Bagoly

Hová te is illy késő éjtszaka, mikor néktek aludni kellene? Micsoda rettegéssel vonultak a több társaid amott a zsombok tövére?

Kócsag

Ártatlan nemünknek végső púsztúlása elhagyatja vélünk e valaha kedves tavakat. - Sok kócsagot láttál-é ott öszvecsoportozva?

Bagoly

Sokat, amennyit még soha sem láttam vén létemre. A ti nemetek szaporább, mintsem egy két gaz köztt elférhessen.

Kócsag

Most láthatnád hát ezt a kócsagok szapora nemét, amint mondod, egy alfőldi guba hellyén megférhetve.

Bagoly

De hogyhogy lehet az? talán sok rossz doktor s bába van köztetek, vagy a hét esztendős háborúba voltt szűkség hullatott el benneteket?

Kócsag

Egyik sem. Egyedül való bajunk a mostani Magyar Világ.

Bagoly

Hu, hu! Majd el is huhogám magamat.

Kócsag

Te nem tudsz ezekben semmit is, mivel aluszol, azért nevetsz az én beszédemre. - Nem verte ki szemedből azt a mély álmot a puskáknak ropogása, amelly egész hajnalokon s estvéken nyughatatlankodtatta ezen rétek csendességét? Úr nem úr, vadász, kukta, fellajtár, íródeák, vetkeztető, agár, vizsla, etcetera mind, mind aki vagy úr vagy úri, hétről hétre itt tanyázott a nádasban, s ki nem mertünk nézni, oly kedves volt életünk.

Bagoly

Hohó! igazán a sneffeket lövöldözik, s ti féltek. Lám pedig nékem csak inkább kellett vala tartanom, akkor is békével aludtam az odvas körtvélyfába, mely azon akol háta megett van.

Kócsag

De, Öreg, nem a húsunkért űldöznek minket, hanem azért az egy-két szál tollért, amellyet kárunkra adott a vélünk mostohán jól tenni kívánó természet.

Bagoly

Igen, mert a pávának vagy nékem nem szebb s tarkább tollunk van. - Mondd meg tehát, mi az oka, hogy most illy néktekdühödve vadásznak benneteket, ami máskor nem történt?

Kócsag

Hogy tudhatnám én azt eléggé, aki a réttől soha nem is távozom? Egy kócsagtársunk elevenen elfogattatván, látta, miként fűztek belőle nyalka bokrétákat, millyen dagállyal...

- - - - - - - - - - - -

A BAGOLY ÉS A KÓCSAG
[Dialogus az 1790dik Esztendőre]

Bagoly

Hová te is illy késő éjtszaka, mikor néktek alunni kellene? Micsoda kétségbeesett rettegéssel vonúltak a te több társaid amott a csoportos nádak közé, a zsombokok tövére?

Kócsag

Ártatlan nemünknek végső pusztúlása elhagyatja vélünk a valaha kedves tavakat. Sok kócsagot láttál-é ottan egybe gyülekezve a zsombokok mellett?

Bagoly

Sokat, amennyit még soha nem láttam, vén létemre.

Kócsag

De gondolnád-e, hogy mindazok a kócsagok ott vagynak, valamellyeket Békés, Bihar és Heves határi tartottak a Körös és Berettyó fakadékiban?

Bagoly

Álmomba sem. A ti nemetek szaporább, mintsem egy-két zsombokos gaz közt elférhessen.

Kócsag

Most láthattad tehát a kócsagoknak azt a szapora nemét, amint te mondod, egy rakáson egy alföldi guba helyén megférhetve.

Bagoly

De hogy lehet hát az meg? Talám sok rossz doktor s bába van köztetek? vagy a háborúba vólt szűkség húllatott el benneteket?

Kócsag

Nem találtad el, jó öreg. Egyik sem okozta. Egyedűl való bajunk a mostani Magyar Világ.

Bagoly

Hö, hö, hö! Majd el is röhögém magamat.

Kócsag

Valóságot beszéllek, véled játszani se kedvem, se üdőm nincs. A József halála, a magyaroknak hazafiúsága a kócsagoknak halál.

Bagoly

Hu, hu, hu! Mit kell még vénségemre hallanom. Hu, hu, hu!

Kócsag

Te talám a mostani magyar világba semmit sem tudsz, minthogy egész nap csak alszol, s azért nevetsz az én beszédemre. Nem verte ki szemedből azt a mély álmat a puskák ropogása, melly egész hajnalokon s estvéken nyúghatatlankodtatta körűlbelől ezen rétek csendességét. Úr, nem úr, nemes, nemtelen, vadász, kulcsár, kasznár, gazda, ispán, számtartó, tiszttartó, lokáj, szakács, kukta, fellajtár, íródeák, patvarista, kancellista, koncipista, instruktor, hofmester, frizőr, öltöztető, vetkeztető, agár, vizsla, kopó, mind aki csak vagy úr, vagy úri, hétről hétre itt tanyázott a nádasba. Ki nem mertünk a mocsár közzűl jönni, olly kedves vólt életünk. -

Bagoly

Bohók! Tán azt gondoltátok bizony, hogy az úri asztalnál kedves vendégek vagytok, főve vagy sűlve? Hahó, ordas, a kutyából nem lesz szalonna! Igazán a sneffeket lövöldözik, s ti féltek. Lám, pedig nekem csak jobban lehetett vólna tartani, akkor is bátran szúnyókáltam annak a görbe vadkörtvélyfának óldalába, amellyik ott van, ni a nótárius akla megett.

Kócsag

De, öreg, nem a húsunkért üldöznek minket, mint a sneffeket, hanem egyedűl azért az egy-két szál tollért, amellyet kárunkra adott a mostohán jól tenni kívánó természet...

Bagoly

Igen! - Mert a pávának vagy nékem nem szebb, tarkább s figurásabb tollunk van, mégis sem a pávát, sem engemet nem bántott érte az ördögök szépanyja is.

Kócsag

De valami nem-tudom-mi különös jóval kell bírni ennek a mi tollunknak, mellyet mi ártatlanúl, minden büszkeség nélkűl viselünk, a több madártársaink között. Ők pedig kevélységre és haszontalan fitogtatásra hordozzák kalpagjokon, amint egy kócsag beszéllette tegnapi gyűlésünkben, aki elevenen elfogattatván, látta, miként fűznek belőle nyalka bokrétákat, millyen dagállyal lóggott sok üres főkön, éppen mint az éretlen tököcskén az ő elszáradott, de még le nem hullott virágszála, s az volt a legderekabb ember, akinek leghosszabb s legvastagabb bokrétája volt.

Bagoly

Per consequens nagyon sokan el kellett vesznetek e nagy úri fávor miatt.

Kócsag

Hullottak szerteszéjjel a legszebb kócsagok, nem volt sem időre, sem nemre, se termetre semmi tekintet, a legelső repűlésre mindenfelől omlottak a golyóbisok; a vigyázatlan kócsagra egész nemes família is reá lőtt, s ő halva szállott le a nedves gyepre, mellyet vérivel pirosított; kit nyugtató fészkén kaptak még szerelmes párjával, s míg egymástól búcsúzni készűltek, kegyetlenűl tekerték ki nyakokból a halálos nyögést; kit hazatértekben lőttek szíven, párája fenn maradt a levegőben, a mag leesett magával a főldre, mellyet még bokrétátlan kicsinyeinek hozott messzünnen a szántóföldről, melly túl fekszik a nádasokon, mindenfelé hevertek a széjjelszórt tollak, a megaludt vérikrák, a feldúlt fészkek, a fejetlen nyakak, az éhhel eldöglött kicsinyek, mezítelenen, megmerevedve a fészkeken kívűl, irtózva néztem ki szomorú fészkemből a környékre, s mikor láttam, mint hempelygeti a dúlás szomorú jeleit a felgázolt mocsár; mikor láttam a nádak véres szálait; mikor a puskaroppanás, a döglő nyögés, a megütött főld és a kegyetlen örvendő vívátozás megcsapták füleimet, rettentő hökkenéssel ugrottam vissza belé.

Bagoly

Süvöltető irtózást lázzaszt bennem mély ínségetek, almányi könnyeket hempelygettetsz ki elmeredt szemeimből. De meg tudnád-e mondani belsőbb okát annak, hogy most így nektek-dühödve vadásznak benneteket, ami máskor nem esett?

Kócsag

Mi módon tudhatnám én, aki a réttől nem is távozok; hanem amint vettem észre hallásból, gyaníthatom belőlle a dolognak hogy létét. Elmondom, mi történt ezelőtt harmadnappal. - Csendes nyári estve volt, egy a legszebbek közzűl. Apolgató nyúgodalom űlt Ványának környékén, szelíd hallgatás a tóban és a tó felett. Csak néha rezzentette azt meg a vadkacsák bukkanása, mellyek a sás közt játszottak, vagy az estveli szellők cicája, mellytől sziszergettek a hajlékony nádszálak és ibolyák; árnyékok pedig ingott a tónak szikrádzó márványján és a zsombokok óldalain, a szelíd hóld halavány világánál, melly lekukucsált a sás ritkáján. A harmatos porcsinba sétálgatott magánosan egy ifjú ember, és az áldott szegénységgel dúdolgatott a tó szélén. Éltem mindjárt a gyanúperrel, s gondoltam magamba: ez is kócsagsinter. Illyen céllal egy rakás liliom mellé vontam magamat, s onnan sandaltam, miféle szerzet dúdolja azt a szép vespertinumot. Hát látok egy vékony nadrágos, fehér hacukás, tarka kabátos suhancot, háromszegű kalap a fejébe, a kezében pugilláris, puska a vállán. Mindjárt eszembe jutott, amit ifjontan egy oskola udvarán a por közt tengvén hallottam, hogy: "Si manus vacuas plenas tamen ceras." Éppen azon tűnődtem vala, hogy az következésképpen valami deákos és annálfogva nem bokrétázgató ember vólna, ha szinte puskát hord is a vállán, mert attól magát is inkább félni látom - éppen ezen gondolkozám vala, mondom, mikor így kezdett eleven búslakodással danolni: "Te! ki az én életemet, melly másokban szánakozást csinál, nékem magamnak boldoggá s úrivá teszed, édes nevendék Múzsám! szállj le a Parnassus kies hegyeiről velem kócsagokat lövöldözni, mert ma egy kócsagtollszál többet ér egy sonetnél. Add vissza Apollónak az ő parasztos lantját, és kérd helyébe az ő hibázhatatlan kézívét; lőjj vele a te tisztelődnek egy kócsagot, hogy azzal az ő fő hazafiai közzűl valamellyiknél becsűletet érdemeljen ma, mikor a kócsagbokréta kedvesebb az Aganippe partján termett babérkoszorúnál, melly hajdan hérós homlokok dísze volt, s a világ nagyjait bélyegezte el a halhatatlanságra. Vajha én, még a Helikon édes titkait tanúlgattam, a nyájas múzsák mennyei éneklését otromba számmal kirebegni szerencséltettem: addig az énreám és az én ínyemre finnyásan tekintő gazdag hazafia vadásszának lettem volna tanítványa, s egy tóbeli madár meglövésével most elnyerhetném azt az élesztő kegyelmet, mellyet most reménylenem sem lehet. Ti ártatlan lakosi a csendes Tónak! szelíd kócsagok! adjatok nékem önként a ti tollatokból egy-egy szálat. Ti szabadságkeresni úgysem mentek, hadd nyerjek én a ti önként való adományotok által valamelly gazdag hazámfiától annyit, amin egy kéthúrú lantocskát vehessek; nem leszek háládatlan erántatok: egy poéta sem szokott lenni háládatlan. Kijövök minden reggel még hajnalhasadtakor, és a ti réteteket zengedeztetni fogom Phillisnek, az én kedves Phillisemnek nevével. Ezt cselekszem mind akkor is, midőn a szálló nap e nyúlánk nádaknak felső bolyhokra tekintget. Adjátok meg nékem vér nélkűl, amit kérek; titeket halhatatlanokká foglak énekelni, és az én verseimet néktek dedikálom."

Így énekelgetett ő magában a porcsinba, a tó szélin. Édesdeden repesett az ő énekére minden rét. Kedves embere lehet ő az egeknek, mert alig ment ama keskeny róna mellé, melly a szigetbe vezet, s azonnal egy vadásztarisznyát talált a haraszton, rá volt kötve egy pár kócsag - egy pár gyönyörű kócsag -, mellyet a kegyetlen vadász talám szerelmes nyájaskodások közt gyilkolt meg. Ó, mint örűlt ennek láttára, hogy a más vétkével ő lehet ártatlanúl nyertes. Körülnézte újra meg újra a szerencsétleneket. Öröme rendkívül való lett volna, ha az érzékeny szánakozás nem mérséklette volna kirohanását.

"Ártatlanok! - így szólla mosolygó szánakozással. - Be gazdagon nőtt rajtatok a Magyar Patriotizmus. E két-három fehér szálak ragadják ki tehát az én kedves hazámat az ínség torkából? Ah, egyűgyű szálacskák! Ti adjátok-e meg az elsenyvedt Pannóniának az előbbi díszét? Tinálatok nélkűl nem lehet-e tehát sással fedett kunyhóinkból a közjóra kilépni, mint hajdan a mi megdicsőűlt eleink, kiknek szemrehányó porain mi, elfajult unokák, piros sarkú sárga csizmákkal tapodunk? Tibennetek állnak, gyermeki csecsebecsék! az én nemes nemzetemnek fénylő virtusai, mellyeket e kegyetlen századok is sérthetetlen eresztettek által az öszveesküdt ínségeken? Ám úgy legyen! Készítsétek el nekem azt a szerencsét, amellyet talám valamellyik szurtos kukta várt volna általatok az ő kevély ura előtt, s pedig veletek egy táskában egyebet is vesztett el."

Ekkor kinyitja a vadásztarisznyát, s íme, egy kulacs borocska egy darab sülttel s fehér cipóval vala benne. A poéta ugrott örömében, leűlt a porcsinba, kirakta véletlen szerencséjét a gyepre. A hóld vígasztalva mosolygott le az ő kulaccsára, s ő megelégedve nyúlt el a lágy pázsiton, danólgatván örömmel egész éjtszaka, míg a hajnal nedves súgárai bé nem kukucsáltak oldalra fordított üres kulaccsába.

Bagoly

Hát osztán mikor költ fel, mert én akkor már talám el is aludtam?

Kócsag

Azután nem tudom, nem is volt bizony nekem gondom rá. Ezt is azért beszéllem, mert ebből észrevettem, hogy a magyarok mostani magyarsága az ő tavaikba, a mi fejünkön terem.

Bagoly

Értem. - Hát engem, hallod-e, hogy tettek csúffá? A tarisznyájokra varrattak mint bolondot, pedig én soha afféle gyermekségekben éppen nem gyönyörködtem. Ez a meggyaláztatás nem férhet egy illyen nemes néphez, mint amillyennek én vagyok egyik vénje. A németek Pesten, Budán, Pozsonyban s Bécsben is rám pittyeztettek, selyp ajakokat, tubákkal abrakolt orraikat fintorgatták látásomra.

Kócsag

De sokakra is helyesen reáillett a bagoly címer, kik éjszaka szüntelen barangoltak a haza dicsőségére és a magyar nép méltóságára; nappal osztán hortyogtak, mint Árpád és Lehel, míg Thrézsi nem kérte a siklusokat, mellyeknek a vármegyééből kellett kitelni. De tovább veled nem beszélhetek, mert menni kell.

Bagoly

Hová a tatárba?

Kócsag

Boldogabb országba, hol az emberek nem olly buzgó hazafiak, hogy amiatt rakásra öljenek bennünket. Kedves rétek! Isten hozzátok! Nyugtassátok békével szerelmeseink elszáradott csontjait. Aludj szerencsével, édes bagolyom, eddig talám csak énreám várakoznak.

Bagoly

Menj! De ha mit én a setétbe látok, reménylem, boldogabb időket támaszt az új király és a leülepedett hazafiuság.

Kócsag

Adná a magyarok istene!

Pillangó

Repdess velem, kis méhecske! e kitarkázott szép réten egy fűszárról más fűszárra, egy virágról a másikra, mert az áldott tavasz elmúlik, a füvek meghalnak, és a virágok csak durva kórót hagynak magok után.

Méh

Víg a tavasz, víggá tesz mindent. Az ő elevenítő súgárai új életre támasztják fel az élő állatokat: s felserkentik a munkára. A szerelmes tavasz eljő napkeletről, csecsemő etéziák vonják kökörcsin hintaját, még távolról mosolyog a szomorú főldszínére, int a jégnek, és az felszedvén a vizekről, a patakokról durva láncait, elájúlva megroppan, mint a hideg kígyó a kolkisi ígéző ének hangjára a tövisek közt: rálehell a fagyra, és az viasszá válik, rátekínt a halmokra, s pillantása a vőlgyre lekergeti az omló havakat. Leszáll piros kocsijából, bársony palástját hosszan elteríti, egy közönséges csókot ád a fagyos Természetnek, lágy karjaival, forró kebelével édes ölelgetései között felmelengeti azt, szerelmet lehell beléje, és termékennyé teszi annak méhét. A nyálkás göröngy tojásából kifeslik a szép nárcis, és a szülő anyafából kibúvik a szopós barack, bársony pólákba fűzték őtet az apolgató zefirusok, s nektárral kenegették gyenge száját a mennyei harmatok. A nyájas szellők lágy karjain kiemelkedik a partoldalból a büszke liliom, leveti szűz homlokáról durva fátyolát, s maga pompájába áll ki karcsú szárán, mint a Jerusálem leányi közűl egy, aki szebb vólt minden társai felett és kedvesebb a Salamon ágyasházában; nyakon kapják a szerelmeskedő zefirek s ő nem győzi hellyel azoknak csókjait, lehajlik alattok a tó felé, meglátja a ráraggatott csókokat a tiszta vizekben, és elmosolyodik rajta.

Pillangó

Szép a tavasz, és talám csak ez a szép. Jer tehát, kis méhecske, járjuk fel a réteket, most mikor körűlöttünk minden élők mozgásba vagynak. Nézd az én tarka társaimat, a bokrok között mint játszanak. A fürge szücskék mint kergetik egymást a haraszton: egyik lebukkan a kórók közé, hogy társát megszedhesse: másik felpattan a pézsmaszárra, körűlnézi a vidéket, mint egy őr a Temesvár tornyain, egyet szisszent s a száraz kökényre rúgja magát. A fekete ptrücsök zőld kecskerágóra lopódik fel téli lyuka felett, tiszta harmattal megelégedvén csörgeti víg dalját a vidéken. Még a túnya csigabiga is tekergős héjjából kibúvik, felmász a pipacs tetejére, kimereszti a verőfényre mázgás szarvait, s a tavaszló mezőre hidegvérrel bámészkodik.

Méh

Ó, beh arany idő! Beh szép tavaszi nap ez: egy a legszebb tavaszi napok közül! Ó, be jó Valami az, aki ezt előhozza a kedvetlen tél után, akinek mi semmi cifra nevet nem adhattunk, de belső részeink név nélkűl is áldják őtet a mezőben és a kasban. Melly nagyon vétkezne őellene az a teremtés, aki e munkára termett becses órákat henyélésbe és lomha korhelkedésbe pazérolná el. Én véled tovább nem múlathatok, mert illy üres időtöltésemmel a Közönséget megcsalnám, mellynek minden tagjai a közhaszonra fáradoznak, hogy annak idejébe a közjóból éljenek. A henyélkedő heréké légyen ez a boldogtalan kedvre élés, mellynek szomorú vége szokott lenni.

Pillangó

Tréfaság valakinek a legszebb idejét fáradságos munkákba tőlteni el, s a legédesebb napokat törődések között vesztegetni. Míg a mi életünknek tavassza vidámon mosolyog körűlöttünk, éljünk annak kellemetességeivel, az öröm és örvendés között. Az én napjaim bú nélkűl folyjanak, és a gond fusson arról a pimpóról, amellyre én szállani kívánok.

Méh

De hát ugyan miként tudod a hosszú napnak únalmait kiélni, ha semmi nyomós foglalatosság nem von el annak észrevételétől, hogy az órák teldegelnek?

Pillangó

Járatlan vagy a szép Világba, és paraszt. Elbeszéllem az én gyönyörűségimnek édes folyamatját előtted, hogy esmérd meg, millyen a szép Élet, és a kedvet tőltő gyönyörködés. De te most is a virágport szeded, és olly durva vagy, hogy szavamra sem kívánsz figyelmezni.

Méh

A beszéd munka közben is megeshetik, és arra hallgatni nem olly különös foglalatosság, hogy azért kezünk, lábunk ne járhasson. Beszélld el, én örömest ráhallgatok itt, ahol a zanótok olly gazdagon termettek.

Pillangó

Halljad tehát. - Mihelyt a feljövő Nap még álmos súgáraival a napraforgóra pislog, és a zengő halmok és ligetek jó reggelt kívánnak őnéki: felkelek magam is puha ágyamból, és szememet kitörlöm lábaimmal. Elmegyek a rózsák alá, s rózsavízzel bélocsolom magamat, innen a liliomok, a mákok, a tulipántok közé repűlök, és katulyáikból kirázván a finom port, bépúderezem magamat pompásan: szarvaimat bóbitás fejemen felberzesztem, a kútfőre futok, szépségem felől tanácsot kérni tőle. Akkor ékességeimmel kevély lévén, régulára szedett repkedésekkel, enyelgő farbillengetésekkel felszállok a levegőbe, sajnálván a főldre is hágni. Árúlom kellemességimet a Világnak, a csókolókat, az ölelőket vadászom, egy fordúlatba száz tisztelőket is találok, kik engemet nyalnak, szopnak, csikolnak, fogdosnak. Egy szerető sem kell két-három pillantásnál tovább, a régieket megúnom, újoknak hízelkedek, míg a szerelemmel megtelvén lenyúgszom valamellyik tulipántba. Innen felkelvén játszani megyek, több enyelgő társaimmal repkedek, cicázok a levegőbe, egy virágra rászállok, azt azonnal megúnom, s másra ereszkedek. Ez a játszás többnyire arra megy ki, hogy egy játszi fiatal Pillangó általölel csínos lábaival, s nékem is parasztság vólna azt nem cselekedni; emberségből körűltapogat, ezt is el kell állani emberségből; a tisztelet arra is ráviszi, hogy öszvecsókol, és azt vissza kell néha dupláson is adni: becsűletből; szokásból kebelembe is kaparász, és a' jól esik, tréfából felfordít, rámesik a bohókás, az ördög tudná osztán, hogy a tréfa közbe mit is csinált, de az nékem tetszik, és azután magam is önként felfordúlok, ismét felfordúlok, és ismét, és ez sok ízbe történvén, utóljára nem bírom magamat, és elaléltan ledűlök véle a fűbe, és egymás árnyékába olly édesdeden alszunk, hogy a Nap súgári toszigálnak fel bennünket a fekvésből. Így telnek el az én napjaim egymás után alvás, evés, piperézés, játék, nyájasság, öröm és szerelem között, míg ti, paraszt bogarak, a vígasságnak legkisebb részét sem kóstolván, fáradság, tereh és gondok között emésztitek a ti napjaitokat. Hagyd el, kérlek, hagyd el, balgatag méhecske, azt a rabotás munkát: gyere ki a szép Világba, a nyájas életre, hogy érezd az életnek édes vóltát.

Méh

Te könnyen beszélsz, ki csak azért élsz, hogy élj, s azután meghalj. Nekem pedig az én jó királyomnak, az én kasfi társaimnak, magamnak s kicsinyeimnek [NB perézseimnek] kell élnem, és munkálódnom. Mert eljő a mindenpusztító tél, mikor a virágok elszáradnak, a patakok bédugúlnak, a főldet jég és fagy lepi el: akkor a mi királyunknak lábainál kellene egymásra omlanunk az öldöklő éhség miatt, és a mi kicsinyeink még az ő tojássaikba megfúlnának, és komor temetőinkké válnának a mi puszta kassaink, ha téli csendes mézevéseinket nyári terhes izzadásokon nem váltanánk meg. De te, mondom, könnyen beszélsz, mert a telet nem éred, és a te egész életed csak ebből áll, hogy röviden elmondjam azt, amit te pompás szókkal beszélltél el. - Minekutánna elvettetett helyen a tojásból kibúttál, alávaló féreg fővel mászkálsz egyik gazról a másikra, s mint a főldnek akármellyik úndok férge, magadba felnevekedsz. Mikor osztán a nemző és szerelmeteskedő viszketeget érzed magadba, s látod, hogy mindened alkalmasint megnőtt, egy paplanba vagy mibe dugod magadat, hernyó természetedet kialúszod, s az a büszke, az a pajzán Pillangó lesz belőled, akit magadba festettél vala le előttem, ezt a fársángos, ezt a buja életet éled mindaddig, míg a sok tisztelő, a sok tréfáló telerakja a hasadat, eltojod magad, s elenyészel, mint a harmatcsepp délre a fű szárán. Rövidebben mégis: megnőssz, cifrálkodsz, tojsz, kankot vetsz. Kicsinyeidet is csak kitolyod, és azok magokba nevelkednek fel, mint a gombák: de mi a mi szárnyaink alatt tápláljuk fel őket abba a lépbe, amellyet nagy gonddal raktunk nekiek, és azzal a mézzel, mellyet legédesebb fűvek balzsamjából öntöttünk az ő számokra. Megtanítjuk őket szorgalmatosan a mézcsinálásra, a jó rendtartásra, a társasági és gazdálkodó életre, no emellett osztán egy kis danlásra is, mert a' nem káros, sőt használ a terhes munkák könnyítésére. Akkor sok szíves intések között kieresztjük őket szép renddel, hogy már magoknak, kedveseiknek, királyjoknak és kasjoknak éljenek, a megért korra jutván ők is.

Pillangó

Kikeresett szókkal magasztalod magatokat. De a tudatlan ember, ki másokat magán kivűl nem esmér, hajlandó a maga dícséretére, mint szintén a mások megvetésére. Nem láttad-é mint kapkodnak énrajtam a pöszke gyermekek, kellemetes szűzek mint mutogatnak egymásnak engemet, mikor tarka köntösömben, párfümírozott fővel mellettek ellebegvén, irígységre indítom az ő megszégyenített szépségeket. Téged pedig kerűlnek, mert paraszt vagy és ingerlős, meg is csípsz hamar valakit, ha hozzád nyúl, ezért ha távol dongsz is körűltök, vagy ha a rózsákon meglátnak, elsikoltják magokat: Jaj, a Méh! jaj a Méh! s félre ugranak onnan.

Méh

A gyermekek játékira semmi gondom, mert dolgos munkásságomtól fognának el, a leányok kedvelléseket nem vadászom, mert ők gyengébbek a tavaszi spárgacsiránál, és ingóbbak a nyárfalevélnél és a vigály tippannál (NB hadházi gracilis fű) (az ő kedvek hamarább eltűnik, mint az apocintéjnek koszorúja, oroszlánfogfűnek pappusa, mellyet egy kisded forgószél elfuvallott). A fúlánk szükséges minden jó gazdának s gazdasszonynak, a heréknek, a pusztítóknak, a tolvajoknak meggyőzésére és magoknak, házoknak s gyermekeiknek óltalmokra. Csak a visszaélés teheti azt rosszá, ami ártalomra fordíthatja a jobbnál jobbat is.

Pillangó

De mit ér osztán az a te epekedő munkásságod, az a terhesen gyűjtögetett vagyonkád, ha azért megölnek téged az emberek, fűsttel és tűzzel?

Méh

Balgatagság! Mi lenne úgy belőle, ha példának okáért az embereket magokat veszem fel, az emberek öszvetett kézzel űlnének teljes életekben, s úgy várnák magokra a halálos éhséget, csupán azért, hogy az ellenség majd rajok üt, őket tűzzel-vassal elpusztítja, vagyonjokat zsákmányra hányja, és ekképen a bizonytalan feldúlástól félvén, a bizonyos éhség torkába ugranának? - Azonba ezt csak a kegyetlenek, és tudatlanok cselekszik, kik nem tudnak, mint mi, a más kára s fogyasztása nélkűl gazdagodni. Én a Teschedik Úr (NB Debrecenben) kassába lakom már három esztendeje, és sohasem tudom, hogy egyet is megőlt vólna közülünk. (NB Dobolás) Ami feleslegvaló mézet elvesz tőlünk, anélkűl hogy bántana bennünket, ő azt tőlünk megérdemli, mert jó kast adott nékünk, amibe lakjunk, kiválogatta a legkedvesebb füveket számunkra az ő kertjébe, télen a hideg ellen apolgatja gyenge nyájunkat, ezért mi szívesen adjuk ki néki a mi keresményünkből a dézmát, mint egy háládatos és munkás paraszt nép az ő jószívű földesurának.

Pillangó

A te életed legyen tiéd: izzadj te másoknak, én addig öröm és szerelem között játszom el az én napjaimat, s boldogságomat senkivel se cserélném fel.

Méh

Ha tökélletesen megelégedsz állapotoddal, nincs hijja boldogságodnak, de vajmi sokszor lép meg tégedet a komor unalom, restség és bággyadtság: mert az igaz nyúgodalom, a víg elme, a friss test egyedűl a munka által származik. A mocsárba megállott víz iszappá, hínárrá, férgessé és undokká lesz, mikor a sebes folyamat víg csergéssel omlik le a hegyről a köveken.

Pillangó

Csak szép a szép, hijjába, és azt mindenek kedvelik.

Méh

Szép a természeti szépség, az erőltetett pedig csúfot és nevetséget szerez. Azonba a szépséghez még egyéb is kell. - Hallod, mit énekelt tavaly egy ifjú ember a mi kasunk mellett, felserkenvén édes álmából, mellyre a mi zsibongó dalunk szenderítette a nyári melegben: "Száraz sovány Szépségek, pajzán pillangók, kiket a mi hazánkba báboztak a külföldi fársángosok, megengedjetek, ha én a ti poraitokat, a ti árnyéktokat és lepleiteket nem imádhatom. Az én Amarillisom szép, és nem szépezett, dolgos mint a méh, édességet hord ő az én számra, és engemet elaltat, mint ti, kedves méhek, az ő nyájas énekével. Jöjj el a virágokról, ártatlan Méhecském, szállj bé az én kasomba, és elégíts meg engemet nektárral. Maradjon magának Lesbia, az az enyelgő pillangó." Mint tetszik néked ez a dal? Jó múlatást kívánok, nekem a kashoz kell sietnem.

Pillangó

Paraszt állat!

A niderlandi zenebonának alkalmatosságával - mellyben magam is hadi szolgálatot tettem - akadt egy kis könyvecske a kezembe, mellynek szerzője, amint a homlokírás mutatta, volt 1790-ik esztendőben Van Kooper tudós kapucinus barát. - Ezt én itthonlétemben a belga nyelv kedvéért anyai nyelvemre lefordítottam. Vedd kedvesen tőllem, Nemes Nemzetem, és ha benne valami botránkozót találsz: tudd meg, hogy itt nem a magyar hadi tiszt, hanem a szamár, vagyis kapucinus beszél, - akinek szavait, amennyire nyelvünk engedte, híven általtettem.

Mese, melly a Lessing francia fordításában (Fables de Mr. Lessing, Traduites en française, et mis en Vers par Tourneur, advocat, à la Haye 1787 in 12°) olvastatik, és amellyből van véve a kritikusok vélekedése szerint a niderlandi kapucinus szamara.

Szóról szóra:

Hosszú panegirust tartott a szabadságrul egy elszabadúlt szamár, s bosszankodva beszélte el a mezei szarvasnak a szolgaság kínjait és az ő urának tirannizmusát. Örűlt az állatszerető szarvas, hogy az édes szabadság mellett így buzog a szamár is.

Végre érkezett a hideg ősz, megszűkült az eledel a mezőben. Ordított a szamár, s ő kegyetlen urának istállóját és marok szénácskáját óhajtotta. Átkozta a szabadságot, mellyért egy kicsit szenyvedni kellett, visszafutott a rabotára. Mit mondhatott ennek láttára a nemes lelkű szarvas? Csak azt, amit mondott: Nem is szamárnak való a szabadság.

1
A SZAMÁR ÉS A SZARVAS

Szamár

Aha! most érzem már, millyen derék állapot szabadnak lenni! - Beh gyönyörű élet ez! - Beh boldog a függetlenség. - Ki parancsol most nékem? - Magam szamara vagyok. Senki sem köt rabszíjjánál fogva a bitófához vagy egy kínos ólnak tömlöcébe. E boldog vidéknek lettem én is lakosa, itt élek teljes kényem szerint, s életemet csak saját tetszésem határozza. Itt sem a teherrel nem nyomja öszvetört vállaimat ama kegyetlen szolga, sem kézzel nem adatja saját izzadásommal gyűjtött szénácskáját az a telhetetlen úr. Szabad vagyok, előttem van minden jó, vígan élem világomat, s a pénzen fogadott béresnek kemény pálcája nem vér ki belőllem panaszló bőgéseket. Ugyan jó ám nem dolgozni, kivált - másnak. Azok az igazságtalan emberek - ah! mennyit kellett köztök szenyvednem! - mind énelőttem élősködtek, sőt egyéb rab állatjaikat is az én fáradságomból s gyűjteményemből tartogatták. A kevély lónak, melly kevély urát büszke nyerítésével hordta tulajdon hátán, csak hogy ezüst bogláros kantárt s paszomántos terítőt viselhessen; - a gyáva tehénnek, melly csak hogy fösvény gazdájának tárházát tölthesse, megvonta elrúgott kisded borjától a tápláló tejet, s egy telhetetlen úrnak túrófizetőjévé tette magát; - a hízelkedő ebnek, melly korhely ura mellett korhelykedvén, csak farka csóválással keresi a becsűletet, a jó embert is, a kenyérkérő koldust és a nyomorúltat megugatja, nappal két lábon szolgál, parolákat s főhajtásokat tész, éjjel a dámák lába közt nyalakodik; - a módi majmoknak; - a kendeködő macskáknak; - a rabotás juhnak s ki tudja még miknek? egyszóval minden martalékjainak az én uramnak én kerestem és hordtam az ennivalót. Akármi kellett - hajtsátok a szamarat, csak a szamarat mindég. Akkor szidtak, ütöttek, vertek a kegyetlenek, s nékem éhen is mennem kellett. Ah, az igazságtalanok! Hü, hüm, de most már! Ki parancsol? Hajt-é munkára valaki? Bezzeg e' már valódi élet! Eddig is így kellett volna élnem. E' már az élet! Akármerre fordulok, semmi bajom nincsen, eledel pedig, amennyi kell. A rétekről a halmokra, az halmokról az erdőkre nyargalok, vagy ama kis patak körűl legelek, eszem, iszom, nem dolgozom, én sem bántok mást, más sem zaklat engemet. - Micsoda kövér fű van itten, milyen gyönyörűség, vagy békével harapni, vagy csendesen aludni rajta, - igen, aludni, s ameddig tetszik. Melly vidám környék már ez! - nem is ollyan, mint mikor a rakásfákat alélva hordtam haza, énnye, mennyivel vidámabbnak látszik előttem, miolta szabad vagyok! Ni! mint örűlnek körűltem minden állatok, mint vigadnak egymás társaságába. Ej! ej! - micsoda boldogság jóllakni, micsoda boldogság csendesen nyúgodni. Vajha én így tölthettem volna elmúlt napjaimat! most! most se hátamat nem fájlalnám, sem illy komor kedvű nem volnék, sem füleim nem volnának talán illy ostoba nagyok. De vajjon nem-e? Biz aligha - is. Legalább illyen lusták és föld felé konyúltak s illyen tompák nem volnának. Felemelhettem volna én is, mint más állatok, ha kicsinységemtől hozzászoktattak volna, s hallhatnám a Természet szavát, mint ők, mert őket is, látom, e' nemesíti. Eunye, vétkezném, ha szamár felebarátaimmal is e jót nem közleném. Vajha eljönnének kiáltásomra! Vajha a Természet ölébe visszatérnének, rab köteleiket elszaggatnák, s azokat a tyrannus embereket...

Szamarak! Atyámfiai! szamártársaim! jertek mindnyájan, jertek, szabadokká lenni. Bolondság! rúgjátok főbe vad uratokat, rágjátok le a pórászt - mit? hiszen ti is csak ollyan állatok vagytok. Jöjjetek e boldog mezőségre. Itt a világ. Ez az élet! Jertek, én is itt vagyok. Hallottátok-é? Szamarak! Hallottátok-é? Még egyet kiáltok, egyet - nagyobbat. Hü, hűj! Szamarak!

Szarvas

Mit kiabálsz? Mit kiabálsz? balgatag. Vagy itt ne légy, vagy ne ordíts.

Szamár

Micsoda? Te parancsolod azt nekem, hitvány arisztokrata? nem tudod, hogy én szabad vagyok - csak ollyan állat, mint te?

Szarvas

Boldogtalan, rajtad van még hajdani szolgaságodnak szenyje. Szabad vagy, amennyibe mostan urad nincs, de indúlatidnak szükséges vólna a fék. Nem a nagy lármába áll a szabadság.

Szamár

Hiszen az atyámfiait hívom, boldogokká akarom tenni őket is. Hát nem érdemli meg ez a szíves cél, hogy érette torkom szakadtából bőgjek? - Micsoda?

Szarvas

A cél szíves is, okos is. De ha ezt a szabad életet kívánod szamártársaidnak tudtokra adni s javallani, másképpen kell fogni a dologhoz. Menj el közzéjek, beszéld el mindeniknek mostani kínos állapotjokat és a szabad életnek kincseit. Azután éreztesd meg vélek valójába, fesd le előttök, hogy a Természet minden szamarat szabadnak teremtett, a régi időkben ők is ollyan saját jussú szamarak voltak, mint most az erdőkben és hegyekben élő onagerek, de a később időkben a majmoknak ama szőretlen neméből való kétlábúak, amellyek magukat embereknek híjják, véletlen reájok ütöttek, jármok alá hajtották, s az azután született szamaraknak bírására elég oknak tartották, hogy ama régi rab szamaraktól ellődtek az udvarokba. Ezt beszéld el először minden atyádfiainak, eljárván minden ólakat és istállókat. Akkor osztán egészen azt juttasd eszekbe nékik, hogy ők titeket mostan melly kíméletlenül ütnek, vernek, csigáznak, terhelnek. Rakd elejekbe nekik a sok méltatlan kínozást, csúfságot, zaklatást és éheztetést, hogy holott ti gyűjtitek véres verejtékkel az élelmet, mégis alig laktok jól egyszer esztendőbe, pedig lám a Természet melly adakozó volt, mindent az ő fiainak tápláltatására megtermeszteni. Ímé, csak e kis vidékecskébe is mennyi állatok elélhetnek vígan, örömmel és megelégedéssel. Egy sem aggódik, egy sem fáradoz, mégis elél, pedig úgy, hogy az emberrel magával sem cserélne. Oka ennek? Mert mindenik egyforma, egy se kíván többet az elégnél, s nem kell kilencvenkilencnek éhezni, csak hogy a századik zabáljon. Ezekből s az ehhez hasonlókból által fogják látni a rabi és a szabad életnek külömbségét, amattól halálig fognak irtózni és ezt megszerezni igyekeznek. S ha már magok lehetetlennek látják a környűlállások miatt a szabadulást, vemhéjekbe fogják a szabadság és dühösség lelkét fuvallani. E' pedig még most legjobb mód.

Szamár

De amint mondám, azok a kegyetlenek elő fogják pénzen bérelt fejszéseiket, botosaikat, puskásaikat, pecérjeiket és sintérjeiket kiáltani: engemet meggyilkolnak, jóra vett társaimat ólra zárják, szorosabb kötélre vetik s odalészünk örökre.

Szarvas

Az meglehet. Ők elég kegyetlenek, elég kevélyek is. De valamint sok vérrel veszett el a közszabadság, sok vér kell a visszaszerzésre. Ha soha nem próbáltok, soha nem nyertek. Kegyetlenül felmészárolnak benneteket, s rabláncokon kínoznak? Annál jobban nékibúsítják nemeteket, és tulajdon szörnyűségeket annál nyilvánvalóbbá tészik. Még szorosabb iga alá veszik a megmaradtakat? Szenvedhetetlenné tészik magokat, és kétségbe ejtik őket. A megbúsult, a kétségbe ejtett sereg közelget vagy a teljes elvesztésre, vagy a teljes felszabadulásra. Ami pedig magadat illeti: sem rabi láncod, minthogy azt különben is viselned kell, sem halálod, minthogy az valamikor-akkor csakugyan utólér, nem rettenthet el ettől a szándéktól. Legalább, ha már csalhatatlanul meg kell halnod, ne hagyd úgy kimenni a párát belőled, hogy azzal, sem míg benned volt, sem mikor kiment, senkinek hasznára nem voltál légyen. Ez utólsó veszteséget is nyereséggé tehetni azáltal, hogy mások érezzék a mi nemlétünket. Ah, mint fognak tégedet az utóbbi szamarak becsűlni s áldani, a késő idő után is, a te nevedet eltepedt kantáraikra fogják feljegyezni, és tisztelt sírhalmodat szénamurhával terítik be, tégedet boldogítójuknak, tégedet szamárszeretőnek s a szabadság legfőbb bajnokának neveznek akkor, és a több állatokhoz is elmegy a te dicsőséged. Egy szamár ennél többre nem is vágyhat. De ha szintén egy illy fontos próba jutalom nélkűl maradna is, tartoznál ezzel szamártársaidnak, mert feleit minden állat a természet által köteleztetik boldogítani.

Szamár

Ugyan, csak én nem szeretném azt a veszedelmes suttogást magamra vállalni. Böh, hogy szerencséltetném magamat is, szeretteimet is.

Szarvas

Szamár! Hiszen lám az imént nemcsak suttogni, hanem mint a veszett állat, bőgni s ordítani is mertél? Hátha már azt az embermajmok meghallották volna? Magadat halálba is ejtetted volna, minket örök rabságba s a boldog környéket végső pusztulásba. Ah, előre látom, mennyi kárt tett volna egy okoskodó szamár - hiszen, ostoba! azonnal emberek jöttek volna ide, emberek, azok a fösvény, a kegyetlen állatok.

Szamár

Arról könnyű lett volna tenni. Titeket nem bántottak volna, mert ti alkalmatlanok vagytok a tereh hordásra, én pedig - becsűlettel elszaladtam volna.

Szarvas

Kevéssé esméred még te az embereket. - Én olly szerencsétlen voltam, hogy kicsiny koromban köztök nevelkedtem. Mennyit tudnék rólok beszélni! Egy nagy úr udvarában laktam én, sokakat kiismertem közülök, s hidd el, nincsenek nálok csudálatosabb s szörnyebb állatok. Azt tartják magok felől, hogy a természet, vagy amint ők hívják, az Isten, e világnak minden élő állatit az ő birodalmuk alá vetette. Ezért nem csudálkozhatni, hogy ők ollyan igazságtalanul ütik, verik, dolgoztatják, ölik, vágják, fosztják, egyszóval uralkodnak a hozzájok hasonló állatokon. Lovakat, ebeket, sólymokat, miket tartanak a mészárlásra, és ezt ők vadászatnak hívják.

Szamár

Ó! bárcsak eljönne az a boldog idő, hogy ők is hasonlót szenvednének, s gonoszságok ne maradna büntetlen.

Szarvas

Büntetlen? Hiszen lám nékik is van magok közűl kisebb-nagyobb urok. Van királyjok, s kell-e már ennél nagyobb büntetés?

Szamár

Királyjok! Micsoda állat az?

Szarvas

Csak ollyan állat, mint ők. A majmoknak ugyanazon neméből, csakhogy amint hallottam, hosszabb kezű. Ez szintúgy azt hiszi, hogy az Isten egynéhány ezer embert az ő birodalma alá teremtett. Azokat, mint az alatta levő apróbb királyocskák, ütteti, vereti, dolgoztatja, öleti, vágatja, fosztatja, egyszóval, amint mondám, az uralkodik a hozzá hasonló embereken. Lovasokat, szaglálókat, zsiványokat tart a mészárlásra, ezt ő hadakozásnak híjja.

Szamár

Nyomorúlt állatok, kik hasonló pányvát és igát viseltek, és mint szamaraitok, ti is hasonlóképpen koplaltok, kínozódtok, míg uraitoknak élelmet kerestek, csak ollyan szamarak vagytok, mint mi, sőt szamarabbak nálunknál, ha mi legalább bőghetünk ínségünkben, mikor néktek pisszenni is halálos vétek. - Én ugyan ha adnám bár ezt az életet az uramért, pedig ő fő volt a többi emberek között, s én is annál fogva fő szamári ranggal hordtam az első juhászának tergenyéjét. S a' mit ért? Az első szamárnak voltam szamara, úriasabb igát hordtam, mint más közönséges szamarak, drágább istállóba kínoztak, mint több paraszt társaimat. Most pedig már a magam szabadságába élek, nem vagyok a tekintetes úrnak udvari szamara, hanem csak - szamár, mint egyebek is. Ez ugyan rövidebb titulus, de sem ollyan súllyos teherrel, sem annyi szitokkal, bottal és éhezéssel nem jár, mint hajdani állapotom, mellynek nyomorúságos emlékezete kedvesebbé tészi mostani boldogságomat. Illy szép! illy termékeny vidékbe jóllakva szabadon múlatni. -

Szarvas

Hát nem kies-é? nem boldog-é? egy illy kis vidék, amellybe emberek nem járnak, múlathattál volna csak olly bizakodással vélek mint én: akkor láttad volna: melly iszonyú teremtések ők. Én irtózom csak gondolkozni is azokról a vadállatokról. Minden gonosz természet feltaláltatik közöttök. Ahányan vannak, annyiféle indúlattal bírnak: és csak ez egybe egyeznek mindnyájan: - Gonoszok. -

Szamár

De hogy lehet az, hogy olly külömbözők, holott mi, egyéb állatok, nemünk természetét megtartjuk? Lám, minden szarvas ollyan, mint te, s minden szamár ollyan talentumú, mint én.

Szarvas

Ők magok azt vallják magokról, hogy ők mindnyájan természettel hasonló gaz állatoknak születtek: de azután némellyek a mennyből vagy honnan megszentelést nyertek. A többit, azt mondják, valami ördög nevű vadállat, kinek farkát is, izéjét is festenek, s azt mondják, hogy Pokol nevű országba lakik - csábítja el, és aki ezeket nem hiszi, magok megégetik.

Szamár

Ostobák!

Szarvas

Elég az, hogy őközülök ki kevély, ki buja, ki fösvény, ki szent. Az első angyalnak vagy minek tartja magát, a másik barommá teszi magát, ollyanná, amillyen köztünk kevés van. A harmadiknak mindég a földbe, az utolsónak pedig a tőle képzelt menyországba van a szeme függesztve. És én nem tudok külömbséget tenni, mellyik köztük a monstrumabb.

Szamár

Amellyik ember.

Szarvas

Mind ember az oktalan! Példával világosítom. Négyet esmértem a többek közül, mikor én az udvarba laktam. Egykor történt, hogy együtt vóltak mindnyájan, s az én uram pórázomnál fogva elejekbe vitt, hogy vélem játsszon, s őket mulattassa. Argirusz volt az egyik, e cifra Argirusz, mellette vigyorgott Kéreász, előbb pedig egy kevéssé a vén Krémész, és a fekete Diofantus sóhajtozott, amaz a szűk időről, e' pedig tettetésből. "Miért nem méltóztatik az Úr - így szóla gőgösen Argirusz - ezt a szarvast megölni?" - Én megrázkódtam, s az uram így felelt reá megvetéssel: "A gyermekeim játszanak véle, egy jobbágyom szokta étetni, néha a felesége meg is szoptatja." - "Hiszen micsoda fajin nadrág telne a bőriből - felel Argirusz -, valami ostoba szabó megvarrná egy-két forintért, s mi az? Csak azt sem adnám sokért, ha egyszer végigmehetnék benne a piacon egy vasárnap, holmi gyim-gyom embernek a kalapom sem emelíteném." "Jó lenne biz a húsa - viszonoza Kéreász - főve vagy sülve, vagy ha csakugyan megölni nem akarnám, szánnám különben is ezt a szép kis állatot, Franckának küldeném ajándékba, s ah, én ezért, én egypár mézes csókocskát nyernék azokról a piciny ajakokról, s ki volna nálam megelégedettebb?" "Jobb volna bizony, mondá dünnyögve a vén Krémész, s elnyelő szemeket vete reám, ha eladná az Úr, jó pénzt adna érte az apát úr, s beérné véle az ember egy hónapig, kivált illyen szűk időbe." "Én Istenem! - felkiált különös hangon Diofantus. - Be eltestisedett, be csak haszonkeresővé lett ez a világ! A lelkieket (úgy tetszik, ezt mondá) senki sem keresi. S hát az Isten oltára úgy el van az Urak előtt felejtve? nem jobb lenne-é ezt a szép állatot, kit az Úr az istentől vett, az Istennek visszaadni?" Megörűltem, hogy el akar bocsáttatni, s azt a jóltévő szívet csodáltam benne. - "S az oltáron a szentelt tűzön megáldoztatni? Mit gondol az Úr? Lelkéért! Az egek kedvéért! azért a sok áldásért, amellyet az Ég érette fog az Úr házára csepegtetni!" - Ekkor réműltem el, s ájúlva buktam lábok közzé. Jól esmérem már én Diofantust és az ő fekete társait. Ezek szüntelen az Isten nevébe öldösik az állatokat rakásra, mindennap vérrel, gyilkolással és üldözéssel mennek bé templomjukba, s az oltár számára felmészároltaknak zsírjával kövérednek. Így keresik a szent nevet, s e hatalmokat embertársaikra is kiterjesztik. Ezeket tartják pedig a balgatag emberek legjobbaknak, legigazabbaknak. Ezek legrettentőbb ellenségei a szabadságnak is: valamint azok az apró királykák is, akiket már említettem. Kik a több emberállatok között semmit sem csinálnak, vagy legalább egyebet nem, hanem amit a here tészen a méhek társaságában, megemészti a legjobb mézet, mellyet a gondos méh nagy munkával gyűjt, s minden érdeme abban vagyon, hogy új bogarakat szaporít. Ezek is a többiek között herélkednek, fosztanak, ragadoznak, s amit a többiek keservesen gyűjtögettek, felfalják előlök, s magokét sem hagyják békével bírni. Ah! az igazságtalan állatok, ha embertársaikkal is így bánnak: - hát állattársaikkal, akik felett olly magosan képzelik magokat, és akiken olly határtalan just nyertek saját kevélységektől?

Szamár

Be jó, hogy itt egy sem találtatik közülök.

Szarvas

Éppen ebbe áll ennek a szerencsés helynek legnagyobb boldogsága. Azért virágzik itt a liliom szabadság.

Szamár

Az igaz, hogy itt elég liliom van, és ami még derekabb, sás, lóhere és vadzab bőséggel terem. Már itt ugyan ehetni. Héj, ha az én kifáradt, és éhel holt társaimat ide hozhatnám! De igyekezni is fogok ám benne, hogy őket szabadokká tehessem, szabadokká, mint most az onager szilaj vemhéi. Ah, gyönyörű szabadság! édes szabadság! szabadság!

Szarvas

Elszalad víg ordítással. Lám, a szamár előtt is kedves a szabadság.

2
A SZARVAS ÉS A SZAMÁR

Szarvas

Ugyan híves őszi napok ezek. Már négy napja, hogy a havas esső mind szűntelen esik, s a hideg szél lucskosan szórja széjjel a sárga faleveleket, mérgesen mormolván a berekben. A Természetnek édes hangzása megszűnt az egész vidéken. A fülemilének dalja elcsendesedett. A galambok és gerlicék a kőszikláknak hasadékiba vették magukat. A játszadozó állatok magánosan veszteglenek a sűrű bokrokban vagy a harasztok szövevénye között. A gözü alszik, a medve pedig a talpát nyalja...

Hát az én filozófus szamaram vajjon mint él most az ő új szabadságába? Ő bizonyosan valamelly barlang enyhében a puha murván és falevélen heverész, jóllakott famohával, s e kedvetlen időkben minden szabad állat maga múlatságára - gondolkozik. De haa! amarra a sík felé hallam szavát - haa! Ő most is bőg. Felé megyek, meglátom, hogy van dolga? s mi nyomós okok kényszerítnek egy szabad szamarat a bőgésre?

Szamár

Ju! hu! huj! beh szörnyű idő! Böh! beh nincs mit enni! A hideg is majd megvesz, az éhség is majd megöl. Hisz azt gondoltam én, hogy itt mindég nyár van, ahol ember nem jár. Pedig lám, még keményebb itt a tél. Ugyan szabadság vagy osztán!

Szarvas

Majd felfakadok nevettembe ezen a bolond szamáron. Hogy bőg, hogy rúg, kapál, hogy békételenkedik az ostoba. S már a szabadság ellen ordít. Csak szamár a szamár, ha királyi palotába lakik is.

Szamár

Ugyan bolond voltam, böh, be bolond, hogy az én jó uramat odahagytam. Hiszen lám ő nékem istállót is, szénát is adott. Abba enyhősen nyughattam, és kedvemre ehettem. Ha néha megvertek, azt az ő szolgáinak kegyetlensége okozta, s talám-talám az én restségem is. Bár csak itt, ha csak egy rongyos ólat is találhatnék, meg csak egy marok szénácskát is, hogy el ne vesszek. Az is bolond, aki a szabadságot felvállalja. Ihú, h h h!

Szarvas

Ennye be rosszúl elégedett ez a szamár a szabad állapottal! Már csak megszólítom, s vigasztalást nyújtok a balgatag párának: majd néki-bíztatom a boldogtalant. - Szamár!

Szamár

He?

Szarvas

Mit békételenkedsz, te élhetetlen, a jóltevő szabadság ellen?

Szamár

Éhj, ne is hozd elő.

Szarvas

Hát úgy megúntad már a szabadságot, hogy hallani sem akarsz róla?

Szamár

Veszett volna!

Szarvas

A szabadság?

Szamár

Nem adnék érte egy kötés izéket. Hiszen gondold el, illyen rút időbe is a síkon szűkölni, harmadnapig sem enni egy harapást, nem irtóztat-é? Ezt pedig mind a szabadság okozta. Hiszen ha én most otthon vólnék - - -

Szarvas

Hordanád a hátadon a súlyos terhet; s azonfelűl jól megagyabugyálnának.

Szamár

Bizony, de jóllaknám.

Szarvas

Egy csomó szalmatöréket vetnének elődbe, mikor már elaléltál, hogy meg ne dögölj.

Szamár

S legalább éjtszakára ólba kötnének, s a hideg esső és nedves szél nem rongálna.

Szarvas

És te felvállalnád azt a régi rabságot és ínséget örömest? örömest kitúrosíttatnád ismét a hátadat? nem irtóznál még egyszer ama kegyetlen szolgáknak pálcájok alá esni? Szamár! Szamár!

Szamár

Akárkinek örömest lennék én most szamara, csak nékem e hideg hónapokba ólat építene, s abba számomra szénát és vizet készítene!

Szarvas

Bolond; így adtátok ki a hajdani korban is magatokat a vad emberek birtoka alá, jóltevőiteket, boldogítóitokat néztétek őbenne, s oltalmat kerestetek az ő birodalmok alatt! És ímé... De minek fejtegetem, én szamár, előtte a régi idők történeteit s ez oktató hagyományokat. Lám, előttem a példa! Csak fontold meg, ostoba, veszedelmes kívánságodat. Mondd meg bár egy embernek, akármellyiknek, akit legelsőben előtalálsz: azonnal reááll kívánságodra - reá, és teljes örömmel. Simogatni, bíztatni fog. Édes szamaram! - e' lesz az első szava. - Széna kell s enyhős istálló? Meglesz mindenik, ne búsulj, édes szamaram! - Akkor a kantárt, a féket fejedre vonja, az erdőre visz, az ólnak való fát a hátadon cipelteti haza; a rétre visz, hogy a fedélnek való nádat haza emeld; szénát is rak a hátadra, hogy éhel meg ne dögölj; vizet merít, de azt is magadnak kell istállóba vinned; s akkor osztán, ha nem mégy, ha nem sietsz - tudod, hogy ő bot nélkül meg sem indúl veled. Kell-é hát már ez a nyúgodalmas ól, ez a megújító széna s frissítő víz?

Szamár

Ha egy kis veréssel esne is, de legalább, bár nehezen is, szert tehetnék mindenre, ami ebben az alkalmatlan időben szükséges. De most mit tudjak itt csinálni?

Szarvas

Azt itt mind végbeviheted, s pedig könnyebb szerrel. Keress egy üreges sziklát vagy egy bokros sűrűt, rakd meg az alját avarral s falevéllel; a csendesség fog beárnyékozni, s a nyúgodalom fogja puhábbá tenni fekvésedet. Indúlj el a rejtek völgyekbe, járd el a patakok széleit, egész télen által bőséggel fogsz találni zöldellő füvet, nem panaszos eledelt: s ha a tél olly szörnyű lenne is, hogy minden helyeket magas hóval fedve tartana, van akkor is száraz moh, van tápláló csemete és fajövés, ó, be édessé teszi mindezeket a megelégedés és a szabadság.

Szamár

Jaj, még ezeket keresni is kellene?

Szarvas

Együgyű állat! Mennyire nem érdemled a jó tanácsadást. Ám eredj, fuss szántszándékkal abba a nyomorúságos ínségbe, amellyre, úgy látszik, teremtve vagy. Eljön még az a keservesebb idő, amellyben a mezei vakondoknak sorsát irígyelni fogod. Eljön az a kétségbeejtő nap, amellyben jajgatva óhajtod e mostani zúgolódó állapotodat minden szerencséden visszanyerni. Ordítva fogsz az én szavaimra emlékezni, s e boldog környék keservesen fog jutni eszedbe.

Szamár

Tavasszal ismét elszököm az uramtól, s késő őszig itt lakom közöttetek. Akkor újonnan hazamegyek téli enyhős szállásomra. - És nem derék találmány-é ez?

Szarvas

Hozzád illik éppen. De az ember ollyan bolond-é, hogy ővele így lehessen komázni? - A' bizony szép. Szamarabb volna úgy az ember tenálad, ha a maga szamarával illyen alkura lépne. És ha te egyszer őhozzá vissza - - -

Szamár

Bőhh! be szörnyű szél, be hideg szél, mit várhatni még ezután, be iszonyú nagy szél! Alig állok már lábamon is a nagy esső, a nagy éhség miatt. Ah, csak annyi erőm volna, hogy hazaváncoroghatnék! Inkább felfogadnám, fel, örökre pedig, hogy soha nem is álmodozom a szabadság felől. Átkozott szabadság! büntető ostora a társaságos állatnak!

Szarvas

Csakugyan nem veszed bé szíves tanácsomat, háládatlan szamár? Szánom a te boldogtalan agyvelődet: még egyszer kérlek, ne ejtsd magadat megsirathatatlan veszedelembe. Maradj itt vélünk, s érezd a szabadság kellemetes voltát. Ímé, minden szarvasok, őzek, nyulak az én első kiáltásomra sereggel fognak hozzád jőni, vígasztaló nézéssel, vidám társasággal fogják únalmadat enyhíteni, s csak hogy egy szamarat szabaddá tehessenek, készek lesznek arra is, hogy a legtáplálóbb fűveket számodra megmutassák, száraz leveleket hordjanak fekvő almodra, mellyet a barátságos madarak fognak a legrejtegebb helyekben nyúgodalmodra felkeresni. Ládd-é, illyen egymást szeretők a szabad állatok; nem néznek ők sem fajra, sem nemre, sem tollra, sem szőrre, mindnyájan úgy tekintik egymást, mint egy alomba, egy fészekbe nevelkedett atyafi állatok, akiknek egy anyjok a Természet, köz törvények a Szeretet. Ne menj el, ne menj el, gondolatlan állattársunk: ládd, melly boldogító, melly örvendeztető a szabadság.

Szamár

A szabadság! - Ah ne fessed illy szép színnel ezt a nyomorúság eszközlőjét. Nem kell nékem az átkozott. - Bár soha el se is hagytam vólna régi, boldog állapotomat, bár soha a szabadságnak bolond hagymázza meg ne részegítette vólna a fejemet. De ám még nem késő. Megyek, futok, nyargalok, hogy szamártársaimnak is jó tanácsot adhassak előre, hogy soha a szabadság úgy meg ne kábítsa szamár fejeket, hogy az illy ínségbe buktassák valahol magokat. Ah! - átkozott szabadság! útálatos szabadság, szabadság!

Szarvas

Elszaladt kétségbeesett ordítással. Nem is szamárnak való a szabadság!

AJÁNLÓ-CSÓK

AZ OLVASÓHOZ

Ez az aprós munka kijött ezelőtt darab idővel. De hol? négy ajaknak hév sajtócskája alatt. Hasonló-é ez a kiadás az eredetihez, azt csak én tudom és az én pátrónám... Rozália. Abban a szerzőnek lelke egész ki volt nyomva: itt annak csak egy része éreztetik - a képzelődés; osztán csak szebben is esik a nyomtatás az eleven rózsára, mint a papírosra. A többit, szerető olvasó, érzékeny ítéletedre bízom. Ha kedvedet elnyertem vélek, csókolom az én csókjaimat. - Ha nem, csókold azt, amit jobban szeretsz. Élj vígan!

ELSŐ ÉNEK

Csókokat éneklek én, s egy boldog párt, ki a tiszta szerelmet addig érezte, addig fáradott annak rózsás útján, hogy sokára csakugyan a boldog jutalmat egymás ajjakán ezer édes csókokba feltalálta. Beszélld el, Ámor, te, aki olly igazságos ura vagy a mi szíveinknek, a Melítesz és Rozália történeteit, avvagy lelkesítsd harmoniai erővel az én gyenge lantomat, hogy én a csókokat is énekelhessem. Természet Ura! te, aki erősebb vagy a halálnál, tedd halhatatlanná az én nevemet, s míg azok a borostyános poéták, kik a pusztító, öldöklő és gyújtogató hérósok latorságit trombitálják, a jövendő aranykor előtt vétkessé tennék magokat, esmértess meg te engemet, ki a természet kincseinek éneklője vagyok, esmértess meg az emberi nemzet legszebb, legérzékenyebb s - talám legháládatosabb részével. Adj nékem ezek közűl, ha Rozáliát nem is, legalább egy szerelmes Rózit. Szállj le a gyönyörű esthajnalból, s beszélld elő, mennyi édes kínt, melly tökélletes örömet szerzettek a tiszta csókok az én Melíteszemnek és Rozáliámnak: holott ez nem tudott semmit a módiról, amaz pedig nem vólt hérós, hanem csak ember.

Csendes estve vólt, mikor Melítesz a berekbe andalgott. Csak néha hallatszott a nyárfák tetejéről a vadgalamb nyögése, s a bokrok közűl a fülemüle énekének utolsó hangocskája, mellyen elszunnyadott. Lassú szellők lengedeztették a fák leveleit; apró árnyékok - a homály és fény állhatatlan leánykái - jelentek meg, s némán suhantak el a gallyak között. Az álom harmatozott minden bokorra, a nyúgodalom űlt minden fa tetején, a hallgatás lepte meg az egész környéket: - édes vígasztalói egy szomorú szívnek, mellyet nem te epesztesz, ó szerelem!

Nyájason mosolygott le a zöld ágak közűl Vénusz gyönyörű csillaga, Heszper. Gondosan kereste fel harasztos rejteki közt a szemérmes violát, hogy apró kék szemét megcsókolja; nyájason pillogatott a büszke tulipántra, s az ártatlan liliomot első szunnyadásában meglepvén, szerelmes súgárival annak fejér kantusán erőszakot tett. Heszper, ez a gyönyörű csillagzat, a hajnal vezetője s az estve kísérője, gyengébb a tüzes napnál, s nyájasabb a szomorú holdnál, a gyönyörűségnek és ártatlanságnak kedves csillaga, a csókoknak és rózáknak boldog hazája. Az ő pillantásiból kellemetes mennyei fény csillogott le a gyarlóbb világba, s a bádgyadó természet megújjúlva érezte ide alatt az ő jóltévő súgárit. Minden teremtés vagy édesen nyúgodott, vagy gyönyörűséggel andalgott az ő szerelmes mosolygásira: csak maga Melítesz - csak ő maga viselte szívében és homlokán a békövetkező éjszakának komor tekíntetét. Epesztő sóhajtások között járt ő fel s alá a berekben; még a nap magosról lőtte vala forró súgárait, már félbeszaggatott jajokkal panaszolta a néma fáknak szíve gyötrelmeit. Sírt, őröngött, szűntelen a halál és Rozália képe forgott szeme előtt. E kettő közűl valamellyiket kereste, s míg azt feltalálni igyekezett, egy setét erdőbe botlott bé. Felrezzent ennek látására tévelygő melankóliája, s rajta egészen megnyúgodott. Sűrű, fekete tölgyfák kettőztették itt az éj borzasztását, mellyeknek agg törzsökjeit a kiátkoztatott fejsze és napvilág soha még nem érdekelte. Egyedűl a vénség csonkázta roskadt gallyait ezeknek, s amelly redves tőkéket kiforgatott, azok mutattak a rémítő setétségben valami sáppadt planétafényt. Odvaiban füles baglyok huhogták éjjeli énekjeket, rothadt tövek körűl mérges kígyók, varasbékák nősztek a gombákon, s mohos ágain sikoltozott egymásnak a halálmadár. Itt bolyongott Melítesz tele szerelemmel és utolsó fájdalommal. E rémítő irtózások kedves eledeli vóltak az ő kétségbeesésének: utálta a gyönyörűséget, minthogy el nem nyerhette szívének legfőbb örömét. Megindúlt tántorgó lábakkal e kietlen tartományban, hideg vérrel bukdosott egyik kőről a másikra, s érzéketlenűl szaggatta ki széjjelborzadt haját a pirongató tövisek közűl. Egy iszonyú vőlgynek szélére jutott, mellynek mélysége csak a poklot ábrázolhatta, félig kidűlt bikkfák függöttek ki a belé rohanni készűlt hegyoldalból, mohos kősziklák ütötték ki belőle mezítelen fejeket, mellyeknek egyikéről sikóltva szakadt le egy kétségbeesett patak, s rettentve bőgte végig e halálos mélységet. Vérszopó sárkányokkal, tüzes kísértetekkel, ordító lelkekkel s az éjszakának fekete boszorkányival tőltötte bé ezt a hideglelős fantázia, rettegés és ájúlás szítta ennek ólom levegőjét, a kétségbeesés táncolt meredek szírtjein, s a halál csendesen aludt egy félig bészakadt homokparton. Ennek zsibbasztó lábainál űlt le magánkivűl Melítesz, s azonnal elájúlt. Hosszason tartott vólna ájúlása, de az itt játszadozó romlás egy szörnyű kősziklát hajtván a küszködő habokba, nagyot kacagott rajta. E borzasztó kacaj kiütötte Melítesz szeméből az halálos álmot, felugrott fekvő helyiből: - Jaj! - így kiáltott, s a Rettegések minden barlangból, minden kő, minden fa, minden hab közűl egyszerre sikóltották vissza a hármas jajt: - Jaj, Rozália! - E kedves névre elveszett minden irtózása e kegyetlen helynek: az öszvedűlt fák, a kiálló darabos kövek, a sikóltó méllység csak egy bús paradicsomot mutatott. A rettegés, a kétségbeesés édes andalgásnak tetszett, s a halál egyet mosolygott. - Jaj, Rozália! én örökre elvesztettelek tégedet, örökre. Nem reménylhetem többé, hogy az én boldogságomat a te ajjakidban feltalálhassam! Odavan! A fájdalom foglalta el az én szívemet s a kétségbeesés ordít énkörűlöttem. Nyomorúlt szív! szűnj meg dobogni mellembe, s vedd bé a halált belső részedbe, vedd bé a Rozália neve mellé, s e kedves néven csendesedj el örökre. A férgek rágjanak öszve egy esméretlen hant alatt, s boldog leszel, mert e kínos rágásokat nem fogod érzeni. Eljön talám az a boldog nap, hogy az a kegyetlen sóhajtani fog egy szerencsétlen után, kit életébe kínozott, s csókolni fogja azt a vadrózát, melly a te véredtől kövéredett. Ó százszor boldogok, kik az ő kedvesseknek kebelekben halhattak meg, százszor boldogok, kiknek tévelygő lelkek saját kedvesseknek ajjakira szállhatott ki, hogy annak lelkét ott megvárván, együtt bújdossanak a Paradicsomba. Igazán szerettem én az én szépemet, őkivűle senki nem volt, kiért szívem gerjedezett vólna, őtet szerettem meg legelőször, őtet is fogom szeretni halálomig. Mennyit sohajtottam az ő nevét, tudják ama boldog vidékek, hol minden fiatalba felmetszettem azt, nőttek a fiatalok, s nőttek az én gyötrelmeim is. Most már, minthogy őtet nem reménylhetem többé, óhajtom a halált, kedves lesz ez nékem, mert az ő nevén halok meg, az ő szerelme emészti meg az én életemet. Nyíljatok meg, örök kapui a tiszta szerelemnek, fogadjátok bé az én utólsó sóhajtássá vált lelkemet, hadd nyúgodjon meg végtére ama boldog rózások között a hív szeretők Elíziumába: s ha jövendőbe az a szeretett lélek meg fog titeket az ő béjövetelével dicsőíteni, eresszétek bé őtet, s mondjátok meg néki, hol pihen az ő rabjának lelke. Nyíljatok meg, örök kapuk! tibennetek várom én az én végső nyúgodalmamat, fogadjátok bé lelkemet. Te pedig, Rozália! édes gyötrelme az én szívemnek, emlékezz meg hív rabodról, találj, nálam aki jobban megérdemli kedvedet; én hívem, szerettelek, egyéb jutalmát halálomnak nem kérek, elég lesz nékem, ha te azt meghallván így fogsz sóhajtani: szegény Melítesz! Isten hozzád, Rozália! Én meghalok! - Ez utolsó hangja magával együtt a habokba süllyedt. Nagyot loccsant a setét víz, s megrijasztotta mindkét partján az erdők boltozatját. A boldogtalan Melítesz eszméletlen úszkált a halál fagyos karjain, sebessen vitte az omló patak, s a kavargó örvény morogva tekerte bé. Midőn Limnisz, egy szánakozó nimfa, felemelte búba borúlt deli tekíntetét a süvöltő habok közűl, kék szín hajairól s kákakoszorújáról csorgott a víz, s felemelvén liliompálcáját, így szóllott a haboknak: - Habok, csendesedjetek! Habok, vegyétek hátatokra ezt a szerencsétlen ifjat, s csendesen vigyétek a túlsó partra, hol őtet a szerelem apró istenei várják a bokrokon. - Ezt mondván, gyékényhintajába űlt, s a mormoló habok mindenütt lesimúltak előtte. Melítesz a partra vetődött. Rózaspiritussal várták őtet az apró tűndérek, hogy a halál zsibbadásiból feloldozzák féleleven tagjait. Áriel, egy kedves tűndér, rózapamaccsal dörgölte elalélt szíve tájékát, Foszfor pedig egy tulipántlámpást, tele a legcsillámlóbb hajnalsúgárokkal, villogtatott homályos szemei előtt, míg azokról Pénele a halál pókhálóit bontogatta apró újjaival. Ezer parányi tűndérek űltek halvány ajjakára, s mennyei lehelletekkel fúvallották belé az életet. Melítesz felérezte magát, körűlhordozta bolyongó szemeit, s meglátván maga körűl a szerelem nyájas tűndérkéit, magát a boldog szeretők Elíziumába képzelte. Ah, - így rebegett gyenge hangon - boldog lelkek, kik szerelmes pályátokat megfutván, e kies hazában nyúgosztok, fogadjátok el a szerencsétlen Melíteszt társatoknak. Bocsássatok meg nékem, hogy én önként kerestem halálomat, bocsássatok meg, Rozáliát szerettem én. Ímé, jövök hozzátok, hogy örökre megnyúgodjam közöttetek, és hogy az én Rozáliámat megvárjam itt. - Élsz még, Melítesz! - így visszontaglá Bézer, a csókoknak legfőbb tűndére - a szerelem istene megtartott tégedet azon habok között is, mellyekbe a kétségbeesés buktatott. Nem a hóltak tartományja ez, Melítesz, bízzál, a gyönyörűség és ártatlanság apró istenkéit látod körűlötted. Én vagyok az öröm és csókok tűndéri közt legelső, s leszállottam az én nyájas társaimmal az esthajnal legszebb rózássából, hogy a te szerelmedet megvígasztaljam. Élj és bízzál, a Rozália szíve vagy tiéd, vagy senkié sem. Többet most nem jelenthetek. Ébredj fel halálos álmodból, szedd elő minden erődet, szerencsétlen, s menj el a bőlcs Filánderhez, kit ez erdős dombon túl a Vénusz temploma mellett fogsz találni. Ő tanácsot fog adni tenéked, s e jóltévő tűndérek óltalmadra mindenkor megjelennek. Élj, Melítesz, és bízzál. - Ezt mondván a kellemetes Bézer, bíbor szárnyain elrepűlt mennyei fényt hagyván maga után a setét gallyak közt, s ámbroziaillatot a bokrok körűl. Elbámúlva űlt Melítesz darab ideig, s mozdúlatlan szemekkel kísérte az ágak- és felhőkön túl jóltévő kis istenét. Érzette dobogni kezdő mellyében az öröm és reménység édes ösztönit, megújjúlva kelt fel a harmatos fűről, s olly szerelmes elragadtatásba indúlt az erdős domb meredekjének, mintha óhajtott Rozijának kebelébe ment vólna bizonyosan. Setét, agg fák között, tövises bokrokon által, út nélkűl vágtatott egy kőszirtről a másikra, hol a vak éj terjesztette el mindenütt a halálos veszedelmeket. Foszfor, a mosolygó kis tűndér, mindenütt előtte vitte tulipánt lámpását, s világos sugárival barázdálta a nyálkás setétséget. A domb tetejére ért, s onnan lefelé indúlt a túlsó oldalon menetelesebben hajló vőlgynek. A fák itt már fiatalabbak, a tövisbokrok ritkábbak, a kövek apróbbak valának, s hová-tovább mind inkább látszott a tájék szelídűlni. Kiértek végtére a ligetből, s a nyájas hajnalcsillag örvendve mosolygott rájuk a pirúlni kezdő égaljáról: Foszfor egy kis patakba vetette lámpássát, s egy hajnalsúgáron Vénusz gyönyörű csillagába repűlt. Ekkor bámúlt el Melítesz jobban, mint valaha, meglátván ezt a boldog helyet, mellybe őtet a barátságos tűndér istenek vezették. Kies térség nyílt ki az ő szeme előtt, mellyhez hasónló paradicsomot még egy nemzet prófétája sem látott. Gyönyörű pázsit terjedt el a látás végéig, apró gyepből állott őszve sűrűen, s olly élő zőld vala, hogy szinte feketének látszott, ezer különböző virágokkal vólt kihímezve, s vídám citrom- és narancsfák állottak végig rajta, amellyeken érett s éretlen almák, sőt virágok is lévén még, a szemet és szájat gyönyörködtették, s illatos árnyékkal kedveskedtek. Másfelé tágas szőllőlugasok látszottak, s az egres közűl hízelkedett a piros bakar, s a virággal együtt szagoskodott a megért muskotály. Fejér s piros színű rózaligetek nyúltak el a jázminok és jeneszterek között: ezer meg ezer tengelicek, filemilék és papagájok köszöntötték benne a feltetszett hajnalt; szelíd szarvasok, játékos majmok s a legdélibb dámvadak múlattak együtt a liliomokon. Fejérmárvány kútak ugráltak fel mindenfelé, s kellemetes csörgéssel hullottak egymásra, akkor egy kristály patakká változván, ezer keringésekkel folytak keresztűl a mirtuserdőben, ahol sereg fehér hattyúk förödtek tiszta habjaiban. A legédesebb hármonia, a sokféle szépség, a kellemetes illatozás elragadták Melíteszt annyira, hogy illy sok gyönyörűségei közt még Rozáliája sem jutott eszébe. E boldog tartománynak közepén látszott egy kerek dombocska, s annak tetején fénylett ki egy pálmaerdőből a Vénusz temploma, hol a bőlcs Filánder lakott, e kedves istenasszony papja. Filánder már felkőlt vala rózsalepleiről, s a pálmaerdőbe sétált a híves hajnalon. Melítesz ment a pálmaerdőbe; márvány és ezüst állóképek között nyúlt fel egy tágas ösvény egész a templomig. Szent borzadás szállotta meg a Melítesz lelkét, s reszkető lábakkal lépett a templomhoz, mellyen a temjénfűst sűrűen tántorgott kifelé. Az ajtó felett piros rubintból kimetszve tündöklött Vénusz és a Természet, kik egymást csókolták, s alattok illy arany betűk látszottak: AZ ÖRÖK SZERELEMNEK: Szűntelen való szimfónia, olly édes szimfónia, melly a lelket gyönyörködve hordozta, zengett az üres templomba a felkoszorúzott piróp óltár mellett, láthatatlan Kellemek repdestek Melítesz körűl, s csak édes csókjaikat érzette. Égszín selyemkárpitok terítették bé a falakat, bámító mesterség olcsította a pazér drágaságot, szerelmes rajzolatok vóltak rajta kihímezve. Kettő vólt kiváltképen, melly a néző szemet a többiről elfordította. Egyiken a Természet vólt kiábrázolva az ő eredetében, a másikon a habokból kiszülető Vénusz, mesterségesen látszott megmozdúlni a kék selyem tengerén egy kis tajtékocska, mellyből egy legnyájasabb, leghatalmasabb istenasszony készűlt, arany csigahéjjban fútta őtet Zefír a Ciprus partjaira, nimfák, tritonok vették körűl a csecsemő Vénuszt. Itt vóltak kirajzolva az isteneknek s hérosoknak szerelmei. Jupiter, az Europa bikája, Io, a Jupiter tehene; Hercules Ioléja mellett kantusba az orsóval; s Ámor az oroszlánybőrbe a buzgánnyal. Apolló Dafné után vágtatva, s az ő szemérmes húga az alvó pásztor mellett; Vénusz az erdőbe bolyongva, mikor piros rózák fakadtak sebes talpa nyomain s a szép Adonisz, a vér és kökörcsin közt heverve. Egyszóval minden édes titkaik a halhatatlanoknak, még ama híres mese is az egész égben, Vénusz és Mars a Mulciber hálójába. Másfelől a hív szerető párok nevei hosszas sorral aranylottak a kék selyemkárpiton. Itt találta Melítesz saját nevét is, s azzal kedves Rozijáét, de amelly még kettős selyemfedél alatt lappangott. Ó, mint örűlt ő ennek látására, tovább andalgott e két névnek szemlélésén, mint minden remek festésein a templomnak. Háromszor sóhajtott ennek látására, háromszor remegtek szemében az örömkönnycseppek, háromszor szóllította nevén kedves Rozáliáját, s mind annyiszor megcsókolta a szerelmetes betűket. Azomba, míg ő ezeken andalgott, belépett a templomba Filánder, az istenasszony papja. Rózakoszorújára szállottak a nyájaskodó Kellemek, tetszetes felség űlt vídám homlokára, s örömzengzettel tisztelték a láthatatlan hangok. Egyszerre meglátta az andalgó Melíteszt, s így szóllott nékie:- Itt vagy tehát, Melítesz, a szerelemnek mennyei követje sugallotta meg álmomba, hogy téged várjalak. Nyerj tőlem vígasztalást az ő mindenható parancsolatjából, s kövess engemet. Ezt mondván, megfogta az ő kezét barátságosan, s egy oldalajtón kivezetvén az Adonisz sírjához vezette, melly egy rózás ernyő alatt magánosan állott két kupresszus szomorú árnyékában, a múlandó kökörcsinyek között. Itt szokta az ő kedvesének halottinnepét tartani az istenasszony gyászba őltözött nimfáival s a zokogó kis Ámorokkal, itt szokott ő gyakorta magánosan múlatni az ő kedvesének árnyékával, felhozatván azt a hóltak tartományából az halálnál is erősebb szeretettel. E mellett telepedett le Melítesz Filánderrel, a pappal, a sűrű majoránnagyepen, s azonnal a három gráciák, mind kellemetes szűzek, megjelentek édes énekléssel, énekekben a Természet szépségét énekelték s a szeretet közönséges hatalmát. Ámbróziás étkeket s szívélesztő italokat tettek Filánder és az ő vendége elejébe, s míg ők ettek, öszvefogózva táncoltak a harmatos violákon arra a kedves muzsikára, melly a templom tornáci s az erdők közűl zengedezett. Azalatt Filánder sokat kérdezte Melíteszt az ő kedves Rozijáról, gyakorta tudakozta tőle szerelmének első okát, eddig való történeteit, azonba bátorította, s mézes reménységekkel édesgette bággyadó szívét. Végre így szóllott néki nyájasan: - De beszéld el, kérlek, kedves Melíteszem, szerelmednek minden rendét eleitől fogva; ímé addig el fognak ez örvendő vidéknek minden lakosai hallgatni, add tudtomra mind kedves, mind szomorú történeteidet, amiólta Rozáliára lobbantál, mert tudom, hogy illy hív szerelem, mint a tiéd, nem esik meg példás esetek nélkűl.

MÁSODIK ÉNEK

Mind elcsendesedtek a papnak intésére, s még a szomszéd kupresszusok is figyelmezni látszottak az ő beszédének hangjára. Ekkor a bús Melítesz lenyugodván a rózaboltozat mellé, így szólamlott: - Szívemnek legsértegetőbb fájdalmát kívánod, ó Filánder, megujjíttatni, midőn ama kedves napot hozod emlékezetembe, amellyben Rozália ajjakiról szívtam e boldogsággal határos halált, amelly ólta lelkem békeségét örökre elvesztettem, nyúgodalmam kies térjét elpusztítva szemlélem. Valahányszor ezt a szerencsétlen történetet elmémbe forgatom, mindannyiszor az Ámor lángoló fáklyáját villogtatom sohajtásaim szellőjén, s újabb lobogásra gerjesztem azt; mindannyiszor az ő hasító nyilát piszkálom és bizgatom mély sebembe, s nagyobbá tészem a szúrást és fájdalmat. S jóllehet mindezeknek emlékezete keserves kín egy olly szerelmesnek, aki minden reménység nélkűl él: mindazáltal elkezdem, hogy lásd ebből is, melly haszontalan és csalárd a szeretők reményje, s a szerelem első gyökere melly édes, gyümölcse melly keserű! A kellemetes tavasz elérkezett vala már az ő kökörcsinhintaján, s nyájas fúvallatival felélesztgetvén a Természet kebelét, elterjesztette vala már az életet és örömet az erdőkön és mezőkön. Egybegyűlének tehát az örvendő pásztorok és a vidéknek ártatlan lakosai, hogy az ő első áldozatjokat az új tavasznak bémutassák, s a mindent ujjító Vénusz tiszteletére mezei játékokat tartsanak. Zőldágakból híves bóltozatokat csináltak a pásztorok, s az erdőbe egyenes pályákat készítettek a futásra. Eleven gyepből takaros oltárt raktak a nyájas istenasszonynak, és azt a tavasz első virágival felékesítvén, egy pár fiatal gerlicét áldoztak meg rajta, úgy, hogy azoknak szárnyokat és lábokat öszvekötvén, bús énekléssel tették fel az oltáron lévő rakás jácintra, amellynek közepéből egy égő fáklya nyúlt fel, s akkor a tavasznak tarka kantusba őltözött s nárcisokkal koszorúzott ifjú papnéja, a szűzeknek víg dalja s az ifjaknak örömtánca között mególdozta őket, s a berekbe szabadon eresztette. Ezt követte a mezei ebéd. Leűltek egy oldalon a pásztorok, s ezekkel szemközt a mosolygó szűzek, ettek a meg nem terhelő elégségig, ittak a szívnek ártatlan megvidúlásáig. Tavaszi énekeket zengettek, s tégedet, ó élesztő Szerelem! magasztaltak. Végre a zöld gyepről mind felállván, Palemon, a jámbor Palemon, egy vídám öreg így szólítá meg az örvendő sereget: - Ifjak! ímé elértük, hálá a kedvező napnak, azt a boldog esztendőszakaszt, melly ismét feloldozta mezeinket a komor tél fagyos köteliből, s a mi szívünket is egyetemben a hosszas únalomból felébresztette: itt van az a kedves nap, mellyen a mi atyáinknak szokások szerént, a régi aranykornak példájára ártatlan örömmel innepeljünk e mezőkben. Áldoztunk a Természet két jóltevőinek, ettünk a tavasz első adományiból, s megörvendeztetett bennünket a múlt ősznek édes nektárja, és hogy innepi heverésünk se puhítsa el tagjainkat, fogjunk a testnek édes gyakorlásihoz. Valakinek azért, ó ifjak! kedve van a szokott pásztori játékokra, keljen fel, s múlassa magával együtt inneplő társait. Vajha az én hajdani erőmet e szent napon visszanyerhetném az egektől, vajha az én ifjúi serénységem, ha csak ma is visszatérne gyenge tagjaimba, eleven ifjak, én lennék első közöttetek. De tudom, tibennetek sem aludt el a ti atyáitoknak vére. Serkenjetek fel, ó, melly édes a puha gyepen küszködni, s a lengő árnyékok alatt sípolni. Mi nézői fogunk lenni a ti barátságos vetélkedésteknek, s a bajvívónak gyertyánkoszorút, a pályafutónak olajágot, a sipolónak hétszeres zabszárakat, az éneklőnek egy pohár híves bort, s egyszóval kinek-kinek olly jutalmakat fogunk osztogatni, mellynek legfőbb díszét a dicsőség és a közszeretet adja meg. Rajta ifjak! buzdítson fel az innepi sípnak nógatása! - Az első megfúvallására a mezei furuglyáknak hozzákezdtek a víg pásztorok az ő játékjokhoz, mellyeknek egy része vóltam magam is. Énekeltem, sípoltam, küzdöttem több ifjú társaimmal, s ha nyertes vóltam-é, azzal dicsekednem itt helytelenség vólna. Csak ez egyet említem, hogy utólsó pályafutásomban nékihevűlvén, a futóból egy árnyékos ligetbe tértem, ahol izzadó orcámat győzedelmes olajágommal legyezgettem vala, amidőn néhány szűzekre találtam, kik az illatos violácskákat szedegették a gyenge fűben, s vídám beszélgetésekkel múlatták magokat az árnyék alatt. Itt láttam, ó egek, azt a szűzet, azt a kellemetes és deli szűzet, ki mint a szépségnek új hajnala, saját tekintetében egy másik tavaszt mutatott; ah, itt láttam Rozáliát. Boldogok vagytok, így sohajték magamba, szemérmes leánykái a kikeletnek, apró violák, mellyeket illy szép kezecskék tapogatnak, ah, még boldogabbak, mellyek az ő hószín mellyén halhattok meg! Míg így andalgottam magamba, kiesett mellyéről az a kis kötés viola, melly ottan szagoskodott, s annak felvételére lehajolván a gyönyörű nimfa, gondatlanul kötött fátyola mellől egyik csecse kifordult. Ah Ámor! ah istenek, mit láttatok szemeim! Ebbe a szempillantásba vesztettem el, ó Filánder, hajdani békeségemet: félájúlva dűltem egy fának, néhány pillantásig mozdúlatlan állottam ott, az én szemeimet bájoló súgárok ragadták oda, s lelkem is mintha egyszerre kiszakasztódott vólna mellyemből, elrepűlvén vélek, e paradicsom gyönyörű narancsán kezdett legelni. De ah, rövid vólt ez az édes ájúlás! Észrevette a nimfa, hogy az ő vigyázatlan kincse közönségessé tette magát a kíváncsi szemek előtt, s azonnal kebelének mennyei seráljába, a titkos firhang alá zárta, ötven szemérmes violát és egy szomorú nárcist állítván őrül annak nyílására. Feddő pirosság tűndöklött le orcájáról, feltekintett, s egyenesen rám villámlott egy pillantása, melly az enyimbe ütközvén, kettős tűzzel, kettős erővel vágta azt vissza szívem fenekére. Jaj nékem! alig láttam meg az ő ábrázatját, s azonnal fellobbantam; alig csillámlott szemembe első tekintete, mindjárt el vala szívem foglalva; érzettem, hogy egy uralkodó szépség lepte meg azt, s azt parancsolja nékem: Melítesz, add nékem a te szívedet! A szerelem űlt azokban a szép szemekben, a szerelem űlt, kinek lángjait én azelőtt még sohasem érzettem. Ó Filánder, mit nem tehet ő a mi szíveinkbe, csak a' tudja ezt, aki már próbálta. Mégis annyira előszedhettem megígézett erőmet, hogy meg tudtam őket e néhány szókkal szóllítani: - Vígan, kellemetes nimfái a mi tájékunknak; egy kifáradt pályafutó nem jön a ti csendes múlatástoknak megháborítására. - Nemes szívű vagy, pásztor! - így szóla isteni hangon az én bálványom, s megérdemled mindnyájunk nevébe e bokor jácintot, nincs ez olly nagy jutalom, mint a te koszorúd és olajágod, de illatos, szűz ez, mint mi vagyunk. - Szűz ez, szép nimfa, mint ti vagytok: de nincs olly szép mint te - - - Nem tudtam többet rebegni, szemembe nézett s elpirúlt. Mit gondolsz, Filánder, mivé lettem én akkor? Elment ő, én pedig elragadt szemekkel kisértem őtet a berek sűrű homályáig, mint az égő Klícia az ő szeretett napját, mikor az a setét felhőkbe enyészik bé. Elment ő, s mihelyt nem láttam az ő fényjét, homályos éj szállott szemembe, borzasztó képzeletek kísértettek engemet, s így szóllítottam meg tusakodó szívemet: - Mi lelt, ó szívem, ó mi lelt tégedet? Mi esméretlen varázslás dobogtat illy ennyire? Hol égsz te, hol fagysz; ah, mondd meg: kínlódol-é, vagy örűlsz? Ah, tudom, az a kedves látás zavarta fel hajdani csendességedet: tudom, azon zokogsz, hogy szerelmes vagy. De vajjon szerelem-é ez a kín? Igen: ez a kín szerelem! Ah tűrd el hát, s el ne árúld indúlatidat. Vajha valami jó istenség tudtára adná annak a szépnek illy sok kínaidat! Vajha - - - Ah kis Zefir, menj utánna, s mondd meg néki, hogy az én lelkem vagy. Folyj nyomain, kis patakocska, tám rád esmér, hogy az én szemeimből fakadtál. Így őröngöttem én egész estvélyig, magánosan, az erdőben. Ámornak egész tábora béütött az én mellyembe, szívemnek várát öszvedúlta, gyönyörűségimet lobogó fáklyájával porrá égette, hajdani kedves gondolatimat mind rabszijjára fűzte, az értelem onnan számkivettetett, és az én nyúgodalmam távol járt éntőlem az én szépemnek nyomán. Illy keserves állapotba valék, midőn (Tortorella), az én barátném egy szerelmes és nyájas szívű szép nimfa, ki az én Rozáliámnak is hív társa vólt, hozzám érkezvén megszóllított: - Te búsúlsz, Melítesz! mikor mindnyájan vígadnak! Tedd félre most a bánatot, lám! eleget győztél. - Győztem, kedves nimfa! - Így felelék én beteg hangon - nyertem egy-két koszorút, de egy gyenge állat győzött meg engemet, s jutalmáúl az én szívemet vitte el. Itt elbeszéllettem néki egész állapotomat, amint az indúlat kibuzgottatta szívemből, s egy elhalt tekintettel ezt vetettem utánna: kedves Chloém! ha kívánod a te Melíteszed életét, ah, találj benne valami módot, hogy én közel eshessem még egyszer az én imádott nimfámhoz, az ő látása balsam lenne az én beteg szívemre; többet nem kérek, mert azt nem is reménylem, hogy az ő rózsaajjakát valaha egy tisztelő csókkal is illethessem: ah, akkor el kellene fogyni az én életemnek, a felesleg való gyönyörűség halállá válna akkor az én számon, s megfojtaná szívemet. - Nagyot kérsz, Melítesz - így felele a leányzó. - Meglesz mind a kettő, csak merj, a merőknek kedvez Ámor. Hólnap új áldozat lesz, vidítsd fel magadat, s jelenj meg ottan. A többit holnap meghallod. Rozália is sok jót beszéllt felőled közöttünk. De most Dafnisomhoz sietek. Aludj csendesen! - Aludtam-é, Filánder, s miket álmodtam, azt Ámor sugallja meg tenéked: elég az, hogy másnap a fényes nap feljövetelével ismét készűltünk az áldozathoz. Chloé hozzám jött jókor reggel s új tanácsokat adott. Rozáliáról hosszason kezdett beszélni: de az innepi sípok már kezdették hangoztatni az erdőt, s mi is az óltárhoz siettünk. Az én szemeimnek első gondjok a' vólt, hogy a szűzek között Rozáliát felkeressék. Amidőn a megujjított muzsikaszón kijött a szép Rozália a tavasznak tarka kantussába, ah, mint képzeltem, Filánder, az ő koszorújának nárciszaiba az én halavány két orcámat - s az óltárhoz állott. Öszvekötötte gyenge újjaival a két fiatal gerlicét, érezték-é az ő újjainak édes illetését a szerencsés madarak, s fájt-é nékik úgy a Rozália kötése, mint az én szívemnek, meg nem mondhatom. Elóldotta végtére az ártatlan párt, s azok az óltárról felreppenvén, puha szárnyokkal az áldozónénak mellyére leggyentettek, örömmel siettek a ligetnek, s ott egy fiatal nyárfára űlvén kedvekre csókolódtak. Szerencsés ómen vólt ez az én képzelődő szerelmemnek, sokáig irígyelve néztem őreájok, s utóljára az én áldozó szépemre egy csókoló tekintetet vetettem.

Mindeneknek örömére ment végbe az áldozat, s öszvecsoportozva kísérték a szép papnét az ebédlő gyephez: s míg az innepi vendégség tartott is, mindég őróla vólt a beszéd. Olaj vólt ez mind az én tüzemre. Felállottunk, s újonnan elkezdődtek a játékok. Chloé engem félrehívott, és sok bíztató tanácsadás után saját ruháiba felőltöztetett. Ládd-é, Filánder, mit nem tehet a leglágyabb és legegyűgyűbb szívekben is a serény Ámor. Fejér kantust adott énreám Chloé, hajamat béfonta, homlokomra leeresztette, virágokkal béfűzte. Ívet és puzdrát kötött oldalomra, gyenge hangokra és nézésekre tanított, egészen megleányosította ábrázatomat, amellyen még akkor az ifjú pehelynek nyoma sem vólt. Azután, mikor már így egészen elkészített, magával együtt elvitt engemet a több leánykák közzé, ahol az én szép nimfám is múlatott. Ezek között állott ő, mint az alacsony violácskák között egy legdicsőségesebb rózaszál. Csak beszélgettek egymás között, s egyebet annál nem csináltak mindaddig, míg felállván Chloé, így szóllott hozzájok: Hát illy szorgos játékok, illy koszorúzott vetélkedések divatjába henyélnénk mi minden dicsőség nélkűl? Hát nincs minékünk ollyan szerszámunk s ollyan tehetségünk, amellyel olly játékos bajvivást csináljunk, mint most a férjfiak a magokéval? Szűztársaim! ha tetszik néktek az én tanácsom, vegyük elő leányi játékunkat, s tegyünk véle egy játszi gyakorlást, próbáljuk meg, mint fogjuk azt használni jövendőben a férjfiak között. Csókolódjunk! vetélkedjünk magunk között a csókokba: s aki mindnyájunk között leghelyesebb csókoló lesz, aki legkedvesebb, legédesebb csókokat tud adni, azé légyen győzedelmének jutalmáúl ez a szép kis koszorú. E feltételre mind elnevették magokat, s egyszerre mind ráállottak. Sokan kihívták mindjárt egymást ez édes bajvívásra, s még minekelőtte valami jel adatott vólna nékik, már sokan egy rendetlen csatácskába keveredtek. Ezt látván Chloé, elsőben is a viadalra rendet szabott, s azután így szóllott: A mi csókjainknak megítélője pedig érdem szerént csak a' legyen, akinek legszebb szája vagyon. Mindnyájan a legszebb Rozáliát választották. Ő pedig az ő szép szemeit a főld felé függesztvén, szemérmes pirúlás borította el orcáját, s megmutatta, hogy belől is olly szép ő, mint kívül. Vagy meglehet, hogy az ő szép orcája megirígylette ajjakainak illy megtiszteltetését, s ő is felőltözött az ő pompás bíborköntösében, mintha mondani akarta vólna: Én is szép vagyok. Ó, Filánder! képzelj most engemet e szerencsés szempillantásba, s fogd bé elméddel, ha tudod, az én akkori örömömet. Minden gondolatom szememmel együtt az ő két szép ajjakát kísérte: s Chloé félfelől mosolygott. Már leűlt vala e szerelmes hívatalt felvállalván a gyönyörű bíró; és amint Chloé rendelte, megindúlt vala mindenik sors szerént, hogy az ő száját és csókjait ahhoz az édességnek isteni próbakövéhez értesse. Ah, ahhoz a boldog, ahoz a dicső szácskához, mellynek két ajjaka a legédesebb mézzel bémázolt bíbor. Vajha én megbeszéllhetném tenéked, kedves Filánderem, azt a kimondhatatlan édességet, amellyet én az ő megcsókolásakor érzettem. Hanem épen ebből gondold el, hogy elő nem beszélheti azt maga az a száj, mellynek szerencséje vólt azt tapasztalni. Szedd öszve, valamennyi édesség van e boldog szigetnek minden méznádjaiba, s Hiblának minden lépjei között: mégis mind semmi lesz ahhoz a kellemetes ízhez, amellyet én azon kostoltam. Ó, szerencsés lopás! Ó, édes csókok! Édesek vóltatok ugyan ti, de nem egész kedvesek. Nem vólt meg bennetek a belső gyönyörűségnek legjobbik része. A szerelem adatott titeket, s ah, egyet sem adatott értetek vissza a szerelem. De talán vártad tőlem, jószívű pap, hogy megmondjam tenéked azt is, mint érzettem én magamat, mikor a csókolás sorsa énreám esett? Az én lelkem, Filánder, egészen ajjakimra szállott ki akkor; és az én életem illy szoros házakba záródván, nem egyéb volt, csak egy csók. Ahonnan az én tagjaim elevenség nélkűl maradván, reszketve s elzsibbadva maradtak. Ah, mikor már közel jártam ahhoz a villámló tekintethez, tudván, hogy csalárdságba s lopásba léledzem, rettegtem annak a szép ábrázatnak felségét. De azután egy nyájas mosolygása által nekibátoríttatván, csak hozzá közelítettem. Úgy bútt bé Ámor, mint egy kisded méh, az ő ajjakinak két eleven rózáiba. És míg én őtet csókoltam, ő pedig megcsókolt szájával, az én csókolásomra mozdúlatlan és veszteg állott, a méznek csupán csak édességét kóstoltam. De minekutánna ő is előnyújtotta az ő legédesebb rózsáját (már akár az ő nemesszívűsége vólt, akár az én jó szerencsém, mert tudom, hogy nem szerelem vólt), megcsattantak kedves ajjaki, s öszveütődtek a mi csókjaink (ó, kedves, ó, drága kincsem, elvesztettelek tégedet, s mégsem halok meg): akkor érzettem a szerelmes méhecskének szúrós és kellemetes fúlánkját, mint járja által szívemet; amelly talám csak abba a percbe adódott vissza nékem, hogy meg lehessen sebesíteni. Ekkor én észrevévén, hogy halálra szúrattam, mint egy kétségbeesett, alighogy az ő gyilkos ajjakait öszve nem mardostam. De ah, megtartóztatott engemet egy illatos szellő, melly mint egy isteni léleknek fúvallata felébresztette bennem a szemérmességet, s minden dühösségem lecsillapította. Ó, szemérem, szemérem, alkalmatlan nevezet a szerelmesek előtt! Már mindenik elvégezte vala a maga pályáját, s nagy lélekszakadva várja vala a permegosztást. Midőn a gyönyörű Rozália minden más csókok között legizesebbnek az enyimet ítélte, s azzal a dicső koszorúval, melly a győzedelmesnek számára tartatott, az én homlokomat tulajdon kezével felékesítette. De, ah nyomorúlt fejem, nem ég úgy a verőfényes térség a nyári Kutyácskának veszett csillaga alatt, mint az én szívem égett akkor a gyönyörűség és kívánság hév lángjai miatt. Soha már a győzedelem közepén így meggyőzettetni! Csakugyan rendbe szedtem sokára magamat, s a koszorút levévén a fejemről, néki ajánlottam ezt mondván: Tégedet illet ez, ó, szép szűz, tégedet, te tetted az én csókjaimat az én ajjakimon édesekké. Ő pedig egész tisztességgel elvévén azt, felkoszorúzta véle saját hajait, s egy másikkal, mellyet azelőtt ékesített homloka, az én fejemet megdicsőítette. És ez a koszorú, amellyet én hordozok, s hordozni is fogok síromig mindenkoron annak a kedves napnak emlékezetére, de sokkal inkább, úgyis száraz lévén már, amint látod, gyászjeléűl az én elveszett reménységemnek.

HARMADIK ÉNEK

Harmadik napján az áldozatnak, mikor már a vidéknek minden lakosi s még az ártatlan leánykák is kezdettek szokni egymás társaságához, újabb játékok estek. Nevezetesen, míg a déli napnak heve tartott, leűltünk karikába, nimfák és pásztorok, egy kerek kis téren, mellyet a terepély bikkfák körűlsátoroztak, minden tartózkodás nélkűl, ártatlan s nyájas megbizakodással. Öreg, ifjú, szűz, minden különbség nélkűl, mint vólt az arany időben, egyenlő szeretettel játszadozott mindnyájunknak seregébe. Egy szép bikkfának árnyékába űlt a többek között Rozália és Chloé, s magam is vélek együtt az én tettetett leányformámba. Beszélgettünk, virágokat kötöztünk egymásnak, s egy kis méhecske, melly az illatos berekben mézet gyűjtögetett vala, a Chloé orcájára repűlvén, az ő rózsaszín orcájára, véletlen megcsípte azt. Meglehet, hogy a hasonlatosság csalta meg, s rózának gondolta azt. Chloé nem szenvedhetvén az éles szúrást, sírni kezdett. De az én Rozáliám ezt mondá néki: - Hallgass, Chloé, hallgass, ne sírj, mindjárt megenyhítem én ezt a te fájdalmadat. - Ezt mondván, a Chloé orcájára tette kellemetes ajjakit, s színi kezdette belőlle az égető fájást. Ó, csudálatos erő! Azonnal érzette fájdalma megszűnését, már az akár a kiszívott nedvesség miatt esett, akár annak a szájnak ereje által, amelly mindent megéleszt, amihez érni talál. Nékem egyszerre eszembe jutott a tegnapi csók, s óhajtottam vólna még egyszer azt a boldogságomat, hogy szája mézét megkóstoljam. Ámor ismét kiköszörűlte az én elmémet, s egy derék fortélyt találtam arra, mi módon vihetném végre az én kívánságomat. Kevés idő vártatva tehát kezdettem leányosan sikóltani: - Jaj, a méh, jaj, a méh - s ajjakamra mutattam. Az ártatlan Rozália, megindúlván az én bajomon, ajánlotta segedelmét az én sebem enyhítésére; s ah egek, méllyebbé és halálosabbá tette az én valódi sebemet. És jóllehet az az édesség egy titkos méreggel szállott is le szívembe, tettetvén mégis, mintha a csípés fájdalma még sem szűnt vólna ajjakamon, több ízbe is elő kezdettem véle e halálos orvoslást. Lassan-lassan mindig nevekedett az én vágyódásom s tűrhetetlen kívánságom; úgyhogy többé nem tarthatván már mellyembe, kicsinybe múlt, hogy teljes erőszakkal ki nem rohant azon. Így múlattunk mi darab ideig: s halld, mi történt. Egyszer valamellyik ifjú pásztor a sugdosósdit kezdi említeni, s azonnal megegyezvén feltételébe, közakarattal hozzáfogunk a játékhoz, s mindenik az ő szomszédjának fülébe súgta valami titkát. Én Rozália és Chloé között űltem az én tettetett leányformámba. Chloé azt súgja az én fülembe: Rajta, Melítesz! itt a jó alkalmatosság, titkon előadhatod most szerelmednek kínjait, próbáld meg, bátorkodj. E szókra én nekibizakodván, Rozáliához hajlok reszkető kezekkel, szikrázó szemekkel vonúltam bal füléhez, s ajjakam hegyével érdekelvén azokat a végső rózákat, mellyek hajfürtjeinél fejéredni kezdettek, e rövid szókat súgtam az ő fülébe: - Rozáliám! engem a te tüzed megemészt, ha csak meg nem szánsz engemet. Ah, könyörűlj rajtam, én Melítesz vagyok. - - - E szókra lehajtotta gyönyörű orcáját, s elborította ezt egy hírtelen való, egy szokatlan pirosság, melly szeméremnek s neheztelésnek jelensége vólt. Nem is szóllott rá semmit is, minden felelete egy hallgatás vólt, egy háborodott hallgatás, melly tele vólt a legkeményebb fenyegetésekkel. Azután felkelt onnan mellőlem, s többé se látni, se hallani nem kívánt engemet. Én Chloéra tekintettem, ő pedig lesütötte a szemeit: ájúlva, félholtan, eszméletlen maradtam, mint amelly pásztor előtt leüt egy éles villámlásba a mennykő, s él, de nem tudja lételét. Felkeltem én is az én szerencsétlen helyemből, útálván a nap világát, s mellyembe hordozván a pokol irtózásait. Bévontam magamat a ligetbe, hol legsűrűbb, legfeketébb vólt, tágas mezőt nyitottam az én komor képzelődésemnek, s szívemet szaggató indúlatimnak minden gyeplőjöket megeresztettem. Rijjadoztak az erdők az én kiáltásomnak szavára, és a vőlgyek hármaztatva síkoltották vissza a Rozália nevét. Így tőltöttem el azt a keserves éjtszakát, amelly életemnek minden éjtszakáinál, még a tegnapinál is iszonyúbb vólt, mert nyomba követte az én legkedvesebb két napomat. Azóta, ó Filánder, mindent megpróbáltam én Dafnissal és Chloéval, csakhogy őtet megengesztelhessem. Megpróbáltam magát a halált is, mellytől most a szánakodó istenek megmentettek, mert csak egyedül e' van már hátra, amivel az ő szívének megkérlelését reménylhetem, hogy meghaljak. Meg is halok örömest, csak bizonyos legyek benne, hogy ez kedves áldozat lesz az ő triumfáló lelkének. - Itt elhallgatott Melítesz, szemeiből újabb könnyek fakadtak, szánakozó hangok zengettek ki a templomból és erdőből, s Filánder így kezdett szóllani: - Valóba szomorú történetek ezek, amellyeket te nékem beszéllettél, Melítesz, méltó vagy a könyörűletességre, mert a szerelem múlatsági között, ki játékból valódi kínokat bocsát az emberekre, nagyon sokba fájtak néked a te gyönyörűségeid, s a te szerelmes tolvajlásodnak mind örömét, mind büntetését egyszerre érted. Hanem ímé, ismét intlek tégedet, a hatalmas szerelem-istenek tanácsából, vedd elő újra szívedet, vígasztalódj, nyúgodj meg azon a reménységen, hogy nem messze van az az idő, amellyben kedves Rozáliád ajjakain elveszett békeségedet feltalálod. A csók sebesített meg tégedet, a csók is fog meggyógyítani. Az ártatlanságnak és gyönyörűségnek tűndérfiai fognak oltalmadra s vígasztalásodra kiállani, a csókoknak apró istenei szállanak le tehozzád, hogy a világot körűlted paradicsommá tegyék. Boldog vagy te, Melítesz, csak ne hátrálj ezzé lenni! - Bőlcs Filánder! hatalmas papja a leghatalmasabb istenségnek! - így szólla Melítesz. - Tudom, hogy tégedet a te istenasszonyod bévezetett az égnek és főldnek legszentebb titkaiba, mert csak ő lehell azoknak leghomályosabb rejtekeibe is lételt; tudom, hogy a templomba fel vagynak írva minden meglett dolgok, valamellyekbe az ő mennyei hathatósága bészivárgott, pedig mi van őnála nélkűl? még a semminek is legelső létele szerelem volt. Igen - mikor az ő teremtő szavára a létel tenyészővé tette a semminek kietlen méhét, és a csecsemő világ a mozgás karjain rengett az öreg Kaósz bőlcsőjébe. Tudom, hogy az ő legpompásabb lakóhelyét, a tündöklő Heszpert is esméred: ah kérlek hát, beszélld el nékem az ő nevezetesebb országát, a tűndéreket és a csókokat, beszélld el, ha ugyan a halandó fülek bűntetlen hallhatják az ő legszentebb titkait. Filánder a templomra vetett egy segítségűl hívó tekintetet, s azonnal így kezdte: Megcselekszem, amit kérsz, vendég, s elbeszéllem a csókok tűndéreit, itt a lágy majoránnán, most, mikor a nap legnyájasabban mosolyog e kupresszus tetejére. - Még az aranykor előtt ezen a világon nem vólt egyéb, csak tűndérek és róza. A róza fejér vólt és tövisketlen. Ennek árnyékába múlattak a tűndérek, és az ő életek s múlatságok a csók vólt. Nem vólt bennek a két nemnek sem különbsége, sem jegye. Ollykor a téjszínű rózákon játszadozott két tűndér, megcsókolták egymás ajjakát, s a megcsókolt csókba új tűndérecske származott. Így éltek ők és szaporodtak. Gyakorta sereg tűndérek gyűltek öszve a rózásba, s mennyei énekekkel hangoztatták annak illatos ligetjét. Énekeltek az örömről, az ártatlanságról, a rózáról és a csókról; gyermekek vóltak ők mindnyájan, és egyenlők. Testek könnyebb vólt a levegőégnél, és serényebb a nap súgárinál. Lelkek vídám vólt és ártatlan; nem egyéb, hanem egy munkás szeretet. Az Ártatlanság és Gyönyörűség felmenvén a több istenekkel az égbe, utóljára megcsókolták egymást, és meleg csókjaik a hószín rózákra húllván le, annak méhében megelevenedtek, s parányi gyermekekké lettek, akik azután csupa csókkal éltek, s élvén azokkal, azokkal nemeket is szaporították. Már annyian vóltak a fejér rózák erdejin az illy apró tűndérek, mint ma első kikeletkor a liliomok és jázminok fejér virágain a tavasznak játszadozó lepkéi. Azonba az öreg Saturnus elnyerte az égnek és főldnek teljes birodalmát, és ezeket a tűndéreket e főldről a hajnalcsillagba kőltöztette, hogy a főldet emberekkel ültesse bé. Heszper vagy hajnalcsillag, melly mind fekvésére, mind gyönyörű vóltára nézve feljebb van a halandók földénél s alább a halhatatlanok mennyénél, méltán megérdemli azt, hogy a szerelemnek lakóhelye, a kedves Vénusz csillagzatja légyen. Itt vagyon a csókok Elíziuma, az ártatlanság menedéke s a gyönyörűségnek örök forrása. Ez ama jóltévő tűndér kis isteneknek paradicsoma. Innen szállanak ők le, valahányszor az ártatlanság nyög, vagy a gyönyörűség sóhajt. A bőlcsnek szívébe lejárnak ők, és annak sebét bégyógyítják. A poéta lelkét és képzelődését végighordozzák a világon - nyájas súgárocskák vonják fejér rózahintójokat - vagy felragadják magokkal az egekbe. A hárfák és sípok ezüst hangját meggyengítik, és a fűlbe bévivén, a lélek útját előttök megsímítják. A festőnek otromba penzeljét megvékonyítják, a hibás színeket rózapamaccsal helyre egyengetik, vagy szárnyaikkal édesebb árnyékot hintenek azokra, s az egész rajzolványt kellemetesebbé tészik bájoló csókjaikkal. A kerteknek táblái közé leszállnak, a harmatos violákba fördenek, vagy a büszke tulipánt tarka folyosóján ölelgetőznek: ezek húzzák öszve amaz ártatlan virágnak szálacskáit az illető kéz előtt. A kopasz követ zőld mohhal bészövik, hogy a sípoló pásztor vagy az ellankadt útazó feltalálja azon nyúgodalmát. Nyáron a hajnal súgárain mosolyognak, vagy a Zefirusoktól lengő zőldágakon hintálják magokat, vagy a kristály forrás csendes habjain hempelyegnek: s a hóldnak arany súgáriból apró csillagokat kötöznek. Ősszel a szagos körtvélyeket pirosra, a puha almákat sárgára nyalogatják, s a pelyhes birsalmának homlokára hintik lemetszett arany hajfürtjeiket. Egész rózakosarakkal hozzák le a feltetsző hajnal súgárival a muskotályszagot: a piros bakar szemjei közt kergetik egymást, s ha a víg szüret eljön, a lecsorgó mustba eveznek egy góhérhéjjon, vagy a seprőnek apró részecskéit válogatják ki, s a hordó fenekére lehordják. Télen a csillámló hóra űlnek, s a legszebb súgárokból rakott szikra tüzeknél fűtőznek. - De ó, mindezek kevesek! Ezeren meg ezeren seregeinek egy szép leányzó körűl. Egy szép leányzóért, ó, hányszor maradnak üresen a szép hajnalcsillag kedves rózássai! Hányszor látni, hogy kiterjedt homlokának síkján e nyájaskodó tűndérek fejér rózsahintókban nyargalóznak, vagy szemöldökének árnyékos erdejében alusznak, vagy orcájának kies mezején fonják hajnali válogatott súgárszálokból a hálót, s kifeszítik a lesekre. Ah, ha az ő szép szeme kinyílik, hány sereg tündérek repűlnek abba, körűlülnek harmatos könyöklőjén, egyet pillant, s mind lehullanak a mellyére, vagy a sebes pillantásba kapaszkodván, azzal együtt elragadtatnak, a többiek nagyot kacagnak rajta, s az öröm odareppenvén, bételi a szívet. Hát még az ő szép ajjakin hány, ah, hány csókolódik. Ezer pár csókolódik mindeniken, s azonnal ezer újabb tűndérek születnek ottan: ezer rózakocsik várják ajjakának szélin minden szózatjait, édes sóhajtásait pedig ezer leggyorsabb hajnalsúgárok. Egy mosolyodására mind felébrednek, s egymást megölelik, s orcájának piciny gödröcskéjébe leszállanak. Ha csókolni talál, mind a csókoló ajjakak közé repűlnek, és magok is csókokká válván, a lelket a hajnalcsillagba felviszik, s a legkisebb rózásba elaltatják. Hajának labirintusába kergetik egymást, vagy búvócskát játszanak, vagy szívköteleket csinálnak abban. Hószín nyakán és mellyén nyájaskodva űlnek, vagy annak két szép dombocskáján játszanak. Ah, Melítesz! hát még a szívbe mennyin laknak? Annyin vagy többen, mint odaki; itt laknak az ártatlanság szelíd gyermekei, hogy örömet szerezzenek abba és csendességet. Ha ezek a szívbe nincsenek, futnak az orcáról a gyönyörűség tűndérfiai, kik különben is utóljára el szokták azt hagyni, és akkor ők is erkőlccsé válván a szívbe szállanak. Hány festett orca van, amellyen harminc esztendős rózák látszanak! hány hajhalottak lidérckednek sok koporsó fejen! hány lagérozott melly búvik a kendőző alá! mindezektől a kellem édes fiai eltávoztak, s a fő és a szív kietlen pusztává hagyatott. A bujaság és szorgalom állottak helyekbe, hogy a ruha ráncaival, a felfűzött gyöngyökkel, az affektált járással és beszéddel, a fajtalan pillantásokkal hódítsák magoknak a csábító és csábíttatott világot. Eljön még az az idő, mellyben a tiszta szerelem eladóvá fog lenni, és a természetnek s kivált az emberi szíveknek ez a jóltévője közönségesen fog meggyaláztatni. Eljön az a szomorú kor, mellyben a szerelmet nyilvánvalóvá tenni ocsmányság lesz, s a tettetett szemérmesség és erőltetett vígyázás virtus gyanánt fog tartani: azomba pedig balgatagságnak fogják mondani az állandó szeretetet, amikor szívesen csókolni valakit vétek, s alattomba bujálkodni okosság lészen. Mikor a szíveket pénzen, ruhán, méltóságon, kendőzéseken és nem kőlcsönszíveken fogják vásárolni. Ekkor jön bé a paráznaság, a fajtalanság, vagy akarom mondani a módi, s ezer meg ezer nyomorúságok, mellyek gyűlöltté fogják tenni a szerelem édes nevét. De kedvezek e kietlen képeknek: visszatérek a mi kedves tűndérinkre. Ezek kísérik a bőlcset az ő útaiban, ezek termesztenek rózát azokon a töviseken, amellyek abba nőnek, tiszta súgárokat hintenek az ő lelkére, és béviszik elméjét az igazság, a virtus örök templomába és a valódi boldogság paradicsomába. Ezek múlattatják a szenvedő ártatlannak szívét, s mikor mindenektől elhagyattatott, társalkodnak véle, és vígasztalják őtet. Ezek vezetik le a boldogabb világból az aggódó lélekhez a reménységet, az örömnek és a szűkségnek tűndér leányát. Ezekkel jön le az álom, az az édes álom, melly a megroncsolt halandót a hajdani aranykorba általteszi. Fut ő a gonoszoktól, s kerűli a balgatagokat; de a csendes szívűt felkeresi, és véle ezek a tűndérek is leszállván, durva ágyát rózaleplekké változtatják, s fáradt homlokát harmatos szárnyaikkal legyezgetik, terhes izzadásának cseppjeit gyenge szájokkal lecsókolják, hervadó szemeire űlnek, és nyugvó lelkét édes álmodozásokkal múlattatják. Ó, hányszor repűlnek ők el a pompás kastélyok felett nemes útálással, hogy a gazzal fedett kúnyhóba meglátogassák az homályba fekvő virtust! Melly kevesen vagynak sok lármás és kevély múlatságokba, mert a szegény halásznak a hálóját kötözgették, s kedves testvérjeket, a reménységet ölelgették a száraz part fövenyén egy redves fűzfa árnyékába. Hányszor ment el előttök talpig aranyba őltözve, minden kölcsönözött szépségivel a büszkélkedő Belinda, ők pedig reá sem pillantottak, mert egy ártatlan pásztorleánykának orcáján innepeltek. Ezek, ó, Melítesz, ama szíves istenségek, kiket az ártatlanság és gyönyörűség szűltek a halandók boldogítására, mikor ők az égbe felszállottak. Kevesen esmérik ezeket, kik elfelejtkezvén az érzésről és a természetről, vagy kivetkezik emberi voltokat, vagy ezek helyett a bujaság és szorgalom szívet gyötrő leányit ölelgetik. Mindezeket te meg fogod esmérni, ó, Melítesz, csak hív légy, tiszteld az örök szerelem templomát, s ne kárhoztasd az ő mennyei szentségeit, se a gonosz kívánság csalárd bűbájjával meg ne fertéztesd azokat. Szíved legyen érzékeny, mint a galamboké, de ne feslett; szerelmed légyen tiszta, s nem csapongó: akkor érezni fogod, hogy a kellemetesség és nyúgodalom őrző angyalai fognak körűlötted lebegni, s a te lelked ollyan lesz, mint e szent templomnak boldog környéki, hol az éltető Vénusz lakozik. De ideje már, hogy útadnak igazítsalak: kelj fel, szerencsésített vendég! s ezen a kies ösvényen, melly ama bereknek vezet, menj ki arra a szép vidékre, hol a te Rozáliád lakik, egy nyögdécselő gerlice lesz mindenütt vezetőd, melly a Vénusz rendeléséből épen ott fogja feltalálni szerelmes párját, amellyért fog mindenütt nyögni teelőtted az erdőben. Én állhatatosan hiszek a hatalmas szeretetben, hogy még titeket e boldog templom oltára előtt foglak látni, s én fogom a Melítesz és Rozália első ajándékát az istenasszonynak bémutatni. Most menj el, Melítesz, kövesd az én tanácsomat s az isteni hagyományt, hogy boldogabb légy minden halandóknál. Légy kedves továbbra is a halhatatlanok előtt, s kísérjenek a csókoknak áldott tűndérei minden te lépésidben.

Itt elhallgatott a ritka szívű pap, s az örömébe könnyező Melíteszt még egyszer megölelvén, bément a templomba. Melítesz pedig leszakasztván egy rózaágot az Adónis sírjáról, megindúlt a kies ösvényen ama berek felé, hol az ő kedves Rozáliája lakozott, s a nyögdécselő gerlice előtte szállongott mindenütt, a kellemetes tűndérek pedig híves zefirszárnyakon kezdettek lebegni őkörűlötte.

NEGYEDIK ÉNEK

Rozália pedig elmerűlvénn attól a gyönyörködéstől, amellyet ő az esztendőnek és saját életének tavasszában talált, lenyúgodott vala a mirtusoknak illatos berekjébenn. Törpe vólt ugyan annak az árnyéka, mint maga, de egy violákkal béterített halmocska vetett hátat a kikukoccsáló nap elibe. Szégyenűljetek meg ti pompás fák, mellyek a királyoknak s királynőknek múlató kertjeikbe is válogatva mentek bé: midőn én ezt a paradicsomot a plebejus fűzfákról magasztalom. Ti, kik egy hatalmasnak únalom űzésre vagytok teremtve, ti, kik kiragadtatván a természet öléből, egy bábozó kertésznek nyírbálási alatt tanúljátok az idegen növést, martalékfák! nem vagytok méltók az én énekemre. A szabad fűzes érdemlette azt, hogy az én lantom zengedezze, és hogy valaha mellette feküdjön Rozália. Játékos habokkal csörgött annak bojtos gyökerei között a kedve-telt patakocska: sárga virágain pedig egy dolgozó méhraj enyhítette zsibongó daljával a munka terhét. Édes hármónia! mellyre még csak az a szív csiklandik, amelly a természetnek felséges egyűgyűségét úgy érezi, mint maga az ártatlanság. - Itt dűle le Rozália, szorgalom nélkűl és ártatlanúl. Kies vólt az ő álma, mint maga a vidék. Tiszta öröm lebegett nyúgovó homloka felett, mint az az első hajnal, melly a napot legelőször felvezette az égre, amellyen még semmi felhő nem borongott. Világunknak kacér gyermeki! tudjátok-é ti majd képzelni az én tollam után Rozáliát, ti, kik ébredt fővel mesterségesen vigyorogtok, alvástokban pedig annyival vagytok kísértőbbek a kétségbeesésben megholtaknál, hogy szuszogtok? Az ő tekintetén csendes álom látszott, és a nappali mosolygás. Illyen az ártatlanság! Azonba Melíteszt oda vezette az ösvény, melly bár gyakorlott volt is, de szentsége nyilván kitetszett. A bús galamb reá talált végre nyögő párjára, melly egy asszú ágacskán panaszolta a vidéknek boldogtalan szerelmét. Csattogó szárnyakkal repültek egymásnak irányjába, s a Rozália fejénél ültek le egy fiatal mirtusra. Mit érzett, miket hányt-vetett akkor magába a szegény Melítesz, mikor e két szerelmes félnek örömét szemlélte, mikor látta, melly kedvek-telve osztják egymásnak a csókokat: ti képzelhetitek azt, szerelmesek, ti mondhatjátok meg azoknak, akik azt még nem érzették. Nem váltogatva rakták egymásra a csókokat, hanem sok százat egymásba fűzvén egy tartós csókkal csimbalykóztak öszve, mellyet csak azért hagytak néha félbe, hogy eláradt örömjöknek kiadására egyet nyöghessenek. Melítesznek eszébe jut végre az isteneknek tanácsa, körűl nézi a vidéket, és megpillantja Rozáliát. - Ah! - itt van! - mind ez vólt, amit mondhatott, s meghökkenve hátrább lépett; mint az a fanatikus, akinek saját képzése a mennyeiek formájába jelenik meg, s ezt kiáltja néki: Te próféta vagy. Látta Melítesz az isteneknek jelenségét, látta a mindenható Vénuszt az ő papjával, Filánderrel egy levegői hintóban a mirtusoknak felibe szállani, hallotta a boldog tűndéreknek zengicséléseket, akik őket szerencsés halandónak, a halhatatlanok barátjának szólították, s azonban az alvó szépségre húnyorgattak. Melítesznek soha nagyobb öröme nem vólt, mint most; de ő azt nem érzette. Az ő minden kívánságinak tárgya előtte vólt, és ő azt illetni nem bátorkodott. Így áll az a szegény kapás, ki a sanyarú munka közben sokat fárasztotta már az egeket a nagy urak szerencséjéért, saját ásójára támaszkodva, reszketve, habozva, a talált kincsek felett. Úgy van, jóltévő istenasszony - felszólala végtére -, látom a te kedvezésedet, most érzem legelsőben, hogy te énhozzám közel vagy, elfogadom áldott sugarlásodat, s nem késedelmezek boldog lenni. - Szűnjetek meg, csevegő madárkák a víz mellett és a bokrokon, hogy az én bálványom fel ne serkenjen, míg én megcsókolom: akkor osztán, akkor, ha már én megcsókoltam, daloljátok azt a dalt, mellyet párosságtoknak első álmatlan éjjelén daloltatok, zengedezzétek az én örömömet a víz mellett és e bokrokon. - Elhallgatott Melítesz, és az egész vidék. Morfé, egy kőlteményes tündér, kiszárnyalt a berek árnyékából, s az aluvó leánykának szemére ötször tisztált mákolajat hullatott, s egy kis szőnyegecskével béterítette azt, a szemöldökétől fogva a pilláján alól. Ezt a szemfedelet a legvékonyabb estvéli homályszálakból szőtték a bibirkáló tűndérek, alsó részére pedig válogatott színnekkel Morfé illyen képecskét hímezett: Rozália egy idegen tartományba andalgott, s valamelly ifjú egy rózsákkal körűlkoszorúzott csészéből itatta véle az égiek nektárját.

Melítesz azomba elszánván magát egy olly próbára, melly határvonás volt néki az élet és a halál között, tántorgó lépésekkel és szívének esméretlen dobogási között, ballagott a' hely felé. Igy indúl meg az ő sírjának széléről a megéledett portest, szokatlan előtte az az új lélek, amelly most benne uralkodik, egyenetlenűl vér benne a még most is porzó szív, és nem tudja, ha ez a másvilági élet megegyezőleg fog-é kiütni az ő hajdani ideáival, s az ő prófétájának isten nevébe mondott ígéreteivel. Háromszor próbált Melítesz lehajlani a szendergő rózsához, háromszor dobbant vissza; háromszor kerűlte körűl Rozáliát, s mindannyiszor bizonytalan maradt, hogy merjen-é? Rajta, Melítesz! a merőket segíti Ámor! Midőn már a vakmerő szerelmes az ő bételt kívánságának özönében szinte elbuggyant, észre veszi, hogy az ártatlan szűzecskének ajjaka mozog, s mintegy jóváhagyván az ő lopott csókjait, visszacsókolja azokat. Elbízza magát a heves ifjú, s kebeléhez szorítván annak még tapintatlan kebelét, minden csókoknak csókja vólt az, amit a nimfának szácskájára ragasztott. - Ki vagy te, idegen? - felkiált Rozália, s Melítesz, mint egy napsúgár, melly a fáknak ága a sebes széltől elébe vettetvén, máshová lövellik, bévágta magát egy sűrű bokor lombjába. - Istenek! - felugrik tüzesen Rozália - mi lelt engemet? régen alszom-é? és mindig így aludtam-é? Igen, itt kellett aludnom. Mit álmodtam én, boldog egek? sőt álmodtam-é, mondjátok meg, vagy az én lelkem felragadtatván a halandók főldéről, túl tévelygett azon, a paradicsomba? Ki vóltál, te idegen fiatal? Ha istenek gyermeke vagy: ne vesztegesd egy gyarló állatra kegyelmedet, mellyért a nimfák irígyeim légyenek; ha pedig egy vagy a mi vidékünk fiatal pásztori közűl, menj most békével, ne légy többé merész, és kimélj meg egy szűzet. De mit érzek én magamban? hallom az én szívemnek ütéseit, és az én jácintjaim rezegnek az én mellyem felett. Mi részegítő nektárból itattál te engemet, ifjú, nem tudom, kinek is nevezzelek, bőven kellett azt nékem innom, érzem utolsó cseppjeit még most nedves ajjakimon. Lemosom, lemosom azt e tiszta patak vizével, ha mindjárt istenek ajándéka is az az édes nem-tudom-mi. Így teprenkedvén magába a kellemetes szűz, sietett a virágokon által a patak megé. Lehajlott annak zöldellő partjára, hogy álmos szemeit és nedves ajjakát megmosogassa. S imé, a tiszta habok elárűlták az ő belső tüzét, mellyeknek lángja kisütött az ő két orcájára, s annak rózsái között lobogott. Szégyen-é vagy öröm, így tűnődik magába az elhűlt leányzó, szégyen-é vagy öröm, melly most az én orcámat pirítja? De mi vólna az, igazságos egek, amit én szégyenlhetnék? Örűlök hát? igen! örűlök én, de minn, magam sem tudom. De hiszem másszor is örűltem már én! Ha az én édesanyámhoz hazamentem, vagy az én bátyáim sípoltak énelőttem, vagy Fillis új, új virágokat hozott énelőmbe, vagy az én kis őzecském ugrált énelőttem, ó, mint örűltem én akkor, ó, mint repesett mindig az én szívem, s mint érzettem, hogy én boldog vagyok, mikor engemet minden szeret. De, de most nem úgy örűlök én. Ah, hogy én ki nem vethetlek az eszemből tégedet, nektáritató ifjú! - -

Itt vagyok, szerencsés leányka - mondá Laura néki, változtatott hanggal, béfogván hátulról az ő szemeit -, hatalmadba áll, hogy boldog légy, ne ellenezd az égiek tanácsát! Ah, bocsáss el engemet - felriada a szemérmes Rozália - akárki légy te, ki a szűzek után leselkedel. Nem, nem - kiáltá a csíntalan Laura, ki már a bokornál Melítesszel beszélt vala, nem bocsátlak el addig, míg Vénusz örök hatalmára meg nem esküszöl, hogy azon nektáritató eránt háládatlan nem leszel. Háládatlan nem leszek - monda a szűz - a nektáritató eránt, esküszöm néked, csak bocsáss el engemet. Én vagyok hát az a szerencsés ifjú, felele a tettetes Laura, az isteneknek és tündéreknek gyermeke, ki tégedet azon nektárral saját ajjakimból itattalak, mellynek, ímé, mostan átaladom utolsó fogyatékját. E szók után öszvecsókolá az ellenkedő leánykát, s ímé, Rozália bosszús hanggal, ollyan hanggal, amellyen a megcsalatott leánykák bosszankodnak, így kiálta őreá: Nem a' vagy, ámító, aki nékem az én álmomban megjelent, vidd el magadat, és többé ne kerűlj elejébe azon szűznek, akinek te csalt akartál vetni, álnok csókoló. Ní, bé mérges angyalka vagy te, Rozáliám, így szól Laura, s elereszti őtet. Rozália megpillantván kedves barátnéját, örűlt-é inkább, vagy neheztelt, alig állíthatni meg. Örűlt, hogy víg kedvű leánytársa lepte meg, s neheztelt, hogy nem az álombeli ifjú jöve el. Azomba megfogván egymás karját a gyönyörű leánykák, lépegettek eléfelé, amint a fortélyos Laura intézte alattomba, és apró bokrétácskákat kötözgettek a tarka part mellyékén. - De micsoda ifjú az, kedves Rozáliám - kérdé egyszer Laura - akit te az eszedből ki nem vethetsz, mondd meg nékem, és ne légyen titkod a te barátnéd előtt. - Te csak reáérsz a tréfára - úgymond Rozália - enyelgő leányka, és te mindég keresel s találsz is tárgyat a kötődésre: mire való kérdés már ez a tiéd? - Erre Laura: - Ám hiszen, ha terhedre vagyok - úgymond - kérdésemmel, félre állok attól; de én elhitettem vala azt magammal, hogy tenéked vagy valami istenség jelent meg, vagy valami olly ifjú ember árnyékozott meg, akire egy illy fiatal leánykának több szüksége is vólna. Tedd ki azért szíved titkát, kedvesem, s talám tanácsadódat is feltalálhatd bennem. Vaj értek ám én egy kicsinyt a nektárhoz is. - Rozália elpirúlt. - Ah, Laura! Laura! ha te tudnád, minő nektárból részeltettek engemet a kedvező mennyeiek! Rakd öszve elméddel, ha tudod, az eresztett színméznek édességét, a fesleni kezdő rózsa illatját és e mi szigetünk borainak szívreható spiritussát, tégy még hozzá cukrot, muskotályt és egyebet: a' lesz ollyanforma, mint az. Olly édes erőszakkal omlott a' le az én szívemre, hogy az én szívem amiatt egynél többet nem üthetett, és én felrezzentem. De azon ifjú eltűnt azonnal az én tébolygó szemem elől, hamarább, mint a villám fényje és mint az én álmom. Hát láttad-é valósággal azon ifjat? - kérdé valóságra szedett orcával Laura. - Mint egy álomlátás, úgy jelent ő meg előttem - felelé Rozália -, de az ő karjait érzettem magam körűl, és hallottam is az ő szívének verdéseit saját keblemen. Ó, édes Laurám, az az álomba látszott ifjú hasonló vólt ama pásztorlegénykéhez, ki a múlt tavaszi innepen elég vakmerő vólt nékem az ő tüzét kijelenteni. Istenem! hogy juthatott nékem eszembe az a szemtelen, (itt Melítesz reszketett a bokornál) hogy álmodhattam én arról a gyalázatosról? Fejts ki, édes Laurám, fejts ki engemet e sok bizonytalan dologból. Ekkor Laura így kezde szólani: Rozáliám, én úgy vélekedem, hogy tégedet valamellyik fiatal pásztor szeret, és azt néked még kimondani általlotta, most pedig a te álmodat szerencséjére fordítván, az ő titkos szerelmének minden hevét egyszerre kiontotta a te ajjakidra. Mert az a rózsaillat, az a borerő, az a mézíz, amelly a te szívedet úgy felforralta vala, mind öszvevévődvén - csók vólt. - Csók vólt? - felkiált Rozália - te engemet el akarsz áltatni Laura, sem az én anyám csókja, sem az én bátyáimé és leánytársaimé nem hasonlíthat ingyen is ahoz, amit én altomba érzettem az én ajjakimon. Még ama deli leányzónak is, aki egy innepünkön elnyerte vala az ő csókjáért a koszorút, még annak csókja is semmi sem még ehez képest. - Te nem hiszed hát - monda Laura mosolygósan -, hogy én mindazt, amit te álmodban érzettél, egypár csókomba éreztetni tudom veled? Ám próbáljuk meg; és hogy az én látásom se csináljon tebenned változó képzetet, kössük bé a szemedet, s majd én, mintha te alunnál, ama bokor mellől mint idegen eljövök, és egy csókot vetek a te ajjakidra. - Elhitette a tanúltabb az egyűgyűt, s békötötte a szemét. Melítesz pedig a bokorból várta a dolognak mire mentét. Ekkor Laura lassú lépésekkel, mint egy leselkedő szerelmes a lyánykához lopakodik, megcsókolja őtet, és azt kérdi: Mint vagy, Rozália? Érzed-é ama mennyei ifjútól hozott nektárnak ízét ajakidon? - Hiszen csak megcsókoltál - felel az ártatlan leány, s le akarja bontani a szemkötőt. - Várj még, kedvesem - kiált Laura, még egy más módot próbálok, még is meg kell elégedned. - Ekkor maga félreáll, s int a bokorban veszteglő szerelmesnek. Melítesz kiüti az árnyékból pelyhetlen ábrázatját, mellyen a félelem és az öröm vegyűlt vala öszve. Óhajtott nimfájához közelítvén általkarolja kebelét, s megcsókolja őtet. - Ah, mit csinálsz, Laura? - ezt rebegé elalélva a magán kivűl való leányka. Nem bírt gyenge szíve ez édes erőszakkal, s kéntelen vólt visszacsókolni. Melítesz ezer szókkal kívánta volna örömét, háláját, kérelmét kegyes nimfájával közölni, de minthogy azt mívelni nem merte, minden szavait ezer csókokba fejezte ki: és ez mind megesett két-három perc alatt. Mert Rozália is nem tűrhetvén tovább szívének tüzes vágyásait, oldozni kezdé a szemkötőnek csimbókjait. Mellyet észrevévén az örömbe elbuggyant ifjú, levéve alattomba a szűz övjének pántlikáját, és azonnal, mint a fiók szarvas, mint a sebes szél és a gondolat, eltűnt véle a sűrűbe, nem hagyván maga után egyéb jelenséget a fején lévő koszorúnál, mellyet futtában hagyott el a pázsiton.

Még az arany idő előtt ezenn a Világonn nem vólt egyéb, csak Tűndérek és Róza. A Róza fejér vólt és tövistelen. Ennek árnyékába múlattak a Tűndérek, és az ő életek s múlatságok a csók vólt. Nem vólt bennek a két nemnek sem különbsége, sem jegye. Ollykor a téjszinű Rózákonn játszadozott két tűndér; megcsókolták egymás ajjakát, s lelkek a megcsókolt száj pirossánn egybetalálkozván, a megcsókolt csókba új tűndérecske származott. Így éltek ők, és szaporodtak. Gyakorta sereg tűndérek gyűltek öszve a rózásba, s mennyei énekekkel hangoztatták annak illatos ligetjeit. Énekeltek az örömről, az ártatlanságról, a Rózáról és a csókról. Gyermekek vóltak ők mindnyájan és egyenlők. Testek könnyebb vólt a levegőégnél, és serényebb a Nap súgárinál. Lelkek vídám vólt és ártatlan, nem egyéb, hanem egy munkás szeretet. Az ártatlanság és gyönyörűség, felmenvén a több istenekkel az Égbe, utóljára megcsókolták egymást, és meleg csókjaik a hószín Rózára húllván le, annak méhében megelevenedtek, s parányi gyermekekké lettek, akik azutánn csupa csókkal éltek, s élvén véle, véle nemeket is szaporították. Már annyinn vóltak a fejér Rózák erdejinn az illy apró tündérek, mint ma első kikeletkor a liliomok és jázminok fejér virágainn a tavasznak játszadozó lepkéi.

Azonba az öreg Szaturnus elnyeri az égnek és a főldnek teljes birodalmát, és ezeket a tündéreket a főldről a Hajnalcsillagba kőltözteti, hogy a főldet emberekkel űltesse bé.

A Hajnalcsillagnak leírása.

Innen szállanak ők le, valahányszor az ártatlanság nyög, vagy a gyönyörűség sóhajt. A bölcsnek szívébe szállanak, nyájas súgárocskák vonják fejér Rózahintójokat, és annak sebét bégyógyítják. A poétáknak lelkét és képzelődését végig hordozzák a világon, vagy felragadják magokkal az egekbe. A hárfák és lantok ezüst hangját meggyengítik, és a fülbe bévívén, a lélek útját előttök megsímítják. A festőnek otromba penzlijét megvékonyítják, a hibás színeket rózsa pamaccsal helyre dörgölik, vagy szárnyaikkal édesebb árnyékot hintenek azokra, s az egész rajzolványt kellemetesebbé teszik ígéző csókjaikkal. A kerteknek táblái közzé leszállanak, a harmatos violákba fördenek, vagy a büszke tulipánt tarka folyosójánn ölelgetődzenek: ezek húzzák öszve amaz ártatlan virágnak szálacskáit az illető kéz előtt. A kopasz követ zőld mohval bészövik, hogy a sípoló pásztor vagy az ellankadt útazó feltalálja azonn nyúgodalmát. Nyáronn a hajnal súgárainn mosolyognak, vagy a zefirusoktól lengő zőldágakonn hintálják magokat, vagy a kristály forrás csendes habjainn hempelyegnek, s a Holdnak arany súgáriból apró csillagokat kötöznek. Ősszel a szagos körtvélyeket pirosra, a puha almákat sárgára nyalogatják, s a pelyhes birsalmának homlokára hintik lemetszett arany hajfürtjeiket. Egész rózakosarakkal hozzák le a feltetsző hajnal súgárival a muskotályszagot: a piros bakar szemjei köztt kergetik egymást, s ha a víg szüret eljön, a lecsorgó mustba eveznek egy gohér-hajba, vagy a seprő apró részecskéit válogatják ki s a hordó fenekére lehordják. (...ha az édes furmintot csókolgatják, annak minden édessége az ő szájokra ragad, az ő szájok csókjának édessége asszú...) Télen a csillámló havon űlnek s a legszebb súgárokból rakott apró tüzecskéknél fűtőznek. De ó, mind ezek kevesek! Ezerenn s meg ezerenn seregelnek egy szép leányzó körűl. Egy szép leányzóért ó, hányszor maradnak üresenn a szép Hajnalcsillag kedves rózássai. Hányszor látni, hogy kiterjedt homlokának síkján e nyájaskodó tündérek fejér rózahintókba nyargalóznak, vagy szemöldökének árnyékos erdejébenn alusznak; vagy orcájának kies mezejénn fonják hajnali gyenge súgárszálakból a hálót, s kifeszítik a lesekre. Ah, ha az ő szép szeme kinyílik, hány sereg tündérek repűlnek abba, körűl űlnek harmatos könyöklőjénn, egyet pillant, s mind lehullának a mellére, vagy a sebes pillantásba kapaszkodván, azzal együtt elragadtatnak: a többiek nagyot kacagnak rajta, s az öröm oda reppenvén bételi a szívet. Ah, az ő szép ajjakinn, ah, hány csókolódik! Ezer pár csókolódik mindenekenn, s azonnal ezer újabb tündérek születnek ottann: ezer rózakocsik várják ajjakának szélénn minden szózatjait, édes sohajtásait pedig ezer leggyorsabb hajnalsúgárok. Egy mosolyodására mind felébrednek s egymást megölelik, s orcájának piciny gödrecskéjébe leszállanak. Ha csókolni talál, mind a csókoló ajjakok közé repűlnek, és magok is csókokká válván a lelket a Hajnalcsillagba felviszik, s a legkiesebb rózásba elaltatják. Hajának labirintusába kergetik egymást, vagy búvócskát játszanak, vagy szívköteleket csinálnak. Hószín nyakánn és mellyén nyájaskodva űlnek, vagy annak két szép dombocskájánn játszanak. Láttam, magam láttam, hogy a Rozália mellyén sereggel öszvegyűltek: lejtős kerekséggel emelkedett fel annak kies halmocskája és sima tetejéből keményebben nőtt ki egy pirosló csecssziklácska, mellybenn titkos forrása vólt az élet édes tejének. Emellé űlt fel - - - egy a legszebb tündérek közűl, kezében tartván egy parányi rózsakoszorúcskát annak jutalmáúl, aki a halmocskára legelőször felhág, és egy legtisztább csókkal az ő kezeiből kiveszi. Az apró tündérek nagy számmal indúltak a sikamló hegynek, némellyek már a bércecskének bimbójára szinte felhágtak, mások a hajlás közepén izzadtak, sokann az aljánn tusakodtak, a többiek pedig a kis hegyecskének kies vőlgyénn, ah azonn a kies vőlgyönn bíztatták a vetélkedőket mennyei énekekkel. Amikor te odajöttél, Rozália szíve megdobbant, a hegyecske megrendűlt, s a gyönyörűség fiai róla mind eggyig a vőlgybe lehullattak. - - - Nagyot kacagott, s a rezgő bimbócskáról elrepűlt, és a rózsakoszorút a te nézésedre akasztotta.

Ah -! hát még a szívbe mennyinn laknak, annyinn vagy többenn mint odaki, itt laknak az ártatlanság fiai, hogy örömet szerezzenek abba és csendességet. Ha ezek a szívbe nincsenek, futnak az orcáról a gyönyörűség tűndérfiai, kik különbenn is utóljára el szokták azt hagyni, és akkor ők is a szívbe szállanak. Hány festett orca van, amellyenn 30 esztendős rózsák látszanak, hány hajhalottak lidérckednek sok élő főnn, hány lagérozott mellyek bújnak a kendőző alá? Mindezektől a kellem édes fiai eltávoztak, s a fő és a szív kietlen pusztává hagyatott. A bujaság és a szorgalom állottak helyekbe, hogy a ruha ráncaival, a felfűzött gyöngyökkel, az affektált járással és beszéddel, a fajtalan pillantásokkal hódítsák magoknak a csábító és csábíttatott világot. Eljön még az az idő, etc.

Ezek kísérik a bőlcset az ő útaibann, ezek termesztenek rózsát azokonn a tövisekenn, amellyek abba nőnek, tiszta súgárokat hintenek az ő lelkére, és béviszik elméjét az igazság, a virtus örök templomába és a valódi boldogság paradicsomába. Ezek múlattatják a szenvedő ártatlannak szívét, s mikor mindenektől elhagyattatott, társalkodnak véle és vígasztalják őtet. Ezek vezetik le a boldogabb világból az aggódó lélekhez a reménységet, az örömnek és a szűkségnek tündér leányát. Ezekkel jön le az álom, az az édes álom, melly a megroncsolt halandót a hajdani aranyidőre általtészi. Fut ő a gonoszoktól s kerűli a balgatagokat, de a csendes szívűeket felkeresi, és véle ezek a tündérek is leszállnak, durva ágyokat rózsaleplekké változtatják, s fáradtt homlokjokat harmatos szárnyaikkal legyezgetik, terhes izzadásoknak cseppjeit gyenge szájokkal lecsókolják. Hervadó szemeikre űlnek, és nyúgvó lelkeket édes álmodozásokkal múlattatják! Ó, hányszor repűlnek ők el a pompás kastélyok felett nemes útálással, hogy a gazzal fedett kúnyhóba meglátogassák a homályba lévő virtust! melly kevesenn vagynak sok lármás és kevély múlatságokba, mert a szegény halásznak a hálóját kötözgették, s a reménységet ölelgették a száraz part fövenyeinn, egy redves fűzfa árnyékábann! hányszor ment el előttök talpig aranyba őltözve, minden kőlcsönzött szépségivel a büszkélkedő Belinda, és ők reá sem pillantottak, mert egy ártatlan pásztorleánykának szép orcájánn innepeltek.

Szaturnus bírta tehát az eget és a főldet. A főldet emberekkel tőltötte bé, kiket Prometheus formált. Ennek leírása. Béhozta az Arany Időt. Ennek leírása. Kivágta az apjának, Coelusnak vagy Uránusnak a pöcsét, és ebből, a tengerbe esvén, született Vénus, s egy csigahéjjon Zefirus által Ciprus szigetébe vitetett. Ennek pompás leírása. Melítesz és Rozália születnek. Az arany-időbeli életek az embereknek. Cupido születik Vénus és Zefirustól. Ennek pompás leírása. Kezd az isteneken és embereken uralkodni. Csókot vét, s az arany-időbeli emberek azzal kezdenek élni. A titánok és gigások feltámadnak, Szaturnust a poklokra vetik. Jupiter megszabadítja. Gigantomachia. Szaturnus pöcsét kivágja Jupiter, abból születik a rossz Vénus etc. és Cupidó etc. Béáll az Ezüst Idő. Ennek leírása. Melítesz és Rozália házat építenek. Az éneket és a lantot feltalálják. Kertet csinálnak. Mindenek megváltoznak. Jupiter megszereti Iót, ez tehénné változik etc. Elragadja Európát. Erósz felszántja Ciprusnak egy legboldogabb mezejét Ión és Jupiteren, hogy azt televesse csókkal, amellyet a mennyei paradicsomból hozott le. Jupiter a páfusi Vénust és Anterószt rákéri, hogy vesztegessék meg a vetést, amellyet ők meg is csinálnak. Kikelnek a rosszabb csókok. Erósz megütközik Anterósszal. A szerelmek és tűndérek harca. Melítesz és Rozália azalatt. Vége a harcnak. Jupiter a csókoknak minden magvát bészedeti, abból nektárt és ambróziát készíttet Hébe által, a több édességet pedig elosztja a főldön. A quinta essentiával megkeni a halandók száját s egy kevéssé egyéb tetemeiket is. Melítesz és Rozália kezdik a szerelem alkalmatlanságait érezni, csókolódnak, és forró csókjaik között amaz fülemilévé változik, ez pedig rózává.

Anterósz a maga fáklyáját rózává változtatja. Egy tűndér elviszi Melíteszt és Rozáliát a csókok Elíziumába és poklába. Ezeknek leírása. Itt a jövő fátumokat megmutatja. - - - egy tűndér a szívet felszántván, csókrózát űltet belé.

1

Melítesz melánkólizál.

Melítesz beszélli a történeteit Filándernek.

Melíteszt tanítja a csókra Filánder.

Rozália javasolja a csókot Klóénak.

Rozália kertet csinál.

Melítesz lantot.

Felmegy Melítesz a Heszperbe.

Rozália... csók kél. Nyughatatlankodik.

Ámor rózsát csinál.

Psyche csókká változik.

A rózsalevelek pillangókká változnak.

Dafnis és Klóé gerlicékké változnak.

Rozália és Melítesz együvé kerülnek.

Harc.

Vége.

2

Cátó kitett azért egy szenátort, hogy a feleségét a leánya előtt csókolta meg.

Iohannes Secundus és Bonefonius írtak Csókokat.

Guarini vitatja, hogy a csókok közt legjobb a szájat csókolni meg.

Longi: Pastoralia. Itt Boden a kommentáriusába elbeszéli, hogy a grammatikusok által három neme tétetik a csóknak; és egyszersmind arra, hogy a csók által a lélek egymásba leheltetik, sok régi írók helyeit hozza fel.

Némelly ütött-kopott Orbiliusok kezek csókolását megkívánják tanítványiktól; és mikor jól meglazsnakolták őket, a virgának megcsókolását is. Ez utolsót sok szülék is csinálják.

Már ma kezdenek, kivált az urak, módiba venni egy cupogós, de hideg csókot.

A teátrumba, legalább a magyarba, nem szabad a játszóknak egyebet csókolni, csak a homlokát. Lásd a Magyar Játékszínt.

Péguba, s hajdan Rómába is, a papok pöccsöket nagy vallásbeli tisztelettel csókolgatták az asszonyok.

3

Mátyási írt arról: Mi a csók? Lásd: Semminél több valami, l. darab.

Catullus teméntelen Csókja. Quaeris quot mihi etc.

Egy leány a verset csókolta, s a poéta azt mondja néki, hogy őtet csókolja, mert őbenne ezer vers is van. Lásd: Kleist Epigramm.

Némellyek a nagy hideg csapodárság miatt valakinek körmeinek mocskát is etc. csókolják.

Galambok és gerlicék csókolódnak.

Ixion Júnót megcsókolja.

Csókba ment el haldokló lelkek. Herder.

Alvási tűndér. Leírása Herder.

Halál is tűndér. Herder.

Flórának gyönyörű leírása. Herder.

Vénus udvarában a gerlicék a vígság és hiúság társaságában. Ambróziával élnek. Herder.

N. B. A liliom és Rózsa. Herder.

Az echó. Herder.

Hattyú.

Psyche csókká változik.

A rózsalevelek pillangókká.

A fő csók neve zsidó.

4
CSÓKOK NEMEI

Szerelmesek első csókjai.
Szerelmesek elváló csókjai.
Szerelmesek öszvetalálkozó csókjai.
Szerelmesek békéllő csókjai.
Szerelmesek szájcsókolási.
Szerelmesek orca-, homlok-, kézcsókolási.
Szerelmesek haj-, melly-, csecscsókolási.
Szerelmesek ruha- s képcsókolási.
Szerelmesek zálog- s hagyománycsókolási.
Szüléi csókok.
Gyermeki csókok.
Házasi csókok.
Baráti csókok.
Atyafi csókok.
Tanítványi csókok.
Módi csókok.
Ebédi s vizitai csókok.
Teátromi csókok.
Haldokló csókok.
Tettetésbeli csókok.
Tévedésbeli csókok.
Háláló csókok.
Álombeli csókok.
Vallásos csókok.
Tanúló társak közt való csók.
Jobbágyi csókok.
Óhajtott csókok.
Levélbeli csókok.
Tengeren kűldött csókok.
Freymaurer csókok.
Versekbe leírott csókok.
Poémát csókolás.
Körmeinek mocskát csókolás.
Szapora csók.
Pégui csók.
Árúló csók.

5
MÓDI CSÓKOK

Dámák kezének megcsókolása.
Ebédtől felkeléskor való csókolás.
Pudli csókolás.

6
CSÓK TESTVÉREI

Ölelés.
Sóhajtás.
Pillantat.
Szívdobogás.
Kézszorítás.

7
A HAJNALCSILLAGRÓL

Nevei: Hajnal, Nap követje, Foszforus, Heszperus, Lucifer, Est, Estcsillag, Estvély, Szép csillag, Kis Hold, Holdacska, Fényes csillag, Tűndér-paradicsom, Vénus csillag, Szerelem csillag, Szerelmes csillag, Tűndér csillag, Égi Róza, Rózis csillag, Csók-kert.

8
A TŰNDÉREKRŐL

Neveik: Daemonok, apró Kellemek, Ártatlanság, Gyönyörűség, Csók, Róza fiai, szülöttei, magzati, angyalkái, Csók istenei, Rózsás Hajnalcsillag lakói.

Szeretni!! - - ez olyan kérdés, melyre csak ti felelhettek, érzékeny lelkek! kik az emberiség legédesebb indúlataira csiklandtok! Bármint kiáltsanak a fekete vérű komorok, bár a fantaszta törvénnyé tegye is hideglelős képzelődéseit; én ugyan nem futok az elől az ösztön elől, melyet magamban hordoztat a természet. A szeretet lelkesíti az egész világot. - Ez az első mozgó erő, mely a mindenségnek középpontjában űlvén, örök abroncsán forgatja a teremtéseket. Mikor még a cháós elnyelvén önnönmagát, zavart kerengéssel tolongtatá egymásba a tusakodó lételeket: e' szóllott egyet, s azonnal megkötötte az egymáshoz szívódó valóságok között azt a felbonthatatlan atyafiságot, amelyben még máig is kedvellik egymást; e' rakta a rendszerző hármóniának isteni újjaira a világnak minden részecskéit. - Nap ez, mely lételt és elevenséget ád az ő mennyei súgárával. - Rúgó ez, mely mozdúlásba hozza a veszteglő testeket. - Éltető állat, mely első kedve mindennek, valami a Nap alatt és azonn felül terem, ama legutólsó valóságig, mely a nemlételnek megmérhetetlen partjaival határos. - Mind Te vagy ez ó, szeretet! Te! ki minden vagy mindenekben.

Ímé, a temérdek világok örömtánccal kerengenek abban a nagy tágasságban, melyet mi Égnek nevezünk. Megtartják bátorságos forgásokat mértéketlen abroncsokba, mosolygó pillantással lejtenek el egymás óldala mellett a csillagok, és soha öszve nem ütődnek, mert egy édes erő vonja őket vissza abba a középpontba, ahol te űlsz, hogy őket fenntartsad. - Eljő a halavány Hóld, hogy éjjel mintegy lopva kacsongasson elszenderedett főldünkre; hol félig dugja ki ábrázatját ama nagy árnyék mellől, mely a kiterjesztett erősség mezején lebeg; hol teljes orcával kandikál ki alólla, mint az a szerető, ki alúvó nimfájára nekisárgúlt képpel kukucsálgat a sűrű bokrok homályából. - A hajadon tavasz kiszáll az ő violás hintájából, szerelmes szellőcskék enyelegnek piros orcáján s kékellő szép szeme körűl: egy közönséges csókot vet az elalélt természetre, s azonnal kibúnak a göröngynek tojásiból a fiatal jácintok, s a mezőnek szűz liliomi.

Hatalmas szeretet! Te óltod bé minden állatnak szívébe a te nemes tüzedet, mely azokban csudát tészen, és az a külömbféle vér, mely annyi milliom állatoknak külömb nemeiben folydogál, mind egyaránt alkalmatos érezni ama boldog érzéseket, melyekkel te mindnyájokon uralkodol. - A kietlen elefántot merevűl megtőltőd indúlattal, felforralod annak özön vérét s azonnal ereinek temérdek ágába megtódúlva hömpölyögnek felfortyant habjai; mint midőnn a megáradt Nilus jövénn az Abyssinia forró hegyeiről, lebukdosik a kataraktákon, hogy hét torkolatjain minél hamarébb ontsa ki régen gyűjtött adóját az egyiptomi tengernek: Te rázod meg ennek a nagy alkotmánynak csontjait, mely a hadakozók és a ráépített tornyok alatt is nem tántorog. Te billegteted enyelgő ugrálásra annak idomtalan lábait, mint valami oszlopokat Indiának mezején a kitavaszollott zöld gyepen.

Te keresed fel a deszkának és léceknek apró szálai között a lappangó szút, melyet a mi szemünk nem lát. - Ah, mely kicsinynek kell az ő szívének lenni, mely elgondolhatatlan vékonyságúnak az ő ereinek utólsó ágacskáinak: mégis béfúrod abba magadat, s megtőltvén azt önnönmagaddal, véghez viszed benne csuda dolgaidat. Midőnn Afrikának megkérlelhetetlen oroszlánja végigordítja a pálmaerdőket, s halál és veszedelem mérkődzik felborzadt serényjének szálain: eleibe hozod az ő nőstényjét a mészárlásból, s azonnal megszelídűl a két haragos, és Tégedet mint egy királynét felvévénn hódíthatatlan hátára, farkcsóválva várja tőlled, hogy borítsad el édes lángjaiddal. - Te teszed virgonccá az egyűgyű juhocskát, melynek lassan verő szívecskéje alig mozdúlhat meg a tiédnél egyébb indúlatra. - Mi forróbb a viperának vérénél, nem folyó tűz csergedez-e az ő száraz ereiben, mikor Arabiának fűszerszámos virágait öszvemászkálja? - Mi hidegebb a gelesztának nedvességinél, mely vér gyanánt folydogál az ő nyálkás testébe a föld alatt? Mégis te, ó, csudatévő szerelem! hatalmas vagy ezt felhevíteni, amazt pedig még a tűznél magánál is lángolóbbá tenni. - Mikoron te felemeled törvényadó mennyei pálcádat, mikor egyet mosolyodol a bágyadó természetre: azonnal a vadak, madarak, halak és csúszó-mászó állatok ugrándoznak, énekelnek, örűlnek és párosodnak; az erdőben, a levegőben, a tengernek fenekén, az egész földön. - -

Szerelem! béhatsz te még oda is, hol minden más érzések számkivetve vagynak. Teáltalad tenyésznek Édennek pálmái, te őltözteted fel lakodalmi köntösbe, tarka köntösbe a párosodni kívánó liliomot, s teáltalad mosolyog a hív tulipánt az ő pirosló ajjakával. - Nem mozdítod ugyan ki az erdőnek törzsökfáit, sem a rétnek tarka leánykáit, hogy enyelgő lépésekkel siessenek egymás ölébe, meghagyod őket eredeti állóhelyekbe, hogy nagyobb csudát tégy őközöttök: elhinted rajtok a szerelmet, a nyájas tavaszi szellőket postáivá teszed az ő indúlatjuknak, melyek enyelgő reszketéssel terjesztik el a hímport a levegőnn, vagy belopják azt a virágtőlcsérekbe, s tenyészővé teszed azoknak méhét; csak te bírod egyedűl a természetnek ezt a szapora országát is, egyedűl te bírod, s te adsz lelket ezeknek is. - A te munkád tehát, hogy ezer virágok illatoznak a vőlgyekbe, ezer fűvek terítik bé a kopár mezőt, s ezer fák gyümőlcsöznek a kertekben, vagy gerendákká válnak a hegyeknek bérceinn. - Mind a te munkád ez, örök szerelem! sőt minden munka a te munkád, mint szintén az is, hogy én most írok, és tégedet ó, világ lelke! halhatatlan s édes erő! dicsőítelek. - Te segíts ezutánn is a te isteni erőddel engemet, míg az embert éneklem, ó, emberi nemnek barátja és vígasztalója. - Te illesd meg az én lelkemet ébresztő súgároddal, s ragadd fel az én képzelődésemet a te örök trónusodhoz, melynek zsámolya alól az élet forrása csepeg a halandók szívére, hogy abba az életnek keserű bajait megédesítse. - Te tettél engemet poetává, midőnn az én gondolatimat felszedted a porból az én életem első tavaszába. Te adtál lelket az én érzésimnek, hogy ember legyek, és erőt az én gyenge lantomnak, hogy énekeljek. - Örök hatalom! vedd ki az én nevemet a halál jussa alól, erősebb vagy Te a halálnál, és tedd fel azt a halhatatlanság oltárára. - Majd mikor én porrá leszek, s a temetőnek fűvei felszívják az én nedvemet, amelyet te élesztettél, mikor még porom is visszatérvén az ő elementumiba, csak egy név válik belőllem: akkor is, mint a régi Anakreonnak, tisztelet fogja kísérni áldott emlékezetemet. Az emberiséggel hal meg az én versem, mert annak nemes indúlatit éneklem, az emberiség le fogja tépni a vérbe mártott borostyán koszorút ama délceg poétáknak fejéről egy-két század múlva, akik az ő gyalázóit hérósokká, s a világ latrait félistenekké tették vala. - Nékem pedig a Helikon aljába szedett violákból, az apró jácintokból, és nefelejtsből fog kötni egy szelíd koszorút, melyen a nyájasság és kellemek repdesve múlatoznak, az öröm és megelégedés űl annak levelein. Majd talán a háládatos szép nem, az érzékeny leánykák és kedvetelt menyecskék ki fognak olykor az én temetőmhöz is jönni, midőnn az ember emberebb lesz, s megemlékezvén az én énekemről, rózsát hintnek sírhalmomra, s lengő piros pántlikákat kötöznek bémohodzott fejfámra. - Akkor ó, szerelem! Te, ki leszállhatsz a koporsó vőlgyébe is, éleszd meg ha csak addig is az én hamvaimat, míg ezt nekik megköszönhetem, vagy ha az nem lehet, hadd intsék meg síromnak hantjairól a bókoló gyöngyvirágok, s az integető boglárkák, hogy ők köszönik a szépeknek jószívűségeket, kedvellik az érzékeny szép nemet, mert az én szívemből tápláltatnak az ő gyökereik, az én csontomból kiaszott vér kereng apró csőveikbe.

Te pedig, ártatlan lelkem, akár az égből származtál alá az én testembe, s az aethernek valami részecskéje, vagy valamelyik csillagnak tiszta súgára lévén, nemesebbé tettél egy csomó sárt a több testvér göröngyöknél, akár az én érzéseimnek, és az én fantáziámnak tűköre vagy: kelj fel könnyű szárnyaidra, s megelőzvén a nyúgoti szellőket és a napnak kinyilalló súgárait, repűlj a szerencsés Cyprusnak azon partjaira, ahol a Gráciák narancs almákkal játszanak a majoránna gyepen, s az apró Szerelmek lantolgatnak a jázminbokrokon. - Magasztald a szerelem édes hatalmait, Te, ki csupa szerelem vagy, és telj meg azzal az édes illetessél, mellyel a szépségnek angyali hevítnek fel tégedet: mert a szerelem lesz az én énekem. - Ez az a nemes indúlat, mely a virtusnak kútfeje, s gyakorta a jeles cselekedeteknek tűzet és kedvességet szerez, felemeli a porba tapodt lelket, erőt ád a gyávának, és sokszor héróst tesz a világnak alávaló fiából. - Valahányszor nemes a szeretet, nemes egyébb indúlat is, kiduzzasztja ez a szívet, s [e főldi] keskeny golyóbisonn feljűl lebegteti a gondolatokat. - Keresztűlront ez minden gátakonn édes erőszakkal győzi meg az ellene álló akadályt - félelem, reménység, öröm és bánat meg nem tarthatják nemes feltételeit - lába alá tapodja a lehetetlenséget, bévezeti a nádkalyibába is a virtust - a trónusból leszállítja az alkalmatlan felségtartást a nagyravágyást a por közzé pirongatja - feltöri a koporsók zárait - kitördeli a halál szájából a fogakat s még a hóltak tartományánn túl is, hol már a dolognak szűnni kell, az ő neve, az ő munkája csudállatos. - Ki állhat ellene az ő édes erőszakjának - melyik szívnek van oly erőss ajtaja, melybe ez a hatalmas tündér be ne törjen, s gyakorta ah! csak egy szép nemnek pillantásánn? Hányszor rejti el magát két kis ajak rózsái között vagy a pillogó szemhéjjacskák alá vagy ama piciny gödröcskékbe, melyeket a mosolyodás ejt a szép orcákon? - Tudom én, mikor szánakozás formájába változott, s úgy csúszott be egy nemes szívbe, amelyet osztánn hóltig lángoltatott hév tüzével - tudom, mikor a tisztelet álorcáját színlette magára, s az emberi szív csak akkor vette észre, mikor a mély tisztelet egyenlő szerelemmé változott - tudom, hogy édes szavait először háládatosság név alatt árúlta, s mikor a háládatosság óltáránn égtek a bényújtott tömjének, annak eleven pár szenénél lobbantotta fel szövétnekét. - Egyszóval nincs az az út, melyen e hatalmas tündér a szívnek rését fel ne találja.

Madame! azt kérdezed tőlem, melyik a legjobb csók? S ha megfejtem ez édes kérdést, fogadod, hogy jutalmúl ezt a legjobb csókot ajánlod énnekem? Te tudod, hogy fiúi és baráti csóknál egyebet nem esmérek, de jól látom, hogy ezeket nem is érted a te kérdésedbe. Jól látom én azt, hogy a szerelem rózsáiba termett csókokról tudakozol, eléggé megmagyarázta azt nékem a te kecsegtető pillantásod, amely nem komor philosophusi feleletet várna éntőlem, de minthogy én abba a paradicsomba járatlan vagyok, s ama jónak és gonosznak tudásának fájáról azon édes gyümölcsöket még nem szedtem, csak úgy felelek fontos kérdésedre, amint a természet, az értelem, és a philosophia világosítnak. Én tehát azt mondom, hogy a szeretetre érdemetlen tárgyak mindazok, valamelyekben szeretet nem találtatik. A szeretet egy oly titkos vonó erő és sympathia, mely csak oda szívódik, hol szeretetének viszontaglását érzi. A pompa, a cifraság, a kincsek érzéketlen dolgok, nem érdemlik a szívnek szerelmét. Az az indúlat, melyet az emberekben ezek támasztanak, sokat külömböz attól, melyet igaz szeretetnek lehet mondani. Vak halandók! kik annyira esdekletek a vagyon után, nézzétek el ezt a záros koporsót, melybe a döglött aranyat őrizitek, szégyenűljetek el. Micsoda szerelmet s gyönyörűséget találhat a ti szívetek egy oly holt szépségben? Szomorú tévelygés! Vak szeretet! Csak a lélek méltó a szeretetre, mert csak a' tud visszaszeretni, s csak a' méltó a szeretőre. A szeretetnek legtisztább s legszentebb adója a csók, ez a mennyei maradvány, mely a megromlott főldet elhagyó istenek édes nektárjának és ambrósiájának egyedül való maradványa. Valósággal kellemetes egy dolog az a csók, melyet egy szép orcának piros rózsáiról szedünk. Valósággal, aki a dolgot úgy érti, mint ti értitek, szerelmes, szerencsés szeretők, azt fogja mondani, hogy megholt állat az a csók, amelyre a megcsókoltatott szépség csókot nem ád vissza, és az én értelmem szerént is az a legjobb csók - mert nem méltó a csókra semmiféle olyan tárgy, mely a csókra csókot nem ád vissza -, és így tehát, azok az édes összecuppanásaik két szerelmes ajakaknak, midőn egyik száj a másikat verdesi; mikor Ámor a legkellemetesebb bosszúállással ugyanazon pontban lövi ki mind a két nyilát: ezek, mondom, a valóságos csókok, mikor igazságos felosztással annyit adunk egymásnak, mint amennyit elveszünk. Csókolja tehát valamely válogatott száj a mellet, akár a homlokot, akár a kezet, de rám nézve sohasem történjen meg, hogy az én gyönyörű asszonykámnak egyebét csókoljam, hanem csak azt, ami visszacsókoló, t. i. az ő szácskáját, amelyre akkor kiszalad mind a kettőnknek a lelke, és az maga is csókolódik, s a körűlötte lebegő leheletekkel életet ád a csókoló rubintok szép kincsének; akkor azok a meglelkesedett csókok egy kisded cuppanásba a legnagyobb dolgokat beszélik el egymás közt, s azokat a legédesebb titkokat, melyeket csak ők értenek, s mások belőle semmit sem tudnak.

Ilyen gyönyörűséget érez egy lélek a másikkal egyesülvén; ilyen csókokat érez egy száj a másikba ütődvén; és valamint az ilyen csókok megcsókoltatnak, úgy a lélek is öszvetalálkozván, szeretnek és visszaszerettetnek.

A CSATÁZÓ MEZŐKRŐL

Nussberg.^[2] Decemb. 11^d írják, hogy Feldmarsal Lieutenant Liebesgott maga mellé vévén a ciprusi infánteriából két bataliont Eroszokból és egy osztályt a serviai volontérokból, még aznap kiindúlt, és a mi Literatúr-posztunkat addig attakirozta, hogy Generál Offerhaus, Májor Plátó és Dragonyos Kapitány Cicero minden officirjaival^[3] s az egész Tusculana Regementtel a kemény tüzet nem állhatván, reterálni kéntelenittettek, s maga is Professeúr a szívén igen kemény sebet kapott, mindazáltal gyógyúlását várjuk. Az ellenség a mi posztunkat elfoglalván, rajta mindjárt Szerelem Fáját állított, s nagy Vive l'Amour! kiáltások között beljebb nyomúlt.

Madchendorf. December 16^-dikán. Így ír egy levelező barátunk, hogy a múlt csatába megsebesíttetett Professeúr halál^[4] regementjéből való apró fekete karabélyossai a veisenburgi lineákon elmaschirozván a Magyar Niederlandra beütöttek. "A csata (ezek a privát levél szavai) részünkről nem igen kemény vólt, s a várat az öreg komendáns, jóllehet még tovább is tarthatta vólna, mindjárt általadta kapitulációra, ahol is mindent, ami a várhoz tartozott, Professeúr nevében elfoglaltunk. A mieink katonai symboluma e' vólt: Clare, ou la Mort!"^[5]

FRANCIAORSZÁG

Párizs. Dec. 10^d. Ma tett a házi jóra ügyelő Comissio némely ártalmasokról panaszt a Convent előtt. "Hazafiak (így szóllott az egyik), ma van az a szerencsés nap, mellyben jelenthetem tinéktek, hogy a házi boldogságnak ellenségei, kik már a Conciergerie-be vagynak, utólsó szándékjokat füstbe menni szemlélték. A Respublica baráti hízelkednek magoknak azzal, hogy sem Solitude, sem Morosité, sem La Trappe, sem a Celibek Vendéje az ő közjóra való törekedéseknek elrontására elég erővel nem bírhattak. Él ez a Respublica, s ebben sem a házi dictátorság, sem a belső despotismus, sem semmi nem tész kárt, valami a Constitutio ellen van: Él ez a Respublica, és ennek tagjai megoszolhatatlanok. Éljen az egyenlőség, és ez a megoszolhatatlan Respublica!"

A Convent decretálta 1. Hogy ez a beszéd kinyomtattassék. 2. Hogy a foglyok a Hymenale forumnak általadattassanak. 3. Hogy akik a Respublicába bé nem állanak, vagy abból emigrálnak, vagy idegen Constitutiót s aristocratismust vesznek be, mindazokra szorossan vigyázzon a házi jóra ügyelő Commissio. Ezt követte a népnek tapsolása, és mindenfelé illyen kiáltás hallatott: Vive l'Egalité! Vive la République!

Másnap a foglyok a Hymenale forum eleibe vitettek, ahol is St. Amour kérdőre vonván őket, prókátorúl előállott la Morie, s nagy indúlatok között folyván az egész törvénytétel, csakugyan e' lett a vége, hogy a sententia kimondatott reájok, s még aznap a Champagner Piacon, ebéd után mindjárt leguilotiníroztattak.

Egy elólthatatlan tűzről van emlékezet a kűlső levelekben, mellyről már eddig egyebet nem tudhatunk, hanem 1. hogy az ólthatatlan. 2. mindent egyszerre emésztő lánggal fut keresztül. 3. a Convent a közjóra ügyelő Commissiónak adta által a megvizsgálásra. 4. hogy az ártalmasnak ítélte s veszedelmesnek az emberi nemzetiségre nézve! Én pedig egy eroticus író után illyen értelmemet közölhetem róla az érdemes publicummal, hogy ez 1. minden emberbe megvan. 2. az ifjúságnak eleitől fogva kezd éledni és sebes tűzzel éget. 3. óltása még veszedelmesebb. 4. ezt ha óltani nem lehet, rejtegetni kell, s csak egy hasonlóképpen égő személynek lehet kijelenteni, annak is csak pap hírével. 5. ezt csak a vénség jege ólthatja el, vagy ha valaki a serráilba s hárembe igyekszik promotiót kapni. 6. ezzel az ólthatatlan tűzzel egész vigyázassál kell járni a más szalmája körűl. 7. ez az emberi nemzettségre nézve nemcsak nem ártalmas, hanem hasznos, sőt elmúlhatatlanúl szükséges is.

A NEUVIDI ÚJSÁG JEGYZÉSE

A Rhédey palotával általellenbe egy telegrafus,^[6] melynek kilátása Túrig határozódott. Most legközelebb ezen írás olvastatott rajta, amint az ezen árkushoz ragasztott réztábla mutatja: Klára! Légy hívem, mint én tenéked. Melyre a túri paróchián levő telegrafuson ez látszatott: Szeretlek! tisztán, hóltig. A hír igen nagy sebességgel repűlt, mindjárt tudva volt a két szívnél. Az kis szerelmek űltek fel a telegrafusokra s kötelét ők rángatták.

Megbillent az a telegrafus is,^[7] amelly a Kártigám palotája és a jegenyefás Thuilleria között a Literaire Bastillének általellenébe vagyon, és a Szívesség látván a telescopiumon ama jövendő bóldog együttélésnek minden gyönyörűségekkel kihímzett scénáját egy bóldog ég alatt hosszason kinyúlni, illyen patriótai innepi igékre rángatta annak köteleit:

Amint mindezeket láthatni a réztáblán.

NIEDERLAND

Nieuport. Már bizonyos nálunk, hogy a niederlandi státusok a frigyes Belgium Constitutióját bevették, van is reménységünk, hogy attól el nem állanak A szövetség mind a két részről a követek előtt esküvéssel erősíttetett meg, zálogokat is váltottak mind a két részről. A La Tour^[8] könnyű seregét már el is indították, nagy készűletek vagynak mindenfelé, ebből minden jókat várhatunk.

ANGLIA

London. Itt a Parlamentum még most is áll, a Felső Ház deputatiót rendelt az Alsó Parlamentumhoz, ahonnan várják vissza őket Januarius 26-dikára a kívánt válasszal és az onnan viszontag kűldendő biztosokkal. Ez jó lépés: örűlhet ennek egész Anglia.

Egy ánglus hajóskapitány, aki sok szép útazásairól már igen nevezetessé tette magát, kiindúlván a Cook kapitánytól feltalált Terra Concordiaeból,^[9] egynehány napi útazás után vígan szállott ki a Caput bonae Speinél, s ott megtévén a szükséges készűleteket, mindeneit reparáltatta, s a Terra del Fuegóba várván az időre, körűljárta, az Amazonum Régiót, mely az ártatlan gyönyörűségnek hazája, s kellemetes szelídség lakja örökös tavasszát. Itt talált egy ollyan kincsre, melly hosszas hajókázásival járó únalmait bőv örömmel és méltó jutalommal biztatta. Feltette ezt hajójába, megindúlt, s boldog megelégedés mozgatta fáradt kórmányját. Három állapodása vólt, mindenikben újj-újj nemét érzette szerencséjének: első vólt Porto Santo, második Porto Bello, harmadik Porto Ricco, kedves három kikötőhelyek Amerika napkeleti oldalain. Innen ment ama nevezetes promontoriumhoz, melynek neve is szent borzadással hatotta meg lelkét: neve Capo Gratias a Dios. Feljebb hajózván északra, eljutott Virginiába, hol sok kincsekkel rakodva hazafelé megindúlt, örömkiáltások között, nyájas szellők lengedeztették kifeszűlt vitorláit, s a lesimúlt habok tér útat engedtek szeretett hajójának. A Vénus fia vólt rámetszve, hatalmát esmerte Oceán. Így elére a Fortunata Insulák közül egybe, ott múlat most ez a nagy Hajós, várják 26^d Január, akkor köti ki hajóját az úgy nevezett the Paplan szélére.^[10]

SPANYOLORSZÁG

Ami az újságokban íratik, hogy Della Union elesett vólna, az nem igaz: sőt inkább a rendet szépen viszi, s most malagai borral is szolgált vólna, de hallotta, hogy a tokaji is igen jó.

OLASZORSZÁG

Neápolisból írják, hogy ott vagyon egy csuda tévő szent ereklye, - mely a szívfájást hathatós erejével elveszi, a hipokondriát, melánkóliát elűzi, víg elmét ád, poétai ereje is mód nélkül nagy van, a szegényt gazdaggá, hatalmassá tészi, sok ha iszik belőle, szarva nő,^[11] cornua sumit, baráttság csinálásra is igen alkalmatos, s a többi. Minden főbb vacsorákon, bálákba, solennitásokba, és kivált

MAGYARORSZÁG

Debrecen. Jan. 14-dikén.^[13] Itt nálunk a tojás oly mód nélkűl drága, hogy amit még atyáink sem értek, párja 4-5 krajcár, a lakodalmak sokba kerűlnek, mert a laska, derelye csupa ráritás^[14] nálunk, a szegénység vagy ezek nélkűl ejti meg a lakzit, vagy csekély - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - a rostába maradt. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - pedig sok a lakodalom. Az ifjúságnak csak van kurázsia: de a kakasnak tám a confortatio se használna, - - - - - A hús ólcsó, de a kenyér igen drága. - A tél minálunk igen keményen viseli magát, majd két hónapja, hogy a hó szűntelen esik, csupa téli kánikulánk van:^[15] olly rekkenő a hideg, hogy a magános emberek féltik magokat a hidegtől, s hogy meg ne vegye őket, egy baráttságos alku s egy Isten úgysegéljen után egymás mellé búnak s úgy vexelezik a meleget.

EROSZ BIRODALOM^[16]

Az Erósz cárné parancsolatjára Herceg Amorow^[17] négy linea hajót és 6 fregattákat kűld ki a Golfo di Favorita tengeröbölbe, mellyekben a legdrágább portékákat rakatta. Az egyik tele van a legfájinabb gyönyörűségekkel, mellyekre nem mindenütt lehet szert tenni; a másikba mind szerelmes csókok és ölelések vagynak lerakva, számtalan Verschlágokba; a harmadik mind kellemetesség spiritussaival telt hordókkal van megterhelve; negyedikben van külömb-külömbféle drága portéka, ambrózia, nepenthe, méz, panacea, móly, mirtus-productumok s egyéb afélék, ötödiken van a legjobb cyprusi puskapor, melly egy szikrától is fellobban, s lángja örökké tart, s a többi. Ezt hová kűldi, titokba vagyon, de könnyű eltalálni. A köteleken az apró szerelmek játszanak, s zászlóin B. E. és E. K. vagyon egy öszvefogott kézzel, és ezen fejűlírással: - - Az igazi szeretet jutalma magától! mely írást két kiterjesztett szárnyú galambok tartanak. De erről másszor bővebben - -

LENGYELORSZÁG

A lengyel contrallor rövid időn meg fog érkezni, egész muzsikával énekelvén nemzeti nótát: már meg is vagynak a rendelések tétetve a legjobbféle magyarországi borokról, amellyeket leginkább kedveli az említett lengyel contrallor. »Lengyel! Nótákat is vonj: Mert van úrfi, kisasszony!«^[18]

ELEGYES JEGYZÉSEK

A békesség a Tócó és Alsóberettyói Hatalmasságok között megvan. Választatott reá a két féltől egy a neutrálista potentatorok közzül L* B*^[19] úr, ez a két rész között örökös szövetséget csinált és szabad commerciumot: végre mindeniket megeskettette, kik is kezet fogván egymással, elfogadták a legszentebb hitet. S az utánna való napokat öröm között űlték meg.

Gróf Vartenslében ő nagysága főquártélyjánál, s a császári Naturae Curiosorum Kabinétjánál igen nevezetes dolgok fognak történni januarius 27-dikén. A fársángnak igen jeles actáit fogjuk szemlélni, amint a külső Vachterek observatoriumából tudjuk. Jelen fognak lenni e pompás és ritka gyűlésen mindazok, valakiket ez közelebbről illet, mindaddig, míg a főbb actorok a prosceniumba vonván magokat, a Hymeneus kárpitja lefolyik.

Egy emlékezetre méltó történetet ír egy barátunk, hogy tudniillik bizonyos hazánkbeli tudós januarius 27-dikén a gyermekeknek diót fog hinteni. Mely végre minden gyermekek innepi ódákat tartoznak énekelni őnékie. A Magyar Psyche is sok jó szerencsét kíván e tőlle tisztelt nagy embernek. Örökös háladatossággal is viseltetik azok eránt, akikben jó szív s valódi érdem lakik: mások ha azt tőle meg nem nyerik, attól van, hogy nem látja bennek azokat.

UTÓPIA^[20]

Narrnspielen. Kos havának 15-én. A Joh. Bapt. Rousseautól^[21] említett Morosofica Facultás most legközelebben adott ki egy matériát 0000 babarus jutalomra. A matéria ez: Vajon az asszonyok emberek-e, vagy nem? Némellyek már, amint halljuk, kezdik is mutogatni. Hanem minthogy semmi controversiának elhatározásába az interresatus félnek szava nem lehet: tehát minthogy itt emberekről van a szó, ebbe a dologba bele nem szólhat - ember, nem is szóllott még eddig az ideig. Egy csakugyan Utópiában lakó Halbernarri író igyekezik ezt mostanába megmutatni. Óhajtjuk ennek a disinterressatus írónak munkáját. Külömben is nem tudjuk, melyik csinál alábbvalót, az-é, aki tagadja, vagy aki árkusokba mutogatja ezt, hogy: Kétszer kettő négy. - Erről többet várunk Utópiából: minthogy itt ebbe a mi világunkba, hol csak a valóságok fordúlnak elő, illyenekhez - hála legyen a jó és szép gondolkozásnak - szerencsénk nem igen van. -

TUDOMÁNYBELI HÍRADÁSOK

Jelentetik az érdemes publicumnak, hogy rövid időn igen jeles magyar munka fog kijőni a sajtó alól, mellyből nagyon sokat reménylhet a nemzet. Ezt előfizetésre nem nyomtatják, mert a' nem igen szokott az auctornak becsűletére szolgálni.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A többit a censor magának tartotta.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Várhatni ezen nevezetes tudósnak több illy jeles szüleményjeit is: mert már különben is megtette rá a szükséges készűleteket. - Az Isten éltesse e tisztelt hazánkfiát!!!

T. T. mezőtúri prédikátor Ercsei Dániel úr, kiről a magyar újságokban néhányszor vólt emlékezet, a maga sacra philologiában esméretes tálentominak most egy új példáját adta, tudniillik Ésaiás mellé egy igen szép és ritka példájú munkát helyheztetett. Sokat köszönhet itten megbóldogúlt T. T. Prof. Varjas úrnak. A nevezett prédikátor úrnak vagyon igen jeles Poetai munkája is: ezt az utólsót a Psyche írója is jól esmeri...

T. T. Pater Révai Miklós győri professor úr némelly kőlteményes maradványokat, ritka régiségeket és fragmenteket szép számmal adott ki eddig az ideig, jelentvén egyszersmind azt a hazafiúi kívánságát, mely szerént óhajtja, hogy valamely tudós magyar az ilyeneket közönségessé tévén, mentse meg az elveszéstől. Én is azért kívántam kedves nemzetemmel közleni egy ollyan originalis darabot, amelly nem tökéletes ugyan, de van benne legalább ollyan, amivel megérdemelhette ezt a helyet, amely - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -^[22] Ez a darab tökélletességre nem mehetett az Auctornak^[23] reménytelen halála miatt, ő Bacchussal együtt meghólt és eltemettetett, s végre nem vihette, amihez fogott. Sajnálhatni, hogy így esett: de feltámadását nem várhatni, - mert már meg is büszhödt, és valósággal nem alszik, hanem meghólt.

De bizonyos reménység bíztat bennünket, hogy nemcsak az autographumot rendbe szedni, hanem a literaturának nagyobb díszére folytatását is fogja közleni mindnyájunkkal, kik azt vóltaképpen óhajtjuk, a meghóltnak érdemes successora... kit is ennek teljesítésére igen kérünk, a szép tudományok nevébe kénszerítvén. A jelentett darabot megkűldöttük érdemes olvasóinknak a Bibliothecában.

UTOLSÓ JEGYZÉSEK

Nyomtatott kópertával még mostan nem szolgálhattunk érdemes olvasóinknak, jóllehet eléggé igyekeztünk benne, de nem lehetett, minthogy a typographiába két sor kópertára való betű nem találtatott. A közönséges typographiába kéntelenítettünk tehát próbálni, de ott ollyan feleletet kaptunk, hogy a Communitástól instálljuk a szabadságot.^[24] Farsang végin tehát instantiát fogunk beadni, hogy január 27-dikére szabad legyen kópertát nyomtattatnunk. - Jegyzéseinket lásd a Bibliotékában.

Psyche ugyan eljár az újsággal s pillangó szárnyakon télvíz idején is elviszi a farsangi újságokat: de olvasóinktól amellett megkívánja a jutalmat,^[25] és aki ezt tőle megvonja, magának tulajdonítsa, ha a férjének, Cupidónak, pisztolya rásűl. A szép feleség panassza hatalmas rúgó!...

Vázsony kőhalmai alól feltántorodott bús szellő! mit sugdosol? mire kiszteted Múzsámat? Ő feszegesse fel azt a márványt, amelly alatt a haza volt bajnokának elsenyvedt pora nyúgoszik? - Látd, az én fejemet borostyán nem övedzi: gond, bú lepi szívemet, s annak nyögése hasonlatos a tenger zúgásához. Talán a Mátyás dicső árnyéka körűl lebegtél? talán az ő sohajtása valál, s azért bocsátott, hogy sírjából Kinizsit felserkentsed? talán érez ő, s félti hazámat?

Ő kisztet, ó, Múzsám, tégedet! indúlj tehát, szedd fel Kinizsi hamvait, s hintsd a magyarok kebelébe; feléled majd hajdani tüzök.

Mindenek mély álomba szunnyadtanak. Én ledűltem a pázsitra, szabadon bocsátván gondolatimat a halavány hold világánál; míg egyszer a friss szellő lengedezése, a mély csendesség s a nagy éjszaka lágy szenderedésbe merít vala. Egy halkal való zúgástól, melly is éppen ihlés volt, felébredvén gyenge Múzsám, azonnal dalra fakad. Minthogy Révai, Rájnis, Szabó s az egész koszorús kar elhallgatott, azt véli, netalám kihallik az ő rebegése. De légy, kérlek, az ő segédje, Kalliopé!

Nem olly büszkének pora senyved itt, aki már régen elhúnyt őseinek karjai által nyert címereire dűlvén henyélkedik; hanem a Kinizs fiáé, kit hajdan egy rengő kalibának zúgása között lisztpor fedett. Tapsolj ezen, mező: dicsekedhetel. Akit a természet korcsosság nélkűl szűlt remeknek; akit izmos test, győző karok, deli termet, érc mell, nagy homlok, tüzes szemek, komoly tekintet, bajnoki forró tűz és az erkölcs ritka szerelme különválasztottak a gyáva nép csoportjától. Hirdessen többet a rege őfelőle. Gyakorta eszet és hadi virtust rejteget a kunyhó őmagában. Szólj nagy szívének s erős karjának szemmel látott tanúja, szólj magyarom: vert-é hazájához hívebb szív egy magyarban? - Hallja hazájának nyögését? kész annak sebére tulajdon vérét csepegtetni, kész annak oltárán saját életét feláldozni, csak az éljen. Nem rettenti a veszély, ő szórja azt maga körűl a halállal. Tudják a német, cseh, lengyel halmai, ki légyen ő. Saját vére nevelte bajnoki díszének azt a zőld ágát, mellyet előbb Márs övedzett e fiának homlokára.

Vaj micsoda borzasztó felleget látok ismét hazámra nyomúlni! Hát sohasem lesz már nyugodalma napkeletről? Ah, hogy a Nap homályosítsa meg örökre a vérengző Holdat! - - Jaj, dúl már a Hold hazám hét hegyein, és a veszélyt tűzzel okádja reá. Futnak az ő bérceiről a Múzsák, és a gyenge Napeáknak bús kara, a Flóra leányi keservesen zokognak; jaj hangzatokat ád vissza sikoltó ekhója; a Keserűség szélnek eresztvén hajait, tévelyeg a pusztán hagyott kalibák töredékein. Az ozmán dühös keze által gyászba borúlt Erdély egy meredek szirton elalélva így síránkozik: "Ó, rokonim! hát el hagytok-é senyvedni a magam vérébe? hát nincs-é, aki a tőrt vérző mellemből kiragadja?" Még panaszit el nem végzé, már Kinizsi készen áll Bátorival, hogy szívének nyögésit megszüntesse, s szemeinek bús harmatját jobbkezével szárogassa. Elérkeztek, láttak, de kétes a Márs kockája! Miként sír-rí Kaukázus bércein a kölke vesztett oroszlány, olly szíviszonyító Halla kiáltással, olly magát-elszánva rohan ki Mahomet a viadalra. Mit csinálsz itt, magyar? íme kardján van írva halálod! "Bajra, vitéz fiam! hazánkért meghalni dicsőség, él még a magyarok Istene" - így szóllott Bátori, s azonnal szíveknek olajt kapott szikrája fellobban. Ki-ki kész most régi adósságát lefizetni a hazának.

Spárta! szállj ki hideg sírodból, s leld fel itt vitézidet!

Összvecsap a két tábor, azt gondolnád zajjáról, hogy ítélet van. Húll a török, jaj de a magyart sem kímélli a rettenetes fegyver. Mit látok? - talán csalatkozom - Bátori vérbe keverve festi vérével a Kenyérmezejét, fegyvere elhull, tábora bomlik. Megvan hát! - Ah, kétes hadi kocka! - Zsákmány leszel, rokonom, s örökre el fog veszni szépséged? Nem! Jő már Kinizsi, s a haldokló bajnok, mintegy hajdani sírjából, feléled e szóra: "Hol vagy? jer, Bátori!" Drága vitézeinknek már halálba merűlt szemeik ismét fénybe emelkednek, s mind új életre hozattatnak.

Mint mikor a felhőknek öléből záporként húllanak a menkövek, réműlést szórván és halált, s mikor a zordon észak pusztító szele megindúlván a hegyek oldalin álló tölgyfákra szakad, dönt, tör, s a fák iszonyú ropogással a főldre terűlnek: így szórja csapásait Kinizsi, vitézeink valóságos képe. Vérpatakok nyílnak, a szörnyű törökök szanaszét fetrengenek: kihergett lelkeik szinte megtolúltak a paradicsom kapuin; akiket Kinizsi fegyverrel le nem vág, rabszíjjain függenek.

Már a bús hölgy arcairól húll a szomorú ősznek sárgája, s a tavaszi rózsák nyílnak ki azokon; már a siralom helyeit gyenge mosolygások lakják, s a hét hegyekre visszatérnek az elrettent Múzsa-szűzecskék. A koszorús bajnok pedig örömtort tart a holttesthalmokon, s víg táncra hevíti a bor elfáradt inait.

A háládatos haza is tapsolt véle örömében, s ellenséget-tört kardját örökre felvéste, felvéste a Holdnak általa lett homályba borúlását s fényes csillagjának az éjjeli setétségből ismét egére lett derűlését. Bajnokjának homlokát borostyánnal koszorúzta.

Ó, szerencsés Temes! hogy kies kebeledbe fogadhatod. Ha ő a vezéred, bilincsben lesz a Hold fél szarva. Szánthatsz az ő szárnya alatt, s bátorságban boronálhatsz, s biztos főldednek szabadon ajánlhatod magvadat. Nem száll kardra az ozmán, elrettenti ő nevének hatalmával.

De jaj, te nyögdécselsz! Mi véletlen homályba borúltál? mit réműlsz, Temes? hová tűnt az édes öröm repesése vídúlt orcádról? mi facsarja szemedből könnyeidet? Mit? akinek kezébe volt, azt keverte porba a halál? Kegyetlen Halál! mi dolog vitt annyira, hogy szívén illy sebet tegyél, s egy illy bajnokot, egy illy oszlopot eldöntsél? Tudom már, azt irígyletted, hogy ő erőssebb tenáladnál. De lásd, mégis sokan megtisztelték. Édes hazám is Vázsonynak gyászdombján záporral önti keserveit; a vallás is sír, s bágyadt fejét lecsüggeszti, még maga Márs is búson hint sírjára zőld ágakat. Mélyen hallgatva nyögdécsel a Hűség és a tiszta Igazság, fájlalván gondos neveléseknek e ritka remekjét. És hogy éljen ő, ha szinte sárházát porrá senyveszted is; felvésték nevét a szirtre. Ezt a te férged nem rághatja le.

Elvégezé Múzsám a maga dalját, s már indúlt, hogy vederbe szedje hamvait; de a sírt felfeszegetve találta. Késő! már valami kaján kéz elcsípte drága porait. Szűnj meg, ó, csecsemő Múzsám, panaszra fakadni, nem férkezett ide dúló kéz, ezt súgta fülembe a vígan lebegő szellőcske, a te vitézednek szép örökségébe méltán szállott ősi onokája, ez hintette az ő porát a Veszprém hű kebelébe. Hallá ez, mint nyöge árva módra kedves hazája, látá, mint ássa a Dühösség királyának trónusát, fülébe hatottak a Stájer szűzeinek zokogásai: én ajakin űltem, mikor megyéjét ekképen biztatta: "Hív nép! aki hazádról bátran tudod űzni a veszélyt, s aki fejedelmidnek hűséggel szoktál adózni! most a haza hív és sok bajjal megterhelt királyod; rajta hát, vitéz! Kinizsink szent pora, ez a drága ereklye, soha ne hagyja mellyedben a tüzedet elaludni." És már ötszázat láték nyeregbe űlni, s ugyanannyit bajonettal indúlni; mindnyáját nemes tűz gerjedeztetvén. A szeretett Amadé repdesett e szép ezred előtt.

Ezt hallván így fejezte örömét, remegvén könnycseppjei mind a két szemébe: Veszprémnek most nyíló szűzei! szedjetek rózsákat, ó, talán a nyár sárga kalássza meghozza hű védőit drága virágaitoknak: s ha majd azok elgyengűlve anyjoknak kebelébe dűlnek, szépen fog az ő homlokaikon a bajnoki ággal állani a ti koszorútok; elenyésznek a hadnak eltűrt tenger bajai, s megédesednek.

Maga a természet, mellyet úgy tudsz festeni, gyászolt körűlötted, és szánt tégedet. A fülemilék Atád erdejében megtanúlták szomorú nótádat és a vadgalambok nyögésidet. Elrejtve vóltál kastélyodba, és a nap sajnálta, hogy nem lát, a hold fájlalta, hogy búban, sírva szemlél. Kerted virági hervadoztak, mint az orcáidé. Etelkád sohajtott sohajtásidon. És maga a sír sokallotta az áldozatot. A halál megbánta vakmerőségét s gyakor hívásodra félt megjelenni. A Gratiák reszkető kézzel törölgették könnyeidet, Hébe a te rózsáidat reszketve védelmezte, Ámor a térdén könyökölt s könyökére eresztette fejét, Hymen lefordította füstölgő fáklyáját. A bánatok asztalodról a sír fenekéig sereglettek, az Echó panaszolt, te sohajtoztál és egyéb minden hallgatott.

Én pedig Lillát, ama szép kegyetlent sirattam, elhagyattatva tőle és mindenektől, a vadon erdőben, hol senki sem látott, senki sem hallott, panaszkodtam őfelőle; esmért már az Echo, s emlékezvén szerencsétlen szerelméről, még keservesebben felele keservimre, s tán könnyeket is hullatott érettem, mert a fák boltozatiról cseppek hullottak égre emelt kezeimre. Nem is hallotta tőlem a Lilla nevét semmi érzékeny, csak a hegyek, a bükkök, a vőlgyek, a folyások. A Reménység szaladt előlem, sebesebben, mint a hirtelen támadt szél. Az élet lebegett ajakomon, mint a repűlni készülő madár. Nyájasságom, eleven elmém setét ködbe borúlt, elvadúlt. Lillát kerestem mindenütt, de őtet nem találtam s előttem az emberek kövekké, a világ pusztasággá változott. A Vértes és Bakony szirtjai bétöltek kétes tűnődésemmel, s mikor sorsom elvált, egyet jajdúlt a Balaton. Örök számkivetésre kárhoztattam magamat, és cél, és reménység és minden nélkűl elbúttam a rengeteg Somogyba. Itt semmi se, még a Múzsák se találtak fel, csak magok a bánatok. Lillát szívembe hordoztam, s kértem az Időt, hogy törölje ki belőle: de ő futott, s reám nem hallgatott. Keresztűljött vélem ez a halálos nyíl, és Horvátországból Erdély széléig kergetett. Már most a Tisza is esméri könnyeimet, s az alföldi búzás tenger is, hol semmi Echo nem lakik, hallotta nyögésimet. Láthattam volna azolta Lillát: de kinek van az a vad gyönyörködése, hogy kedvesét halva látni szeresse. Ő nékem élve megholt: s ez az, hogy én halva élek. Múzsák! kössetek cupressust az én lankadó fejemre; Hymen! felejts el engemet; és te zavarhatatlan Álom, mellynek nyoszolyáját koporsónak nevezik, oldozd meg kötésimet, hogy testem érezni megszűnjék, lelkem pedig egy nagy, egy hideg, egy végső sohajtássá válva, szállongjon el a Lilla kebelén. Te pedig, ha szinte örömre fordúlt is siralmad, ne vedd nehezen, ha talám Eratóm jajjai édes örömidnek nyúgodalmát megháborítják.

Ti ez erdei kősziklák Echoi, érzékenyek az én Énekim siralmára, adjátok vissza az én szomorú szózatimat, e fákról és e partokról.

Vesper elzárta az Egeket a Napnak utolsó tüzeitől. Leűlt egy folyóvíz partjára Eglé, egyedül és siránkozva, szomorúan, függesztvén szemeit a futó habokra, várta a Daphnis hajójának visszatérését. Mi késlelteti az én szeretőmet? Daphnis! így kiáltott ő. És az érzékeny fülemile elhallgatott, figyelmezvén az ő szerelmének szavaira. Kegyetlen!... de egyszerre e kietlen csendességbe semmit sem érthetek... Hah!... ah, ő az. Ő jön... Istenek! Csalfa reménység! és miért ingerlitek, hazug habok, az én aggódásimat? Hát nem nagy fájdalom-é a távollétel? De ha mást valakit... Oh, jaj!... távozzatok fekete gyanúk! Ő engemet szeret...

Nemzeti nemes játék 5 felvonásban

JÁDZÓ SZEMÉLYEK

ELSŐ JELENÉS

ROZÁLIA. Ez a Horváth úr múzsája olly hatalmas, s képzésemet képzése után ragadja: lehetetlen, hogy a világról el ne felejtkezzem, mikor az ő verseire függesztem elmélkedésemet. Olvas. Ó, ha én olly boldog órát nyerhetnék életemből, amellybe kimutathatnám, melly érzékeny az én szivem az ő tisztelésére! Olvas. Megújjul bennem a lélek, mikor az ő fennjáró elméjét a sok ezer világokon keresztűl követhetem. Hazám nagyjai! Mikor tanúljátok a virtust s az észt érdeme szerént becsülni? Leteszi a könyvet. Én áldom az Egeket, hogy illy ártatlan mulatságot adtak gyarló életemnek, melly édessé teszi unalmas óráimat. Balgatag világ-fiai! ti ollyan gyönyörűségeken kaptok, mellyek mikor elrepülnek, komor unalmat hagynak magok után. Az én szivem olly édességgel él, mellynek kostolására megújjul, s csak azért hagyja azt félbe, hogy hasznát vegye. Klavírjához megy, s annak pengetése mellett ezt a nótát énekli:

Ez a dalocska megérdemlette az én tetszésemet, mert aki ezt írta, az én képzelődéseimet rakta ki szavaiban. Papirost, pennát szed elő. Nem állhatom meg, hogy az ő hirtelen lobbant tűzét ne bámuljam: nem állhatom még sokkal inkább meg, hogy az ő versével a magamét ne egyeztessem. Leül, ír.

MÁSODIK JELENÉS

TEMPEFŐI. Víg órákat kivánok a Kisasszonynak, mivel tőlti idejét?

ROZÁLIA. Legkedvesebb nékem, édes Poétám, a te jelenléted. Ülj le ide. Hát micsoda nevezetes hirekkel bővölkedik mostanába az a más világ? Én azokat csak távolról szeretem hallani.

TEMPEFŐI. Semmi sincs új a nap alatt, kedves Kisasszonyom. Ez a világ játszadozik a maga fiaival, s azok is a világgal. Az órák folyton-folynak: s kevesen tudnak jól élni velek; pedig minden ember legokosabbnak láttatik a maga szemei előtt.

ROZÁLIA. Magadat is belé foglalod abba, édes Poétám, ugy-é?

TEMPEFŐI. Külömben sem, és én abba tartom magamat legokosabbnak, hogy azokat nevetem.

ROZÁLIA. A' bizony szép! De csakugyan beszélj valami újságot. Nem kivántatik arra semmi különösség. Beszéld el, mit láttál széjjel jártodba, mind újság lesz az énelőttem, ha te beszélled.

TEMPEFŐI. Egy dolgot beszéllett most énnekem Betrieger, az idevaló tipografus: ez ugyan mindennapi Magyarországban, s annál fogva nincs benne semmi csuda: de minthogy a Kisasszony úgy kénszerít, nem sajnállom elbeszélleni. - Esméri a kisasszony azt a' Betriegert, a tipográfust?

ROZÁLIA. Ó, jól esmérem. Aki Lipsiába vólt tipográfus, s onnan szerfelett való kinccsel jött ide Pestre műhelyével?

TEMPEFŐI. Az, éppen az. Ő hallván, hogy Magyarországba, abba a nagy tartományba, alig van öt-hat tipográfus, így okoskodott: Én, azt mondja, Németországba, hol annyi a tipográfus, mint a kurta kutya, ennyi ezer tallért gyűjtöttem szegény ember létemre: mennyi pénzt fog hát énnékem keresni az én műhelyem Magyarországba, ahol több a gróf, mint a tipográfus.

ROZÁLIA. Nagyon féltem Betriegert, hogy a markába szakad ez az okoskodás.

TEMPEFŐI. Mindjárt meghallja a Kisasszony. Kijövén Betrieger, mindjárt kihirdetteti mind a két hazába, hogy ő kijött egy könyvnyomtató műhellyel, amellybe mind ama híres Mansfeld tulajdon kezeivel metszett új betük volnának. Annak felette, hogy ő kész kinyomtatni akármelly munkát, ha a hazabéli tudósok méltóztatnának szolgalatjával élni.

ROZÁLIA. Áldott igyekezet, mellyet a magánhaszon mozgat ugyan, de a közhaszonra.

TEMPEFŐI. Találkozott is elég tudós a két hazába, több mint jóltévő Maecenas, akiknek munkájokat az emlitett Betrieger becsülettel ki is nyomtatá egynéhány ezer exemplárokban.

ROZÁLIA. Oszolnak már a fellegek a magyarok egéről: megérjük tán még, kedves Poétám, nemzetünk kicsinosodását.

TEMPEFŐI. Nem reménylem. Ha így megyén ugyan a dolog, sohasem. Elég bizonyság arra a Betrieger története. Ő ugyanis a teméntelen sok exemplárokat árúra bocsátván, alig talált öt-hat grófot, húsz-harminc nemest, akik vették vólna a könyveket. A köznép pedig azt se kérdte tőle, mit árúl. Így veszett belé a könyvekbe szegény Betriegernek minden németországi keresete.

ROZÁLIA. Szerencsétlen!

TEMPEFŐI. De higgye el nagyságod, Bertók is dominiumot vesz akkor a csík árából, mikor a magyarországi tipográfus éhel hal meg a legjobb könyvek exemplárjai mellett.

ROZÁLIA. Te édesem, szeretsz tréfálódni a nyomos dolgokban is. Kedveltesd magad tovább is. - De hát a szegény tipográfus csakugyan kellnerré vagy trágerré lett? Sajnállanám.

TEMPEFŐI. Németesen feltalálta magát.

ROZÁLIA. Hogyhogy?

TEMPEFŐI. A mai magyar urakhoz s dámákhoz szabta magát. Egy új francia munkát, mellyet a legjobb izlésű párisi belletrista írt, németre fordítatta.

ROZÁLIA. Ohajtom hallani, mi lehet az, amit a magyar urak s dámák előtt kedvesnek lenni oly bizodalmasan hitt!

TEMPEFŐI. Az újmódi francia komplimentekről s köszöntésekről, az újmódi anglus csizmákról, kaputrokkokról, az újmódi olasz kalapokról, az újmódi frizírozásról, cipellőkről, karcsubbító vállakról, az orca festésére tartozó színekről, azoknak legszebb elegyitésekről, egy ehhez tartozó pikszist hogy adnak, egy pár kanadai kutya hány arany s a többi. A végén van egy traktament, hogy kelljen egy kavallérnak magát a dámák asszembléejekben kedvelltetni s viszontag.

ROZÁLIA. No ezt bizony bölcsen gondolta, s nem is csalta meg, jól hiszem, vélekedése.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon, húszezer exemplárokat nyomtattatott, mind egy lábig elkeltek, pedig három rénes forint negyvenöt krajcárra tette fel az árrát. Ebből az egy könyvecskéből, mert csak annak lehet mondani, mind egy krajcárig kinyerte, amit a magyar poétákon vesztett vala.

ROZÁLIA. Csuda dolog: ha annak lehet mondani, ami rend szerént úgy esik. De hát a sok ezer magyar exemplárokkal mire ment?

TEMPEFŐI. Már akkor illy haszon nélkül való portékáival semmit sem gondolt: hanem mázsára vettette, s a görögöknek és más kereskedőknek és a könyvkötőknek eladta per ötven krajcár. Már a magyar könyvre, kivált ha verses, reá sem néz, amazt pedig újra sajtó alá készűl tenni.

ROZÁLIA. Szerencsétlen magyar poézis, szerencsétlen magyar tudósok, akik azért irogattok verseket, hogy legyen minek elveszni. Én azért ez édes mesterséget meg nem vetem: most is, hogy a te hozzám jöttedből kettős örömet vettem, abba valék foglalatos. Előveszi a papirost. Nézd, édes Poétám, látod fellyül ezt a verset, ami így kezdődik: "Aki nem volt soha poéta", azt egy kedves lélek irta, mellynek gondolati az enyimekkel egyeznek: szavaimat is kivántam vele egyeztetni, nézzed, itt kezdődik: "A tiszta nyájasság hol örűl." Ha terhedre nem leszek, hadd olvassam el előtted.

TEMPEFŐI. Azt kéred tőlem, Kisasszonyom, amit éppen kértem vólna tőled. Nem tagadom meg tőled, amit magam ohajtottam.

ROZÁLIA.

Itt, kedves Poétám, enyelgő képzelődésemet a te jelenléted magához ragadta, s engedtem örömmel félrecsapásának: emiatt a nóta közepén végének kell vala szakadni a versnek, majd kipótolom szomorúbb óráimba.

TEMPEFŐI. De én egész alázatossággal kérem a Kisasszonyt, hadd gyönyörködjem azoknak bészegésekben.

ROZÁLIA. Az én csekély Múzsácskám kevélykedni fog a tiéddel való egyesülésben. Ne tagadd meg tőle ezt a szerencsét.

TEMPEFŐI. Amint sűl:

ROZÁLIA. Köszönöm, kedves Poétám, hogy együtt hangoztatod verseidet a mieinkkel, és szép képzéseiddel ékesited a mi gondolatainkat. - Itt mutogatja magát a pompás természet, kevélykedvén a mesterség cifráiban: ezt a kertet választotta magának a Gyönyörüség kies lakóhelyéűl. Nézd, édesem, hogy hizelkedik benne az ártatlanság vidám képe, hogy szijja magához az eleven elmét. Engedd meg, hadd dicsekedjen ez a te Rozáliád ártatlan mulatóhelye a te elméd cifráival.

TEMPEFŐI. Bátor az én elmém lankadtabb, mintsem ez édes tárgyakon repdeshetne, mégis megcselekszem, mert Rozália úgy akarja.

ROZÁLIA.

A propos, úgy-é, kedves Poétám? Vedd el tőlem, hogy adósod ne maradjak.

TEMPEFŐI. Elveszem, kedves Kisasszonyom, és ezzel az ajándékkal térek vissza komor lakóhelyembe, édes megelégedéssel. Élj víg napokat, emlékezz meg Tempefői név alatt nyomorgó kedvesedről. Elmegyen.

ROZÁLIA. Minden örömöt elviszel magaddal, édes Bánh - majd el is felejtkezem magamról, mikor rólad akarok emlékezni - édes Tempefőim! Élj vigan az én emlékezetemmel. Magába. Ó, melly édes gyönyörűséggel tölt el ez a kevés időm: az öröm nektárja habzik szivembe. Meg kell annak édességével hinteni képzelődésim szárnyait. Leűl, olvas. De ihol jön báró Serteperti: oszoljatok, édes gyönyörűségim.

HARMADIK JELENÉS

BÁRÓ SERTEPERTI Egy nagy otromba komplimenttel. Lebilincseltetett sklávja nagyságos Kisasszonynak.

ROZÁLIA. Kész szolgálója a Bárónak; nem érdemlette csekély személyem Nagyságod tiszteletéből származott szerencséjét.

BÁRÓ SERTEPERTI Egy különös, de absurdus komplimenttel. - A! Csaknem a földet üti az orrával.

ROZÁLIA. Instálom alázatosan, hadd én szolgáljak felvételével, miét méltóztatta Nagysád elejteni?

BÁRÓ SERTEPERTI Mint az elöbb. A! arra éppen érdemetlen a Nagyságod személyjének imádója! A! én éppen semmit sem vesztettem el. De talán nem olvasta még Nagyságos Kisasszony azt a gyönyörü munkát, amelly most jött ki, franciából németre fordítva. Gyönyörű munka, megérdemli, hogy minden nemes szivű ember megtanúlja eleitől fogva végig, én ugyan részemről nem adnám fele jószágomért, és ha annak irójával egyszer szembe lehetnék, meg nem állhatnám, hogy meg ne csókoljam.

ROZÁLIA. Magnific munka lehet az. -

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Párja nincsen, kedves Kisasszonykám: ez az embert földi angyallá tészi. - Méltóztassa megtekinteni, melly finom Kupferstückek vagynak benne. Ez a többek között azt a komplimentet festi, amellyel én Nagyságodnak kivántam az imént udvarolni. Mutatja a képet.

ROZÁLIA. Én másképpen gondolkoztam, megengedjen a Báró, ha vélekedésemet szabadon kifejezem, én ezt a festést úgy gondoltam, hogy ez egy szánakozásra méltó embert mutat, akit a köszvény húzott öszve, vagy legalább, ha ép ember, kaukler zsidónak mondtam vólna.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! éppen nem; úgy van, amint én mondottam. - Ezt a hasznos könyvecskét Betrieger tipográfus úr, derék, fein ember, maga költségén lefordittatta és kinyomtatta; én őtet ezért egy gazdag ebédre hívattam, minden cselédjeivel s inassaival együtt, a Sas vendégfogadóba, és ott gazdagon megvendégeltem őket. A házához egy fias tehenet hajtattam, a publikumhoz való szivességéért.

ROZÁLIA. Bámúltatja velem az Úr nemesszivűségét. Kikérem - -

BÁRÓ SERTEPERTI. A! a könyvet? nagy szerencsém... de instálom alázatosan, bátorkodom kérdeni, mivel tőlti a Kisasszonyka unalmas óráit?

ROZÁLIA. Látja a Báró ezt a kisded magyar könyvtárt? e' teszi énnékem gyönyörüségessé legkedvetlenebb óráimat is.

BÁRÓ SERTEPERTI Nézegeti a könyveket, akadozva olvassa a könyvek nevét, Rozália félfelől mosolyog. Porá-ából meg e élledette P. h. o. e. n. i. k. sz. Helyre teszi. E' szép lehet. Mást vesz fel. Hunnias, vagy Magyar Hunyadi, s a' mindegy, már a' dolog, Hunniás annyit tesz, mint magyar Hunyadi, igaz hitemre mondom, még azt mind ez ideig sem tudtam, nagy dolog ez.

ROZÁLIA. Instálom az Urat, ezt méltóztassa nézni, ez az, amelly a világba naggyá tette Voltért.

BÁRÓ SERTEPERTI. Voltért, voltért? jaj szépséges Kisasszonyom, a voltért semmit sem ád a zsidó.

Rozália. Voltér írta, Pétzeli és Szilágyi magyarra forditották. Áldja őket a tudós haza.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Én hallottam, hogy az a Pétzeli sokat dolgozván semmit se csinált; nem is becsülte őtet a hazafiak java, holmi magoknál is okosabbaknak láttatni kivánó urak imádták: de ő ugyan bizony, az én itéletem szerént, bár inkább aludt vólna addig. - Szilágyi csak ollyan, és őtet nem is tudom egyébért becsűlni, hanem hogy egy vólt a legfeinabb trancsirozók közzűl.

ROZÁLIA. Ó, kérem Nagyságodat, ne alázza ollyanokkal azt a két nemes embert, akik a magyar hazának csillagi vóltanak, és akiket, ha most, némelly bölcsebb méltóságainkat kivévén, nem tudtak is a magyar urak érdemek szerint becsülni, magasztalni fogja még az okosabb s háládatosabb maradék.

BÁRÓ SERTEPERTI. De mivel érdemlették vólna ők ezt a tiszteletet?

ROZÁLIA. Pétzeli a magyar nyelv csinosodásának atyja vólt, szép könyveit lehet olvasni. Hazánknak némelly nagy oszlopai, akiknek túl látott elméjek a módinál, tulajdon leveleikkel tisztelték meg őtet. - Szilágyi pedig nemcsak tráncsérozni tudott mindenek felett, hanem tűz esze lévén, mindennemü tudományokban otthon vólt: mellyet az embereket egy tekintetből itélő József meg is esmért, meg is tisztelt, s róla még idegen országokon is megemlékezett. Ha nem terhelem Nagysádat, imhol olvasok az ő forditásából egy darabot.

BÁRÓ SERTEPERTI. Kedves nagyságos Kisasszonyka kedvéért meghallgatom: ámbár a fejem - - - -

ROZÁLIA. Kérem alázatosan, méltóztassa meghallgatni:

BÁRÓ SERTEPERTI Előveszi a Nationálspieljét, azt, egyedűl arra figyelmezvén, fel s alá rángatja.

ROZÁLIA.

BÁRÓ SERTEPERTI A Nationálspielje megbontakozik. Koc tausend! Szedegeti rendbe. Üh, üh, mord!

ROZÁLIA Magában. Én ezt a bárót úgy gondolom, hogy nagyon későn érkezett szegény feje az észosztásban. Vagy ha helyes eszekre talált is az észmagazinba, azt más német méltóságoknak engedte által, ex politia. - Felszóval:

Érezheti csak e kevésből is Nagyságod, melly ékesek és gyönyörűségesek légyenek ezek az én múlatságaim, nem csudálhatja, hogy az én szivemet a komor bánatok és unalmak el nem lankaszthatják.

BÁRÓ SERTEPERTI Öszveszedi a Nationálspieljét s a zsebjébe dugja. Hol kell már ezt nevetni, kedves Kisasszonykám?

ROZÁLIA. A vidámság, az öröm s a vigasság nem mindég a nevetésben áll: s a magát édesdeden mulató sziv nem hahotával trombitálja ki kedves gyönyörűségeit.

BÁRÓ SERTEPERTI. Ó, az igaz. - De odakint jár a folyosón gróf Fegyverneki úr őnagysága. Aligha ide nem jön.

ROZÁLIA. Az atyám?

NEGYEDIK JELENÉS

GRÓF FEGYVERNEKI Bészóll az ajtón. Hát a mademoiselle mibe töri most - - Meglátja báró Sertepertit. Megengedjen az Úr, bizony nem vettem észre. Jót kivánok életének!

BÁRÓ SERTEPERTI Az előbbi komplimenttel. A! én a legnagyobb szerencséim közzé számlálom, ha legkissebb szolgái közzűl egy lehetek Nagyságodnak: most pedig kimagyarázhatatlan örvendezéssel örvendek, és csaknem megreped a szivem örömömbe, hogy Nagyságod méltóságos személlyének tiszteletére s udvarlására lehetek. Nemkülönben - - - -

GRÓF FEGYVERNEKI Bémegy. Hát mivel múlatják magokat?

ROZÁLIA. A báró úrnak igen szép verseket olvastam Voltér Henriássából.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ó, fiam, te mindég ollyan haszontalanságokba főzöd az eszed, ollyannal töltöd az idődet, ami mondván egy fél pénzt sem ér. Az a méla Tempefői egésszen mélává tesz már tégedet.

BÁRÓ SERTEPERTI. Az igaz, én magam sajnálom a kisasszonyt, az a méla Tempefői egésszen mélává teszi már, hogy úgy szóljak. Mindég ezeket a potom könyveket búvja, pedig mindöszve sem adnék értek egy babot. A társaságokban ritkán jelenik meg: magát kevéssel tudja kedveltetni, s azok is pedig mind ollyanok, akiket a világ, okosoknak tartván, messze kerűl, mint aminő a méla Tempefői.

ROZÁLIA. Most megdicsére a Báró Úr, és minthogy akaratja ellen cselekedte, én is köszönöm akaratom ellen.

GRÓF FEGYVERNEKI. Gyermek, gyermek! mikor lesz már eszed, hogy ezt a dibdábságot - a könyvtárra mutat, - melly rangodhoz s úri nemedhez nem illik, végképpen megutáljad.

BÁRÓ SERTEPERTI. Az igaz, azért kár vólt nagyságodnak a gyermeki játékot elhagyni, hogy azután még nagyobb gyermekségek között pazérolja becses esztendeit. Nagy része az itt lakó s megforduló nagyságoknak igen alacson szókkal emlékeznek Nagyságodról, hogy illyen illetlenségekkel mocskósítsa úri méltóságát. Hagyja Nagysád az illyeneket a méla Tempefőinek, s az ő boldogtalan sorsosinak.

ROZÁLIA. Nagyságod, mikor a más szavait láttatik szólani, úgy tetszik, mintha a maga gondolatit fejezné ki azokkal. Nagyon megsérti ezzel az én személlyemet, mellyet a Nagysádnak, és a világnak lantornán néző itélete szerént csak azért is kellene tisztelni, hogy ez a négy betű van előtte: G. r. ó. f. - Higgye el Nagysád a tisztán látó világgal, hogy a méla Tempefői, amint őtet méltóztatik nevezni, sokkal józanabban gondolkodik a világiakról és az erkölcsiekről, mint a Nagysád német könyvének írója. Én - a könyvtárba nyúl - ezt mindjárt világos példával mutatom meg az ő tulajdon verseiből, amellyekbe - - -

GRÓF FEGYVERNEKI. Hagyd el fiam, te a báró úrról alacsonyúl láttatol vélekedni, aki egy a legpallérozottabb politikusok közzűl, aki egy politus magyar méltóság. - Te a te könyveidből, mellyeket a paraszt világ firkált, s a többek között a méla Tempefői irásaiból, aki egy rusztikus és alávaló gusztusú emberecske, kineveted a csinos világot. Hagyd el azokat a semmire kellő holmikat, és intéztessed úgy életedet, hogy sem a világnak, sem fényes familiádnak ne légyen oka a tégedet szégyenlésre. - Ha úgy tetszik Nagysádnak, menjünk az én szobamba. - Elmennek.

ÖTÖDIK JELENÉS

GRÓF FEGYVERNEKI. Tessék bémenni. Megnyitja az ajtót.

BÁRÓ SERTEPERTI Az újmódi komplimenttel. A! Legszorosabb láncaival lebékózott sklávja Nagyságos Kisasszonyomnak.

ÉVA Egy ehhez a komplimenthez illő kapriollal. A Nagysád nemes érdemeinek martalékja. - Hajtogatják magokat.

GRÓF FEGYVERNEKI. Örülök az Úr jelenlétén. Tisztességes magyar főhajtással. Te fiam! tégy a báró úrnak egy széket ide az ablakhoz.

ÉVA. Méltóztassa magát megalázni Nagyságod!

BÁRÓ SERTEPERTI. Csókolom kedves Kisasszonykám kezeit!

GRÓF FEGYVERNEKI. Megengedjen az Úr, én pipázni akarok, s talán terhére is leszek vele.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Éppen nem! Sőt inkább, par compagnie, magam is instállok egy pipát.

GRÓF FEGYVERNEKI. Azt szeretem. Imhol Nagyságodnak ezt a kis pipát ajánlom. Egy deák hagyta nálam némelly verseivel, minthogy még illyen takaros figurájú debreceni pipát nem láttam, elkértem tőle, mellyet ő által is adott egynéhány tisztelő versekkel, ezért én őneki egy fein tajtékpipát adtam, mellyet hajdan egy aranyon vettem.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Nagyságos Uram, a verseiért méltóztatta adni? kár vólt ollyan semmire kellő ajándékért vesztegetni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ó, nem a verseiért, távol légyen, hanem ezért a makrapipáért, amellynél én ugyan tetszetősebb formájú pipát még nem láttam. - Az illyen derék manufacturákat készítő hazafiakat az ország kasszájából illő volna megjutalmaztatni. - Uram! gyönyörüséges munka ez!

BÁRÓ SERTEPERTI. Az igaz, az a deák fickó megérdemlette ezért a pipáért a jutalmat. - Dehát a verseiért mit adott néki Nagysád?

GRÓF FEGYVERNEKI. Azokat megköszöntem, s egyszersmind megmondottam, hogy ezután ne fárassza magát ollyanokkal. A verseit, mikor a szakácsomnak akartam vólna általadni, hogy jó lesz néki holmit belétakarni, Rozália rám esett, kért, hogy ne bántsam azt a becses portékát, hanem adjam neki. Én engedtem az ő gyermeki eszének.

ÉVA. Ó, soha nem látott a Báró Úr ollyan különös természetet, mint azé az én nénémé. Ő egy komor szivű a gavallérok társaságába, és igen kevés kedvét mutatja, hanemha némellyekkel állhat diskurzusba, akiket ő, nem tudom micsoda balítéletből, a világ okossainak tart, akik esztendőket töltöttek az angliai, a francia, a német s más akadémiákba, akik szüntelen az új könyvekről beszéllgetnek.

BÁRÓ SERTEPERTI. Én igen sajnállom azt az angyalkát.

ÉVA. Én eleget vertem a fejébe, hogy vesse el azt az alávalóságot, amellyel a világ megszólja. Jusson eszébe, hogy ő nem közszemélly, s annálfogva úgy kelljen magára vigyázni, hogy rangjához nem illő alacsonságra ne vetemedjen.

GRÓF FEGYVERNEKI. Én őtet, hogy okosabbodjon, a német gavallérok közzé vezettem egy nobel-bálba. Ott táncra is kerekedett, el is járt egynéhány menuettót, s egyszer észrevesz egy berlini professzort, és beszédbe elegyedik vele.

BÁRÓ SERTEPERTI. Ugyan mivel tudta distrahálni az a német fantaszta?

GRÓF FEGYVERNEKI. Sokkal: legtöbbet fecsegtek valami Gellértről.

BÁRÓ SERTEPERTI. Tán az a világ tudóssa nem látta többet még a Szent Gellért hegyét, arról kérdezősködött.

GRÓF FEGYVERNEKI. De Uram, valami embernek kellett annak lenni, mert amint a szóból észrevettem, Németország pallérozójának fecsegte. Még egy Hallert is emlegetett, s azt hazudta róla, hogy a' német vólt, s göttingai professzor.

BÁRÓ SERTEPERTI. Én őtet kivettettem vólna, mint egy gaz embert, hogy mert egy grófkisasszonyt igazság nélkül való beszédjével elcsábítani. Gróf Hallerek mind hazánknak nagy méltóságú fiai, ő mégis németnek mondja; hogy akarta azoknak nagy érdemeit maga nemzetére ruházni? igaz, hogy azok közzűl sokan vóltak a professzoroknak nagy fautorai, amellyet sajnállok is, de göttingai professzor egy sem vólt. Hazudott az ámító pribék.

GRÓF FEGYVERNEKI. Akkor haragomat türtőztettem, de végre meg nem állhattam, ki kellett fakadnom. A leányommal kezdett cimborázni: nyájasabban beszéllgetett vele, mint a legkinyiltabb bécsi policia is hozta vólna magával. Magyarra fordították a beszédet. Nem tudom, mit mondott Rózsi, s azt feleli reá a politikus professzor: Sétáljon hozzám a Madamoiselle, vacsora után én megmutatom szeme láttára, hogy nem lesz ing.

BÁRÓ SERTEPERTI. Tausend Himmel!

GRÓF FEGYVERNEKI. Én erre előpattantam, s haragossan azt kérdem tőle: S hát nem lesz? Amellyre azt feleli minden szemérem nélkűl a német professzor: éppen semmi módon nem lesz, a' Németországnak egy szép erkölcsöt tanítója. Megbosszankodom: Nem lesz, nem lesz ing; - hát gatya annyival inkább nem lesz, nacionálkaraktere szerént az Úrnak? Már forrott a méreg bennem: mellyet látván egy német gavallér, aki maga is a külső akadémiákban hat esztendeig fársángolt, így szólla: Csendesedjen az Úr! másképpen van a dolog. A kisasszony a professzor úrral némelly német poétákról diskurált s a többek között azt mondotta, hogy amint vélekedik, a Tavasz nevezetű versecskét Lessing irta. Erre a professzor úr azt felelte, hogy annak írója Kleist vólna, egy pruss kapitány, s nem Lessing. Az Úr erre azt kérdezte, hogy: nem lesz? mellyet ő úgy értvén, hogy az Úr azt akarja kérdezni, nem Less-é az irója, ama hires erkölcsi tudományt iró göttingai professzor, azért felelte azt, hogy éppen nem. Less Németország erkölcstanítója. Hanem kérem alázatosan a Nagyságos Gróf Urat, semmi rosszat ne véljen.

BÁRÓ SERTEPERTI. Azokkal a nevekkel a Nagyságod szemeit akarták békötni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Meglehet: elég az, hogy énnékem derogált tovább civódni.

ÉVA. Én is elvittem egyszer Rozáliát a kávéházba. Ott vóltak derék politikus német tisztek, ott én biliárdhoz űltettem őtet is. Játszott is egy darabig, hanem egyszer csak az ablakhoz megy, s ott az újságok közt felvesz egyet, amellynek illyen francia cimje vólt: Journal des Sça vans. Azt olvasta sokáig egy olasz poétájával a bécsi udvarnak. Mig végre haza nem fordúltunk. Én őtet az úton eleget nevettem, s ő engem még jobban nevetett, hogy én őtet nevettem. Minden módon eszeltem vólna, de fel sem vette beszédemet, s magamat kinevetett.

BÁRÓ SERTEPERTI. Der Teufel! nem vagyok kapabel ezt a nyers dohányt meggyújtani.

GRÓF FEGYVERNEKI. Eredj, fiam, te tudod, hol vagynak a hasonló dolgokra applikálandó papirossok. Adjál a báró úrnak.

ÉVA Odamegy egy szugolyhoz, s egy nagy rakás könyvből egyet elővesz. Odaadja Sertepertinek. Maga gusztusa szerént éljen vele Nagyságod, szakasszon magának.

BÁRÓ SERTEPERTI Kiszakaszt két levelet a könyvből. De elébb megnézem, mi bolondság van rajta. Olvassa:

No e' rendes: mi lehet az a Páp hus? Talám Pápa hús, ezt nem tudom, hanem ezen csudálkozom, hogy tengeri viznek örűl. Meggyvizet, rózsavizet, levendúlavizet, de még tengerivizet nem láttam. Nagy mester lehet az, aki a sovány kukoricából ollyan vizet készithet, amellynek maga a delicatess madame Venus is örülhet. Tovább olvassa:

No már megint tengeri, az én gavalléri gusztusomnak már fáj az ínyje: s többet el nem olvashatok belőle. A pipájára ráteszi s meggyújtja rólla.

ÉVA. Igaz, kedves Báróm, itt van most Nagysádnál az a szép német könyv, amellyet most bocsátott ki Betrieger úr, egy kevéssé kiinstálnám, addig is szeretném megnézegetni, míg a miénket békötik.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Kedves Kisasszonykám, itt vagyon,, örvendek, hogy szolgálhatok vele, méltóztassa megtekinteni.

ÉVA. Kedvesebbel nem jutalmaztathatna Nagyságod. Én ebbe igen gyönyörködöm. - - -

BÁRÓ SERTEPERTI. Nagyságos Uram, hol tudta azt a sok könyvet öszveszedni? talám hajdan, még régenébe, gyönyörködött az illyeténekbe.

GRÓF FEGYVERNEKI. Távol légyen, én iffjukoromba is esmértem az én rangomat, s jól tudtam, mit hoz a' magával. Nemesebbűl viseltem mindenkor magamat, mintsem illetlenségekre vetemedtem vólna. A' távol légyen.

BÁRÓ SERTEPERTI. Én éppen azon csudálkoztam, hol vehette magát az a sok pimasz portéka Nagyságod úri szobájába.

GRÓF FEGYVERNEKI. Jaj, látja a Báró, én igen nagy pipás vóltam eleitől fogva: erre nézve megszenvedem a hasznáért ebbe a pipálóházba.

BÁRÓ SERTEPERTI. De csakugyan, hogy kerülhettek Nagyságodhoz, azt nem foghatom meg.

GRÓF FEGYVERNEKI. Iroványinak, a szekretáriusomnak adós vólt egy kompaktor, s egyebet nem vehetett el tőle az adósságba. Kezdette eleinte őket bújni, s azok olvasásával vesztegette üres óráit, mig én osztán a lelkére nem beszéltem, hogy kimélje még életét, egészségét, becsületét, rangját, nem illik az a veres anglia uniformishoz: igy osztán nagy sokára arra ajánlotta magát, hogy az én kedvemért fel fog hagyni velek. Azolta itt állanak, kinek mire kell, viszi. A Rozália ugyan eleget - - De változik az Úr a színében! mi baj találhatta?

BÁRÓ SERTEPERTI Már nem szíjja, csak fújja a pipát, elhalványodik, lágy hangon felel. A fejemnek, a pipa - -

ÉVA Leveti a könyvet, felugrik. Jaj, lelkem Báróm, mi lelte? A keszkenőjével töröli a báró ábrázatját. Istenem! mi baja érkezett?

GRÓF FEGYVERNEKI. Bizonyosan a versnek a füsti járta által a Nagyságod fejét, én magam ollyan különös poétafüst-szagot érzettem. Nagyságod még nem szokott úgy hozzá, mint én.

BÁRÓ SERTEPERTI. Az is lehet az egyik oka, Nagyságos Úr; de a dohány is felette - - Jaj, rosszabbúl érzem magam.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ha úgy tetszik a Báró Úrnak, menjünk ki a szabad levegőre sétálni: talám ellankadt ereje meg fog jönni. Jobbnak is tartom ebből a füstös házból kimenni.

BÁRÓ SERTEPERTI. Ha úgy méltóztatik Nagyságod parancsolni, nem bánom.

GRÓF FEGYVERNEKI Előszedi a nagy dohányzacskóját és tajtékpipáját. Te fiam, mondd meg szekretárius uramnak, hogy jöjjön ki utánnunk, s ezeket is hozza el magával. Az ablakokat nyisd ki, a ház hadd szellőzzön.

BÁRÓ SERTEPERTI Komplimentírozva. Magamat ajánlom a Nagysád kegyességébe. Elmennek.

ÉVA. Igaz hive maradok Nagyságodnak - - Sajnálom ezt a báró urat szivem szerént: ő egy fein politus magyar méltóság. - Héj! Szuszmir!

HATODIK JELENÉS

SZUSZMIR. Mit parancs'?

ÉVA. Gyere be.

SZUSZMIR Bemegy, s az ajtón belől veszi le a sapkáját. Hát mi baja, Kisasszony, kelmednek velem?

ÉVA. Csak a', hogy ülj le, s mesélj egyet.

SZUSZMIR. Úgy de, Kisasszony, én kalefektor vagyok, oszteg hát ha itt tarisznyázom el az időt, majd keresztűl veret nagyságos uram a török furáson, megkövetem a kelmed becsülletes személyét, s a mai szent napot.

ÉVA. Nono Szuszmir, ne kötekedj. Nesze, igyál egy pohár bort. Egy nagy meszelyes poharat megtölt borral s odaadja.

SZUSZMIR A kezébe vévén a poharat, megforgatja. De már ez, engem utse, fele se tréfa. Felhajtja. Üh!

ÉVA. Hát Szuszmir, jól esett?

SZUSZMIR. Jól, engem uttartson, mert még a lelkem is szikrát hányt utánna, el is járnám mindjárt a kállai kettőt.

ÉVA. No hej, űlj le hát, mondd el, amit tudsz.

SZUSZMIR Kiveti a nyakából a szűrt, lekucorodik rá cigányoson, a sapkáját a térdére veti. No, s osztég hát egyszer hun vót, hun nem vót, meg az operencián is túl vót, gallér hijján köpenyeg, köpenyeg hijján gallér, vót egy királyfi, hogy osztég vót egy királyfi, kiment az egyszer vadászni, télen vót az idő, karácson akkor fejér vót, s hogy fejér vót, hát kimegyen a királyfi vadászni, csak vadász, csak vadász, de még nyúlgyömbért se kaphatott, csak hazafordút biz ő, osztég mint a kárvallott cigány, meglát egy galambot, hozzá lű, leesik a galamb, s hogy leesett a galamb, hát fődre esett biz a'; a vire látszott a hón, szép piros vót, ojjan gyöngyen látszott a hón, hogy meglátja a királyfi, azt mongya: No, nem nyugszom addig, mig ojjan mátkára nem kapok, hogy ojjan fejér legyen az orcája, mint ez a hó, osztég megisment ojjan piros, mint ez a vír, az átalvetőjébe beléteszi a galambot, hazamegy, hogy hazamegy, azt mondja: No, Király Atyám, én elmegyek hetedhét ország ellen: másnap elindúl, tizenkét szekeret megrak pizzel, tizenkét regement katonával megindul. Egyszer megyen, mendegél hetedhét ország ellen, meg azon is tul, ir egy várat, a vár csupa varrótűbűl vót, bemegy a templomba, hát a templom közepén ott fekszik egy nagy hót ember, a templom ajtajára olyan nagy bunkósbot vót akasztva, mint a Kisasszony, de engem uccse, a Kisasszony még silom hozzá.

ÉVA. Héj, csak a magad tökfejedhez hasonlítsd; nos, mire való vót az a nagy guta bot? Kacagva.

SZUSZMIR. Hű, mire való vót osztég, arra való vót, hogy már ki nem tudja találni, hogy minden ember, aki bement a templomba, levette azt a nagy görcsöst, osztég arra a hót emberre ráütött, hogy ráütött, hát meglátta ezt a királyfi, hogy meglátta, hát mikor kijőttek a templombul, megkérdezte a birákoktól, hogy mi a kő lehet a', azt mondták osztég neki, hogy annyi adósságba verte magát az az ember, hogy nincs ojjan potentát, aki megfizethetné, most osztég így porolják ki rajta. A királyfi előhozatj' a tizenkét társzekér pízt, aki csak azt monthatta, hogy neki adós, mingyá kifizette, hát ördög a lelke, még fele sincs ki az adosságnak, azútég osztég előhozatja a tizenkét regementet, azt is elosztogatja adosságba, utoljára csak a tizenkét inassa maratt, azt is odatta, még sem tőtt ki. Bezzeg a frityfene egye meg, micsinál mán, a szip mondérját is odadja, óráját, pácáját, mindenit. Igy osztég kifizette, s hogy kifizette, hát megindút egyes-egyedűl, megyen, mendegél hetedhét ország ellen, meg azon is túl, mán megéhezett vót, mint a kuttya, meglát egyszer egy erdő mellett egy szőrnyű nagy tűzet, odamegy, tizenkét kolopter fa ígett, egy nagy ember karikába fekűtt mellette, a lába a szájját irte.

ÉVA. Nesze még, Szuszmir, egy pohár bor, ugyan szépet meséltél, az ördög is tudná nevetni. Kacagva.

SZUSZMIR Felhajtja. Enye, Kisasszony, be jól esett, a kiskőrmöm is átaljárta, a lelkem is bukfencet hány bennem. Azutég osztég azt mondja a királyfi a nagy embernek: Jó szerencsével, Apám Uram! azt mongya a nagy ember: annak köszönd, hogy apádnak szóllítottál, mert ha ezer lelked lett vóna is, el kellett vóna veszned, ehetnél-i, he? aval elmegy a nagy ember, ráveszi a köpenyegit. A' pedig ám ojjan köpenyeg vót, hogy mikor azt rávette, a tatár kám se látta vóna meg, kézibe veszi a baltát, tizenkét singnyi vót az éle, engem uccse, úgy láttam, mint most. Elmegy a setét köpenyegű ember, levág egy nagy fát, lecsapkodja az ágait, meghegyezi, felhúz rá egy őkrőt, az ujjába akaszt egy tizenkét csebres hordó bort, visszamegy. No, hallod-é, Királyfi, ha ezt az őkrőt csontostúl-nyársastúl meg nem eszed, ezt a bort meg nem iszod rá, ha ezer lelked lesz is, el kell veszni, azt mondja rá a királyfi, hogy ü nem ehetnék, pég maj' kimeredt a szeme. Azutég a setét köpenyegű ember megette az őkrőt mindenestől fogva, a hordó bort megitta rá.

ÉVA. Hej, Szuszmir, volt-é az ollyan nagy ökör, mint te?

SZUSZMIR. Uh. Még a Kisasszony is rátesz ám amúgy bolongyába.

ÉVA Elkacagja magát. No hé, ugyan rám csergetél ám amúgy bolondjába, no csak mondjad tovább.

SZUSZMIR. Nos, osztég hát, Éva Kisasszony, nem kell mindenbe belefeccsenteni. Elment megint a setit köpönyegű ember, hogy egy báránt, megisment egy pár kanta bort, megsüti, jól tartya a királyfit, azt mondja a királyfinak: No hallod-é Királyfi, én tudom, hogy ehetnél, azért hát egyél, azt is tudom, mibe vagy járatos, de én néked ojjan mátkát kerítek, aki ojjan lesz, amilyenre vágyol, de úgy ám, ha nékem adod fele keresményedet. Elindulnak hetedhét ország ellen, még az apjok halálán is tul, találnak egy várat, hogy találnak egy várat, hát azt mondja a setét köpönyegű ember: No, Királyfi, itt lakik egy királykisasszony, akinek az orcája ojjan fejér mint a hó, és annakokaért meg ojjan piros mint a vér, hanem annak a szeretője a Púlúto. Elmegy hozzá a királyfi, hát láttya, hogy a' gyongyalag, szip nagy szemei vótak mint egy-egy pengő karika, mintha kovácsszurokkal kenték volna ki a szemöldökét, az orcája fejér mint a gomolya, az ajaka mint a mákvirág, osztég a karjai izmosak mint István kovácsnak, ojjan derék csecsei vótak, engem úgy tartson, mint egy-egy fejőrocska, mintha a farát birsalmából harapták volna ki, fejérebb vót a lába, mint Sámfásné keresztanyám asszonynak, ippen akkor szapult a sövény mellett.

ÉVA A kanapén hever egész figyelmetességgel. Puf, te bezzeg megadod annak a királykisasszonynak.

SZUSZMIR. Kotty bele szilvalé, mán el is felejtettem mirűl vót a szó, úgy, azt mondja a királyfi, hogy menjen hozzá, nos azt mondja a királykisasszony, hogy neki van egy gyürüje, majd eldugja, ha megtalálja, hozzámegy. Megmondja a setit köpönyegű embernek, mibe van a dolog, elmegy a setit köpönyegű ember a kisasszonyhoz, mindazonáltal hát Púlútó is akkor ment hozzá, azt mondja a királykisasszonynak: Fírhe mennél, te szíp leány? Fírhe biz én, te szíp legény. Hát micsoda montál neki, te szíp leány? Én bizony, te szíp legény, azt mondtam, ha a gyűrűt megtalálja, hozzámegyek. Elveszi Púlútó a gyűrűt, kiszalad vele, utánna a setít köpönyegű ember, osztég mikor az árnyékszékbe akarta volna vetni, odatartotta a köpönyegjit, s arra esett, [amellyel ő kiment osztég a királyfihoz].

HETEDIK JELENÉS

ROZÁLIA. Hát mivel tölti az időt?

ÉVA. Ez a bohó Szuszmir mesélget, azt nevetem.

ROZÁLIA. Ugyan találsz-é abba valami múlatságot, s nem sajnálja-é illyen alávalósággal mulatni idejét.

ÉVA. Maga mindég mást gúnyol a haszontalan időtőltésért, holott maga holmi dibdábsággal, holmi szemét könyvekkel tőlti napestig idejét, és hogy kereken kimondjam, minden foglalatossága nem érne egyvalamit.

SZUSZMIR. Engem uccsegillyen, én nem is tudom, a Kisasszony mire nézi a napot, nem is adnám Éva kisasszonyt ojjan százért, még ha száz volna is.

ROZÁLIA. Kednek hallgass a neve, ebhendi Uram.

SZUSZMIR Rángatja a szűrit. Uh.

ÉVA. Ne bántsa, sohase hallott illyen szépet, én éhen-szomjan is elhallgatnám egész nap is. Hallja meg csak, majd meglássa, millyen gyönyörű.

ROZÁLIA. Annyi mint a', nem bánom, ugyan majd megnézem, millyenekbe tud gyönyörködni. No mondd!

Szuszmir. Hogy osztég a setít köpönyegű ember odaadta a királyfinak a gyűrűt, a királyfi oda viszi a királykisasszonnak, hogy jöjjön hozzá mán. Azt mondja a királykisasszony: Ha még egyszer megtalálod, hozzád megyek. Hogy ezt meghallotta Púlútó, elveszi a gyűrűt, utánna setít köpönyegű ember; s mikor Púlútó a pokolba a szegre akarta volna akasztani, a setít köpönyegű ember odatartotta az ujját. Notandom ám, hogy akkor soha sem láthatta meg senki, mikor a setít köpönyeg rajta volt, s az ő ujjába dugta Púlútó a gyűrűt, így osztán a királyfi, hogy megmeg megkapta a gyűrűt, oda vitte a királykisasszonyhoz, hogy jöjjön hozzá már. Azt mondja a királykisasszony: Hé, Királyfi, az én szeretőm Púlútó, ha a fejit ide hozod, úgy hozzádmegyek, hogy osztég ezt meghallotta Púlútó, a pokolba fut. S hogy a pokolba fut, utánna a setít köpönyegű ember, nos, mikor a pokolnak legkellő közepén egy vaskandallóba bébútt vóna seggel, akkor a setít köpönyegű ember a tizenkét singnyi baltájával elcsapta a fejét, s osztég odavitte a királyfinak, a királyfi meg a haját a derekára kötötte, a nagy fene főt felcepelte a kisasszonyhoz.

ROZÁLIA. Illyen alávalóságokat kedvelhet, mellyek az édesen repdeső képzelődéseknek nyájason enyelgő szárnyait is rest unalommal lankasztják. Amellyek semmi jóval sem teszik magokat a nemes sziv előtt érdemesekké.

ÉVA. S ezek a maga tetszését nem nyerték meg?

ROZÁLIA. Több mint nem; még neheztelek is reájok.

ÉVA. Miért?

ROZÁLIA. Mert semmit sem látok benne, amire méltó vólna nemes léleknek figyelmezni.

ÉVA. Elég, ha gyönyörködtet.

ROZÁLIA. Azt sem.

ÉVA. Jól van; de még ezután lesz a java: hallgassa meg. - Héj, Szuszmir, mondd tovább, s mi lett azután belőle?

SZUSZMIR Haragosan. Üh, mi lett osztég belőle: minek beszéllnek hát Kelmetek ojjan sok hijába valót. Elég egy pap egy templomba. No még egyszer elkezdem; de többet ne koty-foty - Mi tagadás benne? elvette osztég a királykisasszonyt: hogy elvette, hát nagy lakodalmat ütöttek, Hencidától fogva Bóncidáig folyt a sárga lé, magam fűtöttem bé a kalácsnak a kemencét, osztég egy pulykacombbal úgy levágtak a lábamról, hogy mindjárt a tűzbe estem, ott igett el a fél szűröm újja. Oda megy a setít köpönyegű ember is, mikor osztég a vendíg eloszlott, osztég a menyasszonyt a padra felvitték, azt komondálta a királyfinak, hogy véle ne háljon, becsülettel szolván, hanem mind a két ágy végire egy papot állitson könyvvel. Úgy is vót a dolog...

ÉVA. Hogy? Nevetve.

SZUSZMIR. Úgy, a tatár vigy' el, hogy odaállottak a papok, a gyertya égett, hát egyszer, neki legyen mondva, kijön egy nagy béka a szájából.

ROZÁLIA. Te ostoba, hogy jöhetett volna onnan ki béka?

SZUSZMIR. Üh, édes eszem tojj meg, mintha már a kisasszony fekünne most is valaki mellett, osztég én béka volnék, s a szájából kicurukkolnék.

ROZÁLIA. Vessz pokolba, ostoba, ollyan a beszéded, mint magad: bújj a Minaotaurus hátuljába.

ÉVA Nagy vigassággal felugrik az ágyszékről, tapsol, kacag. Ha, ha, ha. A' bizony szép, ki a tatár ne nevetné, becsülöm eszed furcsaságát.

ROZÁLIA. No én most az egyszer találék bolonddal feltenni, de ugyan rám pergele.

Szuszmir. Mije feslett el Kelmednek?

ROZÁLIA. No neki, bolond. Énhozzám többet ne szóllj, csak mondd inkább tovább.

SZUSZMIR. Ezt osztég agyonütötte a pap a könyvével, hát másik is kibúvik, azt is agyonüti, azután osztég annyi, mint a nyűves kutya farka alól a pondró. Mind agyonverték a papok.

ÉVA. De hát hol jártak ott azok a békák?

SZUSZMIR. Azt mondta a setít köpönyegű ember, hogy még azok a békák a Púlútó maradványi voltak a kisasszonyba. Már neki kurtábbodott elöl a szoknyája. Megindúlnak a királyfival haza, huszonnégy társzekér pizzel, huszonnégy regementtel, a setít köpönyegű ember is velek. Mikor mennének haza, hát arra a helyre érnek, amékbe elöl találta vót a királyfi a setít köpönyegű embert a tűznél. Azt mondja a setít köpönyegű ember - - -

ROZÁLIA. Elég már, hé. Mindjárt hazajönnek, fa nincs vágva, majd ördögöt fogatnak veled.

ÉVA. Éj, ráérni még arra. Végezd el már legalább.

SZUSZMIR. No hallod-é, Királyfi, tudod, én azt mondtam, hogy én kerítek neked ojjan mátkát, amijjen után indúltál, ha fele keresetedet - -

ROZÁLIA. No, ne locsogj, menj dolgodra, ha rosszat nem akarsz kapni. Ott a fejsze, vágj fát.

ÉVA. Éj, ne bántsa, hadd mondja el már. Tovább.

SZUSZMIR. Ha fele keresetedet nékem adod: ihol huszonnégy szekér pized, huszonnégy regemented van, add ide. No jól van. Felveszi a baltáját, kettévág minden szekeret, lovat, még csak egy krajcárt is, kettévágja a legényeket, egyszer -

ROZÁLIA. Ne töltsd az időt hiába, eredj.

SZUSZMIR. Üh, hogy nem hágy már Kelmed békét a jó embernek. Egész Karafa lesz belőle, ha az isten meg nem szenteli.

ROZÁLIA. Karafa, nem Karafa, én ugyan nem bántalak, de ha hijjánosság lesz, tudom, nem búvnék a bőrödbe.

SZUSZMIR Felszedi a subáját. No hiszen nem bánom, ha nem maradhat osztán tőlem. Dümmögve. Uramistenem, mi lesz még belőle, ha felneveled? Elmegyen.

NYOLCADIK JELENÉS

ÉVA. No ezt szegényt elmará. Komoran.

ROZÁLIA. Maradjon magának a henye állat.

ÉVA. Hát ha én a maga semmirekellő könyveit vagy kihajigálnám előle, vagy akármi módon legkissebbel is megbántanám, nem fogna-é énreám megneheztelni?

ROZÁLIA. Igenis, és méltán.

ÉVA. Hát maga miért zavarja meg az én múlatságomat?

ROZÁLIA. Múlatságát?

ÉVA. Éppen azt.

ROZÁLIA. Szép múlatság.

ÉVA. Szép, ami az embernek kedvét megnyerheti.

ROZÁLIA. Vannak szép semmirekellők.

ÉVA. Vannak rút semmirekellők.

ROZÁLIA. Azok a nyomorúlt mesék szépek, de semmit sem érnek.

ÉVA. Azok a nyomorúlt könyvek rútak, és semmit sem érnek.

ROZÁLIA. Rútak? ha ezeket rútaknak lehet nevezni, úgy majd nem tudok azoknak a meséknek alávalóságát eléggé kifejező szót találni.

ÉVA. A maga hitván könyveit a magyar világ alávalónak nevezi. Rá se néz, csupa szemétnek tartja. A főrendektől fogva a kapásig. Kivévén egyet-kettőt az urak közzűl, akik a külső nemzeteknek, franciáknak, ánglusoknak szokásait éktelen parasztsággal megvetik, s ugyanazon parasztságok miatt csak a könyvekkel való időtöltésben követik őket.

ROZÁLIA. Nézz' el azt a kevés úri személyt, nem a savai-é azok a hazának: nem azok látnak mindenkor többet a dologba? Csak az országgyűlésén is nem azokra hallgat-é a publikum, mikor a könyveket kerülő agáristák, vojtisták, módisták vagy egy kukkot se tudnak böffenteni, vagy ha mágnási jussokat akarván mutatni, szeretnek belészóllani az ország dolgába, a nevetségre adnak okot a tanúlt okosoknak. S azonba csak harcolnak a deák nyelv mellett, pedig hirét sem hallották Horatiusnak.

ÉVA. Ha azoknak kellene is tanúlni, minthogy az ország dolgait hánytatják: jól van. Tanúlnak is azok, ott a nagy Corpus Juris, Verbötzi, Huszti, s más nagy grapsák, elég az, úgy tudják azt mint a tíz újjokat.

ROZÁLIA. Tudják, akik tudják, de ezered része sem tudja nyomosan, aki el tudja a Verbötzi caputjait mondani.

ÉVA. Miért?

ROZÁLIA. Mert csak azt tudja, ami abba van, azonkivül nem tud okosan bölcselkedni belőle: mivel azonkivül semmi más tudományt nem tanúlt, amin az értelem fundáltatik.

ÉVA. Mit tartozik ez mireánk? Mi, leánykák nem a haza előmenetelére élünk, mi csak avégre vagyunk az emberi társaságban, hogy másokat kedveltessünk, és hogy éljünk a nyájasabb világ édes gyönyörűségeivel, játszodtassuk annak szárnyain gyenge érzékenységeinket, és hogy a minket imádó iffjakon vett győzedelmeinkben kevélykedjünk.

ROZÁLIA. Nagyon megalacsonyítja dicső nemünket, mikor azt csak a testi mulatságoknak szentelt bálványoknak állítja. Hát azt a szép elmét, s az azt nemesitő finomabb érzékenységeket, mellyekkel valóba dicsekedhetünk, hiába adta vólna-é a jóltévő Természet?

ÉVA. Én elmémet is mulattatom. És evégre valók ezek a mesék.

ROZÁLIA. Boldog isten! hát már nincsen-é dicsőségesebb tárgy, mellyen édesebb megelégedéssel mulathatja magát nemes elménk? Ezek a mesék sem az, hogy szépségekkel nem mulathatják szivünket: sem egy nemes lélek vágyódásai velek meg nem elégeszhetnek. Szép kimondásokat lehet-é keresni abba az osztég hátos fecsegésbe? Vannak-é benne abba az alacson lélektől kohólt mesébe példás történetek? A nemes erkölcsnek semmi nyomát nem találhatni olly szemét észnek szüleményjébe. Illenek-e hát az illyenek egy nemes születésű személyhez? Én ugyan nem birok annyi békességes türéssel, hogy az illyeket hallgathassam. Elmegyen.

ELSŐ JELENÉS

[TEMPEFŐI]. Kedvetlen magánosságomnak komor hajléka, mellynek ajtaján a szegénység áll őrt, setét kárpittal takarván bé mohos falait, könnyezni láttatol egy szerencsétlenen, ki a világ üldözései alól a te alacsony boltozatod alatt keresett szállást nyomorúlt életének. Ímé, e büszke városnak kevély palotái a fellegekbe rejtették pompás fejeiket, hogy meg ne hallhassák a tebelőled sohajtozó virtusnak bágyadt nyögéseit, örülni láttatnak, midőn a szomszéd villámások fényjénél látják a te hantjaidon pihegni a fekete palástba rejtezett bánatokat - - Szállj le, boldog megelégedés, egy szerencsétlen nagynak lankadozó kebelébe! Öntsd ki édes balzsamodat, melly a meghasogatott virtus héjja alól csepeg! éleszd fel véle e magával alig biró szivet, hogy tudjon mind a két szerencsével hasznára élni - - Ti néma barátim! könyveire mutat kik kedvessebbé teszitek unalmas óráimat: mondjátok meg, van-é e főldnek kerekségén egy boldogabb szegelet, hol nem nyög az ártatlanság, hol az érdemnek barátja a tisztelet, hol az igazságnak királyi székéhez van a gonoszság láncoltatva? A jóltévő Természet gondos anyai keze kiosztotta minden tartománynak a maga különös áldását, egyik eggyel, másik másikkal dicsekedik. Ó, boldog az a föld, amellynek e' jutott. Itt minálunk a világ hivalkodik, mint egy kevély páva az ő cifraságaiban, mély álomba andalogván a mulandóság kebelében. Árnyék után kapkodnak az - -

MÁSODIK JELENÉS

BETRIEGER. Alázatos szolgája az Úrnak.

TEMPEFŐI. Igaz híve Betrieger Úrnak. Hát hogy van a tipographia? Tessék leűlni az Úrnak.

BETRIEGER. Most új könyveket tétettem a sajtók alá, egy francia munka, amellyet németre fordittatván a minap kinyomtattam.

TEMPEFŐI. Az a komplimentes, vagy micsoda?

BETRIEGER. Éppen az; a másik hasonló német munka a koppókról s egyéb afélékröl.

TEMPEFŐI. Micsoda embernek a költségén jön a' ki?

BETRIEGER. Tulajdon magam költségemen. Én állhatatosan hiszem, hogy a magyar uraságok nem hagyják azokat rajtam penészedni.

TEMPEFŐI. Elhiszem: de hát az enyim?

BETRIEGER. Az Úr Fegyvernekije már kijött, és éppen abba fáradtam az Úrhoz, hogy mivel az a poéma már egészen megvan, instálom alázatosan az Urat, a nyomtatás árrát méltóztassa lefizetni.

TEMPEFŐI. Mennyit kiván az Úr?

BETRIEGER. Higgye el az Úr, becsűletemre mondom, senki fiának nem cselekedtem volna ötven aranyok alatt, de minthogy az Úr jó esmerősöm, én az Úrtól többet nem kivánok harminc aranynál. Nagy munka az, Uram!

TEMPEFŐI. Meddig várakozhatna el az Úr?

BETRIEGER. Egy nap' sem.

TEMPEFŐI. Egy nap' sem? Ó, jé!

BETRIEGER. Úgy vagyon.

TEMPEFŐI. Az Úr nem szorúlt az árrára.

BETRIEGER. Hála istennek, éppen nem.

TEMPEFŐI. Várjon hát az Úr egy keveset.

BETRIEGER. Nem lehet.

TEMPEFŐI. Nem lehet? - Légyenek hát az Úréi az exemplárok.

BETRIEGER. Nekem nem kell.

TEMPEFŐI. Nem kell, és vajjon miért?

BETRIEGER. Én nem vagyok magyar, mégis károm után okos vagyok. Mit érnék én azzal?

TEMPEFŐI. Én mind általadom az Úrnak: egyebet nem kivánok, hanem hogy énnékem tíz exemplárt, amit mondtam vólt, hogy a hollandiai papirosra nyomtassa az Úr, küldjön el.

BETRIEGER. Énnékem harminc arany helyett ollyan portékát akar az Úr adni, aminek én egy schilling hasznát sem vehetem.

TEMPEFŐI. Ha mindjárt tíz krajcáron adja is az Úr, mégis könnyen kikapja belőlle a harminc aranyat.

BETRIEGER. De Uram, úgy egy-egy aranyon kell adni exemplárját, külömben bennevész a pénz.

TEMPEFŐI. Nem értem az Urat.

BETRIEGER. Harminc exemplár tudom, hogy elkel, mert az ötvenkét vármegyébe van harminc személy, aki vesz belőlle.

TEMPEFŐI. S több nem venne?

BETRIEGER. Nem mondom, hogy a pesti s budai görögök a többiét citrom s malosa takorni meg nem veszik egy-egy krajcáron, de a' semmisem.

TEMPEFŐI. Uram, okosodik a világ, talám szaporodni fognak azok is, akik egy koppó árát nem sajnállanak húsz-harminc könyvér adni.

BETRIEGER. Megengedem, hogy okosodik; de én azért most is jobb szeretnék ebáros lenni, mint könyváros.

TEMPEFŐI. Ebáros, mint könyváros? Sokat mond az Úr!

BETRIEGER. Uram, én Magyarországra szóllok, sőt arra sem egyátaljába: mert itt is elkel a német könyv, kivált ha dibdábságokról van. - De ha egyszer magyar könyv, éspedig a nemes erkölcsöket élesztő, már amellett éhhel is meghal az ember.

TEMPEFŐI. Hát olly alávalóknak itéli az Úr a magyar munkákat, és olly becstelennek a mi nemzeti nyelvünket, hogy az érdemetlen egy-két fillérre?

BETRIEGER. Én az Urak magyar hazájabeli rendeknek itéletéből itéllek. Ők az ő nemzeti nyelveket nem szeretik, sőt úgy mondhatom, hogy gyülölik is, amelly szégyen, gyalázat a legokosabb XVIII^dik százban.

TEMPEFŐI. Megvallom, szánom nemzetemet, aki illy mélyen hortyog a megrögzött parasztság álmában, hogy akkor sem nyitja fel szemeit belőle, mikor az idegenek által körűle lobbantott fény eleven szinekkel kinyilatkoztatja a szégyennek és dicsőségnek határait. Ha ollykor a bárdolatlanság meghasogatott szőnyegén kikukuccsál is a nemesebb politurára, önnönmaga vét kettős fedelet pislogó szemeinek lomha héjjaira.

BETRIEGER. Én már tudom, mibe áll a magyar litteratura, tudom, meddig terjeszkedik ki a magyar erszény: ezért mondom, nem merem felvállalni az Úr exemplárjait. Hanem kérem, fizesse meg a nyomtatás árrát.

TEMPEFŐI. Várakozzon az Úr egy kevéssé, gróf Fegyverneki úrnak a munkát bémutatom: ő, mivel nagy magyar méltóság, nemes szive, gondolom, meg nem fogja engedni, hogy az a munka, melly az ő dicsőséges ősének nevét és érdemeit húzza ki a feledékenység setét boltja közzűl, a semmiségre menjen.

BETRIEGER. Annyi, mint az, egy óráig elvárakozom; ha akkor nem lesz semmi a dologból, az Úrral kéntelenittetem úgy bánni, mint tehetetlen adósommal.

TEMPEFŐI. Azt az exemplárt, amellyet az Úr hozzám békötve hozott, kiinstálom, hogy bémutathassam ő nagyságának.

BETRIEGER Odaadja a könyvet. Itt vagyon. Az Úr igyekezzen elháritani azt az illetlenséget, mellyel eránta kéntelenittetni fogok viseltetni. Magamat ajánlom az Úrnak.

TEMPEFŐI. Igaz szolgája maradok az Úrnak Betrieger elmegyen.

HARMADIK JELENÉS

TEMPEFŐI Egyedűl sétál. Mi dolog? talám a gonoszság semmivé tette az ő hatalma alatt lévő ártatlanságot? talám az én édes anyám prédájává lett a világi méltóság és a férji elsőség jussa alatt kegyetlenkedő tyrannusnak? Az anyai szeretet gerjed az ínségbe, - egy édesanya el nem felejtkezhetik szerencsétlen szülöttéről. Hogy lehet hát mégis, boldog Egek! hogy már ennyi idő multától fogva sem levelét, sem segitségét nem vehettem szerelmes anyámnak. Ezer izekre repedez szivem, ha az előttem álló nyomorúságra függesztem elmélkedésemet: ő bizonyossan vagy áldozatjává lett a kegyetlennek, vagy annak istentelenségei által olly veszedelmek örvényébe merült, amellybe mind magával, mind őtet ohajtó fiával jót tehetetlen. Rettegek mindentől, ő másszor minden hónapba, ha pénzt nem, levelet legalább küldött énnekem, amelly balzsama vólt az én beteg lelkemnek. Már négy hónap múlt el, s levelét nem vehettem. Elmegy.

NEGYEDIK JELENÉS

FEGYVERNEKI. Én is éppen abban az értelemben vagyok. Szép a méltóságos rang, ha a nemességhez igaz nemes erkölcsök járúlnak.

ROZÁLIA. És én egyedűl abba tartom a valóságos nemességet. A pompás titulusok csak az alacson hizelkedésnek álnok találmányi, mellyek az önnszeretetnek leseket hánynak a magok előmenetelekre. Csak múló hangok azok, mellyekkel a valóságos érdem hijját kivánjuk pótolni.

BÁRÓ SERTEPERTI. Valósággal szépen hangzanak azok a mi kényes füleinkbe: én ugyan inkább veszteném el egyik falumat, mint egyvalamellyik titulusomat.

ÉVA. Szép is az, mikor az ember olly hosszan irhatja le a nevét, mint Nagyságod: Báró Serteperti Lajos de Kotnyeles, Szemétvára örökös ura, az egész ütött-kopott uradalomnak birtokossa, Eszeveszett vármegyének bolond ispánja: a nemes Iksuttök Rendnek arany sarkantyússa, a Királyi Tábla aktuális és mindenkori hallgatója. S a többi, manu propria.

TÖKKOLOPI. Kivált, ha szép tettek is járúlnak hozzá. Az én nevem ugyan csak rövid: Tökkolopi Menyhárt de eadem. De ha el kezdeném számlálni nemes tetteimet, s a nemes szemérem nem tartóztatná meg magam dicséretét: igen sokra menne. A többek között egy egész kalendáriom telne ebből: Tekintetes Nemes Tökkolopi Menyhárt, de eadem minden kompániába szerencsés játszó vólt, olly okosan tudott skártolni, hogy négy tarók mellett megtartotta Bagátot. Másszor tiz tarók mellől elnyerte. Hat tromfba kötött a társa, s hatot nyert mégis tőlle s a többi.

IROVÁNYI. Nagyságtok, látom, a nagy nemesség mellett már mind elalszik. Indítsunk valami mulatságot.

ROZÁLIA. Soha sem lesz szebb mulatság, mintha a Horváth úr Holmi-ját olvassuk, mindjárt bé fogom hozni.

IROVÁNYI. Az igaz: úgy, tudom, meg nem únjuk magunkat. Az múlatságos könyv.

GRÓF FEGYVERNEKI. Vesse a tűzbe Kegyelmed a haszontalan verseit, mi mulatságot tudnánk mi az alávalóságba találni? Nem okos embernek való a könyvekkel veszteni idejét.

BÁRÓ SERTEPERTI. Annak sem vólt esze, aki először kitalálta, hogy verseket kelljen kóholni; alávalóság az. - Játsszunk inkább valamit.

ÉVA. Ó, igen fein lesz. - De mit játsszunk?

TÖKKOLOPI. Filkót.

ROZÁLIA. Az Úr rövid időn filkó lesz, annyira belészeretett abba a filkóba.

ÉVA. Jobb is lesz, mást játsszunk. - Játsszunk zálogosdit, hadd poenázzam meg ezt a bárót. A nyakába esik hizelkedő mosolygással.

BÁRÓ SERTEPERTI. Visszaadnám a kölcsönt. Hasonlóképpen.

IROVÁNYI. Talám szebb lenne, ha sakkot játszanának Nagyságtok, van itt kettő is.

GRÓF FEGYVERNEKI. A' szép is lesz. Hozzon kegyelmed.

BÁRÓ SERTEPERTI Enyelegve. De bizony most gondoltam egyet. Székeket rak sorjába. Szégyenszéket játsszunk.

ÉVA, TÖKKOLOPI Kacagva, tapsolva. Jól van. Igen derék, szép gondolat. Alló, rajta.

ROZÁLIA. Ah, az igen alacson neme a mulatságnak, én azt nem szeretek játszani.

GRÓF FEGYVERNEKI. Játsszál, fiam, játsszál, társaság kedvéért nem szégyen az.

ÉVA. De Uramatyám is fog játszani. Enyelegve.

GRÓF FEGYVERNEKI. Balgatag gyermek, nem illik az énhozzám; én majd csak nézője leszek.

BÁRÓ SERTEPERTI. Már társaság kedvéért Nagyságod is méltóztasson játszani; nekünk is jobb kedvünk fog lenni a Nagysád jelenléte által.

ROZÁLIA. Ha Uramatyám játszani nem fog, én sem ülök ki.

MINDNYÁJAN. Méltóztasson Nagyságod!

GRÓF FEGYVERNEKI. Hivalkodó ifijak! a ti kedveteket nem szegem meg, közétek űlök, de én ne legyek részes semmibe is.

MINDNYÁJAN. Nem, nem. Leűlnek.

ÉVA. De hát már ki lesz a király?

BÁRÓ SERTEPERTI Mosolygó komplimenttel. Én most magam önként felvállalom. Leűl az első helyre.

GRÓF FEGYVERNEKI Egy székbe nagyságosan űl, pipázik, csak maga gondolatira figyelmezve.

TÖKKOLOPI. Hát referendárius ki lesz?

GRÓF FEGYVERNEKI. Szekretárius Uramnál nem találhatni alkalmatosabbat. Félmosolyogva.

IROVÁNYI Meghajtja magát. Ha úgy méltóztatnak Nagyságtok parancsolni. Feláll.

ÉVA Enyelegve. Éj, most nincs méltóztatás, nagyság, parancsolás, hagyja el azokat. Induljon el, kezdjük. Én sugok először is.

IROVÁNYI Odahajlik. Éva súg. Ha, ha, ha, mindjárt kireped az óldalom! ha, ha, ha, mi a tatár. Sorjába jár, a személyekhez hajlik, azok súgnak, gróf Fegyvernekihez fordúl.

GRÓF FEGYVERNEKI. Csak menjen Kegyelmed tovább, én nem sugdogálok bizony.

ÉVA. Uramatyám!                        |
TÖKKOLOPI. Nagyságos uram! |  ^egyszerre

GRÓF FEGYVERNEKI. No, eb az országa játékára, már csak ráveritek az embert. Súg.

IROVÁNYI Eleibe áll a szégyenszékbe ülő bárónak. Felséges Király!

BÁRÓ SERTEPERTI Játékos kevélységgel. Magam az.

IROVÁNYI. Én Úngot, Berket feljártam; és igen is sok panasz van Felségedre.

BÁRÓ SERTEPERTI. Mondja Ked.

IROVÁNYI Egyik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy mindég a német dámák toaletjénél süti a makkot.

MINDNYÁJAN. Ha, ha, ha. À propos, à propos!

IROVÁNYI. Másik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy ollyan maskara forma. Mindenfelé nagy kacagás van. Harmadik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy elnémetesedett. Negyedik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy mindég csepeg az orra.

MINDNYÁJAN. Brávó, brávó. Kacagnak.

BÁRÓ SERTEPERTI Tettetett gravitással. Nincs több. No, aki az én német dámákkal való társalkodásomat megirigylette, üljön ide.

ÉVA Kacagva. Ennye, lelkem! Feláll.

BÁRÓ SERTEPERTI Nevetve. No jól van, rám pergelt a Kisasszony, de visszaadom a kölcsönt.

IROVÁNYI A kisasszony helyére űl. A báró a súgókhoz megy.

BÁRÓ SERTEPERTI Enyelgő lépésekkel. Tökkolopi súg, mind a ketten kacagnak s a többi. Odamegy Évához. Felséges Királyné, sok a szégyen, sok.

ÉVA. No mi lehet?

BÁRÓ SERTEPERTI. Másik azt mondja, hogy - -

GRÓF FEGYVERNEKI. Hiszen még egyik sem vólt.

MINDNYÁJAN Kacagnak.

BÁRÓ SERTEPERTI. No, ördög vigye, egyik azt mondja: Szégyen a királynak, hogy ollyan kompódi nemes asszony formára űl. Másik azt mondja: Szégyen, hogy mindég vigyorog. Harmadik azt mondja: Szégyen, hogy... koc tausend, hogy eszembe nem jut. - Ennye - no - mi az ördög. - Ismét végigjárja. Hogy leányágra szállt a királyság! Ötödik azt mondja: Szégyen, hogy sok szivet sebhet, keveset gyógyit. Eddig van.

ÉVA. Aki az én szivemet vádolja. Üljön ide.

TÖKKOLOPI. No a tatár hordja el, én megjárám. Béül. A báró helyet foglal. Éva járja a súgókat. Igaz, még Rozália kisasszony nem vólt a szégyenbe. Az Éva szemébe vág.

ÉVA. Sok a panasz, Felséges Király! Egyik azt mondja: Szégyen, hogy a ruháját a traktírba felejtette ijedtébe. Nagy nevetés mindég. Tökkolopi graviter. Másik azt mondja: Szégyen, hogy ollyan, mint a skizz. Harmadik azt mondja: Szégyen, hogy Tökkolop a király. Itt a szemébe vág Tökkolopinak. Negyedik azt mondja: Szégyen, hogy a világ sakkjába a Springer a király. Ezek a panaszok.

TÖKKOLOPI. Aki azt mondja, hogy Tökkolop a király. Üljön ide.

ROZÁLIA. Csakugyan nem kerülhetém el a fertelmes játékát. Mind nevetkőznek. Éva leűl.

TÖKKOLOPI Odamegy a grófhoz, súg. Uccsegijjen, én is azt mondtam vólna. Éva súg. Ha, ha, ha! A báró súg. Szettevettét, tám öszvesúgtak Nagyságtok! Iroványi súg. Púff neked, ez is csak oda megy ki. Felséges Királyné, a panasz csak egy, de azzal teli van minden szegelet az országba. Úton-útfélen azt kiabálják: Szégyen, hogy mindég' poétikust tanúl.

MINDNYÁJAN Mód nélkül kacagnak, zúgnak.

BÁRÓ SERTEPERTI. No, kit ültet már le Nagysád?

ROZÁLIA. Mindnyájan megérdemlik a szégyenszéket.

TÖKKOLOPI. Én gondoltam egyet, aki, legnagyobbat tud hazudni, az üljék a szégyenszékbe. Nagy zúgás erre. No, én láttam ollyan nagy dinnyét a török gránicon jártomba, hogy lajtorján mentek fel a szárához, s baltával vágták meg. Egyszer a balta beléesett, s a bélit szekerekkel hordták el, s tavaszra találták meg benne a baltát. Mindég a nevetés.

ÉVA. Én meg egy olasznál ollyan piciny kanáriai kutyácskát láttam, hogy egyszer szegény elszaladván, a pókhálóba megakadt, s a pók mindjárt megette.

IROVÁNYI. Egy grófnak ollyan kalamárisa vólt, hogy abba konc papirosok, óllók, íróasztalok, minden megkivántató szerszámok beléfértek, s mihelyt egyet füttyentett a gróf, mindjárt kiugrott belőle egy patvarista, pennával.

ROZÁLIA. Már én vagyok a sorba.

- - - - - - - - - - - - - - - -

BÁRÓ SERTEPERTI Enyelegve. Nagyságod legnagyobbat fillentett, már az a lehetetlenségnél is nagyobb lehetetlenség. A többi semmi sem hozzá.

MINDNYÁJAN. Már az igaz.

GRÓF FEGYVERNEKI. Szekretárius Uram. Micsoda lárma az odaki? Tekintsen ki csak.

IROVÁNYI. Valami dulakodást hallok. Nagyságos Uram nevét emlegetik.

GRÓF FEGYVERNEKI. Menjen ki Kegyelmed, lássa, mi dolog. Iroványi kimegy.

ÉVA. Mi azt ne várjuk, valami ügyes-bajos ember lehet. Menjünk az én szobámba.

TÖKKOLOPI. Vojtázni? Úgyé?

ÉVA. Jó lesz, jó. Menjünk. Elmennek.

ÖTÖDIK JELENÉS

EGYIK INAS. Mondjon már Kend egy rigmust.

MÁSIK. No, ha legény.

TEMPEFŐI. Halljátok-é, emberséges emberrel így kell cselekedni?

HARMADIK INAS. Hiszen Kend poéta.

MÁSIK INAS Megrántja a Tempefői kaputját. Poéta, poéta, üm poéta.

TEMPEFŐI. Ne tegyétek már az embert csuffá.

EGYIK INAS A piszkával szurkálja. Poéta Uram, egy darab szalonnáér.

TEMPEFŐI. Majd megpanaszlom ő nagyságának.

HARMADIK INAS. Dejszen panaszolhatja azt Ked. -

EGYIK INAS. Hohá, szép becsülete van itt a mi nagyságos urunknál az ollyan ördögökkel cimborázó spionnak.

IROVÁNYI. Micsoda csúnya lárma ez itt?

MÁSIK INAS. Ez a konyhavakarék lármáz itt.

HARMADIK INAS. Mit is kóvályog itt ez az országavesztett konyhavakarék. Rázúdúlnak.

IROVÁNYI. Most mindjárt ördögöt fogtok, gazemberek. Oszoljatok pokolba félre. - Micsoda ember az Úr?

TEMPEFŐI. Engemet az Úr jól esmér, én vagyok Tempefői.

IROVÁNYI. Hát mi jóval jár az Úr?

TEMPEFŐI. Én ő nagyságával akarnék személyesen szólani.

IROVÁNYI. Megmondhatja az Úr, mi végett?

TEMPEFŐI. Én egy kevés ajándékkal kivánnék a nagyságos gróf úrnak udvarlására lenni. Ha kedvet nyerhetnék.

IROVÁNYI. Ó, semmit nem kételkedhetik benne az Úr. Meg fogja nyerni kedvét.

TEMPEFŐI. De hát segítségét? A mostan uralkodó pénzbeli szükség kénszerit.

IROVÁNYI. A mi grófunk egy cholerikus magyar méltóság: ő a pénznek nem rabja mint sok nagyjaink. Legkissebbet is nagy adománnyal jutalmaz meg.

TEMPEFŐI. Úgyde Uram, az én tisztelő ajándékom semmi világi jóval nem használhat, hanem csak az elme és fül gyönyörködtetésével dicsekedik.

IROVÁNYI. Mégis bizhat benne az Úr, hogy udvarlása nemcsak kedves, hanem jutalmas is lesz. Én esmérem a mi urunkat. Ő gyönyörködik az affélékben. Most vólt itten egy kevéssel ezelőtt egy banda cigány, s a grófnak megtiszteléséért egypár aranyat kaptak. Pedig nem a szebb muzsikálással kedveskedhettek. Különösen pedig egy sánta cigány maga egy tallért nyert a szájával való igen szép trombitálásáért. Csak ugyan ma kapott egynéhány forintot őnagyságától egypár zsidó is, mivel igen fein kauklerek vóltak, a tőt a szemek pillájával felvették, a huszast a markokba elolvasztották, a spádét a homlokokon forgatták, az orrokból selyempántlikákat húztak ki s a többi. Mindezeknek semmi hasznok sincs, de mivel őneki múlatságot szereznek, arany, s néha párjával is, a dijja. Az Urat sem fogja az ő nemesszivüsége üressen bocsátani el. Kivált szorúlt állapotjában. - Mindjárt bé fogom az Urat jelenteni. Bemegy.

HATODIK JELENÉS

IROVÁNYI. Nagyságos Úr! Tempefői uram kér a bejövetelre engedelmet; valami ajándékkal kivánna Nagyságodnak udvarolni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Tempefői uram? - Bárcsak a felsőség tenne parancsolatot azokról a henye emberekről, én a szemtelen poétákat nemigen jó szivvel látom. Azok az ingyenélő hazudozók egy-két potom rigmuson akarják a legnagyobb kegyelmet vásárolni. Elmehet; csak. - No, mégis jöjjön bé.

IROVÁNYI Kiszól. Tessék béjönni az Úrnak.

HETEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI. Alázatos szegény szolgája a Nagyságos Úrnak.

GRÓF FEGYVERNEKI. Isten hozta Kegyelmedet, tessék leülni Tempefői Uramnak.

IROVÁNYI. Tessék leülni az Úrnak.

TEMPEFŐI. Én a Nagyságod lábai előtt egy csekély, de szives ajándékkal kivánok leborúlni: esedezvén alázatosan, méltóztassa Nagyságod kegyelmes szivvel elfogadni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Én a Kegyelmed ajándékát még semmivel nem tudtam megérdemleni: azért annyival szivesebben veszem.

TEMPEFŐI. Imhol vagyon, Nagyságos Uram, egy csekély munka, amelly egy hazáját s a hazának jól érdemlett nagyjait érzékeny szeretettel tisztelő hazafinak tollából folyt ki. A virtusnak emlékeztető oszlopa ez.

IROVÁNYI. Tempefői uram dolgozta.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ugyan? s hát mit beszéll Kegyelmed ebbe a könyvbe?

TEMPEFŐI. Ottan látja Nagyságod a könyvnek elő irását, amelly ekképpen vagyon: Gróf Fegyverneki. Egy hazáját mindenkor igazán szerető okos hadi vezérnek példája. Mellyel a következő maradéknak e rajzolásban által akart adni a pesti poéta.

GRÓF FEGYVERNEKI. Mellyik már ez az én dicső őseim közzűl?

TEMPEFŐI. A Nagyságos Úrnak hatodik atyja, Fegyverneki Márton, aki egy vala hajdan virágzó hazánknak legvitézebb fiai közzűl.

GRÓF FEGYVERNEKI. Már tudom. - De csakugyan igen kár vólt ezzel tölteni Kegyelmednek az időt. Mire való ez?

TEMPEFŐI. Nagyságos Uram! ez a munka nem fogja megengedni, hogy az ő példás virtusait a késő idők homályában fenyegető feledékenység eltörülhesse.

GRÓF FEGYVERNEKI. Jaj, édes Tempefői Uram, a vitézség kivül jár azon: fennmarad ennek emlékezete az utolsó unokákig.

IROVÁNYI. A legdicsöségesebb virtusnak emlékezete is a századok lefutása közben elkopik, s többnyire a maradék alig esméri nevekről is azokat, akiknek köszönheti mai dicsöségét. Ha csak a tudós penna nem védelmezi.

GRÓF FEGYVERNEKI. Az én ősöm virtusának emlékezetébe a sok esztendő semmi csorbát nem ejtett: ha a háládatosság nem védelmezné is, állnak a márvány oszlopok, tanúi az ő érdemeinek.

TEMPEFŐI. Nagyságos Uram! a legpompásabb alkotványok is csak heteket igérhetnek az ő általok megtisztelt virtusnak. A fényes mauzoleumok, a csuda piramisok, a rostráták az időnek markában vagynak, a körülte repdeső veszedelmek rettentik őket a veszendőség birtokában. Leomlanak a kevély monumentumok, s magokkal lerohantatván, szomorú düledékjeik közzé temetik a beléjek kapaszkodott dicsőséget. De a tanúlt ész tropaeumi nevetik az idő viszontagságait.

GRÓF FEGYVERNEKI. Megesnék úgy belé, ha csak azok lettenek vólna nagy emberek, akiket a könyvek dicsérnek?

TEMPEFŐI. Vóltak többek is sokan, de azoknak emlékezetét a rend nélkül kóborló hir hüségtelen szája elvesztette. A köz dicséret megcsalja az érdemet: s nem bir annyi erővel, hogy a vele küszködő feledékenységnek megfeleljen.

IROVÁNYI. Az Attila roppant táborába, Nagyságos Uram, egy se lett vólna derék vitéz? Annakutánna annyi századok lefolytában a termékeny magyar nemzet csak tíz-tizenkét vitézt szült vólna? - Azt fel sem lehet tennünk vitéz magyar őseinkről: de mi már ma csak azokat tudjuk, akiket a tudós elmék maradványai megtartottak. A többi setét fedél alatt lappang.

GRÓF FEGYVERNEKI. Ha a poéták s más írók halhatatlanná teszik az ő munkáikban a nagy embereket: az ő munkáiknak is halhatatlanoknak kell lenni, és annál fogva saját neveknek is örök emlékezetet szereznek.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon, Nagyságos Uram, és mikor a késő maradék az én munkámra örömkönnyeket húllatván, gróf Fegyverneki Mártonról s az ő érdemeiről háládatosan fog emlékezni: akkor az én nevemet is édes hevűléssel emlegeti, s rózsákat hint sirhalmomra. -

IROVÁNYI. S egyszersmind szomorú illetödéssel tekint ezekre az időkre vissza, amellyekbe nem tudták a háládatlan hazafiak az Úrban becsülni az érdemet.

GRÓF FEGYVERNEKI. Kegyelmed tehát maga kezére dolgozott, és saját dicsőségét tárgyazta: az utóbbiak áldani fogják Kegyelmedet, én pedig köszönöm édes ősöm vitéz tettei körül véghez vitt fáradozását.

TEMPEFŐI. Nagyságos Uram! ez a munka a semmiségbe fog dülni: engemet pedig magával együtt elránt.

GRÓF FEGYVERNEKI. Nem értem Kegyelmedet.

TEMPEFŐI. Ez a napfényt nem fogja látni, én pedig tömlöcöt szenvedek érette. És mind a kettő ugyanegy okból származik.

IROVÁNYI. Világosabban szólljon az Úr!

TEMPEFŐI. Eddig én a hazámból majd minden hónapba kaptam pénzt. Ebbe való biztomba ezt a könyvet kibocsátottam minden előfizetés nélkül, tudván, hogy azt gyülöli a magyar. Már négy hónapja, hogy az édesanyámnak még csak levelét sem vettem: talám a kegyes Egek megeléglették az ő nyomorúságit. Már most Betrieger úr, a tipográfus kéri a nyomtatás árrát. Árestommal fenyeget, ha egy óra múlva le nem teszem.

GRÓF FEGYVERNEKI. Mennyit kér Kegyelmeden?

TEMPEFŐI. Harminc aranyat, Nagyságos Uram.

GRÓF FEGYVERNEKI. Hát már mit csinál Kegyelmed?

TEMPEFŐI. A Nagyságod kegyelmességéhez folyamodom, egész alázatossággal esedezvén, méltóztasson a nemzeti tudományokra, egy nyomorúlt s ügye fogyott iróra, őseinek s dicső familiájának, sőt önnönmagának dicsőségére tekinteni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Mit kiván tőlem Kegyelmed?

TEMPEFŐI. Nem kivánok semmit is, távol legyen. Hanem esedezem a segitségért. Méltóztassa letétetni Nagyságod a harminc aranyat Betriegernek.

GRÓF FEGYVERNEKI. Hohó, barátom! Harminc arany nem bolondság, én annyi teméntelen pénzt minden haszontalanságra nem adhatok ki.

TEMPEFŐI. Nagyságos Uram! a nemzeti tudományoknak fogja azt feláldozni.

GRÓF FEGYVERNEKI. A nemzeti időtöltésnek.

TEMPEFŐI. És nagyságos familiája dicsöségének.

GRÓF FEGYVERNEKI. Amelly nem szükölködik holmi diribdarab rigmusok nélkűl, s nem szorúlt alávaló dicsérőkre.

TEMPEFŐI. A haza magasztalni fogja nagyságod nemes szivét, hogy jóltévő Maecenássát találták fel benne a tudományok, aki nem sajnál a nemzeti múzsáknak temjénezni.

GRÓF FEGYVERNEKI. Sőt minden nemes szivü magyar méltóságok ki fognak nevetni véle, s minden udvarok tele lesznek az én balgatagságomról való discursussal.

IROVÁNYI. Az igaz; de az okosabb maradék bálványozni fogja Nagyságod kegyes szivét.

GRÓF FEGYVERNEKI. Elég az, hogy én most harminc aranyat nem loccsanthatok ki minden alávalóságra. Annak a hat csikónak, amit most állitottam cúgba, sokba kerül a szerszámja, csak az ötvös munka az ezüstözésért, aranyozásért sokra megy, majd a faeton is ha leérkezik Bécsből, elvisz egynéhány aranyt. Hát még a szobák kirajzolása, a szökőkutak, a diétára való uniformis, mennyibe kerülnek? Még akkor egynéhány száz úri személlyeket meg is kell vendégelnem: világositásokat, tüzijátékokat kell csináltatnom. - Ó, jé! - Meg kell most nekem gondolnom, mire adom ki a pénzt.

TEMPEFŐI. Ha most olly nagy szüksége van Nagyságodnak a pénzre, megszünök azt kérni. Hanem már most csak azért esedezem, méltóztassa azt a pénzt kölcsön adni nekem Nagyságod a diétáig, akkor nékem bizonyosan jön onnan hazúl levelem és pénzem is.

GRÓF FEGYVERNEKI. Mér Kegyelmed annyi pénzt kölcsön kérni s felvenni, s bizonytalanra?

TEMPEFŐI. Ha abból semmi sem lesz, a nemes magyar rendekhez folyamodom, állhatatosan bizván benne, hogy a nemes magyar nemzetnek képei elősegéllenek ezen munkámba, melly dicső nemzeteknek dicsöségét öregbiti.

GRÓF FEGYVERNEKI. Én pedig állhatatosan hiszem, hogy abból semmi sem lesz, ők sem a közönséges pénzét a hazának, sem saját vagyonjokat nem fogják ollyaténra vesztegetni.

IROVÁNYI. A közönséges pénzt nem is, mert a' kell egyre-másra: hanem lesznek egynéhány jószivű úri személyek, kik a magokéból elő fogják azt segélleni.

TEMPEFŐI. Ha ez a feltétel sem tetszik Nagyságodnak: ímé, általadom mind az exemplárokat. Énnékem egy sem kell: adassa el Nagyságod, többre megy az hatvan aranynál is.

GRÓF FEGYVERNEKI. Nékem ne adja Kend: én nem kalmárkodom vele. De ha akarnék is, tudom, mind rajtam veszne: ki adna azért pénzt? ha mégis más egyébről volna, vagy német s francia nyelven volna irva: a' más.

TEMPEFŐI. Már tehát semmi módon nem nyerhetek Nagyságodtól segedelmet? - Ha már sem hazája, sem nemzetsége, sem önnönmaga dicsöségére nem hajlik Nagyságod, jó szivére és kegyességére bizom magamat. Nagyságos Uram! egy nyomorúltat, aki semmivel egyébbel nem tette magát vétkessé, hanem hogy hazájának s Nagyságodnak kivánt szolgálni, segitse meg, s ne engedje, hogy az a tömlöc fenekén rothadjon el. Ne úgy nézzen engem Nagyságod, mint poétát, hanem mint egy inségbe nyomorgó ártatlant: és nem segit-é meg?

IROVÁNYI. Nagyságos Uram! fájlalom ennek a becsületes embernek sorsát, fájlalom.

GRÓF FEGYVERNEKI. Én is fájlalom; kár, hogy a maga balgatagsága miatt illyen bajba vergődött. Én Kegyelmedet mint poétát fel sem veszem: de mint nyomorúltat sajnálom. Higgye el, az én nemes szivem örűl a jótéteményeknek s gyönyörködik az ügyefogyottak védelmében. Én keresni fogok abba módot, hogy most az egyszer Kegyelmedet kiszabaditsam, de ne gondolja, mintha azért vólna az, hogy Kegyelmed holmit firkált, hanem hogy megszorult, s magával jót tehetetlen, én pedig örvendek az ollyanoknak felsegitésekben. - De most hirtelen csakugyan annyi nem lehet tőlem. Imhol egypár arany, vegye el Kegyelmed annak jeléűl, hogy én szeretek a nyomorúlttal jól tenni, és hogy többijét is várhatja Kegyelmed, de idővártatva. Most pedig arra intem, másszor ne elegyitse magát az ollyatén balgatagságokba, mellyeket mi magyarok nemes megvetéssel fogadunk.

TEMPEFŐI Könnyez. Elolvasztja szivemet a Nagyságod kegyessége. Érzékenyen. Nem találok szókat érzékeny megindúlásomnak kifejezésére, s a Nagyságod jótételének és kegyes szivének meghálálására. Ezt a sohajtást vegye Nagyságod az én egyenes szivemnek áldozatjáúl. Adjanak boldog napokat Nagyságodnak a kegyes szivet koronázó Egek. Elmegy.

GRÓF FEGYVERNEKI. Vigabb életet adjanak Kegyelmednek is. Iroványihoz. Szekretárius Uram, ez a legény becsületes ember vólna, csak az a kár, hogy poéta. Én őtet szeretném felvenni az udvaromba, ha abból a hagymázból kitisztúlna.

IROVÁNYI. Valósággal, Nagyságos Uram! Ő egy kvalifikátus ember, nemes szivű, tanúlt, józan életű: de a nagy udvarokat kerüli, és a könyveitől a világ kincséért sem búcsúzna el.

GRÓF FEGYVERNEKI. Példás erkölcsű fi, az igaz: nem tudom, micsoda ember lehet.

IROVÁNYI. Én sem tudom, hol vette magát.

GRÓF FEGYVERNEKI. Gyerünk azokhoz a vigadó fiatalokhoz! Elmennek.

NYOLCADIK JELENÉS

TEMPEFŐI. A boldogság s az öröm lakjon veled, kedves Kisasszonyom!

ROZÁLIA. Veled együtt, szerelmes poétám. Űzd el komor unalmimat legédesebb jelenléteddel: de amint láttam, a legszomorúbb bánat sátorozik homlokodon, aholott azelőtt az édes nyájasságok mulattak a szegénység karjain.

TEMPEFŐI. Odavagyok, kedves Rozáliám, a mostoha sors üldözi bennem az ártatlanságot.

ROZÁLIA. Eddig is tudtál ővele birni; ne engedd nyilai alatt meglágyulni szivedet, melly a virtus mivé.

TEMPEFŐI. Most a legkeservesebb csapással rohant reám. Minden mesterségét megvetette, hogy lába alá tapodjon, és imé - -

ROZÁLIA Ellankadva. Kedvesem! jaj, öszve ne tépd gyenge szivemet, melly eddig a tiédtől tanúlt tűrni. Jaj, ki ne mondd, meghalok.

TEMPEFŐI. Én is.

ROZÁLIA. Kegyetlen Egek!

TEMPEFŐI. Bölcs végezések! - Ha az énreám agyarkodó szerencsét láncáról eleresztitek, adjatok erőt az ő csapásinak elszenvedésére.

ROZÁLIA. Mi lelt, Kedvesem? Könnyebbedik a keserüség, ha bus társra találhat.

TEMPEFŐI. Rab vagyok, édesem!

ROZÁLIA Megdöbbenve. Rab vagy? - Lehet-é a Nap alatt ollyan tömlöc, melly az ártatlanokat is gyötörje?

TEMPEFŐI. Van, ha azok szegények is.

ROZÁLIA. Kinek lehet annyi hatalma, hogy a büntelent is tömlöcre ragadhassa?

TEMPEFŐI. Betriegernek.

ROZÁLIA. Ne indits belölem ollyan játékot, amellyre nékem keseregni kell. Szólj valóban.

TEMPEFŐI. Betriegernek nem tudván megfizetni a nyomtatásért, most mindjárt a tömlöcbe fog hurcoltatni. Azoktól kell megfosztatnom mindjárt, amellyek legkedvesebbek valának életemben. Édes Rozáliámat sirassam-é inkább, vagy édes múzsáimat, vagy pedig édes szabadságomat? Ó, mostoha sors!

ROZÁLIA. Ó, kedves poétám, arról még lehet tenni. Az én atyám mindjárt leteszi azt, ő nemes és jóltévő ember.

TEMPEFŐI. Már ott nyaka szakadt minden reménységemnek.

ROZÁLIA. Lehetetlenséget beszéllesz: hitelt nem adnék annak a beszédnek, ha te nem mondanád.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon. Most éppen ő nagyságától jövök: minden módon megpróbáltam, hogy az ő segedelmét megnyerhessem, de attól elestem.

ROZÁLIA. S ő egy ügyefogyott emberen nem segített? Csudálkozom elváltozásán.

TEMPEFŐI. Mindent elbeszéltettem, hogy a nemzeti tudományok, a haza dicsösége, hajdani atyjának tisztelete, familiájának fényessége, maga nevének magasztalása mind arra kényszeritik. De semmiképpen nem hajlott mindezekre is, míg azt nem emlitettem, hogy arra kéri még egy boldogtalan szegénynek gyámoltalan vólta is. Akkor mindjárt felbuzdúlt benne a vér.

ROZÁLIA. Őneki valóba jó szive van.

TEMPEFŐI. Azt általláttam. Ő egy ollyan magyar méltóság, akinek párját alig lehet találni: csak az az egy hiba van benne, hogy a tudományoknak nem embere.

ROZÁLIA. Jaj, már a' köz hiba a mi magyarjainkba. De hát mit mondott az atyám?

TEMPEFŐI. Megilletődött rajta, hogy engemet az én balgatagságom szerencsétlenné tett. Intett, hogy annak véget vessek; ezúttal ő kiszabadit engemet, de a' még továbbatt lesz; addig felpénzül két aranyat adott.

ROZÁLIA. Ne félj, kedves Poétám, az ő jól tenni szerető szive szerencsédre lesz tenéked. Tudom ugyan, hogy nem úgy tesz jól véled, mint Maecenas poétával, hanem mint kegyes szivű Titus nyomorúlttal.

TEMPEFŐI. Azt maga is megmondotta. - De én azomba csak úgy maradtam, mint azelőtt; az ő jó szive nékem nem használ, mert későn segit, engem egynéhány pillanatok után a nyomorúságos tömlöc fog bé.

ROZÁLIA. A' nem lehet, édes Poétám! neki arra nincs hatalma.

TEMPEFŐI. Van a törvénynek.

ROZÁLIA. Nemes vagy.

TEMPEFŐI. De szegény.

ROZÁLIA. Nem tömlöcözhet.

TEMPEFŐI. Úgy de nem fizethetek.

ROZÁLIA. Ki ragadhatna ki tégedet a mi karjaink közzül? Én az atyámtól kikönyörgöm, hogy tégedet tartóztasson itt, mig megsegit.

TEMPEFŐI. Édesem, ne buktass illetlenségre, inkább akarok lenni boldogtalan és nyomorúlt, mint hitetlen és gyalázatos.

ROZÁLIA. A tömlöc nem gyalázat.

TEMPEFŐI. Nem, ha vétek nincs vele. Annak minden rútsága a büntől vagyon: az ártatlanság pedig ocsmány falainak moha között is megtartja fényességét, melly az Egekből az Úrnak zsámolya alól sugározik.

ROZÁLIA. Ott éhhel is meghalsz.

TEMPEFŐI. Ha Rozália meghal. - Akkor pedig édes nyereség lesz nékem a halál.

ROZÁLIA. Köszönöm bennem való bizodalmadat, édesem. Én nem akarnám hogy annyira menjen a dolog. Mindjárt keresek módot, annak a németnek éhes száját hogy dughassuk be.

TEMPEFŐI. Kedves Kisasszonyom, megölsz igaz szereteteddel. - Nincsen a' neked hatalmadba és birtokodba, hogy engem megsegithess.

ROZÁLIA. Van az atyámnak: én az ő tudta nélkűl is adok tenéked segítséget.

TEMPEFŐI. Az én megszabadúlásom kerűli a vétkes eszközt.

ROZÁLIA. A vétek is virtussá válik, ha az ártatlanért, s kivált éretted cselekeszem.

TEMPEFŐI. A fekete szint semmi más bé nem fogja. A vétek barnaságát semmiféle virtus bé nem mázolhatja, úgy hogy annak rútsága szépséggé változzon, a virtus szine alatt.

ROZÁLIA. Nemes szived van, Tempefőim, amelly nincsen semminek birtokaban.

TEMPEFŐI. Csak egy angyalnak.

ROZÁLIA Döbbenve. Ki az?

TEMPEFŐI. Velem szól. - - Vedd el, édesem ezt a nevezetet, mert vagynak földi angyalok, kikre a szépség istenasszonya hozzájok méltó testet is ruházott.

ROZÁLIA. S ezt a dicséretet a te elmédnek köszönik, akitől öregbűl a szépség.

TEMPEFŐI. Ha a boldogabb végezések az én szerencsémet a régire változtatják és engemet Tempefőiből azzá tesznek ismétlen: akkor a tántorithatatlan örömnek nyájas karjai között lebeghetünk. Addig vegyük erős szivvel a szerencsének minden nyilait, boldogabb időknek reménylése s a méltatlanokra ügyelő Ég lágyitsa a tömlöc fenekén is rabláncaik szoritását.

ROZÁLIA. Már csakugyan csúfra hagyod magadat tenni, emlékezz meg, mi vagy.

TEMPEFŐI. Egy szegény adós, aki nem fizethet.

ROZÁLIA. Magad leszel oka szenvedésidnek.

TEMPEFŐI. Hogy a boldogság ölében is tudjam, mi a szenvedés, s akkor is édes legyen annak emlékezete.

ROZÁLIA. És nem illetődöl meg rajta?

TEMPEFŐI. Facsarog a szivem, hogy szabad nem lehetek, s tőled, édes Kisaszonyom, s múzsáimtól el kell szakadnom. - De a nemes sziv nem engedi meg ollyan lépést tennem, mellyet valaha szégyeneljek.

ROZÁLIA. Mit cselekszel tehát?

TEMPEFŐI. Még egy helyre folyamodom. Vagy amit a szerencse hoz, azt békeségesen viselem.

ROZÁLIA. Úgy vigyázz magadra, hogy ha valami gyalázatba esel, engemet ejtesz mélly keserűségbe. - Szánd meg Rozáliádat.

TEMPEFŐI. Az ő birtoka vezérli az én szivemet. De most engedni kell a szent igazságnak, mindjárt eltelik az óra. Megválaszt most tőled, Kedvesem, egy kevés korig a tömlöc, de lelkem rabságot nem szenvedhet; körűled fog lebegni egy sohajtássá vált szellőcske, azt úgy vedd mint az én lelkemet.

ROZÁLIA. Ó, keserves szempillantás! szomorú pontja fájdalmimnak.

TEMPEFŐI. Vígabb velem létedet engedjenek az egek! Elmegyen.

ROZÁLIA. Boldogabb időt adván tenéked.

KILENCEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI. Igaz szolgája az Úrfinak.

KOPPÓHÁZY. Hozta Isten szerencsésen Tempefői Uramat. Hát hogy folynak dolgai?

TEMPEFŐI. Uram, elég nyomorúltúl; de a szerencsétlenség most van mégis rajtam a legsúllyán.

KOPPÓHÁZY. Hogyhogy, az isten szerelméért?

TEMPEFŐI. Még most itten láthat az Úr, Koppóházy Uram, de csak a jövő órába is a tömlöc fenekén találna.

KOPPÓHÁZY. Mi az ördög?

TEMPEFŐI. Betrieger uramnak adós vagyok egy poémám kinyomtatásáért harminc arannyal, s most már mindenünnen megcsalván a reménység, nem fizethetek.

KOPPÓHÁZY. S nem várakozhatik az ebellette rossz németje?

TEMPEFŐI. Már egy fél órát sem. Hanem egész alázatossággal kérem az Urat, Koppóházy Uramat, méltóztasson rajtam segíteni.

KOPPÓHÁZY. Amibe lehet, szivesen.

TEMPEFŐI. Én az Úrfinak megboldogúlt atyjaurát esmértem. Egy vólt azok közzűl, akikben sokat vesztett el a halál által a haza. Ő a tudományoknak nagy kedvellője, a tudósoknak nagy pártfogója s barátja vólt.

KOPPÓHÁZY. Már a' bizonyos.

TEMPEFŐI. Ő azokra, vagyis inkább a nemzetre sokat feláldozott, és mégsem volt pénztelenebb másnál. - Az Úr is, gondolom, megboldogúlt atyjaurának dicső nyomdokait fogja követni.

KOPPÓHÁZY. Igenis, én minden módon igyekezem az ő halhatatlan érdemeit nyomozni.

TEMPEFŐI. Nemesebb feltétele nem lehetne.

KOPPÓHÁZY. Ő emberszerető vólt, mindeneket egyaránt szeretett, még ama privilégizált henyélőket is, akik holmi könyvekkel csalják a pénzt s becsületet. - De én ugyan ebbe őtet nem követem, hogy az ő másoktól való kicsúfolásának részese ne légyek.

TEMPEFŐI. Uram, az ollyat békével szenvedjük a haza dicsőségéért, s önnön tiszteletünkért, mellyel az okosabb maradék biztat.

KOPPÓHÁZY. Mindazok csak pompás hangok s kecsegtető álmodozások, mellyeket a könyvek között henyélő ország-lezsákjai koholtak, hogy a magunknak tetszéssel élhessenek önnön hasznokra.

TEMPEFŐI. Akár kölcsön a diétáig, akár az exemplárokért, méltóztasson nekem adni az Úr harminc aranyat.

KOPPÓHÁZY. Az exemplárokért nem adhatok: mert én könyvkupec lenni nem akarok. Nemesebb vér foly ereimbe, mintsem rangomat affélével mocskositsam, s gavallér társaimnak csúfja legyek. - Kölcsön pedig nem adhatok azért, mivel énnékem szorgos szükségeim vagynak, amellyekre kell a pénz.

TEMPEFŐI. Az Úr pénze feljül haladja szükségét.

KOPPÓHÁZY. Az igaz, énnékem most küldöttek a jószágomból négyszáz aranyat, de a pénznek van helye. Most, éppen most vive el itt egy olasz egy pár fein kutyát, eleget kértem tőle húsz aranyon, de nem adta volna alább huszonnégynél, már most utánna megyek, s megadom azt is neki.

TEMPEFŐI. Úgyde, Uram, még az a huszonnégy arany kicsi csorbát ejt azon a négyszáz aranyon. Még ha engem meg is fog segiteni, nyolcadrészét adja ki csak egyszerre küldött pénzének.

KOPPÓHÁZY. Jaj, Kegyelmed, Tempefői Uram, keveset ért a mai gavallér állapotokhoz. Én onnan a kávéházba megyek, ottan lesznek esméretes gavallér társaim, nyájas német dámáim, azokat egész barátsággal kell traktálnom. A vojta, a lábét sok pénzzel jár.

TEMPEFŐI. Mégis mind azoktól is nem maradna-é elég az én felsegéllésemre, amelly az Úrnak dicsőségére szolgálna? - Osztán, inkább vesztegeti az Úr azt a sok pénzt olly hijábavalóságra, melly az okosok megvetését viseli: mint olly nemes tárgyra, mellyet tisztelet koronáz. De -

KOPPÓHÁZY. Én azt most nem vitatom, jó Tempefői Uram. Hanem látta-é Kegyelmed azt az olaszt, hogy elment vólna erre a kutyáival, nekem őtet, ha ördögbe lesz is, fel kell keresnem. Szentuccse, nem adnám azt a két kutyát a bécsi ministerségért.

TEMPEFŐI. Én, Uram, nem láttam a jó olaszt. Hanem még egyszer esedezem, méltóztasson egy szűkölködővel jól tenni.

KOPPÓHÁZY. Mondom, énnékem nincs arra való pénzem. Eddig az olasz is el találta adni. Isten áldja meg Kegyelmedet. Elmegyen.

TIZEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI Egyedül. Isten hordozza Kegyelmedet is, Koppóházy Uram. - Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban! Itt azok, akik külső formájokról Maecenasoknak látszanak, nemhogy szeretnék a nemzeti tudományokat, hanem annak pártfogóit is gyülölni láttatnak. Be sok illyen Koppóházyakat találnánk a két hazában! ahol a kávéházakba csoporttal csirippol a nemes gavallérság, a bibliotékák pedig és Lesekabinétek néma csendességgel veszteglenek. Az urak udvaraiba diviziónként koslatnak a jobbágyok zsirjával hizott kopók, a múzsák pedig és a múzsák baráti nem esmérik azokat. A tanúltak éhen fáradoznak a nemzet dicsősége mellett: a hazájok vesztett koppókupecek bársonybugyogóba járnak. Ímé, ennyi pénzes uraság között egy buzgó hazafi meg nem szabadúlhat a tömlöcből, amellybe őtet a múzsáknak, hazájának s dicső nemzetének szeretete vetette. Ne csudálkozzon tehát senki, hogy világ hallatára azt kiáltom: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!

ELSŐ JELENÉS

TEMPEFŐI Az asztala mellett fél könyéken. Kegyetlen sors! Csak e' vala-é még hátra, hogy tökélletes boldogtalanná tegyél, hogy édes szabadságomat s azzal együtt becsületemet, mindenemet elveszessem. Már a legkeservesebb képzelődések öszveütközvén szivemben, bús hánykolódások csatáznak felettem. Mind azokat, amellyeket a vas Egek reám szórtak, csendes lélekkel fogadtam, de ennek súllya alatt süllyedezek. Legkeservesebb ez mind azok közt, amellyeket eddig szenvedtem - - De keményedj meg, szivem! Megtanúltál te már szenvedni, hozzátörődtél mindahhoz, amire a világ réműl.

MÁSODIK JELENÉS

BETRIEGER. Hát elkészitette az Úr a pénzt? Az idő eltölt.

TEMPEFŐI. Biz' Uram, még a' nincs meg, én sohol sem kaphattam.

BETRIEGER. Már hát az Úrral másképpen kell bánnom.

TEMPEFŐI. Már én, Uram, itt vagyok: róla nem tehetek.

BETRIEGER. Én sem tehetek: sajnálom.

TEMPEFŐI. Már hát csakugyan kedvetlenűl bánik az Úr velem?

BETRIEGER. Külömben nem lehet; jöjjön az Úr a tanács elébe.

TEMPEFŐI. De minek?

BETRIEGER. De minek? még azt kérdi az Úr? Majd megmondják ottan. Jöjjenek Kentek, kisérjék fel őkegyelmét.

TEMPEFŐI. Uram! egy kevés várakozással: nem vagyok talán éppenséggel gazember.

BETRIEGER. De tehetetlen adós: már annak tudja az Úr a törvényjét.

TEMPEFŐI. Én azt tudom. De van ám ollyan törvény is, amelly amannak szoros igazságán tágithat - az emberség törvényje. Várakozzon az Úr egy keveset.

BETRIEGER. Már várakoztam.

TEMPEFŐI. Mig a hazámból pénzt vehetek.

BETRIEGER. A' késő is, bizonytalan is.

TEMPEFŐI. A diétáig.

BETRIEGER. S miért?

TEMPEFŐI. Akkor az ide felgyülekezett nemes magyar rendek eleibe terjesztem alázatos könyörgésem: ők engem, tudom, meg fognak segíteni.

BETRIEGER. Abból semmi sem lesz.

TEMPEFŐI. Hát ha lesz?

BETRIEGER. Ha csak mind ánglusokká vagy franciákká nem változtatja előbb a játékos természet.

TEMPEFŐI. No hát addig elvárakozhatik az Úr, míg az exemplárokból a pénzt kiszedem, akkor negyven aranyat adok az Úrnak.

BETRIEGER. De úgy sohasem ád az Úr csak négy aranyat is, nemhogy negyvent.

TEMPEFŐI. Miért?

BETRIEGER. Én magam kárával tudom, másra kell a pénz a magyar uraknak.

TEMPEFŐI. Úgyde ez a munka kedves fog lenni a vitéz héróktól származott nemes szivű magyaroknak.

BETRIEGER. No, ha az Úr az exemplárjaiból negyven aranyat kivesz, nékem egy pénzt se adjon.

TEMPEFŐI. Próbálja hát meg az Úr.

BETRIEGER. Én, Uram, bizony nem próbálom, hanem az én pénzemet most tegye le az Úr.

TEMPEFŐI. Én arra most elégtelen vagyok.

BETRIEGER. Jöjjön hát az Úr a tanács eleibe. Hallják Kentek! A hajdúk odatoppannak. No menjen az Úr velek.

TEMPEFŐI. Nézzen legalább az Úr valamit, ne tegyen világ csufjává.

BETRIEGER. Uram! már annak úgy kell lenni, külömben nem lehet.

TEMPEFŐI. Várakozzon még az Úr tehát egy óráig.

BETRIEGER. Én nem várakozhatom.

TEMPEFŐI. Egy óra nem a világ.

BETRIEGER. De az Úr engem csak elébb-tovább való igéretekkel csalogat. Már egy órát hijába várakoztatott velem.

TEMPEFŐI. Ez utolsó terminus lesz.

BETRIEGER. Amellyet talám azért kér az Úr, hogy időt nyerhessen az elébbállásra.

TEMPEFŐI. Alacsonyúl gondolkodik felőlem Uraságod, a nemes szenvedést feljebb szoktam becsülni a gyalázatos menekedésnél.

BETRIEGER. Miért nem adja hát az Úr okát időkérésének?

TEMPEFŐI. Nincs benne semmi titok, azt megmondhatom, még némelly pártfogókat fogok keresni, akikhez bizhatom.

BETRIEGER. Jó lesz; ha azok nem magyar urak!

TEMPEFŐI. Az igaz, hogy nem magyar urak! Kérem tehát, méltóztasson az Úr várakozni.

BETRIEGER. Én attól az egy órától igen tartok, mindazáltal, hogy embertelenséggel ne vádoltassam, azt az egyet megengedem, ámbár tudom, hogy haszontalan lesz. De hogy bátrabb lehessek: mig az az egy óra eltelik, ez a két legény itt fog állani az Úr ajtajánál, hogy az Úrnak minden lépéseit gondos szemmel tartsák.

TEMPEFŐI. Úgy de, Uram, ha én azalatt őrizet alatt leszek, hogy járhassak a pénz után, mikor egy tapodt sem mehetek?

BETRIEGER. Már annak, édes Úr, másként lenni nem lehet. Levél által keresse meg az Úr azokat, akikhez bízik, ez az egyik legény valamellyik elviszi. - De az Úrnak a küszöbön túl mozdúlni nem lehet.

TEMPEFŐI. Már ha nem lehet, arra is csak reá kell állanom.

BETRIEGER. Járjon utánna az Úr a pénznek, hogy nékem ollyan cselekedetre ne kelljen vetemednem, amellyet magam is sajnálva vinnék véghez.

TEMPEFŐI. Én, Uram, minden módon rajta leszek magam jobb voltáért, csak ezek az emberek járjanak el a dologba hűségesen.

BETRIEGER. No hallják Kentek, legények, egy óráig fognak kentek vachtot állani: meglesz a fizetés fáradságokért. Ennek az úrnak addig itt benn kell tartózkodni: ha valamit parancsol, véghezvigyék. Én pedig magamat ajánlom az Úrnak. Elmegyen.

HAJDÚ. Igen, Uram, de meglesz az áldomás?

BETRIEGER Visszakiált. Meg, meg! Az Úr utánnajárjon. Igaz szolgája maradok!

TEMPEFŐI. Alázatos szolgája!

HARMADIK JELENÉS

MÚZSAI. Jó szerencsével, Uraim! Kegyelmetek, amint látom, város emberei?

EGYIK HAJDÚ. Az ám bizony.

MÚZSAI. Hát itten lakik-é Tempefői uram?

MÁSIK HAJDÚ. Tudja a Belzebub a kend Tempefői uramját, hol az ördögbe lakik.

MÚZSAI. Én úgy gondolom, jó Uram, hogy az a becsületes ember itt lakik.

EGYIK HAJDÚ. Itt, uram, becsületes ember nem lakik, mert mi itt nem szájonganánk.

MÚZSAI. Hát ki lakik itten?

MÁSIK HAJDÚ. Tudja a lidvérc, ki lakik: azt mondják, hogy poétikus.

MÚZSAI. Hát hiszen azt keresem én.

EGYIK HAJDÚ. No poétikus uram, jó kézbe van a jámbor.

MÚZSAI. Hogyhogy? az istenért?

MÁSIK HAJDÚ. Egy óráig itt szellőztetjük őkemét, azután majd a hüvösre tesszük.

MÚZSAI. Mi szerencsétlenség érhette szegény jámbor embert?

EGYIK HAJDÚ. Én, Uram, magam sem tudom, elég az, hogy minket ide rendeltek.

MÁSIK HAJDÚ. Szegény jámbor ember? De édes nem tudom kinek hivják Uram, nem szegény jámbor ember a', hanem ispionnak kell annak lenni, mert őrá egész világ farkas szemmel néz.

MÚZSAI. De hát hol van most?

MÁSIK HAJDÚ. Odabe kuttog ő nagysága, várja a jó szerencsét a fenekére.

MÚZSAI. Hát bé lehet-é hozzá menni?

EGYIK HAJDÚ. Bé, Uram, bé!

MÁSIK HAJDÚ. Bémehet ám bizony, de valahogy hipp-hopp hírivel el ne vigye Kend láb alól, mert én ugyan, engem uccse, a Szent Gellért hegyén is felkeresem.

MÚZSAI. Maga van odabé?

EGYIK HAJDÚ. Maga, hogy ne hazudjak.

MÁSIK HAJDÚ. A' biz ezered magával is van az ebugatta.

NEGYEDIK JELENÉS

MÚZSAI. A jól tévő Egek légyenek veled, legkedvesebb barátom!

TEMPEFŐI. Amelly istenség ide vezérelt, a' légyen boldogitód, édes barátom, Múzsai.

MÚZSAI. Ó, melly édes öröm az énnékem, hogy láthatlak, édes Barátom, s annál nagyobb volna az, mennél vigabb és boldogabb állapotba láthatnálak.

TEMPEFŐI. Jaj, kedves Barátom, távol van az éntőlem. De szomorú bánatomat enyhiti mégis a te jelenléted. - Ugyan, kedves barátom, micsoda Pallas vezérlett tégedet most ide?

MÚZSAI. Az igaz, engem Pallas vezérlett ide; a magyar Pallas, akinek testvére a szegénység.

TEMPEFŐI. És becstelenség. - Már az úgy vagyon e mi nemes hazánkban. - De fejtsd ki beszédedet a homályból.

MÚZSAI. Tudod magad is, barátom, hogy én eddig Hollókőn szerencsésen éltem a megboldogúlt báró Hollókőji úrnak kedvezése és pártfogása mellett. Már most megholt!

TEMPEFŐI. Ugyan, s meghalt az az áldott lelkű méltóság: látom, már az Egek is nemzeti múzsáink ellen harcolnak.

MÚZSAI. Úgy vagyon; és én kiváltképpen legtöbbet vesztettem az ő halálába; akit ő legnagyobb szivességére méltóztatott, önnön asztaláról tartott, s hozzám a legnagyobb megalázódással viseltetett. - Öt fiai maradtak a megboldogúlt méltóságnak. Azok atyjok halála után hazajöttek a jószágba, és azon megosztozván a házasság által is nagy jószágokat nyertek; mivel már külömben is ki septemviralista, ki óberster vólt, ki mi.

TEMPEFŐI. Szerencsés lettél, barátom, hogy amit egy Maecenásnak halálába elvesztettél, ötszeresen találtad fel annak maradékiban.

MÚZSAI. Sőt inkább keservesebbnek tetszik előttem ez a veszteség. Mivel az öt urak közzűl csak egy sem találkozik, aki megboldogúlt atyja nyomdokait tapodná, és bennem a tudományokhoz való szeretetét mutatná.

TEMPEFŐI. Csudálkozom, hogy nevelhetett egy derék atya elfajúlt fiakat.

MÚZSAI. A megboldogúlt báró úr philosophusi módon nevelte azokat: nemes lélek gondolkozásaihoz szoktatta, de nem ollyan nemes léleknek, amillyet a mai magyar gavalléroknak nagyobb része fitogat.

TEMPEFŐI. Mi okozhatta tehát olly csudálatos megváltozásokat?

MÚZSAI. Minekutánna Pestre, Budára, Pozsonyba s Bécsbe felmentek, a több magyar nemesek társaságába adván magokat, azoktól sok piron-szót szenvedtek, mintha ők paraszt erkölcsűek, alacsony lelkűek, nemes nemzetünknek mocskai vólnának, azok a bálákba, kávéházakba kapatták őket.

TEMPEFŐI. Ebbe áll tehát a nemes magaviselet!

MÚZSAI. Úgy tartja a nemes magyar világ, ha egynéhányat, de igen keveset kiveszünk.

TEMPEFŐI. És ők még most is olly alacson gondolkozásúak?

MÚZSAI. Mindenbe nemes szivek van, csak a tudományok ellen idegenek. Ez igen bépiszkolja amazt is.

TEMPEFŐI. És téged nem becsülnek csak atyjok barátságáért is?

MÚZSAI. Úgy vagyon; s engemet egy szemét embernek tartanak, aki atyjok jó szivével visszaéltem vólna önnön hasznomra.

TEMPEFŐI. Nyomorúlt nemzetem! a te balvélekedéseid a csinosodásnak ellenségei.

MÚZSAI. Már csaknem éhhel hálásra jutottam közöttök. Nemhogy nemzeti múzsáimnak szolgálhatnék az ő adakozásokból, de élni is alig tudok. Minden írásaimat a tűzön feláldoztam; a maradéknak orrába menvén azoknak füstje, zokogva fogja vádolni eleinek háládatlanságokat.

TEMPEFŐI. Azt ugyan kár vólt cselekedned.

MÚZSAI. Külömben is a molynak s az egereknek lett vólna eledele. Nékem annyi tehetségem nincs, hogy azok közzűl csak egy levelet is kibocsáthattam vólna.

TEMPEFŐI. Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!

MÚZSAI. Mostan pedig azért jöttem hozzád, kedves Barátom, tudom, hogy itten Pesten, ahol lakik nemzetünknek szine és fő karja, te a boldogságnak közepette űlsz, azok te elődbe rakják a nemzeti múzsáknak ajánlott áldozatjaikat, és te elfáradsz azoknak beszedésében; segitsd meg tehát szükölködő barátodat, és részeltesd nemzetünk Maecenássainak jótételeiből.

TEMPEFŐI. Jaj, Barátom, a te vélekedésed igen messze esett a valóságtól: Látod-é mostan is, micsoda környűlállások között vagyok. - Hazám árva Múzsai! ne mondjátok meg a késő maradéknak, hogy vólt ollyan idő, amellyben a pesti rabok lajstromában ollyan is vólt irva, akit a tivéletek való barátság s a hazaszeretet buktatott a tömlöc fenekére.

MÚZSAI. Rettegek, Barátom; rettegtet a te homályos beszéded. Fedezd fel a valóságot; hadd láthassam annak világánál sokfelé tévelygő gondolatimat.

TEMPEFŐI. Gróf Fegyvernekimért Betriegernek nem fizethetek: Pestet, Budát azért töltötte meg a Gondviselés hazám nagyjaival, hogy annál több helyen csalattasson meg bennek vetett fényes bizodalmam.

MÚZSAI. Már látom, derék magyarnak lenni nem egyéb, hanem kihányt ruhákban öltözkedni, sok szép koppókat tartani, nyalka paripákon ugrálni, periodice káromkodni, enni, innya, mások munkálódását nézni, a tudományokai gyülölni, a tanúltakat az éhhelhalásra segélleni.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon; ha egynéhányat - de ó, melly keveset! - kiveszünk. Szerelmes nemzetem! kinek dicsőségéért buzog a vér ereimből kitakarodni, mikor esmered meg, melly távol vagy a kicsinosodott franciáknál, ánglusoknál és saxoknál?

MÚZSAI. Hidd el, barátom, valamint sohasem a szerencse, hanem a nyomoruságok vóltak mutató tanúi a magyar nagylelküségnek; úgy most is a mi becsülhetetlenül fáradozó magyarjainknak a tudományokban való dicséreteiket nem a szerencsés kimenetelekhez, hanem a munkásságnak nagy voltához kell mérni. A magok tudományaikkal kevélykedő németek, a számos uralkodók gazdag áldozati mellett is ráklábakon másztak a száz s több esztendők lefolytával csinosodott franciáknak s ánglusoknak apró lépései után.

TEMPEFŐI. Bár mi csak úgy mászhatnánk is, jó volna, magunk gyenge erejével, istáp nélkül erölködünk a több európai nemzeteknek messze hátramaradt nyomdokai felé, s utánunk már csak az oláhokat, törököket s cigányokat szemléljük. Egek! Nemzetem! méltó panaszimért meg ne nehezteljetek.

MÚZSAI. Csuda dolog, Barátom, annyira tudni a magyarnak menni minden Richelieu nélkül, aki ha vólna, ó, micsoda fényben szemlélhetnénk édes nemzetünket!

TEMPEFŐI. Hogyne rázná ki a magyar író kezéből a tollat ama méltó keserédes, melly az ő megvettetéséből származik? Csak az én példám is nem inti-é meg a tudóst, hogy az ő munkássága néki lépés a szegénységre, a gyalázatra, és, borzadoz fejemen a haj, a tömlöcre!

MÚZSAI. Van-é, barátom, benned valami reménység, melly a tömlöctől való menekedéssel csak legkissebbnyire is biztatna?

TEMPEFŐI. Talám legkissebb sincs.

MÚZSAI. Gondolkozz, barátom, itt áll egy hived, aki kész minden fáradságát a te javadra feláldozni. Parancsolj; repűlök. - Vagy ha magad jobban elvégezheted; addig szivesen felváltalak a tömlöcben. Dicsekedni fogok azzal, hogy igaz hivségemnek egy csekély bizonyságát adhatok.

TEMPEFŐI. A te hiv szereteted megolvasztja szivemet: arról való meggyőzettetésemet ne keresd ollyan keserves úton.

MÚZSAI. Készen vagyok mindenre. Nem lesz ollyan inséggel teljes fáradság, mellyet édessé nem fog tenni annak meggondolása, hogy Tempefőimért szenvedem. Ha az irigy szerencse a pénzt meg nem fogta vólna tőllem, kész volnék minden vagyonomat a tehozzád való szeretet zsámolyánál letenni: amim van, azt vedd tőlem szivesen.

TEMPEFŐI. Lefizethetetlen háládatossággal tettél adóssá. Megbocsáss, hogy visszonására elégtelenné tettek a keserves végezések. - De Barátom, egy gondolat ötle elmémbe: még egy szerencsét próbáljunk. Beh jó a nyomorúltnak, ha mikor éppen a dühös habok között elmerülne, akkor jelenik meg az áldott reménység az ő szabaditására. Csak kisujját nyujtsa is az őneki, örömmel ragaszkodik abba.

MÚZSAI. Édes álom! édes reménység! méltán megérdemlettétek ti a nagy Voltér elógiumát, amellyet a földnek kevély királyi is ásitoztak.

TEMPEFŐI. A Szent Ferenc szerzeténél keresem óltalmamat. Barátom, mit gondolsz?

MÚZSAI. A szerzetesekhez folyamodni reménységes, mert ők becsülik a tanúltakat, mivel maguk is tanúltak. De - - -

TEMPEFŐI. De - de a franciscanusokat talám kiveszed? Én őket közelebbről esmerem, mint a többieket, s azért akarok ezekhez folyamodni. Egy levelet kűldök, Barátom, ne terheltess elvinni: nékem kilépni nem szabad.

MÚZSAI. No ird meg hát, Barátom.

TEMPEFŐI Asztalhoz űl, ir sebessen.

MÚZSAI. Addig én itt majd nézegetek. A könyveket szedi, veszi. Rajnis magyar Virgiliussa! - E' gyönyörű szép munka; nyelvünk dicsekedhetik vele, bár jönne a többije is, de ez a kőszegi poéta mindent nagy gonddal készit; nem csuda, az originált is olly sok gonddal készitette a halhatatlan Máró. Hazám Maecenássai, Polliói! tisztelhetnétek itt is egy Virgiliust! Nézkél.

TEMPEFŐI Az irására figyelmez. Több tudós barátok példája szerént - - Ír. A haza dicsőségére temjénezni - - Ír. Szegény szolgájok, a pesti poéta, maga kezével. Punctum. Beporozza, s hajtogatja. Megvan, Barátom. Nesze, tedd le a vallás szent oltára előtt, amellyből csergedez az Ég áldása a földekre.

MÚZSAI. Jól van, barátom. Kimennek.

ÖTÖDIK JELENÉS

TEMPEFŐI. Csak siess, Barátom. Isten hirével! Az idő foly!

EGYIK HAJDÚ. Hát! ha mit akar az Uram, most mondja, mig az időből ki nem cseppenünk: én megcselekszem, ihon ni. -

TEMPEFŐI. Köszönöm a Kend jószivűségét, az én barátom magára vállalta már azt.

MÁSIK HAJDÚ. Őkelmek tudják a magok dolgokat, ne bántsa Ked, pajtás: ne avassa Ked magát abba, Kedre is el talál ragadni. Egyik kutya rühet kap a másiktól. Úgysem várhat Ked az illyen léhűtő mismás embertől csak egy meszely bor árrút is. Hm!

TEMPEFŐI. Ne beszéljen Kend, Bátya, ne sajnálja Kend azt, hogy ez az ember jobb akar lenni kendnél. Hallgasson.

HATODIK JELENÉS

TÖKKOLOPI Nagy háborodással, bosszúson siet. Ördög illyen amollyan! már a' nagy bosszúság! Hm! hm! hiszen már a' csak több mint disznóság! hogy a varjak a hollókkal vesszenek öszve a szemén annak a pimasz seggből esett sohonnainak! Üh, üh!

TEMPEFŐI. Uram! nem tudja Kend, ki lehet az a becsűletes ember, aki ott jön?

EGYIK HAJDÚ. Aki ott jön? Hahó, uram, jól esmérem biz én. Tökkolopi Menyhárt úr biz' az. Az - izé Táblán Kontzi Pistának csúfolják. Én nem tudom, micsoda Tábla lehet az, ahol az embert úgy elnevezik, mondja Kend no, mellyik?

MÁSIK HAJDÚ. Az az izé Tábla, no, hogy is hijják, az a izé, ennye s ebugatta, pedig a nyelvem hegyin forog, üh no, patvar vigye.

TÖKKOLOPI. Láncos, forgós, lobogós, hogy itt nincs a puskám! - Várrá, krimi tatár kölyök! Üh no, a kurázs mire nem viszi a gavallért, ennye, üh haj nó.

EGYIK HAJDÚ. A' biz a', Tökkolopi Menyhárt úr biz a' a közönséges nevén, az úri nevén pedig, amellytől fizetést vár, Kontzi Pista, vagy becsülettel szólván, Kontzi István úr. De mi már az?

MÁSIK HAJDÚ. Engem uccse' meg is felel a nevének, mert a mészárszékbe tudva tartja Okszmann uram már, hogy néki minden nap konc kell.

EGYIK HAJDÚ. Kell bizony. Lassabb hangon. Német dáma, osztán meg kártya, osztán meg Tokáyer.

TEMPEFŐI. Pszt!

TÖKKOLOPI. Jó estvét! Bomfordi hangon.

TEMPEFŐI. Ugyan egész alázatossággal kérem, meg ne neheztelljen, hogy bátorkodom mostani változásának inditó okát kérdeni.

TÖKKOLOPI. Megengedjen Kegyelmed, én egészséges ember vagyok, és istennek hála éppen kutya bajom nincs.

TEMPEFŐI. Azt elhiszem, de nem oda céloztam, hanem azt kivántam vala kérdeni, mi háborította meg most az Úr kedvét?

TÖKKOLOPI. Hiszen, Uram, ki a mendergő ne mérgelődne, éj, éj, már a' csak sok, no gondolja el az ember, micsoda piszkos dolog már az egy nemes gavallér generózus lelke előtt, tatár ragadja el a János pap országába azt a szemét embert, éj, éj!

TEMPEFŐI. Mi sértette meg az Úr becsűletét olly tetemesen?

TÖKKOLOPI Nagy méreggel s háborodással. Mi sértette? mi sértette? Negyvenhét aranyomat mind egy krajcárig elnyerték a kávéházban: Uram! így forr bennem a méreg ni. Csikorgatja a fogát. Mert ha most valamit nem néznék, nem; megmutatnám annak a - hiszen már a' gaz huncfutság, negyvenhét arany, negyvenhét, se több, se kevesebb, egy estve, egy gazember, vólt, s nincs, koc poc patalion, mordály, pisztol, flinta, karabély, mangaléta, stucc, haubic, et caetera graeca, a' canis ördög ebugatta! Uram, mor - d - -

TEMPEFŐI. De hát miért is kivánja az Úr igazságtalan úton szaporitani a pénzét? Kártyán? amellyen ha veszt az ember, a méreg futja el haszontalan vesztegetéséért, ha nyer, mások bosszakodásának s önnön maga lelke vádolásának tárgyává teszi magát. Nemes gavallérok! Szóljak-é még világosabban? Szóljanak a véres kardok, pisztolok.

TÖKKOLOPI. Kend, Barátom, amint én látom, nem érti jól a gavalléri állapatokat, sajnálom, hogy boldogtalan nevelése miatt ebbe a részbe is szerencsétlenné lett. - Ha nemes vér elevenítné kegyelmedet, tehát úgy tudná, hogy én nem nyereség kedvéért játszom.

TEMPEFŐI. Hát miért?

TÖKKOLOPI. Üm, bolondság, hát miért? mulatság kedvéért, hát mit tudnék egyebet csinálni, hogy tölthetném el az unalmas időt? Az ember felkél kilenc órakor, tízig frizérozzák, tízkor a Táblára megy, ha kell, s ott van egyig, kettőig, ha nem kell pedig, vizitákat tesz, kettőkor ebédel ötig, akkor sétálni, karesszirozni megy, s egyéb aféle, mellyeket Ketek nemtelenekűl nevetnek; mit tud osztán az ember éjféli egy és két óráig csinálni? Látja Kend?

TEMPEFŐI. Hivataljától üres óráit az Úrnak legkellemetesebbekké tehetik a könyvek, mellyek ha elméinket a terhes unalmok rabszijjain szorulva találják, gyenge tágitással oldják fel szorongató kötéseit, ha pedig a gyönyörködés szárnyain lebegve a kellemek csecsbimbóin fél elszenderedésben lepik meg, ó, melly édesen éreztetik velünk, hogy mi most az életnek édesebb óráival élünk! Ezeknek hasznait aki hosszas munkával akarná elő fejtegetni, hasonlót csinálna ahoz, aki a napot, a levegő eget, a tüzet, vizet igyekezne dicsérni!

TÖKKOLOPI. Ne beszéllje Kegyelmed azt énelőttem, amit én jól tudok, hány mértföld ide. Azok az Uraságod kellemetes könyvei az ollyanoknak valók, akiket a szerencse vagy rossz neveléssel, vagy fekete vérbe szorúlt alacsony lélekkel, vagy koldusi szegény ranggal vert meg. - Nagyra született generózus lélekbe legkisebb impressziót sem csinálhatnak azok. Miért? mert mind gyáva teremtések koholgatták.

TEMPEFŐI. No, ollyat olvasson hát az Úr, amellyet nem hideg vérrel írtak, amellyeknek minden soraiból méz csepeg, s repes az elme azon örömétől, hogy ő most azt olvashatja. Illyenek a poéták.

TÖKKOLOPI. Ah, én bizony azokért sem adnék egy pipa dohányt, azok is holmi irtóztató hadakat irnak, az én gavalléros gusztusom borzadoz azokra. Ördög vigye!

TEMPEFŐI. Nagyon el kellett hát a mai gavalléroknak dicső őseiktől fajulni, akik magok is örömmel írták le vagy eleiknek vagy önnön magoknak vitéz tetteiket a nagy Zriniként, azonban örömmel olvasták s hallgatták vitéz hazafi társaiknak a poétáktól készült dicséreteiket, akiket asztaloknál is tartottak, és azok nélkűl az úriás ebédek izetleneknek tetszettek: A nagy Atilla ezekkel énekeltette asztal felett, a szkítiai szokás szerént, elhunyt őseinek dicséreteit.

TÖKKOLOPI. Már Atilla nem Atilla, ő az én gusztusomnak törvényt nem szabhat, ő barbarus ember volt, s az ő példája elülhet a kicsinosodott új világban. - Mégis ha ollyan kellemetes könyvre igazit Kegyelmed engemet, amellyet, amint mondá, nem hideg vérrel irtak, és amellynek soraiból méz csepeg, csak nem mondom, experientiae caussa meg nem próbálnám; de ugyan mellyik lehetne az?

TEMPEFŐI. Szentjóbi Szabó László úr elegyes versei. Az ő Múzsája olly kellemetes érzékenységgel bír, hogy az olvasónak érző inait édes szenderedéssel bággyasztja, olly szép gusztusa van, mintha a párizsi főfő gráciák emlőjén tanúlta volna, mi az édes?

TÖKKOLOPI. De az igaz, azt magam is gondolom, hogy néki egyéb munkái is megérdemlik a tetszést, mert most legközelebb Bécsben hallottam a Mátyás király nevű játékot, németűl; azt mondták, hogy az övé. Bécsben is kedvet talált, pedig van-é kényesebb gusztusú közönség ennél?

TEMPEFŐI. Úgy vagyon. Örvendhet a nemzet, hogy van ollyan tagja, aki irhatott ollyan munkát, amelly hallatlan példáúl németre fordittasson magyarból!

TÖKKOLOPI. Látja az Úr azt az embert, aki ott jön olly kevélyen?

TEMPEFŐI. Drótozó cigány az, vagy micsoda?

TÖKKOLOPI. Poéta. A' nyerte el az én pénzemet, hogy a lelke a könyökén bujdosson ki.

HETEDIK JELENÉS

CSIKORGÓ Drága rókatorkos, paszamántos magyar uniformisba, de már mind avúltba. A hóna alja alatt ostábla, a kezében apró könyvek. Kevélyen viseli magát, félre vágván ócska franciás kalapját.

TÖKKOLOPI. Köszönöm, édes Csikorgó uram, köszönöm, Isten hozta; de ördög tépássza meg a kend haját, oda a pénzem!

CSIKORGÓ.

TEMPEFŐI. Quid domini facient, audent cum talia fures?

TÖKKOLOPI. No Csikorgó uram, rajta. Most mindjárt odalesz a kalapácsnyél. Deákúl vólt ám a'.

CSIKORGÓ.

TEMPEFŐI. Φευγετε χανθαριδιες. Αυχος αγριος υμμε διωχει! Bezzeg hallja Poétaságod, megáldottam mostan szép görög szókkal.

CSIKORGÓ. Ahá, s csakugyan görög szók valának? no ha úgy van, drága Uram, ugyan gyalázat volna az Csikorgónak hasonló szép görög szókkal nem rékompenirozni a jóakaratot. - ”Αβρααμ δεγεννεσε τον ”Ισαχ ”Ισαχ δεγεννεσε τον ”Ιαχοβ, χαι τυψα δελνονς αιτου εν τοις ουρανοις υιου Δαβιδ η χαινη διαθηχη - kívánom - Szent Máté χατα τον Evangyeliomának I. Rész 2. és azt követő verseiben. -

TEMPEFŐI. Én igen kedvesen veszem az Úr görög áldását, és eléggé meg nem köszönhetem. Köszönje meg a világ olly teljes háládatossággal, mint Jupiter az emberekhez való szivességét Prometheusnak.

CSIKORGÓ Igen tetszik magának.

TÖKKOLOPI. Ez egy derék poéta, Tempefői úr.

CSIKORGÓ.

TEMPEFŐI. De kérem, micsoda könyvek lehetnek azok, amellyeket kezében hordoz?

CSIKORGÓ.

TÖKKOLOPI. Kérem az Urat, mondjon már valami verset ennek a mi poétánknak.

CSIKORGÓ.

TEMPEFŐI.

CSIKORGÓ.

TÖKKOLOPI. No e' bizony szép, már e' valósággal igen gyönyörűen hangzik: ennél szebbet nemigen hallhatna az ember. Bravó!

TEMPEFŐI. Én kénteleníttetem megvallani, hogy az Úrnak igen szép gusztusa van, amellynek tetszeni szerencse. És a magam pírúlására s az Úr dicsőségére hasonlítom ezt az állapatot ahoz, mikor Apolló és Pán Midásnak, a fülemile és a [szamár] amaz oroszlán vadász társának, Christoforusnak ítélő bíróságokban vetélkedtek az éneklésben.

TÖKKOLOPI. Az Úr egyenességet tisztelem, s rólam tett pompás dicséretét köszönöm.

CSIKORGÓ.

TÖKKOLOPI. Ha ha ha; à propo, brávó, brávó, das ist ugyancsak excellenz! Általöleli. Édes Csikorgóm! a verseidre ezt mivelte a lélek bennem, ugrált, majd kiugrott a bőréből. Elcsikartad a pénzem: de mégis lehetetlen tenéked nem örülnöm, lehetetlen nem tisztelnem, becsűlnöm, ami benned tiszteletre méltó! Brávó!

TEMPEFŐI.

TÖKKOLOPI. No kedves Csikorgóm! most rajta!, ládd, csak azért bosszant őkegyelme. -

CSIKORGÓ.

TÖKKOLOPI. Ennye, kedves Csikorgó Uram, hogy már magam is versifikáljak.

Kontinuálja kend, kérem. - De előbb hadd lássam Tempefői Uram itéletét.

TEMPEFŐI. Én az én itéletemet bátran kimondom:

CSIKORGÓ. Szégyennel teljes bosszankodással.

TÖKKOLOPI. Minden jókat!

NYOLCADIK JELENÉS

TEMPEFŐI. No, a domine Csikorgó poéta ugyan elvakaroda ám a lőcs árrával.

TÖKKOLOPI. Nagyon is levevé biz' azt a lábáról Kegyelmed, Tempefői Uram!

TEMPEFŐI. De nem csak őtet.

TÖKKOLOPI. Hát?

TEMPEFŐI. Több hozzá hasonló poétáskodókat is, és egyszersmind az illyeneknek becsűlőit, akik tudnillik készebbek a gyepű körűl rázogatni a fojtós vackort, mint a kimivelt szilvásba a finom muskotály körtvélyeket szopogatni.

TÖKKOLOPI. Úgy hát engemet is?

TEMPEFŐI. Ó, tehát az Úr talán becsűli is Csikorgót és az ő mennyei Múzsáját?

TÖKKOLOPI. Az irigy kéntelen azt becsűlni.

TEMPEFŐI. De hát lehet még annak is irigyje. Tragerek! féljetek a nemesek irigységétől!

TÖKKOLOPI. Semmi nagy, semmi szép, semmi jó nem lehet a kerek ég alatt, aminek irigyje ne vólna.

TEMPEFŐI. Aszerént Csikorgó poéta éppen semmit se tartson az irigyektől.

TÖKKOLOPI. Az Úr alacsonyon itél őróla, és gusztusa a magyar gavallérokéval nem egyez meg, ők Csikorgót magok társaságokra méltóztatják, véle örömest mulatnak, étén-itán tartják, ruhával felgazdagitják s a többi.

TEMPEFŐI. De hát miért tudják őtet az urak becsűlni?

TÖKKOLOPI. Az ő versei eleven elméből pattannak; beszédje édesen múlattat, mindenkor kész a mulatságba vígan lenni, amelly kvalitások más bibaszt poétákba fel nem találtatnak. Nevetséges versifikáló, víg és derék kártyázó! -

TEMPEFŐI. Azok szépek. - De hát a' micsoda az Úr zsebjébe, ami olly sokszeres papirosba olly szorgalmatosan van betakargatva?

Tökkolopi Kihúzza, és kifejtegetvén kimutatja. Ez egy fein tarók, amellyet Bécsbe vettem egypár aranyon, eljátszhatna vele a londoni parlamentom is! -

TEMPEFŐI. A' bizony igen gyönyörű portéka, de mikbe van takargatva?

TÖKKOLOPI. Holmi hijjábavalóságba, amiért okos ember nem adna egy butella rosólist. Nézze kend. -

TEMPEFŐI. Negyedik könyv, 121. levél.

E' bizonyosan Hunniás. Boldog isten! Hunniásba tizszeresen pakolni a tarókot! Jé!

TÖKKOLOPI. Jaj! csak ne peroráljon Kend, inkább elmegyek. Elmegyen.

KILENCEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI. Magyar múzsák! ha vagytok, látjátok-é, millyen időre jutott a magyar nemzet! Ha egyáltaljában semminemü versezőt nem szeretnének a magyar nemesek, tűrhető volna a közmegvetés és menthető, de mikor az ollyanokat mint Csikorgó, becsülik, s fávorokra méltóztatják, az ollyanokat mint Csikorgó: bis videor mori, alacsony géniusszokat a bámúlásig mutatják. Hát még mikor a tarókot tíz-tizenkétszeresen takargatják a Hunniásba? Réműljetek, akik okosabbak vagytok az illyeneknél! tartsatok tőle, hogy közönségessé ne váljon ez a hazában, s megesmértető jelévé ne legyen a magyarnak. Ha ti még egynéhányan nem csillámlanátok egünkön, közönségesen el lehetne mondani, hogy: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.

ELSŐ JELENÉS

TEMPEFŐI Egyedül. Sétál, gonddal tele, a falon való faórára néz. Isten! - Egek! - Örök végezések! Meddig kivánjátok még velem éreztetni a sujtoló kezeteket? Ah az én édesanyám, ah az én mindenkori gondolkodásomnak fő tárgyja, tálam már a boldogok közzűl tekint le az én és az ő hajdani sok keserves inségeinek hazájára, amellyben edződik a virtus, hogy a mennyei lelkek között méltán ragyoghasson. És én még élek; élek? Inkább láttatom élni. Ismét órájára néz. Mindjárt eltelik az óra, mellyet másik fog követni, amelly a magyar nemzetet bennem gyaláztatni fogja.

MÁSODIK JELENÉS

BETRIEGER. No édes úr, Tempefői Uram, hát van pénz, nincs?

TEMPEFŐI. Nincs.

BETRIEGER. Nincs, hát ezzel fizet ki engemet az Úr?

TEMPEFŐI. Azzal, amim van.

BETRIEGER. Úgy nékem az Úr nem tesz eleget?

TEMPEFŐI. Amint látom.

BETRIEGER. Hát már én mit csináljak?

TEMPEFŐI. Az az Úron áll.

BETRIEGER. De hát az Úr mit csinál?

TEMPEFŐI. Nem tudom.

BETRIEGER. Én az Urat a törvény kezébe adom.

TEMPEFŐI. Az az Úr emberségétől függ.

BETRIEGER. Én az emberségnek már igen is eleget tettem.

TEMPEFŐI. Hogy fel nem kisirtetett a hajdúkkal, hanem az emberség törvényjére tekintvén, itt őriztet velek.

BETRIEGER. Hogy várakoztam az Úr után.

TEMPEFŐI. Két óráig?

BETRIEGER. A' sok idő.

TEMPEFŐI. Sok az ollyannak, mint az Úr.

BETRIEGER. Millyen vagyok én?

TEMPEFŐI. Német.

BETRIEGER. Hát az Úr micsoda?

TEMPEFŐI. Isten kegyelméből magyar.

BETRIEGER. De a törvényszék kegyelméből nem soká aréstáns lesz Uraságod.

TEMPEFŐI. De nem bűnös tettemért.

BETRIEGER. Már akármiért.

TEMPEFŐI. Egy németnek kevély fösvénységéért.

BETRIEGER. Az Úr énvelem különösön bánik.

TEMPEFŐI. Amint érdemli az Úr.

BETRIEGER. Amint érdemlem?

TEMPEFŐI. Úgy találám mondani.

BETRIEGER. No tehát én is az Úrral érdeme szerént fogok bánni.

TEMPEFŐI. Esztendeig való fizetést ád az Úr?

BETRIEGER. Korántsem!

TEMPEFŐI. Kőoszlopot emeltet hát?

BETRIEGER. Különben sem.

TEMPEFŐI. Mert én azokat érdemlem irásaimért.

BETRIEGER. Amellyekért adósom és sklávom az Úr.

TEMPEFŐI. Hallja Kend, Betrieger uram, én sklávja Kendnek? Vétett most Kend a magyar nemesi juss ellen, de Kend azt nem érti, mert Kend német. Magyar nemes vagyok én, hallja Kend, ha pénzem nincs is. Magyar nemes, sklávja Kendnek - Betriegernek - németnek? Adóssá és alperessé lehetek, de sklávja? Sklávja a királyomnak se lehetek, hallja Kend?

BETRIEGER. Az Úr a skláv nevezetet nem jó értelembe vette, én azon most csak arestáltatott személyt értettem.

TEMPEFŐI. Ne tekerje Kegyelmed a szót, én a Kend kritikáját bé nem veszem, jobban értem én azt Kendnél, mi a skláv! Nékem illő azt fejtegetni: Uraságodnak pedig csak nyomtatni.

BETRIEGER. És a rossz adóst árestáltatni.

TEMPEFŐI. Kend engem rossz adósnak nevez?

BETRIEGER. Igen bizony; és aszerént bánok Nagyságoddal: majd a tömlöc ajtajáról osztozzon Kegyelmed velem. Addig pedig onnan meg se gondoljuk ám, hogy kijöjjünk, mig a harminc arany az én markomba nem lesz. Akkor hánytassuk osztán nemesi jussunkat! akkor fejtegessük a skláv szózatot, mit tesz proprie, mit tesz translate, mikor meg fogjuk keserülni az anyánk tejét.

TEMPEFŐI. Hallja Kend, Betrieger Uram; Ked engem ne fenyegessen. A fenyegetők fecsegését megtanúltam már én hallgatva utálni meg: az alávaló emberektől való szenvedést is megtanúltam már én nemes eltüréssel vetni meg. Azért énvelem ne feleseljen Tipografusságod, hanem cselekedje azt, amit német természete magával hoz. Nem én vagyok a magyar nemesek között első, s talám nem is én leszek az utolsó, akik hólmi alacsony lelkű németektől kéntelenittetnek szenvedni. Kend az emberségnek minden ösztöneit feláldozta a Mammonnak, amellynek oltára szüntelen tüzel a Kend telhetetlen szivében. Szégyenlje meg Kend magát, hogy a pénz szerelmének sklávja.

BETRIEGER. Azzal Tempefői Uram semmire sem megy, úgysem tudja egyéb tehetségét produkálni.

TEMPEFŐI. Hanem a semmirekellő gazembereket magok előtt lefesteni.

BETRIEGER. Tempefői Uram, én mindég hallottam, hogy a gazember szó annyit tesz a magyaroknál, mint a németeknél huncfut: a' már szenvedhetetlen.

TEMPEFŐI. Már megmeg kritikáz, hiszen nagy kritikus, miólta a magyarokat csalja.

BETRIEGER. Én magamat gazembernek, huncfutnak mondani nem hagyom. Már e' második. Az exemplárokért harminc arany; a huncfut szóért másik harminc arany. No nem sokat fog kegyelmed a szellős helyen versifikálni, nem tudom, mikor fog a tömlöcben hatvan aranyat keresni. No a törvényszékhez!

TEMPEFŐI. Még nem megyek. Várakozhat Kend, ha siet.

BETRIEGER. Hajdú Uraimék, tessék, tessék!

HARMADIK JELENÉS

EGYIK HAJDÚ. Mit tetszik parancsolni az Úrnak.

BETRIEGER. Őkegyelmét kisérjék fel.

EGYIK HAJDÚ. No jöjjön hát az Úr.

TEMPEFŐI. Én nem megyek.

MÁSIK HAJDÚ. De öcsém, ha azt várod, mig ez a gólyafészek-szúrkáló magától megmozdúl, eljő addig az oláhok karácsonja. Megfogja a Tempefői kézét. Jöjjön Kend, istennek áldott embere!

TEMPEFŐI. Hallja Kend, ha egészségének örűl, emberségesen viselje magát.

BETRIEGER Együtt Tempefőivel. No úgy, úgy, csak vinni kell.

EGYIK HAJDÚ. Úgyde, Uram, erővel senkit felhurcolnunk nem lehet, mig a felsőségtől hatalmat nem nyerünk.

BETRIEGER. Ej, ne gondoljon Kend azzal, hanem csak fogja meg s vigye.

MÁSIK HAJDÚ Megfogja. No édes versjártó Uram, hozzuk a pulidert arra a tanácsház felé. Gyerünk, gyerünk, no, isten engem, nem teréfálódom. Rángatja.

TEMPEFŐI Jól pofon vágja. Ne neked, ládd, versjártóból poffjártóvá lettem.

MÁSIK HAJDÚ A süvegét szedi fel a főldről. Ejnye, hogy a Belzebub faragjon villanyelet a lelkéből ennek a varázslónak. Üh, bizony még a szemem is zöld karikát hány, ni. De már ezt bizony el nem szenvedem.

BETRIEGER. Csak fogja meg, hajdú Uram, fogja meg, ha nem akar is jönni.

MÁSIK HAJDÚ Általfogja ölön. Gyere csak egy kis regratióra. Pajtás, segits, tele van e' ispiritussal.

EGYIK HAJDÚ. Én nem bizony, ha belékötöttél, csak vigyed.

BETRIEGER. Fogja meg Kend is.

EGYIK HAJDÚ. Eb fogja, ki adott az Úrnak is arra engedelmet?

TEMPEFŐI. Ennye, kutya szántsa meg a lelketeket, hát még így akartok ti az emberrel bánni, gaz huncfutok. Kifejti magát a másik hajdú keze közzűl, lekap egy puskát. Nemes emberen ezt viszitek véghez, most mindjárt Ismarus aut Rhodope, aut extremi Garamantes.

MÁSIK HAJDÚ. Jaj, az ördög vessen rá porciót, elmondá már a boszorkányos verset, most mindjárt szalmacsutakká válunk mind egy lábig. Elszalad.

TEMPEFŐI A puskával. Most mindjárt Kenddel is megesmertetem, mennyire van egymástól a magyar nemes és a német tipografus.

BETRIEGER Elréműlve. Uram, kedves Tempefői barátom és sógor Uram; az isten kedvéért. Kérem. - Elszalad.

TEMPEFŐI. Eredjetek, szemét emberek. Nézze meg az ember! Ez a világ inkább akar a félelemre, mint az emberiségre mozdúlni.

EGYIK HAJDÚ. Hát Uram, én is verset fussak a pajtásommal, meg avval a némettel?

TEMPEFŐI. Én Kendet nem bántom; de azért velem Kend se maradjon. Elmehet.

EGYIK HAJDÚ. De elébb megkövetem egész alázatossággal az Urat, ha valamit találtam véteni.

TEMPEFŐI. Kend nékem semmit sem vétett. Hanem menjen ki, és legyen az ajtónál, mert meglehet, hogy azok a gazemberek még eljőnek. A hajdú kimegyen. Istenem! hová lett az én Múzsaim! tán bizony ő is franciscanus fráterré lett.

NEGYEDIK JELENÉS

MÁSIK HAJDÚ Fegyveresen. No édes hallja az Úr, itt van már most Kend úgyé? Pofon vágott Kend, úgyé? Most mutassuk már meg, ki a legény, úgy. Hadaz a kardjával.

TEMPEFŐI Űl az asztalnál csendes magaviselettel. Ne tréfálódj, Barátom, mig szépszerént vagy, hiszen nagy kivánságod ereszkedett a futásra. Mi osztó pered van?

MÁSIK HAJDÚ. Mi osztó perem van? Mindjárt megmutatom. A puskáját szedi-veszi.

TEMPEFŐI A puskát elkapja, kilövi. A hajdúhoz üti. Ne, gazember. Kell több? Van-é még igazitni való pered? He? Nemes ember házára jönni fegyverrel? Ha most az emberiség ellen való törvényt nézném, szabadon agyonlőhetnélek! Megmeg ráüt.

MÁSIK HAJDÚ. Jaj! - Uram! - Jaj!

ÖTÖDIK JELENÉS

EGYIK HAJDÚ. Jaj, az istenért! Emberhalál!

EGYIK HAJDÚ. Jöjjön má nagy jó Uram, jöjjön hamar. Siessen. Nem jó dolog.

MÚZSAI Sietve. No mi dolog?

MÁSIK HAJDÚ. Ez az ember meg akar ölni.

EGYIK HAJDÚ. Mit csinál az Úr, talán meg is lőtte? Az istenért!

TEMPEFŐI. Láthatta Kend, mikor ez az ember hozzám jött fegyveresen; megtámadt a magam házába, és én a puskát a kezéből kivévén, ellőttem, s a hátához vertem.

MÚZSAI. A' jól esett.

MÁSIK HAJDÚ. Én ezt el nem szenvedhetem. A kardjával hadaz. Én város embere vagyok, engem meg merni ütni. Pajtás, ne hagyj.

EGYIK HAJDÚ. Az igaz, őtet bántani nem volna szabad: de ha te kezdted, öcsém!

MÁSIK HAJDÚ. Már én nem bánom; de én el nem szenvedem ám, én sem vagyok a világ fattya, ha az ország csinált is.

TEMPEFŐI. Ne bolondozz, fiú, míg szépszerént vagy. Egész csendességgel.

MÁSIK HAJDÚ. Még Kend is mér nekem szólani? hallja Kend. A kardjával hadaz.

MÚZSAI. Tegye le Kend azt a kardot, mert most mindjárt trájcigfircig. - Még az én orrom alá is mersz piszkálni avval a békanyúzóval? most mindjárt pokolba küldelek: ιφθιμω τ' Αιδη, χαι επαινη Περσεφονειη (Odysseia K. 299.)

MÁSIK HAJDÚ Felkapkodván a holmiját. Perzselni való vagy te, ha nekem mondod. Várjatok; a hóhér aggasson fel benneteket, majd ollyan helyre tétetlek, ahol nem örömest verseztek.

EGYIK HAJDÚ. Gyere, Öcsém, ne kötekedj.

HATODIK JELENÉS

TEMPEFŐI. Hát Barátom, jó hírrel jöttél-é a szent atyáktól? hogy-mint van a követség, azok miatt a gazemberek miatt még nem tudakozhatám eddig az ideig.

MÚZSAI. Még az egész dolog bizonytalan.

TEMPEFŐI. Hát semmit sem válaszoltak?

MÚZSAI. Úgy lehet mondani, éppen semmit sem. Hanem mindjárt meg fogjuk tudni.

TEMPEFŐI. Hát beszéltél a főtisztelendő gvárdián úrral?

MÚZSAI. Igenis, és azt felelte, hogy most csak menjek vissza, majd egy Commembrum által választ fog bocsátani, a' pedig fél órán túl haladni nem fog.

TEMPEFŐI. De hát talám sok helyen megcsalattatott reménységem a szentségek között fogja óhajtott tárgyát feltalálni.

MÚZSAI. Mindenütt fel, ha itt. - Késő reménység az, mikor az ember illyen helyre szorúl.

TEMPEFŐI. A szerzetes atyák eleitől fogva barátságot tartottak a tudományokkal.

MÚZSAI. Azt én jól tudom. De nem közönségesen lehet ám azt elmondani. Voltak ollyan országok, amellyekbe némelly szerzetek, voltak ollyan szerzetek, amellyekbe némelly klastromok, és voltak ollyan klastromok, amellyekbe némelly atyák a tudományoknak áldozták fel életeket. Különben igen meg lehet az embernek ábrázatjából és magaviseletéből s szavaiból esmérni, mi fekszik a szivében belől. Láttam én a levél olvasáskor, miképpen viselte magát a főtisztelendő gvárdián úr, hogy...

TEMPEFŐI. Pszt! ki jön?

HETEDIK JELENÉS

PÁTER KÖTELES. A! éppen most talám a főtisztelendő gvárdián úrról vala szó? - Imé, engemet küldött el a válasszal. Az Úr jóvólta légyen az Urakkal!

TEMPEFŐI. Isten hozta Atyaságodat!

PÁTER KÖTELES. Tempefői Uram az Úr által bényujtotta vala alázatos kérését afelől, hogy mostani szorúlt állapotjában lennénk segitségére az Úrnak. Előnkbe terjesztette az Úr a tudományoknak hazánkban való elvettetett környűlállásait, és hogy melly igen kellene, s szükséges vólna az azokon való segitség. - Ezt mi jól tudjuk, eleget hallván róla. - Annakutánna lerajzolta az Úr, hogy a szerzetes atyákban a tudományok mindenkor legjobb barátjukat s leghatalmasabb pártfogójokat találták fel. Ezt is tudjuk, eleget beszéllték, akik a könyveket szeretik olvasni. - Utóljára azt is értésünkre adta, hogy mostan igen keserves környűlállások között vagyon, amellyet szivünk szerént sajnáltat velünk a keresztyéni felebaráti szeretet; és hogy mi legjobban tudnánk felsegélleni az Urat, mivel minékünk az Isten és a keresztyéni jóltévő szivek elég módot adtak benne. Az igaz is. Istené legyen a dicsőség örökké Amen! - De, Kedves Úr, ezen előnkbe adott feltételeire micsoda választ méltóztatott a főtisztelendő gvárdián úr adni, azt e levélből legjobban megértheti.

TEMPEFŐI Elveszi a levelet és felszóval olvassa. Mindjárt csak. No.

"Szerelmes Fiam a Krisztusban!

A te hozzánk bocsátott esedező leveledet ezelőtt circiter fél órával vettük, olvastuk, és attentissime percurrálván, belőle megértettük, qualiter Nemes Betrieger Gottlieb Fridrik, ide Pestre való tipografus úr bizonyos rigmusaidnak kinyomtattatásáért obtingens 30, azaz harminc körmöci aranyokat kérvén tőled, minthogy tenéked ob tenuem conditionem nincs in posse, hogy őtet excontentálhasd, tehát már most ő kegyelme, feljebb említett Betrieger uram, executióval és poena aresti kíván ellened procedálni, és hogy Te, minekutánna a secularisoknál, vagy az úgy nevezett laicusoknál, ut Ecclesia loquitur, minden subsidiumot hijjába kerestél volna, e szent társasághoz igaz fiúi bizodalommal s töredelmes keresztyéni ajtatossággal kivánsz a megnevezett summának kifizetéséért folyamodni. -

De, Szerelmes Fiam a Krisztusban, Tempefői, jól tudhatod, hogy a mi pénzecskénket a vallás gyüjtötte; annakokáért semmi egyébre nem expendálhatjuk azt, quod in nomine Jesu Christi a laicis offertum est, hanem arra, ami a vallást közelebbről illeti. E' pedig secularis tudományokhoz tartozik, amellyektől a Tertullianus és más szent atyák keresztyén intése szerént még irtóznunk kell. Külömben is a tudományok még ellenségei a vallásnak, mert propagálják a világosodást, quod est huius saeculi. Azért, Édes Fiam, ha tömlöcöztetést kell szenvedned is: meg ne csüggedj, a Krisztus és a Boldogságos Szűz veled lésznek, a megboldogúlt martiromok példája szerént áldjad ott is a te idvezitő Krisztusodat psalmusokkal és dicséretekkel, ki nem hagyja el az övéit, amint maga megigérte: Imé, én veletek vagyok mind világ végezetéig. Amen. Irám Krisztus Urunk születése utánn 1793dik esztendőben

szerető felebarátod,
és a Krisztusban atyád
Gviccarini Orbán Leo. m. k."

Boldog Isten! mit mondjak erre a levélre először is. Hol ebbe a magyar nyelv?

MÚZSAI. Bár a deák nyelv se volna, mert ugyan annak is meg van adva. - Csak így van az, mikor az ember se deákul, se magyarúl nem tud. Már e' közhiba vólt, kivált csak ezelőtt kevéssel is az egész Magyarországban. A politikusok szégyenlettek magyarúl beszélni, s a deák nyelvet tették közönségessé, amellyre azt mondotta vólna Cicero: Bizony mondom néktek, nem esmérlek titeket, a ti szavaitok elárul benneteket, hogy ti nem az én juhaim közzül valók vagytok. Troqueamus Patinggúsionem contra istos Marodiones demastigandos a canis ebugattás, Domine Perillustris.

PÁTER KÖTELES. Legalább a jó szivet vegye kedvesen az Úr, és mint jó keresztyén, ne vesse meg azt a papi intést, mellyet az Úrnak szorúlt állapotjában ajánl ő főtisztelendősége a levél végén.

TEMPEFŐI. Az csak ollyan, mintha a Duna közepén fuldokló embernek azt kiabálná az ember az ablakból, hogy én ugyan restellek segitségedre menni, hanem veled a jó Isten, könyörögj őnéki, mint más vizbe fuldokló szentek, anélkül, hogy az ember segitségére szaladna. Azt én mind tudtam, talám jobban is, mint a gvárdián úr: a' tőlem is kitelt vólna, de a pénzbe fogytam meg, s arról semmi szó sincs.

MÚZSAI. Mert a vallás irtózik a könyvektől s tudományoktól. - Boldog Isten!

TEMPEFŐI. Azt a régulát csak maga csinálta a gvárdián úr, mert azt a keresztyének között sohol sem hiszik. Megengedjen magának, ha ebben egész világgal ellene kiáltok.

MÚZSAI. Már itt minden reménységed porba esett, amit én előre meg tudtam vólna mondani kalendariom nélkűl is. Mi itt a fő régense mindenkor az esztendőnek? tapasztaljuk. Hanem már mit csinálsz, mihez fogsz? A németet mindjárt ide hozza megmeg a manó. Gondolkozz.

TEMPEFŐI. Magam is élvén a gyanúperrel, egy más levelet készitettem, ihol van, kinek szól, a feljűlirásból láthatod, de magával szólj ám, tudod?

MÚZSAI. Magamat ajánlom Atyaságodnak! Elmegyen.

NYOLCADIK JELENÉS

TEMPEFŐI. Most, Tisztelendő Atyám, az utolsó próbához fogtam, amelly is bizonnyal hiszem, hogy meg nem csal, hacsak az engemet minden nyomomban üldöző balszerencse a jószándéknak itt is lehetetlenség kövét nem gördíti elejébe.

PÁTER KÖTELES. Adná az Isten, hogy az Úrnak feltétele kivánt véget érhetne, én ugyan eléggé sajnálom s fájlalom az Úr állapotját, s főként pedig azt, hogy mitülünk, ahová egész szivvel bizott vala az Úr, üres válasszal fizették ki. Mégpedig ollyan dologban, amellyben a dicsőség és gyalázat legnagyobb formában szokott járni.

TEMPEFŐI. Atyaságod, amint látom, a gvárdiánjával nem egy értelembe van. - Hogy lehetett az, hogy ebbe a szerzetbe botlott be? mert én azt is észrevettem, hogy nem ínye szerint van Atyaságodnak.

PÁTER KÖTELES. Az nem az én hibám, hanem a szüléimé és atyámfiaié. - Én egy kovácsnak a gyermeke voltam; az a hivságos szemérem bennem nincsen, hogy szüléim alacsonyságát szégyenljem s eltakarni igyekezzem. Az én atyám tudomány nélkűl való ember vólt, a több gyermekei az ő nyomain lépdestek; én pedig tanúlni szerettem. Törvényt és mathesist tanúltam; látván azt, hogy a bölcs II. József hasznos intézetei szerint a felkapásra nem az apáink, hanem saját érdemeinket nézik, s bizván annál fogva, hogy a hivatalosztáskor nem azt fogják vizsgálni, van-é kutyabőröm, amellyet még hatodik apámnak egy török főért pazérlott a megrögzött rossz szokás, hanem hogy van-é annyi előmenetelem a törvénybe, amennyi az állandó hivatalra megkivántatik. Hogy hosszason ne beszéltessen a méltó bosszankodás: én már éppen futásomnak a végén jártam vala, amidőn az atyám és atyámfiai az ő árnyékbúzgóságoktól lovaltatván fel, tanácsot tartottak az én baráttá való szenteltetésem felől.

TEMPEFŐI. Esmerem az öregek természetét.

PÁTER KÖTELES. Azt énnékem meg is jelentették: én eléggé mutattam irtózásomat: de ennyi haszna sem lett. Ők be is jelentettek az akkori Szent Ferenc szerzete gvárdiánjánál. A testvéreim legjobban vóltak rajta, más atyámfiaival.

TEMPEFŐI. Az örökség cselekedtette ezt velek, meg az, hogy majd lesz kinél tivornyázni.

PÁTER KÖTELES. Alighanem. - Utoljára a sok erőltetés és még egy más fő titkos okom azt csinálták, hogy én minden jurisprudentiámmal együtt a fejemet egy szőrcsuklyába húztam. Így tesz kárt az igaz kegyesség szine alatt játszó balgatag búzgóság.

TEMPEFŐI. Az a' eső nélkül való felleg.

PÁTER KÖTELES. Most már énnékem minden tudományimmal meg kell némúlnom, mert ollyanok között lakom, akik sült parasztok lévén többnyire, a könyveket szivből gyűlölik, csak esznek és imádkoznak. Bárcsak már tisztességes szerzetbe eshettem vólna, mint a Szent Domonkos és Kegyes Oskolák szerzete s más illyenfélék. - Interim, higgye el az Úr, hogy most csakugyan nem adhattunk vólna pénzt az Úrnak, mert a klastromnak felette sok és tetemes költségei vagynak.

TEMPEFŐI. Ugyan mik lehetnek azok?

PÁTER KÖTELES. Egy igen nagy solennitás fog nálunk mához tizenötödik napra lenni. A gvárdiánunknak születése napja és egyszersmind ennek a klastromnak Szent Kapisztrán által a török zsákmányból lett fundációjának innepe akkor fog tartatni. Ekkorra rettentő nagy ebéd, külömbféle játékok, világositások és tűzimunkák készülnek. Már a bécsi meisterrel megvan az alku tizennégyezer forintig. Most őhozzá megyek, és ezt a rakás papirost oda viszem rakétáknak s más egyéb tűzi portékáknak csinálására. A gvárdián úr adatta kezembe. Még magam se láttam, mi, mi nem? Kibontogatja a rakás papirost. Ezek, amint látom, a Magyar Museum, ezek a Mindenes Gyűjtemény, ezek a Széphalmy Orfeusa, ezek meg a Pesti Mercurius.

TEMPEFŐI. Áldott Egek! mit gondoljon az ember?

PÁTER KÖTELES. E' pedig az öreg Gyöngyösinek minden munkája.

TEMPEFŐI. Azt a két gyönyörű iróját és fő pallérozóját a magyar nyelvnek lett becsűlni.

PÁTER KÖTELES. Itt látom még Faludi és Bessenyei irásait is.

TEMPEFŐI. Azt a két gyönyörű iróját és fő pallérozóját a magyar nyelvnek. A gvárdián tanúlhatna ám a Faludi példájából, aki nem feyerverekézett a klastromban, hanem magának és nemzetének épűletére, tiszteletére s csinosodására szép könyveket olvasott és írt.

PÁTER KÖTELES. Meg ezéből, akinek irását is itt találom, és aki ama nemzetünk nyelvét kicsinositani kezdő s inditó triumvirátusból való.

TEMPEFŐI. Tisztelendő Szabó Dávid úr az?

PÁTER KÖTELES. Nem az! Tisztelendő Révai Miklós úr.

TEMPEFŐI. Szörnyűség! itt vannak még három nagyságos elmének szüleményjei is. Akik hazánknak örökös diszei lésznek. Grófok és bárók ezek: ó, ritka példa, kivált nemes magyar hazánkban! - Ki győzné mind végignézni? Ezek már csakugyan az Atyaságtok kövér hasú gvárdiánjok tiszteletére lesznek áldozatok? Ne csudálkozzunk rajta, hogy Caligula a sáfránt, a fácányokat és császármadarakat pazérolta lovainak! mikor egy tudatlan gvárdián kedvekényjének olly felséges eszek aranynál, gyöngynél drágább remeki áldoztatnak fel. Vólna elég példája a gvárdián úrnak és az őhozzá hasonlóknak: más tudós szerzetekben, hogy a Jézus Társasága és Kegyes Oskolákbeli, a Szent Benedek és Szent Domokos szerzeteinél többet ne emlitsek. Söt ebből a külömben durva szerzetböl is tudnék még hazánkba valókat is emliteni, akikhez ha hasonlókból állott vólna ez a szerzet, a bőlcs József nem vette vólna el annyi klastromait. De amint egy ebből a szerzetböl való magyar tudósunk szól, látta ő azt, hogy a szent atyák a közjóra semmit sem adnak egyebet a mindennapi imádságnál, azt pedig a klastromon kivül is megtehetik. Miért üresitette ki Debrecenben is a Szent Ferenc klastromát, s miért nem bántotta a Kegyes Oskolabeli atyákét? De gondolom a gvárdián úr egy szót sem olvasott ama tudós érsekekről, püspökökről és apát urakról, akik a tudományoknak díszei és akiknek díszei a tudományok vóltanak, és akik közzűl magyar nemzetünket is sokan ékesitették és ékesitik mai napon is. Engedjen meg Atyaságod hosszas beszédemnek, melly méltó panasz, s méltó dicséret.

PÁTER KÖTELES. Én szivemből kivánom, virrasszon a jó Isten boldogabb napokat édes nemzetemre s hallgassa meg az én titkos óhajtásaimat. Az Úrnak pedig adjon szerencsét mostani nyomorúságaiból való kiszabadúlására. Most énnékem feltett célomra kell sietnem, maradok az Úrnak hiv barátja.

TEMPEFŐI. Ajánlott barátságát Atyaságodnak köszönöm, s igyekezni fogok ezt megérdemleni.

KILENCEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI Egyedűl. Ez a páter igen jó gondolkozású ember, a' ritka példa, az ő dolgát nagyon sajnálom, be kár úgy nyakát szakasztani a jó igyekezeteknek a szines kegyességért. De hát az ő ostoba gvárdiánja? ollyan megbecsűlhetetlen kincseit a hazának, ollyan drága munkáit sok tanúlt eszeknek hamuvá tenni egyszerre annak örömére, hogy ezen a napon született egy olly alacsony lelkű ember, mint ő, a tudományoknak kártevője, és hogy a bárdolatlan világban ezen a napon gyüjtött össze Kapisztrán barát egy fedél alá holmi gyülevész embereket, akik semmire sem vóltak alkalmatosok a mindennapi henyélésen kivül. - De hol van az én barátom? Soká érkezik kedves Rozáliám válaszával?

TIZEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI Eleibe ugrik a béjövő Múzsainak. Az Egek vezérlettek, Kedves Lelkem Barátom, minden lépéseidben. Hogy van az én édes Rozáliám? kérdezett engemet? hát mit mondott? van-é levél? egészséges? magával szólottál? micsoda? hát?

MÚZSAI. Nem győzök egyszerre annyira felelni. A levelet mutatja. Ihol a levél? pénzt is küldöttek és még valamit.

TEMPEFŐI Örömébe pattanva. Mi az a valami?

MÚZSAI. Egy pikszis, ugyancsak szép pikszis!

TEMPEFŐI. Éj, vigye a manó! A levelet elragadja inkább, mint veszi. Addsza a levelét! Végigfutja szemeivel. Kedves Rozáliám, akit az Ég azért teremtett, hogy legyen kereksége alatt egy nemesebb teremtés, és hogy mikor én mindenemet elvesztem, legyen valami, amiért sajnáljam itt hagyni az életet. A levelén szikrázó szemekkel futkosván. Boldog sorok! mellyek azért érdemeltek tisztelést és szeretetet, hogy az ő szivéből csorogtatok írótollába. Amelly sziv minden jóságot magába zárt, söt amelly maga a jóság, s onnan súgározik más szivekre. Ne itéld meg Barátom, édesen andalgó képzelődésemnek magán túl lett elragadtatását: az én szerencsétlen történetek miatt feltörött szivem nehezen veszi fel a gyönyörködtető állapotokat.

MÚZSAI. Olvasd már, Barátom, a levelet!

TEMPEFŐI. Jó, hogy eszembe juttatád háládatlanságomat. Ó, az ő jó szive, melly egyenesen a kellemes ártatlanság kezéből jött ki, lelket öntött ezekbe a betűkbe, mellyek repesni láttatnak az én hiv elfogadásomra. - No, Barátom, most vedd elő minden jót becsülni tudó erődet, hogy érdeme szerént tudj' itt becsülni egy jó lelket, egy eleven elmét, egy érzékeny szivet. Hallgass csak! Olvassa.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

MÚZSAI. Én a bámúlásig el vagyok foglaltatva ennek a levélnek hallására, éppen mint mikor magával beszéllettem, és testi kellemeit is tiszteltette velem.

TEMPEFŐI. Ó, ugyan miket beszéllett tenéked, mondd el, és szentségtörésnek tartsd egy szócskáját is elhagyni, az én lelkem a te ajakidról az övére tudja azt rakni képzelődéseiben.

MÚZSAI. Elsőben is, hogy hozzá mentem a te neveddel, azt kérdezte: Hogy van Tempefői úr? s nagyot sóhajtott, s azt láttatott velem megértetni, hogy az a te áldozatod füsti. Elvévén kezemből a levelet, tisztelő szemekkel láttatott azt kivülről körültekinteni, és felszakasztván, amidőn olvasná, szapora könnyeit csorgatta reája, s párázó cseppjeiben mintha lelke sohajtozott vólna. Én az ő felbuzdúlásának részese lettem: ő érzette azt. Akkor újabb sohajtással, mellyet szivének legtitkosabb részéből szakasztott ki az érzékeny indúlat, azt kérdezte tőlem: Lehet-é az Úrnak egy fél szempillantást múlatni? Ah, melly nagy örömömre élnék én azzal! Én úgyvannal feleltem, s ő asztalhoz ülvén, sebes kezekkel mázolta a papirosra eláradt indúlatait, a toll engedelmeskedni láttatott asszonya hevességének. Ekkor a levelet becsinálván kezembe adta, s egyet se szóllott. A két aranyat mikor a pikszisbe tette vólna, panaszkodó tekintetet vetett a felhőkre, én arról való bánatjára, s mintegy neheztelésére magyaráztam, hogy többet nem adhat. - Ide adván a pikszist, ezt nyögte lassú hangon: Boldogabb vagy szerencsétlen asszonyodnál. Én elbúcsúztam, s ő elébb nagy nézést tévén reám, meghajtotta magát, s egy sohajtással mint a villám előlem eltűnt. - Bakk! Öcsém.

TEMPEFŐI Mintegy álmából felserkenve. Édes szenderedésem! miért valál árnyék, vagy ha árnyék valál, miért nem szereztél állandó szállást magadnak elmémben? Álom és reménység! két jóltévője a nyomorúltnak! hibázom, ez a kettő: egy.

MÚZSAI. Nesze, Barátom, ihol van a pikszis, benne két arany: ez a pikszis ollyan portéka, amelly királyi zsebeknek is disze lehetne.

TEMPEFŐI. Megéri a Betrieger harminc aranyját s többet is.

MÚZSAI. Meg negyvent. Az arany pazérolva van rá, és annak drágaságának s becsének hijját a drágakövek gazdagon pótolják.

TEMPEFŐI. És azokat is ólcsitják az adónak neve és képe, amellynek kirajzolásán a legtökélletesebb mesterség izzadott, s bosszankodott, hogy a természeti originál csufot tesz az ő tudományán.

MÚZSAI. Be sajnálom annak a gazembernek ezt a drága portékát

TEMPEFŐI. Be sajnálom, hogy ollyan kézre kerűl az én Rozáliám adományja! de hiszem az Istent, hogy ha most elidegenedik is az a becses jószág, de eljön az a boldog óra, amellyben örvendeni fogok én ujonnan lejendő birásán.

MÚZSAI. Bárcsak most hoznák a véle cimborázó ördögök azt a csúnya Betriegert: szabadúlnánk hamar az ő nyűgétöl.

TEMPEFŐI. Menjünk a Duna-partra sétálni, már igen is meguntam magam.

MÚZSAI. Nem bánom: igen jó lesz. Készűlnek.

TIZENEGYEDIK JELENÉS

BETRIEGER. Tempefői Uram, Kegyelmed énvelem rútul bánt csufos szókkal illetvén, s reám puskát kapván. A tanács eleibe nem jött, a pénzt meg nem adta. Illyen okon én a törvényszék eleibe menvén, ezen panaszaim elbeszéllése után assignatiot nyertem az Úrnak felkisértetésére, ha magától jönni nem akar, és engem ki nem fizet.

TEMPEFŐI. Én már eleget hallgattam az ő Kegyelme hijjába való sok németes fecsegését: most tetemesebb dolgok körűl forgolódik elmélkedésem. Te, barátom, végezd el vele a dolgot mentől hamarabb, hadd menjen dolgára innen az emberek közzűl.

MÚZSAI. No, édes Betrieger Uram, mennyi az a pénz, amellyel tartozik Kegyelmednek Tempefői uram?

BETRIEGER. Harminc körmöci arany richtig, se több, se kevesebb.

MÚZSAI. Ez a pikszis megér-é harminc aranyat?

BETRIEGER. Meg.

MÚZSAI. Elveszi-é kegyelmed abba a harminc aranyba?

BETRIEGER. El.

MÚZSAI. No menjen hát Kegyelmed dolgára, s míg német lesz Kegyelmed, többet addig ide ne jöjjön.

BETRIEGER. S mind illyenek a poéták, millyen kevélyek, ha egy kis pénzre kapnak, de mikor pénzek nem vala - -

MÚZSAI. Menjen ma Kend; itt semmi szava.

BETRIEGER Elmegyen.

TIZENKETTEDIK JELENÉS

TEMPEFŐI. Gondolkozásomba egészen el valék merülve; de mégsem állhatám meg nevetés nélkül, millyen furcsán fizeted ki azt a bolond Betriegert.

MÚZSAI. Németesen bántam vele, a német tesz úgy: Tetszik, nem tetszik, kefurt!

TEMPEFŐI. Ő is úgy tett vala énvelem, mikor a pénzét kereste rajtam, és én kértem, hogy várakozzon. À propos!

MÚZSAI. Már ő rajtunk többet nem alkalmatlankodik. Vesszen magának. - Mi pedig, illy nagy teher szakadván le nyakunkról, menjünk sétálni.

TEMPEFŐI. Jó lesz. Ezt a levelet teszem el. Úgy, igaz, itt van az a levél párba, amit én neki irtam, hallgasd csak.

MÚZSAI. Szeretném látni, mit irtál neki.

TEMPEFŐI. Ezzel vesd majd öszve az övét, és bámúlj az ő elméjén. Olvassa.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

MÚZSAI. Hogy eshetik a' meg, hogy ő nagyságos grófkisasszony létére tégedet szeret, és te is miért kapdosol árnyék reményekhez, mikor tudod azt, hogy gróf Fegyverneki Rozáliát soha sem adják a Tempefői birtokába?

TEMPEFŐI. De adják az enyimbe. Ő alacsonyságra nem vetemedhet: én megérdemlem őtet, mert boldoggá tehetem.

MÚZSAI. Ne vakitsd el barátodat: ó bárcsak magadat tehetnéd boldoggá, nem egy ollyan grófkisasszonyt.

TEMPEFŐI. Itt ollyan titok fekszik, barátom, amellyet csak az ismét kiderűlő boldogság fedezhet ki. Azt csak három lélek tudja a világon: én, az anyám és Rozália. De az irigy szerencse szünjön meg, a világ fogja tudni. Néked is jelentek majd valamit. Most menjünk!

ELSŐ JELENÉS

MÁSIK HAJDÚ. Jöjjön ma Kend, ha akar; mert ha nem, engem uccsegíljen, most mindjárt úgy viszem fel Kendet, mint az ebet. Pajtás, fogd meg a haját.

EGYIK HAJDÚ. Jöjjön az Úr szépszerént.

MÁSIK HAJDÚ. Jöjjön kend, kincsem, teremtésem, mert vesszek el, a farka alá hánynak Kendnek, annyit tudok benne.

EGYIK HAJDÚ. A gróf haragszik.

TEMPEFŐI. Nékem, hallják Kentek, a gróf uram, megengedjen magának, ennyit se parancsol. Eb ura ő kegyelme.

MÁSIK HAJDÚ. Hát hisz' eb ura, azért jöjjön Kend! Nézze el az ember, be nagy úr a koszos.

TEMPEFŐI. Te énvelem megmeg disznó módra bánsz: tudod, mit kaptál az imént. No no.

MÁSIK HAJDÚ. Tán biz azt gondolja Ked, jó fiú, hogy majd megijeszt Kend. Gyere csak, ország bolondja, ahol várnak fekete levesre.

TEMPEFŐI. Most mindjárt keresztülmegyek rajtad, ha az ördöggel tartasz.

MÁSIK HAJDÚ. Üm! mint kutyemed az a nagy rakás. Ni! be nagy méltóság a kamara cigányja!

EGYIK HAJDÚ. Ne csinálj, öcsém, ollyan csúnya lármát az utcán, azt gondolnák, hogy csürhe jön.

MÁSIK HAJDÚ. Te pajtás, akkor szólj, tudod, mikor a bika izél. Majd rosszat is találék mondani.

MÁSODIK JELENÉS

MÚZSAI. Micsoda rut, fertelmes, ocsmány, gaz, huncfut dolog ez itt?

MÁSIK HAJDÚ. Megmeg itt vagy, szurtos Luciper unokája, he? nem félsz?

MÚZSAI. Nem félsz, hogy mindjárt elmondom most a boszorkányos verset, s itt ebbe az álló helyedbe disznóvá változol.

TEMPEFŐI. Jaj, Barátom, nem kell már ennek disznóvá változni.

MÚZSAI. Hát micsoda új lárma ez, mi bajod Barátom? mit keresnek Ketek?

TEMPEFŐI. Én magam sem tudom, mi lehet, ezelőtt egy kevéssel gróf Fegyverneki, az a jó lelkű hazafi, reám küldé Iroványit, a szekretáriussát báró Sertepertivel és az inassaival s ezekkel a hajdúkkal. A házamba mindent felkutattak, irásaimat öszvedúlták, azok közzűl némellyeket és egynéhány nevezetesebb házi portékáimat elvitték. Énutánnam tudakozódtak, mi ember lehetek, énbelőlem pedig egyebet ki nem vehettek, hanem hogy mindnyájoknál derekabb ember vagyok. Ezért engemet valami országavesztett bitangnak, rossz járatbeli spionnak tartottak, hogy rólam senki semmit se tudott mondani.

MÁSIK HAJDÚ. Bizony hallja Kend, nem is egyéb Kend, hanem francia ispion.

MÚZSAI. Te ne fecsegj, hallod-é, mert kiverem a fogad. - S hát mi lehet ennek az oka? nem mondták?

TEMPEFŐI. Én nem tudom. - Elég az, hogy most már a gróf ezt a két hajdút reám küldötte, hogy vagy akarom, vagy nem, vigyenek hozzá, mint a kutyát. Könnyebb vólna a lelkemnek, ha tudnám, mi van a dologba?

EGYIK HAJDÚ. Biz' Uram, pedig nekünk se mondták!

MÚZSAI. Vajjon nem azt tudta-é meg a gróf, hogy én a kisasszonynál valék?

TEMPEFŐI. Nékem oda mindég szabad béjárásom vólt.

MÚZSAI. Úgyde, hátha valaki eladott bennünket: az urak udvaraiban sok a hamis árúló, szószátyár, aki a más kárával kereskedik a magok indulatainak szolgáló urak előtt, saját hasznára s előmenetelére. Ezt szűli a hizelkedés, amelly a gazdagság és a szegénység leánya.

TEMPEFŐI. Az is meglehet. Nékem csak azt mondták, hogy gyanús jószágokat és leveleket keresnek nálam. - Hanem már amit az ellenem fenekedő szerencse reám csap, azt filozófus lélekkel kivánom tűrni, te pedig, Barátom, menj a házamhoz, amelly pusztán maradott, s tőled egyebet nem kivánok a gyakor meglátogatásnál.

MÚZSAI. És mindennél, amibe egyszer lehetetlenség nincs.

HARMADIK JELENÉS

EGYIK HAJDÚ. No Uram, csak ballagjunk. A gróf majd megharagszik.

MÁSIK HAJDÚ. Menjünk bizony ám, hüm. Hogy a forgószél ragadja el ezeket a lüdvércekkel cimborázó poétákot, ugyan sok baj van velek. Kivált az a másik, az a jégeső öntő Dömötör, akit most vive el innen Dorómó, mindjárt ördöngös verssel áll elő. Uram, Teremtőm! ha van még a te kérubimod között valahol eltéve egy rozsdás menkű; üttesd meg ezeket a bodzatőrűl került ördög markotányossait, ne nézd, Uram, hogy most november van.

TEMPEFŐI. Ennye, te isten nélkül való gazember, a te fejedre szálljon, amit más jó embernek mondassz.

EGYIK HAJDÚ. Ne is beszéllj úgy utca hallottára.

MÁSIK HAJDÚ A botjával. Hajsz csákó! cselő csákó! utána te is, kajla! a baromvásárra. Hűt! te.

NEGYEDIK JELENÉS

IROVÁNYI. Micsoda bolond ember Kend, hallja Kend, részeg Kend vagy őrült?

MÁSIK HAJDÚ. Miért mondja Kend azt nékem, édes kalamárisvakarék Uram? Izibe vissza találom ám az embernek mondani. Érti Kend vagy nem?

IROVÁNYI A nádpálcával jól a nyaka közzé hány. Nesze, kutya, minden szegénysége alávaló város kutyája, ne.

MÁSIK HAJDÚ. Ne verekedjen Kend, azt mondom, mert majd bévágom őnagyságánál a Kend útját, hogy hat annyit kap Kend.

IROVÁNYI. Nesze csak, mig a' lenne. Üti.

MÁSIK HAJDÚ. Jaj, kutya illyen-ollyan, jaj, Pajtás! ne hagyj. Édes lelkem, Tempefői Uram.

TEMPEFŐI. Üsse az Úr, üsse a kevély és embertelen disznót. Illyenek az urak s városok fogdmegjei!

MÁSIK HAJDÚ. Aranyom, édes tekintetes szekretárius Uram. Jaj! az orromat vágassa el az Úr, ha én valaha csak a foldozó cigánynak is szólok, csak a vállamat ne.

EGYIK HAJDÚ. Ne bántsa az Úr, kérem, egy kis bor van benne.

TEMPEFŐI. Vesszen magának a rossz állat.

IROVÁNYI. Másszor megtudd, hogy kell emberséges emberrel bánni. Ezzel az úrral is, ni.

MÁSIK HAJDÚ Tapogatja a vállát. Jaj, jaj, üh, éj!

TEMPEFŐI. Mit tudna az Úr az én állapotom felől mondani, mi okozta nékem ezt a rettentő gyalázatot, a gróf mit gondol?

IROVÁNYI. Az Úr talpig odavan. - Mit adott az Úr Betriegernek?

TEMPEFŐI. Ahá, s ott a bökkenője? - Egy pikszist.

IROVÁNYI. Azt Betrieger, az Isten verje meg az ő huncfut, hamis lelkét, egyenesen a grófunkhoz hozta, s azt mondta: Nagyságos Uram! ezt a pikszist nékem Tempefői adta harminc arany adosságba. Én elvévém, amidőn nézném, hát azt látom kivül reá irva: gróf Fegyverneki Rozália kisasszonynak. Mindjárt gyanakodtam, azt mondja, hogy az a cudar ember hol vehette ezt a drága pikszist, s azonban eszembe jutott, hogy ő ide az udvarba igen is béjáratos a nagyságos kisasszonyhoz, tehát így kezdtem gondolkodni, hogy ő itt fért valahogy a pikszishez, és ő rossz ember, azt mondja, mert úgy sem is tud senki semmit is felőle. Most pedig az ollyan jöttment emberekre szorgalmatos vigyázásnak kell lenni illyen francia világban. - A gróf megbosszankodik, őtet reménységén kivül elkűldi, a kisasszonyt hivatja: - Esméred-é ezt a pikszist? - Esmerem. - Hát hol jár ez? - Nem tudom. - Most mindjárt megharagszom, előttem ne hazudj, hogy kerűlt ez a méla Tempefőihez? - Éppen ekkor jött be báró Serteperti, a gróf intett, s a kisasszony elment. Akkor a báróval minket elküldött az Úr házához, hogy az Úrnak minden jószágát és irásait hányjuk fel, és ami ollyas van, hozzuk el. Ezt megcselekedvén, az irások között találták a kisasszonynak az Úrhoz küldött leveleit, és a jószága között ollyanokat, amellyeken gróf Bánhidi cimer és bélyeg vólt. Akkor a gróf elhitetödött egészen afelől, hogy az Úr nem jó bordából került, hogy gazember és bitang. Sőt, hogy a kisasszonnyal titkos és tilalmas szövetséget tartana. Tilalmast, mert törvényest a méla Tempefőié nem lehet gróf Fegyverneki kisasszony. Ezt legjobban sürgette báró Serteperti. A gróf tűzbe vólt egésszen, s az a félész még olajat öntött reá, házának meggyaláztatását emlegette. Ó, be szántam azt a drága kisasszonyt, akinél tudtam, hogy maga az ártatlanság se tisztább.

TEMPEFŐI. Ó, alacsony lelkű Betrieger! Ó, Serteperti, aki egy pénzzel se vagy jobb őnála! Gróf Fegyvernekiről mit mondjak? őtet nem a természet tette vétkessé, hanem a hibázás! Rozália, Rozália!

IROVÁNYI. Hanem én most nem maradhatok tovább, el kell mennem. Az Úr siessen a grófhoz. -

ÖTÖDIK JELENÉS

EGYIK HAJDÚ. No, Uram, csak siessünk! Nékünk talál valami rossz leckénk járni.

TEMPEFŐI. Én egy fél tapodt' sem megyek, hogysem ez az alkalmatlan ember velünk járjon.

MÁSIK HAJDÚ. Üm, no.

EGYIK HAJDÚ. Ne gondoljon az Úr vele, akármit csinál, ő most bort kapott Az ő esze egy kicsinyég búcsú járni van most.

MÁSIK HAJDÚ A botjával mintha hajtaná őket, tántorogva.

EGYIK HAJDÚ. Te bolond, hallgass! itt a gróf! -

(Az ötödik felvonás hiányzó befejezésének jelenetsora:

Hatodik jelenés Tempefői, a gróf

Hetedik jelenés Tempefői, a hajdúk

Nyolcadik jelenés Tempefői, Betrieger

Kilencedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia, báró Serteperti

Tizedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia

Tizenegyedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia, a gróf

Tizenkettedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia, a gróf, Rozália

Tizenharmadik jelenés Egy postalegény és voltak

Tizennegyedik jelenés Tempefői, Ánglus, Francia, a gróf.)

Egy nevezetes fragmentummal kívánok szolgálni az érdemes publicumnak, mellyet ha egyéb becséért nem tarthatunk is, legalább azért meglehet, amiért más dirib-darab régiségeket. Egy esmeretes írónak halála után maradott írásaiból való ez; amint látszik, közönségesen produkálódott vólna. Ami híjja van, én kipótolni kívánom. Folytatni fogja a meghóltnak successora talám, talám. Hogy pedig ez authenticum, ímé közöljük az authentizálóknak neveit is.

Vígjáték - Felvonásban
Szerzette Január 24d. Napján 1795. Cs. V. M.

KÖZBESZÓLÓK

ELSŐ JELENÉS^[26]

ESMERETLEN. Mind igaz, mind a legvalódibb filozófiából van merítve. De^[27] - - Szépek, a lelket elfogják, magokkal elragadják. Hanem - - - Én ezekbe, a Tusculana quaestiókban talám legjobban gyönyörködöm, - igen szeretem én ezeket, - ó, melly érzékeny tisztelettel áldozom én ezekért tenéked, ó, igen, - igen - mód nélkűl, ó te nagylelkű Horatius! - - - vagy - - - Uram! majd el is felejtem az íróját. Érzem, érzem hatalmadat, Ámor! s bírod indulatimat. Ímé, áldozati tűzzel ég ez a szív, mellyet a tanúlt világ remekei formáltak, ah Kegyes Kegyetlen! jutalmaztasd meg kívánságaival. Akkor, majd akkor, triumfális hattyúkon szálljatok be te és a te anyád énhozzám, s tegyétek magatok körűl paradicsommá az én életemet, majd akkor új tűzzel fogom az én indúlataimat e kis óltáron^[28] lángszínnel kiábrázolni, egy pár fejér, tiszta fejér galambot áldozok mellette tinéktek, de - de nem ölöm meg az ártatlanokat.^[29]

ÁRIA^[30]

MÁSODIK JELENÉS

ÁMOR.^[32] Nem, nem, nem igaz! Annyi história mellett is azt nem tudni, hogy a mai nagy világba nem módi már az apró szerelmeknél a nyíl s a nyilazás. Egy könnyű pisztollal járunk már ma: ebbe az elpisztolosodott világba a nyilat fel se vennék, ki philosophus most, ki politicus, ki jakobinus, ki naturalista, ki modista, amaz a maga képzelődésével el akarja magával hitetni, hogy ő ollyan machina, mellynek rugóját a szerelem nem billentheti, amaz semmi fő hatalmat magán esmerni nem akar, emez minden isteni illetést tagad, s az enyímet is, ez pedig az én sebeimet csak módinak, az "Nagy világhoz" - úgynevezett - illő módinak tartja, mint a pudert, figarót, anglus rockot s egyéb affélét. De várj rá, Nagy világ, bizony megvettetésemért revoluciót csinálok, minden pár ember közt revoluciót, minden pár embertől katonát kivánok: Én, aki a mesés világba a mennyköves Jupiter kezéből is kivertem a Bromtes faragta tüzes mennyköveket egy nádszálnyillal: én, aki a XIIIdik százig, a világfélte hérósok markából is leejtettem a haláltól kövén köszörűlt kardot; én, aki Schvartz Benedektől fogva egy kis pisztollal tüzelek győzedelmesen akárkire is: én - én most lennék semmi? Ágyút veszek, haubicot, mozsarat, kartácsot, serpentinelt, szerelembombival hányatom le az ellentállókat, ágyúikat demontíroztatom, magam Kolini Marsokat harsogtatok kis trombitámon, mellyet nekem Márs vett a páfusi vásárban. No, nincs hát nekem nyilam, hanem puskám.

ESMERETLEN. Ah!

ÁMOR. Mit sóhajtasz?

ESMERETLEN. Ah! szánd meg, kis nagyhatalmú, az én nyögésimet s jutalmaztasd meg céljokkal azokat.

ÁMOR. Mi azoknak a céljok? Nagy célozó!

[ESMERETLEN. Az egy szép tokba zárt jó szív, egy ártatlanság tejébe úszkáló kellemesség rózsája, egy csillagszemekbe szikrázó szerelmes indúlat, egy márvány kézre metszett szent hűség-]

ESMERETLEN. Egy nem tudom minek is kelljen neveznem: az én szívem lexikona neki száz nevet is ád a szerelemnyelven.

ÁMOR. No hát beszélld el a szerelem naturális historia szerént karaktereit s így determináld!

ESMERETLEN. Az a szép és ártatlan teremtések között nexus a Mammalékre tartózik. Házi állat, igen hasonlít énhozzám, indigena, terem Túr körül az Alföldön, de a debreceni klimát is szenvedheti, epéje nincs, annál fogva nyájas állat, soha, akihez egyszer hozzá szokik, el nem hagyhatja, a szívét jó tartani, az egy szép rejtekbe dobog, orcáján kétfelől az ártatlanság tejébe úszkál a kellemesség rózsája, a két szeme ollyan mint a phosphorus, abba szikrázik a tiszta szerelem legszentebb fáklyája, mellyel márvány kezén a hűség bíztat.

ÁMOR. Tudom már; még egyet elhagytál, az eledelét. Él mindazzal, ami jó vétek nélkül. Egyszerre megtudtam, hová célozol, Linné után. Én azt a Linnét szeretem, mert ő az én világomban új világot talált fel, mint Columbus és Coock. A fűvek szerelmeskedéséről levonta azt a szőnyeget, melly alá a régiek olly homályosan kukucskáltak. - - - De ne félj te semmit is, ő szeret, és hogy jobban szeressen, imé egy ámbróziával, mézzel, [fájdalommal,] ürömmel, nektárral, nepenthével^[33] öszve csinált golyóbist teszek pisztolomba.

HARMADIK JELENÉS

BOHÓ.^[34] Csak nem vihetett tovább rá a lelkiesméret, hogy az Urak alkúját úgy hallgassam, mint egy bolond. Kettőn esik meg a vásár, azt hallottam; de hát a néző is ott van, nincs hát kettő, hacsak a nézőt a vevőbe vagy adóba nem dúgjuk. Pá, Uram, philosophusom, pá! hát ez a kis isten úrfi? - no már e' rendes öszvejövési aspectus, velem együtt háromszegű fény leve, no, aki akar boldog lenni, most szülessen, ha ki hazugságba tud hagyni, neki adom a csziómat, meg egy harmadévi német kalendariomom van, s vegye el az én bolond kenyeremet; aki pedig nem születik, az magának tulajdonítsa.

ESMERETLEN. No, Csajkos! mi jó kell?

BOHÓ. Mit kérdi azt az Úr! Csak ami eddig.

ÁMOR. Én már megyek! Mit izensz, Csajkos?

BOHÓ. Hová, kis pullus? hová?

ÁMOR. Szerelem-országra, a jó földre.

BOHÓ. Huj! biz Istók sok izenkém vólna nekem oda, Bojhos kutya oda.^[35] Nempe primo Katiért, eszem a szép lelkét, majd megveszek. 4° Ű ollyan, mint az őrdög kötötte rokka, tudja az eblelke csak, csak izél. 4° Kendernyövéskor lesz esztendeje kenyér ebédkor, hogy valamit érzettem bennem, azólta mindég azzal ettem kenyerem, hogy vízi bornyút nyeltem el, s a' nő bennem, vagy a vaktetű szántja a lelkem házát. Ita temnak előtt olvastam egy poétás könyvet. Hat szép Világi Énekek vóltak benne; s abból húztam ki per consequens az én nyavalyámat. 2° Onnan Szerelem-országból, a jó főldről, ha kaphatnék egy kis szerelemgyökeret meg bolondítót, amivel annak a rossz hitű Katinak eszét veszthetném, meg egy kis natragulyát, amit áshatnék alá, megadnám az árrát fa pénzből, hisz elvehetne azt egy akaratja ellen való bolond, ami egy ollyan bolondnak is jó, akit maga a természet is annak szűlt. Úgy-é? kicsi!

ÁMOR. Meglesz, meg; majd kűldök egy szekérrel.

BOHÓ. Huj! egy se lesz úgy ollyan bolond, mint én; héj, mire is kaphat az ember, ha esze van. De hol lesznek az oda való szekerek? a Veres Toronynál? vagy hún?

ÁMOR. Ott, ott.

ESMERETLEN. Ne lármázz, okos! nem is beszélhetünk miattad.

BOHÓ. Hjé! Súgva. Okos az Úr, ha nekem azt mondja. Eb okos, annak sincs esze, aki okos.

ÁMOR. Te pedig bízz abba, amit mondtam, meglesz; Ádjő! -

NEGYEDIK JELENÉS

ESMERETLEN. Ugordj egyet!^[36] Ugrik. Meg egy felet. Ugrik. Addsza a kalapomat, az innepit.

BOHÓ A magáét adja oda. E' legesleginnepibb lesz, Uram, csegíjjével mondom, úgy fogják benne az Urat becsűlni, mint engemet, pedig engemet a legnagyobb urak is nevetnek! hm!

ESMERETLEN. Ne okoskodj, mert rászoksz, azután kenyeret se kapsz. Én megyek. Itt minden addig jól elrakva legyen. Elmegyen.

BOHÓ. Semmi sem fog, uram, a maga helyén lenni, semmi sem. Az eszem se lesz a maga helyén, higgye el az Úr: most tovább nem kívánom az Urat tartóztatni, dolgaim vagynak. Mára jójtszakát! Compliment.

ESMÉRETLEN. Nó, úgy legyen pedig, amint kiadtam.

BOHÓ. Mára jójszakát. Compliment.

ÖTÖDIK JELENÉS

BOHÓ egyedűl.

No, most egyszer megpihent a házunk. Ez a mi urunk jó ember vólna; de nem akar az lenni, megismenten az a sok tokos pór könyv rontja el, be nagy dolog! Uram őrizz! ki se látszik közülök. Ütné a jószerencse mind azt a sok istóriát, hadd veszne rajta a tóton mind egy szálig, csak Kati, csak Kati mondaná azt nekem: - édes Istókom, te vagy én csajbókom. Ihunni, csak kitörik belőlem a fatalentom. Ugyan Sajó, Sajó! hogy jut eszedbe? Éj, be koloncos kutya élet ez már, hogy az ember ehetik, ihatik, dohányozhatik, mégis úgy fáj mindene, mint annak a rendi. Éj, Kati, Kati! - De most találtam ki: én is^[37] filozófiát olvasok. Olvas graviter. Ha! Kati zörög odaki; a' biz a', - Kati. Húj, filozófia! ki a házból!^[38] Behívom, - csak nem hívom, - mindjárt - az ujján mondja - behívom, nem hívom etc. Ez e mégsem úgy, tovább, nem hívom, behívom etc. No most egy cédulát írok neki: az én uram is úgy tett. Csak jó Kati, uriáson mindent! Majd mikor észre sem veszed, a kebeledbe dugom. Leűl, ír, s pipázik, graviter.

CSAJKOS.

KATI.

CSAJKOS. Mondd még egyszer!

KATI. Akár kétszer.

CSAJKOS. Mondd még egyszer!

KATI. Akár kétszer.

MINDKETTEN. Úgy hát te hólnap enyim léssz!

CSAJKOS. Én leszek papa!

KATI. Én leszek mama!

CSAJKOS. Én leszek papa!

KATI. Én leszek mama!

CSAJKOS. Papa!

KATI. Mama!

CSAJKOS. Papa!

KATI. Mama!

MINDKETTEN. Fiat experientia! Fiat experientia!

(Lásd: Pikko Comico Oper)

Vígjáték két felvonásokba
[1795]

JÁDZÓ SZEMÉLYEK

ELSŐ JELENÉS

ÁBRAHÁM. Már nekhemekh hitt fenthig foghadó khillene, úgy dhe csak nem lenne hitt Oroszfaliba jó épileth, Pesten mekh Phudán szenyim szobát elvették mint imphöstörnek. Minthen pénzem phökölbe lement. No esz asz úr Tamadi úr cshinos kvártéj; szepp minth arra való, the Istenem, szörnyü mirek tráha, nem phölöntsák khet egyhezer nemeth taller, megis nem nem tudhatnak ennek fizetni. Megprübálom, thalám hithelbe álthal anna, asz árát akkor láthná, mikor enghemet, öt esztenthő mulfa Alt Amstherdhenba. Pénsz, pénsz phiszon csak kell lenni, ha az örthög attja is, meghcsalom én öteth, és az pénsze mekh az erszinye én mekh herelem, majth most szelyel níszem a ház kherül S bémegy.

MÁSODIK JELENÉS

ÁBRAHÁM. No, Antal szomszith, hát hogy fan khend?

ANTAL. Jaj Uram, Ábrahám, mint a kárvallott csigány la.

ÁBRAHÁM. No hát mi phaj khendnek Anthal?

ANTAL. S mi baj? még azs is kérdis ám azs világon. Még most is kótog a lelkem házsa fala, úgy a fogamba állott azs a kísírtet la.

ÁBRAHÁM. Mekh mekh isméth?

ANTAL. Míg míg el akart vinni azs a Lucsifer. Azs Isten a jó serencse, csak azs Isten mentse meg azsért tőlle. Ihj Sűzs Mária, Sent György napja. Sent Nagy Sándor, ha egy kicsiny kurázsim nem lett volna, eddig Plutonál fűteném a kemencsét la.

ÁBRAHÁM. Mi khisirteth phántotta Khentet, Anthal szomszith?

ANTAL. Tudja a jó serencse, itt vóltam la a pitvarba, nékem jű azs a pokolbéli izsé, ollyan feketís fekete volt, mint a marok vas. De hát a szeme, mint azs éhel hólt farkasnak, úgy sikornyázsott, csupa tizses vólt a sarva, bégett mint a vésett medve. Béjüttek nígyen kutya kípibe, arany zsarátmagot sórtak a semem közzé. Én meg nem ijjedtem, hanem odabújtam a kemencsébe la, a hamuba sartam, azsután a gatyámat levetettem, nem árthatott a gonos lílek, elsaladtam. Azs öreg urat kifisteltík, meg ki akarták herílni, de váltságot adott magáír. Azsután láttam azs istállóbul mikor nagy ördögnevetve elmentek. A Belzsebub hegyezzsen sindejseget a lilkekbül, még most is fáj a hasam la.

ÁBRAHÁM. Szörnyüsig pheszid az a, khendh Anthal, mi vólt? mit beszilh az öreg úr?

ANTAL. Azst mondotta, hogy ördögök vóltak, azselőtt pedig kutyafejű tatárok vóltak, s a keresztyén embert elvisik, s irnak rajta a pokolba.

ÁBRAHÁM. A pokhilba? Uram, pe sokat thut asz asz jó öreg úr, most ott fan-é phen?

ANTAL. Okhe a házsba, ott van tiszteletes mesturammal la.

ÁBRAHÁM. Mosth oth khámpaniroz mester úr, phor cshak nem a rosszappik van ott.

ANTAL. Lássa, Ábrahám Uram, a miltóságos úr magános ember, osztánn lám síp jószága van, ha meghal, kire költi ast a temérdek forintot? Ezs a mi mesterünk is igen tűzrül pattant öreg kufercses fiú, mindig mindig deákoskodik, meg meg mindig verseket mond, a guta is nevetné, úgy kimegy, mintha kalapáccsal verné ki. A miltóságos úr meg fogja a hasát illa, majd megdüglik a rühögisbe. Most is odabe nevetközsnek, mint akinek elkámpicsorodott azs esz.

ÁBRAHÁM. Hát thalán lehet phe menni?

ANTAL. S ümm; hogyne lehetne? a legeslegfinumabb időbe is lehet.

HARMADIK JELENÉS

TAMADI. Biz úgy vólt, Mester Uram, hiszem én magam sem aluttam, sem részeg nem vóltam, az eb a lelke országán, és magam láttam.

PORHÁZI. Bone Deus! hát hiszem a Méltóságos Úr sem gyim-gyom, Hogy lehetett mégis ily ördögi lim-lom. Daemone! quid mulier?

TAMADI. Elhiszem, Uram, hogy tarisznya, de szőr a madzaga.

ÁBRAHÁM. Jó napot agyhon Isten a Milthoságos Urnakh.

TAMADI. Fogadja Isten, jó Ábrahám, hát mi jóba fordult kend?

ÁBRAHÁM. Cshak, Milthoságos Úr, abba a lóphőrbe fordultam, ha a 12 márjásír mekenghedik asz Úr, majd elviszem.

PORHÁZI. Ecce Uram! nézze el az ember! quam vili pretio kivánná a lóbőrt! Pretio non pondere gemmas, azt mondja a deák. Kóser lóbőr az, Ábrahám, a Móses törvényje szerént van megnyúzva. Ne kérd az ólcsón kutyafás - - - - - - Ami ollyan mint Kajafás.

ÁBRAHÁM. Khemed, Mesther Uram, csak khönyöröghessen, zsidónak illik lóphör, nem Khenek. - No, Milthoságos Úr, hogy sok pheszid ne legyhen köszthünk a 12 máriás, ha tettzik, kifizethetnék, úgyis kijukhatt a phör.

TAMADI. No, Ábrahám száz szónak is egy a vége. Kend is engedjen, én is engedek, a 16-ból szerencsepénznek elengedem az egyet, bírja békével ked.

ÁBRAHÁM. Milthoságos Uram! mék adok hosza én is kerek szám 12 márjás egy peták. Mék illyen drágán nem fedtem az Úr phörit.

PORHÁZI. Quid hoc az úr börit, Domini cutem? Debuisset dicere, az Úr lovának a bőrit, sed est ellypsis. Egyet iszik akkor. Ah, az Úr borának igen jó spiritussa van.

TAMADI. Haha! csak ráér ám Mester Uram a tréfára.

ÁBRAHÁM. Hát a phört csak elfhiszem.

TAMADI. Alább az 5 forintnál senki fiának nem adom, ha kell, kell, ha nem pedig mindég akad ennek árossa.

PORHÁZI. Sapienter! akad mindég áross,
                            Két kézzel is kapdossa.
In se semper divitias habet.

ÁBRAHÁM. Mék eggy gharas adokh rá, pethig kicsin a phör, másnak phöriért annyit nem adnékh, de thudom, hogy a Milthoságos Úrnak igen jó lóbőre fan.

TAMADI. Már megmondtam, egy szó annyi, mint száz.

ÁBRAHÁM. Töphet nem adhatom. Jó tshokat hatyon az Isten a Milthoságos Úrnak. No mégis ha tetszik az Úrnak. Elmegy a zsidó.

NEGYEDIK JELENÉS

PORHÁZI. Ó, háládatlan zsidóság! Certissime pedig az a lóbőr megért volna 4 forintot, 5 forintot inquam.

TAMADI. Én az utólsó árán hagytam, ha nem kellett az ebellette zsidójának, ám lássa, ollyan bőrt ugyan nem kap, úgy-é, Mester Uram.

PORHÁZI. Quis, quid, ubi, quibus auxiliis? De Méltóságos Úr, aliquid in aurem azzal a diabolica matériával, mit kellene csinálni? hát ha még ma is nállunk akar hálni? Ó, még most is horresco referens.

TAMADI. Bizony, nem érem fel ököllel, kutya szánkázza meg a lelkét. Hiszem Mester Uram, csak muszka dolog már az; én kenyeremnek megettem már jobb részét, de sohasem nem értem illyen galibát. A szegény megbóldogult atyámtól fülheggyel hallottam, mikor a tatár Szatmár vidékit rablotta, beszélte vólt az áldott, az Isten nyugossza meg, hogy az illyen gonosz manók hordták el az embereket. Ihol, mi éppen ollyan időre jutottunk. Nem igaz-é, Mester Uram, hogy ez is a mi bűneinkért van, mint a had, pestis, éhség, sáska, döghalál?

PORHÁZI. Nihilosecius. Külömben sem! úgy issza a világ az álnokságot, mint én most hoc ipso actu ezt a pohár bort debibálom. Iszik. O! pocula, volo dicere, O! tempora, o! mores! - Clamitat ad coelum merces detenta laborum! Nékem még harmadévi búzám is kinn van, a sabbathale is csak felényi, mint másszor, panaszkodik a szegény feleségem.

TAMADI. Sed ad rem, Mester Uram, mit csináljunk a kísértettel?

PORHÁZI. Quid agam, quique consilii capiam, nescio, vel ignarus sum, vel non liquet - - Őrzőket kellene állítani, ha ollyan bolond vólna, hogy megijjedne.

TAMADI. Jó, én egyet gondoltam, hadnagy Kardos uram vitéz ember, a maga árnyékától meg nem ijjed, azonba minthogy gyakran szokott hozzám járni, igen jó barátom, hűségesen véghezviszi tetszésemet, bízom én hozzá.

PORHÁZI. Est alter Achilles: azonba Nagyságoddal magna intercedit familiaritas, ne dicam necessitudo. Osztán hát Antal mit vétett? ő ugyan nem igen rúgja a hámfát, vix adeo fortis reperitur. De ha valami bubeius ördög vetődne elő insveta voce terreret feras, et praeterea habet personam Tragicam.

TAMADI. Őtet, az ebannyát, kívül állítom ordináncra - - - De kopogást hallok, alig ha hadnagy Kardos Uram nem jön.

PORHÁZI. Est ipsus, s talám ipsissimus.

ÖTÖDIK JELENÉS

KARDOS. Alázatos szolgája a Méltóságos Urnak, hát fogtunk-é ördögöt?

TAMADI. Fogtunk bizony, Hadnagy Uram, de majd elvitt, a hóhér nyakazza le, az Isten a jó szerencse, hogy meg nem csúfolt bennünket. Hozta Isten Hadnagy Uramat, éppen jókor, tessék leülni, s a maga szabadságával élni.

PORHÁZI. Salvere jubeo, et multa salute impertiri volo militarem vestram dominationem, quo maiori laetitia perfundar, et gaudio exultans, gestio, quod tanti viri magnitudinem feliciter possum honorare. Ego, pauperrimus omnium, ordinarius Scholae Oroszfalusiensis Rector, ac Magister, nec possum me continere, quin in gratiam vestrae fortitudinis hoc poculum tenore gulae meae praesentibus exhauriam proque felici vivato, faciam magnum bibato.

KARDOS. Köszönöm, Mester Uram, köszönöm, egészség utánna.

TAMADI. Kedves Hadnagy Uram, tudom, egy-két embertől meg nem ijjed. De egy ördög expeditióba kérném ki fáradságát. Ha ollyan bátorságot mutatna a sátán háborúba mint a törökbe, akkor elhinném, hogy igaz magyar vér buzog ereibe.

KARDOS. Uram, Méltóságos Uram! Disznó terem a lelkébe az ördögének, egytől meg nem ijjedek, kettő pedig restell értem jönni. Míg ez a szív szív lesz; ezt a kart és ezt a kardot karnak és kardnak hivják; mindaddig rettegés fog előttem menni, utánnam pedig pusztulás - - - - A török háborúba, ahol megtestesült ördögök jöttek reánk 28 ezeren pokolbeli ordítással. - - - - A föld rengett alattok, és a csillagok hullófélbe voltak, ezzel a karddal csaptam a legsűrűbb nép közzé, s magam tulajdon kezemmel küldöttem tíz pogányt vacsorára Mahumedhez. Mi lesz belőlle, egyenessen nékemcsap egy sárga tatár lovon a vitéz Kara Ibrahim Effendi Beglerbék, három lófarkú basa, a hatalmas nagyvezér unokája, magam is nékivágtatok almásszürke csődör paripámonn, s innentől fogvást, neki legyen mondva, úgy keresztülvágtam, hogy attillai csapásom alatt kettéesett a lelke is, Uram, még öt darabra szakadva kalyimbádzott a nagyapjához a paradicsomba. Én most rettenjek meg? Én? Ne legyek én az akkor, akinek hívnak, a halál köz mindnyájunkkal, de a félelem egy illyen mellyhez nem férkezhetik - - tessék velem parancsolni, Méltóságos Uram.

TAMADI. Tehát ne sajnáljon Hadnagy Uram fegyverével kiállani a külső ajtóra, és azt a kísértetet szóval és fegyverrel vagy megrontani, vagy elkergetni. Próbáljuk meg, egy vitézzel mire mehet az ördög.

KARDOS. Itt vagyok én: megmutatom, hogy kell magyarral feltenni, csak Németországba a hiencek közzé menjen ám ördög uram a kan asszonyokat ijjesztgetni; próbáltabb varjú vagyok én, mintsem egy váztól elszaladjak. Csak úgy közelítsen felém, hogy a markába viszi haza a fejét a purgatoriumba az illyen amolyan szedte-vette szárcsalábú ördöge.

PORHÁZI. Hát Antal mit vétett, még a leles kurva az anyja moresmoréja, legalább facessat ipsi molestiam, collocabitur statione prima az udvaron.

TAMADI. Hívja bé hát, Mester Uram.

KARDOS. Majd azt gondolja az ördög, hogy Antal valami házi ördög, nem bántja.

HATODIK JELENÉS

PORHÁZI. Antal! huc ades! jöszte csak egy szóra,
                        Hogy dolgunk forduljon jóra
                        Sietve csak suhanásképpen.

ANTAL. Hallám Uram! Tiszteletes Mester Uram, hallám. S bemegyen.

HETEDIK JELENÉS

KARDOS. Jaj, ördögcsinálta, be szép báb vagy, be szép vagy, be odaillenél nagyiványi vitéznek.

TAMADI. Félsz-é még az ördögtől, Antal?

ANTAL. Jaj, a Jésus mentsen meg, bizony félek, csak a nevére is százs kődökcsömör ímelyeg a lelkembe.

PORHÁZI. Quid times, quid horrescis, Domine Antal, diabolus nihil est aliusque spiritus.

ANTAL. Piritos? jaj, a kutyafejű tatár egye meg az olyan piritost.

PORHÁZI. Nincsenek is az embereken semmi impériumi.

ANTAL. Rume? De okhec dilestare, míg észrevészem, úgy a pokolba vis, hogy a lábom sem íri a főldet.

KARDOS. Ne félj, ott leszek én is kivont fegyverrel az ajtó előtt.

ANTAL. Mit ír azs nékem, hogy Hadnagy Urammal együtt igetünk Pokol felé. Ott is hadnagy less Hadnagy Uram.

TAMADI. Antal, tenéked odakinn kell állanod strássán, én idebe vigyázok.

ANTAL. Én is vigyázsok idebe, s nem hagyom a Míltóságos Urat.

PORHÁZI. Elég idebe egy vigyázó, te Antal, odaki tarts excubias, et signo dato irrumpas in diabolum tentantem.

ANTAL. Téntát ettem, ne csúfolódjon Tiszteletes Mester Uram, csak a pofámra ömlött, a fogam ollyan fejesfejér valamint a sületett húlló hó.

PORHÁZI. Jól van, jól Antal, ha bántani akar az ördög ezt vedd elő: Perelj Uram perlőimmel etc.

ANTAL. Pörölyőmmel, Uram, pörölyőmmel, de ha kikapja a kezsemből, úgy a tarkómra vág vele, hogy mindjárt azs inamba esik a gatyám.

TAMADI. No, csak menj ki, purgye, most mingyán állj oda a tornácba, Hadnagy Uram, menjen ki vele, és ne sajnáljon a ház eleibe állani vele. Már tudja a többit. Ment ki.

ANTAL. Dikhaz vitezs Hadnagy Uram, együtt pirítkozunk ma Pilátussal a kandalló előtt pokolba.

KARDOS. Ne félj, Antal, csak addig van még az.

NYOLCADIK JELENÉS

TAMADI. Már hát ma, Mester Uram, ördögöt fogunk, akárhogy tesszük szerit. Én idebe az ajtót bézárom, talám be nem tud jönni, s imádkozni fogok.

PORHÁZI. Pium et religiosum virum. Én is tanultam ám valamit, theologiam, didacticam, profeticam, emblematicam, aestheticam, et ceteram absolvatam, pariter ex diabolica multum. Adattatott nékem ollyan hatalom, hogy ördögöket űzhetek - - Ide fogok állani in tota massa az ajtó eleibe. Kár lesz az ajtót bézárni. Nec pessulum foribus abdatur.

TAMADI. Már hiszen, Mester Uram, ha úgy van, én az ellen sem szóllok: de az ajtót bizony bézárom; hanem csak siessünk, mert már az óra mindjárt eljön. Ekkor az órájára néz. No csak rajta.

PORHÁZI. Egy öreg zsoltárt instálok Méltóságos Uram!

TAMADI. Ahol van ni, az ablakba. Porházi a zsoltárral megy a strázsára.

KILENCEDIK JELENÉS

PORHÁZI. Énnye leles kurva az anyja ördöge, bezzeg ha nem talál szót fogadni, ugyan felsül ám minden liturgiám... Mit csinál a feleségem, ha el talál vinni a canis tota mater, pedig ihol az öreg úr is bézárta már az ajtót. Istenem Uram, légy velem, szegény szólgáddal.

TIZEDIK JELENÉS

ANTAL. Asta bibahtale Sarmengadabule - - hátul Pista hátul. - - Én is ördög vagyok. Hát nem esmers, pajtás? - Ne bánts, bassom a víred, ládd, hogy sánta ördög vagyok. Belsebub még hamisabb mint te - - - Ne izsélj no, eredj, ahová küldött Plutó, ne csinálj lármát, majd megtudják hogy itt teker a manó: csak siess, heríld ki a Míltóságos Urat, ostán hozsd ide a tökit, meg a véres nadrágát, majd én elsaladok vele - - - Bolond vagy te, nem esméred azs atyádfiát. - - - Énnye, edd meg a kukherdát - - - Bibast legyen a szerencséd. - - - Leüti az ördög: Jaj meghóltam, elvitt az ördög - Ne hagyjon a Míltóságos Úr, még a lovát sem itattam meg. - Már otthagyja az ördög, s megy a hadnagy felé, s mikor otthagyja, ezt mondja a cigány: Mere vagy, a Jésus áldjon meg, jöhetts már.

TIZENEGYEDIK JELENÉS

KARDOS. Ahun van a szedte-vette! Énnye, be fertelmes, be csúf, be irtóztató, a láncos illyen amollyan. - Megy felé. Ördög vagy-é, tatárkergette, vagy ember, vagy micsoda? Irtóztató teremtés, felém ne közelíts, ha életednek örülsz. Ide ne jőj, mert ha ezer lelked van is, széjjeldarabollak. Belgrádi kardomnak élivel ölön kaplak, kardra termett markommal széjjelmorzsollak, hogy malompornak is kicsiny leszel - - Közelítsz felém, nem tudod, kivel tréfálsz. Kiüti a kézéből a kardot a kísértet. Jaj, oda vagyok, oda a kardom - Ennye térengette terem a lelkébe: soha, miólta élek, illyen stich nem esett rajtam, szégyenlem az életet. S azzal elmegy.

TIZENKETTEDIK JELENÉS

PORHÁZI. O, Carissime! Ezt hadnagy uram bebocsátá.
                                       Uram, ne hagyj el engemet,
                                       Nézd ügyemet,
                                       Mert egyedül hagyattam - - -

Va es teterrima pestis! Orcus. i. m. 2. - - Apage diabole! vade foras, quin abis? Menj, nincs hatalmad az embereken. - Nem tudod, hogy tenéked a setétsíg láncán kell ülnöd? - - Gonosz lélek, ne kísértsed az Úrnak választottát - - -
                       Istenem, Uram, ne nézd az én bűneimet,
                       Kikkel férteztettem életemet, hogy néha egy kevéssé
többet iszom itt az Úrnak házába.

Nem él egyébbel úgyis a te szólgád az ő vénségének idején - - Távozz tőlem Sátán - - Nem megy. Erős várunk etc. Ekkor kirúgja a kísértet a zsoltárt a kézéből s Porházi így kiált: Istenem, Uram, odavagyok. Jam sum periturus, modo dignetur concedere Domine diabole. Mikor megszabadul, elmegy. Ah centum Deo gratias.

Hol haszon van, hol kár,
Aki strázsál, így jár.

TIZENHARMADIK JELENÉS

TAMADI. Én Istenem, légy velem! - - - szedte vette ördöge semmivé tesz. - Ahun la. A kísértet benéz, egy rendkívül való komplementet tesz, s nagy kacaj közt eltűnik. Elment-é vajon? Tamadi kinéz félelmesen. El valósággal, Istennek légyen hála, már csak lenyugszom: a többit tám elragadta. Azzal bémegy lefekszik.

ELSŐ JELENÉS

GAI. Bóldog Isten! miket kell még az embernek hallani s érni. Fél esztendeje, miólta kiutaztunk Franciaországból; de már azólta a beszédet is elfelejtettem. Az én uram egy igaz jó ember, az tagadhatatlan: mégis minden emberekre minden külömbség nélkül bosszankodik, semmi kedves előtte nincs a maga kedvetlenségén kivül, mindent restel, mindent komoran fogad. No, Uram, millyen világi ember vala ezelőtt két esztendővel, Parisba egy volt a legkedvesebb mulatók közzül az udvarnál: akkor, mintha egyszerre más vért öntöttek volna belé, egy csuda természetűvé lett. Hogy lehet illyen emberi tekintetet gyűlölő, 26 esztendős ifjú életének legkedveltetőbb tavaszába. - Ő tanult ember s talám enélkül boldog is volna, hogy tudja az emberi társaságot olly rút ábrázatba állítani elébe saját képzésének, hogy folyhat néki az élet. Mindig Lonisát emleget; komor mindég magánosságába. Éjjel a ligetbe a Hóld bágyadt világánál énekli szokott siralmas nótáját egyedül, és ezt ő kedves melanchóliának, és, és azt az időt megnyert szempillantásának nevezi. Akkor felsohajt - Lonisa! Lonisa! - s minden érzése tompa andalgásba merűl. Így emlegeti ő szűntelen Lonisát, meg meg egy valamit, de amelyet magam sem tudok jóformán. - - - Két esztendő olta egy mosolyodását sem volt szerencsém látni; a nyájas szó nálla meghólt dolog, de azért szitok és házsárt nem hallik szájából. Unalommal, utálattal, gyűlöléssel vonul fel minden szava és mozdulása. Irtódzik az emberi társaságtól, maga setét elmélkedésivel hízik: azólta más világba szaladtam volna tőle, de tudom, hogy nagy az őrajta esett szerencsétlenség; az ő szíve jó, indulatja hajlandó a nyájasságra és szeretetre, lelke nagy és nemes, büszkének is mondhatom, érzése forró, tartós, és érzékeny; elméje a legszebb íróktól, s a legnagyobb bőlcsektől van kipallérozva, egész viselete egy emberi társaság diszéhez van alkalmaztatva. - De mindezen sugári az ő fényjének most a szerencsétlenségről vastag ködnek homályával vagynak béburkozva. - Uram, mi lesz már ebből? - Ő mégsem jön. - salatkozom, ímhol elérkezett. Malhoreneux! Malhoreneux! bóldogtalan Uram! láthatom-é valaha vidám ábrázatodat? Édes Uram, most is éjtszakás gondolatok sátoroznak erőszakot szenvedett homlokodnak komor ábrázatain - - Egek, esmérjétek meg valahára, hogy ő jó szívet és nemes lelket vett tőlletek.

MÁSODIK JELENÉS

MALHORENEUX. Gai!

GAI. Tessék.

MALHORENEUX. Hát.

GAI. Él.

MALHORENEUX. Van?

GAI. Nincs.

MALHORENEUX. Itt?

GAI. Itt.

MALHORENEUX. Hogyan?

GAI. Ő jó ember.

MALHORENEUX. Így hát bóldogtalan.

GAI. Jó is, bóldog is.

MALHORENEUX. Az lehetetlen.

GAI. Annak tartja magát.

MALHORENEUX. Hanem.

GAI. És így az.

MALHORENEUX. Magának köszönje.

GAI. Uram, most igen nagy szerencsétlenség esett rajta.

MALHORENEUX. Ember.

GAI. Kísértet jár az udvarba minden éjjel.

MALHORENEUX. Bolond.

GAI. Már az egész faluba rémülésbe vagynak.

MALHORENEUX. Fantazíroznak.

GAI. Sőt az egész falu tele van vele.

MALHORENEUX. A tudatlanság büntetése.

GAI. Szemmel látott tanúk bizonyítják, akiknek szavok megérdemli a hitelt.

MALHORENEUX. Angyalok?

GAI. Nem, hanem emberek.

MALHORENEUX. Már hát hazudsz.

GAI. Nohát nem hitelesek.

MALHORENEUX. Mindegy.

GAI. Ugyan Uram! kiknek higgyen az ember ezen a világon?

MALHORENEUX. Senkinek sem.

GAI. Már az udvarból mind el akarnak futni ide a zőldhalmi majorba, már pakolnak is öszve mindent.

MALHORENEUX. Árnyéktól szaladnak.

GAI. De az ördögöktől szaladnak azok, Uram, kik az embereknek lelkekkel, testekkel bírnak.

MALHORENEUX. Árnyék! - Ördög, ha ha ha! - - -

GAI. Uram, te már az ördögöt is gyűlölöd.

MALHORENEUX. Azt gyűlölni nem lehet.

GAI. Bejelentsem-é az Urat a méltóságos úrnak?

MALHORENEUX. S miért?

GAI. Hogy ma ebéden nálla lehessünk.

MALHORENEUX. Nem eszem.

GAI. Lesznek több urak is vendégi.

MALHORENEUX. Hát napszámosok?

GAI. Nem.

MALHORENEUX. Miért nem?

GAI. Azok szegények, és parasztok.

MALHORENEUX. Azaz nincs annyi módjok a huncfutságba.

GAI. Elméjek ostoba.

MALHORENEUX. Azaz elméjeket ezek semmire, amazok bolondra fordítják.

GAI. És szenvedhetetlen szurtosok is.

MALHORENEUX. Azaz ruháik.

GAI. Mert mindég külső munkákba vagynak kézig, lábig.

MALHORENEUX. Azaz nem henyélnek.

GAI. A városi társaság kicsinosítja az testet és a lelket.

MALHORENEUX. Az nem igaz.

GAI. Az emberekkel való társalkodás a bóldog életre vezet bennünket, és a virtust képekbe ábrázolja le az ember lelkébe.

MALHORENEUX. Az nem igaz.

GAI. Ott látja az ember minden fordulásába a hijjábavalóságot; ott uralkodik a balgatagság.

MALHORENEUX. És örökös farsang.

GAI. Ennek látása az emberrel elfelejteti a komor unalmot, és így bóldoggá teszi a maga játékával.

MALHORENEUX. Hazugság.

GAI. Mert nem veszi észre az ember, miként foly el az idő.

MALHORENEUX. Kár.

GAI. Nem érez semmi aggódást.

MALHORENEUX. Sem gyönyörűséget.

GAI. Uram, vársz-é még valaha valami bóldogságot.

MALHORENEUX. Csalódni nem akarok.

GAI. Menj az emberek közzé. A te virtusid örökök, szeretetet, tiszteletet fognak nyerni. A bámuló emberek újjal fognak rádmutatni: Ez az a Malhoreneux. Tebenned felséges tökéletességek vagynak, ne rejtsd el, amit a jóltévő természet keze reád olly bőven pazérlott.

MALHORENEUX. Hízelkedni akarsz, lódulj előliem, nem szenvedhetlek.

GAI. Ne légy, Uram, olly komor szívű, a nagyvilág tégedet örömmel vár magához, s tisztelő kezekkel kíván elfogadni.

MALHORENEUX. Bosszantasz.

GAI. Uram, ne neheztelj reám azért, amit mondottam, ha a te gondolatidhoz képest oktalanul szóllottam is: hidd el, hogy igaz szívemből származott tiszta szeretet bírt reá. De mégis, ha megbántottalak, nevezz balgatagnak, s engedj meg.

MALHORENEUX. Egyetlenegy barátom vagy. Általöleli.

GAI. Törli a szemét, sírván ezt mondja: Legnagyobb jóval tetéztél.

MALHORENEUX. Gai, csak menjünk.

GAI. Hová?

MALHORENEUX. Nem tudom - kíszíts el mindent.

GAI. Kész vagyok, Uram, a te bóldogtalanságodat a világon túl is kísérni.

MALHORENEUX. Vajha túl! - - -

GAI. Hát az Úr?

MALHORENEUX. Én itt maradok még látni utólszor ezt a hellyet. A kocsimon szedj öszve mindent, s várakozz egy kevéssé, magam is mingyárt megyek.

GAI. Gai elmegyen.

HARMADIK JELENÉS

MALHORENEUX. Isten! Egek! Örök végezések! melly setétségbe forognak a ti útaitok egy megmérhetetlen üregre - - - A változások kijőnek azokba, egy kavart szélvészbe, felforgatják, amit az emberi elme gondolt, a leggazdagabb reménységnek sok esztendőkön épült oszlopait ledöntik, melyeknek lerohanása a magát sebező lélekből kiüti a nyugtató álmot, s kecsegtető álmodozásait széjjel repíti, mint az őszi férgetek a fák haldokló leveleit. - - - Ah, mely mesterségesen remekeltek ti a bóldogtalan Malhoreneuxbe! az ő élete a ti tévelygésteknek theatruma volt. - - Haza! - Haza! Micsoda ez, én nem tudhatom; csak az ő szeretetének szívembe tett első vonásai gyanították, mely édes ez a nevezet: haza! - Hogy volt atyám, a természet hitette el velem; az én atyám millyen volt, magamról tudom; mert őtet az én édes anyám - - mindég énhozzám hasonlította, így szólván: Fiam, tebenned a te szegény édesatyádat, azt a jó lelket, azt a nemes természetet csókolom. Akkor megcsókolt, forró könnyei az enyimekkel elelegyülvén egymás nyakába borultunk s néma enthusiasmus magyarázta hevülésünket. - - - Lonisa bóldogtalan árnyéka! ha most a te legszentebb szereteted itt lebegtet tégedet körültem, engedd meg, hogy ezen szívbe, mely egészen tiéd volt, foglalhasson hellyet magának a fiúi szeretet. Ah, szeretett Lonisa, jobb vóltál mintsem azt irigylenéd. - - - Boritsatok el, özön bánatok, omoljatok reám mint a leszakadó felleg, mikor a megritkult levegőég annak terhe alatt leroskad, a habok úsznak a hegyek felett, s a hegyek az őket meghaladó bömbölő habok között. - Omoljatok reám! a ti verdeső habjaitokon kivánok én uszni édes Lonisám felé. Ó, melly esdekléssel várja ő kedves Malhoreneuxát! ott a túlsó parton, hogy az örökös szeretet szent kézfogásával jutalmaztassa meg a jobb életbe - - - Lonisa! ah, kedves nevezet, szerelmes nevezet! millyen érzékennyen magyarázza hív szeretetem, mely mélyen vagy te bévésve az én szívembe. Még ezerszerte pusztítóbb légyen az idő, hogy azokat a szent betűket rólla lekoptathassa. - Az angyali szépségnek imádott bálványja, a hószín ártatlanságnak arany óltára valál te, kedves Lonisám! melynek az én áhitatos szívem szent elragadtatással temjénezett, a te tökélletes szívedbe tévén le minden bóldogságomat, ó, a te nemednek egyetlen eggyé! Elvitted ezt magaddal az örökkévalóságba: Ah, miért előzik meg ezek az unalmas órák azt a kedves szempillantást, melyet a balgatagok halál név alatt siratnak, hogy elvehessem azt a boldogságot a te jóltévő kezeidből! - - - - Ah, Lonisa! - - Ah, édes Atyám! Anyám! Hazám! - - Embertársaim! - - - De ennyi szenvedések között kell próbára menni az én szívemnek, hogy tiszta, hogy tökélletes légyen, és megérdemeljen mindnyájatokat. - - A szerencsétlenségek nékem társaim, időtöltőim a bánatok - - Egek! - - - Kegyetlen Egek! - - De - - engedjétek meg - - s adjatok nyugodalmat. Következik az éneklő kar.

NEGYEDIK JELENÉS

ÁBRAHÁM. Jó naphot khivánök a Milthoságos Urnák, thalám ithegen országpeli az Ür?

MALHORENEUX. Az.

ÁBRAHÁM. Az Ür amint en latik, francia?

MALHORENEUX. Az.

ÁBRAHÁM. Tehát mit kheres itt az Ür?

MALHORENEUX. Akármit.

ÁBRAHÁM. Mek enketjen az Ür magad makanak, én nem szoktam simfónizálni, the phizon en az Ürat gyanus emphernek tartom: micsoda portéka Khemed?

MALHORENEUX. Ember.

ÁBRAHÁM. Khemed csak mhutasson phaksüst, mint phecsülletes empher.

MALHORENEUX. Te bolond vagy.

ÁBRAHÁM. Hát hiszen, Uram! én shem vagyok thalám selma, mekh enkhedjen magamnakh.

MALHORENEUX. Takarodj előllem.

ÁBRAHÁM. No hiszen, Isten áldjon meg Khemedet. Magába a zsidó: Megbánod ezt, szomszéd.

ÖTÖDIK JELENÉS

MALHORENEUX. Elment az a bolond! - - Ah lelkem, most egyszer megszabadultál a kíntól. Ezek a bolond emberek úgy ténferegnek e világnak lármás golyóbisán, mint a részegek, egymásba verődnek, s botlanak, egyik jön, másik elmegy, mikor kiki az ő saját balgatagságának nekimegyen. A bölcs ember köztök izolírozza magát, vagy neveti, mint Demokritus, vagy siratja Heráklitussal, vagy gúnyolja, mint Menippus, vagy unalommal nézi, mint Epichus, egyik Plátóval kevélyen, a másik a stoicusokkal hideg vérrel nézi, vagy Aristoteles szerént emberek közzé küldi, s vélle azoknak balgatagságokra vigyáztat, hogy bóldogságát ezen a kezdeten építse, én is ollyan vagyok, mint ti, vagy én is ollyan bolond vagyok, mint ti, vagy minden embereket, s azoknak minden meghatározásait gyűlöli, mint az athenébéli Timon, akinek csakugyan aligha több esze nem volt, mint batálion Handoursnak vagy Handorsnak, kiket ma az úgynevezett nagyvilágba forgottaknak hívnak. Én pedig, mint Rouseau, kívánnám magamat egy ártatlan kis gyönyörkődtetéssel kínáló kisded zugolyába a Természetnek elrejteni. Quo melius laterem ab invidiae malis, ubi liber animus semper vacaret studia recolenti mea. Senecának szép mondása ez, kár, hogy az agyvelejébe volt. Itt a szellők sóhajtásimat, a vízcseppek könnyeimet, az echók jajjaimat fognák el. Lonisa nevét a lelketlen testek is esmérnék és imádnák; a fákba oly mélyen metszenék kedves nevét, mint amilyen mélyen érzem szívembe vájva. Akkor felsóhajt.

HATODIK JELENÉS

ANTAL. Merre van azs a farancia a dzsukhole dádé - ahun van la - - - Odamegy, s azt mondja: Ides Tekintetes, Tisteletes, Nagyságos Ur, miltóztassék a miltóságos úrhoz bemenni la.

MALHORENEUX. Mondjad: nem.

ANTAL. Majd meg haragsik. Csak maga van, senki sincs odabe la.

MALHORENEUX. Ha maga van. A cigány elmegy. Most egy utállatos emberré kell lennem az emberek között. Ember! Ember! külömben semmi. Ez néken professio. S bémegy a házba.

HETEDIK JELENÉS

TAMADI. Az Urat már régólta observálják itt az udvaromba. Kihez van szerencsém, szeretném megtudni.

MALHORENEUX. Málhöröhez, vagy Malhoreneuxhoz.

KARDOS. Mivégre jár ezen a vidéken, s mi dólga itt?

MALHORENEUX. Nem tudom.

KARDOS. Hová való?

MALHORENEUX. Nem tudom.

KARDOS. Micsoda charakterű ember az Úr.

MALHORENEUX. Nincs characterem.

KARDOS. Van-é passualis leveled?

MALHORENEUX. Itt állok. Akkor vállat vonit.

KARDOS. Az Úr velünk játszani szeret.

MALHORENEUX. Szokásom.

PORHÁZI. Quis ille? admonendus est hoc non licet Domine. Ekkor vette észre a beszélgetést; mert azelőtt mély gondolatba volt, s nem esmerte az embert.

MALHORENEUX. Emberek, van-é hozzám fontosabb kérdéstek? Elmegy.

NYOLCADIK JELENÉS

PORHÁZI. Mirabilem artem magicam theorio practicam.

TAMADI. De valósággal ért kend ahoz a mesterséghez Ábrahám? - mert az nem kicsiny dolog.

ÁBRAHÁM. Isthen ütshe, úgy tudom, mint a thisz ujjomat; és higgyjen el nékem a Méltóságos Ur, méltóztassék próbát tenni, én szenthül fogadom, hogy a khisirtet khitanülöm, mert asz nem emberi mesterség a Belsebub által.

TAMADI. No Ábrahám, próbálja meg hát Khend, ihol adok 100 aranyat

ÁBRAHÁM. Uram! a matheria is többe kherül mint 100 arany, az Isten mentsen meg; 200 aranyért minthogy az Urat esmérem, megcsinálom, de másnak az apámnak sem.

TAMADI. No csak légyen jó, zsidó, azt sem bánom.

ÁBRAHÁM. Minthen ember mondja el a Mi Atyánkat. Mondják, azalatt kirakja a kártyát személyekre így: Ez lesz a Miltóságos Ur, ez a kosta. Ez a farancia, ez a katona satöbbi. Olvas a könyvéből: No most keresztet kell vetni.

PORHÁZI. Istenem, ne vedd bün neven.

ÁBRAHÁM. Háromszor most ördögport hintek ezekre a portékákra, amellyikről le nem megy, a fábrikhálta a khisirteteth. Ez az Izlamizve most most mindjárt meg fog indulni, járkál és a dolgot kitanulja a Mugdziafárditól. No most mondják az urak utánnam. Ekkor valami bolondot hemzseg a könyvéből. Jaj Istenem! jaj, mit látok, meg sem gondolnák az Urak az a francia a selma.

TAMADI. Az lehetetlen.

ÁBRAHÁM. Isten utseg, ollyan szentigaz, mint a Nap az égen. Hát hiszem a Gyemtsid mubad, Hirbadnak általellenbe Aderbedján láttatik a Mitrademdits mellett Komerikrlyamádan beriam. Látnivaló. Ismét a legjobb magicus könyv van kezembe, Arábiából fainabbat nem lehet kapni.

KARDOS. Hátha hazudik az is, az ebugatta?

ÁBRAHÁM. Lehetetlen, az iró hiteles. Almultarában. Pikoaisztancara. Lássa Khemed, elől is besziv: Ormuzd, Birmillah, Abumuhammed, bendari, medjedi, Kulimandzara, börbiszkhini, látik kemed, be szép ugye, hogy úgy van?

TAMADI. Szentigaz! - - Csak menjen Hadnagy Uram, két Ármárt vegyen maga mellé s hozzák ide vason a kutya lántzos forgós bitangját mindjárt. Ott van a kocsijánál a kapu előtt. Elmegy Kardos.

KILENCEDIK JELENÉS

PORHÁZI.

TAMADI. No kendnek Ábrahám, meg lesz a jutalma.

ÁBRAHÁM. Uram, másnak azt nem csináltam volna; the a Milthoságos Urnakh szivessen. En merem mondani, hogy ebbe az udvarba több kisirtet nem tekereg fogni. Én legyek akkor Hundszfut, Shelma, Impöstör, nem phetsületes sidó pogány.

TAMADI. Lármát hallok: talám jönnek. Odamentek Kardosék.

TIZEDIK JELENÉS

PORHÁZI. Ergo! Diabolum non video. Echo: eo.

KARDOS. Nem találtuk a szedtevettét, sem magát, sem inassát, sem kocsiját, nincs sohol.

ÁBRAHÁM. Lássa az pökhölbe szökött, megérzette az ördögpor szagot.

TAMADI. Tán nem is jön többet vissza?

ÁBRAHÁM. Nem, sohasem, elhiggye az Ür.

ANTAL. De kuresz mange vissa akar még azs jönni itt van a kocsija la a kert alatt, ott sugdos azzsal azs ördögütő Fábiánnal.

KARDOS. No hát csak menjünk. Elmennek érte.

TIZENEGYEDIK JELENÉS

TAMADI. No Ábrahám: el sem ment az ördög.

ÁBRAHÁM. Nem is szapad nekhi tovább szökni; mert az Ibnafarolár nem ereszti, és ha elmegy, három nap és három éjjel kell nekhi a Mitradsákba hamiktalám; az ugy van.

PORHÁZI. Quem strepitum, quem clamorem quem murmurem hausi vel accepi auribus? - Tám Lucifert hozzák. Ördögtördelve pofozzák.

ÁBRAHÁM. Már jönnek veleh, én a szagot érzem, mosth már amit tettzik az Urnakh, cselekedjék veleh.

TIZENKETTEDIK JELENÉS

TAMADI. Ihol jön a kutya volt az eb a lelke.

PORHÁZI.

ÁBRAHÁM. No thehát nem mekmutattam, hogy az enyim mesterség nem megcsal?

KARDOS. Itt vagynak a kutya menydörgős ördög ágyékába termett ördög kölykei, már szökőfélbe vóltak, mikor odatoppantunk, ez az eszelős, mikor rátettük is a lábára a vasat, csak hallgatott mint a fakép, tám a szedte vette még most sem tudja, ha a lábán van-é a vas, vagy nincs. Ez a madárlátta fakép megint kihúzta a pálcájából ezt a gyiklesőt, csak hadazott vele, mint akinek elveszett az esze, de bezzeg emberekre akadt a tömlöctartalék, kivettük ökemének a kezéből a gyiklesőt, s úgy a derekára vertünk, szintúgy megdöngött a háta.

MALHORENEUX. Hallja Kend, Péter! hozza elő Kend azokat a sok paksamétákat.

PORHÁZI. Ennye be vehementer sok raptura! Nékem hét esztendős deák koromba sem volt csak felénnyi is, pedig minden professiót rapiáltam, nem is tudott többet nállam senki.

MALHORENEUX. Csak olvassa fel Hadnagy Uram.

KARDOS. Ennye az ilyen-amolyan be sok apróságok, ugyan szorgalmatosan van ez a csomó békötözve, elősször is ezt olvassuk fel. Nézzük, mit mond ez a levél.

TAMADI. Vagynak-é Kennek több ezekhez hasonló levelei?

MALHORENEUX. Igenis vagynak.

TAMADI. Kitől vette kend ezeket?

MALHORENEUX. Az édesanyámtól.

TAMADI. Kinek hivták a Kend édesanyját?

MALHORENEUX. Keleskényi Máriának, de már meghólt.

TAMADI. Hány esztendeje, hogy meghólt?

MALHORENEUX. Mintegy 26 esztendeje.

TAMADI. Hol lakott Kend eddig?

MALHORENEUX. Franciaországba, Párisba.

TAMADI. Kinek hivják Kendet?

MALHORENEUX. Gerson dü Malhoreneuxnak.

TAMADI. Óh, nékem is vólt egy Gerson nevű fiam amint hallom. Hány esztendős Kegyelmed?

MALHORENEUX. Huszannegyedikbe járok.

TAMADI. Óh Istenem, egy gondolat foggat. - Ah add meg nékem azt az időt érném, azt az örömet, melytől magamon kivül álmodozom. Ésmértéd-é, Barátom az atyádat?

MALHORENEUX. Soha sem.

TAMADI. Ah - a jó Istenre kérlek, s mindarra valami kedves teelőtted, ne facsard egy szerencsétlen öregnek - egy talám valaha volt atyának, egy bánatra maradt férjnek béforradt szivét. Valld meg, ki vagy! ennyi okok inditsanak durvaságodnak egy óránnyi elhagyására.

MALHORENEUX. Kihúzza az Úr belőllem legmélyebb titkomat, amit tudok, azt elmondom; de ó, melly sok van az én életembe, amit magam sem foghatok meg. - Az én megbóldogult édesanyám volt Keleskényi Mária, és itt - -

TAMADI. Jaj édes Lelkem egy fiam! Szerelmes Gersonom! Ó, jóltévő Egek! Ó, az én vénségemnek bóldog napjai! millyen örömmel folytok ti ezután, mert én atya lettem. Miért titkoltad édesatyád előtt magadat, kegyetlen - Szerelmes gyermekem - Jaj, nem birok magammal! - Jaj, öszvereped a szivem! - - - -

MALHORENEUX. Édes Atyám! ah! - Öszveborulnak.

KARDOS. Meg nem foghatom a dolgot, álmodok-é, vagy ébren vagyok? magam sem tudom.

PORHÁZI. Stupore plenus est animus, mens ut ad novam portam vituus. Sólyomnak bagoly fiát ki látott, magyar atyának francia fiát. Prodigio est simile. Bankát tojt a filemüle. Ha - ha - he - pa - pe -

ANTAL. Asta kilumale ribula hüm hüm - - -

MALHORENEUX. Ezt a képet édes Atyám.

TAMADI. Ah Fiam! Fiam! jaj, ne verd által szivemet. - - - Jaj, kedves, szerelmes feleségem. Szent árnyék lebegjen tisztelt hamvaid felett, ó. A fiú az anyja képét mutatja.

KARDOS. Heródes keringette Jebuseussa, te vóltál az a kisértet.

ÁBRAHÁM. Phison Isthen üttse nem vóltam, már csak higgye el az Ür.

KARDOS. Gergely! rántsátok le a husz körméről a disznót, nyomjatok jó huszonötöt az Ábrahám, Izsák, Jákob ágyékából származott, kovásztalan kenyéren hizott pogány fenekén. No, millom Farahó térengették. Lerántják de nem ütik. Vallasz é, zsidó?

ÁBRAHÁM. Vajmir, vajmir, vaksahümt, vallok már.

KARDOS. Te vóltál az impostor, Hersli?

ÁBRAHÁM. Nem vóltam, nem vóltam.

KARDOS. Huzzátok le.

ÁBRAHÁM. Jaj nékem, jaj nékem! én vóltam.

KARDOS. Vágjatok most ötvent rajta, s verjétek vasra, vigyétek az alsó tömlöcbe, szedte vette Jebuseussát.

MALHORENEUX. Atyám, ha kedves előtted ez a nap: ne háboritsa meg ennek örömét senki bánatja és szerencsétlensége, ereszd el a nyomorult állatot.

TAMADI. Menj hát most békével, eb korpán hizott gazembere; most megemlegetnéd a magyarok Istenét; de a fiamnak köszönd megmaradásodat

ÁBRAHÁM. Én vóltam az Impöstör, az Isthen áldja meg az Urat, mind igy jár aki csalárd utakon keresi bóldogulását, én róllam tanuljon a világ. Elmegy.

PORHÁZI.

ANTAL. Hej suskere tsala bingaskore, hogy a lilked bujjon ki a könyöködön, még most is rettegek, úgy megijjestettél. Vigyen el azs ördög, hordd el a risát, sandikhezs, stophengyule.

TIZENHARMADIK JELENÉS

TAMADI. Szerencsés nap! emlékezetes nap! Ó, édes Fiam! érzéd-é oly forrón, mint az édes atyád.

MALHORENEUX. Úgy, édes atyám, hogy már nem is tudom érzeni.

TAMADI. Istenem! ha most a szegény feleségem élne, hogy venne részét a mi örömünkbe. Ó, jó lélek!

MALHORENEUX. Ezek a jó emberek elég heves indulattal érzik a mi örömünket, ó, légyetek társaink s barátaink e bóldog inneplésbe.

TAMADI. Már úgyis elég ideje a nagy örömnek. Szivesen kikérem ebédemre, s engedje meg azt nékem, hogy most gazdának tehessem. Már Mester Uramat nem is invitálom, tudja a szokást. - Kend, jó Ifjú! aki egyetlenegy barátja volt az én fiamnak, légyen nékem is jószivü emberem mind hóltig, mint vólt az én szerelmes gyermekemnek. Már tessék bémenni mindnyájoknak; mert elkészültek az ételek, s együnk. Ti pedig örüljetek és tapsoljatok. A músikusok hegedülnek.

TÁMADI. Mi pedig mindnyájan, akik rendkívűl való örömbe merűltünk, elfelejtvén az előbbeni szomorúságot, menjünk be a mi házunkba s legyünk teljes megelégedéssel!

KARDOS. Nagyra méltóztatik kötelezni a méltóságos úr. Semmi érdemet nem mutathattunk az ördögi háborúban, melly szerint érdemessé tettük volna magunkat kegyes gráciájára.

TÁMADI. Mindazáltal kikérem barátságát, hogy velünk érezze az atyai örömnek hathatósságát. Azért is tessék beljebb fordúlni. Rector uramat nem is invitálom, mert tudja a szokást.

PORHÁZI.

Vígjáték
1799.

JÁDSZÓ SZEMÉLLYEK

ELSŐ JELENÉS

LEHELFI. Eb hiszi, nékem hijjába is mondod, nem ollyan könnyen áll az az öreg Tisztes úrnál.

FENEKES. No, én pedig bizonyosan ott hallottam, és ezt el is hiheti az Úr, nékem a Jancsi kocsis beszélte, annak meg a kukta mondta, a kuktának meg a szakács, annak pedig a szeretője a szobaleány, a' pedig hallotta az öreg guvernantnétol mikor a kávét béadta. No, már ennyi sok szép tanúbizonyságnak csak adhat hitelt az Úr.

LEHELFI. Ah, derék tanúbizonyságok!

FENEKES. Már amillyenek, én külömbekkel nem udvarolhatok, az Úr jobban beleereszkedhetik a belső tanács dolgaiba. De én el merem mondani, hogy a szép Petronella, a Tisztes úr kisasszonya másé nem lehet, vagy az Úré, vagy - vagy - - -

LEHELFI. Mit vagy?

FENEKES. Vagy az enyim.

LEHELFI. Kéne-é? Lám a Piszkos Dömötör. De mondd hát, mit hallottál az udvarba?

FENEKES. Mindöszve ebből áll, hogy a Tisztes úr az Urat mód nélkül kedvelli, a kisasszony nem külömben, és csak azt várja, hogy a dolog ideje múljék el, mindjárt nem hallasztja tovább a kisasszony felől való választ.

LEHELFI. De micsoda választ?

FENEKES. Akkor általadja őtet az Úrnak, nagy lakodalmat üttet és mint kedves vejének, egy darab jószágát általadja. Bezzeg urak leszünk akkor!

LEHELFI. A' jó volna. De most elég, éppen kinn áll Firkász uram, az öreg úr secretariussa.

MÁSODIK JELENÉS

FIRKÁSZ. Ah, alázatos szolgája az Úrnak, szerencsés jó napot kívánok - éppen várt vendég az Úr nállunk. - Csak megtetszik a cultus ember.

LEHELFI. Jó napot kívánok Secretarius uramnak, örülök hogy mindég illyen víg orcával láthatom.

FIRKÁSZ. Mondom csak megtetszik a cultus ember pro 1^o csakugyan eljött hozzánk az Úr, pro 2^o mint megígérte, pro 3^o nem vetett meg bennünket. - No ez már cultura.

LEHELFI. Itthonn van-é az öreg úr?

FIRKÁSZ. Szolgalatjára - ő mint cultus ember nem szokott igen sokat hivalkodni pro 1^mo az írószobában, pro 2^o a bibliothecában, pro 3^o a jószága körül szokott rend szerént láttatni, és ez már fő cultura.

LEHELFI. Hát a kisasszonyt lehet szerencsém itthonn tisztelni?

FIRKÁSZ. A kisasszony igaz culta személy lévén, nem szokott ide s tova portyászni, flangerozni, itthonn is talál időtöltést, pro 1^mo a házi foglalatosságban, pro 2^o a hímvarrásban, pro 3^o az olvasásban, és ez már cultura.

LEHELFI. Az igaz, hogy ez cultura, és ez minél ritkább, annál szebb valamelly személyben. Hanem én az öreg úrhoz akarok bemenni, mellyik szobába udvarolhatok?

FIRKÁSZ. Denique most az öreg úr éppen odale van a selyembogaraknál; mert denique ezen gazdaság nemében supra modum gyönyörködik. Hanem addig is méltóztasson az Úr a kisasszonkához bésétálni. Cultus embernek szép distractiója esik azzal az ártatlannal. Itt van a maga szobájába.

LEHELFI. Szerencsémnek tartom. - Ajánlom magamat.

FIRKÁSZ. Me recommendo, igaz szolgája az Úrnak.

HARMADIK JELENÉS

LEHELFI. Alázatos szolgája a Kisasszonnak, mivel tetszik magát mulatni?

PETRONELLA. Örülök jelenlétén, édes Úr, tessék magát megalázni.

LEHELFI. Csókolom kezeit. - Talám valami baja esett annak a muzsikának?

PETRONELLA. Egyéb nem esett, kedves Úr, hanem némely húrjai megtágultak, mivel már régolta nem volt a kezemben, s nem is érkeztem reá. - Az a gyönyörű Urania annyira magához vonta minden üres óráimat. - Kikérem az Úrtól a 4^ik kötetjét is.

LEHELFI. Sajnálom, hogy vele nem kedveskedhetem a Kisasszonnak; mert az a szép nemnek pallérozására célozó munka is arra jutott, amire minden jó szándékok Magyarországban. In specie a magyar theatrum.

PETRONELLA. Ó, a' bizony nagy kár, kedves Úr, most is szeretnék komédiába lenni, mert a játékok a szívet jobbá, az elmét nemesebbé s a gusztust finumabbá teszik, ezt én mind csupa olvasás közben is érzem.

LEHELFI. Éppen Bajomba létembe hallám, hogy az examen alkalmatosságával Csurgón is játszottak komédiát, és ha annak egyéb haszna nem volna is, legalább a nevendékeket rászoktatja a közönséges helyen való eleven beszédre, amelytől pedig sok függ; hallom, hogy tetszett is minden jelenlevő uraknak ez a feltétel; én magam is sajnállom, hogy ott nem lehettem.

PETRONELLA. Szeretném látni, ha valakitől megnyerhetném.

LEHELFI. Reménylem, én megkapom most kánikulakor, s szolgálhatok vele a Kisasszonynak. Mostan pedig egy szép románt hoztam, a neve Natur und Liebe, és egy versecskét amaz esmeretes nótára, mellyet a minap estve az öreg úr előtt dallottunk a filegoriába.

PETRONELLA. Ha emlékezem, ez az. Üti a klavírt.

LEHELFI. Az az, éppen az, rigtig arra van ez a vers, éspedig a német rithmus és lábak szerént, ha terhére nem lesz a Kisasszonnak, próbáljuk elmondani.

PETRONELLA. Én is most próbáltam egyet tanulni a Schiller Tolvajiból, ott ez a vers vagyon reája. Esz kamen draj starke Kerl s a többi. De énnékem egy magyar verset is írt erre egy ifjú úr, tessék meghallgatni, mondhatom szép. A szerencse csak játszik.

LEHELFI. Ah, bizony gyönyörű! és az én szívembe édesen jár; kivált a Kisasszonnak szép ajaki közzül.

PETRONELLA. Köszönöm az Úr udvariságának.

NEGYEDIK JELENÉS

TISZTES. Nó, nó, csak többet lássam én meg az ollyan dolgot, megrakatom a bőrötöket, dolog idején, fényes nappal heverni, alunni, éppen bizon, bezzeg nem alusztok, ördög szánkázzon meg benneteket, mikor vasárnap a korcsmára kell menni, jók vattok felvenni a fizetést; de a dolog úgy se kell egyiteknek is, mint a cigánnak a szántás, te kocsis! meregess vizet a leánynak a kertben, a Jancsi szolga itasson, a Ferkó pedig és az Istók igazítsák meg a félszer alját; már az illyet nem kéne éntőllem várni. Pofóknak, a gazdának mondjátok meg, hogy méressen őrleni való tiszta búzát, kiki munka után lásson. Firkász! hát maga mit csinál?

FIRKÁSZ. Asservitio Domine Spectabilis, semmit sem.

TISZTES. Hát le vannak pecsételve azok a levelek?

FIRKÁSZ. Le, Domine Spectabilis, és jó hogy le vagynak, mert pro 1^mo már expediáltam is, pro 2^o megmutattam, hogy én a hivatalomba nem éppen incultus vagyok, pro 3^o külömben is itten van Lehelő úr, és most precise a kisasszonnál van.

TISZTES. Ugyan úgy-é? S itten van Lehelfi uram?

FIRKÁSZ. Külömben sem, Domine Spectabilis.

TISZTES. Isten hozta, Isten hozta, édes Lehelfi Uram az Urat, ma mindég vártam de hálá Istennek hogy meglátogatott bennünket. - Mi újság a gyűlésen?

LEHELFI. Sajnálom, hogy semmi olyas különössel nem tisztelkedhetem, külömben is a nevezetes dolgok már tudva vagynak.

TISZTES. Üljön le, édes Lehelfi Uram. - Adjatok nékem egy széket, igen elfáradtam - azok az átkozott cselédek, ha csak magam köztök nem forgok, egy keresztül szalmát se tesznek.

PETRONELLA. Ah, kérem, kedvezzen az Úr magának - ne fárassza magát, az az én kötelességem.

LEHELFI. A Tekintetes Úr megérdemli, hogy én ebbe is megmutassam tiszteletemet. A Kisasszony is megérdemli, hogy vendég létemre is megkíméljem. -

TISZTES. Köszönöm, édes Lehelfi Uram, köszönöm, az Úr egy cultus ember, én az Urat szeretem, az Úr díszére tudna lenni az én szegény házamnak. Már gyakran beszéltük a leányommal, hogy az Úr egy becsületes, egy csinos magyar. És én mondtam is néki, hogy én néki ollyan barátot szeretnék. - Ő is az Urat tiszteli. - Járt-é valaha az Úr a nagyvilágba?

LEHELFI. Jártam, hogy megesmérhessem, megesmértem, s azolta kerülöm, nem kevésbé veszedelmes az a szívnek, a bölcsességnek, sőt a nemzeti charakternek, mint a porban szennyeződő alacsonyság. -

FIRKÁSZ. És így az nem cultura?

TISZTES. Hát külső országra volt-é ki, és meddig?

LEHELFI. Voltam Bécsig, voltam Lengyelországig, voltam bé Erdélyig és erre a Dalmatiai tengerig, és így hazám szomszédságát esmerem, csak azt bánom, hogy a török földén nem voltam.

FIRKÁSZ. Már annyi helyen forgolódni cultura.

TISZTES. Egy tudós és okos hazafinak nem csak szép, hanem szükséges is a határos nemzeteket ismerni. Legelső dolog pedig a maga házának esmerése, mert aki a maga házát sem tudja, hogy áll, mi gondja annak a más házára?

LEHELFI. Hazámnak nagyobb és nevezetesebb részét esmerem, a többit a föld, a státusok, a történetek írásából delisanc nélkül is összejártam.

TISZTES. Azt elhiszem.

PETRONELLA. Ah, ha hallotta volna édes Uram Atyám, nékem is millyen szépeket beszélt.

ÖTÖDIK JELENÉS

ÁBRAHÁM. Van-é valami eladó?

POFÓK. Van, van, jöszte be, zsidó. Héjj, legények hozzátok elő azt a nyúlbűrt.

ÁBRAHÁM. Jó napokat agyon Isthen khennek.

FIRKÁSZ. Isten hozott, Szomszíd, no itt van a gyönyörűséges szíp nyúlbűr.

ÁBRAHÁM. Hadd lám - gyhönyörüséges szíp nyúlphür - khár az khed mondani Szomszíd, hiszen phüdös - üm. - -

FIRKÁSZ. Büdös az apád halála, csak szaga van, a bűr csak bűr, tudom én, hijjába - tudom majd büdössebb lesz nállad.

ÁBRAHÁM. Mit thalálta khedet, Szhomszíd; hiszen cshupa rongy, khapatth és a szhüre is megy.

FIRKÁSZ. Hiszen szette-vette a tekintetes kisasszon neve napjára lőtték a napokba, mit gyalázod az ember jószágát?

ÁBRAHÁM. No hát, hogy ahgya khed, Szhomszid?

FIRKÁSZ. Mit adsz értté?

ÁBRAHÁM. Hogy ahgya khed, hithván jószág, hithván pharthékha, csak a kehd khedvéért veszem megh, hogyh khed emperséges embher. Veregeti a Pofók vállát.

FIRKÁSZ. Annyi mind a', vidd el azért a 4 garasért, osztán máskor is kerülj be hozzánk.

ÁBRAHÁM. Hányír monda khed?

FIRKÁSZ. Mondom, adgy irtte 4 garast, osztán vidd el Isten hírivel - az Isten áldjon meg vele.

ÁBRAHÁM. Ej, Szhomszed Uram, khed jó ember, régenn eshmerem mhár khedet, 4 krajcárt adok érte.

FIRKÁSZ. Vesztél volna az országodban te szakállos pogány, ha lehetne, a szemét is kicsalnád a köröszténnek, mire tartod a lelkedet, hogy az ember jószágáért csak harmada árat sem akarsz megígérni. Úgy megérne egy húszast, mint egy krajcárt, ha a Pámpám kutya egy kicsit meg nem szaggatta volna a pódiumon, míg az Isten házában voltunk, úgy szólván. Dejszen a szőre úgy is megvan, úgy szólván.

ÁBRAHÁM. Hán biz, úgyh szholván, csak irha lesz belőle, üm.

FIRKÁSZ. Te Zsidó! azt mondják hogy ti a nyúlbűrt selyem kalapnak szeditek, nó, nézd meg most, ha van szemed, kitelik ebből két selyem kalap is, pedig egy selyem kalapot 4-5 máriáson is alig vehet meg az ember, micsoda szörnyű nyereség már az, úgy szólván, az Isten elpusztít benneteket, úgy szólván, azért a nagy huzavonáért.

ÁBRAHÁM. Khed nekhem ne paphollyon, négy krajcárt adhok értte, azért a hitvánsághirt - no 5 krajcárt, hogy hjába ne jötthem, ha khell, khell, ha nem khell, szhent a bhikességh.

FIRKÁSZ. Eddh meg az öt krajcárodat, úgy szólván, nem csuda, hogy az Ábrahám rongyos maradikát, úgy szólván, annyira nyomja az Úr átka, kicsalnátok a keresztyén szemit, ha lehetne. Te Jebuzeus: te pogány.

ÁBRAHÁM. Phogány? hüm phogány, mhir modgya khed azt nekhem? nem vagyhok én phogány, becsületes zshidó ember vagyokh én, phogány khed, ha nékem mondja.

HATODIK JELENÉS

KANAKUZ. De már azt csakugyan el nem szenvenném ám az apádnak is, hohár csikozta toprongyos zsidaja, még te pogánnak mondod az én gazdámat, hogy a Kirisztus vergyön mög, iszön igaz református kálomista körösztény embör a' - mégis azt mered te mondani, hogy pogány, te - te, gazduram, üssem? A mellyen megfogja kaputrokját.

FIRKÁSZ. Nem bánom én, a fránya kopozza meg, úgy szólván, ha mingyárt a lábad szárához vered is, kevesebb lesz egy pogánnyal.

KANAKUZ. Ki hát az a pogán, te veszett órájú, te? Megrázza ruhájánál fogva.

ÁBRAHÁM. Eregy, the gyilkhos tholvaj, bizony thán the vagyh a Phihó. Pihó akkori híres zsivány.

KANAKUZ. Khi hát az a pogány, te veszett órájú, te?

ÁBRAHÁM. Nem mehetsz dolgodra? most akadtál magyhar gyerekre, huncfut, selma. Taszítja a zsidó Kanakúzt.

KANAKUZ. Még te volnál a magyar gyerök, te Kirisztus kecskéje, te. Rázza a szakállát.

ÁBRAHÁM. Hagyh békhét the, khurvanyád, akhasztofára való, majd megh mondom a tekhintetes úrnak, lódulj pokhilba.

KANAKUZ. Még az anyámat szidgya, Gazduram, megholt már a', te pokol töltelékje, minek ásod föl a sírból. - Agyonverem, Gazduram! Rángatja.

FIRKÁSZ. Üss rá egy keservest, azután, úgy szólván, bocsásd el békével. Kanakúz a zsidóra ráüt egy furkós bottal.

ÁBRAHÁM. Vej mir! Vej mir! jeö! jeöü Szomszíd Uram, adja khed az a nyúl phűr, itth a nígy garas, szhip pínzt adokh.

FIRKÁSZ. Nekem nem kell se pénzed, se magad, most mindjárt a kutyákat is rád huszítom. Bankót annál úgyé, azt is ti fondáltátok, most már a jó lelkű keresztyén ember nem is élhet miatta.

KANAKUZ. Hej Balatony, Duna, Tisza, Dráva, Lompos, Csámpás, tépjétek széjjel a hitetlen lelkét a zsidajának. Ekkor a derekát általfogta a zsidónak.

ÁBRAHÁM. Phü te phüdös, hájfészek, phü the, meny el, phü the püdös szalonna kheresztyén szagú Rápök, dhisznó, nem ember.

HETEDIK JELENÉS

FIRKÁSZ. S denique micsoda csúnya lárma az, majd az egész kastély egészen fenékkel felfordul, a dominus spectabilisnek s úri vendégeinek incommodálni s alkalmatlankodni rudis emberekhez illik. Hát Ked, Gazda mér van itt? mért nem tudja csitítani? Ked is csak ollyan incultus mint a többi? micsoda rút lárma ez?

FIRKÁSZ. Nemzetes Ifjú Uram! ez a zsidó, úgy szólván, igen embertelen, nojszen már csak tudja az Úr, millyen a zsidó, itt izgágáskodott, úgy szólván, ihon a Kanakúz meg találta lódítani; mert az anyját, mindenét összehorta, összeszidta, úgy-é úgy volt, Kanakúz?

KANAKUZ. Hán.

ÁBRAHÁM. Ne higgye a Thekintethes Úr, ezek meghennék a szegény zsidó embert, ha lehetne, én becsülettel bészóllottam, van-é valami eladó, khértem azt a hitván nyúlbűrt 5 krajcáron; és még phogánnak mondott érte a szomszíd uram, pedig nem is ér többet, maga látja a Thekintetes Úr, hiszen ballagh a szőre. - Ez a selma pedig, édes Thekintetes Uram, gyilkosképpen megtámadott a bhotjával, phedig én nem vétettem. Khét emberen áll a vásár: Szabad kérni, szabád tartani. - Nem úgy van, Thekintetes Uram?

FIRKÁSZ. Consequenter a'jőn ki a species factiból, hogy Ked, Pofók az Edictum Tolerantiale; te pedig, Kanakúz a Jus Dominale ellen excedáltál, vagy világosabban szólván, Kend a zsidón dehonestatiót tett, te pedig actus maioris potentiaet - nos, denique a' pedig egyik se szabados dolog. Úgy-e, Kend goromba volt, te pedig malitiosus.

PUFÓK. Éppen nem, úgy szólván.

KANAKUZ. Á, Á.

FIRKÁSZ. Denique most megmondom pro 1^mo a zsidót senki többet ne merje bántani; mert a földesúrnak szükséges a zsidó, annak a kedvéért a magyar jobbágyot is kiveri a házból, mint régen az izraeliták kedvéért kipusztíttattak a cananeusok; pro 2^o a zsidót s mást akárkit is nemzetéért gyűlölni grob magyarság; ugyanezt pedig a vallásért cselekedni intoleráns bigottság és az egyik sem cultura; pro 3^o ki szedne majd rongyos mentét, nyúlbőrt, ringyet-rongyot, kócot, kendert s a többit, ha ez a nékünk elmúlhatatlanul szükséges ez izraelitaság nem szedne. Denique most menjen el Kend, Ábrahám, vigye el kend a nyúlbőrt is egy pénz nélkül. Igaz, hát a pipám hol van?

ÁBRAHÁM. Már meg van ezüstözve, Thekintetes Uram, ollyh fhain munkát thettem rá, hogy Bécshbe se tennének már különbet. Délután elhozom, egyh phár csomó bhasa dhohánt is kheszithettem a Thekintetes Úr számára, csak éppen kherem édes Thekintetes Uram, szóljon ez öreg urral, szolgáljon abba a kazán dolgába. Kérem aláhzathosan, empherséghemre fogadom, Isthenüttseg nem hagyom hijjába az Úrnak.

FIRKÁSZ. Meglesz minden, meg, ne féljen Kend, Ábrahám.

ÁBRAHÁM. Azh Isthen áhlgya megh az Uhrat, - jo apphetithust kihvánok. -

FIRKÁSZ. Servus.

ELSŐ JELENÉS

TISZTES. Éppen úgy kell, magam is ollyan móddal szeretem. - Hát az a borjú le van-é már vágva, amint parancsoltam?

POFÓK. Le vagyon Tekintetes Uram: igenis hogy le vagyon, ugyan gyönyörű húsa van, ugyan gyenge jószág, úgy szólván. -

TISZTES. Halljátok! azt le kell tenni a jégverembe, hanem estvére adgy ki a szakácsnak belőle főzni valót is, sütni valót is. Idegen urak lesznek nállam. - - Érted?

POFÓK. Értem, ollatén állapotba.

MÁSODIK JELENÉS

FIRKÁSZ. Audiat Pofók! Azt a borhűtő rézedényt, a nagyobbikat mosassa meg, dörgeltesse meg, denique az ollyan legyen, mint a tükör, vendégeket várunk. Denique, látja Ked, a héség supra modum nagy, hát azt el kell készíteni pro refrigerio animáló.

POFÓK. Az is meglessz, Uram ebb' a nyomba, stanti pedi, úgy szólván. De meg is kérem az Urat ollatén állapotba, ki lesz a vendégünk?

FIRKÁSZ. Saltim az az úr, aki már kétszer megfordult nállunk, és most ott az alsó vendégfogadóba, ott az Arany Kusztorába van szállva. - Cultus ember.

POFÓK. Tán az a nímet ember lesz hát az ollatén állapotba.

FIRKÁSZ. Audiat, nem nímet az, hanem született magyar, csak hogy német ruhába jár, németessen viseli magát és denique ollyan singularis delicatus hangon ejti a magyar szót.

POFÓK. Ó fájdalom! úgy szólván, megkövetem az Urat, őkegyelme, hát ollatén állapotba mint a korcs agár, sólomnak bagóly fia, úgy szólván, hát őkeme talán szégyenl is magyar lenni.

FIRKÁSZ. No de, audiat, ezt kell ám consideratióba venni, hogy 1^mo az az úr Németországon lakott cultura kedvéért, 2^o magát az itthon cultiváltaktol azáltal meg akarja distingválni, 3^o több tudomány van a bodros tászliba, mint a magyar ingbe, a kurta magyar haj tökfejet mutat, de ha exotica parókát teszünk rá, az együgyűek káptalannak gondolják, a magyar mente alig reprezentál egyebet egy kis Verbőtzinél, és Husztinál, hanem a frakk involválja a históriai tudományt mind, a francia kaput az Természetnek egész búvári esmeretét, az anglus iberokk, ha szárközepig ér, minden kigondolható filozófiát, a legmélyebb matézist; ha földig ér a leghomályosabb régiségek esmeretét; és kivált, ha nem a szélire vannak rakva a gombok, Newton vagy Nyúton, Helvetius, sőt maga Kant látszik az ember előtt állani.

POFÓK. Én azt tudom, mind értem ollatén állapotban, de megkövetem, azt szokták mondani, hogy aki oda nem viszen, bizony nem is hoz az onnan. De arra a papra is haragszom, aki magyar ruhába nem jár, magyarnak tartja magát, magyaroknak prédikál, magyar kenyeret eszik, magyar bort iszik rá, úgy szólván, mért szégyenl hát magyar ruhában járni, ollatén állapotban lévén. Megkövetem a' csak ollyan, mint ha a magyar baglas juhok mellett kaputrokkos ihász állana, úgy szólván.

FIRKÁSZ. Bizon, Pofók, mond ked valamit és a' bizon nem is cultura.

POFÓK. Uram, mikor én a Tisza mellett jártam, mikor a fiamat bevittem Döbröcömbe, csak elnéztem azokat a szép papokat, millen magyarosan jártak, pedig aszondik, túl voltak azok Imperiumonn is.

HARMADIK JELENÉS

CONRAD. Carsamadiner.

FIRKÁSZ. Salveat Conrad, salveat. - Hát hol jár, Conrad, hol, hol?

CONRAD. Eben asz örek ur az Knediger her.

FIRKÁSZ. Ugy a Dominus Spectabilisnál?

CONRAD. Ja frajlic od, od.

FIRKÁSZ. Et cui bono?

CONRAD. Asz piszon nem tutom tessék szúr.

FIRKÁSZ. Miért volt ottan, miért?

CONRAD. Ha mierd? A Ludvig Zaszlaki az én Batron diszdeli a Knediger her mindjárt el lesz jönni kicsin vizitre.

FIRKÁSZ. Ugyan úgy-é?

CONRAD. Ja frajlig - Asszolgaja.

FIRKÁSZ. Servus.

NEGYEDIK JELENÉS

FIRKÁSZ. Ez a Kanakúz aligha most meg meg bort nem kapott a diabolicus.

POFÓK. Biz Uram, nem mondom, hogy nem, ollatén állapotban, a szeme is ollan ménkű módon jár.

FIRKÁSZ. Kanakúz! ittál most úgy-é?

KANAKÚZ. Hán.

FIRKÁSZ. Bizon részeg is vagy, amint látom.

KANAKÚZ. Á, Á.

FIRKÁSZ. El tudnád-é hát mondani a nótádot?

KANAKÚZ. Hán.

FIRKÁSZ. Kezdd el hát.

KANAKÚZ. De mölliket?

FIRKÁSZ. Akármellyiket mea pace.

KANAKÚZ danolja:

POFÓK. Dehát a Rákóczi nótáját tudod-é?

KANAKÚZ. Á, A.

POFÓK. Ej te, be kár azt nem tudni, - mikor azt hallom, mingyárt piszeg bennem a magyar vír!

FIRKÁSZ. Mondgya el hát, per Deum, édes Pofókom, mongya el Ked, úgysem hallottam ad animam, miolta Pestről eljöttem.

POFÓK. Biz uram, én átallom ollatén állapotba vén létemre a dallást, a cselédek is megítélnek, úgy szólván.

FIRKÁSZ. Ej, csak itt mondja sub rosa az udvaron, osztán nem is úgy kívánom én, csak mégis exempli gratia.

POFÓK. No már az Úr kedvéért csak mégis megcselekszem. Danolja:

FIRKÁSZ. Excellenter, valde bene. Egyszerre mondják.

KANAKUZ. Jaj, Gazduram ne fújja Ked ollan köservessen, mindgyár möghasad a szívem. - De Fiscarius Uram, nem is hallotta ám még mit csinyál az az árva gyerök, aki a minapikba került ide az udvarba, az az Istók, a' tud ám szépön borborázni, ollan szépön mögy a sorgya hogy. - -

FIRKÁSZ. S volna abba annyi perfectió?

KANAKUZ. Hán bizony hogy van - előhíjjam?

FIRKÁSZ. Per se.

KANAKUZ. Istók te - Istók - Istók te - gyere má - tán most is a hájas kubakba kutatsz - hej, ebágyábul esett, maj mögrakom a bőrödet, gye' má nó, dudáll neköm most edgyet, mert én most bort ittam. Ez a gyermek kiállván a platzra rongyos szűrbe, a szűr alatt tart hónalja allatt egy vánkost, a csúcsát látatlanul a szájába fogván tilleget dudahangot, a több deákok pedig közel egy rejtek házba mondják (harmonice) a dudahangot. Kanakuz pedig kanásztáncot jár rá.

FIRKÁSZ. Bravó! Bravó!!

ÖTÖDIK JELENÉS

SZÁSZLAKI. Nem igaz Conrad? és ez az úr nem ideota magyar. - Kastélya és háza környéke csínos és együgyű, pedig a magyar minden dolgába vagy ronda, vagy buja, és amiatt vagy paraszt oeconomus, vagy pankrót gavallér.

CONRAD. Sziszt var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. Ille veritable - és ha látnád magát is személyesen, melly bölcs, mely értelmes ember vagy amint Marheze Buonarokka szokta mondani che szad'zo, che discreto.

CONRAD. Sziszt var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. Az ő kisasszonya (ami a magyarba sok) mindenképpen ki van polírozva, azt mondhatni, hogy ő maga a gyenge érzékenység, vagy igazabban di certlikkajt la tandres.

CONRAD. Sziszt var, aszikkasz.

SZÁSZLAKI. Öszvetalálkozván a Tisztessel. Asszolgája az Úrnak, örülök hogy van szerencsém a Tekintetes Urat tisztelni.

TISZTES. Igaz szolgája az Úrnak - tessék magát megalázni.

SZÁSZLAKI. Alázatosan köszönöm - Tekintetes Uram! már más ízben is akartam mondani: ennek a szobának minden einrigtungja oly finum gusztusú, hogy én, miolta Bécset elhagytam, hasonlót nem láttam, és nem gondoltam, hogy illyet találjak Magyarországba. Pompásabbakat hát persze találni; de a pompa semmit se tesz széppé, hanem a jó gusztus, vagy amint Hofrad Sperbelfels, az én barátom a maga kertjéről szokta mondani: Di ges mäht nicht di pract, vas di senhajt mackt.

TISZTES. Az egész ház készület, sőt az egész kertem és kastélyom, azzal dicsekedhetem, hogy saját képzésem szüleménye.

SZÁSZLAKI. Ha csak a kert nem ánglus, az épület nem olaszos, az einrigtung nem németes, a konyha és ebédlő nem franciás, csínos embernek mindjárt fáj a gusztusa.

TISZTES. Én pedig oly céllal egyik nemzet között sem forgolódtam, megtanított engem ez az oldalszoba, mellybe válogatott könyveim vagynak, és az a nagy mester, aki azokat megtanította, tudni illik a Természet, megtanított engemet is.

SZÁSZLAKI. Már én, Tekintetes Uram, annyira hozzászoktam azoknak a csínos nemzeteknek minden kottümjeihez, hogy mihelyt valami nem auszlendis, vagy nem ollyan mint az auszlendis, előttem kedvet nem talál. Velem a somogyi sódért, thúri sajtot, azt az elszenvedhetetlen kövér magyar kolbászt megunatta az a fein, ah, igen-igen fáin vesztfáliai sonka, helvéciai sajt és veronai szalámi. - A kecsege igen jó hal; de minthogy magyarországi és comiz, százért sem adok egy scotiai heringet vagy egy venetiai szardellát. A magyarországi halak közzül nem is szeretek egyebet az egy vizánál, de az meg is érdemli; mert 200 mértföldnyiről emigrál hozzánk.

TISZTES. Az Úrnak igen-igen nagy szerencséje volt a maga ízlését külső országon kimívelni, mit csinál majd vélle itten köztünk, együgyű magyarok között.

SZÁSZLAKI. Tudom én majd, mit csinálok, Tekintetes Uram. Én az udvaromban mindent, mindent külső országivá teszek. Cselédim mind idegen nemzetűek, annálfogva pallérozottak lesznek. Anglus lovat, Svaicer marhát, spanyol juhot, khinai disznót, török kecskét, olasz pulykát, norvégiai ludat, alexandriai kacsát, nigritiai tyúkot s a többi szerzek udvaromba, amint ezt láttam Justitzvart Svevelhaj Lord King Sinyor Di Caropellegrina és mossziő emigrant Deniente, érdemes és Tudós külföldi zseniknél, kikkel utazásomban megbarátkozni szerencsém volt.

TISZTES. Valójába nagy szerencse. Édes Uram, de hadd kérdjek egyet: talám hát az Úr, ha Nigritiában volna, megvetné a nigritiai comiz tyúkokat és akkor Magyarországig fárasztaná külföldi csibéért tyúkpecérjét.

SZÁSZLAKI. Com il fo - ott a magyar tyúk khosa rara és ritkaság lenne. - De apropó, hol legyen a kisasszony, sajnállanám elszalasztani személyes tiszteletem szerencséjét.

TISZTES. Azt tartom, hogy most valami foglaltossága van valahol, reménylem, mindjárt bejön, vagy ha úgy tetszik, nézzük meg a szobájába.

HATODIK JELENÉS

TISZTES. De éppen itt vagyon. - Ihol, édes Leányom, ajánlom az urat, Szászlaki uramat.

SZÁSZLAKI. Asszolgája a Kisasszonynak - Trezümble szerviter, manzel.

PETRONELLA. Alázatos szolgája az Úrnak, örülök, hogy ismét van szerencsém tisztelni.

SZÁSZLAKI. Mivel tetszett magát mulatni a Kisasszonkának?

PETRONELLA. A cselédek közt tettem holmi rendelést, Kedves Úr - kiadtam nekik a parancsolatokat, a kertben is dolgoznak, azokat is megtekintettem, szükséges az ember szeme körülöttük; mert a cseléd, Kedves Úr, csak cseléd.

SZÁSZLAKI. Ever, Ever, bella domicella; de nem tartja a Kisasszony szép nemére, úri karakterére nézve kissebbségnek a paraszt cselédek között forgolódni? a házi dolgokkal bajlódni? Én, Kedves Kisasszonka, a külső országokat összejártam, ottan már a kipallérozódás olly subtilis érzésűekké tette a nagy nevelésű dámákat, hogy ők az ollyanoktól éppen irtóznak. Egész foglalatosságok vizit adás - vizit elfogadás, kártya, csemege, kávézás, Atalantis és más románok, a kis zsebbeli bolonyai kutya s több effélék. Ők a paraszt cseléddel együtt a világért se fekünnének le estve, és még sokkal inkább fel nem kelnének reggel a goromba földmívelővel és mesteremberrel. - Hála a 18^dik seculum végének, ki kezdenek már a mi magyar dámáink is a magyar durvaságból fínumodni, kezdik már követni az illyen érzékeny német és olasz gráciákat.

TISZTES. Kövesse, aki akarja. Tudom én, meddig kell az én leányomnak az ő nyomokba menni. Az ő anyja is, az Isten nyugossza meg! egy valóságos kipallérozódott magyar dáma volt, nagy grófokhoz is volt szerencsém házamnál; de mindezektől megnyerte a tiszteletet, neki jó szíve volt és szép elméje, kellemetes gusztusa. Választást tudott tenni a bécsúszott külföldi módik és szokások között, ő az ő gyermekeit is maga szoptatta és nevelte fel, nem úgy, mint a mai galant tigrisek, mondhatom az Úrnak, az én famíliám nem is korcsosodott el, azt kívánom, hogy a leányom az ő példáját kövesse. - A külföldi világ hadd bolondozzon.

PETRONELLA. Kedves úr! én gyönyörűséget találok azokba a foglalatosságokba, amellyeket az én boldogult asszony anyám helyett kell végbe vinnem, és amellyeket az én nemem hoz magával.

SZÁSZLAKI. Tehát amellyekre a Kisasszonnak természeti bestimungja van.

TISZTES. Mikor pedig ráér, olvasgat, én az ő számára egy kis bibliothekát szerzettem, szerezgetek még ma is, ha azt megunja, vagy a kertbe sétál s szegfűibe gyönyörködik, vagy a muzsikához ül a szobába, magának is, másoknak is mulatságot szerez. - A szép lélek soha sem unja meg magát.

SZÁSZLAKI. S tud a Kisasszony német vagy más idegen nótákat? Nem is érdemlenék a Kisasszony drága szép ujjait azok a táritoppos magyar dinum-danumok.

PETRONELLA. Ha tetszik az Úrnak, azokkal is kedveskedhetem.

SZÁSZLAKI. Ich bitte, ich bitte. Instálom ássan.

SZÁSZLAKI. Bravó cherlih, sármány, gyönyörű.

TISZTES. Próbálj, édes Leányom magyar nótát is ütni; mert amellyek Lavota úrtól kerültek, azok nem éppen dinum-dánumok ám, csak te, édes Leányom, táritoppossan ne verd, amint ez az úr mondotta. Nevet.

PETRONELLA. Tetszik hát meghallgatni az Úrnak?

SZÁSZLAKI. Par companyi.

PETRONELLA. Vér magyar nótát, azaz a professor.

TISZTES. Engem uttse, ha különb nálla akármelyik. - Én öreg ember vónék hogy már; de Isten látja lelkemet, ízibe eljárnám rajta még most is a kállai kettőt.

SZÁSZLAKI. A kisasszony érzékennyé tudja tenni a legregulátlanabb hangokat is. - Ritka példa magyar személybe.

TISZTES. Látja tehát az Úr, hogy a magyarok közt is terem alkalmatos zseni, pedig ezt és hasonló szép mineműségeket nem az idegen bűnökkel együtt szerzette meg magának.

PETRONELLA. Édes Atyám Uram, s Kedves Úr, alázatosan engedelmet kérek, egy kevéssé kifordulok, mindjárt leszek ismét tiszteletekre.

SZÁSZLAKI. Com il fo, Kisasszony.

TISZTES. Csak eredj, édes Leányom, tudod, amiket mondottam, vitesd véghez, majd mi addig egyet sétálunk az úrral a kertbe.

HETEDIK JELENÉS

SZÁSZLAKI. Tekintetes Uram! mintha nem is Magyarországon volnék, mikor a Kisasszonyt látni szerencsém van, és kezdem hinni, hogy a magyarok közt is találtatik, elvétve, egy ollyan, aki nem magyar, és aki megérdemlené, hogy a szép külső ország dicsekedne származásával. - Ugyan alázatosan kérem, van-é német vagy francia szobaleány mellette?

TISZTES. Eleget kommendáltak, de a szép parádét a jó erkölcsön vásárolni nem akartam. Egy tisztes magyar főhadnagyné az ő nevelője, oktatója és mindennapi barátnéja.

SZÁSZLAKI. Csudálkoznom kell.

TISZTES. Ha bővebb esmerettsége lesz az Úrnak az én házammal, el fog múlni csudálkozása, vagy jobban is fog csudálkozni. - Kérem, ne sajnáljon az Úr nállam maradni egy kis vacsorára.

SZÁSZLAKI. Sajnálom, Tekintetes Úr, hogy nem lehet élnem ezzel a szerencsémmel. - Én Hálába a híres professor, Bonvivan úr alatt hallgatván a dieteticát, az tanultam tőlle, hogy aki 24 óra alatt egyszernél többször eszik, az az életét rittig 5 hónappal, 19 nappal és 33 minutával rövidíti, és ezt már magam is tapasztaltam másokon, olly mathematice, hogy még a minuta se hibázott. - Ezt már szintúgy meghatározzák a németek s más pallérozott gyomrú nemzetek, mint a nap- s holdbeli fogyatkozásokat. - Ha én vacsorakor csak egy snef szárnya hegyit enném is meg, holnap és azután ebbe a hónapba minden harmadnap 24 pilulával kellene megterhelt gyomromat kitisztítani.

TISZTES. Ah, a Krisztusért! Sajnálom, hogy szerencsém nem lehet; de mégis baráttságért, ha lehet, édes Úr.

SZÁSZLAKI. Alázatosan köszönöm. A professorom, Bonvivan azt mondta egyízbe, hogy az ember a barátságért sokat vét a dietetica ellen, ez a mondás mindég a fülemben van nekem. - Alázatosan engedelmet kérek tehát, és másszorra instálom a Tekintetes Úrnak azt a gratiáját.

TISZTES. Szívesen akármikor. - Tessék hát lejönni a kertbe, nézzük meg, és egyúttal arról is beszéljünk, amit a minap tetszett az Úrnak említeni.

SZÁSZLAKI. Amint parancsolá, Tekintetes Úr, nékem külömben is szint ollyan megújjulásomra van, ha valami jó ízlésű kertben találhatom magamat ebbe a falusi és míveletlen Magyarországba.

TISZTES. Kérem tehát. Mennek a kertbe.

NYOLCADIK JELENÉS

FIRKÁSZ. Lábait az asztalra nyujtogatva hegedülhet magába.

ÁBRAHÁM. Bhikhességes jó estéth khivánok a Thekinthetes Úrnak - hogyh mulatja maghát a Thekinthetes Úr?

FIRKÁSZ. Servus.

ÁBRAHÁM. Háth fogh-é az a hegedű? amint láthom, khanafona khellene annak.

FIRKÁSZ. Revera, Ábrahám, nem is ártana neki egy kis gyantatio, pro 1^mo csak úgy rikácsol, pro 2 gyantám nincs, pro 3, van a Ked bótjába, úgy-é van, Ábrahám?

ÁBRAHÁM. Van, van, Thekintetes Uram, háiszen csak kell venni. - Pharolámra el hoztham a phiphát is, hát nem ollyan ezüst, minth a thajthik vagy minth a szhappan, a friss khinyeső nem lekülömb nálla, úgy thündöklik. De Uram, a munkha thöbbet is ér az ezüstjénél, senki fiának nem csinálták volna meg alább 4 forint 26 krajcárnál és fhélnél, de minthogy az Úr jó esmerősöm, azt a fhelet is elengedem, cshak igy szolgháljunk egymásnak, nem cshak mára való az ember. Látja a Thekintetes Úr, én nem vágom el mind a két végit az alkhunak, fél krajcár nem tart el engem.

FIRKÁSZ. Ah, per Deum, Ábrahám az már supra modum sok, inkább azt a fél krajcárt is megadom, csak azt a 26 krajcárt engedje el. Hisz a' sok, hoc est multum, már engem csak ne taxáljon Ked, hiszen Pesten se kívánnak többet érte, kerék szám 2 forint, amillyen munka.

ÁBRAHÁM. Ej, csak trhifáltam, Thekintethes Uram, hiszem én azt cshak khijandhekhba csináltak, egésséggel visellye az Úr, itt a szép basa dohány is, egésséggel viselje az Úr. Az Isthen algya meg az Urat, hogy pártját fogja a jámbornakh.

FIRKÁSZ. Servus, Ábrahám, köszönöm, máskor is csak szóljon Ked, mindenbe szívesen szolgálok. Látja Kend, mikor én a Kend arendáját írtam is, akkor is basa dohánt szíttam én, sok basa dohánt felszínak az urak míg a szegények felsegéllésében fáradoznak. - Kávé nélkül igazságot se lehet tenni. Van-é most Kennek kávéja?

ÁBRAHÁM. Thekintethes Uram! holnapután lesz nállunk lakodalom, a bátyám fia meg ághoskodhott, szép mulattság lesz nálunk, khirem, alázza meg magát az Úr, lesz khávé, lesz minden, szhip thánc, mondhattom derékh - itt lesznek a Thopünáriak, mondhatom szhíp muzsikha lesz.

FIRKÁSZ. Quid hoc Ábrahám? revera lakodalom lesz, denique ott csak mind zsidó notát húznak.

ÁBRAHÁM. Haiszem ah khell, Thekinthetes Uram, de háth nem szhép a zsidó nóta?

FIRKÁSZ. Ad animam, én megvallom, sohasem hallottam zsidó nótát, azt se tudom, millyen formán megy.

ÁBRAHÁM. No cshak próbálja a Thekintethes Úrh, az Úr okhos ember, ezen a hangon kezdődik Elnyeríti magát.

FIRKÁSZ. Diabolum, de hogy tudom, mellyik fogásból kezdjem, az á-ból-é vagy a b-ből?

ÁBRAHÁM. A x-ből, Thekintethes Uram: no így fogja a hegedüt. Mutatja neki a zsidó. A thopónari zsidók is így fhogják, a kesztheliek mígh szebben.

FIRKÁSZ. Bestia Apocaliptica, csak az első hangot mondja meg.

ÁBRAHÁM. Hiszen montham, Thekintehtes Uram, cshakh így megy. Ismét nyerít.

FIRKÁSZ. Denique megálljon kend, supra modum affectalnék egy zsidó nótát megtanulni, egy dáncos patvarista társam van itt a generális perceptornál, majd mortificálnám vele, denique csak kezdje el Ked, ne dicam, mondja el Ked.

ÁBRAHÁM. Ahz meghlehet Thekintetes Uram jó phinzért.

FIRKÁSZ. Ej, csak mondja el ked prout venit.

ÁBRAHÁM. Mondom, jo phinzért elmondom, ha álva hallgatja az Úr egy garas, ha ülve, egy pethak; de az Úr standes person, hát tetszése szerént fizeth az Ur. Tudom, átall alább adni egy forintnál. Na erste manir. Danol dáj-dájjal.

KILENCEDIK. JELENÉS

LEHELFI. Jó estét kívánok az Úrnak!

FIRKÁSZ. Pariter magam is kívánok, alázatos szolgája Domine Perillustris.

ÁBRAHÁM. Bikhességes jo estét khivánok a Thekintethes Úrnak!

LEHELFI. Lesz szerencsém tisztelni az öreg urat?

FIRKÁSZ. Igenis, pro 1^mo a tekintetes úr most éppen a kertben sétál, pro 2 vele vagyon Szászlaki úr, pro 3 a kisasszony, ni fallor, a szobájába van, méltóztassék meglátogatni az Úrnak.

ÁBRAHÁM. Magam is jo ejtszakhát khivánok a Thekintethes Úrnak!

FIRKÁSZ. Servus! Servus!

TIZEDIK JELENÉS

FENEKES. Jó estét adgyon Isten!

CONRAD. Szíp jó este!

POFÓK. Hozta Isten!

FENEKES. No, Pofók bácsi, eb a lelkit, hát hány a világ, mivel töltik kentek az időt?

POFÓK. Ezzel a Conrad sógorral beszélgetnék, vagy mi; de az Isten álgyon meg bennünket ollatén állapotba, nem igen tudunk elmenni egymás nyelvén.

CONRAD. Sziszt var, asz ikhasz.

FENEKES. Biz a' bajos Pofók bácsi, mikor a magyar németül, a német magyarul nem tud, pedig csak érteni kéne egymás nyelvét, hogy már sógorság fejébe.

POFÓK. Biz öcsém Uram, jó is vóna ollatén állapotba, de mi haszna no, ha az ember nem tud.

FENEKES. Hozzon, édes Pofók bácsim egy kis tüzet onnan a konyháról; de szépet, menyecske szeműt.

CONRAD. Ah, ne pipázzon maga Fenekes, absajlic, csúnya pides az a dohánfüst, korcsmába való.

FENEKES. Ebalelkét, hát maga nem dohánzik?

CONRAD. Ah! nem, csak én kicsin snuf tabak Pattogtatja a pixisét.

FENEKES. Ej, eb a lőcse ocsmán tubákját, minek szíjja már azt az ember, csak az órát abrakolja, azután úgy beszéll tőlle, mintha mezítláb szállott volna le az ágyról, ezt nátháson mondja ollyan nagy lesz tőlle az óra, mint a sós ugorka, osztán verhenyeges mint a vergánya.

CONRAD. Ah, mit beszél maga, Fenekes az a tubák a szemet tisztígya az órát tisztígya, szárogatja.

FENEKES. Azt az utolsót elhiszem; de azt is elhiszem, hogy minden tubákos ember órának a kesztheli kéményseprőt kellene conventiora megfogadni. - De soha a tubákos embernek sohasem lát jobb szemmel az apja is, mint aki még ki se tudja mondani a tubák nevét.

CONRAD. Látja, Fenekes! ha az ember kicsin alhatnám, csak veszi, mindjárt nincs van úgy alhatnám.

FENEKES. Megesnék úgy bele, ha az istorása a faköpenyegbe, mikor sirbakot áll, mindig tömné az órát, hogy el ne alugyék. Ho-ho, a' hát csak szunyató rest embernek való.

CONRAD. Jaj, láttya Fenekes, az nem is illik minden paraszt ember pebelnek az csak csinalik csinos ember, úri, okos, galant.

POFÓK. Vagy galand vagy nem galand, de a' bizon nem is szíp, a manó is hozta országunkba, úgy szólván. Én ugyan, kivált ha tubákos asszont látok, nem szánnám bezsindeleztetni az órát. - De annak a pipának is ugyan mi haszna van, úgy szólván.

FENEKES. Ah, édes Bácsim, - már ennek annyi haszna van, mint ördög.

CONRAD. Az bizon, mint zörtök pujik hát bele.

FENEKES. Ni, sógor! ha az ember koplal, pipázik, ha jól lakik, pipázik, búvába pipázik, örömébe pipázik, mérgébe pipázik, a nőtelen embernek feleség helyett van, a házas embernek, ha pöröl a felesége, azzal elűzi magától, mint az ördögöt a tömjénnel, a pipások között legszívesebb divatjába van a pajtásság, osztán mikor az embernek egyéb dolga nincs, pipára gyújt, hogy az ördög hivalkodva ne találja.

CONRAD. Asz piszon, mint zördök pujék ked bele.

FENEKES. Pipa nélkül a férjfi nem is férfi csak nöstén legény, kan asszony; de ha pipát vesz a szájába, a bajusszát kétfelé törlénti, meglehet, nem lehet, látja Ked, sógor, mingyár millyen figuriás gyerek lesz belőle.

CONRAD. Az pizoni csak kinesség, az picsiletes ember az nem szereti a dohánfist, a dáma is nem megszereti; a szoba pites, mint pokol, ember részeg, övé fejébe sok megcsinál refolution, szája be van pácolva, az mind a kamin, pökni mintég, mint a kola, az piszon absajlig csuna pites. - Az nem szip kinességet. Az ujját a szájába veszi s pettyeget, mint a pipás ember.

FIRKÁSZ. De, Isten látja a lelkemet, mond Ked sógor valamit, anélkül biz el is lehetne az ember a világon, úgy szólván, én soha sem pipáztam, mégis itt vagyok, azt bizony csak a hetykeség kapatta fel annyi emberrel, hijjába, no csak haszontalan, egyik a másiktól meglátja, én pedig megmondom magyarán a Herkó Pater előtt is, hogy mind a pipa mind a tubák úgy szólván hijjába valóság és a léleknek gyötrelme.

TIZENEGYEDIK JELENÉS

LEHELFI. Ah! mit beszél a Kisasszony, kedvezzen az én elrémülésemnek, és csak addig is, míg magamat kifúvom, és rendbeszedem, ámítson kedvezőbb híradás.

PETRONELLA. Az Úr nem érdemli az éntőllem, hogy én az Urat megcsaljam. A dolog voltaképpen úgy van, amint elmondtam, éppen csak az imént jöttem fel az Atyámtól a kertből.

LEHELFI. És Szászlaki azért jár itten mostanában?

PETRONELLA. Éppen ezért, és mostan már harmadik ízbe, és igen nagyra tartja magát.

LEHELFI. Ő a Kisasszonyt nem érdemli.

PETRONELLA. Az atyám hajlandónak látszik hozzája.

LEHELFI. És talán a Kisasszony is?

PETRONELLA. Én nem tudom, mit csináljak az én szívem fáj.

LEHELFI. Egek! hát már az én reménységem álomba esett, és a mi sok édes szavaink a szelek szárnyán enyésztek el? Lehelfi és Petronella, ez a két egymásnak kedves név a tavaszi jég hátára volt felmetszve, meg van a fatális kötél fonva, melly az én boldogságomat örökre, ah örökre, megfojtsa, nékem pedig még csak az a vigasztalás sem maradt, ami a remények-vesztett nyomorultaké t. i. az elfelejthetés.

PETRONELLA. Ha az Úr magát fel nem találja, én oda vagyok. - Az Úron áll mind a kettőnk boldogsága.

LEHELFI. Mit tudjak tenni, mit tudjak tenni, ó Kegyes Szív! éretted s érettem mit tudjak én tenni, ki féltehetetlen vagyok, mihelyt a tehozzád való reménység nem önt lelket belém.

PETRONELLA. Nem szükség az Úrnak semmi mesterséges plánumon elnyerni a maga célját, egy ollyan ember előtt, mint az én atyám, elég szószóllók lesznek az Úrért őelőtte az Úrnak saját virtusai és az én boldogságom, rukkoljon ki az Úr velek az ő egész fényében, említse az Úr az én nevemet, és azonnal megnyerjük, amit mind a ketten ohajtunk és azonnal annak a külsőországi napot fenyegetőnek távolról csillámló gőz meteoronja, mint a fattyú Nap, eltűnik.

LEHELFI. Úgy tetszik, mintha az én megjelent őrző angyalomat látnám a Kisasszonban, ó szép szavak, megérdemlitek ti, hogy bételjesedjetek.

PETRONELLA. Kedves Úr! ha engemet szeret, még most mindjárt menjen le a kertbe. - Az Úr jelenléte mindég sokat szokott tenni az én atyámba.

LEHELFI. A Kisasszony parancsolatja törvényem nékem. - Hólnap meglátogatom a Kisasszont, addig is adjon szállást kegyes szívébe a szerencsétlen Lehelfi nevének.

PETRONELLA. Kedves név az énelőttem, kedves mint az Úr maga, megérdemeljük mi az Egektől, hogy bennünket egymással boldogítsanak.

TIZENKETTEDIK JELENÉS

LEHELFI. Fenekes!

FENEKES. Parancsolatjára az Úrnak.

LEHELFI. Ha csak ha! Petronella énekel.

FENEKES. Ejnye be szép, Uram!

LEHELFI. Oda vagyok Fenekes! megmondtam hogy csak pletyka hír az, amit te hoztál az udvarból. - Petronellát már Szászlakinak ajánlották, mit tesznek most azok a te cselédházbeli tanúbizonyságid!?

FENEKES. Ejj, Uram: sokat végeznek Bécsbe de elrontják az égbe. Elronthatná az a cafrangos Német fickó az Úr szerencséjét? - Lám az Urat régolta esmeri a kisasszony, s tudok is annyit benne, hogy szereti is. Csak azért is elbúcsúzom tőlle egy szép nótával. Danol.

LEHELFI. A' mind jól van, Fenekes; de az én reménységem többé nem akar engem esmérni, és én boldogtalan vagyok, ah legboldogtalanabb örökre.

FENEKES. Menjünk haza, Uram, majd otthon egy jót álmodjunk - az Úr nem lehet boldogtalan.

LEHELFI. Nem bánom - - Egek, tehát ezen esmerettségem komédiája illy szomorú felvonáson végződik!!!

ELSŐ JELENÉS

PETRONELLA magába. Egek, adjatok erőt az én gyenge leányi szivemnek, adjatok tanácsot - ah! Szegény Lehelfi, a te kínod, a magam kínja kétfelől facsarják az én szívemet. Egek, mit tegyek! Énekel.

TISZTES. Mi lelt téged, édes Leányom, veszem észre, hogy szomorú vagy: hallom, hogy keseregsz, látom, könnyeid is hullanak, nincs bizodalmad a te atyádhoz? Szólj, mi lelt?

PETRONELLA. Ah! édes Uram Atyám, mind a ketten meg vagyunk csúfolva, egész házunkhoz háládatlan lett a Szászlaki.

TISZTES. Hogyhogy, édes Leányom? - Azt fel nem tehetem felőle.

PETRONELLA. Méltóztasson megolvasni ezt a levelet, amellyet egy barátjához ír, és akkor higgye el, Uram Atyám, micsoda paraszt kevélységgel néznek ránk, itthoniakra a külső országi széllel duzzadt fiatalkák.

TISZTES. Hadd lássam, édes Leányom, szégyenleném én azt. - Hüm. Olvassa: A monsieur monsieur Zsean de Venkör mon Ami A Vian Dotris. Majd megolvasom, édes Leányom, odafel a szobában, a pápaszemem is ott van. Te pedig maradj itt addig a filegoriába, majd lejövök továbbat.

PETRONELLA. Amint parancsolja, édes Uram Atyám.

TISZTES magába. Üm, üm, ugyan dolog volna az, még csak gyanitni sem tudom, pedig millyen cultusnak mutatta magát - üm, üm.

MÁSODIK JELENÉS

SZÁSZLAKI. Mit gondolsz Conrad? hogy volna ő énhozzám érdemes, én külső országot öszvejártam, ott mindenütt ollyan becsületbe voltam, amillyenhez még egy magyarnak sem volt szerencséje, nagy tudósokkal, doctorokkal, professorokkal, sőt hofratokkal barátkoztam.

CONRAD. Sist var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. És én mégis itt Somogyba, itt, az akadémiátlan Magyarországnak legakadémiátlanabb részibe telepedjem meg? Ki értené ott meg az én diplomáimat? ki tudna ott engemet az én csatos cipőkömért, saxoniai strimflieimért méltóképpen tisztelni.

CONRAD. Sist var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. Éhhel kellene ott nékem meghalni: Külső országi sago darát, kaput, sampanelt, vaniliát, milanoi cukkerpakkerait, egyéb efféléket, amellyekhez én külső országon hozzászoktam, hol kapna azok között ottan az ember az originalis magyarok között.

CONRAD. Sist var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. A leány ugyan, már amennyit magyartól lehet várni, eléggé culta, azt meg kell vallani, és meg is érdemlette volna, hogy általam hírre kapjon még külső országi consiliarius barátim között is. De az én hamburgi kalapom még nagyobb szerencsére vágyik, még ő igen magyaros, én sokkal auslendisebb tonushoz szoktam. Csak a paraplimat mutatom, és hozzáteszem, hogy azt a hofrad Svalvistain úrnak, aki a Hessen-Casseli Langraf legkedvesebb ministerének, báró Kaindorfnak a barátja, mondom, annak az úrnak barátjának professora, Tunkopfnak a legkedvesebb tanítványa, Blutarm ajándékozta, azonnal akárhol is nagyobb szerencsét is kaphatok a pallérozatlan Magyarországba.

CONRAD. Sist var, asz ikkasz.

SZÁSZLAKI. Eddig is csak azért várakoztam, hogy ha más szerencsém nem akad hamarjában, tehát ezt a leányt is elveszem; de most, mivel barátim tudtomra adták, hogy a Pappenhaim úrnak nagyobb culturára ment Kisasszonyát is, ha tetszik, megnyerhetem, tehát ezt a cedulát csak vidd el az öreg Tisztesnek; mert nekem az őkeme domidoctus magyaros házára nézni is derogál.

CONRAD. Klaik Klaik, mingyárt, mingyárt, aszolgája Her patron.

SZÁSZLAKI. No, csak svind, én majd addig a szállásomra hazamegyek. - Siess vissza, pakoljunk.

HARMADIK JELENÉS

CONRAD. Asszolgája, knediger her.

TISZTES. No - mi kell?

CONRAD. Az én patron, her Szazlaki fan Ludvig diszteli a knediger her, küldi ez a kis cettel.

TISZTES. Addide, hadd lássam a cédulátokat, ördög szánkázzon meg.

CONRAD. Idd van, knediger her.

Tekintetes Uram!

Én az Úr barátságát nagyon köszönöm; de az én külsőországi érdemeim sokkal nagyabbra emeltek engemet, mintsem azzal tovább is élhetnék: Bizony nagy szusz egy fickóba. A Kisasszonyt tisztelem. Eb kisasszonyát tisztelje s kivánom vagy hogy is van, nagyon németes irás, alig mehetek el rajta s kívánom, hogy a culturába tovább is előmenjen igen őkemére bízták. Én a Pappenhaim úrnak auslendises és sokkal galantabb kisasszonyát nyertem meg magamnak. Övé legyen a jámbor, bújjék bele Már indulóba is vagyok. Csak tessék, arra az út, merre a kerékvágás. Maradok a Tekintetes Úrnak s a többi. Már hát visz az ördög benneteket.

CONRAD. Ah nem, Knediger her, szertig nem fisz, csak 4 jó ló, fáin posztilion.

TISZTES. No hát csak vesszetek ördögbe.

CONRAD. Hát parancsol szén szur valami írni, vagy mondani a Knediger, her?

TISZTES. Szóval is megmondhatod, hogy csak vigyen az ördög benneteket.

CONRAD. Asszolgája. Magába menvén. Figye ked szerteg tigedet fin polond, az nekünk nem figyen.

NEGYEDIK JELENÉS

TISZTES. Csak gondolja el, édes Lehelfi Uram, az Úr, most megint egy cedulát küldött az a szelepurdi Szászlaki, tessék elolvasni az Úrnak.

LEHELFI. E' bizony már csunyaság, e' bizon nem cultura, ki gondolta volna.

TISZTES. Hát még ezt a levelet olvassa meg az Úr, mellyet egy barátjának írt Bécsbe, és amelly csudálatos úttal-móddal a leányom kezére került.

LEHELFI olvassa.

TISZTES. Hát nem gorombaság ez, hát nem mesterséges szelesség?

LEHELFI. Lássa a Tekintetes Úr, gyakran így veszik ám meg pénzen a mi magyarjaink, igy terjesztik el nemzetünkbe is a külföldi bűnöket. Ez már az egyenes magyar character ellen van.

TISZTES. Az igaz, de most semmi, már ezek mind elmúltak. Elég az, hogy nékünk mind a hármonknak bétölt a kívánságunk, és az Úr az én vőm. - Isten tartsa meg az Urat.

LEHELFI. Szolgalatjára a Tekintetes Úrnak.

TISZTES. Én már kiadtam a rendelést, ma egy kis előljáró mulatságunk