Pillanatkép az országról

Munkanélküli

Történelmet írunk

Everybody

Mindennapi kenyerünk, a sajtó

A kalap

Új március

Kossuth-tér, 1995. október 4.

Változnak az idők

A Keletinél is keletebbre

Vándor-ének

Közép-Európa

Szarajevó

Bosznia

Menekülők a XX. században

Egy lebontott templom a főtéren

Légiveszély 1994. Erdély

Betiltják a Himnuszt

Erdélyi asszonyok...

Szembenézve a világgal,
mezítlábas álmaimmal,
egy pillanatra megpihentem,
mindent, mi volt, számbavettem.
A gyerekkor édenkertjét,
felnőttkorom vas-keresztjét,
hegynek hajtott karikákat,
árkot-bokrot nem kímélve,
aratni kész vágyaimat
szúrós tarlóra ítélve.
Küzdeni kész nappalaim
gyilkos éjszakáját,
minden tétova mozdulat
érdek-szülte hazugságát.
Mások-adta gyöngédséget
szívembe ha beültettem,
simogatni kész kezemből
madaraim nem etettem.
Viharvert páncélom
most szögre akasztom,
meztelen valómmal
magamat megcsalom,
kinyílott egekbe lelkem felhajítom.

A séta hossza
a szomorúság fele,
s az út végén
a bánat másik fele vár.

Múlt-darabkák véres kampókon,
az Idő gyomrából kihasítva,
emlék-cafatok, élmény-foszlányok
macskáknak odavetve.
Minden, ami volt,
idejut végül,
mikor az emlékek mögül
a világ díszleteit kihúzzák,
s csak az öregek agya kuporgatná
a megélt perceket.
Utódok közömbös bárdja alatt,
szilánkká törve a tőkén
itt vérzik el minden,
mert meghallgatásra fül nem akad -
s jajgató emlék-borjakat,
álom-paripákból lett szomorú lovakat,
viszik a vágóhídra, viszik.

Éjszakád kígyót bűvöl
és madarat röptet -
nappalod a kígyót eltapossa
s madarad szívébe golyót ültet.

Reggel az ember felépíti a személyt,
akit estig vállalnia kell,
álmait agyából kimossa,
didergő testére divatot húz,
előveszi közhelyeit,
hogy semmi ne érje váratlanul,
önmagát otthon hagyja -
azután elindul,
felszáll egy villamosra
és nem érkezik meg sehova.

Valaki ment az úton. Gyanútlan volt, mint a gyermekek és a nagyon öregek. Az árnyakat átlépte s még a cipője sem vérzett. Toronyiránt ment és elszántan. Nem hitt a csodákban és nem voltak céljai. Már a vizen járt, amikor valaki utána kiáltott. Nem hallotta, csak ment előre a vizek hátán. A vakok biztonságával, a némák konokságával.

Valahol messze feltűnt a végzet: a véletlenek zűrzavarából jött és feléje tartott. Amikor találkoztak, arcukat félrefordították. Az egyik ezt mondta: beteljesülés, a másik meg ezt: belenyugvás. Nem volt harc, így a hullámoknak nem volt mit elsimítaniok. Nagyot csobbanva körülölelték a helyet, ahol valaki talán küzdhetett volna.

A csúcsot kitört lábak jelzik,
minden mosolynak ára van,
s a világot, ha végül tenyeredbe vetted,
nem tudhatod:
felröppenő madár
vagy bomba-e?

Emlékek malma, életem,
őröld, őröld a szörnyű éveket,
mert élni sem velük, sem nélkülük
nem lehet.
Forgasd köveid között
a háború szabdalta gyermekkort,
a menekülést és Buda ostromát,
az ország vesztét és egy otthonét,
a börtönfalat apám körül
s a megalázottság korszakát -
őröld fel a Morbus Hungaricust,
fiatalságom megrablóját,
kínját az elnémított szavaknak
s a forradalom gyönyörű álmát -
aztán a keserű ébredést,
megalkuvások útvesztőit,
az "ahogy lehet" harcait,
soha be nem vallható szerelmek kínját,
elvesztve az egyetlen igazit -
morzsold fel köveid között
a reménység hajnalát az ország felett,
aztán a vért Marosvásárhely főterén
s az őrült kötélhúzást az itthoni tereken -
őröld fel bennem szeretteim halálát,
arcukba ne kelljen örökké néznem,
őrlésed zúgásától ne halljam
mikor csikorgó fékek alatt feküdtem -
és az utolsót,
vért a véremből,
a hideg zuhanást a konyha kövén -
őröld malom, őröld az éveket,
Uramisten, mi jöhet még?

Fejeden az álmatlanság abroncsa,
szíveden egy kassza-fúrás nyomai,
kifosztottak az érzelmeidből s
már hasztalan rendőrért kiáltani.

Egy Márton-napi hajnalon
micsoda őszbe löktél ki anyám,
nem gondoltál a csupasz fákra,
a szürke esőre csecsemőd szemén,
bőröm alá búvó nyirkos hidegre
s vacogó álmokra fagyos holnapok ölén?
Eszedbe miért nem jutott
a napokat rövidre faló december,
a sáros patkó-nyomok az ablak alatt
s a pocsolyába tiport hóember,
a falevelek halála az úton
és a könyörtelenül leszálló tél?...
Miért nem tavaszba szültél anyám,
esélyt miért nem adtál nekem
felnőni nyárba szédült percek során,
meleg esőkbe fürösztve arcomat -
napfény csókolta volna testemet
s csukott szemhéjjam mögé
égővörös karikákban
a tüzeket te loptad volna be.

Páncélba bújt életem
úgy lopom át szemek kereszttüzében,
mint csata után tépett lobogót.
Időtlenné faragott arccal
kerülöm a megszólító álmot,
s könnyű nemet mondva nehéz igenekre,
maradék önmagammal hálok.
Nappal futok és teszem a dolgom,
enni adok annak, aki kér,
betűket viszek az időnek
s nem kérdem, az idő meddig él.
Védekezve mindhalálig
magamat már megmentve hiszem,
de áttörve éjszakámat
zenék halk szava ébred,
dallam lopódzik a páncél alá,
sírni tanít,
s a hangok legyőznek.

Kék víz, zöld hínár,
álmatlan szemgolyó,
szövegek hídján megyek,
hínáros víz felett,
éber éjszakán.
Hideg verítékkel
átvert homlokom
párnák után sóhajt,
tik-tak szabdalja szét
az idő folyamát.
Még egy tétova mozdulat,
szavak korlátját
elengedi a kéz,
s gazdátlan tutajként
a kötelékéből szabadult tudat
elúszik a vizek árján.

Elmentem hazulról világot látni -
és magamba süppedve otthon maradtam.
Felhőkön repülve tornyokat becéztem -
és szobám négy fala köröttem körbe forgott.
Hegyekkel viselős kedvem csúcsokat teremtett
és mély pincémben bogarakat tapostam el.
Cigánykerekeket hányva
emberek mosolyát fogadtam -
és a kemény falba fúróm feje beletörött.
Száguldás voltam óriás plakátokon -
és bénult tagokkal szögeken hevertem.
Minden kalitka ajtaját kinyitottam
és az eget szárnycsapások felhőzték -
naptalan szobában ódon szekrények mélyén
elveszett önmagam kerestem.

Amíg várnak reád,
nem lehetsz szabad,
a várakozások virága vagy.
Mellére tűz az egyik
és harcba indul,
pohárba téve másik
otthonával ejt rabul.
Amíg várnak reád,
ezer alku béklyóz,
Ígéretek és szerepek
álorcáját lázadva viseled,
s mélyen elrejtve önmagad,
várakozások tárgya vagy.
Várt szabadulásod magánnyal fizeted
amire vágytál,
még elérheted:
senkinek nem kellő,
útfélre eső,
cipő-rugdosta
kavics-létedet.

Már mások helyett is kell élnem,
kuporgatva a perceket,
apám s anyám szemével néznem
ami még megmaradt
e földi végeken,
vigyázva, hogy legyen időm
felépítni, mit ők abbahagytak,
megérteni az érthetetlent
s kimondani a mondhatatlant -
rakni gúlát felejtésnek,
pillangómat kőbe zárni,
halálnak fittyet hányva
szakadékból muzsikálni,
hazudva nappalt éjszakából,
őzek futását mérni,
derengő hajnalokon
égi kocsmákba betérni,
ágak reccsenéséből
palotát emelni,
apám s anyám álmaival
a palotát berendezni,
rég elveszett lábnyomukat
ujjongva megtalálni,
s testi-lelki romjaikból
alkotva egy jobb világot,
tört szemükbe belerakni,
ami az életükből hiányzott.

Talán már megírtalak téged,
amikor a vízről énekeltem
s álmodtam éltető forrásról;
mikor felhők között járva
a napot kerestem
s végre kiléptem a fénybe;
amikor a füvek jajszavát
kimondtam helyettük,
míg kasza elé
szédülve hulltak;
mikor szavaim repkénye
sírköved befonta
s megmaradt fillérem
koldusnak adtam -
dalomba fonni lényedet
akkor jött el a pillanat.

Megváltóm voltál,
ki meghalt bűneimért -
de harmadnapra feltámadni elfeledtél
s most nem tudom, ki bocsát meg nekem?

Emléket temetve, rohanva éltünk,
siess, siess! - hallom a hangod
a csók idején.
Most sírodba botlik a vágy,
ráérsz meghallgatni engem
s el nem mondott szavak
gyűrűznek lassan,
végtelen vizeken,
mindig csak feléd.

Ilyen ködbefúlt este volt az is,
mozi után az autóbusz
tapogatódzva vitt haza.
Ezen a sarkon tűntél el, hogy másnap
holtan lássalak viszont -
én nem értem, miért virágzik randevút
még mindig ez az utcasarok?

- Mit akarsz kifejezni?
- A bizonytalanságot.
- Az életeddel vagy a szavaiddal?
- Most már csak szavakkal.
- Van róla gondolatod?
- Csak képzeteim vannak. Sötét hegyeket látok és parttalan tengert.
- Utakat látsz-e még?
- Már elfogytak. Csak levegő van, az is egyre kevesebb.
- Mozdulni tudsz-e?
- Megpróbálhatom.
- Az akaratra gondolj! Az már a bizonyosság fele.
- Az akaratom magára maradt.
- Ne add fel! Kell lenni még egy pillanatnak, ami megállítható.
- Késő. Minden mozog, csak én vagyok mozdulatlan.
- Engem látsz-e még?
- Bezártalak a szemembe.
- Maradsz-e akkor is, ha elhagysz?
- Igen. Mindörökre.

Miből volt az a pillantás,
amely összetört éveken át
még ma is szívemig hatol,
mi őrizte meg a mosolyod,
amelyben most is
elrejtőzhetem a világ elől -
mi adta az erőt,
hogy nem gondolva rád
veled lehettem mégis,
göröngyök hullását,
sejtek robbanását
az idő örvényére bízva -
semmibe fogódzva,
valamit még vártam,
omló falakra lehelve
virágokat láttam?...

Csak nekem vált istenné a tested,
mit úgy szívtam magamba,
mint ama tizenkettő
az utolsó előtti napnak alkonyán;
csak értem villant kezedben a penge,
véredet ittam,
véremet ittad -
most hogyan, merre tovább,
itt nincs más út, csak a Golgotára,
vagy a poklokra szállni alá -
ki úgy hitt benned, mint én,
joga csak annak van
"feszítsd meg"-et kiáltani,
tekintetemmel odaszegezlek,
s a feledés örök keresztjéről
nem szállsz le soha -
istenem,
uram,
én nem tudok megbocsátani.

Hány kilométert hagytam
magam mögött,
hogy végre elérjek hozzád,
agyam áramkörébe
hányszor kapcsoltalak,
hogy remény gyúljon a rozsdás huzalon
s ne a sötétség gubanca
fosszon meg arcod lobogásától -
évek csikorgó kerekét
hányszor forgattam vissza,
hogy harcaimból úgy léphessek eléd,
mint akin nem fogott az idő -
élő húsomba szeget verve
boltoztam be a köztünk lévő távolt
s hídján hányszor indultam
hasztalan feléd -
hányszor hallottam dobpergését
álmokat kivégző hideg hajnaloknak
s álltam kifosztva
emlékek bitófája alatt -
hányszor keltem fel újra és újra,
a gyökerek szívósságával
feszítve utat a fénybe,
visszhangtalan csenddel nem törődve,
konok futással mindig csak feléd -
nem véve számba még azt sem,
hogy te talán már
nem állsz az útnak végén.

Ne sajnálj, ne írj,
az utat már kikövezi a halál,
karnyújtásnyira a tenger
s a napkorong fölötte megáll.

Ahogy két kavics kommunikál
homokos hajlaton hálva,
valamikor valakim voltál,
belesimulva bensőm erdejébe.
Most málló múltat idézve
jöttöd reményében rettegem
dobogó lépteid üzenetét:
világtalan vermeimből
várják még visszhangjukat
mélybe dobott szavaid.

Csörgőkígyókkal álmodom,
a dzsungel szaga betör a falon,
folyondár ölelés bénít,
tigris alszik vállamon.

Az a perc milyen lesz?...
Talán patak vize,
ujjaink között szétfolyó,
talán sarkcsillag fénye,
utunkra hajoló,
talán a fejsze éle,
mely szívünkig hatol,
talán a virág kelyhe,
mely harmatban fuldokol -
tíz lakatlan év után
szemed majd szemembe költözik,
álmokból formált alakod
valóság ízével megtelik,
az a perc lesz az élet,
annyi legyilkolt perc után,
az a perc talán a halál lesz,
győztes halál,
elvesztegetett évek után.