák az étudiant-ban, se az apostolt és a megváltót, mint az oroszok. Most kell megvívni a diákságnak a maga harcát, ebben a háborúban.

Különben lelökik őket a nyomorúság tarpéji sziklájáról, és könyörtelenül elpusztítják. Nem csecsemőkorukban, ahogy az emberséges görögök tették. Hanem húsz-huszonöt éves korukban.

Tegnap este, hosszú idő után, újra elmentem egy moziba: kényelmes és puha bársonyszéken ültem, s a villanyfény tündöklő tüzében lassan úsztak el szemem előtt a képek, mint a hattyúk. Drámákat adtak, egymás után hármat. Az egyik hétszáz méter hosszú volt, a másik ezerkétszáz méter, a harmadik ezerötszáz méter, szóval másfél kilométer. Ennél a darabnál már élénken éreztem a kilométerjelző oszlopot is, melyet az ember a robogó vonatból lát.

Bevallom, fáradtan és meggyötörten hagytam el a mozit, utána pedig az utcán valami kábító sivárság és kopár unalom ásítozott, olyan vigasztalanság, melyet a mai ember az úgynevezett izgató szenzációk után vesz észre a lelkében. A mozi valahogy kisiklott eredeti és helyes útjából. Megmételyezte az irodalom. Ez az ösztönös és nagyszerű találmány annak idején úgy hatott mindnyájunkra, mint valami ismeretlen csoda, és az a pillanat, melyben a halott arcképek megmozdultak, és a fotográfiás album táncolni kezdett, jelentőségben és izgalmában csak ahhoz a másik pillanathoz hasonlatos, melyben az első repülőgép elhagyta a földet. Kiszámíthatatlan volt a jövendője. Sohase felejtem el, tizenöt évvel ezelőtt, vidéken, egy szegényes teremben láttam az első moziképet, egy fürdői jelenet volt, eleven vízzel, mozgó csónakokkal, hancúrozó nőkkel és gyermekekkel, a film még bizonytalan és vaksi, a világítás gyatra, a rendezés kezdetleges. Akkor azonban a mozi még a természethez húzott. Történése ez volt: egy robbanás, egy pofon, egy elszabadult oroszlán, két egymásra rohanó gyorsvonat. Fejlődése során mást se tett, mint eltávolodott a természettől, és levetkőzte cirkuszi, vad ösztöneit. Az irodalomnak, a rossz színpadi irodalomnak a zsellérjévé züllött, és - micsoda szegénység - a mai színháztól, ettől a szomorú, polgári szórakozóhelytől kér kölcsön ötleteket. Így aztán, mást se láthatunk, mint úgynevezett lelki átalakulás-okat, megtudjuk, hogy a báró tulajdonképpen gróf, és a gróf tulajdonképpen báró. Elvetve magától a természet adta végtelen lehetőséget, bizonyos polgári kalodába kényszerült a mozi, hogy kiszolgálja a maga közönségét, mely a színházakat is magához hasonlította, s ahelyett, hogy kiaknázta volna az eszközei által biztosított korlátlan területet, a fantasztikumot, és új mesevilága, naiv tündérkertje lett volna a mai kiábrándult és fáradt embernek, idegen, nem neki való síkon mozog, színdarabokat másol, kopott széljegyzetekkel kíséri a csinált életet.

Őszintén és nagyon sajnálom a mozit. Hiszen még gyerekkorából ismerem. Akkor koraérett, okos csibész volt, féktelen és imádandóan tehetséges. Nagyon hamar beérkezett és megöregedett, még gyorsabban, mint a mai színház, alig tizenöt év alatt. A csodagyermek polgári arrivé, akinek a férfikora nem is érdekes. Játékos és kedves magyar neve, a mozi se illik már rá. Inkább ez: mozgófénykép-műintézet. Méltóságos mozi. Azt hiszem, már udvari tanácsos is.

Búcsúzzunk el csöndesen a szivarunktól és cigarettánktól.

Nyáron már dohánypótlószerek jönnek forgalomba, a szeder és cserfa szárított levelei, melyeket füvekkel szagosítanak az ínyenc orrok számára. Egyelőre a dohányosok még mosolyognak, éppoly hitetlenül, mint a kávéimádók, mikor a feketekávé pótszeréről vagy a sörissza polgárok, mikor a sörpótszerről esett szó. Azóta a rémkép fájdalmas valósággá vált, és ma az emberek fanyar szájjal isszák a fekete és sárga löttyöt. Beletörődnek majd ebbe is. Azok, kik most égő szájjal és füstre vágyó gégével állanak órák hosszat a tőzsdék előtt, a nikotin bolondjai, beérik majd - nem tudni hogyan - a fák szárított leveleivel, melyeket valaha kisdiák korukban újságpapírba gyömöszölve szívtak. Az emberiség, mely lassanként csecsemővé törpült, még sír egy kis dohányért, de jönnek a jó dadák, s ordító szájába dugják a dohánypótszert. Ne sírj, te öreg baba, itt a keserű cucli.

Az utolsó szivarról és az utolsó cigarettáról álmodozom ezen a bús estén, vajon hogy válik meg az ember mindennapi áldott izgatószerétől. A dohány világszerte a legnépszerűbb méreg, mely még a nyárspolgárnál is polgárjogot nyert, s oly szent előtte, akár a búza és a liszt. Vérben forog a szeme, mikor elveszik tőle a kenyerét, de a mámorhoz mindig jobban ragaszkodott, mint az élethez, és a szenvedély kenyerébe sokkal nehezebb kukoricalisztet keverni, mint a másikba. Hiszen a történelem során már nemegyszer megpróbálták, hogy az embereket leszoktassák esztelen szenvedélyükről, mely mindig nagyon is ésszerűnek és szükségszerűnek bizonyult. Egy füstgyűlölő orosz cár halállal büntette a dohányzókat, és egy nagyon szigorú török szultán az orrukat vágatta le azoknak, kik csibukot vettek a szájukba. Mind a két büntetés eredménytelen maradt. Az oroszok meghaltak és tovább dohányoztak, s a jámbor törökök, akiket megcsonkítottak, a levágott orrukon engedték ki a füstöt. Nincsen gyógyulás, minthogy a szenvedély, akárcsak a fölösleg, nagyon szükséges valami. Okos orvosok nem is igen mernek már vállalkozni arra, hogy az embereket leszoktassák erről és arról, s ezer és ezer eset tanúsítja, hogy a szenvedély mindig új utat tör magának, sokszor még károsabb alakban nyilvánul meg. Ha az egyik oldalon megfoltozod a zsákot, a másik oldalon lyukad ki.

Nem tudom elképzelni, hogy mi lesz ebből a nagy pipájú és kevés dohányú emberiségből, mikor majd egyáltalán nem lesz dohánya. Az is rejtély előttem, hogy valaha a dohánytalan időkben, messze sötét századokban miben jelentkezett ez a szenvedély, melynek summája akkor is biztosan megvolt, milyen különcök, mélakórosok és izgágák garázdálkodtak, kik a rontó méreg által talán meggyógyulhattak volna. Annyi bizonyos, hogy azokban az ideges években a dohány milliók és milliók megrontója volt. Ha nézem a szájakból kipeckesedő szivarokat és cigarettákat, sokszor a testünk villámhárítójának látom őket, melyek egy-egy percünk feszültségét oszlatják el, az idegrendszerünk kis villámait vezetik el, a levegőbe.

Nemsokára ezt a kis villámhárítót is leszerelik rólunk. Ősszel, mire a levelek lehullanak... igen... mire a levelek lehullanak, fölszedik a leveleket... és keserű cuclit gyúrnak nekünk, makrancos és síró embereknek...

Tegnap este a szerkesztőségben felkeresett egy ötvenévesnek látszó úr, aki keménykalapot, nagyon hosszú szalonkabátot és alacsony gallért viselt. "Sós István apostol vagyok" - mutatkozott be egyszerűen. Az apostol urat igen szívesen fogadtam. Tudatta, hogy fél órával a felkelés után - két évvel ezelőtt, november 16-án - személyesen megjelent neki az Úr Jézus Krisztus, és felkérte, hogy főrangú urakkal rendezzen jótékonyságot, valamint arra is, hogy legyen a világbéke apostola. Este, mikor kis szobájába hazament és leült az asztala mellé, megint odalépett hozzá a Megváltó, és nagy fénnyel kigyújtotta a kis petróleumlámpácskát és az összes gyertyákat.

Azóta jár-kel a világban, de sehol sem talál meghallgatást. Több kérvényére és fontos beadványára nem érkezett válasz. Berzeviczy Albertet, az Akadémia elnökét több ízben kereste. Ő sem fogadta. Csontos kezében óriás barna borítékot tartott, melyben halvány tintával és ceruzával írt diribdarab papirosok voltak, ezeken az okmányokon körülményesen kifejtette nézetét az egész világhelyzetről, főképp a békéről. Ami a békét illeti, nézete szerint már meg is kötötték, tizenöt nappal ezelőtt, de az a baj, hogy ezt egyelőre csak tizenötezren tudják. Arra kért, hogy irataiból azonnal adjon különkiadást a Pesti Napló. Megmagyaráztam, hogy ez a mai papírínségben lehetetlen, mire megnyugodott. Általában nagyon szelíd ember. Barna szemeiből sugárzik a szeretet és a megértés. Soha ilyen jó apostolt nem láttam. Öreges hangján elénekelt egy kis dalocskát is, melyet valaha gyermekkorában tanult, negyven évvel ezelőtt.

Aztán leült írni, írt, írt, közben a lámpát is eloltották, de ez csöppet sem zavarta, az apostol tovább írt a koromsötét szobában.

Az apostolok iránt újabban kissé el vagyok fásulva. Nagyon gyakran keresnek ezek a jóságos és szelíd diplomaták, hogy a világbékéről és az emberiségről értekezzenek velem. A fent említett apostollal való találkozásom után késő este mentem haza, villamoson. Mellettem egy deres hajú öregúr ült, ki a meleg május ellenére télikabátot hordott, és nyakát valami nagyon, régi sállal kötötte körül, mely inkább egy pokróchoz hasonlított, és hangosan beszélt németül: "Herr General..." - mondotta folytonosan, és katonás vezényszavakat ropogtatott fogatlan szájában. Ő is apostol volt. Mindjárt látnom kellett volna zsíros és zöldre kopott fekete keménykalapján, minthogy az apostolok makacsul ragaszkodnak az elrothadt keménykalapokhoz és az ünnepélyes, régies szalonkabátokhoz. A zsebéből kivett fényképet, mely vőlegénykorában ábrázolja őt és a menyasszony-feleségét, azt mutatta nekem, de úgy, hogy az alakok fejét eltakarta az újsággal. Ezen a tréfán jóízűen nevetett. Kínáltam cigarettával, szivarral, de visszautasította, a pénzt sem fogadta el, amit felajánlottam, hanem felkelt, és alázatosan megcsókolta a villamos padját, melyen ült.

Egyetlen napom élménye ez, melyet történeti hűséggel leírok itten, hogy később valamely történetíró korrajznak használja fel. Életünk oly különös már, hogy a shakespeare-i regényesség és kísértetjárás semmi hozzá képest. Egyre többen lesznek az apostolok. Ők még látják a világbéke megoldására vezető utat, ők még töprengenek, szegények, és sírnak. Nekünk már minden könnyünk elfogyott.

Fel kell jegyeznem - sietve - ezt a csiklandós jelenetet, nehogy elfelejtsem.

Az aszfalton ballag egy egészséges, boldog úr, aranyfogantyús sétapálcával, remek, amerikai félcipőben, home-spun ruhában, mely még a régi boldog időből való, kockás, éles angol szövet.

Gyűrűs ujjaival és aranyláncaival olyan ő, mint korunk bálványa. Hatalmas, elégedett, nyugodt.

Vele szemben jön egy katona. Arcára van írva a gyomorbaj és a kétoldali tüdőcsúcshurut, ruhájára a szegénység. Aléltan lógatja fejét.

Egyszerre az úr megáll a katona előtt.

Vajon mit kérhet tőle, akinek semmije sincs, az, akinek mindene van? Tüzet kér, minthogy a katonának véletlenül ég a cigarettája. Különben semmit mást a világon nem kaphatott volna tőle.

Ennél a tűznél az egészséges, boldog úr meggyújtja a szivarját, kalapot emel, és továbbmegy.

A katona kis rossz cigarettája pedig elalszik.

- Miért nem jár autón?

Ezt a szellemes pesti kérdést úgyszólván naponta hallani a villamoson, mikor a tolongás forgatagában valamelyik szegény ember arról mer panaszkodni, hogy nem egészen kényelmesen utazik. Erre egy másik éhenkórász - a kalauz vagy egy utas - szikrázó szemmel és csikorgó foggal az arcába lihegi: "Miért nem jár autón?"

A közbeszólónak sincs autója, de azért az utolsó érve mégis mindig az, hogy koldus kutya vagy.

Soha népellenesebbet nem láttam a népnél. Mély jelképesség van abban, hogy nálunk a grófok a nép barátjai és egyetlen szószólói. Csak azok küzdenek a gyalogjárók és a villamoson nyomorgók jogaiért, akik autón röpülnek.

Viszont a nép a maga gyógyíthatatlan butaságával holta napjáig a grófok előjogaiért küzd.

Megdöbbentő, hogy az ember mily kevés egyszerűséggel és ízléssel foglal állást a halál végtelenségével szemben.

Ma délután a temetőben járkáltam, és a sírkövek felírásait betűzgettem. Egyik sírköven ez áll: X főellenőr... Másikon: Y nyugalmazott számtanácsos... Ezen: Z férfiszabó... Nem tehetek róla, elmosolyodtam a halál kertjében ennyi polgári korlátoltság láttán.

Mert legyünk őszinték, az ember nem születik se főellenőrnek, se nyugalmazott számtanácsosnak, se férfiszabónak, de - egyszerűen és meztelenül - embernek születik, kinek van gyermekkora, férfikora és öregkora, sőt azt is hozzátehetem, hogy az ember nem is mint főellenőr, nyugalmazott számtanácsos vagy férfiszabó hal meg, hanem mint halandó, kinek, sajnos, nem lehet örökké élnie.

Minden elmúlt ember tehát azzal a névvel jelölhető, mellyel földi életében írták körül egyéniségét.

Erre a lapra tartozik az is, hogy a pesti gyászjelentésekben a halotti nevek mellett gyakran olvasható az úr szó. X úr meghalt. Soha ilyen kaján udvariasságot. A halott legföllebb egy emlék, egy darabka múlt, egy fájdalmas ködkép, de nem úr. Vagy az úr a pokolban is úr?

Világgá ment... Egy régi magyar könyvet olvasok, s döbbenten állok meg ennél a kifejezésnél: Világgá ment... Egykor nagyon népszerű szólás volt. Olvashatjuk mindenütt regényekben, elbeszélésekben, még a rendőri hírekben is: Elbujdosott... Nyoma veszett... Világgá ment... és bennünk az ismeretlen szomorúság végtelenségét keltette fel. Ma más érzést gerjeszt bennünk. Sehol se halljuk, sehol se látjuk. Az emberek nem mennek többé világgá. Ez a szólásmód új értéket és jelentőséget kapott, mely szinte csábító és igéző, s bizonyos irigységgel gondolunk azokra, kik valami egyéni bánat ösztönzésére úti batyut kötöttek, vagy egy szál ruhában felültek a gyorsvonatra, hogy másutt kezdjenek új életet. Mert akkor még több élet volt. Ma csak egy van. Az se ér sokat. Világgá ment... - mondjuk ma csodálkozva -, milyen boldog ember... az övé volt még a világ... Mi elvesztettük a világot. Mi maradt belőle számunkra? A körzetek, az élelmezési körzetek.

A rózsaszín folt. Izgatott érdeklődéssel olvastam el dr. Fritz János kis füzetét, melynél okosabb és eredetibb könyv alig jelent meg utóbb. Címe: A nemi betegségek megakadályozása kényszerreflex segítségével. Arról van itt szó, hogy a nemi betegségeket - kivétel nélkül - hivatalosan titkos jellel kell megjelölni, hogy a nemi betegségek pusztításának gátat vethessünk. Hogy mi ez a jel, arról, sajnos, nem szólhatok nyíltan, mert álszent és páratlanul elbutult korunk még mindig aranyfátyollal takarja el fekélyeit, és udvariatlanságnak tartja, hogy becsületes szókimondással beszéljünk milliók és milliók nyavalyájáról. Annyit azonban talán szabad leírnom, hogy a nemi betegekből minden országban hadseregeket lehetne összeállítani, külön dandárokat a különböző nemi betegekből, kik akár sikeresen meg is ütközhetnének egymással. A füzet írója a nemi betegek ártalmatlanná tételére orvosilag, jogilag és lélektanilag nagyon kitűnő és mindenekelőtt igen egyszerű módot ajánl. Annyira egyszerű ez az eljárás, hogy félek, éppen ezért nem is váltják valóra. Mert a hivatalos közegek még mindig jobban szeretik az ülésezéseket, a fő- és albizottságok kiküldetését és az úgynevezett jótékonysági mozgalmakat, melyek soha semmire se vezetnek. A tervezetben többek közt szerepel a férfiak és nők kivétel nélkül való egészségügyi szemléje is, melyet a mai sorozások mintájára léptetnének életbe, s börtönnel büntetnének mindenkit, aki vonakodik megjelenni vagy a megjelöltetésnek magát alávetni. Előre hallom, hogy tiltakoznak egyesek az egészség és az élet e szemléi ellen, az egyéni szabadság nevében, melyet - sajnos - már rég elföldeltek. Úgy látszik, csak a butaság képes diadalra vinni az akaratát. A zsidók középkori sárga foltját sokáig nem tudták eltörölni. Ellenben még mindig vitáznak arról, vajon szabad-e, lehet-e megjelölni - titkosan - a nemi betegeket, kik úgyis viselik homlokukon a rózsaszín foltot. A mindenható államnak most kellene beavatkozni, sietve. Ma még csak lakáshiány van mindenütt. Tizenöt-húsz év múlva azonban, mikor a mai nemi betegségek váltója lejár, tébolydahiány lesz, és ha a nemi betegségek tovább is így garázdálkodnak, minden bérháznak egy-egy emeletét rekvirálni kell majd az állami tébolydák számára.

Angol szó a villamoson. A képviselőház zárt ülése után egy sárga villamosra fölszállt három mágnás. Halkan beszélgettek, nyilván a zárt ülésen történtekről. Minthogy a kocsi közönsége erősen figyelte a nevezetes képviselőket, angolra fordították át a szót. Most már egészen hangosan csevegtek, gyönyörű, tiszta és hibátlan angolsággal, úgy, ahogy csak a magyar mágnások tudnak. Így én, aki egészen közel ültem hozzájuk - akaratom ellenére - pontosan értesültem, hogy mi történt a zárt ajtók mögött. Beszédjükből, természetesen, semmit sem árultam el senkinek, s ezúttal se vagyok hajlandó fölvilágosítást adni olvasóimnak. De teljes tisztelettel fölkérem mágnásainkat és képviselőinket, hogy a villamoson - legalább zárt ülések után - ne beszéljenek angolul.

- Mondd kérlek, mért vagy szomorú?

- Ó, én nem tudom a szívemre nyomni a kezem és fölsóhajtani, sötéten és jelentősen, mint itt szokás. Émelyedem a pesti cinizmussal vegyített érzelgősségtől, mely olyan, mint a nyál és méz keveréke. Nem akarok divatos általánosságokat se mondani: A háború... az élet... a halál... Minthogy azonban becsületesen érdeklődöl, megpróbálok becsületesen válaszolni, kimondhatatlan és immár tárgytalannak látszó szomorúságomat oly hidegen szemlélve és boncolva, mint valami idegen tárgyat a lombikban. Ejh-haj, szomorú vagyok, kedves barátocskám, sokféle okból. Először is, mert nincsen világos Mediám. Másodszor, mert a hadi cipőm, melynek csúszóbőrét durva vászon helyettesíti, állandóan égeti a bokámat. Harmadszor, mert el kell utaznom a kisfiammal, és félek attól, hogy órákig ácsorgok a folyosón. Negyedszer, mert a kocsisok már négy év óta nem köszönnek előre, és én kénytelen vagyok megalázkodni előttük, hogy elvigyenek. Ötödször, mert sohase írhatom, amit akarok, és lagymatag fordulatokon kell gondolkoznom, míg elsorvad bennem az őszinteség és a bátorság, az írónak egyetlen serkentője. Hatodszor, mert ebben az évben legalább húsz hivatalos kérdőívet töltöttem ki a kamrámra, a pincémre, a konyhámra, az agyvelőmre vonatkozóan. Hetedszer, mert az idén nem ettem egyetlen szem cseresznyét sem. Nyolcadszor, mert barátaim távol vannak, isten tudja, hogy hol, fogalmam sincs, hogy élnek-e, halnak-e. Kilencedszer, mert nincs jó, háború előtti töltőtollam. Tizedszer, mert egyre nagyobb tért hódít az úgynevezett irodalom, az úgynevezett regény, mely nem egyéb, mint az álorcás ponyva, az úgynevezett színdarab, mely a szellemi csőcselék csiklandozója, és az író ma már csak afféle nevetséges régészeti tárgy, melynek homlokára enyvescédulát kellene ragasztani.

- A vallomásod megdöbbent: nem hittem, hogy ilyen kicsinyes vagy. Mert sekélyesnek és felületesnek ítélem azt a világbánatot, amelynek oka a világos Media hiánya, a hadi cipő, a kényelmetlen utazás, a goromba kocsis, a cenzura, a szénutalvány, a rossz cseresznyetermés, a barátaid távolléte, a háborús töltőtoll és a háborús ponyva. Ez a kicsinyeskedés - a földi dolgok túlontúl fontosnak tartása - a vénülés kétségtelen jele.

- Nincsen egészen igazad, kedvesem. Mindnyájan nagyon fontosnak tartjuk és tartottuk a földi dolgokat. Jaj, a boldogság ilyen apró és jelentéktelen összetevőkből alakult ki, mindenkoron. Gondold csak el, milyen névtelen láz dobogtatta a szívünket, mikor békében hajnali háromkor, húsz koronával a zsebünkben leültünk egy kávéház teraszán, epret rendeltünk, tejszínhabbal, az udvarias pincér hozta a tálat, a szivarosfiú a zöld pettyes, szőke szivarokat, a kocsis pedig - egy kocsis minden becsvágyával - beköszönt, és előre ígérkezett, hogy hazavisz. Daloltál és fütyürésztél te is, verseken gondolkoztál, s valami földöntúli magyarázatát kerested az örömödnek, mely e csip-csup semmiségekből eredt. Akkor csakugyan oktondi embernek tartom azt, aki, mondjuk, a cipője vásottságán sopánkodott volna, vagy azon, hogy a gőzfürdő szolgája reggel nem köszönt neki eléggé illendően. De ma minden hiányzik. Sok kicsi pedig sokra megy. Ellopták előlünk a szivart, a cseresznyét, a szabadságot, a gondolatot, a töltőtollat és az emberek mosolyát is, ellopták az egész világot. Hidd el, nincs a miénknél jogosabb és mélyebb, feketébb és igazabb - világbánat.

Vidéken egy kertben írok, s előttem, a kerti golyók mellett, görnyedt öregasszony ül és sarlózza a füvet. Órák óta dolgozom, a néni is órák óta kertészkedik. A tollam és a sarló egymással versenyt perceg. Végre belefáradok. Egy idő múltán mindnyájunkat elfog a józan csodálkozás, hogy nem létező dolgokkal bíbelődtünk oly sokáig, s ilyenkor mohón ragadjuk meg a valóság egy darabkáját, egy embert, vagy ha más nincs előttünk, egy fát, egy tárgyat, hogy megfogóddzunk benne.

- Ágnes néni, hány éves?

- Nyolcvankettő.

A szám megdöbbentő: közel se látszik ennyinek. Csak a szemének üszkös és elhasznált szövete: már a haldoklók üvegesedő tekintetével néz, mutatja, hogy igazságot beszél. Tovább gyóntatom:

- Van ura?

- Meghalt, öt évvel ezelőtt.

- Hány éves volt?

- Nyolcvanöt.

- Voltak gyerekeik?

- Tizennégy.

- Mi van velük?

- Meghaltak.

- Mind?

- Mind a tizennégy.

- Hány éves korukban?

- Várjon csak - emlékezik az öregasszony, és egymás után sorol el fiú- és leányneveket, régi gyerekeket, kiket talán össze is téveszt egymással. Az egyiket három-, a másikat kétéves korában temették el, de egyik se élt tovább öt évnél.

- Maguk, természetesen, egyikhez se hívtak orvost.

- Dehogyisnem. Csakhogy a doktor - tetszik tudni: a szegények doktora - a kerületből sohase akart eljönni, mert messze laktunk, a szőlők között. Mire rászánta magát, két-három nap múlva, már nem éltek.

- Miben haltak meg?

- Mind torokfájásban. De egyszer az uram jól megmondta a doktornak. Mikor a kislányom, a Pannika megbetegedett, elment kétszer is, és azt mondta: "Maga lesz az oka, ha meghal." A doktor csak nem jött el. Erre az uram - éppen részeg volt - nagy lármát csapott: "Maga ölte meg a lányom" - kiabált: "Maga ölte meg a lányom..."

Nem tudok tovább figyelni a szavára, csöndesen becsavarom a töltőtollam, és nézem a kert közepén álló öregasszonyt, ezt az emlékező, elszáradt, agg fatörzset, ezt a meddő termékenységet, ezt a jajgató múltat, mely ismeretlen, fantasztikus bűnöket idéz. Ha a padlóm alatt tizennégy gyermekcsontvázat lelnék, nem riadnék meg ennyire. Mit tegyek? Ezt a csöndes gyilkosságot leleplezhetném. De az orvos azóta maga is a föld alá került. Senkit se vonhatunk kérdőre, hogy mi van a tizennégy kis gyermekkel, a nyolcvanöt éves apa és a nyolcvankét éves anya gyermekeivel, a tizennégy aprósággal, kik biztosan egy évszázadig járhattak volna a földön, ha egy ember kellő időben abba tudja hagyni a tarokkpartit, és le tudja tenni a csibukot. Nem én késtem el, de azok, akik akkor forgatták a tollat. Én csak intést kapok, hogy a sajtó sohase lehet eléggé kíméletlen a csöndes gyilkosokkal, a rokonszenves "úriember"-ekkel, a közönyös hatóságokkal szemben.

- Ágnes néni, miből él mostan?

- A templom előtt ülök - mondta nagyon természetes hangon -, és koldulok.

- Ma mért nincs ott?

- Hétköznap nem érdemes.

Észreveszi, hogy nézem, és mosolyogva teszi hozzá:

- Sohase tessék engem sajnálni. Vannak nekem jó embereim, a háborúban is adnak lisztet, zsírt, tojást.

Különben önérzetes és öntudatos hadi koldusasszony. Rossz üzleteket nem köt: pénzt sohase fogad el.

Az ősemberrel tegnap találkoztam a korzón.

Vasalt nadrágot és eléggé csinos szalmakalapot viselt, és egy pár cipőt, mely bár repedezett és kopott volt, még a régi, kihalt, kecsegeorrú cipőről adott hírt. Ha így rátekintettem, semmi ijesztőt se találtam az ősemberben, hiszen az állkapcái nem voltak szélesebbek a békebeli emberénél, a fogazata se durvább, sőt itt-ott az aranytöméstől fénylő, és a homloka se emlékeztetett a majom lapos és buta koponyájára. Óraláncot viselt, és a körme se volt véres.

Társai, akikkel sétált, mind hasonlítottak hozzá. Csak akkor ijedtem meg kissé, mikor figyelni kezdtem a beszédére s azoknak a szavaira, akik körülöttem beszéltek, még mindig tagoltan, hörgések és üvöltések nélkül, mintha semmi se történt volna, a béke régi nyelvén, melyen valaha verseket írtak a költők.

- Meglennénk, kérlek... tegnap végre hazaszállították a szenünket, most, hála isten, egyelőre el vagyunk látva... Nem tudod, honnan lehetne kapni szappant?... Gyönyörű mézünk van, két kiló... Szerencsére ültem a villamoson... Nekem a bátyám szerzett cipőtalpat... zsírért... két kiló zsírért... majd megmondom, hol... a zsírnak a maximális árát kifizetik, és te is kifizeted a cipőtalp árát... Mondd csak, nincs kenyérjegyed s... Nem tudtam telefon-összeköttetést kapni... Tegnap öt koronát adtam egy Kubáért... Vigyázz, édesem, a vonat indulása előtt legalább két órával menj ki az állomásra, különben állhatsz holnapig... Ötszáz korona... ezer korona... Fél kiló marhahús... Harisnya... festék... télikabát... cérna... Tej... vaj... vaj... vaj...

Vaj, mondták, vaj, vaj, és úgy tetszett, mintha azt mondták volna, hogy jaj, jaj. Azután újra csak szavakat hallottam: gyufa... cipőfűző... petróleum... bőr... vászon... örökké ismétlődő sorban, melyre nem lehet rímet lelni. Egy nyári, aranyos ünnepnapon senki se beszél másról a pesti korzón, pedig ezek a jómódúak, az irigyeltek, az úgynevezett boldogok. Ahol valaha egy fiatal, javíthatatlanul léha és tehetséges város szikrázott, most hamvába holt, szellemtelen alakok ődöngenek, kezükben egy sunyi csomaggal, melyet nem mutatnának meg senkinek, rohannak haza ebédelni, és hazamenet, miután megvárták, hogy egyedül legyenek, rágyújtanak egy cigarettára, hogy ne kelljen megkínálni mást is. Mindnyájan tudtuk, hogy - a dolgok kérlelhetetlen rendje szerint - el kell ennek következnie. De én azt hittem, hogy az ősember érdekesebb. Úgy gondoltam, hogy az ember majd leül a sárba és bőg, patakzó szemmel, a napra ordít, a haját tépi és dorongot szorongat kezében, mezítelenül. Ha boncolom a kétségbeesésem, rájövök arra, az egészben csak az fáj, hogy a máz megmaradt, hogy a szavak és a mozdulatok még mindig ugyanolyanok, mint egykoron, hogy a szörnyűség mázsáját milligrammokra, a szomorúság, a sivárság elviselhetetlenségét apró fejadagokra osztották.

Én az elmúlást - a szellemi élet teljes megszűnését - egyszerűbbnek, nagyszerűbbnek, irtózatosabbnak, szebbnek, emberibbnek képzeltem.

...Lásd, én pedig nem tudok felháborodni azon, hogy a színházban ma is dínomdánom és fényűzés járja, hogy az ívlámpák sercegve ontják lila-fehér fényüket, és a művésznő ruhája egyetlen estére ötvenezer vagy - ami szintén elég gyakori - százezer koronába kerül.

Mindenekelőtt nagyon szeretem a fényűzést és a gazdagságot. Eszményi szerelemmel, minthogy magam a kettő közül egyiket se gyakorlom. De csorbának és szomorúnak találnám a világot, ha egy napon mindenütt a zsugori kucorgás foglalna helyet, és nem lennének többé gazdag emberek, kik számunkra gyönyörű palotákat építenek, és legalább külsőjükben a boldogok szerepét - nehéz szerep - játsszák.

A művésznő csakugyan száz darab ezrest ad ki egy estére való ruhájára, és a toprongyos tömeg, melynek nincs inge és alsónadrágja, csak egy vedlett macskaszőr préme, elmegy oda, éhesen, és csiklandoztatja magát a keresztesrókával, a hermelinnel és a selyemmel. Mindebben én igazán semmiféle társadalmi igazságtalanságot nem látok. Való igaz, hogy százezer koronából sok perkálszoknyát és vörös, berlini kendőt lehetne venni. Ebből a szempontból csakugyan vérlázító és népellenes, hogy valaki a sanyarúság és a rongyosság korszakában a maga számára vagyonokat pazarol el azért, hogy a legelső rangú szabóüzletben dolgoztasson, és ruhája tüneményes lejtéssel hulljon le termetéről. Figyelembe kell azonban venned, hogy ez a ruha nem a színésznőé, aki hordja, hanem édesmindnyájunké. Nem is ő rendelte meg, hanem a tömeg, a harisnyátlan és nadrágtalan nép, mely ma is pompát, jólétet, gazdagságot akar látni, tükrözését annak az álomnak, mely állandóan bűvöletben tartja. A színpadi fényűzésnél nincsen népbarátibb és gazdaságosabb. Egy kirakatban álló ruha sokkal inkább magántulajdon, mint az, melyet a színésznő visel és játék közben színét veszti, elfoszlik, megsemmisül, mintha százan és ezren hordták volna el. Csakugyan a tömeg rongálta meg, a nép játszott vele, az szaggatta szét. A százezer korona pedig éppen százezer részre oszlott, mindenki számára jutott egy korona ára öröm és káprázat.

Egyáltalán nem értelek benneteket, kik bizonyos színgyűlölő, kálomista önfejűséggel úgy prédikáltok a halál ellen, hogy mindig pont az életet tagadjátok, mely a maga féktelenségében, csapongó lázában és tékozló bőségében kedvesebb a semminél. Ti vagytok azok, kik az okot nem látjátok, és az okozatra haragusztok, a háborút szeretitek, de gyűlölitek a hadseregszállítót, aki mellesleg mondva a háborúnak nem éppen legellenszenvesebb jelensége, minthogy az élet számára teszi el millióit, és ha ma még libacombot rág a páholyában, holnap a fia finom, nemes és előkelő lehet, s a műveltségnek, a tudománynak, a művészetnek is juttathat valami kis morzsát az aranyaiból.

Nem kell tehát becsukatni se a színésznőket, kik legendás kincseket költenek a ruháikra, se a színházakat. Jó, hogy nyitva vannak a színházak háború alatt is, mint egykor Janus temploma, a szomorú idők kortársa bemehet ide, és tanulmányozhatja az embereket. Körülöttünk úgyis csupa ősember sétál, a pusztán és a korzón is, kifogástalan öltözetű urak és ragyogó hölgyek, kik lisztjegyükről és szénutalványukról beszélnek, s szalonnát cserélnek vanílián és cipőtalpat sáfrányon. A színházban még lelki kérdésekről folyik a szó, s az emberek a lélekért véreznek el. Itt még lehet látni alázatos kocsisokat, szolgálatra kész kereskedőket és régi, kedves, nem hadi cselédeket is.

A színház különben lassankint afféle csodabolttá válik, hol az élet ritka és drágalátos holmijait állítják ki. Múltkor nem kis csodálkozással láttam, hogy két színész egy dráma során cigarettára gyújtott, s minthogy már napok óta nem volt cigarettám, és véletlenül az első sorban ültem, élveztem nemcsak a drámai helyzetet, mely kétségtelenül izgató volt, hanem a füst zamatát is, mely régi, boldog emlékeket gerjesztett bennem. Máskor azon csodálkozom, hogy a színpadon még csokoládét ozsonnáznak s kappant esznek és feketét isznak. Nagy meglepetést keltett bennem az is, hogy egyik hős csak a telefon fölé hajolt, és pár pillanat múlva már összeköttetést kapott. Ez régi, kedvenc ábrándom már évek óta.

Kezeink közül lassankint kikopik az élet. Leszokunk mindenről, az evésről és az ivásról, az öltözködésről és dohányzásról, a sóhajtásról és a tüsszögésről. Ami az életé volt hajdan, az lassankint mint adat és emlék, az élet múzeumába, a színházba kerül, és maholnap a néző már emlékezni jár ide, hogy eszébe idézze régi környezetét, s tanulni - mint egy előkészítő tanfolyamon -, hogy miként is kellene élni, ha véletlenül csakugyan elkezdődne megint.

Csillagászok állítják, hogy a nagyon messze tündöklő csillagok képét, melyek a világűr irdatlan távolságából évekig küldik hozzánk sugaraikat, akkor is látjuk, mikor már réges-régen kialudtak.

Így él bennünk ma az élet képe, a színház által. Már régen nincs élet. Csak a káprázatát, a délibábját, a reszkető csillagképét látjuk.

Mért haragszol egy kialudt csillag fényére?...

A néhai orosz cár naplóját olvasgatni igazán pokolian gonosz és kedves háborús élvezet. Úgy látszik, hogy az elcsapott uralkodók általában szívesen nyúlnak a tollhoz, akárcsak a többi tönkrement ember, a leégett gavallérok s a szerelmükben csalódott varrólányok. Mindegyikük afféle kezdő író. Érzik, hogy a tinta valami babonás folyadék, és a toll olyan varázsvessző, mely mindennek parancsol, és azt is jóváteheti, ami jóvátehetetlen. Szeretnének elmenekülni a földről, de nem tudnak, börtönük előtt fegyveres őr áll, a határokat elzárják, napról napra szorul nyakuk körül a hurok, s akkor - a kétségbeesésükben - egy kis egérutat nyernek, rájönnek arra, amire a többi boldogtalan, akinek állandóan írnia kell, hogy az elvesztett kincseket visszaszerezhetjük a papíron, és az élet igazságtalanságai miatt még fellebbezhetünk egy naplótöredék, egy regény vagy egy vers formájában. Mert az írók is a halálnak, a semminek, a boldogtalanságnak ilyen bizonyossága előtt írnak. Ők is elvesztettek valamit az életből, mely felér legalább egy trónnal.

Romanov Miklós, szegény, nem valami nagy író. Együgyű naplójegyzeteket irkál, pontosan és gyermekesen, attól a naptól kezdve, hogy letették a trónról, minden áldott nap. Jelentéktelen feljegyzések ezek, egy szünidei diáknapló stílusában, egyszerű tőmondatokban. Főképp az időről szeret elmélkedni, mint aki egy nagy társaságba kerülvén nem tud más beszédtárgyat választani, s zavarában, melyre - ismerjük el - éppen elég oka lehetett, folyton dicséri vagy szidja az időt. A történelmi időjárásra is van egynéhány megjegyzése. Fitymálja a forradalmi katonák rendetlen és loncsos egyenruháját, s fáj neki, mikor egy "barátságtalan zászlós"-t rendelnek az őrizetére. Hej, másképp volt az, kérem, mikor még ő volt a gazda ebben a csárdában.

Engem a naplójának különösen két részlete hat meg. A trónfosztást követő napon ezt írja: "Hosszan és jól aludtam." Akárcsak a rablógyilkos, aki az elítéltetése után a cellájába megy, és az elcsigázó gyötrődés hatása alatt álomtalanul alszik reggelig, amint a rendőri riporterek írják: "Hosszan és jól." Aztán mindenekelőtt azok a helyek indítanak meg, melyeken a családjáról beszél, egy jóságos és buta családapa melegségével, arról, hogy dominózik, hogy esténként hangosan olvas családjának valami angol tucatregényt, hogy kanyarójárvány van a városban, és a kisfia tényleg meg is betegedett. Tovább olvasva, erre a mondatra bukkanok: "Mamával reggeliztem..." A cár mit tehetett mást? Egy reggelen elment a mamájához reggelizni. Sokáig gondolkozom ezen a kis családi jeleneten, és csak most veszem észre, hogy eddig sohase képzeltem őt el igazán, pedig négy álló évig olvastam a vérszopó cár-ról, a kancsukás atyuská-ról, a fehér kísértet-ről, könyveket és újságcikkeket, de emberi mivoltában egyik se volt képes megjelentetni. Íme, itt van ő, az ember, ebben az egy mondatban. Az írás valóban boszorkányos hatalom. Máris másképp látom őt. Ezzel a naplóval örök emléket állít magának lelkemben, és ki tudja, még hány ember lelkében. Bennem az idők végezetéig csak úgy él majd az ő képe, mint valaki, aki egy reggel elmegy a mamájához reggelizni, hozzáfut, mert nagyon fél, a mamája szoknyája mögé bújik a világtörténelmi vihar elől, kis, pisze, sápadt gyermek, ötvenéves orosz fiúcska, aki este, mint jó fiúcskához illik, be is írja a naplójába, hogy ma "mamával reggeliztem."

Szegény Miklóska!

Barátom Svájcból jövet egy kis, Zürichben megjelent füzetet hozott nekem, melyet A. D. Vischer bázeli sebész írt, ennek a háborúnak talán egyetlen igazán jellegzetes nyavalyájáról, a drótsövény-betegségről. A divatos spanyolnátha, mely különben is lezajlóban van, csak afféle békebeli portéka, melyet - mint manapság szokás - új, hangzatos címen hoztak forgalomba, hadi használatra. Ami a békében influenza volt, az most a spanyol betegség, amint a párizsi szeletet is berlininek nevezik. De azért a berlini éppen olyan rossz, mint a párizsi volt.

Mi a drótsövény-betegség? A szegény hadifoglyok nyavalyája. Az orvos, aki leírja, nem szakember, nem idegorvos és tudományos általánosításig nem emelkedik, pusztán a jelenségeket rögzíti le, világosan és szemléletesen. Azt tapasztalta a különböző fogolytáborokban, hogy a hadifoglyok egy része fogságba jutása után két-három hónap múlva hirtelen, minden átmenet nélkül megváltozik, ingerlékeny lesz, nem tudja központosítani a figyelmét, korán kifárad, álmatlanság és sírógörcs gyötri, és emlékezetéből nem ritkán egész képzetsorok kiesnek. Egy fogoly például elfelejti a szülővárosa nevét. A másik minden kézzelfogható ok nélkül, gyakran elájul. Maga a betegség a külsősége szerint mélakórra, az ideges levertségre emlékeztet. Igazi mivoltát a betegek vallomása deríti fel, akik - mint szóban és írásban vallják - a drótsövények közötti rabságot, a társas életet, a nyájszerű, kalodás együttlétet nem tudják elviselni, azt, hogy mindig szem előtt vannak, mintegy kirakatban, és soha egy pillanatra se lehetnek egyedül. Sokan azért meggyűlölik társaikat, kiket eddig szerettek, undorodnak egymás testétől, a kezektől, a karoktól, az arcoktól. Kórokozója: a férfiak karámszerű összezártsága. Gyógyszere: az otthon.

Egy pillanatra a honvágyra gondolok, melyről orvosi munkák is mint betegségről beszélnek, és gyógyszere is van. Legalább én láttam külföldön egy kis önműködő gépet, mely a fejfájás, idegesség, álmatlanság ellen éppúgy árult gyógyszereket, mint a honvágy ellen. Akartam is venni, de már nem volt. Úgy látszik, nagyon kelendő. Svájci parasztokon, ezeken a minta-nyárspolgárokon állapították meg először a honvágy betegségét, és véletlenül a drótsövény-betegség is svájci fölfedezés. Csakhogy a kettő merőben különbözik egymástól. A honvágy a magány túlságából, a drótsövény-betegség pedig épp az ellenkezőből, az együttlét túlságából származik. Ne higgyétek azt, hogy a hadifoglyokkal való rossz bánásmód hozza létre ezt a nyavalyát. Ahol jól bánnak velük, éppúgy megbetegednek, mint egyebütt. Az ember társas lény, de nem annyira, mint hiszik. Mert íme, a közösségbe, a folytonos társaságba máris belerokkant. A fogolytáborokból, hol sohase jár nő, és a gyalulatlan deszkákat pikáns képek ezrei tarkítják, az alkalmi színdarabokban pedig - akárcsak a középkorban - férfiak játsszák a nőszerepeket, kik közül - mint a svájci könyv elárulja - igazán körülrajongott primadonnák is vannak, egy új, titokzatos idegbetegség indul útra.

Ötmillió embertestvérünk él most drótsövények közt és nyögi az új nyavalyát. Csak ötmillió? Úgy rémlik, hogy minden ember többé-kevésbé szenved a drótsövény-betegségtől. Vannak láthatatlan drótsövények is. Magányunkat a szó szoros értelmében ellopták, mindnyájunktól. Mióta háború van, nincsenek titkaink, tudják hogy hány cipőnk, ruhánk és befőttesüvegünk van, állandóan fürkész szemek előtt vagyunk, s akárkinek joga van leemelni a koponyánk csontját és belekukkantani, vajon mi forrong agyvelőnkben. Szobánk többé nem a mienk. Mindenütt az együttlét halálos szorongását érezzük. A rab emberiség a szellemi drótsövények között sír, adják vissza kis párnáját, melyen valaha álmodott, az álmot, mely erre a kis párnára rászállt, egy betegség által fogcsikorgatva és kétségbeesetten és elátkozottan követeli, immár későn, az egyéniségét, az életét.

A magányt, a magányt.

A háború első napján felküldtünk a cenzúrához egy svéd elbeszélést, mely egy sebesültről szólt.

Akkoriban a tárgya időszerűnek és érdekesnek látszott, úgy véltük, hogy a béke emberei majd mohón olvassák az első háborús ízelítőt. Emlékezem, az ártatlan kis novellában egy katona szerepelt, ki a párnák közt lázálmaiban tovább vívta a csatát a képzelt ellenséggel. A cenzúra - és ez volt az első nagy csodálkozásunk - nem engedélyezte. Nagyon udvariasan és kedvesen kifejtették, hogy a novella ugyan semmiképp sem sérti a hadi érdekeket, de közlésre mégse alkalmas, mert pusztán a sebesültnek emlegetése is "alkalmas a kedélyek felizgatására." Mi felhoztuk, hogy maga a háború is eléggé felizgathatja a kedélyeket, és abból a tényből, hogy háború van, természetesen következik az, hogy előreláthatóan lesznek sebesültek, sőt halottak is. Ezt az érvelést az akkori cenzúra nem fogadta el. Valószínűen azt akarta elhitetni, hogy a háborúban egyáltalán nincsenek sebesültek.

Most ordító tudósításokat olvasunk arról, hány ember esett el, sebesült meg, lett rokkanttá és vakká a háború által, és senki se ütközik meg a szó nyíltságán. Az a kis elbeszélés pedig, melyről föntebb emlékeztem meg, ma már a tárgyánál fogva annyira unalmas lehet, hogy nem is érdemes lenyomatni. Lassan-lassan, évekig érkeztünk idáig. Azalatt kifejlődött ennek a háborúnak a világnyelve, mely néha tolvajnyelv volt, az allegória költészete. Mai költőink és íróink nem írtak ugyan verseket a gólyához, a madár fiaihoz, a gyermekről és a szivárványról, de találtak módot, hogy egy-egy cikkbe belecsempésszék a gondolatukat, melyet pont azáltal mondtak el, hogy tüntetően elburkolták, és épp az ellenkező gondolatot hajtották végletekig, úgyhogy az olvasó vagy elnevette magát, vagy pedig ösztönös ellentmondással felhördült a végén. Szóval a karikát úgy dobták el, hogy végül - egy visszarántó mozdulat hatása alatt - szépen odasétált az eldobóhoz. Érdekes és tartalmas idők voltak ezek. Ha azt írtuk, hogy esik az eső, mindenki mélységet érzett belé, a távolságok pátoszát. Mennyi ideig tilos volt a békét csak idézni is. Néha a galambot se engedték emlegetni. Akkor valami más helyettesítette. De a félénk és szelíd madarat a burkolt szókon keresztül is jobban éreztük és szerettük, mint most, mikor a külügyminiszter próbálja a vállára ültetni és államkincstári búzaszemekkel etetgeti.

Ma délután régi lapok közt turkálva, elolvastam néhány ilyen becsületes, nemes, régi cikket - a mai háború allegóriáit -, melyeket annak idején lázzal és könnyekkel köszöntöttem. Be kell vallanom, hogy most ásítoztam olvasás közben. Csak az erkölcsi és a történelmi értékét éreztem, meg azt, hogy a hadi irodalom - a háborúra uszító és a békére buzdító egyformán - gyorsan vénül. Hiszen mindezt most a villamoson kiabálják. Ami ma tilos, az holnap szabad, holnapután pedig kötelező. Csak a tett hozna örömet és kielégülést.

Az allegória pedig mindenesetre meghalt.

Vasárnap délelőtt felmentem a lélekelemző gyűlésre, az Akadémia kistermébe, hol a freudisták kongresszust tartottak.

Komoly, nagyon rokonszenves orvosok ültek a padokon, többnyire apaian-tekintélyes szakállal - osztrákok, hollandusok, magyarok, németek, kiket a kormány hivatalosan küldött ki erre a gyűlésre -, elfogultság és minden nagyképűség, még a forradalmiság tetszelgése nélkül is. Ez tűnik legelőször szembe. A tudósok nyugodtan és tisztán - gátlás nélkül - beszélnek, minden lámpaláz híján, mely bizony sokszor még a nagy szónokokat is elfogja. Érzem, hogy ezek igazán tisztult, kianalizált emberek. Az egyiknek fáj a torka, s amikor a dobogóra megy, valami narancssárga orvosságot önt a felolvasó-asztalon álló pohárba, abból kortyingat előadása alatt. Így élnek az orvosok egymás közt.

Az első padban ül Freud Zsigmond, ennek az elbutult kornak merész és eredeti gondolkozója, szelíd öregúr, tiszta és jóságos, ápolt ősz bajusszal és kis ősz szakállal. Hallgatja az előadókat, cukrot szopogat, aztán nyugodtan és természetesen rágyújt egy szivarra. Szenvedélyesen, nagy élvezettel szívja a szivarját. Miért ne? Egymás után emelkednek a levegőbe a bodor füstfellegek az Akadémia kistermének fehér mennyezetéig. A többiek követik példáját, nem félnek attól, hogy a kongresszus úgynevezett méltósága, komolysága vagy ünnepélyessége valahogy megkisebbedik, szivarszónál tárgyalnak.

Az Akadémiának van azonban egy elszáradt, becsületes szolgája, aki bejön egyenruhájában - az Akadémia hivatalos színében, a szürkében -, és látja, hogy az urak szivaroznak abban a fennkölt teremben, melyben talán még sohasem füstöltek. Minden vér a fejébe száll, aztán sárga lesz, mint a citrom. Arra nem gondol, hogy ezt a kis füstöt könnyűszerrel ki lehet majd szellőztetni. Áll, áll, halálra rémülten, eleinte nem akar hinni a szemének, azt hiszi, hogy pákosz diákok közé került, kik meg akarják csúfolni őt és az egész világot. Bizony, a mi tudósaink sohasem szivaroznak az ünnepélyes tárgyalások közepette, míg a ballada és a románc közötti egetverő különbséget fejtegetik, ők nyugodtan és illedelmesen ülnek, akárcsak a kis angyalkák. Nekik az az érdemük, hogy nem szivaroznak.

Kicsit tétovázik a szolga, majd lábujjhegyen és szigorúan, mint a tekintély és a múlt, mint a hagyomány és a vak tisztelet, odasompolyog a szivarozókhoz, kik most igazán otthon vannak a tudomány csarnokában, és arra figyelmezteti őket, száraz ujjával, hogy tilos a dohányzás, és szivarjukat azonnal dobják el. Szavának nincs foganatja. Freud tanár, aki igazán értheti ezt az esetet, mosolyog, és az urak tovább füstölnek, szelíden és magától értetődően. Wilde egyszer cigarettázva jött ki a függöny elé, egyik bemutatója alkalmával, hogy megköszönje a nézőtér tapsait. Ő botránkoztatni akart. A diplomáciai tárgyalásokon jó darabig csak a nagyhatalmak képviselői gyújtottak rá, és a történelem feljegyezte, hogy Bismarck volt az első német diplomata, aki szivarozott a béketárgyaláson, mintegy ezzel is bizonyítva, hogy a német már nagyhatalom. Ő is tüntetett. De a freudisták se nem akarnak botránykoztatni, se nem akarják a tudományban elfoglalt nagyhatalmi állásukat igazolni, csak azért szivaroznak, mert a szivarfüstöt nem tartják összeférhetetlennek a gondolkodással és az Akadémia méltóságával, mert otthon is, egyébkor is szivaroznak, és semmi okát se látják, hogy ne szivarozzanak.

Magyarázom ezt a szolgának, ki közben kiment a folyosóra, és én utána osontam. Míg a teremben a beteg emberiség lelki kitisztulásáról folyik a szó, én ezt a szegény öregembert próbálom elemezni, aki reszketve imádja az apák, az elnökök, a főfelügyelők és egyebek tekintélyét, és tiszteli, amit mások mondanak, anélkül, hogy megértené, imádja a betűt, a paragrafust, a rendet, mely tulajdonképpen rendetlenség, s megijed az ésszerűségtől, mely szokatlan. Nincs mód, hogy megnyugtassam. Káromkodik az új rendre, és úgy érzi, hogy mindez csak ellene van.

Ami - magunk közt mondva - majdnem igaz is. Istenuccse, a szolgák ellen dolgoznak ott benn a tudósok - ha nem is közvetlenül -, azok ellen, kik sohasem mertek emberi lényük igaz mivoltára ocsúdni, minden szolga ellen, ki nem szabadult fel az előítéletek nyűge alól.

Őellene is.

Ember, mért sápadsz el egyszerre, mint a halálraítélt, a homlokodra mért ülnek hideg verejtékgyöngyök, s nyelved mért dadog oly zavartan, mikor arra gondolsz, hogy nemsokára béke lesz? Szegény-szegény testvérem, én értelek téged és megragadom hideglelős kezedet, hogy együtt tántorogjunk ebbe az önkívületbe. Istenuccse, nem könnyű örülni. Annyira elszoktunk tőle, hogy már valóságos munka és feladat a halálhoz hozzátörődött idegrendszerünknek, hiszen most hamarjában el kell felejtenünk mindent, amit oly sokáig tanultunk, s újra vissza kell idéznünk azt, amit valaha régen tudtunk. Olyan meglepetést érzünk, mint mikor a háború kitört. Szinte belesajog mindenünk. Hogy is kell elkezdeni? Valakit keresünk, aki bevezet bennünket az öröm titkába, egy előkészítő tanfolyamot nyit, az öröm iskoláját, melyen majd az életre oktatnak.

Fohászkodjunk neki, testvérem. Ismételjük el a régi-régi tananyagot, és boncoljuk az érzésünket. Úgy rémlik, hogy mindnyájan, kivétel nélkül, valami ismeretlen ajándékot kaptunk. A kezünket kaptuk ajándékba, a tíz ujjunkat, a két lábunkat, a szemünket, a torkunkat, a nyelvünket, az agyvelőnket. Igaz, visszakapjuk majd önmagunkat. Ez olyan csoda, hogy sokáig némán bámuljuk a testünket, szinte ismerkedünk vele, mint valami idegennel. El se tudjuk hinni. Mindenekelőtt tehát meg kell tanulnod, hogy ember a neved és nem más. Bátran mondd ki a vezeték- és keresztnevedet - ha még nem felejtetted el -, és értsd meg, hogy ez tégedet jelent, senki mással nem vagy összetévesztve. Máris vágtató víziók jelennek meg szemünk előtt. Egy kép: karácsony van, esik a hó, de nem az a halálos fehérség, melyben elfagyott a katonák keze-lába, hanem a régi hó, a dunnapihe és a manna, mely még gyerekkorunkból ismerős. Beletekintesz egy zsúfolt könyvkereskedésbe, ahol most érkezett színes képeskönyvek vannak, festékszagú, selyempapírral letakart tréfák, s órákig lapozgatsz bennük, azon gondolkozva, hogy melyikkel lepd meg a kisfiadat. Másik kép: mégysz az utcán, és többé nem kell köszöngetni a vajasnak, a tejesnek, a péknek, a szivarosnak, a cipésznek, a szabónak, hanem ők tessékelnek be üzletükbe, nyájas mosollyal. Új kép: délután a díványon heversz, és unod magad. Végre érzed az áldott unalmat. Könyvtárad arany betűin lágyan imbolyog a verőfény, nem tudsz mit csinálni, s azon jár az eszed, hogy kellene agyonütnöd a napot. Ismered-e még ezt az unalmat, mely nincs tele lidérces rémképekkel, a régi unalmat, mely most oly mulatságosnak és szórakoztatónak rémlik, a pihentetőt és a nyugtatót, mely úgy ölel körül, mint valami langyos, szappanos fürdő? El tudod-e képzelni az ibolyát tavaszi offenzíva nélkül? - Van-e akkora képzeleted, hogy magad elé idézd az újságot, melyben nem lelsz ilyen kifejezéseket: vállvetve... és kiadósan bombáztuk...

Sohase láttam ily ingerült és veszekedős embereket, mint ezekben a reményes, örömtől parázsló napokban. Mindenütt összetűzés, csetepaté, zenebona az utcán, a vendéglőkben, a villamosokon. Zilált, izgága és türelmetlen vagy az élet közeledtére. Bizony, eddig boldogtalan lehettél, a mások számlájára, és boldogtalannak lenni könnyű, mert felelősség nélkül való, de boldognak lenni, élni, dolgozni, már nem oly könnyű, az felelősséggel jár.

Azért azonban mégse ess kétségbe, édes testvér. A kalács mégis jobb, mint a sár, a tej sokkal egészségesebb, mint a ciankáli, az élet pedig határozottan hasznosabb szervezetünknek, mint a bubópestis.

Mi történhetik veled? Legfeljebb életben maradsz.

Hja, háború van... Kezdetben vala ez a kiáltás, s a sötét vizek fölött a reménytelenség és a harag lebegett.

Ezt trombitálta fülünkbe mindenki, a villamoskalauztól kezdve egészen a miniszterelnökig. Mindenre flastrom és magyarázat volt ez a mondás. Mikor a házmester fél óráig nyitotta ki a kaput, mikor a hentes negyed kilóval kevesebb húst mért le, mikor ezreseket kértek tőlünk néhány kapcarongyért, mikor döglött hörcsögöt és jaguárt tálaltak fel a vendéglőkben, mikor a kávéházakban valami világosszürke kotyvalékot hoztak tejeskávé helyett, melyben a feketekávét halványlila tintával pótolták, mikor a cenzúra nem engedte megírni, hogy tegnap esett az eső, akkor szeretetre méltó embertársaink bizonyos csemcsegő és röfögő kéjjel ezt vágták szemünkbe: Hja, kérem, háború van... Nem tudom, miért örültek ennek annyira. Körülbelül azzal lehet jellemezni az akkori világ lelkiállapotát, hogy két haldokló bámulta egymást, és mind a kettő nevetett azon, hogy tönkremennek és meghalnak. Olyan szegények voltak, hogy semmijük se maradt. Csak a káröröm, és ez a mondás: Hja, háború van...

Az emberek - úgy látszik - rövidesen elvesztik ezt a kopasz mentséget. Talán fél év se kell, és térdig járnak a békében, mikor már hiába hivatkoznak erre a mondásra, bitangul fest a szájukon, és új kifogás után kell nézniök. Lassankint visszazökkenünk az életbe. A decrescendó-t crescendó-nak kell felváltania. Ha igaz ez, akkor már nemsokára parázs meglepetések következnek. Meg kell érnünk, hogy a házmester már első csöngetésünkre kirohan nyájas jóestét kívánva, a hentes megtetejezve méri ki a húst, az üzletekben ránk tukmálják a finom árukat és számlánkra írják, a vendéglőkben remek ételekkel csalogatnak, a kávéházakban a findzsánkba abból a drága, hódító spanyol keverékből öntenek, melyet a békében szürcsöltünk, a cenzúra bizalmas utasítást ad ki, hogy bátrabban írjunk, és megró azért, mert annyira körülményesen és óvatosan fejeztük ki emberi és igazságos érzésünket. Mikor pedig ámulva és elsápadva kérdezzük, hogy uraim, mit jelent ez a bőség és engedékenység, mosolyogva azt felelik: Hja, kérem, béke van...

Ma még, természetesen, hiába várjuk ezt a felszabadító igét. Ki kell azonban ábrándítanom olvasóimat, és előre figyelmeztetnem kell őket, hogy sokáig, talán évek múlva sem hallják. Bízvást jósolhatjuk, hogy a villamosokon akkor se lesz hely, piszkos ólakban, zsúfoltan, lámpa nélkül zötyögnek tovább a szegény utasok, és általában, minden a régiben marad. Vajon mivel védekeznek majd az emberek? Egyet száz ellen, hogy a hatóságok akkor is ezt vetik ellen: Hja, béke van... Nincs háború, és ti még most is urizálni akartok? A többiek is mind ezzel állnak elő. Mi pedig, kárvallottak és fáradtak, amint őseink tették, elkényszeredetten beállunk a múlt dicsérői közé. Mert - jegyezzük meg - a múlt mindig dicsérte önmagát, mióta emberek laknak a földön. Az apák állandóan azt mondogatták a fiuknak, hogy egykor, valaha, milyen olcsón, boldogan és kitűnően éltek, a múlt az emberek képzeletében - valami különös érzéki csalódás folytán - állandóan jobb volt a jelennél.

Félünk, hogy velünk is ez történik. Most például első örömünket elkeseríti a spanyolnátha. Soha ennyi halottaskocsit nem láttunk a pesti utcákon, a szomorú fekete-ezüst fogatok a gyászhuszárokkal sietve vágtatnak végig, mert sok a dolguk. Istenuccse, nem így képzeltük a béke közeledését. Azt gondoltuk, hogy akkor szivárvány lesz az égen, zene zeng mindenütt, és annyi életerő lüktet bennünk, hogy a szublimátot testünk minden ártalma nélkül lenyelhetjük, leugorhatunk a Gellérthegy tetejéről, és nem lesz semmi bajunk, a koporsósboltok pedig kereset híján bezárnak. A béke felé közeledő emberiség optimizmusa egyelőre csak abban nyilatkozik meg, hogy náthának keresztelte azt a nyavalyát, melyben naponta hatvanan halnak meg, és később talán a kolerát is gyomorrontásnak, a halált pedig egyszerűen múló rosszullétnek nevezi el.

Valaki felsóhajt a hátam megett: Hja, béke van...

Ember, mi érdekel ezekben a napokban?

A politikusok azt hiszik, hogy az óriási átalakulás, a földgolyó vajúdása, az új térkép, melyet most festenek át, vérrel-könnyel, pirosra. Én azonban tudom, hogy neked mástól fáj a fejed. A titáni méreteknél érdekesebb számodra az a semmiség, melyet évekkel ezelőtt láttam górcsövön egyik barátomnál, az a csöpp kis növényke, mely most százezrek halálát okozza, az influenza- vagy a spanyolbaktérium, mely még a baktériumok ezredmilliméteres világában is törpe, a legkisebbek és a legalattomosabbak közül való. A többi baktérium tudniillik legalább evickél, mozgatja pálcikáit, ostorkáit, fürtjeit vagy gyöngyfüzéreit (az orvostudomány ezekről a szép nevekről nevezte el, görög szóval, a baktériumokat), az influenzabaktérium azonban mindig merev, színeskedő, mozdulatlan. Emberi szem előtt még nem is mert életjelt adni magáról. Annyira alamuszi.

Járok ebben az olvatag és forró őszben, s hallgatom, mit beszélnek embertársaim. Senki se mondja: Megegyezéses béke... Wilson... Leszerelés... Hanem ilyesmiket hallok: "Reggel már harminckilenc fok láza volt... az orvos már akkor megmondta... hajnalban pedig..." Látok idegeseket, kik halványlila toroköblítővel gargalizálnak a hídon, mellényzsebükben tartják a jódos orrkenőcsöt, és semmiért sem fognának kezet, még egy miniszterrel sem, mert attól tartanak, hogy a miniszter is spanyol. Budapest egy középkori város képét mutatja... Délután kis talyigán vagy negyven koporsófödelet húz fütyürészve egy suhanc, estefelé pedig a budai körúton üres halottaskocsi robog, melyen hosszan elnyúlva alszik egy gyászhuszár, aztán felébred, és unottan beleásít ebbe a halálos világba. Igen, az ember elvesztette a halál iránt való ünnepi áhítatát. Szemérmetlenül és pimaszul a közelébe férkőzött és felfricskázta. Még az életet se tisztelte ilyenkor. A XIV. századbeli pestisjárvány idején, melyben az akkori emberiség egyharmada elpusztult, minden családi kötelék felbomlott, az emberek nyílt utcán szeretkeztek, az orvosok otthagyták a betegeket, a sírásók pedig a kihalt városokban fosztogatták az üres lakásokat.

Ma, porig alázva, a temetőben voltam. Egymás mellett álltak a szegények koporsói. Olyan tolongás van a sírkertekben, mint különben az élelmiszeresboltok előtt. A sírásók fáradtak, sokan megbetegedtek a spanyolkórban, sietnek, és működik a nagyüzem. Egyszerre több temetést látunk más és más előrehaladottságban: ez kezdődik, az a középen van, amaz végződik. Mint egy szivargyárban, hol a szivarok különböző időben készülnek el. A föld szinte hullámokat hány, mozog a temető, piheg, kitágul, akár a tenger.

Valaha, mint kisgyerek, térden állva mondtam a pap után a litániát: A háborútól és a dögvésztől ments meg, Uram, minket. A háború és a dögvész azóta sem vált el képzeletemben, akkor se, mikor mások ódákat írtak a dögvészhez, és mosolyogva beszéltek a háborúról. Úgy érzem, egy ilyen járványos temetőbe kellene iskolába járni a politikusainknak, kik a népek sorsát intézik, hogy okuljanak, és bátorságot tanuljanak azok is, kik a higgadt megfontolás és a gondos tanulmányozás hívei. Innen, a megsemmisülés és a rothadás kertjéből kiáltok felétek: Mit féltek, emberek, kikre úgyis a biztos halálos ítélet vár, miért nem mertek a kedvetek szerint cselekedni, bátran, tisztán és boldogan, úgy, ahogy akartok? Szabadok vagytok. Hiszen mindnyájan meghaltok.

Engedd meg, hogy csak így nevezzelek, mert - látatlanul bár - ismerjük egymást, hiszen négy és fél év óta naponta találkoztunk a szellemiekben. Búcsút akarok venni tőled, és bizony kicsit el is érzékenyülök. Te voltál leghívebb olvasóm. Az írásaim - úgy gondolom - nagyon tetszhettek neked, mert mindig magadnál tartottad, nem is engedted, hogy mások is gyönyörködjenek bennük. Törölted vagy háromszáz vezércikkemet, száz egyéb cikkemet, nem egy versemet és elbeszélésemet is. Később, sovány hetekben, ezeket orosz, francia, angol írók nevén adtam ki, úgy, hogy a helyszínt orosz, francia és angol földre tettem. Akkor minden szabad volt, hiszen csak a romlott orosz, francia és angol állapotokat jellemeztem, tilosnak tartottad azonban, hogy a cár személyét - a háború elején - bírálgassam, mert az orosz császár szerinted sokkal magasabban állt, semhogy ilyen magamféle polgárember ráöltse a nyelvét, az orosz korona és a trón annyira megbabonázott, hogy egy zokszót se tűrtél a boldogult Romanov Miklós ellen. Látod, mégse igen segíthettél rajta. Most azonban a tetteidből levonom a következtetést, és látom, hogy szemedben csak a nép volt az ellenség, akár orosz volt az istenadta, akár magyar.

Hogy vagy, édes? Azt akarom kérdezni, hogy mint szolgál a drága egészséged ebben a spanyolnáthás világban? Mit csinálsz ilyen időben? Unod magad? Erre tudok egy kitűnő receptet. Feküdj hátra a díványon, kulcsold össze a két kezedet, és a két hüvelykujjadat lassú tempóban, de egyre gyorsabban és gyorsabban forgasd körben. Borzasztó is lehet ott kuksolni és várni a megcenzúrázni való anyagot, mely nem jön és nem is jön fel többé soha. Annak előtte reggeltől estig olvastál, ingyen, most nincs olvasnivalód, félek is, hogy elfelejtesz olvasni. Igaz, megvan-e még a piros és a kék plajbászod? Azt hallom, hogy piros és kék köröket rajzolsz velük az üres papírra. Reggelenkint előveszed az újságokat, a kisfiadat a térdedre ülteted, aztán kihúzgálod a régi módszered szerint - szép piros és kék plajbásszal - azokat a sorokat, melyek nem tetszenek. A szokás rabja vagy, és csak így tudsz olvasni. Mesélték, hogy a bibliát is megcenzúráztad, különösen azt a helyet, melyen Jézus, ama cenzúraellenes Názáreti, azt mondotta vala Péternek, ki levágta egy szidalmazójának a fülét, hogy dugja vissza hüvelyébe a kardját, mert aki fegyvert fog, fegyver által vész el. Így gyomláltad ki a világirodalom felét, Petőfi költeményének kétharmadát, melyek most napról napra a Corrière della Sera-ban jelennek meg, olasz fordításban. Tegnap ebben az újságban olvastam Petőfinek Ausztria című versét, olasz fordításban, mely annyira megtetszett, hogy szerettem volna visszafordítani magyarra. De mi már nem szállítunk többet neked. Sajnálunk téged.

Ellenben, mielőtt végleg elválnánk, bevallunk egy titkot. Mi kezdettől fogva kijátszottunk, aranyos, mindig találtunk módot, hogy valamilyen módon megmondjuk a szegény magyarságnak az igazságot. Helyzetünk nem is volt túlságos nehéz. Ti tudniillik sohase értettétek ottan az iróniát. Hittetek annak, amit testi szemetekkel láttatok, és nem vettétek figyelembe, hogy regényes túlzással nemcsak idealizálni, de gúnyolni is lehet, s az olvasó másnap keserűen nevetett azon, amit ti komoly arccal engedélyeztetek. Egy alkalommal például ezt írtuk: ,,A poroszok a világbéke igazi és angyali apostolai, mert ők Jeruzsálemnél és Helsingsforsnál védik megtámadott országuk határait, ebben a rájuk kényszerített háborúban." Máskor ezt engedélyezted: "Valaki azt mondta, hogy a XX. század a gyermekek százada. Igen, írta múltkor egy francia író, a gyermekek menetszázada." Kedves cenzor, például ezt se vetted észre. Holott ha csak egy kicsit is konyítasz a franciához, amit egy cenzornak illik tudni, látod, hogy a szójáték csak magyar lehet, mert a compagnie és a siècle egyetlen nyelvben sem azonos, csak a magyarban. Ajánlom, hogy üres óráidban - most annyi van - kissé pallérozd elmédet, és épülj ezen az íráson. Különben pedig szervusz.

Mondd - őszintén -, engedélyeznéd ezt a cikkemet?

Esik az eső - és forradalom van.

Itt vagyok az erkély alatt, egy csöpp az óceánban, munkások, polgárok, katonák között, és érzem, hogy egész életem, minden munkám, tudásom, szorgalmam és vigyázatosságom, mellyel harmincnégy évig megőriztem a szervezetemet, csak arra jó, hogy most vagyok, csak arra szolgál, hogy ebben a nagyszerű pillanatban egy csöpp legyek azon a hullámhegyen, mely az ég felé száguld. Ó, milyen felszabadulás, hogy végre egynek érezhetem magam a tömeggel. A katonák zord puskája, amint az Astoria előtt sorakoznak, egyszerre értelmet nyer, és mozdulatukban - a vasak és acélok csörrenésében - isteni erő van. Egy ezredes az erkélyről rekedten élteti a köztársaságot és a forradalmat. Ő is letépte a sapkarózsát.

Hirtelen lövés dördül el a sötét utcán. Mellettem, egy katona eldobja a fegyverét, halálsápadt arccal rohan a mellékutcákba, és hallani a tömeg névtelen, mély moraját... Közöttünk jár a forradalom istennője: a hirtelen halál.

Csütörtök

Népszónokokat hallgatok.

Károlyi Mihály áll a hideg esőben. Minden szavát éljenriadalom kiséri. Mintha álomban beszélne vagy önkívületben, olyan lázas és biztos. Az arca piros, a fülei égnek, a szeme komor. Én pedig nézem, hogyan hull nemes fejére az október barátságtalan nyirka, és arra gondolok ebben a világtörténelmi percben is, hogy óvni, védeni kellene a forradalom vezéreit, orvosoknak kellene vigyázni rájuk, hogy meg ne hűljenek. Hiszen reggeltől estig termekben szoronganak, hol ezer ember forró, fülledt lehelete vegyül össze, aztán lázas fővel, kalap nélkül lépnek ki a szakadó esőbe, és rekedt torokkal, már alig működő hangszálakkal kiabálják a szívünk forradalmas szavát. Vajon mennyit aludtak ezen a héten? Tegnap éjjel a puskaropogásban sem éreztem ennyire a testünk gyarló voltát, akkor se féltettem őket annyira, mint ebben a sötét esőben.

A forradalmi város olyan, mint a lázas beteg. Reggel nyugodt, a hőmérő alig mutat pár tizedet, de este - a sötétség beálltával - vadul emelkedik a higanyoszlop a 39 és 40 felé, s a beteg félrebeszél.

Péntek

Ismét reggel van. Esős, szürke, majdnem hétköznapi. Az emberek - úgy látszik - hamar megszoknak mindent, a szakácsnék a mészárosnál húst vesznek, a vendéglőkben visszaküldik az ételeket, a cukrászdákban csomagolják a süteményeket. Egy tüntető tömegben szorongok, melyet ragad magával a boldog önkívület. Mellettem egy rokonszenves úrilány szorongatja egy forradalmi magyar hadnagy kezét. "Mondja, Gyula - szól az úrilány -, lehet magának hinni?"

Fél hétkor rémhírek terjengenek a levegőben, mint a hollók. Sötét szárnyaik elborítják a szerkesztőséget, azt a villamos lámpát is, melynek fényénél írok. Kétezer orosz fogoly jön felfegyverkezve Budapest felé... nem, tízezer... nem, negyvenezer... A kalauzok látták őket a bécsi úton, és fél óra múlva már fiatalemberek szaladnak fel hozzánk, kik a saját szemükkel látták mind a húszezret, itt, a szomszédban, a Nagykörúton.

A történelem számára fel kell jegyezni azt is, hogy erre a nevetséges rémhírre egy pesti kártyaklubban azonnal felkeltek az összes nyerők, és hallani se akarva a revánspartiról, hazarohantak, hogy fegyvert ragadjanak.

A vesztők nem ültek fel a rémhírnek.

Szombat

Ma van a forradalom legnyugodtabb napja. Mindenki boldog, elégedett, bizakodó. Visszatér a régi pesti humor is. Egyik barátom azt állítja, hogy a Berliner Tagblatt-ban a következő apróhirdetést látta:

"Tisztességtudó, illedelmes és hatvan év körüli öregúr állást keres."

A háború meghalt, s egy ájult és csüggedt délutánon kísérteteket idézek.

Az emlék talán a valóságnál is irtózatosabb. Eddig, a forradalom izgalmai között, nem volt időnk emlékezni, de most hirtelenül dalok csengenek a fülemben - mocskos, sáros, véres hadi nóták -, melyek napok, hónapok, tömény hangulatát, ízét és színét hozzák vissza. Úgy rohannak meg, mint a kísértetek. Négy hosszú-hosszú év történetét rejtik magukban. Ti most szomorúak vagytok. De mi, kik kezdettől fogva világosan láttuk, és tudván tudtuk, hogy mi történik a vértanú magyarsággal, folyton-folyvást, éjjel-nappal éreztük ezt a névtelen szomorúságot, melynek nem volt se mámora, se izgalma, se vigasztalása. A hadi nóták beszélnek róla.

Emlékeztek-e az első dalra? Én láttam, amint a mozgósító plakátok előtt megállt néhány detektív - nem a mostani rendőrség bátor vitézei, kik megcsinálták a magyar forradalmat, de még a régi rendszer hivatalnokai -, és minthogy senki sem lelkesedett, kezüket a szívükre szorítva, külön napidíjért elénekelték a háború első, gyalázatos nótáját: Megállj, megállj, kutya Szerbia... Az utca, mely ősidők óta nem változott, velük énekelt. Ezt a képet soha nem tudom elfelejteni. Akkor se, mikor már boldog-boldogtalan, piros arccal szónokolt a kávéházi márványasztalokról. Két nap múlva aztán új ének harsogott az utcán. Kossuth Lajos azt üzente... - egy kis munkapárti változtatással: Ferenc Jóska azt üzente... Gyötrelem volt hallani ezt, szégyen és sötétség borította el lelkünket, az ablaktáblákat becsuktuk, de azokon keresztül is átszűrődött a gúnydal, melyet a magyarság torán énekeltek árva, ezerszer árva áldozatok. Vajon mit üzent nekünk Ferenc Jóska? Azt üzente egykor, hogy unbedingte Unterwerfung. Ellenben a katonákat a háború sebészei elaltatták, elvették öntudatukat, fejükre nyomták a katonasipkát, mint a kloroformos-sisakot, és itatták a mai államok altatójával, a borral, sörrel és a pálinkával. Fajtalanabb tréfát néppel még nem csináltak dallal. Mintha halott édesapánk arcképét átrajzoltatnánk egy alkalmi, vicces reklámfestővel.

Más énekek is visszajárnak a múlt temetőjéből és gyötörnek reggeltől estig. Ne sírjatok, budapesti lányok, visszajövünk még hozzátok... Ezer és ezer torok ordította ezt a körutakon, az emeletek és az erkélyek felé, évekig, és szegények soha többé nem jöttek vissza. Aztán a sötét kárpáti harcokban egy nóta szólalt meg, didergő és szomorúcska, az összes hadi nóták közül talán a legemberibb, a maga ügyefogyottságában és együgyűségében: Odafönt a Kárpátokban dörögnek az ágyúk, sok-sok szép magyar katonáknak lefagyott a lábuk... Mennyi szívszorongást röpít ide a messzeségből ma is. A gorlicei győzelem után ez a szomorúság is elsikkadt a katonanótákból, hitetlen és fájó semmiség hangzik ki belőlük, olyan nihilizmus, mint a lelkeinkből. Hej, Zsuzsikám... add ide hát... add ide hát... azt a pici piros szád... Ilyen a nagyhatalmi líra. Ezzel haltak meg a fiaink, a testvéreink, az apáink, gáztámadások alatt, ágyútűzben, rohamozva. Még élethazugságot sem adtak szegényeknek, még halálhazugságot sem. Az utolsó nóta, melyre emlékezünk, egy multimilitarista dal minden napra külön fegyvernemet kíván, vasárnap bakát, hétfőn tüzért, kedden kadétot, szerdán trént és így tovább, a végtelenségig. A haldokló imperializmus kabaréban, csörgősipkával a fején.

Hallgatózom, mit énekel most az utca, a forradalmi, a szabad, a békére vágyakozó. Csend van. Senki se dalol. A katonasipkákat és a kloroformos-sisakokat levették a fejekről, a pálinkásboltokat bezárták, a pálinka többé nem énekel. A betegek - ocsúdó érzékekkel, vattába pólyált lábakkal, megcsonkítva és halálra fáradtan - felébrednek lidérces álmukból, és látják, hogy mi történt.

A Vérmező áldott televényéből, melyet magyar mártírok vére locsolt, mindmáig csak két fekete táblás oszlop nőtt ki a szegény magyarság számára, ezzel a kiáltó felírással: Warnung! A táblán ékes német nyelven - bizonyára a budapestiek iránt való figyelemből, kik mind tudnak magyarul - az olvasható, hogy ide emberfiának tilos belépnie, ez a tér a császári katonaságé meg az udvari lovászoké, kik reggelenként itt sétáltatják a kövér, cukron hizlalt lovakat. A mező egyik sarkán valami katonai raktárféle áll, a császári építmények stílusában, halványsárgára meszelten, mindig becsukott, fekete-sárga ablaktáblákkal, mellette pedig egy szomorú, köhögős bosnyák posztolt, feltűzött szuronnyal. Lenn a mezőn katonákat képeztek ki a közeli és biztos halálra. Évekig néztük ezt a gyönyörű csendéletet. Buda gyermekei pedig sóvárogva bámultak a térre, melyen sűrű fű nőtt, sárga pitypangok aranylottak, és néha, mikor a korláton véletlenül beesett a labdájuk, dobogó szívvel arra gondoltak szegénykék, milyen jó labdatér is lehetne egy boldogabb gyermekországban, hol a halál helyett az életre képeznék ki a halandókat. A szuronyos őr azonban olyan szigorúan nézett rájuk, hogy hazamentek, és éjjel róla álmodtak.

Tisztelettel jelentem, hogy ma délelőtt ezen a téren forradalom játszódott le. A nagy forradalom után egy kis forradalom. Kedves, vértelen és vidám. Tizenegy órakor a napfényes égboltból leszállt ide - ritka vendég - egy repülőgép, mely egyenesen a román harctérről jött. Budapest felett már lankadtan repült a hosszú út után, mint egy pille. Az óriás pillének tudniillik elfogyott a benzinje. Ekkor tört ki a gyermekforradalom. Egy pillanat alatt tele lett a tér gyermekekkel. Sokéves száműzetés után, se szó, se beszéd, átugráltak a pöttöm legénykék a korlátokon, és forradalmi zsivajjal azonnal birtokba vették a tilalmas teret. Nem riasztotta őket többé a bosnyák őrszem sem, ki azóta valószínűleg valamely boszniai faluban pipál. Alkonyatig hancuroztak itten szabadon, a labda is előkerült, birkózó párok hemperegtek a hosszú fűben. Talán a gyermektanácsot is megalakították ezek a boldog, felszabadult játszadozók. Szüleik - nyugodt budaiak - a rendkívüli eseményre kávéscsöbrökben hozták nekik az uzsonnát. Eddig a főváros sokat vitatkozott azon, kié legyen a mártírok tere. Ma a gyermekek döntöttek, a kicsinyek szabad köztársasága lefoglalta, az élet vonult be a halál helyére.

A döglött militarizmus csúf mezején cigánykerekeket hánytak és visongtak a kis, nyolc- és tízéves forradalmárok. Szebb halotti tort még nem láttam.

Ma délután a szerkesztőségben különös és érdekes látogatóim voltak. Két mágnás keresett föl, mind a kettő történelmi név viselője - az egyiknek őse a XVII. században, a másiké pedig a XVIII. században írt magyar verseket -, és közölték velem, hogy a szegény magyar proletár mágnások - mert, kérem, ilyenek is vannak - a többi nincstelen embertársak módjára szervezkedni óhajtanak. Kedves olvasó, ne ess hanyatt csodálkoztodban. Az, aki a rossz regényekből ismeri az őrgrófokat, kik a kilencágú koronát láthatóan viselik, a grófnőket, akik hűvösen szoktak nevetni, a bárókat, akik mindig szarkasztikus mosollyal jegyeznek meg valamit, talán még valami ellenforradalomra is gondol. Dehogyis van erről szó. Ezek a grófok és bárók, kik a békében és a forradalom előtt is szegények voltak, mint a templom egere, most a családi címerre a piros phrügiai sapkát húzzák, és csak azt a szelet kenyeret, csak azt a kis földecskét kérik a köztársaságtól, melyet minden teremtett ember megkap majd.

Fojtott és úri szomorúsággal beszélnek erről-arról. Hogy ők is érezték az uralkodó osztály fukar szigorát és gőgös hidegségét. Hogy az atyafiak nem mindig ismerték meg őket az utcán. Hogy a libériás inas nemegyszer mentegetődzve hozta vissza névjegyüket, és nem is fogadták őket. Hogy a háborúban egyikőjük sem kapott felmentést. Hogy vannak árva hajadonok és özvegyek, kik - egy gondosan elrejtett tündöklő névvel - visszavonultan élnek egy nagy budapesti bérkaszárnyában, és maguk főzik meg a teájukat és a kávéjukat, sokszor még egy mindenes cselédre se futja. Hogy a grófkisasszonyok valahol messze a vidék porában mint tanítónők robotos munkával keresik meg mindennapi kenyerüket, és évek óta tanítják betűvetésre a vidéki gyerekeket. Hogy a mágnás rokonok jószágigazgatói mind megpotrohosodtak, vagyont szereztek, nekik még kegydíj se jutott. Nem volt övék a gazdagok kiváltsága, és nem volt övék a szegények szervezettsége sem. Se a kutyabőrüket nem használhatták, se a szegénységi bizonyítványukat. Azokat, akik kereskedelmi pályára léptek közülük, mindörökre elzüllöttnek tekintette a család. Most azt akarják, hogy miután a szegényeket egyenjogosították a gazdagokkal, őket is egyenjogosítsák a szegényekkel.

Hallgatom ezt a szerény és rokonszenves kérést, és szédülve gondolom el, milyen villámvonat-sebességgel rohan a történelem. Pár hónappal ezelőtt ez a cikk csak tréfaszámba ment volna. A mágnások szervezkednek? Igen, de nem a szegények ellen, hanem a szegényekkel együtt, a vörös lobogó alatt. Holnap délután öt órakor az Országos Kaszinóban találkoznak - többek közt gróf Berényi János, báró Glaubitz, gróf Forgách, báró Kemény, báró Luzsinszky, gróf Ráday Endre, gróf Széchenyi István, gróf Zichy Hermann elnöklete alatt. Idők jele, hogy most ők csatlakoznak a munka, a szellem, az utca arisztokráciájához. És halkan, szomorúan átkiáltanak a szegény testvéreikhez, s azt követelik - ne nevessünk ezen: jogot a mágnásoknak!

A forradalom igazi hősei a tengerészek voltak.

Sohase felejtem el, milyen komor, biztos és nagyszerű hatást gyakoroltak reánk, szegény szárazföldi patkányokra, a matrózok, az első bátor lázadók, akik sötétkék blúzokban, arcukon ezer viszontagság fanyar emlékével, kezükben egy zord forgópisztollyal ültek az Astoria egyik szobájában. A szálloda hallja és étterme ezen az éjszakán egy óceánjáróhoz hasonlított. Ők vigyáztak rá, ezek a nagyszerű és mindenre elszánt férfiak, akik kisfiús ruhájukkal és pubis szalagocskájukkal régi, boldog gyermekkorunkat, első zubbonyunkat és pántlikás sapkánkat idézték vissza az általános zűrzavarban. Azt lehetne mondani, hogy ebben a forradalmi hullámjárásban többé-kevésbé mindenki tengeri betegséget kapott, csak ők nem. Edzetten, sötéten nézték az eseményeket. Más viharokat is láttak.

A tenger végtelenségét, a szabad óceánok leheletét hozták ennek a hitetlen, rab városnak.

A forradalom után pár nappal bementem egy belvárosi üzletbe, ahol ezelőtt a kirakatban állottak Habsburgi Károly (azelőtt IV. Károly) és Pármai Zita (azelőtt Zita királyné) életnagyságú olajjal festett arcképei. Mindig meg szoktam állani ilyen arcképek előtt, a háborúban is. Semmi sem áraszt a lelkemre olyan mélységes, majdnem állati szomorúságot, mint az efféle mázolmányok, melyek a hivatalos helyiségek reménytelen légkörében a szigort, a halált és a pusztulást hirdetik, itt pedig - művészet és ízlés híján - a szellemi szegénységet.

Kértem egy ilyen képet. A segéd zavartan az irodába ment, hívta a boltost, a tulajdonos újra megkérdezte, mit parancsolok, azzal eltűnt, és a leányát küldte, aki szinte fülembe súgta, hogy sajnálatukra nem szolgálhatnak vele, mert mind elfogyott.

Azt kell hinnem, hogy a forradalmárok vásárolták össze, az első huszonnégy óra alatt.

Mikor kezem a kilincsre tettem, a boltos, a leánya és a segéd ijedten tekintettek utánam.

Bizonyára azt gondolták, hogy titkosrendőr vagyok vagy őrült.

Sohase siessetek, írók. Egyik kedves, okos és művelt barátom 1918. október 29-én elutazott Zürichbe, hogy - mint mondta - élményeket szerezzen. Október 31-én sokat gondoltam rá, a puskaropogásban, a pesti tömeg mámoros diadalordításában. Szegényke!...

Fraccaroli, az olasz újságíró, vizsgálgatta Budapest arcát, és úgy találta, hogy szomorú. Mi, kik régebben ismerjük ezt a szegény, elkényszeredett arcot, azt mondhatjuk róla, hogy piszkos is. Mint ahogy sírás után a kisgyerekek elmaszatolják az arcon a könnyek levét a porral, olyan ez a város háború után, a szenvedés össze-vissza piszkította, a gyásza nyomán beszennyeződött.

Budapest ma piszkos, szennyes, szutykos, mocskos. Nem lehet elég erős magyar szót lelni a jellemzésére. Nemcsak az ablakfák mosdatlanok az összes házakon, és nemcsak a függönyök mocskolódtak és szakadtak el, mint valami titáni leégés után. Amerre nézek, mindenütt szemétdombok állanak az utak szélén, a házak előtt, a bérkaszárnyák lépcsőházaiban, és füstölögnek a szennynek ezek a kis oltárai, a pállott levegőjű enyhe télben. Soha ilyen émelyítő tömjént. Még a béke kövér szemetén is túltesz a háború sovány szemete. Micsoda hulladék és ruhadarabok azok, melyeket ma elvetnek. Néhol, mint a Klauzál téren, egy emeletnyi magasságban áll már a szemét, és nemsokára egész hegyláncot alkothat a többi förtelmes dombokkal, melyeket nem takarítanak el hetekig. A patkányok is megjelentek, a járványoknak ezek a szállásmesterei, kik immár nyugodtan sétálnak fényes nappal az aszfalton, terepszemlét tartanak a baktériumok bevonuló hadserege számára, és zavartalanul benéznek egy-egy lakásba is. Mesélik, hogy múltkor egy kis kávéház márványasztalára felugrott egy patkány, melyet a pincér az asztalkendőjével hessegetett el. Aztán hozta a kávét.

Nem tudom, mi az oka annak, hogy ez a város máról holnapra szemétgödörré vált. Semmi érvet nincs jogunk elfogadni. Azt mondják, nincs elég ló a szemét eltakarítására, és nincsen szemetesember. Egyelőre azonban még látok szép kövér paripákat a magánfogatok előtt, és gépkocsikat is, melyekben különböző igazgatók ülnek nyugodtan. Nem közérdek-e, hogy más jármű híján akár autón vagy udvari díszkocsin vigyék el a házak piszkát? Ha pedig lehetett kényszeríteni embereket arra, hogy a meggyőződésük ellenére meghaljanak egy idegen ügyért, ezerszer inkább lehetne kötelezni, hogy naponta egy fél óráig szemetet fuvarozzanak, azért, hogy ne haljanak meg, ne forduljanak fel rövid idő múltán pestisben vagy kolerában, valamelyik utcasarkon. Egy-két hónap múlva itt a tavasz, és akkor nemcsak a körúti akácok virágzanak ki, meg a gyepágyak jácintjai, de a szemétdombok is, melyek majd a szivárvány minden színében és az illatok milliárdjaival lehelik az égre a dögvészt. A betegségek nem egy pillanat alatt születnek. Például a spanyol halál baktériumában benne van az egész háború a maga négy évével, a belgrádi visszavonulás, a gorlicei áttörés és a lucki epizód is. Így nőnek és dagadnak ezen a szemetes télen az ismeretlen betegségek is. E szemétsüveg alatt most gyűléseznek, szervezkednek, kollektív szerződéseket kötnek a kolerabacilusok.

Vajon az urak, akik valamiként mégiscsak felelősek a jóvoltunkért, miért nem utánozzák ezeket a derék bacilusokat?

Vajon ki volt?

A tizenöt éves merénylő, aki rálőtt a kedves, ragyogó és finom színésznőre, s - vallomás nélkül - meghalt, még ma is foglalkoztat mindnyájunkat, mint valami baljós és elcikázó álom, és keressük a titkot, melyet magával vitt. Az egyetlen könnyű magyarázat az, hogy a fiú valami elfajzott őrült. Csakhogy az igazság nem ily egyszerű.

Jenőke, a csenevész vésnökinas - heti tizenöt korona bérrel - egyszerűen egy diákos rajongó, aki képzelt szerelmet élt át, mint ezer és ezer fiatalember. Hogy az eset beteges és kórtani, azt egyáltalán nem lehet állítani. A fiatalság mindig magában hordja a világot, és csak később ismerkedik meg azzal a világgal, melyet mi annak nevezünk. Kisdiák korunkban mi is naplót vezettünk a szerelmeinkről, melyeket soha nem éltünk át, és a napló szerint bizonyos idő múltán csalatkoztunk egy-egy nőben, s léhán vagy önérzetesen szakítottunk azokkal, akiket sohasem ismertünk személyesen, és közeledtükre olyan heves szívdobogást kaptunk az utcán, hogy átszédültünk a járda másik szélére. Jenőke is ilyen szerelmes volt, a fiatalság végtelen szerelmével. Egy réztáblát készített, amelybe belevéste: Gombaszögi Frida és Szabó Jenő 1918. A szerelem naponta új tápot kapott a színházi lapokból, a kirakatokban tündöklő arcképekből, az újságok úgynevezett pletykáiból és csevegéseiből, melyek a felzaklatott képzelethez néha szinte oly személyesen és bensőségesen beszéltek, mint a magánlevelek. Úgy, hogy nyugodtan építhette tovább hóbortos szerelmét. Inastársainak azzal dicsekszik, hogy esténkint a művésznővel autózik a városon kívül, a kültelkeken, és megmondja pontosan az útvonalat és az időt is. Ekkor eltűnik az emberek szeme elől, hogy alibit igazoljon. Egyszer meglesik a fiúk, és természetesen kiderül, hogy az egészből szó se igaz.

Tennie kell valamit, hogy felszabaduljon vitriolos szégyenétől. Ma nagyon könnyű tenni. Mindenki csak tesz. Senki se tépelődik. A dán királyfi korának ellenkezője ez a kor, mikor az elszánás természetes színét a gondolat nem betegíti halaványra, de ellenkezően gonosz hamarsággal pirosra festi a tett a gondolatot, mely meg se ért, a képzeletet, melynek semmi támasztéka sincs a valóságban. Jenőke már nem tudja megkülönböztetni a színpadi lámpák kancsal fényét a napsugártól. Az autóút elérhetetlennek rémlik a szemében, de a halál már nem az. A halál ma mindenkinek a kezében van, öt év óta úgy bánnak vele, mint valami portékával, az utcán árulják, akárcsak a cipőfűzőt, a levitézlett emberiség nem is tartja fontosnak. Mindenki a zsebében hordja, s a szelíd nyárspolgár is öt vagy nyolc halált visz revolverében, este nyolc után. Regényes brigantivá változtatott mindenkit a háború. Őrült volt ez a fiú? A kora volt őrült. Az diktálhatta neki a gondolatot, hogy a halál az megoldás, a halál örök és sötét alibit bizonyít. Budapesten a háború előtt egy tizenöt éves gyerek nagyon messze esett ilyen gondolattól és a revolvertől. Sírdogált egy kicsit, sétálgatott a sötét utcákon, sokat cigarettázott, esetleg rossz verseket írt, de aztán lassan-lassan magára ocsúdott.

Jenőke a békében semmi esetre se lesz tragikus hős, hanem tovább vési a szerelmes plaketteket. Azután húszéves korában mosolyogva gondol az egészre, kinyitja a bódéját valamelyik szegényes utcasarkon, és felíratja rá azt a csiklandozóan nevetséges magyar szót, melynek hibás képzése a bíbornok, az asztalnok, a pohárnok arisztokratikus foglalkozásait hozza eszünkbe.

Ezt: vésnök.

Meghatottan gondolok rá: vajon mi lett vele? Évek óta nem látni sehol. Nem hallani többé a szegény, panaszos, síránkozó reklámkiáltását, hogy drótozni, fotózni, melynek hibás magyarsága egészen a szívünkhöz nőtt, és a másik szót sem, melyet valaha úgy el tudott nyújtani, hogy száján öblös és szívet facsaró jajgatássá vált: ablakóóót, ablakóóót. Az utca csöndes. Eddig a városainkat csak ketten élénkítették a daloló, furcsa hangjukkal. Az egyik: a handlé, a maga keleti énekével, a másik: a drótostót, a szláv sirámával, mely annyira odatartozott az utcáink hangversenyéhez, mint a párizsi utcákéhoz az ószeresek hosszú-hosszú, évszázadok óta megállapított, szinte lekottázható éneke. A handlé és a drótostót jelentette számunkra az utca börzéjét.

A drótostót volt az első idegen, akit gyerekkoromban láttam, a vándor, bocskorán az országutak lisztfehér porával és alakján a messzeségek csodás varázsával. Nem tudott beszélni velünk, de a munkáját - a csöndes tevését-vevését - megértettük. Zörögve rakta le a konyhában a háti ládáját, melyben üvegeket, drótokat, kalapácsokat és rozsdás harapófogókat tartott, és leült a földre, láthatatlanul dolgozott napestig. Sokszor meg is feledkeztünk róla. Akkor pedig leemelte fejéről zsíros tót kalapját, figyeltük az arcát. Türelmes, szelíd és jóságos volt ez az arc. Szőke fürtjei megvilágították a fejét, és a kék szeme is világított. A vándorélete nem tette szomorúvá, derűsnek és elégedettnek rémlett. Egy demokrata volt, aki dolgozott. Télen, havas estéken olvastuk a lapokban, hogy a pusztán a farkasok széttéptek egy drótostótot, csak a bocskorait lelték meg a hóban, és mi borzongva gondoltuk, viszontlátjuk-e nyári ismerősünket. Mi gyermekek mindig körülálltuk őt, és bámultuk. Ha pedig egy pillanatra eltávozott a munkájától, izgatottan kutakodtunk a ládájában, melyben valami egész különös és értékes kincset sejtettünk. Sohasem bukkantunk rá. Ma azonban már tudom, hogy ebben a ládában tartotta a krisztusi szegénységet és idilli elégedettséget, a múltat.

A drótostótok iparának véget vetett a háború. Egy darabig még lézengtek itten, de aztán az üveg annyira megdrágult, hogy nem bírták a nagyüzemet. Szegényeknek, kik azelőtt sohasem láttak tíz-húsz koronánál többet, ezreseket kellett tartogatniok rongyos bugyellárisaikban, és nem egy helyütt ki is rabolták, meg is ölték őket. A markos-erős fiatalokat különben is behívták katonának, az öregek pedig, kik még itt maradtak, a béke hírére elmentek a cseh-szlovák országba, talán azzal a reménnyel, hogy üvegkereskedést nyithatnak egyszer, ívlámpákkal, világított kirakatokkal, sok segéddel és inassal. Annyi bizonyos, hogy a régi drótostót eltűnt mindörökre. El kell búcsúzni tőle, aki utolsó regényes alakja volt a magyar utcáknak. Szegényebb lesz nélküle az élet, és barátságtalanabb. Egy színfolt esik ki a palettánkról. Ez és ezer más ily apróság teszi talán, hogy akik már végigélték az életük egyik felét, hirtelen nem értik meg az új életet, és úgy érzik, hogy az idilli világ mindörökre elsüllyedt, ők pedig hirtelen megöregedtek.

Drótostót, gyermekkorom titokzatos barátja, akárhogy is dől el a magyarok és tótok sorsa, én minden jót kívánok itt neked: sok-sok repedt fazekat és törött ablaküveget, melyre a mai világ politikai helyzetében alapos kilátás is van.

Viharoknak förgetege tört fel az országnak határairól e szegény földre, és idebent oktalan zsöllérlelkek a házak tetejét szaggatják le vad fejetlenségben, és elrongyolt lélekkel veszekednek a megmaradt koldustarisznyán. A nemzeti intelligencia - felsőbb útmutatásra - már készen áll, hogy futva meneküljön földúlt, bemocskolt otthonából idegenek földjére.

Álljatok meg, ti rettenetes templombontók, és ébredjetek vérbe borult agyatok beteges mámorából; álljatok meg, ti reszkető szívű, kishitű menekülők, megkapjátok itt is az újraépülő, tiszta, békés otthont, amelyre bús lelketek áhítozik. Az emberiesség rettentő fájdalma zokog fel belőlem és kiáltja hozzátok: Térjetek észre és szálljatok magatokba! Senki a magyar hazát e zord fergetegben el ne hagyja, és senki idegenre ne bízzuk sorsunkat, csak saját magunkra. De egyesült erővel munkálkodjunk, mert senki igazunkat nem fogja elismerni, amíg nem látják törhetetlen erőnkből, hogy igazunk van. A nép zöme, amely tehetetlenségében a föld rögéhez ragad, e borzalmas szenvedések közepette még inkább rászorul művelt és erős lelkű vezetőire, mint valaha. Menjetek tehát, széledjetek el az országban, és tanítsátok: Teremtsetek megművelt földet a parlagon maradt magyar ugarból, hogy az ország értéke megkétszereződjék. Meglészen mindenkinek a földi lét kielégülése és az a boldog tudat, hogy a szerencsétlenek nem maradtak gyámolító nélkül. Ne síránkozzunk, inkább áldjuk a sors vaskezét, amely a szenvedő mellé állított bennünket, hogy görnyedő testét gyámolítsuk; áldjuk a sors vaskezét, hogy nem állított bennünket a büszke győző önhitt seregébe, amely dúskáló karneváljában tobzódó kedvvel dülöng mámoros útján. Csak hivalkodjék a győző, és düllessze kevélyen hiúságtól duzzadó mellét. A győzelem elszédít. A győzelem nem lehet az emberi igazságoknak végső megtestesítése, mert az igazság örökké folyó, átalakuló és örökké növekvő eszme, amely csak alulról fölfelé, az állandó kiegyenlítődésben kap táplálékot, de sohasem fölülről lefelé, mert ott a közérzet nagy biztonságában lassanként minden ellanyhul, míg a szenvedésben a megszabadulás vágya erőt ad, s megadja a nagyra való törekvést. Most rajtad a sor, nemzetem, hogy megmutassad a mindig kínban születő emberi igazságok igazságát. Úgy vedd a szenvedést, mint a kiváltságosok vállaira nehezedő keresztet, amelynek súlya a benned rejlő összes erőket hatalmas nyomással felszínre hozza. Ezek az erők, ezzel a hatalmas nyomással, legnagyszerűbb alakjukban fognak indulni a fejlődés felé, és megmutatják neked az igazságnak egy új, szivárványos folyamatát.

Csak rettentő küzdelmekben, amelyekben a lélegzet eláll, és a feszülő izmok kínoktól duzzadnak, alakulhatnak ki a nagy emberi igazságok. Menjetek tehát, széledjetek el ez országban, és tanítsatok. Tanítsatok szabadságot, de nem azt a százszor is konokul értelmezett hitet, amely mindent letör, ami a maga szűkebb körű érdekeivel vagy érzelmeivel ellenkezik, és a leggonoszabbat: a vallás-, a faji- és a pártgyűlöletet szüli, hanem azt az igazi szabadságot, amelyben az örök érvényű, szédítő magasságban ragyogó emberi tulajdonság melegít: a szeretet. Ezt a legmagasabb emberi értéket megvédeni: egyenlő az emberiség megváltásával.

Magyarok! A hazát megmenteni egyenlő az emberiesség gondolatával. Aki tehát az egyesült munkálkodás nagy eszméje elől visszavonul, vagy ez ellen cselekszik, a börtönbe való vagy a kórházba, kietlen lelkének gyógyíthatatlansága miatt. Az egyesült munkálkodás adja meg az anyagi boldogulást, az anyagi boldogulás pedig a lelkiekét. Ebben rejlik az örökké vajúdó föld vaskos történetének magva. De amíg e hazának anyagi boldogulása már a háború előtt is csak gyöngén vonszolta vézna testét, most, immár a sírnak szélén, mikor a telhetetlen szomszédok kapzsisága gúnytól eltorzult arccal várja haldoklásának végvonaglását, most már-már összeroppanik súlyos keresztje alatt. Közben pedig a pártok vigyorogva cécóznak a nemzetnek már-már előkészített bús halotti torán.

Fel, még egyszer a sír széléről, magyar nemzet, rázd le magadról az éretlen naplopók tunya seregét, és vesd börtönbe az elfajult rablók gyötrelmes fajzatát, amely boszorkány-nyomásként ült ziháló melledre. Megújhodó tested mutassa meg azt a fényes értéket, amely ezer esztendőn át a legborzalmasabb pusztításnak is ellenállt, olyan pusztításoknak, aminőket Európa földjén egy nemzet sem szenvedett soha. Szűnjön meg minden éretlen pártoskodás, mert ez a maroknyi népség egy tömegben is éppen csak arra elég, hogy titáni feladatát rettenthetetlen lélekkel kiküzdhesse. Félre a gyatra pártütők nyavalyás hiúságával, félre a zugszónokok szadisztikus vagy rémuralmat kereső, beteges vágyával! Csak egy egységes, hatalmas lendületű szocialista párt és egyetlen polgári - de polgári! - párt legyen, amely az összes társadalmi rétegeknek kivétel nélkül megadja a lehető legnagyobb egyéni és közös boldogulás lehetőségét. Félre azzal a hamis jelszóval, hogy rombolni kell, ahol építeni akarunk. Holt tárgyakra illő tán ez a szó, de az élőre átvinni: éretlen agyak könnyelmű ítélete. Az élőknek és minden vele összefüggő tényezőnek csak folytatása van, állandóan javuló mértékben, amiképpen a vad venyigét sem vágják ki gyökerestül, hanem élő tövébe oltják a nemesebb fajtát. Csak kiegyenlítéssel, javított folytatással, de nem rombolással lehet az élet történetét végigcsinálni. Félre veletek, ti ifjú templombontók, félre a szégyensarokba! Tanuljátok meg előbb a történelem leckéit! Aztán, ha egységesek vagyunk, álljunk neki az alkotó munkának.

Mi legyen ez a munka?... Szüntessük meg az alkoholizmust, a legborzalmasabb bűnök egyikét, amely az emberiséget évezredek óta, mint a legsötétebb átok, üldözi. Hány kitűnő írót, művészt és tehetséges férfiút pusztított el az alkohol? Mily állati butaságban vesztegel a nép ez öldöklő gyilok mérge alatt, és nyomában a nyomorúságok, betegségek, kórságok mily gyászos serege jár. Papok és tanítók! Rettentsétek el az ifjúságot az alkohol test- és lélekölő mérgétől, és szívök nyitott kapu lesz a szeretet számára. Új, ifjú, nagylelkű, tiszta szívű, egészséges nép fejlődjék ebben a megújhodó országban, amely jobb sorsát biztos kézzel fogja önmaga kiépíteni, és tiszta eszében sohasem fog a gyűlölet csírája megfogamzani. Ám egy új nép nevelésére új iskolák is kellenek, és ezen a ponton régi mulasztásunkat nem tudjuk elég nagy mértékben pótolni. Iskolákat teremtsünk, fennkölt, általános szeretetre tanító, minden embert egyaránt becsülni tanító iskolát. Építsük melléjük a szakiskolák egész sorozatát, alsóbb és magasabb gazdasági iskolákat, ahol úgy a nép, mint az intelligensebb osztály végre a legújabb időknek fokozott termelési lehetőségeit megtanulja, hogy a buzgalom és a teremtő vágy ez ország termékeny földjéből mindazt felszínre hozhassa, amire jövendő szegénységében ezután még inkább szüksége lesz, mint ahogy eddig a "tejjel-mézzel folyó Kánaánban" szüksége volt. Földjeinkre ne várjuk az egek ritkán szűrődő csöppjeit (az egek áldásának hiánya helyett inkább saját tunyaságunkat panaszoljuk!), ehelyett vezessünk a Duna, Tisza és Balaton széles medreiből az országban keresztül-kasul húzódó főcsatornákat és az apróbb öntözőcsatornák ezreit, amelyek segítségével e földet virágzó kertekké varázsolhatjuk, ahol a búza tövén negyven-ötven kalász is megterem. És ne gondoljátok, hogy mindezzel emberfeletti munkát végeznétek! Voltak népek, amelyek már nagyobbat is alkottak. (A németalföldiek például a romboló tengert évszázadokon át állandóan nyomták hátrább büszke gátakkal, és így vették el a tengertől a szükséges termőföldet a maguk számára.) A gazdasági iskolák mellé állítsunk szövő- és ipariskolákat, hogy a nép gyermekei játszva sajátítsák el a szövőipar minden csínját-bínját, így aztán len- és kendertermelésünk, valamint az ehhez kapcsolódó iparágak egész társadalmi rétegeknek adhatnak boldogulási lehetőségeket. Éppígy minden egyéb feldolgozható nyersanyag: a fa, a vas, a réz, a bőr számára is sietve állítsuk fel a szükséges ipariskolákat és ezekkel kapcsolatban a kosár-, kefekötő- és drótáru-tanfolyamokat. Mindezeknek koronájául pedig előttünk áll az erőművek létesítése. Villamosítani kell mindent. Ne panaszkodjunk a szénhiány miatt, itt van a Duna és Tisza rengeteg vize, amely a nagy esésű folyókat is pótolja. E folyamok partjain, mindenkoron a felső fekvésű hegyekről, föld felett épített nagy betoncsatornákban, vezessük a turbinákhoz a szükséges vízmennyiséget az alsó fekvésű helyekre. Az ebbe fektetendő nagy költségek olcsó üzem fenntartásának lehetősége mellett sokkal nagyobb mértékben térülnének meg, mint akár a legolcsóbb szénkezelés mellett. A városokat, falvakat, gyárakat, vasutakat mind, kivétel nélkül, villamos erővel kell ellátni. És végül, a tengert se sirassuk tétlen, panaszos sírással, mert ott, hol törhetetlen erő és apaszthatatlan találékonyság ütötte fel bátor tanyáját, pusztulás nem állhat be. A tengeri utak helyett nem lesz már többé lehetetlen a légi utak és légi szállítás bekapcsolása a nemzetközi hálózatba.

Legyen tehát vége a züllött politikai cécónak, amely a koldustarisznyán különbözik össze testvéreivel! Együttes munkálkodás, türelmes egyezkedés és kapzsiság helyett altruizmus minden oldalon, adhatja csak meg az összes társadalmi rétegeknek azt a szociális boldogulást, amelynek Don Quijote-i részletküzdelmei sodorták ma a leggyászosabb nyomorba ezt a szerencsétlen, elnyomott nemzetet. Fel a szívekkel! Sursum corda! Még megmenekülhetünk. De csak egy nagy szociális együttérzés menthet meg bennünket, amely nem ismer mást, mint e haza minden polgárának tisztes, őszinte, becsületes, együttes boldogulását - az emberiesség: a szeretet nevében.

Halványsárga köd lapul az ablakokra, és hull a hó, valami esővel elegy, mely mihelyt a földre ér, sötét lesz és nyúlós, mint a silány vegytinta.

Egy tükörüveg mögül nézem az embereket, kik előttem masíroznak el, kényszeredett arccal, hibbant térddel, hitetlenül. Le kell írnom, egy boldogabb utód számára, hogy milyenek az emberek 1919-ben. Mintha mindegyiknek egyszerre sok kis baja lenne, egy kis fogfájása, egy kis fülszaggatása, egy kis oldalnyilallása és egy kis hascsikarása is, savanykás az ajkuk, és kesernyés a szemük. Szegények, nem tudják hová és miért mennek. Azt hiszem, legszívesebben letoccsannának a sárba, és azonnal elaludnának. Jaj, milyen nem szép és állati és barbár ez a fájdalom. A szomorúság, mely valaha igaz érték volt, az elégedetlenség és a düh, melyet a háború gerjesztett, szétszóródik a semmibe, céltalanul. Ha lenne valaki, aki mindezt egy csomóba fogná és hősi marokkal egyesítené, talán egy új hit, egy XX. századbeli vallás keletkezhetne belőle.

Erre gondolok most. Eddig minden vigasztaló kísérlet csődöt mondott. Hiába nyitjuk ki régi könyveinket, nem találjuk meg benne, amit keresünk. Mindenben csalatkoztunk. Az a szenvedés, melyet átéltünk, kiverte a fogainkat és betörte a bordáinkat. A művészet erre gyenge zsongító. Vajon miért némultak el a szónokok? Ők a politika papjai. Miután a politika - az ésszerű és az esztelen egyaránt - képtelennek mutatkozott megoldani az emberiség ügyeit, úgy gondolom, nekik kellene fölemelkedniök a szószékre és beszélni reggeltől estig, estétől hajnalig, őrjöngő ütemben, az erkélyekről, az ívlámpák póznáiról, a reklámoszlopokról, a házak és a villamoskocsik tetejéről. Legalább szónokokra vágyom. Tartozzanak akármilyen párthoz, szívesen meghallgatom őket, mert nem figyelnék a beszédük értelmére, csak a szavaik részegségét szívnám magamba, csak a szélesre tátott, ordító szájukat nézném, mely újra emberhitet ad bitang lelkemnek. Nem keresném, hogy a beszédük színtiszta valóság-e. Minden izgalomért hálás lennék. Csak szedjék össze ezt a sok elkótyavetyélt szenvedést, melyet az utcára hullajtunk, és harsogtassák ki valami egységes és dallamos formában, mely önmagában bírja a magyarázatát. Vegyék át az idegrendszerünk remegését, és érezzék, hogy nem ők beszélnek, hanem a tömeg, mely azonnal összetépi őket, mihelyt ellentmond neki. Játsszanak a tömeggel, mint az oroszlán az oroszlánnal. Zengessék meg a tébolyult idők egyetlen vigasztalóját, a történelem durva líráját: az ékesszólást.

Mi, magyarok, a szónoklás népének tartottuk magunkat a békében. Ebéd, vacsora, tor nem múlhatott el szó nélkül. Úgy látszik, tévedtünk. Ma némák a szónokok. Holott most csak ők menthetnének meg bennünket, nem az érdekeinket, de a lelkünket, mely valahogy át akarja aludni a bánat és a tett közti időt. Az emberiség súlyos és véres műtét után várja gyógyulását. Egyelőre azonban még sebláza van, és fáj mindene, csillapítót kér. Adjatok neki morfiumot, lázas szavakat, egy talmi vallást, ti szónokok.

Már gyermekkoromban hallottam, hogy nem messze tőlünk, a ciprusok és rózsaerdők árnyán él a beteg ember. Derék történelemtanárom egyszer kijelentette, hogy a török a berlini kongresszus óta Európa beteg emberének tekinthető. Igyekeztem elképzelni őt. Egy basát láttam, akinek már nem nagy a hasa, mint a versben és a szatócsboltok cégérein, de sovány, kábult a pipafüsttől meg az ópiumtól, talán hátgerincsorvadásos is, s a párnájára könyökölve, puha, gömbölyű nők között, valódi török cigarettákat szíva várja a halálát. Homlokára úgy csavarodik fehér turbánja, mint valami jótékony vizes borogatás. Kicsit sajnáltam, de kicsit irigyeltem is. Így hal meg, gondoltam magamban, a történelem életművésze.

Aztán nem vettem komolyan a jóslatot. Hittem, hogy rajta is betelik a babona, és sokáig fog élni, mert jó előre a halála hírét költötték. Ismertem beteg embereket, kik a patikában ebédeltek, vacsoráztak, a vérük szinte keserű volt az orvosságtól, hálni járt beléjük a lélek, mégis túlélték az unokáikat. Ilyennek gondoltam a törököt is. Évtizedek óta a kirakatban haldoklón, mint valami világtörténelmi primadonna. Naponta közölték az orvosi véleményt az érverései meg a lélegzései számáról. Pierre Loti és Claude Farrère, a barátjai, már életében elkészítették a halotti maszkját. Jó kabala.

Most aztán - egészen furcsa és különös esemény - megtörtént, amit annyiszor jósoltak, és nem tudtuk elhinni. A beteg ember meghalt. Van-e természetesebb annál, hogy egy rozoga és hamvába holt aggastyán jobblétre szenderül? Konstantinápoly egészen az angolok kezén van, az Arany Szarvon a szövetséges hajóraj horgonyzik, a város közigazgatását se törökök intézik többé, úgy látszik, a megszállók sohasem is adják ki a kezükből. Európa azonban kissé zavarban van. Még a hódítók is meghatott strófákban siratják el a beteg embert. Érzik, hogy a betegségét nem annyira bűnök okozták, mint az, hogy szegény nem e világból való volt, nem tudott bánni a pénzzel, nem volt képes beilleszkedni abba a rendbe, melyet a tőke irányít. Nábobi kincsei, a keleti méltósága, a jóságos bölcsessége semmit se értek már. Ő a holdfény csillogását még mindig ezüsttallérnak nézte, és be akarta zárni a safe deposit-ba. Hihetetlen és nemes mozdulatai voltak a történelemben. A balkáni háború után egy török főúri hölgy az udvarán máglyát rakatott, és, mint az antik költeményekben szokás, elégette magát, mert nem bírta el a török vereséget. Egy regényes világ süllyedt most el. A török fővárosba úgy zarándokolnak majd el a finomak, a betegek, az álmok száműzöttjei, mint a lagunák hervadt vizéhez, a dózsék egykori városába, s keresik itten a szultánok és padisák regevilágát, az európai mozireklámok és a dübörgő vállalatok között. Mert a temető fölött tovább zúg az élet, és zakatol az üzlet. A török Velence sohase fog elpihenni.

Mi magyarok, itt a szomszédban, sápadtan rezzenünk fel a halálhírre. Közeli rokonunk volt, és a betegsége is hasonlított kicsit a miénkhez. Nyelvben és vérben, békében és hadban atyafiak is lennénk vele, de most annyi a fájdalmunk, hogy még könnyünk se maradt a számára. Csak ilyen rövid írást küldhetünk a beteg ember ravatalára, mint egy névjegyet, a szokványos nemzetközi részvétnyilatkozattal: p. c.

Kedves polgártárs, remélem, hallottad, hogy eltörlik a borravalót. A bádogtálcára nem kell többé főúri mozdulattal odadobnod a húszfillérest, nyugodtan veheted a kabátod és mehetsz haza. Igazán, ideje az újításnak. A borravaló mindig ideges és tépelődő másodperceket okozott két embernek. Annak, aki adta és annak, aki kapta. Az egyik attól tartott, hogy túl sokat ad, a másik meg attól, hogy túl keveset kap. Így mind a ketten rosszul jártak. Mert ha véletlenül össze is hangoztak az érdekek, s adó és kapó elégedetten dörzsölte a kezét, a lelkek mélyén mindig ott maradt a habozás csapadéka, a salak, az üledék, a seprő, mely ebből a rövid lelki tusából származott, és elzápította az örömöt. Mind a ketten ráfizettek. Hogyan is lehet a munka díjazását lelkiismereti kérdéssé tenni, és a belátásra bízni, ma, mikor mindent rendeletekkel szabályoznak, s hogyan lehet engem millió gondom és bajom közepette, ebéd és vacsora után, naponta többször arra kényszeríteni, hogy bírói székbe üljek és határozzak? A modern ember koldusa az idegerőnek. Nem pocsékolhatja és szemetelheti el. Ha csak egy leheletnyit is veszít belőle, akkor is kár érte. Mindez másra kell.

Ellenben kétségtelen, hogy a kávéházban és a vendéglőben a mai ember pillanatra egy középkori várúrnak képzelhette magát, mikor borravalót adott. Egy szemhunyorítással hallgatag megállapodás keletkezett közte és a pincér között. Aztán az egyéni munkát egyénien jutalmazta. Igen, a borravaló a romantika utolsó maradványa volt, a kék virág és a sisakbokréta csökevénye, valami meglepetés és jutalom, törvényes vesztegetés és tűrt panama, a lesüllyedt és szétfoszlott török regevilágból a baksis, mely nyűgös modern törvénnyé és unott szokássá törpült, s egy régi rendet jelentett, akár a hídpénz és az alagút-tantusz. Még sincs semmi okunk megsiratni. Csak egyszerűsítsék továbbra is a világot. Gyomláljanak ki belőle minden cafrangos romantikát, a rablógazdálkodás csonkjait, s tüntessék el azt, amit valaha költészet-nek neveztek, a bús összevisszaságot, a nyomort, az éheseket és a koldusokat s azokat az újságárusnőket is, kik egy köhögő és zöld arcú csecsemőt rejtegetnek a hónuk alatt, egy esti lap pólyájába bugyolálva. Költők, ne sóhajtsátok vissza ezt a cudar szegénységet. Hiszen bármennyire is simára nyírják és mértani formák közé kényszerítik a garabonciás földet előttünk, a halál és a vágy s az igazi romantika sohasem vész el.

Azt magában viseli az őrületek és rendszertelenségek hordozója, a kiszámíthatatlan és megfejthetetlen, az örök rejtélyes, az örök regényes: az ember.

Orvosok, kiket - szegényeket, akaratuk ellenére - elvittek a harctérre, hogy tudásukkal segédkezzenek a háború pecérmunkájához, csöndesen, szerényen, minden színezés nélkül apró történeteket mesélnek négy év élményéből.

- Én járványkórházban szolgáltam - mondja az egyik. - Ez a kórház afféle nyomorult rutén félszerben volt, hol szalmán és trágyán hevertek a lázas betegek, és várták a halált, a bűzös, mocskos és gyalázatos megsemmisülést. Mit lehetett itt dolgozni? Kaján tréfának tetszett, hogy ide küldtek bennünket, orvosokat. Nyomorultul és tehetetlenül álltunk. Ha a betegekhez nyúlunk szutykos kezünkkel, talán csak súlyosbítjuk az állapotukat. Mert víz semerre se akadt. Esténkint, mint valami kísérteties kardal, felhangzott a betegek kiáltása, a monarchia minden nyelvén: vizet... Wasser... voda... apă... aqua... (Indivisibiliter ac inseparabiliter!) Tőlünk pedig alig ezer lépésnyire a főhadiszállás barátságos villája intett. Néha napszálltakor láttuk, mint cepelik fel ide szalmafonatos kosarakban a drága ásványvizeket, a borokat és a francia pezsgőket. Akkor értettem meg, hogy mi a monarchia.

- Egy galíciai állomáson - szól a másik - hirtelen kialudtak a vasút összes lámpásai, s mi koromsötétben maradtunk a csillagtalan éjszakában, huszonöt marhakocsival, melyben csonka emberek, vérző törzsek, kilyukasztott fejek feküdtek. A vonat megállott. Éjféltől hajnalig vesztegeltünk az állomáson. Én leszálltam, és egy fának dőlve hallgattam a pokoli hangversenyt. Ez a vonat ordított, állandóan, szünet nélkül, mintha nem is embereket, de egy roppant állatseregletet szállított volna. Ki tudná elmondani, hogy milyen hangok voltak ezek? Tigrisbőgések, oroszlánbömbölések, párducüvöltések, tagolatlan jajveszékelések és nyöszörgések röpültek a reménytelen égbe, és hajnalig egyetlen másodpercre sem ültek el. Ott a sötétben pedig gondolkozni kezdtem. Olyan mélyen, mint az első gyermekkori megismerések óta sohasem. Azon járt az eszem, mi lehet ennek az értelme, s vajon hallja-e ezt kívülem másvalaki is, fenn vagy lenn, és kerestem az esős égbolton egy csillagot, mint valaha az Istent kerestem. De csillag sehol se látszott.

- Ki hallott a fehér kockás katonákról? - kérdezte a harmadik. - Én gyakran láttam ilyen szegény szökevényeket, kiknek a hátára egy fehér kocka volt festve. Ezeket otthon halálra ítélték, de megkegyelmeztek nekik, s - kegyetlen kegyelemmel - küldték őket az első vonalba, a biztos halálba, mi orvosok pedig szigorú parancsot kaptunk, hogy őket semmiféle betegség címén sem szabad visszaküldeni. Mégis megtörtént, hogy egy ilyen szökevény beteget jelentett nálam. Hőmérséklete negyven fok, hányt, jajgatott, vakbélrohama volt. Azonnal kórházba szállíttattam. Két nap múlva visszahozták. Nem végeztek rajta műtétet. Erre újra elküldtem. Többé aztán nem láttam. Bizonyára valami árok szélén rothadt el.

Nem folytatom tovább, bár bőségesen lenne anyagom. Ezt a három történetet azonban eléd teszem, olvasó, hogy vigasztalódj, ha talán most nincs minden az ínyedre. Én nem tudom, hogy ebben az életben mi a megoldás. De azt biztosan tudom, hogy amit ezek a históriák elárulnak, nem helyes. Akármi jöhet, akármennyit szenvedhetünk még, ennek azonban nem szabad megtörténnie, és minden áldozat, minden szégyen, minden fogcsikorgatás kevés váltságdíj azért, hogy nincs háború. Igen, az ilyen háborús emlékekből köss forradalmi rózsafüzért, és ima helyett naponta morzsolj el egyet-egyet. Ma irtózatosnak és tűrhetetlennek érzem az emberi agynak azt a csodálatos képességét, hogy egyes dolgokat el tud felejteni, s az életének egy részét, mely valaha annyira övé volt, mint a teste, az útszélre veti, és nyugodtan továbbmegy.

Írd tehát az ajtód szemöldökfájára és az ágyad fölé: Ne feledd, soha...!

Ma délután izgatottan és sápadtan ejtettem ki kezemből a Daily Chronicle-t.

Marconi egy angol újságírónak nyilatkozik a villamosságnak újabb sikereiről, s találmányának, a drótnélküli táviratnak, háborúban való szerepléséről. Közben pedig - mint ahogy a dán királyfi a szellem megjelenéséről beszél - elárulja, hogy a marconi-gráfokon újabb időben következetes és rejtelmes tüneteket észlel, melyeket semmi módon se tud megmagyarázni. Nem tudni, honnan és miért, erős áramok bolygatják meg a villamos szikra útját, és más magyarázat híján azt kénytelen feltenni, hogy egy idegen bolygóról kapunk villamos jelzéseket. Valamit akarnak velünk közölni.

Lehetséges ez? Én a hiedelmet és a sejtelmet, mely talán csak egy ezreléknyire valószínű, kiragadom a sürgönyök óceánjából, a nagyon bizonyos és nagyon unalmas tények sivatagából, mert úgy érzem, hogy a földgolyó véres torzsalkodása és vajúdó görcse potomság e még nagyon is megerősítésre szoruló híradással szemben. Ha ez csak valamiként is igaz lehet, akkor az egész világháború béka-egér harc volt, és az emberiség nyavalyája is csak egy kis náthához hasonlatos. Gondoljátok meg, testvéreim, hogy keresnek bennünket, nem a magyarokat és nem a cseheket, nem a norvégokat és nem a hindukat, hanem az embereket, valakik, akiket nem ismerünk, de akik öntudatos lények, egy más csillag világpolgárai, s közölni akarnak velünk valamit. Mióta a föld föld, ilyen forradalmi tény még nem történt. Magának a gondolatnak az árnyéka is elegendő arra, hogy letegyünk minden harcot és szerszámot, s arcunkat az ég felé szögezzük. Mert én sohase tudtam elfelejteni, hogy rab vagyok itten, a születésem és halálom végzete közepette. Fölöttem az égbolt sohase volt színpadi díszlet, de a börtönöm fala. Képzeljétek el, hogy mostan más bolygóbeli lények, kik már évezredek óta figyelnek bennünket, s áthatóbb értelemmel és erős nagyítókon látták ennek az öt évnek halálos marcangolását és meddő tusáját is, meglelték a módját, hogy a villamosság által közeledjenek hozzánk, kiszabadítsanak rabságunkból, és tudassák velünk, hogy micsoda titkok lappanganak a teremtés óta bölcsőnkben és koporsónkban, hogy miként szabadulhatunk meg a rák és tüdővész átkától, hogy mily módon tízszerezhetjük meg rövid életünk tartamát, hogy az emberiség - ez az átkozott fajta - milyen rendszer mellett élhet szabadon, boldogan és elégedetten. Nem, még mázsásabb titok szólhat onnan felénk, olyan, amiről még ma álmodni sem merünk, Lloyd George... Wilson... békekonferencia... demarkációs vonal... micsoda uborkaszezoni érdekességek e tény mellett.

Az utolsó hír, melyet a drótnélküli távíró közölt, közvetlen a háború előtt Svante Arrhenius dán csillagásznak az az észlelete, hogy a Mars bolygón rendkívüli erős fényfoltok és kisülések tapasztalhatók, mintha valami kétségbeesett jelet akarna továbbítani. Most talán ez a jeladás ismétlődik más alakban. Marconi egyelőre csak azt látja, hogy rajtunk kívül álló villamos erők játszanak finom műszerével. Keresnek bennünket. Az összeköttetés még nincs meg, a telefonkagyló recseg, a csöngő álmosan, betegen berreg, és mi nem tudunk jelentkezni. A vidék keres - de micsoda Vidék! -, a Világegyetem és a Csillagok szólnak át hozzánk. Valami zavar van a központban. A fölhívott nem egészen érti a jelzést, s a fölhívóval ezt közli a nagy-nagy Központ: "A Föld nem jelentkezik... mással beszél..." A marsbeli ember telefonja pedig búg, mint mikor a József-központ jelzi, hogy a szám el van foglalva.

Emberek, ne beszéljetek mással, ne beszéljetek egymással se, ne perlekedjetek és feleseljetek, hiszen úgyse intézhettek el semmit se. Az égi telefonhoz hívnak benneteket, nagyon fontos ügyben. Próbáljatok beszélni talán a csillagokkal.

A régi könyveket gyakran jegyzetekkel kell kísérni, mert a korok és erkölcsök változása folytán egyes szokások érthetetlenné válnak az olvasó számára. Így olvassuk Dantét, kit a skolasztikus bölcselet ismerete nélkül nem tudunk egészen élvezni, a latin és görög klasszikusokat, kik - túl a meg nem rendülő irodalmi értékeiken - egy rommá vált világot idéznek elénk, és olyan társadalmi jelenségekre céloznak, miknek ma már az emléke se él, csak a történelmet buvárló tanárok könyveiben.

Múltkor egy magyar regényt lapozgattam, melyet 1913-ban írtak. Ebben a következő mondatokat leltem: "Hajnal felé bement egy kávéházba, megvacsorázott és elszívott egy szivart." Itt kissé megállapodtam, és mosolyogtam azon, hogy ez a mondat, melyet egyik kartársam írt, hat év múlva már zavaróan hat rám. Hozzászoktam tudniillik, hogy a kávéházakban záróra van, éjfélkor, tíz vagy kilenc órakor. A magyarázó, kortörténeti széljegyzetet magam szolgáltattam, aki még emlékeztem a régi kávéházak örökké égő tűzhelyeire és mindig fényes tükörablakaira, amelyek mögött sohase alszik el a villany. Egy tizennégy éves fiúcskának azonban, ki a háború kitörésekor csak nyolcéves volt, már semmi támaszpontja sincs e mondat megértéséhez. Őnéki olyan idegen a békebeli társadalom, akár a skolasztikus bölcselet vagy a latin és görög klasszicizmus.

A háború pedig semmi gyökérig ható változást nem hozott a társadalmi rendben. Alatta a régi szabályok szerint folyt az élet. Hiszen a háború ősi, szokott megrázkódtatása a régi korszaknak, mégis számtalan új alakot, eddig ismeretlen szokást teremtett. Képzeljék el, hogy mikor majd nemcsak az élet felülete inog, de alapjában hánytorog fel, és végre teljes kiépítettségében valósul meg a tiszta erkölcsön nyugvó kommunista állam, micsoda emberek keletkeznek - a munkásnak hány ezer, eddig ismeretlen fajtája -, és a megújhodott világ milyen hideglelős ámulattal tekint vissza a régire, mely idegenebb, különösebb, érthetetlenebb lesz a számára a forradalmas átalakulás után, 2000-ben, mint számunkra a római vagy görög kor 1919-ben. Valóban ez az új társadalom egy nemzedék letűntével már csak széljegyzetek, magyarázó útbaigazítások segítségével élvezheti a tegnapi irodalmat, mely a problémái révén nagyobb részt tárgytalanná válik. Ha régi színdarabokat adnak elő, ekkor kísérteteket bolygatnak, rémeket zaklatnak, szellemeket idéznek.

Majdnem minden tragédia és vígjáték családi. Góca a családban székel, ebben a kisebb közösségben, mely a nagyobb közösséggel szemben fölveszi a létharcot, a struggle for lifet, melyet az új emberiség a mai gyilkos és megsemmisítő formájában többé nem ismer. Egy ügyvéd jön ki a színpadra, kinek múlt hónapban zsíros pörei voltak, és a hősnő, jóságos és előrelátó szülei engedelmével, most már hajlandó házasságra lépni vele, mert az életük biztosítva van. Mennyire csodálkozik ezen a jeleneten a jövendő. Mindenekelőtt nem ismeri fel az ügyvédet. Csak a műveltebbek tudják majd, hogy egykor ilyen foglalkozású emberek is éltek a föld hátán, de ők se értik meg ennek a boldogtalan társadalomnak a morálját, mely az élethez, a szerelemhez csak szerencse és ravaszkodás útján jutott. A kereskedő szintén ismeretlen lesz, s a cseléd is, ki a bevezető jelenetben a bútorokat porolva cicázik az inassal. A kövér püspök olyan különlegességgé válik, mint nekünk egy római néptribun. Hasonlóképpen eltűnik a régimódi katona, az uralkodó osztálynak ez a jól fizetett, paszományos és aranyérmekkel kirakott gyilkosa, aki garázda kedvvel feszít, s az utcai lány is, a bohócosan kifestett, szegény arcával, aki a mai szerelem torzképe.

Észre se vettük, hogy minden gondunk és drámánk a tulajdon körül forgott és az enyém, tiéd, övé problémáját feszegette. Molière Fösvény-ét és Bernstein Tolvaj-át aligha írják meg a jövőben. Se fösvény, se tolvaj nem lesz. Főképp pedig nem lesz szegény költészet, mert - hála az új rendnek - szegény se lesz, aki pincelakásban nyomorog és képtelen megélni a munkájából. Gorkij Éjjeli menedékhely-ét úgy bámulják majd, mint az elmúlt gonosztevő társadalom képét, és a hideg borsódzik végig a nézők hátán, mint mikor mi a középkori elmegyógyászatról olvasunk, mely tüzes fogókkal csípdeste és egy ladikban körbe forgatta az őrülteket, hogy agyonkínozza és elszédítse őket, de nem gyógyította meg.

A költészet útja a kommunista államban nyílegyenes. Megszűnnek a társadalmi problémák, melyeket eddig a költők lelkiismerete tartott számon, és átveszi tőlük az állam, mely egypár rendelettel gyökeresen elintézi. Minden írás az igazi egyéniségé marad. A költő még finomabb anyaggal dolgozhat, mint eddig, azokkal az örökké tragikus kérdésekkel foglalkozik, melyeket semmiféle emberi ésszel nem oldhatunk meg.

A koldusokról pedig csak vígjátékot és bohózatot írnak. Mert a leendő koldus csak a munkátalan és henye lesz, és az éhezése büntetés. A nézőtér csak nevetni tud rajta. Boldog társadalom, mely kacag az éhezőn, s nem sír, mint a múlt, mely nem akart segíteni.

Kicsoda ő?

Olvasó, íme, tudd meg, hogy a versailles-i, U alakú asztalnál ő képviseli az osztrák kormány nevében - fából vaskarika - a nyugat-magyarországi vármegyéket.

A németeknek ma adták át a békefeltételeket, úgyhogy az ünnepi ülésen két szembenálló asztalnál farkasszemet néztek a franciák és a németek, és az utolsó pillanatban, adott jelre - mint a színpadi ügyelő csöngetésére - fölkeltek a németek, és némán átvették a mázsás okiratot. Hiába, a franciáknak van stílérzékük és képzeletük. Valaha, a háború elején a németek is színjátékot rendeztek. A császár gépkocsitülke a berlini hársak alatt hősi dalokat rikoltott, s mielőtt a germán csapatok harcba vonultak volna, a tűzmesterek az égen ötletesen kirakták a W betűt, ugyanazokkal a lángszórókkal, melyek később a francia embertestvérek haját gyújtották meg halottifáklyául, és a szemüket pörkölték ki fekete, világtalan gödörré. 1914. augusztus elseje és 1919. május 7-e között tenger idő és egy világtörténelmi átalakulás van. Mind a két dátum határmezsgyéje egy-egy jelenet. Az egyik a császár erkélybeszéde, mely pakfong nibelungi hangokat kongat, a másik pedig a versailles-i tableau, mely kiszámított, a szenvedelmességében is letompított, formás és végszóra csattanó, akárcsak a gall szellem.

Nekünk nem rendeztek ilyen jelenetet. Békeköveteinket még nem hívták meg, helyette azonban egy ismeretlenségében tündöklő név ragyogott fel a békeküldöttek listáján, kiről se itthon, se odaát nem tudnak semmit: Beer úrnak a neve. Nekünk mindig az volt a tragédiánk, hogy félreismertek. Mikor a párizsi körutakon és tereken csatangoltunk, és az ég felé ekhóztuk, hogy hongrois, valami csalafinta és ördöngös visszhang mindig ezt kiabálta: autrichien. Ebben sanyarú lecke volt akkor, és ma is az van, a múltra vonatkozóan. A békében béketávlatban éltünk. Bécs volt a világ közepe és a világ vége. Folyóink a tengerbe hömpölyögtek, és a végtelenbe szakadt minden nemes és emberies költőnknek, tudósunknak a vágya, de sete-suta politikusaink sohase merték összekapcsolni sorsunkat az emberiség roppant ügyével, és azt, ki tovább látott, malom alatti ábrándozónak csúfolták. "Közjogi" potomságokon nyargalásztunk. Beer úr feltűnése az utolsó közjogi lecke, az utolsó bors, az utolsó köhögtető tréfa, az utolsó ürömcsepp, az utolsó viszketőpor, az utolsó bécsi fricska.

Beer úr, az ön neve a maga operettszerű szomorúságával belekerül még a világtörténelembe.

Pár hónappal ezelőtt egy gyermekkórházban jártam.

Az ágyon, a fal mellett feküdt egy szomorú, nyöszörgő kis testecske, csak akkorka, mint egy batyu. Kétéves gyermeknek gondoltam, de kiderült, hogy már elmúlt hat is. Mariskának hívták, és elmondták, hogy már vagy tíz hónapja fekszik a kórházban, egy munkásnak a lánya, aki tavaly valamikor marólúgot ivott, mely felpörkölte a nyelőcsövét, úgyhogy még most is csak egy kis ezüstcsövön táplálják szegénykét. Majd egy éve nem érezte az étel ízét és a nyugalom örömét. Az arcába néztem. Olyan volt, mint egy csüggedt vénasszony, a bőre szürke és gyűrött, a szeme pedig homályos és zöld. Kedvetlenül, aléltan tekintett rám. Mariska, hozzak neked játékot? Nem felelt. Mariska, cukrot akarsz? Elfordította a fejét. Mariska, aranyos, mit kívánsz? Lehunyta szemét, és a falnak fordult. Az ápolók úgy beszélték, hogy állandóan így viselkedik, a játszó gyerekekre közönyösen néz, semmivel se törődik. Csak arra figyel fel, ha azt mondják neki, hogy szép. "Szép vagy" - szóltam, reszketve és szomorúan, és ekkor láttam, hogy a kis vértanú hetvenéves arcán valami mosolyféle dereng, mint egy fátyolszerű világosság, mint a női hiúságnak és az életvágynak csökevény kísértete.

Álszent olvasó, kérlek, ne keresd a zsebkendődet, és ne morzsolj szét semmiféle könnyet a szemedben, mert tudnod kell, hogy a régi társadalom ezeket a marólúgos kislánykákat és kisfiúkat királyi lelki nyugalommal könyvelte el, statisztikába szedte, és úgy számított rájuk, mint a villamosbalesetekre vagy a vasúti szerencsétlenségekre. A munkás elment a gyárba, a felesége sorba állt szénért, húsért, és otthon a kisgyerek, aki éhes volt, és nem állt mellette a Fräulein, a bonne vagy a miss, felkapaszkodott a székre, és kiitta a marólúgos bögrét, mely pokolvarral kérgezte a torkát, a gégéjét, a gyomrát. Aztán a többi a törvényes formák közt pergett le, megjelentek a mentők a helyszínen, jegyzőkönyvet vettek fel, a gyermekroncsot elvitték egy kórházba, hogy egy-két évi legendás senyvedés és szenvedés után elpusztuljon, és különben minden rendben volt. Ma azonban rád gondoltam, Csúnya Mariska. Véletlenül az Andrássy úti proletárgyermekek napközi otthona előtt mentem el, hol a palota lépcsőjén boldog gyermekek ültek, piros ruhában, piros köténykével, s a kislányok piros labdákat dobáltak a kék májusi levegőbe. Az állam három hét alatt tíz mázsa szappant, háromezer fésűt és ezerötszáz kefét osztott szét a proletárgyermekek közt. Hogy úgy fejezzem ki magam, ez a tíz mázsa szappan érzékletesen meglátszott minden egyes gyermeken. Mindnyájan tiszták, gömbölyűek, gondozottak voltak, és a fák között szelíd gonddal jártak az óvónők. A kis emberkék ékszerként viselték magukon az életet.

Sokáig bámultam őket, szomorúan-vígan, a rács előtt, amint a kavicsos és nyírt kertben gond nélkül cikáztak. Csúnya Mariskára gondoltam, aki nem tudja többé a cukor és a mosoly örömét, s arra, hogy ezek többé már nem isznak marólúgot, és szépek maradnak mindörökké. Szép Mariskák, ti mind, hajítsátok fel ujjongva - egész az égig - a piros labdákat.

Pesti Napló, 1919. május 11.

Egy hölgy a nagy francia forradalom alatt pasziánszot játszik padlásszobájában.

XVI. Lajost, a kövér és sápadt királyt éppen arra viszik a zötyögős fakordén, hogy pár pillanat múlva nyaktiló alá tegyék a nyakát.

Ezt a jelenetet látja a matróna az ablakon át, aztán visszaül az asztalhoz, és mintha mi se történt volna, folytatja a játékot, aggodalmas gonddal arra ügyelve, hogy semmiképp se vétse el a kártyák sorrendjét.

Valaha ezt a beállítást túlontúl ötletesnek, eredetieskedőnek, tüntetőnek tartottam.

Mióta a történelem és a forradalom kellős közepében élünk, látom, hogy semmi célzatosság nincs benne, nagyon is élethű.

Az utcai golyózáporban, gépfegyverkattogás közt a sarki virágáruslány piros szegfűket és futórózsákat árul, és visszaad az ötkoronásból.

Egy munkás szaladva óriás üveg gubacstintát visz fel valamelyik irodába.

Mi, a lázasan hömpölygő vérkeringés apró vértestecskéi, az egyének, végezzük a magunk munkáját, míg a történelem végzetesen és határozottan megy a célja felé.

Históriai érdekesség lesz - két-, háromszáz év múlva - az a semmiség is, hogy a világháború utolsó két évében az itt élő embereket elfogta valami különös, érthetetlenül szenvedélyes szójátszási járvány. Ahogy a nagy francia forradalom alatt pasziánsszal mulattak, úgy szórakoztak a XX. századbeli emberek a betűkkel. Arni nekik a kártya volt, az őnekik a betű.

Csikarták, kínozták, gyötörték a szavakat.

Első állomás volt a keretes mondat, melynek célja magyar mondatba, betűk közé foglalni egy különösebb hangzású idegen tulajdonnevet. Izgatott napokon, mikor utolsót vonaglott a régi háború, százával érkeztek a sürgönyök, az ajánlott levelek az ország különböző részéből, kis városkából és eldugott falvakból, s a betűmatadorok lelkendezve jelentették, hogy sikerült keretes mondatba préselni például Boccaccio, Schopenhauer, Strindberg vagy Rabindranath Tagore nevét.

Utána következett egy másik ravasz elmetorna. A feladat, minél több olyan magyar szót lelni, melynek visszafelé olvasva is van értelme. Eleinte csak dadogtak a versenyzők, egy-egy szót találtak, később már hosszabb mondatokat is összeállítottak, végül pedig akadtak olyanok, kik egész regényfejezeteket is írtak, melyeket kétféleképpen is lehetett olvasni, jobbról balra és balról jobbra, és mind a két módon volt - természetesen más és más - értelme.

Aztán az anagramma tűnt fel, a betűkombináció, s megtudtam többek közt, hogy Karinthy neve annyi, mint intrika, és Szép Ernő erős pénz.

A játéknak ma sincs vége.

Figyelemmel kísértem mind a három játékot, és nemegyszer elcsodálkoztam, mennyi lelemény, méhecskeszorgalom, és tehetség van a művelőiben.

Egy leendő történésznek, lélekbúvárnak és idegorvosnak, aki kellő távlatból tekinti, majd mást jelent, mint nekünk. Én azonban ebben az oktondi, erőpazarló szórakozásban észreveszem ma a filológiát, a nyelvnek a szeretetét.

Nem egy alkalommal panaszkodtam azon, hogy mi még nem tudjuk önmagukért is becsülni a szókat, mint például a németek vagy a franciák, és ebben látom legfőbb okát annak, hogy a közönség zöme a verseket se érti, amennyiben csak a tárgyát és a tartalmát tekinti s nem elsősorban a formáját, és hogy a magyar szavalat stílje se alakulhatott ki végérvényesen, amennyiben a szavalatnak is nemcsak a költemény hangulatából, de a nyelv titkos és ősi mélyéből, valahogy a bálványozott szavak és betűk lelkéből kell megteremtődnie. A betűjáték, bármilyen semmis és mókás, jel arra, hogy a nagyközönség ráeszmél a nyelv zenéjére. Megfeledkezik arról, akárcsak a költő, hogy a szók csak a fogalmak jegyei, és zenei értékeket, jelképeket lát bennük. A nyárspolgár szemében természetesen ostoba, léha, semmi gyakorlati hasznot se hajtó mesterség, de a költészet - minden igazi művészet - is az.

Finnyás és komoly bölcsek, ne haragudjatok tehát a táncoló betűkre és a madárnyelvre.

Ebben a bolondos iskolában, mely különb nevelő minden stilisztikai gyakorlatnál és bemagolt költészettannál, nőnek fel azok, kik a nyelvet majd igazán érzik, és megértik a költők, a színészek, a művészek nagy és mély munkáját.

Szavalóestélyről jövök, melyet német színészek tartottak. Útközben hálásan gondolok rájok. A léleknek - úgy látszik - szüksége van arra, hogy a versek megelevenedjenek előtte, és olykor a lázas szavak szárnyán a magasba emelkedjen, egész az önkívületig. Nálunk ebben nem lehet részem.

Budapesten elképzelhetetlen egy színházi estély, melyen a színészek kifestetlenül, frakkban csak verseket mondanak, nem tréfás vagy elmés kuplékat, zenekísérettel, hanem olyan költeményeket, melyeknek muzsikája magában a szövegben található. A szó, a beszéd nemes, önmagáért való művészete évtizedek óta parlagon hever. Itt ismeretlen annak a muzsikának a varázsa, mely a fogak fehér billentyűzetén zendül föl. Nem szavalunk és nem is akarunk szavalni. Néha hangversenyen, ünnepi alkalomkor el-elmondanak egy verset, szokásból és kénytelenségből, az ismertebb színészeink, akik mintegy leadják névjegyüket, néha ötletszerűen bele is kapnak valamibe, de a meg nem levő magyar szavalóstílus megteremtésére eddig semmi komoly, öntudatos kísérlet nem történt. A szavalat alárendelt mellékfoglalkozás. Keserű és félszeg emlékeket hoz eszünkbe: az iskolát, az önképzőkört és a színiakadémiai vizsgát.

De én Kainzra gondolok, akit boldog, bécsi diákéveim alatt gyakran hallottam szavalni. Micsoda isteni hangszekrény volt a szájürege, és micsoda termékenyítő lázak, micsoda hangrobbanások, micsoda tűzjátékok röppentek ki belőle. Hosszú idő múltán minden hangsúlya, szemrebbenése, taglejtése el nem törülhető emlékként él bennem. Ma is hallom a hangja andantéját és a zuhatagos szavai prestissimóját. Ahogy Goethe egyik versét fölépítette és megalkotta, örökkévalót adott. Ő pedig nem áll egyedül. Elődjei és utódjai vannak. Goethe és Schiller verseinek nemcsak zeneszerzői akadtak, de színészei is, akik a hangjukkal keltették életre, végérvényesen, a szó Schumannjai és Schubertjei, akik a maguk lelkéből szereztek hozzá egyenértékű muzsikát. Ha megindítom az etofonomat, a szobám csöndjében hallhatom Moissi andalító, holdfényes hangját. Blümner az expresszionista színészet eszközeivel nyúl a költeményekhez. Minden évtized, minden német nemzedék új színészt küld a költők elé. Hasonlóan van ez a franciáknál, angoloknál és olaszoknál is.

Pironkodva gondolom el, mivel dicsekedhet a magyar szavalóművészet. Se Petőfinek, se Aranynak nincs külön művésze. Még meg se kísérelték komolyan szavalni a verseiket, amint méltó lenne hozzájuk. Holott nemzedékeknek kellett volna versenyre kelni, hogy megszeressék Arany balladáit, és egy sajátos előadóstílust teremtsenek hozzájuk, úgy, hogy a legismeretlenebb is átmenjen a vérünkbe, a szózenével és az előadásművészettel együtt. Ezzel azonban nem törődtek.

Mi ennek az oka?

Volt egy szavalóstílusunk, melyet tűzzel-vassal elpusztítottunk. A regényes színfalhasogatás idején származott hozzánk a bécsi Burgtheaterből, és minden változtatás nélkül átvettük, anélkül hogy megkíséreltük volna magunkhoz hasonítani és tartalommal megtölteni. Az előadó színészkedett. Megjátszotta a verset, kilépve abból a szigorúan zárt keretből, melyet minden szavalat megkövetel. Ha tigrisről szavalt, tigris volt, és ha gyöngyvirágról, úgy csilingelt, mint a gyöngyvirág kelyhe. Szerencsére az álpátosz megsemmisült, de vele megsemmisült a szavalóművészet lelke, a pátosz is. Ami a romanticizmust követte, a realizmus és a naturalizmus, egyetlenegy alkotó jelszót se tudott helyette adni, csak azt a tanácsot, hogy mindent természetesen mondjunk ki, és a verseket is természetesen szavaljuk, úgy, mintha például beszélgetnénk a villamosban. Ez a modernnek csúfolt ósdi stílus aztán végképp lejáratott minden szavalatot, eleve magában hordta a halálát. A költeményeket nem lehet természetesen elmondani. Minden költemény természetfölötti. Nem is termett itt azóta semmi. A szavak boldog őrülete, az indulatos szavalás, a tömegeket mozgató és összefogó óriási lendület pedig száműzve volt erről a földről. Ezért lenne szükség ma a múlt csalódásait fölfedni a színészeinknek és velük együtt kutatni egy magyar szavalóstílust, melyben erő és lendület van, egy nagyszerű, alkotó színművészetet, mellyel még mindig adósak vagyunk.

Mindenekelőtt földhöz kell vágnunk az okosságunkat, mely minden alkotást megbénít. Ennek a városnak tragikuma az, hogy olyan nagyon okos. A Goncourt testvérek 1860-ban egy nürnbergi temetőben jártak, és egy gyógyszerész vagy műszerész síremlékén észrevettek két bronzból kiformált klistért, mely az elhunyt foglalkozását jelképezte. Naplójukban ezt írták: "A két klistér bizonyítja, mennyire érzéketlen ez a nép az öngúny iránt, és mennyire nincs nevetséges dolog Németországban." Boldogtalan nép. Párizsban és Budapesten csakugyan egy napig se állhatna a temetőben ilyen emlékmű. Elsöpörné a város kacaja. Csakhogy a franciák gúnyosak, de gyermetegek is. Budapest azonban gúnyos és nem gyermeteg.

Higgyék el, hogy ebbe a nagy okosságba el is lehet pusztulni.

Színházi Élet, 1920. április 11.

Jánoska most hatéves. Ilyentájt minden évben meglátogattam őt. Annak előtte ezen az estén izgatott örömmel várta az angyalt, ki a havas bokrok közt beröpült a szobába, és letett az asztalra egy kis vonatot, hajót, mackót, mely igazán tudott morogni, oroszlánt, mely vicsorította fogát és bőgött, mikor meghúzták a láncát. Régi, kedves ünnepek, mikor még a kandallóban rózsaszínű parázs égett, és a fehérrel terített asztalon piros és sárga bor között torták állottak.

Minden karácsonynak megvolt a maga meglepetése. Az ideinek is. Egy héttel ezelőtt félrehívták szülei, megsimogatták homlokát, és ezt mondták:

- Nézd, fiacskám, te már nagy vagy. Neked nem kell játék. Cipő kellene, mert ami van, az lyukas, kesztyű kellene, hogy ne fázzon a kis kezed, mikor reggel iskolába mégysz. Szegény apának és anyának azonban nincsen pénze. Ugye, nem sírsz, hogyha karácsonyra eladjuk a játékaidat, a sínen járó kisvonatot, a hajót, mackót meg az oroszlánt? Hiszen úgyse játszol már velök.

Jánoska nagyon jó fiú, szót se szólt, kikereste ládikájából a vonatot, a hajót, mackót meg az oroszlánt, odaadta szüleinek, akik elvitték a játékosboltba. Most a régi, kopottas, de békebeli gyártmányú játékért jó pénzt fizetnek a kereskedők, mert vevő bőven akad rájuk.

A játékokat kitették a kirakatba, föléjük cédulát biggyesztettek, ezzel a felírással: Eladó.

Mellettük más játékok voltak, szintén régiek, szintén valamilyen szegény gyermek játékai, melyekhez régi örömök önkívülete tapadt. Néha, mikor elmentek a játékosbolt mellett, Jánoska megállt előttük, hosszan nézegette.

Egy napon nem látta többé játékait. Üres volt a kirakat, valamilyen szülő megvette őket, a fiának, kinek nem kell meleg cipő és meleg kesztyű. Ekkor úgy érezte, hogy meglopták. Zavartan énekelni kezdett, és énekelt hazáig, hogy ne hallja gondolatait.

Ma reggel elmentem hozzá. Új cipője és új kesztyűje volt, de szomorúan gubbasztott egy széken, a hideg szobában.

- Mit hoz az angyal?

- Ezt hozta - és mutatta új cipőjét meg az új kesztyűjét, nagyon csüggedten.

Emlékszem erre az érzésre, a gyermekkoromból, én is szívemből utáltam a hasznos holmikat és a tápláló eledeleket: a jó meleg téli kelmék helyett cifra rongyokat kívántam és az egészséges főzelékek helyett színes lekvárt, mellyel legalább egy hétre el lehet rontani gyomromat.

Bementem vele szobájába, mely kopár volt és örömtelen, így karácsony előtt is. Ő maga hasonlított egy józan magánhivatalnokhoz, aki már nem vár semmit. Észrevettem, hogy üres a játékosládája.

- Hát a játékaid hol vannak?

- Elvitték.

- Ki?

- Az angyal - suttogta Jánoska titokzatosan, és rám nézett, egyszerűen.

Én pedig az udvari lakás ablakán kitekintettem a felleges égboltra, és ott láttam az angyalt: a szegénység bús angyalát, aki az idén elviszi a szegény gyermekek játékait a gazdag gyermekekhez.

- Kérek egy pohár vizet - mondom a cselédnek, akit becsöngettem.

A cseléd - kis pesztonka, tizenöt éves, de olyan, mintha csak kilenc lenne - megáll az ajtóban, borzas fejjel, felém emeli nyiszlett, csúnya arcocskáját, végigfut ideghálózatán a parancs, aztán, hogy lassan öntudatra kél koponyájában, kimegy. Hallom, amint csukja az ajtókat, és a konyhában, a pohárszéken kotorász. Valami kis dalt dünnyög, melyet állandóan hallok, de eddig nem sikerült kihámoznom se szövegét, se dallamát.

Figyelek őrá, kinek parancsoltam. Egyszerre aztán nagy világosságban látom magamat is, amint az íróasztalnál ülök és várok a pohár vízre. Álmatlan éjszaka, ideges kimerültség után megtörténik, hogy a szokottnál élesebben, erősebben hallom tulajdon hangomat, látom mozdulataimat, akár a tükörben, s mintegy meglepődve ocsúdom arra, hogy a földön vagyok, és elmosolygom a furcsaságon, hogy én is szereplek az élet című színjátékban. Most is ilyen pillanatom van. Miért nem tudok tovább dolgozni? Mert előbb láttam a cseléd fejét, és eszembe jutott, hogy jött faluról, hogy félt eleinte ebben az idegen városban, hogy bámult szobánk minden tárgyára, a tükrökre és rézkilincsekre. Karácsonyra kapott tőlünk egy babát. Észrevettem, hogy a cselédszobában néha babusgatja, és beszélget vele, mint egy kis parasztanya. Még játszania kellene. Kisfiam fejéről sokszor leveszi a papírcsákót, a magáéba teszi, és nem adja vissza, míg nem sír. Egy alkalommal meg kora reggel takarított, le-leült egy bőrzsöllyébe, mint aki tilosat tesz, leste a kulcslyukon, nézik-e, aztán, mikor betoppantam, készakarva hirtelen és zajosan, felugrott, és elpirult a füle tövéig.

Jaj, ha tudnátok ti, kik kényelmesen elskatulyázzátok az embereket osztályokba, s ti is, kik még csak nem is skatulyáztok, sohase gondolkoztok, csak éltek, gőgösen vagy dölyfösen, mit szenved a nap minden órájában az, aki nem tud cédulát ragasztani az emberek homlokára, hanem egyszerűen embereknek tekinti őket. Boldog az, aki nem néz arcukba. De én folyton nézem és látom őket, rettentő fényben, a könyvtárszolgát, kitől könyveket kérek, a villamoskalauzt, aki jegyet szakít, a tyúkszemvágót, aki a gőzfürdőben megadóan görnyed a lábamra, a pincért, aki türelmesen gyalogol a kávéház kis porondján, a sápadt és halk kenyereslányt, ki egy elhagyott vendéglőben hordozza a nehéz tálcát, s olyan zajtalanul és szerényen teszi elém, mintha bocsánatot kérne, és a cselédet is, aki egy pohár vizet hoz. Számomra nincs elintézve a kérdés azzal, hogy a cselédet háztartási alkalmazottnak nevezem.

Mindenesetre jobb lett volna, ha magam hozom azt a pohár vizet. Így nagyon is sokba kerül. Természetellenesnek tartom, hogy kiszolgáljanak. Őseim, nagyapám és apám még pattogva tudtak parancsolni, nem érezték ezt, s lehet, hogy fiam és unokám sem érzi már. Én azonban állandóan érzem, úgy, hogy sokszor aludni se tudok tőle. Világos pillanataimban lelkemhez ölelem egy szegény embertestvéremet, s ebben az érzésben vagy akár érzelgésben több irgalom és részvét van, mint a világ összes tudálékos könyveiben. De tudom, hogy a kérdésnek - a nagy pörnek - nincs megoldása és orvossága, csak az a mélység, bibliai pesszimizmus, hogy mindnyájan siralomvölgyben vagyunk, és aszerint kell cselekednünk, annak is, aki vizet kér, és annak is, aki vizet hoz. A siralomvölgyet kicsinosíthatják, föl is parcellázhatják, de azért csak siralomvölgy marad. Ezt az igazságot homályosították el utóbb az ostoba gazdagok, kik arannyal áttört brokátjukkal páválkodnak, és ma is rabszolgákat akarnának tartani, de az ostoba szegények is, kik nemesi címert csinálnak abból, hogy nincs nemesi címerük, és tüntetnek arisztokratikus rongyaikkal.

Nekem, ki közöttük vagyok, mint az igazság és élet, s lélekben egyikőjükhöz sem tartozom, tudom, sokszor, nagyon sokszor lesznek még ilyen keserű perceim. Fáj, hogy a kis cseléd ott a konyhában most talán úr-nak gondol, és ezzel vétkezik ellenem. Aminthogy én is vétkeznék ellene, hogyha cselédnek gondolnám. Mert néha ő az úr, és én vagyok a cseléd. Most például, mikor kétségeimmel viaskodom, és helyette is átgondolom közös életünk nyomorúságát és torz gyarlóságát, s szenvedek, mint ő talán sohasem, cselédje vagyok neki és minden embernek, és éjszaka, mikor gyötrődve az üres papírlap fölé hajlok, a végtelen vágyával, én vagyok Isten legalázatosabb szolgája. A kis cseléd azonban erről semmit sem tud. Az a pohár víz mindenesetre ihatatlanná vált, mielőtt behozta volna, és én majd mérgezett kortyokat nyelek, melyek égetik gégémet, mint a lúgkő. Közénk csempészték a mérget. Ma gondolat és tett közt borzalmas szakadékok vannak. Szájamhoz sem emelhetem a poharat, máris elmúlt szomjúságom. Abban a pohár vízben pedig benne látom az Óceánt, minden keserűségével és viharával.

Egyszerre nyílik az ajtó. Belép a pesztonka a tálcával, melyre hosszú terítőt borított, úgy, hogy az furcsán lefityeg, majdnem a földig. Lassan mozog, összeszorítja a száját, arra vigyáz, hogy le ne ejtse a tálcát. Nem tekint rám. Fogalma sincs, mi mehetett végbe bennem, míg vizet kértem tőle. Elém rakja a poharat az íróasztalra, s úgy látom, boldog, nagyon meg van elégedve munkájával.

- Tessék, itt a víz - mondja, és kimegy az ajtón.