A regény keletkezése, forrásai

ELŐKÉSZÜLETEK, ELSŐ HÍREK A REGÉNYRŐL

Mikszáth Kálmán így emlékezik meg A jövő század regénye keletkezésének körülményeiről: „Alighogy befejezte regényét (az Eppur si muovét Z. Zs.), beteg lett, negyven fokos lázakban feküdt villájában, s az életéért is aggódtak. Csak igen lassan gyógyult meg… s még mint lábadozó fogott hozzá a két legpoétikusabb regénye után a legfantasztikusabbhoz, A jövő század regényéhez. Végre olyan tárgyat talált, ahol teljes joggal ereszthette meg fantáziáját, melyet a vérszegénység és ennek következtében az álmatlan éjszakák még csak növeltek. Milyen csemege megint! Egy regény Magyarországról száz év múlva, II. Árpád király korából. Igaz, hogy csak egy költő álma. De milyen költőé! Kinél az álmok valóságokká válnak s a valóságok álmokká…” (Mikszáth Krk 19. k. Bp. 1961. 85.)

Mikszáthnak igaza lehet abban, hogy a láz, a betegség következtében Jókai fantáziája még a szokottnál is élénkebben működött, ám korántsem játszott olyan kizárólagos szerepet a regény megalkotásában, mint ahogyan azt Mikszáth (és nyomában mások is) feltételezik. Jókai noteszeinek tanúsága szerint a mű megírását széles körű anyaggyűjtés előzte meg. Már a 2-es, 3-as noteszben (amelyeket Jókai a noteszek sajtó alá rendezőjének, Péter Zoltánnak megállapítása szerint az 1850-es években használt), olvashatunk több olyan mondatot, amely A jövő század regényébe is bekerült, de nyilvánvaló, hogy Jókai ekkor még nem gondolt a regény megírására, s csak később, amikor tervét összeállította, merített régebbi feljegyzéseiből. Így pl. a 3. notesz 36. versóján és 37. rectóján hosszú jegyzetsort olvashatunk Kína csodáiról. (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. k. 131.) Ezt az anyagot Jókai részben még az 1850-es években felhasználta az Üstökösben, később pedig A jövő század regényének kínai vonatkozású fejezeteiben is szerepelteti. Találhatunk egy-egy, a regényre vonatkozó mondatot a 8-as, 10-es, 12-es, 14-es noteszben, a repülésre vonatkozó egyik forrásmunka jegyzetét s Sasza halálának leírásához használt vázlatot a 13-as noteszben (11. rectótól 13. versóig; 58. verso; Jelen kritikai kiadás, följegyzések II. k. 11–12.; 38.).

A legtöbb összefüggő jegyzetet a 7. és 9. notesz tartalmazza. Jellegük szerint e bejegyzéseket több csoportra oszthatjuk:

a) A 7. noteszban különösen sok, egy-egy címszó alatt tárgykörönként rendezett előkészítő anyagot találunk, pl. Technica, Strategia, Orvostan, Ethnográfia, Vallások, Bank., Államtan stb. (pl. 64. verso, 64. retro, 63. verso, 59. verso, Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. k. 280, 281, 283, 291., stb.) Időnként szemmelláthatólag lexikoncímszavakat ír ki, többé kevésbé ábc-sorrendben, pl. Vallás címszó alatt: „Bambinó – Baptisták, Barrabas – Barabisták,…Basilianok…(7. notesz, 41. verso, Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 326.)

b) A feljegyzések másik csoportját 1–1 forrásmunka jegyzetei képezik, ezekre a megfelelő részek tárgyalásánál térünk ki.

c) Az ilyen előzetes anyagfelsorakoztatáshoz képest előrelépést jelent a regény szereplőinek felsorolása. A 9. noteszban pl. ezt olvashatjuk: „nihilista-orosz nő – hírlapíró család – iskolamester – magyar diplomata – Nihil hölgy – A Művész nő…– H. Árpád jó király…Tőzsér, America – víg pap – pápa” (43. verso Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. k. 444.). A felsoroltak közül a legtöbb valóban bekerült a regénybe.

d) Még közelebb visznek a regény megformálásához az egy-egy rész cselekményére vonatkozó bejegyzések, pl. ugyancsak a 7. noteszban: Sasza asszony és Severus viszonyának 75 pontba foglalt részletes vázlata (67. rectro – 65 versoig, Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. k. 276–278.), vagy az első kötet elejéhez készített vázlat: „elájult katona – katona apja őrült – megvett képek 6000 ftért –…Árpád szobor” stb. (70.r., Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. k. 274.).

e) Végül a regény megírását feltehetőleg legközvetlenebbül azok a vázlatok előzik meg, amelyek a cselekmény nagy részét vagy egészét áttekintik, pl. a 7. noteszban olvasható vázlat: „1. Sasza udvara 2. A harc az első próba hadsereg vakarózik (?) 3. Az új tenger 4. Afrika. 5 Japan 6 Australia 7 Indus kiszárított mocsárok 8. America. 9. Oroszlán irtás 10 Siberia 11. Utazás légben 12 Harc a légben 13 Harc a ködben. 14 A bank 15 papok felszabadulása 16 Lovasság pusztulása 17. A templom 18. Az elmulasztott fagy 19. elszakított jéghegyek. 20. Sabina 21. Delta 22 Divat 23 Sasza császárnővé tétele…” és így tovább a cselekmény végéig. (27. rectro, 26. verso Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 269.)

Különös figyelmet érdemel az a hosszú bejegyzéssor, amely a 9. notesz 43. rectójától – kisebb megszakításokkal – a 77. versóig terjed, s amely különböző elemeket foglal magába. A jövő század regénye. Az örök harc, az örök béke cím alatt Jókai először szereplőket sorol fel, majd igen érdekes vázlat következik, amelyben oldalt téma-megnevezések olvashatók, s ezek mellé csoportosítja az író – különböző számokkal jelölve – a regény egyes részeinek vázlatát, helyenként egy-egy forrásmunka megemlítésével, pl.: VII. Utazás a légben – Tájképek (oldalt:) Meteorologia, Geográfia X / 9 Harc a légben (oldalt írva a 9-hez:) Villanytan XI stb. Ez a sokrétű, többféle elemet tartalmazó jegyzet a legátfogóbb, s talán a legközvetlenebbül előzi meg a regény megírását.

Ennek látszólag ellent mond az a tény, hogy a Följegyzések sajtó alá rendezője, Péter Zoltán a 9. notesz használatát az 1866–67-es évekre teszi, mivel pedig a regény első fejezetei csak 1872-ben jelennek meg, valószínűtlennek tűnik, hogy éppen a legösszefüggőbb jegyzetek előzzék meg ilyen sok évvel a végleges megformálást, míg a többi notesz alapján az a benyomás alakul ki, hogy a regény összefüggő tervei az 1860-as évek végén, a 70-es évek elején keletkeztek.

Ha azonban figyelmesen megvizsgáljuk a 9. notesz anyagát, több olyan mű említésével találkozunk, amely a notesz használatának eddig feltételezett időpontját kétségessé teszi.

A 9. notesz 48. versoján (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 447.) olvashatjuk: „Jenny Hirsch:…Hörigkeit der Frau.” Ez John Stuart Mill: The Subjection of Women c. híres könyvének német címe. A bejegyzésben a szerző neve helyett a fordító neve szerepel. Mind az angol eredeti, mind az első német fordítás 1869-ben (tehát a notesz használatának feltételezett ideje után két évvel) jelent meg.

A 45. lap rectroján és versoján (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 445–46.) olvashatjuk: „5 A golyómentes sereg – Pánczél hajló üvegből – golyók gyémánt heggyel (Oldalt írva): Stratégia. Fadé…” Nem kétséges, hogy itt Jókai R. Fagyejev orosz tábornagy könyvének német fordítását jegyzeteli. (A könyv ma is megtalálható a Jókai-hagyatékban. Felhasználásának módjára később visszatérünk.) Az orosz eredeti: Вооруженные силы в России címen Moszkvában 1868-ban jelent meg, a Jókai által is használt német fordítás pedig Russlands Kriegsmacht címen 1870-ben.

A 44. lap rectroján – idegen kézírással olvasható: „Ralston The russian [(sic!)] people” (Jelen kritikai kiadás, följegyzések 1. k. 445.).W. Ralston angol folklórtudósnak két könyve jelent meg az orosz népköltészetről Russian Folk-Tales címen 1873-ban és The Songs of Russian People címen 1872-ben (a bejegyzés feltehetőleg utóbbira vonatkozik).

Végül a 76. lap rectroján olvashatjuk: „Chicago leírása Liptaytól”. Liptay Pál Amerikáról szóló cikksorozata 1871-ben jelent meg a Hon hasábjain. (A Chicagóról szóló tárca pl. A Hon 1871. nov. 9. 258. reg. sz. 1.)

Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy Jókai a 9. noteszt a 70-es évek elején is használta, s valószínű, hogy A jövő század regényére vonatkozó jegyzetek is ebből a regény megírását közvetlenül megelőző időből származnak.

 

A Borsszem Jankó már 1871 decemberében reagál a tervezett regényről kiszivárgott hírekre: „Jókai tudományos munkával fogja legközelebb meglepni a világot, mely munkában Uranus csillagnak eddig ismeretlen nemzeteinek politikai és társadalmi viszonyait fogja megírni azon alapossággal, melyet nála megszoktunk.” (1871. dec. 17-i 207. sz.) 1872. aug. 11-én a Jő az üstökös vagy a világ vége c. közlemény ismét céloz „Jókai üstökösére” (1872. aug. 11., 241, sz. 5.).

1872. szept. 10-én így írt német fordítójának, Kertbeny Károlynak: „Hónapok óta csak szépirodalommal foglalkozom; utálom a politikát, a hazai állapotoktól borzadok, ‚magyarságbetegségben’ szenvedek. Őrültség, amit mi művelünk. Mi magyarok jobban gyűlöljük most egymást, mint ahogy valaha is az idegent gyűlöltük. Most éppen azon igyekszem néhány hazafival, hogy szerencsétlen népünket önmagával megbékítsem. A tervezett 1960–72-ben játszódó ‚Jövő század regényét’ reális politikai, filozófikus szatíraként, More, Cabet, Fourier szellemében írom…” (Idézi: D. Szemző Piroska Vernétől Jókaiig, Science Fiction Tájékoztató, 1972. dec. 8. sz. 65.).

1872 szeptemberében a Hon „Irodalom” rovatában jelenik meg Jókai levele a lap egyik munkatársához, amelyben beszámol arról, hogy új mű tervét készíti A jövő század regénye címen. „A mai kor nagy socialis kérdéseinek satyricus szemlélete a vezéreszme benne…Alkalmasint két esztendő kell rá, míg elkészül, mert egy egész historiát kell készítenem, a mi még meg nem történt, minden diplomatiai, strategiai, ethnographiai, metorologiai, financziális, gépészeti, találmányi, phisicai, technologiai, hierarchiai, politikai, kereskedelmi, pyrotechnicai, aerostaticai, socialisticus, nihilisticus, spiritisticus, criminalis, művészeti, irodalmi, gazdászati, paedagogiai, sat. fejleményeivel, végződvén az egész azon nagy catastrophan, amikor az V. Károly nagy üstököse 1978-ban valósággal nekijön a földnek s összetalálkozik vele. Egyszóval bolond lesz az nagyon, ha végit érjük.” (H 1872. szept. 22. 219. reg. sz. 5.)

Ugyanezen a napon jelenik meg a Fővárosi Lapok „Rövid hírek” rovatában egy közlemény arról, hogy Jókai Mór A jövő regénye címen új művet ír, mely terjedelemre nézve „túl fogja haladni eddigi munkáit”. (Fővárosi Lapok, 1872. szept. 22. 217. sz. 946.)

Jókainak a Honban közölt nyilatkozatát több lap átvette. (Fővárosi Hírek, 1872. szept. 24-i 218. sz., Magyar Polgár 1872. szept. 24. sz., Figyelő, 1872. szept. 29. 39. sz., VU, 1872. szept. 29. 39. sz., stb.) Nyilvánvalóan e nyilatkozat alapján figurázza ki a regényt a Borsszem Jankó, (1872. szept. 29. 248. sz.) A jövő század regénye – Most írja Jókai Mór c. tréfájában. „A nagy regény-politikus ezen most készülő műve mintegy négy conversationslexiconnyira fog terjedni, s oly óriási lesz, hogy csak Nagy-Kristóf-féle emberek fogják elolvashatni. Elő fog benne fordulni a föld minden lakója, és kiki oly élethíven lesz rajzolva, hogy a ki sohasem látta is, rögtön föl fogja ismerhetni. A törhetlen munkaerejü romancier kolosszális gőzszászkárolyt rendelt meg egy angol gyárban, ez fogja tollát hajtani s ennek segélyével a mű két év alatt be lesz végezve.” A továbbiakban bonyolult szatirikus történet következik egy a Saturnus bolygón élő esztergályosról, Bumról, aki szabad óráiban a Hon számára vezércikkeket ír a nemzetiségekről stb.

Jókai nyilatkozatát nem az ígért két év, hanem már néhány hónap múlva követte a regény hírlapi közlése. A Hon október 10-i számában már megjelenik egy hír, amely szerint Jókai a Hon tárcájában megkezdi a regény publikálását. (H 1872. okt. 10. 234. reg. sz. 2.) Néhány nappal az ígért időpont után, november 3-án a lapban megjelent az első folytatás. Nyilvánvaló, hogy a regény szövege ekkor még nem állt készen, s Jókai folyamatosan adta le az újonnan megírt folytatásokat. Ez abból is kiderül, hogy 1873 októberében a regény közlése 17 napig szünetelt Jókai betegsége miatt. (Vö. Kézirat, kiadások, fordítások)

Néhány nappal az első folytatás után a Honban Jókai tollából két terjedelmes tárca jelenik meg, Az osztrák nemzeti bank pincéi, ill. A bécsi arzenálban címen. (H 1872. nov. 13. 262. reg. sz. 1.; 1872. nov. 21. 269. reg. sz. 1–2.) A tárcákból kiderül, hogy Jókai regényéhez kívánt anyagot gyűjteni, amikor ellátogatott az osztrák Nemzeti Bankba és a bécsi Arzenálba. Valóban mindkét látogatásának tapasztalatait felhasználta A jövő század regényében. (Ennek módjára még visszatérünk a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban.)

A REGÉNY KAPCSOLATA A KOR VALÓSÁGÁVAL

A kiegyezés utáni évek változatos és egyenlőtlen értékű termésében érdekes színfolt A jövő század regénye. Művészetileg nem emelkedik a kor legkimagaslóbb Jókai-művei közé, kissé „formátlan” (Nagy Miklós: Jókai Mór, A magyar irodalom története 1849–1905-ig, 4. kötet, 304.), széteső, helyenként terjengős, a szereplők rajza szélsőséges, sokszor tendenciózusan túlszínezett (Sasza, Mazrur). Mégis talán leginkább tükrözi mindazt, ami Jókait az 1860-as évek végén, a 70-es évek elején foglalkoztatta; ez a fantasztikus regény szinte minden fontosabb mozzanatával szorosan kapcsolódik a kor valóságához s mind a cselekmény fővonalában, mind a fontosabb epizódokban kimutathatók azok a hatások, amelyek az írót a kiegyezés utáni korszakban érték, szemléletének alakulását befolyásolták. A kor politikai eseményei, a napi hírek át– meg átszövik a művet. Éppen ezért nehéz feltárni a forrásait, hiszen a sok könyv, tanulmány mellett számos újságcikk, esetleg ma már jelentéktelennek tűnő kis hír, nem egy esetben (mint más regényekben is, pl. A lélekidomárban, vö. Sándor István jegyzetei, jelen kritikai kiadás 51. k. 607.) kép, illusztráció szolgált a regény egy-egy részének anyagául. (Minderre a továbbiakban részletesen kitérünk.) Mivel pedig A jövő század regénye forrásainak kérdésével a mai napig számottevő kutatások nem foglalkoznak, jelen kiadványunkban az ezirányú vizsgálódásokat csak megkezdhettük, de befejezettnek semmiképpen sem tekinthetjük. A rendkívül terjedelmes, szerteágazó, bonyolult művet a továbbiakban témakörökre bontva tárgyaljuk, s témánként tekintjük át az eddig megfejtett forrásokat is.

A háború és béke kérdései a regényben

Jókai e regényében közvetve, a cselekményben vagy egyenesen, publicisztikai jellegű szerzői elmefuttatásokban igen sok olyan kérdésre reagál, amelynek megvitatásában parlamenti képviselőként részt vett, vagy amelyek újságírói tevékenységének, a Hon, az Igazmondó cikkeinek, az Üstökös tréfáinak középpontjában állottak. E regénnyel kapcsolatban különösen fontos, hogy rámutassunk legfőbb összefüggéseire Jókai publicisztikai cikkeivel, beszédeivel, melyek az 1860-as, 70-es években láttak napvilágot.

A kiegyezést követő évek sora sok megrázkódtatást, csalódást, izgalmat tartogatott Jókai számára, amelyek mind befolyásolták a regényben kifejezésre juttatott szemléletének alakulását. Nagy Miklós mutat rá, milyen reményeket fűzött Jókai a kiegyezéshez, amelyben az „Ausztriához csak perszonálunióval kapcsolt polgári Magyarországhoz vezető első lépcsőfokot látta, s reményét elsősorban a Tisza körül csoportosult alföldi középbirtokosságba vetette. (A magyar irodalom története 1849–1905., 4. k. 297.) Az elkövetkező években azonban rá kellett ébrednie, hogy sok álma megvalósíthatatlan – „az Arany ember már az illuzióvesztés dokumentuma”. (Nagy Miklós: Az arany ember. Irodalomtörténet 1959. 32.) Egymás után buknak meg azok a javaslatok, amelyeket a honvédség kibővítéséről, a magyar jegybank felállításáról és a nemzetiségek kulturális támogatásáról előadott.

Annak ellenére, hogy Jókai regényében az osztrák felet sokszor bírálja, s hogy kétségtelenül több tekintetben elégedetlen a kiegyezés utáni állapotokkal, helytelen lenne azt a következtetést levonnunk, hogy műve az Osztrák-Magyar Monarchia létezése ellen irányul. Mint Oltványi Ambrus megállapította, Jókai a cári ónkényuralomtól és a „nihilistáktól” egyaránt féltette az 1867-es magyar államot, „melynek sok feudális maradványát bírálta ugyan, de egészében féltette, mert a maga államának érezte. Sok évtizedre visszamenő koncepciója volt, hogy a Habsburg-dinasztia értse meg: uralmának legbiztosabb támasza a magyarság.” (Science Fiction Tájékoztató, Bp. 1972. dec. 8, sz. 53.) Egy magyar központú Monarchiát, amilyet a regényben is megrajzol, Jókai nyilvánvalóan szívesen látott volna.

Műve megalkotásának időszakában riasztóan hatnak az íróra azok a politikai események, amelyek a Monarchia határain kívül zajlanak, elsősorban a véres francia–porosz háború.

A többi magyar sajtóorgánumhoz hasonlóan Jókai lapjai is állandóan nyomon követték a háború fejleményeit. A Hon naponta tudósított a helyzet alakulásáról, emellett a Hon is, az Igazmondó is gyakran közölt összefoglaló, értékelő cikkeket, nem egyszer Jókai tollából. (pl. Jókai: A nemzeti gyűlölet csinálók ellen, Igazmondó, 1870. szept. 11. 37. sz., 277-78.; J. M. Politikai tanulságok, H, 1870. aug. 17. 192. reg. sz. 1. stb.) Cikkeiben Jókai – a lap más munkatársaihoz hasonlóan – állást foglal Magyarország semlegességének megőrzése mellett, elítéli a kölcsönös kegyetlenkedéseket, borzadva ír a háború pusztításairól. Kétségtelen, hogy a háború kegyetlensége, a vérontástól való irtózás szerepet játszhatott Jókai pacifista érzéseinek megerősödésében, az örök harc és az örök béke szembeállításában.

A háború és béke kérdései már ezt megelőzőleg is élénken foglalkoztatták a közvéleményt, s gyakran szerepeltek a Honban is, pl. a Béke- és Szabadságliga üléseiről adott tudósításokban (pl. A békekongresszusról, A Hon 1869, szept. 17. 213. reg. sz. a.; Horn Ede vezércikke, A Hon 1869. szept. 24., 219. reg. sz.). Jókai még 1868-ban – a védelmi törvényjavaslat tárgyalása közben kijelenti – Madarász hozzászólására reagálva – hogy ami Madarász eszméit illeti, „a világbéke eszméjét, a nép teher enyhítésének eszméjét, az általános lefegyverzés eszméjét”, azokban nem csak Madarásszal tart, de túl is megy rajta. „Én azt hiszem, jön idő, midőn éppen a haditudomány végtelen tökéletesedése folytán maga a hadászati tökély fogja megcáfolni azt, hogy a nemzetek egymással háborút viseljenek, és kötelesek lesznek egymással békét kötni örök időkre.” (Jókai Mór politikai beszédei, sajtó alá rendezte Takáts Sándor. Bp. 1925. I. 75–76.) Nem kerülheti el figyelmünket, hogy ez a gondolat vált A jövő század regényének egyik alaptételévé; a regényben az történik, amit Jókai beszédében oly kívánatosnak tart: az aerodronom feltalálása s a haditudomány végtelen tökéletesedése vezet oda, hogy a XX. század Európájában nincsenek többé háborúk.

Különösen érdekesek Jókainak azok a beszédei, cikkei, amelyekben a porosz-francia háborúból tanulságokat von le Magyarország számára, illetve a háború kapcsán nagyobb súllyal vet fel olyan kérdéseket, amelyek eddig is foglalkoztatták. Így pl. már említett Politikai tanulságok c. vezércikkében – bár többször hangsúlyozza, hogy nem az Osztrák-Magyar Monarchiára céloz, mégis nyilván saját kormányának szánja a francia kormányt bíráló megjegyzéseit. A francia vereség fő okát abban látja, hogy a „féltékeny és gyanakvó kormánypolitika” a saját kezében összpontosított minden eszközt. Míg a németeknél a polgárkatonának a keze ügyében van a fegyvere, Franciaországban a kormány még mindig azon tanakodik, hogy az ellenségtől féljen-e inkább, vagy a saját népétől. Néhány nappal később Jókai már nyíltan az osztrák-magyar közös kormányra vonatkoztatja a háború tanulságait, amikor felteszi a kérdést: „Lesz-e bátorsága az osztrák-magyar közös kormánynak…a magyar népnek eszközt adni arra, hogy országát igazán megvédhesse.” (H 1870, aug. 19. 194. reg. sz. 1.) Ez a gondolat folytatódik Jókainak Paliako és Kuhn c. vezércikkében (H 1870. szept. 7. 213. reg. 17. 1.) és parlamenti beszédében (beszámol róla A Hon 1871. febr. 28. 48. reg. sz. 1.). Jókai ismét rámutat, hogy a hadügyi centralizációban és a nemzeti véderőtől való félelemben látja a franciák vereségének fő okát, s e tekintetben egyenes párhuzamot von Franciaország és az Osztrák-Magyar Monarchia között. „Magyarországtól még most is jobban tart a kormány, mint köröskörül akármelyik ellenségétől” – írja, s különösen azt nehezményezi, hogy a honvédseregnek nincsenek technikai csapatai, Magyarországnak még egy tölténygyárat sem engednek felállítani. Jókai feltétlenül szükségesnek tartja, hogy hadászati technikában kiképezzék azokat, akik a honvédhadseregbe lépnek. E gondolatokat folytatja a Hon 1871. márc. 1. számának Sz. aláírást használó vezércikkírója, amikor rámutat: Bécs húzódozik attól, hogy a magyar honvédséget tüzérséggel és műszaki csapatokkal lássa el. A miniszterelnökkel és a honvédelmi államtitkársággal együtt többen azt állítják, „hogy nem a nyers erő, hanem főként a szellemi képesség hiányzik a magyar nemzetben, arra nézve, hogy a műszaki csapatok kiállítására képes legyen”. A továbbiakban Sz. ennek az állításnak teljes alaptalanságát bizonyítva rámutat, hogy a gránátok első feltalálója is magyar volt, hogy 1848-ban székelyek öntötték az erdélyi védelmi harcban használt ágyukat stb.

Ez a vita is tükröződik A jövő század regényében – mintha csak a fent idézett osztrák hivatalos nézetekre válaszolt volna Jókai, amikor megalkotta a technika legkülönbözőbb területein jártas, kitűnő feltaláló, a székely Tatrangi Dávid alakját. S regényének cselekményében is – mint előzőleg cikkeiben, beszédeiben – bemutatja, hogy az udvar jobban fél a magyartól, ebben az esetben Tatrangitól, mint az ellenségtől. Tatrangi a hivatalos szervek ellenére veti be az aerodromont, amellyel végül is megmenti az Osztrák-Magyar Monarchiát és a világot. A párhuzam az 1870-es évek vitái és a XX. századnak a regényben ábrázolt eseményei között tehát nyilvánvaló.

Másutt Jókai azt bizonygatja, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának nem szabad beavatkoznia a porosz-francia háborúba. Magyarországnak ötven nyugodt évre van szüksége, s csak ha majd az unokák rendbehozták az államot és Magyarország lakossága felszaporodik negyven millióra, akkor lehet beleszólni Európa nagy kérdéseibe. (Vezércikk A Hon 1870. szept. 27., 233. reg. sz. 1.) A regényben Jókai éppen azt a pillanatot ábrázolja, amikor „az unokák” – Tatrangi Dávid és társai – rendbehozzák az állam ügyeit s a kincsői rokonokkal felszaporodott magyarság beleszól Európa nagy kérdéseibe.

Összefoglalva tehát: kétségtelen, hogy a porosz–francia háború mindenekelőtt a véres események iránti irtózás felkeltésével, az író pacifista érzelmeinek fokozásával járult hozzá a regény kialakulásához; másrészt Jókai a háború kapcsán vet fel Magyarország jövőjére vonatkozó gondolatokat, amelyeket azután regényében „valósít meg”. A porosz-francia háború egyéb összefüggésben is szerepel – kétségtelenül közrejátszott a regény egyes csatajeleneteinek megírásánál; ezekre a vonatkozásokra a Stratégia c. alfejezetben térünk ki részletesebben.

A párizsi kommün

A Jókai-irodalom gyakran emlegetett tényei közé tartozik az a párizsi kommün iránti elutasító magatartás, amely Jókai reagálását kezdettől fogva jellemezte.

Az írónak a kommünnel kapcsolatos vélekedéseit Sándor István foglalja össze A lélekidomár jegyzeteiben (Jelen kritikai kiadás 51. k.), rámutatva arra, hogy Jókai szemben állt „a kommün rendszerével és intézkedéseivel, viszont mély humanizmussal ítélte el a reakció tömegmészárlását, az igazságszolgáltatás megkerülésével alkalmazott véres és embertelen terrort”. (Idézett mű 592.) A lélekidomár 1888–89-ben – majdnem két évtizeddel a kommün után – látott napvilágot, s bár Jókai alapvető értékelése – a kommün eszméinek elvetése – végigkíséri írói pályáján, A lélekidomárban már viszonylag lehiggadt véleménye tükröződik.

A Véres kenyér mellett A jövő század regénye esik időrendben legközelebb a kommün napjaihoz, s e műben még az első, heves reagálás érezhető. Sok minden amit Jókai áttételesen – a Nihil országának rajzában – használ fel, összefügg azokkal az eszmékkel, amelyeket a regényt megelőző publicisztikai cikkeiben (a Hon több munkatársához hasonlóan) egyenesen a kommünnel kapcsolatban fejt ki. E cikkekben mindenekelőtt a polgárháborútól való félelem dominál – Jókai és lapjának munkatársai azt a veszélyt hangsúlyozzák, amelyet a forradalom véleményük szerint a nemzeti lét szempontjából jelent. A Halál harcunk iszonyú lesz c. cikk szerzője a léghajón menekülő (vö. A jövő század regénye!) forradalmárokat – a polgári lapokban elterjedt híreket felhasználva – azzal vádolja, hogy tönkretették Párizs építészeti és művészeti remekeit (H 1871. máj. 26. 121. esti sz. 1.). Jókai máj. 28-i vezércikkében világosan megfogalmazza heves ellenérzésének okait: szerinte a hazafiság minden politikai sablon fölött kell hogy álljon, „Magyarország lakóinak nem lehet más politikai ideálja, mint Magyarország”. (1871. máj. 28. 123. reg. sz. 1.) Jellegzetesen liberális álláspont rajzolódik ki a Honban a kommünnel kapcsolatban – a cikkírók, így Jókai szerint is – a kommün már csak azért is elvetendő, mért a szabadságot veszélyezteti: ha győz, akkor azért, mert Jókai szerint „a kommün köztársaságot papol, de zsarnokságot cselekszik”, (1871. máj. 28. 118. reg. sz. 1.), ha pedig veszít akkor azért, mert megnyitja a kaput a terrorisztikus, elnyomó módszereknek, hiszen a kommün leverése után Jókai szerint „vas kormány, sajtó-elnyomás, rendőrség, kémrendszer, tömeges kivégzés, katonauralom” következett.

A valóságos háború– és forradalom-élményt tehát a porosz-francia háború és a párizsi kommün szolgáltatta. Jókai mindazt a tapasztalatot, ellenérzést, következtetést, amelyet ezekkel az egész világ közvéleményét befolyásoló eseményekkel kapcsolatban kialakított regényében a Monarchia és Oroszország közötti képzelt háború ábrázolásában, az orosz nihilizmus bemutatásában hasznosította.

Oroszország, a pánszlávizmus

Jókait az orosz téma a 40-es évek óta foglalkoztatta és egész alkotásán végigvonult. (Erről l. Forgács László: Jókai és az orosz irodalom Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből, Bp., 1961. I. 471–523.; D. Zöldhelyi Zsuzsa: Néhány orosz tárgyú Jókai elbeszélés forrásáról, Filológiai Közlöny, 1965. 3–4. sz. 404–409.; Jókai Mór: Szabadság a hó alatt jelen kritikai kiadás 36-37. k. jegyzetei, sajtó alá rendezte Zöldhelyi Zsuzsa; Jókai Mór: Görögtűz jelen kritikai kiadás 33. k. jegyzetei, sajtó alá rendezte Radó György; valamint Radó György: Jókai Mór és a Szovjetunió népei, Bp. 1975.) Oroszország iránti érdeklődését bizonyára a távoli, ismeretlen ország egzotikuma is sarkallta, de tévednénk, ha ebben látnánk a téma iránti vonzódásának egyedüli s legfőbb okát. Forgács László szerint „Jókaiban először nézett magyar író úgy az orosz társadalom fejlődésére, hogy tekintetében a magyar valóság tükröződött” (i.m. 471.).

Kezdetben Jókainak Oroszországhoz való viszonyát megszabja az az ellenszenv, amelyet a cári csapatok 1849-es intervenciója váltott ki. Ekkor még egységes tömegként fogja fel az oroszságot, s szándékosan ellenséges képet rajzol róla. A szabadságharc leverését követő esztendők, a krími háború időszakában, s méginkább a 60-as években ez a kép differenciáltabbá válik. Az író már megkülönbözteti a népet a cárizmus hivatalos képviselőitől. Nem csak Jókaira, több kortársára is jellemző, hogy nem azonosítják a magyar szabadságharc leverésében Ausztriának segítséget nyújtó hivatalos orosz köröket a haladó kultúra nagyjaival – Vajda János szerint az orosz birodalom „..ez általunk lenézett, barbárnak hitt nemzet máris oly vívmányokat mutat föl, a szellemi müvelődésnek semmi kormánytól nem függő, csupán a nép géniusza által müvelt szakmákban, például irodalmában, melyek a mienket Európa itélőszéke előtt magasan tulszárnyalták.” (Polgárosodás (Arisztidész álnéven) Pest, 1862. Vajda János Összes művei, Bp. 1944. 1140.) „Mi nem gondoljuk, hogy Puskint egy olvasója is felelőssé tenné a mai orosz politikáért…” írja Arany János is (Koszorú, 1863. II. k. 600.).

Hasonló szellemű Jókai néhány évvel későbbi nyilatkozata: „Az orosz diplomatától visszariadunk, mert a rideg absolutismust képviseli; kárhoztatjuk benne nem az oroszt, de az absolutismust, mely elveinknek ellensége, akármely nemzettől jőjjön. – Az orosz kormánynak van kancsukája, vannak siberiai ólombányái, vannak vérrel irt ukázai; de az orosz nemzetnek van szabadság utáni vágya, mit demokrata egyletei fenyegetve hirdetnek a világnak, van hatalmas literaturája, melynek magas lelkü bajnokai az általános szellemi jobblétért, a nagy koreszmékért küzdenek. (Jókai M.: Kivel szövetkezzünk? A Hon 1867. szept. 3. 4.)

A jövő század regényének érlelődése és megalkotása idején a magyar sajtó – ezen belül Jókai lapjai is – igen sokat foglalkozik Oroszország szerepével a nemzetközi politikai életben, főként Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia viszonyával. A balkáni kérdés kiéleződése, amely végül az orosz-török háborúhoz vezet, – csak később, a 70-es évek második felében következik majd be, de a konfliktus előjátéka már jóval előbb, az általunk tárgyalt időszakban megkezdődött.

Jókainak és a Hon munkatársainak írásaiban gyakorta szerepel az orosz abszolutizmus és a kiegyezés utáni alkotmányos monarchia szembeállítása. A porosz-francia háború idején Jókai azt hozza fel egyik legfőbb érvként beavatkozásunk ellen, hogy ebben az esetben Oroszországgal kellene szövetkeznünk, ennek az ára pedig az abszolutizmus visszaállítása lenne. „Tanácsolhatja-e valaki a szövetkezést Oroszországgal a dynastiának ilyen ár mellett? Én nem.” – írja (H 1871. márc. 5. 53. reg. sz. 1.).

Az Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia közötti háború kérdése visszatérő téma. Így érthető, hogy csak olaj a tűzre egy olyan orosz könyvnek a megjelenése, amely ezt a háborút egyenesen elkerülhetetlennek tartja. Rosztyiszlav Fagyejev már említett írására gondolunk (Oroszország hadereje), amely nagy érdeklődést váltott ki, a Hon is terjedelmes recenzióban ismertette, tárgyalva Fagyejev pánszláv nézeteit, majd későbbi publicisztikai tevékenységét is (pl. 1870. ápr. 17. 88. reg. sz. 3.; 1871. ápr. 7. 81. reg. sz. 1.). Fagyejev cikkeiben, brosuráiban a szlávok egyesítésére buzdít, s Ausztria ellenes kirohanásai már könyvének megírása előtt is olyan feltűnést keltettek Pesten és Bécsben, hogy – mint a német kiadásának előszavában olvashatjuk – a pétervári kormánynak kellett Fagyejevet lecsillapítania. (Fadejew, i.m. X. p.) Fokozta a mű iránti érdeklődést, hogy szerzője bizonyos oppoziciót képviselt a hivatalos hadvezetéssel szemben, bírálta annak egyes intézkedéseit, s a magyar értékelők szerint viszonylag reális képet festett Oroszország (a potenciális ellenfél) haderejéről. Művében részletesen foglalkozik egy eljövendő háború lehetőségeivel, a hadsereg felszerelésével, az esetleges szövetségesekkel.

Minden jel arra mutat, hogy Jókai igen figyelmesen áttanulmányozta Fagyejev írását, már említettük, hogy egyik noteszében jegyzeteli, azonkívül a hagyatékban őrzött példány számos lapján találhatunk kezétől származó jeleket, beírásokat (részletesen l. a Stratégia alfejezetben.), s a regényben is több ízben hivatkozik Fagyejev nevére. A számos, a regény szövegében felfedezhető egyezés mellett rá kell mutatnunk arra, hogy Jókaira szemmel láthatólag hatottak az orosz szerző fejtegetései Oroszország lehetséges ellenségeiről és szövetségeseiről. Fagyejev két országot jelöl meg, amellyel Oroszország semmiképpen sem köthet szövetséget: Ausztria-Magyarországot és Törökországot. Ugyanakkor véleménye szerint az Észak-Amerikai Egyesült Államok Oroszország természetes szövetségese. Hosszasan taglalja egy ilyen szövetség előnyeit mindkét fél számára, s indokokkal támasztja alá, hogy miért tartja azt az egyetlen lehetséges érdekközösségnek.

Jókai többször hivatkozik erre a gondolatra; a könyvben ábrázolt háborúban az amerikai diplomácia Oroszországot támogatja, s úgy tűnik, hogy Sasza és a hozzá pártoló Severus kapcsolata is e lehetőséget szimbolizálja.

A „nihilizmus”

Az író most új oldalról közelíti meg az orosz témát: Tatrangi nem egyszerűen az orosz állam, hanem az orosz „nihilista” állam ellen vívja harcát. Jókai iszonyodva rajzolja meg „nihil-ország” képét, s nem mulasztja el azt sem, hogy összekösse a XX. századi képzelt „nihil országot” az orosz felszabadító mozgalom XIX. századi valóságos képviselőinek eszméivel (vagy vélt nézeteivel). „Amiről a mult században Hertzen, Bakunin még csak álmodoztak, amit a «Szta djelat?» (sic! Z. Zs.) szerzője regényképpen írt le, már megvalósult…” – írja Sasza nihilista államáról. (Jelen kritikai kiadás I. k. 332.)

Nyilvánvaló, hogy itt Herzen, Bakunyin, Csernisevszkij a Mit tegyünk szerzője igen negatív megvilágításban szerepelnek. Csernisevszkijt Jókai tudomásunk szerint most említi először – a „Sto djelat” címet – Péter Zoltán megállapítása szerint – idegen kéz jegyezte be a 9. notesz 44.. lapjának rectrojára (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. k. 445.), innen került át, némileg eltorzítva, a regénybe. Herzen és Bakunyin azonban már jóval előbb szerepelnek írásaiban, ám korábban egészen más, A jövő század regényével sok tekintetben ellentétes megvilágításban. A jövő század regényével új szakasz kezdődik, az előzmények azonban az 1860-as évek elejére nyúlnak vissza. Jókai akkori állásfoglalásai szorosan kapcsolódnak azokhoz az értékelésekhez, amelyeket a magyar liberális sajtó a két híres orosz emigráns tevékenységéről kialakított. A 60-as évek magyar hírlapirodalmában Herzen az alkotmányos reformok harcosaként szerepel, s tevékenységének magyar ismertetői sokszor nyilvánvalóan olyan célzattal idézgetnek a Kolokol cikkeiből, hogy ezzel a magyar viszonyokra is utaljanak, figyelmeztessenek arra, hogy az elnyomás forradalmat szül (pl. Reviczky Szevér, Falk Miksa és mások állásfoglalásai). (Dolmányos István: Az orosz forradalmi narodnyikok és a magyar sajtó, Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből, II. k. Bp. 1961. 42–84.)

Ebbe a képbe tökéletesen beleillik a Hon anyaga is. A 60-as években, különösen 1863-ban a lengyel felkelés idején a Hon cikkeiben, közleményeiben gyakran találkozhatunk Herzen, Bakunyin nevével. Tevékenységüket ekkor – a már elmondottakon kívül – a lap különösen pozitívan értékeli, kiemelve, hogy támogatták a lengyel forradalom ügyét, amellyel a magyar közvélemény és Jókai személyesen is együttérzett. A Hon folyamatosan tudósít Herzennek és Bakunyinnak a lengyel forradalom érdekében kifejtett tevékenységéről, arról, hogy „Hertzen is hajóraszállt” és elindult a forradalmárok megsegítésére. (H 1863. ápr. 10. 81. sz. 2. Ez a hír egyébként téves volt!) Részletesen foglalkozik Jókai lapja Bakunyin hányattatásaival aki egy angol hajón (egyébként magyar emigránsokkal együtt) valóban útra kelt, de nem sikerült eljutnia a lengyel partokra, s Malmőbe vetődött. (Erről, valamint Bakunyin és több emigráns magyar politikus kapcsolatáról Kun Miklós ír М. А. Бакунин и венгерское национальное освободительное движение (1847–1864) c. tanulmányában, Studia Slavica XIX, 1973, 177–195.) A lap közli Bakunyin beszédét, amelyet a lengyelekkel szimpatizáló malmőiek előtt tartott, s amelyben a lengyel szabadságharc világjelentőségét méltatta. (H 1863. ápr. 12. 83. sz. 3.) Többször említi a Kolokolt, nemegyszer a Kolokol jelentése alapján tájékoztat a lengyel emigránsok készülődéséről (pl. 1863. ápr. 1. 74. sz. 3.).

A Honnal egyidejűleg az Üstökös is nyomon követi az eseményeket, itt is gyakran szerepel hasonlóan pozitívan Herzen és Bakunyin neve, pl. „ama bizonyos csizmadia elmélkedéseiben” Bakunyin svédországi kényszerű partraszállásáról (Üstökös 1863. ápr. 11. XIII. k. 15. sz. 120.). Másutt Tallérossy Zebulon utal a Kolokolra (1863. dec. 12. XIV. 24. sz., 186.). Jókai a Politikai divatokban is együttérzően említi Herzent és Bakunyint, mint „a szabadelvű Oroszország képviselőit” szembeállítva őket azokkal a „torzonborz hetmanokkal”, „akiket a világ minden lapja karikatúrában örökít.” (Politikai divatok, jelen kritikai kiadás 14. k. 271: Sajtó alá rendezte Szekeres László).

Nyilvánvaló tehát, hogy a 60-as évek elején Jókai – aki maga is abszolutizmus ellenes álláspontot foglal el – elsősorban a cári önkény ellenségeit, a szabadelvű reformok szorgalmazóit, a lengyel felkelés segítőit látja Herzenben és Bakunyinban, s szimpatizál velük. Mindez nagyon messze van „Nihil ország” szándékoltan iszonyúnak rajzolt képétől, amelynek szellemi előfutáraként 8–10 évvel később ugyancsak Herzent, Bakunyint és az időközben ismertté vált Csernisevszkijt jelöli meg.

A törés minden bizonnyal az 1860-as évek második felében kezdődik, s 1871 után – közvetlenül a regény publikálását megelőzően – mélyül tovább. Számos oka közül itt csak a legfontosabbakra mutatunk rá.

Kétségtelenül közrejátszhatott ebben az ellenzéki pozíciók fokozatos feladása, amely az 1875-ös fúzióban tetőződött be, de ez a balközép politikáját már korábban jellemezte. (Vö. Kondor Viktória: Az 1875-ös pártfúzió. Bp. 1959. Értekezések a történeti tudományok köréből, Új sor. 11.; Lengyel Dénes: Jókai és az 1875-ös fúzió. PIM Évkönyv, 1963. 71–86.) Ezen folyamaton belül Jókai hite az Osztrák-Magyar Monarchia fenntartásának szükségességében, kibékülése a Habsburg-dinasztiával (l. Sándor István jegyzeteit A lélekidomár c. regényéhez, i.m. 559.) szintén szerepet játszhatott abban, hogy az író regényében – eddigi orosz tárgyú műveitől eltérően – a cári családot immár rokonszenvvel ábrázolja, a cárban elsősorban nem az orosz uralkodót, hanem a „felforgatóktól” veszélyeztetett uralkodót látta. E szemlélet tükröződik az 1870-es évek végén írt Szabadság a hó alatt c. regényében is. E változás velejárója, hogy Jókai, aki eddig sem volt híve a jakobinus módszereknek, most még erősebb ellenérzést táplál a forradalmárok iránt. Említettük, hogy ezt az ellenérzést nem kis mértékben szították a párizsi kommün eseményei, s hozzátehetjük, a világszerte kibontakozó forradalmi munkásmozgalom tevékenységét ismertető hírek is. Mindez azonban nem magyarázza, miért teszi a „nihil” birodalmát Oroszországba, s miért látja Bakunyinban, Herzenben most már a rombolás előfutárait.

Forgács László megállapítása szerint: „Jókai szeizmográfszerűen reagál a világpolitika eseményeire. Amikor a magyar sajtóban még szinte nyomát sem találjuk a nihilizmus kommentálásának, Jókai már nemcsak magát a „nihilizmust ábrázolja, hanem kapcsolatba hozza ezt a mozgalmat a magyar történelem új fordulóival”. (Forgács i.m. 479.) A kor magyar hírlapanyaga azt bizonyítja, hogy Jókai reagálása a „nihilisták” tevékenységére korántsem volt ennyire intuitív. Elképzelhetetlen is lett volna, hogy – bár a részletesebb értékelés korszaka később, az 1870-es, 80-as évek fordulóján, a forradalmi narodnyikok tevékenysége nyomán következett be – a magyar sajtó már ekkor ne ismertesse az orosz „nihilisták” néhány világszerte nagy visszhangot kiváltó akcióját.

A „nihilista” szó az európai sajtóban – így nálunk is – Turgenyev Apák és fiúk c. regénye nyomán terjedt el, a forradalmi szellemű orosz ifjúság elnevezéseként. A későbbiekben sok zűrzavar forrásává vált, mert egyaránt illették vele a narodnyikokat, a szociáldemokratákat, az anarchistákat. A 60-as-70-es évek fordulóján azonban leggyakrabban Bakunyin és Nyecsajev követőit emlegették ezen a néven.

Ha az 1870-es években Bakunyin más értékelést kap Jókainál, mint az előző évtizedben, akkor abban nemcsak a Jókai szemléletében végbement változások játszottak közre, hanem legalább olyan mértékben Bakunyin nézeteinek alakulása is. A lengyel forradalom után Bakunyin, aki élete végéig önfeláldozóan harcolt a cárizmus, ill. az elnyomás minden formája ellen, de e harcban eddig sem idegenkedett az anarchista eszméktől, végképp az anarchizmus útjára lépett. 1869–70-ben együttműködött Nyecsajevvel s közösen adtak ki néhány nagy feltűnést keltő, szélsőséges anarchista eszméket propagáló felhívást, röpcédulát. (Sokáig e közös kiadványok közé sorolták a hírhedt Forradalmi katekizmust is, amelynek szerzőjéről azonban mindmáig vita folyik. A neves szovjet történész N. Pirumova szerint ennek a dokumentumnak nem Bakunyin a szerzője. I. N. Pirumova: Bakunyin, Kossuth/Kárpátia Könyvkiadó, 1979. 299.) E kiadványokban, kihasználva az Internacionálé tekintélyét és az orosz diákság cárizmus-ellenes hangulatát, arról igyekeztek a fiatalságot meggyőzni, hogy létezik egy az Internacionáléhoz csatlakozott titkos társaság, amely az egyetemes forradalom szításával foglalkozik, s kész azonnali cselekvésre Oroszországban. Röpirataikban felszólítják az orosz ifjakat, menjenek a parasztok közé: a népnek új Sztyenka Razinra van szüksége, s erre a szerepre az ifjaknak a tudományoktól, iskoláktól való elszakadással kell felkészülniök. Nyecsajev arra is felszólítja a forradalmárokat, hogy különös figyelemmel forduljanak a haramiák világa felé, amely következetesen szembenáll a régi világgal. A „cél szentesíti az eszközt” jelszava új alakban szerepel műveiben, minden eszközt megengedhetőnek tart a rombolás érdekében, hogy „kő kövön” ne maradjon. A forradalom eszközei lehetnek „a méreg, a kés, a hurok”. „Nekünk csak egyetlenegy változtathatatlan és negatív programunk van, a kérlelhetetlen rombolásé. Mi kereken lemondunk a jövendő életfeltételek kidolgozásáról, mert ez a feladat nem egyeztethető össze tevékenységünkkel…” A Forradalmi katekizmus szerint a forradalmárnak ki kell irtania magából a rokonszenv, barátság, szeretet, hála érzését, még a becsületét is. A régi világban mindent és mindenkit egyformán kell gyűlölnie. A „szövetség” minden eszközét latba fogja vetni azért, hogy fokozza a bajokat és csapásokat, amelyek végül felőrlik a nép türelmét és a népet tömeges felkelésre ingerlik. A forradalmárnak késznek kell lennie arra, hogy önnön életét feláldozza, és kioltsa önnön kezével mindazoknak az életét, akik gátolják e cél elérésében. (Vö. Forradalmi katekizmus 6., 13., 22. §.)

Nyecsajev saját munkatársaival szemben is despotikus módszereket alkalmazott, s bebizonyította, hogy semmitől, a bűncselekménytől sem riad vissza céljának elérése érdekében: 1869-ben megölte egyik hívét, Ivanov egyetemi hallgatót, aki módszereit bírálni kezdte. A gyilkosság kapcsán meginduló vizsgálat és a per, melyeknek anyagát a cári kormány több nyelven publikálva szétküldte, világszerte nagy felháborodást váltott ki.

Marx és Engels kezdettől fogva következetesen bírálta Nyecsajev és Bakunyin anarchista nézeteit és gyakorlatát. Mindent megtettek, hogy elhatárolják őket az Internacionálétól. Így a Nemzetközi Munkásszövetség 1871 szeptemberi londoni küldöttkonferenciájának megbízásából Marx közleményt publikál, melyben kijelenti, hogy Nyecsajev sohasem volt a Nemzetközi Munkásszövetség tagja vagy megbízottja, s hogy nevezett a szövetség nevét bitorolta és arra használta, hogy Oroszországban embereket becsapjon és áldozatul ejtsen. (Karl Marx és Friedrich Engels Művei 17. k. (1870–72) Bp. 1968. 401.) Másutt Marx rámutat: az orosz kormány, amely a saját országában napról-napra növekvő oppozicióba ütközik, „olyan embereknek, mint a nem az Internacionáléhoz tartozó Nyecsajevnek állítólagos összeesküvéseit arra használta, hogy belhoni ellenfeleit átadja a bíróságnak”. (uo. 453.) Bakunyint a hágai kongresszus 1872-ben kizárta az Internacionáléból; ezt követően Marx és Engels részletesen elemezte tevékenységüket és káros módszereiket. (A szocialista Demokrácia Egyesülése és a Nemzetközi munkásszövetség, Az Internacionálé hágai kongresszusának utasítására közzétett jelentés és dokumentumok, Marx Engels Művei, 18. k. Bp. 1969. 311–446.) Ebben az igen éleshangú írásban röviden így összegezik az orosz anarchisták tanainak lényegét: „...az anarchia az egyetemes pándestrukció; a forradalom előbb egyéni, majd kollektív gyilkosságok sorozata; az egyetlen cselekvési szabály a hatványozott jezsuita erkölcs; a forradalmár típusa a haramia.” Bakunyin és Nyecsajev jövőről alkotott elképzeléseit a „kaszárnya-kommunizmus” szép mintájának nevezik, s ismételten utalnak a jezsuitizmus és az anarchizmus párhuzamára: többek között megállapítják hogy a Bakunyin-Nyecsajev meghirdette erkölcs teljességgel keresztény eredetű dogmákból áll, Bakunyinék „a jezsuiták római katolikus apostoli szentegyházát” a maguk „főanarchista és pándestruktiv szent forradalmi müvével” helyettesítik. (400–401.)

Mindez nem maradhatott titok a magyar olvasóközönség előtt sem – egyebek között György Aladár is céloz a Honban közzétett cikkében Bakunyin és az Internacionálé ellentétére, rámutatva, hogy az oroszok között „létezik az Internacionale tagjain kivül még egy erős forradalmi párt Bakunin vezérlete alatt, de ezeket tulzásaik miatt maga az Internacionálé is megveti”. (György Aladár Emlékek az Internacionálé köréből. A Hon 1871. okt. 25. 246. reg. sz. 2.) Az Internacionálé vezetőinek minden igyekezete ellenére Bakunyin és Nyecsajev mégis kompromittálták a nemzetközi munkásmozgalmat, s Európa-szerte számos megnyilvánulás bizonyítja, hogy a nyecsajevizmust azonosították az Internacionálé eszméivel.

Az anarchisták szélsőséges programja és gyakorlata több író művében tükröződik; az oroszok közül különösen Dosztojevszkij és Turgenyev reagál igen érzékenyen a fent ismertetett eszmékre és eseményekre. Dosztojevszkij 1871 és 1873 között (tehát A jövő század regényével csaknem egyidőben) jelenteti meg   (magyarul Ördögök, később Démonok címen napvilágot látott) regényét, amelyben főleg a Nyecsajev-per alapján az egész orosz forradalmi mozgalomról fest torzképet. (Érdekes, hogy Jókai regényében a „nihilista páholy” neve „pokol”, a páholy tagjai „ördögök”-nek nevezik magukat.) Hasonlóképpen részben a Nyecsajev-ügy színezi Turgenyev Töretlen föld c., ugyancsak az 1870-es években írott regényét is.

Jókai egyike az első íróknak – talán a legelső –, aki Oroszország határain túl irodalmi műben reagál az orosz anarchisták tevékenységére. (Oscar Wilde Vera vagy a nihilisták c. drámája jóval később, 1881-ben látott napvilágot.)

Természetesen ma már nem állapíthatjuk meg pontosan, honnan származhatnak Jókai értesülései a nihilistákról. Olvashatott német lapokban róluk: amikor Nyecsajev megölte Ivanovot, több befolyásos német lap (Kölnische Zeitung, Allgemeine Zeitung, Neue Preussische Zeitung stb.) feltűnő címekkel („Nihilista összeesküvés leleplezése Oroszországban” stb.) tudósított a történtekről, sokszor nagyon eltúlozva a tényeket. – De hírt adott az orosz anarchisták tevékenységéről a magyar sajtó is, ha nem is terjedelmes cikkekben, mint később a forradalmi narodnyikokról, de kisebb-nagyobb közleményekben. A radikális orosz diákmozgalmakról szóló hírek között fel-feltűnik Bakunyin és Nyecsajev említése. 1869 decemberében pl. a Hon orosz egyetemi hallgatók letartóztatásáról tudósít, s megemlíti, hogy az egyes csoportok tevékenységének kiindulópontja Svájc, s élükön Bakunyin áll. (H 1869. dec. 28. 298. esti sz. 1.)

A Hon rövidesen ismerteti Bakunyin kiáltványát Az oroszországi fiatal testvérekhez, amelyben rámutat az orosz forradalmárok és a lengyel nemesi felszabadító mozgalom közös céljaira és a közöttük fennálló szemléleti különbségekre. Az egyedüli közös cél „gyűlölet a mindent elnyelő orosz állam ellen és azon szilárd elhatározás, hogy minden eszközzel annak minél elébbi szétrombolását idézzük elé”, (1869. dec. 3 1. 301. esti sz. 1.) A lengyel nemesi párt azonban a nemzeti függetlenség kivívása után nem megszüntetni, hanem ismét felépíteni akarja a lengyel államot. „Ha ez az eset beáll, akkor háborút indítunk ellenük az általános nemzeti szabadság és életfejlődés nevében” – fejeződik be a kiáltvány.

Bakunyin neve ettől kezdve megint sűrűn szerepel a magyar lapokban, de már korántsem olyan kedvező megvilágításban, mint a 60-as években. A Vasárnapi Újság pl. 1870 februárjában cikket közöl Egy szláv izgató címen Bakunyin életéről, amelynek szerzője nemcsak a „túlságba vitt és durva kommunisztikus eszmékért” rója meg Bakunyint, hanem azért is, „mert mindig csak azért vágyott általános európai forradalmakra, hogy az európai államok romjain az egységes szláv birodalmat fölépíthesse”.

A pánszlávizmussal hozza összefüggésbe Herzen nevét is a Hon egyik közleménye, amely német források alapján ismertet egy vitát, s kiemeli az egyik résztvevő álláspontját; e szerint „Herzen Bécset és Constantinápolyt a nagy szláv birodalom fővárosává akará tenni. Magyarországot pánszlávizmussal akará elönteni”. „Különben – folytatja a cikkíró – Herzen oly erős socialista volt, hogy jelszava vala: Éljen a chaos és a kiirtás! Vive la mort! Helyet a jövőnek!” (H 1870. ápr. 17. 88. reg. sz. 3.) Természetesen Herzen sosem vallott ilyen szélsőséges nézeteket, de az idézett – és korántsem egyedülálló – példa is mutatja, milyen ellentmondásos hírekből meríthette Jókai információit.

Említettük már, hogy a 70-es években a magyar lapok igen sokat foglalkoztak a pánszlávizmussal. Azok az igen kevéssé differenciált, sokszor a valóságot torzító hírek, amelyek az orosz emigráció vezetőinek pánszláv nézeteit ismertették, nem növelték magyarországi népszerűségüket, s minden bizonnyal taszítóan hatottak Jókaira is.

Herzen és Bakunyin mellett Nyecsajev neve is sűrűn szerepel a vizsgált időszakban a magyar lapokban. A H-ban pl. 1870 júniusában rövid hír jelenik meg arról, hogy az orosz trónörökös „Netschajeff fellépése óta” állandó veszélyben él (H jún. 24. 141. reg. sz. 2.) Egyébként Jókai nyilvánvalóan tudott arról a sikertelen merényletről is, amelyet D. V. Karakozov 1866-ban követett el II. Sándor ellen. Néhány nap múlva ugyancsak a H, pétervári forrásra hivatkozva, rövid információt közöl a Nyecsajev-perről; s kiemeli, hogy Nyecsajev céljának eléréséhez „a legőrültebb, legvéresebb eszközöket” kívánja felhasználni (H aug. 8. 181. reg. sz. 2). Jókai népszerű lapja, az Igazmondó, 1871 júliusában tudósít a Nyecsajev ellenes eljárásról, s a Nyecsajev-csoportot mint az „Internationale elágazását” említi (1871. júl. 30. 31. sz. 253.).

Jókai lapjain kívül a többi korabeli lapban is számos tudósítás olvasható a „nihilisták” tevékenységéről. Így pl. a Pesti Napló 1871 augusztusában több egymást követő számban közöl kisebb-nagyobb híreket a Nyecsajev-per fejleményeiről, s idéz egy a tárgyaláson felolvasott „iratból”, amelyet Utasítás a forradalmár számára címen emleget. Az idézetekből kiderül, hogy ez nem más, mint a hírhedt forradalmár katekizmusa, amelynek szövegéből a Pesti Naplóban többek között ilyen idézetek olvashatók: „...társaságunk minden rendelkezésre álló eszközzel fejleszteni és általánosítani igyekezendik azon bajokat, melyek a népet valahára megfosszák türelmétől és általános felkelésre bírják. A népforradalom alatt társaságunk nem érti azt a szabályozott mozgalmat, melynek a nyugaton vagyunk gyakran tanui…mely…eddigelé mindig csak a fennálló politikai államalak felforgatásával más államalak felállítását tűzte ki céljául. A népre nézve megmentő csak azon forradalom lehet, mely minden államiságot gyökerestől kiirt,… A társaság tehát nem szándékozik a népre új állami szervezetet tukmálni. A jövendő szervezet kétségkívül magából a mozgalomból s a nép életéből fog kifejlődni. Ez a jövő nemzedékek dolga, a miénk az általános; kíméletlen, rettenetes rombolás. Ezért ha közeledni akarunk a néphez, ennek azon elemeivel kell kapcsolatba jönnünk, melyek a moszkovita államhatalom létrejötte óta sohasem szüntek meg minden ellen tiltakozni, ami közvetlenül vagy közvetve összefügg az állammal…Egyesüljünk a bátor rablókkal, ezen valódi és egyetlen forradalmárral (sic) Oroszországban. Ezen elemeket győzhetlen, romboló hatalommá alakitani át, ez legyen a mi szervezkedésünk, összeesküvésünk célja és feladata.” (Pesti Napló, 1870. 180. reg. sz. 2.) Az ilyen és hasonló hírek a napi sajtóban gyakran „szocialistáknak” nevezett anarchisták elveiről minden bizonnyal fokozták Jókai és a liberális közvélemény amúgy is elutasító véleményét a forradalmi mozgalmakról, s minden bizonnyal nagy mértékben hozzájárultak „a Nihil” országának rajzához A jövő század regényében.

Jókai művében egyenes párhuzamot von a forradalmárok és a jezsuiták között: „…a jezsuita az álcázott nihilista, s a nihilista az álcátlan jezsuita” írja. (Jelen kritikai kiadás I. 212.) Ez a párhuzam Európa-szerte elterjedt volt attól kezdve, hogy Nyecsajev meghirdette „A cél szentesíti az eszközt” jelszavát, amely addig a köztudatban a jezsuiták tevékenységéhez kapcsolódott. (Vö. Marx idézett értékeléseit.) A német liberális sajtó a múlt század 70-es éveiben gyakran nevezte a szocialistákat „vörös jezsuitáknak”. (E kérdéssel foglalkozik Mike Antal A két Internacionálé: azaz a fekete és a vörös jezsuiták c. cikkében, Magyar állam, 1872. márc. 14–16, 60–62. sz.) Ugyancsak az anarchisták fent ismertetett programnyilatkozataival állhatott összefüggésben az orosz nihilisták elveinek és gyakorlatának jellemzése a regényben. A nihilistáknak… „Isten, haza embertárs, család, szerető: az semmi.” (Jelen kritikai kiadás I. k. 198) „A nihilistáknak nem kell barát, ők nem aggodalmaskodnak, mindenekelőtt az a céljuk, hogy leszámoljanak ellenségeikkel.” (Jelen kritikai kiadás I. k. 334.) A „pokol” elveinek leírása is igen közel áll a Forradalmi katekizmushoz. E nihilista „páholy”…céljainak kivitelében minden eszközzel rendelkezik, néplázadással, orgyilokkal, méreggel, gyújtogatással. Severus megölésére a „pokol” megengedhetőnek tart minden gyilkoló eszközt, – tőrt, lőfegyvert, pokolgépet, tüzet, mérget (vö. Nyecsajev „méreg, tőr, gyujtóeszközök”). A „pokol” szövetségében tart minisztereket és bajnokul megszökött rabokat, költőket és kocsmárosokat, színészeket és örömleányokat. (I. 88.) Mindez feltűnően összecseng a Forradalmár katekizmusával, amely behatolást javasol minden társadalmi rétegbe és – mint láthattuk – szövetkezést a haramiákkal, bűnözőkkel. (Dosztojevszkij Ördőgök című regényében szintén az anarchisták programjának ezeket a vonatkozásait emeli ki.) Ez a motívum A jövő század regényében többször visszatér, Mazrur bandáinak vezetői között szép számban vannak legalsó fokú gonosztevők, „kik örök időkre az urali bányákba voltak kényszerszolgálatra elítélve”. A nihil segítségül hívja „pálinkát és a rongyot”. A „pokol” harca közepette semmit sem kímél, Alekszandra és Mazrur mindennek az elpusztítására törekszik.

Világos az is, hogy Jókai az orosz „nihilizmusról” rajzolt képet összefüggésbe hozza a francia forradalmakkal. „orosz forradalom hasonlit a franciához” – olvashatjuk 9. noteszében A jövő század regényének jegyzetei között (62. rectro, Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 453.). A regényben is utal rá, hogy „a prémes süveg közepéből (amellyel a korabeli karikatúrákon ábrázolták az oroszokat: Z. Zs.) „a frígai sapka is kivereslik” (Jelen kritikai kiadás I. k. 332.). Feltehetőleg az aerodromonon száguldozó, mindent elpusztító Sasza alakja sem független azoktól a sokszor igen elfogult közleményektől, amelyek a polgári sajtóban a párizsi kommün résztvevőiről megjelentek.

Kétségtelen tehát, hogy a regénybeli nihilisták ábrázolása főként a korabeli hírlapanyagból nőtt ki, alapjául szolgáltak az orosz anarchisták tevékenységéről szóló hírek, s színezték a párizsi kommün eseményei.

Azt sem tekinthetjük merő megsejtésnek, az írói képzelet eredményének, hogy Jókai kapcsolatba hozza az orosz anarchisták mozgalmát „a magyar történelem új fordulóival” (Forgács László, i.m. 479). Jókai élénk fantáziával rajzolja azt a tevékenységet, amelyet az orosz nihilisták – Mazrur és társai – az Otthon munkásai között folytatnak, de az előbbiekhez hasonlóan ehhez is találhatott támpontokat kora valóságában.

A magyar munkásmozgalom kezdetei egybeesnek A jövő század regénye keletkezésének éveivel. Jókait is foglalkoztatták a munkások és munkaadók közötti kapcsolat kérdései. Nacsády József mutat rá a Fekete gyémántok jegyzeteiben (Jelen kritikai kiadás 20. k. 305.), hogy az író Vidacs Jánossal és Horn Edével fáradozott a lassaleanus Általános Munkásegylettel szembenálló Budapesti Munkásegylet, majd a Munkásképző egylet létrehozásán. (A Budapesti Munkásegylet Schulze-Delitzsch polgári elvei alapján fogyasztási egylet, önsegélyező bank és művelődési kör megalakítását tűzte ki célul, amelynek révén a munkásosztály harcát akarta kiküszöbölni.) Horn Edéhez hasonlóan Jókai is a munkások és munkaadók közötti érdekegységet hangsúlyozta; ez jut kifejezésre a Fekete gyémántokban, Berend Iván munkástelepének ábrázolásakor.

A jövő század regényében, mint arra Nagy Miklós rámutat, már másképpen áll a helyzet: itt az író már nem vállalkozik arra, hogy a munkásosztály és az uralkodóosztályok érdekeit úgy azonosítsa, mint ezt a Fekete gyémántokban tette. (Nagy Miklós: Bevezetés a Fekete gyémántokhoz, Bp. 1952. 42.) Ebben minden bizonnyal legfőképpen a párizsi kommün hatása játszhatott közre, de az író figyelmét nem kerülhették el az Európa szerte erősödő munkásmozgalom egyéb hírei sem, pl. a német munkások pere, s nem utolsó sorban az Általános Munkásegylet ellen indított hűtlenségi per sem, amelyről a lapok, így a Hon is 1872 áprilisában naponta közöltek tudósításokat. (Az ügyről már az előzetes letartóztatások során több parlamenti interpelláció hangzott el, pl. Helfy Ignác interpellációja a letartóztatott munkások ügyében, 1871. szept. 20-án, Táncsics Mihály interpellációja, 1872. márc. 28.) Igaz, A Hon munkatársai nevetséges gyerekségnek nevezik azt a véleményt, amely szerint a magyar munkások forradalomra készülnek, mégis feltételezhető hogy a per során feltárt anyag hatott Jókaira. Nem hanyagolhatjuk el azt a körülményt sem, hogy a per folyamán többször felmerült a vádlottak esetleg az orosz anarchistákkal folytatott érintkezésének kérdése is. Így pl. A Hon 1872 áprilisi száma arról tudósít, hogy elkoboztak tőlük többek között „egy orosz nyelven nyomtatott internacionalista lapot is”. (1872. ápr. 22. 93. esti szám, 1–2.) Néhány nappal később az egyik tudósításból kiderül, hogy Külföldi Victor, az egyik fővádlott, „oroszul is tud”. Ugyanitt olvasható, hogy Külföldinek feltették a kérdést, nem tanácskozott-e Bakunyinnal a Nyecsajev-per részleteire nézve. (H. 1872. ápr. 24. 95, esti sz. 2.) Politzer ügyének tárgyalásán „Felolvastatik egy levél, mely Bakunin utján a Netschajeff féle perrel való összeköttetésről szól.” (1872. ápr. 27, 98. reg. sz. 2.) Az orosz anarchisták és a magyar munkások kapcsolatára a magyar uralkodókörök már előbb – a munkások hűtlenségi pere előtt – is felfigyeltek. Egy 1871-es belügyminisztériumi jelentés azokról a hatásokról szól, amelyek a magyar munkásmozgalmat külföldről érhetik. A német és francia hatás mellett szó esik a jelentésben az orosz anarchistákról is. „Batthyány Lajos gróf, a volt 1848-as miniszterelnök temetési ünnepségei alkalmából Pesten jártak Bakunin és Netsajeff orosz agitátorok, és érintkeztek Ihrlingerrel (az Általános Munkásegylet egyik vezetőjével! Z. Zs.), aki jelenlétüket még az egyletben is eltitkolta, s csak miután elutaztak, közölte ezt bizalmasan egyesekkel.” (A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. I. k. 1951. 198.)

Később, az 1880-as években Jókai Asszonyt kísér – Istent kísért c. kisregényében megrajzolja majd a magyar „Bakunyin-tanítványok” torzképét. De nyilvánvaló, hogy a „nihilista” tendenciákat már a 70-es évek elején is összeköti a magyar munkásmozgalommal – és ebben a fenti s azokhoz hasonló hírek is szerepet játszhattak. A regényben is kifejezésre jut mindez: Otthon-állam munkásait az orosz nihilista Mazrur emberei veszik rá, hogy sztrájkoljanak, Galíciában, az Osztrák-Magyar Monarchia területén a nihilisták szítanak lázadást.

Az is szembeötlő, hogy a párizsi kommünt, az orosz anarchisták szélsőséges tevékenysége közvetlen hatása alatt Jókai egyoldalúbban ítéli meg, mint később, amikor már néhány év választja el a kommüntől, amikor több adat áll rendelkezésére az orosz felszabadító mozgalom – a forradalmi narodnyikok – tevékenységéről. A lélekidomárban némileg differenciáltabban ír a Kommünről, mint pl. a közvetlenül az események hatása alatt megalkotott Véres kenyérben, Rjumin c. elbeszélésében (1877) egyáltalán nem olyan elmarasztalóan említi Herzent, mint A jövő század regényében. A social-demokratia Európában és Észak-Amerikában c. tanulmányában (1882) elítéli a német és francia szociáldemokratákat, de kivételt tesz az orosz nihilistákkal – a cikk szövegéből is kiderül, hogy most már a narodnyik mozgalomról Európa-szerte elterjedt hírek alapján ír az „orosz nihilista vértanuk nimbuszáról”. „Izgalmas tevékenység, áldozatkészség, halálmegvetés jellemzi a szövetséget,…Nem lehet tőlük megtagadni az alkotmányos reformok kivivására irányzott óriás erőfeszités iránti bámulatot, bármennyire elitéljük is eszközeiket.” (Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás [1-100. k. Bp. 1894–98. A jövő század regénye 52–53. k. 1896.] 35. k. 228.)

EGYÉB, A REGÉNYT A KOR ESEMÉNYEIHEZ FŰZŐ SZÁLAK

A Sabina

A jövő század regényében nem csak a kor nagy horderejű politikai vitái tükröződnek, számos mozzanatának forrását kisebb újsághírekben, azóta régen feledésbe merült események elbeszélésében találhatjuk.

Közismert, hogy Jókai sokszor több forrásból merített anyagot kombinál, amikor megalkotja regényeinek egy-egy jelenetét, epizódját. Érdekes példája ennek a Sabina, Mazrur vállalata, amely átveszi a tönkrement kiházasító egyletet, s magyar lányokat szállt Oroszországba, de előbb pesti „intézetében” kellőképpen „kipallérozza” őket.

Ehhez a regényben igen jelentős cselekményvonalhoz is a valóság szolgáltatott anyagot: 1867-ben a „konstantinápolyi magyar gyarmat” panasszal fordult az osztrák-magyar kormányhoz a Konstantinápolyba hurcolt és ott eladott fiatal magyar lányok ügyében. (H 1867. nov. 14., 262. reg. sz., 2.) Az esettel kapcsolatban Jókai 1867. november 13-án interpellált a parlamentben (Interpelláció a Magyarország határán űzött leánykereskedelem tárgyában. Jókai Mór Politikai beszédei I. k. 57.) Jókai védelmet kér a magyar lányoknak s megemlíti, hogy más városok is tettek hasonló bejelentést „s akkor a belügyminiszter erélyesen intézkedett”.

Közrejátszhatott a Sabina leírásában a kiházasító egyletek elszaporodása, majd csődje is, amellyel 1872-ben a sajtó gyakran foglalkozott. Az Igazmondóban közölt levél szerint pl. Miskolc környékét az 1870 óta működő kiházasító egyletek elárasztották ügynökeikkel; feltételeik szerint a tagok kötelesek egy év alatt házasságot kötni, az üzér pedig kötelezi magát a házasság után egy bizonyos összeg megfizetésére. A cikkíró az anyagi kárnál is veszélyesebbnek tartja az erkölcsi kárt. „Le van téve általa az egyenetlen, visszás házasságok alapja, csak egy évig kell figyelemmel kísérni az egylet hozzájárulásával kötött házasságokat és sírni fognak felettök…” Ráadásul, aki a kiházasító egylet ellen szól, annak „veszélyben az élete…” Legutóbb egy tag, aki ki merte mondani, hogy az egyletben „nincs garantia,…kevés hiján, hogy az asztallal együtt a földre nem zuhant…” A kiházasító egyletek ügyével kapcsolatban is elhangzott parlamenti interpelláció, amely szintén felhívhatta Jókai figyelmét e kérdésre. Az Üstökös gúnyos versikében reagál a kiházasító egyletek botrányára (Üstökös 1872. júl. 13. XXIV. k. 344.). Egy évvel később Tallérossy Zebulon egy másik, ugyancsak a Sabina „tárgykörébe” vágó esetet emleget: a szentpétervári orpheum igazgatója „szemenszedet szipsigü huszonnigy magyar kisasszonykakat” szállít nevezetes intézményébe, hogy ott magyar népdalokkal szórakoztassák a közönséget. S végül elképzelhető, hogy Jókaira a Sabina megalkotásakor hatott Frédéric Lacroix Les Mystères de la Russie (Paris, 1845.) c. könyvében leírt eset is, amely szerint egy előkelő orosz hölgy szép fiatal parasztlányokból úri kisasszonyokat nevelt, hogy aztán gazdag nemeseknek eladja őket. (E motívum feldolgozásáról más Jókai-művekben l. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokat.)

A lipótmezei tébolyda

Számos olyan kisebb-nagyobb hírt találhatunk a korabeli sajtóban a lipótmezei „tébolydáról” is, amelyek feltehetőleg felkeltették Jókai érdeklődését, s talán abban is szerepet játszottak, hogy A repülőgépek bolondja c. fejezet cselekményét is a tébolydába helyezi.

A lipótmezei állami tébolyda megnyitása 1868-ban volt. A lapok, mint a kor nevezetes újdonságával, gyakran foglalkoznak működésével. A Vasárnapi Újság pl. (1869. jún. 13. 24. sz. 328.) cikket közöl az ápoltak életéről; a cikket néhány kép is illusztrálja – az egyiken a tébolyda kertje látható, sétáló, gesztikuláló alakokkal, s a középen három férfialak vesz körül egy virágágyat. Emlékeztet a kép A jövő század regényének egyik jelenetére, amikor Tatrangi Mózes és a repülőgépek másik két „őrültje” a tébolyda kertjében levő filagória körül vitatkozik.

A regény e három őrültjét a „piaci élc” elnevezte Szentháromságnak. Az egyik az „Atya Isten, a másik a „Fiú Isten”, Tatrangi Mózes pedig a „Szentlélek”. Ez a bizarr ötlet sem egészen Jókai képzeletének szüleménye. A Vasárnapi Újság 1872-ben kis hírt közöl a lipótmezei őrültek báljáról, amelyben különböző jelmezekben táncoltak, egyikük pl. „Krisztus”, a másik „Szűz Mária”. (1872. febr. 18. 7. sz. 86.)

A Hon ugyancsak 1872-ben riportsorozatot közöl a lipótmezei őrültekről; a szerző felsorol több érdekes típust, többek között egy veszprémi mérnököt, aki „isten küldöttjének” tartja magát és egy szép fehérszakállú embert, aki „az isten helytartója”. (yy.: A lipótmezei tébolydában. A Hon 1872. aug. 13. 186. reggeli sz. és 189. reg. sz.). Az Üstökösben Lügewacker „egy bécsi lapszerkesztőhöz intézett levelében” ironikus helyzetjelentést ad a Lipótmezőről, ahol a „jobbpárt” érdekében választási gyűlést tartottak. „Jelöltünk az Atya isten (Nyenyenyeff kalapos annak képzeli magát)”. (Üstökös 1872. máj. 18. XXIV. k. 21. sz. 241–42.)

Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy mindezek a hírek közre játszottak a Lipótmező szerepeltetésében és a „Szentháromság” ábrázolásában.

Magyarország fővárosa a regényben

Török világ Magyarországon c. az ötvenes években írott regényében Jókai a XVII. századi Pest szomorú képével már a megálmodott ragyogó világvárost állítja szembe: „…a pompás panoráma a Duna-parti házsorokkal meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát; a pompás márvány-kikötőben az egyik hajó a másikat váltja…” az egykor elhagyatott helyeken óriási kereskedő bazár, szegények intézetei, „lelencház, vakok, némák, őrültek menedéki…” iskolák, színházak, múzeumok, látogatott szállodák emelkednek, a Rákoson új gyárváros épült, a Városliget pompás népkertté van alakítva, az Istenhegyen gazdag palotákat ragyognak be „a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai”. (Jelen kritikai kiadás 4. k. 114–115.)

Az ötvenes években mindez még csak romantikus ábránd. A főváros fejlődéséről hasonló víziók szerepelnek a Kárpáthy Zoltánban (Jelen kritikai kiadás 8. k. 262–263.), s később már közvetlenül A jövő század regényének megalkotása előtt az Eppur si muovéban (Jelen kritikai kiadás 23. k. 334–335.)

A jövő század regénye noteszjegyzetei között is található egy rész, amelyben párizsi terek, épületek említése egybefonódik „a jövő század” Budapestjével: „új épület Mars mező…Atelierk palota valamennyi királyné szobrával, országház Pantheon Palais Royal világ tárlat…Le Menteur háza Hippodrom Vízjáték” (7. notesz, 69. rectro Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. k. 274–275.).

Azokban az években, amikor A jövő század regénye íródott a főváros rendezésének szükségességéről, jövendő arculatának kialakításáról igen sok vita folyt. Már 1869-ben Andrássy miniszterelnök kezdeményezésére összeült egy Budapest szépítési vegyesbizottság, majd 1870-ben megalakult a Közmunkatanács, melynek legfontosabb feladata a főváros szabályozási terveinek elkészítése volt. A Közmunkatanács 1871-ben Budapest rendezésére nemzetközi tervpályázatot írt ki. A beérkezett pályaműveket 1871 novemberében nyilvánosan kiállították a Tudományos Akadémia nagytermében. (Vö. Preisich Gábor: Budapest városépítésének története. Bp. 1964. II. k. 36.) Mint Jókainak egy parlamenti beszédében tett utalása bizonyítja, természetesen. ő is megtekintette a kiállítást, amelynek témája régen foglalkoztatta. A fővárosi törvényjavaslat tárgyalásánál, 1872. nov. 29-én, a tervek irreális voltára hívta fel képviselőtársai figyelmét: „Nézzék meg tisztelt képviselőtársaim azon szaktudományi műveket, miket…szaktudósaink mint Buda-Pest ujjá rendezésének tervét, kiállítottak és velünk meg is bámultattak”. (Jókai Mór Politikai beszédei. I. k. 218.) A korabeli lapok is állandóan foglalkoznak a főváros rendezési terveivel, s a terveket ismertető számos tényszerű tudósítás mellett néhány olyan cikk is napvilágot lát, amelynek szerzője fantáziával egészíti ki a valóságos terveket: a főváros jövőjéről való ábrándozás jellemző volt ezekre az évekre. A Hon YY álnév mögé rejtőző cikkírója pl. hosszasan ismerteti „egy külföldön tanuló fiatalember álmait” a jövő fővárosáról. A fiatalember többek között Nemzeti Pantheont „álmodott a Gellérthegy tetejére”, „melynek kivitele azonban kétségkívül a jövő század boldogabb nemzedékére marad”. Nem tartja lehetetlennek azt sem, hogy Desjardin ötlete alapján – a Duna-torkolat szabályozása s a Vaskapu gátjainak elhárítása által – Budapestet „a Fekete-tengerről jövő hajók kikötőjévé emelik”. (H 1372. szept. 3. 202. reg. szám)

A főváros fejlesztésének kérdéséhez Jókai is többízben hozzászól, újságcikkeiben és parlamenti beszédeiben egyaránt síkra száll Budapest nagyvárosias arculatának kialakításáért. 1872-ben a képviselőház márc. 12. ülésén ő ismerteti és szorgalmazza a határozati javaslatot „Buda-Pest” városának rendezésére. (H 1872. márc. 12. esti 60. sz. 1.) „Egy főváros nemcsak a nemzeti kulturának, hanem az országos államiságának is látható jele” – mondja.

Mindezek a viták, közlemények, tervek közrejátszhattak annak a képnek kialakulásában, amelyet a jövő fővárosáról rajzolt regényében. Reális, az 1870-es években már meglevő tervek keverednek itt Jókai fantáziájának játékos képeivel. Ha figyelmesen összevetjük a jövő fővárosának a regényben bemutatott arculatát a kor városrendezési terveivel, megbizonyosodhatunk affelől, hogy a legtöbb esetben korántsem légből kapott ötletekkel állunk szemben.

Már a regény legelején arról olvashatunk, hogy I. Árpád lepillant hálószobája ablakából, s elétárul a Duna-part, Pest, a rákosi róna. A leírásnak csaknem minden részlete a 70-es évek fővárosának alakuló képét tükrözi – a „pompás palotákkal kiépített Dunapart” a Dunapart rendezésének 1870-ben kialakított tervére utal, a regényben említett hat híd közül négyet ismertetnek már a lapok, s a Margithíd 1872-től valóban épült; 1870-től folyamatban volt a Váci-utcai új városháza felépítése, stb. (Vö. Tárgyi és nyelvi magyarázatok.) Jókai megemlíti a Parlament palotáját is, melynek tervei, igaz, csak később készültek el, de Duna-parti helyének kijelölése már az 1872-es általános szabályozási tervben megtörtént. Úgy tűnik, hogy a jövő városképének néhány konkrét részletét Lechner Lajos első díjat nyert pályaterve sugalmazta – így pl. a regény első kiadásában a Parlament reneszánsz stílusú; az összes kiadásokban reneszánsz épületként szerepel a Pantheon – mindez egybevág Lechner szemléletével, aki azt javasolta, hogy a főváros középületeinek zöme „szép, ízléses reneszánsz legyen”. (Vö. Preisich idézett mű, II. k. 40.) A regényben szereplő „körvasút” terve (Jelen kritikai kiadás I. k. 18.) ugyancsak megtalálható Lechner pályatervében, éppúgy, mint egy „hegyivasút” építésének gondolata a svájci „Rigibahn” mintájára, melynek a svábhegyi templomnál lenne a végállomása – ez a svábhegyi fogaskerekű gondolatának első jelentkezése. (Vö. Preisich i.m. II. k. 40.) – Igen valószínű, hogy ezzel függ össze a Vezérhalomról a Városmajorig vezető „légnyomatú” vasút ötlete a regényben. (Jelen kritikai kiadás I. k. 112.)

Első pillantásra fantasztikus ötletnek tűnik, hogy mint Jókai írja a regényben, „a messze elterülő városon túl szabályos félkört alakítva” kilenc váracs látható. Valójában azonban ez idő tájt a lapokban nemegyszer jelentek meg olyan közlemények, amelyek ezt a gondolatot sugallhatták az írónak. Hogy csak egy példát említsünk: a Honban sokszor szó esik arról, hogy a porosz-francia háború bebizonyította a várak nagy jelentőségét, s az egyik cikkíró megemlíti, hogy „döntő körökben” komolyan foglalkoznak a magyar főváros erődítésének eszméjével. (H 1871. ápr. 7. 81. reg. sz.)

A regényben többször szereplő pesti „első sugárút” építése is megindult már 1872-ben, Jókai bizonyára kialakult tervekre támaszkodhatott, mikor leírta a „fasorokat, palotákat, vendéglőket” (Jelen kritikai kiadás: I. k. 121.), s mindehhez hozzáálmodta a Pantheont, a hippodromot.

Ha összevetjük a regény első kötet kiadásának szövegét az NK-val (1896), több érdekes változást figyelhetünk meg: így pl. az alapszövegben őfelsége az „Árpád sugáruton” lovagol végig, az NK-ban azonban már a közben valóban megépült sugárút valóságos neve (Andrássy sugárút) szerepel. Az alapszövegben szereplő Árpád szobor helyett az NK-ban már „a szabadság kolosszális ércszobrát” említi. Talán összefüggött ez a szabadságszobor felállításának valóságos tervével, melyet a kormány végül is a mai Hősök terén építendő „ezeréves emlékművé” változtatott. Az eredetileg reneszánsznak képzelt parlament bizonyára az 1885 óta valóban épülő országház hatására változott az NK-ban gótikussá. Az sem véletlen, hogy az alapszövegben Jókai a Népszínházat helyezi a sugárútra, míg az NK-ban az Operaházat említi. A Népszínház számára ugyanis eredetileg (1871-ben) a mai Operaház telkét jelölték ki, később azonban az Operaházat építették fel itt, stb. (Vö. Preisich G. i.m. II. 98.) Mindez azt bizonyítja, hogy Jókai messzemenően figyelembe vette a valóságos terveket és eredményeket, s a két kiadás között végbement változások alapján alakította ki regénye szövegét. Mindezeket a későbbi változtatásokat variánsokként a Szövegváltozatok között hozzuk. Egyetlen esetben tettünk kivételt a 15–16. lapon; két bekezdést beemeltünk az NK 11–12. lapjáról a jelen kritikai kiadás főszövegébe. Ezt a szöveg érdekességére és nagy terjedelmére való tekintettel tettük, mivel Jókai az 1882–85. között folyt ásatásokat és az ezt követő archeológiai vitát figyelemmel kísérve toldotta be az NK szövegébe. (L. Tárgyi magyarázatok)

Jókainak a városfejlesztés iránti lankadatlan érdeklődését bizonyítja Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben c: kiadványnak a Jókai-hagyatékban őrzött kötete is. A III. kötet (Bp. 1893) Bevezetését – amely Budapest képének alakulásával foglalkozik – Jókai írta. Annál a résznél, ahol felsorolja, milyen átalakulások várhatók, milyen új épületeket, hidakat terveznek, egyes sorokat utóbb ceruzával aláhúzott, s a margóra bejegyezte, ha a szövegben említett terv már megvalósult. Így többek között a három Dunahidat említő rész mellett a margóra bejegyzi „négy” (4), mikor a szöveg azt említi, hogy a jövőben elkészül a királyi várpalota Budán, az új parlament, Jókai ezek mellé és még jónéhány épület neve mellé bejegyzi „kész”. (6.) Ez a példa is mutatja, mennyire foglalkoztatta az írót a főváros fejlődése, alakulása.

OTTHON ÁLLAM

Nagy Miklós rámutat, hogy Jókain a 70-es években csalódottság, kiábrándultság vesz erőt. „Évek során buktak meg hazafias, következetes, liberalizmustól áthatott javaslatai: kudarcot vallott képviselőházi beszédeivel, a magyar jegybank és a honvédség kibővítése terén, nem tudta elérni az egyház és az állam szétválasztásában a kellő előrehaladást, nem hallgatták meg akkor sem, amikor a nemzetiségek kulturális felemeléséért emelt szót…” (Nagy M. Az aranyember. Irodalomtörténet 1959. 33.).

Bizonyára a csalódottság az egyik főoka annak, hogy a 70-es években gyakorta fordul el a jelentől, néha, mint az Eppur si muovéban a múlthoz menekül, másutt fantáziája utópikus társadalomba repíti, amely hol térben (mint a Delej országa), hol időben (Otthon állama), hol csak a világtól való elzárkózása által válik el a jelentől (Senki szigete). Míg azonban Delej országában, a Senki szigetén az ideális élet harmonikus, konfliktusmentes, addig Otthon államában Jókai sorra „megoldja” korának bonyolult gazdasági, politikai problémáit, már ábrázolja a munkások és az Otthon állam vezetőinek összeütközését is.

A jövő század regényében többféle államforma szerepel: a monarchia (Habsburg Árpáddal az élen), az ideális köztársaság (Otthon), s ennek ősi „előzményeként” – Kincső. Ezek azok az államformák, amelyeket az író kisebb vagy nagyobb mértékben elfogadhatóknak tart, s ezekkel állítja szembe elrettentő példaként a „nihil” anarchiáját.

Ezúttal megint érdemes összevetnünk a regényt Jókainak a 70-es években mondott beszédeivel, a Honban és más lapokban közölt cikkeivel, amelyekben állást foglal a Magyarország számára legmegfelelőbb államformával kapcsolatban.

1872-ben világosan megfogalmazza véleményét: az európai köztársaság eszméjét, amely ez idő tájt gyakran felmerül – többek között a Béke– és Szabadság liga üléseit ismertető közleményekben – Jókai magasztos, de csak a távoli jövőben megvalósítható gondolatnak tartja. „Lehetőnek tartom a respublikát ott, ahol az maga előtt tabula rasa-t talált, de tabula rasa-t csinálni előtte, már ezt nem tartom lehetőnek,… – mondja egyik parlamenti beszédében –, „nem az akadályozza Európában az általános respublikát, hogy sok a királyunk; hanem az, hogy kevés a respublikánus erkölcs.” (1892. ápr. 4. Jókai Mór politikai beszédei. I. k. 196.)

Ami Magyarországot illeti, itt szerinte a köztársasági alkotmány csak forma és nem cél. „Cél az ország állami léte” – mondja. S a hetvenes évek Magyarországán, ahol még szégyellik a munkát, a kereskedést, hol „hétféle nyelven hirdetik a fajgyűlöletet és hétféle templomban hirdetik a felekezetességet,” ahol pártellentétek dúlnak, ebben az országban még nem érettek meg a köztársaság létrehozásához szükséges feltételek. „Adjon hálát Magyarország az istennek, [!] hogy van olyan dinasztiája, melynek érdekei az övéivel azonosak” (i.m. 199.).

A jövő század regényében érdekes „megvalósulását” láthatjuk mindezeknek a gondolatoknak. A szélsőséges, romboló anarchizmus saját ellentétébe, Sasza korlátlan önkényuralmába csap át, s így egyszerre mindkét, Jókai számára gyűlöletes, végletet képviseli. Ugyanakkor a felvilágosult, mérsékelt monarchia mint a múltnak a jövőbe is átnyúló folytatása (a köztársaság nem csinálhat tabula rasa-t!), szemmel láthatólag átmenet. Otthon államában viszont, ahol a köztársaság tabula rasát talál, hiszen Tatrangiék új államot alapítanak, a köztársasági forma a legmegfelelőbb. Ami az európai köztársaságot illeti, ennek megvalósulása felé is történnek lépések a regényben.

 

*

 

Jókai utópikus nézeteiről és azok lehetséges forrásairól eddig is több vélemény hangzott el, legfőképpen a Fekete gyémántok kapcsán. Mivel pedig a Fekete gyémántokat sok tekintetben A jövő század regénye előzményének tarthatjuk, azok a megállapítások, amelyek a Delej országának forrásaira utalnak, részben Otthon állam keletkezéstörténetével is összefüggnek.

Nagy Miklós a Fekete gyémántok bevezetésében rámutat, hogy a Bonda-völgyi őstárna és Delejország forrásait meg lehet találni többek között Owennél, Saint Simonnál és más utópistáknál. (Jókai M. Fekete gyémántok, Szépirodalmi, 1952. 16.)

Szebényi Géza szerint Delejország és Otthon állam rajzában Hegel és főleg Saint Simon hatása érvényesül: Delej országának társadalma Saint Simonra utal (az állam gazdasági és kulturális funkciója; a termelés és elosztás tervszerinti működése, az anyagi javak elosztása munkaképesség szerint stb.). Valószínűleg Fourier hatása a kapitalizmus egyes vonásainak éles bírálata. Végül – Szebényi véleménye szerint – Berend tárnája, a minta-munkástelep Owen hatására vall. (Szebényi Géza: Jókai és a Fekete gyémántok néhány kérdése. Irodalomtörténet 1954. 1. sz. 24–60.)

Szebényi valószínűnek tartja, hogy e nézetek forrása lehetett az említett teoretikusok munkája is, azonkívül a szerző tudomást szerezhetett elveikről az 1848 előtti magyar publicisztikából, esetleg a 60-as években ismerkedhetett meg velük, pl. Horn Ede közvetítésével, aki szerepet játszott a párizsi szocialista mozgalmakban, majd hazatérve Jókainak szerkesztőtársa lett. Egyes utópista szocialista eszméket Jókai – Szebényi feltételezése szerint – Victor Hugo műveiből is megismerhetett.

Nacsády József mindezt kiegészíti, amikor rámutat, hogy a Budapesti Szemle első évfolyamának tanulmányai „szinte csokorra kötve kínálhatták Jókainak az anyagot”. Így pl. Kautz Gyula két ismertetéssorozata (Nemzetgazdasági eszmék és elméletek története. Bp. Szemle, 1859–60. 7–10. k.; A socializmus és communizmus rendszerei. 1861–62. 13–14. k.), amelyekben Saint Simon, Fourier, Owen és követőik, valamint Proudhon tanairól számol be, s amelyek együttesen kiadják azokat az alapelveket, amelyekre Jókai Delejországának társadalmi rendjét építi. (Fekete gyémántok, jelen kritikai kiadás 20. k. 304–308.)

Az 1860-as években szerzett információk valóban hatással lehettek Delejország és Otthon állam rajzára, de Jókai ismerkedése a korai szocialisták eszméivel minden bizonnyal már az 1848 előtti években megtörtént. Ez szinte törvényszerűnek tekinthető, hiszen Saint Simon, Fourier tanai, akárcsak jónéhány eszméiktől áthatott irodalmi mű, éppen ezekben az években vált Európa-szerte igen népszerűvé, s etekintetben Magyarország sem volt kivétel. Pándi Pál mutat rá, hogy a XIX. század 20-as 30-as éveitől kezdve egyre sűrűbben, egyre jelentősebb alkotók gondolatvilágában és műveiben jelennek meg nálunk a korai szocialisták eszméi; nemcsak Petőfinél (az ő lírája, egész társadalmi radikalizmusa szerves részévé idomulnak az új szociális eszmék), de a kor más nagy alkotóinál is. Kölcseytől Vörösmartyn át Aranyig úgyszólván minden írónk ismerte pl. Lamennais, Saint Simon, Fourier, Owen, Leroux, Considérant, Enfantin s mások munkáit, illetve munkáik ismertetései jelen voltak Eötvös József, Szalay László, Kemény Zsigmond tudatmezejében…hogy tagadva-tudomásul véve vagy részleges rokonszenvvel kísérve azokat Fáytól Jósikáig, Csató Páltól Dobsa Lajosig, Tompa Mihálytól Jókai Mórig foglalkoztatták az új-szociális eszmék a magyar írókat…a magyar sajtó egészének ismertető–kommentáló tevékenységén belül az irodalmi lapok is kivették a részüket ebből a hol támadva, hol támogatva tájékoztató munkából. Így hát az író-szerkesztők (Vörösmarty, Bajza, Toldy, Jókai stb.) napi feladatként foglalkoztak az új eszméket ismertető könyvekkel és cikkekkel. (Pándi Pál: Kísértetjárás a magyar irodalomban, (1830–1848) MTA I. oszt. közl. 25. 1968. 212.)

Másutt ugyancsak Pándi Pál azt vizsgálja, hogyan hatoltak be a szocialista eszmék hazánkba szépirodalmi műveken keresztül. Jókait idézi annak bizonyítására hogy a francia irodalom mély hatást gyakorolt az 1840-es évek fiatal Magyarországára, s az idézet nyomán megállapítja, hogy e befolyásban fontos szerepet játszottak az új szociális eszmék. „Valamennyien franciák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blancot, Sue-t, Hugo Victort, Béranger-t…ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt vagy Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemökben franciák” – írta Jókai. (Vö. Pándi Pál: Európai tájékozódás; Különlenyomat a Magyar Tudomány 1967. 7–8. számából, 493.)

Igen nagy volt a vizsgált korszakban Cabet népszerűsége is – Ikáriája nagy hatást gyakorolt a forradalmi demokratákra Táncsicstól Vasvári Pálig. (Pándi: Kísértetjárás…211.) Petőfi figyelmesen olvasta és jegyzetelte Cabet Histoire populaire de la Révolution française c. könyvét. (Lukácsy Sándor: Petőfi és Cabet. Különlenyomat az Irodalomtörténeti Közlemények 1961. 3–4. számából, 293–334.) Mindez azt mutatja, hogy az 1848 előtti korszakban s Jókai közvetlen környezetében is, a korai szocialisták nézetei szinte a „levegőben voltak”, így nyilvánvaló, hogy Jókai már akkor, közvetlenül vagy közvetve, megismerkedett velük; bizonyára viták, beszélgetések folytak róluk, amelyek a könyveken, cikkeken kívül szintén ismereteinek forrásává válhattak. Cabet Ikáriáját Jókai is említi 1847–48-as cikkei közül kettőben – A világhírű Martinovics összeesküvési pör részletei c. cikkben és Hol leszünk két év mulva? vagy Három excollega Sibériában c. humoreszkjében (Jelen kritikai kiadás Cikkek és beszédek 1848. márc. 19 – 1848. dec. 31. II. k. Összeállította és sajtó alá rendezte Szekeres László, Bp. 1967. 50., 185.)

Mindez bizonyára nem múlt el nyomtalanul; mint annyi más, az 1848 előtti években szerzett ismeret, befogadott hatás, a korai szocialisták eszméi is elkísérik Jókait írói pályáján, s kimutathatók a Fekete gyémántokban és A jövő század regényében.

Szebényivel vitázva Nacsády József azt is megállapítja, hogy Jókaira elsősorban nem az elvontabb, teoretikusabb jellegű XIX. századi utópiák, hanem inkább az egyéniségéhez közelebb álló XVI-XVII. századi államregények voltak ösztönző hatással. (Nacsády József: Jókai „Delejország”-áról. Irodalomtörténeti dolgozatok, 29. sz. Szeged, 1962. 18–19.) Teljesen igaza van abban, hogy az író figyelmét általában nem a teoretikus, elvont, hanem a színes, fantáziát felgyújtó művek kötötték le. Csakhogy a XIX. századi korai szocialisták között volt egy, akinek írásmódját éppen ez jellemzi: Fourier műveinek szépírói, sőt költői kvalitásaira gondolunk.

Fourier műveinek gazdag fantáziára valló költői stílusa, meglepő hasonlatai, sokszor fantasztikus víziói bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy eszméi világszerte sok íróra hatottak. (Erről l. И. Зильберфарб: Социальная философия Шарля Фурье. Moszkva, 1964.)

A 40-es évek magyar irodalmában – értekező és szépirodalmi művekben egyaránt – többször bukkanhatunk olyan részletekre, amelyek egybecsengenek Delejország vagy Otthon állam ábrázolásának egy-egy motívumával. Ez a rokonság is közös forrásra – feltehetőleg Fourier, esetleg Saint Simon ismeretére – vall. Így pl. Fourier világmonarchiát körvonalaz műveiben, közös nyelvvel, közös tipográfiai jelekkel, közös közlekedési hálózattal; megsemmisül majd a növény- és állatvilágban minden, ami az emberre káros és ellenséges, a föld lakói megváltoztatják a hőmérsékletet, új tengeri utak nyílnak (pl. Szuez és Panama átvágása következtében), eltűnik falu és város ellentéte stb. (Oeuvres complètes de Charles Fourier. Paris, 1841 – 45. t. VI. 291 p.)

Ezek közül az eszmék közül néhányat megtalálhatunk Sasku Károlynak az 1840-es években írott két művében (Boldogságtudomány, vagyis mimódon teheti magát az emberi nemzet lehető legboldogabbá? Buda, 1842. és A kelet és nyugat népe és a közintézetekről. Pest, 1842.). E könyvekben olyan utópiát rajzol, melyben a köz érdekei uralkodnak, s ezeket közintézmények szolgálják, megszűnnek a háborúk, világköztársaság alakul, az emberek közös nyelvet használnak. Pándi Pál megállapítása szerint mindez elsősorban Fourier hatását mutatja. (Pándi Pál: Utópista szocialista eszmék a reformkori Magyarországon; Különlenyomat a Magyar Tudomány 1965. 3. számából, 148–149.)

Hasonló motívumokat találunk Jósika Végnapok (Pest, 1847.) c. elbeszélésében, amelyben az író a jövő társadalmának rajzában szintén a „hadak” megszűnését, az európai országok egyesülését, a közlekedés és technika szédületes fejlődését, a „panamai s suezi szoros átmetszését” Afrikában művelt országok keletkezését emeli ki. Szembeötlőek a párhuzamok A jövő század regényével: Jókainál ha világnyelv nem is, de világírás szerepel (egészen pontosan: közös tipográfiai jelek, mint Fourier-nál), a civilizálatlan népek műveltté válnak, a természetet átalakítják, a vadállatokat kiirtják, a technikai haladás megváltoztatja a világot, lehetetlenné teszi a háborúkat stb.

Maga az az elgondolás, mely a jövő társadalmi változásait kozmikus katasztrófákkal, világméretű megrázkódtatásokkal kíséri (gondoljunk A jövő század regényének utolsó fejezeteire, az üstökös megjelenésére, új bolygó születésére stb.) feltehetőleg kapcsolatban van Fourier fantasztikus kozmogonikus elképzeléseivel is. Théorie des quatre mouvements et des destinées générales c. korai művében (1808) felvázolja a Föld történetének múltját, jelenét, s előrepillant a távoli jövőbe, megjósolva a Föld pusztulását, amely véleménye szerint igen hosszú, harmonikus periódus után fog bekövetkezni.

Pándi Pál Jósika Végnapok c. novellájával kapcsolatban mutat rá Fourier kozmogóniájának feltételezhető hatására (Kísértetjárás… 229.). Waldapfel József Az ember tragédiájának egyes képeit, a Föld kihűlésének jeleneteit Fourier említett gondolataival hozza összefüggésbe (Waldapfel József: Madách és Fourier. Magyar Tudomány, 1965. 6. sz. 383–397).

Fourier kozmogóniája szemmelláthatólag hatott Jókaira is (egyébként Fourier neve az egyik noteszban is szerepel, „Társadalom” címszó alatt gyűjtött nevek között, Malthus, Darwin, Schopenhauer, Saint Simon nevének szomszédságában. Vö.: 7. notesz, 52. rectro, Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 305.). Fourier-ra hivatkozik fent idézett, Kertbenyhez írt levelében is. A Théorie des quatre mouvements néhány motívuma – véleményünk szerint – A jövő század regényében, sőt már a Fekete gyémántokban, Delejország leírásában tükröződött. Fourier táblázatot mellékel művéhez a Föld jövő átalakulásának fázisairól. A második fázis legfontosabb eseményeként az „északi korona” (couronne boréale) megszületése szerepel. Művében részletesen leírja az „északi korona” megjelenésének körülményeit és következményeit: a föld fejlődésének egy bizonyos eljövendő stádiumában, miután az északi sark mágnesessége megváltozik, „az északfény, amely igen gyakran jelenik meg, nagy gyűrű vagy koszorú formájában állandósul az északi sarknál…E fluidum, amely most csak fényt áraszt, új tulajdonságot fog fölvenni – a fénnyel együtt meleget is sugároz majd.” (Oeuvres complètes de Charles Fourier, Paris, 1846. I. k. 41.) – Nagyon hasonlít ehhez az a kép, amelyet Jókai fest a Delej országáról: az éjsark országa felett „ott világol az örök északi hajnal, mint egy sugárkoszorú, ezernyi szivárványból, majd erősebb, majd szelídebb fénnyel. A föld delejének kisugárzása ez, vakító, éltető, melegítő sugárpiac.” (Fekete gyémántok, jelen kritikai kiadás 20. k. 211.). Fourier jóslata szerint az „északi korona” hatása messzi vidéken is érezhető lesz, a 60°-tól a sarkvidékig megváltozik az éghajlat, az éjsarkon olyan meleg lesz, mint Andaluziában vagy Sziciliában. Az egész földön mérsékelt éghajlat lesz, az „északi korona” hatására megszűnik minden szélsőség. (uo.) Jókai ugyancsak foglalkozik az örök északi hajnal áldásos hatásával – a tájék a messze láthatárig és azon alul is fényárban úszik alatta; „Nem a nappal égető, perzselő fénye az, hanem egy tündérvilági ég szelidítő, melegítő, változó ragyogása… Itt a tél nem hideg, a nyár nem forró, tavasznak és ősznek virágból, gyümölcsből fonott koszorúi csaknem összeérnek.” (Fekete gyémántok 20. k. 212.) (Érdekes, hogy Jósikánál is hasonló éghajlati változásokról olvashatunk (Végnapok), s az ő utópikus társadalmában is megjelennek a „delejesek”, akik különböző tulajdonságaikkal, akárcsak Delej-ország v. Otthon lakói, az átlagemberek fölé emelkednek.)

A jövő század regényében is sok szó esik a jövő éghajlati változásairól, de itt mindez nem az „északi hajnal” megjelenésével, hanem a földtengely kiegyenesedésével függ össze. Fourier is részletesen foglalkozik azzal, hogyan ellensúlyozza az „északi korona” megjelenése a földtengely ferdeségének hátrányos következményeit – így tulajdonképpen Jókai és Fourier gondolatai itt is nagyon közel járnak egymáshoz.

Fourier kitér arra, hogy ha majd az „északi korona” kiküszöböli a tél okait, elsősorban a földtengely elhajlását, akkor az északi szelek télen is mérsékeltebbek lesznek. Egyebek között megemlíti, hogy Pétervárott márciustól lesz lomb, Párizsban februártól. (Idézett mű 43.)

Jókai regényében a tudósok kiszámítják, hogy ha a Föld tengelye „csak annyira is visszahajlik, mint a Saturnusé”, akkor a Föld északi részén a meleg égöv vonala Európában Odesszától a Kárpátokig, Csehországig, Berlinig fog elvonulni. „Oroszország területe mérsékelt égalj alá kerül,…Sibéria lesz a föld éléstára (Fourier-nál Szibéria éghajlata Provence-éhoz és Nápolyéhoz lesz hasonló Z. Zs.) …Nálunk a tavasz kezdődni fog februárral…”. (Jelen kritikai kiadás II. 335.) (mint Fouriernál a párizsi tavasz Z. Zs.). Fourier, miután megjósolja, hogy a 60°-nál szőlő fog teremni, az 53.-nál narancs, hozzáteszi: az olvasó azt hihetné, hogy miután a hideg nagymértékben csökken az északi mérsékelt övezetben, következésképpen a forróság elviselhetetlenné válik az egyenlítő közelében; de semmi ilyesmi nem fog bekövetkezni. Senegalban a nyár kevésbé lesz kimerítő, mint most Franciaországban, kellemes, mérsékelt éghajlat foglalja el a mostani hurrikánok és viharok helyét. (Idézett mű 44.)

Lényegében ugyanezt a gondolatot fejezi ki Jókai, aki az európai éghajlat jövendő enyhülésének leírásához hozzáteszi: „De nagy átalakulás alá kerül egész Ausztrália; a szigetvilág, Dél-Amerika, Afrikával együtt. A hő égalj felőlük odább vonul, s kapnak helyette olyanforma mérsékelt égaljat, aminő most minket befed: esős őszt, hideg tavaszt, növényaltató telet.” (Jelen kritikai kiadás II. k. 334.)

Fourier rámutat, hogy a déli sark, „melynek nem lesz koronája, örök hidegbe süllyedve marad”. (Idézett mű 45.)

Jókai A jövő század regényében így ír „Ez év decemberében már a délsark vidéke hiába fogja várni a nyarat. Neki az örök tél jut”. (Jelen kritikai kiadás II. k. 333.)

Fourier, aki a földtengely elhajlásában célszerűséget lát (Isten így készítette elő az „északi korona” megjelenését), kifejti, hogyha „a tengely egyenes lenne, az Archangeli öböl vagy a Fehér tenger hajózhatóvá válna, viziut keletkezne földünk egymástól legtávolabbi zónái között.” (Idézett mű 47.) Jókainál a földtengely kiegyenesedésének várható következménye egyebek közt, hogy a Behring szoros „Ázsia és Amerika közt megnyílik, az északi tengeri út felszabadul”. (Jelen kritikai kiadás II. k. 334.)

Fourier hosszasan fejtegeti annak eshetőségét, hogy különböző előre nem látott események is bekövetkezhetnek a Föld életében, így pl. új bolygó jelenhet meg rendszerünkben. Ennek különböző lehetséges módozatai közül egyet részletez: előfordulhat pl. hogy egy nagy üstökös, a Jupiterhez hasonló méretű, miközben helyet keres magának, magával ragadja holdjaként a kis planétákat. Ennek az üstökösnek nagyon valószínű megjelenése nem okozna kárt. „Ellenkezőleg, egy ilyen esemény kedvező változásokat idézhetne elő: megváltozna a napok és évszakok rendje, az új planétaként elhelyezkedő üstökös helyettesítené a holdat és világitó fényt árasztana.” (Idézett mű 50–51.)

Szembeötlő, hogy A jövő század regényében is egy üstökös válik rendszerünk új bolygójává. Ez az üstökös ugyan nem ragadja magával a bolygókat, mint Fourier-nál, de lepattantja a Saturnus gyűrűit. Fourier-hoz hasonlóan Jókai is feltételezi, hogy a Föld találkozása az üstökössel megváltoztatja a napokat, s esetleg egy nap csak négy órából fog állni, vagy az üstökös paralizálhatja a Föld tengelykörüli forgását, s így az egyik oldalán örök nappal, a másikon örök éjszaka lesz. (Jelen kritikai kiadás II. k. 339.)

Ha valószínű is, hogy Fourier egyes eszméi hatással voltak Jókaira regénye megírásakor, még mindig tisztázásra vár a kérdés, vajon magát Fourier-t olvasta-e vagy valamelyik Fourier-népszerűsítő közvetítésével ismerte meg gondolatait. Utóbbiaknak több műve terjedt el Magyarországon, de csak kevesen foglalkoznak közülük részletesen Fourier kozmogóniájával. (Megjegyzendő, hogy a Budapesti Szemle említett cikksorozatai sem térnek ki erre a kérdésre.) Az 1840-es években nálunk igen népszerű Lorenz von Stein könyvében (Der Socialismus und Communismus des heutigen Frankreichs. Leipzig, 1842.) külön kis fejezet foglalkozik a kozmogóniával, s itt az „északi koronáról” is szó van, számos részlet azonban, amely feltehetőleg Fourier hatására került be Jókai könyvébe, itt sem szerepel. Természetesen Jókai igen sok más forrásból is meríthette ismereteit (az üstökösök természetéről, szerepéről pl. igen sok tanulmány jelent meg ebben az időszakban, ezekre még kitérünk a „Csillagászat” alfejezetben), ezeknek teljes felderítése azonban még további kutatást igényel.

*

Ha a fentiek valószínűsítik is Fourier hatását Jókaira, mindez nem cáfolja Nacsády feltételezését, amely szerint Jókai sokat merített a XVI – XVII. századi államregényekből. Nacsády helyes megállapítása szerint még bizonyos államberendezkedési, közgazdasági természetű elemek mögött sem kell okvetlenül Saint Simon-t, Fourier-t keresnünk, hiszen a tudósok társadalomirányító tevékenysége Campanella Napállamában is szerepel, a termelés tervszerűsége, a közvetlen árucsere felbukkan Morus Utópiájában, a technikai fejlettség társadalmi viszonyokat befolyásoló szerepe igen fontos Campanellánál, akinél a Citta del Sole polgárai felfedezik a repülés tudományát, távcsövet készítenek a rejtett csillagok megfigyelésére stb. Bacon Nova Atlantisában az időjárás megfigyelésére torony-obszervatóriumok működnek, mesterséges laboratóriumukban szelet, esőt, havat, sőt élőlényeket tudnak előállítani. (Nacsády: Jókai „Delejország”-áról. 19.) Nacsády mindezt főként a Fekete gyémántokra vonatkoztatja, de, bár Delejország és Otthon állam korántsem azonosítható, mégis valószínű, hogy Jókai Otthon állam leírásakor is hasznosít egyes, a XVI–XVII. századi államregényekből vett motívumokat. Otthonra is vonatkozik a technika fejlődésének fontossága, a csillagászat, meteorológia igen nagy szerepe stb. – Bacon Nova Atlantisában pl. (akárcsak Otthonban) mesterséges anyagokat állítanak elő, meleget termelnek és alulról fűtenek. (Francis Bacon: Új Atlantis. Bp. 1954, Összeállította Szigeti József: 112, 117.) Különösen érdekes az a rész, ahol Bacon „optikai játékok és látszatok előidézéséről” ír. (i.m. 117.), valamint a szemfényvesztés házáról, amelyben „mindenféle…csalást és illuziót” idéznek elő. (Idézett mű 119.)

Jókainál is felmerül a „szemfényvesztés” témája a regényben, többek között ott, ahol Sasza Severust különböző „szemfényvesztésekkel” és optikai csalódásokkal kábítja el. (Jelen kritikai kiadás II. k.) – Thomas More Utópiájának lakói szabad óráikban előadásokat látogatnak (Utópia. ford. Kardos Tibor Bp. 1963. 54.); Jókainál az Otthon városában is így történik (Jelen kritikai kiadás II. k.) Utópia államban nincs szerencsejáték (51.), mint ahogy Otthonban sincs kártyajáték. More-nál a bűnösök fülébe akasztanak aranygyűrűt (44.), Jókainál a „vétkes…fülgombját kifúrják”, majd ha megjavul és visszafogadják, egy ichor-gyémánt függőt kap. (Jelen kritikai kiadás II. k. 23.) (Részletesen l. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban.) Ha azonban Otthon állam felépítésének egészét nézzük, úgy korántsem azonosak azok a szálak, amelyek Jókai regényét Th. More, Bacon, Campanella művéhez fűzik. Thomas More és Campanella a jövőt magántulajdon osztályok, család nélkül képzelik el; Otthon államában megmaradnak az osztályok, a család, a tulajdon – akárcsak Bacon Nova Atlantisában de már a baconi utópikus társadalom harmóniája nélkül. (Ez inkább Delejországra jellemző.) Otthon államban a technika már nemcsak a bőség megteremtését, de a lázongó munkások leverését is szolgálja.

Otthon állam forrásainak vizsgálatakor – mint már annyi más esetben – Jókai noteszei is ráirányítják a figyelmet néhány műre, amelyet Jókai esetleg felhasznált, vagy legalábbis előjegyzésbe vett a regény anyagának gyűjtésekor. Természetesen az, hogy egy cím a Följegyzésekben szerepel, még nem jelenti, hogy Jókai feltétlenül olvasta a könyvet, de azt igen, hogy tudott róla, érdeklődött iránta.

A már sokszor említett 9. notesz 45. lapjának rectroján, A jövő század regénye címszó alatt felsorakoztatott vázlatpontok között olvashatjuk: „Ország részvényekre. – osztalék. Minden polgár részvényes – igazgató tanács, elnök, igazgató – nincs se koldus, se milliomos”. Mellette oldalt írva, ahogy Jókai e résznél általában a forrásokat jelöli: Staats IV (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. k. 445.). Fölötte – egy másik – Habsburg Árpáddal foglalkozó vázlatrész mellett a „Staats. III.” rövidítést láthatjuk. (uo. 64. verso)

A „Staats és Staatsl.” minden bizonnyal a ma is Jókai hagyatékában őrzött Staatslexikon címének rövidítése (Das Staats-Lexikon-Encyklopedie der Sämmtlichen Staatswissenschaften für alle Stände. Herausgegeben von Karl von Rotteck und Karl Welcker, Dritte Auflage. Leipzig, I. (1856–1866)). Az első pillanatban a noteszbejegyzés félrevezető, mert a címrövidítés mellett szereplő III. és IV. jelzés azt sugalmazza, hogy Jókai a lexikon III. IV. kötetére utal. Valójában a római számok itt a vázlatrészt és nem a kötetszámot jelölik. Ugyanennek a notesznek 80. versojától a 82. rectroig címszavak követik egymást; Jókai egyiket-másikat alá is húzta. A Följegyzések szerkesztője, dr. Péter Zoltán, jogosan következtetett arra, hogy Jókai e címszavakat – láthatólag A jövő század regényének előkészítéseként – „mintha valami német lexikonból írta volna ki”. (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 818.) A címszavak valóban német lexikonból, az említett Staatslexikonból származnak. Jókai első helyen említi a Saint-Simonizmust (e szót alá is húzza), majd – ugyancsak aláhúzva – a „communizmust”, és a „Selbsthilfe” szót, ami után – aláhúzva – a „Socialismus” következik. Mindez – a sorrend is – egybevág a Staatslexikon III. kötetének tartalomjegyzékével. (A „Communismus” címszó feltehetőleg azért kerül ide, mert a Saint Simonizmus a lexikonban mint a „Communismus” címszó része szerepel. Jókai nyilván először a Saint Simonizmust ismertető rész címszavát jegyezte ki, majd néhány utána következő „S”-betűs szó után kanyarodik vissza az abc elejéhez, s egy-két kivételtől eltekintve – sorrendben jegyzi ki az őt érdeklő címszavakat. (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 460-463.)

A Staatslexikon a liberális elmélet legnagyobb hatású és legterjedelmesebb összefoglalása volt, kissé olyan, mint a felvilágosodásé a francia Enciklopédia; a XIX. sz. polgári gondolkodóinak nagy része a hatása alatt állt. (Többek között a Budapesti Szemle említett cikksorozatában is a korai szocialistákkal kapcsolatos ismeretek egyik forrásaként szerepel.) Igen részletesen foglalkozik az államformákkal, a világnézetekkel, így pl. az ateizmussal (Jókai az „Atheismus” címszót aláhúzva jegyzi be noteszébe). E címszó szerzője többek között megállapítja, hogy a materializmus előretörésének nemcsak a természettudományos ismeretek terjedése az oka, „hanem a vallás despotikus kísérletei, hogy szembeszegüljön a tudománnyal”. (I. k. 803.)

Igen alapos, bár korántsem elfogulatlan ismertetést olvashatunk a III. kötetben a szocialisztikus, kommunisztikus törekvésekről is. A szerző az őskereszténység tanaitól kezdve először időrendben, azután nemzetenként tekinti át a szociális utópiákat, felsorolja a XVI-XVII. század államregényeit, részletesen és gúnyosan taglalja Cabet Ikáriáját stb. (III. k. 591–613.) Igen valószínűnek tűnik, hogy az államregények felsorolása a regény előszavában ugyancsak a Staatslexikonból származik. (Vö. Tárgyi és nyelvi magyarázatok.) A továbbiakban országonként vizsgálja a korai szocialisták tanait, meglehetősen gúnyosan jellemezve pl. Saint Simon, Fourier és több követőjük tevékenységét (638–644.).

„Genossenschaften” címszó alatt munkásegyletekről olvashatunk. (VI. k. 329–348.) Bírálóan emlékezik meg a szerző a francia szocialista eszmék „zavaró hatásáról” Németországban, s ezekkel szembeállítja a Schultze-Delitsch szisztémát, melyet elismerően említ. Külön kiemeli a rochdale-i munkásegyletet, mint egyikét azoknak az angol egyleteknek, amelyeket leginkább „a tehetős osztályok tagjai vezetnek, nem is annyira pénzzel, mint inkább tudásukkal és erkölcsileg támogatva”. (VI. 334–335)

Részletesen ismerteti az egylet vállalkozásait, húsz év alatt elért jelentős sikereit. Lehetséges, hogy Jókai egyik noteszába ennek alapján került a „Genossenschaften–Rochdale munkásegylet” bejegyzés (7. n. 52. rectro, Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 305.). Annál is valószínűbb, hogy a lexikon egyes címszavai felkeltették Jókai érdeklődését, mert sokszor szemléleti rokonság is megfigyelhető a lexikonszerzők és Jókai nézetei között.

Mivel Jókai noteszában a részvényállam jegyzete mellett említi a Staatslexikon címét, a legvalószínűbb, hogy elsősorban ehhez a témához merített a lexikon anyagából. A Staatslexikon többször is említi a bankok jelentőségét a különböző utópisztikus elméletekben, így pl. Saint Simonnál (III. 639.), Soignet-nál (642. – részletesen l. Tárgyi és nyelvi magyarázatok). E kérdés azonban a legnagyobb hangsúllyal Proudhon népbank rendszerének ismertetésénél szerepel. (III. 665.) Valószínű, hogy Jókai fantáziájára ez az ismertetés is hatással volt Otthon állam megrajzolásakor.

Ugyanabban a vázlatban, amelyből fentiekben idéztük a Staatslexikonra vonatkozó részt, szerepel a „Sto djelat”. (Mi a teendő) beírás. (9. notesz, 44. rectro, Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 445.) Csernisevszkij regényének első nyugat-európai fordításai 1875 után jelentek meg, így teljesen valószínűtlen, hogy Jókai A jövő század regénye megírásának idején olvasta volna, a noteszben a regény címe mellett oldalt bejegyzett „phalanstére” szóból mégis arra következtethetünk, hogy valamelyest ismerte a regény tartalmát. Lehet, hogy valaki beszélt neki róla (a címet is idegen kéz jegyezte be), esetleg találkozhatott német vagy francia nyelvű ismertetésekkel, amelyek közül néhány megelőzte a fordítást. (A regény nyugat-európai fordításáról és fogadtatásáról vö. М. П. Алексеев Н. Г. Чернышевский в западноевропейских литературах, Н. Г. Чернышевскй (1889–1939) Труды научной сессии к пятидесятилетию со дня смерти, Leningrád, 1941. 242–269.

Csernisevszkij regénye magyarul csak 1877-ben jelent meg, s akkor is hiányzott belőle többek között Vera Pavlovna negyedik álma, vagyis az a rész, amelyre a „phalanstére” szó utal. (Vö. Rejtő István-Zöldhelyi Zsuzsa: Csernisevszkij Mit tegyünk c. regényének első magyar fordításáról, Fil. közl. 1958. 2. 367–370.)

Szerepel a Följegyzésekben még néhány mű címe, amelyekről feltételezhető, hogy Jókai kisebb-nagyobb mértékben felhasználta őket. Így pl. a 9. notesz 59. rectroján olvashatjuk: „Büntetések. Számkivetés, deportálás.” Oldalt: „Beccaria. Criminal codex” (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 452.) Jókai itt Cesare Beccaria: Bűntett és büntetés (Dei delitti e delle pene) c. munkájára utal. A szerző a XVIII. századi olasz felvilágosodás jelentős képviselője, említett műve még a felvilágosult abszolutista kormányzatokra is nagy hatással volt. A 9. noteszba feljegyzett vázlat valamivel kidolgozottabb formában bekerült Otthon állam rendjének leírásába. Otthonban senkinek sem veszik el az életét, sem szabadságát, büntetésből csupán száműzik. A noteszjegyzetből következtethetünk arra, hogy Jókai e gondolatot Beccaria nagyjelentőségű, humánus szellemű művéből merítette. Beccaria könyvének XVII. fejezetében állást foglal a halálbüntetés ellen, s helyette a száműzetést javasolja. (Beccaria: Bűntett és büntetés. Bp. 1967. 94.)

Ugyancsak a 9. notesz 49. rectroján olvashatjuk: „Marenholtz Bülau: Die Arbeit und die neue Erziehung (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 447.). Feltehetőleg ezzel a címmel függ össze a néhány lappal későbbi bejegyzés: „gyermekkertek, bölcsődék, iskolák” – mellette „Neveléstan, Paedagógia”. Bertha von Marenholtz-Bülow Friedrich Fröbel ismert pedagógiai szakíró (1782–1852) eszméinek, többek közt a gyermekkert és a munkaiskola gondolatának jeles német népszerűsítője volt a múlt században. A regényben mindössze egy helyütt találkozunk ennek a gondolatnak a felvetésével: amikor Jókai Otthon város szervezetéről, a családok életéről ír, megemlíti a gyermekkerteket, ahol a gyermekek gondos ápolásban részesülnek.

A noteszekben több bejegyzést olvashatunk a spiritizmusról, pl. a 7. notesz 68. versoján: „Americai nő elnök. Spiritisták, médium” (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 275.). Később a 9. notesz 65. rectroján ez a téma megint visszatér: „Spiritisták Amerikában – A médium” ennél a bejegyzésnél már némi támpontot kapunk a forrásra vonatkozólag: oldalt a „Paris en Amérique” szavakat olvashatjuk, ez pedig nem más, mint Eduard René Laboulaye (René Lefèbvre) a maga korában igen híres politikai szatírájának címe. Lefèbvre e művében az európai – főleg francia – előítéletek gúnyos rajzával az amerikai társadalmat állítja szembe. A jövő század regénye és a Párizs Amerikában c. könyv egyéb összefüggéseiről a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban lesz szó. Itt csak a spiritizmusra térünk ki, mert ennek kapcsán említi Jókai noteszében a Lefèbvre-könyv címét. A jövő század regényében Sasza és Severus spiritiszta szeanszáról olvashatunk (Jelen kritikai kiadás II. k. 167.), s itt, a noteszbejegyzésnek megfelelően a spiritizmus és Amerika között „kapcsolat” van: Miss Braddon, egy „csontos alkatú amerikai hölgy” Sasza udvarhölgye „hírhedett médium”. Ha felütjük Lefèbvre könyvét, rögtön az első fejezet címe Egy amerikai szellemidéző, s a fejezet egy amerikai szellemidéző és „érzékfeletti médium” „psychikai és medianimikai” estélyéről szól. Magának az estélynek a leírása inkább az Otthon államban tapasztalható természetfeletti jelenségek ismertetésével függ össze: „vannak, kik szemeik tekintetével elaltatnak,” „kik minden emberen keresztüllátnak”, „múltat és jövőt felfedeznek”, kik megidézik Szókratészt és „franciául beszélni kényszerítik”. Mindez szemmel láthatólag összefügg a Lefèbvre-könyv első fejezetével, ahol a következőket olvashatjuk: „Delejes álom, önkivület, látomány, jóslátás jövendölés,…a jövő élet titkainak leleplezése.” stb. (Párizs Amerikában. Fordította Márkus István, Bp. 1869. 5.) Különösen érdekes, hogy míg Jókainál Szókratészt idézik meg és kényszerítik, hogy franciául beszéljen, addig Lefèbvre-nél ugyanez Hüppokratésszal történik. Természetesen a spiritizmus témájának sok más forrása lehet, Jókai személyesen is részt vett az akkoriban divatos asztaltáncoltató szeanszokon, nyilván ismerte Flammarion könyveit stb. (Vö. Tárgyi és nyelvi magyarázatok. II. k. 55: 19.)

Említettük, hogy a 48. notesz versoján szerepel a „Jenny Hirsch: Hörigkeit der Frau” bejegyzés, s hogy ez nem más, mint John Stuart Mill Subjection of Women c. 1869-ben megjelent könyvének német fordítása és a fordító neve. E mű említése is azt mutatja, amiről a noteszek és a regény is tanúskodnak, hogy Jókai érdeklődéssel figyelte az ún. „nőkérdést”. Feltételezhetnénk azt is, hogy Jókai a nőegyenjogúság kérdésében is merített Fourier-tól, vagy a már említett államregényekből, hiszen Baconnál, Campanellánál, More-nál is szó esik a nők helyzetéről a jövő társadalmában, de nem kell ilyen messzire mennünk: a nőemancipáció az 1860-as, 70-es éveknek világszerte egyik legvitatottabb kérdése volt. A vita részben John Stuart Mill említett könyvéhez kapcsolódott, amely még megjelenésének évében (1869) és közvetlenül utána több idegen nyelven is napvilágot látott (pl. németül és oroszul), s amelyet a mi sajtónk is ismertetett.

Mill a nők elnyomott helyzetét mutatja be és jogokat követel számukra, ezzel kiváltva sokak ellenszenvét, többek között Lev Tolsztojét, aki heves ellenérzéssel reagált a kérdés ilyen felvetésére. Nem kisebb vihart kavart az ifjabb Dumas L'homme – femme c. hírhedtté vált tanulmánya, amelyben az az idő tájt igen népszerű Schopenhauerhez hasonlóan, a nőkről mint minden rosszra kész, alacsony lelkületű lényekről nyilatkozik, s elfogadhatónak tartja, hogy a férj megölje hűtlen feleségét.

Mindez feltűnést keltett a magyar sajtóban is: számos cikk jelent meg a különböző lapokban, amelyeknek egy része a nőemancipáció túlzásait pellengérezi ki, többnyire amerikai példák alapján; mások a nőknek adandó több-kevesebb egyenjogúságért szállnak síkra, lehetségesnek tartják, hogy a nők bizonyos foglalkozásokra felkészüljenek, bár rendszerint hozzáteszik, hogy az anyaság úgyis megakadályozza majd őket azok gyakorlásában. (Pl. Vasárnapi Újság A nő-emancipációról, 1870. márc. 13, 11. sz., 134.; márc. 20., 12. sz. 143.; –i: A nőkérdés különböző kulturországokban. Vasárnapi Újság 1871. márc. 7. 19. sz. 235.) A külföldi művek és példák ismertetése mellett a kérdés magyarországi vonatkozásai is egyre jobban előtérbe kerülnek. 1870-ben jelenik meg a Hon főmunkatársának, Illésy Györgynek brocurája: A nők munkaképessége és munkajoga, különösen szellemi téren. Pest 1871., amelyet a Hon terjedelmes cikkben ismertet (Törs Kálmán: Gordiusi csomó. A Hon 1870. dec. 8. 295. reg. szám, 1–2.). Illésy szerint még a világtársadalom sem érett meg a „föltétlen és korlátlan” nőemancipációra, Magyarországon pedig még az is zűrzavart okozna, ami más országokban, főleg az Egyesült Államokban már megvalósítható. Illésy nem akar szavazati jogot, magas kormányhivatalokat a nőknek, csak azt kéri, hogy „a mely nő dolgozni tud, és akar, s a mely nőnek a tanulásra kedve, tehetsége és alkalma van, azt ne akadályozzák…” A kérdésnek ezt az aspektusát hangsúlyozza és konkretizálja röviddel ezután Veres Pálné felhívása a nőnevelés ügyében. (Felhívás a nőnevelés ügyében. A Hon 1871. jan. 1, 1. reg. sz. 2.)

Az Üstökös természetesen szintén reagál a vitára: többhelyütt kifigurázza a jövő század parlamenti képviselőnőit, reagál Dumas L'homme-femme-jára, gyakran csipkedi Millt, Tallérossy Zebulon Majoros képviselőt, „a nagy nőreformátort” Stuart Milimarinak nevezi (1872. szept. 21. 39. 458.) stb.

Az ilyen élcelődésen kívül Jókai több ízben komolyan is állást foglal a „nőkérdésben”. Egészében talán az az álláspont – a korlátozott egyenjogúság – bontakozik ki cikkeiből, amely az ugyancsak szabadelvű Illésy brosuráját jellemzi. Jókai szerint a nők nem kaphatnak szavazati jogot, mert ezzel a „politikai üszköt” maga az állam dobná be a családba, holott az államnak a család az alapja. (Jókai Mór Politikai beszédei I. 194.) Másutt, egy önképző egyesületi felolvasásában – helyesli, hogy a nők számára minden kereseti módot felszabadítsanak, hogy a nő is lehessen író, művész, kereskedő, tanító, de követeli, hogy a nőt úgy neveljék, hogy emellett gazdasszony is legyen. (A nőképzőegylet harmadik felolvasási estélye. A Hon 1871. márc. 21. 66. esti sz. 1.) Milyen democraták vagyunk mi c. cikkében egyebek közt a nőegyenjogúság kérdésére is kitér, s így ír: „Őseink, a nemes urak gavalléros nagylelküséggel megadták a szavazati jogot a magyar asszonynak, ha özveggyé lett, mi pedig, a demokrata nemzedék, egész mezitlábos őszinteséggel kitiltjuk a nőket még a tisztességes kenyérkereseti pályákról is. A politikához pedig ne szóljon a szép nem. Ez a mi democratikus nézetünk.” (Üstökös 1871. júl. 29. 31. sz. 365.)

Mindezek a viták, vélekedések A jövő század regényében is tükröződnek. Már a noteszvázlatok között is olvashatunk e témára vonatkozó bejegyzéseket, pl. a már idézett „Amerikai nőelnök”-említésén kívül: „A becsületre bízott szerelem – A nők kereseti joga – Nem a férj, de a nő tartja el magát. – Gyermek az anyja nevét viseli. A nő a terhesség alatt. Roma.” oldalt az egészhez: Socialis tan (9. notesz, 51. verso) (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 449.) A regényben mindez részben a nőalakok rajzában szerepel – Sasza alakjának megformálásához azok a cikkek is hozzájárulhattak, amelyeket Jókai a nőemancipáció túlkapásairól olvashatott, az amerikai példákról, vagy esetleg az orosz anarchista megmozdulásokban résztvevő nőkről. Egyébként Tolsztoj A megfertőzött család c. drámában csípős szatírában figurázza ki az emancipált nőt, Turgenyev az Apák és fiúkban Kuksina alakjában inkább a túlkapásokat, mint magát az eszmét bírálja – Jókai szemmelláthatólag Turgenyev felfogásához áll közelebb. (Rozáli a nők azonos képességeit, de korlátozott lehetőségeit példázza: az anyaság betölti életét, gyermeke születése után más már nem érdekli stb.) Felmerül a kérdés tréfásan is: a jövő század parlamentjében csak egy nőképviselő van, nehogy hajbakapjanak stb. Ezek a részek nagyon emlékeztetnek az Üstökös hangvételére és egy-két esetben párhuzamot fedezhetünk fel a regény és az Üstökös egyik-másik anekdotája, sőt rajza között. (Részletesen I. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban.) A jövő századi magyar fővárosban vannak már női gyorsírók, riporterek, sőt női doktorok „medicinae et juris”, női tanárok, sőt női bírák is. A női bírák ötletét Jókai többek között az amerikai bírónőkről szóló cikkekből is meríthette, pl. az Igazságszolgáltatás nők által Amerikában c. írásból (Vasárnapi Újság 1872. jún. 2. 22. sz., 267–268.). E cikket nagy kép illusztrálja, amelyen amerikai bírónő látható munka közben. Doktornő is szerepel a könyvben – az orosz cárlány kórházát orvostudornő vezeti. Az egész ötlet és a kórház leírása is könnyen származhat Lefèbvre művéből, amelyben hasonló jelenetről olvashatunk. (L. Tárgyi és nyelvi magyarázatok) Végül – mint a Jókait a 70-es években foglalkoztató kérdések legtöbbje – a nőkérdés is Otthon államban nyer „megoldást”: a nők a nekik megfelelő területeken működnek (óvodák, iskolák stb.) s így lehetővé válik, hogy a férfiak felszabaduljanak a „hivatások terhesebb és izgalmasabb szakmáinak betöltésére”. A nők teljesjogú részvényesek, s a házastársaknak joguk van elválni, újra házasodni.

Otthon állam rajzában a „nőemancipáción” kívül több más kérdés is felmerül, ezek elsősorban nem könyvforrásokra, hanem az 1860-as, 70-es évek hírlaphíreire, vitáira vezethetők vissza. Így pl. a regényben többször szereplő bankproblémák, az Otthon államban is előforduló – mesterségesen előidézett, majd időben leállított – bankzavarok ötlete talán összefügg a regény megírását megelőző korszakban (1857, 1866) lezajlott válságokkal. A válságtól való félelem tükröződött a kor ellenzéki sajtójában, nem utolsó sorban Jókai cikkeiben (pl. Bankügyi vita. Igazmondó, 1869. X. 31.).

Ennél is közvetlenebb élménnyel szolgálhatott az 1873 májusában kitört, minden addiginál nagyobb válság, amely az egész tőkés világot érintette, s nálunk is számos bankot, vállalatot, iparost tönkretett.

Otthon államában „oldódik meg” az a sok probléma is, amely a regényben a papokkal, szerzetesekkel, jezsuitákkal kapcsolatban felmerült, s ami szorosan összefügg a kor vitáival. Nagy Miklós elemzi a Fekete gyémántok bevezetésében a harcot, amelyet a katolikus egyház a kiegyezés után a „polgári nemzetállam” kialakulása ellen folytatott. Már előzőleg, az 50-es évektől fogva az egyház hadakozott minden új ellen, így pl. 1864-ben megbélyegezte a természettudomány és filozófia valamennyi eredményét. Később a pápa, hanyatló világi hatalmának ellensúlyozására még híveit is megdöbbentő lépéshez folyamodott: a csalatkozhatatlanságról szóló dogma kihirdetése (1870) a középkori szellemi önkény nyílt felidézését jelentette. (Nagy M. i.m. 11–12. Az egyházjogi vitákat Molnár József foglalja össze A barátfalvi lévita jegyzeteiben jelen kritikai kiadás 63. k.)

A felvilágosult, szabadelvű Jókai számtalanszor állást foglalt a vallásszabadság mellett; e kérdés felvetésével gyakran találkozhatunk a Hon hasábjain, s sok szó esik a szerzetek eltörléséről is, így pl. a Komoly szó a zárdák kérdéseihez c. cikk Sz. jelzést használó szerzője megállapítja, hogy a szerzetek elvesztették régi szerepüket, az új kor szelleme hatott: „Igen jeles egyházi férfiakat hallottunk, kik az egyetlen irgalmas szerzeten kívül a többiek amortizálását csakis idő kérdésének tartják, mely minél előbb bekövetkezik, annál jobb, mert az egyház ügyét annál kevésbé compromittálják… A szerzetes rendek javainak secularisatiója a közoktatás ügyének óriási lendületet adna; az eddig lekötött szellemeket fölszabaditja; ezreket ad vissza hasznos polgárokul az édes hazának, melynek minden munkaképes tagra annyira szüksége van…” (H 1869. aug. 29. 198. reg. sz. 2.) Később Tallérossy Zebulon is megemlíti a zárdák eltörlését, a papi jószág konfiskálását. (Üstökös 1872. jan. 7. 2. sz. 1–2.)

Jókai igen közel jár a fent idézett cikk gondolataihoz, mikor azt ábrázolja, hogy maguk a szerzetek vezetői szavaznak a szerzetek feloszlatása mellett. (Jelen kritikai kiadás I. k.) Otthon államban már nincsenek szerzetek, de Delej-országtól eltérően, vannak papok, akik hasznos polgárokká válnak – a kincsőieket tanítják.

Végül a regényben ugyancsak sokszor szereplő jezsuita-kérdés is a kor hírlapanyagával függ össze. A jezsuitákat 1872-ben űzték ki Németországból. Ennek a magyar sajtóban is élénk visszhangja volt, így pl. a Hon yy. jelzésű cikkírója igen éleshangú cikkben számol be az eseményről, s óvatosságra int, nehogy a Németországból elűzött „bajkeverők hozzánk szivárogjanak be”, hiszen mindenütt intrikát, pusztulást okoznak. (H 1872. júl. 28. 168. reg. sz. I.) Az Igazmondó közli a szabadelvű párt Pest megyei közgyűléséről szóló jelentést, mely szerint a közgyűlés kérte a kormányzatot, hogy ne engedje be a jezsuitákat. (Igazmondó, 1872. nov. 17. 47. sz.) Az Üstökös (1872. jún. 13.–29. sz. 341.) Jönnek már a jezsuiták címen közöl gúnyos verset.

A jövő század regényében a világvége várás hangulatát a papok igyekeznek kihasználni. Érdekes, hogy a 70-es években a magyar újságokban megjelennek olyan közlemények, amelyek hasonló hangulatot tükröznek: az Igazmondó pl. cáfolja, hogy világvége fenyegetné az emberiséget, ami arra enged következtetni, hogy elterjedtek ilyen hírek. (1872. márc. 3. 10. sz. 82.) Ezt a benyomást csak megerősíti, hogy az Üstökös első oldalán Világ vége címen vers jelenik meg, amelynek szerzője (Junius Brutus), a felett ironizál, hogy Plantamour (a genfi csillagvizsgáló intézet akkori igazgatója) állítólag megjósolta a Föld összeütközését egy üstökössel, ami a Föld pusztulásához vezet. (Világ vége aug. 12-én 1872. aug. 10. 33. sz. 381-384.) A hírre ugyanebben a számban Tallérossy Zebulon is reagál; politikai elmélkedéseit a fúzióról azzal kezdi és zárja, hogy „kiszámitotta az asztronómus, hogy világ ugyis elsülyed”. (uo. 389.) Néhány nappal később (aug. 31. 36. sz. 424.) már afölött gúnyolódik a lap, hogy a hírneves csillagász által megjósolt világvége mégsem következett be. – Érdemes felfigyelnünk arra a rövid kis írásra is, amely néhány hónappal később (okt. 12. 42. sz. 499.) jelent meg, s amely szerint az „abauji katolikus lelkészek” szép hasznot húztak a világvége hangulatából. A rémült nép a papok felszólítására adakozott, s „ezen kenetteljes igék következménye az lett, hogy tisztelendő úr tárcája megdagadt”. Mindez nagyon emlékeztet arra, amit Otthon állam leírásakor olvashatunk az üstökösről elterjedt hiedelmekről, a világvége hangulatról, az egyház szerepéről stb.

KINCSŐ

Otthon államban „beteljesül” Jókai egyik legkedvesebb, romantikus álma: a magyarok leszármazottainak megtalálása. Az írót már az 1850-es évektől foglalkoztatja a magyar őstörténet, a magyarok feltételezett őshazája. Műveiben vissza-visszatér a még az „előidőkben” elszakadt magyar csoport fellelésének ábrándja.

Mint ahogyan erre A magyar nemzet története regényes rajzokban c. kötet szerkesztői – Téglás Tivadar és Végh Ferenc – rámutatnak, Jókai az 1830-as évek divatos témáját veti fel akkor, amikor a magyarság eredetét, ősi lakhelyét Ázsiában keresi, s így a magyarságot a szkíták nemzetségéből származtatja. (67. k. 343.) Az „őskeresés”-t Anonymus és különösen Kézai Simon krónikája alapján Dugonics András kezdeményezte, majd Pálóczi Horváth Ádám és Horvát István folytatta. (Uo. 344.) Jókainál e téma először a Székely asszony c. novellában jelentkezik (= Csataképek, 1850) (érdekes, hogy itt is, mint A jövő század regényében székelyek találkoznak a magyarok rokonaival).

Több mint negyven évvel később – a Levente (1897) utószavában – Jókai megemlíti, hogy e téma első „eszmecsíráját” Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája (1854) költötte fel benne, s ösztönözte Horváth Mihály Magyarország története c. műve. (NK. 95. k. 157.) Ugyanitt megjegyzi, hogy Juliánus barát regéje a háromszáz év múlva felfedezett Volga-melléki ősmagyarokról „tisztán a képzelet szüleménye” (uo. 183). Ennek ellenére műveiben többször szerepel e történet, feldolgozza A másik haza c. elbeszélésében (1851; Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás [1-100. k. Bp. 1894 – 98. A jövő század regénye 52–53. k. 1896.] 36. k. 73–114.) éppúgy, mint A magyar nemzet történetének egyik fejezetében. Az őshaza szerepel A varchoniták (1851), a Mahizeth (1852) c. elbeszélésben is. Húsz évvel később, közvetlenül A jövő század regénye előtt az Eppur si muové-ban megalkotja Barkó Pali alakját, aki ugyancsak Ázsiában keresi az őshazát.

A jövő század regényében a Juliánus-téma „megkettőződik”: egyrészt – némi változtatással – szerepel a jólismert történet Juliánus barát útjáról, másrészt Juliánus szerepét Tatrangi veszi át. Míg azonban A magyar nemzet történetének „Az elhagyott testvérek” c. fejezetében a mongolok „kis Magyarországot csak a ‚nagyobb’ holttestén keresztül támadhatták meg, s így rokonaink elpusztultak („meghaltak, – elszéledtek, – nincsenek többé, – magunk vagyunk”. A magyar nemzet története I. k. 142–145), addig A jövő század regényében a Juliánus-történet optimisztikusabb kicsengésű. Ez természetes is, hiszen Jókai így készíti elő folytatását: a regényben szereplő verzió szerint a mongolok nem pusztítják el az „ősmagyarokat”, Tana vezér biztos révbe vezeti népét, s ez teszi lehetővé, hogy Tatrangi Dávid később megtalálja őket.

Jókai a Levente c. dráma utóhangjában kifejti azt a nézetet, hogy a magyarok ezer év előtt is magyarok voltak, s hogy a magyar nyelv is mindig magyar volt. (E kérdést részletesen Tolnai Vilmos vizsgálja Jókai és a magyar nyelv c. tanulmányában, Magyar Nyelv, I. 1924. 21. sz. 100. II. 232–246.) Ez a szemlélet már a Juliánus-történetét feldolgozó első elbeszéléseiben is éppúgy tükröződik, mint A jövő század regényében. Mint Juliánus, Tatrangi Dávid is megérti az ősmagyar nyelvet, amely „…nem válfaj, nem rokon idióma, de azonos az európai magyarral, minthogy azonos a székely, a csángó”. (Jelen kritikai kiadás II. k. 145.)

A magyar nemzet története és az Eppur si muove jegyzetei egyaránt rámutatnak azokra a forrásokra és indítékokra, amelyek feltehetőleg közrejátszottak A jövő század regénye „ősmagyar” epizódjának létrehozásakor is. Jókai Gibbon művére (The History of the Decline and Fall of the Roman Empire, London, 1782–88) hivatkozik, amikor arról ír, hogy az ősmagyarok egy része „átment a mennyei birodalomba”, ahol a kínai császár nyájasan fogadta „az érkező erőteljes fajt, külön lakhelyet mutatott számukra”. (A magyar nemzet története, I. 9.) Itt jelentkezik először a „kínai magyarok” gondolata, amelyet később, A jövő század regényében részletesen kidolgoz. De indítékot nyerhetett Jókai Ipolyitól is. A 9. notesz 66. versoján (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 454.) ez áll: „Ipolyi mythologia”, mellette pedig: „Chinai magyar faj”. Valóban, Ipolyi művében olvashatunk „a hun névvel összefüggő skytha népcsalád” ágairól, amelyek folytonosan rettegtetik a kínai birodalmat. Ipolyi műve alapján ábrázolja Jókai a kincsőiek vallását is. (L. Tárgyi és nyelvi magyarázatokat)

Valószínűnek tűnk még, hogy Jókai felhasznált néhány motívumot, amelyet Humboldt Kosmos c. könyvének 4. kötetében Kínáról olvasott. Humboldt a Schlagintwert testvérekre hivatkozva, említi Ladakot. (611.) Jókai Kincsőt Ladak országának is nevezi, s egy helyütt szintén utal a Schlagintwert testvérek megfigyeléseire (II. k. 132, 263.). Humboldt Kiung-Tscheu (helyesen Kiungcsou, ma Kingsan) városát említi, miután – ugyanezen a lapon – leírja, hogy az ügyes kínaiak a föld alól feltörő gázt „hordozható vagy lefektetett bambusz rudakon távoli helyekre szállítják, … s a házak melegitésére és utcák világitására használják”. Figyelemreméltó, hogy Jókai ugyanezt a kincsői „ősmagyarokkal” kapcsolatban említi: „Rég feltalálták, hogyan kell a naphtát a föld mélyéből bambuszcsöveken át vezetni a lakházakhoz s főzéshez, világításhoz használni.” (Jelen kritikai kiadás II. k. 752,) Nagyon valószínű, hogy a Humboldtnál olvasható Kiung-Tscheu adta a Kin-Tseu, ill. Kincső ötletét. Jókai több más Kínával kapcsolatos megállapításának forrása Humboldt Ansichten der Natur mit wissenschaftlichen Erläuterungen (1–2. k. Stuttgart-Augsburg, 1859–60.) című műve lehetett, melyet Nacsády József megállapítása szerint már a Fekete gyémántokhoz is felhasznált. (Mindkét mű ma is megtalálható a Jókai-hagyatékban.) Így pl. Jókai fejtegetései arról, hogy „már a mult században” megdőlt a hiedelem, miszerint a Dhawalagiri a legmagasabb hegy, hogy Tibettől északra még magasabb hegyóriások emelkednek stb. könnyen azonosíthatók az Ansichten 86. lapjával.

Kincső kapcsán Jókai sok mesés legendát mond el Kínáról. Legtöbbjük forrása Johann Christoph Wagner Das mächtige Kayser-Reich Sina und die asiatischen Tartaren c. könyve (Augsburg, 1687.), amely csak néhány éve került elő a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárában. Jókai a regényben „tudós Wagner”-ként hivatkozik a szerzőre. A hagyatékban őrzött példány is arról tanúskodik, hogy figyelmesen forgatta e könyvet: számos bekezdést piros ceruzával jelölt meg (pl. a 36, 68, 69, 83, 85, 111, 113 stb. lapon.). Regényében több helyütt fel is használta e megjelölt – s néhány esetben jelöletlen – helyeket, pl. innen származik a vadállatokat megszelídítő Kutien hegy (Wagner i.m. 77, Jókai jelen kritikai kiadás II. 127), a Pe-ci gyümölcs (Wagner 79, jelen kritikai kiadás II. 134) a Luva-madár (Wagner 129, jelen kritikai kiadás II. 134) leírása. (Részletesen l. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban.)

A források tarkaságát még csak fokozza, hogy Jókai e témához is szemmelláthatólag felhasznált az 1870-es évek folyóirataiból szerzett információkat. A lapok sűrűn beszámoltak a magyar őstörténeti kutatások állásáról, keleti utazásokról. Margócsy József az Eppur si muove jegyzeteiben rámutat, hogy az óhazát kutató Barkó Pál alakjának megalkotásakor Körösi Csoma Sándor, s esetleg Reguly is Jókai modellje lehetett. (Jelen kritikai kiadás 22. k. 432.) Ehhez hozzátehetjük, hogy Jókait érdekelhette Bálint Gábor tevékenysége is, aki 1870-ben kapta meg azt az ösztöndíjat, amelyet Fogarasi János biztosított őstörténeti kutató számára. (Az ösztöndíjat odaítélő ülésen Jókai is részt vett, vö. Margócsy jegyzetével, Eppur si muove, 22. k. 416.) Igen érdekes az a hír, amely Bálint tevékenységével kapcsolatban 1873-ban látott a Honban napvilágot: a lap Fogarasi újabb jelentéseit ismerteti Bálint utazásairól. A jelentés szerint Bálintot a tunguz nyelv egyre jobban érdekli, különösen azóta, hogy „Wasiljew, a sinai nyelv tanára által közlött értekezésben a sinai, török, mongol, tatár nyelvek rokonságáról, a sinaiak által megőrzött hun nyelvemlék a tunguz nyelvre utal…” Bálint levélben kéri Fogarasit, hogy küldje meg neki a székely a-b-c-t, mert „Sibériában sok régi felirat van, s mindeddig nem érti senki: lehetséges, hogy holmi hasonló betük előfordulnak e feliratokban a székely a-b-c-ből”. (H 1873. febr. 4. 28. esti szám, 1–2.) Érdemes összevetnünk ezt az idézetet a Kincső leírásnak azzal a bekezdésével, amelyben Tatrangi egy víziépítmény roncsán furcsa betűket fedez fel. „Kár, hogy azokat a betűket…senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.” Tatrangi ismeri fel, hogy azok székely-hun írásjegyek. (Jelen kritikai kiadás II. 137.)

A REGÉNY TECHNIKAI, TERMÉSZETTUDOMÁNYOS VONATKOZÁSAI

A jövő század regényét a jövő technikai fejlődését ábrázoló lapok a mai tudományos-fantasztikus regénnyel rokonítják s főként ezek alapján tekinthetjük e művet a magyar tudományos-fantasztikus regény egyik előfutárának. „…Mi, ennek a »jövő századnak« a gyermekei nem koronázunk Habsburg Árpádot. Tatrangi Dávid individualista műhelye helyett kutatóintézetek és gyárak hálózata készíti az ember felszabadítására hivatott műszaki alkotásokat. Mégis mércét jelent ez a mű a mai sci-fi regények íróinak, melynek – úgy tűnik – nem is olyan könnyű megfelelni” – írja Marx György „Utazás a jövőbe” c. tanulmányában. (Marx György: Jövőnk az Univerzum. Bp. 1969. 329.)

Jókai természettudományos érdeklődése közismert: az életútját ismertető könyvekből tudjuk – mint ahogy erről noteszbejegyzései is tanúskodnak – mennyire érdekelte minden technikai újításról szóló hír; a balatonfüredi Jókai-múzeumban ma is látható az a távcső, amellyel villája ablakából a csillagokat fürkészte. Ez a természettudományos érdeklődés, főként a Fekete gyémántokban és A jövő század regényében, de más műveiben is tükröződik; művészi értékük mellett ezek a regények még egy fontos funkciót töltenek be: egy olyan korban, amikor a nagyközönség nem érdeklődött annyira a természettudományok iránt, mint ma, ráirányította a figyelmet e fontos területre. (Vö. Földváry Aladár: Jókai – a geológia népszerűsítője. Különlenyomat a Természettudományi Közlöny 1939. jún. 6. sz.-ból. Jókai természettudományos érdeklődéséről l. Jókai természettudománya. Bemutatja Veress Zoltán, Bukarest, 1976.)

Ez a széles körű érdeklődés, amely az irodalom, történelem területéről nem egyszer átcsap anyagért a természettudomány és technika világába, mindenekelőtt egyéni, alkati adottság. Emellett azonban feltétlenül szerepet játszhatott kialakulásában a kor atmoszférája. Feltehető, hogy az íróra egész életútján jellemző sokoldalú érdeklődés az élet jelenségei iránt diákkorában, az 1830-40-es években kezdődik, vagyis akkor, amikor a humán és természettudományos ismeretek nem válnak még úgy el egymástól, mint a későbbiekben. Várkonyi Ágnes e kérdést történelemtudomány és természettudomány viszonylatában tárgyalja, s rámutat, hogy „a reformkor ifjú hevülete a két tudományterület szerves és szoros kapcsolatát teremtette meg”. Véleménye szerint reformkori histórikusaink és történelemszemléleti kérdésekkel foglalkozó íróink alapműveltségének egyik legszembetűnőbb rétege a természettudományos érdeklődés. Másrészt viszont többen a természettudományi studiumoktól jutnak el a történettudományokhoz – mint pl. Szilágyi Ferenc, Vajda Péter vagy Tarczy Lajos. (Várkonyi Ágnes: Történettudomány és természettudományok a XIX. század közepén. Magyar Tudomány, 1967. 6. sz. 384–397.) Mindez részben érvényes az irodalom viszonylatában is (pl. a kor folyóirataiban nemcsak történelmi, de irodalmi cikkek is szerepeltek természettudományos értekezések mellett). Jókai ezekben az években s ilyen légkörben alapozta ismereteit. Későbbi visszaemlékezéseiben írja, hogy akkor szerette meg „a természetrajzot és a historiát”, amikor Vály Ferenc – aki 1839–40-ben a komáromi iskolában tanította – Gibbont és Kantot, majd Rottecket és Buffont olvastatott vele. (Az én életem regénye. Jókai hátrahagyott művei V. k. Bp. 1912. 161.)

Még jelentősebbek lehettek e tekintetben pápai diákévei: 1841-ben került Pápára „fizikát tanulni”. („a tanéveknek a kiválóbb tudomány szerint volt az elnevezésük” írja.) Itteni tanárai közül különösen Tarczy Lajosra emlékszik vissza nagy szeretettel: „Tarczy volt a legkitűnőbb tanár a főiskolában; Ő magyarázta a természettant és a felsőbb mathezist…Tankönyve ma is használható. Akkor ez volt az egyedüli nyomtatott fizika. Hát még az előadása! Azt élvezet volt hallgatni. Ő maga megteremtette a főiskola fizikum múzeumát, s experimentációi bűvészestélyek számba mentek. Ő alapította meg a »pápai képzőtársaságot«, mely az ő elnöklete alatt szépirodalommal és szónoklattal, részben komoly államtudományokkal is foglalkozott…Valóságos fióktudóstársaság volt.” (uo. 163.). Valószínű, hogy ezeknek az ismereteknek, kísérleteknek egy részét Jókai kitűnő memóriája még jóval később, A jövő század regényének megalkotásakor is őrizte, ill. – egyéb források mellett – Tarczy tankönyvéből felelevenítette. Könyvtárában ma is megtalálható az említett könyv 1872-es kiadása, melyet Tarczy 1873-ban „barátsága emlékeül” dedikált időközben híressé vált tanítványának. Tarczy Lajos balatonfüredi látogatása alkalmával együtt vizsgálták Jókai csillagászati távcsövével az eget. (Feszty Árpádné: Akik elmentek. Bp. 1923. 26.) Tarczy nevét Jókai regényében is megemlíti, Humboldt, Laplace, Newton, Jedlik, Margó, Thán és mások mellett, amikor a XX. századi tudományos fejlődés legjelesebb elődeit veszi számba.

Igen érdekes az a válasz, amelyet Jókai A Hét körkérdésére adott: a folyóirat azzal a kérdéssel fordult több közéleti személyiséghez, „melyik az a hét könyv, melyet megtartana, ha e hét művön kívül minden egyéb irodalmi műtől mindörökre megválni volna kénytelen?”. Jókai válaszol elsőként: érdekes, hogy a könyvek között, amelyeket egy esetleges „özönvíztől” mentene meg, egyetlen szépirodalmi mű sem szerepel; egyebek közt Ipolyi Arnold Magyar Mythológiáját, Horváth Mihály Magyarország történetét, Diószegi füvészkönyvét, Prof. Oken Allgemeine Naturgeschichte für alle Stände c. 14 kötetes természetrajzát sorolja fel. (Oken sokkötetes művének a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött példányában számos helyen találkozhatunk bizonyára Jókai kezétől származó ceruzajelekkel. A könyv felhasználására a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban térünk vissza.) A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Jókai-könyvtár számos más kötete is tanúskodik az író természettudományos, technikai érdeklődéséről. Fizikai, meteorológiai kézikönyvek, technikai felfedezéseket ismertető többkötetes sorozatok, csillagászati atlaszok és népszerű szakkönyvek, biológiai, botanikai kiadványok, a világ tájait bemutató színes albumok és gazdagon illusztrált útleírások egyaránt megtalálhatók ebben az érdekes gyűjteményben. (Részletesen e könyvekre a forrásmunkák tárgyalásakor témánként térünk vissza.)

Jókai természetesen az említetteknél sokkal gazdagabb forrásanyagra támaszkodott. A nagy számú könyv mellett bizonyára merített folyóiratokból, közismert, mennyire szerette a Tudományos Gyűjteményt, a Vasárnapi Újság egy-egy cikke noteszbejegyzéseivel is azonosítható, de találhatott anyagot a Budapesti Szemlében, a Természettudományi Társulat Értesítőjében, az Akadémiai Értesítőben és még sok hazai és külföldi kiadványban. 1863 óta tagja volt a Természettudományi Társulatnak. (Nem tudjuk, eljárt-e vitákra, előadásokra, de bizonyos kiadványokat feltehetőleg megküldtek neki.)

Jókai természettudományos érdeklődéséhez számos párhuzamot találhatunk a múlt század világirodalmában: a tudomány rendkívül gyors fejlődése, a sokszor meglepő felfedezések nem egy író fantáziáját felgyújtották, elsősorban, bár nem kizárólagosan a rendkívülire, az izgalmas, egzotikus jelenségekre érzékenyen reagáló romantikusokét. Poe elbeszélést ír a repülésről (erre a továbbiakban még visszatérünk), Puskin élénken érdeklődik a technikai fejlődés jövője iránt. Vö. M. P. Alekszejev Пушкин и наука его времени, – Пушкин, Исследования и материалы 1. М-Л. 1956, 1–125.); a múlt század első felében több orosz utópikus mű született – pl. F. Bulgarin (Правдоподобные небылицы; 1824 rectro), V. Odojevszkij (4338 год; 1840) tollából –, amelyeknek több motívuma párhuzamba állítható Jókai regényével: e művekben, mint Jókainál is, a jövő társadalmában megmarad a monarchikus államforma, de ugyanakkor a világ képe a hatalmas technikai fejlődés következtében átalakul, amiben a repülés igen nagy szerepet játszik. Ezen túlmenően Odojevszkijnél – mint Jókainál – a jövő tudósai szabályozzák az időjárást, megszüntetik a hideget, megváltoztatják a szelek irányát. Akár csak A jövő század regényében, Odojevszkijnél is sikerül elhárítaniok a Föld összeütközését egy üstökössel; új anyagokat alkalmaznak, pl. a némileg az ichorra emlékeztető elasztikus üveget, melyet Odojevszkij hősei főleg ruhák készítésére használnak. (Vö. M. P. Alekszejev Пушкин и наука его времени, – Пушкин, Исследования и материалы 1. М-Л. 1956. 1–125; V. Szvjatlovszkij Русский утопический роман, Петроград, 1922.)

Míg az orosz technikai utópiákat csak párhuzamként említettük, valószínűtlennek tartva, hogy Jókai ismerte őket, Victor Hugo A tengerfenék hősei (1866), Bulwer Lytton A jövő nemzedék (1871) c. könyvét feltehetőleg olvasta, mint ahogy bizonyára ismert Verne-műveket is, bár ezt Jókai feljegyzéseivel, hivatkozásokkal nem tudjuk adatszerűen bizonyítani. Nyilvánvaló, hogy Jókai nem hagyhatta őt figyelmen kívül, hiszen a francia író már a 60-as, 70-es években igen népszerű volt, s emellett olyan témákkal foglalkozott, amelyek Jókait is rendkívül érdekelték. Ha esetleg nem is olvasta pl. holdutazásról, ill. léghajózásról írott műveit akkor, amikor azok franciául jelentek meg, bizonyára nem kerülték el a figyelmét a Vasárnapi Újság közleményei: e lap ugyanis – melynek anyagát Jókai, noteszeinek bizonysága szerint jól ismerte – 1869-ben, ill. 1872-ben lerövidítve megjelentette Verne Utazás a Holdba és Öt hét léghajón c. regényét (Vasárnapi Újság 1869. május 30. 22. sz. 295. – július 18. 29. sz. 2 – 400-ig; 1872. okt. 6. 40. sz. 491. – 1872, dec. 22. 51. sz. 651-ig).

Mindenesetre kétségtelen, hogy Jókai és Verne művei között – különbözőségeik ellenére – lehet bizonyos párhuzamokat vonni, mint ahogy ezt többen meg is tették eddig (pl. Mikszáth Jókai Mór élete és kora c. írásában, Hankiss János Jules Verne A tudomány a szépirodalomban c. művében (Bp. 1930), Horváth Árpád Verne a technika megálmodója c. tanulmányában Bp. 1969., D. Szemző Piroska Vernétől Jókaiig c. előadásában, megjelent: Science Fiction Tájékoztató 1972. dec. 8. 57. 63–65.).

A jövő század regényének vizsgálata és Verne-művekkel való összehasonlítása bizonyos párhuzamosságra, esetleg közös indítékokra, alkati hasonlóságra enged következtetni. Verne is, Jókai is nagy érdeklődéssel fordul a világ tájainak, népeinek ábrázolása felé, de egyiküknél sem előfeltétele az alkotásnak, hogy lássák is, amiről írnak. Mindketten szívesen élnek a „voyages en fauteuil” – (a karosszékben tett utazások) módszerével. Mindketten élénk fantáziával színezik a valóságot, de Vernére is érvényes az, amit Jókai önmagáról mondott: „…annyi esze van a fantáziának, hogy saját szárnyain kívül felhasználja a rendelkezésére álló gőzerőt”, és ezen könyvtárának könyveit érti. Verne is, Jókai is hatalmas forrásanyagból merít; egyes esetekben még e könyvanyagban is felfedezhetünk kézenfekvő, hasonló érdeklődési körükből eredő egyezéseket: pl. mindkettőjük könyvtárában megtalálhatjuk a Tour du Monde köteteit, vagy Dumont d’Urville útleírásait (Verne könyveinek jegyzékét l. Kiszely Magda: Verne magyar nemzetképe. Debrecen, 1935.). Mindketten igen sok jegyzetet készítettek olvasmányaikról; a jegyzetelés módszerét nem vethetjük össze, mert Verne halála előtt megsemmisítette feljegyzéseit.

A közös motívumok mindenekelőtt a kor tudományos, technikai felfedezéseiből nőttek ki: mindkettőjük képzeletét felgyújtották az Északi Sark-i expedíciók, a léghajó kísérletek, amelyekről a sajtó állandóan tájékoztatott, a kor csillagászati felfedezései, amelyeket többek között Flammarion népszerűsített igen lenyűgőzően. (Mindketten említik Flammarion nevét regényeikben.) A jövő század regényéhez tematikus párhuzamként említhetjük a Hatteras kapitányt (1866), amelynek hősei – Tatrangihoz hasonlóan – szintén megpillantják a legendás „északi szabad tengert” (e párhuzamra Nacsády hívja fel a figyelmet a Fekete gyémántok jegyzeteiben, jelen kritikai kiadás 20, k. 312.).

Jókainál A jövő század regényében villanyrepülőgép szerepel. Ezzel több mint egy évtizeddel megelőzi Vernét, aki majd 1886-ban a Hódító Roburban ugyancsak villanyrepülőgépet szerepeltet. Jókai felveti regényében a Szahara éghajlata átalakításának gondolatát. Ezt a témát Verne 1905-ben dolgozza ki A Szahara tengere c. regényében. Vernénél futólag már Utazás a holdba c. művében felmerül a földtengely kiegyenesítésének gondolata, amelyet később Világfelfordulás c. (1889) regényében dolgoz ki részletesen, a Föld és egy üstökös összeütközéséről a Hector Servadacban ír stb.

A hasonlóság mellett a különbség is szembetűnő – mint ahogyan Hankiss János megállapítja, Jókai A jövő század regényében nemcsak technikai, de politikai problémákat is látott, míg Verne csak ritkán foglalkozott társadalmi utópiákkal (kivétel A bégum ötszáz milliója; vö. Hankiss i.m. 84..). Ehhez hozzátehetjük, hogy míg Vernénél a technikai találmányok bemutatása, földrajzi expedíciók leírása a legtöbb mű létrehozásának célja (a Verne-regények nagyrésze ismeretterjesztő jellegű), addig A jövő század regényében a felfedezések – elsősorban a repülőgép – igen fontos, de alárendelt szerepet játszanak. Jókai szívesen elidőzik a repülőgép működésének részleteinél, de végül is mindez csak eszköz a társadalmi problémák megoldásához. Ebből adódik, hogy míg Vernénél a cselekménybonyolítást is sokszor az szabja meg, hogy a szereplőknek lehetősége nyíljék egy-egy természeti vagy technikai jelenség elmagyarázásához, addig Jókainál a technikai motívumok kevésbé didaktikusak, szervesebben illeszkednek a cselekmény vonalába; s végül – mint ahogyan Lengyel Dénes írja – A jövő század regénye líraibb, költőibb, mint Verne vagy Flammarion legtöbb műve. (Lengyel Dénes: Jókai Mór. Bp. 1968. 120.) Radó György részletesen elemzi a témát az Egész az északi pólusig jegyzeteiben (Jelen kritikai kiadás Kisregények 2. k. 525–530.).

A repülés A jövő század regényében

A találmányok és a tudományos ismeretterjesztés fontos szerepet játszanak Jókai regényében – Otthon államban még az istentisztelet is elsősorban ismeretterjesztésből áll, „a népszerű természettudományi előadások… lehetetlenné teszik az orthodox mesék érvényben tartását”. (Jelen kritikai kiadás II. k. 20.) Az író már könyvének előszavában is arra utal, hogy a világot egy találmány fogja átalakítani: a repülés.

Ez a probléma, amely ősidőktől kezdve foglalkoztatta az emberi képzeletet, A jövő század regénye megalkotásának korszakában és az azt megelőző évtizedekben lépésről lépésre haladt a megvalósulás felé. 1782-től, amikor a Montgolfier testvérek először bocsátottak fel sikeresen hőlégballonokat, majd az ezt követő számos kísérlet nyomán, s különösen attól kezdve, hogy az első emberpár (Pilâtre de Rozier és d’Arlandes márki, 1783-ban) a levegőbe emelkedik, a valóság egyre gazdagabb anyagot szolgáltat az írói képzelet számára. Ebből az anyagból merít Edgar Poe The Great Balloon Hoax (1844) c. tréfás elbeszéléséhez; a sok hihetetlen részlet ellenére kétségtelenül felhasznált itt léghajósok felszállását ismertető beszámolókat is, amikor megírta az óceánt átrepülő bátor léghajósok történetét. Tíz évvel később, az 1850-es években, Victor Hugo már egész sor léghajós tapasztalatának ismeretében énekli meg La légende des siècles c. poémájában a levegőbe felszálló ember diadalát. (Jókai több művében említi e poémát.)

A francia kísérleteknek egészen korai magyar visszhangja volt: még 1783-ban napvilágot látott az első magyar légjáró szakkönyv (Horváth János kötetkéje a léggömbök elméletéről), majd 1784. március 1-én megtörténik az első magyar léggömb kísérlet. (Vö. Nagyrévi György: A léghajózás története magyar tükörben. Veszprém, 1962. 5–6.)

Martinovits is készült a saját költségén kiadni egy léghajós-szakmunkát. A csatornát először (1785. jan. 7-én) átrepülő léghajós, Blanchard, léggömbjét, a „levegőégbeli hajót”, Csokonai s Verseghy Ferenc is említi (Nagyrévi: i.m. 6.), majd később, miután a XIX. század elején megépül az első merevvázú léghajó, sok szó esik a léghajó kormányozhatóvá tételéről is, Széchenyi is megemlíti e kérdést naplójában.

Jókai tehát bizonyos külföldi és magyar hagyományokhoz kapcsolódik, amikor A jövő század regényében a repülésre irányítja a figyelmet, ugyanakkor kétségtelen, hogy nálunk ő az első író, aki művében e kérdésnek ily nagy – s nem csak technikai – szerepet tulajdonít. A repülés témája Jókait régen foglalkoztatja – hol tréfás, hol komoly formában írásaiban az 1850-es évektől kezdve vissza-vissza tér, s noteszaiban is sokat szerepel. Lehetséges, hogy látta annak a léggömbnek a felszállását, amely hazánkban először emelt utast a magasba: Lehmann Keresztély német léghajóst 1846. márc. 17- és 25-én Pest-Budán. A mutatványt nagy tömeg bámulta, nyilván élénk visszhangot keltett, feltételezhetően Jókai legalábbis hallott róla. Repülésről azonban csak jóval később, 1853-ban tesz először említést, Találmányok c. írásában a jövő technikai vívmányainak tréfás felsorolásakor: „Feltaláltatik a légben hajókázhatás mestersége. Nem lesz többé földi háború. Hogy lenne? Hijjába lesz minden vitézsége, minden rendezettsége a hadseregeknek, hijjába az ágyuk, rakéták, sáncok és pallisadák, egy levegői flotta fellyül kerül, s csillagokkal dobálja agyon az embereket. A ki hadakozni akar, kénytelen lesz felmenni az égbe. És az igazán jó lesz…” (Jelen kritikai kiadás Cikkek és beszédek IV. k. 1. rész, 56–57. Bp. 1968.; sajtó alá rendezte Törő Györgyi.).

Néhány évvel később megint tréfásan, s megint a háborúval kapcsolatba merül fel a téma. Az Üstökös népszerű „Politikus csizmadiá”-ja nem jár messze A jövő század regényének témakörétől, amikor így elmélkedik: „…Igen biz a muszkák találtak fel most valamit; levegő hajói flottákat..., a luftballonban felviszik a bombát, rakétát, a sok katonaságot, s onnan hajigálják az öldöklő szerszámokat a várakra, a hajókra, az ármádiákra. Őket odafenn senki sem bánthatja, ők meg onnan odalőnek ahova akarnak, s ha neutrális országra találnak, a meg nem akarja őket keresztül bocsátani, levegőhajóra rakják a hadsereget s átugratnak rajta.” (Jelen kritikai kiadás Cikkek és beszédek V. k. 227.) Futólag említi a repülést Az új földesúr c. regényben, de e téma csak az 1870-es évek elején jut nagy szerephez Jókainál. Ebben nyilván része volt annak, hogy a francia-porosz háború idején, Párizs ostromakor a léghajókról minden eddiginél több szó esett: ekkor rendszeresen röpültek át léghajók az ostromgyűrűn, jelentéseket, leveleket, postagalambokat szállítva. A lapok világszerte, nálunk is, tele vannak ezzel kapcsolatos hírekkel. A Vasárnapi Újság többször közöl képes tudósításokat, pl. 1870 novemberében egy porosz és francia léghajó légiharcáról ír (Vasárnapi Újság 1870. nov. 20. 605–606.), később ezt cáfolták.

Ez idő tájt az Üstökösben is számos kép, tréfa foglalkozik a repüléssel, mint az ostromlott városból való kijutás egyetlen lehetőségével. Témánk szempontjából különösen érdekesek Jókai-Tallérossy vélekedései: egyhelyütt pl. Zebulon a párizsi nagy hadikészülődésről tudósítva felsorol különböző borzalmakat, többek között „luftbalonyokat” „…kikből burkus fejire lehajigalnak azokat a bombákat, kiket Pi tri csinyaltatott…” (Üstökös 1870 szept. 17. 38. sz. 434.). Másutt Tallérossy Zebulon egészen közel jár A jövő század regényének néhány gondolatához, amikor arról humorizál, hogyan lehet 1000 luftbalonnal az ellenség vára fölött kikötni, s a várba bemászni, avagy „nitroglicerinnel luftbalonokból bombázni az ellenséget”. (Üstökös 1870. jan. 1. 1. sz. 1–2.) Később, 1872-ben – nyilván szintén az elmúlt két évben kialakult érdeklődésnek eleget téve – a Hon is érdekes cikket közöl, amelynek szerzője áttekinti a léghajózás hadi-felhasználásának történetét. (A. K. A léghajózás és a háború, A Hon 1872. márc. 14. 62. sz. reg. 2.) Mindez az mutatja, hogy Jókai Egy léghajós, kit Amerikába vert át a szél (1871) c. novellájában, majd az ezt közvetlenül követő regényében igen aktuális, akkoriban sokat vitatott, népszerű témát dolgoz fel. Az Egy léghajós, kit Amerikába vert át a szél c. novella, minden eltérő vonása ellenére is A jövő század regénye előtanulmányának tekinthető, részben, mert néhány mozzanata egyenesen átkerült a regénybe, részben mert – mint ahogy a későbbiekben látni fogjuk – közös forrásra vezethető vissza. (Itt jegyezzük meg, hogy Jókai ugyanezt a novellát az NK. 50. k.-ben Két léghajós címmel közölte újra.)

A jövő század regényében a repülés problematikája különböző vonatkozásokban szerepel: a) A léghajókról a könyv első lapjaitól kezdve többször szó esik (pl. a háborús jelenetekben); b) a három lipótmezei őrült vitájában; c) a léggömböknél nagyobb szerepet játszik az aerodromon, amely a világ átalakításának legfontosabb eszköze.

Ma már nyilvánvaló, hogy a repülés hajnalán a kísérletek két alapelv szerint folytak: 1. a levegőnél könnyebb test repülése (a léggömb, később a kormányozható léghajó); 2. a levegőnél nehezebb test repülése (a repülőgép). Nyilvánvaló, hogy Tatrangi repülőgépe az utóbbi alapelvből indul ki. A kor tudatában – így Jókainál is – azonban a két irányzat még összefonódott, a repülés elsősorban a „levegőbe emelkedést” jelentette. Jókai forrásai között egyaránt szerepelnek a léghajózásra és géprepülésre vonatkozó írások; ami pedig a repülés élményét, a felemelkedést, a felülről szemlélt táj akkor óriási szenzációnak számító látványát illeti, e tekintetben az író – mint látni fogjuk – akkor is a léghajósok beszámolóiból merít, amikor Tatrangi repülőgéppel végrehajtott útjait ábrázolja.

Fentiekben néhány példát idéztem annak bizonyítására, milyen aktuális volt e téma az 1860–70-es években. Ha alaposan megvizsgáljuk mindazt, amit Jókai regényében a repülésről ír, kétségtelenné válik, hogy fantáziájának szerepe sokkal kisebb, mint azt első pillantásra gondolnánk, s hogy a legtöbb esetben forrásokra, könyvekre, újsághírekre támaszkodik. Igen jellemző ebből a szempontból a „repülőgépek őrültjeinek” vitája. Ezek az őrültek egyáltalán nem alaptalan rögeszméket hangoztatnak: mindegyikük véleménye valóban lezajlott vitákhoz kapcsolódik, mindhárman a léghajózás és aviatika valóságos eredményeit használják fel érvelésükben (Vö. Mészáros V. Egy Jókai-regény hőse, Kortárs, 1968. 10. sz. 1638–1641.).

Az „Atyaisten” a léghajó kormányozhatóságának őrültje. Ő a „hagyományos” léghajót akarja tökéletesíteni, Pétin rendszerét kívánja különböző elemekkel – pl. „Herson” találmányával – kombinálni. – Mindaz, amit elmond a négy léggömb alkalmazásáról, amely egy dobogót emel a magasba, valóban a francia Pétin harisnyaszövő 1850-es tervének egyes vonásait tükrözi. Forrását megtalálhatjuk a Jókai hagyatékban. Itt őriznek ma is egy Das neue Buch der Erfindungen, Gewerbe und Industrien c. hatkötetes kiadványt, amely A jövő század regényének több részéhez szolgáltatott anyagot. A II. kötetben (Die Kräfte der Natur und ihre Benutzung – Eine physikalische Technologie. Leipzig und Berlin, 1872.) külön fejezet foglalkozik a léghajózás történetével, s ezen belül részletes ismertetés olvasható Pétin kísérletéről, négy léggömb összekapcsolásáról (138.). A magyarázatot illusztráció kíséri, s az Atyaisten azt mondja el, ami a képen látható. Ehhez hozzáadja többek között „mindazt, amit Henson föltalált: az oldalszárnyakat s a legyező alakú kormányt, mellyel, ha akarom, körbe fordítom meg a léghajót…” Ez is a valóságból vett elem. Ha korrigáljuk a névelírást, Herson helyett Hensont kapunk: nyilvánvaló, hogy Jókai olvasott W. S. Henson angol mérnök 1842-ben beadott találmányáról, amely gyakorlatilag már a modern repülőgép őse. (Vö. G. Wissmann A repülés története. Bp. 1964. 183.) A szabadalmi leíráshoz mellékelt, s az elfogadás után bizonyára több helyen publikált rajzokon a laikus számára valóban a két oldalszárny és a legyező alakú fark szembeötlő.

A legifjabb őrült a hal példájára hivatkozva eltér a légsúlytan elméletétől, s félrevetve a hidrogén emelő segélyét, a légbeemelkedés elméletét egészen az erőműtani szabályokra fektette. Gondolatának lényege a „calorigép”, hőléggép alkalmazása összeköttetésben az „örök csavarral”. Arra a gyermekjátékra hivatkozik, amely „alakjára hasonlít a szélmalomhoz és a propellerhez, ezt egy fogas korongra csavart zsinór segélyével sebes pörgésbe hozzák, s arra az magától felrepül a levegőbe”. E gyerekjáték ötlete a kiváló angol aviatikustól, Sir George Cayley-tól származik (vö. Wissmann, i.m. 225.), ő találja fel a zsinórral felhúzható légcsavart, amely később közkedvelt gyermekjátékká válik. Leírását és képét Jókai megtalálta az említett Das neue Buch der Erfindungen… c. kiadványban (II. k. 41.). Ha nem is „kalorigéppel”, de gőzgéppel hajtott léghajóhoz is több forrásból meríthetett ötletet az író. A Das neue Buch der Erfindungenben olvashatott Giffard léghajójáról, amely archimédeszi csavarral, kormánnyal és gőzerővel működött (II. k. 136.). De olvashatott erről pl. a Vasárnapi Újság 1868-as évfolyamában is. (Jókai 7. noteszában a 42. lap bejegyzései azonosíthatók a Vasárnapi Újság 1868-as évfolyamának cikkeivel, ami azt bizonyítja, hogy Jókai e számokat figyelmesen átnézte; Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 323–324.) Itt jelent meg A repülő hajók c. cikk, amely nagy figyelmet szentel a léghajók kormányozhatóságának, a gőzgépek használatának. „Föl a gőzgépekkel a levegőbe” – írja a cikk szerzője, s e gondolatot a londoni léghajózási kiállítás anyagával illusztrálja (Vasárnapi Újság 1868. szept. 24. 463–464.).

Nyilvánvalóan összefügg Jókai forrásaival Tatrangi Mózes repülőgépe is. Ő a madár röpülését veszi alapul, amikor megalkotja csapkodó-szárnyas gépét. Ez a probléma Leonardo da Vincitől kezdve napjainkig sokakat foglalkoztatott, s ma sem mondható megoldottnak. Tatrangi Mózes három példát említ: Besnier, Blancbard és Degen kísérletét. (L. a Tárgyi és nyelvi magyarázatok) Mindezzel részletesen foglalkozik a Das neue Buch der Erfindungen és számos illusztrációt is közöl. Egy sajtóhiba bizonyítja, hogy Jókainak e könyv volt közvetlen forrása: Bestnier kísérletének éve 1678 volt, a Das neue Buch der Erfindungen tévesen 1786-ot ír (II. k. 110.), s Jókainál is ez az évszám szerepel (Jelen kritikai kiadás I. k. 147.). Olvashatott Jókai olyan „csapkodó-szárnyas” kísérletekről is, amelyek időben jóval közelebb esnek a regény megírásához: 1867-ben pl. Kaufmann, 1868-ban Artingstall és Palmer, 1871-ben Jay és Prigent tervez (utóbbiak már motoros) ornitoptereket. Kaufmann gépéről részletesen ír – képet is közöl – a Vasárnapi Újság már említett cikkének szerzője. 1870-ben hazai kísérlet is történt: ekkor építette meg csapkodó-szárnyas gépét Martin Lajos, az MTA tagja. Igen valószínű, hogy Jókai tudott kísérleteiről (vö. Mészáros Vince: i.m.).

Tatrangi Mózes elektromosságot alkalmaz repülőgépében, ehhez többek között a Holtz-féle villanygépet használja fel. Jókai forrásaiban több utalás történik arra, hogy a jövőben talán az elektromosságnak is szerepe lesz a repülésben – utal erre pl. a Das neue Buch… továbbá a Vasárnapi Újság említett cikke is (valójában az első villanyhajtású repülőgép, amely természetesen egészen más elv alapján működik, mint ahogyan azt Jókai elképzelte, csak jóval később, 1884-ben készült el). A Holtz-féle gép két képpel illusztrált leírása is megtalálható a Das neue Buch der Erfindungenban (II. k. 298–300.). Jókai tehát azokat a technikai vívmányokat, amelyekről különböző forrásokban – s sokszor nem is a repülés kapcsán – olvasott, kombinálja Tatrangi Mózes repülőgépében.

Tatrangi Dávid tulajdonképpen apja csapkodó-szárnyú villanyrepülőgépét tökéletesíti azáltal, hogy megtalálja az alkalmas anyagot, az ichort (erről külön lesz szó), továbbá, hogy hozzáadja a „villanykiürítőt”, amely lehetővé teszi a gép leszállását.

A henger alakú aerodromon, legyező alakú szárnyaival és olló alakú kormányával fantasztikus gépezet. Jókai képzeletének szüleménye, hogy ez a gép felszáll, de nagyon is sok köze van a valósághoz s Jókai forrásaihoz mindannak, ami fentről Tatrangi Dávid és Rozáli szeme elé tárul. A levegő utasainak lelkiállapota, a Föld, a felhők látványa erősen foglalkoztathatta Jókait, amit az is bizonyít, hogy feljegyzéseiben több helyen anyagot gyűjt, vázlatot készít e részhez. Így pl. 7. noteszának 50. versoján (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 307.), vagy a 45. lap rectroján: Felröpülés címszó alatt „Fehér felhő tenger, árnyék benne –…Megnyíló tájképek…Felszállás a zivataros égbe. Visszavillámlás…” (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 318.) a 9. notesz 47. versoján: „Utazás a légben. – Tájképek. Harc a légben” (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 447.).

Fenti bejegyzések a regény többé-kevésbé kész vázlataihoz tartoznak. Lényegesen különbözik tőlük a 13. notesz 11–13. lapján olvasható bejegyzéssor (Jelen kritikai kiadás, följegyzések II. 12–13.): „Vízbe esik – Elájul a fagytul – Postagalamb leejtve – Teljes sötétség –…Lepkék repdesik körül – Halo lunaire – Circles d’Ulloa, Circle de Flammarion. A fehér ködlapon árnyéka a balonnak – Az égen mint felfordított tengerben uszik egy hajó…– Az elájulás – A galamb rászáll a léggömbre…A lokomotiv füstje…A visszhang, mintha más világból jönne – Két Concave üvegharang az ég és a tenger…Semmi szél, a nátha elmúlik, jobb mint Biarritz vagy Trouville…A felhő felfogja a hangokat onnan alulról, egy helyen kivette az Ame de la Pologne zenéjét odafent. – ki lakik az országban. A holdon a senki, az űr, a puszta” stb.

Azért idéztük ilyen részletesen ezeket a bejegyzéseket, mert egy igen fontos forrás nyomára vezetnek. – Kétségtelen ugyanis, hogy Jókai itt Glaisher – Tissandier-Flammarion Voyages aériens c. könyvét kivonatolja, amely 1870-ben jelent meg Párizsban. A könyv főleg az 1860-as években történt felszállások részletes leírását tartalmazza. Több magyar lap közöl róla ismertetéseket (pl. Sámi Lajos tollából a Vasárnapi Újság 1870. jan. 9.), kétségtelen azonban, hogy Jókai magát a könyvet is ismerte, mert a recenziókban számos olyan részlet nem szerepel, amelyet Jókainál megtalálhatunk. A noteszek egybevetése Flammarion – Glaisher könyvével meggyőzően bizonyítja, hogy Jókai ezt a művet jegyzetelte. Így pl. a fent idézett „Elájul a fagytul” bejegyzés kétségtelenül Glaisher-Coxwell 1862. szeptember 5-i felszállására utal, amelynek során Coxwell a magasban rosszul lett és elvesztette az eszméletét. Ennek leírása a Voyages aériens 60–61. lapján olvasható, s e pillanatot egész oldalas kép is megörökíti. A „postagalamb leejtve”, és később „a galamb rászáll a léggömbre” mondatokkal Jókai ugyancsak Glaisher és Coxwell beszámolójára utal, melyben leírják, hogy több postagalambot vittek magukkal, s hogy az egyik, mikor a levegőből útnak akarták indítani, lezuhant, a másik eltűnt, az utolsó azonban visszaszállt a léggömbre és így megmenekült. (67.) A „Lepkék röpködik körül” már Flammarion 1867. jún. 9-i felszállására utal, a Circle d’Ulloa szintén: a könyvben Flammarion részletesen leírja ezt az optikai jelenséget (292.). Ugyancsak Flammarion ír arról, hogy a nátha a magasban jobban elmúlik, mint Biarritzban vagy Trouville-ban (203.), hogy föntről milyen kísérteties a visszhang (209.), hogy az Ame de la Pologne zenéjét hozza fel a szél. (225.)

Jókai a noteszében ilyen módon kijegyzetelt könyv anyagát két művében használta fel: Egy léghajós, kit Amerikába vert át a szél c. novellájában és A jövő század regényében. Vannak motívumok, amelyeket csak a novellában hasznosított, s olyanok is, amelyeket mindkét helyen szerepeltet. Így pl. az Egy léghajós alapötletét (amelyet az író nagymértékben kiszínezett, amikor beleszőtte az óceán átrepülését /talán Poe hatására?/, az Északi sark megközelítését, a meleg beltenger felfedezését stb.) kétségtelenül Glaisher és Coxwell említett felszállása, Coxwell rosszulléte adja. Jókai novellájának léghajósa, Cussin, szintén rosszul lesz, ájulásának részletes leírása egybevág azzal, amit a könyvben Coxwell rosszullétéről olvashatunk. E forrás használatáról tanúskodik a novellában a postagalambokról szóló rész is. Ha megfigyeljük, hogyan kerülnek át egyes motívumok a novellába, s onnan A jövő század regényébe, nyomon követhetjük, hogyan válik egy-egy életből vett tény a Jókai-regény fantasztikus világának részévé. Így pl. a léghajósok feljegyzései Coxwell rosszullétének konkrét, naplószerű leírását tartalmazzák. Világos, hogy ez vált Jókai novellájában Cussin rosszullétének forrásává, de Jókai megtoldja e jelenetet Cussin ájulás előtti gondolatainak leírásával: mivel társa kiugrott a léghajóból, s így az fele terhével megkönnyebbült, a csónak ismét fel fog menni magasabb légkörökbe. „Ott megfagyok. És azután a gazdátlan léggömb fog járni az űrben egy halottat hordozva magával, ki tudja meddig.” (H 1871. jan. 15. 12. reg. sz. 2.) Ettől már csak egy lépés A jövő század regényének egyik legfantasztikusabb gondolatáig, a Tatrangi Mózes holttestével az űrben keringő aerodromonig!

Hasonlóképpen megfigyelhetjük a motívum vándorlását Flammarion naplójából Jókai novellájába és onnan A jövő század regényébe, pl. a repülés gyógyító hatásával kapcsolatban. Míg a novellában Jókai szó szerint veszi át Flammarion megfigyelését, A jövő század regényében már az aerodromonra vonatkoztatja és az Otthon államban alkalmazott egyik fontos gyógymódnak tekinti.

A fentieken túlmenően a Glaisher-Flammarion könyvnek nagy szerepe van mindabban, amit Tatrangi Dávid a levegőben átél és lát. Így pl. az első felszállás alkalmával látott „Ulloa dicskörének” leírása pontosan egyezik Flammarion megfigyelésével. (i.m. 182–184, jelen kritikai kiadás I. 320–321.) Mint ahogyan Flammarion és társai saját léghajójuk mását pillantják meg, Rozáli az aerodromon mását látja; Flammarion útitársa, Godard, meglengeti a zászlót, mire a „hasonmás” viszonozza az üdvözlést – így történik Jókai novellájában is, A jövő század regényében pedig Rozáli „saját mozdulatait is megláthatta”.

Tatrangi megfigyelése, amely szerint a Föld fentről teknő alakú, illetve, hogy a tenger és a lég olyan, mint két egymásra fordított üvegharang, ugyancsak szerepel a léghajósok valóságos megfigyelései között (38, 130.). Egy-két részletet megváltoztatva látunk viszont, pl. A jövő század regényében az aerodromont nem lepkék kísérik, mint Flammarion léghajóját –, hanem hattyúk, Flammarionhoz a lengyel himnusz, Tatrangihoz és Rozálihoz zsoltárok hangja hallatszik fel a földről stb.

A Voyages aériens mellett Jókai bizonyára más forrásokat is használt a légiutak során észlelt meteorológiai jelenségek, légköri optikai csalódások leírásakor. Elképzelhető pl. hogy egyik ilyen forrása Soós Mihály Éghajlattana volt. A könyv 1870-ben jelent meg, s ellentmondásos fogadtatásban részesült. Több bírálat érte, a Hon azonban terjedelmes és igen meleghangú ismertetésben ajánlotta olvasóinak, különösen hangsúlyozva, hogy nem száraz értekezésről, hanem érdekes olvasmányról van szó. (H 1871. márc. 20. 65. esti sz. 1–2.)

A jövő század regényére vonatkozó egyik bejegyzéssor Jókai 7. noteszában azt a benyomást kelti, mintha itt az író a Soós-könyv egyes adatait jegyezte volna ki a 35. lap versoján: „Száraz köd 1783; éjjel világító köd – világító köd…A fekete sugárküllők 136… Hold udvar… Mellék napok négy (nappal) Bacher el Alfrid, ördög tengere, Sahara…A Brocken rém Pambamarka Peru,” (Följ. I. 333–334.)

Majdnem mindegyik bejegyzés kidolgozott változata szerepel A jövő század regényében (részletesen l. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokat). Míg azonban a Glaisher – Flannnarion könyv anyagát Jókai Dávid első felrepülésének leírásakor használta fel, az imént idézett bejegyzések szinte kivétel nélkül a regény későbbi részeihez adtak anyagot, amelyekben Jókai azt ábrázolja, hogyan röpül Tatrangi a világ különböző tájai felett, és milyen megfigyeléseket tesz a magasból. A bejegyzések egyes pontjaihoz megtalálhatjuk a megfelelő anyagot Soós könyvében. Így pl. Soós kitér a száraz ködök kérdésére, s kiemeli a „legmeglepőbb látványt nyújtó” 1783-as és 1831-es ködöt (338.). Jókai az 1783-as ködöt említi. A melléknapok és mellékholdak jelenségeiről Soós könyvének 136. lapján olvashatunk. (Ez egybeesik a Jókai feljegyzéseiben megjelölt lapszámmal. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ugyanitt vannak más oldalszámok is, amelyek nem azonosíthatók Soós művével.)

Megközelítőleg Soós könyvének sorrendjében sorakoznak Jókai bejegyzései a szaharai délibábról, a Peruban a Pambamarca hegy ormán tett fénytani megfigyelésekről, a bockeni rémképről. E néhány példa korántsem meríti ki a források kérdését, de jól mutatja az író módszerét, amellyel rögzíti, majd felhasználja az áttanulmányozott anyagot.

Az ichor

A jövő század regényében igen nagy szerepe van az ichor felfedezésének: ez a hajlítható, rugalmas anyag alkalmas repülőgép készítésére, hadászati célokra, sőt még betegségeket is gyógyít.

Kétségtelen, hogy az ichor egyike a regény legfantasztikusabb ötleteinek; annál érdekesebb végigkövetnünk „keletkezéstörténetét”, hiszen még itt is feltárhatók a valóság elemei.

Az ichor ötletének kiindulópontja minden bizonnyal az üveg: ez már akkor kitűnik, amikor Tatrangi Mózes fiát a repülőgép készítéséhez szükséges hajlékony, törhetetlen anyag keresésére buzdítja. Felsorol néhány üvegfajtát, amelyek alkalmasak kiindulópontnak, köztük a skapolith-, az obszidián-, a bórüveget stb.

Jókai noteszei is mutatják, mennyire foglalkoztatta az írót az üveggyártás: pl. a 7. noteszban „Technika” címszó alatt – egyebek közt – a következő bejegyzés olvasható: „skapolith üveg… (NB) Obsidian üveg… Nephelin, volcani üveg… Thallium üvegkészítéshez… Tükör Sextans… (64. verso és rectro)… flintüveg… Borax üveg, nyújtható, hajlós… Portland váza üveg Lloyd W. leveri s nem törik össze.” (7. notesz, 44. verso és rectro Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 320) stb.

A továbbiakban megkíséreljük néhány valószínű forrás bemutatását: A regény hírlapközlését megelőző időszakban a VU-ban több kisebb-nagyobb cikk jelent meg az üveggyártásról, így pl. 1870-ben (Vasárnapi Újság 1870. szept. 24. 39. 120–122.) képekkel illusztrált cikk a talheimi üveghutáról, az üvegfúvásról. Egy régebbi, 1865-ös évfolyam közli Bardócz Lajos cikksorozatát, amelyben a szerző részletesen ismerteti az üveg történetét. Többek között feleleveníti azt az eredetileg Pliniusnál feljegyzett történetet, amelyet némi változtatással Tatrangi Mózes mond el fiának Severus császárról és a behorpadt és kikalapált vázáról. (Részletes egybevetést l. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban.) Bardócz szerint bár nem ismerhetjük el, hogy kalapálható üveg valaha is létezett, Plinius bizonyára mégis igazat mondott; lehet hogy a régiek valamilyen más, az üveghez hasonló anyag birtokában voltak. Ehhez igen közel jár Tatrangi Mózes gondolatmenete, aki az ókori, hajlítható, törhetetlen üveg példájára hivatkozva buzdítja fiát, találja meg ennek titkát, s ha másképp nem megy, keressen új anyagot. Bardócz ír a kínaiak ősi üvegfestő művészetéről és az európai üvegfestésről a középkorban, s megemlíti, hogy a színeket úgy olvasztották be, hogy azokat nem lehetett letörölni. Emlékeztetnek erre Tatrangi Mózes szavai az olaszokról, akik „be tudják itatni az achatba a színeket” és a kínaiakról, „akik bírják annak a titkát, hogy lehet a hegykristályt kékre és rózsaszínűre festeni”.

Az üveg történetét ismertető cikkeken kívül számos közlemény jelent meg a korabeli lapokban az üveggyártást tökéletesítő új találmányokról így pl. a Természettudományi Közlönyben rövid hír jelenik meg fonható üveggyapotról (1869. I. 188.), melynek esetleg a gyógyításban is szerepe lehet.

Tatrangi Mózes és Dávid szavaiból kiderül az is, hogy az ichort a bór lelési módjával és bizonyos tulajdonságaival hozzák összefüggésbe. (Az ichor és a bór tulajdonságainak hasonlóságára Földváry Aladár mutat rá Jókai, a geológia népszerűsítője c. cikkében; Klny. a Természettudományi Közlöny, 1939. jún. 6. sz.)

A bór felfedezéséről Jókai többek között a könyvtárában ma is meglevő Meyers lexikonban olvashatott, amelyhez, mint tudjuk, rendszeresen fordult információkért. A lexikon, amellett hogy részletesen foglalkozik az üveggyártással, külön terjedelmes címszót szentel a bór felfedezésének és tulajdonságainak.

Tatrangi Dávid, amikor az ichor lelésmódjáról beszél Severusszal, analógiaként megemlíti a kaliforniai borax tavat. E tóról, valamint a bór nyerésének módjáról részletes leírást közöl Rudolf Wagner Handbuch der chemischen Technologie c. könyvében (Leipzig, 1871. 281 p.), amelynek egy példányát a Jókai-hagyatékban őrzik. A könyv tárgymutatójában a Jókai által másutt is használt jellegzetes piros ceruzajelölést láthatjuk több szónál (pl. Achatglas, Aegytian, Alcarrazas). Feltehető, hogy Jókai Wagner meglehetősen tömör, a különböző nyersanyagokat és ipari folyamatokat bemutató könyvét egyébként is használta. Részletesen foglalkozik e kérdésekkel a már sokszor említett Das neue Buch der Erfindungen is.

Végül ismét a feljegyzések vezetnek el egy fontos forráshoz, amelyből Jókai igen sokat merített az ichorral foglalkozó részeknek megírásakor.

A 7. notesz 44. rectroján néhány, a forrásra utaló oldalszám található, pl.: Szileziai kemence 121… Körte üstök. 94… Üvegolvasztók 368… ” (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 320). Ha felütjük a már más vonatkozásban említett Das neue Buch der Erfindungen, Gewerbe und Industrien c. kiadvány IV. kötetét (Die chemische Behandlung der Rohstoffe – Eine chemische Technologie), amelyben többek között az üveggyártásról a vas és acélöntésről szóló rész található, megállapíthatjuk, hogy a Följegyzések idézett oldalszámai e kötetre vonatkoznak, mégpedig érdekes módon a legtöbb utalás olyan lapot jelez, amelyen kép látható. Az említett 121. lapon pl. a cinkdesztillációról szóló fejezetet illusztráló kép egy „sziléziai cinkkemencét” (Schlesischer Zinkofen) mutat be, a 94. lapon (az acélgyártásról szóló rész illusztrációjaként) valóban körtealakú gépet látunk „Der Birneapparat für die Bessernerstahlbereitung” felirattal.

(A „Bessemer-körte” a korszak nagy találmánya, a Siemens-Martin-féle eljárás mellett az acélgyártás másik formája.) A noteszban megjelölt 368. és a 369. lapon a kép különböző üvegolvasztókemencéket ábrázol.

Ezek körül a lapszámmal jelzett bejegyzések körül a noteszban főként azok a – szintén e forrásból kiírt – címszavak sorakoznak, amelyeket Jókai a székelyföldi ichorgyár leírásakor dolgoz fel. Így pl. leírja a sötét ichoröntő termet, amelyben a „kemencesor előtt sima padok voltak”, melyek összeköttetésben álltak „a kemencecsapok pőcéivel”. Két munkás időnként felnyit egyet azokból a „galambházaknak” nevezett gömbölyű kemencelyukakból, amelyek „mint egy földalatti rémóriás tűzszeme” világítanak bele a sötétségbe. A felügyelő egy benyújtott vaspálcával megvizsgálja az olvadó üvegfolyadékot és ismét becsukja a galambházakat. A Das neue Buch der Erfindungen IV. kötetének 379. lapján találunk egy olyan képet, amely egészen biztosan hatott e terem leírására: gömbölyű kemencelyukak árasztják a fényt (Jókainál galambházak!), előttük pallókon állnak az üvegfúvó munkások, egyikük pálcával nyúl az egyik nyitott, gömbölyű ablakba.

A Följegyzésekben egymás mellett sorakoznak az üveggyártásra, cinkdesztillálásra, acélgyártásra vonatkozó címszavak. Amikor Jókai a regényben feldolgozza a noteszekben gyűjtött anyagot, itt is kombinálja mindazt, amit az üveggyártásról és a különböző fémek öntéséről olvasott. Így az előbbi – az üveggyártás alapján megalkotott – „galambluk” leírással párosul az ichoröntés jelenete: a férfiak égetett agyagtégelyekkel állnak a kemence előtt. A Das neue Buch der Erfindungen IV. kötetében láthatunk egy képet, amelyen sorba állított tégelyekbe izzó vastömeget öntenek. (105.) Jókainál a munkások az öntött üveget rudakra emelik; a Das neue Buch…-ban láthatjuk, amint a munkások izzó vassínt visznek rudakra emelve. (IV. k. 82.) (Megjegyzendő, hogy Jókai maga is látott vasöntést, amikor meglátogatta a bécsi arzenált és megismerkedett az ágyúgyártás folyamatával.)

A jövő század regényében olvashatunk Tatrangi és Severus sziksógyár műhelyéről, „ahol négyszögű koksztornyok párolják le a konyhasóból a szódaszulfátot, közévegyített kénsavany segélyével”. E folyamat leírásához a Das neue Buch IV. kötetének „Timsó, szóda és salétrom” c. fejezete szolgáltathatott anyagot.

A regényben oly fontos elasztikus üveg gondolatához is meríthetett Jókai ötletet e német forrásműből. A 7. noteszben a törhetetlen Réaumur-porcelánt említi, majd rögtön utána az elasztikus chromüveget, utána pedig több bejegyzés sorakozik a kovasavval kapcsolatban. (44. verso Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 319.) A fent említett német könyvben a IV. k. 354. lapján olvashatunk a Réaumur-porcelánról, utána közvetlenül arról, hogy a vékony üveg elasztikussá tehető, közvetlenül ez előtt pedig a kovasav jelentőségéről. Valószínű, hogy Jókai ezt a részt jegyzetelte a 7. notesz 44. lapján.

Az ichor nemcsak egyszerűen tökéletesített üveg, hanem új elem. Kiss Laura Jókai és a tudományos fantasztikum. (Bp. 1961.) c. szakdolgozatában Jókai ötletét Mengyelejev periodikus táblázatának esetleges ismeretével hozza összefüggésbe.

Bár Jókai általunk ismert forrásaiban nem találtuk nyomát a Mengyelejev-rendszer ismertetésének, természetesen nincs kizárva, hogy Jókai olvasott vagy hallott róla. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a Meyers lexikonban is a Das neue Buch der Erfindungenben is külön rész foglalkozik az elemekkel, s mindkettőben szó esik új elemek felfedezéséről, a múltban és annak lehetőségéről a jövőben.

Végül néhány szó az elem nevéről: hyalichor – mint Tatrangi Dávid magyarázza Severusnak – összetett szó: „hyal” a görög „üvegből” származik. Ez a szó Jókai korában is sok üveggyártással kapcsolatos szóösszetételben szerepel, pl. fent idézett forrásaiban is igen sokszor előfordul a „hyalographia” és más szavakban. Az „ichor” Homérosznál valóban az olümposzi istenek fehér vérét jelenti. A legtöbb lexikonban: a Meyers-ben, Pallas-ban is külön címszóként szerepel, de a mitológiában járatos Jókai feltehetőleg nem lexikonból merítette az ötletet. Erre vallanak följegyzései is: a 7. notesz 49. versoján az „Ichor az istenek fehér vére” bejegyzés olyan mondatok között olvasható, amelyeket valószínűleg valamilyen mitológiával foglalkozó könyvből írt ki. Az ichor előtt Hymen regéjét, utána az Onyx madarat említi.

Csillagászat

Jókai megmaradt könyvei között is több kötet tanúskodik az író csillagászati érdeklődéséről. Ezek közül néhány A jövő század regényének közlése előtt íródott, s elképzelhető, hogy Jókai forrásként használta őket. Egyik-másik kötettel kapcsolatban ez bizonyítható, egyes esetekben csak feltételezés marad.

A továbbiakban szó lesz arról, hogyan használta fel Jókai Humboldt Kosmos, Entwurf einer physischen Weltbeschreibung (Stuttgart und Augsburg, 1847–58) c. könyvét, melynek 2–4. kötetét ma is hagyatékában őrzik. Megtalálható itt továbbá F. A. Pouchet L'Univers – les infiniment grands et les infiniment petits (Paris, 1868) c. művének képekben gazdag díszkiadása, amely rövid és igen népszerű áttekintést ad a növény- és állatvilág, a földrajz, a csillagászat főbb kérdéseiről. – Ennél sokkal részletesebben tárgyalja a csillagászat és meteorológia főbb kérdéseit dr. Joh. Müller Lehrbuch der kosmischen Physik (Braunschweig, 1872) c, értekezésében. A hozzátartozó Atlas negyven, jórészt színes és igen hangulatos képet tartalmaz a csillagos égről, az üstökösökről, az északi fényről stb. – Végül megemlítjük még Camille Flammarion L'Atmosphère – descriptíon des Grands Phénomènes de la Nature (Paris, 1873) c. művének a Jókai-könyvtárban is megtalálható díszkiadást, amely feltűnően szép illusztrációk kíséretében igen olvasmányosan tárgyalja a Föld időjárásának, légkörének kérdéseit, s függelékében összefoglalja a meteorológia történetét. Ha Jókai csak lapozgatta is ezeket a könyveket, az illusztrációk, ábrák is hatással lehettek rá, felgyújthatták képzeletét.

Emellett igen sok más forrásból is meríthette ismereteit: a Vasárnapi Újságban, a Természettudományi Közlönyben és számos más újságban és folyóiratban igen sok cikk, közlemény jelent meg a távcsövek tökéletesedéséről, a spektrálanalízis felfedezéséről és jelentőségéről és különösen az üstökösökről. Így pl. a Vasárnapi Újság 1861-ben Bardócz Lajos tollából közölt cikksorozatot; később 1873-ban, amikor A jövő század regényének utolsó, az üstökös közeledéséről szóló része jelenik meg a Honban, a Vasárnapi Újságban olvasható egy beszámoló Heller Ágost előadásáról, amelyet az üstökösök fizikájáról tartott (Az üstökösök physikája. Vasárnapi Újság 1873, máj. 18. 20, sz. 238.), a Természettudományi Közlöny pedig az előadás teljes szövegét közli. A Természet többször ad hírt új bolygók felfedezéséről (pl. az 1869. ápr. decemberi kötet 6., 38., 151.). A Venus 1874-es várható átvonulásával kapcsolatban már néhány évvel előbb felmerül csillagászati expediciók szervezésének gondolata, igen sokat írnak új csillagvizsgáló intézetek, megfigyelők felállításáról. A külföldi csillagászati eredményeket ismertető hírek rendszerint a tudományág magyarországi mostoha helyzetének panaszával fejeződnek be. „Új csillagdát fognak Párisban épiteni, éspedig státusköltségen. Mikor lesz Magyarországnak csillagdája?” – olvashatjuk a „Természet”-ben. (1869. ápr.-dec.) Másutt a Természettudományi Közlönyben rövid hír lát napvilágot, amely szerint az MTA véleményezésre felszólított szakembere nem tartja kívánatosnak, hogy Ausztria-Magyarország a Venus átvonulásának megfigyelésére expedíciót szervezzen: „Míg nálunk a csillagda romban hever, annak műszerei szétszórva, míg a meteorológiai intézet helyszűke miatt csaknem munkaképtelen, addig nem szükséges ilyen expedició.” (TT Közlöny, 1871. 395–396.)

A csillagászat iránt érdeklődő Jókait bizonyára foglalkoztatták a lapokban olvasható hírek e tudományág új eszközeiről, eredményeiről, magyarországi elmaradottságáról, ezeket „továbbálmodta”, kombinálta könyvforrásaiból merített ismereteivel, s így alkotta meg a regény utolsó részét, amelyben oly nagy szerepet játszik az államok tanácsának fennhatósága alatt működő „Himalájai csillagda”, s amelyben a Naprendszer új planétával gazdagodik.

A noteszekben is találhatunk a regény jegyzetei között csillagászati, meteorológiai vonatkozásokat, így pl. a 7, notesz 39. versoján a Föld melegét, Centrálnapot, napfoltokat említi (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 328–29). Más noteszlapokon a csillagászati, meteorológiai bejegyzéseket a regény vázlatába illeszti: így pl. ugyancsak a 7. notesz 27. rectroján, ahol pontokba foglalja a regény rövid vázlatát, e pontok között olvashatjuk: „Üstökös összeütközés… A hold.... Az új planéta”, stb. (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 269.) Egy másik, a fentinél jóval részletesebb vázlat tartalmazza az egyetlen olyan bejegyzést, amely egyenesen utal Jókai egyik csillagászati forrására. A 9. notesz 58. versoján írja: „Hulló csillagok Aug 13-án” (oldalt írva): Meteorok Humboldt XXXI (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 452).

Itt Jókai szemmelláthatólag Humboldt Kosmos c. művére céloz, amelynek 3. kötetét – mint ezt Nacsády József megállapította – már a Fekete gyémántokhoz is felhasználta. (Jelen kritikai kiadás 20. k. 310.) A Kosmos 4. kötetében Jókai egyes bekezdéseket ceruzával megjelölt. A szövegek egybevetése azt mutatja, hogy A jövő század regényéhez is merített a Kosmosból, mégpedig az említett 3-4. köteten kívül valószínűleg az I. kötetből is. A regényben is említi Humboldt (továbbá Herschel és Littrow csillagász) nevét.

A Kosmos 3. kötetében van szó arról a furcsa ködről, amely kontinensünk nagyobb részét 1783-ban és 1831-ben befedte. Humboldt feltételezi, hogy esetleg egy üstökös csóvájának részei keveredtek atmoszféránkkal (Kosmos, 3. k. 564). Ez a gondolat Jókainál kétszer is szerepel, egyszer 1793-as (II. 101.), egyszer 1783-as „világköd-testről” ír (II. 348.), amellyel a Föld találkozott. A noteszekben megemlített és Humboldt nevével összekapcsolt augusztusi csillaghullás és meteorraj a regénybe is bekerül (II. 3 53.), s valóban megfelel a Kosmosban olvasható leírásnak. (Kosmos 3. k. 592.) Jókai megemlíti azt a foltot az égen, „melyen semmi csillag nincsen: a Kígyós jegyében. A múlt században még két ilyen sötét lyuk volt az égen: a második Skorpióban. Tökéletesen fekete foltjai az égnek.” A továbbiakban Humboldt és Herschel „látnoki sejtelmeiről” ír. (II. k. 316.) Mindez nyilvánvalóan a Kosmosra vezethető vissza. Humboldt itt – Herschel megfigyeléseire hivatkozva – beszámol teljesen csillagtalan helyekről a Skorpióban és a Kígyósban. (3. k. 352.)

A nyilvánvaló átvételek mellett (amelyeket a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban részletezünk), számos helyen kimutatható, hogy Jókai meglehetősen szabadon kezeli az anyagot. Többször előfordul például, hogy olyan megállapítások, amelyeket Humboldt csak azért idéz, hogy cáfolja őket, vagy amelyeket még bizonytalannak, vitathatónak tart, Jókainál már mint a XX. század bebizonyított tényei szerepelnek. Így pl. két helyütt is említi, hogy a kettős (páros) csillagok központi sötét test körül forognak. Ezzel kapcsolatban Humboldt azt írja, hogy „a páros csillagok sötét központjáról hallható vélemények” a mitikus hipotézisek birodalmába tartoznak (Kosmos 3. k. 281–82). Másutt Jókai a „központi nap” („világnap”) megjelenéséről ír. A „központi nap” létezésének gyakorta felvetődő eszméjével kapcsolatban Humboldt megállapítja, hogy ezt a tények nem bizonyítják. (3. k. 281.)

Felmerül az a lehetőség is, hogy a Humboldt felfogásáról eltérő adatok egy része más forrásból származik. Így pl. feltételezhető, hogy a csillagászat iránt érdeklődő Jókai ismerte Hollósy Jusztinián könyvét (Népszerű csillagászat. Bp. 1864; Nacsády József e könyvet, mint a Fekete gyémántok egyik lehetséges forrását említi. Jelen kritikai kiadás 20. k. 316.). Ha megvizsgáljuk Hollóssy megállapításait pl. a páros csillagok esetleges sötét központja kérdésében, azt láthatjuk, hogy könyvének egyik alfejezetében (Kettős csillagok sötét napokkal) Humboldttól eltérően foglal állást. Egyéb példák is azt valószínűsítik, hogy Jókai néhány megállapítást innen merített. Jókai felsorolja a regényben, milyen más években észlelték az 1843-a üstököst – ez az adat ilyen részletesen sem Humboldtnál, sem a már idézett folyóiratcikkekben nem szerepel, csak Hollóssynál (vö. jelen kritikai kiadás II. k. 314–15.; Népszerű csillagászat 310.), Jókai a Földet pörgettyűhöz hasonlítja. (II. 306.) Hollóssy ábrával is illusztrálja a gondolatot, amely szerint a Föld olyan, mint a pörgettyű, csakhogy alul nincs megtámasztva. (140.)

Amikor Jókai a Saturnusról ír, hét holdat említ, eltérően Hollóssytól és a Kosmos 3. kötetétől. Mindkét forrásban az akkori ismereteknek megfelelően nyolc hold szerepel, Humboldt áttekinthető táblázaton mutatja ki a nyolc hold adatait. (Kosmos 3. k. 528.) A Kosmos jóval előbb íródott első kötetében azonban még hét Saturnus-holdat említ (t. k. 100.). Jókai innen meríthette információját. A Kosmos első kötete 1845-ben jelent meg, míg fölfedezése időrendjében a nyolcadik hold, a Hyperion létezésére 1848-ban derült fény.

A regény sok más csillagászati vonatkozásához szolgáltathattak anyagot Jókai forrásai: egy üstökös és a Föld elképzelhető összeütközésével és annak következményeivel foglalkozik Humboldt, aki megemlíti, hogy a Föld légköre már kétszer elegyült egy-egy üstökös páráival. (3. k. 564.) Ugyanezzel a példával foglalkozik Hollóssy (344.) és Bardócz Lajos is említett cikksorozatában. (Vasárnapi Újság 1861. jún. 21. 29. sz. 342–344.) Utóbbi különösen részletesen fejtegeti azt a véleményt, amelyet Jókai röviden ismertet, mint a két tábor egyikének álláspontját: nem kell félni a Föld és egy üstökös összeütközésétől, az üstökös nem szilárd anyag, ritkább a mi levegőnknél, ha magán a magván mennénk keresztül, akkor sem tudnánk meg, hogy benne voltunk stb.

Kétségtelen tehát, hogy Jókai csillagászati vonatkozásban is több forrás anyagát kombinálta és egészítette ki. Eközben egyes adatokat pontosan megtartott, másokat – igen gyakran számokat is – tetszése szerint megváltoztatott. Ennek egyik példája mindaz amit az 1680-as üstökösről ír: jónéhány információt úgy ad tovább, ahogyan azokat forrásaikban megismerte, pl. hogy az üstököst 1681-ben is észlelték, hogy az üstökösök előre kiszámított visszatérési idejében eltérések következhetnek be (Jelen kritikai kiadás II. k. 314–315.), hogy az üstökös már 1680 decemberében igen közel járt a naphoz. (Jelen kritikai kiadás I. k. 315.) (Ezt Müller említett csillagászati atlaszán ábra szemlélteti, s e tényt Humboldt is említi a Kosmos I. kötetében.) Ugyancsak Müller említi, hogy az 1680-as üstökös a Perseus csillagképben tűnt el (i.m. 218-219.), Jókainál az 1680-assal azonos üstököst a Perseusban veszik észre. Ugyanakkor az üstökös eredetileg kiszámított visszatérési ideje Jókainál 2800 év, holott minden forrásmunka (Humboldt, Hollósy, Müller) rámutat, hogy a visszatérési idő 8,800 év.

Ez az adat – és a regény sok más csillagászati vonatkozása – jól példázza azt, ami a mű technikai, természettudományos részeire általában vonatkozik: Jókai ötleteit rendszerint forrásokból meríti, de az adatokkal, számokkal rendkívül nagyvonalúan bánik. Bár nem célunk adatainak helyesbítése, itt mégis idézzük dr. Ill Márton megállapítását, akinek véleménye szerint Jókai számos csillagaszattal kapcsolatos vélekedése nemcsak a tudomány mai állása szempontjából, de korának tudományos eredményeihez képest is hibás, helytelen adatokon alapszik.

Stratégia, fegyverek

Jókai noteszeiben több helyütt találhatunk e tárgykörrel kapcsolatos bejegyzéseket – így pl. a 7. notesz 63. versóján Stratégia címszó alatt hosszú bejegyzéssor tanúskodik arról, hogy a különböző stratégia kifejezéseket valószínűleg több forrásból gyűjtötte itt össze. Erre vallanak az egymást követő orosz, francia, német szavak. (Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 282.)

A regény megszületésének éveiben és az azt közvetlenül megelőző korszakban, főleg a francia-porosz háborúval kapcsolatban igen sok közlemény látott napvilágot a hadműveletek stratégiai vonatkozásairól, az új fegyvernemekről. Általános volt az érdeklődés e kérdések iránt, ekkor jelentek meg az első magyar nyelvű hadászati szakkönyvek is, pl. Terstyánszky Ágoston honvédezredes könyve, amelyet a Hon, éppen úttörő jelentősége miatt, terjedelmes cikkben méltat (1871. febr. 8. 31. esti szám, 1.).

A „jövő háborújának” ábrázolása Jókainál a „jelen háborújából” nőtt ki: nyilvánvaló, hogy elsősorban a porosz-francia háborúról olvasottak ihlették e tekintetben is könyve megírásakor. A regényben több helyütt szerepelnek utalások a háború egy-egy konkrét tényére, amelyekről a napi sajtóban olvashatott. Így pl. a regénybeli Osztrák-Magyar Monarchia haditervének egyik fontos pontja, hogy az ellenséges hadsereget különböző manőverekkel kettéválassza, mint az 1870-es háborúban a németek a francia hadsereget. Bécs kapitulációjának egyik oka a regényben „az ostromlott Párizs keserves példája”. Hivatkozik Jókai az orléans-i, sedani ütközetre stb.

A közvetlen utalásokon kívül a regény több más vonatkozásban is a francia-porosz háború tapasztalatait hasznosítja. Jókai könyvtárában megtalálható pl. Francisque Sarcey Le Siège de Paris (Paris, 1871) c. műve. Valószínűnek látszik, hogy a Párizs ostromának, a lakosság hangulatának, a francia hadvezetés hibáinak leírását tartalmazó könyv bizonyos vonatkozásban hatott a regényre. Az az ironikus hang, amelyet Jókai használ, amikor az osztrák hadvezetés hibáiról, a titkos harci parancsok kiszivárgásáról, az ellenség erejének nyilvánvaló lebecsüléséről ír, erősen emlékeztet Sarcey könyvének hangvételére, amikor hasonló jelenségekről számol be Párizs ostromával kapcsolatban. (Idézett mű 50.) (Részletesen I. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban.)

Jókai a „jövő háborújáról” azt állapítja meg, hogy az „leginkább várharc lesz”. A várak jelentőségének hangsúlyozása szintén összefügg a porosz-francia háború tapasztalataival: a korabeli lapok igen sokszor hivatkoznak erre; a Vasárnapi Újság cikkírója például a franciaországi hadihelyzetből azt a következtetést vonja le, hogy az „halomra döntötte mindazon katonai írók véleményét, akik a várak jelentőségét vitatták”. (Belfort s a keleti harctér Francziaországban. Vasárnapi Újság 1871. jan. 29. 5. szám, 54.)

Az a megállapítás is gyakorta szerepel a francia-porosz háborúval kapcsolatos közleményekben, hogy a modern hadviselés már nem annyira a személyes hősiességen alapul, inkább „gépi háború”. Ez a gondolat szerepel a Vasárnapi Újság egyik cikkében (Vasárnapi Újság 1871. febr. 5. 6. sz. 76.), továbbá Jókai a bécsi arzenálról írott beszámolójában; ezt hangsúlyozza a jövő háborújával kapcsolatban regényében is.

A „jövő stratégiájának” számos részlete közvetve vagy közvetlenül R. Fagyejevnek több vonatkozásban már említett könyvéből kerül át a regénybe. Így például a háború színtere Jókainál is Lengyelország, a Kárpátok, amelyeket Fagyejev egy esetleges háború valószínű színtereként említ. Fagyejev (i.m. 50, 59.) részletesen leírja a tizennégy várból álló orosz várövezetet „Sveaborgtól Kertsig” (i.m. 150.) – Jókai, aki ugyanezt említi regényében, Fagyejev adatát a könyvben ceruzával megjelölte. Egyes tényeket Jókai kiszínez, az „opoltsenie” (népfelkelés) szerepét Fagyejev a múlt példáira hivatkozva lehetségesnek, sőt kívánatosnak tartja, Jókai a jövő háborújának ábrázolásakor már megvalósultként mutatja be. (Fagyejev i.m. 67.) Fagyejev méltatja a kozák lovasság kitűnő tulajdonságait, jelentőségüket egy esetleges háborúban. Jókai részben átveszi, részben kiszínezi e gondolatot, amikor a „repülőlovasságról” ír. (Fagyejev i.m. 133.)

Jókai különös érdeklődést tanúsít a jövő fegyverei iránt. E tekintetben is sok forrása volt, hiszen a porosz-francia háború kapcsán számos közlemény jelent meg új fegyverekről: a Vasárnapi Újság pl. ismerteti a világkiállításon bemutatott nagy feltűnést keltett Krupp-ágyúkat (1870. szept. 4. 36. sz., 450.), tudósít a magyar hadsereg által vásárolt Gatling és Montigny rendszerű új szórólövegekről („mitrailleuse”-ökről: 1871. febr. 5. 6. sz. 72.), a világ egyik legnagyobb ágyújáról, a Rodman ágyúról, amelyet Amerikában próbáltak ki először stb. Jókai a 7. noteszben „Stratégiai hadászat” cím alatt mindezt felsorolja: Önlövő – Ágyúk americai – Rodman ágyú 1000 ftos – Krupp és…montigny stb. (51. rectro Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 306.) és mindezt a regényben is szerepelteti.

A fegyverek iránti érdeklődését és az e területen végzett gondos anyaggyűjtését bizonyítja a bécsi arzenálban tett látogatása, amelyről részletesen beszámol a Honban, s később a látottakat hasznosítja regényében. Már említett cikkében leírja az arzenál különböző műhelyeit, az ágyúöntődét, ahol „a hátultöltő ágyúk elméletét” is megismertették vele; legjobban érdekli a vetlövegek műhelye, részletesen leírja a robbanó lövegeket és azok hatását. A cikkében foglaltakat nagyon kevés változtatással, sokszor szóról-szóra átveszi A jövő század regényében, amikor az osztrák-magyar hadvezetés előkészületeiről ír; másrészt a látottakat színezi ki, amikor az ichorgolyót ismerteti (részletes összevetést l. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban).

E témakörben is sokat merít Fagyejev művéből. Fagyejev nagy jelentőséget tulajdonít a jövő hadviselésében a védőpáncélnak. „A jövő páncélja” címen ír egy golyóbiztos filcpáncélról, amelyet egy Muratori nevű olasz talált fel, s hozzáfűzi, hogy az eddig általa látott legjobb páncél Litta Biumi nevéhez fűződik, aki ezt felajánlotta megvételre Oroszországnak, de eredménytelenül. (Idézett mű 307–313.)

Jókai már az Üstökösben – Tallérossy Zebulon képében – reagál Fagyejevnek ezekre a megállapításaira, a „Fadejew feltalálta pánczél” ellen Zebulon dugóhúzóval ellátott golyóbist javasol (Üstökös 1871. jan. 1. XIII. k. 1. sz. 1.), s A jövő század regényében is Fagyejevre hivatkozva említi a Litta Biumi és Muratori-páncélt. Nyilván ezt a gondolatot színezi tovább, amikor a „jövő század orosz hadseregének” ruganyüveg páncéljáról, sisakjáról, és páncélt átütő „gyémánthegyű” golyóiról ír.

A világ tájai és népei a regényben

„..elbeszéléseim játszanak a tengereken és azok szigetein, Észak- és Délamerikában, a régi és új Egyptomban, a caezárok Rómájában, s a forradalmi Rómában, Párisban, Londonban, Szent-Pétervárott (itt különös előszeretettel), Lengyelországban; azután az orosz sivatagokon, Szibériában, Kamcsatkában” – írja Jókai: Jókai Mór önmagáról (1825–1904) Bp. 1904. 36. Mindez talán leginkább A jövő század regényére vonatkoztatható, amelynek cselekménye szinte az egész világon játszódik: Magyarországon, Lengyelországban, Oroszországban, Kínában, Amerikában, a Polinéziai szigeteken, Afrikában. A noteszekben olvasható vázlatok tanúsága szerint eredetileg Japán és Ausztrália is szerepelt, ezek azonban nem kerültek be a végleges szövegbe.

Jókai könyvtárában ma is megtalálható az a nagy atlasz, amelyet szemmelláthatólag sokat forgatott, több helyen meg is jelölt. (Adolf Stieler’s Handatlas, 1870) Bizonyára sűrűn fordult e térképhez a világ közelebbi és távolabbi tájainak leírásakor; a galíciai „hadszíntér” sok kis helységneve, a polinéziai szigetvilág, az afrikai leírások sok adata e régi térképen könnyen megtalálható. Ha mégis igen nehéz – több esetben lehetetlen – volt a regényben szereplő földrajzi nevek jegyzetelése, annak oka nem az, hogy Jókai kitalált földrajzi neveket szerepeltet; sokkal inkább, hogy egyes helység-, tó-, hegyneveket a felismerhetetlenségig elír.

Talán az egyetlen rész, a szorosan vett magyarországi színtéren kívül, amellyel kapcsolatban az írónak személyes élménye is volt – Erdély. (E témáról l. részletesen A Damokosok, Bálványosvár, Egy az Isten jegyzeteit.)

Az irodalomból közismert, milyen erős érzelmi szálak fűzték Erdélyhez; az a mély benyomás, amelyet 1853-as erdélyi útja gyakorolt rá, a továbbiakban csak fokozódott, amikor többízben, így 1871-ben A jövő század regénye közlését megelőző évben –, újra ellátogatott Kolozsvárra. Kristóf György Jókai napjai Erdélyben c. munkájában ezt az utat irodalmi szemponthól nem tartja különösebben jelentősnek; úgy tűnik azonban, hogy 1871-ben, amikor az író már magában hordozta új, részben Erdélyben, székely főhőssel játszódó regényének tervét, ez az újabb látogatás is érzelmi impulzust jelenthetett számára.

A személyes élményeken kívül a regénynek a Székelyföldön játszódó részei könyvforrásról is vallanak: elsősorban Orbán Balázs A Székelyföld leírása c. hatkötetes alapos tanulmányának ismeretéről (Bp. 1868–73.). E mű óriási tényanyagán kívül emocionális, elragadtatott tájleírásaival, romantikus képanyagával is vonzhatta Jókait. (Ma is megtalálható a Jókai-hagyatékban, az író a Damokosok és a Bálványosvár c. műveihez is felhasználta.)

A jövő század regényének Az ichor című fejezete, amelyben Jókai név szerint is megemlíti Orbán Balázst, érdekes ötvözete a hatkötetes műből vett, többnyire pontos, adatoknak, és a képzeletnek. Amit Jókai itt „a múlt századi” Erdélyről ír, általában megfelel Orbán Balázs megállapításainak, pl. a Likas havas vulkánikus eredetéről, melynek tetején olyan mély kráterszerű üreg van, hogy ha egy ludat beledobnak, az Szent Domokosnál jön ki az Oltban. (Orbán i.m. II. 111.) Hasonlóan csak kevéssé átszínezett a kovásznai „pokolsárról” szóló rész. (3. k. 149.) A Gyilkos-tó keletkezéséről ugyancsak Orbán alapján ír Jókai, a „múltszázadi” tó leírása az apróságokig megegyezik Orbán könyvének anyagával, a továbbiakban azonban működésbe lép Jókai fantáziája, aki a „Gyilkos” névből kiindulva elképzeli a tó pusztító munkáját, környezet alakító hatását, s nem utolsósorban vulkánikus eredetre valló tulajdonságait. Ez utóbbiak különösen érdekelhették az írót, aki a világ különböző vulkánjainak tevékenységére többízben visszatér, szoros összefüggésben a regényben oly fontos szerepet játszó ichor keresésével.

Ez egyben átvezet a más vonatkozásban már említett Humboldt műhöz, a Kosmoshoz. Míg a mű első és harmadik kötetét Jókai elsősorban regényének csillagászati részeihez használta, a negyedik kötet a vulkánikus jelenségek leírásának forrásául szolgált. A Jókai hagyatékban található példányban az író sok részt (pl. a 146., 216., 217., 228., 161., 392. stb. lapon) ceruzával megjelölt.

Már az erdélyi vulkánikus jelenségekkel kapcsolatban megállapítja Jókai, hogy azokról „még Humboldt sem tudott”; később ugyanolyan összefüggésben keserűen ír a világhírű természettudósokról, akik, ahelyett hogy a közelebb eső Székelyföldet tanulmányoznák, bejárják a világ távoli tájait. Mindazok a vulkánok, amelyeket Jókai itt felsorol, hasonló sorrendben, részletes leírás kíséretében szerepelnek a Kosmos 4. kötetében (4. k. 253–60.). E forrásról mindennél jobban árulkodik a „délamerikai vízokádó kúpok” leírása, amelyek Jókai szövege szerint „egy barát szenteltvizétől váltak át Volcanes de fuegóból Volcanes de aquakká” (Jelen kritikai kiadás I. k. 162.) [vagyis tűzvulkánokból vízvulkánokká Z. Zs.]. Ez teljesen egybevág a Kosmosban olvasható megállapítással (4. k. 260), azzal a különbséggel, hogy míg Jókai a fentieket tényként említi, Humboldt csak mint az indiánok között elterjedt hiedelmet idézi. Ugyancsak Humboldttól származhat az iszapvulkánok említése: itt egy félreértés is német forrásra utal, Jókai ugyanis a „tamáni sókutakról” ír (kiemelés tőlem – Z. Zs.) (Jelen kritikai kiadás II. k. 108.), míg Humboldt – szintén Tamánnal kapcsolatban – a Salsen szót használja, ami ebben az összefüggésben „iszapvulkán”. (4. k. 253.)

Humboldtnál találhatjuk meg néhány a regény cselekményében fontos szerepet játszó mozzanat kiindulópontját is: pl. a „naphtavulkánok” említését, amelyek a regényben Tatrangi Dávid lezuhanását okozzák (4. k. 267.), a vulkánokban gazdag Aleuti-szigetcsoport s azon belül az Unalaska sziget említését, amelyen a „Martuschkin vulkán hornblendében gazdag anyaga található”. Mintha csak ezt helyettesítené be Jókai, amikor a regényben Tatrangi az Unalaska szigeten ichort talál – ugyancsak vulkanikus termékként. (Jelen kritikai kiadás II. k. 115.)

A vulkánok kapcsán eltértünk a földrajzi sorrendtől a továbbiakban azonban Magyarországtól fokozatosan távolodva fogjuk áttekinteni a cselekmény színtereit.

A Kárpátok, s a lengyel városok leírásához Jókai ugyancsak a saját könyvtára könyveiben találhatott anyagot. Ma is megtalálható itt pl. Friedrich Fuchs Die Central Karpathen mit den nächsten Voralpen (Pest, 1863.) c. műve: szerzője útmutató kézikönyvnek szánta azok számára, akik a hegyekben kirándulásokat kívánnak tenni. Több bizonyítékunk is van arra, hogy Jókai igen figyelmesen forgatta ezt a könyvet: több helyen ceruzával megjelölte, s helyenként a margóra írt egy-egy a bekezdés mondanivalóját összefoglaló szót, pl. a 43. lapon a „nincs legelő”, a 47. lapon a „jégvölgy” és a „zöld szirt” szavakat stb. 7. noteszában, anélkül, hogy forrását megemlítené, e könyv egyes részleteit jegyzeteli (51 rectro, 50. verso Jelen kritikai kiadás, följegyzések I. 307.). A hosszú, egyébként is Fuchs szövegével azonosítható bejegyzéssor mellett három helyen oldalszámot is közöl: „A ladovnai jéghegy 47… Jég tó 55… Javorinai ut 143”. Fuchs könyvében a fent jelölt lapokon megtalálhatjuk a noteszben említett jelenségek leírását.

Mindezt Jókai A jövő század regényében „A jégtengerszem” c. fejezetben használja fel, ahol a Kárpátok természeti szépségeinek leírásakor meglehetősen pontosan követi Fuchs szövegét. (Részletesen l. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban.) Innen származik a cselekményben igen fontos jégtengerszem leírása is, amelyben Sasza elrejti a lopott aranyat. (Fuchs i.m. 55.)

A lengyel városok közül elsősorban Krakkó szerepel a regényben, mint a harci cselekmények főszíntere. Ehhez az anyagot a könyvtárában ugyancsak megtalálható Strahlheim Die Wundermappe oder sömmtliche Kunst– und Naturwunder des ganzen Erdballs (Frankfurt am Main, 1835.) c. kiadvány II. kötetéből vehette, részletes – képpel illusztrált – leírás olvasható pl. a regényben fontos szerepet játszó Wawelről (87-88.).

E könyv egyik forrása lehet a regény pétervári jeleneteinek is. Ugyanakkor igen valószínű, hogy Jókai itt is használta azoknak a műveknek egy részét, amelyek Szabadság a hó alatt c. regényének és több, az 1850–70-es években írt novellájának forrásául szolgáltak. Így pl. a szentpétervári opera bécsi előadásának hőseiről, II. Katalinról és III. Péterről Jókai Az úrnő címen közölt novellát, amelynek forrása a svéd Magnus Jacob von Crusenstolpe Der Russische Hof von Peter I. bis auf Nicolaus I. c. könyvének német fordítása volt (I – VI. k. Hamburg, 1855-1860.). A jövő század regényében Jókai leír egy orosz zenekart, amelynek minden zenésze csak egy hangot fúj, ez az ötlet Frédéric Lacroix Les mystères de la Russie (Paris, 1845.) c. művében szerepel – e könyv alapján írta Jókai a Valahány ház annyi szokás c. elbeszélést, a későbbiekben pedig számos motívumot merített belőle Szabadság a hó alatt c. regényéhez. Ezek közé tartozik feltehetőleg a pétervári árvíz, a visszafelé folyó Néva leírása, amely mindkét regényben szerepel. A jövő század regényének több jelenete a pavlovszki cári kastélyban játszódik. Jókai ehhez a könyvtárában ma is megtalálható díszes, illusztrált albumból (P. Artamoff: La Russie historique, monumentale et pittoresque, Paris, 1862. I–II. k.) meríthetett anyagot (részletesen l. a Tárgyi és nyelvi magyarázatokban).

A regényben olvasható orosz szavakat Jókai bizonyára több forrásból szedte össze. A katonai kifejezések pl. „opoltsenyije”, „drusina” stb. megtalálhatók Fagyejev könyvében; az a néhány mondat, amelyet Tatrangi és Sasza váltanak: „Zdravsztvujte szudarinja” stb. összeállítható volt például Rakovszky János Orosz nyelvtanából (Buda, 1867.), amelynek egy példánya – Jókai jelöléseivel – megtalálható az író könyvtárában. E nyelvkönyvet egyébként Jókai az Üstökösben is említi Tallérossy Zebulon elmélkedéseiben (Üstökös 1871. XXIII k. 110.).

A Kínában játszódó részek forrásairól már Kincső kapcsán írtunk. Jókai olvasóit elvezeti Afrikába is; itt megint összefonódik a különböző források anyaga a „jövő” bemutatására irányuló fantázia képeivel. Mazrur Afrika belsejében fejezi be napjait egy gorillával folytatott párharcban. Könnyen lehet, hogy ezt az ötletet egy kép szolgáltatta: közismert, hogy Jókai szívesen olvasgatta a Le Tour du Monde köteteit, évfolyamai ma is megtalálhatók könyvtárában. E kiadványban látható egy kép, amely egy orángután és egy ember elkeseredett harcát ábrázolja. (XXII. k. 169. L. VI. képünk)

A Szahara leírásakor Humboldt Ansichten der Natur c. már említett művéből is merített. Így pl. Jókai megemlíti, hogy a franciák megkísérelték artézi kutak fúrását, hogy a Szahara tengerfenék volt, hogy sós, szikes tavak találhatók rajta szétszórva stb., Humboldtnál megtalálhatjuk a megfelelő adatokat, pl. Jókai ceruzával jelöli meg azt a részt, amely arról tudósít, hogy a francia Fournelnek sikerült egy sor artézi kutat ásnia, s hogy a környék lakói „egy föld alatti tengerről” mesélnek (Humboldt, i.m. I. k. 102.). Jókai megemlíti, hogy már a „múlt század természetbúvárai” ismerték a forgót, amely az óceán vizeit szakadatlan körforgásban tartja. Humboldt könyvében külön fejezet szól erről (i.m. 137.).

Források nyomát találhatjuk a polinéziai emberevőket ábrázoló részekben is. Elképzelhető pl., hogy az oroszlánt istenként tisztelő bennszülöttek leírására hatott Livingstone dél-afrikai útleírása. A Vasárnapi Újság folytatásokban közölte az angol utazó kalandjait, s többek között idézte azt a megfigyelését, amely szerint a dél-afrikai bennszülöttek egy csoportja azt hiszi, hogy az elhalt főnökök lelke ragadozó állatokba költözik. Sőt, „ha egy főnöküknek kedve kerekedik valakit megölni, könnyen oroszlánná változhatik” (Vasárnapi Újság 1866. jún. 24.. 25. sz. 299–300.).

Míg a regény és Livingstone útleírásának kapcsolata csak feltételezés, az kétségtelen, hogy az emberevők szokásait Jókai túlnyomórészt a Voyage autour du Monde (publié sous la diréction du contre amiral Dumont D’Urville, I-II. k. Paris, 1857) c. kiadvány alapján ismerteti. E könyv szép díszkiadása megtalálható a Jókai-hagyatékban. Egzotikus jeleneteket ábrázoló rajzai nagy hatással lehettek Jókaira, amint erről A jövő század regényének néhány lapja tanúskodik. Így pl. a Morai leírása a regényben megfelel a francia kiadványban látható képnek (I. k. 488.), amely a Hawai szigeti Honaunan helység morájiát ábrázolja, az azt körülvevő groteszk istenszobrokkal. Ezzel ötvözi össze Jókai a hawáji királyok csonttemetőjéről ugyanitt olvasottakat. Másutt arról ír, hogy a „nambetti-levu fülein egy kés van dugva keresztül”. A francia kiadványban látható egy bennszülöttet ábrázoló kép, akinek fülén nagy kés van átfúrva (Idézett mű II. 141.). E könyv szövegét követi szinte szó szerint Jókai, amikor a taburól ír (Idézett mű T. 525.).

A SZEREPLŐK

Sőtér István mutat rá, az 1870-es évek regényeire utalva, hogy ebben az új korszakban megváltoznak Jókai hősei is: „Korábban még az arisztokrácia és a középnemesség egy jelentős része osztotta Jókai műveiben a főhősök céljait, eszméit. Az új regények hősei mögül eltűnt az osztály, a közösség, melyre támaszkodhatnának. És fontos változás az is, hogy az új Jókai-hősök immár nem a politikai, megyei közélet emberei, hanem a tudomány, a költészet felkentjei.

Jókai már nem az osztályban, hanem a magányos, kiemelkedő, rendkívüli hősben reménykedik. Épp azért, a rendkívülibe vetett hite miatt, romantizálási eljárásai irreálisabb hős-alakokat hoznak létre, mint korábban, elképzelései pedig csupa utópiában fejeződnek ki.” (Jókai útja. = Romantika és realizmus. Bp. 1956. 438.)

Kétségtelen, hogy Tatrangi Dávid is ezek közé az „irreálisabb” hősök közé tartozik, akiket tökéletességük már-már emberfelettivé tesz, s a népmesék minden akadályt legyőző hőseihez közelít.

Tatrangi egy-egy vonásának előzményét megtalálhatjuk Jókai korábbi regényeiben is, így pl. a feltaláló technikai újító alakja az író egész munkásságán végigvonul a Hétköznapok ezermesterétől a Tatrangi alakját közvetlenül megelőző Berend Ivánig. Dávid mindannyiukat felülmúlja, s szinte egyesíti magában az elképzelhető jótulajdonságokat. Bármennyire tökéletes, sokoldalú, szinte földöntúli is ez a hős, mégis szinte biztosra vehető, hogy Jókai nemcsak a fantáziájára támaszkodott: életből vett megfigyeléseit is felhasználta, hogy megteremtse alakját. A regény megjelenése óta történt néhány kísérlet annak megállapítására, milyen „életanyagot” használt fel Jókai Tatrangi alakjának megrajzolásakor, e fejtegetések azonban szinte minden esetben Tatranginak egy élő személlyel való azonosítását célozták. Alapy Gyula véleménye szerint pl. nem járunk messze az igazságtól, ha Tatrangi Dávid mintáját a székely ezermesterben, Bodor Péterben sejtjük, „aki hetek alatt gyárat épít, rezet, vasat, salétromot, kénkövet termel, és puskaporral, ágyúval, ágyúgolyóval látja el a székely honvédeket”. (Alapy Gyula: Jókai kéziratok és relikviák a komáromi Jókai emlékkiállításon. Magyar Bibliofil szemle 1925. 95–97.)

Más hipotézist vet fel Mészáros Vince. A kolozsvári Ellenzék 1897-es nekrológját idézi, amelynek megállapítása szerint „Jókai Jövő század regényének Tatrangija a ravatalon fekszik, mielőtt nagy művét befejezte volna”. A nekrológ szerint – e Jókai-hős Martin Lajos, a kolozsvári egyetem professzora, a repülés egyik korai magyar előfutára. Mészáros Vince alapjában egyetért azzal, hogy Jókai Tatrangit Martin Lajosról mintázhatta (Mészáros Vince: Martin Lajos, a repülés magyar úttörője = Élet és Tudomány, 1968. jún. 14.. 24. sz., 1107–1111.).

A találgatások között felbukkan még egy élő személy neve: Berzenczey Lászlóé, kinek kalandos életét dr. Agárdi Ferenc ismerteti Jókai tollára méltó hős a világ tetején c. cikkében (Élet és tudomány, 1963. jan. 20. 3. sz. 67–70.). A cikk szerzője elbeszéli, hogy Berzenczey a szabadságharc bukása után kelet-ázsiai kutatóútra indult, a magyarok őshazáját és az ott élő testvérnépeket megkeresendő. Amikor hazatért, a parlament folyosóján sokat mesélt útikalandjairól Jókainak, „s az 1872-ben megjelent, A jövő század regénye c. mű Berzenczey hatására szól a közép-ázsiai magyarok segítéséről”.

Mindezek a megállapítások fontos részletekre hívják fel a figyelmet, de ismerve Jókai munkamódszerét, nem tételezhetjük fel, hogy hősét egy élő személyről mintázta. Szekeres László mutat rá az Egy az Isten jegyzeteiben (Jelen kritikai kiadás 69. k. 309.), hogy Jókai elsősorban az elvont eszméket képviselő központi szereplőit több modell alapján jelenítette meg, különböző élő mintákból igyekezett elvi mondanivalójához jellemvonásokat gyűjteni. Fokozottan áll ez A jövő század regényére, amely Jókainak talán a legátfogóbb, „legkomplexebb”, szinte minden az írót ebben a korszakban érdeklő problémát felölelő műve. Ez a „sokszálúság”, a problematika sokrétűsége Tatrangi Dávid jellemében, a cselekményben játszott szerepében is tükröződik. Minden bizonnyal szintetizál, több élő személy tulajdonságait ötvözi össze fantáziája teremtette motívumokkal. Jókai maga írta: „Élők és halottak nekem modellt álltak: hívásomra most is előjönnek, változatosságban kifogyhatatlanok”. (Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás [1-100. k. Bp. 1894–98. A jövő század regénye 52–53. k. 1896.] 100: 146) és: „Igaz, hogy ez a közremunkálás csak olyan, mint mikor Liszt Ferencnek a zeneérzékét megkapta ez a népdal ,nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret’. S csinált belőle egy nagyszabású oratóriumot. Én is csak egy akkordot kapok meg, egy vég-katasztrófát. S ahhoz kell hozzá divinálnom a megelőző regényt”. (Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás [1-100. k. Bp. 1894–98. A jövő század regénye 52–53. k. 1896.] 100: 148)

Mindemellett valószínűnek tűnik, hogy a fent említett személyek is bizonyos mértékig közrejátszhattak Tatrangi jellemének és tevékenységének rajzában.

Nem elhanyagolható körülmény, hogy Jókainak ez a legtökéletesebb, a világ problémáit megoldó hőse (akárcsak később Adorján Manassé is) székely. Ebben is kifejezésre jut az író rendkívüli vonzódása Erdély, elismerő véleménye a székelyek iránt. „Híres erdélyi útja óta különös jelentőséggel bír ez az országrész Jókai szemében, a székely pedig valósággal úgy jelenik meg, mint Isten kiválasztott népe, a mag, melyből egy nemzet, s talán az egész emberiség jövője fog kihajtani”. – írja Sőtér István (Jókai Mór, Bp. 1941. 129.).

Jókait egész életében foglalkoztatta a székely mint típus. 1871-es erdélyi útján egy banketten mondott beszédében is azt emeli ki, hogy amikor a haza védelmében mindenkor bátran küzdő erdélyieknek kiesett kezéből a kard, amikor nem voltak képesek Magyarország felszabadítására hadseregeket küldeni, akkor küzdöttek „szellemi fegyverekkel”. (A Jókai pár Kolozsvárt és a jubileumi banquette. A Hon 1871. ápr. 3. 77, esti sz. 1.) Többször megemlékezik Gábor Áronról is, kinek alakja később hatással volt A Damokosok Cirják Boldizsárának megalkotására is. (Vö. Végh Ferenc jegyzeteit jelen kritikai kiadás 44. k. 226–27.) A jövő század regényében is kiemeli a székelyeknek egy „sajátságos adományát” – „a feltaláló tehetséget.” Megemlít egy „naturalista mechanikust”, „aki egy városnak olyan kutat készített, mely zeneműveket játszott, mikor vizet húztak belőle”. (Jelen kritikai kiadás I. k. 95.) Itt nyilvánvalóan Bodor Péterre céloz, aki a szabadságharc idején részt vett Marosvásárhely védelmében, s akinek számos érdekes találmánya volt: malmokat, vízvezetékeket, szökőkutakat épített. Volt magától fonó guzsalya, önmozgó szekere. Zenélő kútját Jókai maga is láthatta (vö. A Damokosok, jelen kritikai kiadás 44. k. 226-27.).

A székely ezermester tulajdonságait veszi alapul Jókai, a valószínűtlenségig felnagyítva, amikor megrajzolja Tatrangi alakját. Dávid technikai zsenialitása nem ismer akadályokat: egymaga oldja meg a repülést, Otthon állam technikai felszerelését, ipari, mezőgazdasági fejlődésének kiépítését a természet átalakítását stb. Az előző alfejezetekben bemutattuk, milyen sokoldalú anyaggyűjtést folytatott Jókai, hogy a tudomány, a technika, az ipar legkülönbözőbb területeiről összegyűjtse azt az anyagot, amelyet azután egyetlen hős megrajzolásához használ fel. Mindez igen valószínűtlenné teszi, hogy egy modellről beszélhessünk.

Annál valószínűbb azonban, hogy Jókai által ismert élő személyek vonásai is hozzájárultak az összkép kialakításához: mint ahogyan Bodor Péternek, Gábor Áronnak nyilván része van a Tatrangiban továbbfejlesztett „ezermestervonások” kialakításában, úgy Martin Lajos élete, tevékenysége is hatással lehetett Jókaira, amikor a repülőgépkészítő Tatrangit ábrázolta. Igaza van Mészáros Vincének abban, hogy bizonyos hasonlóság is felfedezhető közöttük: Martin Lajost is közkatonaként sorozzák be az osztrák hadseregbe (egyébként ő is székely), majd – felfedezve rendkívüli tehetségét – kiemelik, és a mérnökkari tiszti akadémiára küldik. Később a madár repülésének mechanikáját vizsgálta, hogy azt felhasználja az ember repülésének megoldásához, az MTA tagjai előtt előadást tartott a madár szárnyának szerkezetéről. Az első „ornithopterét” – a madárszárny mozgását utánzó repülőgépét – röviddel a regény megírása előtt, 1870-ben próbálta ki stb. (Mészáros Vince i.m. Kortárs 1968. 10. sz. 1638–41.) Érdekes, hogy Martin Lajos 1895-ben, a kolozsvári egyetem rektoraként mondott tanévnyitó beszédében is olyan gondolatokat fejtegetett, amelyek nagyon közel jártak a Jókai-regény szemléletéhez: „Mielőtt előadásomat befejezném, egy futó pillantást akarok vetni azon befolyásra, melyet a repülőgép a közéletre gyakorolni fog. Új életviszonyok fognak fejlődni; a közlekedés függetlenebb lesz a vasúti rendszer hálózatától. Azon korlátok és sorompók, melyek a népeket és államokat egymástól elválasztják, megszűnnek,… s a társadalom új nemzetközi szerződések s egyezmények által fogja magát biztosítani… Tudomány, művészet, ipar és kereskedelem jobban virágzásnak fog indulni, s a forgalom óriásilag megélénkül…” Mindez nagyon emlékeztet arra a szerepre, melyet a repülés – A jövő század regénye előszava szerint – betölteni hivatott, s melyet Otthon államban be is tölt. Lehetséges, hogy nemcsak Martin alakja volt hatással Jókaira, de Jókai regénye is hatással volt Martin fantáziájára, amikor arról ábrándozik, hogyan járul majd hozzá a repülés sorompók lehullásához, a kultúra fejlődéséhez.

Azt már kevésbé érezzük meggyőzőnek hogy Jókai azért vezeti el hősét Kincsőbe, mert Berzenczey meséi felgyújtották a képzeletét. „Kincső”-vel kapcsolatban összefoglaltuk, milyen régen foglalkoztatta Jókait a magyarok őshazája, Juliánus barát, Kőrösi Csoma Sándor útja stb. A Kínában megtalált magyarok témája mindezzel szervesen összefügg, ebből nő ki, s sokkal régebbre nyúlik vissza, semminthogy Berzenczey számottevő hatásáról beszélhetnénk. A téma egyébként is oly népszerű volt e korban, s később is, hogy Jókai bizonyára számos más helyről is meríthette információit (vö. Kincső alfejezet).

A fentiekhez hozzá kell még tennünk, hogy az alakok rajzához is hozzájárulhatott Orbán Balázs könyve, melyet Jókai annyi művében gyümölcsöztetett. Hathatott Jókaira a székelyek eszességének, agyafúrtságának, önfeláldozó hazaszeretetének bemutatása; Rozáli megjelenése, magatartása is egybevág azzal, amit Orbán a szép, eszes és erényes székely lányokról ír (Jókai hasonló – bár kevésbé idealizált – lány alakokat ábrázol Egy az Isten c. regényében is). Valószínűnek látszik, hogy a Tatrangi név is Orbán művéből származik, melynek VI. kötetében többször van szó a Tatrang folyóról és a hasonló nevű faluról (165–68, 177–84..).

 

*

 

Ha elvontabb, magányosabb hős is Tatrangi Dávid, mint a korábbi korszakok Jókai-hősei, mégsem csak közvetlen elődeihez – pl. Berend Ivánhoz –, hanem Jókai pályájának előző szakaszához is kapcsolódik.

Habsburg Árpád sokkal inkább Jókai pályájának egy történelmileg körülhatárolható korszakával függ össze: tíz évvel korábban még elképzelhetetlen lett volna egy Habsburg-uralkodónak ilyen idealizált rajza. Ez így csak Jókai és a dinasztia közeledése után realizálódhatott. (Vö. A lélekidomár jegyzeteit, jelen kritikai kiadás 51. k.)

A Szabadság a hó alatt jegyzeteiben rámutattunk arra a kétségtelen hasonlóságra, amely I. Sándor orosz cár és Habsburg Árpád között fennáll: mindkettő mélázó, filozófikus hajlamú uralkodó, mindkettőjük életét merénylők fenyegetik mindketten személyesen, életük kockáztatásával segítenek tűzvész, illetve árvíz idején a mentési munkálatokban. Nincs kizárva, hogy Jókai, aki már akkor kimutathatóan ismert olyan könyveket, amelyek I. Sándor életéről is szóltak (Lacroix, Crusenstolpe említett műve stb.), hasznosított néhány vonást II. Árpád rajzánál. A fent elmondottakon kívül említést érdemel, hogy például Crusenstolpe áttekintést nyújt azokról a lelkendező megnyilvánulásokról, amelyek a fiatal Sándor cár trónralépését Európa-szerte kísérték – Klopstock ódában ünnepli trónralépését, a közvélemény mint „békecárt” magasztalja – amire uralkodásának első éveiben szolgáltat is némi alapot. Crusenstolpe szerint Sándor jelleménél fogva, Oroszországon kívül bármely más országban kitűnő liberális uralkodó lett volna, de az orosz körülmények ezt megakadályozták, s határozatlansága, lágysága nem segítette elő az akadályok leküzdését (i.m. III. 89.). Úgy érezzük mindez közrejátszott a jószándékú, békeszerető, de sokszor nem eléggé határozott Habsburg Árpád megrajzolásánál.

Nemcsak a pozitívan ábrázolt Habsburg-uralkodó, hanem az idealizált cárleány megjelenítése is szokatlan Jókainál, aki korábbi orosz tárgyú műveiben inkább az orosz uralkodók despotizmusát emelte ki. De ha Habsburg Árpád összefügg I. Sándorral, Hermione Peleia (a kézirat első fejezeteiben Theodózia) sem független Erzsébet királyné személyétől. Az ifjú szép „császárkirálynő”, alakja, akit a nép szeret, aki férjét jóirányban befolyásolja, aki egyszerűségével tűnik ki, s a regényben nemcsak mint császárné, de mint gyermekét féltő anya is megjelenik, feltehetőleg azt az élményt is tükrözi, amelyet az Erzsébet királynéval történt személyes találkozás az író számára jelentett. 1868-ban egy udvari estélyen a királyné megszólította Jókait, könyve iránt érdeklődött, majd néhány hónap múlva Jókai személyesen vitte el a Szerelem bolondjait a királynénak. Mikszáth szerint „A felséges asszony felette szives volt hozzá, több mint egy fél óráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülő lánykáját,…s megbiztatta, hogy vegye ő is karjára.

Mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírákat, ez a leereszkedő kegyesség úgy huzott ki Jókaiból egy új gyengeséget: a hiperlojalitást.” (Mikszáth: i.m. II. k. 88.)

Ennek a 60-as évek végén meginduló folyamatnak egyik első állomása A jövő század regénye, s nem utolsósorban Hermione Peleia alakja.

 

*

 

Amikor a regény keletkezéstörténetét tárgyaljuk, nem feledkezhetünk meg még egy fontos tényezőről: Jókai saját eszméiről, érzéseiről, amelyekkel felruházza hőseit. Nagy, fennkölt eszmék és apró, mindennapi szokások egyaránt kerülnek át az író életéből a hősök „vérkeringésébe”. Tatrangi Dávid Otthon államban olyan programot valósít meg, amelynek egyes részleteiért Jókai az 1860–1870-es években nem egyszer síkraszállt (vallási és nemzetiségi türelem, az ipar fejlesztése, a tudományos eredmények népszerűsítése). Habsburg Árpád is képviseli Jókai pacifista, békeszerető eszméit. Sok apró vonás magára Jókaira emlékeztet: Tatrangi Dávid kertészkedik, Habsburg Árpád – mint Jenőy Kálmán, Adorján Manassé is – festeget, nem szereti a vadászatot, nem templomban, hanem munkaasztalnál imádkozik (Hegedűsné Jókay Jolán: Jókai és Laborfalvy Róza. Bp. 1927. 82.). Mindezek Jókai személyes szokásai, melyeket mintegy „megoszt” regényének két főhőse között.

E két eszményi hős és a hozzájuk tartozó két nőalak ellenpólusa Sasza asszony ördögi személyisége. Ebben a regényben is kimutatható az, ami a Szabadság a hó alattban még jobban előtérbe kerül: Jókai a despotizmust éppen úgy elveti, mint a népi forradalmat, s helyettük a mérsékelt, liberális középutat választja. De a Szabadság a hó alattban e két szélsőséget két külön személy – Arakcsejev és Jakubovics – képviseli; Sasza egymaga kifejezi mindazt, ami Jókai számára gyűlöletes: a szélsőséges nihilizmusból csap át a legféktelenebb despotizmusba.

E kettősségnek megfelelően Jókai Sasza alakjának megformálásához két „irányból” merít benyomásokat. Szemmel láthatólag hatással van rá az, amit a nihilistákról, a rövidre vágott hajú, férfiasan viselkedő, sokszor valóban szélsőséges eszméket hangoztató orosz diáklányokról megtudhatott, továbbá mindaz, amit a női emancipáció mozgalmának – pl. amerikai túlkapásairól olvashatott (vö. A regény keletkezése, forrásai).

A nihilista Sasza II. Katalin cárnő vonásait is hordozza. Sasza „abból a népkolosszból való, mely megszokta, a férfijellemű nők uralmát, mely a hadviselő, országhódító Katalinok, Erzsébetek neveit hímzette be a világtörténelem könyvébe.” „Sasza asszonyt is forradalom állította az orosz nép élére, mint II. Katalint.” De találhatunk hasonlóságot ott is, ahol Jókai erre külön nem hívja fel a figyelmünket. Sasza is úgy váltogatja kegyenceit, mint ahogyan ezt a korabeli források Katalinról állították (Jókai is így ábrázolja a cárnőt – Crusenstolpe nyomán – Az úrnő c. elbeszélésében), az „északi Semiramis” elnevezést rendszerint Katalinnal kapcsolatban használták (vö. Pallas lexikon), Jókai Saszát nevezi így, aki mindenáron igyekszik bebizonyítani a nők fölényét a férfiak fölött. Közismert, mennyire törekedett ugyanerre Nagy Katalin: egyik példája, hogy 1782-ben Daskova hercegnőt nevezte ki a pétervári Tudományos akadémia elnökévé. Katalin irodalmi folyóiratot adott ki (Vszjakaja vszjacsina – Mindenféle), melyet álnéven maga írt, Sasza Éva almája címen nők által szerkesztett és írt lapot ad ki szintén álnéven.

Így, a két, Jókai által gyűlölt véglet egymásrahalmozásából és felfokozásából keletkezik az a minden rosszat magában egyesítő szörny, akinek legyőzésére – mint a mesebeli hétfejű sárkányéra – csak olyan tökéletes hős lehet képes, mint Tatrangi Dávid.

 

*

 

Végezetül megemlítjük, hogy a regény természettudományos ismeretanyaga – amelynek egy részét előzőleg a Fekete gyémántokban is felhasználta – később főleg az Egész az Északi pólusig-ban (1876) és az Atlantiszban (1876), ill. A három márványfejben (1887) bukkan fel ismét. Nacsády József mutat rá, hogy az Egy ember, aki mindent tud hőse Berend Iván (és hozzátehetjük) Tatrangi Dávid groteszk ellenképe. (Fekete gyémántok, jelen kritikai kiadás 20. k. 318.) Más esetekben is megfigyelhetjük, hogy egyes, A jövő század regényében nagy pátosszal előadott eszmék más írásokban groteszk kifejezést nyernek – így pl. a Csalavér c. elbeszélés (Mesék és regék, Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás [1-100. k. Bp. 1894–98. A jövő század regénye 52–53. k. 1896.] 93. k. 1898, 126–197.) A jövő század regényében ábrázolt technikai fejlődés torzképe: itt is megjelennek a repülőgépek, hanggal hajtott gépek, sőt egy olyan anyag, amely az ichort is felülmúlja, mert emberek alkotására alkalmas.




Hátra Kezdőlap Előre