KÖLCSEY FERENC ÖSSZES MŰVEI


I. KÖTET

 

 

TARTALOM

KÖLTEMÉNYEK
A PÁVATOLLHOZ
A KÉPZELETHEZ
A SZERETŐ
A NYÚGALOMHOZ
VÁLASZTÁS
A DALOS
KAZINCZYHOZ
AZ ARCAS
BÚCSÚ B...TŐL
EGY SZÜLETETT LEÁNYKÁNAK
GYAKORTA SZÁRNYAIN...
A VÉGNYÚGALOM
KIVÁNSÁG
A FANTÁZIA
A KEDVES SÍRJA
A HOLDHOZ
A KÖLTŐ
ANDALGÁSOK
A SONETTO
AZ ACATIA
GÉNIUSZ SZÁLL...
GYÖNGE KÉZZEL...
A KÖLTŐ
MINDEN ÓRÁM...
VESZTESÉG
FELELET KAZINCZY ELSŐ SZONETTJÉRE
AJÁNLÁS
ÓHAJTÁS
ÁTOK
PANASZ
HIACYNTHUS
EGY IFJÚ SÍRJÁN
EGYKOR HOMÁLYOS...
A JEGYVÁLTÓ
ÁBRÁND
SZEMERE PÁLHOZ
IDEÁL
ÉDES KÍN
JENNYHEZ [I.]
RÁDAYNAK SÍRJÁN
ÉLET
SORSÁN VIDÁMABB...
LAURÁHOZ
VILMA EMLÉKKÖNYVÉBE
KÜZDÉS
RÓZA
A SZENVEDŐ
AZ IVÓ
RÁKOS NIMFÁJÁHOZ
TUDATLANSÁG
BOR-KIRÁLY
ELFOJTÓDÁS
A LYÁNY DALA
SZERELEM
HOL A VIRÁNY...
LYÁNY ÜLT...
A REMÉNYHEZ
RÉNY
A FÖLDHEZ
GULÁCSY GÁBOR EMLÉKKÖNYVÉBE
RÁKÓCZI HAJH...
REMEGVE ZENG...
KÉPZELETHEZ
AZ OSTROM KŐSZEGNÉL
SZÉP LENKA
RÁKOS
BÚ KÉL VELEM...
DOBOZI
IDEGEN
TALÁNYOK
BORDAL
CSOLNAKON
HIMNUSZ
VÉRMENYEKZŐ
ZÁPOR
VANITATUM VANITAS
REMETE
ZSARNOK
PANASZ
ÉDESKEDŐ
KI BÚBAN ŰL...
LOTTI
TANÁCS
IGAZSÁG
REMÉNY, EMLÉKEZET
A NYUGTALAN
BERKEMHEZ
ENDYMION
VIGASZTALÁS
ESTI DAL
EMLÉK
ÁLDOZAT
ECHO
HOLDHOZ
JENNYHEZ [II.]
DRÉGEL
SZERELEMHEZ
ALKONYI DAL
RÉGI VÁRBAN
RÉV ELŐTT
A SZABADSÁGHOZ
DERŰ
BALASSA
HERVADSZ...
KÖLTŐ
VÁNDOR REMÉNY...
ÜLTEM ÉN...
HÉV NAPTÓL...
VÁGY
PIPADAL
VÁNDOR
HONVÁGY ÉS SZERELEM
EPIGRAMMÁK
GRÓF KÁROLYI GYÖRGYNEK AZ URADALMA
IBAN SZOLGÁLÓ TISZTVISELŐK
ZRÍNYI DALA
SZONDI
KÖLCSEY
KÖNNYCSEPP
HUSZT
MÁRIA THERÉSIA
TÁVOZÁS
MUNKÁCS
BÚSAN CSÖRÖG...
VAD HOMÁLY KÉL...
KÉL A ZEFÍR...
BÁR RÓZSA VOLNÉK...
NAP SZÁLL ALÁ...
VÉSZ
KAZINCZY
ÁTOK
INTÉS
TISZTÚJÍTÁS
EMLÉKLAPRA
HŐS
VERSENYEMLÉKEK
FELÍRÁS KENDE ZSIGMOND HÁZÁRA
EMLÉKSOROK KLOBUSICZKY MATILDHOZ
ÉJI TEMETÉS
PAULINA EMLÉKKÖNYVÉBE
ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE
MESSZE SZÉLES...
SZÉP ERDÉLY...
KÖNNYE CSILLOG...
MI FÉNYLIK OTT...
REBELLIS VERS
MŰFORDÍTÁSOK, ÁTDOLGOZÁSOK
ÁLMATLANUL HEVERT...
BÜSZKE SZÉKEDBEN...
MEGHALVA FOGSZ FEKÜDNI MAJD...
DÉMOKRITOSZ SÍRJÁN
BOLDOG EMBER...
CSOKONAI KÉT DALA ÁTDOLGOZVA
A KÉT SÍR
AZ ELVÁLÁS
RÁC NYELVBŐL
VAGY, HA MIDŐN...
MŰVÉSZI VETÉLKEDÉS GESSNER FORDÍTÓJÁVAL
HOMÉR ILIÁSA
VITÉZI ÉNEKEK
VIRÁGBESZÉD
HARCDÍJ
AZ IFJÚ
DRÁMATÖREDÉK
PERÉNYIEK
ELBESZÉLÉSEK
A KARPÁTI KINCSTÁR
A VADÁSZLAK
A FERRÓI SZENT FA
IRODALMI KRITIKÁK ÉS ESZTÉTIKAI ÍRÁSOK
A POÉZISRŐL
CSEREI, EGY HONVÁRI HERCEG
KAZINCZY EGY SONETTÓJÁRÓL
ANIMULA, VAGULA...
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY MUNKÁINAK KRITIKAI MEGÍTÉLTETÉSEK
KIS JÁNOS VERSEI
BERZSENYI DÁNIEL VERSEI
RECENZIÓ DAYKA GÁBORRÓL
ÍZLÉS
ELŐBESZÉD
AZ ILIÁSZI PÖR
SZEMERE SZONETTJEIRŐL
EGYHÁZI BESZÉD
NEMZETI HAGYOMÁNYOK
KÖRNER ZRÍNYIJÉRŐL
KRITIKA ÉS ANTIKRITIKA
KÉPZŐMŰVÉSZSÉG ÉS KÖLTÉS
A LEÁNYŐRZŐ
JÁTÉKSZÍN
JEGYZETEK
A KRITIKÁRÓL ÉS POÉZISRŐL
«HUBA» OSSIÁNI KÖLTEMÉNYRŐL
KRITIKA
JEGYZETEK A KAZINCZY ÁLTAL FORDÍTOTT PINDARUSI ÓDÁRA
KÖNYVKIVONATOK
EMLÉKBESZÉD KAZINCZY FERENC FELETT
EMLÉKBESZÉD BERZSENYI DÁNIEL FELETT
AKADÉMIAI BIRÁLATOK
ENGEL ESZTÉTIKAI TÖREDÉKEI
NYELVTUDOMÁNYI ÍRÁSOK
JEGYZÉSEK AZ ORTOGRAPHIA UNGARICARÓL
FELELET A MONDOLATRA
JENISCH PÁLYAIRATA
A SZÓKURTÍTÁSRÓL
A SZÓSZÁRMAZTATÁSRÓL
ÚJ SZÓK
MŰSZAVAK A TÖRVÉNYTUDOMÁNYBÓL
FILOZÓFIAI ÍRÁSOK
PHILOSOPHIA GRAECORUM DE SECTA JONICA
JEGYZET A SZABÓ ANDRÁS FILOZÓFI ÉRTEKEZÉSÉRE AZ ERDÉLYI MÚZÉUMBAN
LEVELEK A MESMERIZMUSRÓL
GÖRÖG FILOZÓFIA
TÖREDÉKEK A VALLÁSRÓL
AZ ÁLLATI MAGNETIZMUS NYOMAIRÓL A RÉGISÉGBEN
PARAINESIS KÖLCSEY KÁLMÁNHOZ
ERKÖLCSI ÉS PEDAGÓGIAI ÍRÁSOK
VÉDELEM P. J. SZÁMÁRA
GYERMEKGYILKOS R. d. M. ÜGYÉBEN
ISKOLA ÉS VILÁG
VILMA
CELESZTINA
A MAGYARÓVÁRI GAZDASÁGI INTÉZET RÖVID ISMERTETÉSE
ÖNPANASZOK
TÖRTÉNETTUDOMÁNYI ÉS TÖRTÉNET FILOZÓFIAI ÍRÁSOK
MOHÁCS
HISTÓRIAI VÁZOLATOK A KÉT MAGYAR HAZA EGYESÜLÉSE S MAGYARORSZÁGNAK A RÉSZEKHEZ VALÓ JOGA FELETT
TÖRTÉNETNYOMOZÁS
MAGYAR

 


 


KÖLTEMÉNYEK

 

Ajánlás

A dal ered szívből, s szívhez vágy ujra röpűlni,
Lyányka, ha könnyed ömöl, más koszorút nem ohajt.

 

A PÁVATOLLHOZ

Pompás tolla a szép pávának!
Melynek oly sokféle színe
Van, mint az ég fényes napjának,
Milyen vagy te?

Zöld vagy-é? vagy miként Dafnének
Aranyszínű hajszálai?
Vagy mint az esthajnal tüzének
Sugárai?

Képe vagy a színes világnak
Sokszínű ragyogásoddal,
Képe az állhatatlanságnak,
Oh pompás toll!

Szép vagy mégis, és szépségednek
Neveltetnek kellemei
Amint vegyíttetnek fényednek
Sok színei.

Főképp egy folt, mely közepébe
Szálaidnak fényeskedik,
És gyengén kékellő szinébe
Büszkélkedik,

Mikor reményt képző szinével
Én felém talál fényleni,
Mintha Dafnét látnám kék szemével
Tündökleni,

Kellemeit rezgő fényének
Oly nagyon azért kedvelem,
Mert mosolygó szemét Dafnének
Bennek lelem.

Debrecen, 1808. június 25-e előtt

 

A KÉPZELETHEZ

    Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém!
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet,
Kedvtelve ringatódzom abban
Én, más partok felé,
Hol a világi bánatok nem
Vérzik bús szívemet,
Hol még egyszer víg napjaimnak
Képét szemlélhetem,
Még egyszer eltűnt örömimnek
Tépem virágait -
Mint rémlik előttem Biharnak
Képe homályoson,
Hol hív szüléknek karja közt a
Gondot nem esmerém!
Mint rémlenek Erdély szerencsés,
Szerencsés halmai,
Hol szép Lottimnak karja közt a
Búkat nem kóstolám!
Testvére a magánosságnak,
Jövel, jövel felém,
S csendes tengerén álmaidnak
Ringassad lelkemet!
    A felhők közűl nyájasan süt
A hold fejem felett,
Ott a sírhalmokon nyugtatja
Szelíd tekintetét.
Sírhalmok! ah keserves érzés
Vérzi bús szívemet,
Ti fedtétek mély boltotokba
Szüléim testeket!
Sírhalmok! a ti kebletekbe
Sorvad szép Lottim is,
Mint a virág, amely felette
Sírjának hervadoz.
    Testvére a bús bánatoknak
Ne jőj, ne jőj felém,
S zajos tengerén álmaidnak
Ne hányjad lelkemet!
Irtózva, csaknem elmerűlve
Hánykódom abban én,
Kopár szirtokre vet ki a hab,
Hol bú vérzi szivem,
Hol még egyszer bús napjaimnak
Képét szemlélem én,
Még egyszer elmúlt bánatimnak
Sirom vérkönnyeit.

Debrecen, 1808 aug.

 

A SZERETŐ

    Óh Lotti! Lotti, higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért kerűlöd Ámor
Rózsaláncait?
Nem messze egy patakhoz
Űltem a minap,
A nimfák énekeltek,
Lopva hallgatám -
Mosolygva énekelték
Ámor hatalmát,
Ámornak élnek ők is,
S hordják láncait.
Óh a szelíd kis istent
Ki nem szeretné?
Nélkűle életünket
Ki boldogítná?
Gyötrődni édesen, és
Égni édesen,
Gond nélkül sírni, lánc közt
Nem lenni rabnak,
Ez sorsa annak, aki
Ámor barátja -
    Ó Lotti, Lotti higgyed,
Édes szeretni!
Hát mért kerűlöd Ámor
Rózsaláncait?

Debrecen, 1808 nyarán

 

A NYÚGALOMHOZ

    Elúnva a lármát, sohajtok
Szent Nyúgalom! feléd,
Óh édes a te karjaid közt,
Édes szendergeni!
Nincs semmi lárma csendhelyedben,
Mint a sír kebliben,
Holott virágos ágyadon zöld
Fák közt puhán heversz.
Csak a patak csörög körülted,
Csak a zefír susog,
S a fülmilécske zeng szavával,
S csattog, süvőlt, kereng.
    Óh boldog érzés, hogy ha Erdély
Árnyékos halmain
Öledbe dőlhetek le, s ottan
Felejtem bánatim;
Ha a patak csörög körűltem,
S csendes álomra hív,
Ha a madárka sír, s szemembe
Boldog könnycsepp rezeg,
Be nem kívánok a vitézek
Sorában űlni én!
Be nem kívánok a királyi
Széken tündökleni!
    Óh ott tanulja meg szeretni
Szívünk az életet,
Hol az szelíden foly, miként a
Csermelyke habjai,
Óh ott tanul örűlni a szív,
Örűlni lepkeként,
S bánkódni édesen, miként a
Madár, ha társa vész.
    Szent Nyúgalom! hagyd follyanak le
Öledben napjaim,
Hagyd lepjen a halál öledben
Eloltván éltemet!
Ah! akkoron virágbokorka
Nőjön sírhalmomon,
Melyen zefír kerengve játszván
Lengesse szárnyival,
Majd körbe gyűlve énekelnek
A nimfák síromon,
Ha a magos hold andalogva
Süt arra fényivel,
Köztök lebegve fogja lelkem
Hallgatni dalokat,
És e szelíd érzése tészi
Boldoggá lételét.

Debrecen, 1808. dec.-1809. jún.

 

VÁLASZTÁS

    Vidéki a Szilágynak,
Völgyek, szelíd hegyek!
Itten fedezzen a sír
Engem tiköztetek.
Oly édes a setét sír,
A nyugalom helye!
De édesebb sehol nincs,
Oh! nincs, mint itt, sehol.
Ily édes a madárnak
A zöld lombok között,
Ha szél susog feléje,
S ringatja csendesen.
    Siromra a berek majd
Hűs árnyékot bocsát,
Ledűlve fog nyugodni
Az útas síromon,
Siromra a tavasz majd
Űltet virágokat,
Virágokat keresnek
A lyánykák síromon,
S ott majd talán dalolni
Fogják szerelmeim,
S még egyszer a vidéken
Hangzik Lottim neve.
    Oh Lotti! jőj te is zöld
Síromhoz akkoron,
Hintsél virágmagot rá,
De könnyeket ne ejts,
Bús életünk után a
Sírdombban nyúgoszunk
S álomban elmerűlvén
Eloszlunk csendesen,
Így a virágkehelyben
A harmatcsepp lehúll,
S ha feljön a meleg nap
Eloszlik, s nincs tovább.

Debrecen, 1809. jan.

 

A DALOS

    Csak Lotti bájol engem szép szemével
S ha szenderegve rózsakebliben
Merengek szívem lágy érzésiben,
Ámornak égek én szelíd tüzével.

    Zefír, ha a nap süt forró hevével,
Így nyugszik a nyilt rózsa kelyhiben,
Mely a Kegyeknek szent ligetiben
Ingerli a nimfákat kellemével.

    Engedd Ámor! így folyni napjaim,
S im lantomat felszentelem nevednek,
Téged fognak csak zengni húrjaim.

    Majd Lotti mirtuszágat fon hivednek,
S olvadva szent hevében lágy tüzednek
Megédesíti csókkal dalaim.

Debrecen, 1809. jún.

 

KAZINCZYHOZ

    Szent énekesse Széphalomnak,
Kobzod szelíd zengésivel!
Engedd, hogy neked énekeljek,
S édesben foly majd énekem.
Im lángra lobban szép tüzedtől,
Szívem, mely tölti hangjaid,
Majd öszveolvad szent hevében,
És édesben foly énekem.
Kedveltje vagy te a Kegyeknek,
S ígéznek bájos hangjaid,
Mint amikor zöld lombok alján
Epedve zeng a fülmile,
Vagy mint mikor szelid szavával
Lottim szerelmet énekel
S a rózsabokrokon kerengő
Zefír, hallgatni őt, megáll.

    Óh boldog! aki énekelhet
A Charisoknak hangjain,
S szent tűz miatt olvadva szíve
Az esti csendben ömledez,
Kinek dalán elandalodva
Ejt a kegyes hölgy könnyeket,
Sohajtva omlik karja közzé
És isteníti lételét.
Hangjára megszűnnek körűlte
A Faunusoknak sípjai,
És rózsafényben szállanak le
Az Ámoroknak sergei,
Idaliává lesz vidéke,
A Kellemek vidékivé,
Hol szendereg virágos ágyon
Paphos mosolygó asszonya.

    Igy énekelsz te! Szent szavaddal
Ragadj el engemet, ragadj,
S édes hangokkal felhevítvén,
Olvasszad öszve szívemet,
Hagyd, follyon ő is lágy dalokba
A rózsabokrok éjiben,
Ha csendes esti szelleteknek
Fuvalma lengedez felém,
Vagy elpirúlva jő az égre
Auróra a hegyek megől,
S hullatja a lengő füvekre
Harmatja tiszta cseppeit.

    Szilágy vidékein, holott még
Szent énekes nem énekelt,
Majd megtanítom így nevedre
Zánoknak szőke bükkeit.
Ha! szent nevedre bérceinknek
Elbámúlnak Faunussai,
S forrásaink nimfái, akik
Lottim nevét jól esmerik,
Elandalodva dalaimra
Fognak tanúlni tégedet,
S megszünnek dúrva hangjaikkal
Lármázni a hegyek között,
Szelid dalok fognak köszöntni,
Oh lenge bükkek, bennetek,
És ámorok fognak leszállni
A habzó völgy virágira!

Debrecen, 1809. júl.

 

AZ ARCAS

    Arkádiában élem éltemet,
S zengek szelíd dalt lantomon,
Mirtusz köríti szőke fürteim,
Mirtuszt szeret Cythére is.
Ámor fűz nékem rózsaláncokat,
Ámor hevíti szívemet,
Ha lángszemekkel hölgyem rám tekint,
Mint Lesbos kellő lantosa.

    Nekem virít a zöld mező, nekem
A rózsa lenge bokrokon.
Bús hanggal hűs erdőknek dalosa
Nekem csattogja szép dalát.
És hallom nimfák ömlő énekét
Szent csermelyeknek partjain,
Melyen Chitone fellegek között
Borongó képpel andalog.

    Ilykor hevűlve vészem lantomat,
S lágy ömledéssel foly dalom,
A kék szemekkel szép pásztorleány
Meghall kedveltje karjain;
Az vészi sípját, mint Szicília
Szép völgyén Phoebus kedvese,
S bámúlva áll meg nyája hangjain
Függvén zöldellő szirtokon.

    Egykor sötét sír zár el engemet,
Lefolynak egykor dalaim,
Miként madárkák bájos éneke,
Ha éj borítja berkeink.
A kék szemekkel szép pásztorleány
Sóhajtva kérdi pásztorát:
Mért szünt meg a dal, mely folyt édesen
Arkádiának halmain?

    Hiába sóhajt a pásztorleány!
Engem sötét gödör fedez.
Mirtuszt szór arra tájunk pásztora,
Kit Ámor szent lánggal hevít,
Olvadva zengi majd zöld síromon
Szerelmeit s szerelmimet,
S nem fogja elfeledni berkinek
Szent éjiben Echó nevem.

Debrecen, 1809. aug. 6.

 

BÚCSÚ B...TŐL

    Mégysz édesem, ah de elfeledni
Nem fogsz te, nem fogsz engemet,
Szent lánc köt engemet tehozzád,
Szent lánc köt hozzám tégedet.

    Szelíd csenddel fog képzetidnek,
Miként az éjnek álmai,
Elébe tűnni képem, akkor
Lágy érzés töltse szívedet.

    Remegjen könnycsepp is szemeidben,
Egy könnycsepp szenvedésimért,
Felém hozzák azt hűs zefirkék,
S enyhülni fognak kínjaim.

    Majd érte sírhalmán anyámnak
Más könnyet öntök én neked,
Körűltem lengő szellemének
Lesírván szenvedéseink.

    Ah, nyugta szent helyén komor bú
Nem vérzi már a szíveket,
Ah, nyugta szent helyén ha fognak
Nyúgodni fáradt tagjaim!

Sződemeter, 1809. okt.

 

EGY SZÜLETETT LEÁNYKÁNAK

Igy zengi berke bájos éjjelében
A nimfa dalait,
Ha megjelenni látja kellemében
Májust s virágait,

Örvendve fűzi szőke homlokára
A rózsalombokat,
És hallja mint zúg a visszhang, dalára
Tördelve hangokat.

Szelid csenddel zúg a dal hurjaimról,
Miként az esti szél,
Kerengve lengvén rózsabokraimról,
Hesper szép fényinél.

A naisok nedves barlangjaikban
Andalgva hallanak,
Midőn a berkek öblös hangjaikban
Utánam hangzanak. -

Leányka! még nem érzed, szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Nem még dalom, mely zeng, puhán lebegve
Feletted édesen,

Nem olvad öszve szíved szent hevére
Melyet reád lehell:
Mint pásztorának a hölgy énekére,
Ha róla énekel.

Némán örülve hallja rejtekében
Kellő nyögéseit,
Merengve éli álma tengerében
Korának kényeit.

Pirúlva, mint Auróra, nyilt kecsekkel
Száll majd onnét elő;
Miként midőn a táncoló Kegyekkel
Cypris mosolygva jő.

Szent láng hevítve szívét olvadozva
Szétomlik karjain,
És eltéveszti létét gyúladozva
Kedvellett csókjain. -

De boldog vagy leányka! szenderegve
Anyád lágy kebliben,
Hü géniusz szállong feléd lebegve,
Mosolygván csendesen,

Szép szőke fürteit mirtusz köríti
Mint Eros fürteit,
Ki kedvelt kínokkal csalfán vegyíti
Létünk kellemeit.

Körűlte rózsafénnyel elborítja
A kellő halmokat
S szavával édesen elandalítja
Zengvén szent hangokat:

"Viríts majd, mint a rózsa bíborának
Virít szép színivel,
Mely kebliben idővel Cypriának
Mosolygva hervad el.

Lengő zefir fog majd feléd kerengni
Sóhajtván tégedet,
De vond be, látván őt feléje lengni,
Előtte kelyhedet!"

Debrecen, 1809. nov. 22.

 

GYAKORTA SZÁRNYAIN...[1]

Töredék

Gyakorta szárnyain szelleteknek,
Mint Guido bájos képei,
Chitone fényénél lebegnek
Hűs berkek istenségei;
És szent homályba leplezett
Csendes dal zeng halmaink felett...

1808-9

 

A VÉGNYÚGALOM

    Ohajtom én hüs sírhalomban
Aludni csendes éjemet,
Szendergve boldog nyúgalomban
Leélvén kínos éltemet.

    Aludva sírom éjjelében
Lágy nyúgalom leng hamvamon,
Mint leng zefir könnyű röptében
Virító rózsabokrokon.

    Majd Lotti szép tekintetével
Borongva áll sírom felett:
Mint Hesper bájoló képével
Ha felszáll halmaim megett.

    Hall majd egy fülmilét csattogni
Az elborító lombokon,
És édesen fog andalogni
A lágyan ömlő hangokon,

    S szelíd álomra szenderedve
Szent képzeteknek karjain,
Még egyszer ah, sohajt epedve
Költője kellő daljain.

Álmosd, 1810. jan. 24.

 

KIVÁNSÁG

Boldog akit szent berek alkonyában,
Mint szelíd pásztort remegő Chitóne,
Lep meg a Múzsa, s magas érzelemmel
    Tíburi dalt zeng.

Gyors enyészettel forog a jelenlét,
A dicső héroszt örök éj borítja,
Büszke márványán kihal a csudált név,
    S fű lepi sírját.

Mint zefir vígan röpes a szelíd dal
A jövő kornak nevető virányin,
Zöld bokorban fúv deli nő keblére
    Éteri kedvet.

Rózsa sírdombján koszorús pohárral
Ihletett kéztöl jut az énekesnek,
S nyúgoszik szentelt pora hűs lakában
    Isteni álmot.

Adjad o Phoebus, nekem ezt jutalmúl
Majd sötét éjben ha világom elhúny,
Adj te míg élek szeretett leánykát
    Cypris, ölelnem.

Debrecen, 1810. okt. végén

 

A FANTÁZIA

Boríts el édes álmaiddal,
Szép hölgy, arany Fantázia!
Rengetvén gyönge karjaiddal,
Mint Ámorát Idália.
Bükkjeimnek biztos éjjelében
Érzem balzsamlehelleted,
S a fülmiléknek énekében
Szól hozzám bájos zengzeted.

Kebledben andalogva bírom
Ismét lyánykám szerelmeit,
Kebledben andalogva sírom
Vesztésem néma könnyeit.
Váltó örömnek s fájdalomnak
Igy olvadván érzésiben,
A bánatok kevésbé nyomnak,
S a szűk öröm szentté leszen.

Tekintetem hat a jövőre,
S lehullnak a kék kárpitok,
Merengve néz a múlt időre,
S újabb lángokra lobbanok.
A szűk jelenlét szétröpíti
Kevés búját örömivel,
Ösvényimet virág teríti,
A balszerencsét szép lepel.

Így él a szilfné fellegében
Rengvén zefír hűs szárnyain,
Leszáll, s szent berkek éjjelében
Kedvesnek olvad karjain,
Így él a lepke rózsaszájjal
Csókolván Flóra kedvesét,
S szerelme ölében égi bájjal
Leéli boldog életét.

Sződemeter, 1811. aug. 10.

 

A KEDVES SÍRJA

Ki sírja ez hűs bükknek éjjelében,
Melyet lengő fű s kék virág fedez?
O vándor, űlj le bükkem enyhelyében,
Kedvesnek sírja ez!

Bús könny remeg leányka kék szemedből
Ki fogja e könyűt letörleni,
Lágyan ölelvén vissza gyötrelmedből
Mint Paphos isteni?

Vándor, ne bánd e könnyet, mely áztatja,
Nem fogja tenni jéggé keblemet,
Csendes keserv csak ami őt fakasztja,
És hív emlékezet!

Sződemeter, 1811. aug. 13.

 

A HOLDHOZ

Istenasszony! felhőd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sóhajtási voltak a szelek.
Karjaim kinyíltak, hév keblemre
Hogy szorítsam a szép ideált,
Ah, de halhatatlan gyötrelmemre,
A Hevűlő megcsalatva állt.

Istenasszony, képed sugarától
Most elvált a kínos ideál,
S képe helyett Evan nektárától
Vígan habzó rózsás kelyhem áll.
Csendes éjjelimnek szent homályán
Szívok lelkesítő cseppeket,
Istenasszony, fuss az égi pályán!
Nem nézem már sírva képedet.

Sződemeter, 1811. aug. 13.

 

A KÖLTŐ

    Két istenasszony, amidőn születtem,
Vitt hűs berkeidbe, Leto szent fia,
S most, mint örökre vidám grácia,
Szelíd tavaszban lengenek mellettem.

    Egyik, kitől az égi lantot vettem,
Az édesen ömlő Harmonia;
Másik te vagy csendes Fantázia,
Ki rózsaleplet vígan vonsz felettem.

    Amannak oltárt nyögdelő szelek,
És búsan ömlő csermely zúgásánál
Echónak ellenében szentelek.

    Neked virító bükkjeim sátoránál,
Merengve hallván a Dryasokat,
Fűzök hajadba rózsalombokat.

Sződemeter, 1811. szept. 7-e után

 

ANDALGÁSOK

Szemerémhez

Boldog, kinek szép hont adának
A sors örök törvényei,
Hol géniusz szelíd nyomának
Láttatnak nyilván jelei,

Ki mint a szilf tündérberekben,
Álmai közt halhatatlan él,
Bolyongván lelke hűs szelekben
Chitóne csendes fényinél.

Szűk életében nyújtják néki
Elysiont az istenek,
Utána lelkesűlt vidéki
Nem földi dalra zengenek.

Őt Roche hársai közt susogva
Hevíti Haller szelleme;
És rózsalánccal tartja fogva
Az égi nagyság kelleme.

Clarens virányin bánatában
A számkivettnek részt veszen,
Mereng Wolmár tündérvárában
Nagy ídeálja kebliben.

Vagy véled, természet barátja,
Járván virúló környedet,
Mint Hesper bájos fényben látja
Derengő bölcseségedet;

Hív anyját hallja rejtekéből
Mint nyájas Echó, szólani,
Érez, miként Te, nagy lelkéből
Szent lángokat csapongani,

Fel a teremtő trónusához
Szeráfnak tűzszárnyain lebeg,
Leplezve járul szent arcához
Virtusban, s szíve nem remeg.

Vagy égi Múzsa Gessnerednek
Édes hangjain kebledre húl,
Sebes verési csendesednek,
Lelkén szelíd alkony vonúl;

Mellét a pásztorok virányin
Erosnak vígan nyitja fel,
Andalgván a hegyek leányin
Tisztán hevűlő érzésivel;

Hölgy mellett olvad hűs berekben
Csalogány szívrázó dalán,
Láng ébred a tekintetekben,
Remegve nyúl kéz kéz után;

Kedvelt fájok sötét árnyával
Borítja be szép álmokat,
A gencián bájos szagával
Istenli boldogságokat.

Majd zengvén lantján hangos ének
Megmássza Júra bérceit,
S gyúlasztja Dole szép körének
Vígan szédelgő rendeit;

Borongva nyúlnak fel messzére
Gotthárd sötétes ormai,
Kilátszanak tekintetére
A kéklő Cenis útai;

Túl elfedő sziklák homályán
A boldog helyig álmodoz,
Hol annyi hérosz égi pályán
Jutott Olymp lakóihoz,

És ahol csendes pompájában
Mosolygva fekszik Tivoli,
S a vándor Vesta templomában
Kelyhét Horácnak szenteli;

S mint a görög lant dicsősége
Hevűlvén Múzsa kelyhitől,
Messzebbre nyúl pályája vége,
S zengése felhőknek röpűl!

O géniusz halvány lepleddel,
Mely sírnyugalmával borít,
Miként borongó Luna, fedd el
A messzeföld ingereit.

Itten vérző honunk vidékin
Nyögő szél érvén keblihez,
Pusztúlt váraknak omladékin
A Múzsa búsan tévedez.

Tekintvén századokra vissza,
Ha Somlónk ormain megáll,
Az édes cseppet könnyel issza,
Lantján víg hangot nem talál.

Lehajlik Dayka sírkövére
S borítja lelkét fájdalom,
Ah, Chárisoknak kedveltére
Sírjában szállt csak nyúgalom!

Lelkében, mint Hesper sugára,
Hordott szelíd érzéseket,
Géniusz szemén mely véle jára
Mosolygó könnyű reszketett;

De bájhangjai nem édesíték
A sorsot égi kebelén,
Vérző sohajtások hevíték
Szívét hölgyének lágy ölén,

S miként irígylett nyúgalmának
Várából Eros kedvese,
Szállott arany fantáziának
Téreiről sírdomb mélyibe.

Kérjük sötét enyhelye mellett,
Hogy lágyúljon a végezés,
Lengjen körűltünk gyönge szellet,
S emelje lelkeink íhletés;

Vegyék fel ömlő hangjainkat
Kárpát kinyúló szírtjai,
Érezzék forró lángjainkat
Ister zöldellő martjai;

A dalra szebb honunk leányi
Miként nimfák táncoljanak,
Berkeink, mint Széphalom virányi,
Elysionná váljanak;

Fonjunk a küzdő Szent fejébe
Nem hervadandó koszorút,
Sírjának hűves éjjelébe
Rózsák közt menjen biztos út.

Lángzók lesznek csudált nevénél
Az érző szív verései,
S szentek, mint oltár emlékénél
A hűség csendes könnyei.

Sződemeter, 1811. szept. közepén

 

A SONETTO

    Hespériának szent virányain
Hallám az ifjút ihletett lantjával,
S boldog leányka mellem szép titkával
Rengék derűlő kénynek álmain.

    Mosolygva leste képem lángjain,
Mint olvad eggyé szívem lágy dalával,
Gyöngén szorított reszkető karjával,
S lelkét ölelte lelkem ajkain.

    Nem bírta többé az égi lángokat
Az elhalandó földi sátorában,
És szétömöltem keble szép honában.

    Lantján folyó tűz érte a húrokat,
S édes szelíd dal, mint csókjai valának,
Zengett szerelmünk boldog géniuszának.

Sződemeter, 1811. szept. végén

 

AZ ACATIA

Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok
    Fonnak ölelközvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
    Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,
    Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.
"Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,
    Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia.
Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek,
    S felnyílt kedvesimért illatozó kebele."

1811. dec. 5.

 

GÉNIUSZ SZÁLL...

    Géniusz száll az énekes mellébe,
Mely szelíden ömlő dalra hív:
Elmerűlvén lantja zengzetébe
Szíveket ragadni égi mív!
Mint zefír lágy szárnya zúg fölettünk
Bükkje sátorából szép dala,
S Hesperídák kertjeként mellettünk
Rózsaberkek nyílnak általa.

    Gyűl s borong az érzelem reája
Fellegként, mely nyári napra jő;
Felderűl a gondolat fáklyája,
S mint szivárvány, a dal áll elő,
S fénykörének messze csillogtában,
A merengve néző szem előtt,
Ég ragyogva színes pompájában,
Melyet égi súgarakból szőtt.

    Boldog, akit isteneink szeretnek,
És teremtő szellem ajkán leng,
S karja közt a nyájas képzeletnek
Ideálok bájhonába reng!
Századokká nyúl ki pillantatja,
S felderűl a kétes messzeség,
Enyhe fényt kap a bú csillagzatja,
S Hesperusként rózsaszínben ég.

    Istenűlő! földi szellemében
Gúnyol a gőg téged álnokúl.
Vesd meg őtet lelked szép hevében,
Álragyogvány fénye, mely kimúl.
S szállj királyi sasként égi pályán,
Szárnyaidnak nyíl szokatlan út,
S homlokodra túl a föld homályán,
Nyersz jutalmúl csillagkoszorút.

Álmosd, 1812. szept. és Cseke, 1824. febr.

 

GYÖNGE KÉZZEL...

Töredék

    Gyönge kézzel nékem is Cythére
Mirtuszágat fűze lantomon,
Míg hevülvén keblem szép tüzére
Olvad égi lyányka dalomon.
Ah, de gyorsan folyt le minden óra,
Gyorsan folytak, Ámor, napjaid,
Éltem egy rövid éj volt, Aurora
Szórta széllyel boldog álmait.

    Éltem eltünt, tompa nyúgalomnak
Karján, mint a sírban, fekszem én,
Semmi örömnek, semmi fájdalomnak
Nincsen út a megholt kebelén.
Ó sors, futhatnék bár vészes pályát,
Vérzenéd bár, ó sors, szívemet,
Fényre hozná fájdalmim homályát,
Hogy még érezhetném létemet.

    És te lant, zöld fáim alkonyában,
Fűzök rád utolszor lombokat,
Függni fogsz Cythére lúgasában,
Elhagyatva szent árnyék alatt.
Majd ha lengvén hűvös enyhelyéből
Lassú szellet gyöngén érdekel,
Halkal, mint najádok rejtekéből
Jön az ének, sorsom zengjed el.

Álmosd, 1812. szept.

 

A KÖLTŐ

    Tiszták, miként Arethusának
Folyása, voltak álmaim,
S bár néha könnyűim hullának,
Búval nem éltem napjaim.
Mint lepke röpdesett mellettem
A képzeteknek angyala,
S zúgó veszek között felettem
Borúlt el lángszín fátyola.

    O géniusz, karjaid enyhelyében,
Hellásznak omladékain
Miként Dióne bölcsöjében,
Merengtem a kény árjain.
Vígan derűlt fel alkonyából
Előttem Róma hét hegyén,
S félistenimnek sírhalmából
Olymp felé lebegtem én.

    Árnyaid közt Tibur szent határa,
Hűs szellem érte keblemet,
Hullattam költőd sírhalmára
Epedt szemből hév könnyeket.
S hol éneklője Cynthiának
Zengette kellő lángjait,
Hordozta szívem Cypriának
Ah, győzhetetlen láncait.

    Cypris, Cypris, szép tömlöcödben
Rabbá lennem mi jó vala,
Mi kedves olvadnom tüzedben,
S mint főnix élnem általa!
Eltöltve lelkét szent hevemmel
Ölemben ült az égi lyány,
S elandalítám énekemmel:
Mint hű párját a csalogány.

    Ohajtlak messze fátyolodnak
Kékjében látni szép Remény,
Ha napjaim majd alkonyodnak,
Derűl-e rájok újabb fény?
Imádott tárgyak ellenébe
Röpűlnek-e egykor szárnyaim?
Vagy tán a sírdomb hűs éjébe
Megszűnnek édes álmaim?

    Sors, vígan dőlök kebeledre,
Ha végóráid intenek;
Engedd csak, bogy sötét helyedre
Szép álmaim kisérjenek.
Fényektől bús lakod homálya,
Miként Aurora, felderűl,
S reám virúló rózsapálya
Mosolyg vad pusztáid közűl.

Álmosd, 1813. jún. 9.

 

MINDEN ÓRÁM...[2]

    Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

    Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

    Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

    Isten hozzád eltünt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

    S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.


4. versszak: A három utolsó versszak korábbi alakja:

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád égi nyugalom,
Képed lelkem ismét feltalálja,
Testem elborítván sírhalom.
Bú virági, melyeket szaggattam,
Szent fa, mely borítád kínomat,
Emlék, melyre könyzáport hullattam,
Nem bántjátok ott hűs álmomat.

Édes volna kínomtól megválni,
Mégis, Élet, visszanézek rád,
Hű reményt messzéről látok állni,
Kéklő leplében mint Violák.[3]
Mint közelget Fanny, szép vonásit
Ismerem meg bájló képiben,
Érzem újra szívem hánykódásit,
Érzek újabb lángot keblemen.

Mint borongnak, Isten! mint derengnek
Egymást váltva létem napjai
Most zuhognak, majd szelíden lengnek
Csónakomra szél fuvalmai.
Ah kétségem zúgó tengerében
Örvényébe melyik hab temet,
Vagy mosolygva fog talán ölében
Hű Genius, derítvén kedvemet.

Boldog a bölcs, futván égi pályán,
Menydörgés alatta s szélveszek.
Nézi szenvedelmek bús homályán
Mint bolyongnak gyarlóbb emberek.


    Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!

Álmosd, 1813. jún. 11 után

 

VESZTESÉG[4]

Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
    Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
    S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
    Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.

Álmosd, 1813. jún. 18-a után

 

FELELET
KAZINCZY ELSŐ SZONETTJÉRE[5]

Pirúlva jött fel égi szép tüzével
Auróra, s láng borítá képemet,
Szemléltem őt szelíd tekintetével,
És Lotti képe tölté lelkemet.

Búsan dallott egy fűlmile, énekével,
Mint Orfeusz, áthevítvén szívemet,
Szelíd álomnak karján szendergém el,
És Lotti képe tölté lelkemet.

Csenddel merengvén bájos képzetembe,
Remegve fogtam lantomat kezembe,
S az édes Ámort zengék húrjaim.

De, óh, Kazinczyt hallám, énekére
Bámúltak a Kegyek, s Ámor, Cythére,
S egyszerre némúltak meg dalaim.

Álmosd, 1813. jún.


AJÁNLÁS[6]

Néktek szent legyen e lant: Ámor, Grácia, Phoebus,
Étheri tűz, báj s hang tőletek ömle reá.

Álmosd, 1813. jún.

 

ÓHAJTÁS[7]

Légyenek érzéseim szentek, mint isteni lantnak
    Zengzete, Thespiadák, Tempe virányi felett.
Éltemet esti homály kékellő leple borítsa,
    Gyenge szerelmeimet védje viszontszerelem,
S egykor az andalgót emlékem néma kövénél
    A szépnek vídám érzete lengje körűl.

Álmosd, 1813. jún. 18 után

 

ÁTOK

Láng vala keblemben, s ah késtél oltani lángom;
    Szinte halék, s tőled nem jöve lyányka segéd.
Hívtalak, ah szaladál; ömlött szemem árja, nevetted,
    S nem hallád, Echo mint veri vissza jajom.
Légyen egész éjjel - bár csókjaid árja habozzék
    Arcán - mély aluvás, ó Chloe, pásztorodon.

Álmosd, 1813. jún.

 

PANASZ

Éjfél van, már Lúna leszáll, s eltűnik az óra,
    S ablakod elleniben én egyedűl vagyok itt.
Játszol, Fanni, velem, vagy tán álomra hajoltál?
    Nem lakik egy helyt, ah, Morpheus és szerelem!

Álmosd, 1813. júl. 4.

 

HIACYNTHUS

Haldoklott, ah, lábai előtt a mennyei gyermek,
    Nyögdelt, s fűveiben nem lele Phoebus erőt.
Véredből egy lenge virág, így szóla, pirúljon,
    És bársonylevelén éljen örökre jajom.

Álmosd, 1813. júl. 4.

 

EGY IFJÚ SÍRJÁN

Költő

Lengesz, hogy szeliden nyúgodjék sírja homályán
    A szeretett ifjú, géniusz hála neked!
Mirtuszt s könnyeimet hozom itt hamvához elődbe,
    Ah, híven lobogott éteri láng kebelén.
Egyszer csak lehet-é szemlélnem mennyei képét
    Jőni vezérkarodon Léthe virányi felől?

Géniusz

Semmi panaszt a Párka nem hall. Fáklyája lefordúlt.
    Hádes szent ligetén egykor elődbe siet.

Álmosd, 1813. júl. 7.

 

EGYKOR HOMÁLYOS...[8]

Egykor homályos érzetek álmain
Borongva lengett képzetim angyala,
    S ömlő pataknál s berkek éjén
      Éteri képek után epedtem.

Sejdítve néztem téreiden, Olymp,
A messze felhők éjjeli táborát,
   S felém varázsszemek mosolygtak,
      S isteni szózatokon hevűlék.

Eltűnt az álom és üresen maradt
Titkos valókért lelkesedő keblem,
   Nincs égi kép, nincs lenge fátyol,
      S hesperi kert s ölelő Sylphida.

Ki hozza meg szép napjaimat viszont?
Ki szenderít el rejtekem alkonyán?
   Hogy lepkeként szép álmaimnak
      Rózsavirányi felett lebegjek.

Hagyd, follyon, Eros, háladalom neked!
Te nyájas arccal jősz s szeliden borúl
   Tündérbáj ismét berkeimre,
      S Elysion mosolyog körűlem.

Álmosd, 1813. aug.

 

A JEGYVÁLTÓ

    Vedd e gyűrűt reszkető kezemből,
Vedd e csókban forró lelkemet,
Néked minden órát életemből,
Érted vérözönnel szívemet!
Téged fognak által karjaim?
Ah, te-e, keblemnek ideálja,
Mely gyakran mint nyári est homálya
Messze lengett szél fuvalmain?

    Merre, merre lángoló hevemben?
Honnan, honnan ó nem földi kény?
Mért e reszkető könyű szememben?
Mért ez édes órán új remény?
Bájos arcod, százszor boldog álom,
A multban s jövőben nem találom;
Holtan fekszem-e lágy karodon,
Vagy merengek hő hullámidon?

    Tündér kárpitot vonnak fölettem
Hű szerelmünk nyájas isteni,
Érzem őket hűsen lengeni,
S égi szcénák tűnnek fel mellettem.
Mirtuszlombjaimnak enyhelyében
Én a választott, a boldog én,
Öszveomlom a kény érzetében,
S égek Armídámnak[9] kebelén.

Álmosd, 1813. szept. 8.

 

ÁBRÁND

Halljad fényszekeredben,
Lúna, dalom!
Fellengve szálljak én,
De mint te szelíden
Tekintetem.
S mint Philoméla
Éneke lengjen
Az isteni himnusz
Fellegeimből
Szárnyain alá.

    A Párka kinek
Vérző szívet adott
Égi kebelben,
Dúrva panaszra,
Sem pajkos örömre
Nem ömlik el az.
Mert egy anyának
Nőttek ölében
A bánat s öröm,
A sorsnak ölében.
Borongó képpel s remegő
Könnyel szemeikben
Ölelik egymást
A hervadatlanok.

    Szállongva feléjök
Rózsalepelben
Arany Fantázia
Jősz, s kebeledben
Tűnnek el ők.
De te hű karodon,
Messze mosolygván,
Ismét felhozod őket,
Szent Emlékezet:
Mint fellegeken
Az éji szivárvány.

    Ó sors, hála neked
E gyermeki szívért
Melyet adál.
Fannim kebelében
És ciprusok alján
Sírnom oly édes,
Oly édes mosolygnom.

Álmosd, 1813. szept. 14.

 

SZEMERE PÁLHOZ

    Engem lombok hűvös éjelére
Bromios int, és habzó pohár,
Rád olympi lyánynak keble vár,
Hol mosolygva űl trónusán Cythére.

    Mirtuszt fűz a költő szép fejére,
S kény virányin, melyben nincs határ,
Szent örömtől lelkesedve jár,
Dőlvén kedvesének lágy[10] ölére.

    Ah, borítván égi szenvedelmek,
Rengetődöl istenálmokon,
S Hymened dalolják a szerelmek!

    Hallom vígan, mint Anakreon,
S táncba szállok érte rejtekimben,
S reng a rózsapárta fürteimben.

1813. szept. 15 előtt

 

IDEÁL

Gyakorta jött felém szent fáim alkonyában
    Lebegve szárnyain egy kedves Ideál,
Lelkem derűlt miként a Chárisok honában
    Az első nyári nap Eos sugárinál.

Csapongva szórta szét fantáziám hatalma
    Ifjú korom kecses, de földi képeit,
S mint égi kert virúlt halottaim sírhalma;
    S nem ismert szellemnek érzém lengéseit.

Mi hely, mi érzemény, mely álmok bájolának
    Sötéten, mint Hypnus s tisztán mint Grácia?
Érzém, de nem tudám nevét szivem honának,
    Egy más Paphos vala az, s egy más Arkádia.

Nem mint te Hermáón, s mint Hébe aranyhajával,
    Nem mint boldog lakód, léthei szent virány,
Borítva láttam ott az ifjút glóriával,
    S plátói lélekként fellengett a leány.

Mely szív, mely ömledés, mely lángoló remények,
    S forró találkozás örök sors karjain!
És jöttek a napok, mint égi tűnemények,
    S virító rózsaként Sylphidák nyomain.

Mosolygasz, ó barát, hogy érett éveimben
    Gyúladva festem én az eltűnt gyermeket,
Ah, most is újulást találok képzetimben,
    S könnyebb szárnyain bolyong elmém a föld felett.

S mit tész, ha így adá lantunknak istennéje
    Szemlélni tündérfényt a természet körűl,
És terjedő karral szállonganunk feléje,
    S sötétben lenni majd, ha bája szétröpűl?

Mikor, mikor lesz, hogy nem fog távozni tőlem
    A hullámok között mosolygó bölcseség,
S ez elszendergető Démon kiszáll belőlem,
    S elő lepletlen áll a tiszta emberiség?

Nem fényben, mint Olymp, és mégis nem sötéten
    Ha foglak, hív anyánk, meglátni, hű fiad?
Nem függve már tovább örökre csalfa képen,
    S nem sírván s örűlvén múló álmok miatt.

Ah lelkem e testtel szelíd harmóniába
    Pályámon lengjen át vígan mint égi pár,
S egyszerre dűljenek szent kényeim karjába,
    Mint egy Anakreon, kit rózsás kelyhe vár.

Álmosd, 1813. szept. 16.

 

ÉDES KÍN

Ti néma bús vidékek
    Halljátok kínomat,
S te Nimfa szent folyamban,
    Könyűm feléd ömöl.

De Nimfa, balzsamoddal
    Ne gyógyítsd e sebet;
Örömmel hordom én azt
    Keblemben Chlorisért.

Álmosd, 1813. szept. 17.

 

JENNYHEZ [I.]

    Jössz, mint Athena, lángszemekkel,
Jössz barnán kéklő hajfürtökkel,
Mint a Reménység angyala:
Igy tűn fel csendes kellemében,
A zöld bokornak enyhelyében
Árnyéklott viola.

    Intesz a Múzsa kedvesének
S ím leng feléd a bájos ének
Olympi lantnak húrjain.
Ha lantom kebled isteníti,
Tekinteted dalom hevíti,
Mosolygván hangjain.

    Kiszállunk a vad nép köréből,
S szedvén a gráciák kezéből
Nem hervadó virágokat,
Bennünk a szépnek hű szerelme,
Viruló csend és józan elme
Veszik lakásokat.

1813. szept. 26.

 

RÁDAYNAK SÍRJÁN

Hints rózsát e sírra, Magyar! s érezzed az égi
    Szellemet arcaidon: Ráday nyúgoszik ott.

1813 (?) 1814 (?)

 

ÉLET

    Te sírhalomnak bús homálya,
Bár benned nyugtomat lelem,
Rád nézni mégis gyötrelem,
Kedvét e szív csak itt találja.
Sürű kény s fájdalom felett,
Mint csolnak a habok körében,
Hánykódom s nyugszom hív ölében
Védangyalomnak, mely vezet.

    Vadon, mint kométák pályája,
Ne bánd, ha folynak napjaink,
Fellobban a remény fáklyája,
Midőn borítnak gondjaink;
S puszták, miként vár omladéki,
Ha lesznek majd Éden vidéki,
S szemeink a múltat keresik,
Könnyezni mégis jól esik.

    Erőt a férfiú lelkébe,
Ne fogja szívét csüggedés,
S öröm ha jön s ha szenvedés,
Egyformán lépjen ellenébe.
Történet vagy sors egyeránt
Zúg itt örök tenger körűlünk,
És partot érünk vagy merűlünk,
Csak istenségnek karja ránt.

    Egy szív s egy lélek szélveszekben,
És nyúgalomban a miénk,
Rény és erő lakjék ezekben,
S ha szállhat lankadás felénk?
Tündérképeknek ellenébe
Tőlünk nem megy sohajtozás,
Itt bennünk a vigasztalás,
Nincs élet a felhők körébe.

Álmosd, 1814. márc. 10.

 

SORSÁN VIDÁMABB...

Töredék

    Sorsán vidámabb fény vonúl,
Ki bátran mégyen a csatának,
S egykor felhőtlen angyalának
Karján olympi mellre hull.

Álmosd, 1814. márc. 10.

 

LAURÁHOZ

    Közte sűrű kénynek, fájdalomnak,
Lyányka, lyányka nyugszom kebleden,
Gyakran Léthe lankadási nyomnak,
Gyakran védő karjain angyalomnak
Új örömfény terjed létemen.

    Szenvedünk, s bár nyúgodalmat kérek,
Vérző búnkat mégis ölelem;
Hidd el azt, a bú s öröm testvérek,
S kényben úsz e jóltevő tündérek
Szép körében képzet s értelem.

    Meg ne bánd, ha könnyeid hullának,
Néma könnyek, Eros karjain,
Meg ne bánd, mert szép napok valának,
Melyek Eros karja közt folyának,
Míg szendergél költőd dalain.

    Égi lángot szívtam ajkaidról,
Égi lánggal szívtad csókomat,
Felderűlt a fátyol titkaidról,
Újabb álom szállt fel álmaidról,
S szebb remény a láthatár alatt.

    Álom és Remény éltünk vezéri,
Tartnak fáklyát végcélunk felé,
Szívünk a valót távol kiséri,
S megcsalatván, néha bár eléri,
Csalfa bájalakkal váltja bé.

    Dőljünk a jelenlét hív ölébe,
Légyen álom, légyen csalfa kép;
Tán ha vígan szállunk ellenébe,
Nem borúl szép arca gyászleplébe,
S mirtuszágat fürteidre széd.

Álmosd, 1814. ápr. 20.

 

VILMA EMLÉKKÖNYVÉBE

    Minden virágát életemnek,
Melyet még sorsom nyújtogat,
Vidám vagy gyászló szín alatt,
Örömimnek vagy keservemnek,
    Barátság s Szerelem,
    Tinéktek szentelem.

    Minden virágát életemnek
Vígan fűzöm hajam körűl,
Az ég borong és felderűl,
S tavasszal új rózsák teremnek,
    Barátság s Szerelem
    Míg ti laktok velem.

    Minden virágát életemnek
Hervasztja sírom egykoron,
S túl földi kényen s bánaton
Ott szent nyugalmát enyhelyemnek
    Barátság s Szerelem
    Karjaitokban lelem.

Pécel, 1814. jún. 25.

 

KÜZDÉS

    Mint zúgó szél a szirtnek homlokán
Küzd a bátor sorsának ellenébe,
De lankadozva dől el
Lábainál a hatalmasabbnak,
Bár lelkében láng van s erő,
Ah, a halandó test roskadoz.

    Fel! felfelé
Int a géniusz,
Zavar s homály
Borúl el itt
A hold alatt fölettünk;
Sejdítve zeng az énekes
Jobb sorsot és hazát,
De keble titkokkal teljes,
Miként Dodona berkein
Az égi szózatok,
S mint ossziáni szellem
Tünnek fel érzeményei
Borongó éj gyanánt.

    Ah, mert erőnk önérzetében
Gyöngék vagyunk,
S ha mérkezünk az istenekkel,
S a szférák zengzetébe
Vegyítjük hangjainkat,
Mint álom lészen énekünk,
S mint lengő felleg árnya,
Mely zöld mezők felett
Fut szélnek szárnyain.

    Lehányod-e
Tested porsátorát,
Hogy lángszárnyak röpítsék lelkedet?
Hogy tiszta fény
Derűljön fel szemeidnek?
Ah, messze a vidéken,
Melyet nem ismerünk,
Ura léssz-e sorsodnak?

    Örök vágy és remény,
Örök remegés a múlt után,
S a jövendő felé,
Im ez a lánc, melyen függ életünk,
S a láncot
Egy látatlan kéz szorítja.
O kéz, hatalmas és kemény,
A síron túl mint innen egyeránt,
Mert semmivé nem teszesz!

    Leszállasz felénk
A szenvedés s remény leplében,
Szent Megadás,
És karjaidon
Kelünk fel a porból,
Kelünk ki a habokból,
S szelíd sors keble vár!

Pécel, 1814. jún. 28.

 

RÓZA

    "Kéred, bajnok, hű szerelmem,
Kéred jobbomat,
Kell-e szívemben viselnem
Majd úgy arcodat?
Bajnok, Róza kebelében
Nincsen hézak már,
Kinek olvadt szerelmében,
Rá siron túl vár."

    Hallja Forgács gyötrelemmel,
S kínról kínra dűl,
"El, el innen keservemmel" -
Szól és lóra űl.
"Látni, látni, messze messze
Pogány táborát,
Hogy keverje, hogy feressze,
Véremben nyilát" -

    "Vérző szívnek, mély sebeknek
Orvos a halál,
András, hol zászlóid lebegnek,
Sorsom rátalál" -
S téren, völgyen, kősziklákon,
S tenger habjain,
Rengetegben s vad pusztákon
Fut szél szárnyain.

    Küzd a bajnok a csatában,
S kardra kard felé;
Elhúnyt élte hajnalában,
Szűk sír fogta bé.
Ó, de lelkét nem tarthatja
Földi zár s fedél,
Nyítva az égnek boltozatja,
S lángszárnyakra kél.

    És keletröl el nyugotra
Röpül mint orkán,
Néz tengerre, néz partokra
Messze pályáján.
Egy pillantat és az égen
Még csapongva száll,
Más pillantat, s egy térségen
Már honában áll.

    Róza nyugszik a ligetben,
S álma sergivel,
Vékony égi leplezetben
Tűn a lélek fel.
Csüggedt arcnak halaványa,
S véres kebele,
S régi kellem maradványa
Tűntek fel vele.

    "Róza, Róza, kebeledben
Nem volt hézak már,
Az, ki olvadt szerelmedben,
Rád siron túl vár" -
Mint szélzúgás s tündér-ének
Zengtek szavai;
Róza reszket, s eltünének
Vészes álmai.

    Búsan űl a szép leányka,
S ébren álmodoz;
Hervad, ah, a szép leányka
Sír lakóihoz!
Mely felé zúg, minden szellem
Halál szelleme;
Rózsa-szép kor s égi kellem
Halnak el vele.

Pécel, 1814. júl. 3.

 

A SZENVEDŐ

    Szelíd halom, s te zöldellő berek,
Te csergedő víz tölgyeim alkonyában,
Aranykor, melynek éltem hajdanában,
Szent álom, milyet Erosz szendereg!

    Egem borúlt, s eltűne a bájsereg,
Mely röpdesett tündéri fátyolában,
Kiterjed e kar, e kebel, s hiában,
Egy boldog órát, ah mikor nyerek!

    Ó Lúna, néked a sors égi pályát
Ha fellegekben olykor engedett,
Tisztán hozod fel újra képedet:

    De nincs, ki szórja széjjel búm homályát,
Én szenvedek mélyen s ártatlanúl,
S mosolygni többet e száj nem tanúl.

Pécel, 1814. júl. 14.

 

AZ IVÓ

Hallottad-e a fülmilének
Lombjain miként foly bájos ének,
Míg hűsen esti szél kereng?
S ha fészkében a gerlicének
Hű pár nyögdellő csókja leng,
Érezni tudsz-e gerjedelmet?
Daloltam én is, ah, szerelmet,
Mint fülmilének dalja zeng,
S csókoltam én is hajdanában,
Gyúladva Lotti karjain,
Éltem mosolygó hajnalában!
Leszállt a hajnal, s álmain
A lyány is elszállt más ölébe,
De érette, sorsom ellenébe,
Nem zugott lantom hurjain
Kérő panasz s keserves átok.
Töltvén kezem habzó pohár:
Lágy csók s szerelmek dalja már,
Mondám, örökre isten hozzátok!

Pécel, 1814. aug. 11.

 

RÁKOS NIMFÁJÁHOZ

Egy dalt, egy dalt,
Ó nimfa, kedvesednek
Folyásod partjain.
Egy dalt, mely egyszerűen,
Egy dalt, mely égi hévvel
A szívhez szóljon és tehozzád!

    Kettő szerelme kebelemnek,
Egy hon és egy leány.
Azt vérző szívvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolygva
Tekintvén, ölelem.
De büszke lesz szivem s dobog,
S önérzés száll ki homlokomra,
Ha képeik lengenek felém.

    Keggyel teljes, de búsan
Tűnik fel képed, ó hon,
Mint Róma Caesar álmain,
Ó szent, ó szent!
De fájdalomnak érzete,
Mely rólad súgárzik reám.
De te mosolygva jősz,
Ó lyány, mint május reggelén
Az újjá szült nap ragyog.
És kebleden
Mint olvad el a bú,
És kebleden kivűl
Mint nincs öröm!

    Ó hon, ha egy pillantatig
Szétoszlik felleged,
S vígan mosolygsz:
Olympig szállnak érzetim,
S láng, és erő keblembe.
S ha lyányka, néked
Szelíd bánat leng arcodon,
Könnyekben dőlök karjaidra,
S vigasztalást lelsz ajkamon.

    Ó lyány, hamvvedreden
Búsan kél egykor a dal,
S majd szárnya fennlebegvén,
Harmatjából egének
Csöppent vigasztalást.
De néked élni kell, ó hon,
S örökre mint tavasz virúlni,
Ah, mert omladékidon
Reszketve fognék szétomolni
Hazám, hazám!

Pécel, 1814. aug.

 

TUDATLANSÁG

Tudok vigan nevetni,
Tudok hiven szeretni,
    S szépről énekleni,
S kelyhem ha megtöltétek,
Köszönni bort felétek
    Tokaj szent isteni.

Egy van, mit életemben,
Sem búmban, sem kedvemben,
    Meg nem tanulhatok,
Epedtem, olvadoztam,
Sok lyányt lágy búra hoztam,
    S még sírni nem tudok.

Káva, 1814. aug.

 

BOR-KIRÁLY

Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.

Káva, 1814. aug.

 

ELFOJTÓDÁS

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom -
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Bényétől Pécelig, 1814. aug. 16.

 

A LYÁNY DALA

Jön búsan az éjjel, orcája borong,
    Hűsen lebeg a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
    Susogó bokrai mellett.
Ó merre leányka? homályos az ég,
Nézd, csak maga fénylik csillaga még
    Tisztán a szerelemnek.

Fenn ha a szerelemnek csillaga még,
    E lészen a lyányka vezére,
S bár légyen örökre homályos az ég,
    Nem száll remegés kebelére.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
    S ébred tüze képzeletemnek.

Búsabb lesz az éjjel, orcája borong,
    Hűsebb a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
    Susogó bokrai mellett.
Ó lyányka! sötétbe borúlt a határ,
Nézz széllyel, az égen csillaga már
    Elhúny a szerelemnek.

Hagyd légyen örökre sötét a határ,
    Nem remeg a lyány kebelében,
S húny a szerelemnek csillaga bár,
    Felserken az hajnal ölében.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
    S lángol tüze képzeletemnek.

Pécel, 1814. aug. 18.

 

SZERELEM

Töredék

1

Mi légyen egy sohajtás s lágy tekintet,
Mi egy olvadó szív forró csók hevén,
S reád epedvén hogy ha lyányod intett,
Ez álom, e merengés, s vágy, s remény?
S szelíd keserv és boldog könnyeinket
Cythere hív ölében zengem én,
Fűzz, ó Camoena, szárnyat énekemnek,
Cypris virági nálad is teremnek.

2

Vigan, mint Eos, s mint az estpirúlat,
Mosolygó csendben száll olykor dalom,
Fellengve majd, miként sas, égben múlat,
Ismét borongva jő, mint sírhalom:
De szép alakján sem vad láng nem gyúlad,
Körítve tőled égi nyúgalom,
Sem csüggedésre nem dől, s gyötrelmében
Eped, mint égi lyány, keggyel szemében.

3

Ne múzsa, lantod reszkető hurjára
Ne jőjön semmi durva, semmi rút,
Szennyetlen áll a gráciák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költő fűzhet csak hajára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén szűz kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.

4

Még Chronus élt, s Olympnak boltozatja
Víg istenek sorával volt tele,
És Heliósnak fénylett arculatja,
S bájjal fogadta el Thetis kebele.
Oltártok állt, ó Chronus nagy magzatja,
S szép keblü Héra, s tisztelt Cybele,
S mosolyga még, a szent italt kelyhébe
Habozva töltvén, rózsaszájjal Hébe.

5

E szép koron rengett elő Cythére
Vén óceánnak kék hullámain,
Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain,
S lebegve száll a partra kellemében,
S öröm tenyész körűlte, mint keblében.

6

Szép, mint pályája kezdetén Auróra,
Keggyel teljes, mint Luna jön elő,
Nyílt szívvel minden szépre, minden jóra,
Az égbe gráciák közt hág fel ő.
Minden tekintet száll a lankadóra,
Mindent utána vonz egy bájerő,
De tisztán áll a Charis istennéje,
S csak némán leng a kívánság feléje.

7

Mind boldogok, kik itt az égben vannak.
Mond s földre szálla kísérőivel,
A földlakónak, a boldogtalannak
Nyugtot szerezni lágy érzésivel:
S itt, kik felé remegnek és rohannak,
Oltárán változólag fogja fel,
Dereng azokban egy szelíd indúlat,
S e vad csoport emésztő lángra gyúlad.

8

Azok felett, mint hajnal csillagzatja,
Jelen meg a derűlő szeretet,
Ezekre villámként csap lángozatja,
És öszvezúz reményt és életet.
Ott a jövendőt rózsa közt mutatja,
Útadba szór itt csak tövíseket,
Mert tiszta hely a gráciának honja,
S elvész, kitől segédét félrevonja.

Pécel, 1814. aug.

 

HOL A VIRÁNY...

Hol a virány, amelyet gondolok?
Hol a leány, kiért e szív dobog?
Virány, szent halmain hogy nyugodjam én;
Leány, hogy lángba szálljak kebelén.

Tovább, tovább! ím hervadt a virány,
S fojtó keservben olvad a leány;
Virány a lyánynak búján hervadoz,
Leányra bút, ah, hűtlen kedves hoz.

Leány, leány, még lángot nem cserél
Ki egy más ölében szép órákat él;
S ha bánatodtól hervad a határ,
A víg szerelmes tőled majd mit vár?

Szerelmet a leánytól várj, ha sír,
Ki könnyben olvad, lángzó szívet bír,
S ha kedves hűven rámosolygva jő,
Mint nyári nap, vígságra támad ő.

Tolcsva, 1814. nov. 2.

 

LYÁNY ÜLT...

Lyány ült a hold fényében,
    Felé ment a legény,
Lyány függve kétségében,
    Örömben úszva én,
Várt és körűltekintett,
Meglát, remegve íntett,
    S elömlék kebelén.

"Lyány, ó leány ha csenddel
    A másik éj is int,
Lopvást, lopvást jövend el
    A boldog pár megint!"
Nem szólt, csak elpirúla,
Mosolygott s rám simúla,
    S csókokkal öszvehint.

"Menj ó legény, röpdeznek
    Hajnal fúvalmai,
S ott benn fölébredeznek
    Anyám s leányai.
Jöttem, de szívszorúlva."
S zengtek, de rám borúlva,
    Búcsúszót ajkai.

Itt állok a szabadban,
    A nap csendben jön fel,
Az árnyas boltozatban
    Csalogány énekel;
S mélyében kebelemnek
Szelíd dalok teremnek,
    S szívem dobog s tüzel.

Álmosd, 1815. jan. 1.

 

A REMÉNYHEZ

Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.

Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

Im újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.

1815-16 telén

 

RÉNY

Magasan, magasan,
Ó Rény, veled
Röpűljön a dal.
Arcod tiszta fényben
Tűnik fel Olympon
Mint nyári nap:
De sűrü gőzfelleg
Borítja földünket
Színed elől,
S sugárid homályban
Hatnak reánk.

Gyakran láttalak
Kerengeni,
Mint vészhozó kométát
Földünk felett,
Imádva, rettegve,
Mert nagy valál,
És fenségedben
Irtóztató,
Mint a dörgő menny.
De mikor jősz,
Mint hesperi csillag
Csendesen, szelíden,
Mosolygva tekintek
Ellenedbe,
Keggyel tölt istenné.

Nem te nyújtád
A méregkehelyt
Hellas égi fiának
Nem te fonál koszorút
Camill fejére
A Capitolium
Szent bércein?
De titkon eped
Rejtekében
Sejdítgető kebellel
Feléd, feléd,
Arra hüsen csepeg
Étri balzsam
Szárnyaidról,
S rengő öledben
Felviszed őtet,
Lefolyván napjai,
Olympra, fel!

Csalfa alakok
Bolyganak köztünk
Gyakran, hazudván
Téged, istenné.
A komoly való
Meggyújtja fáklyáját,
S mint éji lidércek
Tűnnek el ők.
De te állasz
Éjjel és nappal,
Csendben, viharban,
Gyász s öröm között,
Nem változó fényben,
Mint az örök sors.

Légy idvez nekem,
Bár vér s pusztúlat
Kövessék nyomdokid,
S ínség s halál.
Tiszta kebelbe
A gyilok ha merűl,
Tiszta kebelre
Vad sors ha rohan:
Intesz egedből,
S az isteni lélek
Nem sűlyed el.

1816. máj. 5.

 

A FÖLDHEZ

    Szent kebeledből
Fesle ki hajdan
Az emberi nem,
S szent kebeledbe
Tér meg ismétlen
A napok szálltával,
Föld, hüv anyánk!

    Mégis az ember
Téged elhagyván
Csillagokig fel
Vágyakozik,
S lebegő szárnnyal
Készül törni
Útat magának
A nap felé;
De visszahanyatlik
Küzdése közt,
S légi szeleknek
Játéka leszen,
Mint barna felhők
A sziklatetőn.
De te, szent anya,
Délceg gyermekedet
Várod öleddel,
És kebeledben
Nyugtatod őt,
Lenge füvekből
Szőve reája
Hűs fedelet.

Cseke, 1816. máj. 6.

 

GULÁCSY GÁBOR
EMLÉKKÖNYVÉBE

Csak erősnek fizet a dicsőség szép bért,
    Gyávának a laurust soha nem juttatja,
Trónusát veszélyek őrzik, s e szent helyért
    Vívni kell, az égnek e szent akaratja.
Csak kemény ostrommal nyílik meg szent vára,
Munka, gond s fáradság az örök hír ára.

Daróc, 1816. szept. 30.

 

RÁKÓCZI HAJH...

    Rákóczi hajh, Bercsényi hajh!
Magyartok gyászban űl,
Még leng a szellem tőletek,
S már lelke sem hevűl.

    Oltárunk áll s nem füstölög
Rákos szent mezején,
A szablya függ, s nem hord vitézt
Hátán a büszke mén.

    O Várna, Várna fűveid
Lengessék hűs szelek,
Borítsa csendes nyúgalom,
Király, emlékedet.

    Vérkönnyet önt az útazó,
Mohács, virányidon,
Érzése mély, érzése szent,
Mert rajtad sír, o hon!

    De bújdosóknak sírja te
Pontus határain,
Nem leng egy sóhajtás feléd
Hűv ének szárnyain!

    Titkon borong a géniusz
A néma hant fölett,
Hol lángoló szív s honszerelm
Váltottak életet.

    Boszúját a hűvet, nemest
Keblében érleli,
Mely forr és olvad, s tiszta lesz,
És pontját fölleli.

    S villámként csap, villámként sujt,
És tűzre lángra kél,
S a honfiú, s a honleány
Csak érez, nem lát s fél.

    És halni mégyen, győzve jár
A vér szent mezején,
Vészek körítik homlokát,
Erő forr kebelén.

    S rohan, mint ár, a győzelem
Kelettől nyúgotig,
A láncsa zúg, a lobogót
Magas szellők viszik,

    S ledőlt országok hamvain
Egy szép hon támad fel,
Mely lelket tölt, mely szívet ráz
Neve zengésivel.

Pécel, 1817. ápr.

 

REMEGVE ZENG...

Töredék

    Remegve zeng, remegve száll az ének,
Új ég alatt, ó Ronyva, partodon,
Szokatlan e nyelv lángoló hevének,
Bár szép s erős, bár hangja szívet von.

1817. jún. 21.

 

KÉPZELETHEZ[11]

1

Szállj képzelet, szállj rózsafátyolodban
Bátran lebegve, mint királyi sas,
S ezerfelé változva szép arcodban
Lélekre, szívre bájerővel hass.
Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban
Száz tűneményt, száz új szcénát mutass:
Míg nap derűl az énekes mellében,
S élet s virágzat tűn fel énekében.

2

Csak dalt adott, csak lantot a költőnek,
Csak dalt, csak lantot a végzés nekem,
Lángérzeményim oszlanak s megjőnek,
Örömre, búra szállong énekem.
Kerestem rejtekében szívnek s főnek
Mitől virúlna boldoggá életem,
S szent képzelet, megfutván egy világot,
Csak hív öledben leltem boldogságot.

3

Te öntőd a dalt, s gazdag ömledése
Forr, mint Tiszának áradt habjai,
Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése
Leszáll derengvén vídámb álmai.
S mint hűs berek, mint esti szél nyögése
Ha felhasadnak május napjai:
Enyhítve leng az érzetek homálya,
S virít, mint rózsáskert az életpálya.

4

Borítsd el arcod fényben, mint Auróra,
S világolj rám fáklyád sugárival;
S tenéked szentelt légyen minden óra,
Szentelve néked follyon minden dal.
S ím mint midőn lángot kerengve szóra
Az égi tűz villámcsapásival
Folyást talál a költő szent hevének,
Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.

5

Fény és homály közt, mint az est órája,
Körűlem mely tündér szín nyíla fel?
Mely ég, minő táj, s mely szél hint reája
Ámbrás fúvalmat hűs lengésivel?
Látok, de többet érzek, égi bája
E helynek mély örömbe sűlyeszt el,
O pillantás, o rég táplált reményim,
Váró gyönyörben függnek érzeményim.

6

Amott a parton férfikellemében
Jár a legény, szép búval homlokán,
Ah, mennyi vész fog dörgő fellegében
Üldözni téged élted nyomdokán!
De jót hoz a veszély is eltüntében,
Süvöltni nem fog mindég az orkán,
S ki bátran szállt a küzdés ellenébe,
Mosolygva dől majd jobb sors hív ölébe.

Kölcse, 1818. aug. 4.

 

AZ OSTROM KŐSZEGNÉL

Töredék

    Miért áll - - - borongva keblében,
Mit néz - - - a bástya fokán?
Ki tűnik amott fel a por közepében?
A por közepében jön Szolimán.
Jön, mint dagadó hab Dráva folyásin,
Jön, mint rohanó szél a Bakonyon;
Fegyvert - - ! honod zokogásin
Gyúljon fel erőd bús harcaidon.

Kölcse, 1818. aug. 7.

 

SZÉP LENKA

Szép Lenka vár a part felett,
Csolnakján a halász,
Dalolván csendes éneket
A part felé vigyáz:
"Csak vissza, vissza, szép leány,
Szél támad és hullámot hány!"

Esdekve szól a szép leány:
"Nem én, halász, nem én,
Túlparton zöldell egy virány,
Kunyhó van közepén,
S zöld árnyak a kunyhó körűl,
Alattok, ah, kedveltem űl.

Szélvész között, zúgó habon
Rettegtet sok veszély,
Reményem mégis egy vagyon,
Tán partra hajt a szél!
S kit szenvedés, kit bánat ér,
Örömkönyűk a pályabér."

Szép Lenka jön, s csolnakba száll,
Kormányt visz a halász,
Minden hullám csapásinál
Jobban, jobban vigyáz,
S a vész midőn ujúlva kél,
Mond Lenka: "Partra hajt a szél!"

"Nem lyány, nem partra hajt a szél,
Szél és hab ellenünk,
Veszélyes, ah, míg ember él,
Istent kisértenünk,
Hullám dagad s örvénybe száll,
Hullám között vár a halál."

"Halász, szerencse jár velem,
Szerencsés csolnakod,
Nyúgot felől, o szerelem,
Dereng szép csillagod,
Nyúgotra vár a hű legény,
Nyúgot felé nem félek én."

Szól Lenka, s a túlpartra néz,
Néz, s látja kedvesét,
Örömreszketve nyúl a kéz,
Hév önti el keblét,
És tűn előle víz, föld, ég,
Szemében forr csak lelke még.

De vérzik ő, a hű legény,
A part felett állván,
Kél a veszély, s húny a remény,
Már, már hal a szép lyány;
És új szél zúg, és új hab gyűl,
S a csolnak végképp elmerűl.

Lát a legény, s nem nyög, nem sír,
Nem érez, nem gondol,
Felnyílik kínja, mint egy sír,
S nem tudja merre s hol?
S gyors, mint villám felhőiből,
A hab közé félhalva dől.

Cseke, 1820. máj. 31.

 

RÁKOS

Rákos, bolyongék partjaidon, s vized
Hullámit ittam s keblem emelkedett,
    Könny forrt szememben, s érzeményim
        Szívem alatt tüzesedve vívtak!

Körűlem érzém egykori hőseink
Árnyékaiknak gyönge fuvallatit,
    Az égi szellem fürteim közt,
        S arcom előtt suhogott csapongván.

Hajh, látom őket sátoraik közűl
A népesűlő térre tolongani,
    Buzgó kebelt látok hazámért,
        S lángszemeket dagadó könyekkel!

"Fegyverre, jőn az ellen erős hada!"
S ím villog a kard, s tárogató riad,
    A büszke ló szökdell, nyihog, fúv,
        A lovag űl diadalmi tűzzel.

És nem kerűlnek mély sebeket s halált,
Ki halni tud, nincs járom erős nyakán,
    Néked, tenéked szent szabadság
        Áldozik a nemesen kifolyt vér!

Magozz fel, ó vér, puszta mezőnk fölett,
S teremj magodból szép csemetét nekünk!
    Ah, szélveszek közt nyert honunkat
        Rút puhaság özönébe fojtjuk!

Habzik borunk a tág kehely öble közt,
Tolongva zúgunk táncpaloták felé,
    S förtéztetett lyány karja közzé
        Szórja vadúl erejét az ifjú.

Romlasz magyar nép, romladozol hazám,
És lassan őrlő féreg emészt belől,
    Ha fog kigyúlni magzatidnak
        Szűk kebelökben az égi szikra?

Cseke, 1821. okt.

 

BÚ KÉL VELEM...

Bú kél velem, bú jár velem,
    Ki ránt fel kebléből?
Adj egy rózsát, hű szerelem,
    Hajad szép fürtjéből.
Egy rózsát adj, hű szerelem,
    Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem
    Majd öröm vár készen!

Mért nyög, miért az esti szél
    Bokor ernyőjében?
Mért fürdik a rózsalevél
    Harmat hűs cseppjében?
Azért nyög, hajh, az esti szél,
    Mert én sohajtottam!
Harmatcsepped, rózsalevél,
    Szememből ontottam!

Fészkén az árva fülmile
    Ha párját siratja,
S búját énekben zengi le,
    Lágyul-e bánatja?
Ó zengenék úgy éneket
    Egyik éjről másra,
S bércet, völgyet, fát, köveket
    Indítnék sirásra!

Szűn a zápor, s szivárvány ég
    Fenn sötét felhőken,
Vándorsorsom túlhalad még
    Borongós időken.
Adsz egy rózsát, hű szerelem,
    Bár tövises lészen,
Tán ha kínját elviselem,
    Majd öröm vár készen.

Cseke, 1821. okt. 28.

 

DOBOZI

    Rabló jön! és Dobozi már
Hölgyét nyeregbe vette,
Gyors méneken sereg tatár
Üldözve zúg megette,
S messzünnen, mint kőszáli hó,
Fejérlik a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A ferde nép körében.

    De hátra néz s előre fut
A hű magyar nejével,
Nincs gát lovának s vészes út,
A bérc egy lesz völgyével.
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, száguld a büszke mén,
S villámásként gyors lába
Szikrákat hány futtába.

    Nem retteg a bajnok lován
Sebet s halált szüvében,
Folyt vére hányszor a csatán,
S hörgött halál keblében!
S annak ki elhull mint vitéz,
Rabláncot nem fűz semmi kéz:
De nézvén szép hölgyére,
Habzik minden csepp vére.

    A gyönge nő borongva űl
Hősét körűlölelve,
Küzd és lankad, fagy és hevűl,
Száll s újra kél félelme.
Röpűlő barna fürténél
Süvöltve zúg a déli szél,
És egy bokor ha zördűl,
Fülébe lánchang csördűl.

    "Bajnok, bajnok, van-e erő
Százak fölett kebledben?
Kivívsz-e majd, balsors ha jő,
Lángszablyáddal kezedben?
Túl völgyeken, túl hegyeken
Engem hajt e rút idegen
Szolgálni bús igába,
Vad nője vad lakába."

    Felborzad a búsúlt vitéz,
Szemét vérkönny áztatja,
Mélyen sohajt, az égre néz,
S reményt keres bánatja:
"Röpűlj, röpűlj hű paripám,
Jó sors talán jót hoz reám,
Bár készít gyötrelembe,
Kedvébe még veszen be!"

    S mint sebhedt őz zöld fák alatt
Hordván kinját magával,
Fut a magyar mint gondolat,
Mint szél sebes lovával;
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, szaguld a büszke mén,
S villámásként gyors lába
Szikrákat hány futtába.

    De hol van szél küzdő habon,
Hogy ne lankadjon végre?
Hol gondolat, mely szárnyaljon
Végetlen messzeségre?
Száll fáradás inaiba,
S pihegve jár a paripa,
Lassan lobog serénye;
Hal a lovag reménye.

    Vész támad a hölgy kebelén,
Egy hab lesz minden vére;
A sík mező terűletén
Vad lárma zúg előre.
S magasan, mint kőszáli hó,
Közelget a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A lárma zajkörében.

    "Bajnok, bajnok, nincs védelem,
Csak szablyád hű vasában;
Olvadjon fel rabkötelem
Hulló vérem habjában!
Én lássam e rablók közűl,
Élted ha hőshalálra dűl?
S árván magát, hajh, messze,
Hölgyed lánc közt epessze?"

    Kétség partján a bajnok áll,
Mely örvényt nyit reája,
Lassan gyúl sohajtásinál
Reménye végszikrája.
"Csak még egyszer hű paripám,
Jó sors talán jót hoz reám,
Bár készít gyötrelembe,
Kedvébe még veszen be!"

    És még egyszer megérezi
Sarkantyú hév döfését,
Sérült vadként forrván teszi
Utolsó szökellését.
Omló tajtékban füredvén
Nyargal, szaguld a büszke mén,
S ah - villámként gyors lába
Öszveroskad futtába!

    S már mint felhő, mely hord jeget,
S már mint villám fáklyája:
Úgy zúg s villog hátok megett
A vad tatár láncsája.
S magasan, mint kőszáli hó,
Ott leng már a bús lobogó,
Kelő por fellegében,
A ferde nép körében.

    "Bajnok, bajnok, nyújtsd csókodat,
Az utolsót ajkamnak,
S terjeszd ki védő karodat
Örvényén fájdalmamnak.
Angyal szerelmem egéből
Ragadj fel a rablók közűl!"
Nem szól a hős s elfordúl,
Szeméből egy könny csordúl.

    "Bajnok, nincs bízni több remény,
Nincs várni perc éltemben,
Hamvad minden más érzemény,
Egy lángol még szívemben.
Szabadság nyújt, ah, hű kezet,
Hozzá csak omló vér vezet!"
Nem szól a hős, s megrendűl,
Egész léte felzendűl.

    "Irígylem férfi létedet,
Irígy vagyok sorsodra;
Fenn hordozván fegyveredet
Boszúlva dőlsz sirodra.
Én térden, nem tehetve mást,
Koldúlok tőled egy csapást,
Adtam szivet, szerelmet,
Adj meg csak egy kérelmet!"

    "Vagy, ó, vad győző karjain
Utált csók légyen bérem,
S megfúljon erőszakjain
Az öszvedúlt szemérem?
Férj, hajh, képzeld el irtózván,
Midőn nőd a bűn ostromán,
- Ez-e hűsége díjja? -
Utolsó harcát víjja!"

    S megjajdúlván kétségbe húll,
S nem bír a hős kínjával,
S kardjához, ah, borzadva nyúl,
A végső perc folytával,
Midőn, mint vívó oroszlán,
Szomjan vér és zsákmány után,
Krimnek dühös tatára
Kezet nyújt már párjára.

    És elfordúl, s felöleli
Nyögő nejét karjába,
És hü vasát megszenteli
Merítvén oldalába;
És rontván a vad nép közé
Ád s vesz halált mindenfelé,
S omolván drága vére
Hölgyének rogy testére.

Cseke, 1821. nov. 4.

 

IDEGEN

Töredék

    Hindosztán véghatáránál,
S véghatára hűs völgyében,
Hüs völgyének zöld berkében
Egy forrás omlik vala.
S a forrás zúgó partjánál
Egy lyány űlt sötét fürtökkel,
S rózsaajkkal, s lángszemekkel
Szép, mint május hajnala.

    Hallá zúgtát a forrásnak,
Nézte játékos folyását,
És örült, ha képe mását
Tükrözé hullámain.
S közte csendes andalgásnak
Lát egy vándort, hogy leűle,
Lassú csörgéssel körűle
A túlsó part hantjain.

Cseke, 1821. nov. 6.

 

TALÁNYOK

I

Éltem, de magamat önkényt eltemettem,
Lágy álmot fúva rám létemnek angyala,
Szép volt a sír, melyben halva szenderegtem,
Most királyi nők is díszt kapnak általa.
Az óra jött s íme kívánt hajnalánál
Feltörtem a zárt, hogy nyerjek más életet,
Arany szerelem várt boltom ajtajánál,
S mosolygván, hajh, újabb halálra vezetett!

II

Gyámkar ápolgatta szűlőm gyöngeségét,
Mégis lángzó erőt szívtam hű kebelén,
Erőszak dúlta fel szép formám épségét,
S kínoztatás után tömlöcre szálltam én.
Habzó bánatim közt míg erőtlenb voltam,
Küzdöttem feltörni méltatlan záromat:
Erőm virágában nyugvásra hajoltam,
S kedvre hozom, akik szerzék rabságomat.
Mégis megemlítvén sorsom durvaságát,
Gyakran bút árasztok a vigyázatlanon,
S bár felgyújtom olykor az észnek világát,
Tüzem többszer reá vad sötétséget von.
De sok száz okozott károk ellenére,
Becsem e világon nem talál végzetet,
S az aggkor, mely már most megvettetést ére,
Nekem készít nagyobb s nagyobb tiszteletet.

III

Én sebes, én lassú, most tiszta, meg újra borongó,
    Más jár, foly, röpül, áll, nem teszem egyiket is.
Nyúgottól keletig, s dél s észak messze határin
    Útazom én, mégis rejtve szem és fül elől.
Nincs formám, mégis sok ezer rajzol le naponként
    Nincs terhem, mégis fontra vetett sok ezer.
Tömlöcben s rabság kötelén bár létem adassék,
    Mégis örökre szabad nem tudom én mi az úr?

IV

Egykoron egy leplet szőttem, szép, csínos, alatta
    Bár mi nagyot gondolj, kis dolog ami hever.
Szűk lepel és könnyű, mégis, bármekkora légyen,
    Nem lebbentheti fel testi erő sohasem.
Egy éles nézést ha tehetsz, elfoszlik azonnal,
    Kétes homályt vet rád, gyönge szemed ha vagyon.

V

Erőm s tanácsom nincs, ezrekkel
Mégis vezérként hordanak,
Fennküzdell szárnyam a szelekkel,
Lábamhoz hősek hullanak.
Esküdte nékem szent hűségét
Az ifjúság délceg sora,
Kíséri pályám messzeségét
A gráciák könnyzápora.
Szerencse s hír nyomban követnek,
Vesztőre vesztem mocskot hoz,
S a nyertes hűv emlékezetnek
Szentelve nyújt oltárihoz.

VI

Egy volt, csak egy, akit szerettem,
Nem volt fiú, nem volt leány,
Miatta létem elvesztettem,
Mert engem balszerencse hány.
Röpűltem őt forrón ölelnem,
A régvárt óra volt jelen,
De forróbb volt ő mint szerelmem,
S halálra égtem hirtelen.

VII

Tükör vagyok, de nem szobád falán,
Forrás vagyok, de nem zöld fák alatt,
Ablak vagyok, de nem látsz rajtam által,
Csillag vagyok, de nincsen kék egem.
Mint barna felhőn múló vész után
Boltos szivárvány nyúgoszik fölettem.
Nincs ajkam, és mégis mosolygok én,
Nincsen szavam, mégis kérlelni tudlak,
Esőzöm, égek, bíztatok, fenyítek.

VIII

Van egy, ki nincs; s az én vagyok. Nekem
Nincs kezdetem, nincs végem is soha,
Nem láthat engem ember, sem nem hallhat,
Nem is tapinthat test és forma nélkül,
Lélektelen, megfosztva mindenektől,
Im így vagyok, szegény, rideg s üres,
S mégsem szegény, nem is rideg s üres,
Mert név s dolog nem is lehet sajátom.
Kinek belőlem áll csak gazdasága,
Megvettetett bujkál az a világon,
S ki nem tud mást csak engem, elméjében
Örök sötétség vette trónusát.
Én nem vagyok sehol, szükség reám
Nincsen, nem is volt és nem is leszen,
Mégsem lehet nélkűlem nyelv s beszéd,
Ámbár jelentéssel nem bír nevem.
Találd mi légyek, és ha feltalálsz,
Vedd azt jutalmul, ami én vagyok.

IX

Ég nem vagyok, de csillagim ragyognak;
Kert nem vagyok, s virúl a rózsa rajtam;
Tűz nem vagyok, s lángolhatok, hevítek.
Örök havat látsz halmaim felett,
S nem olvad az, bár forrjon is hevem.
Gyöngéd alakra képez a természet,
Fegyvert sem ád, mégis szivet lövellek,
S vérző sebekkel tépem kebledet.
De gyakran, ah, ha győztem, győzetem,
Rabom valál s raboddá kelle lennem,
S az életet veled futom keresztűl.
Te karjaidban ápolsz engemet,
Hiában, én majd lassan hervadok,
S újabb virág kél nyomdokim felett,
És benne képed hű mását leled.

X

Néma vagyok, siket is, s izenet hordásra szorított
Mégis az emberi faj. Nemde fonák viselet?
Nincs karom és ajkam, mégis kell vinni sok ízben
Mondd ki minő módon? csókokat és ölelést.
Csókol hűv szeretőd engem, s kebelére szorongat,
S légy bár féltékeny, nincs harag érte reám.
Egy hiba van bennem, félénk vagyok és kis erőszak
Megrendíti keblem, s titkaidat kinyitom.

XI

Fegyvert s oltalmat nekem is bár rendele sorsom,
Gyászos ajándékát nékie nem köszönöm.
Fegyverem a harcon szükség elvetni magamtól,
S nem vehetem többé vissza, s keservem elöl.

XII

Kettőből leszen egy, kettőből vedd el az egyet
Nem leszen egy többé, mondd ki minő csuda ez?

XIII

Lesz, ha vagyon; ha leend, megszűnik lenni; ha volna,
Úgy nem lenne, mesém nem, de találni való.[12]

1821.

 

BORDAL

Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet.
Kedved a jó bor
Jobban éleszti,
Búdat a jó bor
Messze széleszti,
S elmúlat véled.

Minden por, álom,
S füst e világon;
Mi haszna gázol
A boldogságon
A hír barátja?
Ha dob riadt a
Harc reggelére,
Patakban omlik
Hullámzó vére,
S bérét más látja.

Békételen, bús,
Senyved magába,
Kétség s remény közt
Vár s fél a kába
Percet s esztendőt.
Miért törődöl
Szűk életeddel?
Napod ma mit nyújt
Köszönve tedd el,
S hagyd a jövendőt.

Reggel vagy este,
Szélben vagy csenddel,
Eljön magától
Sorsod mit rendel:
Miként nyár és tél.
Ernyőt keress, ha
Készűl borúlni,
Szenvedj, ha nem tudsz
Hová vonúlni,
Fordulhat a szél.

Éld a jelenlét
Percét s óráját,
Együtt lefutja
Jó s rossz pályáját,
S együtt húny véled.
Igyunk derűre,
Igyunk borúra,
Ugy is hol kedvre,
Ugy is hol búra
Fordúl az élet!

Cseke, 1822. dec. 7.

 

CSOLNAKON

    Ültem csolnakomban
Habzó vizen,
Hallék zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpűlsz égi vándor,
Föld s víz felett,
Vajha szállni tudnék
Én is veled!

    Indúltál keresni
Más jobb határt,
Langy tavaszt, virítót,
S tenyésző nyárt.
Én is, hajh, keresnék
Szállván veled,
Más boldog határon
Hű fedelet!

    Lelnék én tanyácskát,
És szép eget,
Hol telet ne látnék,
S búfelleget;
Hol teljes reménnyel,
Mint szivárvány,
Tűnne fel minden nap
Más nap után.

    S ott, hol esti szél leng
Zöld fák közűl,
Forrás ömledezne
Kunyhóm körűl.
Isten hozzád csolnak,
S te vészes part,
Hű kegyes nyit ott rám
Remegő kart.

    Ülök csolnakomban
Habzó vizen,
Hallok zúgni darvat
Röptébe fenn.
Röpűlj égi vándor
Föld s víz felett,
Sorsom, ah, nem adta
Szállnom veled!

Cseke, 1822. dec. 28.

 

HIMNUSZ

A magyar nép zivataros századaiból

    Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

    Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

    Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Cseke, 1823. jan. 22.

 

VÉRMENYEKZŐ

    Nyugszik Hasszán sátorában
Rába zúgó partjain,
Jőn Olajbég s vad lángjában
Felriasztja hangjain:
"Fel, fel, bajnokok vezére
Csákányba a menyekzőre,
Lesz, kit ott rabszíjjra fűzz,
Sok szép legény, sok szép szűz!"

    Zsákmány a török bálványa,
Gyorsan felriad Hasszán,
Vállain leng már kaftánja,
Kardja függ már oldalán.
"Fegyvert, fegyvert minden karnak,
Foly ma vére sok magyarnak!"
Így harsogván szavai,
Készűlnek bajnokjai.

    Bús az éj sötét leplébe,
Zúgva leng a déli szél,
S a török Csákány elébe
Rába habján általkél.
Terhesen mint jégfelhőnek
Vészhozó dörgési jőnek:
Pusztulás minden nyomán,
Úgy közelget a pogány.

    László nyert a szép Lilának
Idvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve zajgó ünnepén.
S a billikom kerültében
Minden férfi gyúl szivében;
S víg ének zengésinél
Az ifjúság táncra kél.

    Nézi László szívmerűlve
Hölgye lángtekintetét,
S kedv, remény közt lelkesűlve
Vére kényhullámot vét.
S az könnyű mint esti szellet,
Táncát vőlegénye mellett,
- Szíve olvad, arca ég -
Pártájában lejti még.

    Hajh de, mint volkán, egyszerre
A sötét éj felpirúl,
S a dühödt szél arra s erre
Szikrát s lángot szór vadúl.
A pogány nép ordítása,
S a réműlet bús jajgása,
Egy hanggá keveredvén
Harsog ált a lég öblén.

    Elnémúl a palotában
Tánc és élet, kedv és zaj,
Fennakadva dobbantában
Minden könyű, minden jaj.
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek,
Elszorúlva minden szív,
Küzd és habzik, forr és vív.

    Jön most Hasszán s tigris nyája
Vérrel ázott nyomain,
Zúg, mint orkán, lángszablyája,
S száz magyar nyög láncain.
S ah fenndörgő szózatjára
Dúlva ront a palotára
S holttestről holttestre lép
A kegyetlen szolganép.

    Öszvejajdul irtózással
Hölgy és nő, s remegve néz;
De sebes meggondolással
Kardon minden férfikéz.
Kél és forr a harc dagálya,
S nem reményt nyújt a vérpálya:
Rablóikkal mindenek
Csak halálért küzdenek.

    Halnak ők, s hőslelkeiknek
Szabadság nyújt koszorút,
Hajh de árva hölgyeiknek
Örökségül rablánc jut!
Fájdalomról kínra szállva,
Minden reménytől megválva,
Honnan lelkök nyugtot vár
Egy ohajtás sincsen már.

    Líla áll még oltalmában
Lászlójának egyedűl;
Harcol ő, de bús harcában
Keble s arca sebesűl.
És midőn fogytán vérének
Érzi gyöngültét kezének,
Még egyszer hölgyére néz,
S új erővel sujt a kéz.

    Nézi hulltát sok töröknek,
S ajka habzik, s keble ég,
S ordít Hasszán: "e kölyöknek
Egy halál még nem elég!
Bajnokim! csak ellenébe,
Mártsatok fegyvert szüvébe,
Nyiljon bár seb s follyon vér,
Szép hölgy ott a pályabér!"

    Mint a villám vad szózatja
A nemes szüvébe csap,
S testét lelkét áltszaggatja,
Borzad ő, s hölgyéhez kap:
"Gyászos a halál hörgése,
Hajh, de a rablánc csörgése,
S törvény, melyet rabló szab,
Líla, Líla gyászosabb!"

    - "Nyugtat a halál hörgése,
Líla mond, nem félem azt,
Hajh, de a rablánc csörgése,
S rabló törvény megborzaszt.
Szálljanak bár ellenedbe,
Mártsanak fegyvert szüvedbe,
S nyiljon bár seb s follyon vér,
Szép hölgy nem lesz pályabér!" -

    Vészi László gyötrelmére
A halálvigasztalást,
S rátolongó ellenére
Készít még egy bús csapást.
Jön Olajbég, s "gyáva féreg" -
Igy zeng ajkain a méreg -
"Száz sebben félhalva már,
Kardod mégis ölni vár?"

    Mond, s kezéből nyíl módjára
Vasbuzgánya zúg s röpűl,
S ím itt a perc melyet vára
A magyar hős s öszvedűl.
És ott fekszik mell-hörögve,
Hölgye látja s könyörögve
Felsohajt az égre még:
"Isten, isten itt a vég!"

    S ráborúlva s elroskadva
Lelke zajlik, keble reng;
"Én halok", mond az lankadva,
"Búcsút ajkam mégsem zeng.
Ó ne rettegd bús pályámat,
Vérhintette nyoszolyámat,
Lélek él, ha vész a szív,
Kardom itt van, mátkád hív!"

    Mond s hal; és ím szép hölgyétől
Jaj nem hangzik, könny nem hull,
Áthevűlve szellemétől
Kardjához buzogva nyúl.
"Nékem, nékem bús pályádat,
Vérhintette nyoszolyádat,
Lélek él ha vész a szív,
Mátka, mátkád hozzád vív!"

    Vészi kardját; Hasszán látja:
"Jer leányka, mit mivelsz?
Vágyaidnak nem lesz gátja,
Kényt s szerelmet nálam lelsz.
Kard csak a búsúlt vitéznek,
Téged engesztelve néznek,
Kelvén érzeményei,
A bajnok lángszemei.

    Jer velünk a büszke ménen,
Váram gazdag, keblem hő;
Jer s derűlj a jobb reményen,
Mely egedre most feljő.
Légy e győzelem pompája,
Szép kertemnek szebb rózsája,
Melynek bíbor kebelén
Bőv jutalmat leljek én."

    "Félre rabló!" fájdalmában
Így sikolt a hű leány:
"Dúltál éltem forrásában,
S vad kegyelmed még lest hány,
Itt, hol áradván testére
Kedvesem gőzölgő vére,
Melyet ontál ó pogány,
Int, hogy induljak nyomán!

    Menj, eredj a büszke ménen,
Várad zsákmány, kebled düh;
Nincs remény; a vérösvényen
Nem kél virág, nem kél fű,
Győzelmedre átok húlljon;
Kerted tüskével virúljon,
S árnyékába hogyha mégy
Kínjutalmat bőven végy!"

    Szóla s hallgat, és intézi
Hómellének hű vasát;
A török dobbanva nézi
A hőslyány mozdúlatát.
S fut, hogy (melynek vesztét szánja)
Megtartassék szép zsákmánya,
Hajh de késő jötte már,
Líla lelke mennyben jár!

    Látja Hasszán s elfagy vére,
Visszaborzad s megfordúl;
Int, s nyomában intésére
Népe zajgással tolúl.
S közte búsúlt érzeménynek
Hátán a nyerítő ménnek,
Vivén átkot s hagyván jajt,
Szigetvárra visszahajt.

1823. ápr. 18-21.

 

ZÁPOR

    Dördűl az ég, s villámot lőtt,
Zápor zuhog le már,
S a szép leány kunyhóm előtt
Lassan pihegve jár.
"Jer szép leány! hív a legény,
Bús ég borúlt reád;
Kunyhóm kicsiny bár és szegény,
Neked s nekem helyt ád."

    Kunyhóm felett, s kis ablakán
Csattog, süvölt a szél;
Karom között a szép leány
Űl csendesen, de fél;
S felleg ha más fellegre jő,
S villám villámra gyúl:
Remegve, ah, keblemhez ő
Jobban jobban szorúl.

    "Derűl az ég, bús fellegén
Ég a szivárvány már;
Isten veled, te hű legény,
Anyám epedve vár!"
Mond a leány, s karom közűl
Kifejlik nyájason,
S e könny, amely szememben űl,
Ajkán sohajtást von.

    Kunyhóm felett, s kis ablakán
Száll, és mosolyg a nap;
Szemem csak a szép lyány után,
Mint part után a hab.
Lángcsillagod, hajh, tiszta ég,
Mit ér e szív előtt?
Dördűlj megint, s onts záport még,
S hozd vissza nékem őt!

Cseke, 1823. ápr. 23.

 

VANITATUM VANITAS

    Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

    Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

    Sándor csillogó pályája
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.

    A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúlás kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.

    És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.

    Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.

    Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.

    Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.

    Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

    Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!

1823. febr.-ápr.

 

REMETE

    Bal sors akit számkivete
Kedv és öröm közűl,
Cellájában a remete
Kulcsolt kezekkel űl.
S egyszerre lágy emlékezet
Álomként lepte meg,
S szemén, mely rég nem könnyezett,
Egy tiszta csepp remeg.

    És ím keresztűl ajtaján
Lassú sohajgás jő,
Felpillant, s egy vándorleány
Roskadva lép elő.
Vállán sötét hajfürtje leng,
De képén siralom,
S melléből, ah, hörögve zeng
Szívmetsző fájdalom!

    Sejdítve néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.
De az, mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
Ez itt, mint rózsa mely elhull
Támadván őszi szél.

    "Ki bút visel fáradva járt,
O vándor űlj le itt,
Vedd tőlem e habzó pohárt,
S kertem gyümölcseit." -
"Nem kell gyümölcs, s habzó pohár,
Mond a vándorleány,
A szenvedő csak helyre vár,
Meghalni hol kiván. -

    Futottam szél s hullám előtt
Keresni hívemet,
Egy év eltűnt és másik jött,
S a sors ím eltemet.
Kerestem itt, kerestem ott,
Sehol sem volt a hív,
Remény emelt, kétség nyomott
És megrepedt e szív!"

    Mond a leány, s halálra dűl,
Végsőt mélyen sohajt,
Kifejlett a láncok közűl
Többé nem érez bajt.
Borongva néz a remete,
Forr s küzd érzelmivel,
A lyány, kit egykor szerete,
Lelkében tűnik fel.

    Röppenti a hervadt felé
Bús pillantásait,
Majd elveszté, majd fellelé
Kétes vonásait.
S ím lánc övedzi hűlt nyakát,
S a lánc alatt egy kép,
S fátyolhüvelyt a képen lát,
Mit gyorsan öszvetép.

    Borzasztva lobban fel neki
A rettegett villám,
Önképét, hajh, ismerte ki
A holt baloldalán.
A képet, melyet a legény
Örök jegyűl adott,
Midőn szerelme szép egén
Szebb hajnal víradott.

    Mély gyászt reá fájdalma von,
De hangot nem lele,
Itt fekszik, akit egykoron
Szent tűzzel kedvele.
Akkor mint rózsa mely virúl
Ha május napja kél,
De most mint rózsa, mely elhull
Támadván őszi szél.

    Egy gödröt ás árnyék alá,
S hivét letészi ott,
Mohot virággal hint reá,
Rak földet s pázsitot.
Puszpáng a sír zöld fedelén
Kupresszel párosúl,
Mely nyár mentén, mely tél jöttén
Örök búként virúl.

Cseke, 1823. ápr.

 

ZSARNOK

Virtus s igazság zengtek nyelveden,
    De gyűlölte mindkettőt szived;
Csak leple volt hatalmad bűneidnek,
    S szádban a törvény átok leve.
Ezüstkehelyt ürített a gonosz asztalodnál,
    Kivűl az ajtón sírt az üldözött.
Még egy falatja volt az éhező szegénynek,
    S elrablottad azt;
Avult fedél óvá még a szelektől,
    Hideg vérrel hajtád ki onnan is.
Hajh bujdosott az ősi lakhelyéről,
    Sápadt neje
Keblében vitte kisdedét, s panaszát
    Poroszlód azt korbáccsal ölte el!
S terád bízatott-e ezreknek boldogsága,
    Hogy árulhasd pénzért véröket?
S neked ád majd márványt s nagy nevet a hízelkedés
    O Rabló, sírodon?

Cseke, 1823. ápr.

 

PANASZ

    Jaj nekem, s jaj annak, aki engem
Verset írni búmra megtanított,
Aki fáklyát gyújta képzetimnek,
S lágy szivembe fúvalt gerjedelmet,
A kegyetlen!

    Im nekem nem kelle sem szerencse,
Sem nagyoknak bíztató kegyelme,
Csillogó fény, s népimádta rojtok.
Gondolám, csak lant az énekesnek,
Zöld borostyán barna lyány kezéből,
S szép dicsőség hamva sátoránál.

    Víg nyaram folyt, s hajnal hogyha támadt,
Dalba szállt az érzés hurjaimról,
Dalba szállt az estve szent homályán.
Nap ha forralt, bokraim födeztek;
Dörge néha, felderűle másnap,
S új virágzat ömle el a mezőken.

    Ah, de bús alakkal vad honából
Jött el a tél, s a bokor leszáradt,
S nem ragyog virágzat a mezőken.
Űlök én im a hideg falak közt,
Ablakom tábláján csattog a szél,
S nincs fa, mely lobogna tűzhelyemről,
Nincs piros bor, hogy hevítse keblem,
S ajkaim közt elfagy a kelő dal.

    Szép Apollon szőke fürteiddel,
Szánd az énekesnek durva sorsát,
És nem adtál fát ha tűzhelyére,
Sem piros bort hogy hevítse keblét:
Karja közzé tégy szelíd leánykát,
Csókjain hogy újra felhevűljön!

Cseke, 1823

 

ÉDESKEDŐ

Óhajtozva, szívepedve
Röpűl híved ellenedbe,
Kérvén szerelmecskét;
Vess reá kökényszemecskét.
Istenem, úgy áldd meg a barna hölgyecskét.

Rózsa kell a méhecskének,
Harmat a rózsa kelyhének,
Nekem szerelmecske;
Pillants rám kökényszemecske,
Istenem, ó be szép a barna hölgyecske!

1823

 

KI BÚBAN ŰL...

Ki búban űl, víg leszen ő,
Ha borhoz ajka ért.
Légy idvez, ó szőlővessző,
Gondűző nedvedért.
Fejére lombodról veszen
Költőd ím koszorút,
Ernyőd alatt legszebb leszen
Olymp felé az út!

Csepped tüzétől éneket
Mi gyakran zengtem én?
Hány szép leánynak könnyeket
Csillogtaték szemén?
Hány lángsohajtás gyúlada
Dalom lágy hangjain,
Míg istenálmot szúnyada
Hős a hölgy karjain?

Hányszor ragadtam trombitát
Habzó pohár után,
S zengék fegyvert, zengék csatát,
S örök hírt nyomdokán!
S átlángolád a bajnokot
Égő honszerelem,
S keblén hajnalként víradott
Halál vagy győzelem.

Kél a nap és tikkasztva jő,
Költőd hevében űl,
Árnyékot, ó szőlővessző,
Szőj ablakom körűl,
Födezd, borítván zöld lepelt,
A múzsa titkait,
Zengő lantom, s e tölt kebelt,
S édes lyány csókjait.

Korom ha múlik, és emel
Magához angyalom,
Zöld sátorodban zengem el
Hattyúi végdalom,
S te gyönge szél fuvallatán
Hullasd rám leveled,
Húnyó barátod homlokán
Vonván szemfödelet.

Cseke, 1823

 

LOTTI

Szép tavaszom mezején, mint isteni Grácia, bolygék,
    Sok dagadó kebel, ah, gyúla szerelmem után.
Egy vala csak, szívem kinek égett mennyei lánggal,
    S ajkam utolsó hív szózata nyögte nevét.
S őt most Hádes örök ligetén hű lángom ölébe,
    Lombjaim árnya között, sírva sohajtom alá.

Cseke, 1824. febr.

 

TANÁCS

    Hogyha pályád ellenébe
Küzd az álnok vad gőgjébe,
S tőrt hány minden lépteden;
S nincs ki nyújtson hív oltalmat
Vészhozó ösvényeden:
Menj! s temesd el bús fájdalmad
Hol reád vár szent magány;
S vonj korlátot álmaidbol,
S alkoss ideáljaidbol
Szebb világot alkonyán.

Cseke, 1824. febr.

 

IGAZSÁG

    Vak vagy-e te szent Igazság?
Néked látni kellene;
Látni, mint hevűl a gazság
Jámborságnak ellene.
"Nem valék vak, hív Igazság,
Láttam mit mivelt a gazság
Lest intézvén s szopván vért,
S adtam néki méltó bért.

    Ajkát méreg haboztatta,
És dühödve vívt velem,
S eltiporván megszaggatta
Vérrel ázó kebelem.
S hogy ne látnék vad szüvébe,
Fátyolt vont szemem fölébe;
S nem rettegvén már tanút
Nyílt bűnének tágas út."

    Szépre, rútra hát így gondot
Nem tarthatnak szemeid,
Szent Igazság és e fontot
Mégis hordják kezeid!
"Szépre, rútra nincsen gondom,
S nem magamnak függ így fontom,
Mely kezemben semmi bért
Százak óta már nem mért.

    Tartom azt újjam hegyéből
Elmeredve, mint csontváz;
S a Gonosz rablott kincséből
Serpenyőmbe terhet ráz.
A teher sújt bús erőben,
S a lebillent serpenyőben,
- Borzadjon bár föld és ég, -
Néki száll a nyereség."

    Hát befátylozott szemével,
Kinn e pompás kapunál,
S rosszra fordúlt mértékével
Istenséged őrt mért áll?
"Ah, benn ültem hajdanában,
S szózatom zengő hangjában,
Fennálló székem körűl
Megcsendült sok gyáva fül!

    S már itt állok elnémítva,
Bús orcámon zápor s szél;
S a Gonosz nem háborítva
Benn veszélyes kénynek él.
Zúg csapása villámának,
S romján más boldogságának,
Melyet rogyni vígan lát,
Alkot márványpalotát."

    Szent Igazság, és honodnak
Hol vagynak határai?
Szenvedsz, s vissza nem ragadnak
Hű szerelmed szárnyai?
"Jámbor, fenn hazám az égben,
Mondhatatlan messzeségben,
A csillagpályák között,
S már valóm felköltözött.

    Ám tekintsd e hidegséget
Arcom holt vonásain;
És tapintsd e keménységet
Testem márvány tagjain:
S ím befátylozott szemével
Rosszra fordult mértékével,
S kinn e pompás kapunál -
Lelketlen kép ami áll!"

Cseke, 1824. febr.

 

REMÉNY, EMLÉKEZET

    Éltünk rögös határain
Két Géniusz vezet,
S felleg borúlván útain,
Nyújt mindegyik kezet;
De bár tekint bíztatva rád,
Vigasztalást egyik sem ád:
Remény s Emlékezet.

    Emlékezet lebegteti
Szárnyát a múlt felett,
S bús képzetekben rengeti
Borongó kebeled.
Múlt kedv után titkon epeszt,
Múlt kín között ismét senyveszt,
S lelkedre hoz telet.

    Kéklő lepelben messze jár
Előtted a Remény;
Magához int, de meg nem vár
Tovább tovább lengvén.
S míg lepkeszárnyát kergeted,
Lezúg hiában életed,
S állasz pályád szélén.

    Rosszat ne félj, s ne kívánj jót
Múlt és jövő közűl;
Öleld meg a jelenvalót,
Mely játszik és örűl.
S bár ködbe néha burkozik,
De színe gyorsan változik,
Ajkán mosolygás űl.

Cseke, 1824. febr.

 

A NYUGTALAN

    Lobogtattam vitorlámat,
Szélnek engedém sajkámat,
Jobb szerencse kebelén
Nyúgalmat hogy leljek én.

    Csolnakom vész dörgésében,
S gyönge szellő lengzetében,
Sziklák közt, s zöld part megett
Majd sülyedt, majd lebegett.

    S távol tenger sík tükréből,
Messzeföld narancsberkéből
Nyúgalom nem szállt hozzám:
S sorsom búsan átkozám.

    Bódult! zenge az fennlakában,
Amit kergetsz így hiában,
- Nyisd fel tennen kebeled -
Légy bölcs, - s ottan felleled.

Cseke, 1824. febr.

 

BERKEMHEZ

Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
    S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét,
    Bokraid árnya közül csattog az éjjeli dal:
Fogd fel az elhagyatott szeretőt, ki lehajlik öledbe,
    S rejtsd fakadó könnyét néma homályod alá.

Cseke, 1824. febr.

 

ENDYMION

    Leszáll az estve, nyíl az égi pálya,
Kél és megindúl Lúna nyájason;
Enyhűl az éjnek tőle bús homálya,
Melyen szelíden fénylő leplet von.
Sejdítve nézi, titkosan vizsgálja
Sziklája bércén őt Endymion:
S csapongva gyúlnak gerjedelmi, s vélek
Küzd ismeretlen harcban szív és lélek.

    "Hová, hová te képzet csalfa kéje?
Mi zúg fel itt a pásztor kebelén?
Mi gond, mi álmok lengenek feléje?
Mi bájvidékre, s mért esdeklem én?
Fel, fel hozzád forr, fénynek istennéje,
E lángsohajtás, e vívó remény:
Szűk érzetemnek porlakom határa,
Csillagkörödben ott áll tündérvára!"

    "Dagadsz, dagadsz a szívben hév indúlat,
Kész lelkem, ah, de szárnya még sem kél!
Küzd és borong, hullámzik s lángra gyúlad,
S porsátoromban fojtja rabkötél.
Mért a halandón e komor borúlat?
Lélek, rohanj: mint hab felett a szél!
Vagy, Istenasszony, szánd meg ó nyögésem,
S enyhítsd egedből kínos esdeklésem!"

    "Önt könnyet, aki küszködött hiába,
Szánást keresve bájló képeden.
Ó kapj fel engem pályád távolába,
Vagy szállj le hozzám lángösvényeden!
Csak egy tekintést fátyolod titkába,
Csak egy sohajtást égi kebleden:
S lelkem, röpűlve lényed ellenébe,
Sugáraidnak olvadjon fényébe!"

    Így, míg belől az érzetek vivának,
Ajkán az ömlő hang így nyögdele;
Az Istenasszony érzé fátyolának
Szélén mint leng a sóhajtás szele;
Hallá nyögését olvadó hangjának,
S lágy érzelemre mozdúlt kebele;
S fennéteréből a bérc pásztorára
Enyhítve fordúlt arca szép sugára.

    Ott áll s andalg a csendes éj vezére
A bús halandó bájvonásain,
Nézvén mi díszben űl tekintetére
Az istenűlő lélek arcain.
S ekkor nem ismert gond borúl mellére,
Foly mondhatatlan érzet tagjain:
S szebb lángra gyúlad leple közt orcája,
S önként hanyatlik föld felé pályája.

    Szállong alá: mint illatozva nyári
Homályos estvén szellők lengenek,
S körűllebegve szétfolyó sugári
Ezüst habokká tisztán ömlenek.
A pásztor árjong, s teste szűk határi
A halhatatlan kénnyel küzdenek:
S nem bírva szívén mennye boldogságát,
Sűlyed s homályban érzi társaságát.

    Ah, kényözönben olvadó keblének
Hullámi közt a lélek elmerűl;
Forrón sohajtott órák röpdezének,
De gondolat már benne nem derűl!
Ott fekszik ő fényében Istennének,
Ki lengve száll az elsűlyedt körűl;
S szózatja zeng, és vonja hív ölére,
S nem vért habot, hajh, megrekesztett vére!

    "Fel pásztor, fel! szerelmed győze végre,
S ím fátyolomnak nyíló titka vár;
Merész tüzedben gyúladál az égre,
S fürtöd felett leng pályád lombja már.
Ah, az lesújtva szállt a testiségre,
S varázserővel bájláncokba zár;
Fénnyel vakít, s úgy önti el homályát,
Bús éjbe rejtvén a felvíradt pályát."

    "De, ah, ki fekvél Istenné karjába,
Ne lengedezne boldogság rád még?
Élj e varázslét bájos alkonyába
Szunnyadva benned minden testiség!
S én átrengetlek szép álmok honába,
S léssz szenderegvén boldog, mint az ég."
Mond, és megenyhűlt fénnyel leplezé be,
S szőtt halhatatlan álmokat fölébe.

    Ott fekszik ő borítva nyúgalmával,
S álmán az Istenasszony képe reng;
Kél Lúna s felszáll nyájas orcájával,
S lenézve rája titkosan mereng.
S ha jön az éjfél, csillagfátyolával,
S csend ömlik el, s csak philomela zeng:
Rezgő sugárit föld felé ereszti,
S a szép szendergőt bennek megfereszti.

Cseke, 1823. ápr. és 1824. febr.

 

VIGASZTALÁS

    Nyögsz, ah, ha nemzetek felett
A sors bút hozva száll,
S küzdő reményök cél helyett
Újabb veszélyt talál;
S ha a szabadságért folyt vér
Átok leend, s a pályabér
Vagy járom vagy halál!

    Mi haszna bú? mi haszna gond?
Törvényt ki szab s határt?
Szerencse köt, szerencse bont,
S vakon használ vagy árt.
Ki éjt s napot fáradva tölt,
Ki nyugszik és kart karba ölt,
Együtt lát hasznot s kárt.

    Hát mért törődöl a világ
Sorsán, maroknyi por?
Szárad s kihajt a szőlőág,
Lesz ősszel újra bor.
S kedved ha most mámorba fúl,
Alvás után feljózanúl,
S kerűl megint a sor.

    Kis csolnak, ah, csak életünk,
A sors az Óceán;
Most szép partokra köthetünk,
Majd hullám mérge hány.
De kedvezőn lengő szelet,
S dörgő vészt a csolnak felett
Tűr a bölcs egyformán!

Cseke, 1824. márc.

 

ESTI DAL

    Kertemre szelíden
Az estve leszáll;
Lágy szél nyög epedve
Virágainál.
S míg szél nyög epedve
Virágainál,
Harmatja szememnek
Azokra leszáll.

    Nem látod-e, lyányka,
Hűs árnyaimat?
Jer, s tépd kebeledbe
Virágaimat!
S harmatja szememnek
Ha rólok lehúll,
Lassan leperegve
Szivedre vonúl.

    Búsan csörög a hab,
A fülmile zeng,
Fenn a szerelemnek
Szép csillaga leng.
Mit nézsz mosolyogva
Sugárid alól?
Ah, lelkem öleld ki
Borúlatiból!

    Titkom kebelemben
Oly csendes, oly hív!
Mért habzik alatta,
Mit vérzik e szív?
Árnyékba körűle
Hűs nyúgalom űl,
Lángérzete mégis
Messzére hevűl!

    Lángod tele mellem
Alatt viselem;
Légy idvez örökre
Arany szerelem!
Boldog ki merenghet
Hullámid felett,
S révpartod ölébe
Visz hű kebelet!

Cseke, 1824. márc.

 

EMLÉK

Ömledező csermely, s te szelíd berek, árjai mellett,
    És te kies hajlék a berek árnya között,
És te, ki ott lebegél hajadat koszorúzva virággal,
    Itt eped a költő, barna leányka, feléd.
Egykoron ah dalain ha borongó kénybe merűltél,
    S májusi harmatként reszkete könnyed elő:
Ajkaidon ó zengd ki nevét, ó zengd ki sohajtva,
    S hab, berek, és hajlék zengeni fogja veled!

Cseke, 1825. máj.

 

ÁLDOZAT

Áldozatom két Istenség oltára felett áll:
    Könny neked ó Szerelem, és neked, ó Haza, vér!

Cseke, 1825. máj.

 

ECHO

Sziklai lyány, hívlak! "Hívlak": felel éteri hangod;
    Ím jövök, ah de lakod bús fala néma s üres!
Sziklai lyány, hol vagy? remegő ajak ami reád vár,
    S hű karok, és szerelem mennyei lángja velek.
Csalfa te rejtve maradsz; epedő rezgése szavadnak
    Hév vala, s kebled, mint szirti lakásod, hideg!

Cseke, 1825. máj.

 

HOLDHOZ

    Hold, szelíd hold, felhőd kárpitjában
Sokszor könnyes szemmel néztelek,
Képét láttam arcod súgarában,
Sohajtási voltak a szelek.
Karjaim kinyíltak, hő keblemre
Hogy szorítsam a szép ideált,
Ah de halhatatlan gyötrelmemre
A hevűlő megcsalatva állt!

    Vágyaimtól gerjedő reményem
Őt nyomozza most is, szüntelen,
Ah de ködben elborúlt ösvényem
Tévedeztet kínos éjjelen!
Ismeretlen messze föld vidékin
Kísér s hurcol titkos érzetem;
Rengetegben, sziklák omladékin,
S vad pusztákon árnyát kergetem.

    Élsz-e tündérberkek szent homályán?
Ohajtásim ott is rengenek;
Túl az égen, túl a csillagpályán
Gondolattal messze röppenek.
Képzetemben száll egy édes álom,
Lángvonással egy kép bennem ég,
Folyton érzem, és mégsem találom,
Itt közel leng e bús messzeség.

    Szív, örvényed zajgó hullámában
Árad és forr mély hevűleted;
Ah magaddal küzdesz e hiában?
S tennen álmod képét kergeted?
Érzem innen kelni rejtekedből
E borút, mely titkosan hervaszt;
Szív, derűlj ki lassan fellegedből,
Vagy dobogva szaggasd széjjel azt!

Cseke, 1825. máj.

 

JENNYHEZ [II.]

Jősz leányka lángszemekkel,
S barnán kéklő hajfürtökkel:
    Mint árnyéklott viola.
Így száll égi kellemében
Messze lengő fellegében
    A remény szép angyala.

Áradó mély fájdalomnak
Engem lankadási nyomnak,
    Keblem, ajkam enyhet kér.
Ah, hasonlítsz reménységet,
Tőled e kín mely így éget
    Balzsamcseppet mégsem nyér!

Cseke, 1825. máj.

 

DRÉGEL

Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek,
    Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?
Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?
    Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?
Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng
    Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.
Ah de romod tetején az örök hír égi virága
    Csillagi fényében századok óta virúl.

Cseke, 1825. máj.

 

SZERELEMHEZ

    Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolúl szemére
A benn küzdő gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

    Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
Hű karod vitt mint vezér,
Most ím égető napjában
Híves árnyat tőled kér!

    Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezgő fényében
Nincs egy enyhítő sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S tőle bérűl húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.

Cseke, 1825. máj.

 

ALKONYI DAL

    Nyögve kél az esti szellet,
Balzsamillat szárnyain,
Csolnakom száll a part mellett
Csörgő víznek habjain.
Csillag s hold a víz tükrében,
Zöld erdő partja mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philomela köztök zeng.

    Csattogó bájhangozatja
Mint ezüsthab ömledez,
Lelkem minden gondolatja
Lágy érzésbe sűlyedez.
Szívem habzik, mint az ének,
S cseppje hő szemem könnyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.

    Ég, ó sátorod pompáján
Merre vonz a messzeség?
Leng egy csillag nyúgot táján,
Mely ott rózsaszínben ég.
Csillaga a Szerelemnek!
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyújt ily erő?
Idvesség tán tőled jő?

Cseke, 1825. máj.

 

RÉGI VÁRBAN[13]

Bús düledékeiden, ó Husztnak vára megállék,
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, szakadott a fal, s a visszanyögő hang
A szirt erdeje közt zúg vala lábam alatt.
S hév kebelem dobogott, s e könny, mely forra szememben,
Titkosan omladozó szent Haza, néked ömölt.

1825. máj.

 

RÉV ELŐTT

Szív életemnek vitorlája,
    Hajtó szellőm a szerelem;
Lobog, ha ez fuvalt reája,
    S sziklán, habon rohan velem.
Felhők s vihar pályám röptében,
S míg engem e veszély körében
    Ezer halál zúg itt körűl,
    Sem ég, sem föld nem könyörűl.
Nem messze zöld dombok virúlnak,
    Virágszagot lehell a part;
Ó ég, s ím a habok simúlnak,
    Lengő vitorlám arra tart!
Te bájsziget hű Kalypsója,
Ím itt áll a vándor hajója
    Szélvész után a rév előtt,
    Szelíden ah fogadjad őt!

Cseke, 1825. dec.

 

A SZABADSÁGHOZ

Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy,
Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled,
Fennröpűltedből kegyesen mosolygván,
    Égi Szabadság!

Nékem is forrtak szemeimben égő
Könnyek, éreztem haza szent szerelmét,
Ints, zajos habként dagadozva várom
    Lengeni zászlód.

Járom a gyáván! ki remegve futja
Fenndicsőséged ragyogó világát,
S megszokott rabság' kezein tudatlan
    Csörgeti láncát.

Átok a gyáván! ki nevedre borzad,
Mert gyakor szélvész kavarog föletted,
Mert halálhörgés diadalmi pályád
    Mennyei bére.

Szállj ki felhőden, s noha szózatod mint
Villogó szélvész dörög is körűlem,
S zöld borostyánod noha fürteid közt
    Vérbe füredt is:

Kellemed látom, s dobog érte mellem,
Csókodat várom szerelemben égve,
Csókodat szomjún epedő ajakkal,
    Jer, ne tagadd meg!

Cseke, 1825. dec.

 

DERŰ

Lomb, te csörögve lehullsz; kertem rózsája, te hervadsz;
    Fáim alatt éjszak bús szele dúlva süvölt.
Képzetem elfordúl, s a múlt örömébe merítvén,
    Barna leányka, feléd e kebel újra hevűl.
És ím rózsalepelt von el a Fantázia rajtam,
    S hesperi csillagként arcod alatta ragyog.
És kivirúl a lomb, kertem rózsái feselnek,
    S fáimat Elysion szelleme lengi körűl.

Cseke, 1825. dec.

 

BALASSA

Kétségtől rettegve, bánat közt nyugtalan
Sírok, de könnyemet ontom haszontalan,
Erdőn, bércen, völgyön bújdoklom úntalan,
Segédkart, s hajlékot nem lél boldogtalan.
Szélvész mérge tépi lengő vitorládat,
Bocsásd le, hű Remény biztos ánkorádat,
S habok közt nyugtatván roncsolt hajócskádat
Fordítsd mosolygva rám még egyszer orcádat!

Cseke, 1825. dec.

 

HERVADSZ...

Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem hű lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a szellő,
S költi sohajtásom.

Partot a hab,
Bút mos könyhullásod;
Enyh a szellő,
S enyhűl sohajtásod;
Hagyd hervadjon
Szerelem rózsája,
Nyíl hajnalkor
Remény violája.

Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejcset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.

1825

 

KÖLTŐ

    A költőnek lángkeblében
Kínos, édes érzelemmel
Mely derűlet s alkony vív!
Mondjátok meg, ó, mi az,
Ami búban és örömben,
Kedv s keserv pillantatában
Itt benn habzik, itt benn küzd,
S mély titoknak fátyolában
Mennyet s poklot rejtve sző?

    Nékem is pirúlt az élet,
Mint tavasznak hajnala,
S milliom szín pompájában
Fennragyogva szállt felém.
És feküdtem szép ölén,
Szívtam kelyhe balzsamát,
S mért hogy a legédesebb csöpp
Fájdalommal elvegyűlve
Forra végig ajkamon?

    Röppenj, röppenj, szűk Jelenlét!
Keskeny nékem e határ;
Múlt s Jövő tekintetemnek
Messze, messze, messze int.
Ismeretlen, szent Haza!
Hol vagy, ah, rendelve nékem?
Nyugtalan szív merre vágysz?

1826

 

VÁNDOR REMÉNY...

    Vándor Remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.

    Tenéked, ó bús Szerelem,
E rózsabimbót szentelem;
Nyájas, piros, s illatja szép,
De hajh tövíse szívet tép!

    Föld-e lakod vagy fenn az ég?
Ragyogj felém örök Hüség!
S virágra mint harmat ha húll,
Enyhítsd e kínt mely bennem dúl!

1826

 

ÜLTEM ÉN...

    Ültem én a forrás mellett,
Téli szél fúvt, ég borúlt,
Egy madárhang sem nyögdellett,
Egy rózsácska sem virúlt;
S e kebelnek mozdultára
Néztem kunyhóm ablakára,
Barna lyány, te laktad azt,
S véled éltem víg tavaszt!

    Űlök én a forrás mellett,
Lágy zefír száll, ég derűl,
Száz madár zeng, bájlehellet
Száz rózsának kelyhén gyűl.
S e kebelnek mozdultára
Nézek kunyhóm ablakára,
Barna lyány, elhagytad azt,
S engemet bús tél hervaszt!

1826

 

HÉV NAPTÓL...

    Hév naptól hervadtában
Kék viola
Lehajola,
S epedve zöld bokrában
Már halni kész vala.

    Jön Hesper s alkonyábol
Reá tekint,
S langy cseppet hint
Enyhítő balzsamábol,
S él a virág megint.

    Pályád töviskörében
Ó szerelem,
Lángkebelem
Hervad sebes tüzében,
S bánat s halál velem!

    Ki lesz, ki a szenvedőre
Reá tekint,
S langy cseppet hint
Szívem kinzó sebére,
Hogy éljek én megint?

1826

 

VÁGY

    Volnék csak kis madár,
Röpűlnék szárnyakon,
El, szép hazám felé,
Hű szívem merre von;
Túl erdőn, túl hegyen,
Merről a nap felkél,
Virúló part felett
Lyánykám hol búban él.

    Lassan szállonganék
Mint esti fúvalom,
Forró szerelmeket
Csattogna bús dalom;
S elszenderíteném
A lyányt zengésivel,
Hogy édes álmain
Képem víradna fel.

    Látnám, mint gyúl felém
Hullámzó kebele,
Hév ajkán, hallanám,
Nevem mint zengi le;
S az álomkép után
Felnyitván karjait,
Örömcsepp fénylené
Végig lángarcait.

    Mint lepke harmatot
A rózsa bájölén:
O reszkető könycsepp
Felszívlak téged én!
S erőd balzsam gyanánt
Átfolyva mellemet,
Megenyhűl majd sebem,
Mely most kínnal temet.

Pest, 1826. nov. 1.

 

PIPADAL

    Kürtét vadász zendíti meg,
Fellázad minden út;
Reng bérc és völgy és rengeteg,
Az őz riadva fut.
Én védtelent nem üldöznék;
Szelíd vagyok, s ha számban ég
Kék füsttel a pipa,
Tőlem, kis őz, pihensz mindég
Ernyőd sátoriba.

    Mért lángol a busúlt vitéz?
Harcot nem szeretek.
Ott vér miatt pirúl a kéz,
Dúlván mint fergeteg.
Düh gyúljon ádáz lelkeken;
De nékem égjen csöndesen
Kék füsttel a pipa;
Mást hordhat véres telkeken
Tajtékzó paripa.

    Viraszt a bölcs, gondol sokat,
S itt, s ott, s mindenfelé,
Eget, földet míg hányogat,
Csak a hibát lelé.
Jámbor, miért epedsz mindég?
Jőj, gyújts reá; ha vígan ég
Kék füsttel a pipa,
Derűl előtted föld és ég,
S nem lesz sehol hiba.

    S te kit gyötör vad szerelem,
Szenvedsz igád alatt,
S gyötrelmeden kél gyötrelem,
Forrván baloldalad,
Vidúlj! örök bú nem tenyész;
Im így tanít s enyhítni kész
Kék füsttel a pipa.
Kín s kény, miként füst kél s enyész,
Más lép nyomaiba.

    Sovárg, eped, szaguld, csapong
Az ember untalan,
Bár kedv és szándék, tett és gond
Lesűlyed nyomtalan.
Sok jót, dicsőt föld gyomra zár;
Leomla sok királyi vár,
S kék füsttel a pipa
Bolyongó vándor ajkán már
Ott ég romaiba.

Pest, 1826. nov.

 

VÁNDOR

Reng a hullám, röpűl a sajka,
Messzebb, messzebb vonúl a part,
Még csóktól ég a vándor ajka,
Még visszanyújt remegő kart.
Keblét a búcsú gondolatja
Mély olvadásban haboztatja,
Utána int száz szem, száz kéz,
De ő csak egy pár könnyet néz.

S ím kéklik a part zöld pázsitja,
Homályba tűn a messzeség,
Az egy pár könnyet elborítja,
Nem látszik már, s ott reszket még.
A vándor áll, némán nyögdell ő,
S utána hord a parti szellő
Száz köszöntést bús zúgással,
De ő csak egy sohajtást hall.

A sajka száll, a sajka hajtat,
Alatta víz, felűl az ég;
Lassan lezeng a végsohajtat,
Nem hallik már, s ott lángol még.
A vándor enyhet kér mellére,
Száz csillag néz vérző sebére,
De ő csak egy felé tekint,
Mely nyúgotról szerelmet int.

Pest, 1826. nov.

 

HONVÁGY ÉS SZERELEM

    Zöld partján éltem a Tiszának,
Hű keblen, hű fedél alatt,
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat;
Körűltem lelkesűlt az élet,
Bánat s öröm lágy énekké lett,
Mégis, ki fejti meg, miért,
Ohajtásom más sorsot kért.

    Elhagytam partját a Tiszának,
De visszavágyott kebelem,
Bennem borongva hajnallának
Vérző honvágy s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kisére,
Irígy valék minden szellőre,
Mely rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lele.

    Sohajtozám: derűlj ki bennem
Kinos homály, enyhűlj te szív,
Ott sem hagyott lángod pihennem,
Van itt is, ami kedvre hív!
De képzetim folyton vezettek,
Lengvén a honcsillag felettek,
A távolig s a múlt felé,
Búmat minden nap érlelé.

    Eget s földet kérék, miattam
Nem indúlt meg sem föld, sem ég,
S ím bánatomban elhervadtam,
Majd hant alá borít a vég.
S dombján a csendes énekesnek
Keletről lágy szellők röpesnek,
De azt meg nem tudhatja más,
Zúg-e köztök egy sóhajtás?

Pest, 1826. nov.

 

EPIGRAMMÁK

Ifj. B. Vécsey Miklós Szathmármegye főispáni
helytartójának beiktatására

Nyugszik az ősz bajnok, de nyomán hős gyermeke felkél
    S lelke hevültében, bátran előre tekint.
Indúlj! im ragyogó pályád messzére kinyílik,
    Hol deli fénnyel atyád csillaga lángol elől.
Díszes az út, de nehéz; kötelesség terhei várnak,
    Hon s fejedelm tőled kérnek erőhez erőt.
Híve királyodnak ha maradsz majd, s híve hazádnak,
    Vécsey, szent vérnek szent folyadéka maradsz.

- - -

Aki minap ragyogott az egész országnak előtte,
    S bajnoki lelkével védte megyénknek ügyét,
Szép haza vedd azt most vígan fejedelmi kezekből
    S új életre hevűlj, lángkebelére ha dőlsz.

- - -

Vécsey száll s más Vécsey kél; két nap ragyog; egyik
    Estveli bibor alatt, reggeli fényben ez itt.

- - -

Ősz atya homlokodon zöldell a pálma, pihenj el;
    Ifjú pálmádért pályafutásnak eredj.

- - -

Vécsey, Szathmárnak valamerre határai nyúlnak
    Kedves név, örvend néked öreg s fiatal.
Vécsey hív atya volt, az idősb, mig űle közöttünk;
    Íme jön a fiatalb, s Vécsey hív atya lesz.

- - -

Van koszorú, de becsesb a szív hálája nemesnek;
    S gyöngyöket a dagadó könny folyamatja halad.
Vécsey, Szathmárnak, Nemes Ősz, hálája feléd száll,
    Vécsey, Szathmárból könnypatak áldja neved;
Visszatekints pályádra, s fiad gyúladjon utánad,
    S könnyeket és hálát majd fog aratni veled.

Cseke, 1829. márc. 5.

 

GRÓF KÁROLYI GYÖRGYNEK
AZ URADALMAIBAN SZOLGÁLÓ
TISZTVISELŐK

Mottó:   Hell, wie der Thau, worin sich Blumen baden
                    Lass, Zeus, du Höchster! Seine Tage entfliessen,

              - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

              Mög er noch mehr als zehn Olympiaden,
                    Wie jetzt sein Ross, mit Vollkraft noch umschliessen!
              Des Frohsinns Mirte müsse seinen Pfaden
                   Stets auf Hygeas Zauberwink entspriessen.

M a t t h i s s o n

Idvez légy szeretett, idvez légy dísze nemednek,
Károli szép törzsök méltó fakadéka nemes gróf!
Idvez légy, és híveidet kik örömre hevűlvén,
Könnyek alatt ragyogó szemmel járúlnak elődbe,
Fénypalotáidból kegyesen letekintve fogadd el.
Nem Te valál? ki szelíd gonddal sorsunkra vigyázván,
Messze jövendőnknek kinyitottad előre határit,
Égi reményt láttatva velünk? hogy tettei bérét
Élte telén biztos nyugalomban várja be szolgád;
Mostoha napjaitól hogy az árva ne féljen előre:
Bús felhői között délszinre találjon az özvegy;
S gyermekiért az atyát keserű gond vésze ne hányja.
Fenndobog a tele szív jóltévőjének előtte;
S lángszavakat keres a forró, szent hála, de nem lél;
Csak remegő ajakon töredeztet néma sohajtást,
Csak dagadó könnyben tükrözteti keble haboztát.
Hősek gyermeke! jer s nyujtsd szentelt jobbodat, ajkunk
Hogy melegítse fel azt, s szemeink gyöngyébe feredjen;
S boldog léssz, mert boldogokat tudsz tenni körűled,
S élted célja felé, pályád fénylepte határin,
Emberi szép tettnek kísér hű képe keresztűl.
Boldog léssz, mert kedveseid nem hagyja el a sors.
Akik ajándékit nemesen használni, miként Te,
S embertársaikat szerelemmel ölelni tanulták,
S életadó napként áldást elszórva ragyognak,
Károli végy koszorút tőlünk, végy gyermeki hálát,
S ünnepi ömledezést! Neked ég minden kebel és szív,
Minden ajak rebegése Tiéd! Légy idvez örökre!
És mikor a Haza fűz fiatal fürtödre borostyánt,
S áldozatid bérét magos ének zengzeti nyujtják;
Vagy mikor a sokaság fennhangzó tapsai várnak
Míg a pesti mező dobogó paripáid alatt reng:
El ne feledd, hogy híveidet messzére s közelről
Hozzád hő szeretet szakadatlan láncai vonják.

1829

 

ZRÍNYI DALA

Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?

Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréböl őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?

Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.

Szobránc, 1830. júl.

 

SZONDI

Töredék

    Messze határokról mint vágyva jön a daru vissza,
Enyhe napok nyíló melegét ha megérzi tavaszkor,
S fellegiben fennúszva halad, míg úta betelvén,
Ismert pázsitain síkföldi mezőkre leröppen:
Úgy jövök én tefeléd, kebelem szent honja, viszontag,
Isteni szép költés! Haragos vihar éje rohant el
Életemen, lángérzelmek fagytak meg alatta,
A ragyogó képzet csillagkoszorúja lehullott,
S rémeitől szívem fenekén némúla meg a dal.
Most, mint alkonyi fény zivatarnak utána, szelídült
Búval emelkedik a költő, nem gyermeki kény közt,
S ábránd ifjúként aranyálmok ölébe merengvén:
Nyúgaloműlte sötét arccal szedi húrjait öszve
Fenntűzben, mit erő lobogat, mit fájdalom érlelt.
Bajnokot énekel ő, ki hazánkért onta nemes vért,
Szondi dücső végét romján a drégeli várnak...........

Cseke, 1830. dec. 31.

 

KÖLCSEY

Töredék

    Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;
Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.
Nyúgoszik az zöld lombjai közt a nemzeti béknek,
Ez ragyog újra midőn tele fénye dalomnak elönti,
S színe varázs súgáraiban szállítja fel ismét
Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték,
Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor
Don hullámi körűl, a Hét magyar eggyike, hős Ond,
Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vőn.
Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett,
S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr,
Mígnem az elkomorúlt sorsnak nyila dúlva lecsattant
S könnypatak áradozott a bánatölelte teremben,
S áldozatát vérben fogadá vala boltja sötétén,
Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor...

Cseke, 1831. jan. 7.

 

KÖNNYCSEPP

    Csöndes ifju járdal andalogva,
Andalogva szent berek homályán,
Száll feléje nyögdelő szelecske,
S bíborajkán végig elsuhanva
Tiszta csöppet harmatoz le hűsen.

    "Honnan, honnan nyögdelő szelecske?
Nem derűl most hajnal rózsaszínben,
Esti fény sem bíboroz tetőket,
Lángfolyamban úszik a nap ott fenn,
Dél hevétől rekken a meleg táj;
S szárnyad íme tiszta csöpp ezüstjét
Harmatozva lebben el körűlem!"

    És felelt a nyögdelő szelecske:
"Mentem én keresni dél hevében
Rózsabokrot balzsamernyejével,
És alatta leltem gyönge lyánykát,
Gyönge lyánykát űlni könnyel áztan,
Szánakozva röpdezék feléje,
S megfüredtem könnye tengerében."

    Szóla s ment a nyögdelő szelecske;
És az ifju szíve kezd dobogni,
S bíborajkán a csöpp égni kezdett,
Égni kezdett, bár leszálla hűsen.

Cseke, 1831. jun. 17.

 

HUSZT

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék;
    Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
    Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
    Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
    Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Cseke, 1831. dec. 29.

 

MÁRIA THERÉSIA

Sír vala, gyönge fiát dobogó kebelére szorítván,
    S álla borúlt napként Mária népe között.
Sírjon-e, mond a büszke magyar, fejedelme magyarnak?
    Sírjon-e kit nagy nép szent koronája födez?
S lángjai közt nem kérd ő múltkori sérvet, ölő kínt;
    Halni rohan, küzd, győz; s Mária védve vagyon.

Cseke, 1831. dec. 30.

 

TÁVOZÁS

Lengve sötét part árnyai közt a csolnak amott száll;
    Nyúgoti fenyvek alól szél s hab utána rohan.
És a lyányka halad, s végbúcsút intve kezével
    Alkonyi csillagként messze homályba letűn.
Szálljatok ah keggyel, habok istennéi, körűle,
    S hozzátok szeliden hű kebelemre megint!

Cseke, 1831. dec. 30.

 

MUNKÁCS

Hol fejedelmi terem fogadott fejedelmi lakókat,
    S küzde nemes harcot Zrínyi leánya soká:
Bércedet, ó Munkács, keserű gond űli, lebegvén
    Rémalakok szomorún a fogoly álma fölett.
Büszke tekintettel mit nézsz a síkra le bús lak?
    Jőn az utas, lát s fut messzekerűlve tovább.

Cseke, 1831. dec. 30.

 

BÚSAN CSÖRÖG...

Búsan csörög a lomb,
Mert fú szél;
Sűrűn dobog e szív,
Mert búm kél.
Kárpát kebeléből
A szél fú;
Tőled szerelem jön ez éjjeli bú.

Lyány sziklakemény, lyány
Csillagszép,
Nem látod-e kínom,
Mely dúl s tép?
Nem szánod-e kínom,
Mely tép s dúl,
S felforrva szememben ez arcra lehull?

Hajh rózsa, piroslik
Lángorcád,
Jer, könnye szememnek
Forrjon rád!
Hervadva hevétől,
Mely áltfut,
Majd adsz temetőmre halottkoszorút!

1831

 

VAD HOMÁLY KÉL...

Töredék

    Vad homály kél nyúgot boltozatán
Éjjelében a nap elmerűl,
Barna felhő szikla tornyozatán
Szívborzasztó néma csendben űl,
Rejt villámot, rejt halált keblébe,
Vándor indul mégis ellenébe,
Nem remeg, bár búsan int az ég,
S nyílt előtte kétes messzeség.

1831

 

KÉL A ZEFÍR...

Töredék

    Kél a zefir, s lágyan száll,
Rózsa néki meghajol.
Nyiss kebelt virághölgyecske,
Lengek ím nyögő szelecske
Harmatlepte lomb alól.

    Hesper bíborkebelén
Fény között fürdöttem én;
Ámbraillat fuvalmimban,
Harmat enyhe csókjaimban,
Karjaim közt égi kény.

    Jön az éjnek angyala,
Terjeng csillagfátyola,
Rózsa titka felfedezve,
Keble kényben rengedezve:
Álmok oly édes vala.

    Hajnal támad, Flóra jár,
Ébredj, ébredj égi pár!
S röppen a - - szelecske
- - - - a virághölgyecske
- - hervadva már.

1831

 

BÁR RÓZSA VOLNÉK...

Töredék

    Bár rózsa volnék, szép leány,
Hogy elvirítva kebleden
Lelnék magamnak büszke sírt!
S o, bár lehetnék esti szellő,
Hogy édes ajkad bíborán
Szedhetnék balzsamcsókokat!

    Itt állok félénk messzeségben;
S mint bércein Endymion
Sohajt a csillagokra fel,
Hová röpűlni szárnya nincs:
Némán sohajtozom feléd.

    Ölelni vágy e kar, de fél,
Vágy ajkam ajkadon remegni,
De tilt komoly pillantatod.

    Menj lángtekintet, ah röpűlj,
Röpűlj felé hév gondolat,
Tinéktek utat semmi nem zár.

1831

 

NAP SZÁLL ALÁ...

Töredék

    Nap száll alá, biborban ég
Nyugot láthatára,
Fényben röpűl egy sugár még
Leányvár tornyára.
Fényben még egy sugár röpűl
Tornyára Lyányvárnak,
Hol Róza mély bánatban űl,
Kit bús falak zárnak.

1831

 

VÉSZ

    Bús vihar kél, duzzad a hab,
Vízközépen csolnakom;
Isten hozzád, messze kék part!
Isten hozzád, hű lakom!
És te lyányka légy szerencsés,
Kit más boldog karja bír!
Szikla s örvény én körűlem,
S hullám közt vár puszta sír.

    Bús vihar zúg, harsog a hab,
De szivemben néma csend;
Melyen vad ború sötétlik,
Melyre fény már nem dereng.
Itt tekintek a vizekbe
Mélyen, tompán, hidegen;
Kín és kény, és föld és élet
Oly üres, oly idegen!

    Szikla rendít, nyíl az örvény,
Szállj fenékre csolnakom!
Fennzajong bús tenger árja,
Lenn ezüsthab hű lakom.
Majd a vándor vész között jár,
Kormányán kétségben űl,
Nem sejdítve, hogy hajója
Enyhe sír fölett röpűl.

Cseke, 1832. jan. 26.

 

KAZINCZY

Sírba Kazinczy leszállt; s későn fakad érte hevítvén
    A remegő könnycsepp harmatozó szemeket.
És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten,
    S rémletes arcával dombja fölébe leűl.
Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet,
    Szól keserűn, s a díj könny leszen érte csupán?

Pest, 1832. szept. 8.

 

ÁTOK

A dalköltőn fekszik átok,
Szívén, lelkén vad ború,
Szép leányim őt hagyjátok,
Ég, föld néki szomorú;
Égben honát elvesztette,
Földen nem lel mást helyette,
Fürtein kín a koszorú.

Mennyet ígér lángszerelme,
Hajh de búsat, mely ont vészt;
Édes hangba foly gyötrelme,
Mégis lelket tép, emészt.
Álmot űz, s mert nem találja,
A valót s jelent utálja,
Kényben nem vesz s nem hagy részt.

Hajnalán rózsás tavasznak
Télvihart epedve zeng,
S majd ha lomb s virág elasznak,
Zöld ernyők után eseng.
Hölgy miatt küzd, nyerve díja,
S íme most száz kétség víjja,
Sóhajtása messze leng.

Vészes égnek néz alatta:
Hű fedélhez merre jut?
S hű fedél ha béfogadta,
Számüzöttként visszafut.
Fényben nyíl előtte pálya,
S hátra készti zord homálya,
Hol vadonba tér az út.

A dalköltőn fekszik átok,
Kedv s remény hiában int;
Szép leányim őt hagyjátok,
Elhagy ő is bút és kínt,
Majd ha dombja zöld hantjára
Milliom csillag sugára
Csendes éjben letekint.

1832. szept. 29.

 

INTÉS

Zeng hazát és zeng szerelmet,
Magyar hű nép, a lant;
Ó ne bánd, ha lágy hangjátol
Szíved meg-megdobbant!
És ne bánd, ha lágy hangjátol
Szívedre bánat gyűl;
Mélyen az tekint magába,
Ki bús érzésben űl.

Jer, borúlj el csendes órán,
Múltról jövőig hass;
Vágyva pillants föl, magasra:
Mint naphoz küzdő sas.
Vágyva pillants föl, magasra,
Im itt, ami fenntart:
Könny a szemben, láng a mellben,
S a kézben ősi kard!

Cseke, 1832. szept. 29.

 

TISZTÚJÍTÁS

"Mért sereglesz hű nemesség?
Mért e víg indúlat?
Ünnep ez tán, melyre kebled
Édes lángra gyúlad?"
Vándor, a volt tiszti karnak
Vírad búcsunapja,
És kormányát a szabad nép
Még ma másnak adja.

"Bár ne szálljon, hű nemesség,
Bánat a cserére!
S győzelemben kit vezetsz föl
Honnod őrhelyére?"
Azt, ki lángszerelmet ígér
Népnek és hazának;
Azt, ki ránk mosolyg szelíden,
S nyér szivet magának.

"És te nem félsz, hű nemesség,
Hogy kerűlsz igába,
S a szelídnek még nyakadra
Hág fel büszke lába?"
Vándor, értünk hajh ne búsulj,
Kurta szám a három,
S három év ha lassan elfoly,
Törve minden járom!

Nagykároly, 1832. szept. végén

 

EMLÉKLAPRA

Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
    Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.

Pozsony, 1833. jún. 14.

 

HŐS

    Védni menj el engem és hazád!
Hősnek a hölgy mond és kardot ád;
Győzve térj meg,
Búcsut így sohajta,
S véled e kard,
S ellen vére rajta!

    Hős elindul, lángban kebele,
S fölpirúl rá bús harc reggele,
Vág, de sebjén
Omlik drága vére,
Győz, de halva
Hull vert ellenére.

    Mécsvilágnál gyönge hölgy mit vár?
Nap megy és jön, ő nem vissza már!
Karddal együtt,
Melyet fog kezébe,
Csöndes estvén
Néma sír födé be.

    Hős, aludjál! dombod hantja zöld,
Könnyel ázva nyugtat honni föld;
Érted áldást
Hű kebel sohajta;
Véled a kard,
S ellen vére rajta.

Cseke, 1833. okt. 7.

 

VERSENYEMLÉKEK

I

Bátorság ad erőt, pályán a gyáva hanyatlik:
        Bátran lépj, hogy utóbb rény koszorúzza fejed.

II

Szállj versenyre, magyar; s fog kelni körűled az élet.

III

Messze tekints. A pálya kicsiny; túl rajta nagyobb vár.

IV

Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derűl fény.

V

Küzdeni s győzni tanúlj. Kell küzdeni s győzni hazádért.

VI

Önnérzés, te vagy a diadalmas bére, nem a díj.

VII

Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe magyar nép.

1833

 

FELÍRÁS KENDE ZSIGMOND HÁZÁRA

Alkota munkás kéz engem; s a szőke Szamosnak
Partjain a költő lát vala s zenge felém:
Ház, örökülj; s vídám békével tartsad öledben
Gazdád, s gyermekeit, s hív unokái sorát!

1833

 

EMLÉKSOROK
KLOBUSICZKY MATILDHOZ

Vedd, lyányka, búcsúm, vedd áldásomat;
S tartsd meg szivedben hív emlékezettel
A bús daloknak csendes éneklőjét,
Ki végszavában int: szép s jó iránt
Lángzó szerelmet hordjon kebeled;
S őrizd örökre lelked tisztaságát.
Ki rényt követvén járja mért körét,
Az boldogít mást, s lesz boldog maga.

1834. máj. 12.

 

ÉJI TEMETÉS

    Vész ébred, üvölt az éjjeli szél,
Házból az anyácska remegve kikél,
S karján csecsemővel ide s tova jár.
"Kebled csupa fagy;
Oly néma, sötét vagy!
Szép gyermekem alszol-e már?"

    És alszik örökre, szíve körűl
Vérhabja sebének halálosan űl;
Sirt váj az anyácska, de melle szorong.
"Kész néked az ágy;
Ott fájdalom elhágy,
Hol végtelen álma borong."

    Zöld lombok alatta, fenn puha hant;
Zúg a temetésre halotti harang,
Vad dörgeteg hangja borúlat egén,
S villám tüze gyúl
Bús fáklya világúl:
Irtózatos ünnepi fény.

    Már éji siralma kelni nem int;
Menj, térj anya vissza, pihenj le megint,
S borzadva ha érzed az éj közepét,
Dúlt álmok után,
Kísérteti órán
Száll gyermeked árnya feléd.

1836. ápr. elején

 

PAULINA EMLÉKKÖNYVÉBE

Aeoli hárfa gyanánt zeng a költő dala hozzád
    Messzelakásából, vad vizek árja közűl.
Ő maga gyötrődik, mert bal sors átka hazáján
    Dúlva csapong, bal sors átka baráti felett.
Lyányka ne értsd e kínt, mely keblemen égve terűl el,
    Néked öröm kell még, szép jelen, égi remény.
Majd ha borúl eged is, s epedő búd könnyre fakasztgat,
    Emlékezve reám, veszteni s tűrni tanúlj!

1837

 

ZRÍNYI MÁSODIK ÉNEKE

    Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

    Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

    De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

    Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

1838

 

MESSZE SZÉLES...

Töredék

    Messze széles e világot
Bebujdostam én,
Keblemben vad zajra hágott
Minden érzemény;
Kedv és bú csak kínt hozának,
Oly szívégetőt,
Kétség és remény kínjának
Árja nőttön nőtt.

1838

 

SZÉP ERDÉLY...

Töredék

Szép Erdély barna fürtű
Leánya, hű anyám,
Tekints az égi lakból
Még egyszer vissza rám.
Im elhagyott hazádon
Pusztúlat átka leng;
Erdély ledőlt, s fölötte
Fiad keserve zeng.

1838

 

KÖNNYE CSILLOG...

Töredék

    Könnye csillog, arca nedves,
És borongva feltekint.
Isten hozzád, zeng a kedves,
S hő kebelre dől megint.
Átkarolja még a hívet
A végső bús éjjelen,
Ajkon ajk ég, szív ver szívet,
És a búcsu végtelen.

 

MI FÉNYLIK OTT...

Töredék

Mi fénylik ott -
Remeg remeg -
Mint távol csillag a láthatár szélében,
Lobog lobog -
Mint - villám sötét felhők alatt;
Pedig nem csillag az a láthatár szélében,
Pedig nem villám sötét felhők alatt,
Mécsvilág az a remete ablakában.
Áll á kunyhó - -
Hol van a remete?
Kinn van a - -
Egy sírdomb áll és a dombon egy kereszt,
Ott térdel ő - -
Hallottátok-e nyögni a szelet,
Midőn - -
Láttátok-e hullani a záport,
Mely - -
Úgy nyögött a sohajtás kebeléből,
Úgy ömlött a könny végig arcain.
Busan, miként az őszi szél,
Ha hervadt lomb között bágyadtan
- - - - - - - - - - - - - szárnyra kél

Bércekre föl, völgyekbe le
Majd hág, majd száll, s a kín együtt vele.

 

REBELLIS VERS

Zrínyi vére mosta Bécset,
S senki bosszút nem állt:
Rákóczi küzdött hazánkért,
S töröknél lelt halált.
Páris ígért szabadságot,
Ti nem fogadtátok,
Járom rátok, gyáva népek,
S maradéktól átok.

 


MŰFORDÍTÁSOK,
ÁTDOLGOZÁSOK

 

ÁLMATLANUL HEVERT...

Franciából

Álmatlanul hevert Damét
    Egy éjszaka
Szerelme jutván eszébe
    Nem nyughatott
Elméjével Chloé felé
    Szállongozott,
Az éjt ölében tölteni
    Kivánta ő.

Lángra lobbant a szerelmes,
    És felkele,
Szépjének bezárt ajtaján
    Kopogtata:
Chloé, Chloé szelíd leány
    Hát alszol-e?
Igéreted melyet tevél
    Megtartod-e?

A lyányka elszédítetett,
    És felkele,
S egy ingben amint felkele
    Ajtót nyita:
Csendesen járj, lassan beszélj
    Szép pásztorom,
Mert hogyha észrevész atyám
    Én meghalok.

A hű szerelmes nyájason
    Mellé simult,
És szépje gyenge karjai
    Közt nyúgodott:
Ah! nem hiába jártam én
    Nem hiába,
Mert szép Chloémnak karjai
    Közt nyugszom én.

Ha! zeng a pacsirta a Nap
    Feljöttivel,
Pásztor ha engemet szeretsz
    Menj vissza már,
Csendesen járj, lassan beszélj
    Szép pásztorom,
Mert hogyha észrevész atyám
    Én meghalok.

Debrecen, 1809. febr. 3.

 

BÜSZKE SZÉKEDBEN...

Sappho után

Büszke székedben örök Aphrodíta,
Égi hölgy, lesben gyakorolt miattad
Szívemet bánat s unalom, könyörgök,
                 Hogy ne alázzák.

Jöjj felém inkább, ha szavára máskor
Hív imádódnak kegyesen hajoltál,
S elhagyád értem szeretett atyádnak
                 Isteni házát.

Vonva hintódat lebegő galambok,
Hű madárkáid, sebesen röpűltek
Villogó szárnnyal lefelé Olympról
                 Éteri pályán;

Szent öröm töltött, mikor, Istenasszony,
Égi orcáddal szeliden mosolygván,
Kérdezéd tőlem, mi gyötör s miért hív
                 Esdekelő szóm?

Nyerni kedvedtől mit akar leginkább
Felhevűlt szívem? kinek hév szerelme
Tart megint bájos kötelén? ki hoz bajt
                 Sappho tenéked?

Mert ha fut, gyorsan könyörögve tér meg,
És ajándékot maga nyújt ha tőled
Nem veszen, s csókod ha kerűli, csókol,
                 Bár ne akarjad.

Jöjj felém most is, s kegyesen ölelj ki
Bánatim közzűl, s teljesítsed amit
Szívem ohajt, hogy teljesíts, segítvén
                 Isteni erőddel.

Álmosd, 1813. jún.

 

MEGHALVA FOGSZ FEKÜDNI MAJD...

Sappho után

Meghalva fogsz feküdni majd,
S emlékezet nem fog maradni
Felőled a halál után.
Nem fűztél rózsalombokat
Piériából homlokodra,
S fény nélkül szállasz föld alá,
S nem fogsz Olympra fel magasan
Röpűlni a holtak közűl.

Álmosd, 1813. jún.

 

DÉMOKRITOSZ SÍRJÁN

Görögből

Szent Plúton, vedd Démokritoszt országod homályán,
Hogy bús néped közt egy legyen, aki nevet.

Álmosd, 1813. jún.

 

BOLDOG EMBER...

Sappho után

Boldog ember, mint Uranos lakói,
Aki vígan űl, kegyes, ellenedben,
S andalog kellő szavad édes hangján,
                S gyönge mosolygást

Ajkadon látván szeliden lebegni,
Melyre megdöbben kebelemben a szív,
Mert jelenléted leborít azonnal,
                És oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
Égi tűz ömlik tetemimre végig,
Zúg fülem s bágyadt szemeim borúlnak
                Éji bomályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
Reszketek, fúlok, s halavány virágként
Hervadó színnel rogyok a halálnak
                Karjai közzé.

Álmosd, 1813. júl. 4.

 

CSOKONAI KÉT DALA ÁTDOLGOZVA

1
A rózsabimbóhoz

Nyílj ki, nyájasan mosolygó
    Rózsabimbó, nyílj ki már,
Ím a zöld berekben bolygó
    Gyönge szellem csókja vár.

Nyílj ki bájjal, mint Auróra,
    Hébe nektárt hint reád,
S istenítő kézzel Flóra
    Fénylő bársonyleplet ád.

Kertem mint fog díszesedni,
    Szép virág, majdan veled,
O mint óhajtnak leszedni,
    Látván égi kellemed.

Nem, nem. Égi kellemednek
    Más nem nyúl szentségihez;
Ujjaim ha majd leszednek,
    Lillám ültet mellyihez.

Ott légy büszke bíboroddal
    Ékesebb bíborja közt,
Ott légy büszke illatoddal
    Kedvesebb illatja közt.

Csokonainál:

Nyílj ki, nyájasan mosolygó
    Rózsabimbó! nyílj ki már,
Nyílj ki; a bokorba bolygó
    Gyenge szellők csókja vár.

Nyílj ki, gyenge kerti zsenge:
    Hébe nektárt hint terád,
Szűz nyakadba Flóra gyenge
    Bársonyos palástot ád.

Oh miként fog díszesedni
    Véled e parányi kert!
Oh, hogy óhajtják leszedni
    Rólad azt a drága szert! -

Hadd szakasszalak le, édes
    Rózsaszál: szép vagy te már,
Héj, ha meglát, hány negédes,
    Hány kacér leányka vár!

Nem, nem! egy leány se nyissa
    Büszke fűzőjét terád;
Ültetőd kedves Julissa
    Néked újabb kertet ád.

Ott kevélykedj bíboroddal,
    Ékesebb bíborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal
    Kedvesebb illatja közt.


2
Szemrehányás

Lilla, míg ingó kegyelmed
    Tiszta szívemhez hajolt,
S alva tartott szép szerelmed,
    Boldogabb, mint én, ki volt?

Jaj de gyorsan elfolyának
    Régi kedves napjaim,
Búra gyászra változának
    Tűneményes álmaim.

Érzem, a leányi elme
    Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más kacér szerelme,
    Mint zefír körűlte leng.

Néked is, hajdan szinetlen,
    Szád szemed tagadja bár,
Kedvesb nálamnál, hitetlen,
    Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes,
    Ah ne higyj, bizony megejt,
Máshoz áll el a negédes,
    S mint szűk álmot elfelejt.

És én, bátor keménységed
    Mély kínt áraszt keblemen,
Megbocsátok, Lilla, néked,
    S némán sírok estemen.

1813

Csokonainál:

Lilla, míg ingó kegyelmed
    Tiszta szívemhez hajolt,
S alva tartott szép szerelmed:
    Boldogabb nálam ki volt.

Jaj de bezzeg elfutának
    Régi kedves napjaim,
Búra gyászra változának
    Tűneményes álmaim.

Érzem: a leányi elme
    Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más nyalánk szerelme,
    Mint zefír, körűlte leng.

Néked is szép rózsaszálam,
    (Szád s szemed tagadja bár)
Kedvesebb kezd lenni nálam
    Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes -
    Ah, ne higyj! bizony megejt:
Máshoz áll el a negédes,
    Öszvecsúfol s elfelejt.

Én pedig, mintsem szavamban
    Tégedet csúfoljalak;
Szánlak inkább és magamban
    Megbocsátok, gyöngyalak!

 

A KÉT SÍR

Klopstock után

    Ki sírja ez?
«Vándor, Rochefoucauldé.»
Kié ez a még porhanyóbb?
«Corday fekszik itt.» -

    Megyek s virágokat szedek,
Sírhalmotok behinteni,
Mert a hazáért haltatok.
«Ne szedj.»

    Megyek s szomorfűzt ültetek,
Mely lengjen sírotok felett,
Mert a hazáért haltatok!
«Ne ültess - -

    De majd ha sírni tudsz;
(Látjuk természetedben
Jó vándor, azt,
Hogy nem tudsz sírni még te)

    Jőjj akkor sírjainkhoz vissza,
És sírj,
De vérkönyűket!
Mert hiában haltunk a hazáért.»

1813

 

AZ ELVÁLÁS

Klopstock után

    Te oly komor levél midőn a holtat
Előttünk elvivék:
Féled te a halált? «Őt nem.»
Mit félsz hát? «Az elhalást.»

    Nem azt is én. - «Te nem félsz semmit hát?»
Jaj nékem, félek, félek én - «Az égre mit?» -
A válást kedveseimtől!
S nemcsak a magam, az ő válásokat is!

    S az volt, hogy még komolyb magadnál,
S mélyebben volt lelkem érdekelve,
Midőn a holtat
Előttünk elvivék.

Pécel, 1813

 

RÁC NYELVBŐL

    Könnyel nyújtván vissza mátkájának
Gyűrüjét az eljegyzett leány,
Mélyen érzi terhét fájdalmának,
Szíve csüggedt, arca halovány:
«Szánd meg árját gyötrelmemnek,
Vágya voltál életemnek,
Mért de nem nyeréd meg kedvét nemzetemnek?

    «Véled-e, hogy szívem kínt nem érez,
Hánykódván e szégyen s bánaton?
Míglen, ah, szerelmem súlya vérez,
Hírem veszte rettegésre von.
Ó, ha kebled lángolása
Nem volt szád hazug vallása:
Kímélj, ez lesz sorsom egy vígasztalása.

«Mért születtem a sors ellenére,
Kínra mért születtem, istenek?
Bár ha rózsát űltetek, helyére
Bús üröm virági termenek.
Bús virágok, a halálnak
Jöttén napjaim ha szállnak,
Títeket, gyászlóim, síromhoz plántálnak.»

Pécel, 1814. jún. 30.

 

VAGY, HA MIDŐN...

Töredék
Εις συμποτας
Anacr.

Vagy, ha midőn rózsás poharadban habzik aranybor,
    Ares pusztító fegyverit énekeled,
Akire vígan néz Cypris s Mnemosyna leányi
    Gyöngéded szerelem lángja hevíti dalát.

Álmosd, 1814. július 5.

 

MŰVÉSZI VETÉLKEDÉS GESSNER
FORDÍTÓJÁVAL

1

Nem vérrelázott bátor hőst, nem sivatag harcmezőt zeng a víg Múzsa; szelíden s remegve futja ő a zajt: könnyű síppal jobbjában.

Híves patak csörgedése s szent erdők homályos ernyőik által édesgetve, sásos part mellett bolyong, vagy virágokon jár, s magas fák zölden boltozott folyosóiban, és nyugszik a lágy pázsiton, s dalokon elmél érted, csak érted szép Daphne! Mert lelked, tele rénnyel, s tele ártatlansággal, vidám mint a legszebb tavaszi reg. Úgy röpdez szüntelen ébredt tréfa s víg mosoly körűlök e kis ajkaknak, körűlök e piruló arcoknak, s szelíd öröm szól szüntelen szemeidből. Úgy van, miolta engem barátodnak hívsz, kedvelt Daphne, azolta tisztának, ragyogónak látom a jövendőt; s öröm és gyönyör kiséri minden napom.

Ó ha e víg dalok neked tetszenének, melyeket Múzsám pásztoroktól tanul el gyakorta! Gyakran meglesi ő sürü berkeikben a fák nimfáit is, s a kecskelábú erdei istent, és sás-koszorúzta nimfákat a grottokban, s gyakran megkeresi a mohos kunyhókat, melyek körűl a szántó csendes árnyakat plántál, s történeteket hoz elő a nagy szív, rény s örökké víg ártatlanság felől. Gyakran meglopja a szerelem istenét is, sűrüen egymásbaszőtt gallyak zöld hajlékaikban, s gyakran a fűzbokorban a kis csermelyeknél. - - -

 

2

Ó te, ki kedvesb vagy mint a harmatozó reg, te nagy fekete szemeddel! szépen lebeg el sötét hajad a virágkoszorú alatt, s játszik a szelekkel. Kedves az, ha piros ajkaid mosolyra nyílnak meg, kedvesb még, ha énekre nyílnak meg. Kihallgattalak Chloe, téged hallgattalak ki, midőn ama reggel a kútfőnél éneklél, melyet két tölgy árnyékoz be; haraggal, hogy a madarak el nem némulának; haraggal, hogy a forrás csörge, hallgattalak ki. Már tizenkilenc aratást láttam, és szép vagyok, és barna ábrázatban. Gyakran vettem észre, hogy pásztoraink megszüntek énekelni, s figyelmeztek, midőn énekem keresztülcsengett a völgyen, s a te énekedet nem fogná követni jobban síp, mint enyim. Ó szép Chloe, szeress engem. Lásd, mily kedves az: e halmon az én sziklámban lakni. Lásd, mint szöv a csúszó repkény zöld hálót kellemesen a szikla körül, s bércét mint árnyékozza be a tövisbokor. Barlangom alkalmas, s falai puha bőrökkel vannak bevonva, s szája elébe tököt plántáltam; magasan csúszik fel az, s alkonyló födellé vál. Lásd, mily kedvesen tajtékzik a forrás sziklámból s tisztán csörgedez el a dérce felett, magas füven s virágokon keresztűl. Alatta a halomnak kicsiny tóvá gyűl öszve, körűlkoszorúzva kákával és fűzzel, hol a nimfák a csendes holdvilágnál gyakorta táncolnak sípomon, midőn a lejtő faunok crotaljokat utánam verik. Lásd, mint boltozódik a halmon zöld grottá a mogyoró, s mint csuszkál a szederj fekete gyümölccsel körűlem, s mint emeli fel a galagonyabokor piros epreit, s mint állanak gyümölccsel tele az almafák szőlővesszőkkel körűlölelve. Oh Chloe, ez mind enyém. Ki ohajt többet magának? De ah, ha te nem szeretsz engem, akkor vastag köd burkolja be az egész vidéket. Ó Chloe, szeress engem. Itt fogunk majd a puha füvön feküdni, ha kecskéink a sziklás oldalon mászkálnak, s a juhok és tulkok körűlünk gázolnak a magas fűben; akkor elnézzük a kiterjedt völgyet, a ragyogó tengert, hol a Tritonok szökdelnek, s hol Phőbus szekeréről leszáll, s éneklünk, hogy messze köröskörűl visszazengjen a sziklákban, hogy a nimfák megálljanak s hallgassák, és a kecskelábú erdei istenek.

Így énekle Mílon pásztor a sziklán, midőn őtet a bokorban Chloe kihallgatá; mosolygva jöve elő, s megfogá kezét a pásztornak. Milon, te pásztor a sziklán, így szóla; szeretlek tégedet, inkább mint juhok a zanótot, inkább mint madarak az éneket. Vezess engem barlangodba. Édesb nekem csókod, mint méz, oly kedvesen nem csörg nekem a folyam.

1815-16

 

HOMÉR ILIÁSA

Töredék

Descriptas servare vices,
operumque colores

Első ének

    Istenné, Pélíd Achillevsnek zengjed haragját,
A vészest, mely kínt okozott danaoknak ezernyit,
S számtalan hősnek erős lelkét Aisra leküldé
Még jókor, s magokat zsákmányúl adta az ebeknek,
S mindenféle madárnak: s bétölt Zevs akaratja
A naptól, hogy elébb vetekedvén részre szakadtak
Atríd férfiakon fejedelm, és isteni Achillevs.

    S őket, mely isten tüzelé versenyre kiszállni?
Leto s Zevs fia, ki megbosszankodva királyra,
Onta gonosz nyavalyát seregén s a népek elhulltak:
Mért, hogy az ő papját Chrűsest illette szitokkal
Atríd: az jöve gyors gályáihoz a danaoknak,
Végtelen árt hozvája, miért megváltsa leányát,
Tartva kezében Apoll fövegét, a messzelövőét,
Egyben aranybottal, s kért minden acháit esengve,
Atrevs gyermekeit legelől, nép két vezetőit:
Atrídák, és más saruzott acháiak, adják
Isteneink néktek, birvájok olympi lakokkal,
Földúlhatni Priam várát, s haza boldogul érni;
Gyermekemet pedig adjátok ki, s vegyétek el árát,
Zevsnek félve fiát, a messzelövő Apollont.

    Ekkor minden más danaok részére hajoltak,
Kellene is tisztelni papot s elvenni az ajánlást;
Ellenben Agamemnonnak nem kelle szüvében,
S szitkosan elküldé, s hozzá fenyegetve beszélett:
Téged, öreg, többé ne találjalak öblös hajóknál
Vagy mostan maradót, vagy később visszajövendőt,
Oltalmat netalán föveg és bot is adni ne tudjon.
S lyányodat én nem adom, míglen meg nem lepi az aggkor
Őseim házoknál, Argosban, messze honától,
Járván vászna körűl, s ágyamnak részese lévén.
Fuss hát, s ingerlőm te ne légy, hogy békbe mehess el.

    Szólt, s az öreg megfélemlett, és engede szónak,
S némán járt zuhogó tengernek partjai mellett,
S félrevonúlva tovább a vén könyörög vala hosszan
Apollon fejedelmhez, kit szűlt széphaju Leto:
Hallj meg, ezüstíves, te, ki Chrűsét védeni szoktad,
S Killát, a jeleset, s Tenedosban hatalmmal igazgatsz,
Sminthevs! hogyha neked födeleztem templomot egykor,
Egykoron hogyha kövér combját égettem előtted
Kecskének meg ökörnek, ezen kérésemet add meg:
Könnyeimet danaok bünhödjék a te nyilaiddal.

    Így szólt esdekvén, s ráhallgata Phoibos Apollon,
S bérceiről jön Olymposnak szívében haraggal,
Íját béfödezett tegezével vállain hordván,
S vállain a nyilak elcsördűltenek a haragosnak
Mozdúlási között, s maga halkkal száll vala, mint éj.
Félre leűlt a gályáktól, elereszti nyilát, és
Rettenetes zúgás hangzott az ezüstös idegből.
Öszvérekre rohant legelőszer, s vizsga kutyákra,
Majdan epés nyilakat magok ellen sujta, lövellvén,
S szüntelen a holtak sűrű máglyái lobogtak.
Napja kilenc vala már, hogy az isten vesszeje zúgott,
A tizeden gyűlést hirdet vala népnek Achillevs,
Amit eszébe hozott istenné szépölü Héra,
Mert gondot danaokra viselt, kiket hullani látott.
S már mikoron fölgyűltenek ők, s gyülekezve levének,
Erre felállván így szólott gyorslábu Achillevs:
Atríd, azt hiszem én, hogy mostan szerte bolyongván
Ismét visszamegyünk, a halált kikerülni ha tudjuk,
Mert eggyütt dög emészti és harc az achájai népet.
De nosza kérdezzünk egy jóslót, vagy papot, avvagy
Álomfejtőt is (mert Zevstől vagynak az álmok),
Aki kimondja, miért dúl ennyire Phoibos Apollon?
Tett fogadásinkért haragudt-e meg? áldozatért-e?
Hogyha talán bárány s választott kecske kövérét
Megnyervén akar ennyi veszélyt elvennie rólunk.

    Ő ugyan így szólván lebocsátkozik, erre fölállott
Álomfejtők közt legügyesb, Thestor fia Kalchas,
Aki tudá, mi vagyon, mi leszen s mik múltak el eddig,
S Ilionig vezeté bizvást az achái hajókat
Jóslattal, mellyet neki nyújt vala Phoibos Apollon.
Aki nekik bölcsen elkezde beszélnie, s szóla:
Ó Achillevs, akarod, Zevs kedvese, hogy a boszúját
Fejtsem Apollonnak a messzelövő fejedelmnek.
Én megfejtem azért, te meg alkudj, s tégy nekem esket,
Hogy készen szavad és kezeid fogod adni segédűl.
Mert hiszem a férfit megbosszankodni, ki minden
Árgosiaknak urok, s kinek enged minden achái.
Mert sokat árthat az úr, mikoron alacsonybra haragszik
És noha bosszúját azon egy nap zárja magába,
Tart azután is epét, eleget míg nem teszen annak
Ő maga mellében: de te szólj, megtartani fogsz-e?

    Néki felelvén így szólott gyorslábú Achillevs:
Mondsza, ha tudsz, bennem bizakodvád, bármi jövendőt,
Eskem Apollonra, Zevs kedveltére, kinek te
Esdve jövendőket danaoknak fejteni szoktál,
Senki is én élvén, s e földet látva szememmel,
Rád hogy erős kezeket nem tészen az öblös hajóknál
A danaok közzűl, nem még Agamemnon is, aki
Most leghatalmasbnak seregünkben lenni dücsekszik.

    Lelket vőn, és zenge megént a jámbor ezenképp:
Nem fogadásinkért haragudt ő, s áldozatért sem,
Papjáért haragudt, kit nem tisztelt Agamemnon,
S lyányát meg nem adá, s el sem fogadá vala sarcát.
Kínt ez okért ada Messzelövő, s még ád is ezentúl,
És nem fogja nehéz kezeit fölvennie rólunk,
Míg a kedves atya nem bírja kökényszemü lyányát
Ingyen, váltatlan, s Chrűsébe miatta nem indúl
Áldozat: akkor majd leszen engesztelve mihozzánk.

    Ő ugyanígy szólván lebocsátkozik; erre fölálla
Atríd, a bajnok tágas birodalmu Agamemnon
Elbúsúlva, harag szívét, a homályba borúltat,
Megtölté, s neki két szeme fénylő lángot hasonlít;
Kalchashoz legelébb komoran ránézve beszéle:
Rossz jósló, te nekem kedvest soha mondani nem tudsz,
Szíved kedve, jövendőlnöd gonoszat csak örökké,
Jó szót még soha nem szólál és nem teljesítél.
Hirdeted immost is danaok közt zengve jövendőt,
Kínt a Messzelövő hogy azért árasztana rájok,
Chrűséis lyányért mert nem fogadám el akarva
A ragyogó sarcot; mivel őt inkább vala kedvem
Otthon bírni, Klytaimnestrának minthogy elébe,
Szűzenvett nőmnek, teszem őt, mert nála nem alsóbb
Testre és ábrázra és elmére, s akarmi müvére.
Ámde ha jobb leszen az, még így is visszabocsátom,
Megtartatni inkább szeretem, mint vesznie népünk,
Ti pedig újra nekem díjt adjatok, argosiak közt
Díjtalan, hogy magam én ne legyek, lennem nem is illik;
Mert látjátok, az én díjom más részre megy által.

    Néki felelt azután lábbal gyors isteni Achillevs:
Atrídes, te dücső, nyereséget szertelen űző,
Díjt teneked honnan nyújthatnak lelkes achívok?
Mert nincsen tudtunkra sehol közpréda letéve,
Várakból miket elrabolánk, föl vagynak oszolva,
S ismét a néppel gyűjtetni rakásra nem illő.
Ám engedjed ezent istennek; mí meg achívok
Három s négyszeresen fizetünk majd, Zevs ha megadja
Földúlnunk Tróját, az erős épűletü várost.

    Néki felelve viszont így szóla király Agamemnon:
Így se csalárdkodjál, ékes mint isten Achillevs,
Bár ha vitéz; nem síklassz el, s késlelni te nem fogsz.
Tán akarod, hogy díjt egyedűl bírj, én pedig űljek
Megfosztatva? s parancsolod ezt ím visszabocsátnom?
Ám legyen, hogyha nekem díjt adnak lelkes achívok,
Kedvem elégítvén, ezzel mely légyen egyenlő;
És ha nem adnak, majd fogok én úgy venni magamnak,
S díjodat, elmenvén, s Ajásét, avvagy Odyssét
Fogva viszem; s meg fog szomorodni, kihez bemenendek.
Ámde tanácskozzunk még majd ezután is ezekről,
Most nosza barna hajót a mély tengerre lehúzzunk,
S gyűjtsünk öszve derék evezőket, s áldozatunkat
Feltegyük, és együtt Chrűséist, a kellemes arcút,
S kész legyen a fővek közzűl egy menni vezérűl,
Ajas, vagy pedig Idomenes, vagy az isteni Odyssevs,
Vagy te magad hősek legrettenetesbike Pélíd,
Áldozatot tévén, hogy meglágyítsad Appollont.

    Rá komoran nézvéje felelt gyorslábu Achillevs:
Szemtelen hajh, s ravaszúl csúfos nyereséget ohajtó!
A danaok közzűl készen ki fogadja parancsod,
Útat tenni, vagy hősekkel megvívni vitézűl?
Én ide nem jöttem harcos trószoknak okáért
Bajra kiszállnom, okot nékem nem is adtanak erre.
Ökreimet soha nem rabolák el, méneimet sem,
Sem veteményeimet Phthié termékeny határin
El nem gázolták, mert hosszú sorba feküsznek
Árnyéklott hegyek, és tenger zúgó vize köztünk:
Csak, hogy örűlj, téged követénk ide, szemtelen, együtt,
Birságot Meneláosnak, s neked, ebszemü, vennünk
Trója hadán; de te nem gondolsz, s ügyet erre nem is vetsz,
Sőt az ajándékot fenyegetsz elvenni, miért én
Küzdöttem, s adták danaoknak gyermeki nékem.
Véled egyenlő díjt akkor sem nyerhetek, hogyha
Trójaiak népes várát feldúlja görögség.
Ámde viszem nehezebb részét a szélveszes harcnak
Enkezemen, s mégis, hahogy egykoron eljön az osztály,
Véssz nagy ajándékot, magam én kedveske kicsinyke
Részt nyervén jövök a gályákhoz az harcba kifáradt,
S most Phthiába megyek, mert sokkal jobb lesz hazámba
Görbe hajóimmal megtérnem, s vélem, hogy itten
Tiszteletlen lévén, nem fogsz te is gyűjteni kincset.

    Néki felelt azután hősek fejedelme Agamemnon:
Fuss, ha vagyon kedved, s nem foglak kérni hogy értem
Késleld útadat; énmellettem mások is állnak
Kik fognak tisztelni, s kivált a gondviselő Zevs.
Zevs-táplálta királyok közt undok vagy előttem,
Kedved mert csak örök visszongás, ütközet és harc;
Hogyha vitéz vagy is, azt istenség adta tenéked,
Tennen hajóiddal s társaiddal térve honodba
Mürmidonok közt légy fejedelm, én semmibe veszlek,
És haragod nevetem, s ime így fenyegetlek, ezennel:
Chrűséiszt tőlem mivel elveszi Phoibos Apollon,
Őt ugyan elküldöm társaimmal s ennem hajómmal,
S helyte jutalmod Bríséist a kellemes arcút
Elmenvén teremedbe, hozom, tudtodra hogy adjam
Mily tehetős legyek én, s rettegjen más is ezentúl
Vélem mérni magát, s hasonosnak mondani hozzám.

    Mondá, s Péléjonra leszállt a fájdalom; ekkor
Tűzre dühűlt kebelén két gonddal forr vala szíve:
Éles szablyáját ha kivonván combjai mellől
Itt ezeket szétmozdítsa és Atrídot előlje-e,
Vagy pedig elcsendítse dühét s fékezze haragját?
Addig, míg ezeket forgatja szüvében, eszében,
S vonja hüvellyéből nagy kardját, ím jön Athéna
Égből kit küldött istenné szépkeblü Héra,
Mindeniket szívből kedvelvén s gondosan óván,
Hátúl állt és szőke haján megfogta Peléjont,
Csak neki tűnvén fel; s más nem láthatta személyét.
Megrettent Achillevs, s megfordúlt, s hirtelen ismert
Pallas Athénára és szeme látszott rettenetesnek,
S őt megszólítván szárnyalló szókat imígy ejt:

    Hozzánk pajzsrázó Zevsnak magzatja miért jösz?
Látni bitanglását Agamemnonnak van-e kedved?
Ámde neked mondom, mellyet teljesedni reménylek,
Fenhéjzási miatt hamar éltét veszteni fogja.

    Néki viszont szólott istenné kékszemü Athéna:
Égből én haragod jöttem csendíteni, hogyha
Engedsz, külde kedég istenné szépkeblü Héra,
Mindenitek szívből kedvelvén, s gondosan óván.
Ám tégy félre viszályt, és kardot vonni se készűlj,
És csak szókat eressz, mint fog történni, szitokra;
Mert ime megmondom, s bé fog teljesedni bizonnyal.
Háromszorta lesz e kár pótoltatva tenéked
Fényes ajándékkal, de te szűnjél és nekem engedj.

    Néki felelvén igy szólott gyorslábu Achillevs:
Istenné, szükség szavatok tisztelve követnem,
Ámbár telve haraggal szívem, minthogy ez így jobb,
Isten után ki hajol, hamarabb hallgatja meg őtet.

    Mond, s az ezüstös markolatot megnyomta kezével,
S hátra hüvelybe löké nagy kardját s hajla szavára
Pallas Athénának, melyre ez felszáll vala Olympra
Pajzsrázó Zevs házaiba, más égi lakókhoz.
S magzata Pelevsnek tüstént ily durva szavakkal
Atrídot megszólítá s nem múlta haragját:

    Bortömlő, birvád kutyaszemmel s szarvasi szívvel,
Sem valaha a néppel felfegyverkezned az harcra,
Sem görögöknek jobbjaival soha lesre kimenned
Nem mertél, mert ez szemeidben látszik halálnak.
Jobb sokkal görögök széles sergébe kezéből
Annak ajándékát, ha ki ellentszóla kivenned,
Népnyúzó fejedelm, mert asszonyi népet igazgatsz.
És bizony Atríd most legutolszor tész vala szégyent.
És ime megmondom, s eskem magas esket előtted
E pálcán, levelet mely nem fog termeni s ágat
Többé, s minthogy elébb gyökerét a bérceken hagyta
Nem zöldűl ki, mivel környűl letarolta vaseszköz
Héját és leveleit, s görögöknek magzati mostan
Bírálván kezöken tartják, kik szorgosan óvják
Zevsnek törvényit: s magas esk leszen ez neked: - egykor
Fogják magzati a görögöknek ohajtani Achillevst
Mindnyájan, te pedig bár búsúlt, adni segédet
Nem tudsz, majd ha sokan gyilokló Hektornak alatta,
Hullanak haldokván, te pedig benn szíved emészted
Bosszongvád, görögök legerősbjét mert legyaláztad.

    Mond Pélíd, s ekkor pálcáját földre hajítá,
A kirakottat aranykapcsokkal, s ő maga félreűlt.
Atríd más félen bosszong vala; s fölkele Nestor
A nyájasszavu, ékes szószólója Pülosnak,
Akinek ajkairól édesb hang foly vala méznél.
És már két kor alatt folyvást értelmes halandók
Holtanak el, kik elébb véle együtt nőttenek, éltek
Nagynevü Pűlosban s most harmadik ízig igazgat,
Nékiek aki okosan elkezde beszélnie mondván:

    Istenek hajh! mily szörnyü keserv görögökre borúla,
Mint örvend Priamos, s Priamosnak gyermeki majdan,
S minden trójaiak szívből mint fognak örűlni
Visszongásaitok megtudván, kik danaok közt
Vagytok elől harcban, kik vagytok előre tanácsban.
Higgyetek énnékem, kissebbek vagytok idővel
Nálam mindketten; jobbakkal is hajdani korban,
Mint ti, barátkoztam, s becsben tartottanak engem,
Oly höseket mert nem láttam s nem látok ezentúl
Mint Drűás és Peirithoos, nép pásztori, voltak,
Kaineos is és Exadios, s a nagy Polyphémos,
S Theseos, Aigéios fia, az égi lakókhoz hasonló.
E föld emberi közt legerősbek voltak, erősek
Voltak, erős népen nyertek diadalmat az harcban,
Bérci lakos vadakon, kiket öldöstek vala szörnyen.
És imezek voltak társaim eljőve Pülosból,
Távol határokról, messzünnen mert magok hívtak.
Harcoltam magam is, de velök nem tudna bizonnyal
Földi halandók közt senki is megvívnia mostan.
Mégis eszökbe vevék javalásim, s szómra hajoltak.
Készek hajolni tük is legyetek, mert jobb lesz hajolni.
Ettől, bár tehetős, te se akard elvenni leányát,
S hagyd meg nékie mit görögöknek gyermekitől nyert;
És te se fogj, fia Pélevsnek, vetekedni királynak
Ellene, mert soha még ily tisztet nem nyere sorstól
Kardviselő fejedelm, Zevstől kire szálla dücsőség.
Hogyha vitézb vagy is, és istenné szűlt vala téged,
Ámde hatalmasb ez, mert többeket ér be parancsa.
Átríd, szüntesd bús haragod, s én kérem Achillevst
Félre letenni epés bosszúját, aki vitézűl
Bástya gyanánt szolgál minden görögöknek az harcban.

    Néki felelvén így szólonga király Agamemnon:
Mindezeket mondottad, öreg, bölcs szókkal előttünk,
Ámde ezen ember akar mindennek lenni felette,
Mindeneken úr lenni akar, s hódítani mindent,
S minden közt főv lenni, de nem jut el arra, reménylem.
Hogyha vitézlővé tették örök istenek őtet,
Szitkot szórni reánk imezért engednek-e néki?

    Félbeszakasztvája őt így szólott isteni Achillevs:
Félénk lenne nevem méltán és semmirekellő,
Engednék ha neked mindenben, akarmire célzasz,
Így másokra parancsolgass, rám nézve ne rendelj
Semmit, nem fogok én, hiszem azt, engedni tenéked,
S mást mondok neked ím, de te jól elmédbe szorítsad:
Kézzel ugyan soha nem fogok én harcolnom ez hölgyért
Véled sem mással, mert vészitek amit adátok.
Ámde egyebem mim még vagyon a gyors barna hajónál
Abból semmit nem viszesz el ragadozva, ha tiltom.
Bár nosza próbáld meg, ezek is hogy eszökbe vehessék:
Barnáló véred tüstént e láncsa körűl foly.

    És ezek így egymás ellen küszködve szavakkal
Fölkeltek, s szétfoszla a nép a görbe hajóknál;
És Pélíd tereméhez ugyan s egyforma hajókhoz
Megy vala Patroklossal s több bajtársival egyben:
Átrídes meg gyors gályát tengerre lehúza,
S húsz evezőt választa belé s feltészi Apollnak
Áldozatát, s hozván Chrüséist a kellemes arcút
Helyhezi rája, vezérűl ment a gondos Odyssevs,
S fölhágván ezek így úszák a szélveszes útat.
Átrídes pedig a népet tisztúlni parancslá.
És tisztúltak azok s szennyeik tengerbe hajíták,
S vittek Apollonnak teljes áldozatúl bemutatván
Ökröket és kecskét tengernek partjai mellett,
És a szag füsttel szállott Uranosra, körítve.

    És ugyan a nép közt ezek így folytak: de Agamemnon
Nem tesz félre viszályt Achillevst mellyel fenyegette,
Mert ő Talthübios és Evrübateshez imígy szólt,
Kik héroldi valának s hű szorgalmu cselédi:
Menjetek el Pélevs fia Achillevsnek teremébe
S fogva vezessétek Bríseist a kellemes arcút,
És ha nem adja, magam fogom én elvennem előle
Többekkel menvén, mely lészen néki keservesb.

    Szólt vala s elküldé, s rájok fenyegetve beszélett,
S búsan mentek ezek tengernek partjai mellett,
S mürmidonok sátorjaikhoz s gályáikig értek,
Őt pedig a sátor mellett s a barna hajónál
Ülve lelék, s látvája őket nem örűl vala Achillevs.
Félvén álltanak ők, s tisztelvén nézve királyra,
S szólani nem mertek hozzá, sem kérdeni tőle.
Ő pedig észbe vevé dolgaikat, s zenge feléjök:

    Üdv ó héroldok, Zevs angyali s emberekéi is:
Erre közelb nem vádolok én mást csak Agamemnont,
Aki bocsát titeket Bríséis lyánynak okáért.
Ám nosza, nagynemü Patrokleis, hozzad ki leányom,
S adjad vinni nekik, s ők fognak lenni bizonyság
És a hajthatlan fejedelmnek előtte: ha ezentúl
Rám szükség leszen a szörnyű veszedelmet elűzni
Másokról...; mert esztelenűl dühöd ez szívében,
És egyszerre nem is tud néznie hátra s előre,
Bátorságban hajók mellett mint vívna görög nép.

    Mond vala, s Patroklos kedves társára figyelmez,
S sátorból kihozá Bríseist a kellemes arcút,
S vinniek adá, s mennek görögök gályáihoz ismét.
S kénytelen együtt ment a némberi; s ekkor Achillevs
Sírván társaitól tüstént külön űle kiválva,
Ősz tenger partján, nézvéje a barna habokba,
S nyújtva kezét kedvelt anyjához esenge sokáig.
Ó anya! hogyha engem rövid életkorra szülél ki,
Kelle dücsőséget legalább, hogy énnekem adjon
Zevs a fenndörgő, s ime most sem engede semmit.
Mert bizony Atríd, a tágas birodalmu Agamemnon
Megbecsmelt, maga mert elvévén bírja jutalmam.

    Mond vala könnyezvén, s őtet szent anyja meghallá
Vénűlt atyja körűl tenger mélységiben űlvén,
S gyorsan följöve az ősz tengerből, mint valamely köd,
És ott elleniben űlt nékie könnybe borúltnak,
Megsimogatta azután, s szót szól vala, s megszólítá:
Mit sírsz gyermekem? és szíved mely bánat epeszti?
Mondd ki s ne rejtsd el tőlem azont, hogy ketten is értsük.

    Mélyen nyögve hozája így szólt gyorslábu Achillevs:
Van tudtodra, s mivel tudod azt, mért kell lebeszélnem?
Thébéhez jöttünk, szent várába Éetionnak,
És feldúltuk azont, és elhoztunk ide mindent;
És azokat görögöknek gyermeki jól fel is oszták,
S Átrídnak kivevék Chrűseist a kellemes arcút.
Chrűses majdan Apollnak papja, a messzelövőnek,
Páncélos görögök gyors gályáikhoz elére,
Hozván végtelen árt, mellyen megváltsa leányát,
Tartva kezében Apoll lombját, a messzelövőét,
Egyben aranybottal, s minden görögöknek esenge,
Két Atrídáknak de leginkább, népvezetőknek.
S ekkor minden más görögök részére hajoltak,
Kellene is tisztelni papot s elvenni az ajánlást,
Ellenben Agamemnonnak nem tetsze szüvében,
S mocskosan elküldé, s hozzá fenyegetve beszéle.
Bosszangvája az öreg haza tér vala; s őtet Apollon
Esdeklései közt hallá, neki mert vala kedves,
S argosiakra gonosz nyílt külde, a népek azonnal
Hullanak egymást érve, s az isten vesszei zúgtak
A görögök széles seregén mindenfele, nékünk
Zengi jövendőjét, a jósló, messzelövőnek.
Én egyszerre Apollt leg-elő' engesztelni javallom,
Atréionra azután bosszúság szálla, s fölállván
Szót fenyegetve bocsát, mely bételyesedve vagyon már,
Mert azt gyors gályán a barnáló szemü achájok
Küldik Chrűsa felé, s megyen a fejedelmnek ajándék.
Termemből pedig elvezeték héroldok előlem
Bríséist, adtak kit achájok gyermeki nékem;
Ámde te, hogyha tehetd, kelj védelmére fiadnak,
S menvén égbe felé kérjed Zevst, egykoron hogyha
Vagy szavaiddal jót Zevsnek, vagy műddel okoztál.
Mert téged dicsekedni gyakran házában atyámnak
Hallálak, mikoron mondád, hogy fellegi Zevsről
Égiek közt egyedűl szörnyű veszedelmet elűzél,
Amikoron megkötni akarák már istenek őtet,
Héra, megént Poseidám, meg Pallas Athéna.
Te pedig istenné láncaiból, jőve, kimentéd
Szólítván tüstént a százkezüt a magas égre,
Kit nevez égi sereg Briareosnak, s minden halandók
Aigáionnak, s ez felmúlja erejével atyáját,
Aki tovább Kronion mellé ül vala dicsben örűlvén,
S megborzadtak az istenek is, s már meg se kötözték.
Menj, s neki most említsd ezeket, s térdeit megöleljed,
Hogyha akarand valahogy Trójának vinni segédet,
S a szétvert görögöknek hadát a tengerig űzné,
És az hajókhoz, mind büntetve miatta vezérnek,
S tudja meg Atríd is, tágas birodalmu Agamemnon
Ő vétkét, görögök legerősbjét mert legyalázta.

    Néki felelt azután Thétis sok könnyeket öntvén:
Jaj fiam? ó mert mért nevelélek búra kiszűlvém?
S bár az hajók mellett könnyetlen s békesen űlnél,
Mert élted rövid és nem nyúl hosszúra tenéked!
S most hamar elmúló s nyomorúlt is vagy te felette
Mindennek, s ím házaimban balsorsra születtél.
S majd ezigét megyek én magam a hó-lepte Olympra
Villámkedvellő Zevsnek lebeszélni, ha enged,
Te pedig itt ülvéd a gyors evezőjü hajóknál
Bosszankodj görögökre s egészlen szűnj meg az harctól.
Mert Zevs a jámbor saracénokhoz mene tegnap
Vendégségre Oceánba, s az istenek egybe követték,
Tízenkettediken ismétlen feljön Olympra,
S akkoron én azután Zevs ércházába menendek.
És lábaihoz esem, s hiszem őt engednie nékem.

    Így mondvája elment, s ottan hagyta vala őtet
Szépövü hölgyéért haragot forralva szüvében,
Akit erővel tőle elvittek. Azonban Odyssevs
Vívén a szent áldozatot Chrűsába jutott el;
És ezek amikoron a mély kikötőbe hatának,
Felszedik a lobogót, s betevék a barna hajóba,
Árbocokat meg hüvelybe vonák kötelekkel eresztvén
Egyszeriben, s az hajót állásra lapáttal hajíták,
És kiveték a vasmacskát, s tartókhoz akaszták,
És kijövének majd magok is partjára Oceánnak,
És kihozák szent áldozatát a Messzelövőnek,
És kiszállt Chrűseis is a tenger-járta hajóból,
Kit vívéje azután oltárhoz gondos Odyssevs,
Atyjának keziben letevé, s így szóla hozája:

    Chrűses! küld engem férfiak fejedelme Agamemnon
Lyányodat elhoznom, s Phoibosnak nyújtanom itt szent
Áldozatot, danaokra hogy engesztelve tekintsen,
Árgosiakra ki most iszonyú fájdalmat ereszte.

    Így szólvája kezébe tevé, s az fogja örűlvén
Lyányát a kedvest, s azok oltárjoknak elébe
Állitájak az áldozatot sorjába serényen.
Mosdás lőn azután, a liszteket is fölemelték,
S erre nagyobb hanggal Chrűses kéznyújtva könyörge:

    Hallj meg Ezüstíves, te ki Chrűsét védeni szoktad,
S Killát a jeleset, s Tenedosban hatalmmal igazgatsz;
Ennek előtte egykor ha meghallál engem esdeklőt,
Engem ugyan megtiszteltél s görögökre hozál bút,
Mostan is ismétlen nekem e kérésemet add meg:
A danaokról már e szörnyű vészeket űzd el.

    Így szólt esdekvén, s ráhallgata Phoibos Apollon!
S hogy már esdektek, s a liszteket is levetették,
Hátra vonák legelébb, s megmetszék és letarolták,
És combjait kiszelék, s környűl hájjal beboríták
Kétszeresen gyűrvén, s rájok nyers húsokat hordtak.
S vagdalt fába az öreg lángot gerjeszte, s piros bort
Önt ki, s az ifjúság tart mellette öthegyü nyársat.
És hogy elégtenek a combok, s a béleket ízlék,
Akkor elaprózták a többit s nyársra vonájak,
S megsütték jelesen, és mind egymásra lehúzták.
És hogy szüntenek a művtől, s szerzettek ebédet,
Öttek, s szívök hiányt nem láta egyforma ebédben.
És hogy az éhség és szomjúság végre lecsendűlt,
Ekkor serlegeket borral koronáztak az ifjak,
S mindennek szétosztogaták kezdvén poharakkal.
Majdan egész nap alatt enyhíték dallal az istent,
Szép dícséreteket görögöknek gyermeki mondván
Zengék Messzehatót, s hallá s szívében örűle,
És mikor elhúnyt volna a nap, lött volna sötétség,
A gályák kötelékeikhez szendergeni mentek;
És mikor újanszűlve kiszállt a rózsaszin Hajnal,
Vissza megint görögök széles seregéhez eveztek,
S nékik jó szellőt ada messzelövellő Apollon.
S felteszik árbocokat, s lobogóit rája feszítik,
S öblösödik széltől a közbülső lobogó, a zaj
Barnán zúg a deszka körűl, a gálya haladván,
Mely futa hullám közt útját hasogatva keresztűl.
És hogy már görögök széles seregéhez elértek,
Barna hajójokat ők ugyan a szárazra vonájak
Fent az homokra, s gerendákat nyújtának alája,
S elszórták magokat teremeikben és az hajók közt.

    Ámde tüzelg, űlvén a gyors evezőjü hajóknál
Nagynemü magzata Pélevsnek gyorslábu Achillevs.
Nem forog hősekkel fényes gyűlésben azóta,
Nem soha az ütközeten, de magában epesztgeti szívét
Ottan vesztegvén; és zajt és harcot ohajta.
Hogy pedig az naptól lőn a kétszerhatod hajnal,
Mentek az istenek is föl Olympra, kik élnek örökké,
Együtt mind, és Zevs legelől; s magzatja parancsát
Thétis nem feledé, s föltűne az tengerhabokból.
És fölszálla korán a terjedt égre s Olympra,
S másoktól külön-űlve lelé mélyhangu Kronídest
Legmagasabb tetején a számos bércü Olympnak.
Néki elejébe leűlt ottan, s térdeit megölelte
Ballal, jobbjával pedig állát fogta szelíden,
S Zevs Kronionhoz imígy szólt, a fejedelmhez, esengvén:

    Zevs atya, hogyha egykor jót tettem véled az égben
Szóval vagy művel, nekem a kérésemet add meg:
Tiszteld meg fiamat, ki rövidebb életü minden
Másnál, most pedig őt hősek fejedelme Agamemnon
Megsérté, maga mert elvévén bírja jutalmát:
Ámde dücsőítsd meg te őt mennyei, gondviselő Zevs,
S adj Trójának erőt mindaddig, mígnem achájok
Tisztelik én fiamat, s nevelődik rájta dicsőség.

    Mond, s Zevs a felleggyűjtő nem szól vala semmit,
S csendesen űle soká, s Thétis mint térdihez ére
Szűntelen úgy tartá, s könyörög másodszor is újra:
Ám igazán ígérjed meg, s ints helybehagyólag,
Vagy tilts el, mert nincs félelm kebeledben, hogy értsem
Mennyire tiszteletlen vagyok istennék seregökben.

    S felleggyűjtő Zevs neki mélyen, szóla, sohajtván;
Vajmi veszélyes eset, mikor ellenkezni kiszállítsz
Hérával, mert ingerel ő szitkaival olyankor,
Ő pedig oktalan és mindég évődik az égben
Vélem, Trója hadát mondván, hogy védem az harcban.
Ámde te most ismét térj vissza, hogy észre ne végyen
Héra, s ezekre nekem lesz gondom végre hogy hajtsam.
S íme bizonyságúl néked fogok inteni főmmel,
Mert ez legfontosb jeladás éntőlem az égben,
S többé vissza sem is vehető, s nem csalfa az igéret,
S félbe sem is maradó, ha mire én fogok inteni főmmel.

    Mond, és barna szemöldeivel hunyoríta Kroníon,
S ambroziás haja fellebbent volt a fejedelmnek
Homloka szent bércén, s megrendíté a nagy Olympot.
S így tanakodván ők szétmentenek, és az ugyan majd
Fényes Olymposról a mély tengerbe leszálla:
Zevs pedig háza felé, s mind egyre felálltak az égiek
Székeikből atyjoknak elébe, és senki sem is mert
Várni megérkeztére, de mind fölkeltek előtte.

    S ottan ő ugyanígy székébe fölűle, de Héra
Tudta szüvét, látván vele mint közlötte tanácsit
Thétis az hólábú, deli lyánya a tengeri vénnek,
S mindjárt Zevs Kroniont megszólította szitokkal:
Véled mely isten, te csalárd, közlötte tanácsit?
Van neked, éntőlem távozván, kedved örökké
Rejtegetett dolgot végezned, sem soha nékem
Készen nem mondasz egy igét is, mely van eszödben.

    Néki felelt azután a földnek is, égnek is atyja:
Héra, te hogy nékem minden szándékimat értsed
Azt ne reméld, mert lenne nehéz neked is, noha nőm vagy,
És ha mit illendő lesz tudnod, senki bizonnyal
Isten sem fogja azt hamarább megtudni, sem ember.
Ámde miket külön égiektől végezni akarandok,
Egyenként azokat te ne kérdezzed, s ne feszengesd.

    Néki felelt azután fenséges nagyszemü Héra:
Rettenetes Kronides, mely mondás jőve ki szádból?
S semmit elébb éppen nem kérdék s nem feszegettem,
S nagy bátran tanakodj, ha miket fog szíved akarni,
Most pedig elmémben félek, hogy eláltata téged
Thétis az hólábú, deli lyánya a tengeri vénnek,
Mert, eljőve korán, melléd ült, s térded ölelte,
S nékie kérését, vélem, megadád, hogy Achillevst
Tisztelnéd, s hoznál görögökre halált az hajóknál.

    S felleggyűjtő Zevs így szól vala néki felelvén:
Jámbor, szüntelenűl gyanakodvád nézesz utánam,
Semmire azért mégis nem fogsz te mehetni, s szüvemtől
Inkább messze leszesz, s leszen az rád nézve keservesb.
És ha ez úgy vagyon is, én azt úgy lennie ohajtom.
Most pedig űlj hallgatva, s tanúlj engedni szavamnak,
Oltalmat netalán egy isten is adni ne tudjon
Jőve közelb, ha reád karjaim hatalommal eresztem.

    Mond, s megfélemedett fenséges nagyszemü Héra,
És hallgatva megűlt mélyen keseredve szüvében.
Felnyögtek Zevs sátoriban az olympi lakók is,
S erre Hephaistos a művész így kezde beszélni:
Kedves anyája amin megörűljön, szépkeblü Héra:
Vajmi veszélyes eset leszen az, s már tűrni sem illő,
Hogy ti halandók kedvéért visszongtok ezenképp,
S lármát égiek közt indíttok s semmi gyönyört már
Nem szerez a kívánt lakadalm, mert győze gonoszság.
És én intem anyámat ugyan, bár tudja magától:
Járjon kedvvel atyám Kronides környűl, nehogy ismét
Szitkot szórjon atyám s lakozásunk öszvezavarja:
Mert ha akarand, mindent az olymposi menydörögő Zevs
Feldönt székeiből, mivel ő hatalomban elől áll;
Ámde te csendítsd őt kérlelvén nyájas igékkel,
S engesztelve leszen tüstént a mennyei hozzánk.
Így mondá vala s fölkelvén a két fülü kelyhet
Kedves anyája kezébe tevé, s így szóla feléje:

    Tűrjed anyám, s szenvedjed el ezt, noha búban epedve,
Hogy ne legyen szükség vereséged látni szemeimmel
Bár kedveltnek, s nem vihetek, noha fájlalom, akkor
Oltalmat, mert állni nehéz az Olympinak ellent.
Máskor is engem már segedelmet vinnem igyekszőt
Fogván lábaimat lehajít vala az égi küszöbről,
És az nap mindig vitetém, s mikor a nap elhúnya,
Lemnosban lebukám, s szellem csak alig vala bennem.
S lemnosi férfiak ott rám a lebukottra vigyáztak.

    Monda; mosolyga pedig istenné szépkeblü Héra,
És mosolyogva fogá a kelyhet magzatja kezéből;
Ő pedig erre ügyesen minden más égi lakóknak
Tölt édes nektárt mervén a serleg öbléből,
S végetlen nevetés támadt fel az égi seregben,
Látván Hephaistost mint jár vala szolgálgatván.

    És ezek így lakozának ugyan mígnem lehanyatlott
A nap, s szívök hiányt nem láta egyforma ebédben,
Sem gyönyörű lantban, mellyet tartott vala Apollon,
S Múzsákban, kellő hanggal kik váltva daloltak.

    Hogy pedig a napnak súgárzó fénye hanyatlék,
Ők ugyan egyenként haza nyúgodalomra menének
Mely helyen egyenként palotákat nagynevü sánta
Hephaistos gyakorolt kézzel nekik alkota rendben;
Zevs pedig, a villámszóró, nyoszolyája felé ment,
Hol szunnyadni szokott, mikor édes álom ered rá,
Ott feküdött fölhágva reá, s vele szépkeblü Héra.

 

Második ének

    S a több égi lakók és hadviselő lovaghősek
Nyugtak egész éjjel; csak Zevstől fut vala az alvás,
Mert neki gondjai közt hánykódik szíve, Achillevst mint
Tisztelje, és hozzon görögökre halált a hajóknál.
S nékie lelkébenn e szándék tetsze leginkább:
Hős Agamemnonnak gonosz álmot küldjön elébe,
S azt megszólítván szárnyalló szókat imígy ejt:

    Menj gonosz Álom, eredj gályáihoz a görögöknek,
És Atríd Agamemnonnak teremébe leszállvád
Mindeneket nagy hüven lebeszélj mint tartja parancsom:
Üstökös argosiak, hogy fegyverkezzenek, intsd őt,
S gyorsan, mert népes várát meg fogja ma venni
Trójának, mert nem vetekednek többet Olympon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel; s Trójára veszélyek erednek.

    Így szólt. Méne pediglen az Álom, hogy érti parancsát,
S hirtelen eljuta gyors gályáihoz a görögöknek.
S ment Agamemnonra, őt pedig elszunnyadva találá
Termén, s ambroziás álom vala ömölve körűlte.
S álla fejéhez majd, Nélevs szültjéhez hasonló,
Nestorhoz, más vének előtt kire néz Agamemnon.
Őtet hasonlítván, így szól vala az isteni Álom:

    Szunnyadsz harcviselő lovag Atrevs gyermeke: nem kell
Bölcs embernek egész éjét szunnyadni keresztűl,
Akire bízattak népek s vagyon annyira gondja.
Most pedig ím halljad: Zevsnek jövök angyala hozzád,
Aki reád, távol lévén, gondot visel és szán.
Üstökös argosiak hogy fegyverkezzenek, intett,
S gyorsan, mert népes várát megvenni fogod ma
Trójának, mert nem vetekednek többet Olympon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel: s Trójára veszélyek erednek
Zevstől, ámde te tartsd elmédben, s el ne feledjed
E szavakat, mikoron felereszt a kellemes Álom.

    Így mondvája elment, s ottan hagyta vala őtet,
Gondolatot, mely végre nem ér, forralva keblében,
Mert hiszi, hogy Priamos várát megvészi azon nap,
Értetlen! s nem tudta amit Zevs tennie készült.
Mert vala szerzendő fájdalmakat is, zokogást is
Trójaiaknak s a danaoknak az ütközetekben.
S fölkele az álomból, s elömölt a mennyei szózat,
Űlt azután egyenest, föl is öltéje a puha dolmányt
A gyönyörűt, újat, azután rá vészi palástját,
Fényes lábai alá majdan fűz ékes sarúkat,
S válla körűl felfüggeszté kardját, az ezüstöst,
S fölveszi pálcáját az ősit, mindenha megállót:
Azzal páncélos görögök gályáihoz indúlt.

    S már a Hajnal ugyan fölszállott a nagy Olympra,
Hirdetvén reggelt Zevsnek, s több égi lakóknak.
Ő pedig a hangos szavu héroldokra parancsol,
Üstökös argosiak seregét gyűlésre hogy hívják;
És hívták, s nagy gyorsan azok fölgyűlnek azonnal.
S a bölcs vénekkel legelőszer is űle tanácsot
Nestori gályáján Pűlos-nemzette királynak,
S őket felgyűjtvén okosan intézi tanácsát:

    Kedvesim halljátok, jött álmomba isteni látás
Ambroziás éjjel, s Nestorral volt vala egészlen
Arcra és nagyságra és termetre egyforma leginkább.
S álla fejemhez majd, s hozzám így szól vala mondván:
Szunnyadsz harcviselő lovag Atrevs gyermeke? nem kell
Bölcs embernek egész éjet szunnyadni keresztűl,
Akire bízattak népek, s vagyon annyira gondja.
Most pedig ím halljad: Zevsnek jövök angyala hozzád,
Aki reád, távol lévén, gondot visel és szán,
Üstökös argosiak hogy fegyverkezzenek, intett,
S gyorsan, mert népes várát megvenni fogod ma
Trójának, mert nem vetekednek többet Olympon
Istenek egymás közt, mivel őket végre meghajtá
Héra könyörgéssel, s Trójára veszélyek erednek
Zevstől, ámde te tartsd elmédben. És hogy imígy szólt,
Elmene szárnyalván, s engem fölereszt vala az Álom.
Rajta tehát, ha görög fiakat fegyverbe tehetnők,
S én próbálom elébb szóval, meddigre szabad lesz,
S görbe hajóikkal gyorsan hazafutniok intem,
Tartóztassátok ti meg erre s amarra szavakkal.

    Ő ugyanígy szólván lebocsátkozik, erre fölállott
Nestor, ki fövenyes Pűlosnak volt fejedelme,
Nékiek aki okosan elkezde beszélnie mondván:
Kedvesim argosiak vezetőik s gondviselőik!
E látást görögök közzűl más hogyha beszélné,
Azt neki nem hinnők s fognók ítélni hazugnak,
S most az látta ki elől seregekben lenni dücsekszik:
Rajta tehát, ha görög fiakat fegyverbe tehetnők.

    Ő ugyanígy mondvája, tanácsból kezde kimenni,
S fölkeltek s fogadák miket a nép őre beszélett.
Kardviselő fejedelmek s a nép erre kizúdúlt,
És valamintha rakásra tolúlt méh rajjai jőnek
Szüntelen új számban érkezvén öblös üregből,
S a kikelet violái körűl röppenve gerézdként
Erre röpűlnek ezek vígan és mások amarra:
Így jöttek most a gályáktól és teremekből,
A mély partok előtt imezeknek rajjai sorban
Sergenként gyűlésre, s közöttök gerjedez a hír,
Menni tüzelgetvén őket, s ezek öszvetolúltak,
És zajog a gyűlés, rengett a föld is alattok
Űlvén a népek, s lőn lárma, s kilenc héroldok
Ordítván őket csendítgetik, hogyha zajoktól
Megszünnének Zevs-táplálta királyokat hallván.
Bajjal elűlt a nép, s székeikben csendbe maradtak
Szűnve kiáltástól, föl is álla király Agamemnon
Tartva botot, mellyet Héphaistos szerze csinálván,
És Héphaistos ugyan ada Zevs Kronion fejedelmnek,
S majdan Zevs Kronion azt Argos-ölőnek ajánlá,
S Herméjas fejedelm lovagló Pélopsnak adotta,
És Pélops ismét adá Atrevsnek, népek urának,
S Atrevs hagyta, midőn megholt, sok nyáju Thüestre,
S végre Thüest Agamemnonnak hordozni hagyája,
Sok szigeteknek egész Argossal hogy adna parancsot,
S erre nehézkedvén szárnyalló szókat imígy ejt:

    Kedvesim, hős danaok, bátor szolgái Aresnek!
Engem Zevs Kronides terhes kínokba merített,
A kegyetlen, ki elébb biztatvája inte javallást,
Ílion erős várát földúlva, hogy érek honomba.
S íme gonosz fortélyt gondolt, s Argosba parancsol
Dücstelenűl térnem, mikoron sok népem elhullott.
Így fog ez hát kegyetlen Zevsnek már lennie kedves,
Számos váraknak koronáját porba ki dönté,
És döntendi ezután, mert néki hatalma temérdek.
Mert leszen ezt még a maradéknak is hallani szégyen,
Ekként ennyi s ilyen népét görögöknek hiába
Végre nemért harcot harcolnia s küzdeni hadban
Kissebb számu sereggel, s nem látszik sehol is vég.
S bátor akarnánk is görögök mink s trójok is együtt
Hűven kötve szövetséget mind számba vevődni,
S Trója megolvasná valahány polgárai vagynak,
Mink görögök pediglen tizedekre fölosztva megállnánk,
S trójaiak közzűl kit kit bortölteni vennénk,
Sok tizedekre bizony nem fogna maradni pohárnok.
Annyira többeknek bizonyítom Achája szülöttit
Trójaiaknál, kik várban laknak, de segítők,
Kopjatörő hősek, jöttek vala számos helyekről,
S ellenem állnak ezek nagy hatalmmal, s bátor akarjam
Íliont, a népes várat megvívni, nem hagynak.
S nagy Zevsnek már íme kilenc esztendei töltek,
S rothad már a gályafenék, s köteléki bomolnak,
És kedves nejeink együtt csecsemő fiainkkal
Ülnek várva reánk otthon, a munka pediglen
El nem végeztetve vagyon, mellyért ide jöttünk.
Most nosza, mint mondom, mindnyájan szómra hajoljunk,
S fussunk gályákkal szeretett földére honunknak,
Mert tágas Tróját nem fogják vívni meg immár.

    Szól vala s fölbuzdúlt szívök kebelökben azoknak,
Mind az egész nép közt, kik előtt fortélya titok volt.
S mozgott a sokaság, mint nagy hullámi mozognak
Íkari tengernek, mikor Evrossal Notos együtt
Zevs atya fellegiből kirohanván öszvezavarja;
S mint a sűrü vetést Zephyros mozgatja, ha jővén
Rádől hirtelenűl, s végig zúg lenge kalászin:
Így mozgott mind e sokaság, és lárma-zajogva
Zúdúlnak gályáikhoz, s láboknak alóla
Kél a por fölverve, s az egy a másikat inté
Fogni hajót, és a széles tengerre lehúzni,
Árkaikat megtisztíták, s lármájok eget vert
Síetvén, s kivonák a polcot alóla hajóknak.

    S ekkor achájoknak véletlen lesz vala tértök,
Héra ha Palláshoz nem szólott volna beszéddel:
Ó jaj, pajzsrázó Zevsnek magzatja, komoly szűz,
Így fognak haza hát szeretett földére honoknak
Futniok argosiak tengernek szélveszes hátán?
És Priamosnak imitt hagyják, s a trójai népnek
Argosi szép Helenát, ki miatt sok achájok elhulltak
Trójánál, szeretett földétől messze honoknak?
Ámde te páncélzott görögök seregéhez eredj most,
S minden férfiakat tartóztass enyhe szavaiddal,
És tengerre ne hagyd evezős gályáikat húzni.

    Szólt, s nem mond ellent istenné kékszemü Athéna,
S bérceiről jön Olymposnak lerohanva miként nyíl,
S hirtelen eljuta gyors gályáihoz a görögöknek,
Megleli majd Odyssevst, ki tanácsban Zevssel egyenlő,
Állvát, s ő hozzá nem nyúlt, a barna hajóhoz,
Mert neki szívét és lelkét elfogta keserve,
S állva közel mellé megszólalt kékszemü Athéna:

    Nagynemü Láertes fia, sok-fortélyos Odyssevs,
Így fogtok szeretett honotok földére tehát már
Futnotok a jól bépadozott gályákba rohanván,
És Priamosnak imígy hagyjátok s trójai népnek
Argosi szép Helenát, ki miatt sok achájok elhulltak
Trójánál, szeretett földétől messze honoknak?
Ámde te most görögök seregéhez eredve ne késsél,
S minden férfiakat tartóztass enyhe szavaiddal,
És tengerre ne hagyd evezős gályáikat húzni.

    Szólt, s ez az istenné zengő szózatjait érti,
S indúlt futni, s lehányta leplét, és azt fölemelte
Hérold Evrübates, őtet ki követte nyomában.
S őmaga járúlván Atríd Agamemnon elébe,
Elveszi pálcáját, az ösit, mindenha megállót,
S azzal páncélos görögök gályáihoz indúlt.
És ha királyra talált valahol, s főrendü személyre,
Hozzá fordúlván tartóztatja enyhe szavakkal:

    Jámbor, gyáva gyanánt illetlen félni tenéked,
Sőt űlj el, több népeket is csendíts le viszontag.
Mert jól nem tudod azt, mi van Atrídesnek eszében,
Most kísérti, de majd megbünteti Achája szülöttit,
Mert nem mindnyájan figyelők, mit szóla tanácsban,
S bosszongvája talán gonoszat tesz Achája szülöttin,
És bosszúja nehéz a Zevs-táplálta királynak,
S tisztét isten adá, s kedvelli őt gondviselő Zevs.

    Hogyha pedig látott s lármázva talála közembert,
Azt pálcájával megüté, s dorgálta beszéddel:
Jámbor, csendesen űlj, s más mondására figyelmezz,
Aki különb nálad, te pediglen gyáva s erőtlen
Sem soha gyűlésben nem jöttél számba, sem harcon,
És nem is űltünk itt kormányon minden achájok:
Nem szűl jót a sokfejüség, egy légyen az első,
Egy fejedelm, fondor Krónos magzatja kinek nyújt
Pálcát és törvényt, hogy mások uralva tekintsék.

    Így igazítja vezérkedvén a népet; az újra
Gyűléstenni rohant gályáktól és teremekből,
Zúgván, mint zajogó tenger hullámai zúgnak
Mély part elleniben, s Oceánnak térvize harsong.

    S mások elűltek ugyan, s székeikben csendben maradtak,
Még egyedűl Thersít szernélkűl csenge szavával,
Csíntalan és számos szavakat kitanúla, királyok
Ellen hogy oktalanúl, s illetlen vívjon azokkal,
Csak, hogy az árgosi nép rajtok nevetésre fakadjon.
S Ílion alá szállott hősek seregébe legundokb,
Kancsal volt, s egy lábra hibás, és vállai néki
Púposak, és mellére vonók, koponyája felülről
Éles volt, s hajszálaival ritkán vala hintve.
S leggyűlőletesebb Achillevsnek volt s Odyssevsnek,
Akiket ingerlett; s Agamemnont illeti most már
Élesen ordítván mocskokkal, achájok azért rá
Szörnyen bosszongtak, s haragos tűz forra keblökben.
Ő hát fennhangon Agamemnont szidja beszéddel:

    Atríd, újra miért panaszolsz, s minek érzed hiányát?
Érc tömi sátoridat, s választott számtalan hölgyek
Vagynak sátoraid beljén, neked akiket adtunk
Mink görögök legelől, valamely várost ha kivívánk.
Avvagy arany kell még, mit Trója lovagjai közzül
Ílionból valamelyk, fia váltságára, kihozzon,
Akit is én vezetek láncon vagy más görög hozzád?
Vagy fiatalka leány, hogy véle szerelmbe vegyűlhess,
S akit tenmagad eltartóztass? Ámde nem illik,
Fő lévéd, bal sorsra útasítnod Achája szülöttit.
Ó gyávák, szátyár achájai nők, nem achívok!
Térjünk gályákkal haza most, és hagyjuk emezt itt
Számos ajándékit megemészteni Trója határin,
S tudja meg, hogyha segéd tőlünk jön-e néki, vagy is nem?
És im Achillevst is mostan, a nála vitézb hőst,
Megsérté, maga mert elvévén bírja jutalmát!
Ámde nem űl méreg Pélid kebelébe, de lassú:
Másként Atríd most legutolszor tesz vala szégyent.

    Így szólt, mocskolvája a nép őrjét Agamemnont
Thersít, és gyorsan jelen áll vala az isteni Odyssevs,
S rá komoran nézvén hozzá dorgálva beszélett:

    Thersít! gondatlan fecsegő, noha nagyszavu szónok,
Szűnjél meg, s ne pörölj egyedűl fejedelmeid ellen.
Mert hiszem én, nálad nincs rosszabb ember azok közt
Ílion alá valakik Atríddal jöttenek együtt.
A fejedelmeket hát, ne beszélj, hordozva szabadban,
Szitkokat is ne boríts rájok, haza térni se készűlj.
Mert nem is értjük meg jól, mint fog ezen dolog esni,
Jól-é vagy gonoszúl térünk meg Achája szülötti?
Mégis im űlsz Atríd Agamemnon népek urára
Szitkot szórva, miért őnéki nagyon sokat adtak
Hős danaok, te pedig lármázsz ingerlve mocsokkal,
Ámde ime megmondom, s leszen az teljesítve bizonnyal,
Hogyha megént lellek dühödésben, mint ime most is,
Bár soha vállai közt ne legyen feje többet Odyssnek,
Bár soha Telemakhos atyjának senki ne hívjon,
Téged ha megfogván nem húzogatom le ruháid,
Lepled, s a dalmányt, s mellyek födezik be szemérmed,
S tenmagadat sírvád a gyors gályákhoz eresztlek,
Szörnyü csapásokkal vervén ki a nép seregéből.
Így mond, s pálcával hátát megüté vala s vállait,
S görbedezett Thersít, s zápor könny omla szeméből,
És vérző kelevény támadt föl nékie hátán
A nagy aranybottól, s félre űl vala s megfélemlett,
S éktelenűl nézvén nyögdelve törölgeti könnyét,
S többiek édesden, szomorúk bár, rajta nevettek,
És valaki így szólott másik közelére tekintvén:

    Ó, sokezer dolgot jelesen vitt véghez Odyssevs,
Kezdve derék fortélyt s rendelvéje a hadi népet,
S argosiak közt most legjobbat téve bizonnyal,
Megzabolázta hogy e káromlót durva szaváért.
Újra megént őtet nem készti szilaj heve többé
Mocskot-hozó szókkal fölszállni királyok elébe.

    Így szólt a sokaság, s Odyssevs a várakat ontó
Fölkele tartva botot, s mellette a kékszemü Pallás
Héroldnak látszva a népet csendűlni parancslá;
Együtt, hogy görögök legelőlsők és legutólsók
Hallgatnák szavait s vetnék is fontra tanácsát.
Nékiek aki okosan elkezde beszélnie mondván:

    Atrídes, téged, fejedelm, im akarna görög nép
Minden halandóknál undokbbá tennie mostan,
S nem teljesítik igéretöket, neked amit igértek,
Lónevelö Árgosból kísérvén téged ez helyre,
Ílion erős várát földúlva, hogy érnek honokba.
Mert mint gyönge pulyák, s mint özvegy némberi búsan
Jajganak egymás közt óhajtván térni honokba.
Ámde nehéz az is, elkeseredten térni honába.
S bár valaki egy hónap legyen is távozva nejétől,
Bánkódva űl a barna hajón, ha azt messze határban
Téli vihar, s zavaros tenger hullámai tartják,
S nékünk íme kilenc év forgott már el azolta
Itten míg lakozunk: nem haragszom azért, hogy achájok
Bánatot érzenek a gályáknál, ámde gyalázat
Itten várni soká s üresen fordúlni hazánkba.
Tűrjünk kedveseim, s várjunk kis időre, hogy értsük
Kalchás ha minekünk igazat jóslott-e, vagy is nem?
Mert jól tudjuk azont elménkben, mind ti tanúim
Vagytok, halált, a sors kiket el nem nyom vala, hozván
Tegnap s tegnapelőtt, mikoron Avlisba hajóink
Fölgyűltek, Trójára veszélyt s Priamosra vivéjek,
S mink körül a víznél szent oltárunknak előtte
Megtöttük teljes áldozatunk az olympi lakóknak
Szép platan árnyában, honnan folya tiszta patakzat.
S nagy jel tűne föl ott: Egy sárkány, verhenyeg háttal
Rettenetes, s mellyet Zevs önmaga külde világra,
Csúsza ki az oltárból, s platanushoz méne rohanván,
S voltanak ott csirkéi verébnek, gyönge szülöttek,
Legmagasabb ágon lombjoknak alatta remegve,
Nyolcan, s kílenced az anya amely szűlte szülöttit,
És amaz ottann e sipogókat evé vala szörnyen,
S anyjok körbe röpűlt szomorongva szerette szülöttin,
S ezt is, az őrjöngőt, szárnyán megfogta ragadván,
És hogy imígy felfalta veréb fiait, s velek őtet,
Ekkor az istenség, ki elküldé, tette csudának
Mert fondor Krónos fia változtatta sziklává,
Mink pedig állottunk bámulva minő dolog esnék.
Így jöve hát nékünk csuda látvány áldozatinkba.
S Kalchás egyszeribe azután mond zengve jövendőt:
Üstökös árgosiak! mérett némúltatok így el?
Nékünk küldi emezen nagy látványt gondviselő Zevs,
E későt s későre telőt, s dücse nem vesz el ennek
Amint ez fölfalta veréb fiait s velek őtet,
Nyolcat s kílenced az anya amely szűlte szülöttit:
Így mi kilenc évig viselünk majd harcokat ottan,
És tizeden rontunk az erős épűletü várba.
S ő ugyanígy szólott, s ezek ím teljesednek is immár.
Ám nosza; jólsaruzott görögök, mindöszve maradjunk
Itten, míg Priamos nagy várát megveszi népünk.

    Monda, s sikólta nagyon a nép, s zúgtak vala környűl
Rettenetest a hajók zajgó görögöknek alattok,
Isteni Odyssevsnek készen dícsérve beszédét.
Nestor ezekre megint, a tiszteletes lovag, így szólt:

    Haj szégyen, mert gyenge fiúk módjára beszéltek,
Kik hadi munkákat még nem forgatnak eszökben!
Szerződésink már s eskeink hova tűnnek előlünk?
Gondjai hőseknek s szándékai semmibe hulltak,
S bornál tett fogadás s kezadásink, mikbe remélénk,
Mert ím hasztalanúl versengünk, s semmifele útat
Nincsen erőnk, itten sok időt múlatva, találni.
Te pedig, Atríd, most meg nem rendűlve szüvedben,
Mint ezelőtt, görögök seregét harcokra vezéreld,
S hagyd azon egy s kettőt sorvadnia, kik görögöktől
Félre tanácskoznak (de nem érnek célra bizonnyal),
Térnénk mink hogy elébb haza, mint sem tudni lehetne
Csalfa-e pajzsrázó Zevsnek megigérte, vagy is nem?
Mert mondom, Kronion minekünk hunyoríta javallást
Még az nap, mikoron gyors gályáikra fölhágtak
Árgosiak balsorssal halált Trójára vivéjek,
Jobbfele dördűlvén, kívánt jelt nyújtva minékünk.
Senki tehát addig ne siessen térni honába,
Mígnem mindenegy hál a trójai nőknek ölökben,
És Helena elszöktét s könyeit megtorlani fogta.
S hogyha ki szörnyűképp akarand megtérni honába,
Nyúljon bár a gyors evezőjű barna hajóhoz,
Minden mások előtt, hogy halál s végnyúgalom érje.
Ámde, király, magad is gondoskodj, másra is hallgass.
Nem leszen a mondás sükeretlen, mellyet ereszt szám:
Válaszd hőseidet nemzetre s szakaszra, Agamemnon,
Hogy nemzet nemnek, szakasz álljon védre szakasznak;
S így ha teszesz mostan, s engednek néked achájok.
Tudni fogod ki legyen fővek közt gyáva, ki nép közt,
És ki vitéz, mert így fognak harcolni magokban;
S tudni, ha sors ellenkezik-e földúlnod ezen várt,
Vagy puha férfiaknak járatlanságok a harcban.

    Néki felelvén így szólonga király Agamemnon:
Ó, te tanácsban, öreg fölmúlod Achája szülöttit,
És bár Zevs atya, meg Pallás, meg Phoibos Apollon!
Nékem achájok közt illyen tíz lenne tanácslóm,
Így csakhamar Priamos fejedelmnek vára lerogynék
Minn kezeink által kivivatva és földre borúlva,
Ámde nekem Zevs a pajzsrázó szerze keservet,
Hasztalanúl engem ki viszályra s pörökre vezérel.
Most is im én s Achillevs vetekedtünk, lyánynak okáért,
Ellen igékkel, s én jővék legelőszer haragra:
És ha kedég együtt végzünk, nem lészen azontúl
Trójának maradása gonosztól, semmi bizonnyal.
Menjetek enni tehát mostan, hogy harcra kiszálljunk,
Mindenegy a dárdát köszörűlje és végye le pajzsát,
S mindenegy adjon elég eledelt gyorslábu lovaknak,
S minden, nézve körűl szekerét, gondoljon a harcra,
Így hogy egész nap alatt bús ütközetekbe forogjunk,
Mert pihenés majdan nem lészen, semmi bizonnyal,
Mígnem az éj jővén elválasztandja tüzünket,
S izzadnak minden mell környűl szíjai majdan
Hősfedező pajzsnak, s a kopján lankadoz a kar:
S izzad mindennek lova szép simaságu szekérben.
És ha kit én külön a harctól veszek észre maradni
Görbe hajók mellett akarót, nem lészen azontúl
Néki lehetséges madaraktól futni s ebektől.

    Monda, s sikolta nagyon az árgosi nép: valamint hab
Fölnyúlt partok alatt, mikoron mozgatja sebes szél
Ellenszikla felé, mellyet nem hágy el a hullám.
Bármely szél zuhog is, mikor innen támad s amonnan.
S fölkelvén kirohant, széjjelszóratva hajók közt
S füstöltek teremeik mellett és öttek ebédet.
S más másnak nyújtja áldozatát menny isteni közzül,
Esdekvén a halált kikerűlni, s veszélyit Aresnek.
Tulkot ajánla kedég hősek fejedelme Agamemnon,
Hízottat s ötödévűt fenhéjzó Kronionnak.
És elhivá tisztes véneit az achái seregnek,
Nestort elsőbenn és Ídomenevs fejedelmet,
Majd azután, a két Ájás s Tűdevs fia voltak,
És Odysevs hatodik, ki tanácsban Zevssel egyenlő.
Önkényt jőve kedég harcokra serény Meneláos,
Mert jól tudta felét mely bánat epeszti szüvében.
S tulkot körbe fogák, a liszteket is fölemelték,
S erre könyörgvén így szólonga király Agamemnon:

    Zevs te dücső, te magas, villángzó, mennybeborító!
Nap le ne menjen előbb, se ne szálljon földre sötétség,
Mígnem döntendem palotáját földre Priámnak,
A tűzben lobogót, s kapuit vad lángba borítom,
És kebelén széjjeltépendem a hektori páncélt
Fegyverem élével; s környűl sok társai porba
Arccal omolván, a földet fogaikkal harapják.

    Így szólt, s még mostan meg nem hallgatta Kronion.
Áldozatát ugyan elfogadá, de nevelte baját is.
S hogy már esdektek s a liszteket is levetették,
Hátravonák legelébb, megmetszék, és letarolták,
És combjait kiszelék s környűl hájjal beboríták
Kétszeresen gyűrvén s rájok nyers húsokat hordtak,
És ezeket leveletlen hasábfáknál sütögették,
Majd a béleket átszúrván a lángra tevék fel.
És hogy elégtenek a combok, s a béleket ízlék,
Akkor elaprózták a többit s nyársra vonájak,
S megsütték jelesen és mindegymásra lehúzták.
És hogy szűntenek a művtől, s szerzettek ebédet,
Öttek, s szívök hiányt nem láta egyforma ebédben,
És hogy az éhség és szomjúság végre lecsendűlt,
Szólani Nestor ezekre, a tiszteletes lovag, így kezd:
Átrídesz, te dücső, hősek fejedelme, Agamemnon!
Itt az időt ne veszítsük el így, s ne sokára halasszuk
A dolgot, mellyet most isten adott kezeinkbe.
Ám nosza héroldink rézzelpáncélos achájok
Táborokat gyűjtvén hívják a barna hajókhoz,
Mük pediglen járjunk a széles achái hadak közt
Torlottan, hamarább hogy imígy kezdhessük a harcot.

    Szólt, s nem mond ellent hősek fejedelme Agamemnon,
S hirtelen az hangosszavu héroldokra parancsol,
Üstökös árgosiak seregét ütközni hogy hívják.
És hívták, s nagy gyorsan azok fölgyűltek azonnal.
S Atréjon környűl a Zevs-táplálta királyok
Siettek rendet szabván, s a kékszemü Athéna,
Tartva paizst, becseset, agghatlant s el nem enyészőt,
Melyről tiszta arany rojtok függnek vala százan,
Mind gyönyörűn szőttek, s száz tulkot mindenik ére;
Vélek az árgosi nép seregén járdalla keresztűl
Menni tüzelgetvén, s szüvöket felbújtja keblökben
Egyenként szünetlen hogy harcra s hadakra hevűljön,
S nékik a harc tüstént édesb lőn mint haza térni
Öblös hajóikkal szeretett földére honoknak.

    S mint az emésztő tűz beborítja a végtelen erdőt
Hegynek bérce felett, s a fény messzére kilátszik:
Így ezek érkezvén, a fény-elömölte rezekről
Súgárzó ragyogás szállott levegőn föl az égre.

    S mint mikoron röpeső madarak sok rajjai jővén
Lúdak vagy darvak, vagyis hajlékonynyaku hattyúk
Ázsia pázsitjára Kaüstrios habjai mellett,
Erre s amarra röpűlgetnek, s csattogva zsibongván
Szárnyaikkal, szállongnak alá, s a pázsit is harsog:
Így most e sokaság gályáktól és teremekből
Omla Skamandernek mezejére ki, zúga pediglen
Rettenetest a föld magok és lovaiknak alattok.
S összetolúltanak a fűlepte skamandri virányon
Számtalanok, mint mennyi virág s lomb nő kikeletkor.

    És valamint torlott bogarak sok rajjai, mellyek
Pásztori kolnának környében szerte bolyongnak
A kikelet napján, mikoron téj habzik edényben:
Üstökös árgosiak annyin szálltak ki mezőben
Ellene Trójának, földiglen rontani készek.

    S mint nyájpásztorok el tudják választani könnyen
Kecskék nyájaikat, legelőn mikor öszvevegyűltek:
Így szedték mostan hadirendekbe erre s amarra
Hadnagyok ím ezeket, s köztök fejedelm Agamemnon
Fenndörögő Zevshez homlokra és szemre hasonló,
Övre meg Áreshez, s mellére Poseidaonhoz.

    Mint tulok a csordán legszebb mindennek előtte,
A bika, s több tulkoknak is ő seregökbe kitetszik:
Zevs is ezenképpen sokakon Atrídot ama nap
Tette kitetszővé, s jelesebbnek minden hőseknél.

    Szóljatok ó Múzsák, kik birtok olympi lakokkal,
Istennék vagytok, s jelenálltok s tudva tünéktek
Minden, s mük csupa hírt hallunk, s nincs semmi tudásunk:
Árgosi népnek mely vezetői s vezéri valának?
S a sokaságot nem számlálnám, meg se nevezném,
Nem, bátor tíz száj tíz nyelvvel szólna belőlem,
S hangom alélhatlan, s ércszívem lenne keblemben,
Lyányai pajzsrázó Zevsnek, az olymposi Múzsák
Hogyha nem említnék, kik jöttenek Ílion ellen.
Már a hajónagyokat számítom minden hajókkal.

 

Hajóknak rendjök avvagy Boiotia

    Péneleos boiótok előtt és Léitos álltak,
Arkesiláos is, és Prothoénor is, Klonios is.
S kik Hüriát lakozák, s sziklás Avlisnak határit,
S Skhojnost, Skólost és a sokbércű Eteónost,
Thespeját, s Gráját, s Mükalessos tágas határit,
S kik Harmát lakozák, és Ílesionnal Erüthrát,
S kik bírták Eleont, és Hűlát, meg Peteont is,
Ókaleát, Medeont, az erős épűletü várost,
Kópát s Eutréist .......................................................
S kik Koronéát, meg a fűtermő Haliártost,
S kik Palatája körűl, s kik Glissasban lakozának,
És Hüpothébában, az erős épűletü várban,
A Posidonnak szent Onkhestos szép ligetén is,
S kik lakozák bortermő Arnét, kik újra Midéát,
S Nissát a jeleset, és Anthédont az utolsót.
Ötven hajóval jöttek ezek, s mindeggyik hajóba
Bójótok közzül százhúszan hágtanak ifjak.

    Kik pedig Asplédont lakták volt Orkhomenossal,
Askalafos vezeté, meg Jalmen, magzati Aresnek,
Szűlt kiket Astüokhe ...............................................
..................................................................................
..................................................................................
Harminc öblös hajók jőnek vala sorban ezekkel.

S a phokéok előtt Skheidos meg Epistrophos álltak,
Magzati Iphítosnak ..................................................
Kik birták Kyparisst, s sziklás Pythonnak határit,
S Krissát a jeleset, meg Davlist és Panopéát,
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
S őket együtt negyven barnáló gálya követte.
..................................................................................
S bójótok mellett bal kéz felé fegyverekeztek.
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
S Kynost kik lakozák, Opoest is, Kalliarost is
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
Lokroknak, kik túl laknak vala szent Evbóján.

    És Evbóját kik bírák vala, bátor abások,
S Khalkist s Eiretriát, és a bortermő Istiáját,
S tengeri Kérinthost, s Díosnak fellegi várát,
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
..................................................................................
Ellenség kebelén a páncélt verni keresztűl.
S őtet együtt negyven barnáló gálya követte.
Kik meg Athént bírták, az erős épűletü várost
.................................................. kit hajdan Athéna,
Zevsnek lyánya nevelt (szűlé meg az életadó föld)
..................................................................................

 

Harmadik ének

    S rendbe hogy állt mind a két fél vezetőivel egyben,
Trójok elindúltak zúgva és kiabálva madárként.
Zúgások valamint történ darvaknak az égen,
Mellyek futván a telet és a fellegi záport,
Ókeanos hullámi felett ők zúgva röpűlnek.
Pygmai férjfiaknak vívén veszedelmet halállal,
És ők a levegőn imigyen gonosz harcokat hoznak.
Csenddel méne kedég a bátor achájai hősnép,
Kölcsönösen égvén egymásnak vinni segédet.

    És valamint ha Notos ködöt önt bércére hegyeknek,
Pásztor előtt szomorút, tolvajnak jobbat az éjnél,
S addig lát ember követ ameddigre hajíthat:
Így ezek érkezvén láboknak alóla kavargó
Por kele föl, s a tért nagy hirtelen általhaladták.

    S hogy közeledtek már egymásnak igy ellene jővén,
Trójok előrendjökben Alexandros vala az ékes,
Párdtakarót vállain és görbült íveket hordván,
S szablyát, ő meg két ércből veretett hegyü láncsát
Villogatott, s az árgosi nép minden legerősbjét,
Ellene hogy kegyetlen harcban tusakodjanak, hívá.

    S őtet hogy észbevevé csatakedvelő Meneláos
Lépdelvén nagyokat jőni a sokaságnak előtte,
Mint megörűlt nagy testre midőn bukkant az oroszlány
Lelvén vagy gyönyörű szarvast vagyis erdei kecskét
Éhezvén, s fölfalja mohón, ám jóllehet őtet
Üldözik is gyorslábu kutyák s fiatalka vadászok:
Így megörűlt Meneláos Alexandrost hogy az ékest
Látta szemével, mert hiszi bosszút rajta fog állni,
S fegyveresen mindjárt szekeréből földre leugrott.

    S őtet hogy észre vevé Paris, a szép arcu, kitűnni
A csatarendek előtt, e látás átveri szívét,
S társainak seregökbe vonúl a halált kikerűlvén.

    S mint ha ki szemlélvén kígyót, futa visszaszökellve
Bérc ligetin, s tagjait remegés szaladozta keresztűl,
S hátravonódott el, s halványszín fogta be képét:
Most is imígy csúszott dölfös trójoknak hadába
Ékes Alexavdros, Atrevsnek félve szülöttét:

    S őt Hektor látvája szidá sok mocskos igével:
Rossz Paris, arcra derék, asszonydühü, csalfa beszédű
És születetlen bár volnál, vagy nőtlen elhalnál,
Azt bizony óhajtnám, s sokkal jobb lenne tenéked,
Mások előtt mint így szégyentárgy lenni s gyalázat.
Üstökös árgosiak mostan bizonyára kacagnak
Lenni derék védnek gondolván, mert neked ékes
Arcod van, de szüvedben tűz, sem semmi erő, nincs
És illyen lévéd a tenger-járta hajóban
Tengeren átszállván, társaidat gyűjtve rakásra,
Külföld emberivel vegyes, a szép hölgyet elhoztad
Messze határokról, menyöket sok bajnok höseknek,
Kárul atyádnak, s a várnak, s a népnek egészen,
Elleneinknek meg kedvűl, s mocskúl te magadnak.
Várni be nem köllött csatakedvellő Meneláost?
Tudvád milly ember deli nőjét bírod honodban.
Nem használ neked ám citerád s Aphrodít adományi,
Sem hajad és arcád, ha midőn a porba vegyűlendsz.
Ámde nagyon félénk e nép; öltesz vala másként
Kődalmányt e sok gonoszért amellyet okoztál.

    Néki viszont így szóla vala Alexander az ékes:
Hektor, minthogy igaz mocskod s nincs ellene igaznak,
Mert teneked, mint bárd, hajtatlan szíved örökké,
Mely áthatja a fát a férfi kezében, ha művel
Gályafalat kihasít, s nehezíti a férfi csapását:
Így lakozik meg nem rendűlő elme kebledben.
.......................................................................................
.......................................................................................
Melyeket ők adnak .......................................................
Most ha pediglen akarsz harcolnom meg hadakoznom,
Űljenek el több trójok ugyan, meg minden achájok,
S engemet a közepen s csatakedvellő Meneláost
.......................................................................................
És ha ki közzűlünk fog győzni és lészen hatalmasb,
Vévén a kincset meg az asszonyt, térjen honába.
És ti ...............................................................................
Lakjatok az holdas Trójában .........................................
Lónevelő .......................................................................

    Szóla, s nagyon megörűlt Hektor hallvája beszédét
.......................................................................................
Dárdáját közepén fogván el is űltek azonnal,
S üstökös argosiak sűrűven rája nyilaztak,
S kopjákkal célozva felé meg kővel hajíták,
Ámde kiálta nagyot hősek fejedelme Agamemnon:
Szünjetek árgosiak
.......................................................................................
Egyszeriben ..................................................................
Halljátok tőlem trójok s páncélos achájok ...................
.......................................................................................
.......................................................................................
A fegyvert szépen termékeny földre letenni
Ő pedig a közepen s csatakedvellő Meneláos
.......................................................................................
És ha ki közzűlök fog győzni és lészen hatalmasb
.......................................................................................
.......................................................................................

1816-1817

 

VITÉZI ÉNEKEK

Melyek a karvas mellett énekeltetnek

1

    Kedves isten! mely nagy csuda
Midőn híres szerb fejedelm Lázár
Küldé vejét Obility Milost
A latinokhoz szedni adókat.
A latinusok szépen elfogadták őt
És úri vendégséggel megvendégelték,
És vezetik őt a fejér templom elejébe
A fejér szent Demeter temploma elejébe
És dicsekednek a latinusi urak:
Nézd, látod-e Milos vezér,
Látod a mi szent Demeter-templomunkat
Mihelyen és mely nagy,
Tinéktek nincsenek ily templomitok.

    Milos erre nekik felel:
Ti okosak vagytok latin uraimék,
Okosak vagytok, de bolondul következtettek.
Ha ti látnátok a mi monostorinkat,
A mi híres királyinknak pium legátumaikat
Milyenek és mely nagyok:
Ha látnátok a studenitzai monostort,
Nem messze a novi pazártól;
Látnátok szent György oszlopait
A régi Dezsék palotájok mellett,
Simeon király pium legátumait;
Ha látnátok nem látott csudát:
Fejér Hilendárt a szent hegy közepében,
Pium legátumát szent Szabbának,
És az ő atyjáét Simeonét;
Ha látnátok Zsiccát a Moráva vizénél
És Iberisnél Caranovca felett;
És Szapottyánt a Raska forrásánál,
Pium legátumát szent Istvánnak,
Előszer koronázott rác királynak;
Ha látnátok a nagy Poprátyot
Zwornik felett Strecsa forrásánál
A kopasz Borogos hegy alatt,
Pium legátumát Vulkán zsupánnak:
Ha látnátok a magos Decsánt
A Fejérvárnál Prizlem mellett,
Legátumát decsáni királynak;
Ha látnátok a legfejérebb Racsát
Szokol mellett, a Drina vize mentében;
Ha látnátok a szép Tronost
Lomnica mellett a Tronos vizénél,
Pium legátumát Jogovity testvéreknek:
Ha látnátok a híres Ravanicát
Dreszavába, Paratyin alatt,
A Ravanica hideg folyójánál,
Pium legátumát a mi urunknak
Híres Lázár fejedelem úrnak;
És a többi szerbus klastromokat;
Ha látnátok és csudálnátok
Milyenek és mely nagyok:
Mi ahhoz képest a ti szent Demeter-templomtok!
És ezt nektek mindjárt keresztülhajtom
Pedig csak kezemből a nehéz buzgánnyal.
De ezt a latinok nem hivék,
Hanem Milossal ők felfogadtak
Ezer sárga aranyban.
Felfogja Milos a nehéz buzogányt,
És feltürköli a fejér kézelőjét,
És imádkozik az igaz istennek:
Engedj meg isten, és fejér templom,
Hogy egyszer rajtad keresztülvethessek,
Nem tereád, hanem rajtad keresztül.
Aztán felsujta a talluképpen könnyü buzogánnyal,
A buzogány elrejtőzött a felhőkben.
Egyek azt mondták: keresztülhajtotta,
Mások mondják: nem hajtotta,
Harmadikok mondják: és igen magosan.
Mikor visszakerült a tollsebes buzogány
Felülről a fejér templomnak, a felhőkből,
Ő beütött a bánusi palotákon
És eltördelte a Szercsalí balkónjait;
És ott megölé a bánus két fiait,
És egy tengeri generálist.
Midőn a latinok ezen csudát látnák,
Megfogták Milos vezért,
Tömlöcbe tették a fenekére.

    Gyakran Milos ablakból nézgél,
Nem sajdíthatna-e meg valakit;
De meglátá Kosztát a cigányt,
És őtet istenben testvérévé fogadta.
Istenben testvérem, Koszta cigány,
Íme neked három sárga arany,
Hozz nekem egy levél papirost,
Egy levél fejér, íratlan papirost,
Ezt Koszta az istenért felvállalta,
És az ő kérését teljesítette.
Akkor Milos apró levelet íra,
Az ő ipájának szerbus fejedelm Lázárnak,
Nem írja, amivel levél iratik,
Hanem írja vérrel az ábrázatjából:
A levélben néki tudtára adja,
Mint tették őtet a latinok
Igazságtalanúl fenekére tömlöcnek.

    Midőn Lázárhoz apró levél ére,
Azt nézi, mást aprót ír,
És küldi a latinus uraknak,
A könyvben így beszél nékik:
Halljátok latinus uraimék,
Bocsássátok el az én vőmet Milost,
Adjátok meg néki a szokott adókat,
És a fogadás ezer aranyait.
Ha pedig mindjárt nem bocsátjátok,
Az én hitem úgy segéljen engem,
Ellenetek viszem a szerbusokat és magyarokat,
És az egész földeteket elpusztitom,
Meghóditom és tűzzel felégetem.
Midőn latinusok a könyvet áttanulták,
Nyakra-főre elbocsáták Milost,
Megadták néki a szokott adókat,
És a fogadás ezer aranyait.


2

    Elrepűlt egypár fekete holló,
Véres orrúak a szemekig,
Véres lábúak a térdekig,
Elrepültek a török szélekről,
Missáról, térséges mezőről,
Elrepültek híres Bosznián keresztül,
Egészen messze a száraz Krajnyára,
És leestek fejér palotáira
Névvel Kulin kapitánynak.
De intett rájok a Kulin kedvese
Jobb kezével és aranyos kendőjével,
De egy sem akart elrepűlni.
Akkor szóla Kulinnak kedvese:
Isten hozott két fekete holló,
Hová valók vagytok, és mely földről?
Nem jöttök-e Szerbia széleiről,
Missából, térséges mezőről,
Nem láttátok-e én uramat,
Kulin kapitány urat?
Meghódította-e hamar már a szerbusokat,
S egész földeket tulajdonává tette-e;
Ejtett sok rabokat rabságra,
És nagy prédákat nyert-e,
Eljön-e hamar fejér palotájába,
S hoz-e ifju rabnékat,
Mind szép szerbusi leányokat,
Hogy gyermekeimet a palotában hintázzák,
És szolgáljanak a fejér paloták körűl:
Hajt-e nekem elegendő
Szép mácsvai teheneket,
És nagy támnai fejér teheneket?
Midőn ezt hallá a két fekete holló,
Egyik károg, másik beszéli:
Héj istenemre, Kulin asszonyom,
Mink tegnap a szerbiai szélekről jöttünk,
Missáról, a térséges mezőről;
Örömest hoznánk jó hireket,
De szükség igazán beszélni:
Láttuk a te uradat,
Kulin kapitány urat.
Ő tegnap attakot csinált
Hogy szétverje a szerbusokat a Missáron,
És keresztülmehessen Belgrádvárnak;
De őt a szerencse megcsalta,
Mert őt a szerbusok bevárták
És egész hadát szétűzték,
És ő is, neked a vitéz, elesett
Az ő kedves sógorával,
Sógorával Mekmet kapitánnyal,
A Zwornikból Fejérvárból valóval,
Aki volt jobb szárnya
Egész Boszniának és az ő széleinek.
És mi vájtuk ki az ő szemeiket,
És az ő véreikkel megittasodtunk.
Többé neked nem fog eljőni palotához,
Sem hozni ifjú rabnékat,
Sem hajtani prédákat Szerbiából.
Éles kardját a te uradnak,
Amilyen egész Boszniában nincs,
És többi öltözetét és fegyvereit
Hozták volt a szolgák,
Hogy elhozzák a fejér palotába;
De a szerbusok őket utolérték
Kitogban, és mind elrablották.
És íme mostan az éles kard
Milosnál pozerszki vezérnél vagyon,
És szebben nem illene hozzá
Mint ha érette lett volna készítve.

    Mikor ezt hallá Kulin kedvese,
Leveté kézkötőjét jobb kezéről,
És tépi az ő aranyos haját,
És jajgat fejér torkából:
Kara György! soha se vigadj,
És Kitog! soha se zöldülj:
Mért vesztetted el az én uramat
És a többi boszniai vitézeket,
Milyeket Bosznia soha sem fog szülni!

 

VIRÁGBESZÉD

Palocsay után

    Rózsa nyíl fejér virággal,
Áll ifjú lovag megette;
Fenn a szép hölgy erkélyéről
Édes szókkal üdvezlette.

    Hej egy másik, megvetett
Szerelmért boszút lihegve,
A lovagra tör s a hölgy
A szobába fut remegve.

    Másnap eljön, és fejér
Rózsa helytt pirost talála;
Igy tudtára lőn neki
A kedvelt lovag halála.

 

HARCDÍJ

Palocsay után

    A király nyilt kapuján
Sok lovag jön paripán,
Viadalra készen;
Hölgyeik tiszteletére
Bátran szállnak pályatérre,
Győzteseknek hírök lészen.

    Vidám s ékes mindegyik,
Mert övék, jól érezik,
A választott szíve.
Fényétől szalagbokroknak
Vért, sisak, páncél ragyognak:
Gyöngéd ujjak tarka míve.

    Egy van csak, ki maradoz,
Keblében égő bút hoz,
Földig gyász födé be.
Komoly, csendes üdvezlettel
Száll a pályázók között el,
S vőn kivont kardot kezébe.

    Győzve küzd a bús vitéz,
Enged minden kard és kéz,
Merre csattog harca.
Szép hölgy aranykoszorúval
Int hozzá, de mély borúval
Attól félrefordúl arca.

    A királyi nő felé
Karját kérve emelé:
Nem jövék kincs végett,
Rózsa légyen tettem bére,
Távol egy sír keresztére
Hogy tűzhessek hív emléket.

 

AZ IFJÚ

Palocsay után

    Habzaj gyanánt lejárnak
Az ifju napjai,
Nedvét örömpohárnak
Szívják lángajkai;
Az élet tarka képe
Előtte fényben áll;
Felé, bármerre lépe,
Szép ideálja száll.

    Mit büszke gondolatja
Méltóvá szentele,
Az szívét általhatja,
S kész tettre kebele:
Érzelme tengerében,
Hol lelke kényben él,
Tündöklő szépségében
Sok nemes gyöngy felkél.

    Ha éri gyors hevűlet,
Hullám hullámot hoz,
S mellén a lelkesűlet
Patakként áradoz.
Igy a folyam kicsordul
Vadon hegyek közül,
És vissza már nem fordul;
Tovább, tovább röpül.

    Zászló lobog, röptére
Az ifju vágyva néz,
Zajlón ragadja vére,
S csatába szállni kész.
S mi vágyát felköltötte,
Hogy szíve fenndobog,
Magas cél leng előtte,
Való, szabadság, s jog.

    Azt véli, kebelében
Mindennek ily láng gyúl,
S a rest anyag mélyében
Nemesb élet virúl;
És titka áll kitárva,
Miként felhőtlen ég,
Nem félve, sem nem várva
Kimondja azt mindég.

    De éltünk belsejébe
Alig néz, s látja már:
E föld megannyi népe
Mi keskeny körben jár;
Keblét szép s jóra nyitva
Mi ritka ember él,
S a jobb erőt pusztítva
Emészti hiu cél.

    És akkor elköríti
Az egésztöl magát,
S egy lesz, kiben sejdíti
Szerencsecsillagát;
Eros lágy szózatára
Hő szíve lobbadoz,
S a puszta föld határa
Újabb rózsákat hoz.

    De sűlyed szép világa,
A boldog érzelem
Volt, mint tavasz virága,
Rövid, o szerelem!
S mint lángzó pára fénye
Sötét éj fátyolán,
Leszáll a szív reménye,
S helyén örök hiány.

    Megmérgesítve látja
Létét, balsors kit ér,
Azért álmok barátja
Pusztult magányba tér;
Lángképzemény karjára
Vad kedvvel égve dül,
Mely zúg örvény módjára
Az életszirt körül.

    Sasszárnyat fűz magának,
Az ég felé tör ő,
De célja nagyságának
Csekély a szűk erő.
Rejtélyes alkonyába
Kétes sejtésnek jut;
Nem lél alapra lába!
Le s fel többé nincs ut.

    Lepletlen, rideggé lett,
És díszehervadott,
Vázként feltűn az élet,
S ő áll fáradtan ott.
A csillag húny, egében
Mely úgy szikráz vala,
Mért hogy sebes tüzében
Nagyon is lángola!

    S a pálya végre jára,
Kizajlott a kebel,
Az élet szép oltára
Lerontva sűlyed el.
Fű nő, s bokor fölébe,
Bús szél lebeg körűl,
A mult kor roncsolt képe
Romján mohlepve űl.

 


DRÁMATÖREDÉK

 

PERÉNYIEK

Szomorújáték töredéke

1

Lőrinc egyedül

LŐRINC. Szív, mit mozogsz így? Csak merészeké
    Volt a szerencse mindég. Nem hiszem,
    Hogy a bezárt nő vad férjét szeresse;
    Pedig szerelmet óhajt a kebel,
    S szokott helyén ha nem találhat azt,
    Miért ne vágyjon egy karral tovább?
    Én én ne lennék érdemes reája?
    Nem egy szemöldök intett már nekem;
    E barna fürtön s délceg termeten
    Elandaloghat egy pár kék szemecske.
    Legény, legény, de vígyázz! Nem tudod
    Perényiben mely féltés pokla dúl?
    Mit? hát legelső volnék én, kinek
    Egy víg szökellés egy nyakban kerűlt?
    Nincs ördög úgyis, kettőt aki törjön.
    S Perényinek tán ércből van nyaka?
    S egynek ha veszni kell, nem veszhet ő is? -
    Az asszony? Ó nincs asszony e világon,
    Ki győzedelmét, bár színlett harag
    Ül a redőzött kis homlok felett,
    Becsben ne tudná mégis tartani!

Róza, keresztülmenve

LŐRINC. Egy szóra, lyányka!
RÓZA.                                     Jó reggelt, deák!
    Hát máris itthon?
LŐRINC.                 Máris? Még talán
    A fészek itten nem várt a madárra?
RÓZA. Úgy gondolám!
LŐRINC.                      Ó lyányi tettetés!
    Leskődve nézünk a kárpit megől,
    Lovag ha nyargal udvarunk alatt,
    Benn kótog a szív, kinn pirúl az orca,
    De tudni azt másnak nem kell.
RÓZA.                                         Való!
    Leskődve nézni még nekünk lehet.
    Nekünk lehet leskődve nézni még.
LŐRINC. Tán, hogy Perényi zár alá teszen,
    Hogy ablakot pecsétel amikor
    Indúl hazulról? Ó a szem gonosz!
    Záron s pecséten áthat a tiétek.
RÓZA. Csak gúnyolódjál; illik férfihoz
    Erőtlen asszonyt láb alá tapodni,
    S még csúfot űzni szenvedésiből.
LŐRINC. Mit, szenvedés? Perényi tudja jól,
    Rosztól megóvni mint kell bennetek.
    Visszás teremtvény a nő; tartsd szelíden,
    Asszony leszen fölötted, s megvetend;
    S az érckebelnek hű szerelmet ad. -
    Jer kis piros, karomba!
RÓZA.                             Menj, deák!
    Menj? Menj? Ha mégis nem tudnók felőled,
LŐRINC. Hogy szived ég, mint a meggyúlt avar,
    És a menyekző puszta hangja csikland!
RÓZA. Ó, mert igen!
LŐRINC.                  S nem?
RÓZA.                                  Kínos iskola
    Kedvet nem ád.
LŐRINC.              Mit? hát oly kínos-e,
    Hogy itt Perényi nője csendben ül,
    Hogy lárma nem zúg a parányi fülben?
    Zajgó nemesség nem tolong körűlünk?
    S keblünk dagasztó táncban nem piheg?
    Ház gondja nektek s egy férj!
RÓZA.                                        Úgy vagyon,
    De ház miként ez, és egy férj miként ez?
    Száz klastrom inkább!
LŐRINC.                        Csend van ottan is.
RÓZA. Ó, voltam én a szent falak között;
    Szelíd magány él ott és nyúgalom;
    Sok gond eloszlik, sok könny szikkad ott.
    Itt nyugtalan csend s gyötrő félelemben
    Foly el napunk, itt asszonyunk szemén
    Apadhatatlan búforrás patakzik.
    Hiába minden áldozat nekünk,
    Tűrés s szelídség; a féltés dühe
    Perényi keblén olthatatlan ég,
    S a szenvedő nő szívén untalan
    Sebet sebekre szaggat.
LŐRINC.                        Istenemre!
    Keservesen zeng szádbol a panasz
    Mint a mohácsi nap bús éneke.
    De mit? Volnék csak én nő, férjemet
    Nem is szeretném féltés lángja nélkül.
    Szerelmes az, ki félt.
RÓZA.                          Nem úgy! Gyanút
    Nemes kebel csak kínosan visel;
    És afelett még bántást, zárt, tüzes
    Fellobbanásnak szitkait, halálos
    Félelmeket gyanúért! Ó, nem ily
    Reményre nőtt fel Ország szép leánya!
LŐRINC. Hát nem tudod, hogy mennyben birtokot
    Csak szenvedő nyér?
RÓZA.                           Menj, kőszív! Veled
    Nincsen szavam több.
LŐRINC.                        Így, így barna lyány!
    Kökényszemekhez jól áll a harag.
    S te mégy? De lyánka, hidd el, szánom én
    A könnyet amely szép orcán ragyog;
    Szánom Perényi nőjét.
RÓZA.                             Szánod-e?
    Csudálatos!
LŐRINC.       De mért éppen?
RÓZA.                                    Talán
    Más fűzte nékünk e bilincseket,
    A szép kisasszonyt tán más kényszeríté,
    Hogy árva könnyel s némán mint halott,
    Perényi Gábor jobbját elfogadja?
LŐRINC. Nem értelek.
RÓZA.                         Nem? Tettető! Mikor
    Perényi Péter egy fiát töröknek
    Zálogban adni kénytelen vala,
    Ferencet akkor nem te toltad el?
    Ferenc idősb volt, s jegyben asszonyunkkal
    S oly jó s nemes! De más sohajtozott
    A már elígért lyánykáért, gonosz
    Tanácsát aki tudta, mint vegyen.
LŐRINC. Mégis sokat tud a gyanú! Pedig
    Ferencnek útja mit használt nekünk?
    Míglen Ferenc élt, bár honán kivűl,
    Gábor reményt sem táplálhat vala.
    Mi csillagokban olvasunk talán?
    S fékét kezünkben tartjuk a jövőnek?
RÓZA. Sokat tud a bölcs; többet a gonosz.
    Elútazott volt, s ah, halála hírét
    Gyorsan hozá meg a gyászos követ.
    Deák, mért halt meg ő?
LŐRINC.                          Kérdezd az égtől.
RÓZA. Lőrinc, s ha meg fog egyszer majd felelni?
LŐRINC. Úgy tőlem ismét nem kell kérdened.
RÓZA. S ha számbavészi majd a könnyeket,
    Melyek csorognak asszonyunk szeméből?
LŐRINC. Lyány, sziklaforrás a ti könnyetek,
    Mely évszakonként szüntelen buzog,
    Bár elborúl, bár felderűl az ég.
RÓZA. Nagy a különbség könny és könny között;
    Harmat gyanánt hull s szikkad soknak arcán.
    Itt néma kínban ég a bús szemen,
    S törűlhetetlen vád lesz egykoron.
LŐRINC. Törűlhetetlen, mondod? Ó leány,
    Nézz e kezekre, lásd ez ujjat itt,
    Ezer könyűt ez el tud törleni,
    Egy kis talizmán hogyha nyújt segédet.
RÓZA. És e talizmán?
LŐRINC.                    Egy szó, aminek
    A szív alatt kell visszazengeni,
    Mely elfeledtet, bántást, veszteséget,
    Kebelt kebelhez olvaszt, s csendesít
    Könnyel könyűt és lánggal lángokat.
    Isméred e szót? Hívják szerelemnek!
RÓZA. Nem értelek.
LŐRINC.                 Nem? Én is úgy hiszem.
    Fület keres, de szívig vágy el a szó;
    S szív s fül között nincs járt út mindenütt.
    Hol asszonyod?
RÓZA.                  Benn, négy falak között,
    Hová kivűlem másnak nincsen útja.
LŐRINC. Lábod parányi, s nyomdokod kicsiny,
    Jól látom azt; de tégy próbát, talán
    Beférek én is tégedet követvén.
RÓZA. Lőrinc, mi ez?
LŐRINC.                    Kell szólnom asszonyoddal.
    Urunk előre küldött, a dolog
    Fontos, s halasztást nem szenved; megyek.
RÓZA. Várj, a jelentést mindjárt megteszem.
    De nyíl az ajtó, s ím jön ő maga,

Perényiné, az ajtóban megjelen

LŐRINC magában. Hah, mely alak;
                                csak most segíts, szerencse!
PERÉNYINÉ. Jer, Róza, régen várlak.
RÓZA.                                                 Asszonyom,
    Itt e deák tartóztat, őt urunk
    Előreküldé, s szólni vágy veled.
PERÉNYINÉ. Mondd, mit hozál?
LŐRINC.                                      Engedj meg asszonyom,
    Titkot hozok, mely nem szenved tanút.
PERÉNYINÉ. Menj, Róza!

Róza, bemegy

LŐRINC magában. Jössz, o rég várt pillanat!
PERÉNYINÉ. Beszélj!
LŐRINC.                    Gyakorta kérdém, asszonyom,
    A szép tekintet mért bájosb, ha bús?
    Talán hogy érzeményünk felvegyűl
    E gondolattal: mely édes leend
    Azt víg örömre felderíteni!
PERÉNYINÉ. S ez mit jelent?
LŐRINC.                                Higgy nékem, asszonyom,
    Minden halandó végzetét az ég
    Két-két levélre festé; bús az első,
    S a második víg. Gyakran nyílik a könyv
    Ott hol napunkra bánatot mutat,
    De gyorsan olykor fordíthat kezünk,
    Ha nem remegve nyúlunk a levélhez.
PERÉNYINÉ. Világosan szólj.
LŐRINC.                                 Szenvedsz, asszonyom;
    S szenvedni kell-e néked? Rabbilincsét
    Sok hordja, minthogy szélyt nem törheti;
    De kapd fel őket a láncok közűl,
    Fogják-e visszatolni védkarod?
    Avvagy javallnád tettét a betegnek,
    Ki nem fogadná a mentő pohárt
    Melyet feléje nyújtasz, mert talán
    Azt más kezekböl álmodá magának?
    Bilincs az élet, mely hoz kínokat,
    A szenvedő hölgy sínlődő beteg;
    S ha van, ki láncod bátran öszvetépje,
    Ha van, ki töltsön enyhítő kehelyt:
    Nem asszonyom, te nem veted meg azt!
PERÉNYINÉ. Deák, kiről foly e beszéd?
LŐRINC.                                                 Kiről?
    Én tudtam azt, hogy folynak könnyeid,
    Én látom íme szép arcod homályán
    Minő borúlat fészkel kebleden.
    Gyakorta mondám titkos fájdalommal:
    Hány évekig várt a kertész reá,
    Míglen virágra nyílt az áloe!
    Apolta gonddal s táplált hű reményt.
    Eljött az óra végre s felvirúlt;
    De fellegekbe rejtve volt az ég.
    S rövid virágzat szűk pillantatában
    Nem szállt mosolygó napsugár felé.
    S csudálod-e, ha kívánám vala
    A fellegekkel vívni harcomat,
    S az égi súgárt ujjamon vezetni?
PERÉNYINÉ. Te-e? De merre visznek e szavak:
LŐRINC. Itt állok íme; minden rajtad áll:
    Ints, asszonyom, s ez élet a tiéd!
PERÉNYINÉ. Hallom beszéded, s nézem arcodat,
    S kétes vagyok, ha nem csal-e fül és szem?
    Szánás nem illik hozzád. Nem vagy-é te
    Perényi Gábor ismert bíztosa?
    Vagy új epesztés vár talán reám,
    S ezen kisértet annak hirdetője?
LŐRINC. Csontbolt takarja szívünk, és azon
    Nem hat keresztül a vágyó tekintet,
    Hogy eltalálja, mit forral belől.
    És a beszéd? Jól érted, asszonyom:
    Vészes hinár a mélységen felűl,
    Hol a belécsalt vándor elmerűljön.
    Csak tettek által tűn fel a való cél:
    Szólj, s íme tenni mindent kész vagyok!
PERÉNYINÉ. De tenni mégis mit készűlsz miattam?
    S már most miattam tenni mit lehet?
    A sors kezét már késő visszavonni,
    Midőn lesújtá vad csapásait;
    Ím elfogadta keblem bús nyilát,
    S megadva kell e kínokat viselnem.
LŐRINC. Föltámad a szél innen és amonnan,
    És a vitorla várunk tornyain
    Most délre fordul, majd éjszak felé.
    Az ember élte sors után hajol,
    S vegyűlve röpked búval és örömmel.
    A szív emészt, mint a kor; bánatunk
    Halvány színekkel áll a képzeletben,
    S remény reményre vírad újolag.
    Ösvényt veszítél? Másikat keress.
    Ím nyílik itt egy bájosan előtted,
    S tekintetére mért húnynál szemet?
PERÉNYINÉ. És merre hív ez ösvény?
LŐRINC.                                              E kebelre!
PERÉNYINÉ. Deák!
LŐRINC.                 Borúlnak homlokod redői;
    Derítsd fel őket, asszonyom. Kebel
    Kebelhez óhajt, kéz vágy kéz után;
    Ne vesd meg, amit nem találsz egyébütt.
    Lásd, mostohán bánt véled a jelenlét,
    Leroskadással rettent a jövő;
    Sülyedni fogsz majd, mert veszély között
    A bátor intőt meg nem hallgatád.
    Ím vállaimra vészem sorsodat,
    Éretted harcba szállni kész vagyok,
    Kockára hányok életet, szerencsét,
    Nem kérve semmit, csak szerelmedet.
PERÉNYINÉ. Perényi téged nem küldött azért,
    Hogy itt szerelmet énnekem regélj.
    Ha titkod ez, már jól van; bűnös a fül,
    Mely szemtelennek hallgatá szavát.
LŐRINC. S te mégy? Ne menj el, asszonyom! Kiröppent
    A szó, s ki vonja vissza már? Maradj,
    Ím áltkarolva térdeid könyörgök!
PERÉNYINÉ. Boldogtalan! S nem retteged Perényit?
LŐRINC. Csak egy van ami rettent engemet,
    Csak e harag, mely szép szemedben ég;
    Tekints reám, s nincs ellenem ki vívhat.
    Előre nézek a jövő korig,
    S pillantatonként készen tartok én
    Fortélyra fortélyt, és erőt erőre.
    Perényit én nem rettegem, s ha néked
    E gond zavarja, szép nő, kebledet,
    Bízzál szavamban, s boldog léssz velem.
PERÉNYINÉ. Utálatos! S tevéled boldog én?
    El lábaimtol, mátkám gyilkosa!
    El lábaimtol szolga! Jaj neked! -
    De nem, haragra nem vagy érdemes.
    El lesz temetve titkod e kebelben,
    De másodízben rettegj megjelenni,
    Vagy a veszélyes fátyolt felkapom,
    S férjem dühének áldozatja léssz. El.
LŐRINC
egyedűl. Fuss gyáva! S ez te voltál, akivel
    Egy asszony így bánt megvető haragban?
    S nem tudtad-e, hogy benned eddig is
    Halálos ellent néze szüntelen?
    Hálót magadnak ím magad szövél,
    Magad vetél tőrt, s asszony rabja vagy
    Eltékozolván titkod bírtokát.
    Ó bölcseség! mi későn jársz megint! -
    Perényi megjön, s nője rejtekébe
    Siet legottan - hajh, egy gondolat,
    S a szó leröppen a boszús ajakról!
    Való, hogy ígért hallgatást -, bolond!
    Igér az asszony kedvben és haragban,
    De keble, mint a csolnak a Tiszán,
    Minden hab és szél mozdúltát megérzi.
    Az aki veszthet, legjobb hogyha vész!
    De mint? De mint? Perényi félti nőjét,
    És félti mint a mennynek kulcsait;
    De aki félt, imád is -, semmi! semmi!
    Láng vad szelek közt a féltés dühe,
    Lobbantsd fel és ég olthatatlanúl,
    Vakon csapongván erre és amarra.
    Egy szikra kell csak, s honnan pattant az ki,
    Oly puszta minden e tornyok között!
    Egy férfikép sem tűnik itt elő,
    Kiről mesémet kezdenem lehetne. -
    Mi ez? Dobog már a híd? Menny s pokol!
    Perényi jön, s én itt? itt? itt? Futok! -
PERÉNYI G. Mit? Mit? Deák, itt lellek téged én?
    Mi célod itten e szobák körűl?
    Hallgatsz? vagy - ördög és pokol! - s ezért
    Szeretsz elhagyni minket? és ezért
    Nyargalsz előre vágtató lovon?
LŐRINC magában. Fej, fej, segíts!
PERÉNYI G.                                  Hah, mindjárt megtudom!
    Boldogtalan, jer! Áruló, kövess,
    Hogy homlokárol olvassam le bűnöd!
LŐRINC. Nem, istenemre! Megbocsáss uram,
    Nekem bemenni nem lehet.
PERÉNYI G.                           Nem-e?
    Féreg!
LŐRINC. De szűntesd e fellobbanást.
    Ím lásd, uram, mint fúlad e kebel,
    Szemem sötétűl, szédeleg fejem:
    Az orvos intett, hogy szabadba menjek.
PERÉNYI G. Ember, megállj! vagy véreddel fizetsz.
LŐRINC félig hangosan.
    O szerelem, mi vészes a te pályád!
PERÉNYI G. Mit? Szerelem? Szerelmet monda szád?
LŐRINC. Uram, tagadni mint lehessen azt,
    Vérünkben ami vad zajjal kereng?
    Bár hallgat a nyelv, szól a lángtekintet.
    De mit? Szeretni, köz mindennel az,
    S mindennel ami köz, bűn-e nekünk?
PERÉNYI G. Sátán, nektek ha bűn-e? bűn-e? Jer,
    Hogy e csapással, szíveden keresztűl,
    Tagadhatatlan megmutassam azt.
LŐRINC. Nem, ó uram, te nem bánsz így velem!
    Jer, csendesedjél! Szállj, uram magadba!
    Hű szolga voltam mindég oldalodnál,
    Apolta gondom szíved titkait,
    Számodra kértem szűntelen szerencsét,
    S az ég, ha meg nem hallgatá szavam,
    Bátran kihívtam a pokolt segédűl.
    S ím most, - megengedj, mert nem értelek -
    Tetőled én ezt érdemeltem-e?
    Tetőled, akit hű fortélyaimmal
    Nőd birtokához juttaték? - Uram,
    Miért irígyled nékem e leányt?
PERÉNYI G. Leányt? Leányt? Kiről beszélsz, deák?
LŐRINC. Rózát neveztem.
PERÉNYI G.                     Rózát?
LŐRINC magában.                      Ment vagyok!

Perényi G. indul az asszony szobája felé

LŐRINC. Uram!
PERÉNYI G.      Miért hívsz?
LŐRINC.                                Homlokod borúja
    Fáj énnekem.
PERÉNYI G. Hagyj békét, és eredj!
    Én megtekintem, a nő mit csinál?
LŐRINC. Bár e tekintet kedvre hozna téged!
    De -
PERÉNYI G. Mit jelent ez! Folytasd!
LŐRINC.                                            Kár uram,
    Hogy isten a szerelmet nem teremté
    Miként a rózsabimbót!
PERÉNYI G.                   Mért?
LŐRINC.                                  Tekintsd
    A rózsabimbót, mint áll vesszején
    Leplezve tőled bíbor arcait;
    Tövis köríti védelem gyanánt,
    S rettegni látszik ujjaid hatalmát.
    Te jössz s erődnek enged a virág,
    S feledve honját melytől elszakasztád,
    Kelyhed vizében lassan felvirúl,
    És illatozva nyílik meg feléd.
PERÉNYI G. Tovább!
LŐRINC.                    Szerelmet csak szívben találsz,
    Csak szívvel együtt lészen az tiéd,
    De várakoznod kell, míg ellenedbe
    Készen röpűl a szív, erőszakod
    Hiába harcol a szép birtokért,
    Mert bár helyéből azt kitépheti,
    Mit ér? Előtted bévonúl örökre,
    S rejtett virága nem nyílik soha.
PERÉNYI G. Lőrinc! Mi fekszik e rejtély alatt?
LŐRINC. Régen szeretnék intést adni néked,
    De síkos az, mert szíved érdekel,
    S gyakran az intő felbukik tanácsán.
PERÉNYI G. Ne félj!
LŐRINC.                  Előre gondol a szemes,
    Előre gondol, s hátra is tekint.
    Uram, ha nyugszol szép nőd oldalánál,
    És a jelenlét kéjjel elborít,
    Vigyázz, s tekintsd a múltat és jövőt.
PERÉNYI G. Múltat? De hagyd azt inkább elfelednem.
    Jövőt? Te sejdítsz? Tudsz talán? Beszélj!
LŐRINC. Sokat tud, aki mindent fontra vet.
PERÉNYI G. Zajlásba hoztál; fejtsd meg titkodat.
LŐRINC. Perényi Péter nemze két fiút.
PERÉNYI G. Hová bolyongasz vissza, krónikázó!
LŐRINC. Ország leánya rózsaként virúlt...
PERÉNYI G. Tudom, tudom!
LŐRINC.                                S a két Perényi látta,
    S egyforma lánggal ége mindenik.
PERÉNYI G. Hagyd azt, deák!
LŐRINC.                                  Ferenc volt a szerencsés,
    És a szerencsést én küldöttem el.
PERÉNYI G. Kezdj a dologhoz.
LŐRINC.                                   Látod-e, uram,
    Mit nem tevék én érted akkoron?
    Ó, bár ne tettem volna semmit is!
    De messze ködben habzik a jövő,
    S ki lát halandó szemmel a sötétig?
    Gyakran midőn az éj előborúl,
    S a mécs kialszik asztalom felett,
    Ott fekszem én, s szememre nem jön álom.
    Feléd röpűlnek akkor gondjaim,
    S rajtad mulatnak néma fájdalomban:
    Ím kebled ég elolthatatlanúl,
    S a boldog élet legdicsőbb reményit
    Csak egy kebelre fűzted, e kebelt
    Kéréd magadhoz istened kegyétől:
    Megnyerted azt, s az asszony ím tiéd,
    Tiéd ha kéz ád birtokot, de hajh,
    Eltékozoltad rá szerelmedet,
    S ő téged -
PERÉNYI G. Mondd ki! Mondd ki!
LŐRINC.                                          Nem szeret.
PERÉNYI G. Kín s kárhozat!
LŐRINC.                               De, gondolom megint,
    Ezt mind előre kellett volna tudnod,
    Mert csak Ferencen függött a leány,
    S ámbár hamis hírt terjeszténk felőle,
    Hogy a töröknél meghalt hirtelen,
    Csak kényszerítve nyújtá néked így is,
    Csak kényszerítve, reszkető kezét.
    Isten! S miként nem sírt a vélt halottért!
    Ah, mennyiszer nem láttam kebelét
    A puszta névért kínosan pihegni!
    S az esküvésnek szent pillantatán
    Ő tünt elébe bús emlékezetben,
    S feledve téged, másnak esküvék
    Örök hűséget még a sírban is.
PERÉNYI G. Pokol magzatja, mit gyötörsz?
LŐRINC.                                                       Uram,
    Szánlak, de mit fogsz még majd érzeni,
    Ha megjövend a holtnak vélt jegyes,
    S boszúja fájdalmában áll meg itt?
    S felkéri tőled elrabolt sajátját?
PERÉNYI G. Hah rég emészt e kínos gondolat!
    Mért bolygatod fel azt még kínosabban?
LŐRINC. És eljőn ő, keblében szerelemmel,
    És véle mennyi élet, mennyi vágy,
    Remény, esengés, s vissz'emlékezet!
    S a nő, ki nyögve fekvék karjaid közt,
    Mely más nyögéssel csügg majd ajkain!
    Mely más nyögéssel kéri majd segédét,
    Hogy őt ragadja el láncaid közűl!
    Halvány maradt orcája csókjaidra;
    Most egy tekintet által felpirúl.
    Márványszobor volt amíg birhatád,
    Szép és hideg: most égi hév terűl el
    Kénnyel habozva minden tagjain.
PERÉNYI G. Megállj! Megállj! Kínzó lélek, s te nem tudsz
    Egy hívesítő cseppet balzsamúl
    Keverni poklod égő lángja közzé?
    Úgy van! Hazugság forr fel ajkadon.
    Nem, nem! Kötésünk a hit szentelé meg.
    S úgye, hogy ők azt tisztelik?
LŐRINC.                                   Sokat
    Tart tiszteletben a józan fejű,
    De szenvedelmek akit elborítnak,
    Az tiszteletre méltót nem talál;
    Csak a kivánság tárgya szent neki,
    Vakon rohan feléje, s lelke megvet
    Törvényt, szerencsét, esküvést, halált.
PERÉNYI G. Hajh, érzem azt, hogy úgy van!
LŐRINC.                                                         Mit? Talán
    A pap kirántá szívét kebeléből
    A gyönge nőnek? Ottben kótog az,
    S bátyád elébe lángban fog röpesni.
    Vigyázz, vigyázz! Osztályotok hibás,
    A sorslevél nem egyformán jutott:
    Neked csak a hit, néki szerelem,
    Cserélj nyilat, s úgy boldogabb leszesz!
PERÉNYI G. Tihenj! Pihenj! Vagy mellem megrepeszted.
    Hagyd a jelenlét súlyát hordanom.
    Mért hengeríted a jövőt reám?
LŐRINC. Jövőt? De mit vélsz itt te most jövőnek?
    Ím a kezesség éve már lefolyt,
    S én jól tudom, hogy őtet a török
    Már elbocsátá, s ő röpűl, röpűl:
    Mi szúnyadunk, s a messzevárt jövendőt
    A gyász jelenlét gyorsan hozza meg!
PERÉNYI G. Lőrinc, az intés hasznos! Istenemre,
    Most látom én, mely hasznos az! Jövel,
    Gondolj helyet, hol végtelen magányban,
    Nem tudva, nem sejdítve senkitől,
    Elrejtsem a nőt! zár, homály, sötétség,
    És mindaz amit ember feltalált,
    Hogy elfedezze féltett birtokát:
    Mindaz legyen segédünk; szem reá
    Tekintni nem fog, fül nem hall felőle,
    S a zajkiáltás nem jutand hozá.
    Mondd, jőjön akkor; jön, keres; de nem lél!
LŐRINC. Volt egyszer egy úr, vagy király - mit az? -
    Mind egyre megy.
PERÉNYI G.            Mit készítsz újolag,
    Lélekharang?
LŐRINC.          És volt egy szép leány,
    Kit a király az érctoronyba zárt,
    Hogy férfiszem ne lássa bájalakját.
    Mit ért? Arannyá vált a hő szerelmes,
    S a lány ölére harmatként lehullt.
PERÉNYI G. Sátán, eredj, fuss, fuss! Szándékomat
    Ne tudja senki, senki, senki! Menj!
    Titokban érjen az meg bennem, itt!
    Örök borúban lengjen az körűlem,
    S árulj el osztán, hogyha tudni fogsz!
LŐRINC. Uram, de hát azt meggondoltad-e,
    Hogy a szerelmes nő fortélyait
    Nincs ördög aki semmivé tegye?
    Zárd, rejtsd el őt a csillagok közé,
    Fellegcsoporttal őrizd útait,
    Meglásd, tudatni fogja kedvesével!
PERÉNYI G. Álomregélő! S mért felejted el,
    Hogy őt halottnak véli mostan is?
    Én gondom az, hogy néma titkomon
    Széjt nem vonúlva függjön a lepel.
LŐRINC. Ha, ha!
PERÉNYI G. Kacagsz, kisértet? és kacagsz?
LŐRINC. Uram, megengedj, hogy fájdalmadat
    Nem tisztelém; de mondd meg énnekem,
    Láttál-e már az éj óráiban
    Tündéreket lebegni fel s alá
    E várfalak közt?
PERÉNYI G.         S mért ez a bohóság?
LŐRINC. Úgy van, bohóság! Én is úgy hiszem,
    Vagy hittem inkább egykor. Most midőn
    Nézem, hogy oly sok hónap elfolya,
    Mióta nődet meghozád; s az asszony
    Csak nem derűl fel karjaid között,
    Csak nem felejti régi kedvesét,
    S napról napokra jobban bévonúl:
    Kérdem magamtól, mit jelenthet ez?
    Kényt vár az asszony és jelenvalót,
    S ha nem talál azt, a jövőbe pillog; -
    S ezen sovárgás a múlt kor felé,
    Ezen borongás a halott után -
    Nem! tudni kell azt néki már, hogy él ő!
    De hát, ki fogná jobban őrzeni?
    Sáncot vonánk, és zárt és hallgatást
    Gonddal körűle, s nem varázslat-e,
    Hogy tudja mégis? Hidd el, hidd nekem:
    Tündéreket lát várad éjjelenként!
    Vagy ember által történt ez talán?
    Lásd: úgy mi haszna gond és őrizet?
    Mi haszna sánc és zár, és hallgatás?
    Csalatni féltél, s inkább csalva vagy!
PERÉNYI G. Tudná tehát? s ki által? Ó nevezd!
    Mondj egy nevet, kit bosszúm elborítson,
    Ki százszorozva végyen büntetést!
    Szólj, szólj!
LŐRINC.       Uram, van, aki néked erre
    Jobban felelhet.
PERÉNYI G.        És az?
LŐRINC.                        Ottben űl.
PERÉNYI G. Megyek, megyek! Hajh, ég, mely hitszegés!
LŐRINC egyedűl. Horog, te jól fogsz! A hal fennakadt!


2

PERÉNYI G. Nem, nem marad titokban! Hitszegő,
    Fel lesz fedetve minden! Némaságod
    Új vádat önt el bűneid felett.
    Asszony, te hittel tartozol nekem;
    Vagy elfeledted azt?
PERÉNYINÉ.               Nem, én uram!
    Tiéd ezen kéz, jól tudom, tiéd
    Az esküvés, mely ajkaim közűl
    Remegve zengett, amidőn atyám
    Síró leányát karjaidba vitte.
    Tisztán megőrzém e sajátidat,
    Tisztán megőrzék esküvést s kezet.
    Perényi, mért dúlsz ellenem.
PERÉNYI G.                             Hah, kígyó!
    S az esküvést így őrzik-e? Szerelmet,
    Azt esküvél te nékem, s e kebel
    Öröm-lesujtva nyílt meg csak felém,
    Komoly hidegben, mint a téli nap.
PERÉNYINÉ. Ó férj, bocsásd meg hervadó nejednek
    Azt amit sorsa vétkezett, nem ő!
    Midőn reményem legszebb álmait
    Elvesztve sírtam, a vad kétség között
    Várék az égtől enyhülést s halált;
    Midőn epedve vágytam őfelé,
    Kit síromon túl voltam fellelendő,
    S kiért szabad volt forrón érzenem:
    Tanúja voltál, mint szállott reám
    Vészes hideggel a szívnek tele,
    S ah, jobbomat hát mért vevéd magadnak?
    Mosolygva nyílt az ártatlan virág,
    Míg langy szelekben lengett a tavasz,
    S harmattal ázott a vidám kehely;
    De jött az ősz, és dér és fagy vele,
    S ha most lefonnyadt halvány bokrain,
    Neheztelésed mért hat a virágra?
PERÉNYI G. Hah, csalfa! Minden hang, mely ajkadon
    Forró panasszal foly le, szemrehányás.
    Melyet magadnak önváddal teszesz.
    Telet beszélsz és hervadást, s halált,
    De tél s halál csak nékem fekszik ott,
    A szív alatt, mely másért lángban ég.
PERÉNYINÉ. Perényi, készíts zárt és kínokat,
    Tilts el nejedtől mindent ami által
    Az ember élte kedvessé lehet.
    Amit kebel vágy, amit lélek óhajt,
    S hallgatva tűrök minden szenvedést:
    Csak rút gyanúval szívemet ne sértsd!
PERÉNYI G. Szunnyadtam egykor híves árny alatt,
    S egyszerre lángzó sebbel ébredék fel,
    Mely mérgesítve dúla keblemen,
    Gyorsan suhant el a kígyó felettem, -
    S kivánd gyanúmtól, hogy reá ne szálljon.
PERÉNYINÉ. Hit a nemesben a nemes jegye:
    Másban ki bízik, bízik önmagában.
    Ó férj, tekintsd e halvány arcokat,
    Lásd e kebelt, mely ázik könnyeimtől;
    Hidd el nekem, nem tart ez így soká,
    Felment halálom bús gyanúd alól,
    S ott szebb reménnyel nyílik majd az ég.
    Fenn a hatalmas, s lángpillantata
    Minden titoknak leplén általég,
    Előtte folynak sorban napjaim
    Ott majd örömben, itt most kín között,
    Előtte halljad esküm szent szavát:
    Sem míg hajámnak szőke fürteit
    Körítve fénylett a leányi párta,
    Sem amióta jobbod elfogadván,
    Befedte főmet asszonyfátyolom,
    Más férfi képe szívemben nem élt
    Azon kivűl, kit mátkámnak neveztem.
    Kezem szabad volt, s néki vittem azt.
    Megholt, s atyámtól birtokodba jöttem,
    S érezve szentűl tartozásomat,
    Bűnnek hivém a kívánságot is,
    Mely más karok közt enyhet lelni vágy;
    S ha néma várad sáncain kivűl
    Egy gondolat még mellemből kiröppent,
    Az csak Ferencnek sírján nyúgodott.
PERÉNYI G. És, hajh, mi vonja vissza karjaim,
    Hogy fegyveremmel szíved át ne verjék?
    Érette lángolsz, s szembe vallod azt?
PERÉNYINÉ. Ég, ó Perényi, s őreá talán,
    Irígy talán csak nem vagy a kimúltra?
    Örökre szent a hív emlékezet,
    Mely a halottnak könnyel áldozik;
    Örökre szent a sóhajtás szele,
    Mely a borító hanton leng keresztűl,
    Hagyd nékem e bú csendes birtokát,
    Hagyd nékem ezt, s mást mindent elrabolhatsz,
    S ajkam panaszra nem nyílik soha,
    Füled nyögésim meg nem háborítják,
    Titokba rejtem könnyem árjait,
    S midőn az élet végpillantatán
    Halálos ágyam mellett állni fogsz,
    Nem kérdezem meg: Bátyád, ó Perényi,
    Azért talált-e sírt a messze földön,
    Hogy nője keblén önmagad pihenj?
    .......................................................
    .......................................................

Pécel, 1826. nov.

 


ELBESZÉLÉSEK

 

A KARPÁTI KINCSTÁR

1

Higgy, de jól megnézd: kinek! így tanít a régi közmondás. Higgy, de jól megvizsgáld: mit! erre oktat a filozóf. S az ember, ki mindezt híven megfogadni szeretné, addig néz és addig vizsgál, míg utoljára sem azt nem tudja: kinek? sem azt nem: mit? kelljen vagy lehessen hinnie.

E baj veszélyesb, mint gondolnók. Kétség a szív minden hóhérai közt legkínozóbb. Bizonyosságra törekszik lelkünk, tudni vágy, tehát hinni is. Mert a hit nem egyéb, mint azon megnyugvás, hogy a dologról szerzett tudásunk bizonyos. Hit az embernek oly élemény, mi nélkül nyúgalmat és boldogságot soha nem ismerhet.

Ez azonban nem teszi azt, hogy kinek szívében hit lakik, az minden kivétel nélkül boldogságot bír. Sokat nyerénk a sorstól, test és lélek táplálatára szükségest, de mindaz oly kétértelmű ajándék, melyből haszon és kár, gyönyör és fájdalom, üdv és kárhozat eredetét veheti; akképp amint vele élünk, vagy élni kényszeríttetünk.

Tűz, víz, lég éltetnek és ölnek; öröm keblet erősít és repeszt; gyönyör virágoztat és hervaszt; remény vigasztal és félrevezet; szeretet véd és feláldoz; hit égig emel és porig lesüllyeszt. Mondjátok meg: mi oltalmaz meg bennünket, hogy a boldogság ezer meg ezer eszközei közt balsors vaskarjai közé ne hulljunk?

Jól tudom: ti bővelkedtek szép szavakkal és bölcsen gondolt maximákkal. Azt mondjátok: éljük a sors ajándékait azon szellemben, melyben a jótékony istenség gondolá; örűljünk és gyönyörködjünk mértékkel; remény, szeretet és hit csak jóért, szépért és valóért hevítsen; s több effélét. Uraim, a tanács mind igen jó! Adja az ég: ti legyetek elsők, kik azt követitek, vagy követhetitek! Mert a legmindennapibb bölcseség emberei is jól tudják: sokat nem tehetünk, mit tudunk és akarunk.

Szép, Jó és Való: három szent nevezet, vagy ha úgy akarjátok: három géniusz, kiket isten útainkra kalaúzul rendele. A baj csak az, hogy szemeink igen sokszor gyengék őket megismerni, s még nagyobb, hogy igen gyakran gyötrelmet termő tövispályán vezetnek. Azért vagyunk emberek, hogy valamint a gyönyört, úgy a gyötrelmet is megérezzük; s lehet-e csudálni, ha a gyötrelem érzése vérez, elkeserít vagy éppen kétségbe ejt?

Tűrést a szenvedőnek nyúgalom öléből orvosság gyanánt ajánlani: könnyű is, szokásban is van. De ki az emberiség iránt igazságos akar lenni, gondolja meg a költő mély valósággal írt tanítását:

Vagynak olyan percenetek
Az embernek éltében,
Amelyekben setét leszen
Fejében és szívében.

S ily percenetekben senki nem ura többé magának. Itt a határ, hol mult idők tapasztalása és bölcsesége megsemmisül; hol isten által rendelt vezetőink szem elől eltünnek; az értelem vezérszövétneke elhomályosodik; s a nyomorúlt az ég milliom ajándékai közül semmit nem bír, semmit nem talál.

És ilyenkor történik leggyakrabban, hogy a boldogság minden eszközei a lélek nyúgalma ellen fordúlnak. Senki sem esik örömest végképpen kétségbe; s így mindaddig, míg a végső, mindent bezáró pont elérkezik, táplálunk óhajtást jobb napok után; az óhajtás oly könnyen válik reménnyé, a remény hitté, s e hit, tudnillik a kétség örvényében támadt, alaptalan óhajtáson és hamis reményen épűlő hit az, mely a lelket homállyal leplezi körül, s a józan okosság világító súgáraitól megfosztja.

Boldog volna az emberiség, ha e szomorító jelenet csak akkor tünhetnék fel, midőn mondhatatlan csapások vernek le; midőn már az emberi lélek a sorssal óriási harcot állott ki. Mit csak a legerősb küzdés nyomhat el, az elég biztos alapon áll s számtalan bajból vívás által kimenekedhetik. De az emberi lélek közönségesen oly könnyen megadja magát; sőt ezer meg ezer esetben önkényt ereszkedik üres álomnak; ohajtásnak, reménynek és hitnek, s azon veszi észre, hogy a léleksüllyesztő démon hálóiban fogva tartatik, s nincsen szabadúlás.

Vak hit vagy babona, vagy aminek hívni szoktátok, nemünk legrontóbb ellenségei közé tartozik. Milliókat tart örök rabszolgaságban, rettegésben, elaljasodásban; a leláncolt értelem rajtunk nem segít; oly dolgokon függünk, mik nincsenek, nem is lehetnek; a valót kerüljük, s ha útunkban áll is, eltaszítjuk; boldogságot keresünk föld felett és alatt, és e földszíni életet hiában ábrándozzuk keresztül.

Ne véljétek pedig, mintha ezek csak a köznépre tartoznának, melyet megvető pillantattal oly örömest néztek. Emlékezzetek a ti boszorkánypöreitekre, aranycsinálóitokra, csillagból jövendölőitekre és sok tekintetben magnetistáitokra is! Ide számíthatnók a politikai álmodozók szép sergét is, és azon bölcs férfiakat, kik egész népekre függesztik figyelmeiket s mindig egyebet akarnak látni és hallani, mint ami szemeik láttokra történik és füleik hallottokra kiabáltatik.

Az is való: vak hit és csalárdság egymás mellett járnak; s az emberek nagy száma csak színészi ügyességgel játssza a babonást, hogy mások együgyüségét eszköz gyanánt használhassa. Egy nyomorúsággal több. A sokaság szeret csalni is, csalatni is; a sokaság szeret gonosszá lenni is, tétetni is, való vagy képzelt haszonért. E csalási és csalatási nagy, de lelekalacsonyító rendszerhez kapcsolja magát a belőlről fejlő és saját magunkban és magunk által táplált csalódás vagy öncsalás, mi aszerént, amint következményei nyilatkoznak, vagy nevetségre, vagy szánakozásra, vagy éppen útálatra méltókká teszen.

Ha ez öncsalás, s ezen épült oktalan, vak hiedelem az értelmen erőt vett - és hányszor s hányakon nem történik az! - az ember istenség képére teremtett állat lenni megszűnik. Tudjátok pedig: az istenség rajtunk lévő képe, azaz, a keblünkbe lehellett isteni értelem szikrája nélkül széles e föld kerekségén nincs állat, mely az embernél, az erő és természeti ösztönök dolgában oly szegény földtermésnél, alacsonyabb lépcsőn állana.

De ti e mindenek előtt tudvalévő beszédeket olvasni már bizonyosan elúntátok: azért, ha úgy tetszik, lökjétek el e lapokat, vagy hallgassátok a történetet, mit a következőkben elbeszélleni szándékom.

 

2

Lemenőben volt a nap; utolsó súgárai a karpáti csúcsokról visszacsillámlottak: a földmívelő nép - mert nyár vala - egymásután takarodott a városba, mely a Poprád szép partjai mellett, az óriási bércektől nem messze, kellemes helyzetben terűl el. E jelekről, s valaha Tököli birtokában volt ó váráról megismeritek, hogy Kézsmárk forog szóban, szorgalmas német polgárok laka, hova magyar ifjaink a Hermann unokáinak keményhangú, de gazdag és költői nyelvét tanulgatni járnak fel.

Ez itt említett ifjak sorába látszott tartozni az a kettő is, kik most a városon kívül a leereszkedő estve szépségeit éldelve sétálgatnak vala. Csínos egy pár termet, ízléssel öltözve, korban egyformák, tekintetre különbözők. Egyik arcát derült kedv ülé, élénk részvéttel szemlélgette a befelé tolongó sokaságot, szeszélyes megjegyzéseket tőn, s társát vidámságra éleszteni törekedék. De ez magába vonultnak tetszett; andalogva nézett az alkonyodó nap után, vagy a bércek felé: a közel jeleneteket észre sem látszék venni, s arcvonásai és szemei belől emésztő gondra mutatának.

- Nem látod azt az eredetit - mond a derült - ki amott bal felé puskájára támaszkodva áll?

A komor, mintha álomból ébredt volna fel, meglepetve fordult a kérdező felé; szólni akart; de nyílni kezdő ajkait újolag bezárta.

- Pali - kezdi ismét a másik - te nem vagy magadnál! Ama vadászra tevélek figyelmessé.

Pali vállat vonított és sóhajtott, s tekinteteit ismét a távolba függeszté.

A derült arcán szánakozás vonásai jelentek meg; nehány percig hallgatva nézett a magában küzdőre; most vállára tevé jobb kezét s ismét megszólalt:

- Emlékezzél fogadásodra!

- Emlékezni: oh az felette könnyű! de teljesíteni - -

- A lélek ereje akarat, akarat következménye teljesítés.

- S ha a lélek ereje gyökerében elmetszve van?

- Gyermekség! fiatal, egészséges testben a lélek ereje csak szándékos puhálkodás által zsibbad el. Szedd öszve magad; vess belső állapotodra komoly tekintetet, s tenmagad előtt fogsz pirulni és meggyógyulni.

- S te azt véled: nem tevék mindent, mi lehetséges vala? Oh, azok a boldogok! És mit is szólhatsz te oly lélekállapotról, miről képzeleted nincs?

- Nem mondhatnám. Én is valék szerelembeteg; én is csalódtam reményeimben; epedtem, ábrándoztam, küzdöttem; és most volt bohóságaimon jókat kacagok.

Pali ajkain keserű mosolygás vonult el. - Szerelem? tudjátok is ti: mi az? értitek is ti: mit teszen az? Röpkedni, mint lepke; fellobbanni, mint bolygó fény; mámorba hullani, mely fél éjig tart; aztán ásítni és jót aludni, és reggelre mindent elfelejteni: ez, amit ti szerelemnek hívtok. Kérlek, jó Laci, hagyd abban!

- Nem, édes barátom! A dolog komoly kezd lenni. Te gyötrő szenvedelem hatalmába adtad magadat; naponként sötétülsz és hervadsz. Mi leszen ebből? Fogadád, hogy erőt veszesz magadon; s ime a süllyesztő érzelemnek mindinkább nekibocsátkozol. Veszni akarsz?

- Oh igen, veszni akarok!

- Pali, nekünk e vidéket el kell hagynunk.

- Elhagyni? e vidéket? őtet? Te nem tudod: mily rettenetes szót mondál ki.

Laci gondolkozott s újolag kezdé: - Szép meleg nyári estve! Pali, bennem egy régi ohajtás ébredt fel.

- Ohajtás? - visszhangozá amaz.

- Valahányszor a Karpát csúcsai látkörömbe akadnak, mindannyiszor fáj, hogy még rajtok nem valék.

- Egykor én is vágytam ott lenni.

- És most?

Pali vállat vonított. - Ha kedved úgy tartja!

- Jól van tehát, holnap vagy holnapután, mihelyt vezetőt találunk!

Míg a két ifjú így beszélett, nehány lépésnyi távolságban puskájára támaszkodva pihent bizonyos emberi alak, kit a reá néző egy tekintettel nem hagyhatott. Redős, szűk homlok, horpadt orr, kémlő kis szemek, barna, beesett arcok, borzas szürke bajusszal árnyékozva, s a keveset mutató arc egészével rendes ellentételben álló rátartó tekintet, kurta nyak és mereven tartott derék: ezek valának, mik az emberen legelőbb szembe ötlének. Avult szalmakalapa, hajdan zöld lehetett vadászújasa, vászonnadrágja és molyette borztarisznyája fedezék testét. Csapongó pillantásait ide s tova járatá, s végre az együtt beszélő két ifjún nyugtatá meg.

Az embernek vagynak sejtései, tehát a mi vadászunknak is. Midőn ifjaink a lomnici csúcs felé pillantának, ő magában így gondolkodott: E két úrfi bizonyosan idegenből jött s idegennek, talán éppen síkföldinek, a magas bérc nem utolsó látvány. Biaony nem ártana megkérdeznem: volna-e kedvök a fellegek közé felsétálni? Egy jó borravaló! Az alkalom ér valamit. Ezt gondolván, talán lassú morgással fogai közt el is mondván, vevé puskáját bal, kalapját pedig jobb kezébe s katonai léptekkel a beszélgetőkhez azon pillanatban járúla, midőn a vezetőről téteték szó.

- Engedelemmel! az én vagyok.

- Kicsoda? - kérdé azon ifjú, kit a másik Lacinak nevezett.

- Hm! azon vezető, ki uraságtokat fel az ősapára kalaúzolhatja; különben pedig Jakob Knot, lomnici fi, híres nevezetes Knot Pál maradéka; szolgáltam a felséges császárt húsz esztendeig; Kámpániában voltam Taliánországban, és az Impériumban s hosszú szolgálatim jutalmául minden adó alól felszabadítva vagyok: mivel úgyis könnyebbség okáért e puskámon kívül semmim sincs.

A lomnici ékesszólás ez eredeti mutatványa, a szónok sajátságos alakjával s azon móddal, mellyel szavaltatott, egybekapcsolva, meglepé a hallgató ifjakat, s magának a komorkodónak ajkai is mosolygásra vonultak; a másik pedig szeszélyre lobbanva, hangosan felkacagott. - Derekasan, vitéz Jakob Knot! Kend tehát a hegyek közti járást jól tudja?

A vitéz homlokredői sűrűbb ráncba szedődtek, mintha a kacagás nem esett volna kedvére, hanem kevés perc mulva erőt vőn magán; szemöldökeit a lehetségig felhúzta, derekát nekiegyengeté, köhente s válaszolt. - A járást, ifjú úr? minden bizonnyal jól tudom, s éppen olyan jól, mint a vadkecske, mely a bércen született. A Knot nemzetségnek, uram, különös vágyása van a hegy közé; már gyermekkoromban minden tekervényeivel ismerős valék. Tetszik próbát tenni? Felvezetem uraságtokat oly magasra, hogy a csillagokat kalap mellé tűzhetik.

- Nem mindennapi igéret! - felelt az ifjú - s lehet-e mindjárt holnap indulnunk?

- Hány napra?

- Háromra.

- S fel egészen a legfentebb tetőig?

- Fel, ameddig csak lehetséges.

- Tehát holnapután, ifjú úr, addig készületeket teendünk.

 

3

A városi háznép, melyről a következőkben szólani akarok, éppen vacsorájától kele fel, s közelebb ült a nyitott ablakokhoz, hogy az estve híves levegőjét az alkalmasint hév nap után közelebb érhesse. A kelő hold barátságosan sütött a terembe, és súgárai az asztalon égő lámpa fényével vegyülve, kellemes világítást öntöttek el a falakon. A termet és bútorait és lakóit ha megtekintetted, azonnal észre fogtad venni, hogy csín, kényelem és gazdagság a háznál otthon vagynak. S valóban az öregúr, ki az ablaknál nagy karszékében hátravetve ül, s meglehetős nagyságú aranyszelencéjéből oly vacsora utáni derültséggel oly jó hosszút szippant, nem kevesebb: mint maga Áringer Nathanael, a nemes város sok év óta dicsőségben kormányozó főbírája. Fején a hajfürtök már ritkulni s őszbe elegyedni kezdenek; de még elég erőben látszik lenni, hogy a haza terheit továbbra is hordozhassa; legalább házi orvosának étvágyfogyatkozás miatt még sohasem panaszolkodott; s erről kellemetesen előre domborodó hasa hiteles bizonyságot teszen. E dicséretes has, az arc szenvedélyek által fel nem dúlt, síma és nyúgalmas vonásaival egybevetve, hirdeti a birtokos haragra nem hajló, áldott természetét, melyet kormánypálcája alatt levő hívei is tapasztalhatnak, ha tudnillik szorosan vigyáznak, hogy ébredező étvágyának lecsillapodása előtt ne háborgassák, se ebéd utáni csendes álmából fel ne ébresszék.

Az asszonyság, ki az említett tisztes alak mellett, egyszerüen házilag, oly bizodalmas közelségben foga helyet, kétségkívül maga a háziasszony, a köztiszteletben álló Áringerné asszonyom. Viselete s magatartása gondos gazdasszonyt hirdetnek, s minden egyszerűsége mellett is, szemei élénksége s ajkainak formája sejtetik, hogy a ház kormánya valamivel zajosabban foly, mint (férje külsőjéről ítélve) a városé.

Férj és nő boldog egyetértésben, belső gyönyörködéssel töltve függeszték pillantataikat szerelmök egyetlenegy zálogára, a délceg ifjúságban virúló szép Nellire. Az ember az öreg párembernek nehezen hinné (mert a szülői szeretet vajmi rossz üvegen néz), de az egész vidék ifjai egy szájjal vallják, hogy Áringer Nelli nemcsak gazdag, nemcsak csínos, nemcsak jó táncú, de egyszersmind igen szép leány is. Azon tűz, mellyel a városi szépek egyeteme ez utolsó cikkelyt ostromolni szokta, gyanút gerjeszt, hogy a dologban csakugyan van valami, s minden bizonnyal, ha előtekbe írnám arca rózsáit, kék szemei szelíd fényét, szőke fürtei szépségét, deli termetét, meg mindent, nem kétlem: a dolog valóságáról ti sem kételkednétek legkisebbet is. Azonban magamon tapasztalám, miképpen a szépségről készült legköltőibb, vagy ha úgy tetszik, festőibb leírások is csak azt viszik véghez, hogy az olvasó vagy hallgató az egész pompás leírást által meg általgondolva, sem kérdhetne okosabban egyebet ennél: de tulajdonképpen milyen volt hát az a szép? E kritikai megjegyzés után elég legyen lassu bizodalommal megsugnom: Nelli valóban szép vala, s ami több, kellemes.

Ily leányt ki hagyott volna gondos nevelés nélkül? S főbíró úrnak és hitvesének dícséretökre meg is kell vallani: egyetlen leányokért mindent tettek, mit kigondolhattak. Nelli táncolt, muzsikált; cifra portékákat kötött és varrott; rajzolt, franciául tudott köszönni, Hugo Victorból és Bulwerből egész lapokat elolvasott, s a többi. Mikor valamely szép és gazdag leány ennyire ment: akkor a férfiak szemében igen természetesen a három gráciák és kilenc múzsák közé tartozik; s minden ember igyekszik pillantási körébe jutni, igen sok ember pedig éppen birtokába.

Így történt Nellivel is. Vének és ifjak jártak körűle, s az öregúr és asszony szinte törték fejeiket: e bőségből kit kelljen választaniok, ki az angyali gyermek kellemeihez s az apa erszényéhez méltó vő lehessen? Azalatt, míg ők így tűnődnek vala, a szép leány egész nyúgalomban élte napjait. Nem mintha olykor ez vagy amaz fiatal udvarló iránt némi vonzalom nem ébredett volna keblében; hanem az ébredező vonzalmak tartós szenvedelemmé sohasem váltak. Egyforma jókedvvel járá el táncát egyikkel mint másikkal; s úgy látszott, a tánc maga mindig érdekesb volt előtte a táncosnál. Hogy menyasszonyi bájos napokról sohasem álmodott volna: azt állítani ki merné? De állandóul, kirekesztőleg senkire nem fűzé álmait; azon boldogok közé tartozván, kiket a természet erős szenvedélyek nélkül alkotott, s kik annálfogva többféle s egymástól különböző kapcsolatot és körülményt könnyen s megelégedve elfogadhatnak, s rendszerént a szenvedélyeseknél több házi boldogságot adhatnak és vehetnek.

Ilyen vala Nelli, s hogy ilyen vala, az bizonyos kellemes könnyűségű, gyermekileg kedves külsőt adott neki, mely sok férfi lelkére ingerlőbben hat, mint a mély érzelmet bizonyító vonások. Mert a mély érzelem jókori tapasztalást s érettséget hoz, a bizodalom körét szűkebbre szabja s bizonyos felsőséget éreztet. Az el nem fogult, gyermeki lélek pedig örömest látszik más felsőségét megismerni, örömest látszik egész bizodalommal hódolni, ami a férfiú büszkeségének hízelkedik s ami által a férfiú oly gyakran is, könnyen is jut igába. Nehogy hosszas legyek, Nelli tehát a fortepiano mellé ült, s hószín ujjacskáit a hallgató pár örömére a kulcsokon fel s alá mozgatá. Éppen egy darabot végzett s másikhoz vala kezdendő, midőn a már nehány óranegyed óta elcsendesedett utcán, a nyitva álló ablakok alatt járkálás hallaték. A teremben ülő háznép figyelmessé lőn, a szép leány ablakhoz lépett és kitekintett, s azonnal visszaránts fejét s arcain gyenge pirúlat futott végig. A háziasszony ajkai kérdésre nyílának, de mielőtt szóhoz jöhet vala, odakünn csendes éji muzsika zendült meg, s a szóra nyílt ajak mosolyodva záródott be.

- Aha! - felszólal Áringer úr - ez bizonyosan az ifjú Kraudi.

Nelli fejecskéje helybenhagyást biccentett.

- No, jeles egy ifjú - folytatá az öreg úr - és jól gazdálkodik.

- Meg oly módos! - közbeszól a háziasszony - az öreg Seivertné is mindenét ráhagyja; s mint megbecsüli ezt a beteges, vén nénjét!

- Ah, mama! - belevág Nelli - ez az a szép notturno, melyet a minap Erdőhegyi úrtól hallottunk.

- Az az Erdőhegyi úr! - mond az anya - ki tudja miféle és honnan jött?

- No, no! - szól az öreg úr - nem lehet tagadni, hogy tanult fiatalember és nemes.

- Nemesség nem tőkepénz - felel az asszony.

- De lépcső, melyen nagyra hághatni - viszonoz az úr.

- Mikor? valaha? jövendőben? vagy talán nem is? Reménység üres hang.

- Talentom a reménynek biztosa alapja.

- Egy szó mint száz! - mond az asszony, észrevehetőleg felemelt hangon - nekem az az ember nem tetszik.

- Igen jól van! - felel Áringer úr fejhajtva.

- Az ifjú Kraudi az én választottam.

- Igen helyesen! - erősíté ismét a házigazda, s egyszersmind két ujjával szelencéjére egyet pattant, nejét egész emberséggel megkínálja, ki is az elevenítő porból egy csipetnyit felfog, az érdemes főbíró utánozza, s egy páros, rokon szippantatban a zavarodni készült házi békesség helyreáll.

Nelli e drámai jelenet alatt alkalmasint neutrális helyzetben látszott lenni. Mert ha jövendőbeli férjéről vala szó, gondolhatá magában: a két öreg könnyen megegyez, aztán mindenesetre kettő felett versenyghetni vígasztalóbb, mintha egy sem mutatkoznék. Mindemellett is a folyvást zengő muzsikát gyönyörrel hallgatta, s leányi büszkeségének éppen nem esett rosszúl e figyelem, melyet a városi polgárfiak egyik jelesebbje iránta mutatott. Az ifjú Kraudi semmi esetben nem vala megvetendő; s ezt leginkább bizonyítják azon lopva tett melléktekintetek, melyek egy és más szomszédház ablakáról a hangászatadóra le-leröppentek. Nem egy szép hókeblecskéjében ébredeztek a kis Nelli iránt irígy mozdúlatok. De hiában! Kraudi tudta, mit teszen, s oly bájos alakot mint Nellié, s oly szilárd erszényt, mint a főbíróé, egyetlenegy hálóvetéssel elhalászni, nem utolsó gondolat.

Az időt sikeretlenül nem örömest vesztegetném; azért röviden mondom el; bár fenn a teremben és alant az utcán a percek elég kellemesen folyának, végre csakugyan megszünni kellett, s e pillanatban, melyről itt szó van, az utca csendes és puszta, a terem és szomszédházak ablakaik zárvák, s a szép leány párnái közt feküszik s ébren vagy alva kedves képzetek lengenek körűle.

 

4

Egyetlenegy ablak maradt még s éppen az Áringer-házzal általellenben, nyitva, s ezen egy halvány búsképű ifjú nézett kifelé, szemeit nyugvó szépünk ablakaira függesztve. Künn és benn mély csend vala; a telehold magasan ragyogott a tiszta légben, s a szelíd fénnyel világított utcán a közelálló templom tornya óriási árnyékát önté keresztül. Mindezek az ifjúra behatást tenni nem látszottak; ott könyökölt és nézett a zárt ablakra, mely szíve minden óhajtásait tekintete előtt elzárá, és nem volt ereje szemeit másfelé fordítani; fojtott sohajtás feszíté mellét, s pillái alatt keserű könny remegett.

Most megkondult az óra s tizenkettőt üte; s a kisértő lelkek e pillantatában a templom felől bizonyos alak sötétlett elő, s a főbírói ház előtt megállott. Meg ne rémüljetek, jámbor olvasóim! Az alak sajátképpen semmi ijedelmet nem hoz magával és semmi nem egyéb, mint a becsületes éjjeli őr, ki hivatalos pontossága jeléül eljöve, hogy hosszú évek óta minden éjjel számtalanszor elzengett énekét ezúttal is, és nem utolszor, elhangoztassa, s az izletes vacsora után édesen szunnyadó főbíró urat szükséges vigyázatra, minden siker nélkül felszólítsa.

Az, kire e meglehetős harsány felszólítás legélénkebben hatott, minden bizonnyal a mi bánatos ifjúnk vala. Képzeményi búsak lehettek, de nem földön mászók, ugyanazért a becsületes őr földi kiáltására könyökléséből felriadt, s neheztelő arccal csapá be ablakát.

Benn a szobában a gyertya utolszor lobbana fel s elaludt; de a holdvilágnál tisztán láthattátok volna: miképpen a szoba két oldalán két ágy vala, s egyiken álomba merülve feküdt bizonyos alak, míg a másik üresen állt, s birtokosa sebes léptekkel fel s alá járkála. E járkáló ugyanaz volt, ki előbb az ablakot neheztelve becsapá, s ugyanaz, kit nem sokkal előbb a Poprád partjain társával együtt sétálva láttunk. Aszerént, amint szerelmi kínjának sok jeleivel előttünk legelőbb is feltetszett, a bölcseség férfiai bizonyosan félvállról fognak reá tekinteni. De ti, szelíd olvasónék, kik a boldogtalan Devereux Aubrey, vagy a szánásra méltó szegény, vak Nydia sorsán oly örömest hullattok hév könnyeket, s kik még örömestebb látnátok, ha valaki miattatok a szerelem legforróbb hagymázában kínlódnék, ti, mondom, nem tagadhatjátok meg a részvételt az én hősemtől, s dicséretes újságkívánástokhoz képest, bizonyosan már eddig is óhajtátok tudni: ki ő? miért szenved? mivé leszen? s több effélék.

Erdőhegyi, magyar szülők gyermeke az alföldön, nemes, de nem gazdag házból született. Atyja azonban bírt annyival, hogy fiát az iskolákon kitaníttathatta; s ez nem haszon nélkül futá a tanulási pályát; ismereteket gyűjtött magának: most Kézsmárkon, atyja hajdani tanulótársánál, törvénygyakorlat idejét töltögeté. Míveltségre törekedés természetében feküdt, csín és ízlés külső viseletén is látható vala. Innen jött, hogy betyárkodásra nem hajlott, hogy szebb körökbe örömest lépett, s bizonyos társalkodási könnyűséget szerze magának, mely arca s termete szépségével párosúlva, kedvező fogadtatást eszközlött, valahol csak fellépett. Kár, hogy ilyen lévén, egyszersmind több vidámsággal nem volt felruházva! Képvonásait ha tekintenéd, kételkedni fognál, nyúgalom-e vagy epedés, mi rajtok uralkodó? Szemei mély érzést tűkrözének vissza, szóhangja hév is, lágy is vala. Mindannyi jelenség, hogy sorsától szívet kapott ajándékul, mely első alkalommal vérzeni és fájni el nem múlatja.

Ha epedésre hajló s melegkeblü fiatalember egyszersmind élénk és gazdag fantáziával bír, és sem történet, sem szándék őt saját lélekállapotjára még elég jókor nem figyelmezteti, s józan meggondolásra nem ébresztgeti: készen van az ábrándozó. Akkor képzelet és óhajtás tárgyai nem fognak a lélek előtt úgy állani, mint szobrász teremtő lelke előtt a márványdarab, melyet saját akaratjakint, ilyen vagy amolyan alakra változtat. Akkor a tárgy uralkodik a lelken, s azt szolgai állapotban tartván, vagy tehetetlenségbe süllyeszti, vagy oly tettekre határozza, melyek nem tiszta, józan ész, hanem féktelen fantázia befolyása alatt állanak.

Erdőhegyit első ifjuságától fogva e lélekállapot fenyegeté. Szülői s tanítói nem láttak elég élesen s örültek, ha már ifjusága hajnalán lángérzelmű költők olvasásában elmélyedt, ha a fortepiano mellett hosszú órákig ült, ha társaságban oly szelíden, oly csendesen s mégis oly látszó részvéttel viselte magát, mely az udvariságon teljes melegséget öntött el, s úgy látszott, mintha szívet keresne, mely e melegséget egész mértékben tudná méltánylani.

A szenvedelmek, mint minden a természetben, lassankint fejlenek ki s érnek meg. Gyakran történik ugyan, hogy kifejlés és értelem nagyon jókor feltünnek, de mindenesetre bizonyos belső és külső körülményeknek előre kell menniek, s a léleknek lépcsőnkint elkészülnie, hogy a szenvedelem egész lángra fellobbanhasson. Mindaddig, míg hősünk lelkében csak sejdített s még alakot nem nyerhetett képzemények s óhajtások támadoztak, sőt mindaddig, míg a lassanként határozottabb alakra törekedő sejtés csak benn, a kebelben lebegő ideál körűl keringett, s künn az életben, a társasági körökben nem találkozék tárgy, melyről az visszatűkrözhessék: semmi veszély nem mutatkozott. Még lehetett volna az ifjú érzeményeit magas, lélekemelő tárgyakhoz előre szoktatni; a képzelet erejét gondolkozás és akarat alá rendelni s az egykor kétségkívül kilobbanni fogó lángnak irányt készíteni. Vagy - valljunk igazat - talán nem is lehetett volna; talán az emberiség töménytelen sok eseményeiben a szerencse főszerepet játszik, s minden csak attól függ: a kifejlés pillantatába jutott ifju kivel, és mivel és mint, és mi befolyás alatt találkozik?

Szóval, a mi ifjúnk, mielőtt a karpátaljai várost meglátogatta, testben és lélekben egészséges vala, s nem ismeré azt, amit ti szerelemnek hívtok, s ami nélkül a mívelt lelkü szépvilág román- és novellagyártói dicsőséget és kenyeret más úton fognának keresni. A faluban, hol az öreg Erdőhegyi őseiről maradt parányi gazdaságát ősi módon folytatta, voltak ugyan leánykák s az ifju ismert egyet-kettőt azon városban is, hol iskoláit járá: de ő gondolá, vagy ha nem éppen gondolá is, miként lehessen valaki szerelmes oly leányba, ki nem Wallenstein Thekla vagy Ottilia, vagy Esmeralda, vagy Lester Madeline, vagy mi minden? Baj vala, hogy régóta kebelében hordá az óhajtás magvait: bár egyet a nevezettek és hasonlók közül egyszer már feltalálhatna! Hogy a feltalálás percében szív szívet, láng lángot fog érni: azt ő természetesen kétség alá sem hozá. Hiszen a szív leghallhatóbb szózata: viszonzás! S ki e szavat úgy érti, mint ő, ne higgye-e, miképp minden más úgy fogja érteni?

E hitben még eddig nem is csalatkozék. Szerelem hősei (régen tudjátok azt) a barátságban nem erősek. De mielőtt a szerelmi, szívet s lelket elfoglaló napok beállanának: a fejledező érzemény hasonló korú ifjakat nem ritkán fűz öszve; mivel a telni kezdő kebelnek kölcsönös ömledezés szükséges. Midőn az öreg Erdőhegyi iskolába küldé fiát, ugyanazt tette a magáéval tiszteletes Bede úr is, a helybeli lélekpásztor, s a két fiú együtt végzé iskoláit, együtt ment törvénygyakorlatra s részvételt és viszonzást egymástól soha sem tagadott meg. Azonban Bede Laci más vala. Több ítélőtehetség mint képzelet, több józanság mint érzelem, sok életkedv, eléggé meggondolt tervszerénti cselekvés s naponként öregbedő világismeret: ezek valának főbélyegei. Ezeknél fogva, bár korok nem különbözék, több érettséggel birt barátjánál s olykor vezető gyanánt tűnt fel mellette. Azonban saját könnyű, tiszta mérsékletéről ítélve, nem szerezhetett magának előismeretet mindarról, ami a másikban küzdött és forrott, s annál inkább meg volt lepve, midőn rajta, a Poprád partjára lett érkezés után nemsokára, oly lélekállapot jelenségeit vette észre, minek siralmas következései előre láthatók valának.

Nehogy valami elmaradjon, tehát a két ifjú megjelent Kézsmárkon, s mivel oly míveltek, kicsapongásra nem hajlók, oly udvariasak s mindenek felett oly szép egy pár alak valának: örömest láttattak mindenhol s kivált oly házaknál, melyek jövendő után pillogó leánykákat és anyácskákat tartának magokban. Ily körülmények közt Bedével mi történt vagy történhetett? nem gondom. Őt egy-két szédítő pillanat veszélyes következéseitől saját vérmérséklete megőrzendi. Erdőhegyit ami illeti, az előtt új világ nyílt meg. Azalatt, míg társa az itteni szép arcokat és termetkéket, bizonyos módosítással ugyanazon agyagból készülteknek tekinté, mint amelyből az otthoniak is gyúrattak: ő kész vala nem annyira gondolni, mint érezni és hinni, hogy ezek itt egészen más elemekből összeállítvák. Azért-e, mert érzéki kifejlése nagyobb vala most mint idejötte előtt? Azért-e, mert az otthoni leányok a falusi gazdasszonykodás mindennapi világában, Schillert és Bulwert nem ismerve, a pesti casinó hangversenyeiről semmit nem hallva, Boka Andris jó nótáin jóízűt táncolva, a képzetében formált ideálhoz nem közelítettek? Én nem tudom s csak annyit mondhatok: hősünk szíve a Karpát alatt szikrázni kezdett s mindaddig szikrázott, míg egy estveli társaságban egyszerre meggerjedt s egész lényét hatalommal futotta keresztül.

Nekem, jámbor olvasó, nem éppen óriási emlékezőtehetségem van, s annálfogva számot sem adhatok: kinek hívták azt a tanácsbelit? s melyik utcában volt az a ház? kinél és hol a társaság összegyűlt. Farsang vala, bérc és város hóval fedvék, s ilyenkor az öregurak, kereskedői szellemök minden károsodása nélkül, magoknak és gyermekeiknek magányos vagy közönséges helyen egy-egy jó órát engedtek. Legénykék s leánykák örömére ma éppen ily óra tűnék fel, s gondjok vala reá, hogy elegendőleg használják. Erdőhegyi fortepianohoz ült és játszott; Bede tréfát űzött a leánykák közt; a házi kisasszony nevetve feddé csintalankodásiért, s «menjen» - monda - «játsszák inkább Erdőhegyi úrral azt a tegnapelőttit, négy kézre.»

- Kisasszony, az nem megy! két férfi együtt, mily hidegség! - felelt az ifjú, s karonfogá a leányt s Erdőhegyi mellé székre vezeté.

- Nem én, nem én! - vonakodott a leány - Áringer Nelli a mesterné; őtet! őtet!

Alig röppent ki a szó, már két ifju körbe fogá Nellit, egy pillanat és a grácialebegésü gyermek üle a mi ifjunk mellett és beléje tapadt minden férjfiszem; mert a leányokat ami nézi, ők a magokéit inkább a szép magyar fiún nyugtaták. Erdőhegyi ez este látá Nellit legelőszer, s a kellemes, gyermekileg ártatlannak látszó alak megkapá figyelmét. Most pedig, midőn ily nyájas szomszédságban mellételepedett és pillantásaik egymást üdvezelve találkoztak és a leányka gyönyörű ujjacskáit a fekete kulcsokon meggörbíté: ki fogja kimagyarázhatni az érzelmet, mely benne egyetlen egy perc alatt felvillant? Ez elfogúlatlan kedves tekintet, e szelíd, nyílt örömérzet annyi illendőséggel mérsékelve, e gyermeki önbizodalom, szerénységgel felvegyülve, e lélekkel tölt párszem, ez érzelemmel teljes játszás s minden egyéb, amiről ti talán nem is álmodtatok volna, de a mi hősünk látott, hallott, gondolt, képzelt, sejdített és hitt: mind, mind összesített erővel rohanák meg lelkét, s úgy tetszett, mintha amit évek óta keresett és reménylt, e percben találta volna fel, mintha őrszelleme mennyei ihlés által öntötte volna belé a gondolatot: ez ő!

Ha vagynak pillantatok, melyekben a nem éppen költői lelket is poétai hevűlet lepi meg: bizonyosan ily pillantat az, mikor a szerelem első szikrája az ifjuban lobbot vet. Csudáljátok-e, ha a mi Erdőhegyink is egyszerre magasra hágó érzemények közé jutott, s ha ennélfogva ujjai szokatlan lelkesedéssel csalogatták ki a legédesebb, legáltalrezgőbb hangokat? A lelkesedés, ha mindjárt csak pillanatokra is, ragadós. A könnyűvérű leány megkapva érzé magát, fokról-fokra követé szomszédját, s a lélekemelő perc következése a leggyönyörűbb összezengésű játék vala, mely a hallgatók egész sergére hatalommal munkálkodott.

Vége lőn, s a megszűnőket zajos taps üdvezlé. Nelli vídám, de szerény csendben fogadá azt; Erdőhegyire pedig kedvetlenül hatott a zaj. Vagy gondolt-e ő azzal, ha mások hallgatják-e? s játszását helybenhagyólag fogadják-e? Neki a húrok lágy rezgése szív szózata gyanánt szolgált, ő lelke lángérzeményit nyomá ki azáltal; azt hivé, hogy bájos szomszédnéja őt egészen megérté, s az ennek újjai alól felrezgő hangokat úgy fogadá, mint a legboldogítóbb viszonzás hangjait. Boldog csalódás, ha szétröppennie nem kellett vala!

Ez időtől kezdve Erdőhegyi az Áringer-háznál nem egyszer jelent meg. Az öregúr kedvét találá a szelíd és ismeretekkel felruházott ifjuban; gyakran hívta asztalához, s mint afféle kormányférfi, örömest elhallgatá tőle: az angol parlimentben az a világháborító O'Connel mit beszélt legújabban? Sir Robert Peel a népzavaró minisztériumot most ismét hogyan torkolá le? Filep Lajos közelebbi trónbeszédéből mit lehet jósolni? s mindezek után fontos arccal azt is megkérdé: a pesti vásárlajstromban a bor ára mennyire van följegyezve? Mert tudnunk kell: Áringer úr erszényét a mennyei itallal kereskedés tömé meg, s ő ne tápláljon-e hajlandóságot az ifju iránt, ki gyakori kérdés által figyelmessé tétetve, már ily korán, ily fontos tárgyakat is körültekint?

Távol tőlem minden rágalom! Azt mégsem lehet tagadni: főbíró úr elnöki széke csak a tanácsban volt, s azt onnan háznépe nyájas körébe naponkint elhurcolgatni, természetesen bajos lett volna. Így történt, hogy a hajdani Róma nagy népének igen dicséretes példájaként, a háznépi gyűlésekben a szavazatok summázatát főbíróné asszonyom hirdeté ki. Ezt tekintve, nem mondhatjuk nagy szerencsének, ha az öregúr diplomatikai közlője, a mi Erdőhegyink, az asszonyság szemei előtt kegyelmet nem talált. Őasszonyságának ugyan a csínos, udvarias ifju látogatásai ellen nem lett volna kifogása, s egy-két szavacskát maga is örömest váltogatott volna vele, azt sem báná vala, ha a kis Nellivel olykor-olykor versenyt muzsikáljon, de kormányra termett vigyázó szemei jókor észrevették, miképpen a magyar ifju a szép gyermek pillanatain valamivel mélyebben függ, mint a csupa udvariság hozná magával. És már most egész tisztelettel felszólítom a testvér két hazának mind a hét nyelvű anyácskáit, ha Áringerné asszonyom ily fontos észrevétel után tehetett-e nagyobb bölcseséget, mint azt, hogy az ügyvédet, kinél Erdőhegyi lakott, s kiről tudjuk, hogy ennek atyját ismerte, az ifju születési és vagyoni helyzetéről kitudakozta? Fájdalom, a következmény nem volt kedvező. Az ifju nemesnek született ugyan, de nem nagy vagyonú atyja után többedmagával fog egykor szűk osztályrészt nyerni. E tudósítás a gondos házi nőt elhatározá. Valóság a lelke mindennek, s e valóság semmi nem egyéb gazdag örökségnél, s ki azzal nem bír, az Áringer Nelli kezére számot ne tartson. E keserű, noha még most egész ünnepélyességgel ki nem mondott végzés, eredete óta több vagy kevesebb nyilvánossággal érezteté magát, míg végre célját csakugyan nagy részben megtevé, s Erdőhegyi látogatásai ritkábbak lőnek.

Ezt azonban főleg nem az anyai kegyelem hiánya gyötré. Minden tudja, nyájas olvasónéim, miképp ily dolgokban a gyönge leány szavazata a szülői legerősb ítélőszék végzetét is sikeretlenné teheti. Magában a tűzzel és lánggal imádott leánykában volt az ok, mely az ifju gyötrelmei kínforrását megnyitá. Erdőhegyi szeretetreméltó vala, s bizonyosan olyannak találta őtet Nelli is. De Erdőhegyi makacsúl tartós, a mindennapiságot messze túlhaladó, hatalmas és mély, és az ábrándozó lélek sötétlő színeivel elárasztott szenvedélyt hordott magában. A tiszta, szép örömekre született gyermek eleinte bizodalommal közelített imádójához, ki oly egész részvéttel jött feléje; de később midőn az előtte megfoghatatlan mély szenvedelem, s az ő gyermekihez hasonló vidámságával annyira meg nem férő ábrándozás előtte lassankint mutatkozni kezdett, nem tudta, mint van? Felhőtlen lelke nem érté meg a szenvedelmi homályt, mely amannak belsőjében uralkodott; szívében egy húr sem vala, mely az ifjat mélyen összerázó rengést felfogni s megbírni tudhatná; érzeményi általlátszók valának, mint ezüstforrás, minek mélysége nincs, az ifju érzelme pedig feneketlen terjedt ki, mint az óceán. Szóval, Nelli nézett, gondolt, érezett, de minden ismeretlen, idegen földet mutata, hol neki haza nem virúlhatott; s azért, boldog mérsékletétől vezetve, lassankint visszavonulni kezdett s illő távolságban állott meg.

Előszer életében, s éppen akkor, midőn óhajtásai egyetlenegy pontba vonúltak, csalá meg Erdőhegyit a remény, mely viszonzást oly biztosan igére. Sok másban büszkeség ébredt volna fel, s elfordulva az őtet nem méltányló gyermektől, gyógyulást keresett és lelt volna. Neki e boldogságot saját tulajdonai tették elérhetetlenné. Szenvedelmét naponként maga teljes nekieresztésével érlelte, képzeletét ismét és ismét szerelme tárgyán táplálá, megvetni méltónak nem találhatá azt: a mély szenvedelmet fel nem fogható leány, tiszta, vidám nyúgalmával, mindig az asszonyiság szép körén belől, érdemét el nem vesztheté, becsülnie kellett azt: s ennek érzése mentségül szolgált önmaga előtt, ha remény nélküli szerelme felett a férfiúi büszkeség kemény ítéletet vala tartandó. Aztán (mert ezt is el kell mondanom) tudta, miképp az anya idegensége egyedűl szegény voltából ered; s oly éppen lehetetlen-e gazdaggá lenni? S ha ez megtörténnék, nem fogná-e anyai megegyezés mellett a hajlékony angyal kezét általengedni? Különben is szerette gyanítani, hogy a leány érez iránta s visszavonulását talán csak anyai parancs eszközli.

E szűk, e nyomorult remény még használt annyit, hogy a belől emésztő veszély külsőjén nem nagyon látszott meg, foglalatosságait még rendesen folytatá, társaságokban megjelent, s társa Bede előtt, ki darab idő óta figyelemben tartá, az egész történet keresztűlmenő mámor gyanánt tűnék föl. Fájdalom! a jólelkű barát csalatkozott.

Az ifjú Kraudi, ki nehány évet Pesten bizonyos rokonánál töltött, hazaérkezék, s megholt atyjáról maradt szép örökségét általvevé. Ez örökségen kívül több várandósága is vala, s lehetett-e neki rossz neven venni, ha szemeit az általunk oly gyakran emlegetett leánykára veté, s mint gondolni lehet, nem alapos remény nélkül. E hír villámsebességgel szárnyalá a várost végtől végig, s Erdőhegyi mellében a féltékenység fúriáit hozá munkásságba. Iszonyatos lőn a helyzet, melyben kínlódék. Örök, visszapótolhatatlan veszteség félelmében élt, lelki s testi ereje fogyton fogyott, foglalatosságit mellőzni kezdé, magányt keresett, s keblét barátja előtt is bezárta. Ez elszörnyedt, segédet akart nyújtani; most szórakozást keresett számára, majd egyenesen támadta meg s kímélet nélkül mutatá fel a tűkört előtte. A boldogtalan sokszor tisztább pillanatokra látszott ébredni, de előbbi helyzetébe ismét visszahullott. - És az angyalt (így évődött gyakran magában) ő fogja elnyerni! S miért? Mert a vak eset nehány marok arany urává tette? És nem lehetne-e a szerencsét nekem is megkísérteni?

E gondolat sokáig kínozá, s egy ily pillanatban kilesé az időt, mikor barátja nem volt jelen, s lotteriába vetette pénzét. Egyik húzás a másikat követé, ő semmit nem nyert, s annál dühösben ismétlé a betételt. Most kínzott szerelem, féltékenység és nyereség után sovárgás hármas pokoli kínnal ostromlák; s így találjuk őt, midőn ez elbeszélés megnyílik.

 

5

A Karpát aljáról felfelé csavargós, de járható ösvény vezeté a társaságot. Vitéz Knot Jakab elegendő feszességgel, mint toborzói káplár, ment elől, s a két ifju, görbevégű botokkal kezeikben, folyvást hágtak nyomaiba. Vitézünk az európai nagy csaták emlékezetét kedvtelve újítgatá meg; elbeszélé, miképpen győzték meg Bonapartét Marengónál, s nem győzött eléggé haragudni a szándékos hazugságért, mely azt hirleszté, mintha franciáké lett volna a győzedelem; ejtett egy-két szavat Taliánország állásáról, a dicsőséges lacrima Christiről is, s midőn az érdekes beszéd folytában az ifjak felé (hogy bámulásokat szemeikből olvassa) diadalmas tekintettel fordúlt, nem kevéssé ütközött meg, miképpen azok ékesszólásának folyamára nem figyelve, a mellettek és körűlök és felettek elterjedt nagyszerű jelenetekbe teljesen elmélyedve valának.

- Hm! - gondolá sértett büszkeséggel magában, - de mit tudnak ez urak mégis oly szertelen bámúlni? Nagy hegy, az való, de a lacrima Christi! - Ha máris így csudálkoznak; mit nem tesznek majd meg, ha látni fogják, mint lövöm a havasi kecskét rakásra!

A menet azonban folyvást tartott; test- és lélekmozgás vándorainkra jótékonyan kezdének hatni, s ha Bede természeti élénkségéhez képest hangos örömre fakadozott, Erdőhegyi is nyúgalmasb vonásokat látszott arcára venni. A tárgyak újsága és különfélesége megkapák lelkét, s úgy tetszék, mintha minden lépéssel a tető felé a gyötrelem képei hátrább vonulnának, s az emlékezet enyhítő fátyola megé rejteznének. Részvevő barátja szemmeltartá őt, és örült magában, s már tervet készítgete, mint fogja e szerencsés kezdetet használni, hogy a szenvedőt lassanként magához térítse. E gondolat néhány percig mélyebben foglalá el, mintsem figyelmét a körbe fogó jelenetekre szakadatlanúl fordíthatta volna, s ez okozá, hogy egész testében megrendűlt, midőn hirtelen ágyúdörgéshez hasonlító roppanás rázá meg a levegőt. Knot Jakab lövé ki puskáját, s a csattanás hosszú, borzasztó morajban nyúlt végig a hegyek közt. Néhány perc, s íme a sűrűből felelet gyanánt a havasi kürt zengése zúdult ki, oly erős és metsző, hogy füleiket szaggatá, s egyszermind ebek kezdének ugatni, melyeknek üvöltéseik a sokszorozó visszhangban harsányúl tölték be a környéket.

Vándoraink döbbenve állottak meg, gerinceiken hideg irtózat futott keresztül.

- Mi vala ez? - felszólamlék Bede.

- Lövés, ifjú úr! és a juhász jeladása, - felelt a vitéz.

- Mely visszhang! - mondá Erdőhegyi.

A vadász diadalmasan elvonítá ajkait: - Hm! úrfi, még e csak méhdongás ahhoz képest, mit amoda felebb fogunk hallani.

Bede körültekintett. Gyönyörű láz vala, hol állottak; s előttek, mintegy félórányi távolságban nagy és szép erdő sötétlett, honnan a jeladás előrobogott. A vidék festékeny volta, a magasság és rajta tenyésző gazdag növényélet megragadák érzékeit. - Mi kellemes hely! - kiálta.

Knot Jakab tanítói helyzetbe tevé magát: - Ez uraim, a hely, melyet kertésznek hívunk; ott az erdő háta megett a völgyben nagy juhásztanya van, hol, ha úgy tetszik, ebédet tarthatnánk.

Egy óranegyed nem tölt bele, s találák a juhászt, ki, baltájával karján, ebei kíséretében elejökbe jött. A vitéz ismerős hangon, de feszességéből semmit sem engedve, üdvezlé.

- Itt vagy egyszer megint, bolygó lélek? - rá kiált az erdők fia.

- No, no! - felel Jakab, - kinek mi dolga, azt űzi. Az úrfiak és én elfáradtunk; valami kis vendégség nem ártana.

- Hát mit hoztál, kecskepusztító, miből az kiteljék?

- Hm! - monda Knot, - meglehetős étvágyat, pajtás! Enélkül, úgy hiszem: vendégség meg nem eshetik.

A menet azonban folyvást tarta, a juhász ifjainkat kérdezé ki, s midőn végre a tanyához értek, egyenként kezet nyújta nekik s barátságosan fogadá. A bércvándorok letelepedének, juhász és bojtár egy bárányt vágtak le, elejét üstben juhtejjel főzték meg, hátuljából ízletes pecsenyét sütöttek, s hamarabb, mint gondolni lehetne, gazda és vendég az elkészült szíves ebéd mellett bizodalmas csoportban ülnek vala. Most a vitéz egyet-egyet köhintett, szemöldökét fontos ráncba szedte, s mindenki azt várá, valami hatalmas gondolat fog ajkain megtestesülni. Ő pedig szólás helyett mozdúlást tett bal felé; poggyászához nyúla s egy borpalackot, tele aranyszín nedvvel, húzott elő. Mert tudnunk kell, a havasi vadász bölcs előrelátással bírt, és azokat, kik vezérpálcája alatt e fáradalmas útra magokat elszánták, ily vigasztaló készűlet nélkül elindúlni soha sem hagyta.

Az istenáldotta ital sorban járt, vitézünk éppen másodízben nyujtá ki utána kezeit, már újjai közt tartá, már emelé ajkaihoz, midőn rettenetlen arcain egyszerre ijedelem vonásai tűntek fel, s keze (mi, elhihetitek, felette nagy ok nélkül soha sem történt meg) úgy ereszkedett vissza, hogy a szomjoltás országos munkája teljesítetlen marada. Juhász és bojtár mind ketten keresztet vetének, süvegeiket lekapák és lassú imádságot látszattak mondani. Ifjaink meg valának lepve, oldalt tekintének és láttak - de nem egyebet, bizonyos sötétszínű, kopottruhás embernél, ki némi távolságban a völgy szélén keresztülment s az erdő fái közt szemeik elől csakhamar eltünék.

- Ki az az ember? - kérdé Bede, kiben e közmegfélemedés gyanút ébresztett.

Vadász és juhászok ajkaikra nyomták újjaikat s kétségesen tekintgettek körül.

- Csak nem zsivány? (mondák az ifjak) külsője egészen mást mutatott.

Vitéz Knot Jakab e szóra neheztelő arcot öltött fel: - Zsivány? én félnék még zsiványtól. Volna csak az! megmutatnám az ör - - Csitt: ki tudja, ha - - -?

A bojtár jó mély lélekzetet vőn, felállott, és széttekintett: - hál istennek, hogy elhaladt. Amoda messze megyen lefelé.

- Ki tehát? - kérdé Bede sürgetve.

- De szabadíts meg a gonosztól! - sohajtott a juhász.

- Amen! - harsogá a vadász.

- S mindebből mit lehet érteni? - kérdék ifjaink.

Knot Jakab, ki a palackot mind ez idő alatt köröm közűl ki nem bocsátá, megint felemelé azt, s bizonyosok lehettek, miképpen ez úttal le sem is ereszti, míg a kiállott rettegésért bőv enyhületet nem szív belőle. Megtörtént; a vígasztaló nedv edénye más ujjak közé vándorlott, ő pedig keze fejével végigtörlé száját, szokott méltóságát visszavette, bal öklét csipejéhez nyomá s így szólott: - Mit lehet érteni, ifjú urak? Azt lehet érteni, hogy ami (dicsekvés nélkül mondva) a felséges császár húsz esztendeig vitézkedett szolgáját megdöbbenti, az nem kevesebb, mint maga a sátán, vagy annak édes magzata!

Bede felkacagott: A sátán? Az nem fogott lenni; mert szarva s lókörmei nem voltak.

- Tehát a sátán kölyke! (kiálta Knot mérgesen). Talán azt gondolják, uraim, én árnyéktól szoktam megijedni?

- Nem kell tréfálni, ifjú úr! - felszólal a juhász. - Az a karpáti garabonciás diák, ki a kincsőrző lelkeknek parancsol, esőt és mennykőhullást csinál, a fellegben jár, s isten ments meg! mit mindent nem tesz!

- Hm! - folytatá a vadász, - ismerem én őkegyelmét! Vadásztomban százszor is találkoztam vele, és szemeimmel láttam, miképp völgyről bércre csak úgy röpült, mint a sas.

- Hát még, - szól a bojtár, - hogy a kőszikla csak úgy megnyílik előtte, mint a barázda? Aztán bemegy és a kincset rakással hordja ki, s mikor visszajön, utána megint becsapódik a hegy, mintha örökkétig úgy lett volna.

- Nem rossz kereset! - mondá Bede vidámon.

A juhász jobbkeze mutató ujját fenyegetve emelé fel: - mi nem istenesen megy, ifjú uram, az nem ád szerencsét.

- Héj! (felel Knot Jakab) azt én tudom.

- Hogyan?

- S nem tudnák az urak? de hiszen tanult emberek, tehát bizonyosan hallották hírét az én szépapámnak, Knot Pálnak. Isten legyen irgalmas lelkének, de őkeme valami garaboncás diákhoz adá magát, és azóta az egész Knot nemzetség azt sínli. Hogy a milliom - -!

- Káromkodol, bérctekergő! (közbevág a juhász) most is megközelített a sátán, nemde?

Vadászunk (hála a garaboncás diák távoztának s az ismételt kortynak!) túl volt minden félelmen, s folytatá: - no, ha nem tudnák - a manóban, de miképp ne tudnák? hogy a gonosz lelkek itt a hegyekben töménytelen sok kincset őríznek. Híjában, az idevaló ember nem tud hozzá, hanem idegen országból morvák, taliánok jönnek el; faluról falura tekeregnek, mintha szegények volnának, és szemszúrásból apróságot árulnak. Milliom, kell is nekik a mi nehány kopott garasunk! Tudják ők, mikor és hol kell aranyat és gyémántot keresni, s amit isten nekünk adott volna, szépen eltakarítják messze földre.

- Vitéz Jakab Knot, - mond Bede, - az rosszúl van. Meg kellene annak a módját tanulni.

- Ha lehetne amúgy a szentek segedelmével, - felel a juhász.

- Az én szépapám, - folytatá a vitéz, - olyan taliánnak nehány ízben szállást adott. Az átkozott, gerebennel, egérfogóval járkált itt; rongyos volt, mint valami versíró. Egy reggel felkél és szépapámat magával híja a hegyekbe, ott megrakodik kinccsel, hazaindúl s az öreget magával elviszi.

- A fellegen? - kérdé Bede enyelgve.

- Isten tudja, ifjú úr! Annyi igaz, szépapámat messze országra elhurcolá, valami nagyvárosba. Megállanak egy palota előtt az utcán. - Várakozzék Knot Pál uram, ide bemegyek, de mindjárt megjövök. - Bemegy, és a szegény öreg az utcán, az idegen földön, ott ácsorog. Nyílik az ajtó, de a palotából a rongyos talián helyett aranyba, selyembe öltözött úr lép ki, és az öregtől útlevelet kér. Száz ezer milliom! hiszen ők eddig csak úgy jártak minden megszólítás nélkül, mint falusi tanács templomból a korcsmába! Az én szépapám könyörögni kezd, a cifra úr nagyot kaccant: no, ne féljen édes Knot Pál uram, hiszen én vagyok! Úgy van uraim, ő volt, maga a gerebenes talián. Bemennek, de mennyi drágaság nem volt a palotában! A palota pedig minden drágaságával együtt a taliáné volt.

- Csupa, tiszta garboncás diák! - mond a juhász.

- Természet szerént! Lássa kend Knot Pál uram, ezer meg ezer ennyi kincs hever a kentek hegyeiben: de mi haszna, ha nem tudnak hozzájutni? - Ezután sok mindennel megajándékozá az öreget s gazdagon ereszté haza.

- Boldogság! - mond Bede.

- Száz ezer milliom! sőt éppen itt a bökkenő. Szépapám a kinccsel együtt a gonosz hatalmába jutott, és akarta nem akarta, örökre folyt torkán keresztül a bor, mint a csapon. Aztán a kincs egymásután csak fogyott, s mikor elfogyott, akkor lovát, tehenét, házát és mindenét beitta; s azóta a Knot nemzetség minden dicséretes iparkodása mellett is örökös szükségben kínlódik. - Így végzé Knot Jakab, nagyot sóhajtott utána, egypár jóhangzatú szitkot morgott, s a palack fenekén maradt borocskát, hogy ott ne vesszen, gazdaságosan kihörpenté.

 

6

Újra indúlt a menet, vándoraink egy magas, kopasz bércnek felfelé vevék útjokat. Lábaik alatt meg-meglódúlt egy-egy kődarab, s zajos csörömpöléssel görgött a hegyoldalon végig. A vitéz kalaúz, az ebéden kiürűlt palacktól lelkesűlve, a maga méltósággal teljes komolyságából engedett valamit, a olykor némi bizodalmas tréfára is leereszkedett. Most felkiálta: másznunk kell, ifjú urak! S íme meredek sziklák nyúltak fel előttek, melyeket térdeikre s könyökeikre kapcsolt vashorgok s kötelek segédével hághattak meg. Imitt-amott havasi kecskék ugrándoztak a bérceken, s e rengeteg, borzasztó, magányos világnak némi élénkséget kölcsönöztek. Különben halotti csend és nyúgalom terűlt el mindenfelé, melyet egy-egy legörgő s magával száz másokat és nagyobbakat elragadó szikladarab dörgése, vagy egy-egy megzúduló patak moraja úgy szakasztott félbe, hogy általa még iszonyítóbbá váljék.

Alig mászták meg e sziklákat, midőn örök hóval borított mélység terült el lábaiknál. A végtelen és virúlásra soha nem ébredő tél ábrázata komolyan hatott lelkeikre, s egészen elcsendesedve, meg-megdobbanó kebellel gázoltak a mély havon keresztül, és már lealkonyodott a nap, midőn az Ősapa előhegyéhez érkeztek. Felleg borult a vidékre, a holdvilágot eltakarta; setét lőn és hideg. Körül, belől semmi fa, semmi bokor; felfelé, hol bokrokat találhatni reményök volt, ijesztő vala a meredekség, s a mászás veszélyeit a setétség kétszeresítette. Knot vitéz komolysága észrevehetőleg visszajött, sőt lassanként békétlenséggé kezde változni. Az örök havat, az Ősapát, a felhőt, a hideget sorra átkozá, s meg nem tudá magát határozni, itt maradjon-e egész éjjel s tűz nélkül dideregjen? vagy mászni próbáljon a bokrokhoz fel és nyakát szegje? Ifjaink a vagyság közűl ez utolsót választák, s a marengói vitéz, nehogy gyávának tartassék, nem minden szívszorongás nélkül mászásnak indúla.

- Happ, happ! - kiálta most nehány ölnyi magasságban.

- Mi baj? - kérdék az ifjak.

- Semmisem, úrfiak! kiértem a fellegből; oly tisztán süt a hold, s bokrok is vagynak közel, mikből tüzet rakhatunk!

Most vas és kötél, és vadász összemunkálván, a nehéz sétálást ifjaink is megtevék: sürű homály közt vergődtek nehány ölnyire, midőn egyszerre, mint tündéri varázspálca által, kiemelkedtek a setétből s a tisztán ragyogó holdat teljes fényében pillanták meg. Kevés idő múlva alkalmas helyre jutának, s nemsokára nyájas tűz lobogott a szikla felett; a parányi vándorcsoport vigasztalódva telepedett meg körűle, s kenyér, sült és egy ital bor után nem kicsiny fájdalmait örömest felejté.

Nagynevű Knot Pál maradéka az Ősapa lábait környező fellegből kiszabadúlva, saját fejének is már sűrűdni kezdett felhőit eloszlatva érzé. Lelke jobbra fordúlt állapotában vándorainak is gyönyört akarván szerezni, vevé puskáját, és már ma másodikszor kilövé. A csendzavaró csattanás a bérc magányos lakóit riadásba hozta, s a vadkecskék csörtetése és medvék morgása az éj némaságát szokatlan nyugtalansággal szakasztották meg. Nehány pillanat múlva megdördült a vidék, s az égiháború csattogásához hasonló visszhang most közelebb, majd távolabb, szikláról sziklára verődve, hegyen és völgyen hosszú vonalban robogott végig s százszorozott dübörgés után a messzeségben elhangzott.

A visszhang elnémulta után ünnepélyes csend következék, s a kalaúz elment nehány öl galyat összekeresni, hogy a tüzet még egyszer megrakja s magát a vándorokkal együtt a lobogó láng enyhében álomra bocsássa. Bede is kívánni látszék a nyugalmat; de Erdőhegyi komor ébredségben űlt a tűznél, és úgy tetszett, mintha azon jótékony behatás, mely arcain a délelőtti órákban észrevehető vala, lassanként enyésznék. A garboncás diák jelenete s a karpáti kincsekről előhozott regék, melyek társa vidám szeszélyét még jobban ébreszték, reá ellenkezőleg munkáltak. Ábrázata, mintha lelkét hirtelen gond lepte volna meg, elsötétedett, szavait szűkebben hallatá; figyelme a körűle feltűnő rendkívüli tárgyakról saját belsőjébe látszott visszavonúlni.

- Mit hozunk, vitéz? - Ezt kérdé Bede, midőn a vadász visszatérvén, a galyakkal együtt bizonyos barna portékát tartott kezein, szőrtarisznyához hasonlót.

- Nem valami gazdag zsákmányt, uram! Rongyos és könnyű; szegény hegymászó fogott lenni, ki elveszté, vagy talán, mivel oly igen rossz, szántszándékkal elhajítá. - Így felelt a vadász s egyszersmind terhét földre lökte s a tüzet rakni kezdette.

- De nézzünk hát a tarisznyába, - mond ismét Bede. - Ki tudja, nem leszen-e benne valami ajándék az bérc őrlelkeitől?

- Az ördögbe! - De nem ifjú úr; afféle ajándék veszedelmes dolog.

- Mint az ember veszi. Hiszen csak nem lesz minden lélek gonosz? Vagy soha sem hallott volna kend jó lelkekről?

- Hm! uram, a sátán istentelen egy gaz kölönc. Nem tudjuk: mi szín alatt teszen bolonddá! - Átkozott egy rongyos szer! Egy darab fekete kenyér. No, ez nem jelent rosszat. Kenyér isten áldása. Ez pedig kalamáris. Jó darab! Valami tentatörlőé lehetett. Papiros. Ez is ahhoz való. Nehány kődarab. No, már ez minek? De ez itt ugyan jól be van göngyölve! Mi a mennydörgő?

- Mit? felkiált Bede; ide csak azt a portékát! Hiszen ez könyv! De mennyi összenyomott virág van levelei közé s mily gondosan elrakva! Nézzük! Valami kézírat. Itt németűl, itt tótúl, itt magyarúl. Igazítsunk csak azon a tüzen! Igen; ez itt elől a leíró neve: Mathias Fabricius descr - - -

- Száz ezer mill - - -! - sikolta a vadász, és a tarisznyát minden nála lévő tartozmányaival együtt elhajítá.

Az ifjak megrebbentek: - mi baj, Jakab?

Knot Jakab keresztet vete: - ifjú úr, az istenért! Hajítsa ördögbe azt az ocsmányságot. Hiszen az mágyiás könyv, s ha valaki felnyitja, a sátán azonnal megjelen.

Bede felkacagott: - nem úgy, vitéz uram! Nem látja, hogy már három helyt is felnyitottam, és semmi sem jelent meg?

A vitéz szétnézett; és mivel csakugyan semmi rendelleni jelenést nem látott, valamennyire megcsendesedett.

- Annyira félni! - monda ismét Bede.

- Félni, ifjú uram! Knot Jakab száz ember előtt meg mer állani. De a lélek! Huh, uram, az más valami! Az ifjúság könnyen veszi a dolgot, míg nem tapasztal. Az átkozott garboncás!

- Hol? Jakab, Jakab, hiszen itt kívülünk senki sincs!

- Ott uram, abban a kárhozatos könyvben! Éppen most maga olvasá.

- Fabricius Mátyás? - Megszólal Erdőhegyi, ki eddig néma volt.

- Őkegyelme becstelen neve!

- S mi ember az?

- Milliom; hiszen elmondám!

- És hol lakik?

- Fellegben, meg bércüregben, meg mindenütt, meg (ha valaha otthon lehetne) G...-ben.

- Úgy-e? - beleszól Bede. - Ez tehát az ember, ki a karpáti kincseket zsákra szedheti? Vitéz uram, azok az elhajított kődarabok talán mind aranyból valának.

Knot meghökkent; oldalpillantatokat vetett a kövek felé s némán marada. Erdőhegyi pedig szembetűnő élénkséggel nyúlt a kézirat után, melyet társa kezéből ki is vett. Bede száraz galyat vetett a tűzre: - Most már jól lángol, az álom kiment szememből; hátba egy-két lapot olvasnánk!

Erdőhegyi nekikészült; Knot az előrement ijedelem által ébren tartva, könyökre dőlt, s oly érzéssel, mely irtózatból és újságvágyból vala keverve, szemeit az olvasni akaróra függeszté. Bede arcát vídám várakozás ülte meg, Erdőhegyi pedig eddigi komolyságát némi nyugtalansággal látszott vegyíteni. Aztán olvasá, mint következik.

 

7

- Atyának, Fiúnak, szent Léleknek nevében. Ámen.

Knot hirtelen felegyenesedék: Mit? Hiszen e nem sátáni kezdet! Hm; de vigyázzunk, az ördög gonosz!

- Midőn írnának 1599 esztendőben, Szent Mihály-hava 15-dik napján, tetszett úristen ő szent felségének, miképpen az embereknek ő bűneikért, nemes városunkat a gonoszoknak ő kezeikbe adná. Vetének pedig az gonosz lelkűek tüzet az városnak; és mivelhogy az szél felette igen dühösködik vala, lőn igen nagy szerencsétlenség. Elannyira, hogy csupán 45 házak maradának vala épségben, új utcában, az ókolostorral egyetemben; az többi kedig, minden tornyokkal, szentegyházakkal, órákkal, iskola és tanácsházakkal együvé számlálva hamuvá lőnek vala. Így ostorozá urunk istenünk szegény Lőcse városát. De ő szent felsége tanácsai véghetetlenek; azért jól tudja, mikoron és miért ő népét meglátogatja szenvedésekkel, kit is békével tűrni keresztyén ember dolga, hogy mennyeknek országát megnyerhesse.

- Hm! ez elég istenesen megy, - mormogá Knot Jakab s a tűzre nehány marok galyat tőn.

- Nagy sok nyomorúságba estek közt az úr haragja szegény fejemen is beteljesedék vala. Miért hogy házam és abban találtató egész marhám szörnyű pusztúlásra jut vala. Házastársammal és öt élő gyermekeimmel uram istenemen kívül senkire nem támaszkodhattam; de a seregeknek ura gondoskodik az égi madarakról és felruházza a mező liliomát: miképpen felejtkeznék el emberről, kit saját képének hasonlatosságára teremtett vala?

- Imádság és bőjt között töltöttem napjaimat és éjjeleimet. Elvégre az úristen az maga irgalmának teljességéből reám tekintett; és monda: elküldöm az én hűséges angyalomat az én kegyes szolgámhoz, Oswald Kerestelyhez, hogy megvigasztalja őtet e siralomnak közepette. Eljöve azért az úrnak angyala, midőn álomba merűlve feküdném: és mondá nekem: Kelj föl Oswald Kerestely, úrnak szolgája! Mert kedves a te áldozatod isten előtt. Menj az ókolostorhoz, melyet az hatalomnak ura megtartott; hajtsd meg az te térdeidet boldogságos szűz Mária képe előtt és vigyázz, miképpen amit hallandasz, eszedben megtartsad!

- Annakokáért felkeltem; és cselekedtem vala, mint az angyal mondá; és mikoron az kolostor templomához jutottam: íme az ajtó tárva vala! Én kedig lelki alázatban bementem és térdeimet boldogságos szűz előtt meghajtottam. És midőn imádságomat elvégeztem volna, feltekinték; és meglátám az pátert, kit Ezéchielnek hívnak vala. Az páter kedig nyájasan néz vala és vőn engemet magával a kolostornak kertjébe és monda: fiam, az te nyomorúságod tudva előttem! Jövel azért, és az kerítő kőfalat ez helyben üsd meg háromszor. És úgy tevék; és az harmad ütésre az kőfal megnyilamlék, és egy ércből koholt vessző belőle kiesvén, ott az zöld fűön fémlik vala. Az páter kedig monda: urunk istenünk akaratja, vegyed az vesszőt, és menj el az hegyekbe; és az holott kezedben megmozdúland, ott állj meg, és imádjad urunkat; annakutána csapd meg az kősziklát háromszor: és az megnyilamlik. Ott találandod kedig a kincstárt, mely arany és ezüst rejtek marhával, és drágakövekkel rakva; de jól eszedben tartsd, miképpen szükségen felül venned nem szabad, se gonosz szándékkal el ne vigyed; és az úrnak szent oltárát ajándokkal megtisztelni el ne mulassad.

- Vitéz uram, - felszólal Bede, - ily móddal minden jó keresztyénnek bele lehetne markolni!

Vitéz Knot Jakab ajkairól a sóhajtás süvöltve lebbent el: - hm, csak - - -!

- Mikoron annak okáért már ott volnék, és az kőszikla megnyilamlott vala, bementem; és hosszú, tágas csarnokba juték, melynek boltja ezüst oszlopokon nyugszik vala, és igen nagy ajtóhoz vezetett. Az ajtó sáraranyból vala, és belől tizenkét arany oszlop állott s mindenik oszlop mellett egy-egy ember, az is arany; középen kedig egy főpap egészen karbunkulusból, mely világított, mint fényes nap. Amint tovább - - -

A marengói vitéz e szavaknál bizonyos hangot ada, mely sem helybenhagyás, sem rosszalás hangjának nem tetszett. Erdőhegyi odatekint, és az nem egyéb volt édesden alvó ember hortyogásánál; s mivel a hallgató közönség másik felét is az álom már (költői nyelven szólva) karjai között ringatá, az egész nagy tanúságú olvasás megszakadt.

 

8

Kit a sors pályára állított s eszközökkel ajándékozott meg, hogy óhajtásai után futhasson és vágyai szerint cselekedhessék, az a való életben elég dolgot talál magának s a képzelet buborékvilágában nem fog hazát keresni. De vagynak emberek, kikben szintúgy ébrednek óhajtások, mint bennetek, s kikben ez óhajtások még erősb lángra gyúladnak, mint a tiéitek; és mégis az egész látható és tapintható természetben semmi sincs, ami őket azoknak elérésére segíthetné. Mondjátok meg e boldogtalanoknak: mit kezdjenek el? Ah, hacsak a mennyei bölcseség őket pártfogásba nem veszi, nincs egyebet tenniek, mint vagy lelkeiket örök vakság, siketség és némaság békójában tartani, vagy a semmit sem nyújtó érzéki világból a képzeletibe általcsapongani és álmokat öltöztetni fel, hogy a valóságtól üresen hagyott helyet kipótolják.

Bölcseség, jámbor olvasó, ritka dolog, s hogy azt a mi szerelmi hősünknél keresni céliránytalan lenne, már régen tudjátok. Aztán ő nemcsak bölcs lenni nem tudott; de lelkét sem teheté a szenvedély ellen oltalomba. Kénytelenség ragadá azért, hogy midőn féketlen szerelmének a való életből vigasztalást nem szerezhetett: a képzelet határtalan országába, habár örök eltévelyedés veszedelmével is, vetődjék be. Midőn legelső garasát, barátjától titkolva, lotteriába veté, még e természet rendes határaiban reménylé, hogy a szerencsét kényszerítheti; de ezen út nyomorúlt vigasztalásra vezeté. Magában, önerejében, saját jövendőjében bízni, igenis, jámbor olvasóim, ez lett volna az egyedűli mód, vagy sikerhez vagy legalább egyszer akkor gyógyuláshoz juthatni. Azonban égő szenvedelemmel keblünkben, a bizonyos, s mi több, nemsokára, minden pillanatban bekövetkezendő veszteséggel szemben, maximákat követni, ám lássa, kinek kedve és ereje van! Hősünknek sem egy, sem más nem vala, s arról, legalább e jelen állapotban, ő nem tehetett.

A juhásztanyai ebédnél a garboncás jelenete s azt követő emlegetések villámgyorsasággal gyújták fel képzeletében mindazon regék emlékezetét, miket a karpáti, oly sokak által álmodott, és hitt, és keresett kincstár felől gyermekkora óta hallott beszéltetni. Máskor megvető mosollyal fogada minden ily regét, s legfellebb futó mulatságot talál bennök, mint gyermekcsoport játékaiban az érett férjfiú. Most a rege bohó volta nem tetszék fel előtte, tudta, hogy az a régi kor igen együgyű hagyománya; de ezen tudásával legkevésbé sem foglalatoskodott, hanem helyette komoly és lelket hódító kívánság támada keblében, bár e földalatti kincsek neki megnyílnának!

Szemöldököt, kegyes olvasóim, ne ráncoljatok! Ki az közűletek, kiben egyszer-máskor természetfeletti óhajtások nem ébredtek volna? Ki nem kívánkozott valaha fenn a légben röpűlhetni? Ki nem szeretett volna, hacsak nehányszor is életében, visszaifjodni? Ki nem vágyott titkokat tudhatni s erőknek parancsolhatni, melyek a sors örök fátyola alatt rejtőznek? A különbség csak ez: némely kívánság támad és enyész, mint álom; némely megfenekli magát, s a nem teljesedhetés kínos érzésével megszűnés nélkül epeszt; némely pedig annyira gyötör, hogy súlya alatt az ész leroskad s többé nem tehet választást: mi az, ami után a természet változatlan szabályai szerint teljesedést várhatni? Azonban, ne üssetek diadalmi lármát, ha bennetek csak hirtelen támadó és enyésző óhajtás lobbadoz. Az emberi lélek csudálatos lény; most a legerősb rengést is nyom nélkül keresztülszenvedi, majd a leggyengébb rezgés is benne marad, hogy jövendőben megrázó erővel törjön ki.

Erdőhegyiben megszületett a kívánság, s ez okozá, miért a vadász által feltalált kéziratot élénken fogadta. Mohón kezdett olvasáshoz, és mit olvasott? Ízetlen regét, ha lehetséges, még ízetlenebb előadásba foglalva! Nem tudom, tehetségemben áll-e, kimagyarázni az érzést, mely ekkor lelkében zajonga. Mely ostobaság! gondolá; de egyszersmind nem lehetett eltagadnia, miképp ez ostobaságért oly kívánság szállott szívébe, melytől megszabadúlni fájdalmas. Ez pirulásra kényszeríté önmaga előtt, s ugyanazon percben forrón kezdé óhajtani, bár e nevetséges képtelenség józan remény tárgyává lehetne! Következő pillanat a józan ész teljes világánál mutatta, hogy itt reménynek helye nincs. De kívánságnak? Oh az a szenvedelemnek majd anyja, majd leánya s kivált ez utolsó esetben a józan észtől független. Kívánni tehát? Igenis, ő kíván, mert ezt a kielégítés után gyötrődő szenvedély parancsolja. De hát a remény mi? Ne higgyétek, hogy az emberi lelket oly könnyű ismerni, mint azok vélik, kik a szív titkos rejtekeiről szív nélkül gondolt definíciókat készítgetnek. A remény hit és kívánság csudálatos vegyítéke. Innen van, hogy e három oly könnyen foly által egymásba; innen van, hogy egyik, mint másik, szülhet szenvedélyt és születhetik szenvedélytől, s ilyenkor a józan ésszel függésben nem lévén, annak kormánya alá nem tartozhatik. Azért kész azzal harcba szállani s ennek következésében vagy győz és elsüllyeszt, vagy legyőzetik ugyan, de maga után a feldult kebelben keserű nyomokat hágy.

A mi szerencsétlenünk még e vagyság bizonytalanságában lebegett. Egyfelől józan ész világa, másfelől setét kívánság küzdének, s valahányszor amaz diadalommal akart emelkedni, ez a lángoló szerelem leple alá bújt, éreztetvén, miképpen itt, és éppen e pillanatban, természet járása szerénti segéd nem találkozik. A szelíd, a szenvedő mérsékletű, következőleg kiáltó tettekre nem született ifjú ez éreztetésre könnyen megborzadt. Az imádott leányka jobbját minden órán más boldognak nyújtandja, s álthághatatlan mélység fogja őt örökre elválasztani. Erőszak, fortély, rendkívüli szolgálattétel, és egyéb, regénybe vagy vígjátékba illő véletlenségek helyt nem találhattak. E hideg, keserűen mindennapi valóságban nem vala csak egy gondolat is, mely szabadúlást ígérhessen, öngyőzedelemmel párosúlt lemondáson kívül.

Lemondás! E szónál az emberi nemzetség egyetemi történeteiben nehezebbet lelni alig fogtok. S kiről mondjon ő le? A leányról, ki lelkének egyetlen egy gondolata és szívének egyetlen egy érzelme, s annál inkább, mennél kevesebb a lehetőség: birtokához jutni? Hosszú tűnődés, bosszú, szünetlen foglalatoskodás a tárggyal, melyért lángjai legelőbb fellobbantak, egészen erőt vőnek rajta. Lassanként elveszté hatalmát lelke minden tehetségein; s a szerelem idegnyavalyaként uralkodék felette, mely fáj, mely gyötör, de távolítása akarattól nem függő.

A nap fáradalmai után mily édesen nyugoszik a két alvó! Erdőhegyi magába süllyedve, nem is ébren, nem is alva feküdt mellettek. A tűz lehamvada; hanyatlóban vala a hold; felül és alól a bércek hosszú során sötétellő árnyéktömegek óriási területekben vonulának el. Az ég pedig tiszta, felhőtlen kékjével nyájasan tekintett le, és csillagai fényét a sziklacsúcsok kopárján s a hegyek közt nyildokló mélységek felett rezegteté. Semmi mozdulat, semmi hang. Ilyen lehetett a világ a teremtés negyedik napján, mikor isten a csillagokat meggyújtá, s a föld, szárazával és tengerével, minden lakó nélkül, végetlen némaságban kerengett alattok.

Erdőhegyi felveté szemeit, s az eddig figyelembe nem vett nagyszerű jelenés által meglepetve, tekintetét körülvivé. Mely magány! mely elszigeteltség mindentől, mi odalenn a völgyben és síkon tengődő emberfaj rajaira emlékeztetne! De neki e helyezet az elválás gyötrő gondolatát hozá eszébe. Odalenn az emberek közt hagyá őt, ki nélkül életet nem képzelhete, s e percben úgy tetszett, mintha újolag fülébe csendűltek volna a muzsika hangjai, melyeket ezelőtt két éjjel a kedves leány ablakai alatt hallott zengeni. Féltékenység gyötrelmei s a viszonlátás utáni epedés ostromló erővel rohanták meg; keble feszűlni kezdett, vére habzásba jött és úgy érzé magát, mint a svejci hegylakos nyavalyává nehezűlő honvággyal keblében.

Elhagyá fekvését, s nyugtalanúl fel s alá járkála; most az égre nézett s a hasadó hajnalt megpillantván, az alvók felett megállott: - Virrad, indúljunk!

Vitéz Knot Jakab egy percben talpon vala, s mielőtt Bede a rövid, de édes álomból egészen magához jött volna, kikutatá a tarisznyát, s a kelő nap aranysugárait nehány korty akovitával üdvezlé és poggyászát magára szedvén, megindúlt, hogy vándorait a tetőre vezesse.

- Nem! - mormogá most magában s megállott. - Nem, az a könyv oly jámborúl vala írva! Hm; talán csak nem jutok, szépapámként, sátán körmébe. - Ezzel lehajlott, s az estveli tarisznyával együtt elhajított kövekből nehányat magához vőn.

- Vitéz uram, vitéz uram, - mond Bede, - ez istenkísértés!

- Éj, - felel a vitéz, - ha pater Ezechiel - - - Százezer milliom! ifjú úr, hova?

Bede oda tekint, s íme Erdőhegyi lefelé, a visszavezető úton már elindúlt. - Pali, mit akarsz?

- Hazatérni - felele.

- Mit? - felkiált Jakab, - hiszen még öt óránk van felfelé menni, s onnan tizenöt öllel magasban felül leszünk a levegőn. Majd elmutogatom - - -

Bede ezalatt barátjára tekintett. Ennek arcát virasztás és aggódás rémítő vonásokkal boríták el, s lélek és test beteg volta látszott minden mozdultán. E látomány a jó ifjat elszörnyíté, intett a kalaúznak s a kicsiny társaság, kitűzött pályáját félbenszakasztván, aggódó csendben visszaindúla.

 

9

Áringer úr és Áringerné asszonyom - az érdemes pár egész becsülettel legyen említett - ünnepiesen öltözve ültek ott. Arcaik elégedett, de komoly színt öltének, s minden vonásaikból s magok tartásából nem ok nélkül gyaníthatjuk, hogy lelkeik fontos tárggyal telvék. Velök általellenben két tisztes úr foga helyet: öltözeteikről s azon figyelemből, melyet a háziak irántok mutatának, ítélve, minden bizonnyal a város elsőbbjei közé tartozók. A házi két öreg mellett a szép Nelli áll vala, lesütött szemekkel s bájosan elpiruló arcaival; közel hozzá pedig bizonyos ifjat lehete megpillantani, kinek tekintetéből lángoló öröm sugárzék ki. És ez ifjú ugyanazon Kraudi vala, kinek éji hangászatáról már egyszer szólottunk, s kiről jól tudjuk, hogy a kellemes leányka keze után óhajtozott, s hála aranyainak s Áringerné asszonyom kegyességének, nem éppen haszontalanúl.

Nehogy a dolgot unalomig hosszúra nyújtsuk, röviden elmondom.

Kraudi gondolá: a szép leány körül édelegni, együtt táncolgatni, éji hangászatokat adni s több efféle, magokban ugyan nem egészen kellemetlen dolgok, de nem is éppen oly fontosak, hogy kelleténél tovább folytassanak. A cél semmi nem egyéb, mint a szép gyermeket s a szép gyermek örökségét bírni, s erre szükséges a kérői s azt követő szertartásokon minél hamarább túl lenni, s a boldog jövendő álmait lehetséges gyorsasággal megtestesűlt valósággá általváltoztatni. Kraudinak jó tulajdonai közé tartozott a puszta gondolatnál nem maradni, hanem gondolat után akaratot s akarat következésében tettet hozni elő. Azért késedelem nélkül feljárá rokonait, s őket a kérői tisztes hivatal elfogadására felszólítá.

Szóval: a két kérő tisztöknek egész méltóságában megjelentek, s ifjú rokonok jeles tulajdonságait ékes nyelvvel előszámlálván, kikérék magoknak a szerencsét, hogy nemzetségöket ez istenes úton főbíró úr nagytekintetű családjával kapcsolatba hozhassák.

Ily ékesszólásnak, melyet csekély tollam utánozni nem képes, ki fogott volna ellentállhatni? Ha tudniillik valakinek tizenhét éves, szép leánykája van, s az, ki ennek kezére vágy, kifogás nélküli gazdag birtok ura. Áringerné asszonyom azért elhatározá, hogy imádott gyermekét anyai hű karjaiból kiereszti, s ezen határozatát illendőség kedvéért férje által ki is mondatá. S így történt, miképp éppen ez órában, melyről e szakasz elején beszéleni kezdettünk, a jegyváltás egész ünnepélyességgel meg is történt.

Azonban, nyájas olvasó közönség! (mert hogyan is gondolnátok, hogy én csak egy-két olvasónak írnék?) azonban, mondom, boldogokkal és örvendezőkkel együtt lenni, mulatságos ugyan; de a szenvedőkhez betekinteni, keresztyéni kötelesség. Azért a jegyváltók örömjelenetét elmellőzve, az általellenben álló házat fogjuk meglátogatni, ugyanazt tudniillik, melynek ablakából (ha még emlékezetben tartanátok) nehány nap előtt a mi hősünk, a szegény Erdőhegyi, oly szomorúan nézett ki.

És épp ő, a mi szánásra méltó barátunk, vala az, ki a szobában magányosan járkált fel s alá azalatt, míg a túlsó oldali házban a szép Nelli, boldog képzetek közt rengetve, a jegygyűrűt ifju mátkája kezéből elfogadá.

A magányos járkáló arcai hervadó színt váltottak, mint a végére hanyatlott ősz; szemei még égtek, de sötéten, ajkai körül keserű gúnyvonal fészkelte meg magát; pillanatai mintegy akaratlanúl most az áltellenben nyíló ablakra, majd az asztalán heverő könyvre fordúlának.

- Hiú, bódító álmok! - így elmélkedék, - s miért adá a sors, hogy e lánggal keblemben a valók világában ily egyedűl maradjak? Nehány marok arany tehát, mi őtet elnyerheté! És az ember nektek nem ér semmit? szív szívet nem érdemel? El innen! És hová? és miért? Ó, gyötrő szenvedély, be kínos homályt öntél el körűlem!

Elhallgata, s székre veté magát; keze az asztalon fekvő könyvre ereszkedett. Lehajtott fővel üle darab ideig; majd felemelé azt, s szemei a könyven akadtak meg.

- És éppen oly nevetséges volna-e? Hát nincsenek-e a természetben ezer meg ezer jelenetek, fejthetetlen mély titkokra mutatók? Aztán amit oly számtalanok hihetőnek tartanak, ami felé keblemben oly forró vágyás ég - -! Bohó, miért kínzod magadat tébolyító képzetekkel?

- Kincstár a Karpáton! nyomorúlt agg rege! És mégis, mily könnyű volna boldog lenni, ha a titok kulcsához juthatnánk!

- Mit használna neked, nyomorúlt! Hiszen ő haszonleső szülők tanácsát követé, s te nem vagy neki semmi!

- Hah, de nem édes bosszú lenne-e, ha kinccsel ragyogva jelenhetnék meg a városban? És az aranyszomjúzók késő bánattal sóhajtoznának utánam?

- Bosszú! ó pokolkín; de miért nem tudhatok gyűlölni?

- Nem, lehetetlen, hogy az angyal haszonlesésben bűntárs legyen! Ha csuda történhetnék, és kincseim a sóvárgó anya szemeibe villannának, ó, igen, ő oly készen venné vissza leánya kezét s ajándékozná nekem, mily készen most megtagadá! Csuda? S éppen oly képtelenség e csudának történni?

- Fabricius! hiszen az tudós férfi neve! Fabricius G...ben! úgy mondá a vadász. - És ahol semmi más remény nincs, ki vesse meg az utolsó sejdítést?

E több ízben félbenszakasztott monológ végével az ifjú megnémúlt s nehány pillantatnyi tűnődés után fogá a könyvet s magához rejté; felállott, még nehányszor a szobát fel s alá sétálá, kalapot vőn, s az ajtón kiindúlt.

 

10

Kicsiny vala a helység, s szinte legvégül állott a parányi házacska, hol a játékszín most felnyílik. Ha az utcaajtón beléptél, pázsittal borított udvar vidámon terűlt el szemeid előtt, s keresztűl az udvaron szűk ösvény vezetett a házba, melynek két szobái közűl egyikben egyszerű, de csínosan tartott bútorok közt varróasztalánál dolgozott a kellemes leányka, oly szép szőke fürtjei pompájában, s kék szemei szelíd fényében oly bájoló, milyet a költő álmai legboldogabbikában magának képzelhet. Maga a ház s minden, mi benne és körűle találkozék, inkább szegénység, mint gazdagság jeleit láttatá; de a leányka öltözete mégis a pórnépénél több jóllétet mutatott; a szép gyermek arcvonalai, magatartása s az a csín, mely az egészen elömlött, hirdeték a belépőnek, hogy míveltebb osztályhoz tartozó család fedele alatt van.

A leányka arca nyíltságot mutata; bú vonásai nem látszottak rajta, de szelídség oly mértékben uralkodott, hogy a csendes, szerény kép nagyon vidám tekintetet nem vehete magára. Azonban epedő sem vala az ábrázat; részvét és gondosság fővonalai közé tartoztak. Így üle ott a szeretetre méltó teremtmény, s munkájába merűlve, lassú dalocskát zeng vala, midőn az ajtón kopogás hallaték. A varróné, úgy látszott, meg vala lepve, s mintegy félve mondá ki a szabad szavat; mire az ajtó megnyílt, s belépett a halvány, bús arcú ifju, kit már jól ismerünk, a mi Erdőhegyink.

Első tekintetre megismertétek volna, hogy leány és legény egymás előtt váratlanok valának. A szobácska bájos lakónéja zavarba látszott jőni: de csakhamar csendesedni kezdett; mert az ismeretlen kedves külsőt hozott magával, s arca bánat és betegség jeleivel teljesen is azon tisztelethez hasonlító kíméletes udvariságot bizonyítá, mellyel mívelt lelkű férfiak a másik nem iránt szoktak viseltetni. S ha mindent el kell mondani, ez a bánat és betegségi jelek által ellankasztott arc folyvást megtartá fővonalát, mely epedő szépségben álla, és ez a leánykára már a legelső pillantáskor sem maradt hatás nélkül. Mert hiszen minden arra mutatott, hogy itt vigasztalás és enyhítés szükséges; mire teremté pedig isten a bájoló gyermeket inkább, mint arra, hogy vigasztaljon és enyhítsen?

Erdőhegyinek is voltak szemei, jól látta a leányt, sőt jól látta annak szépvoltát is: de az ő szíve nem szemeivel többé, hanem képzeletével állott érintésben. Meghajtá magát; majd körülnézé a szobát, valakit keresve, végre megszólalt s Fabricius úr után tudakolódott.

- Atyám, - felele a leány, - nincs itthon.

Erdőhegyi e nyilatkozást fájdalommal láttaték venni; a leány észrevevé ezt s folytatá: - ő napjainak legnagyobb részét a hegyek közt tölti, de megjövend talán nemsokára. Alkonyodik, s ma reggel nem úgy hagya el, mint ki napokig vissza nem térend.

Ifjúnk habozott: elmenjen-e, később ismét visszajövendő? vagy itt a nyájas hölgy mellett megvárja a férfiút, kit keres? Fabricius úr leánykája maga sem volt magával tisztában: elmenni-e illőbb a kellemes legénynek? vagy megmaradhat-e különös botránkozás nélkül, a ház urát helyben bevárni? E kétségeknek, mint számtalan esetben, a történet minden további fejtörés nélkül vete véget, midőn Fabricius úr a maga kopott, fekete ruhájában egyszerre megérkezett, s az ajtót benyitá.

Öreg vala a férfiú, szálas és sovány; de termetének egyenes volta s mozdulatainak élénksége még jó karban levő erőt bizonyítának. Az arc uralkodó bélyegét nyugalom tevé; tekintete a figyelmes vizsgálóé vala; ha ránéztél, az egész képen semmi gyanús nem mutatkozék; hidegséget vehettél ugyan észre, de nem minden jelei nélkül a könnyen ébredhető részvétnek.

Belépett s nyúgalmas tekintetén sajátságosan fejezé ki magát a meglepetés, midőn leányát az ismeretlennel együtt találá. Azonban mielőtt további észrevételt tehetett vagy szóra jöhetett volna, a szelíd gyermek már karjaiba röpűlt s félpirúlva mondá el, hogy az idegen úr néhány perccel előbb érkezék.

- Szavam van uraságodhoz (közbe szóla Erdőhegyi, ki a megérkezőtt szokatlan figyelemmel nézé keresztűl) s nehány pillanatnyi magányos beszédért könyörgök.

A háziúr egyszerű szívességgel karonfogá vendégét s egy keskeny pitvaron által más szobába vezeté, melynek falai mellett polcok nyúltak fel, s a polcokon egyfelől ócska fedelű könyvek, másfelől pedig ásványdarabok s nagy rakás kiszárított növény fekvének. Ezeken kívül fenyőasztal s két faszék valának az egész bútorozás, s a székek egyikét gazdánk az ifjúnak ajánlá, maga pedig a másikon foga helyet, s várni látszott: e véletlen látogatás következménye mi leend?

Jól tudom, ti is állottatok valaha s bizonyosan nem egyszer éltetekben óhajtásaitok megválasztó pontján, azon ponton tudnillik, midőn az ember sokáig táplált kívánataival azon percre jut, melyben azok vagy teljesedésbe mennek, vagy semmiségökben maradnak. Ami feszűlést kebleitekben, ami keresztűlnyilalást szíveiteken, habzást és küzdést, hűlést és hevűlést ereitek egész folyamában olyankor éreztetek, mindazt éppen úgy érezte most Erdőhegyi, ellenben ülve a férfival, kinek a pórnép oly csudaerőket tulajdonított, milyenekben ő nem hitt, de hinni igen kész vala, milyenekben ő nem hitt, de forrón kívánta, hogy hihessen, milyenekben ő nem hitt, és mégis úgy volt elkészűlve, hogy élte egész boldogságát azoknak igaz vagy nem igaz voltoktól függesztette fel.

- Uram, - így kezde szólani, - én uraságodnak bizonyos elvesztett jószágát hozom meg, melynek veszteségét talán nem örömest viseli. - Ezzel zsebéből a hegyek közt talált könyvet kivevé s tulajdonosának odanyújtá. Fabricius elfogadá a könyvet, s nem változó arcvonásokkal keresztülforgatá, mintha benne valamit keresne. Ekkor mosolygásra voná ajkait s a könyvet asztalára tevé: - Köszönet, - úgymond, - ifjú úr! becsesb része ugyan elmaradt, de az könnyen pótolható.

- S mi vala az? - kérdé a vendég megütközve.

- A növények, miket a bérceken szedve, belé rakék. Azonban van még ott több példány is, s az öreg Fabricius lábai még mászhatnak.

- És e könyv?

- E könyv, ifjú úr, másolata azon bohó regének, mely pórnépünk közt a karpáti kincsek felől több nyelven kereng. Fiatal koromban irám azt le, s most fűvészeti vándorlásaimban növényeket rakok belé, melyeket kiszárítás végett szedegetek.

Erdőhegyi halvány arca még sápadtabb lőn, s ajakai reszkettek.

- Az úr beteg? - szólt a házigazda részvevőleg.

Az ifjú megerőlteté magát, szólani akart és sápadtságát pirúlat váltá fel; végre megnyiltak ajkai: - Bohó rege! - rebegé, s ismét elnémúlt.

Fabricius most figyelmesben kezdé vendégét vizsgálni; majd arcaira, majd öltözetére tekintett, végre kevéssé vontatva s az ifjúra szegzett mély tekintettel felszólalt: - Mit? és az ifjú úr egyike lenne azon hiszelékenyeknek, kik a nevetséges hagyományt saját kíneszközökké fordíták? Nem! hiszen egész külsője miveltebb belsőre mutat, mintsem ezt oly könnyen feltehetném.

Erdőhegyi felelni akart, de nem tudott; arcvonalai s minden rajta az éleslátású öreg gyanúját igazolák. Ez előtt azonban megfoghatatlan volt, mint történhetett, hogy a láthatólag magasb nevelésű ifjat e nevetséges babona elfoglalhatta? Úgy tetszett, az ifjú lelke beteg; de óhajtá reménylhetni: bár ne gyógyúlat lehetsége nélkül! Szánakozva nyúlt annak kezéhez és lépcsőnként fejlődő részvéttel így szólítá meg: - Ifjú barátom! az úr idegein szokatlan rázódás futkos keresztül. Sokan jövének éltem napjaiban már hozzám azon reménnyel, hogy az álmodott kincs kulcsait kezeikbe adandom. A pórnép nem tudja, nem képzeli, hogy vagynak emberek, kik a hegyekben kődarabokat s növényeket keresve fáradoznak; mert hogyan köthet az becset oly dolgokhoz, miket lábaival tudatlanúl tapod naponként? A sokaság így okoskodik: az öreg Fabricius oly fáradalommal mássza a sziklákat; leszáll a mélységekbe s a tarisznyakő terhét hazafelé görnyedve hurcolja; tenné-e azt, ha tarisznyájában nem a titkos kincseket takarítaná el? Hogy a kincshordó a maga öreg napjait szegényűl éli, hogy kődarabokat tudomány végett gyűjtöget s fáradságos gyüjteményeit nagyvárosokban lakó gazdag kedvelőknek nyomorúlt árért eladogatni kénytelen: ezt ők tudni nem akarják. De az úr nem pórnépi ember, s honnan, az istenért, e süllyesztő babona, mely fiatal lelkét és testét már-már elmerítni készűl?

Hősünk keblét szégyen és kétség kínos érzelmei szaggatták. Ott űle a tisztes öreg szemei előtt, mint bánkódó bűnös a gyóntató atya jelenlétében, az istennek szentelt falak közt. Kimagyarázhatatlan az, mi most belsőjében küzd vala. Valót mondott az öreg? Ki fogna abban józan ésszel kételkedni? De ó, ha csak a titok tudásától kiván visszarettenteni! Ha ő tehetné azt, mit a nép hiedelme neki tulajdonít! Hiszen ember, s lehetetlen, hogy kínaimon ne szánakozzék! Ezek valának gondolatai, melyeknek teljességétől erőszakosan ragadtatva ömledezni kezdett, és szíve egész állapotját, szenvedéseit, reményeit, kétségét, szóval: boldogtalan szerelmét s annak minden következményeit a legfőbb pontra hágott szenvedelem égető ékesszólásával adá elő. Fabricius mély figyelemmel hallgatá és megborzadt: majd szánakozásra lágyult s ezt mondá: - Ifju, sok évvel ezelőtt egy szerencsétlent ismertem, kinek gyötrelmei a tieidhez hasonlók valának. Ha története süllyedt lelkednek orvosságúl szolgálhatna: íme halljad, elbeszélem. Vedd példáját tűkör gyanánt s lelked minden erejéből igyekezzél haszonra fordítni.

 

11

- Ifjuságom első hajnalát éltem, ismereteim szűkek valának, élénkségem több, mint középszerű. Örömest futkostam a hegyek közt, melyeknek lakójává születtem, s jólesett, ha sziklákat mászhattam meg, üregekbe lebocsátkozhattam, veszélyben forgás sem borzasztott vissza, mivel az a test és lélek erejét mozgalomba hozta.

- Ezidőben környékünkbe bizonyos porosz kézműves érkezék, kevés évvel idősb magamnál, s asztalosaink egyikénél legénynek szegődék. Szorgalmas, jámbor ifju, s kiből valaha szerencsés mester válhatott volna, ha lelke szenvedelmek tanyájává ne változzék.

- Mestere leánya szép vala, keze után sokan vágytanak. Maga a mester vagyonos s egyszersmind pénzszomjúzó szokatlan mértékben. E tulajdonához járúlt, hogy vakhiedelemmel hitte mindazon meséket, miket a köznép körében babona termeszt és terjeszt; s e mesék közűl legbuzgóbban függött a karpáti titkos kincsekről szólón. S ki ütközzék meg benne? Ő gondos nevelést soha sem kapott, a mese pedig emlékezetet haladó idők óta az egész vidéken legnagyobb terjedtségben uralkodott, s elejétől fogva számtalan külföldiek is tettek sikeretlen utazásokat hegyeinkbe, a képtelen, de az emberi szív gyengéihez mégis oly csalóka hangon szóló képzeménytől kecsegtetve. Az asztalos tehát a nevezett kincsekben rendülhetetlen hittel hitt, s kincsszomjától elbódítva, erősen feltette magában, senkinek sem adni leányát, csak olyannak, ki hegyeink aranykamrájához a kulcsot felleli.

- A rege egyik pontja ez: átok alatt vagynak a kincsek, s az őrző lelkek belföldi lakos birtokába ereszteni soha sem fogják. Jónás mester azért örömmel fogadá a külhoni csínos legényt műhelyébe s még nagyobb örömmel vevé észre, hogy ez leánya iránt gerjedelmet kapott. Várá a pillantást, melyben nyilatkozzék, s midőn megtörtént, tagadó választ nem adott, de az ifjút a kincs felkeresésére útasítá.

- Szegény Hans! ő szerelmes is volt, babonás is; segédűl vett engem, élénk gyermeket, leíratá velem a kincstárról szerte keringő kéziratot, íme éppen ezt, melyet uraságod által visszanyerék, s melyet szegénynek kora halála után emlékül megtartottam, s kért: kísérném őt vándorlásaiban a bércek közt. Nekem tetszett a tréfa, mely neki mély komolysággal ült szívén, s napokat, heteket tölténk a sziklák közt. Ő egész téli keresményét nyári bódorgásaira vesztegeté, s midőn az utolsó meleg nap leszállott, s a hegységet ismét mély hó borítá, fáradatlan dolgozott újolag, kielégítetlen két szenvedélyét táplálva keblében, mert a mester leányát és pénzét egyforma szigorúsággal őrizte.

- Megint eljött a nyár, s a munka helyét megint arany utáni vándorlás foglalá el. Mindegyik sikertelen merény dühösebb kívánsággal ragadá újabbra, s mindennek vége csak az lőn: ő az örök kincskeresés mellett szegény marada; Jónás mester pedig betegség miatt meghalván, rokonai a birtokban maradt leányt bizonyos nem kevesebb vagyonnal biró ifjúnak nőül adni készülének. Ez a szegény Hansra nézve rémítő csapás vala. Tanúja valék gyötrelmeinek, tanúja valék, mely süllyedésre szállhat a lélek, ha a józan ész vezérletétől megfosztatik.

Fabricius nehány percig megszűnt, szempillái szemlátomást megnedvesűltek, ajkain lassú sóhajtás lebbent el.

- Tisztán van emlékezetemben, mint állott egy reggel arca összedúlt vonásaival előttem, gyötrelmes éjet kivirasztva. Ekkor határozá el magát a legveszélyesebb merényt megtenni. A szerencsétlen! ez vala neki a legutolsó. Borzadva tekinték reá, midőn hívó szavára álmomból felébredék. Különben bánatos, szelíd arcán kétségbeesés nyomá ki magát; akaratom ellen ugrottam fel s elfogódott mellel követém.

- M...i határon, a tó fölött bal felé emelkedik az irtózatos sziklacsúcs, mely a sárkányról neveztetik. Tetején kiálló, roppant kődarabok feküsznek, melyek meredek fekvéseikben szél vagy csupa nehézkedés miatt leszakadnak és sebes rohanással gördűlvén lefelé, többeket, s ismét többeket ragadnak magokkal. E szakadás, rohanás és együttragadás egymást éri s iszonyító morajt gerjeszt köröskörűl, melynek hangját messzebbről dühösen omló szirtpatakénak, közelebbről csattanó villámot követő dörgésnek gondolnád. E jelenet sokkal több rémítéssel hat a lélekre, mintsem a pórnép azt természeti okokból magyarázni elégnek vélhetné. Úgy mondják: lelkek tanyáznak ott fenn s az életrettentő szirtrohanással a titkos kincstár keresőit tartóztatják vissza; e kincstár pedig a sziklacsúcs egyik hasadékában fekszik, mely a déli oldalon látható. Sok egyéb drágaság van más helyeken is: itt az aranyforrás, amott a gyémántüreg s több efféle; de ami a sárkánycsúcs hasadékában rejtezik, felülmúl mindent, mit a legtékozlóbb képzelet valaha kigondolt.

- Igy hiszik embereink, s szegény vándortársam is így hivé. Azonban a ki nem kerülhető életveszély ezideig e halálos merénytől visszatartóztatá. Most lelke összetépett állapotában nem láta többé semmi rettegni valót; nyerni akart, vagy elveszni, s mi minden további gondolkodás nélkül kiindúltunk.

- Ott valánk a borzasztó csúcs közelében. Nem tudnám, mi tölthetett el nagyobb irtózattal: a természeti lélekrázó jelenet-e? vagy az ember, ki mellettem a végső elszánás leírhatatlan hatású perceiben magába süllyedten áll vala? Feszűlő kebellel, egy helyre meredt tekintettel, uralkodó eszméjén kívül minden más gondolatnak és érzésnek meghalva, nézé a titokteljes hasadékot, mely előtt felülről a mélység felé zúzással fenyegető szirtdarabok zápor gyanánt hullának. Fojtó csendben voltunk mindketten; nehány pillanat múlva rémletesen felsikolt: most, most! S valóban a kőzápor egyszerre megszűnék; ő vad tűzzel sietett a hasadék felé, de alig ért annak széléhez, midőn a szél hatalommal támadt fel, s egy lerepedő kőtömeg a szikla száz meg száz darabjait rohanásba ragadja és a szerencsétlen beszaggatott fejjel s összeroncsolt karral ugrik vissza s lábaimnál összeroggyan.

- Ifjú barátom, miért mondjam tovább? Ő meghala, s most ott nyugszik felébe dombolt kőhalom alatt, a végmerény szomorú helyétől nem messze. Elmenjünk-e, hogy megmutassam a szenvedély és vak hiedelem miatt elsűllyedettnek emlékét? Fiatalember, ha az ő sírjánál sem gyógyulsz meg, úgy isten legyen irgalmas lelkednek!

Az öreg elhallgatott, beszédét mély hallgatás követé. Már egészen be volt alkonyodva, az együttülők egymás arcvonásait többé ki nem veheték, s azért, midőn az ajtó megnyílt, s a ház leánya égő gyertyával belépett és a gyertyafény Erdőhegyi arcát felvilágítá, gazda és leánya megdöbbentek, látván, miképp az ifjú vendég egészen elalélva, magánkívüli állapotban űl, fél testével az asztalra hanyatlottan. Fabricius közelebbről megvizsgálá és félelmesen kitört láz jeleneteit ismerte meg. - Linka - monda leányához - ágyat készíts e szerencsétlennek. - A szép gyermek pedig szánakozó arccal és kész kezekkel dologhoz látott, s nehány perc mulva az ágyban fekvő előtt ülve, gondos szemekkel vigyázott reája.

Valljátok meg: a nyavalya minden kínjai közt is nem irigylésre méltó sors-e, ha valaki az ifjúkornak (mint Himfy mondja) virágéveiben szép kezek által vetett párnákon feküszik, s szemek, mint az ég legtisztább azúrja, virrasztanak felette és ajka minden mozdulatát lesegetik és hullámzó kebelből a rózsaajkak felé gyenge sohajtat tolakodik, valahányszor a fekvőt fájdalmai nyögésre kényszerítik? Valóban nem mindennapi részvét vala az, mellyel a kellemes Linka a szenvedő ifjút ápolá. Annyi nyugtalanság, annyi szakadatlan figyelem, annyi önmegtagadás, nem, az nem telhetik ki mástól istennek azon angyalán kívül, kit szerető hölgynek neveznek! De a mi szerencsétlenünkre mindez hijában volt. Vad képzetek közt hánykódva, nem tudá: hol van? nem tudá: mi történt vele? Nem vette észre, ha a leggyengébb kéz forró homlokához ért, nem látta, ha a gyönyörű leány szemeiben remegő könny ragyogott miatta, és nem sejdítette a boldogságot, mely ily ápolónak karjai közt emberre várhat, ha tudnillik, embernek elég tiszta keble van, ily boldogságot elfogadni.

Veszélyes éj mene keresztűl, s még veszélyesb reggel virradt fel. Fabricius, ki az orvosi tudományban idegen nem vala, szereket kevert együvé, de homloka ráncba vonult, valahányszor a beteget tekinté. A szép leányka pedig szorongó kebellel lesegeté most betegét, majd atyja jósló arcvonásait, s ah, egyikből, mint másikból, a vigasztalás oly kétséges vala! Szánnotok kellett volna a bájoló gyermeket azzal a csendes, kifakadni nem tudó fájdalommal, mert szívében, mint arcain, a legparányibb vonás is tisztán asszonyi vala; mélyen, de szelíden érzé még a gyötrelmet is, és a szenvedés megrohanó ostromaiban is kétség és riadás helyett lelke oly kész vala a megadás bús ugyan, de szép nyúgalmában felemelkedni. Azonban miért rajzolgatom őt? Ti elhiszitek, ha mondom: az ártatlan, nemes szív első érzelmei szentek, s hozzájok szerénytelenűl közelíteni tilalmas.

 

12

Kézsmárkon heti vásár vala, s utcáin a nép tolongott egymáson keresztűl. Bizonyos ifjú gyorsan ment a házak alatt végig; tekintetei gondot árultak el, de amely ez arcon nem éppen megszokottnak látszaték.

Ide s tova nézett mentében, nyilván, mintha valakivel találkozni óhajtana és nemsokára egy szalmakalapos, feszes tartású férfit láta meg s lépteit feléje fordítá.

- Vitéz Knot Jakab! - monda az ifjú - egész órája, hogy kendet keresem.

- Engedelemmel, ifjú úr - felelt a vitéz - én már valék szállásán s tudósítást hagyék ott a beteg úrfiról.

- Éppen azért; kend tehát látta őt?

- Minden bizonnyal, ifjú úr! Jakob Knot nem mond egyebet szoros igazságnál. A G...be vivő úton találkozám vele, de lóháton ült, s gyorsabban nyargalt el, mint vele szólhaték vala.

- G... be? - kérdé az ifjú.

- Igen, igen. Minden bizonnyal azon átkozott vénhez, ki a tarisznyájába szedett aranydarabokat az enyémben valóságos kővé változtatá.

- Fabricius! úgy van, az a boldogtalan szenvedély! - tünődék az ifjú magában, félig hallatólag.

- Az, igen, az a garboncás; hogy a milliom! A bércen felejtett aranydarabjaiból nehányat elhoztam. Egy kis segítség, gondolám nem árt; a havasi kecskéért mászkálni nem könnyű, s ha az ember megvénűl - - -! A sátán! Ötvöshöz vittem a darabokat, s gondolja meg ifjú úr, tiszta, becstelen kő vált belőle!

- Itt van borravaló, Jakab; keressen nekem szekeret G... felé.

Hogy rövid legyek: egy pár óra alatt a szekér előállott s Bede (mert tudni fogjátok, hogy az ifjú, kiről itt szó van, nem is lehetett más) felűle s beteg barátját feltalálni megindúlt. Sebesen hajtott a tót; porfelleg kíséré az útazót, ki egészen elkomolyodva, gondolatoknak ereszté magát, s a mellette ülő vitéz anekdotjaiból egy hangot sem értett. A vitéz látá végre, hogy egyedűl magának beszél, s félduzzogva némúla meg, és ez állapotában fejét leeresztvén, elszenderedett. Így folyt az út halotti csendben egész a helységig, mely a rövid, de aggódással járt útazás célja volt.

Bede látta a szenvedő ifjút és sírt, mert reménység életéhez nem vala. Szűnni nem akaró képzelgések közt tébolyogva beszéllett; arca minden vonásai szánásra méltólag elváltoztak; belsőjén emésztő láng gyúlongott keresztűl. Linka és az öreg Fabricius és az újolag érkezett Bede egybeolvadó részvéttel állottak felette. Ő azt nem tudá, s barátjának az a nyomorúlt vigasztalás sem jutott, hogy végbúcsúját hallhassa s messze, örökre elhagyott atyjához az utolsó istenhozzádot tőle elfogadja.

Engedjétek meg bevégeznem. Kevés nap múlva Bede búsan és egyedűl vált meg a karpátaljai földtől, hazatérendő. Áringer Nelli, a boldog vőlegény karján, menyasszony-koszorúval fejében, lépett oltárhoz; a bájos Linka pedig hasadó hajnalkor felkele s válogatva szedett virágokból fűzért akasztott a gyászfára, mely a G...i sírkert dombjai közűl a legújabbikat jelelé.

Készült 1833 körül, megj. 1838.

 

A VADÁSZLAK

1

Azidőben, midőn az ifjú Andaházi élt, ez ország emberei közt nem volt oly sok ábrándozó és érzelgős, mint ma. Az emberek ugyan - még gyermekkoromban hallottam ezt - mindenha és mindenütt csontbul és húsból alkotvák; következőleg, több vagy kevesb különséggel, ugyanazon indulatok és szenvedelmek rabjai; de lehet-e tagadni, hogy bizonyos korban, bizonyos indulat és szenvedelem, valamint vélemény és ruha, nagyobb kiterjedéssel uralkodik, mint egyébkor?

Ha valaki, mikint Andaházi és egykorúi, az iskolában Ovid mellett nő fel; s iskolán kivül, szépliteraturai olvasása a két Gyöngyösi verseibül, tudományos könyvtára pedig Verbőczibül és Husztiból áll: bizony mesterkélt ábrándozás és érzelgés nehezen fog benne támadni; s ha csakugyan ábrándozik és érzeleg, az anyagnak nem kis mértékben kell szíve fenekén eredetileg találtatnia.

Andaházi természettül nem vala vidám; de komolysága melegséggel párosult; s így érzelmei, gondolatai és tettei a mindennapi hideg emberekéitül gyakran különböztek. Társai rossz mulatónak tarták őt; mert nálok részvevő keblet nem találván, örömest vonult magányba, s ki nem tudja, hogy magányosság, melegkeblű embernél, a képzelődést és érzékenykedést elősegíti? Némi parányi történet - e jelen elbeszélés tárgya - sokat tőn a dologhoz.

 

2

Tudnotok kell: miképpen hősünk, atyja kivánságára ügyészi pályára készült; s Pesten a kúria termeibe járogatott.

Dunaparton akkor egy csudálatos épület áll vala, mit az ember mindennek inkább gondolhatott, mint annak, ami volt; s ez épületben a német Thália üté föl sátorát. Az ember, mig ifjú, sokat tesz, mit apjátul sohasem látott; azért Andaházinak kedve jött egyszer életében színészi mutatványt is láthatni. Ott űle tehát; s amint pillantásai a félsetét veremben ide s tova keringenek, ime egy pár közelget, s nézőnk mellett hallgatva helyet foglal. Idős férfi volt az egyik, a másik pedig fiatal, szép leány; és - mint egyszerre kitalálhatjátok - ez utóbbik nyeré meg az ifjú úr egész figyelmét.

Föllebbent a kárpit; a sokaság szemeit a szín felé fordítá. Kettő volt, kik az előadásra ügyelni teljességgel nem látszottak: Andaházi és szomszédnéja. Amaz lélekelmerüléssel vizsgálta emezt; de ez, fájdalom! őt észre nem látszott venni; arcvonásain várakozási nyugtalanság uralkodott; s tekintetei a sokaságot, valakit keresve, futkosták be. Az észre nem vett szomszéd mindezt jól látá, mert bizonyos esetben az emberfaj szemei igen élesek; és nem lehetne megmondani: ekkor viselt-e keblében nagyobb zajt, vagy akkor, midőn a lány arcvonásai egyszerre más helyzetet váltának, s szemei bizonyos helyre szögezve nyúgodtak meg? Ki az, ki ilyenkor nem érzett volna vágyat, felkeresni a pontot, hol oly hódító tekintet nyugvásra lelt? Ezt érzett a mi emberünk is.

A parterre nem sűrün volt megrakva; s a kevesek közt hamar szembetünt egy, a bejövetel felül éppen akkor előrelépett nyúlánktermetű férfiú, ki a hangászkar háta mögett, a színnek féloldalt fordulva, megállott. Homlokán gond ült; szemei lángoltak; arca nem kellem nélkül, de ajkai körül bizonyos keserű vonás vala észrevehető. Közte s a leány közt szembeszéd látszott szövődni.

Andaházi kedvetlenné lőn. Félboszúsan tekintett körül, s ime, egyetlen egy fejecske sem mutatkozott, melyet ezen minden környülmények szerint már elfoglalthoz távolrul is tudott volna hasonlitani. És nem szerencsétlenség-e, ha valaki az egyetlenegyet fölleli, de azon bizonyossággal, hogy azt bírni nem fogja? Mit tegyen? Szemet hunyni ily szomszédságban óriási erőt kiván. Szemnyitva pedig tantaluszi szomjat szenvedni, az mégis embertelen gyötrelem. Az ifjú legokosabban választa: fölkele, s ment.

Az egész román ezúttal eddig volt. Andaházi a leánykát többé nem látta; s bár emlékezetéből sokáig ki nem vetheté, bár magányába inkább-inkább vonúlva, magát édeskeserű álmodozásba merítgeté: egyszer csak ébredni kellett; s ki nem tudja, hogy az ember, hetek és hónapok múlva, a halálon kívül, minden más álomból föl szokott ébredni?

 

3

Képzeljetek szép síkságot, a síkság fölött halmokat, s túl azokon magas hegyeket. Hegyekbül a halmok mellett patak ömlött ki a síkságra; s e patak hosszában épült a falucska, hova most a történet játékszíne általtétetik. Országút nem vala közel, azért a félrefekvő hely közbirtokosai közül eddig egy sem választa itt lakást; de az ifjú Andaházinak tetszett a vidék, s mihelyt Pestről, mint hites ügyész, hazaérkezett, s a főispán által tiszti alügyésszé kineveztetett, atyja engedelmével új gazdaságát ideplántálá.

Középen kémény, jobb felül két egybenyíló szobácska, bal felül még egy szoba és kamara, az egész fatornáccal övezve: ilyen vala a ház, melyet az öreg urak, őseiktől vett építési rend szerint, saját erdejökbül, molnárjok által, költség nélkül összevágattak. Általellenben cselédház és hosszú ól nyúlt el, háta mögött tágas akollal, mindezeket nagy kiterjedésű szilvás ölelte körül, s ennek elején állott a csűr, a többi épületekkel ugyanazon művésztől alkotva. Meg kell vallani: e leírás senkiben sem fogja valami tündérlak képzeletét fölébreszteni; de nem is e leírt ragyogványok tevék a falucskát kedvessé. A faluvégen fölemelkedő, szőlővel gazdag halmok, s túl azokon az erdővel borított bérc valának tulajdonképpen mik a szemet magokra vonták.

Hősünk e napokban érkezett meg, s idejét, a parányi lak elrendezésén kívül, földeinek és szőlőjének megtekintésével töltötte. Most az erdő jött sorba. A béresgazda s egy régi jobbágy, egyszermind kerülő, kísérék urokat gazdai vándorlásában. Vállaikon egy-egy puska lógott, nyomukban egy vizsla járt.

Meleg volt a nap; a bérc meredek; tikkadást okozott a fáradságos út. Fölülről tekergőzött egy ösvény lefelé, s a hegyoldalban kiálló csúcshoz vezetett, mely százados cser által árnyékoztaték be. Úrfink ennek hűsébe vetette magát. "Mi szívemelő tekintet!" gondolá magában - mert szavakkal kissé fösvény volt - amint fekvésébül széjjelpillantott, s szemei bércen és síkon váltva nyugodtanak. A csúcs alatt, hol hevert, keskeny völgy nyúla el, rajta zúgott végig a faluhoz siető folyam. Ide nézett le, s a vízmentén lefelé, a völgynyilásnál, mindjárt a hegy tövéhez ereszkedett erdő alatt, magányos, de vonzó helyzetben láta egy házacskát, távol a helységtől, néhány gyümölcsfákkal körülvéve.

A falu több évek előtt tiszta birtok volt; s az egyedüli birtokos idejében az említett házacskát uradalmi vadász lakta. Nem mintha az erdő szabályozás alatt lett volna; hanem, hogy legyen, ki makkoláskor, a váltóra fogadott sertés számára fölvigyázzon, s az urasági konyha kedvéért olykor-olykor egy-két vadat ledurrantson. Később az örökösek a birtokot megoszták; s minthogy, okoskodásuk szerint, az erdőt vadász, erdősz, vagy isten tudja mi minden nélkül is könnyü tűzre hordani: a költségbe kerülő hivatal szükségtelennek nyilváníttatott, s a lak osztály alá jutván, mostani birtokosa által évenkinti bérért szokott kiadatni.

- Ki lakik amaz erdőszéli házban? - megszólalt végre Andaházi.

- Amott a vadászházban? - így felelt a gazda, - Jaj, tens úrfi, ki tudná azt?

- Valami jött-mentek - fejezé be a kerülő.

Az úrfi továbbtudakozásra nem mutatott kedvet; kipihent és kíséretével a völgynek vevé útját.

 

4

Néhány hónappal előbb bizonyos idegen tévedt a vidékre. Ki volt s mit akart? azt a falusiaknak el nem mondá, s ezek, minden újságkívánásuk mellett is, fejeiket nem nagyon törték miatta. A dolog veleje csak ez: az idegen csakhamar eltűnt, de eltűnte után a vadászház akkori lakója kiköltözött, s helyét az idegennel jött s itt maradt cseléd foglalta el. Idős vala, komor és magánykodó, ki a faluba sohasem jött, a lakosok nyelvét rosszul beszélte, néha-néha a három órányi távolságban fekvő kis városig ment, s a postánál levél után tudakolódott.

Az idő eljárt: s bizonyos nap óta az erdőre járogató lakosok a komor vén emberen kívül két leányt vagy asszonyt - mit tudták ők? - vettek észre. Egyik néhány évvel idősbnek látszék, másik fiatal és szép vala, s amaz ennek szolgálatára látszott rendelve. A szépet előbb ritkán lehete künn látni; majd egész hetekig nem vala látható, s csak a közelebbi napokban kezdett ismét mutatkozni. Az egész háznép mindenektől elszigetelve élt.

Ki az, kinek újságvágyát ennyi rejtély ne ingerlené? A mi falunk asszonyai éppen olyan alkalmatosak valának hírt szomjúzni s terjegetni és titkot találgatni, mint akármely kis és nagyvárosi asszonyok. Vizsgálódtak tehát, tudakolódtak s találgattak.

Egyik a bércen keresztülvivő ösvényen jött haza a városbul, s alkonyodatkor a vadászház kertecskéjében látta a fiatal ismeretlent és nyakán oly szép kendő, arca pedig oly halvány volt!

Másiknak fia az elveszett tinó után az erdőnek indult és már nagy éjjel volt, hogy a vadászház mellett elment, s ott mégis világ égett; aztán valami sírást is hallott.

Harmadik is hallott az éjjeli világról, de az csak a pitvarajtó fölötti kis ablakon látszik, a többi ablak, mind a két szobában, fatáblákkal van bezárva.

- Nem jófélék! - monda a negyedik.

- Igen bizony! - közbeszólt az ötödik. - Hiszen a ménes-pásztor látta, hogy a mult héten, éjjelenkint, valami lóhátas ember ment hozzájok.

- Sírást mondott kend az előbb? - ezt kérdé a hatodik.

- No, no, gyermeksírást! - magyarázá a hetedik.

- De miért rejtegetőznek? - tünődék a nyolcadik.

Felszólalt a kilencedik: "meglássa ketek, titok van a dologban!" És ebben mindnyájan megállapodtak.

 

5

Alkonyatra hanyatlott a nap; Andaházi és kísérete a völgy hosszán a falu felé haladt.

- Téns úrfi! amoda a patakkanyarúlaton, a sásasban vadkacsa van. - Igy bontá meg a csendet a kerülő.

Az intés használt; az egész társaság a sásasnak vevé útját, a puskák kézben valának. A part fölött, a vadászházi kertecske végében domb emelkedék; s a dombon magányosan ült valaki, az emberek azon osztályábul, melyet vers- és románíróink szépnemnek, a falu lakói pedig fehérnépnek hívnak. Körűle zöld gyep és virágok, lábainál a sásason keresztül csörgő víz, fölötte a magányos lak, s mindezek az éppen lemenő nap sugaraitól bájvilágítással elöntve: úgy üle ott, mint márványbul gyönyörűen dolgozott Niobe, mit a gazdag birtokos kertje legszebb részében tétetett le. Mert szép vala az ülő és halavány arcvonásain mély, de szelíd fájdalom borult el. Darab ideig mozdulatlan maradt, majd kezére tekintett s ujjáról gyűrüt vona le, s annak vagy szemléletével, vagy talán törlöngetésével foglalatoskodék, de a közelgő kacsavadászokat észrevenni nem látszott.

- Amott van! - suttogá a gazda. Ő tudniillik a vízben úszó kacsát értette. A kerülő nekikészíté magát, a vizsla előre nyújtá fejét, Andaházinak pedig szemei és gondolatai a domb fölötti szépen merengnek vala. Most a kacsa fölreppen, a puska dördűl, a szegény madár éppen az ülő leány mellett zuhan le, s a vizsla mohón ugrik reá. Szépünk andalgásibul véletlenül fölveretve, összeretten, fölkél s egy kissé, hirtelen lépvén előre, megtántorodik; Andaházi látja, szélgyorsasággal ott terem és azon pillanatban a játékszíni emlékezetes szomszédné karjai között fekszik.

 

6

Ég és föld előtt tudva lehet, hogy én az ily dolgokban nagy ismerettel nem birok: mégis azt hiszem, kell valami különbségnek lenni, ha a leány készakarva dől a legény karjába, vagy ha egyébkint is esőfélben levén, csak azért hanyatlik oda, mert a kart a földnél közelebb érte. Az elsőbb esetben legalább nem fejtené ki magát oly gyorsan, mint most az ismeretlen tevé. Halvány arcán gyönge pirúlat terjedt el, s amint úrfink által nem éppen a legbátrabb ékesszólással üdvözöltetnék: egy oldalpillantást vetett a ház felé, ami, figyelmes nézőnek, szorongó félelmet látszott bizonyítani.

A félelmes pillantás egy öreg emberre esett, ki a jelenést látván, sietve jött, s mielőtt Andaházinak beszédet szőni s karját a házbamenetelre ajánlani ideje lett volna, a zavarodásában némán köszönő hölgyecskét elvezeté.

A kacsázó társaság pedig hazafelé indult, különböző érzelmek közt. Az úrfi elkomorult s nem a legnyugtatóbb gondolatokkal látszott foglalatoskodni: a kerülő, noha diadalmi, de mégis meglehetősen hideg tekintettel fűzé föl a madarat, a gazda, végezetre, bizonyos fénylő tárgyacskát nézegetett ujjai közt és társával suttogott.

- Arany? - mormogá az egyik.

- Az úrfi meg tudná mondani - viszonzá a másik.

- Csak oly haragos ne volna - kezdé ismét amaz. - Nem szólítná meg kend?

A másik fejét megvakarta s egyet köhintett:

- Tens úrfi, hm!

Andaházi visszanézett, s a gazda a fényes valamit előtartotta. Az úrfi előérzéssel nyúlt a gyűrü felé, mert az vala, s éppen az, melyet az ismeretlen szép a dombon ujjai közt tartott, s rettenése következtében elejtett.

- Ott lelém a fűben - szólt a gazda. Andaházi pénzt vetett neki s kisujjára voná a gyűrüt. Azért-e, hogy emlék gyanánt maradjon ott? vagy azért, hogy látogatásra nyisson alkalmat? Nem tudom, s lehet, e pillanatban ő maga sem tudná.

 

7

A megyei törvényszék ideje közelgetett, azért a mi hősünk másnap délután fogatott és ment. A városka, hol a megyeház állott, nem feküvék messze, de a félreeső faluból az országutig szekérrel nehéz vala menni; így este lőn, mikor tiszti alügyész urat a nyugtatványos lovak a város utcáin végig vontaták.

- Ne tovább! - kiáltott a fogadó kapujából egy fiatalúr - legényed a szekérrel megleli szállásodat; minket itt egy pohár bor vár.

Andaházi nem örömest hallá a szavakat, de nem akart barátságtalannak szidalmaztatni, s leszállván a fogadó szűk termébe, meghívójával együtt belépett. A terem közepén asztal volt abrosszal terítve; az abroszon felül néhány cintányér, kések és ónkanalak s négyszegü palackokban bor. Megyei urak hangos beszélgetéssel ültek az asztalnál, azalatt, míg kevés távolságra, kisebb asztal mellett, magányosan üldögélt egy ismeretlen, égő pipáján kívül látszólag semmire sem figyelmezvén.

A belépők a nagy asztal mellett helyet fogának; a vacsora folyt, a palackok ürültek; s míg az ember észrevette, fél óra szépen elrepült.

- Ej, nincs jó kedvünk! - fölszólalt egy nagy bajuszu, ki elől éppen a második palack fogyott el, s harmadikat parancsolt. - Öcsémuramék! indítsanak valamit.

- Kár, hogy itt nincs Rimai - közbeszól a jelenlévők egyike.

- De nem marad el! - felkiált valaki; s ezen valaki egy huszonhat és harminc év közti férfi volt, szűntelen mozgó szemekkel, mosolygó ajakkal és éles hanggal, ki éppen most lépett be az ajtón.

- Hozott isten, öcsém! jer, igyál egyet velem - üdvözlé a nagy bajuszu.

- Aztán add elő ujságaidat, mert hiszen te mindig tudsz valamit - folytatá egy más.

Rimai kiüríté a poharat, szemeivel végigfutá a társaságot. Andaházira mosolygott és szóla: - Tudok egy szép történetecskét, érzékenyt, mint Kártigám kisasszony históriája.

- Ki vele! - mondának többen.

- Ha meg nem unnátok, így kezdődik: Ott a hegyentúli faluban - minek is hívják? - hova Andaházi öcsénk költözött, egy pár telkecském van, s már egyszer a parányi birtokot meg akartam látni. Amint a mezőt járom, kívül a falun, az erdőszélben, a régi vadászház mellett elmegyek s történetesen a házra pillantok. Már jó egynehány hete; éppen reggel volt, s igen kedves idő. A ház ablaka nyitva vala s belőle csinos egy leányfő nézett ki.

Ezen szavaknál a kis asztalnál magában ülő ismeretlen figyelmessé lőn.

- Mondhatom - folytatá Rimai - kedvem lett volna ismerkedni, de éppen emberek jöttek utánam, kikkel dolgom volt, azután meg sietnem kellett máshová, s csinos fő ott is találkozott.

- Megállj öcsém, erre inni kell! Éljenek a csinos fejek! - kiálta a nagy bajuszu, s a poharak kiürültek.

- Halljátok tovább! Két hét előtt a legényem esztendeje kitölt, s Andaházihoz szegődött. Nem rossz fiú, de nagy bohó, sokat komáztam vele. Búcsúzáskor eszembe jut, hogy Andaházi az említett faluba költözendő, s fiú! - mondám neki - ha találkozni fogunk, a vadászházi leányrul tudósítást várok.

Az ismeretlen székérül fölkelt, s ismét leült egy másikra.

- Fél óra előtt meglátom a fiút, kérem a tudósítást. - Igyunk, uraim, búfelejtésre! Nincs semmi reménység!

- Hogyan? - kérdék többen.

A beszélő kiivá poharát; Andaházira nézett. - Íme, itt ez a sátán, ez kapta el a leányt.

Az ismeretlen felugrott a székérül és állva maradt.

- Lám! Ki hitte volna a csendes Andaházirul? - mondá egyike a társaságnak nevetve.

- Lassú víz partot mos! - kiált Rimai.

- Bohóság! - felelt Andaházi, nem minden zavarodás nélkül.

- Nincs mit tagadnunk - mond Rimai, - legényed mindent kibeszélt. Többen látták, hogy megölelted a lányt: aztán nézzétek csak a jegygyűrüt kisujján!

- Mutasd, mutasd! - hangzott a kiáltás, megkapák Andaházi kezét s vizsgálák a gyűrüt. Az ismeretlen megmozdult helyébül; Andaházi széke mögé jött, éles tekintetet vete a gyűrüre, megfordult s a szobát otthagyá.

 

8

A Rimai által felhozott történetecske szesszenésbe hozta a társaságot. Tréfa tréfát ért, s minthogy a tréfa lelket ébreszt, a fölébredt lélek pedig munkálkodni szeret, tehát a munkálkodás legközelebb álló neme, pohártöltögetés és ürítgetés, folyton folyt.

Azon időben az embereknek a barátságrul igen saját megfogásaik valának. Nyomorék lovat egészséges gyanánt egymásnak jó áron eladni: az a barátság törvényeivel nem ellenkezik. De azzal, ki poharát elköszönte, együtt nem inni: kárhozatos barátságtalanságnak tartatott, mit a következhető betegség félelme sem menthetett ki. Mert barátságért (ez vala a hérosi maxima) halálra is késznek kell lenni. Ezen erkölcsi tudomány a különben is társalkodói talentommal nem nagy mértékben biró Andaházinak fejébe menni nem akart, azért a poharazási szellem emelkedését kedvetlenül látta, s annyival inkább, mert reá a gyűrüvel űzött tréfa gyötrelmesen hatott.

Vagynak pillanatok, kivált az ifjúság szép napjaiban, mikor bizonyos érzelmeket mint szentséget rejtegetünk kebleinkben. Az érzelem tárgya fontos-e vagy nem? valóság-e vagy képzemény? az nem kérdés. Elég, hogy az az ifjú keblében él, s ott oly kincs gyanánt tartatik, melyet idegen szem látásának, idegen fő észrevételeinek kitenni irtózik. Ily érzelmet táplált Andaházi is szívében, s az ennek tárgyárul folytatott nevetközés őt mélyen sértette meg. Kínosan leste ezért az alkalmat, hogy e körbül szabadulhasson, s a lehetség első percében észre nem vétetve suhant ki, s magános szállására sietett.

Késő éj volt; s ő feküvék, de szemeire álom nem jöve. Képzelete, mely a vadászház ismeretlen lakójával már eddig is kelleténél inkább foglalatoskodott, most egyszerre nagyobb erőben gyúladott fel. A játékszíni, már talán feledségbe is ment szomszédság emlékezetét, a második reménytelen találkozás ujabb hatással eleveníté föl; a leány körülményein fekvő homály, annak, az ifjú képzeletében, bizonyos regényes színt kölcsönzött; de az okozott érzemény még nem vala kifejtve, még nem állott az öntudat tisztaságában; még könnyű lett volna vagy ujabb benyomások által eltörültetnie, vagy hidegebb vizsgálat befolyása alatt meghülnie. Mert mi könnyű vala általlátni, hogy az ismeretlen körülményei gyanúra adhatnak alkalmat, s legkedvezőbb körülállásban is, másvalakinek oly jogai lehetnek reá, mik elől minden kezdődő ismeretségnek hátra kell vonulnia. Azonban a lélek e helyzetén az estvéli tréfaűzés sokat változtatott.

A palackok emberei a leánnyal történt találkozást s a gyűrü esetét részint nevetséges, részint erkölcsileg nem tiszta szempontbul vették föl. Andaházi mélyen érzé a különséget célzásaik s azon érzemény közt, mely lelkében a történet után hátramaradt, s nem természetes-e, ha ezen ellentételben érzeménye tiszta voltárul meggyőzetve, azt önérzéssel tekinté; becsülni kezdé és mint számtalanszor történik, nem többé a tárgyat, hanem magát az oly tisztának talált érzeményt vevén figyelembe, hinni készüle: miképpen azt táplálnia lehet és kell? Adjuk hozzá, hogy melegkeblű, s a mindennapi élet hidegségén túl valami nem mindennapi, valami lélekrokonság után sovárgó, s romános kalandokkal még nem igen találkozott ifjúnak az ily érzemény valóságos szívszükség, s nem fogjuk csudálni, ha hősünk, keble helyzetét sejtvén, némi gyönyört érzett magában: éppen úgy, mintha lelkének bizonyos régen érzett hiánya lenne kipótolva. Szóval itt egy édes titkocska kezdé magát a szívbe szőni: gazdag forrása az ábrándozásnak, mely az ész józanságán oly könnyen erőt vesz, a lélek érzéseit a képzelet befolyása alá rendeli és az akarat hatalmát lassankint elerőtleníti. E lelkiállapot idegen tanút nem szeret, azért a mi emberünk most újolag kedvetlenül emlékezett estvéli társaira, s a tudvalevő gyűrüt ujjáról levonván, kedves emlék gyanánt elrejté.

 

9

Még egyszer ment le a nap, s megint egyszer jött fel: és ime, Andaházi ajtaja megnyílik, s Rimai betoppan.

- Ujság! - így kiálta.

- Örök ujsághordó! mit tudsz újolag? - kérdé Andaházi.

- Valami igen fontost, valami igen érdekest, s mindenekfelett reád nézve.

- Reám?

- Igen, igen reád! vagy elfeledted-e, hogy újdonat-új alügyész vagy és első pörödet e jelen törvényszéken kell indítanod?

- Rendes emlékeztetés! de mire vezet ez?

- A pör, édes alügyész úr, születőfélben van: készüljünk neki, hírt-nevet fogunk arathatni, s talán valami egyebet is.

- Találós meséd hosszabb, mint kellene.

- Tudd meg tehát: a megyei fogház bizonyos szép vendéggel gazdagult. Gyönyörű leányka, de szegénykének feje veszélyben forog. Mentésére a főügyész téged fog kirendelni.

- Meglássuk - viszonzá Andaházi.

- Mit, ifjú úr? Oly hidegen? Pedig egy jó és szép ismerős élete forog kérdésben.

- Rimai! tréfád ízetlen kezd lenni.

- Oh jéh! s oly ízetlen lehetne az, ami amaz erdőszéli nimfárul szól?

Andaházi nekisápadt és hallgatott.

- Bátran! - folytatá Rimai - semmi sáppadás! A leányka ugyan átkozottul rossz helyzetben áll. Mi sátán veheté rá, hogy saját gyermekét meggyilkolja? De kezdő tiszti ügyésznek ugyan nem rossz pör. Minő rétori figurákat nem lehet majd alkalmaztatni! És öcsém, a szép leány hálája! - -

Andaházi megborzadt. - Hagyj békét - úgymond - rosszul érzem magamat.

- Sajnállak - felelt Rimai - önts egy pohár szilvóriumot magadba, ez csalhatatlanúl segít. Isten veled!

Andaházi feje szédelgett; székre veté magát, s ki írhatja le az állapotot, melybe lelkét süllyedni érezé? A leány képével annyi kedves és bájos érzet és képzemény kötteték öszve szívében, s most egyszerre mily iszonyító ábrázatban jelenik meg előtte! Gyilkos: és saját gyermekének gyilkosa! Tehát valamely elvettetett teremtmény, ki feslettségét vérrel pecsételte meg. És ezért titkos-édes érzelmet táplálni! Mi kínosnak kelle a szégyen érzetének lennie, mely e gondolatnál egész valóját általjárta! Kínos fogott volna az lenni, ha e rendkívüli csalatkozás által csak az önszeretet kevélysége lett volna is megsértve; de most, midőn a lélek oly szép, s ujságokban oly kellemes álmaibul riasztatott föl: nem kell-e szánnunk a szerencsétlen ifjat, kit ily keserítő veszteség ér, mielőtt való birtok által boldogíttassék?

Nekijózanodni, erőre emelkedni, s a méltatlan gerjedelmet a szívbül egyszerre kitépni: igenis, ezt kell vala tennie. Könnyű tanács! De az önszeretet, lelkünk erőtlen voltának fedezgetésében oly elmétlen és elmés egyszersmind! Elmétlen: mert nem látja által, miképpen e fedezgetés által magának okoz kárt. Elmés: mert ezer okot tud föltalálni, miknél fogva a boldogtalan helyzetben maradást kerülhetlennek lenni mutogatja és saját hibánkbul eredt bajainkat égnek és földnek, sorsnak és történetnek, röviden, mindennek inkább tulajdonítja, mint magunknak. Mindennapi, s már sok ezerszer sokkal jobban elmondott igazság; mi ezúttal Andaházi helyzetében újolag bebizonyodék.

Sokáig küzdött magában: s miután zavarodás, szégyen, fájdalom, kétség és remény váltva gyötrötték: "lehetetlen!" így kiálta végre, s kiindult, hogy a történet felül világosságot szerezzen.

 

10

Nehogy a függőben lételt megunjátok: a dolog így történt. Azon napot követő éjjel, melynek délutánján Andaházi a városba utazott, pásztorok alvának az erdő alatt, míg fekvési körök közepében a már hamvadni kezdő tűz pislákolt. Túl éjfélen volt az idő, mikor a város felől vezető ösvényen lódobogás hallatszott s robajával az alvókat fölriasztotta.

- Be nyargalva megy - mond egyik - és ily éjszaka!

- Meglásd - mond a másik, - oda tart a vadászháznak; e napokban már többször is vettem észre.

- Való - folytatja a harmadik - és ihol megállott, a kis ajtón zörget. Nem tudnátok ki a?

Egyik sem tudá, de ujságvágyok ingerelve lőn; s szemmeltarták a jelenést, melyet a csillagos éj félhomálya ily közelben nem egészen rejthetett el.

A zörgésre valami emberi alak jött ki a házbul; az udvarajtó megnyílt, a lovag leszállott és bement; a kijött ember utánavezeté lovát az udvarra, s még ott látszék azt vezetgetni, miután a lovag már a házba lépett.

- Hm! - hangot ád az egyik pásztor.

- Mit üngetsz, szegény? - kérdezék.

- Azt üngetem, hogy nem tom, de én gyanakszom.

- No má kire?

- Hát azokra ni, ott abba a házba? Lássa ketek, sokszor úgy nekigondolkozom magam: hiszem mér laknak ebbe a csárdaformába? Meg ilyen éjjel járkálnak. Mult héten veszett el a sógorom lova, az a szép pej csikó: úgy-e kend, Mihály bácsi, akkortájba láttuk legelébb ezt az éjjel-kórászt?

- Bizony! mondasz valamit, hát ha megnéznők ott azt a lovat?

A pásztorok, számra négyen vagy öten, fölkeltek, s az udvarajtónál megállának. A lovat vezetgető ember - öreg cseléd ránézve - feléjek jött, igyekezvén őket távolítani: de ezen pillanatban mind az ő, mind a pásztorok figyelmét a házbul kifelé hangzó s percenkint nevekedő zaj magára fordítá. Előbb férfiúi, kemény szózat harsogott, majd egy asszonyi hang, az irtózat sikoltásával, hirtelen csapá meg füleiket, s ezt egyszerre mély csend követé. Az öreg cseléd ijesztve ereszté el a lovat; s a házba rohant. A pásztorok nyomon kísérék.

Ott valának a középnagyságú szobában s benne a borzasztó jelenet, az éjjeli lámpa halvány fénye által megvilágítva. Egy csinos öltözetű férfi feszült helyzetben álla előttek, s arcán a döhösségig gyúladt haragon a hirtelen meglepő rettenet vonásai látszottak diadalmaskodni. Lábainál alacsony ágyra roskadva, fájdalomtul elfogódott mellel, hunyt szemekkel, könny és nyögés nélkül feküdt egy fiatal nő, s karjai közt, keblére szorítva tartott egy kisdedet. De a kisded fején halálos seb vala látható, s vérétől a fiatal nő keble és ruhája bemocskoltatának.

- Gyilkos! - felkiált egyik pásztor. - Gyilkos! visszhangozák a többiek. Az irtózatos hang megrázólag munkált az említett férfi idegeire, látszatólag remegni kezdett, s egy közel székre lerogyott. Szem, arc, ajak a rettenetből szorongó félelem vonásaiba kezdtek általváltozni; csak ajkai körül egy állandó keserű vonás tartá meg helyét. Nehány percig üle ott és hallgata, majd kétségbeeséssel ugrott föl, kezeit összekulcsolta, s a falusiak előtt ismeretlen nyelven, nagy hanggal és indulatosan beszélt. A nő (még mindig ugyanazon helyzetben) érteni látszott a beszédet, megmozdult, fölnyitá szemeit, s legelső tekintete a karjai közt vérében fekvő halottra fordult. Most hirtelen elereszté halottját és gyors mozdulattal az ágyon fölült, ajkai nyílni kezdettek, mintha szólni akarna, de egy pillantás után, mellyel a szobában egybegyűlteket végigfutá, ismét bezárá azokat, kezével kebléhez kapott, arcán belső küzdés vonásai uralkodtanak.

A falusiak egymásra néztek. - Meg kell fogni - fölszólal egyik -, vagy minket vesznek kérdőre - s e felszólalás után mozogni kezdének, tekinteteiket a férfi felé függesztvén. Ennek kétségbeesése pontrul pontra hágott, ismét beszélt előbbi nyelvén, hangjai panaszt és szemrehányást hagyának sejteni. A nő arca elszánás komolyan sötét vonásaiba megy által, fölegyenesedik, s szemeit a férfirul a falusiak felé fordítván, észrevehető erőködéssel fölkiált: "én, én öltem meg!" s azon pillanatban ájulva rogyik le.

Pásztoraink e véletlen nyilatkozás után, a döbbenés első perceiben, mozdulatlanok maradának, de az ismeretlen férfi a kedvező szempillantást nem vala rest használni: alig képzelhető gyorsasággal az ajtón kitünt, lovát az udvaron megkapta s elnyargalt.

 

11

- Itt van, édes öcsémuram! - monda a főügyész, nagy faszékén magát hátravetve s hosszuszárú pipáját a pörirományokkal, dohánnyal és tintafoltokkal borított asztalon nyugtatva; s egy csomó írást Andaházi elébe tett. Ez végigforgatá azt, s elfogódva, némán letette.

- Lássuk! - kezdé ismét a főügyész - Miller Teréznek hívják, árva; hm! ez nem sokat igér.

- A gyermekölést önkényt megvallja. - No, ezen nem sok menteni való lesz!

- Talán - felele Andaházi szorongva - még valami körülmény fejtheti ki magát, mi a szerencsétlennek védelmül szolgálhat.

- Amint vesszük! - Igen, - ha szabad kérdeni: öcsémuram viseltetik valami érdekkel az ügy iránt?

Andaházi leszögzé szemeit. - Csak mennyiben az emberiség kívánja.

- Emberiség? e szó értelme kevéssé határozatlan. Mondják: az a személy elvonulva, de nem szegényül élt. Úgy vélem, nem lesz egészen vagyontalan. Vagy talán valami nemzetségi összeköttetései is vagynak?

- Mindezekrül semmit sem tudok.

Főügyész úr vállat vonított. - Úgy soha se törjük rajta fejünket. Vallomása tisztán áll; én kérni fogom a büntetést, öcsém uram megismeri, hogy a tettet tagadni nem lehet, egy kis irgalmasságra kéri föl a törvényszéket, s vége. A többi nem a mi dolgunk.

Andaházi gerincén hideg futa végig. - De nem lenne-e szükség körülményes tiszti vizsgálatot rendelni? Itt csak a vádlott van, s az is elég fölülegesen kihallgatva. Nem kellene-e mindent szorosan kikérdeztetni, aki csak jelen volt?

- S vajon miért?

- Az ég tudja, de előttem e megvallás hitelt nem érdemel. Nem történt-e már elég eset, hogy az ártatlan magára vallá a bünt?

- Megtörtént biz az százszor, meg százszor, mióta a kínzatást eltörülték is. Hiszen a szegénylegény, mintsem a megye tömlöcébe hurcoltassék, egy kis tolvajságot inkább elvállal s megfizeti a kárt. De öcsém, distingve: kis tolvajság és gyilkosság! Saját nyakával nem szokott az ember tréfálni!

- Hát aki maga öli meg magát?

- Hiszen őrültekrül ne beszéljünk!

- A szerencsés - mond Andaházi - gyakran hajlandó a szerencsétlent vagy gonosznak, vagy ha szerencsétlensége minden mértéken túlhágott, őrültnek tekinteni.

- Jaj, öcsém, itt olyan iskolai maximákkal nem élünk. Nekem e dolgokban közel harminc esztendős tapasztalásom van. A rabok igen nagy többsége mindig ártatlannak színli magát. Én így gondolkozom: mennél okosabban tagad valamelyik, annál több gonoszságot rejt; s ha az ember szorosan csak a próbák után ítélne: fele is büntetlen menne el. Azért első maxima: ha egyszer behozták, valamit az szenvedjen. A második pedig még bizonyosb az elsőnél: ha ki egyszer vallomást tett, szaván kell fogni. Hiszen öcsémuram, valaki csak elkövette a tettet, s ugyanazért valakit csak meg kell érte büntetni: hogy példa adassék.

Andaházi álméló pillantást vete a főügyész úrra.

- Úgy van, édes öcsémuram! Ki jó tiszti ügyész akar lenni, annak mélyrül kell a dolgot fölgondolni. Egy megye! Kétszázezer népség! - s ki tartja féken? Az a hét-nyolc szolgabíró? Az az egy-két bátorsági biztos? Az az egynehány pandúr? Mi lenne a világbul, ha a tiszti ügyész keményen nem alkalmaztatja a törvényt? A sokaság uralkodója - félelem.

- Megvallom, - monda Andaházi - én másképpen vettem föl a dolgot, s mindenesetre lehetnek rendkívüli esetek, mik a közszabály alá nem tartozhatnak.

- Például e jelenvaló? nemde?

- Én legalább úgy hiszem. Mert e szerencsétlen vagy annyira le van sorsátul verve, hogy életével nem gondol, vagy talán éppen másvalakiért áldozza föl magát.

A főügyész hangos kacajra fakadott. - Mit, öcsémuram! Föláldozza? Minden ember az egész világot szeretné magáért föláldozni, s magát áldozná föl másért? Hagyjuk az álmokat édes öcsém!

Andaházi nekipirult s nyomban elsáppadt.

- Rosszul van? - kérdé az öregúr. - No, majd máskor többet. Semmi, ha ez most nem valami fontos pör is. Jön majd valami gyakorlottabb gonosztevő, ki nem tesz vallomást! vagy ha tesz is, törvényszék előtt elég ügyes lesz visszahúzni. Akkor kimutathatja tudományát.

Az alügyész meghajtá magát s ment. Főügyész úr pedig pipájába nyúlt, s fogai közt mormogá: - Hm! az ifjú úrnak még sokat kell tanulni.

 

12

A megye fogháza három osztállyal bírt. Egyik, mely alsó tömlöcnek neveztetett, tulajdonképpen földalatti pince vagy verem volt, hol rendesen hetven-nyolcvan rabló, gyilkos és gyújtogató, rothasztó nyirok és fojtó gőz közt összetorlasztva őriztetett. Ide évenkint egyszer vagy kétszer, égő fáklyák mellett, fegyveres hajdúk kíséretében, halványuló arccal és borzongó kebellel szállott le a főügyész, széjjelnézendő: van-e még sok közöttek, kiket pörbe idézni s megítéltetni elfelejtett.

A más két osztály az élők levegőjében, földszint épült: egy férfiak, más asszonyok számára; e kettőben mindenféle rangú és korú megrögzött és kezdő gonoszok, vigyázatlan tettekért befogatott ifjoncok és őrültek, minden különség nélkül együvé zárattak. E két osztályt a legteljesebb joggal úgy lehetett tekinteni: mint legcélirányosb iskolát, hol a földalatti osztály jövendő lakosai, vagy lakosainak oktatói s útbavezetői állandóul neveltessenek, s olykor, olykor (a népnek rettentéséül-e vagy mulatságául?) a vesztőhely gazdagítására egy-két zsákmány előre készülhessen. Mert kit egyszer, ifjúsága hajnalában, bármi történet következésében, a sors idekényszerített, annak igen nyomorult fejének kell vala lenni, ha a vétek minden tekervényeivel s a legborzasztóbb szemtelenségével tökéletesen meg nem ismerkedett. Ki idejöttekor a becsületérzés valamely szikráját még szívében hordozta, vagy az emberi nem iránt, tisztábban vagy homályosabban, még valami hajlandóságot érzett: minden bizonnyal e kettő nélkül tért vissza a társaságba, onnan időrül-időre ide, mint honába, ismét eljövendő.

Ilyen volt ez a viperák és csörgőkígyók fészke, hova Miller Teréz megérkezék. Az előrement jelenések egész valójában megrázták, szemei lankadó tüzén, s arca minden vonásain szívrágó fájdalom tükrözé magát. Azonban e fájdalom külső nyomai vadság nélkül valának; bánatos volt az arc, de csendes elszánás nyugalmában, s e nyugalom tekintetébül s mozdulataibul úgy sugárzott vissza, hogy benne bizonyos felsőbb mértékű míveltséget kelle sejdíteni.

Hosszan, a fal mellett, egy-egy maroknyi szalmán heverésztek a szoba lakói. Egyik aludt, másik fogai közt utcai dalt dünnyögött, harmadik, a mai korbácsok következésében, egyszer-egyszer gyötrelmesen jajdult meg, míg szomszédja, bizonyos ízetlen tréfán, tele torokkal kacagott; vének, ifjak és gyermekek; egymással senki sem gondolva; mindegyik a pillantat ösztönének engedve: eleven képét adák azon borzasztó egyenlőségnek, mibe az embereket három dolog taszítja: - halál, nyomorúság és elvetemültség.

A tömlöcőr kinyitá az ajtót, a szerencsétlen belépett, s lábain megcsörrent a lánc, mely reája az ajtó előtt vereték. Irtózat futá keresztül, midőn az ajtót háta mögett bezáratni hallá: s meglepett tekintettel széjjelnézett nyomorúsága társai közt. Azok földúlt vonásokkal teljes arcaikat az újolag érkezőre vad ujságvággyal fordították. Egy, még soha nem érzett, nem is sejdített érzelem jéghidegséggel szállott szívére. Kiszakasztatni az emberi társaságbul, végetlen magányba, pusztaságba, halálba üzetni: oly gondolatok, mik a balsors poharát fenékig ürített halandó előtt rettentők nem lehetnek. De kiszakasztatni az emberi társaságbul, hogy mondhatlan fájdalmát a társaság kivetett sepredékének nézésül és múlatságul vigye: oly érzemény, minek keserűsége elviselhetlennek látszott. Merevedve, mozdulni nem tudva állott meg a helyen, hova az első lépés vezeté.

- Beh szépecske! - fölkiált egy fiatal lány.

- O, ez a gyermekvesztő! - mond egy időske asszony, sajtalan fekete kenyerén rágódva.

- Huh! - rikácsolt valaki az egyik szögletbül - lesz itt dolga a hóhérpallosnak.

Mélyen a szoba fenekérül emelkedett egy hang.

- Pallos? ostoba, mit tudsz te a pallosrul? Halljad csak!

Fénylő pallos
Szép remény sugára;

Enyhe szellet
Fájdalom habjára.
Fölvillámlik, kék szemekben
Mint szerelmi láng;
És lecsattan édes-fájva,
Égő csók gyanánt.

A hang elhallgatott. - Tovább, csak tovább Anikó! - biztaták többen, s az ének ismét megzendült.

Zöld, s fehér szín
Sírján gyermekemnek;

Fű s virág így
Ah, miért teremnek!
Nyílj meg,
önts vért, fű s virágra
Hintsd el, kebelem!
Majd ha színök felpiroslik:
Az a szerelem!

Az ének ismét elnémult. Teréz iszonyodva fordítá szemeit az énekesre, s remegni kezdett. E pillanatban karján fogá valaki, s -, jer - úgymond - szép gyermekem, ne hallgasd azt az őrültet. Ülj e zsupra mellém. Mit búsulsz? Nem oly szomorú itt benn az élet, mint odakünn gondolják. Be szép aranyfüggő ez itt füledben! Higgy nekem, édes leányom, ezek mind gonosz tolvajok; add ide, majd megőrzöm számodra. - Ezt mondván, hirtelen lekapcsolá, s magához rejté.

Másik jött. - Semmit se félj, csinos galambocska! O, ha én ily szép volnék! Csak vígan; meglásd, kit nem gondolnál is, kedvedben fog járni. Ez a rendes kendő itt nyakadban! Nem cserélnéd el velem? - szólt, s feleletet nem várva, a cserét maga megtevé.

- Kis bohó, - így közelít egy vénasszony, ki a szoba legszokottabb lakói közé látszék tartozni, - miért oly idegenül? Mi itt mind jó barátnék vagyunk. Bátran! nem mind igaz, amivel komisszáros uramék ijjegetnek. Lásd, a törvényszék előtt, ha mit kivallottál, mind visszavonhatod. O, már én sokszor próbáltam! Nesze, ebbül a jó pálinkábul - egy-két korty, s az ember mindjárt másképp lát mindent.

Az új vendégnek a régiek ezen életbölcsesége borzasztólag tetszett föl; hátraroskadt a csomószalmán s szemeit eltakará.

- Hagyjátok békében! - monda a vén - majd ez is megszokik.

- Vagy megőrül, mint szegény Anikó - folytatá egy másik.

- Hm! - viszonzá amaz - jövendölésnek elég ostobaság, tanácsnak nem rossz. Tudjátok-e, hogy ki annak idejében okosan meg tud bolondulni, az sok szép dolgot szabadon véghez vihet?

- Lelkemre - mond a kendőcserélő - ily szabadlevelet magam is szeretnék!

A vidám társaság nagyot kacagott; egy fiatal menyecskének alvó kisdede nyugtalankodni kezdett.

- Az ö...g - bemond az anya, - mit lármáztok ily későn! A gyermek fölébred.

- Fojtsd meg a porontyot! - kiálta nehány szózat. Anikó felriadt. - Ne, ne! rengesd az árvácskát; Anikó majd énekel:

    Hajnal is hasad már;
Mért van éjszaka?
Hajh, sötétlik a ház,
Nincsen ablaka.
Szél, eső nem ér ott
Zúgjon bár fölül;
Gyermekem, de mért hálsz
Oly bús-egyedül?

    Angyal alszik ott lenn,
Nem ver benne szív;

Túlvilági hangja
Oly epedve hív:
Hűves a lakocska,
Keblem is hideg;
Jer le jó anyám,
s vedd
Ölbe gyermeked!

 

13

Andaházi kínos szorongásban tölte minden pillantást. Iszonyodva gondolt az órára, midőn a szerencsétlen Teréz meghiteltetés végett törvényszék elébe fog állíttatni. Ha vallomását akkor is megerősítené! - E gondolat minden idegeit rendítőleg járá keresztül. Rövid, de erős hánykódás után elhatározta magát: falujába haladéktalan kimenni; s minden körülményt lehetségig kipuhatolni.

Az, amit a pásztoroktul hosszú kérdezgetés után ki lehetett tudni, kedvező világítást öntött a dologra. Andaházi lelkében már most tisztán állott a hit, hogy a szeretetreméltó teremtmény ily iszonyú tettet el nem követhete; de ezen hitet a törvényszékre általplántálni: ez vala a nagy kérdés.

Az ismeretlen lovag, kire a gyanú legegyenesben szállhatott, eltünt; s hogyan lehessen nyomába jutni? Neve, állapotja, arca, szóval egész lénye mély homályban rejteztek; s e homályt csak annyira is eloszlatni, hogy miatta valami hirdetményt széjjelküldeni lehetséges legyen, kinek hatalmában áll?

A két cseléd? Ezek igenis, mind az eltünt lovagrul, mind magárul a tettrül adhatának fölvilágosítást. De rólok senki semmit nem tudott. Teréz elhurcoltatása után magokra maradtak: s mielőtt valakinek felőlök gondolkozni eszébe jutott volna: holmivel, mit elbírtak, láthatlanokká levének. S ezóta magában állott a lak, zsákmányul hagyatva mindenkinek; s csak akkor vétetett őrizet alá, midőn őrizetre méltó benn már nem találkozék.

E környűletek közt egyedül a vádlott vezethetett volna útba. - De az a rettenetes önvallomás! Attul, ki e vallomást készen tevé, lehetett-e remélleni útbaigazitást? Mert ha ártatlan, nem világos-e: miképpen másnak bűnét azért vállalta el, hogy magát a bűnös helyett áldozattá tegye?

A pásztorokat vallatni meg, s tanuságukkal bizonyítni be a képtelenséget, mely az önvallomásban foglaltatik? Ez igért valamit, - de ha a szerencsétlen vallomásához önkényt ragaszkodik: mit használnak a tanuk? Hiszen a vádlott fejének józanságát kétségbe hozni nem lehet; a pásztorok pedig, bármi körülményeket fedezzenek föl, magát a tettet szemeikkel csakugyan nem látták.

- Minden hiában! - tünődék Andaházi - nincs más mód, mint azt az iszonyú önvallomást, míg lehetséges, visszahúzás által megsemmíteni.

S mi kedvező kilátás! Ime, ha e visszahúzás megtörténik: mint fog minden másképpen tűnni föl! A pásztorok mentőleg tanuskodhatnak; s a vádlott maga sok körülményt fedezhet föl, mik ártatlansága kivilágosítását sokképpen előmozdíthatják; egyszersmind a bűnös fölkerestetését lehetővé teendik. Mert hiszen mi az, ami a szerencsétlent vád alatt tartja? Semmi sem, csak saját vallomása. Úgy van; neki vissza kell húzni!

És ha vissza nem húz? - Mert kinek megváltására életét oly elszántan fölajánlá, oh annak mondhatatlan beccsel kell előtte birnia!

De hol tehát az az oly temérdek áron megvásárolt férfiú? Ott kellett-e neki életveszély közt hagyni a személyt, ki érette mindent, egyetlenegy pillanatban áldozatra vetett? Kellett-e e végtelen áldozatot elfogadnia?

E pontig jutott Andaházi, midőn irtóztató kétség villámlott föl lelkében. Mert ha ez asszony nem bűnös; ha ez asszony gyermekét ama férfiú gyilkolta meg: lehetséges-e, hogy saját magzata gyilkosáért vesse magát halálos örvénybe; s éppen azon pillanatban, midőn a halottat még vérétül ázó kebeléhez szorítva tartotta?

De hátha éppen abban a pillanatban, a fájdalom egyszerre meglepő tüzében, az élet viselhetlen teherként feküdt szívén; s attul bármily áron szabadulnia, nyereségnek látszott? Enyhítő gondolat! Mert ez esetben lehető vala, hogy talán a fájdalom első rohanása elmúlván, az élet szerelme felébred, s annak, ki gyermeke ellen halálcsapást vitt: saját életét is fölszentelni nem fogja.

Ezeket gondolá hősünk, s visszaindult a városba, védencével személyesen szólani.

 

14

Szükség-e mondanom: mily kínos volt az éjszaka, mit Teréz a tömlöcben töltött? Ott fekvék a míveletlen, durva csoport között és gondolataiban, képzeleteiben irtózatos képek tüntek föl. Az elszánás bús, de nyugalmas érzése elreppent. Előbb azt hivé: halálnál rettenetesb reá nem várhat, s ezt - óhajtotta inkább, mint rettegte. Most ez utálatos körbe léptekor tanulta meg, hogy van csapás, borzasztóbb a halálnál, borzasztóbb a boldogság teljes elsűllyedésénél. Az emberiséget becsülni tudó mindent, mi szerencsétlenség bélyegét hordja magán, részvéttel tekint; és szánakozását a bűnöstül sem tagadja meg, ha az a bűnokozta szenvedést emberhez illőleg hordozza. De lehet-e utálatnál és iszonyodásnál egyebet érezni, midőn a vétek leplezetlen mutatja magát, s gyalázatos bélyegét, dacoló szemtelenséggel, cégérként viseli? S ily valaminek körébe taszíttatni: oly gondolat, mely a mi szerencsétlenünk ereiben minden csepp vért pusztító lángra lobbantott fel. Gyötrelmei nagyok valának; belrészeit tűrhetetlen hőség emészté; ébren volt, de fejében rémületes álmok küzdének; s időt és helyet megkülönböztetni többé nem tudott.

Így tölt el az élet legkínosb éjjele eszmélet nélkül, és - temérdeksége miatt - alig érzett fájdalomban. S midőn végre hosszú erős küzdés után a lélek erejének egy részét visszanyerni kezdé, gyöngéd illetést érze, s fölpillantott.

Reggel vala; s egy asszonyi alakot látott meg, ki őt lefelé hajolva, kezével érinté. Termete vékony, arca kiaszott, szemei búval teljesek. - O, mért ébredsz ily későn? - így szólala meg - lásd, aki alszik, az ijesztő álmot lát.

Teréz e szavakban a mult esti rémületes dal éneklőjének hangját ismerte meg: s döbbenve nézett rá.

- Félsz te is? - kérdé Anikó - miért félsz? O, téged egy hajtőcske meg nem öl, mint őtet!

- Kit? - kérdé viszont Teréz, irtózva.

- Ne kérd, - felelt amaz szorongva - hiszen a szép gyermek sírba szállt és szegény Anikó - - Félbeszakasztá szavait és könnyei hullának.

Teréz keresztül vala rázva; merőn nézett a szerencsétlenre, mintha arcán ismerős vonásokat sejtene. Nyugtalansága pillantatonkint nőtt; végre remegve kérdezé: Szerencsétlen, ki vagy te?

- Te nem tudod? Anikó már semmi!

Teréz el nem fordíthatá róla tekintetét.

- Ne nézz oly merőn, - mond Anikó - o, ha tudnád, mint fáj az!

- Miért? - kérdé Teréz, mindig inkább növekedő szorongással.

- Lásd, éppen oly merőn nézett szegényke, midőn a tő szívét általszúrta.

Teréz ajkain az irtózat fölsohajtása akaratlan röppen ki.

Anikó énekelni kezdett:

Szép szőke lány ölén
Szebb gyermek fekszik ott;
De sír, csak sír szegény,
És szíve fönndobog.
Fáj szíved, gyermekem?
Anyám, az fáj nekem. -
Ne
sírj, majd szűnni fog.

Oly néma csend vagyon,
Sem egy sohaj, sem szél!
Mély a gödör, nagyon,
És benne nap nem kél,
Fáj szíved gyermekem?
Anyám, nem fáj nekem.
Nyugszik, mikint a tél!

Teréz elfordítá arcát.

- Elfordulsz? O, ne fordúlj el! Szegény Anikó oly egyedűl van!

Az ének alatt, nehány a rabtársak közül elősereglett. Két leányka állott közöttök, színeikrül s vonásaikrul ítélve, azon felekezetbül, mely a civilizált világ közepette félvadságban, sátor alatt tölti napjait, üllőjét és hegedűjét házrul-házra hurcolja, cserét űz, csal, varázsol s eredeti barna színét az éghajlat dacára is megtartja.

- Anikó! - megszólal a barna lánykák egyike - mért énekelsz mindig oly szomorún?

- Hagyd a gyermeket - mond a másik - dalolj inkább szeretődrül, mint a minap.

Anikó megrettent. - Minap? nem, nem, soha!

- Igen, igen! - viszonzá a barna - ott feküdtél a szögletben, azt gondolod, nem hallám, bár oly csendesen dalolád?

- Csitt, csitt! hallgass! - kiálta Anikó.

- Ide kezedet! - szólt a leány - kitalálom belőle szeretőd nevét!

- Nem, nem! - mondá Anikó hevesen, s kezeit hátravoná, de a csintalan lánykák megkapák, s erővel feszíték ki tenyerét.

- Itt, itt a vonás! e jelenti, hogy Sándornak hívják.

- Nem tudja, nem tudja! - rebegé örvendve a szerencsétlen.

- Tudom, tudom: Gyuri neve!

- Nem, nem!

- Hát Jóska, Pali - az sem? Károl -

Anikó ijedve kapta el kezét, s néma lett.

- Találtam, találtam! - újongatott a barna, - ugye Károl?

Teréz e pillanatban újult figyelemmel tekinté meg a némult Anikót, s mintegy akaratlanul, kérdezve fordult feléje: Károl?

Anikó ujját ajkaira nyomá; majd hirtelen valami gondolat látszék benne ébredni, szívére nyomá kezeit, s Teréz felé hajolt. - Ismered őt? oh ne szólj, mert ő haragszik, s ismét kilövi fegyverét.

Ezen, a körülállókra nézve érthetetlen szavakra, Teréz egyszerre általrázkódott, s e sikoltással: Szent isten, ő az! - magánkívüli állapotába visszadőlt.

- Odavan! - kiálták a körülállók; az őr benyitá az ajtót, látá a vonagló beteget; hírt ada, s a szenvedő kevés idő múlva a betegek számára rendelt szobába viteték.

 

15

Sietve ment Andaházi; úta a vadászlakhoz közel vezeté el; s amint a bús emlékű házacskát megpillantá, ellenállhatlanul vonzódott abba betérni. A gondolat: nem fog-e ott valamit lelhetni, mi a veszélyes titok fölvilágosítását eszközlendi, enyhítő reménnyel szállott szívére. Belépett azért, de reményének a már kizsákmányolt szoba beteljesedést nem látszott igérni. Ládát és szekrényt hiában vizsgált föl, s már elkomorodva készült kimenni, midőn egyik szögletben bizonyos tépett írásokat látott heverni. Fölvevé azokat, s magával elvitte, de úgy tetszett, szándékosan valának elszaggatva, s egyetlenegy darabkán kívül semmi olvasható köztök nem találkozék. Az említett darabka kétségkívül levéltöredék volt ily értelemmel:

"Hiában minden intésem reád nézve, szerencsétlen barátném! Odavetéd magadat a semmirekellő férfinak, ki hűségtelenségét és vadságát egy áldozaton már bebizonyítá. Mert tudnod kell, igenis, lehetlen ezen iszonyú fölfedezést előtted titkolnom, ő az, ki szegény - - - er általad is ismert árváját elcsábítá, majd féltékenységi dühében keresztüllőni akará, s később elhagyá. Most, azt mondják, az elhagyatott tébolyodva van, s e rettenetes helyzetében csábítójától született gyermekét megölte, s bolyong, az ég tudja hol? - Teréz, Teréz! minden szentekre - -"

Megborzadt e töredék olvasásán Andaházi; száz sejdítések, érzelmek és gondolatok támadtak lelkében, miknek rendbeszedésével foglalatoskodva érte el a város határát. Nem messze a város végétül, a szekérút mellett, parányi dombocskák emelkedtek, s mindegyik dombocska végén egy-egy feketére festett fa volt leásva. A hely a város egykori lakóinak szűk szállásul vala rendelve; s dombok és gyászfák intés gyanánt állottak úthosszant, nehogy az élők jövendő sorsokrul valahogyan elfelejtkezzenek.

- Ki házát ássa ketek? - így szólt le a kocsis, nyergébül.

Andaházi odanéz; s nehány rabot lát, egy hajdú fölvigyázata alatt, sírt ásni.

- Egy szegény rabasszonynak ássuk! - felelt a sírásók egyike.

- Melyiknek? - kérdé dobogó mellel Andaházi.

A hajdú megszólalt: - Annak a gyermekvesztőnek, onnan a hegyentúli faluból.

- Fordulj meg! - kiáltott Andaházi a kocsisra, ki bámulva nézett az úr felé, s zavarodva kérdezé:

- Hová tens uram?

- Vissza, haza!

A hang elhatározottan kemény vala; a kocsis sebesen fordult meg, s kevés óra mulva Andaházi saját háza előtt, néma és mély lélekborulatban szállott le.

Készült 1836; megj. 1837.

 

A FERRÓI SZENT FA

Történet két elbeszélésben

Töredék


Első elbeszélés

ÁRULÓ SZERELEM

1

Midőn a jelenlét csak gyászképeket tűntet elő, a haza szent körében lelket leverő történetek következnek egymásra; s hosszú sikeretlen küzdés kínosan fáraszt el: akkor elfordúlnak gondolataink más kor, más világrész felé, ha talán valamit feledni s feledés által parányi vigasztalást találni lehetne. Mondom nektek: mind hiában! Feledni csak az tud, kinek szívében feledésre szükség nincs: a boldog. Ki gyötrelemmel teljes keblet bír, azt az emlékezet borzasztó hűséggel kíséri: mint az Eumenidák Orestest. És az ember mégis remél, vagy ha nem remél is, ismét meg ismét próbát tesz, mert kínai nyugtot nem hagynak. Ily lélekállapotban írám le e történetet, miből látni fogjátok, hogy századok előtt is, az atlanti tenger messze hullámai közt is osztott a sors csapásokat a népnek, melynek elsüllyedését örök végzései közé előre beírá.

 

2

Európa kedvenc gyermekei, azok a nagy nemzetek, vagy volt nagy nemzetek, kik új világokat találtak s hódítottak, büszkén ütötték fel e bujdosó csillag most ez, majd amaz fokán lobogóikat. Vélitek talán: e lobogók gyermeki öröm s hiú dicsvágy jelei valának? De a történetírás száz meg száz lapjai véres bizonyságot tesznek: miképpen azok az újonnan érkezett európainak határtalan uraságot, a régi lakosnak pedig rabszolgaságot és halált jelentének. Mi joggal? kérditek. Bohók! És nem felel-e meg a hatalom naponként, s kezdettől fogva ugyanazon világos szavakkal? Mi joggal? Az erő jogával! Aztán nem tudjátok-e, hogy ez erősek tudományt és felvilágosodást hordának magokkal, s az újvilág jóltevőivé lőnek? s akarjátok-e a jóltevőség nagy következményeit ismerni? Menjetek Cubába, Szent-Domingóba, Jamaikába; menjetek a Kanári szép szigetekbe, s ha a rég lefolyt századok köveit, fáit és fűveit jól feltaláljátok, kérdjétek azt is: hol az emberfaj, melyet az európai jóltevő itt talált? Ah, az őslakók többé nincsenek! De hiszen ők mindöszve is csak pogány ebek valának; s ha a dicsők, kik vérökben gázoltak, rajtok szánakozni méltónak nem hivék, mi törjük-e fejecskéinket miattok? És íme mégis, bár szokás szerént ábrándozónak csúfoljatok, a következő sorok ily emlékezetnek szentelvék. Mosolygjatok, vagy szánó könnycseppet ejtsetek: igen mindegy. A dolog sem így, sem úgy, sem jobbá, sem rosszabbá többé nem lehet.

Afrika partjaitól nyúgotra, az Atlanti tenger végetlen habjaiban, meleg, szép ég alatt hét sziget emelkedik, melyeket Hellas és Róma írói boldog szigeteknek nevezének vala. Most Kanári néven hivatnak, s asszonyaink jól ismerik a nevet a sárga madárkákról, melyek aranyos fogházaikban oly szépen zengenek. A madárkák, mint a guánók, a szigetek őslakói, rabúl hozattak Európába, s azok még léteznek, ezek az élők sorából örökre ki vagynak törülve.

A guánók saját néptörzsök voltak, erősek, termetesek, szépek. Spanyol és francia írók sok jót, sok kedvest hirdettek felőlek. Némelyek azt mondják: az írók sokban mértéken túl mentek. De talán írótollaikkal azon vadságot akarták jóvátenni, melyet a világ legmíveltebb részéből, a keresztyén Európából érkezett legelső látogatók rajtok elkövettek. Ez igazságtétel a szelíd európainak kétségkívül becsületére szolgál. Azonban ez a míveltlelkű embernek természetére tartozik, s reá a történetírás számtalan példát nyújt. Nehogy saját nemzetemnek hízelkedni láttassam, csak távolból hozok elő egy pár esetet. Jól tudjátok: Sokrates és Camoens halálok után isteníttettek. Való, előbb az egyik méreg, másik pedig éhség által költözött másvilágra: de mit? A ti bölcseitek régtől fogva tanítják: miképpen halál utáni dicsőség mindennél többet ér. Azért az ó- és újkor emberei az élőkkel vagy éppen nem gondoltak, vagy csak azért gondoltak, hogy rajtok gázoljanak; mindenesetre feltartván magoknak, hogy a halottak előbb vagy utóbb szóval, vagy énekkel, vagy emlékkővel megdicsőítsék.

Messze csapongani nem akarok; tehát csak röviden elmondom: ezen guánók, kikről sok mások után, Bory de St. Vincent (a szeretetre méltó ifjú francia) oly sok szépet írt, s kiknek a világszerte ismeretes Humboldt nehány figyelemre méltó lapot szentelt, ezen guánók mondom, szinte a tizennegyedik század végéig, mindaddig tudnillik, míg európai vendégeik acélfegyvereikkel s tűzontó csöveikkel meg nem érkeztek, nyúgalomba lakták a hét szigetet. Ne higgyétek ugyan, mintha nálok a költők aranykora létezett volna. Mert köztök is volt úr és szolga; voltak elkülönözött kasztok, melyek közül egyik a másik verejtékéből élt. A nagy szellem (így tanítá a papság), a nagy szellem Achaman, előbb a nemeseket, az Achimenceyket teremté; s a föld minden kecskenyájait közöttök felosztá. Most fogá Achaman s ismét teremte; teremté pedig a pórnépet, az Achicaxnákat. Az új teremtés látá a nyájakat, s bátor vala azokat nemcsak megáhitani, de kérni is. Felele pedig a nagy szellem: »pórnép, a te sorsod a nemességnek szolgálni; s így tulajdonra szükséged nincs!« - Azonban mindemellett is nyúgodt volt a nép; mert egyfelől a kasztok közötti falak nem valának általhághatatlanok, mint a hinduknál, s a pórnak is nyílt alkalom a nemesség soraiba felemelkedhetni: másfelől pedig a nemesség, bár a mezei s házi munkát magához illetlennek hivé, de bátor és magaslelkű volt; a harcmezőn vitéz, különben mind ember, mind állat vérét ontani irtózott; imádta az isteni hatalmat, melynek bálványokat nem emelt; tisztelte az asszonyi nemet, több gyöngédséggel, mint a lovagkori Európa; s hálás emlékezetben tartotta a halottakat, kiknek testeiket bebalzsamozva sziklaüregekben tartogatta, s felettek, ha éltükben nevezetesek valának, piramisokat emelt.

Mindezek bizonyságúl szolgálnak: a hét sziget lakói nem voltak míveltség nélkül; s e míveltség következése lőn az a szelíd bánásmód, mellyel az első európaiakat partjaikon fogadták. Ismeretes a Martin Ruiz d'Avendano története, ki 1377-ben a lancerottai parton hajótörést szenvedvén, Zonzáma király udvarában oltalmat és szerelmet talála. Tudva van az is, hogy azon Teneriffán megöletett európaiak, kiknek véghagyománya később a franciák előtt felmutattatott, előbb vendégszeretőleg fogadtatának, s csak gonosz tetteik által húzák a jól érdemlett büntetést magokra. Szegény szigetiek! ti igenis jókor megtanultátok, mily kígyót fogadtatok kebleitekbe. Alig kezdett az első, bizonytalan hír szállongani, hogy ily szigetek, az óceán ily táján léteznek: azonnal rablók rablók után indultak el felkeresni azokat, s békés lakosaikat rabszolgákul elhurcolni. S mely dicsőség az európai fosztók vitézkedése oly nép ellen, mely az acélkard és tűzfegyver ellenébe, faboton és dárdán, kőből készűlt tőrön, személyes erőn és bátorságon kívül, csak ügye igazságát szegezheté.

 

3

Ugyanazon néptörzsök, de több királyságokra oszolva, laká mind a hét szigetet: egy vala a nyelv is, de a szójárás különböző. Legkisebb pedig, s mind népesség mind termékenység tekintetében legkevésbé szembetűnő a hét között az vala, mely az eredeti Hero nevet hibásan követve, s régi Hellás íróitól Hera, a spanyoloktól pedig Ferro neven neveztetett. Hero (úgy mondják a tudósok) guán nyelven sziklahasadékot jelent; s valóban a szigetecske nem egyéb egyetlenegy, száz meg százfelé repedezett sziklánál, melynek barlangait a guánók lakhelyül használták. Az ég itt meleg, vagy inkább forró; s forrásvíz igen szűken, vagy, mint régen hivék, éppen nem találkozván: a lakosok az általok gamonának nevezett növényt rágják, s sokszor tengervizet isznak, mely szokás, hasonló okból, a csendes tenger némely szigetlakóinál is találtatik. Ily hely, bár a déli ég és növényvilág Európában képzelhetetlen színpompája ragyogjon rajta és felette, fontos álláspont semmi tekintetben nem lehet; s nevezetes voltát csak azon történetnek köszöni, miszerént Ptolomaeusnak, az óvilág leghíresebb földleírójának tetszett a hosszúságot a ferrói délvonaltól számlálni; s a franciák XIII. Lajosa jónak látta, országa minden földleíróinak megparancsolni, hogy a számlálás e módját kövessék.

Volt idő, mikor e sziget vízben szükséget nem látott; s népesebb volt, mint most. Agg regének fognátok mondani (mint valóban voltak nehány hitetlenkedők, kik agg regének nyilatkoztaták), de teljes hitelű s szemmellátott tanúk bizonyították be: miképpen a sziget egyik völgyében bizonyos élőfa zöldellett, melynek lombjairól, mint kútfőből, ömlött a víz, tisztán s elegendő mennyiségben, hogy a lakosok és nyájak általa fenntartassanak. Európa nehány nevezetes útazói szemeikkel láták e fát; mások alapos vizsgálat következésében győződtek meg létezése felöl. Tudóst játszani nem szándékom; azért Oviedo, Viana, Clavio, Cairasco, Mercator s mások bizonyságtételét nem hozom fel: de a dolog kívánja elmondanom, amit Abreu-Galinelo után Bory de St. Vincent értésünkre ád. Galinelo Ferrón vala, s a bámulatos tárgyat látni óhajtván, hajóra ült és magát Tigulahe nevű helyre vitette. Völgy vala, minek határai a tengerszélig terjedének, s végén magosra nyúlt szikla lábainál emelkedék a forrás jótékony fája, harminc negyven lábközti magossággal, s törzsökében oly vastag, hogy tizenkét arasz foghatá körűl. Koronája kerek, s százhúsz lábnyi kört árnyékoza be; ágai távol egymástól, és sűrű lombbal borítvák; gyümölcse a makkhoz nem hasonlatlan. Levelektől pusztán soha sem vala, azaz a régi csak akkor hullott le, midőn az új már kifelé zöldült; s ez kerek és fényes volt, mint borostyáné, de homorúbb és széles. Minden hajnal-hasadtakor felhőcsoport szállott fel a tengerből, a völgy közelében; a keleti szél megzúdult, s a szikla felé hajtotta azt, s annak lábainál, a fa koronája körül öszvegomolyítá. Most a lombozat munkásságba jött, lassanként a felleg alkotó részeit magába szívá, s vízalakban, kristálytisztaságú forrásként csorgatá le. Mennél tartósb a keleti szél, annál gazdagabban ömlik vala a jótékony ital, legnagyobb kincse a szigetlakóknak; mert nélküle hazájok alig lakható. Ők érzették is ezt, szentnek tartották a szép növényt és felügyelésére saját őrt rendeltek. Neve az őslakók nyelvén: Garoe.

 

4

E földkerekség más részeiben lakó emberek, olvasván a történeteket, azt fognák gondolni: »annak az Európának parányi, szűk tartománynak kell lennie?« S nem úgy van-e? hiszen az európai (kivévén a magyart, kinek dicsőségére legyen mondva, hogy az ősi lak kemencéje mellől nem örömest mozdúl), az európai, örök idő óta idegen, távol földet keres, hol sátorát felüthesse. Darab ideig Szíria pusztái felé vándorlott; majd egyszerre tengerről tengerre kezde bolyongani, új világokat felfedezendő, mikről még senki sem tudá: ha léteznek-e? Azonban azt tudni nem is volt oly igen szükséges; legalább nem a legszükségesebb. Első szükség vala: urává lenni a tartománynak, melyre az óceán végetlen síkja felett szertebolyongó kalandor történetesen reábukkanhat. Miért fáradjon az ember idegen birtokért? Az igazságot, mely e kérdésben fekszik, azon kor több embereivel együtt tisztán érté de la Cerda Lajos is, ki a tizennegyedik század közepe körül, VI. Kelemen pápától királyi címet kért, s országul a Kanári szigetcsoportot ajándékoztatá magának. Sem a szent atya, sem az újonteremtett király nem tudák: hol fekszik, s miből áll az, amit adtak és vettek. De ez a dolgon változást nem is tett. Ha létezett a szigetcsoport, bizonyosan a földtekén valahol fogott feküdni; a földteke pedig, minden teljességgel, isten után az egyház fejedelmeé vala; s így de la Cerda úrnak nem kellett egyebet tenni, csak országát feltalálni és ismeretlen jobbágyait tűzzel vagy vassal, vagy mindkettővel hódolásra kényszeríteni. Mind hiában! A mélyen tisztelt úr testi szemeivel sohasem láthatá meg szép uradalmát, csupán azon egyszerű okból, mert tengerközti földet hajó nélkül meglátogatni nem lehet; hajója pedig a hatalmas királynak nem vala. Így ország nélkül hordá koronáját, s koronát ország nélkül hagyott maradékára és utoljára is másoké lőn a szerencse: úrrá lenni a föld és nép felett, mely őket nem választá.

Azonközben míg a kanári királyok Európában csendességben nyúgosznak vala, voltak férfiak, kik nyúgodni nem szerettek, s addig vitorláztak fel és alá, míg a hét szigetet az Atlanti tengerben fellelék. Ország nekik nem kelle, csak rabszolga; ennélfogva rövid, de siralmas látogatásokat tőnek, seregestől fűzvén láncra az ismeretlen föld erőteljes lakosait, kiket európai vásárokra hurcolának magokkal. Ily látogatások nem egyszer jutottak Ferrónak is; a szerencsétlen szigetlakók időről időre elrablott rokonaikért az európai nevet rettegve gyűlölték. Egyetlenegy megrohanás 1402-ben több mint négyszáz ferrói guán szabadságába került; a sziget népessége szemlátomást fogyott, hovatovább kevesebb lőn az erő, mit igazságtalan megtámadók ellen szegezni lehessen.

Ily áldást terjesztve mutatkoztak világrészünk első hajósai a boldogtalan partokon. S nem mondhatnók-e? hogy ez állapot valóságos áldás is volt még ahhoz képest, ami következett, midőn rablói rövid látogatások helyett végre maradandó elfoglalás történt. Mert eljött az idő; s a rablók nyomán elérkeztek a hódoltatók is, hogy a feltalált nép mezeit elfoglalván, megüljék; s a lakosokat vaspálcájok alá kényszerítvén, gyökerestől kiirtsák.

Bracamonte hordá de la Cerda üres koronáját; s mivel üresség kis hasznot ád: bizonyosan örülni fogott lelkében, midőn sógora Bethencourt János, késznek nyilatkozék, azon koronáért Franciaországban fekvő javait általengedni. S valóban Bracamonte jobban szereté a valót és bizonyost a bizonytalan leendőnél. Megtörtént a csere; s Bethencourt királlyá lőn. A boldogtalan! így fogtok felsóhajtani. Nem egészen ok nélkül; de mégis meg kell jegyeznünk: János király normanni faj vala; s ki előtt nincs tudva, hogy a normannok bátor, erős és vállalkozó nép valának; s már eddig is sok bizonytalanságot bizonyossággá tudtak változtatni. Bethencourt tehát nem akart a korona puszta fényével megelégedni, s Rochellebe ment, hogy hajóra ülvén, országát felkeresse; nehány merész normann követé; s távol a gascogne születésű Gadifer de la Salle szövetkezék hozzája, magával vévén némely hazafitársait, kik a nagy merényre francia, könnyen fellobbanó lélekkel vállalkozának. Az egész sereg száma nem nagy vala; de ők bizodalommal tölt keblet vivének magokkal; s nemsokára Lancerotta partjain kikötének.

 

5

Három év folya le; s küzdés és fáradság után a normann férfi birtokában még csak Lancerotta, Fortaventura és Gomera szigetek valának: most Bethencourt felvoná vitorláit s új hódolásra indult Ferro felé. Tiszta volt az ég, kedvező szél röpíté a hajót, s távolról kékellő fellegként emelkedett a hullámok közül a sziget sziklás partjaival. A hajósnép élénken mozgott fel és alá; többnyire franciák valának, de nehány castiliai is találkozék közöttek. Mert tudni kell, hogy a guánók a hódító kalandornak sok dolgot adának; s Bethencourt kénytelen lőn saját eszközei elégtelenségét csakhamar érezni; azért feltette magában, hatalmasb úr pártfogását keresni, s kevés idő előtt Spanyolországba járt, Castilia királyához, kinek hűségébe ajánlá magát s szigeteit, tőle segédet reméllő. Henriquez elfogadá az ajánlást, s bár nem nagyon, de mégis segíté a bajnokot; ki most erőteljes termetében, nehány tiszteitől körülvéve álla a fedelen, s tekintetét a messzeségből lassanként fejlődő sziget felé függeszté. A fedél más oldalán két ifjú vala látható; tüzes tekintettel, eleven mozgásban az egyik, kinek derült homlokáról, mosolyra nyíló ajkairól, s a könnyűségről, mely lebegő termetén öntudatlan ömlött el, egyszerre ráismerhetnél a könnyelmű életkedvvel tölt gasconira; a másiknak pedig csendes komolyság bélyegzé arcvonásait; mély lángban olvadó, fekete szemeihez a vállaira omló szegfürtök szépen illének; két karját mellén összeöltve áll vala ott vidámon, de ki nem fakadozva, s zárt ajkai és illedelmes testtartása büszkeség színét adák reája; de e büszkeség, az ifjú termeten keresztűlömlő sajátnemű gyöngédséggel vegyülve, kellemes hatást tőn. Velasquez volt, castiliai nemes, számos testvérek egyike, családjától kiküldve, hogy a kalandok azon századában szerencsét keressen; a francia pedig az ifjú de la Salle vala, Gadifer rokona: ketten egymással bizodalmas beszédet folytatának.

- Parányi sziget, igen parányi! - mond de la Salle - aztán vízben szűkölködő, mint mondják; már én csak inkább Canaria és Teneriffa ellen indulnék.

- Most ez van sorban - felel Velasquez.

- Ö - be! hisz az éppen a baj. Ha Bethencourtnak eszébe jutna ott erősséget alkotni, s benne őrizetet hagyni! Mit? keserű tengervizet igyunk a vad sziklán? S micsoda nép lakik ott? Teneriffán, barátom, Teneriffán lakik gyönyörű faj. O, azok a leányok, azzal a nyulánk termettel, azzal a saját kedvességű arccal, s félfedett kebellel! Mit értenek ezek az öregurak? Száraz szikláért harcolni? kinek legyen kedve reá? Teneriffán, barátom, Teneriffán ontanók örömmel a vért, hol isteni lyány lenne pályabér.

- Becsület parancsa: örömmel harcolni mindenütt, hova a vezér hív - jegyzé meg a spanyol.

Bethencourtnak füléig hatott a szó; megfordúlt és - Igazad van don Velasquez, - így szóla - a való bajnok nem válogat; hanem odacsap kardjával és országokat nyér.

- Arra én is mindenkor kész vagyok - úgymond de la Salle, kissé nekipirúlva.

- Hiszem - felel Bethencourt jelentő komolysággal - főképp hol az ellentábort teneriffai sugár lyánkák tennék. - Ezt mondván visszafordúlt; s nehány lépéssel tovább menve, a legénységnek parancsokat osztogata.

De la Salle körülnézett, s a jelenlévők arcán gúnymosolygást pillanta meg. Ez bántá hiúságát, s félig hallható hangon mormogá; - Mit? s ezt én tűrjem?

- Vezérünktől igenis! - mond Velasquez.

- Méltatlanságot nem senkitől! - viszonzá az ifjú francia.

- Bethencourt - felele a spanyol - jól hallá, miket előbb gondatlanúl szólál vala; s ezekért érdemléd a vágást.

- Miért ne? ha a bölcs Velasquez úgy hiszi.

- Bölcs, vagy nem; de én úgy hiszem.

- A szolga lélek! - mondá de la Salle, s megvető pillantást lövellt társára.

Velasquez szemöldei összébb vonúltak s dagadó hangon felszólala: - Gascogne, el ne feledd, hogy castiliai nemes áll előtted!

- Vagy úgy! - mond gúnyosan de la Salle - s nem te vagy-e, kinek apját a király ütteté lovaggá? korbáccsal tudnillik, mert az istállót tisztára nem söpré.

Velasquez összeharapta ajkait; baljával kardjához csapott, s éppen rohanó szavakat vala mondandó, midőn a vezér nevén szólítá. Hirtelen rendbeszedé magát, de mielőtt a szólítóhoz lépne, a francia felé hajolva, kezét a sziget felé nyújtá, s mond vala:

- Ott, a szárazon!

- Értem! - felele de la Salle - ott leszek, és e kard velem.

Bethencourt a hajó elején álla, arccal a sziget felé, s balját az ifjú spanyol jobb vállán nyugtatva: - Előttünk - mond - a föld; de a kiszállás bizonytalan. Múlt évben egyik hajóm hasztalan próbát tett, nem találván helyet, hol biztos révbe juthasson. Don Velasquez, te bátor és okos vagy; bírod a guánnyelvet annyira, hogy a szigetlakókkal értekezhetsz; szállj tizedmagaddal ladikra, s ott, hol a sziklapart a tengerhez látszik menedékesen lapúlni, kelj szárazra. Tengeri rablók megfogyaszták a lakosokat, s félelmet öntének beléjök; így ellenállástól nem tarthatsz. Igyekezzél a bennszülöttekhez közelítni; légy nyájas, s mondjad, hogy eljövénk őket Castilia nagy királyának oltalma alatt a rablóktól megvédelmezni; puhatold ki a helyet, hol kiköthessünk; s ha talán az előbb megjegyzett pont arra használtathatnék, tekintsd körűl azon oldalt emelkedő zöld dombot, melynek lapos tetején alkalmas sáncot hányhatnánk, maradandó álláspontúl, ha közelben iható víz fogna létezni. A sziget azt mondják nagyon szomjú; s ez hódításomnak nem kedvező körülmény; kedves dolog lenne, ha e részben megnyugtatóbb tudósítást szerezhetnél. Menj, barátom! mi lehető közelségben fogunk tartózkodni; de ne feledd, hogy alkony előtt visszavárlak.

A castiliai ment, s a mondott pontnál szárazra lépett. Puszta vala a hely; a sziklás föld körül belöl sem fát, sem forrást nem mutatott; emberlakok sem látszottak emelkedni; semmi sem adott a körülvitt tekintetnek enyhületet, azon zöld dombon kívül, mely jobbfelől nem éppen meredeken nyúlt fel; s úgy tetszett, mintha zöld színét valamely közelben találtató forrásnak, vagy pataknak köszönné. Emberünk őrízet alatt hagyá ladikját, s nehány társaktól kísérve a dombnak indúla. Most a tetőn áll vala meg, s körűlnéze; nehány bokor zöldellett a dombon, de vizet, a tenger végetlen habjain kívül, nem látott; a domb alatt keskeny völgy nyúla el, sziklahasadékokkal teljes, s imitt-amott zöldellő pontokkal tarkázva. Leszálla; s a domb aljához nem messze híves üreget talált, s benne nem nagy mennyiségű, de a hajósnép szükségeit ideiglen pótolható vizet, maradványát a forró égaljai esőzésnek, melynek évenként rendesen előforduló napjai nem régen multak el.

A felfedezés nem vala megvetendő; s a kis vándorsereg örömmel mozdúlt tovább, legfőbb céla lévén, valakit a szigetiek közül feltalálhatni. Azonban vagy mindég lakos nélkül vala e rész, vagy az idegen hajót megpillantván szándékosan vonák magokat a vidék emberei másfelé; példáúl a távolabb kékellő magasb hegyek közé, melyek fákkal látszottak borítva lenni; s okot nyujtának hinni, hogy kebleikből forrásoknak is kell fakadni. Velasquez gondolkodni kezdett; tovább menjen-e? Mert hanyatlott a nap; s a vezér parancsa itt éjjeledni nem engedé. Már nem kis távolságban valának a dombtól, melyről szó vala; s előttök a völgyet fal gyanánt kerítő szikla közt nyílásra bukkantak. E nyíláson keresztűl nem lehetne-e ladikomhoz új úton térni vissza? ezt kérdé az ifjú spanyol magában; s a kérdésre tett lőn a felelet. Bementek a nyílásba; s fáradalmas, de rövid út után tágas, zöldellő völgybe értek, mely most ugyan üres vala, de legelő nyáj még friss nyomait láttatá. A völgy mindig szélesedve vonúlt a tenger távolabb partja felé, fűben sem élőfában fogyatkozást nem mutatott.

- Itt - felszólal Velasquez - víz és ember fog találkozni; jegyezzük meg e helyet; estveledik, most vissza kell térnünk; holnapi vizsgálataink e pontnál kezdődnek.

Visszaindúlt, s másnap hajnalban, Bethencourt parancsából, a hajó révben nyúgovék, a zöld domb tetején pedig sáncok kezdének hányatni.

 

6

Ferrón, többek között két hegy van; a név, mellyel most spanyolul hívatnak, emlékeztet, hogy mindkettő valaha, az őslakók idejében, istentisztelet helyéül szolgála. A hódítók nyelvén ugyanis Los santillos de los antiguos nevet hordanak; a guánók Bentaycának nevezék. Szent vala mindkettő; mert a nép őshite szerént tetőikre gyakran leszállott az istenség, kit egyik bérc lábainál a férfiak Eraoranham, másikénál pedig a nők Morayba név alatt imádtak.

A napokban, mikor a szigetlakók a tengerhullámok közt elzárva éltenek, s Európa férfiainak vészes látogatását még nem szenvedték, csak olyankor sereglettek e szent helyekhez, midőn az évszaki esőzés késett belépni, s emiatt szomjú, terméketlen évtől rettegtek. De az első hajó, mely a keresztyén világ partjaitól indulva, nálok megjelent, új, s iszonyúbb bajjal ismerteté meg őket; s így a veszélyhárító istenséghez könyörgéssel egy nagy okkal több vala.

Ezernégyszázötödik évet számlált az üdvezítőben hivő emberfaj; s így alig forgott el három év a tengeri rablók azon borzasztó beütése óta, melyet a történetírás feljegyzett, s miről feljebb emlékezni szükségesnek tartottuk. E pontból tekintve képzelhetni: mi rettegés szállott a népre, midőn a pásztorok egyike rohanva jött a királyhoz, s hirűladá, hogy a parti sziklák ormairól ismét oly vitorlákat láta lobogni, milyenekkel az emberpusztítók éjszakról már nehányszor megjelentek. A király kifosztva népéből (melynek maradékát különben is az egymásra következett rablások előbbi bátorságából kivetkeztették) megborzadt, s gyengesége érzetében hívatá a Faycant, kit mi főpapnak neveznénk.

- Isten embere! - mond a király - itt közelg ismét a vadnép, hogy gyermekeinket martalékká tegye. Szólj, mit kell tennem, hogy népem el ne vesszen!

- Gyűljünk uram - felel a faycan - késedelem nélkül a Bentayca lábaihoz: s könyörögjünk segédért országostúl.

Leereszkedett az éj; a hold teljes világában emelkedett ki a tengerből, s a tiszta ég kékjén uralkodva szállott fel. Félfényben és félhomályban állott a két szent hegy lombos fákkal koronázva, s a fák között nevekedő zúgással röpdezett a szél, egyedűli zaj köröskörűl. Mert a guánók könyörgő csoportjai mély csendben, s szívszorongva könyörgének ott, óhajtva, de remélni nem merve. És amint könyörgének, s pillantataikat fel a tetőre függeszték, egyszerre egyetemi megjajdúlás hangzott a csoporton keresztűl. A hold, bár fellegtelen pályán, homályosodni kezdett; teljes képe lassanként fogyott, mit a szigetiek, mint ínség és pusztúlat jóslatát remegve szemléltek. - Elveszünk! - kiáltának többen; s a király és főpap nem bírtak elég lelki erővel, a jelenet ellen bátor keblet szegezni, s a nép félelmét csendesíteni. Általános kétségbeesés ragada meg mindenkit; tanács és rend és cél nélkül akarának széjjel futkosni.

- Hallgassatok meg! - zenge most bizonyos hang, melynek keresztülható csengése varázserővel hatott a sokaságra. Hirtelen csend lőn, majd egy perc múlva százan kiáltának: - Halljuk a bölcs Adárgómát, a szent fa őrét halljuk!

Öreg férfi volt aki előlépett; ősz fürtein a fogyó hold halványodó sugárai ezüst színnel ragyogtak: arca elszánt, szemében láng égett; még egyenes testtartással, erőben álla; mégis úgy tetszett mintha látszó erejét inkább a lélek hatásának, mint testi alkotásának köszönné. Jobbjában tűz által keményített fából dárdát fogott, s ruhája alól kőből készült éles tőr markolata nyúlt ki.

- Guánok! - úgymond - miért e riadás? Ha az égi nagy hatalmat tiszta lélekben imádtátok: miért estek jótétei felől kétségbe? Az éjjel uralkodó csillaga elleneinknek éppen úgy jósolhat gonoszt, s méginkább, mint nekünk. Kevesen vagyunk, vad nép elragadozta gyermekeinket; de amit erő nem tehet, tanács teljesítse. Az éjszaki rablók még tengeren vagynak; ez éj még egészen a miénk. Rajta guánok! gyermekeinket s nejeinket rejtsük barlangokba; nyájaitokat hajtsátok a sziget belébe; magunk pedig menjünk és a forrás szent fáját tegyük láthatatlanná. Az eső napjai eltöltek; forró napok állanak elő, s ha mi víz a sziklaüregekben még találtatnék, nemsoká elpárolog. Szomjúság kínozza el a rablókat, hogy minél előbb búcsút vegyenek.

Éledni kezdett a nép; helyeslő zaj követé a beszédet és a bölcs Adárgóma megindúlt a szent fa völgye felé, s vele a király, a faycan és nemesség.

Midőn a hajnal pirúlni kezdett ..................................................................................................

1838

 


IRODALMI KRITIKÁK
ÉS ESZTÉTIKAI ÍRÁSOK

 

A POÉZISRŐL

A Poézis találója az emberi szív érzékenysége, s a gazdag képzelődés volt, felette régi az, nem is mehetünk olyan fel a historiába, hogy annak nyomára ne akadhatnánk. A heves vérű arabs, s a hideg ég alatt nyomorgó lappon, a szelíd európai, és az emberevő kannibál esméri azt, s szintúgy énekli az irást nem tudó néger a maga daljait, mint a kellemes szavu olasz énekesné a nagy gonddal csinált operákat.

A csak nemrégiben született ember, azon időben midőn a meg nem vesztegettetett emberi nemzet tiszta szemekkel nézte még a természetet, és vétek nélkül engedett édes ingerének - először hágván által a gond nélkül tőlt gyermeki korból azon életkorba melyben a természet legelőször érezteti véle, s terjeszti elébe azon boldogságot, melyet ingereinek ártatlan követése von maga után, nyughatatlan szemmel futotta a környéket keresztül, s egy vele szimpatizáló teremtést keresett. Heves vére életet adott fantáziájának, külömb-külömbféle képeket formált magának, sebesen futotta az oly boldognak képzelt jövendőt gondolatjaival keresztül, s ezen állapotjában a nélkül hogy tudta volna, vagy kifejezte volna képzeleteit, széles értelembe vévén a szót Poeta volt.

Majd egy szerencsésebb születésű ember bátorkodott ilyen képzeleteit kifejezni, epedő hanggal szólította meg a környéket, vagy érzékeny szavakkal magyarázta szelid lángjait kedvesének, s tulajdonképpen szólván a legelső poeta lett. De az ő szavait nem kötötte meg a mérték még, szabadon folytak azok, s hozzávetésképpen csak a merészebb megszólítások, tüzesebb hangok, s a körülbelől fekvő dolgokról vett hasonlatosságok tették az ő poézisét; vagy ha olykor azon mindenbe oltott követni kivánó hajlandósággal leste meg a madarak énekeit, s igyekezett szavát az azokéhoz hasonló hajlékonyságra szoktatni, s az akaratos próza nem engedett az éneklő szájnak, megröviditette, vagy hosszabbította szavait, s egyébre nem vigyázván éneklette a legelső dalt, mely a szerelemnek dalja volt.

Így kellett ennek lenni, hogy t. i. a poézis legelébb az említett indúlat által születtetett, nyilvánvalóvá lesz ez, ha a poézis természetébe gondos szemekkel tekintünk be. A Poeta ugyanis csak úgy poéta vagy úgy szerezhet poétai darabokat, ha azon tárgy, melyre figyelmetességét függeszti, vagy azon tárgy, mely véletlenűl elméjébe ötlik, őt elevenen megilleti, felébreszti benne a képzelőerőt, s ezáltal tűzbe s egy magánkivül való állapotba hozza. Ilyenkor a maga képzeteit úgy látja, mint a körűlte fekvő dolgokat, s azokat is úgy rakja öszve, hogy belőlök osztán egy elragadó Ideált formál, alkot. Ezt így értvén vizsgáljuk meg már, hogy micsoda dolog lehetett az, mely az embert ilyen állapotba, melyre ő kivált az ifjúi korban oly hajlandó, legelőször hozhatta. Bizonyosan a külső dolgok sohase tehettek az emberben olyan bényomásokat, mint a lélek belső változásai. A Természet szépségére érzéketlenül maradhatott a pallérozatlan ember: a nap még oly felségesen kelhetett és mehetett volna le, s századiknak tekintetét se vonhatta volna magára: de az indulatok ereje a legbárdolatlanabbat is meghatotta, s következésképpen az hozhatta az embert legelőször ilyen elhevülésbe, amit magában benne érzett, s magában legelleneállhatatlanabbnak, s ingerlőbbnek érzett. A Poézis a felhevűlt fantáziából ered, a fantázia a vér hevesebb forgásától eleveníttetik, s éppen az indúlatok birnak azon erővel, hogy a vért akaratjok szerint zavarják, vagy csendesítsék. Az indúlat tehát, s az indúlatoknak legelleneállhatatlanabbika, s ingerlőbbike, volt a poézis anyja. S ebből azt is láthatni, hogy a költésnek felette réginek kell lenni. Az emberek ugyanis legelőször a gyönyörködtetőbb, és szükségesebb dolgokat találták fel, s a költés az elsőbb nemre tartozik. Nem is nehéz volt azt feltalálni, amint az előbbiekből gondolhatni, s annálfogva igen balúl cselekesznek azok, mint p. o. Fraguier, akik a poézist nemcsak a festésnél, hanem még az irás mesterségénél is újabbnak állítják. Ezek vagy nem esmérik a poézis természetét, vagy ha esmérik is, nagyon keskeny határok közé szorítják azt. Azt mondják ugyanis, hogy a poézis a pallérozódásnak gyümölcse: igenis, ha poétának csak azt mondjuk, aki kiszabott mértékre, válogatott szókkal, s mesterséggel ír, de vajon ezek teszik e csak a poézist? Nem - azon dalok, melyeket az európaiak az irást nem tudó négereknél találtak; azon ének, melyet Mózes az özönviz előtt élt Lamech szájába ad (Gen. IV. 23, 24.) poézis nélkül nem készűlhettek. A poézis is, mint minden más tudományok, mesterségek, felette pallérozatlan volt először, és sok századok után juthatott el arra a tökéletességre, amilyennel mi azt a görögök és rómaiak keze közűl vettük volt által. De csak gondolni is képtelen volna azt, hogy a poézis az irás mestersége után találtatott volna fel. A hideg vérű literator, aki ezt állíthatta, nem tudja azt, hogy a poézis kútfeje az érzés, s hogy az írásbeli karakterek feltalálására nagy ítélőtehetség, a hangok külömb-külömbfélesége körűl való figyelmetes vizsgálódás kivántatott. Ki meri pedig azt állítani, hogy az emberek elébb kezdtek vizsgálódni, mint érezni? Még az sem igaz, hogy a poézis a festésnél újabb volna. Mert meg lehet ugyan mind a Sz. Írás sok helyeiből, mind Homerusból, a legelső görög iróból mutatni, hogy a festés mestersége igen régi; de hasonlóképpen meg lehet azt is, hogy a poézis is igen régi; elég legyen ennek megbizonyítására az előbb felhozott példa, de azonkivűl is a görögök Orfeuszról, és Amphionról való mitoszai a poézis régiségére mutatnak. Meg is lehet azt engedni, hogy az embernek elébb jutott eszébe, hogy a maga indúlatjait, érzéseit dalokba öntse, mint az, hogy a testeknek képeit kiformálja, s a napnak sok színeit, s a virágok külömb-külömbféle tarkáit mesterségesen próbálja hasonló színekkel követni.

Régi tehát a költés, régibb az irás mesterséginél. Nem paradoxon ez, mert már az irás mestersége feltalálása előtt más mélyebb tudományok is meg voltak. Nem tudom ugyan, ha feltalálták-e már akkor az irás mesterségét a főniciaiak (minthogy annak feltalálása közönségesen nékik tulajdoníttatik) mikor a hajókázásban hasznát kezdték venni az asztronomiának, de azt tudom, hogy már azelőtt rendbe szedett, törvények alatt lévő országok voltak, melyeknek vallások is volt. Mindezek pedig a filozófiának nyomai. De ezen tudományok mind addig pallérozatlanúl maradtak, míg az irás mestersége feltaláltatván az írók által kimíveltettek, s rendbe szedettek. Igy a poézis is pallérozatlan volt még akkor, s lassanként lett pallérozottabbá; de hogy pallérozódása gradusait jobban felvehessük, kezdjük ott, ahol az ő régisége felett való vetélkedéssel a dolgot félbeszakasztottuk, t. i. hogy az első dal a szerelemnek dala volt.

Valaminek legnehezebb a feltalálása, de ha egyszer feltaláltatott, könnyen vitetik osztán nagyobb, nagyobb tökéletességre, könnyen folynak az új találmányok a kútfőből. A költésben is meg lévén az első próba téve, nem kellett több az emberi találós elmének, hogy annak újabb nemeit találjon. A meglett korú ember ért elmével, lecsillapított indúlatokkal nem énekelte többé a szerelmet, figyelmetesebb szemekkel nézvén a nagy Természetet, s gondolkodván annak alkotójáról, magasztalta azt, s az előtte lévő példákon indulván el, énekelte a legelső himnuszt.

Tovább, midőn egy másiknál nagyobb ember jelent meg a földön, aki vagy a kártékony vadaktól megszabadította a környéket, vagy több értelemmel birván új igazságokat fedezett fel a többek előtt, ennek emlékezetére énekeket mondtak az emberek, s megvetették a lirika, és epika poézis fundamentomát. Igy volt ez: a legrégibb nemzetek himnuszokat énekeltek isteneik bálványainál, s dicsérő énekeket héroszaik emlékezetére.

De az írás mestersége feltalálása után más formája lett a poézisnek. Hihető hogy eleitől fogva a poézis öszve volt kötve a muzsikával, mint ezt a zsidók, görögök, s mások példájaik bizonyítják s egy nagyobb zseni édesebbé akarván az ének, és muzsika közt való hármóniát tenni, szavait inkább a muzsikához mérte, s annak lassúbb, vagy sebesebb hangzásai szerént hosszú, vagy rövid szillabákat rakott együvé, és igy formált a szabad, bárdolatlan ének helyett mértékre vett éneket, s e volt a legelső igazán úgy mondatott vers. - De azért nem következik, hogy a legelső poeta a lett volna, aki ilyen verseket legelőször irt, mert a poetai darabba nem a vers az, ami poetai. Lehet verset írni poézis nélkül, és lehetsz poeta versírás nélkül, ezt mondja a nemzet csínosodásának irója.

Hogy pedig legelőször ilyen metrumos versek találtattak, nem pedig az úgy nevezett homoioteleutonosok, megtetszik onnan, hogy azok sokkal természetiebbek, és ha a regulára szabott versek a muzsikára való nagyobb figyelmezésből eredtek, hogy eredhettek volna onnan megegyező szókban kimenő sorok? Bizonyítják ezt a régieknek versei is, kiknek munkái közt homoioteleutonos verseket csak elvétve lehet találni. Bizonyítják nevezetesen a régi görög, és deák költőkön kivűl azon peru nyelven írt versek is, melyeket az olvasóval közölni akarok.

Találtatnak ezen versek Inca Garcilasso de la Vega a perui inkákról irt históriájának (mely familiából való volt maga is) II. könyv. 27. részében, melyeket a tudós Reland az amerikai nyelvekről való értekezésébe a Blas. Valera deák fordításával együtt beiktatott. Igy vagynak azok a magyar fordítással együtt.

Cumae Nusta

Deli Nimfa

Torallay quin

A te bátyád

Puynnuy quita

A te korsód

Paquir cayan

Eltöré most

Hina mantara

Kinek ütése

Cunnunanun

Villog, dörög

Yllapantac.

És mennykövez

Canni nusta

De te Nimfa

Unuy quinta

Töltvén vized

Para munqui

Esőt szerezsz

May nimpiri

S olykor olykor

Chici munqui

Jégesőt hozsz,

Riti munqui

És havat hozsz,

Pacha rictae

A Teremtő

Pacha camac

Pachacamac (Világ lelke)

Viracocha

Viracocha

Cay hinapac

Téged erre a

Churasunqui

Tisztre hivott,

Camasunqui.

S e tisztre szánt.

Ezen versekben nincsen kádencia, mert a munqui, és sunqui szavak nem a kádencia, hanem csak ékesség kedvéért kétszereztetnek, mint az úgynevezett intercalaris versek. Pedig milyen minden mesterség nélkül, milyen természeti állapotban volt azon nemzet, melynek nyelvén íródott ez a darab!

Hogy pedig a vers az írás után találtatott, onnan gondolhatni, hogy az emberek a nyelvre, s az abban lévő szók hosszúságára, vagy rövidségére nem figyelmezhettek azelőtt, annyival inkább grammatikai dologba nem ereszkedhettek; de midőn már le tudták írni szavaikat, figyelmezőkké tevődvén a nyelv természetére, a szóknak helyes leírására s kimondására, könnyebben juthattak az említett találmányra.

Így menvén nagyobb, nagyobb tökéletességre a poézis, midőn már sok himnuszok, vitézeket dicsérő énekek, s több effélék voltak írva, feljebb emelkedett egy magához jobban bízó lélek, s apró dicsérő dalok helyett egész életét leírta valamely vitéznek, és egy igazi epopeát készített. Elébb volt pedig ez mintsem más tudományok, s maga a historia írás is lábra állott volna, mint ezt az egy Homerosz példája bizonyítja. Azon időkben, mind a teológia, mind a historia, filozófia a poétáknál volt. Oka ez, hogy a nyelv még felette szűk, és pallérozatlan lévén, semmire se volt oly alkalmatos mint a poézisre. Ebben a merészebb kifejezések, hasonlatosságok, allegóriák kipótolták a szóknak nem létét, ahonnan minden nemzet literatúrája a poézisen kezdődik.

E szerént ha a poeta a maga gondolatjait filozófiai vagy más tudománybeli tárgyra alkalmaztatta, lett belőle didaktikum poéma, ha egy vitézt dicsért meg a lant mellett énekelvén tüzes verseit, óda; ha mérsékelvén tüzét csak mérséklett panaszra fakadt, mint mikor a nagy fájdalmakat érzett ember fájdalmai szünése után csendes szomorúságba esik, elégia; ha egy templom épült fel, vagy egy ember holt meg, s annak homlokára, vagy ennek sirjára egy rövid, együgyű mondást írt fel, epigramma; ha epigrammaját csipősebb kifejezésekkel rakta meg, s meghosszabította, szatíra - s ezen módon lehet a költés más nemeinek eredetét is kifejtegetni.

Debrecen, 1808. szept. 24.

 

CSEREI, EGY HONVÁRI HERCEG

Dugonics által. Szeged, 1808

Ez a könyv az orginálban franciául van, s annak főszemélye Zadig. Irója, ha meg nem csalatkozom, Arouet. Lehet ezen Zádigból némely elmés darabokat látni a Rollin Bibliothèque des enfants-jában, sőt a magyar Aglájában is. Azon darab, mely Györgyiné cím alatt van, ebből vétetett. Voltaire pedig vette Petroniusból.

Elméssége ezen könyvnek a magyarban is szembetünő, noha azt az Öreg a maga caprice-jainak feláldozta. Zádig helyett egy Magyar Herceg csúszott a könyvbe s a Taxon idejebéli dolgok, amennyi tekintetet adnak, annyit vesznek el az elmésségből. Ítélje meg akárki, hogy illik a főnixről való vetekedés, mely a tudóskákra, papokra, kivált az inkvizicióra való szatíra, a barbara Pannoniába? Hát a platina emlegettetése, mely a Mátyás király ideje után feltaláltatott, Granadában találtatik? Egyébként sok el van hagyva, vagy megváltoztatva Csereiben. El van hagyva p. o. az a fortélya Zadignak, mely által a csillagok tiszteletét nevetségessé teszi, meg van változtatva a többi közt azon felette elmés darab végzete, mely Csereinek Giraval való utazását adja elő, s a t. - Ezen darabhoz megjegyzésre méltó, hogy egy oláh mese csaknem mindenekben hasonlít.

Debrecen, 1808. nov. 21.

 

KAZINCZY EGY SONETTÓJÁRÓL

Kazinczy sonettóját, melynek címe ez: a sonetto muzsája, látta K[állay] s belőle ezen sort

Menüettje keccsel-teljes lépteit

elmondotta Dr. Sz[entgyörgyi] úr asztalánál. A sort kinevették, mert azon Révai által megállított szócska volt benne, kecs, melyet hogy Debrecenben nem szeretnek, minden tudja, s azon analogián fundált szó lépet. Ezen anecdotát én l. elébb 28. August. hallottam. Nem sokkal azután megengedtem K[állay]nak az egész sonettót leírni, azon isteni szép dallal együtt mely így kezdődik

Minnyim legelső rózsájától
Érted fosztám meg a tavaszt.

Azok, melyek a sonettóban helyben nem hagyattak Dr. Sz[entgyörgyi] által, ezek voltak: Kecs, lépet, enyelgő vissza s vissza fordultával, mert, úgymond, a menüett inkább grandesque. Honnom, mert, úgymond, honnyom kellett volna, bár azt már tavaly Pápai is elég jól megmutatta, bogy a honnyom nem jó. Megtetszik ez onnan, mert úgy mondom itthonn, otthonn, nem otthonny, honnan való? nem honnyan, a honny minden bizonnyal a 3d. perszóna ragasztékjával való rendetlen élésből származott. A honnja patria sua, formálta a honnyot (a Verseghyéhez hasonló ortográfia szerént) minden analogia ellen. Dr. Sz[entgyörgyi] ur a Honn ellen még azt is mondotta, hogy az rosszúl illik a versbe, mert nem hazát jelent, hanem valami kis zugot. Ezt ugyan Dugonics sem hinné. A többiek, melyek nem approbáltattak, ezek: kobz, mert úgymond Dr. Szentgyörgyi úr, ez csak valami haszontalan muzsika, éppen mint a Duda. Lejtés rossz magyar szónak mondatott, s így korrigáltatott: Lejtő vagy Lejtős.

Még ez mind semmi. A szonett félreértetett, az ami a muzsának prosopopaeiája, magára az íróra értetett, s minthogy eszerint az értelem absurdus volt, a szonett homályossággal vádoltatott, s a vádtól ezen régula származott: a szonettnek nem homályosnak, hanem könnyen érthetőnek kell lenni. Így teszi az ember másnak hibájává a magáét. Parafrázisát írtam a szonettnek, s világosan megmagyaráztam. Mi lett légyen a magyarázatnak következése, nem tudom. K[állay], kinek azt lediktáltam, nem szólott nékem arról semmit. S midőn ezen jegyzést írom, ő már Debrecenben nincsen.

A Minnyihez írt dalt nem lehetett még a debreceni fűlnek is nem szépnek találni, s még is megsértette valami a külömben igen igen derék Szentgyörgyi úrnak fűlét. Mi lehetett az? ezen név: Minnyi.

... risum teneatis amici? Sokan nevettek már a mi sorainkon, s nekünk lenne-e ez megtiltva a más itélet-tételein?

Debrcen, 1809. szept. 26.

 

ANIMULA, VAGULA...

Ezen kis hely is üresen maradt valaha, töltsük be.

A nagyoknak egyik megismertető jele a halálnak megvetése. Többek közt Hadrianus ezen dalocskát mondogatta halála óráján.

Animula, vagula, blandula,
Hospes comesque corporis,
Quae nunc abibis in loca?
Pallidula, rigida, nudula
Nec (ut soles) dabis joca.

nézz erről valamit D. Gevatter Matthies 3. Th. p. 270. ed. Berl. 1779., ott a 4d. sor nem jól van fordítva, mert az ott lévő szavak nem a lélekre vitetnek, hanem a helyre, hova az menni fog, mint a nec az utolsó sorban mutatja.

Lehetne ugyan a Lélekre is magyarázni, így παράφρασις-álván: jam tu Anima, cum pallidula & cet. fies, neque ut solebes huc usq. joca dabis; de a helyre való értés simplexebbnek látszik - quae in loca nunc abibis? abibis in loca pallidula & cet. neque ut solebas huc usq. joca dabis. Azonban ha valaki ellenem mondana, nem vetekednék vele χεροίν τε, ποσίν τε, mint Morhofról mondja Reimann Obs. Hall. T. x. p. 219. obs. IX.

Sződemeter, 1809. okt. 25.

 

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
MUNKÁINAK KRITIKAI
MEGÍTÉLTETÉSEK

Midőn Rec. Csokonairól ítélni akar, neműnemű félelemmel lép a publikumnak elébe, nem mintha Rec. természet szerént rettegő volna, hanem mivel nem tudja, ha azon tiszteletet, mellyel sok másoknak tartozik, nem látszik-e megsérteni. Azon esztétikus, ki Csokonairól szól, kénytelen a nagyobb publikum értelmével megvívni; azonban ha állításai a tisztább ízlésnek reguláival ellenkezni nem fognak, nem leszen oka, hogy akárki előtt is megpirúljon.[14]

Minden poeták közt, kiket Recensens ismer, Bürger az, kihez Csokonai leginkább hasonlít; vagy azért, mivel a géniusz mindkettőjöket egy útra voná, vagy azért mivel Csokonai Bürger példánya szerént igyekezett elejétől fogva dolgozni. Recensens úgy hiszi, hogy mind a két ok dolgozott, s a második következése az elsőnek. Bürger és Csokonai mindketten nem gazdag és nem fő nemzetből származtak; mindketten iskolai nevelést vettek s valóban sok iskolai tudományt, de egyszersmind sok iskolai elmésséget is vittek által a közönséges életbe s írásaikba; mindketten nevezetes konvulziókat szenvedtek a szerelem miatt, s ez őket szentimentalizmusra vezette, noha (kivált Csokonairól) úgy látszik, mintha jó kedv és makacsság lett volna inkább karakterek; mindketten érzették a ritmus erejét; mindketten hajlandók voltak a Bürger által úgyneveztetett popularitásra. Valóban sokat, amit Schiller a maga nevezetes recenziójában Bürgerről mond, szóról-szóra lehetne a magyar poetáról is mondani; de Bürger a maga sonettóiban egyetlenegy, s ezen tekintetből kell azt ítélnünk, hogy Bürger szentimentálisabb, mint Csokonai. - Schiller azt jegyzi meg Bürgerről, hogy ő érzés helyett gyakran zabolátlan indúlattal áll elő, s bár a sonettók s némely dalok szelíd érzéssel vagynak is álthevűlve, de az Elegia, s a Hohes Lied, hogy több ne említtessék, Schillernek ítéletét igazolják. Csokonainál az Utolsó szerencsétlenség, mely a Bürger Elegiája után készült, hasonló megjegyzést érdemel; de azt kell hinnünk, hogy itt nem maga a költő, hanem csak Bürger zeng, mert a több szentimentál dalokban ritkán van nyoma a kisebb mértékű érzésnek is, mert Csokonai általán fogva hidegebb, mint a német példány, s mindenütt látszik, hogy az érzésnek tónusa tanulva, nem pedig együtt-születve van.

Sok út van veretve a pályán, mely mind a célhoz viszen, de kevésnek adta a sors, hogy mindenik útat megfuthassa, és aki csak egyet is dicsőséggel megfutott, méltó a koszorúra. Embereink közt nagyon elhatalmozott azon hiúság, hogy magokat s kedveltjeiket pankratiastáknak gondolják, s nem elég nekik, ha egyben nagyoknak ismerjük őket; mindent akarnak vagy semmit sem. Csokonai örök emléket érdemel literatúránkban, de ha ő neki némelyeket megtagadunk, ha azt mondjuk, hogy a Lilla úgy nem éri fel Himfyt, mint tűzi játéknak fénye a volkánét; ha mondjuk, hogy az érzés és kultúra tekintetében őtet Daykához tennünk nem lehet; ha mondjuk, hogy az ódában Virág úgy áll neki ellenében, mint egy Jupiter Olympius a bámuló előtt stb., levettünk-e azért mindent Csokonairól? nem marad-e még elég oldal, mely felől fényben jelenhet meg?[15] Rec. azt hiszi, hogy nem az dicsértetik igazán, akinek hibái is vakon imádtatnak. Az, aki úgy tiszteli Csokonait, mint Hubay, meggyalázza őtet; az, aki úgy tiszteli Berzsenyit, mint Hoblik, nem méltó azon nagy költőnek szellemét felfogni.

Rec. úgy véli, nem lesz kedvetlen, ha Csokonainak életéből némely szcénákat lerajzol, s azokból igyekezik a pontokat láttatni, melyekből ezen poetát szokta szemlélni.

Csokonai Debrecenben, 1774-ik évben decembernek, úgy tetszik 17-én született, és így mind Kazinczynál mind Földinél sok évekkel ifjabb volt. Tanulásának helye a debreceni ref. kollégium vala, s tanítói a poézisben, mint maga említi, Kovács József, a Virgíl fordítója, s a historiografus professzor Budai voltanak. Azon mód, mellyel az iskolai falak közt a poézist tanítják, nem az esztétikusoknak módjok, hanem kulcs a deák literatúrára, s főképpen a metrikának ismeretére; azonban mégis elégséges, hogy a netalán még szunnyadó poetai géniuszt felébressze, s római példák szerént vezesse. E tekintetben volt méltó Csokonainak azon koráról szóllanunk.

A genie sok classisokra oszlik fel. Vagynak nagyok, kik nem találnak útat magok előtt, s önerejekkel futják a még ismeretlen pályát. Vagynak kisebbek, kik ha nem találnak útat magok előtt, nem is lépnek fel soha. Mindnyájan függenek a környűlményektől, a kornak véleményeitől stb., de a nagyobbak a sötétben is tudnak világot terjeszteni s nem ragadtatnak el úgy koroknak durvaságától s rossz ízlésétől is, hogy nagyságoknak jeleit ne adhatnák, a kisebbek pedig lerogynak a teher alatt s olyakká lesznek, mint akiktől vezettetnek. Homér, Shakespeare és Goethe nagyok lettek volna minden környűlményekben, de Horác egy filozófi század megjelenése nélkül nem fogott volna születni, s Virgíl ha Apollonius korában görögnek született volna, talán csak a ciklushoz fogott volna tartozni, éppen úgy mint Abaelard és mások a skolasztikusokhoz tartoztak, mert nem Sokratesnek tanítványi voltanak.

Csokonai Nagy Sámuelnek Sanderjét leonínusokkal cifrázta fel, s még akkor Csokonai és Nagy tanulók voltanak: jele, hogy az ifjú úgy formáltatott a tordai Gyöngyösinek példája által, mint a még akkor hasonlóul fiatal Nagy Ferenc, Horváth Ádám és mások. Már akkor a Zríni-nemben senki sem verselt négy rímmel, s azon időben Bessenyeiék bírták a literatúra elsőségét, mivel Ráday csak rejtekben dolgozott, Rájnist, Révait és Barótit Debrecenben nem nagyon ismerték, s Kazinczy és Földi nem régen kezdettek ismeretesek lenni. Csokonainak «Alkalmatosságra írt Versei» nagy részént akkor, még Debrecenben készűltek, valamint a «Diaetai Múzának» sok darabjai, melyek neki a publikumnál ugyan hírt eleget szereztenek, de a mesterségnek nem nagy ismeretét mutatják.

Csokonai jókor ismeretségbe jutott Kazinczyval és Földivel, melyikkel hamarabb, azt Rec. nem tudja, de már 1796 előtt mindeniket ismerte. Az bizonyos, hogy Földihez jobban volt csatolva, s leginkább tőle vett a poetai pályán segédet. Ennek szükség volt említtetni, hogy könnyebben ítélhessünk Csokonainak a pályán lett előmentéről.

Midőn a kassai magyar társaság Barótiban, Kazinczyban és Bacsányiban felállott, akkor Földi Pesten lakott s készűlt az orvosi pályára. Buzgósága a literatúra eránt ismeretes volt, s a társak által dolgozó társnak meghívatott. Földi úgy jelent meg a filológiában, mint purista, s a fordításban, mint szoros fordító. Ő Debrecen környékén neveltetett, s életének rövid korát ugyanazon környéken élte el. Innen jön, hogy ő is[16] jókor elkezdette az ellenkezést[17] azokkal, kik a csínos ízlésű Báróczynak nyomain léptek fel. A köznépé az igaz magyarság, az idegennel nem egyvelges magyarság, ezt mondogatta Földi, valamint még ma is sokan mondogatják. Ezen szellemben futotta Földi a pályát, s makacsságát, s azon mesteri tónust, mely neki sajátja volt, valamint zordon ízlését is egykor még inkább fogja a publikum ismerhetni, ha levelezései világot láthatnak.

Csokonai ezen embernek tanítványa volt. Rec. emlékezik egy levélre, melyben Földi a Csokonai által fordíttatott blumaueri dalt - az árnyékszékhez - megítéli, s abban mindent sort a legszorosb fordítás regulái szerént fontolgat. S ugyanazon levélből látta, hogy a Rádaytól neveztetett ritmust Csokonai jókor megtanulta Földitől, mit a publikum már a Dayka biografusától is tud. Az idegen literatúrákkal is jókor ismerkedett Csokonai,[18] de mégis úgy látszik, hogy midőn a Diaetai Múza megjelent, még a német literatúrát vagy nem ismerte, vagy nem igyekezett a németeket követni, kik közül Bürgernek olvasása későbbi darabjainak legnagyobb részöken megtetszik. A Múzából úgy látszik, hogy az ifjú az olasz poetákat akarta inkább ismerni. Az Angelica Metastasióból tétetett által, de az apróbb, olaszból fordíttatott dalok, Eschenburg Beispielsammlungjából vétettek, s úgy látszik, hogy a korban ezen gyűjtemény volt kézikönyve.

A pálya megnyílt, s a kezdet, ha nem nagy talentumot is, de nem középszerű könnyűséget árúlt el, s az ifjú poeta temérdeket öszveírt. Csokonainak élete, minekutána Debrecent elhagyta, nyughatatlan volt, s ennek, és szerelmének, s a német poézissel való ismerkedésnek tulajdoníthatjuk, hogy dalaiban a szentimentális tón kezdett zengeni, melynek még a Múzában nem igen van nyoma, mert az inkábbára deák költőkben élt ifjú hajlandóbb volt a poetai descriptiókra, mint a lélek érzéseinek dallásokra; s tapasztalás bizonyítja, hogy aki az iskolai útmutatások szerént kezdi poézisát, az mind descriptiókkal kezdi azt, melyre magok a tanítók is szükségesen vezetnek, s a kiadatni szokott témák is (Tavasz, Szélvész, Este) azt látszatnak magokkal hozni, mert az magában kijő, hogy az ily témák nem a Metastasio kantátáinak szellemekben, hanem Ovídnak manírjában szoktak dolgoztatni.

A popular (köznyelvi) és a pöbelhaft (községi) közt nagy a különbség, s méltán jegyzi meg Schiller azon alacsony kifejezéseket, melyek Bürgernek sok darabjait elrútítják. Ezen jegyzést kénytelen Rec. Csokonairól is tenni. Földi által vezettetvén a filológiában, kezdette ő is kiáltozni, hogy a köznéptől kell magyarúl tanulni, s mivel ő ezt nemcsak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust s az alföldi provincializmust levetkezni nem igyekezett. Még ma is ott állanak sok szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem, a Csócsi, s más számtalan köz expressziók, melyek a legszebb sorokat elrútítják, s melyekre példákat nem szükség felhoznunk, mivel munkáinak minden lapjaikon találtatnak. Bürgernek szertelen követése, s a rossz úton vezettetett popularitás mániája soha sem engedte őtet azon útra lépni, melyen Báróczy és Dayka koszorút szedtenek s melyen indúlván el a németeknél Wieland és Matthisson a legbájolóbb szépségű nyelv birtokába jutottanak. Szükség itt még egy környűlményt Csokonainak életéből felhozni.

Ő, mint fellebb is mondatott, oly sorban született, mely alacsony ugyan nem volt, de neki még sem szerezhetett fiatalkorában oly társalkodást, mely az úgynevezett nagyvilág csínosabb tónusát vele megismertette volna. S az az epitáfiumán is álló vivens poetae more már iskolai éveiben is annyira megtartatott tőle, hogy makacssága, és a miá, amit Bürgernél a szegény Johannes Scheere zseni hibájoknak nevez, szinte zabolázhatatlan lett: mely zabolátlanság hogy a genialitásnak kiütése volt, megtetszik onnan, mert ő különben a tudományokat szerette, és gyakorlotta. Ezen zabolátlanság, vagy nyughatatlanság, vagy aminek nevezni akarjuk, kísérte őtet egész életében, de nem mint Petrarchát, ki Vauclusetől Ferráráig és Ferrárától Vaucluseig örök mozgásban élt; mert őtet ezen nyugtalanság cinikussá tevé, s szüntelen azoknak körökben tartotta, kiktől csapongásai, s makacs s olykor (kivált éltének vége felé) keserű launája nem szoríttattak határba. Csurgón laktában, hol a Festeticstől állíttatott iskolának professzora volt, komédiákat írt és játszatott. Akarva kereste öszve komédiáiban a legalacsonyb elméskedést, s kifejezéseket. Aki valaha a Karnyónét, a Gerson du Malheureux-t, s a Méla Tempefőit olvasta, nem tudja, mely varázslat tette őt által a mesterség szép köréből oda, hol Hanswurst a bécsi teátrum szélén térdein könyörög publikumának, hogy őrajta is nevetni méltóztassék.[19] E szerencsétlen produktumok közűl valók még az Ódákban kijött némely darabok mint ez: Szeme nem sír mégis nedves stb., melyektől a kezdő művésznek úgy kell iszonyodnia, mint a görög kezdő művész a Payson és a csúfosan úgynevezett Rhyparographos műveiktől iszonyodott: s az ilyenek látásakor méginkább szükség kiáltozni, amit Pláton Xenokratesnek kiáltozott: Θυε ταις χαρισιν.

Azonban meg kell vallani, hogy éppen ezen oldal, mely felől Csokonai oly nagyot buka, neki egyszersmind legtöbb fényt szerez. Szentimentál darabjainak legszebbjeik mellett hidegen marad a szív, de midőn makacsul tréfál s a népnek tónusában lép elő, lehetetlen azon geniális szökdellést benne el nem ismerni, mely a való vokációnak bélyegét hordozza. Az Evoe Bacche, A csikóbőrös kulacs, A szegény Zsuzsi, A Farsangi búcsú, és mindenek felett az a nagy szépségű Parasztdal: Ama sűrű nyárfák alatt stb. valóban poétai lélekkel írattak, s ezek legtöbb originalitást is bizonyítanak: mert ámbár ezek közt is, kivált a Parasztdal mástól vétetett, de még is mindeniket inkább övének lehet tartani, mint azon sok szerelmes dalokat, melyeknek origináljaikat Bürgerben, az Eschenburg gyűjteményében, az 1804-ki bécsi almanakban stb. minden feltalálhatja. Különös, hogy éppen az, aki leginkább prédikálta literatúránkban az originalitást, legtöbb darabokat idegenek után készített, s nem több szabadsággal, mint Verseghy a maga dalait, melyeknek origináljaikat Ramler gyűjteményéből maga kimutogatta, valamint azokat is, melyeket az Aglájában ki nem mutogatott.

Megjegyzésre méltó az is, hogy ugyanazon principiumok különböző fejekben mely különböző effektumokat csinálnak. Csokonai a régi szavaknak és szóllásoknak éppen oly keresőjök és használójok volt, mint Révai, Kazinczy és Horváth Endre, mégis az ő munkáiban azok a magok régi színében jelennek meg, holott azon említett írókban azok gyakran új szók gyanánt vétetnek. A martalék, lomb s többek, ha úgy jelennének meg, mint amazoknak írásaikban az érzemény, vért, csarnok, sarjaik, fenyér stb. újításoknak vétettek volna a publikumtól, mint a Vihar, a Rivancs s száz meg száz szavak újításoknak vétettek. Rec. nem akar filológiai villongásra bocsátkozni, de azt meg kell mondania, hogy Csokonai a maga expresszióinak s szavainak ritkán tudta megadni az újság ingerét. S ennek oka egyenesen a köznép nyelvéhez való ragaszkodás. Úgy látszik, hogy ő, bár az öreg Sulzert ismerte is, de mégsem fogta fel az esztétikának szellemét, s nem érzette eléggé tisztán azt, amit íróink közűl sok mások is nem éreznek, s ami Báróczyt és Daykát nagyokká tevé.[20]

Csokonai mint lírikus (s már mondatott is) Bürgerrel, a magyarok közt pedig Daykával tétethetik együvé, s mindenik mellett hátra marad. Nincs benne annyi tűz mint azon kettőben, s azt a pszichologiai festést, azt a csínt és teljességet, mely Daykának sajátja, őnála hiában keresnéd. Ő olyan lángolásra sem emelkedik soha, mint Bürger, kinek tüze a Hohes Liedben és Elegiában szinte a vadsággal határozódik. Az Utolsó szerencsétlenségben sincs annyi energia, mint a Bürger origináljában, s a Mollys Absched, mely Csokonaitól fordíttatott, nyilván mutatja, mennyivel inkább bírta a maga nyelvét a német, mint a magyar. Csokonai sem Bürgernek sem Daykának filológiai ismereteikkel nem bírt, s annak amit a Zirc emlékezetében, még az esztétikai postulátumok ki nem elégíttetések mellett is bámúlunk, Csokonaiban semmi nyoma nincsen. Himfyvel egy rendbe Csokonait tenni nem lehet. A Lillának és a Szerelmeknek tárgyok egy, de a lélek, mely a tárgyról zeng, két egészen különböző lélek. Himfy a verselés (versificatio) mesterségét nem érti úgy mint Csokonai. Himfynél a költés maga nem mesterség, ő lángol és teremt, némelykor bámulásra méltóképpen, némelykor nem bámulásra méltóképpen, mindegy, de ő teremt. Csokonai az érzésnek hangját csak tanulta, s a verselésnek minden tudománya mellett sem adja azt oly szépen, oly csínnal vissza, mint Himfy, s bár ez is némelykor nem elég csinos, de mégis egy szebb természetnek hangja az, melyet ő zeng. Mind Himfy mind Csokonai határ közé szorított geniek. Amaz érzéseket tud zengeni, és sem regéiben sem Hunyadijában nem titkolhatta el a lírai lelket.[21] Cs.-ról egy (talán Jenai) Literaturzeitungban az mondatott, hogy ő az anakreoni nemben legszerencsésb. Rec. azt hiszi, hogy őtet a Hafiz sírhalmában is azon makacsúl vídám lélek kapja meg, mely a Parasztdalban s más hasonlókban uralkodik, s ez vala a pálya mely Csokonainak megnyittatott, de ő ezt gondatlanúl futotta meg, s lángoló érzéseket kezde dallani, és époszi tárgyakat, mert Árpádiásza, úgy mondják, már útban volt!!

A komikumnak való szellemét a Dorottyában sem lehet megtagadni. De aki Popenak Hajfürtjét, vagy csak a Boileau Lutrinját is olvasta; aki tudja mit mond Sulzer s több németek Wielandról, hogy ő az Oberonban s más munkáiban Múzsáját vad Faunusokkal társalkodtatta; az valóban mind a Dorottyát, mind a prof. Márton által kiadatott travesztált Batrachomyomachiát, mind a még szerencsére nyomtatás alá nem jött Crimen raptust fejcsóválással fogja olvasni. Szükség-e leereszkednünk a priapaeáknak alacsonyságokra, hogy nevetőket találjunk? Mi teszi geniálissá Cervantesnek halhatatlan munkáját, mi a Spectateurt, Dunciadot stb? Az igazi comica vis, hogy Caesarnak kitételével éljek, nem a tárgyban, hanem a tárgy előadatásában fundáltatik. Rec. megvallja, hogy a Dorottyában geniális szökdellések vagynak, de megvallja azt is, hogy a Dorottyáról soha sem szóllhat oly magasztalással, mint a bécsi Annalista szóllott, ki még a versifikációval is rendkivűl meg volt elégedve. Előítélet talán Rec.-ben; de a Zrínyi-versben nem láttatik magának egyebet lelni, mint nyomait azon míveletlenségnek, mely a provençalok korokban a poézisen uralkodott. Csokonainak nyelvéről pedig felebb kimondá ítéletét, s úgy tetszik, hogy minekutána a magyar poetai nyelv Virágban, Daykában s Berzsenyiben oly tökéletre hágott, nem keményen ítélt.

Csokonai harmincegyedik évében hala meg, s ezen korában Berzsenyi már elérte azon pontot, melyet ő nehezen fog többé felülmúlni; s Csokonaiból még nem egészen látszik, mely pontig fogott volna törekedhetni azon erőnél fogva, melyet neki a természet engedett. A literatúra kezdetében lehetetlen a legerősbnek is oly messze menni, milyen messze ment volna, ha a literatúra virágzásában jelenhetett volna meg. Orczy, Barcsai, s Bessenyei mind nem tették azt amit tehettek, és tettek is volna Kissel és Berzsenyivel egy korban születvén. Nem tudhatni mely szerencsés pillantat tevé Báróczyt azzá, aminőnek ő Marmontelében magát mutatta, s méltán lehet kérdeni, hogy az új Marmontel születhetett volna-e a régi nélkül?[22] Daykának Győzedelemjövendölése sem tette még a Titkos bút szükségesen következővé. Így tehette volna még egy hosszabb élet s kedvezőbb környűlmények Csokonait többnek mint így lehetett. De mivel neki táplálást nyújtó hivatala nem volt, s éltének nagyobb részét másoknál (de nem úgy mint Pope a maga lord barátjánál, sőt inkább gyakran mint az ismeretes virtuóz Lavota) töltögette, hozzájárúlván ehhez a versírásbeli nagy könnyűsége is, hirtelen ragadtatott alkalmi verselésekre, s az ilyenek a legerősb geniuszt is elnyomják. Nincs veszedelmesb az írókra nézve, mint sokat írni, s ez a sokat írás, amellett, hogy a munkákat gondatlan készűletűekké teszi, a tanulástól is elvonja az írókat. Egy múlt századi német tudós ezen utolsó oknál fogva inti az ifjakat, hogy könyveket ne írogassanak; s úgy látszik, hogy sokszor a nem ifjaknak is kellene ezt kiáltoznunk. Mert valóban mindég több van tanulni, mint tanítani való.

1815-17

 

KIS JÁNOS VERSEI[23]

Minekutána Kazinczy a maga elhúnyt barátjainak Báróczynak és Daykának munkáikat kiadá, íme most a maga élő barátjának szuperintendens Kis Jánosnak verseit közli a publikummal, mely azokat valamint már régen ohajtotta, úgy most nem is vette sok öröm nélkűl, s egyszersmind el kellett szomorodnia a Kazinczy által íratott élőbeszédnek azon tudósításán, hogy ezen köztiszteletű poeta, közreeresztvén poetai munkáinak teljes gyűjteményét, lelép a fényes pályáról, melyen húsz esztendők olta a nemzetnek tapsolásai alatt járdalt (III. lap).

Rec. állhatatosan azt hiszi, hogy Kis az elsőrendű magyar költők számokba tartozik, s a legméltóbban érdemli azon közönséges javallást, mellyel fogadtatott, s éppen ezen hit indította Rec.-t arra, hogy ezen három kötet verseket vizsgálat alá vegye; mert midőn recenzióink ily igen kevés számban jelennek meg, illő, hogy csak a nagyobb írók vétessenek ítélet alá, mely ifjainknak mustra és tűkör gyanánt szolgálhasson.

Kisnek múzája általában klasszikusi stúdiumot mutat, stílusa neki kisimúlt és numerosus, indúlatjai határ közé vétettek, s darabjain az egész három köteten keresztűl, bizonyos érezhető nyúgalom ömlik el, ő szomorg és enyeleg anélkül, hogy magát egészen elkapatni hagyná, egyszóval - Kis a magyar nemzetnek filozófus poétája.

Ezen kiadatott verseknek első kötetekben a címlap szerént Ódák és Dalok állanának. Rec ezen cím helyébe inkább a közönségesb kiterjedésű lírai darabok címet tette volna, mert a 35-dik lapon álló Polykrat, mely Schillerből fordíttatott, az ugyanonnan vétetett Vashámorba menéssel (49-dik lap), s még más egy vagy két apróbb románcokkal (110. és 113-dik lap) együtt, bizonyosan sem az ódák sem a dalok sorokba nem tétethetnek. Így nem a Schillerből fordíttatott Ideálok is (31-dik lap) s A házas élet boldogsága (43-dik lap), A papi hivatal méltósága (143-dik lap), s ugyanezt lehet mondani, hogy többek elhallgattassanak, a Kazinczyhoz (171-dik lap), és Gr. Festetics Ignáchoz (186-dik lap) írt gyönyörű darabokról is, melyeket Rec. poetai episztoláknak nevezett volna.

A két utolsó kötetekben episztolák, epigrammák, mesék, didaktikumok stb. vagynak letétetve, s mind a három kötetben számos idegenből vétetett darabok találkoznak, melyeket talán hasznos lett volna megnevezni, mind azért, hogy az eredeti darabokat mindenki megválaszthassa, mind azért, hogy a külföld írói, kikből azok vétettek, (Útz, Wieland, Schiller, Matthisson, Schlegel stb.) publikumunk s fiatal íróink előtt mind inkább ismeretesekké legyenek.

Ami Kisnek lírai tehetségét illeti, az ő filozófusi lelkébe nem öntött a természet oly lángolást, mely kicsapongó hévvel, szívet ragadó s olvasztó dalban ömöljön ki, s ha vagynak is az ő fentebb hangú énekei közt igen szépek, mint A Bölcseséghez (I. köt. 24. lap), A Dicsőség (99. lap) stb., Rec. mégis mindég azt fogja hinni, hogy Kis legszebb koszorúkat azon a pályán szedett volna, melyen Tibullus, a római kedves éneklő, hervadatlanokat fűzött magának. Az Elégia (I. köt. 119. lap) s leginkább pedig a III. kötet végén álló Poétai feltétel csalhatatlanúl bizonyítják Rec. ítéletét. Ha Kis ily csínnal, s ily mértékben, mint ezen utolsó vers, egy kötetecskével ajándékozta volna meg, vagy ellent nem állván a szuperintendensi fogadás, még megajándékozná a nemzetet, minden bizonnyal a magyar literatúrának (még sok évek után) feltűnendő aranykorában is, szelíd lánggal hevűlve fogná őtet egy akkori Tibull olvasni s mustrának választani, s egy ilyen kötetnek elejébe fognának legméltóbb jussal illeni azon szép sorok (I. köt. 145. l.):

- pengess az ezüst húrokon
Olyan ígéző éneket,
Mely még sok jövő századok o
 n
T ú l  is olvasszon szíveket.

Azonban ezen óhajtás mellett sem tagadja meg Rec., hogy Kis nem futotta meg a maga pályáját elhalhatatlan dicsőség nélkűl. A gróf Festetics Ignáchoz íratott hálaadás, főképpen pedig a Kazinczy Ferenchez készíttetett Hymenaeum, a magyar költésnek örökre legszebb virágai közé fognak számláltatni. Nem lesz a maradék oly hálátlan is, hogy a II. és III. kötetben álló morális és szatírai darabokat elfeledje; azok Horátiusra s Boileaura emlékeztetik az olvasót, s lesz idő, mikor azokra a magyar olvasó publikum úgy néz majd vissza, mint most a németek Hallernek s Hagedornnak hasonló foglalatú műveikre.

Ami Kisnek nyelvét illeti, Rec. ajánlja minden fiatal íróinknak, hogy a Kis köteteit ezen tekintetben studiumokká tegyék. Az ő nyelve szép, tiszta, világos és egyszerű; ahelyett, hogy némely fiatalok meg nem választatott német példányok után indúlván el, dagadó, homályos képekkel s helytelen tudományokkal elhalmozott beszédet visznek írásaikba, s gondolatjaikat sokszor egészen elburkolják, sokszor éppen üres és semmit jelentő hangokat zengenek. De midőn Kisnek stílusa ifjainknak így ajánltatik, Rec. múlaszthatatlan kötelességének ismeri, hogy azon szóllásokat is kimutassa, melyek őtet megbotránkoztaták. Mert illetlennek leli fentebb nemű poézisben az ilyeket, mint I. k. 2. l. Csak papagáji csacskaságot s betyári gúnyolást lelek. 15. l. beatus ille ut prisca gens mortalium; s ugyanott: csűrben hágy, mely szóllást a fentebb nemű prózában is kikerűli. 20. l. gyengén legyezik, s ezen ocsmány szó a 73. l. ismét előfordúl. 24. l. A Bölcseséghez iratott szép himnuszban szemeidnek éli, e helytt: éle. 66. l.

Ha mindég csacsog is szája,
Ha mint szent írásra rája
Stax úgy hallgat, sem bánom.

73. l. kacsója a különben szép dalban nagyon gyermekes. 87. l. egyhez az értt ész tart just. 89. l. ne kacsongass pajtásid módjára, s ez a sor egy lyánykának van mondatva! 99. l. címeres magzatok, A Dicsőséghez íratott fenhangú énekben alacsony. 107. l. mi jusa, és ismét

Fogadom bizony Hymennek
Dicséretet mondanak.

mely prózának sem lenne szép. A papi hívatal méltóságáról íratott fentebb nemű énekben illetlenek az illyenek: 148. l. a föld jóllakik árvizekkel. 149. l. mert egy istene a gyomra. 151. l. álnok praktikálás. 157. l. megvesztek s semmit sem hittek. 159. l. frisen gyűlést kell tartani. - Ilyen a Kazinczyhoz íratott Hymenaeumban 175. l.

a távollevőre száját mohon tátja,
a valót elejti;

mely az Aesopus úszó ebére emlékeztet. Egy ily nagy szépségű énekben Rec. megváltoztatná azon sort is 176. l.

Ki derítheti fel homloka ráncait,

mert e ráncokat felhővel vagy valami ilyennel kellene felcserélni. Ugyane lapon ama sorban:

boldog a csillaga

az artikulus elmaradta új szépséget adott volna a versnek, stb. stb.

Az episztolák pedestris múzájok több szabadságot enged ugyan a közönséges szóllásokra nézve, mint a költés fentebb nemei; mégis Rec. a Kazinczyhoz íratott episztolában (II. k. 19. l.) a parolát kitörlötte volna, s 40. l. a nyelvpritty Klitia helyt inkább a Wagner frazeológiájában álló szátyár szóval szeretne élni. Sem 44. l. a Horátiushoz intéztetett szép episztolát nem kezdette volna így:

Horátius, kedves tanítóm s barátom,
Menjünk a mezőre:
itt a tavasz, látom,

hol az utolsó hemistichiumot egyedűl a rím tette szükségessé; 129. l. a zsoltárt kornyikálnak helyett is valami más kitételt kellett vala keresni, s szinte így III. köt. 83. l. a tündökletesség (!) stb. helyt. stb. Rec. óhajtja, hogy a mi megbecsűlhetetlen Kisünk még egyszer adassa ki a maga verseit, s az ily kicsinységeket eltörölvén, igyekezzék még tökéletesb mustrát adni fiataljainknak, mint most adott, s talán nem fogja a koszorúkkal ékes férfiút megbántani, ha ez ohajtás mellé még ama másikat is fűzi, hogy azon újabb kiadásból némely most felvétetett középszerű darabok is kihagyassanak, mint a III. k. 76. s köv. l. álló epigrammák, I. k, 94, 96, 106. és 107. l. álló darabkák, s még némely mások, melyeket a szerzőnek helyes ízlete legjobban ki fog ismerhetni, s melyek ezen kötetekbe talán bizonyos tekintetekből vétettek fel, mint például Schillernek ifjú csekélyebb dolgozásai, verseinek később kiadásaiba is felvétettek; de azért a részre nem hajló kritikának gáncsait, Schillernek nagy neve mellett is, nem kerűlhették el.

Rec. szokása szerént még azon kívánságát nyilatkoztatja ki, hogy minekutána Európának míveltebb nyelvein már századok olta rímes verseket is mérték nélkül senki nem ír, ismerjük meg mi is valahára azon versnemnek szépségeit, melyre legelébb Ráday tanított bennünket, s melynek mennyei hangzását lehetetlen nem érezni. Kisfaludy, Berzsenyi és Kis nagy tökélletességre vivék a mértéktelen rímes verseket is, de lehetetlen tagadni, hogy valamint Berzsenyinek mértéktelen verseit az ő mértékeseihez hasonlítani nem lehet: úgy Kisnek Hajósdala s a Lebegsz májusi szellő szép hangokkal felűlmúlják mind az ő többjeit. A hangoknak harmóniájok elválhatatlan társa a mennyből eredt költésnek, s jó az, ha a tiszta érzeménynek szavai zavartalan hangokkal hatják meg a fület s ezáltal szívünket.

1817

 

BERZSENYI DÁNIEL VERSEI[24]

A poeta és versificator úgy különböznek egymástól, mint Archimedes és az ács: amaz, ki a machinát kigondolta, ez, ki azt útmutatás szerént kifaragta. A poeta vagy cselekedetet vagy érzést zeng, s ezáltal vagy oly érzelmeket fejt ki szíveinkből, melyeken ő maga felűl emelte magát, hogy magasabb nézőpontjából annál bizonyosabban munkálódhassék, mint Homér és Goethe; vagy oly érzetekre ragad el, melyek önkeblében zajognak, mint Euripides és Schiller. Így vagy amúgy, soha sem mond egyebet, mint ami az emberben és ember körűl van, de nála a közönséges tárgy bizonyos idealitást nyer, miként Fűgernek ecsete alatt a mindennapi ember portréja, azaz, hogy ő mindent bizonyos varázslat által megszebbít, s íme a titok, íme a kánon, melyet még Aristoteles felállított: εις το κρειττον.

Ha ezen principiummal gyújtjuk meg a kritika fáklyáját, s akarjuk a magyar költés történeteit felvilágosítani; úgy találjuk, hogy nekünk versificátoraink ugyan nagy számban, de poetáink felette kicsinyben voltak és vagynak. Mindazon író és nem író nemzetek közt, kik Európában a Névától fogva a Tájóig lakoznak, nincsen talán egy is, melynél a költésnek való szelleme oly későn gerjedt volna fel, mint a magyaroknál, s melynél az felgerjedése után is annyira nem otthoninak, annyira idegennek látszanék. Az Emlékezzünk régiekről írójától fogva Tinódiig, s ettől Gyöngyösi Istvánig, nincs egyetlenegy verselő is, ki esztétikai tekintetben figyelmet érdemelne, csak Zrínyi Miklós; s íme ez az egyetlenegy is az itáliai poézis tüzénél gyújtá meg lámpását, mert a Sirenának minden fordúlataiban, sőt szinte minden soraiban, nem leljük-e a Megszabadúlt Jeruzsalemnek nyomait?

Egy Recensens azt mondá, hogy a zordon éghajlat alatt lakó németnek szükség a szépségű s romános tájakon élő olaszok versezeteiket fordítgatni, hogy ezek által melegítessék szívök, s fantáziájok, mely külömben az északi tartományban nem lél táplálatot. Valami ilyennel menthetnők mi is magunkat. De ha meggondoljuk, hogy Németországon Minnának oly gyöngéd érzésű éneklői voltanak, még pedig századokkal azelőtt, hogy Wieland a weimári vidéket most Hellássá majd Ausoniává varázslotta; ha meggondoljuk, hogy a puszta Caledonia s az északi Dánia halhatatlan és saját énekeseket számlált, midőn még ott Rómának nevét nem ismerték; ha meggondoljuk, minden egyebet elmellőzvén, hogy ezek a csak nem köztünk élő szerbusok, a mi Dunánknak, a mi Szávánknak partjain oly poetai lebegéssel, oly makacs kedvvel, s oly egyszerű fennséggel költik dalaikat, mint Anakreon és a Homeridák: bizonyosan azt kell hinnünk, hogy poetai szegénységünknek oka mélyebben fekszik, mintsem azt, akar geográfiai fekvésünkből, akar valami egyes történetből kimagyarázhatnók.

A rómaiak nyelve tele van erővel, tele méltósággal, de nem poetai nyelv, s éppen azért nem poetai, mert nem egyéb, hanem csupa erő, csupa méltóság. Az az ezerféle változás, hajlékonyság, könnyűség, azok a sokat egyszerre jelentő összetett szavak, az a pszichologiai bőség, az a szüntelen új s ifjodott színbe öltözhetés, mely a görög és német nyelvnek sajátja, távol van a deáktól. Ezért Petrarca, Milton, s más nagyok, soha sem önthették azon hevet, s magosságot deák verseikbe, melyet saját nyelveiken készűlt munkáikban bámúlunk; ezért a magyar verselők nem bírván eredeti kicsapó hévvel, mindaddig, míg csak Rómának éneklőit ismerték, nem hoztak semmi figyelemre méltót magokkal. Rec. a Debreceni könyvház históriai versgyűjteményében (egy kézirati s nem kicsiny csomó, melyben 1520 táján készűlt darabok is vagynak), nem találhatott jobbat, vagy több olyan jót, mint a következő négy nyomorúlt sor:

Vigan lakik Túri a vitézekkel,
Köszöni a bort reájok szeretettel,
Mondván, szemben ha leszünk ellenséggel,
Adj' Isten, hogy járjunk jó szerencsével.

Balassának (mert az akkori verselők közt több nem is érdemel figyelmet) számos művei közt csak azon egynek lehet poetai érdemet tulajdonítani, melyet in laudem confiniorum írt (Vitézek mi lehet stb.). Kedvezőbben Gyöngyösi Istvánról sem ítélhetünk, kit a mi atyáink egy egész századon keresztűl

- nimium patienter
Ne dicam stulte -

bámúlni meg nem szűntek. Mert ha sok ezer verssoraiban némely poetai kitételek is találkoznak, például:

Mint ködben merűlt hold éjjeli homályban,
Bánkódik asszonya a gyászos cellában,
Mely a boldog idő
kedvesen folytában
Oly volt, mint a víg
nap virradó korában.

azzal nem bizonyíthatunk egyebet, hanem hogy ő azon megjegyzés alá tartozik, melyet a kritikai vaspálcának egyik legigazságosb hordozója így teszen ki:

Sic mihi qui multum cessat, fit Chaerilus ille,
Quem bis terve bonum cum risu miror -

S mindez az, amit a magyar poézisnek akkori epokájáról esztétikai tekintetben mondhatunk.

Zrínyi amint felűlmúlta Gyöngyösit mint poeta, úgy maradt viszont ennek alatta mint verselő, s ez az oka, hogy elfeledtetvén, nem ébreszthette fel más magyarban azt a szellemet, melyet ő olasz példányaitól kölcsönözött. Azok, kik a később korban a francia költőktől igyekeztek lángot kapni (Bessenyei, Barcsai stb.), saját példájokkal bizonyíták meg azon régi tapasztalást: ahol valami nincs, onnan azt a valamit venni nem is lehet; s eszerint a mi halhatatlan Rádaynknak jutott az a sors, hogy idegen kalaúzokat találván, útmutatások szerént a mindaddig egyetlen egy magyar poetát (Zrínyit) megismérhesse, s a nemzetnek nehány individuumaiban lángot gerjeszthessen, s nekik a módot, mint kelljen azon lángot táplálni, megtaníthassa; s a magyar költés, ha a régibb Zrínyitől elvonjuk elménket, csak itt kezdődik. S ezen kezdet az, melynek kevésszámú rezultátumai közé, némely mások mellett, a mi három kedvelteink: Dayka, Himfy és Berzsenyi tartoznak.

Berzsenyi a maga poetai karakterét a következő négy sorban rafaeli lélekkel nyomta ki:

Emmi! nékem sem fedi szívemet jég.
Láng az éneklő, heve forr dalában;

Ömledő bőség, magasabb csapongás
                Önti ki lelkét.

S ez az, ami őtet mind az általa annyira tiszteltetett Horáctól, mind a nemzet másik ódaköltőjétől, Virágtól, megválasztja. Ő soha sem a tárgytól veszen lelkesedést, hanem önmagától, önmagából ömlik ki minden szó, minden gondolat. Az ő legjobb darabjai közt nincsen egy is, mely reflexiónak következése volna, minden csupa érzés, minden csupa fantázia, ifjúi erő, ifjúi lángolás, mi őtet a nyugodtabb római lelkü Virágtól s a hévvel epedő olasz Daykától megkülönbözteti; de meg Himfytől is, mert ennek lángja szilaj, csapongó, elborító, s fantáziája óriási s elkapó: Berzsenyi ellenben legsebesb lángjai közt is szelíd, az ő fiatal, vidám lelke a görögök felé röpdes vissza, fantáziája ideális képekkel foglalatoskodik, annálfogva stílusa virágos, kifejezései exaltáltak, például az ilyenekben:

Álmaim tündér ligetit te hímzed
Bájos ecsettel.

Ismét:

A szökő Hórák mosolyogva lengnek
Büszke hullámin magas énekednek.

Ismét:

Égi csendesség fedező homálya
Leng reád,
ó szent  E g y e d ü l v a l ó s á g  (!)
    Szívemet békés kebeledbe inti
               Mágusi vessződ.

Ismét:

Hímezze bár útam thessali virúlmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A Szerencse karjain.

Azon művek, melyek szerint Berzsenyinek poetai karaktere rajzoltatott, a Matthisson és Horác egyesűlt stúdiumának szerencsés rezultátumaik. Kit nem ragad el az a kellem és fenség, az a báj és erő, mi a Melisszához íratott ódában (I. k. 12. l.), a Közelítő télben (14. l.), a Nagy Pálhoz (II. k. 62. l.), a Magyarokhoz (84. l.) s Prónayhoz (97. l.) szólóban, s hogy minden más elhallgattassék, az Életfilozófiában (III. k. 164. l.) uralkodik? Az a költő, ki ily ódákat zengett, kevélysége lehet a nemzetnek,

S nem lesz idő, mely őt elhalni hagyja.

Gyakorlanunk kell, így tanít Goethe, fejünket, szemünket és kezünket. Ez a tanítás festőnek, orátornak s poetának egyformán s elmúlhatatlanúl szükséges. Idők kívántatnak, míg a művész a maga mesterségének sanctuáriumába léphet, annak titkaival megismerkedhetik, s nemcsak a nem szépet, és nem jót elkerülheti, de a nem helyén álló szépet és jót is kiismérni s feláldozni megtanulja; s megtanulja, hogy az önszeretet saját hibáink eránt nem vakságot s kedvezést, de szemességet s kérlelhetetlenséget parancsol. Az is igaz, hogy a regula még inkább tartozik a geniere, mint más akárkire: mivel a jó és rossz igen gyakran ugyanazon forrásból erednek. A könnyűség hamar szül gondatlanságot, a nagy erő durvaságot, a fenség dagályt. Innen van, hogy a poetai kitételekben gazdag Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressziókra téved el. Az olyan mondásokat, mint: ditirambok lángköre, a ragyogó dagályt tarka pórázon nyögni, tündérambróziát hinteni, hamvvedrek mohait biborral festeni, pólya örömébe mártani, gőztorlatok alpesi, gígászi örök vár kaósza, ének nektáros érzése, libáni Tempe, alak szonett, s más számtalanokat, oly kinövésekhez lehet hasonlítani, miket az élőfán a nedv bősége okoz, de a gondos kertész kímélés nélkül lehányni szokott. Ha eszünkbe jut, mit mondott Becker Matthissonnak ama helyéről: Süsse Liebe deine Rosenauen stb.; ha eszünkbe jut Cicerónak mondása: semmi sincs oly nevetséges, mint az értelem s tanuság nélkül való beszéd: nem fogjuk rossz neven venni Rec-nek azon kinyilatkoztatását, hogy a felebb kitétetett s azokhoz hasonló hibákat publikum elébe nem kellett volna, kivált egy második kiadásban nem kellett volna bocsátani. S ezen kinyilatkoztatás alá tartoznak a helyenként becsúszott provincializmusok is: méhe, pirholagos, csatináz, döngécsel, stb. Érteni kell a poétának, hogy vagynak szavak és szóllások, melyekkel, kivált a poézis fentebb nemeiben élnie nem lehet. A németek jól tudják, mint kelljen a dialektusokat s provincializmusokat a nyelvbővítésre használni. De ki jusson azért közűlök azon gondolatra, hogy ódáit a Voss idilljeiből vagy az alemanni versekből tanult szavakkal tömje meg? A maga eránt kérlelhetetlen művész és kedvező kritikus, a magának kedvező művész és kérlelhetetlen kritikus elválhatatlan társai egymásnak. Ha Berzsenyi kitépett volna minden gyomot, amit az igazságos kritika méltán gyomnak talál: úgy ezen recensió csak egy dicséretömledezés fogott volna lenni: de így azt is magában kell foglalnia, hogy Berzsenyi készűletlen s fiatalkori darabokat is vett fel gyűjteményébe. Mert olvassa bár akárki I. k. 24. l. Egy szilaj leánykához, 26. l. Az örömhöz, 36. l. Az Esthajnalhoz, 44. l. A csermelyhez készűlt dalokat, valamint mindazokat, melyek a III. könyv elejétől fogva (kivévén a 138. lapon állót, melynek originálja Bürgernél van) egészen a 147. lapig állanak: ha nem fogja-e hathatósan érzeni rajtok a kezdő s gyakorlatlan kezet? Az ilyeneket kímélés nélkül el kellene törölni, mint a spongiába eresztett Ajaxot, hogy méltósággal léphessünk a maradék tribunálja elébe, mely ítéleteiben igazságos leend.

Figyelmet érdemel az is, hogy Berzsenyi egy regét, (III. k. 148. l.) asklepiadi versekben írt. Úgy látszik, nem vette észre, mely nagy befolyással legyen a mérték nemcsak külsőjére a versnek, de belsőjére is. Ha egy horáci ódát tibulli mértékre, vagy egy tibulli elegiát horáci mértékre vennénk, nemde nevetséges korcs lenne-e az? A rege (románce) lírai mértékben és hangon éppen olyan, mint a Regnard verselőjének mívei, kit tragoediáival nevetést, komédiáival ellenben sírást okoz. Különben is a poétának nem arra kell törekednie, hogy különböző tárgyakat egyforma mód alá rekesszen, sőt inkább, hogy minden tárgynak saját hangot adhasson, s így stílusának, gondolatainak, érzelmeinek többoldalúságot szerezzen. Ezen tanácsra kevésnek fog oly nagy szüksége lenni, mint Berzsenyinek. Ő minden kifejezésbeli bősége mellett is a gondolatokban s érzésben szegénynek látszatik, azaz, hogy ő némely gondolatokat, némely érzelmeket a lehetséges hévvel önt ugyan ki, de ezen gondolatok, ezen érzelmek szűk körben forognak, s igen sokszor, gyakran az unalomig igen sokszor fordúlnak elő. Az ő versei nem felette nagy számban vagynak, mégis a Bonyhai grotta című dal, a Melancholiára nézve; Amathus a Melissához íratottra nézve stb. nem egyéb visszaemlékezésnél. S az a sok éteri, nektár, nektáros, virány, virúlmány, Ilissus, Sokrates, Plato stb., melyek szünet nélkül előfordúlnak, s szünet nélkül ugyanazon forma alatt, s ugyanazon ideákat s érzeményeket hozván magokkal, fordúlnak elő, bizonyságot tesznek Rec. ítéletének igaz voltáról. Innen van, hogy némely darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytől s minden értelemtől általában üresek. Az Ajánlás, a Török Sophiehez szóló (10. l.) A Szonetthez (38. l.), a Bonyhai grotta (173. l.) s némely mások hasonlítanak azon alakokhoz, melyek a Laterna magica visszasúgárzása által a falon mozogni látszanak ugyan, de valósággal ott nincsenek. Ezen gondolati s érzeményi keskeny körből lehet azt kimagyarázni, hogy a Berzsenyi magát már egészen kimerítettnek lenni látszatik s talán elérte, noha még igen jókor, a határt, melyet a természet a poeta és nem-poeta közt vona, s amit utoljára a legnagyobb, leglelkesb költőknek is elérni kelletik. Mert másként hogyan kelle vala származniok azon IV. könyvbeli Episztoláknak, azon durva jambusokba öntött deklamációknak? A poézisnek ezen korcsneme darab időtől fogva a magyar literatúra köréhez képest sűrűen kezd gyakoroltatni. De jól mondá Lessing: egy kicsiny, de poetai bordal szerzője inkább poeta, mint az ízetlen Hermanniásokat koholó.

Szükség, hogy a verselésre is egy tekintet vettessék. Berzsenyi kétnemű versekben írá darabjait. Görög mértékkel, és rímekkel Zrínyi-versben. Az ő görög mértékű versei csalhatatlanúl a legszebb hangzásúak közé tartoznak azok közt, melyeket magyar költő énekelt, s rímes versei közt is: A Szerelem (30. l.) Élet dele (69. l.), Kishez (71. l.) Búcsúzás Kemenesaljától (73. l.), Életfilozófia (164. l.), Levéltöredék (168. l.) oly teljes hangzattal, oly numerozitással ékesek, hogy az olvasó sokszor elfelejti a mérték távollétét. Ellenben kinek füle találhat gyönyörűséget az ilyenekben:

Itten mosolygott szemembe
Szelíden elpirúlva.
Itt dőlt égő kebelembe
Édesen elájúlva.
A liget zöld sudarai
Halkva körűlsusogtak,
A hold játszi sugarai
Könnyeinken ragyogtak.

Az ilyenekben a hiányos hangzáson kívül megjegyzésre méltó, hogy az egymásnak megfelelő sorokban a rím helyét a flexiónak (ha a magyar filológiában így szólani lehet) visszaforduló bötüi, vagy inkább szavai pótolják ki. Ájúlva és pirúlva, s szemembe és kebelembe éppen úgy nem formálhatnak rímet, mint Tinódi Sebestyénnél a vala és vala, meg vala. S bár az ilyeket a szinte általában rímtelen magyar nyelv ki nem kerülheti, legalább általok verselőink vigyázóbbakká tétethetnének, hogy verseiket munkával készítsék, s könnyűségök mesteri könnyűség legyen. S így ezek helytt:

Tudom legszebb örömid reggelét
E szomorú hant alá zárád;
Tudom árva szíved kedves felét
Kéri vissza epedő orcád,

legalább ilyeneket nyernénk (l. Szerelemben):

De te, édes érzés, egek szent  m a g z a t j a!
Az emberi lelket betöltöd  e g é s z e n.
Bájodnak ereje az égbe  r a g a d j a
S a halandó porból egy  f é l i s t e n  l é s z e n,

s nem kellene minden nyomon boszonkodó nevetéssel, s nevető boszonkodással ama régire visszaemlékeznünk, midőn még így énekeltek:

Debrecennek útcái, sírjatok
Nem kérdi már az idegen, hogy ha Lukács pap itthon
És egészségben vagyon!

1817. márc.

 

RECENZIÓ DAYKA GÁBORRÓL

Töredék

A poetai geniet, mint minden más geniet a világon, közönségesen regulák által meghatározni nem lehet. Mindaz amire itt tapogatódzások által vezettethetünk, nem egyéb, csak individuális tapasztalás. Némely genie egyedül saját sugallatainak általadva, maga után vonja a nyelvet, s annak szépségei, mintegy a semmiből, az ő intésére látszanak előteremni; némely pedig járni látszik a nyelv után, s kitételeit vagy keresi vagy előre készíti.

Ha ezen antithesisnek példáját literaturánk körében akarnók fellelni, két poetánk fogna legelőszer eszünkbe jutni: Himfy és Dayka. Lehetetlen a legegyoldalúbb kritikában is megtagadni H.-től azt a szerencsét, hogy neki az egész nyelv minden gazdagságával, minden kincseivel szolgálatjára áll: valamint Daykát tekintvén, meghat bennünket azon erő, melyet ő, a még készületlen nyelvvel küzdvén, előttünk kifejteget. A dolgot a kettőnek poetai karaktere hozza magával.

Himfy gazdag, virágzó fantáziát nyert istenétől s ez őtet sem a fájdalomnak, sem a gyönyörűségnek érzelmei közt nem hagyja el. Az egy pontban öszveszorúlt érzeményt a képzetek ezer tárgyaival vegyíti fel s gazdag különféleségben ömleszti ki. Ő tehát mindég számtalan látható tárgyak centrumában áll, s természetes, hogy szavak s kitételek miatt gondba nem jön s szerencsés bövségeknek délceg érzésében játszik a nyelvvel, szilajkodik, csapong, s nála a kitétel csinossága s a verselés csak mellékes dolognak nézetik. Dayka ellenben sokkal kisebb mértékben nyerte a képzelő erőt, s nála az az érzésnek alatta áll. A lélek érzései abstractiók, s minél inkább abatractok, annál keskenyebb pontba vonulnak öszve, s annál vékonyabbak s szövedékesek az egymástól különböző szálak, hogy végre őket különbözni érzed ugyan, de éppen úgy nem magyarázhatod, mint azt, hogy mi legyen a különbség a rózsának és violának illatja közt? Ez az oka, miért az ily költő nehezen öntheti ki magát, s küzdenie kell nyelvével, hogy szavakat találjon, melyek érzései felől sejdítést ébresszenek másokban. Himfy gond nélkül szép, sokhelyt csak erős, csak gazdag; Dayka gonddal szép, sokhelyt csak szép és csinos. S innen van, hogy ő a verselésre is nagy gondot fordíta.

Midőn Dayka a poetai pályát futni kezdette...

1817 jún.-júl.

 

ÍZLÉS

Töredék

Nem kell, így tanít egy ismeretes mondás, az ízlést vetekedés tárgyáúl kitenni. Azonban ez a maxima, mint többnyire minden maximák, az olyan állítások közé tartozik, melyekre nézve, minden karneadesi lélek nélkül is, védő és ledöntő erősségeket fárasztó vizsgálódás nélkül találhatunk.

Ha a bölcseségnek kedvelői a külső érzések ellen is nem ritkán fontos kétségeket tudának támasztani, mi leszen akkor a léleknek saját érzelmeiből, melyeknek láthatatlan fonalaik legtöbbnyire kifejthetetlen csomókban futnak öszve, hol többé semmi elvont, semmi feszített okoskodás nem használ?

Hatalmunkban áll, minden kicsapongó idealizmust, minden akaratos kételkedést eltávoztatván, egyedűl a tapasztalás karjai közé vetni magunkat, s ilyenkor bátran mondhatjuk valamely tárgyról, hogy az kerek vagy négyszögű, zöld vagy piros, lágy vagy kemény; mert még azt minden ember olyannak érezte. Ha talán a tárgy tulajdonképpen sem nem kerek sem nem négyszegű, sem nem zöld sem nem piros, sem nem lágy sem nem kemény is; de a közönséges egyforma tapasztalásából csalhatatlanúl következik: hogy kell a tárgyban szükségesen valaminek lenni, ami minden emberi érzékeket, minden kivétel nélkül, egyforma oszcillációba hoz, s azt okozza, hogy azt az emberi nemzetnek egész masszája ilyennek vagy amolyannak érezze.

De midőn a lelki tehetségekből folyó belső érzelmeket vizsgáljuk, s vizsgálataink által közönséges rezultátumokra jutni akarunk, egy pillantatban elalszik előttünk a tapasztalásnak vezérlámpása, s ámbár az ily vizsgálatok szorosan saját emberi alkotványunkra tartoznak, mégis úgy tetszik, mintha a metafizikának végetlen határaiba léptünk volna, hol semmi sincs bizonyosabb az eltévedésnél.

Ezen megjegyzés a léleknek egy érzésére sem illik jobban rá, mint a szépnek érzésére, vagy, ha inkább akarjátok, azon lelki tehetségre, melyet a testiségtől kölcsönözött szóval, esztétikai értelemben, ízlésnek nevezünk. Ki nem tudja, mi számtalan ízlésbeli nemcsak különbségeket, de ellenkezéseket is lehet észrevenni nemcsak egymástól messze vagy egymáshoz közel fekvő tartományoknak lakosaiban, de ugyanazon földnek fiaiban, még ugyanazon míveltségi ponton álló emberekben, sőt ugyanazon de más-más helyhezetben levő individuumban is? Ki nem tudja, hogy éghajlat, nevelés, szokás, testalkotvány, lelki erőnek különbsége s több effélék mi érezhető elhajlásokat okoznak az ízlés tekintetében? Nem szükség itt újra feltalálnom azon naponként történő tapasztalásokat, melyeket az utazásokból, literátori és nem literátori versengésekből és saját kebeléből akárki is meríthet. Csak azt kérdem, hogy ily temérdek különbözés és ellenkezés közt, ki leszen eléggé bátor vagy talán eléggé vakmerő a polykleti kánont felállítani?

Arra, hogy két ellenkező - vagy csak különböző - ízlésű ember közt a pör eligazíttassék, a volna szükséges, hogy bizonyos közönséges törvények állapíttassanak meg, de amelyek, nem mint a polgári törvények, bizonyos környűlményektől függjenek, hanem mint a természetnek örök szabásai magokban és magoktól álljanak fenn, s minden éghajlathoz, korhoz, temperamentumhoz szorosan illjenek, semmi elhajlást és kivételt meg ne szenvedjenek, szóval mint a Kant tapasztalás nélkül származott ideái a közönségesnek és szükségesnek eltörölhetetlen bélyegét viseljék magokon.

Az a kérdés: hogy vagynak-e ilyen ízlési törvények, vagy legalább, hogy lehetségesek-e? Mert minden esetre ezen törvényeket kell kinyomoznotok, feltalálnotok, s a nép előtt kifüggesztenetek, ha ítélgetéseiteknek erőt és foganatot akartok szerezni. Azt mondjátok: Gyöngyösinek leonínusai karikatúrák, Kovács Józsefnek nehéz rímei cél ellen tett erőlködések. Ők azt felelik: lehet, hogy ti ezeket nem lelitek szépeknek, de a mi ízlésünk által javalltatnak, s nem tudjátok-e, hogy az ízlés sokféle?

Voltaire egy ilyen esetben azt írá: Az ízlés csak kétféle, jó és rossz. De azt lehetne Voltairetől kérdeni: mi tehát a jó és rossz ízlésnek csalhatatlan kriteriuma? Ő nagynak kiáltozá Racinet, de Shakespeare nékie csapszéki versöntő vala. Ő felsőbbnek hitte saját Henriádját mint az Elveszett Paradicsomot. Nyilván hirdette, hogy Homérnak minden érdeme csak a régiségben áll. Mindezeket az angolok és németek másképpen állítják. Hol fekszik a való?

Fekszik, de a kút fenekén! Erre tanít Demokrit. És vajmi keserű állapot leszen az, ha itt is mint oly sok egyebekben a kételkedés fellege borítandja lelkünket!

Ha az ízlést a maga eredeti forrásaiban nyomozzuk, úgy fogjuk találni, hogy az a lélek minden tehetségei közt a képzelőerőhöz áll legközelebb, nemcsak, hanem azzal szorosan és szükségesen egybe van köttetve. A szép a maga ezerféle testi és testetlen alakjaiban szorosan véve mindég a képzelőerőnek tárgya marad. Ha tehát a szép a képzelőerőt foglalatoskodtatja; az ízlés pedig az a tehetség, melynél fogva a szép által okozott kedves érzéseket éldeljük: úgy bizonyos, hogy ízlés képzelőerő nélkül emberben nem találkozhatik.

Aki tehát egykor az ízlésnek törvényeit megállapítani akarja, szükség, hogy a fantáziának szövedékit a legvékonyabb fonalakig felvagdalja, annak járását és öszvefüggéseit a legnagyobb elhajlásokban és kicsapongásokban hűven kövesse, s vizsgálódásaiból egy oly tökéletes alkotványt készítsen, mely a logikával egyenlő lépésekkel menvén, igazat és hamisat, tökéletest és hibást láthatóvá tegyen. Azt mondjátok, hogy valami ilyest véghezvinni lehetetlen. Tehát a képzelet által felfogott érzelmekre nézve is szabásokat készíteni lehetetlen.

Ízlésről folyván a vetekedés, mindég a forog fenn, ha ez vagy amaz tárgy szép-e s ha szép, micsoda lépcsőjén áll a szépségnek? Mondjuk tehát, hogy csak azt kell meghatározni, mi a szép s mik annak alkotó részei? Így készen lesz az ariadnéi fonal, mely bennünket az individuális ízlés rezultátumainak ezer különbözései s ellenkezései között bátran vezetend.

De ha mindazon bölcseket és bölcselkedőket felkérdezitek is, kik Plátótól és szent Ágoston doktortól fogva Baumgartenig, Kantig és Bouterweckig a szépről elmélkedtek és írtak, nem fogtok egyebet tanulni, hanem hogy a szép is tulajdonképpen azon dolgok közé tartozik, melyeket ember soha sem érezhetett oly tisztán, oly bizonyosan, hogy valaki rólok egy közönségesen bevehető meghatározást készíthetett volna.

Hányan nem keresték azt az egységben, különféleségben, öszveillésben, rendben, célirányosságban? Hányan nem a jóban, valóban, hasznosságban és tökéletben? Hányan nem választották el azt ismét mindezektől, úgy állítván elő a szépet mint azon magányos mineműséget, mely akaratunk és világos belső isméretünk nélkül is a tetszésnek érzését gerjeszti fel lelkünkben? s több effélék.

Azt kellene talán gondolnunk, hogy a szépnek érzése azon egyszerű érzések közé tartozik, melyeket észreveszünk ugyan a lélekben támadni, de az emberi ész sokkal gyengébb, s az emberi nyelv sokkal szűkebb, mintsem mineműségeiket, s megkülönböztető jeleiket felfoghassa és kijelenthesse.

Midőn ezt mondjátok: jó és rossz illat, violaszag, rózsaszag, mindent elmondottatok amit a szaglás által támadott érzés tárgyáról mondanotok lehetett, s itt többé semmi fejtegetés, semmi vizsgálódás nem használ.

Úgy látszik, hogy aki legelőször ezen szavat: szép feltalálta, azt látható tárgyról mondotta ki. Minden pedig ami látható, jobban előtte látszik feküdni mind az érzésnek, mind az értelemnek, mint a szaglásnak felhozott példái. Nem lehetne-e tehát gondolni, hogy a szép érzését több bizonyossággal is fejtegethetjük?

A legegyszerűbb látható tárgy, amit szépnek nevezünk: a szín. Az egyszerűnek szépségéről beszélvén azt tanítja Engel, hogy csak úgy csinálhat kedves érzéki benyomást, ha az előterjesztésben tökéletesen kimérve s meghatározva áll. Annálfogva csak a középszín lehet szép, mely sem fényével el nem vakít, sem sötétségébe el nem sűlyeszt.

Ez, vagy amaz szín tehát miért szép? Azért, mond Engel, mert az érzésekre kedves benyomást csinál, vagy más szóval, azért mert tetszik. Miért tetszik pedig? Mert, folytatja Engel, az előterjesztésben tökéletesen kimérve s meghatározva áll. De micsoda sajátság s mineműség az a színben, mint tárgyban, ami annak előterjesztésbeli meghatározottságát eszközli? Annak középszerűsége, szól ismét Engel, és mérséklett volta, melynél fogva alkalmatos leszen a látás érzéke által felfogatni, s a belső érzésnek általadatni. Mit tesznek mindezek? Azt, hogy ha a színt érzékünk és előterjesztésünknél fogva meghatározottan felvehetjük, akkor az nekünk tetszik, tehát az szép. De hol van itt azon objektív sajátság, mineműség, érdem, vagy ahogyan nevezni akarjátok, amiért a szín tetszik, amiért a szín szép? Valóban azt sem Engel, sem senki más Engelen kívül is fel nem találhatja. Látnivaló, hogy itt minden merő-azon szubjektivitás.

Öszvetételnek kell ott lenni, ahol a filozófiai vizsgálódó lélek fejtegetni, bontogatni s elválasztani képes legyen. Az ily fejtegetés, bontogatás, s elválasztás következésében mindég jön annyi nyereség, hogy a tárgyak a magok lehetséges elementumaira széjjelszedetnek. De ha azon elementumok előtte az elszedetés után is oly meg nem érthetők maradnak, mint az öszvetétel előtt voltanak: ő lássa, miként kelljen kimagyarázhatatlan elementumokból származott öszvetételeket magyarázgatni.

A szép érzésének látható tárgyaiban kettő jöhet tekintetbe: szín tudnillik és alak - - - -

Cseke, 1823. febr.

 

ELŐBESZÉD

Előttem lebeg, ó tudománynak fiai! mint fogjátok ezen könyvemet lenéző mosolygással és tudós vállvonítással az unalomig dícsérő könyvárostól elvenni; s mint fogjátok felette egyezőleg, de száz meg száz alakban, a kárhozatnak szavait elmondani. Jaj nekem, mert íróvá levék!

Lesz valaki, ki a könyvnek tábláját sem üti fel, szentül hívén azt, hogy az ő becses énjén kívül senkiben másban nincs idvesség.

Egy másik a címlapra csak azért pillant, hogy megtudja, ha magyarúl íratott-e? Ő csak az idegen plántákat kedvelli; s minden, ami nem üvegtáblák alatt termett, neki színetlen.

Ama nagy antiquárius hihetetlen flegmával teszi fel szemüvegét, és a könyv - végére nyit. Engedelmet, édes antiquárius úr! enyém a menthetetlen hiba. Én tudtam azt, hogy a nagy tudósok csak mutató táblákat olvasnak; de embert, ki a készítés módjára megtanított volna, nem leltem. Tehát »vale«, mond a nagytiszteletű úr; s könyvem nyaktörő ugrással siet az íróasztal alá.

Senki sem fog tehát engem olvasni? Ó jaj! hogy igen is! Későn vettem észre, hogy nem olvastatni ugyan fájdalmas; olvastatni pedig veszedelmes.

Némely grammatikus hátulról forgatja a könyvet előre, nem figyelmezvén semmire a Jótán és Ypszilonon kívül. Hiszen, uraim, nekem a Jóta és Ypszilon nem vala célom! - Éppen az a rossz, jó uram; a könyv semmit sem ér!

De ez a szó itt, mond Palaeologus úr: Nem de nem ez a munka is új fábrikából került? Mit? közbevág Neologus úr; sőt inkább a leghelyesb újításokat sem fogadta el. Semmi hellenizmus, semmi francia virág! S amaz írásomat elveti, mert új szó van benne: ez pedig becstelennek mondja, mert újság nélkül szűkölködik.

Mind semmi az barátim, sikolt egy versgyártó; de íme, mit ítél itt verseimről! Ez a garázda nép pálcát érdemel. Egyvalaki megintette, hogy a garázda írónak széles vállai vagynak. Azonnal pálcája tollá válik; s cáfolások helyett átkok omlanak.

Ha ez átkozódik, úgy Philopatrus úr legalább is mennydörgeni fog. Ah, mert elfelejtettem a népnek hízelkedni; a nemzet nevének elébe nem tevém e szót: dicső; és... De ki győzne mindent elmondani amiért ő engem rossz hazafiúnak szidalmaz?

Nincsen egyéb hátra, szegény könyvszerző, hanem hogy valaki felálljon, s azért, mert talán valahol a kótaverő pálcákról beszéltél, vallástalansággal vádoljon. Vajha élnél, jámbor Pierius Valerianus! Íme jobb tárgyat sehol sem találnál mint én, kivel a szerencsétlen literátorokról szóló könyvedet bővíthetnéd.

Eddig írám; s szinte a halálhoz készülgető bűnösnek érzelmeivel szállott belém az a gondolat: s te bátorkodnál ily nyilván veszedelmekre fejedet kitenni? S nem sokkal használatosb lenne-e, ha írásodat a lángoknak szentelnéd? De jól mondá Lessing: az első gondolat, bár akárkinek gondolatja legyen is az, csak első gondolat. Éreztem ezen igazságot magam is; s akar azon atyai szeretetből, melyet Ovíd olta csaknem minden könyvfaragó az unalomig feltálalt; akar azért, mert (mi tagadás?) oly rendes érzéseket gerjeszt, mikor neveinket nyomtatásban szemlélhetjük; akar ha úgy tetszik, a közjó és haza eránt kibeszélhetetlen buzgóság miatt: könyvem a tűzpróba helyett prés alá kerüle. Mert gondoljátok el, kegyes és tudós olvasóim, minő szerencsétlenség történ vala, ha becses tudományomat előttetek mind egy cseppig ki nem önthetem; s azon sohajtással kellett volna meghalnom, mellyel ama bolognai professzornak: hajh, mi sok jó vész el együtt velem!

De valljátok is meg lelketekre, hogy velejére nézve majd semmit sem külömbözik, akarminő szín alatt fogadtassék valami szerzemény. Ha magam szavaival mondanám, nem fognátok hinni! de La Bruyère állította, hogy nincs egy ember is, ki magát a mellette állónál bölcsebbnek ne vélné; s a szerénység csak az a jó tulajdon, mely szerént dicséreteket osztogatunk ugyan másnak; de úgy, mint koldusnak az alamizsnát, azon belső titkos meggyőződéssel, hogy a magasztaltatott személy mégis kisebb, mint a magasztaló. Ha ez így van, s talán így is van nem ritkán; s ha a cselekedet becsét egyedül annak rúgója határozza meg: úgy hír és gyalázat az embereknél mind egy kútfőből forr; s az író vagy akárki is, ki egy vagy más alakban a közönség előtt jelen meg, bizonyos lehet benne, hogy mind tapsolói, mind kisüvöltői kevés külömbséggel ugyanazon érzésekkel vagynak eránta, azaz hogy őtet sziveikben kevésre becsülik.

Nem akarjátok hinni? Nem hihetjük, felelitek; mert a tapasztalás egyebet tanít. Mert vagynak nagy írók, kik színetlen örömmel fogadtattak, s vagynak emberek, kik másokat magokon felül nagy messzeségben állani hisznek és vallanak. - Engedelmet uraim! ti közönségesen szólotok. De én, ha írókról van szó, csak tudós publikumról beszéllek; s bármint fogtok is haragudni, de a tudósoknál, midőn egy másiknak vagy harmadiknak érdeme forog fenn, a Vallomás és Hit többnyire két külömböző dolog.

Jól tudom, hogy midőn így tapsaitokat és süvöltéseiteket jó előre mintegy megvetéssel illetem: csak haragotokat gerjesztem azáltal. De híjában! Nyomtatómnak haszna így hozta magával. Ő saját kárán tanulta meg, miképpen ti csak kétféle könyveket méltóztattok figyelemre: amelyek tudnillik benneteket vagy magasztalnak, vagy bántanak.

Sokféle okok határozzák meg azokat, kik esztendeiket (vagy csak óráikat) könyvszerzésre fordítják. Vagynak, kik azt álmodják, hogy ha mécseiket véka alá rejtendik, az egész emberi nemzet fog kipótolhatatlan kárt szenvedni: ezek a kozmopoliták; mások a szomszéd népeket fényleni látván, erősen hiszik, hogy hazájokban csak úgy csilloghat hasonló fény, ha ők azt halhatatlan műveikkel meggazdagítják: ezek neveztetnek patriotáknak; némelyek írnak, nem tudván mit és miért: ezeket genie névvel tisztelik; sokan írnak pénzért: ezek a céhbeliek; akiket egy jó ebéd vagy a hipochondria teszen szerzőkké, kontároknak csúfoltatnak.

Engem ami illet - ti tudjátok, hogy embernek magáról szóllani (jól vagy roszul), mindég csalhatatlan jele az önszeretetnek. De ha száz írótársaim közül kilencvenkilenc és egy senkit nem szeret és senkit nem becsül magán kívül: ki csudálhatja, ha velem is valami emberi dolog történhet? Én tehát gyenge ifjúságom olta természettől nagy vonattatást érzettem az auktorságra. Úgy véltem (s nem igazán-e?) hogy halhatatlanságot nyomtatott művek által könnyebb szerezni, mint héroszi tettekkel, s a nyomóprés birtokosait elejétől fogva különös tisztelettel kalapoltam meg. S égvén a kívánságtól sajtóik alá minél hamarabb valamit teríthetnem, mindenről, ami ébren vagy álomban, bennem vagy kivűlem megtörtént, írogatni kezdettem. De, fájdalom! engem a humor gyakorta megszáll, s így lőn, hogy írásaimban állandó principiumokat nem követhetek. Most egy bizonyos gondolatba szerelmesb voltam, mint Belurgerius a maga Homérjába: majd éppen az ellenkezőjét választottam zsinórmértékül. Volt idő, midőn a régieket imádva tiszteltem: s ismét más, midőn Sokratesben csak egy kávéházi csevegőt, s Camillban csak egy guerillas kapitányt találtam. Itt egy vidám órában mindent hittem: ott egy setét pillantatban mindenről kételkedtem. Szóval írásomnak minden lapja úgy állott a másik után: mint két ellenkező prókátori allegátió; vagy mint valamely eklektika filozófiának szakaszai. Semmisem! így vígasztalám magamat. Ötszáz évek után támadhat egy kommentátor, ki egy példányomat könyvtárának pora közt megtalálja; s erősen feltévén, hogy a félezred előtt élt író nem hibázhatott: zsidó és görög, arab és deák literatúrát kényszerítésbe hoz, csak hogy engemet magammal megegyeztethessen. Jön egy másik, ki mindezen egyeztetéseket a semmiségbe visszacáfolja, s elvégre győzedelmesen így kiált fel: »Etcet. etcet. De hol is vagyon az megírva, hogy az ember mindaddig míg ő ember marad, egyforma tárgyakról mindég egyformán akarjon érezni és gondolkozni? S bár próbálja valaki, ha történet, környűlmény, kedv, szerencse, kor s száz meg száz egyéb, aminek az élet minden pillantatára befolyása van, meg fogják-e azt engedni? Talpig emberséges ember! gondolod magadban szomszédodról, ha kölcsön pénzt adott: a semmirekellő uzsorás! így szitkozódol ellene, midőn visszakéri. S nem így történik-e minden egyéb dolgokban is? Így leszen, hogy szép és rút, nagy és kicsiny, egyező és ellenkező többnyire csak a pillantat színéből, alakjából, s temperamentumából folynak ki; s az úgynevezett konzekvens bölcsek inkábbára csak azért érdemlették e nevet, mert amit a jó és rosz kedv szesszenéséből egyszer kimondottak, későbben visszamondani szégyenlették.«

A tapasztalás, jámbor tudós olvasóim! nagy mester. S ezen nagy mester útmutatásainál fogva ezen kommentátornál sokkal bizonyosabb forrást fedezhetnék fel, honnan az írói egyenetlenségek erednek. Sokat hánykódtam magamban, ha azt nyilvánvalóvá tegyem-e? Egyfelől féltem az én tudós írótársaimtól, hogy az eleusisi titkokat megsértéssel fognak vádolni: de másfelől kénytelen vagyok azon, (a német föld tudományos fiaival köz) gyengeségemet megvallani, mely szerént azt, ami nyelvemre jön, el nem mondanom, és azt, ami tollam alá jön, le nem írnom lehetetlen. Mi írók, tehát, elfáradunk mindég saját fejeinkkel gondolkozni; s hogy a valót fenekestől feltálaljam, vagynak nehányan közöttünk, kik ezen terhes foglalatosságot, (agyvelőgyúladástól rettegvén) soha sem is próbálták. Mit cselekszünk azért? Semmit nem egyebet, hanem amit a golkondai királynénak éneklője nagy, de (a mondottak szerént) nem szokatlan bölcseséggel cselekedett: egyedül írótollunkra bízzuk a munkát. Ki nem tudja, hogy a szegény tollnak, minekutána a lúd szárnyából kitépetett, többé feje nincsen? Hogy tehát még is kötelessége beteljék, s a könyvszerzőnek kegyetlen fogaitól s asztalba verő markától megszabadúljon: iminnen és amonnan más különböző fejektől, azaz külömböző s nem ritkán ellenkező írásokból és hallomásokból kölcsönözi a gazdát halhatatlanító sorokat. S ha sok istentelen recenzens ezt meggondolná: mindjárt nem kívánna könyveinkben sem nagyobb megegyezést, sem több logikai öszvefüggést, sem (ami még legigazságtalanabb) filológiai s grammatikális isméreteket. Általlátná, hogy a szegény toll nemcsak gyalázatot nem érdemel, sőt dícséretet. Mert hány embert nem juttat ő ilyen módon naponként tűrhető ebédre, s időnként egy-egy új kaputrokra? Én részemről az ilyen tollakat a régi és új világ csudatevő pálcáival hasonlítom öszve; s a római példabeszédből vett kifejezéssel virgula divinának szoktam nevezni. De sokáig függőben valék: melyik legyen azon csudatevő pálcák közűl hasonlításomra legalkalmatosb; a Minerva pálcája-e, vagy a Merkúré, vagy a Circéé, vagy éppen az Aymar Jakabé? Sok fontolgatás után a Circe vesszejében nyugvám meg, mivel annak ereje az általváltoztatásban állott. Mert ítéljetek meg, ha nem hasonlóúl munkálódnak-e a mi tollaink, midőn másoknak gondolatjaikat, írásaikat, vagy tanításaikat nehány húzásokkal úgy általváltoztatják, hogy azokat eredeti művek gyanánt bocsáthatják közre; s leggyakrabban oly mesteri móddal, hogy azok, akiktől kölcsönöztettek, kincsekért sem vallanák többé magokéinak? Sokszor hallottam, tudós olvasók, hogy a hipochondria prófétává teszi az embert. S azért van, hogy én a recenzens urakat többnyire hipochondriában sínleni gyanítom. Mert hogyan találnák ki külömben, mely kútfőkből forrottak légyen a mi ily szépen általváltoztatott műveink? S ezen oknál fogva, nehogy a recenzensi toll hasonlatosság nélkül maradjon, nem lenne rossz azt az Aymar Jakab pálcácskájához hasonlítanunk; mely tudnillik, a maga különös tehetsége által mindennemű tolvajságokat felfedezhetett. Ne véljétek pedig ezen hasonlításokat hiábanvalóknak lenni. Mert külömben, mondjátok meg: mi, némely írók, mi hasznát vennők némelykori olvasgatásunknak, ha azt ily fontos dolgokra nem fordíthatnók?

Azonban, akarmennyit vizsgálódjam erre és amarra, mégis (egyenes lélekkel vallom meg), az ohajtott halhatatlanság elnyerése felől szinte-szinte kétségbe kell esnem. És ennek oka? Ennek oka, jámbor tudós olvasóim! nem egyéb, hanem az én falusi lakásom.

Van egy ismeretes, szélesen uralkodó istenné, kit a szabók módinak, a nagyvilág fiai pedig és némely írók tónusnak neveznek. Ki nem hallotta, hogy ezen módi és tónus, valamint a frakknak szabásaiban, úgy a könyvszerzés módjaiban is vas, vagy ha talán jobban tudjátok, aranypálcával uralkodik? Egy olyan író, ki magának és művének fényt és keletet akar szerezni, elmúlhatatlanul kénytelen tudni, hogy a tudománynak és könyvírásnak micsoda formái vagynak évszakaszonként kedvességben. Másoktól hallottam, miképp némelykor csak a szépnem számára szabad tudni és írni; s mindent amit tudsz és írsz, egy parányi fedélben kell öszveszorítanod. Majd a fedelet jóval nagyobbra kell kivonni; s ha a parányi fedél alatt a metafizikát is szentimentális regében kellett előadnod: most a józsefnapi vendégséget is tudós értekezésben fogod kimagyarázni. Bizonyos időben ne beszélj a hazafiúságon s azt illető tárgyakon kivűl semmiről: s ha sokszor megtörtént is, hogy az egész dolog (nevét s némely üres kifejezéseket kivévén), előtted ismeretlen, ne essél kétségbe; mert jó szándékod tudomány helyett szolgáland. Midőn a sor arra jön, parányi ember maradsz, hacsak valakit kemény csapásokkal viadalra nem kényszerítesz. Máskor ellenben, minden embert levett kalappal kell köszöntened; s ilyenkor van ideje, hogy magad is mindenféle gondolat és érzés nélkül papirosra hullatott sonettóidat, s akarmi más névvel nevezendő versezeteidet bátran felállítsad. S én ezt legszerencsésebb s egyszersmind legszükségesebb időszakasznak vélem. Mert külömben miként üresednének ki szekrényeink, melyek versdarabokkal naponként gazdagon telnek meg? Mi írók, valahányszor a tudományos tárgyakból kifogyunk, mindannyiszor versírásra fordítjuk napjainkat. Azt mondják a dologhoz értők, hogy a tudomány országának végetlen határai vagynak; s hogyan történik mégis, hogy nekünk ez a végetlen határ oly gyakran szűkké válik? Ez, úgy vélem, valamely pszichológusnak vizsgálódását megérdemlené.

Szerencsés író, ki a fővárosban magának hacsak egy félig vizes, és kétharmadnyira setét kamarácskát is árendálhat! Őelőtte nyitva állanak a tiszteletnek és halhatatlanságnak kapui. De én csak a módi külömböző változásait sem számlálhatom tökéletesen előtökbe, annyival inkább annak mindenkori rendszabásaihoz magamat nem alkalmaztathatom. Tedd hozzá, hogy mindemellett is ellentállhatatlan kívánsággal (nem mondom dühösséggel) ragadtatom a könyvszerzésre; s nincsen-e elég okom a sors ellen panaszolkodni? Jól mondja a példabeszéd: egy baltörténet sem jön egyedül. S íme a falusi lakás a módival való ismeretlenségen felül, még azon mentségektől is megfoszt, melyekkel a városi író oly nagy haszonnal élhet előbeszédében. Mert őtet vagy a könyváros sürgette a beállandó pesti vásár miatt; vagy barátainak nem állhatott ellent; vagy éppen valamely nagy rangú mecénás parancsolatainak kellett engednie. Hiányos tehát a munka? Ő maga azt sokkal jobban érzette mint ti, s minden hiányt bőven ki fogott volna pótolni, csak a mondottak közűl valamelyik ne történjék. De én? Jól értitek tudós olvasóim, hogy én mindezen kifogásokat lelkiismeretsértés nélkül nem használhatom. Életemben a könyváros urak közül nem ismertem másokat azokon kívül, kik a tudománynak kincseit gyalulatlan deszkákon tégladarabokkal nehezítik le, nehogy a tiszteletlen déli szél úgy bánjon velek, mint a cúmai falevelekkel. Ezek pedig annyira értik az ismeretes nonumque prematur in annumnak szükséges voltát, hogy még egy könyvszerzőt sem kényszerítettek soha is sietni. Barátok pedig és mecénás? Ó, mi csak barátom uramnak csúfoljuk egymást; a mecénás nevet pedig egyedűl a ti ellenek panaszolkodó előbeszédeitekből ismerjük! De bibliotékák itt közel nincsenek. Igazatok van, uraim, ez nagy mentség! Csak egy van, amitől rettegek. Könnyen eszébe jöhetne valakinek az a kérdés: jámbor, és ha szolgálatodra az egész alexandriai könyvház még egyszer megujúlna is, mi hasznát fognád vehetni? Valljuk meg tudós írótársaim! hogy egy ily emberszeretet nélkül való kérdés sokunkat nem kicsiny zavarodásba hozhatna.

Mégsem tagadhatjátok, hogy némelykor nekem is lehetnek oly nehézségeim, melyeket egy közellevő könyvtáron kívül semmi más meg nem könnyíthetne. Már iskolás éveimben (hogy csak azt említsem) nagyon gyötrődtem, valahányszor a kezemen forgott könyvekben kettős kérdésjegyeket és kettős s gyakran hármas felkiáltásjegyeket szemléltem. Sokszor a kérdés jegye a felkiáltáséval párosítva volt: nem ritkán egy vagy több egyenes húzások következtek utánok. Én az ilyeket a hieroglifi titkok közül valóknak sejdítgettem; s nem minden jelenség nélkül, mély bölcseséget véltem alattok feküdni. Be boldog volnál, ha te az ilyeneket érthetnéd! így epedtem. S nem volt aki fáklyát gyújtson a setétben. Nem egy diplomatikus, midőn már szinte kétség között akarta tisztán maradt papirosát öszvetépni, még egyszer könyvespolca felé nyúlt, s a nagyapjáról reászállott három kémiai könyv közül az egyiknek mutatójában talált vígasztalást. Nem történhetett vala-e így velem is? De ezen temérdek könyvszükségben egyedül csak úgynevezett geniek tudnának magokon segíteni. Mivel nekik, úgy mondják a dologhoz értők, meg van engedve, hogy semmit nem tanulván, mindent tudhassanak. Én azt hiszem, hogy ezeknek az uraknak, mint hajdan ama világszerte híres Petrus Aponensisnek, bizonyos familiáris spiritusokkal van társalkodások. Másként hogyan is lenne lehetséges, hogy ők csak egy gondolatra most dalt, majd drámát, ismét demosthenesi beszédeket, vagy éppen egy filozófi recenziót... gombai mind könnyűséggel mind szaporasággal termesztenek? S merje bár valaki ellenek Aristotelest vagy Horácot, s Isten tudja még kit? felhozni; szemöldöket hunyorítanak, mint Zsigmond császár, s ezt kiáltják: Isti lurcones. - - Nekünk, azaz, nekem és nektek, nincs más mód, hanem vagy tudatlanságban maradni, vagy pedig rettentő fejtörésekkel egy oly hipotézist kigondolni, melyet utoljára is valamely custos úr, csak egy könyvtáblát felemelvén, kőhalommá döntend. S ezen veszedelemnek ellenére is, lehetetlen, hogy az említett jegyek és húzások eránt tett felfedezéseimet a tudós világgal ne közöljem. Lesznek, kik ezáltal az enyéimhez hasonló lélekhánykódásoktól szabadúlnak meg; s a felfedezőnek fejére, hacsak gondolatban is, áldást ohajtanak.

Kívánsz valamely veszekedő írásban, recenzióban s több effélékben ellenfeleden egy éles és igen elmés csípést vagy szelést (vagy aminek nevezni akarod) ejteni? Tedd a kérdés jegyét kétszer egymás után; s tapasztalni fogod, hogy minden más névvel nevezendő lelki vagy testi eszközök nélkűl csudát tevél. Ha meg akarod olvasódat rázkódtatni és semmi alkalmatos gondolat nem jön tollad végére, kétszerezd a felkiáltás jegyét, a következő sorban pedig háromszorozd. Számtalan ódákat olvastam, melyek ezen mesterség nélkűl szárazabbak voltak az ezópuszi meséknél. Várj csak, mondá az író; s mély bölcseséggel elszórván a kívánt jegyeket sorai közt, pindari és horáci ódákká képzette azokat. A kritikának szava többé a sok felkiáltás miatt nem zenghetett. A kérdés jegyét a felkiáltáséval, úgy vélem, akkor legnagyobb haszonnal párosíthatod, ha valamit meg akarván mutatni, minden erősségeidből egyszerre kifogytál. Ilyenkor az említett fortély akármely eredeti oklevélnél is jobb szolgálatot teend. A húzások pedig - oh, a húzások mindenek felett vagynak! Nem tudsz többé gondolatot tömni soraidba? Nem szükség elakadnod. Egy vagy két húzás négyannyi gondolatnak helyét is kipótolhatja. Megbecsülhetetlen mesterség kivált drámaírónak. Hány szcénák maradnának enélkül üresen! Hány monológ változnék puszta sétálássá és tobákszippantássá!! hány - - -!!! S nem igazság-e? Az olvasó csak gyönyörködjék és ítélgessen? Nem! Sőt ahol az árva írónak veleje kiszáradt, gondolkodjék ő maga; s tegyen valamit saját mulatságának eszközlésére. És éppen erre valók a húzások; s innen van az is, hogy mi írók gondolkodó, tudós olvasókat ohajtunk magunknak. Mert nem megbecsűlhetetlen-e az oly olvasó: mint amilyen hallgató Diderot vala: ki előtt ha valamely középszerű művet olvastak fel, nekiereszkedett fantáziájának, s azt az ezer szépet, ezer külömbfélét, amit ilyenkor gondola, tévedésből mindég az olvasás alatt levő munkára ruházta? Ó Phoibos Apollon, és te

- pajzsrázó Zevsnek deli lyánya, komoly szűz!

adjatok minden küszködő könyvírónak ily érdemes olvasót; s így nem lesz dicsőség és borostyán, melyre el ne juthassunk, csak húzásainkat jó helyre rakogassuk. S bár valamely nagytudományú hazafi ezen elrakogatásnak reguláit számunkra kifejtegetné! Felszámlálhatatlan haszon fogna fáradozásából a nemzetre háramlani.

Ideje bevonnom a vitorlákat s hosszú csapongásaim után (melyek mindazáltal egyedül a ti hasznotokat célozzák) a szükségeseket röviden elmondandom.

Mi pedig szükségesebb, mint az írónak a maga művét megdícsérni, s használatos voltát a világgal tudatni? Én ugyan, jól értvén, hogy minden könyvben legnehezebb az előbeszédet elkészíteni, (mert azt saját fejünkből vesszük, a könyvnek többi részét pedig ahonnan tetszik) legelébb is a sanyarúbb munkán akartam keresztülesni; s így történt, hogy midőn ezeket írom, még tökéletesen el sem határoztam, ha a pesti magyar játékszín leendő virágzásáról fogok-e értekezni, vagy a négersklávokkal kereskedésről? De mindenesetre bizonyosokká teszlek benneteket, tudós olvasóim, hogy mind a haza, mind az emberiség, mind a tudomány, mind a mesterségek és fabrikák hasznot veendenek írásomból. Nehogy pedig a gyönyörködés is hátramaradjon, némely toldalékokról már előre gondolkoztam, melyek újonnan talált játéknemekből, egy rézbe metszett arab medaillonból, s némely találós mesékből és rejtett szavakból fognak állani. S ily készület mellett, úgy vélem, eléggé büszke lehetek mind a dícsérethalászást abbahagyni, mind a Zoilussal való pört (noha minden előbeszédi szokás ellen) elmellőzni. Ezen utólsót úgyis annak idejében világra jövendő antikritikáimban bőven kipótolhatom. S ily rezerváta mellett, e sokféle hivatalos elvonattatásim közt nem kicsiny munkával öszvealkotott előbeszédemet be is rekesztem:

Kit tőlem végy jó neven hív olvasó,
Hogy istentől néked adassék sok jó!

Költ Dörgényfalván, böjtelő havának negyedik napján, Krisztus urunk születése után az ezernyolcszázhuszonharmadik esztendőben. Dörgényfalvi Dörgény Andor.[25]

Az Élet és Literatúra redactiója erősen feltette magában, hogy minden darabnak, melyet a publikum elébe ád, recenzeáltatni kell; s ezen principium következésében a feljebbi lapokon álló előbeszéddel bajlódás az alólirt rec. kötelességévé tétetett. Rec. előtt ugyan nem egészen ismeretlen a könyvvizsgálásnak hajbakapó mestersége: de most az egyszer megvallja, hogy a nevezett előbeszéden minden tudománya elakadt; mivel még soha életében előbeszédet nem recenzeált. Ha valami meghatározott, például poétai művről kell ítéletet mondani: voltak Aristotelestől és Horáctól fogva száz meg száz nagyok, kiknek teóriáikról minden parányi kritikus mértéket vehet. De teóriát az előbeszédekről még senki nem írt; s a maga fejéből teremteni egyet, arra recenzensnek sem kedve nincsen, sem tehetsége. Azt is mondják, hogy recenzeálni csak annak lehet, aki vagy auktor már a felvett nemben, vagy legalább az lehetne. Rec. pedig még előbeszédet soha nem írt; írni nem is készült; annálfogva azt sem tudhatja, ha írni tehetségében állana-e? Figyelmet érdemel az is, hogy D. úr, az előbeszéd végén máris antikritikát emleget. Rec. pedig már annyira beléjök únt a literátori kakasviadalmakba, hogy újakat meg újakat a maga nyakára perelni nem akar. Nincs tehát egyéb hátra hanem hogy egyfelől a tudós redaktiót megkérje, hogy hacsak ezen egy esetben is engedje a nemes közönséget ne a recenzensi nagyítva-kicsinyítő, és kicsinyítve-nagyító üvegen keresztül, de saját szemeinél fogva látni és ítélni: másfelől pedig a szerző úrnak teljes szabadságot adjon, a maga írói érdeme felől azt és annyit, amit és amennyit akar, álmodnia.

Cselkövi.

1823 (megj. 1826)

 

AZ ILIÁSZI PÖR

1
KÖLCSEY ÉS KAZINCZY LEVELEI
SZEMERÉHEZ


1. Kölcsey Szemeréhez

Cseke, Februárius, 1823

Rövid ideig bírhatánk, téged, édes barátom! Siettél itt hagyni vidékünket, mely rossz útnál és magyar vendégszeretetnél egyebet nem mutathatott. Számlálásom szerént már Pesten fogsz lenni, hogy élj literatúránknak s pöreidnek.

Szerencsés vagyok, hogy nekem is adott az ég egy prókátor barátot. Csudálod? De tudd meg, hogy embernek, miolta a lopás szó a lexikonokban helyt fogott, nem volt inkább prókátorra szüksége mint nekem. Nagy dolog mondod, talán, ami fennforog. Amint veszed. Tőlem sem pénzt nem lopott senki, sem lovat, hanem valami olyat, ami, ha dicsőséget nem nyújtott volna is, legalább a jövendő recenzensnek villámait reám fogta volna mennydörgeni. S minthogy minden ember a maga bűneinek büntetését hordozni tartozik, örömest én sem akarnám, hogy érettem más lakoljon. Ezekből érteni fogod, hogy a beszéd Tudományos Gyűjteménybe illő tárgyról foly: mert ha irkáló irkálóval akar hajba kapni, vagy, ha úgy tetszik, ökölre kelni, mire lehetne inkább a Gyűjteményeket használni mint arra? Mind jól van, mondod; de mit akarunk tehát tulajdonképpen? Reponáltatni, édes fiskális uram. De mibe? De mi köze a Tudományos Gyűjteménynek a repozicióval s prókátorsággal? Íme, elmondom.

Surányban valék az én kedves Bay Gyurimnál. Az idő homályos volt, az utcák sárba sűlyedtek el; s én jobb időt ohajtozva forgattam a kalendáriumot, ha nem mond-e napfényt a másik fertályba? Fogd e könyvet, mondá Gyuri; s Nagy Ferencnek Homérját nyújtá felém. Te tudod, hogy Homérból valaha én is fordítottam valamit: s kedvem jöve nézni, miben külömbözünk egymástól. Szegény Leibnitz! Hiában valál egyike a legnagyobbaknak. A principium Indiscernibilium nem fejle ki a te fejedből sok törés nélkül. És íme ezen fáradva nyert principiumot a Nagy Ferenc Homérja ha egészen semmivé nem tette is, de sok részben meggyengítette; mert a Nagy Ferenc és Kölcsey Ferenc Homérjoknak első könyve nagyon szűken ismertethetik meg egymástól. - Neked én még 1816-dikban megküldém Homéromnak elejét. Te azt Pécelen báró Prónay Sándor, gróf Mailáth János és professor Schedius urak előtt s később camerárius Vay Ábrahám úr előtt is Lasztócon felolvastad. 1817-ben Pesten Vitkovics, a Mese apja, s az én felejthetetlen Szedliczkym, kinek házánál szállva voltam, több ízben látták azt. Előtted történt az is, hogy 1817., a pünkösd-utáni napokban Lasztócon a mi rokonbarátunknak, Kazinczynak számára bepakoltatott, s Széphalomra vitetvén, onnan csak több napok után tért vissza. S mikor én Lasztócot Pestért s Pestet Csekéért elhagyám, a te kezeid között maradt az. Képzeld már most a bámúlást, mely engem elfoga, midőn nálad maradt Homéromat egyszerre a Kazinczy által kiadatott Nagy Ferenci Homérban megpillantottam! Ki varázsolt téged ide? felsikolték; s akaratom ellen a plagiáriusok jutottak eszembe.

De mit tegyünk? Nagy Ferenc már nincs többé; s képzeld, minő bajban lehet egy megsértett bötűmázoló, midőn nem tudja, kin öntse ki bosszúját. Kiszakasztani az enyémeknek ismert sorokat, s papirosostul együtt zsebembe dugni s haza vinni: ezt gondolám hirtelen; mivel úgyis az erőszakkal elvett jószágot esztendő alatt vissza lehet foglalni. De ötszáz exemplár, mondá Gyuri. - Jaj nekem! Hiában: a bűn büntetetlen nem marad. Midőn én veled együtt Patakon valék egykor, s Nagyot meglátogatók: kértük, hogy olvassa fel készülő Homérjának nemely helyeit. Hallottuk akkor a Kalliope kezdetű iliászi fordítást, amely név már most eltűnt; hallottuk a Pandarus nyilazását zengő sorokat: S tisztelendő úr, mondám, ez jó franciáúl van fordítva. Elnyelé a jegyzést akkor; de ki tudja, ha nem bosszúállás gyanánt gondolta-e ki a történetet, hogy parányi javamtól megfosszon? Megvallom, sugallotta egy gonosz lélek, hagynám rajta az elrabolt sorokat, hogy recenzensi leckéket ő vegyen értek, ne én. De nyugalom a boldogúltaknak! visszaveszem a magamét: enyém legyen a baj.

Kérlek tehát, édes prókátor barátom, hogy nálad maradt fordításomat a Nagyéval öszvevetvén, jeleld ki az övéből az enyémeket; s a Tudományos Gyűjtemény publikuma előtt adasd vissza fordítójoknak! Mert ha kiraboltatni kínos, még kínosabb lenne egykor kirablónak trombitáltatni: ha sajátomért azt kiáltaná valaki: Csóka, el a páváktól - vissza sergedhez!

 

2. Kazinczy Szemeréhez

Széphalom, március, 1823

Kedves volt nekem az uramöcsém levelét venni, kedves a Kölcseyét is, s ez felől, ki egyetlen a maga nemében, megint tudni valamit. - Repoziciót kíván, s a legnagyobb igazsággal; én leszek tanúja. - Tudja uram öcsém, hogy én az ő Iliásza első könyvét magamnak leírtam volt; mutatám azt V. Nagy Ferencnek, s azért mutatám, hogy használja, tudnillik, hogy kövesse az ott mutatott példát. V. Nagy annyira érzé a Kölcsey dolgozása érdemét, hogy a maga fordítását a Kölcseyének feláldozta, s készebb volt nem a magáét adni, csak hogy Homért jobban adhassa. Én V. Nagyban becsülöm ezt a szép érzést. Más fordító a más szép helyeinek nem áldozta volna fel a maga nem szép helyeit. Plagiárius egyikünk sem szeretne lenni; de valamint minden regula alatt van kifogás, úgy ebben is. Bizonyos tekintetben minden később író plagiáriusa az őtet korban megelőzteknek...

 

3. Kölcsey Szemeréhez

Cseke, április, 1823

Ami a Kazinczy levelét illeti, nem akarok reá glosszákat csinálni. Elég az, hogy igazságomat megismeri: de amit V. Nagynak mentségére mond, az legalább egy kis mosolygást érdemel.

Soha még életemben nem hallottam a plágiumot szép érzés következésének neveztetni. Így a Nachdruck-ot is lehetne menteni a közhaszon és a kultúra terjedése eránt való nagy buzgósággal. Köszönöm az ilyen szép érzést, az ilyen buzgóságot, de csak úgy, mint az amerikai nép a spanyolt t...knek[26] emberszeretetöket, kik a szerencsétlen nemzetséget vér és kín által igyekeztek kénszeríteni az ü...re.[27]

Egyéberánt plánumodban, hogy az én levelemet a Kazinczyé mellett kiadd, s magad a kulisszák mellé vonulj - megegyezem. Csak arra kérlek, hogy tegyed ezt minél hamarabb, és a Tudományos Gyűjteményben!

 

4. Kazinczy Szemeréhez

Széphalom, március, 1823

Készen álla válaszom az Iliász tolvajságaira, s magam akarám azt általadni, hogy szóval még bővebben magyarázhassam a titkot. - Kölcsey meg van lopva; de Vályi Nagy és az ő maradékai kímélést kívánnak, parancsolnak. - - V. Nagy mutatá nekem több ízben, amit dolgozott, s én azzal ugyan nem igen valék megelégedve. Húsz sort sem olvastam el dolgozásából. Jobbnak láttam, mutatni neki a Kölcsey fordítását, melyből nálam az egész első ének le vala másolva, és azon kevés helyeket, amit én fordítottam. V. Nagy eléggé nemeslelkű ember volt megvallani, hogy mind a Kölcsey fordítása, mind az a kevés, amit én mertem, jobb, mint, az övé, s ami jót Kölcseynél s nálam talált, általvevé, nem mint tolvaj, hanem mint az, aki nem szégyenel mástól is venni, csakhogy dolgozása nyerjen. Plagiáriusnak vennénk-e őtet, ha a Kölcseyé ki volna már adva? Én Sallustban Szentgyörgyi Gellértet még dicsekedve követtem ahol lehetett. Legjobbnak látnám tehát, ha az Iliász meglopdosott első könyvét a Hébének adnánk, úgy, hogy a tituláris pagina hátulsó tiszta felén akar uram öcsém, akar én, akar Igaz elmondanánk, hogy azt Kölcsey 1813. fordította, elébb mint, V. Nagy, s én adtam V. Nagynak, ez pedig annyira javallá a Kölcsey módját, hogy azt a feljebb említett okoknál fogva nem átallá elfogadni. Tegye uram öcsém, amit az igazság, egy megholt barátunk emlékezete s egy élő barátunk becsülete kíván, szabadon s nemes lélekkel!

 

5. Kazinczy Szemeréhez

Széphalom, május, 1823

Hála istennek, még eddig semmit sem íra uram öcsém a Tudományos Gyűjteményben. V. Nagy ellen Kölcsey mellett! Tetszik-e tanácsom?

 

6. Kölcsey Szemeréhez

Cseke, május, 1823

Kazinczynak újabbi levelére azt kell mondanom, hogy ő egy kicsinyt tétovázni látszik. Megvallja, hogy meg vagyok lopva, de meg nem szűnik a lopást a V. Nagy széplelkűségéből magyarázni. Többek közt így is szól: Plagiáriusnak vennénk-e őtet, ha a Kölcseyé ki volna már adva? Én Sallustban Szentgyörgyi Gellértet dicsekedve követtem, ahol lehetett.

De fel lehet-e azt tenni, hogy Kazinczy nem tudná: mi a plágium? Követni lehet, szabad; ennek a plágiummal semmi köze. Másnak egész munkáját vagy csaknémely helyeit a magam írásába szabad általtennem, csak hogy az auktort hűven megnevezzem: ezt kölcsönözésnek hívják, nem plágiumnak; de ha másnak egész munkáját, vagy némely helyeit, vagy csak felfödezéseit és gondolatjait is úgy viszem által a magam írásába, mint sajátomat - ez, édes barátom, és egyedül ez a plágium. A poétáknak a csupa reminiszcenciát is keserűen felhányja a recenzens; s a plágium lenne megengedhető dolog? Megvallom én azt, hogy szép lélek jele a másét jobbnak ismerni a magáénál: de a más jobbnak ismert munkáját elsajátlani, eltulajdonítani - ez soha nem volt szép érzés jele.

Vályi Nagy csak úgy érdemel előttem mentséget, ha az eltulajdonítást nem tette. Mert nem lehetetlen feltennem, hogy azt a kiadó cselekedte. S ezt én mondhatom anélkül, hogy Kazinczyt igazságtalanul sérteném. Mert tudni, hogy a kiadott munkának eleje tőlem vétetett; azt deklarálni az előbeszédben, hogy ezen Vályi Nagy próbája nem jó, azt ígérni, hogy a publikum későbben s másoktól jobbat várhat; Kölcseynek kezdését meg is nevezni; Szemerétől a Kölcsey fordítása közlése eránt levelet venni, s arra nem is válaszolni; a Vályi Nagy eltulajdonítását mégis nemcsak önként fel nem födezni, de a felfödezésnek ennyire ellentállani: valld meg édes Palim, hogy mindez rám s írói böcsületemre nézve nem nagy kímélés.

És micsoda gondolat a Hébére való igazítás? A Tudományos Gyűjteményt minden magyar literatúrát kedvelő olvassa: s hányadik olvassa pedig a Hébét? Osztán az én Homérom Hébébe való-e? Lehet-e azt filológi és kritikai jegyzetek nélkül ezen régi színben közleni?

De tudom, mi bántja Kazinczyt. Az én hozzád írt dévajkodó levelem hangja, melyben ő, mint kiadó, érdekeltetik, bántja őtet. Ha igéri most ő magát a Hébében tudósítást tenni az esett eltulajdonítás felől: miért nem tette azt minden provokáció nélkül magában az általa kiadott munkában? Ennyit az igazság egyedül is kívánhatott, hogy a barátságot ne említsem.

Ha jobb az én Homérom (Kazinczy maga vallja azt) mint a V. Nagyé: miért tehát a megholt rosszabb verselőnek több kímélés, mint a jobb élőnek? Én láttassam-e eltulajdonítónak, ha egykoron megjelenendek, éspedig a Vályi Nagy tolvajának? Ez a gondolat, édes Palim, elszenvedhetetlen!

Ha ajándékon kérték volna el tőlem Homért, örömest odaadtam volna; s te tudod, hogy nem ez lett volna első munkám, amit elajándékoztam: de minekutána a harang felköttetett, az egész dolog más ábrázatot vesz. Sokan tudják, mit kezdék; Kazinczy az előbeszédben maga is trombitálá azt: s a trombitált munka ne legyen egyéb, mint Vályi Nagy után firkált sorok?

Prókátornak hívtalak az ismeretes levélben; most bírónak teszlek. Meghatalmazlak, édes Szemerém, azt tenni, amit legjobbnak látsz. Kazinczy a Vályi Nagy részére sokkal inkább interesszálva van, mint az enyémre. Én magam pedig, lehetetlen, hogy a magam részére interesszáltabb ne legyek: mint Vályi Nagy és Kazinczy részére. Tehát te légy a bíró, s tedd, amit akarsz. Én előre többé nem is akarom tudni, mit teendesz, csak akkor, midőn már megtéve leszen. S deklarálom, hogy akármit teendesz, most és jövendőben, jóváhagyom.

 

7. Kazinczy Szemeréhez

Széphalom, június, 1823

Ma veszem az uramöcsém kedves levelét, s azonnal felelek.

Félreértetni mindég keserves, sohasem inkább, mint mikor ezt azoknál látjuk, akiket a legszívesebb becsülés, barátság, hála érzésivel szeretünk. Nem azt ohajtám én, hogy Kölcsey a Vályi Nagy plagiáriusának tartassék: egyedül azt ohajtám, hogy Vályi Nagy a mi barátunk, a megholt, nevetségessé ne tétessék!

Kölcseynk nem javallja, amit én gondoltam, s hogy nem javallja, az engem nem bánt, sőt vallom, egy részben igaza van.

Homérnak első éneke Hébébe való-e? Erre ezt felelném: Mint a Gierusalemme liberatáé Aurórába. A Tudományos Gyűjtemény bizonyos tekintetekben több mint Hébe: bizonyos tekintetekben nekem nem látszik kevesebbnek Hébében állani, mint amott. A Tudományos Gyűjteményben sok szemet van: itt virágok, csak virágok, ha néha talán alakotlanok, szinetlenek, vagy illatlanok is.

Egyszóval, tegye uramöcsém, amit legjobbnak ítél: adjon Kölcseynek teljes elégtételt, de a lopástól mentse meg Vályi Nagyot, s mondja tanítójáról, a szebb verselés pataki terjesztőjéről, az igen jó emberről, a szíves akaróról s igyekezőről, amit ő ennyi címmel kívánhat. Mondja, hogy Vályi Nagy a Kölcsey fordítását látta, s sok helyeken a Kölcseyét igen szerencsésnek találván, örömmel vette által sorait, ahogy a klasszikusok később fordítója a nyomtatott fordítás jobb helyeit általszedi, nem hogy lopjon, nem hogy a munkát restelli, hanem azért, mert őtet a mesterség szeretete, s nem hiúság vezérli. Valóban én a Szentgyörgyi Gellért Sallustjából sok helyeket általvettem, nem rettegvén a plagiáriusi nevezetet, mert ami jó, minek azt helyéből kimozdítani, mert már más mondotta?

A mi Kölcseynknek nagyon szívén a dolog, és így nyugtassa meg uramöcsém teljes mértékben. Nem hiszi uramöcsém, mennyire fájt nekem eddig is, hogy őtet erántam elhidegültnek képzelnem kelle, s íme ez a visszás történet őtet talán még távolabbra tolá tőlem. Kövessen el uramöcsém mindent, nagyon kérem, hogy Kölcsey ne bánja, hogy egykor barátom volt. Ez nekem fáj.

- Én a Vályi Nagy Homérját nyomtatás alá készítvén, belé nem tekinték a Kölcseyébe, mely akkor talán gróf Dessewffynél vala. S íme minden vétkem nélkül Kölcseynél lakolok. Kölcseynél!

 

2
8. KAZINCZY NYÍLT VÁLASZA

Kölcsey az «Élet és Literatúra» kötetében (Pest 1826. l. 265-275.) keserű dévajkodással panaszolja, hogy meg van lopva Vályi Nagy által, s oly tetemesnek nézi a szenvedett kárt, hogy amint ennek Íliászát megpillantá, kísértetbe jöve, kitépni a két első ívet és azt mint sajátját felzsebelni. Fél, hogy plagiáriusa plagiáriusának tekintethetnék, s kéri Szemerét, hogy a kilopott helyeket gyűjtse egybe, s adja ki.

Mi könnyű vala most neki tenni le azt az «Élet és Literatúra» kötetében, ami a Vályi Nagy kezébe általam jutott; mert az életében, mint írásaiban nemes izlésű Szemere nem engede a nem szép kívánságnak. Úgy akiknek az affélékre gondjok van, látták volna, hogy Vályi Nagy a Kölcsey dolgozását - meg nem lopta; s Kölcseynek legalább szerénységét fogtuk volna tisztelni. Az helyett jobbnak látá egy tiszteletes ember hamvait bolygatni, s az én őtet megszelidíteni törekedő leveleimet, nékem minden hírem nélkül, közre ereszteni; amit hogy a becsület érzése tilt, legalább Cicerónak Filippikáiból megtanulhatta volna. Szerencsére nékem ez a bántás magával hozza az elégtételt, mert az helyett, hogy leveleimért pirúlnom kellene, úgy hiszem, hogy velek kevélykedhetem.

Így magam eresztem ki itt a Kölcsey fordítását, egészen aszerint, ahogy az Vályi Nagynál volt, és minthogy abból Kölcsey nagyot csinál, azon jelentéssel, hogy ennél többet az ő Iliászából sem Vályi Nagy nem láta, sem én.

Ha szemeim meg nem csaltak, Vályi Nagy az ő versei közül egynél többet által nem vett (458. Így szóllt esdekvén; ráhallgata Phoibos-Apollon); s ez oly tolvajság, melyért szót veszteni kár volt.

De ha Vályi Nagy akár ezért, akár némely kitételekért, akár a fordítás neméért s talán némely technikai fogásokért plagiáriusnak neveztethetnék; minek fogja magát Kölcsey nevezni, midőn az 529-531 sorokra emlékeztetem, melyeket tőlem veve által? vagy midőn arra, hogy az egymás mellé jutott, vagy egymás mellett álló vokálisokat a kiszöktetés vagy összeolvasztás által az én példám után csinálgatja eggyé? és hogy abban is általam van megelőzve, hogy a nagy karakterű, idegen, s annál inkább a régi írókat nem franciásan, a mi korunk színében, kell általhozni? Aki engem így lop meg, én azt nem vádjaimmal fogom terhelni, hanem örömmel fogadom javallását.

Igenis, hogy nyomtatásban megjelent fordítást írni ki, nem annyi, mint olyat, mely kezeken még nem forog. De vétek volt-e az, hogy a Kölcsey fordítása közöltetett Vályi Naggyal? vétek volt-e, hogy ő azt szem előtt tartotta? hogy a Vályi Nagyé hamarább elkészült, hamarább megjelent? s a kiadó nem gyújta-e annyi tömjént Kölcseynek, hogy ennek ugyan nem marada oka még többet kívánni?

Különben kérdés Kölcsey előtt sem lesz, ha Vályi Nagy érte-e görögül: azt pedig, hogy idegen segédre nem szorult, mutatja az egész költemény lefordítása, melynek csak első könyvét ismerte Kölcseytől. S bár még egy tizedig élhetett volna, hogy dolgozásainak adhatta volna meg azt a simítást, melyre, sőt csak a hézagok kipótolásaira is, rá nem ért. Nem akarunk semmit levonni a Kölcsey érdemeiből, de nem is hisszük, hogy szavunkat bántásnak végye, midőn kimondjuk, hogy, ha Vályi Nagy veve holmit Kölcseyről, ez is vehet holmi mást Vályi Nagytól. Legalább ohajtjuk, hogy a szerecsenek (a szerecsen ebből leve: Saracenus; azt pedig Homér nem ismerte) angyalok, heroldok, fordításából kimaradjanak.

Ungvár-Németi nyilat pattanta Vályi Nagyra, mivel ez őtet megbántá - ha különben bántás az, ha valaki ellenzés nélkül nem javallhat valamit. Vályi Nagy igen érzékenyen vette a karcolást, s úgy vette volna, ha az mást ért volna is. De Ungvár-Németi most kiadá Herminének írt Ódáját, s a nemeslelkű ember felejté a bántást, örvendezve jövendölgeté, mi lesz egy tized múlva ez az öregeket maga megett hagyott ifjú. - A történet semmi összefüggésben nincs a Kölcsey perével; de elégtéttel tartoztam az olvasónak az általam okozott unalomért, s ohajtom, hogy az emlékeztessen mindnyájunkat, midőn hiúságunk oda akar elkapni, ami igazságtalan és nem szép.

 

3
SZEMERE ÉS KÖLCSEY FELELETEI

9. Szemere apologiája Kölcsey mellett

Legelső felléptem a publikum előtt azon védelemírás vala, mely az «Arkádiai pör» alatt Kazinczy mellett a Hazai Tudósítások levelei között adtam világra. Észrevételeim mind Kazinczytól, mind a debreceniektől megelégedéssel s néminemű helybenhagyással fogadtattak; s a védelmeztetettnek barátságát nyerék meg. Ezen szövetség indított később arra, hogy Somogyi Gedeont az Ellenmondolat által Kölcseymmel együtt megtámadjam. Filológiai volt a versenygés; s grammatikai rendszabásnál fogva kelle válaszolnom; Quo te quisque casu rogat, responsio detur; s fustély volt kezemben a dévajkodás alatt, a példabeszéd intéseként. A pörlő felekezetek közül egyik sem volt kielégítve: mindenik bélyegezve érzé magát: és mégis, kebelembe nyúlva, menthetőnek érezém tettemet; mert a közügyért heveskedtem, mert a barátság kötelességének érzései ragadtak el. Ezután következett az, hogy gróf Dessewffy, Kazinczynak Pápayról írt s az Erdélyi Múzeumban megjelent recenzióját az én munkám helyett vévén, a Tudományos Gyűjteményben ellenem kikölt: immoralitás vádjával terhelt; s a vád azonban Kazinczyt illette. Mit tehettem volna akkor, mint revizor; s mit tettem mégis: publikumom az 1818-diki egyik kötetből nyilvánságosan láthatja... Mindezekre szükség vala visszatekintenem, hogy abban, amit előadandó vagyok, magamhoz hasonlatos maradhassak, s megérdemelhessem, amit emlékezetem mellé Kazinczy, Virág, Vitkovics és Kölcsey több ízben tettenek: a jót. Oly helyhezetben érzem magamat, mint Max Picolomini Schillernél a fejedelem és atya között; s akár egyik, akár másik barátom győzzön a jelenvaló felfedezés által, a veszteség és fájdalom minden esetben engemet csapand. De, meg kell ítéltetnünk; - szólanom kötelesség.

Kölcsey meglopatva találá magát Íliászában Vályi Nagytól. Írt nekem, hogy a történetet a publikummal a Tudományos Gyűjteményben tudassam. Én a levelet megküldém Kazinczynak. Ő felelt: s a plágiumot igazolva; de a közlést Hébére utasítá. Ez Kölcseynek nem vala alkalmas. Kazinczy végre szabadságot engede, hogy a panaszlónak teljes mértékű elégtételt nyújthassak: s ezen engedelemnél fogva történt az, hogy, minekutána Kölcsey közt és köztem egy folyóírás kiadása meghatároztatott, a plágium tárgyában írt leveleket az Élet és Literatúra számára fenntartottam; hol azok a 265-275 lapokon megjelentek.

Kazinczy kiadá Kölcseynek első dolgozású fordítását; s ezen tett alkalmat nyújt a publikumnak a következő lajstrom hiteles voltáról ítéletet hozhatni.

Kölcseynél 21.[28] Zevsznek félve fiát, a messzelövellő Apollont; V. Nagynál: Zevsznek félve fiát, a messzelövő Apollont. K.-nél. 43. Így szólt esdekvén, rá hallgata Phoibosz Apollon; V. N.-nál. Igy szólt esdekvén, ráhallgata Phoibosz Apollon. K.-nél 175: fognak tisztelni, kivált a gondviselő Zevsz; V. N.-nál: fognak tisztelni, kivált a gondviselő Zevsz. K.-nél 182. Khrüzéist tőlem mivel elveszi Phoibos Apollon; V. N.-nál. Chrűzéiszt tőlem mivel elveszi Phoibosz Apollon. K.-nél 290. Hogyha vitézlővé tették örök istenek őtet; V. N.-nál: Hogyha vitézlővé tették örök istenek őtet; K.-nél 300: Véled sem mással, mert vészitek amit adátok; V. N.-nál: Sem veled és mással, mert vészitek amit adátok. K.-nél 335. Aki bocsát titeket Brízéis lyánynak okáért; V. N.-nál 336. Aki bocsát titeket Brizéisz lyánynak okáért. K.-nél 345. S sátorból kihozá Brizeist, a kellemes arcút, S vinniek adá; V. N.-nál 346. Sátorból kihozá Brizeiszt, a kellemes arcút, S vinni adá. K.-nél 463. Így szólt esdekvén, rá hallgata Phoibos Apollon; V. N.-nál 457. Így szólt esdekvén, ráhallgata Phoibosz Apollon. K.-nél 510. Szóval vagy művel, nekem a kérésemet add meg! V. N.-nál 504. Szóval akár tettel, nekem e kérésemet add meg. K.-nél. 528. Ámde te most ismét térj vissza, hogy észre ne végyen Héra. V. N.-nál 522. Úgy de te most ismét menj vissza, hogy észre ne végyen Héra.

Ha ezen kimutatott sorok Kölcseynek reklamációját ellenmondhatatlanul igazolják: valóban, nem kevésbé erősíttetik panasza azon egyformaság által, melyet minden figyelmes olvasó észrevehet, s mely szerént az egész első éneken keresztül a Kölcsey merész sajátságai, hexametereinek fordulatai, epithetonai, konstrukciói kisebb s nagyobb változással Vályi Nagynál visszazengenek. Íme némely szembetűnőbb példák: K. 19. Feldúlhatni Priam várát, s haza boldogul érni. V. N. 19. Szétronthatni Priam várát s haza mennetek épen. K. 24. 25. Téged, öreg, többé ne találjalak öblös hajóknál, Vagy mostan maradót, vagy később visszajövendőt. V. N. 25. 26. Téged, öreg, ne találjalak én a görbe hajóknál, Vagy mint itt maradót, vagy majd ide visszajövendőt, K. 30. Őseim házoknál Argosban messze honától, V. N. 30, S míg nem házunkban Argószban messze honától. K. 36. Apollon fejedelmhez, kit szült széphaju Léto. V. N. 36. Isten Apollonnak, kit szült a széphaju Léto. K. 37. 38. 39. Hallj meg ezüst íves, te ki Khrűzát védeni szoktad S Killát, a jeleset, s Tenedosban hatalmmal igazgatsz, Sminthevs! V. N. 37. 38. 39. Hallj meg ezüstívű, ki körüljársz védeni Chrűzét, S isteni szép Killát, s Tenedoszba erőddel igazgatsz, Sminthevsz. K. 49. Rettenetes zengés hangzott az ezüstös idegből. V. N. 49. Rettenetes zúgás eredett az ezüstös idegből. K. 50. Öszvérekre rohant legelőszer s vizsga kutyákra. V. N. 50. Öszvérekre rohant legelébb s gyors fajta kutyákra. K. 52. S szüntelen holtaknak sűrű máglyái lobogtak. V. N. S szüntelen az holtak sűrű farakásaik égtek. K. 62. 63. - vagy papot avvagy Álomfejtőt is, mert Zevsztől jőnek az álmok. V. N. 62. 63. papot avvagy Egy álomfejtőt, mert Zevsztől vagynak az álmok. K. 64. Hogy megmondja, miért buzdúlt fel Phoibos Apollon. V. N. 64. Hogy megmondja miért forr annyira Phoibosz Apollon. K. 74. 75. Ó Akhilevsz, akarod, Zevsz kedvese, hogy bosszúját Fejtsem Apollonnak. V. N. 74. 75, O Achilevsz, te hagyod, Zevsz kedvese, hogy megfejtsem Phoibosz bosszúját. K. 83. Ő maga mellyében, de te szólj, megtartani fogsz-e. V. N. 83. A maga mellyében, de te szólj, megtartasz-e engem. K. 88. 89. 90. Senki is én élvém Rád, hogy erős kezeket nem tészen az öblös hajóknál. A Danaok közzül. V. N. 88. 89. 90. Senki is én élvén - Rád terhes kezeit nem vetheti görbe hajóknál A Danaok közzűl. (Vers 101-104. Az egész fordulat s a hexameterek egymásbafonódása Kölcseyé). - K. 128. Három s négyszeresen fizetünk, Zevsz ha egykor adandja. V. N. 128. 129. Három s négyszeresen fizetünk, ha talán Zeüsz egykor Adja. K. 141. Mostan barna hajót a mély tengerre levonjunk. V. N. 141. Most nosza barna hajót a nagy tengerre lehúzzunk. K. 145. Ájás vagy pedig Idomenevs vagy az isteni Odyssevs. V. N. 146. Ájász vagy pedig Idomenevsz, vagy a híres Odysszevsz. K. 148. Rá komoron nézvéje, így szól gyorslábu Akhillevsz. V. N. 148. Rá komoran nézvén, felel a gyors lábas Achillevsz. K. 169. 170. 171. Most Phthiába megyek, mert sokkal jobb lesz hazámba Görbe hajóimmal megtérnem, vélem, hogy itten Tiszteletlen lévém... V. N. 169. 170. 171. Most Fthiébe megyek, mert sokkal jobb nekem innét Görbe hajóimmal hazatérni, de úgy hiszem itten Becstelenül lévén... K. 178. Hogyha vitéz vagy is, azt istenség adta tenéked. V. N. 178. Hogyha nagyon vagy erős, azt istened adta tenéked. K. 192. 193. Vagy pedig elcsendítse dühét s fékezze haragját. Addig, míg ezeket forgatja szüvében, eszében. V. M. 192. 193. Vagy szűntesse dühét és megzabolázza haragját. Amikor ő ezeket hányá szívébe' s eszében. K. 199. 200. Megrettent Akhilevsz, s megfordúlt s hirtelen ismert Pallas Athénára. V. N. 199. 200. Megrettent Achilevsz megfordúlt s ismeri mingyárt Pallasz Athénáját. K. 206. Néki viszont szólott istenné kékszemü Pallasz V. N. 206. Néki viszont szóllott a kékszemü isteni Pallasz K. 225-228. - bírvád kutyaszemmel s szarvasi szívvel, Sem valaha a néppel felfegyverkezned az harcra, Sem görögöknek jobbjaival soha lesre kimenned Nem mertél. V. N. 225-228. Te ki bírsz ebszemmel s szarvasi szívvel, Sem soha népünkkel felfegyverkezni csatára, Sem Danaok nemesbbjeivel még lesre kimenni Nem mertél. K. 243. Hullanak haldokván, te pedig benn szíved epeszted. V. N. 243. Haldokván elesik, te pedig benn lelked epeszted. (Vers 233-244. Vályi Nagy nyomról nyomra kíséri Kölcseynek hexametereit; s ez legszembetűnőbb a sorok általvitelében,) Vers. 236. Nem zöldűl ki, mivel... Szó szerént K.-ből; 237. A levelet s héjját. K.-nél: Héjját és leveleit - A 239-ik és 241-dik vers általvitelei mint Kölcseynél. - - K. 245. Mond Pélíd, s ekkor pálcáját földre hajítá. V. N. 245. Mond vala Pelídesz s pálcáját földre hajítá. K. 249. Akinek ajkairól édesb hang foly vala méznél. V. N. 249. S őneki nyelvéről édesb hangzat folya méznél. K. 251. Holtanak el, kik elébb véle együtt nőttenek, éltek. V. N. 251. Elfogya kik régen együtt vele nőttenek, éltek. K. 278. 279. - - vetekedni királynak Ellene, mert soha még ily tisztet nem nyere sorstól. V. N. 277. 278. - Vetekedni királynak Ellene, mert soha még ily tisztnek részese nem lett. K. 287. 288. Ámde ezen ember akar mindennek lenni felette, S mindeneken úr lenni. V. N. 287. 288. Úgyde ez ember akar minden közt lenni legelső, Mindeneken fő lenni. K. 298. S mást mondok neked ím, de te jól elmédbe szorítsad. V. N. 297. Mást mondok neked én, te pedig jól rejtsd el eszedbe. K. 301. Ámde egyebem mim még vagyon a gyors barna hajónál. V. N. 300. Mást egyebet valamim vagyon a gyors barna hajónál. K. 309. 310 Atrídes meg gyors gályát tengerre lehúza, S húsz evezőt választa belé. V. N. 308. 309. Atríd egybe sebes gályát tengerre lehúzott, Húsz evezőst választa belé. (323. 324. 326. ismét nyomban kíséri Kölcseyt.) K. 329. Myrmidonok sátorjaikhoz s gályájikig értek. V. N. 328. Myrmidonok hadi sátorihoz s gályájihoz értek. K. 330. 331. Őt pedig a sátor mellett a barna hajónál Ülve lelék. V. N. 329. 330. Őt pedig a sátorba lelék a barna hajónál Űlni. K. 340. 341. Rám szükség leszen a szörnyű veszedelmet elűzni Másokról. V. N. 341. 342. Lenni reám szükség a rút veszedelmet elűzni Másokról. K. 349. 350. Sírván, társaitól tüstént külön űle kiválva ősz tenger partján. V. N. 349. 350. Sírva barátjaitól tüstént külön ült vala, s elvált Ősz tenger partján. K. 369. S Atrídnak kivevék Khrüzeist, a kellemes arcút. V. N. 369. S elveszik Atrídnak Chrüzeiszt a kellemes arcút. K. 393. Ámde te, hogyha tehetd, kelj védelmére fiadnak. V. N. 393. Ugyde te, hogyha tehetd, kelj még kisegítni fiadnak. K. 402. 403. 404. Szólítván tüstént a Százkezüt a magos égre Kit nevez égi sereg Briarevsnek, s minden halandók Ajgájonnak... V. N. 402. 403. 404. Gyorsan felhíván a Százkarut a nagy Olympra, Kit nevez istenség Briarevsznek, s mindenik ember Ájgájonnak. K. 413. 414. Néki felelt azután Thétis sok könnyeket öntvén, Jaj, fiam, ó mert mért nevelélek búra kiszülvén. V. N. 413. 414. Erre felelt azután Thétisz sok könnyeket öntvén, Jaj, fiam, ah, minek is nevelélek rosszra kiszülvén. K. 424. - - s az istenek egybe követték. V. N. 424. - - s az istenek egybe követték. (433. 440. nyomon kíséri K.-nek hexametereit). K. 461. Mostan is ismétlen nekem e kérésemet add meg. V. N. 455. Most is azonképen nekem e kérésemet add meg. K. 470. És hogy elégtenek a combok, s a béleket ízlék. V. N. 464. Igy, hogy elégették a combokat, s a belet ízlék. K. 491. 492. Barna hajójokat ők ugyan a szárazra vonájak Fennt az homokra. V. N. 485. 486. Barna hajójok, ezek mingyárt szárazra kihúzák, Fennt a homokra. K. 503. És fölszálla korán a terjedt égre s Olympra. V. N. 497. És felméne korán ő a magas égre s Olympra. K. 515. 516. Adj Trójának erőt mindaddig, mígnem Akhívok Tisztelik én fiamat. V. N. 509. 510. A Trószoknak erőt adj addig, mígnem Achívok Tisztelik én fiamat. K. 533. Félbe sem is maradó ha mire én fogok inteni főmmel. V. N. 527. Félbeszakadhatlan valamit fogok inteni főmmel. K. 540. Székeikből atyjoknak elébe és senki sem is mert. V. N. 534. Székekből atyjoknak elébe, de senkise merte. K. 546. Véled mely isten, te csalárd, közlötte tanácsit. V. N. 540. Mely isten, te ravasz, veled itt közlötte tanácsit. K. 553. És ha mit illendő lesz tudnod senki bizonnyal. V. N. 547. Hogyha mit illendő meghallani, senki valóban. K. 609. És mosolyogva fogá a kelyhet magzatja kezéből. V. N. 596. S a kelyhet mosolyogva vevé magzatja kezéből.

Vétek van-e abban, hogy a Kölcsey birtokán elkövetett foglalás nyilvánoságossá tétetett? A vox populi azt mondja, hogy igenis. Rösler a maga újságleveleiben gáncsolva szólott felőle; s e gáncsolásban más több levelezőink is egyetértének. A jelen tárgy, - tanúul szólítom fel pesti literátorainkat! - már több évek olta tudva volt; s Döbrentei az anekdoták között is érdeklette azt. Nem természetes-e, hogy amit mások is tudtak és említettek, maga a legközelebb álló fél is jónak lássa említeni? - - Az «Élet és Literatúra» szerkesztése részenként és egészben, csaknem egyedűl enyim és tulajdon magamé; tőlem függött tehát a leveleket felvenni vagy félretenni. Ide járul, hogy Vályi Nagy énnékem tanítóm volt; s hálám érzései elpalástolást parancsolhattak volna. Ezek szerént én vagyok a vétkes; s illő, hogy én bűnhödjem, s ne Kölcsey. S valóban eléggé meg vagyok büntetve, mert Kazinczytól oly kímélést tapasztalok erántam, melyet, legalább a jelen esetben, s társam mellett, elfogadnom lehetetlen. Pest, oct. 24. 1826.

 

10. Végszó Kölcseytől

Az én Szemérem, a maga megbecsülhetetlen barátsága szerént, egy lajstromot közölt Vályi Nagy Iliásának első énekéből, s abból amit Kazinczy tőlem kiadott; s minekutána ezen lajstrom megcáfolhatatlanul bebizonyítja, hogy a Kazinczy által is úgynevezett tolvajság nem egyetlenegy sorból, hanem nagy számú sorokból, és az egésznek szelleméből áll; úgy vélem, nincs reá szükség, hogy Kazinczynak kikelése ellen magamat hosszasan védelmezzem. Kazinczy a közlés, s az én Szemerém a lajstromozás által oly karba tették a publikumot, hogy az ítélet a Vályi Nagy kiadója közt és köztem többé kétséges nem lehet. Ily helyhezetben, a dologról értesített közönség előtt, a mindkettőnktől tisztelve szeretett, és méltó tartozással szeretett Szemerének karjain fordulok Kazinczyhoz, az én rokonomhoz, ifjúságom barátjához, a jelenkor és maradék vélekedését becsülő s becsülni tartozó íróhoz: ha most is azt véli-e, hogy rajtam sem Vályi Nagy, sem Vályi Nagy kiadója semmi írói megbántást el nem követett, s az én reklamációm valóban igazságtalan? Hízelkedem magamnak azon reménységgel, hogy ezen kérdés hideg tagadást maga után nem vonand, mert midőn Kazinczy, kétségkívül feledékenységből, tagadja, hogy V. Nagy egy soromnál többet felvett volna, ugyanakkor megismeri, hogy fordításomat V. Nagy nemcsak látta, de szem előtt is tartotta. Kell-e magyarázni, hogy e szem előtt tartás egészen töretlen pályán mit jelent?

Kazinczy tőlem három sort reklamál; s minden habozás nélkül vallom meg, hogy igaza van.[29] Az ő valóban gyönyörű három sorát, az eredetihez mért szorosság miatt kevéssé megváltoztatva, bátran beírtam kéziratomba, azon kéziratba, mely általam ki nem adatott, mely Kazinczyval barátságosan közöltetett, s mely, úgy hiszem nem a reklamált sorokon fundált szabadsággal, V. Nagynál kisebb nagyobb változással egészen felhasználtatott. Most midőn ő engemet azon három sorra emlékeztet, emlékeztetem én is őt azon baráti helyhezetre, melyben akkor egymáshoz állánk vala, s ez emlékeztetés után fogja-e kívánni Kazinczy, hogy előtte elpiruljak?

Minden kétségen túl Kazinczy vala első, ki (bár sokaknak ellenére) magánhangzókat kiszöktetni és egybeolvasztani kezdett volt. De ha őtet e példaadásban valaki követi, lehet-e ezen követést a Homéron elkövetett plágiumhoz csak távolról is hasonlítani? Plagiáriusa vala-e Kazinczy Rádaynak, mert tőle mértékesen rímelni megtanult? Engedje meg a tiszteletre méltó férfiú, ha mondom, hogy ezen ellenvetést csak a fellobbant indulat láttathatá vele igazságosnak; engedje meg azt is, ha tagadnom kell, hogy tőle tanultam volna meg, mint legyen legjobb a régi írókat fordítanunk. Az ő (a magok nemében gazdag szépségekkel ragyogó) kilenc kötetei közt egy darab sincs azon szellemben fordítva, melyben Voss, s a hasonlók dolgoztak; nincsenek a Catilináriák is; s az idei Hébében megjelent pindarusi fordítás távol áll azon principiumoktól, melyek a németek után a Sallust előbeszédében közönségessé tétettek. S nem tudja-e azt a mi Szemerénk, mint én, hogy midőn 1817-ben az én íliászi töredékem Kazinczynak általadatott, még akkor a Sallust előbeszédében álló principiumok Kazinczynak principiumai nem voltanak?

S íme elmondám, amit Kazinczynak kikelésére felelnem kelle; de elmondám sok fájdalommal. Fáj nekem pörben lenni azzal a férfiúval, akinek igyekezetei, oly sok nálam jobbakat és erősebbeket, a Szép után lángra gerjesztettek; aki nyelvünk stilisztikájára tagadhatatlan és eltörűlhetetlen befolyással munkálkodott; aki nekem ifjúságom reggelén a maga barátságát ajándékozá; s akinek ügyéért (az önérzés felmelegűlésével mondom azt) én sokat szenvedtem. Azonban a megtörténtet meg nem történtté senki nem teheti. Fellobbanásé a hiba, elcsendesülésé a helyrehozás. Megbántott ő engem? Im elégtételt vettem. Megbántottam én őtet? Bizonyosan elégtételt vett ő is. Kezemet nyújtom az engesztelésre; s literátori pályánk első bajnokáért kevesebbet tennem nem lehet.

1823-1826

 

SZEMERE SZONETTJEIRŐL

Midőn Petrarca a trobadúroktól eltanult szonettformát az olasz nyelvnek ajándékozá, jól tudta azt, hogy eme rímekkel gazdagon nem megáldott, de elárasztott nyelvnek poézise ezen szorosan kimért forma által semmit sem fog veszteni. S valóban az olasz költő a szonettnek korlátjai közt éppen oly könnyűséggel lebeghet, mint a görög epigrammatista a maga pentameterjein; s hány improvizátornak ajkairól, s minő sebes folyammal nem ömlik az előre el nem gondolt szonett s a nekünk nem kevésbé nehéz nyolcasrím? - Voltaire gyakran panaszkodott a francia nyelvnek szűkríműsége ellen, s irígyen mondogatta, hogy az olasz költő tíz rímet alkothat öszve, míg a párizsi Parnasszus lakója egyetlen egyet nagy munkával csikar fel lexikonaiból. Ugyanazért a francia verselők bölcsen öszvevonták a vitorlákat; és a szonettköltést már régen elhagyták. A német nyelv a rím szűk voltában a franciának semmit sem enged; a rímek durvaságára s monotóniájára nézve pedig azt messze felülhaladja. Bürgernek minden lelki erejét egy pontra szorítani, s a nyelv harmóniájának minden lehetséges forrásait megnyitnia kelletett, hogy azokat a valóban szép szonetteket alkothassa. De hányat számlálhatunk, kik vele a pályát egyenlőleg futották? S ha egyedül a rímeket nézzük, van-e oly szerencsétlen olasz szonett, melynek rímeihez az övéit csak távolról is lehetne hasonlítanunk? Versíróink jól tudják, hogy nyelvünk is a valóságos rímekben mely szegény! S ez az oka, amiért Rec. mindég csudálkozott, ha valaki a rímelgetés akadályait még azzal is kivánta halmozni, hogy gondolatait a szonett szűk rámájára feszítgette; s ami nem keveseken megtörtént, ahhoz (mint valamely prokrustesi ágyhoz) vagy kínzó nyújtogatással elég hosszúnak, vagy gyilkos megcsonkítással elég rövidnek lenni kénszerítette. Csokonai volt legelső, ki egy dalának rímeit a szonetti formához szabni jónak látta. Farkas Károly ada majd a Múlatságokban nehány alkalmasint szerencsétlen próbákat. A legelső sonettót, mely nevét megérdemlette, Kazinczytól nyerők. A költőnek ereje győzedelmet vőn a nehéz kezdeten; s minekutána Szemere is megjelent a maga, fület és lelket érdeklő, öt dalaival: megadatott a veszedelmes példa, s literatúránkat szonettáradástól félthetjük. Rec. könnyen megengedi, hogy ezen (a következéstől fájdalom! nagyon megigazlott) félelem őtet talán a szonett eránt sanyarúbbá teszi, mint illenék: de, minden sanyarúsága mellett, késznek vallja magát a költői érdemet, a szonett formája alatt is, mint minden más forma alatt e világon, megismerni. Szemerének szonettjei minden kétségen kívül a poézis szerencsésebb művei közé tartoznak. Virágok ezek, melyeknek alakja, színe és szaga egyforma kedvességgel hatnak a lélekre. Az a könnyű lebegés, mellyel a költő a maga szűken mért korlátjai közt mozog; az a harmónia, mely mindenik sorából felénk zeng; azon szép és gyakran az olasz nyelv lágyságáig[30] kisimuló rímek; együttvéve azon költői tűzzel, borongással, epedéssel és csínnal: nem lehet, hogy az olvasót örvendő bámulásra ne ragadják. Ha a recenzensek által osztogatott pályaág és korbács már oly régen és oly sokszor gyanú alá nem mentek volna: rec. a kéz alatt lévő öt dal közül az Emlékezetnek adná a koszorút. Szebb és jobb rímeket, annyi harmóniával, gyengédséggel és valóságos poézissel egyesítve, még senki sem adott. A Boldog Pár egy ismeretes kritikusnak méltány kifejezéseként, olasz hévvel dicsekszik; s benne, ugyanannak észrevétele után, a pillantás belé talán igazítást kívánna. Himfyben a második négyesnek nyelve nagyon új, szokatlan; de nagyon szép:

Nem így most, lángban érted, szép alak,
Nem
így utánad könnyel e szemekben;
Nincs nyugtom, és völgyekben és hegyekben
És mindenütt téged sohajtalak.

Ezen dalnak vége azonban a négyesek áradó sebes folyamához képest lassodni s gyengülni látszik. Annyi való, hogy a végső rend az akcentuálatlan ilyen miatt a több sorok harmoniájától távol maradt; a lángszív ilyen hív hangok által pedig kedvetlen monotóniát vett magának. A lebegésnek könnyűsége egyik dalban sem érezhetőbb, mint az Echóban; a második négyes sapphói elevenséggel és érzéssel teljes:

Nem ők, nem ők, az érzéketlenek!
Hideg pillantást vetve kínaidra,
Miért vonúla köd szép napjaidra?
Mi bánt? mit vesztél? ők nem
kérdenek.

A Reménynek elsősége van mind a Himfy, mind az Echó felett. Itt a dalnak tárgya, mint az Emlékezetben, bizonyos sötéttisztában áll. Félig homályban fekvő ismeretlen érzések szállják meg az olvasónak lelkét. A négyeseknek mindketteje jelenvaló időben szól, de a poétának változó hangja minden grammatikai megkülönböztetés nélkül is igen jól érezteti, hogy az első négyest a visszaemlékezés édessége, a másodikat pedig a jelenkor mostohasága ömlesztette. Rec. nem tartja szükségesnek, hogy ezen daloknak szépségeik eránt bővebben kiereszkedjék. A szonettnek egésze oly könnyen s egy pillantattal könnyen felvehető, s szépsége oly szorosan függ az egésznek alkotásától, hogy annak a lélekre hatását csak érezni, nem pedig magyarázgatni, boncolgatni kell. Ha hibák után leskődnünk kellene, mondhatnók talán, hogy a Boldog Pár hetedik sorában a csóknak akcentuálatlannak, az Echóban pedig az embertárs és együttérzés szavakban az első tagnak akcentuáltnak kellene lenni; hogy a Reményben, a minden szó kétszer (a szonett igen fanyar törvényei ellen) fordul elő, s több ilyeket. De az ilyen apróságokon a művész felülemeli magát; a kezdő pedig bilincsbe vettetik általok, s járása bátortalan és sánta leszen. Ez az oka, amiért fiatal költőinknek a szonettszerzés után való dühödés nagyon veszedelmes, mert midőn a külső formával küzdenek, igen gyakran a belső formát, mely a való poézis, elvesztik szemeik elől, s midőn az olaszokhoz, midőn Bürgerhez és Schlegelhez, midőn Kazinczyhoz és Szemeréhez vágynak hasonlítani, üres dagály, értelmetlen szórakás, s nevetségesen csengő concetti mindaz, amit adhatnak. Nem retteg azért rec. a köztiszteletet érdemlett költők neheztelésétől, ha ifjainkat, bár nem a Voss csúfoló, de legalább a Goethe intő szonettjére emlékezteti. - - Voltaire azt mondá, hogy Boileau soha sem ítélt igazságtalanul, csak midőn Quinaultot mocskolta. De ki merné állítani, hogy a francia Parnasszus korbácsvillogtatójának akkor is igaza volt, midőn a szonettot oly szertelen hiperbolával dícsérte meg? Az ő ítélete szerént egy tökéletes szonett egy egész eposszal felér. A szonett a maga belső valóságára nézve nem egyéb: mint bizonyos epigrammai fordulattal befejezett, érzéssel vagy humorral teljes, s harmoniás hangokból öszvealkotott dalocska. Könnyű, vagy legalább nem lehetetlen, képzelni, hogy ezen sajátságok, a szonetti formán kívül is, sok más dalforma alatt egyesíttethetnek. E szerént a Boileau hiperbolája kisebb nagyobb mértékben akármely szépen alkotott dalt is illethet; vagy pedig legnagyobb részben csak a szonett technikáján, azaz külső elrendeltetésén fundáltatik: ami egy komoly kritikushoz illetlen gondolat. Annyi tagadhatatlan, hogy a szonett a versformák legszebbjeik közé tartozik. De itt a szépség annyi nehézségekkel köttetik egybe, s a belső szépség a külsőtől annyira függésbe tétetett: hogy minden szűkrímű nyelvben csak az erős művész bátorkodhatik magát a játéknak ezen nemében megpróbálni. Rec. óhajtja, hogy az ilyen próbák csak gyönyörködés, nem pedig követés tárgyául tétessenek ki. Olyanok ezek, mint Perzsiának szép leányai, kikhez a Filep fia nem másként csak földre sütött szemekkel mert közelíteni, mivel, úgymond: tekintetik szemfájdalmat okoznak és főszédelgést.

1824

 

EGYHÁZI BESZÉD

Kérdésedre, édes Szemérem, ha Májernek Válban mondott egyházi beszédét fel kelljen-e venned gyüjteményünkbe? nem lehet nem helybehagyólag felelnem. Az ékesszólás (ki nem tudja azt?) a szépművészség tartományában igen fontos helyet foglal el; s annak nemei közt melyik foglalhat el fontosabbat, mint az egyházi? Mindaddig, míg a religió az emberi szívnek és léleknek legelső foglalatossága, az erkölcsiségnek legbiztosabb vezére, s a társaságnak legerősb köteléke lenni meg nem szűnik; mindaddig a szépművészségnek azon ága, mely a religió érzését melegen tartani, s így az erkölcs útját kellemesbbé, a társasági egybeköttetést szorosabbá tenni törekszik, a maga fő polcát el nem vesztheti. Minden esztétikus érdemlett tekintettel volt az egyházi beszédek eránt; miért lenne tehát hiba, midőn azoknak oly gyűjteményben engedsz helyet, melynek célja a művészség és művészségi kritika? Jól tudom ugyan az idegenséget, mellyel sokan az ilyenek eránt viseltetnek; de nem idegenkednek-e sokan a poétai művektől is? Szánom az embert, aki nem érezheti, mely kincset bír a nemzet Daykában és Virágban, Kisben és Berzsenyiben, a két testvér Kisfaludyban s még némely kevesekben; s nem kevésbé szánom azt is, aki nem ért vagy nem érthet bennünket, ha mondjuk, hogy mi a mi Horváth Jánosunkban és Májerünkben büszkék vagyunk.

Én olvastam a váli beszédet s ismét olvastam azt egy érdemes egyházi előtt azok közül, kik a Kálvin tanításit követik; s mi mindketten elbájoltatánk azon nemes popularitású nyelv, azon szép könnyűségű előadás, s azon meleg érzés által, mely minden sorból felénk zengett volt. E szelíd, de férfias hevület heveskedő csapongás nélkül, e sebes folyam felesleges áradozás nélkül, e nyugalommal egybekapcsolt erő, e művészi kezet és filológiai tudományt bizonyító kidolgozás: lehetetlen, hogy a szépet kedvelő olvasóra jóltevő, kedves behatással ne munkálkodjanak. Ezen pillantatban is gyönyörködve emlékezem ama szép helyre: Ah, Jézusnak szent igéje, te nyugtatod meg az elmét, hogy a vélekedések forgandó szelei ne lengessék stb. (lap. 53.). Nem kevésbé gyönyörködtetnek azon sorok, melyekben a jótétemény megjutalmazó önérzését rajzolja: Ha megmondani senki nem tudná bár, de érezzük stb. (lap. 56.). Azonban, te, aki mind a művet mind Kölcseydet jól ismered, kimutatások nélkül is rá fogsz ismerni a helyekre, melyeknek olvasása alatt keblemet melegedni érzettem. Mégis lehetetlen, hogy a következőt, mely a halhatatlanságot érdekli, ismét emlékezeted elébe ne hozzam: Akarjuk, ne akarjuk, mi is fontolódunk a jövendőről. Kérdezzük az elementumokat, ha egész valóságunkat felemésztik-e? Kérdezzük a sírt, ha minden reménységünket elnyeli-e? Kérdezzük a természetet, ha olyan-e az élet mint a pára, mely csak üdeig látszató és hamar szellővé enyészik, vagy mint az árnyék, mely eltűnik nyomdok nélkül? Oh ha ekkor az ész csak bizonytalansággal, a tavasz csak hasonlatossággal, a csillagos ég csak kecsegtető reménységgel felel: minő kívánatos szívünknek ama szempillantás, mely érezteti velünk, hogy nem, nem földi származású bennünk a lélek; hogy az annak lehellete, ki mindeneket alkotott (Bölcs. XV. 11.); hogy fölüléli a testet, és majd belőle halhatatlanságának szárnyára kél (lap. 57.). Igenis, édes barátom, helyet kell adnod gyűjteményünkben e sok-szépségű darabnak; s szeretném, ha valaki a katedrának gyakorlói közül recenzeálná azt: te mind Pesten, mind Pannonhalmán ismersz olyakat, kik azt mesteri módon tehetnék.

Midőn e sorokat írom, természetesen támad fel bennem az ohajtás: bár valamely polgári vagy törvényszéki tárgyat érdeklő orátori művet is keresnél és mutatnál elő. Baj, hogy az ilyeneket még elébb keresni kell! A mi magyarainknak elég tágas pálya nyílik fel az ékesszólás gyakorlására mind az ügyvédelmekben, mind a vármegyei öszvejöveteleken s az ország gyűlésein a politikai vetekedések által; s tagadhatatlan, hogy mindég voltak férfiaink, kik vagy egyik vagy másik úton ragyogtanak; mi mégis az oka, hogy senki még, mint író, mint művészi stúdiummal kikészült író, ezen a pályán meg nem jelent? Való, hogy pöreink még most sem mindenütt folynak magyarul; de mégis folynak sokhelyett: s vármegyéinken nem számtalanszor fordulnak-e meg oly esetek, melyeknek alkalmával egy jól készült toll, vagy felfedezés vagy megcáfolás által, kisebb s nagyobb közelítéssel, azon férfiúra emlékeztethetne bennünket, ki a földkerekség fővárosában most a Roscius Amerinusok mellett, majd a Verresek ellen ostromolhatatlan erővel harcola? Gyűléseinkben pedig nem polgári alkotványunk legfontosb tárgyai szoktak-e felforogni? S nincsen-e azokban minden magához bízó nemesnek alkalma saját erejét gyakorlás által kifejteni? Tedd ezen megjegyzéshez azt, amit feljebb említettem, hogy ezen iskolában, valóban sokan és sok szerencsével gyakoroltattak: s nem fogsz megütközni, ha kérdem: miért nincsenek közönség előtt íróiképpen megjelent orátoraink, ha nem olyanok is, mint Isokrates, vagy Demosthenes, vagy Cicero (mert miért éppen és egyszerre a legfentebb lépcsőt kivánni?), de legalább olyanok, mint Cicerónak bizonyításaként az idősb Cátó s Gracchus voltanak?

Cicerónak kétségkívül igaza van, midőn az ékesszólást valami igen nehéznek lenni állítja. Ő a Brutusban sok parányi neveket előszámlál, kik mint orátorok magokat hallatták; s azért számlál elő bármi kicsiny jelenést is, hogy megtessék, a nagy sokaságban s az idő hosszúsága alatt, mely kevesen merték legyen magokat a pályán megpróbálni, s mely sokkal kevesebben nyertek legyen koszorút. Rómában hasonlatlanul több jó poéta származott mint jó orátor; s nem így van-e közöttünk is? Íme, mind e mai napig, a katedrát kivévén, orátori pályánk az írói világban zárva áll; s katedrai gyűjteményeink szerzői között is, mely kevesen érdemelnek figyelmet, s mely igen-igen kevesen azon mértékben, melyben azt poétáinknak egy ahhoz képest gazdagabb koszorúja méltán kivánja!

Azt írod, hogy orátoraink talán nem is fognának a közönség előtt kedvet nyerni, ezen mi közönségünk előtt, mely poétáinkat is csak most kezdi, s csak most is fél kedvezéssel kezdi fogadni. De ha való az, hogy poétáink, legalább némely poétáink, már néminemű részvételt találtak: miért ne lehessen e reménységet orátorainkra is kiterjeszteni, kik bizonyosan igen részvételt gerjesztő tárgyakkal jelenhetnének meg? Hányan vagynak, kik a görög és római orátorok magányos pörekben mondott beszédeik által most is gyönyörködésre ébresztetnek? Miért ne kellene hinnünk, hogy valamely, köztünk folyó pörben lelkesen írott ügyvédelem sokak előtt kedvességet találand? A közelebb múlt években Európának sok, egymástól idegen, tartományaiban, s köztünk is nem keveseknél a Fonck pöre minő részvétellel nem olvastatott? Mit kellene gondolni felőlünk, ha mi a Soos és Zental s mások szemeink előtt folyt ügyeikben készült orátori dolgozásokat lelketlen indolenciával nézhetnők, s lelketlen indolenciával nézhetnők még akkor is, ha azok művészi kéz által készülve, s értelmet és szívet egyeránt világosítva és melegítve adatnának eleinkbe? Mit kell még mondanod azon tárgyakról, melyek közgyűléseinket s diétáinkat foglalatoskodtatják? Nem megbocsáthatatlan visszafordultság lenne-e, ha, midőn a Filippikákat és Catilináriákat meleg részvéttellel olvassuk: ugyanakkor azon beszédeket, melyek polgári alkotványunk s nemzetiségünk tárgyaiban lélekkel, tudománnyal és széperejű nyelvvel kikészítve előttünk forganának, hideg érzéketlenséggel tekintenők?

Azt vethetnéd ellenem, hogy gyűléseinkben a szólás szabadsága nagy, de közönségessé tenni nem mindent lehet. Való, édes barátom; s mégsem lehet egyedül ezen okból kimagyarázni, miért nincsenek beszédgyűjteményeink? Mert, nem fordúlnak-e fel így is sok olyan tárgyak, melyeknek közönségessé tételét semmi sem akadályoztatja.

Akármint legyen is; semmi esetben nem tilthatod el bennem az óhajtást: bár az ékesszólás ne csak a katedrán tétetnék stúdium tárgyává! Az orátornak természetes szükségei közé tartozik a popularitás; az a nemes popularitás, melynek célja nem annyira a sokasághoz leereszkedni, mint azt észrevétlenül magához felemelni; nem lelketlen mindennapiság által a sokaság előtt érthetővé lenni, sőt annak értelmét bizonyos mesteri könnyűség s a gondolatok tisztasága által felvilágosítani, hogy a maga felett lenni látszókat is felfoghassa; nem a sokaságnak míveletlen nyelvét s szólásait utánazni, hanem az az előtt ismeretes szavakat bizonyos saját varázslattal, kellemes öszvetétel s fényt kölcsönöző ideákhoz fűzés által megnemesíteni: s mondd meg, édes barátom, hogy az orátor, kinek ily cél után kellene törekednie, mit nem fogna szerencsés törekedése által ezen mi, még most is oly hátraálló prózai nyelvünknek használni? Ő éppen úgy elkerülné a sílus dagályát s a felesleges piperét, mint az alacsony köznépiséget s elhidegítő szárazságot: mert hamar észre kellene vennie, hogy a költés ugyan főképp a fantáziához, az ékesszólás pedig főképp az értelemhez szól, s ennélfogva csapongások helyett nyomós előadást követne; de észre kellene vennie azt is, miképpen a nép értelméhez mégsem lehet a száraz szillogizmusok által a fantázia egész kirekesztésével szólani, hanem azt mint eszközt használnia s így előadásának elragadó hevet szükség kölcsönöznie, mely a szíveket felmelegítse, s tetszéseként vezérelhesse. Mind az orátor, mind a poéta indulatot készűl gerjeszteni; de a poéta gerjeszt indulatot művészi gyönyörködés végett, az orátor pedig akaratra, s akarat által tettre buzdítani szándékozik; s így amaz gyakran homályos sejdítések s borongó érzések által is céljához jut; ennek pedig világossá kell tenni a pontot, melyre az akaratot függeszteni akarja; innen van, hogy itt az értelemnek a képzeleten, ott a képzeletnek az értelmen kell felülemelkednie. Látnivaló azonban, hogy mind a költés, mind az ékesszólás, a magok határpontjaiban, megérik egymást; s mindketten szárazság és földönmászástól egyformán távol lenni tartoznak. Mindkettőnek ki kell a hallgatót kapni a hidegség köréből, s egy más melegebb s egyszersmind nemesebb körbe általvinni; úgy mindazáltal, hogy ezen kör a poétánál bizonyos ideális világban találtassék fel; az orátornál pedig a mindennapi élet szükségei s részvételei közt maradjon, és mégis e mindennapi szükségeket és részvételeket elevenebb színekkel ragyogtassa, magasabb érzelmeket fejtsen ki, s a mindennapi embernek vagy szunnyadó vagy széjjelszórt erejét felébressze s egy pontra szorítsa; hogy így mind egy-egy individuumban különösen nagyobb lépcsőre hágjon az, mind a sokaságban közönségesen a masszának öszvecsoportozása által szokatlan következést tűntessen fel. Mert váratlan jelenések okoztatnak ott, hol az individuális erők nagy számban vonatnak együvé. Egyetlenegy felduzzadt hab magában, és milliom felduzzadt hab közt egy, bizonyosan különböző erőben dolgozik.

A világ minden teóriája, úgymond egyvalaki, a példaadás fáklyája nélkül kevés gyümölcsöt hoz. Gondolkozni, jó az, jó! de cselekedni: ez, édes barátom, a legfőbb! Dimidium facti, qui Coepit, habet: és ha nekem most valaki előállana, s a polgári ékesszólás valamelyik ágában azt kezdené, és - végzené amit a mi Májerünk a Váli beszéddel az egyháziban kezdett és - végzett, nem tudom neked kimagyarázni, mely örömmel fogadnám a férfiat! Láttam ugyan eddig is némely egyenként nyomtatott beszédeket, melyek beiktatáskor, tisztválasztáskor s más hasonló esetek alkalmával mondattak; s lehet-e tagadni, hogy az ilyenek közt is találkoznak figyelemre méltók? De ezek mégis csak úgy állanak az ékesszólás határaiban, mint az alkalmi versek a poézis művei közt. A lélek csak akkor teremt bámulatra méltó művet, midőn saját fellobbanása által ragadtatik munkára, nem pedig szokás és kimért formáktól határoztatik meg. E jegyzés mindazáltal nem teszi azt, mintha az alkalmatosság már magában, csak azért mivel ő alkalmatosság, lehetetlenné tenne minden lélekemelődést, minden fellobbanást. Az egész dolog csak kettőtől függ: előszer, ha a művészkedni akaró, valóban művész-e? másodszor, ha a művész követte-e Goethének igen hasznos intését:

Drum hetz' dich nicht zur schlimmen Zeit,
Denn Füll' und Kraft sind nimmer weit;

Hast in der bösen Stund' geruht,
Ist dir die gute doppelt gut.

1825

 

NEMZETI HAGYOMÁNYOK

Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek megvagynak az ő különböző koraik. Gyermekkorból virúl fel ifjúságok, ifjúból érnek férfivá, a férfikoroknak erejét az öregségnek lankadása váltja fel.

A férfit a lélek érettségének nyugalma bélyegzi; fő pontjára jutott erejével nehéz dolgokat vehet célba s vihet véghez, de okos számvetéssel tudja magát a sorssal s a környülményekkel öszvemérni, s előre nézve midőn kezd, vigyázva lépteiben, fáradatlan a küzdés közt, felemelkedett és magos érzelmeiben bámulattal elegy tiszteletet gerjeszt maga körül; az ő neve: nagy.

Az ifjúság kebelében a jövendő férfinak ereje áradozó bővségben habzik, forr és vív önmagával. Az ő karakterében tűz és nyugtalanság önti ki magát; céljai nincsenek, csak reményei; principiumokat nem követ, csak sejdítéseket; gondolatjai a képzeletben süllyednek el, s képzeleteinek a kívánság emelvén fáklyát: mértéket, határt és lehetetlenséget nem ismer, s kezd és csinál több lánggal mint erővel, több szenvedelemmel mint ésszel, s így szerencsében és szerencsétlenségben, akaratján és tettein bizonyos regényes szín ömlik el.

A nemzetek ifjusága félig vad állapot. Kevés tapasztalással és ismerettel, sok kitörekedő, munkába folyni akaró tűzzel, felébredező, gyakran homályos és szempillantatnyi kivánságokkal; boldog nemzet, melyet ilyenkor külső és belső akadályok vagy magába záródva eltespedni, vagy haszon és következés nélkül széjjeláradozni nem kénszerítenek; melyet sors vagy történet kedvező, szép pályára vonz! Munka és szélvész közt, jó és balszerencse befolyásaiban kiforrva s megtisztúlva, magát megpróbált erővel s időnként szélesedő ismeretekkel fog ő egykor regénységeinek csillogása közül kilépve a való nagyság világosságában állani. Az ő regénytettei a dicsőség sugáraiban fognak késő századokra általfényleni, hogy általok a jövendő költőnek lelkesedése táplálatot, s az unokának patriotizmusa fennszárnyallatot találjon.

Az új mindég, kisebb nagyobb mértékben, lelket lep, s ez a meglepés annál érezhetőbb, annál különösebb, mennél újabb maga a meglepett lélek, azaz, mennél kevesebb tapasztalásokkal tudja a feltűnő újat öszvehasonlítani. Ki nem emlékezik vissza a maga kifejlésének kezdő éveire? Minő sejdítések, minő kimagyarázhatatlan homályos érzelmek, minő varázslathoz hasonló állapot, midőn a körülvevő jeleneteket legelőszer figyelembe venni kezdettük! Az ég, mely a láthatár halmain nyugodni látszik, a szivárvány, mely a felhőn ragyog, a sziklájából felbuzgó forrás, a habokon lebegő csolnak s minden egyebek úgy hatnak reánk, mint valamely tündérvilágnak képei. Mindaddig, míg okot és következést messzéről sem sejdítünk, a tüneményeket úgy tekintjük, mintha azok ismeretlen magasságú lénynek rendkivűl való munkálódásai lennének. Egy valóságos költői helyhezet! A fejleni kezdő fiatalka léleknek éppen úgy sötéttisztában, homályon általsúgárzó glória közt tetszik fel a természet, mint a költő előtt, csakhogy a költő a lelkesedés pillantatiban a tapasztalás nyomvasztó világából kikapva él, a fiatal lélek pedig még abba nem lépett.

Midőn egy merész embercsoport legelőszer csatlotta öszve magát, s valamely szomszéd társaságocskát nyugodalmas mezein felvert és kirablott; midőn egy tengerparti lakos kivájt fatörzsökét legelőszer a habokra vonta, s a szomszéd sziget partjáig evezett; természetes, ha ezen tettek mind a tevőben, mind egykorúiban különös érzéseket gerjesztettek, s minden bizonnyal különösebbeket, mint időnkben egy százezerekből álló táborozás, s egy út az egész planéta körűl.

Nemzetek, valamint egyes emberek, vagynak másoknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének érzelmét. Az ily nemzet a maga körének keskenységét megszélesíti, idegen népekre befolyást szerez magának tettek által, hatalmas öszveérésekbe jön, hadat visz és fogad, s most nyomva majd nyomatva, most támadási majd oltalmi küzdésben veszély és dicsőség, pusztítás és önáldozat viszontagságai közt tünteti fel magának a hősi kort.

Amely nemzet a hatalom és miveltség magas pontjain áll, nagy dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a história teljes fényében láttatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a maradékra a való piperétlen színében szállanak keresztül. A széles kiterjedésű miveltség koraiban az individuális nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogók; a mesterség, fortély és tudomány közönségessé váltában a magányos erők nagyrészént alsóbb rendet foglalnak el; s a már régebben feltűnt találmányok hosszú sora s a geniális lélek ezerféle jelenségei után, az eredetiség színét megnyerni felette nehéz, s a genienek bélyegvonásai ritkábban ismertetnek ki.

Másképpen van a dolog a fejleni csak most kezdő népeknél. Itt lelki és testi erők messzére kitündöklő fénnyel ragyognak. Itt minden jeles, a vitézség tetteiben s a genienek műveiben és találmányaiban, egyes pontokban mutatkozik. Itt minden, amit a gondolkozó ész s a találó elme előhoz, az eredetiség vonásaival jelen meg. Az, ki a vadon talált magot legelébb a földbe vetette; ki a kézmívességnek legszükségesbeit legelőszer ismeretbe hozta; ki fegyvert adott a vitéznek, s a legelső hadirendet kiszabta; ki a házasság oly egyszerű törvényét javallatba tette, stb.: kétségkivül szokatlan fényben jelent meg, s szokatlan behatással munkált egykorúi közt. S ki nem tudja, hogy éppen a behatás mennyisége teszi a nagy embernek és nagy tettnek külső mértékét? S a behatásnak mennyisége hol lehet nagyobb, hol szembetűnőbb, mint félvad nemzetnél?

Mikor tehát valamely nemzet a maga félvad állapotjában, messze a puhálkodás veszedelmeitől, s hódításban támadólag, vagy szabadságért védelmezőleg küzdve él és forr; mikor benne a genienek és erőnek jelenségei sűrűn, de egyes alakokban feltünnek; mikor ezen tünemények lelkesedéssel fogadtatnak, s az, ami bennek új és hasznos, és szép és nagy, a költői érzelemhez hasonlóval éreztetnek, következőleg szív és képzelet segedelme által megdicsőíttetnek: ekkor szokott a hőskor feltetszeni. S mivel feltetszik bizonyos sötéttisztában, mivel tüneményi a jelenkorban elragadtatással fogadtatnak, s így a jövőnek a hagyomány glóriájában adatnak által; mivel a históriai vizsgálat későn fellobbanó fáklyája ezen sötéttisztán és glórián a közvéleményben többé erőt nem vehet: természetes, ha a hősi kor a maga regényes alakját századról századra nemcsak megtartja, de öregbíti, s a nemzeti lelkesedésnek és poézisnek sokáig tartó táplálatot nyújt.

Különbség van a közt, ha a hősi korra nyiló nemzet a míveltség magosb pontjain álló népek közelében lakik-e, vagy magához hasonlóktól vétetik környül? Midőn a durva embercsoport mivelt lelkű nagy néppel jön öszveérésbe és küzdésbe, vagy hatalommal vagy világossággal fog elboríttatni. A szép virágzatu hőskor a nagyra menendő nemzet pontonként terjedésének s fejlődésének lépcsői közé tartozik; s csak lassanként kell a teljes míveltség korába általolvadnia, hogy a maga poétai varázsalakját maradandólag megtarthassa.

Az ifju lélek forró ereje s küzdő érzelmei vagy az emberből ki, vagy belől az emberben munkálnak. Kifelé munkáltokban tettek által hősségre törekednek, bennmunkáltok alatt gondolati derengés és sejdítési borongás közt szövik a poézisnek fátyolát. A munkálatnak mindegyik módja a fantázia befolyásával történik; s így a hősségre kitörekedő és a poézis fátyola alatt bennküzdő fiatal lelkek rokonok egymással. Egyforma tünemények közt, egyforma helyhezetben tünnek fel, s egyformán meg nem vesztegetett friss forrásokból buzognak ki. A költői szellem a maga eredetében éppen oly erős mint a hősi, puha ellágyulás és ellágyító érzelékenység nélkül; mindegyik a nemzet individuális karaktere és helyhezete szerént egyképpen vígabb vagy búsabb, vadabb vagy szelídebb, több vagy kevesebb svermerséggel elborult. Európának utazó fiai az Új Zeelandi kannibál szájából csatadalokat hallottak, s Tahiti szelíd ege alatt énekeseket találtak, kik módjokkal a Homerídákra emlékeztetnek: ezek éppen oly jelenetek, mint az argonauták mellett Orpheus, s mint a morvai hősek közt Ossián.

Mikor a kifejlés útján előre haladó nemzet közeledik azon ponthoz, hol a tettek nagysága az ismeretek nagyságával párosul, hol az ész világa a képzelet csillogásának ellenében feltámad, s a historiának pályája megnyílik: akkor az érzések közönségesen zajlott csapongása szűnni kezd, a tisztán természeti állapot mesterségesbre megy által, s már maga az a komolyabb, hidegebb tekintet, mellyel az érett ész a körülvevő dolgokat tekinti, nem egyéb, mint ezen mesterségesb állapotnak következése. Mennél inkább elhidegszik a jelenlét, annál hátrább vonulnak a régibb kor tündérképei, s a poézis, mely a forróbb élettel együtt ébredett és járt, lassanként elvonja magát az életkörtől. S íme itt van a pont, hol a hőskor határai észrevétlenül eltűnnek; a poézis pedig a maga legtündöklőbb sugáraiban ragyoghat. Az ilyenkor született költő, szintúgy lángkebellel mint az előbbi kor gyermeke, de kitisztultabb fejjel s gazdagabb ismeretekkel, midőn az őtet körülvevő élettől elvonul, természetesen egy jobbat, szebbet, belsőjével rokonabbat keresni kénszeríttetik. Boldog ő, ha ezen jobbat, szebbet s rokonabbat saját hazájának régiségeiben felleli! A költő, ki nem lél magának a régiségben kielégítő világot, nyugtalanul csapong cél és határ nélkül magából kifelé; s vagy eltompulás a végtelenségben, vagy megromlott képzelődés a formátlanságban, vagy vészes érzelékenység az epedés által lészen csapongásának következése; midőn a hőskor maradéka bátran veti a múltra tekintetét, annak képeit a távolság miatt megszelídült fényben láthatja, képzelete a bizonyos célra repületben erőt és formát nyer, s ugyan ez által érzelmei kitisztulnak és nyugalommal szállonganak, nyugalommal, mely a nemzeti karakterszínhez képest vagy derültebb vagy borúltabb, de mindég felemeli a lelket, s művészi virágzatban tenyész.

A poézisnek legkedvezőbb pillantatok tehát akkor nyilnak, midőn a nemzet a zajló ifjúság korából a tisztább és józanabb miveltség csendesebb világába lépni kezd. A nyelv ilyenkor kap hajlékonyságot, s a poétának kivánságai s szükségei szerént ezerféle alakra változhat el; az érzés ilyenkor nyér fellengést, mivel a jelenkoron vagy felül vagy túl emelvén magát, más ragyogóbb tartományba siet vissza; a képzelet ilyenkor talál szabad lebegést, mivel a körülfogó valóság által meg nem szoríttatván, az előtte felnyitott messze tartományt sajátjának tekinti, s annak képeit önkéje szerént öntheti el varázssugáraival: s így nyelv, érzés és képzelet a magok kedvezőbb pontját elérvén, mi kell egyéb, hogy a költő a legtündöklőbb alakban tűnjön fel?

A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt; s nemzeti hagyomány s nemzeti poézis szoros függésben állanak egymással. Ahol ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny határokban áll, ott nemzeti poézis sem származhatik; az ott születendő énekes vagy saját (tisztulást és folyamat nem található) lángjában süllyed el, vagy külföldi poézis világánál fog fáklyát gyújtani; s hangjai örökre idegenek lesznek hazájában. Mert a nemzeti poézis a nemzeti történet körében kezdi pályáját, s a lírának később feltámadó s individuális érzelmeket tárgyazó zengése is csak ott lehet hazaivá, hol az a nemzeti történet régibb múzsájától kölcsönöz sajátságot, s személyes érzeményeit a nemzeti hagyomány és nemzeti megnemesített életkör nimbuszán keresztül súgároztatja.

Ha ezen fejtegetéseket a históriára akarjuk alkalmaztatni: hova fordítsuk inkább szemeinket, mint a görögökre? Soha nemzeti poézis ragyogóbb hőskorra vissza nem tekintett, és soha nemzeti hőskor ragyogóbb poézist maga után nem vont, mint őnálok. Ifjuságok felvirulását azon idegeneknek köszönték, kik hozzájok míveltebb népektől jöttenek, s köztök magasabb isméreteikkel fenn ragyogtak ugyan, de nem úgy mint Banks vagy Forster Tahitinak lakosai közt; mert Triptolemus, Cadmus, Cecrops, Danaus s mások több tapasztalások mellett is lelkek ifjúságára s emberiségök kifejlésére nézve egy lépcsőn vagy legalább hasonlón állottak azokhoz, kiknek tartományában megtelepedtenek; s midőn nekik némely új ismeretet, némely új szokást hoztanak, ugyanakkor nyelvöket s nemzetiségöket elfogadván, mind magokat, mind ismereteiket és szokásaikat a görög földön meghonnosították. E környülménynek két következése lőn. Első, hogy a hellén a maga serdületének kezdetében hirtelen teljes kifejlésre nem hivattatván, lépcsőnként haladhatott az érelem nagy pontja felé, s hosszú, szép ifjuságot élhetett. Másik, hogy idegen világosság által a nemzeti körből ki nem kapatott, s az eredetiség színét ott is megtarthatta, hol kölcsönözött vonásokkal ékesült. Így leve lehetségessé, hogy a varázsló emberfaj a távol népek hagyományait saját földére plántálta által, s azokat hazaiakká képezvén, saját hagyományaival elvegyítette. Eszerént történt a dolog vallási és polgári szokásokkal, tudománnyal, mesterségekkel; minden új, mihelyt a görög határokba lépett, mint valamely tündérpálcának csapásai alatt, elváltoztatta színét és alakját, s mindkettő helyett mosolygóbbat s bájolóbbat nyervén, többé idegennek nem ismertetett; s így az egész nemzetre mind a jelenkorban, mind a jövendőben kedvesebb, bizonyosabb behatással munkálkodhatott, s a nemzeti lelkesedést örök táplálattal éltetheté.

Midőn a hellénfaj nemzetiségéről szólunk, a religiót sem kell elfelednünk. A religiónak alapideái, akar a görög földön magán tűntek fel valaha, akar idegenből szállongottak által, mindenképpen nemcsak a históriának, hanem a hősi kor hagyományainak határain is túl a gyermekemberiség szűkebb körében vettek lételt; s minden bizonnyal ha nem tisztán is, legalább sejdítésben az emberi természeten felül s az emberi életen és történeteken túl fekvő s egy más ismeretlen világból általfolyó erőket vettek tárgyazatba. A görög ezen ideákat nemcsak az emberi életbe hozta le, hanem a maga nemzetiségébe s nemzeti történeteibe olvasztotta. Az istenségi erők a hellén föld gyermekeiben individualizáltattak, s így egy félig religiói sejdítésekből, félig történeti hagyományokból öszvealkotott hazai mitológia készűlt, mely a maga ezerféleképpen különböző, gyakran csudálatos, de mindég mosolygó alakjában egy vidámon exaltált poézisnek örök tárgya lett, s ezáltal a görög poézist a görög hazaisággal elválaszthatatlanúl öszveforrasztotta. Ily boldog öszvejövések közt szármozhatott Homerus, ki nemcsak a maga költői elérhetetlen nagysága miatt érdemel figyelmet, hanem még sokkal inkább azon példátlan behatás miatt, mellyel ő az egész görög népet, annak százképpen megszaggatott polgári alkotványai közt, egy közönséges nemzeti szellemmel eltöltvén, a maga költői munkálkodása körében egyesítette; s religiót, s játékszíni és lírai poézist, müvészséget, filozófiát és életet egyformán lelkesítvén, mindezeket bizonyos varázskörbe foglalta, melyen belöl örök virágzatban, sanyarkodás nélkül, szabad lebengéssel tenyésszenek.

A római nemzet, mely a maga kicsínységéből óriási nagyságra századokon keresztül tartott küzdés közt emelkedett, úgy látszik, hogy a legszebb tündöklésü hőskort teremthette elő tetteiből. De a Tiberis mellett nem azon esetek jőnek öszve, melyek a hellén ég alatt oly szerencsés befolyással dolgoztak. Egy sokfelöl egybecsoportozott fiatal rabló népet pillantunk meg ott Romulusnak zászlója alatt, s ezen rabló nép megjelenésén felül a Romulus mesés születéséig, s innen Aeneásig és Latinusig, s tovább Faunus és Saturnus uralkodásáig, egy alkalmasint setétben fekvő kornak perspektivája nyílik meg tekinteteinknek. Hazaivá lett félhistóriai mitus az, mely ezen perspektívában rajzoltatik; de a rajzolatnak két fő pontjai (a trójai szökevények és a látiumi régiség homálya) behatásaikra nézve messze maradnak azon ragyogó táblának színeitől, mely a régi Hellást terjeszti elő, s mind azért, mivel különbféleséggel nem bírnak, mind azért, mivel a későbbi kor temérdek tettei mellett igen parányi alakban jelennek meg: lehetetlen vala, hogy a nemzettel valamely különösen lelkesítő öszvetételben állhassanak. Adjuk hozzá, hogy a római nép mindjárt kezdetkor erővel teljes ifjúságban lép elő, s korához képest igen is komoly kinézések közt magát a rokon nemzetektől külön választván, fáradatlan hévvel politikai nagyságra törekszik; s innen Romulustól fogva a később százakig még nyilván mesés történetein is históriai szín ömlik el. Mindezek nem valának a nemzeti poézis felderülésének kedvező vezércsillagi; annyival is inkább, mivel a római művészet és tudomány elébb hetrúriai, majd görög befolyás alatt, mint egészen idegen plánta nevekedett fel, s az eredetiség színével, mely nélkül a nemzetiség fenn nem állhat, nem bírhata. A római poézis görög magvakból, görög színekkel virágzott ki; s ha Livius Andronicust s közel követőit nem említjük is, de maga Virgilnek ragyogó pompáju nyelve, s a horátiusi líra mi vala egyéb Hellásban szedett zsákmánynál?

Midőn római nagyság és görög míveltség a történeti játékszínről lassanként tűnni kezdettenek, több fiatal nemzetek állottak elő Európában, melyek egy, zajgással és munkával teljes életkörben nyughatatlanúl kerengvén, s forrás által tisztulást, nyomás által emelkedést keresvén, egyfelől nyers ifjuságokban a birodalom aggságával, másfelől csapongó vadságokban a keresztyénség szelídségével a legkitetszőbb ellentételt formálták. Fegyvereik hatalmasok valának, de lelkeik a római míveltség elborító világa által leverettek, s régi nyelvöket sokan, honi vallásokat pedig mindnyájan felcserélvén, egy egészen új, ismeretlen életbe mentek által, melynek tüneményei szokatlan világításban valának feltünendők.

Vad nép közelített a míveltség hosszú századaiban elpuhult nemzethez, mely már minden poétai szellem s lelkesedés nélkül, még csak a vallásban találhata hevűletet, azon vallásban, mely a földiektől elvon, s útat ugyan az ég felé mutat, de egyszersmind az emberi lelket romlottságának s kicsiny voltának hathatós éreztetése által poriglan nyomja le. Hevűlet ég felé s megaláztatás ezen hevűletben: minő ellentétel ennek kimagyarázhatatlan érzelme, s azon emberi vidám érzelem közt, mely egykor a mitológia tündérképei körül lebegett! A mitológiával együtt elsüllyedt a görög poézisnek világa a maga utolsó visszasugárzásaiban is: tudomány, szív, lélek, s az emberi élet egész folyamja a religió szent körében koncentráltattak, s így a keresztyénség kebelében új életszakot kezdő vad népek azt a változást, melyet érzelmeikre, szokásaikra s egész valóságokra nézve szükségesen szenvedniök kellett, csaknem egyedül a religió befolyásai alatt szenvedték. Íme tehát egyfelől míveletlen, nyers ifjuságban, csapongó indulatok közt zajló emberfaj; másfelől vallás, mely az emberi szívet nehéz önáldozat és határtalan emberszeretet által a maga-megtagadásnak és szelidségnek elérhetetlen pontja felé buzdítja. Egyfelől ki nem fejlett, de a természet örök rendénél fogva kifejlésre indulandó nemzetek, melyek a római nagyság és míveltség omladékai közt bolyonganak; másfelől vallás, mely az emberi értelmet, nagyságot és míveltséget megalázza, s földi példáktól elvonván, az isteni véghetetlen s megfoghatatlan tökély követésére hív. Minő öszvejövetelek az ellenkezésben! Hosszú forrás lett ezeknek következése, mely alatt a régi nemzeti formák elváltoztanak s a vallás közönséges befolyásával a nemzetek különbféleségében egy közönséges szellem kezdett lengeni, mely az európai hőskort, s azt követő európai poézist a görög régiségtől különböző alakban hozta fel.

Vallás szentsége küzdött emberi gyarlósággal. Amaz terjesztett nyugalmat szelídség és áhítat által; emez nyugtalanságot a tenni-akarásban. Amaz parancsolt a kívánságnak zabolát; ez fáklyát gyujtott a szenvedelmeknek. Amaz az embert testi köréből felkapni, ez a maga örvényébe lemeríteni igyekezett. Így leve, hogy az emberiség nagy masszája az ég és föld között megosztani kénszeríttetett. Keveseknek jutott az erő, hogy magokat isten előtt megsemmisítsék, s életeket a religio gyakorlásaiban elsüllyesztvén, az emberi kívánságoknak meghaljanak; a sokaság hódíthatatlan kívánságaival, s a gyarlóság kisérteti között félénken vetette olykor-olykor a vallás kifüggesztett törvényeire pillantatait; s vágy és rettegés, szenvedelem és megtagadás közt fejlett ki a helléni korban ismeretlen szentimentalizmus.

Tacitus szerént már a régi németek nagy asszonytisztelők valának, s ezen asszonytisztelet, mely a szerelem indúlatát megnemesíti, fellengősíti és egyszersmind elbúsítja, erős szellemben leng az ossiáni költeményeken is. Mi vala természetesb, mint az, hogy ezen hajlandóság a keresztyénség által teljes kifejlésben terjesztessék el? Asszonytisztelet és vallási önmegtagadás által fojtogatott érzésben zengett az ének, mely Európát a kaledóniai bércektől az Apenninusig szelíd bánatnak és fájdalmas örömnek exaltált hangjaival töltötte be.

A középkor szilaj gyermeke a maga erejének rendetlen érzelmében, klima és vallási befolyás által elkomolyított fantáziával, tetteiben és műveiben óriási nagyságra s csudálatosságra törekedett. A hellén s a hellént utánazó római művész még feledve volt, s ne lett légyen bár; de mi módon fogott volna az egyszerü nagyságnak szép, de nem szembeszökőleg szép képe a hatalomérzésben még kemény, még durva hősre munkálni? Az ő érzelmei s ízlése más úton indúltak, mint az argonauták unokáiké. Ezeknek képzeletét a grácia vezérlette vissza egy vídámon s magosított emberiséggel ragyogó hőskorba, s onnan vissza a társaságos élet kellemes körébe. Csendes nyúgalomban belölről, szállongott a tárgyak szép külsőjén tekintetök; s lélekvonás és szívérzelem, bánat és öröm, remény és esdeklés mosolygó megtestesülésben lebegtek szemeik előtt. A középkori magzat fantáziája, elfordíttatván az ősi sötét és vad mitusoktól, a vallás testetlen országába ragadtatott, hol meghatározott formákat nem talált. Vedd hozzá, hogy a vallásnak felségesen komoly szelleme az emberi lélek hiuságát, s az emberi képzet és érzelem játékos csapongásait nem táplálhatta, következésképpen egy határtalan szabadsággal lebegő poézisnek gerjesztője nem lehetett. Hol leljen tehát a költői lelkesedés célt és hazát? A pogány régiségben? Azon félig ismeretlen homály, félig a keresztyénségnek átka feküdött. A jelenkor vala hátra, melyben és melyből a költő felemelkedésért törekedhetett. Exaltált szerelemérzés, és a rittervilági hőskor nyitottak pályát nékie; két tünemény, egyformán alkalmatosok a fantáziát rendetlen hevűletbe hozhatni. Hevűlt is az rendetlenül; s ezáltal leve, hogy az életet magosítani s az emberiség határait kiterjeszteni akaró költő bizonyos mitológiának nemlétében egy csudálatos formákból alkotott tündérvilág felé csapongott; s így tündérezés, ritterség és szerelem vallási buzgósággal és köznépi babonával elvegyülve rendkivül való, bizarr világításban tüntették fel a romantikát, mely az európai poézisre még akkor sem szűnt meg fő behatással munkálni, mikor a görög és római művek új életre hozatván, követés tárgyaivá tétettek.

Most görög formák közt lebegő s görög, és római színt és lelket utánazó romantikai szellem befolyása kezdett az európai költés művein megismerszeni; egy félig eredeti állapot, mely a délieknél inkább lágyság és enthusiasmus, az északiaknál inkább magábavonulás és epedés, a franciáknál inkább elmésség és udvariság kitetszőbb vonásaiban jelentgette magát: aszerént amint ezek a nemzeti karakterben is kisebb vagy nagyobb mértékben a kitetszőbb vonások voltanak.

Óhajtanám, hogy valaki világosan megmagyarázná, ha nemzeti karakter és nemzeti nyelv állanak-e egymással függésben? Annyi bizonyos, hogy karakter és nyelv a poéta művére egyforma behatással munkálnak. A nyelvbeli különbség Európának régi és új mívelt népei közt, nem keveset tesz arra, hogy a görög és európai új poézis minden hasonlítani akarás mellett is egymástól különbözzenek. Akcentuáltság s onnan következett rím és német prozódiai sajátság, s a régi nyelvekénél kevésbé szabad szintaxis, már magokban nevezetes elhajlásokat csinálnak; mi nem leszen még, ha a nyelvvel a különböző nevelés, erkölcs, szokás, itélet és tudomány következéseit öszvekapcsoljuk? Maga az újaknál oly közönségesen elterjedett szentimentalizmus a költés minden nemeiben új meg új színeket hoz elegyedésbe; midőn nemcsak a komolyabb indúlatokon önti el magát, de magának a jókedvnek csapongásaira is gyakran általfoly. A görög költőnek mint a görög művész szobrának, busongása is szép és nyugalmas; vidámsága pedig tiszta, mint a felhőtlen ég. Az ujkori lelkes költőnek bánatja gyakran a vérzésig gyötör; s vidámsága sok ízben annyi komolysággal vegyül fel, hogy e vegyületben egy egészen újalakú lélekállapot áll elő: humor tudniillik, mely a régieknél ismeretlen.

Ha régi és új poézis különbségeiről van szó, azt sem kell elfelednünk, hogy az új Európa költője a maga nemzetével nem áll a göröggel egyforma jóltevő öszvefüggésben. Keresztyén vallás és európai tudományos kultúra egyenlően kozmopolitizmusra törekednek. Innen van, hogy az a kirekesztő, saját centruma körül forgó, de egyszersmind lelket emelő nemzetiség, mely a hellénnek tulajdona volt, Európában nem találtatik. Ezen sokféle népek minden politikai és morális elhajlásaik, s minden különböző fizikai fekvésök mellett is, vallás s míveltség és kinézéseknél fogva csak úgy választatnak meg egymástól, mint az athénai görög a spártaitól, mint az ephesusitól a rhodusi. Azonban a görög a maga sokféle ágaztában is nyelv, játék, hagyomány és azon épűlt nemzeti poézis által bizonyos öszvehúzó középpontot nyere, mely középpont Európában sem a nemzetek egybefolyásában a népek különválása, sem a népek különválásába a nemzetek egybefolyása miatt nem lél helyet. Ez az oka, miért az ujabb időkben egy nemzetnek is oly nagy behatásu költője, mint Homer nem születhetett; mert nem nyilván van-e, hogy mind Ariosto és hasonlói a magok tündérvilágában, mind Milton és Klopstock a religió szent tartományiban éppen úgy a nemzetiségtől különválasztott képeket állítottak fel népeik előtt, mint azok, kik a görög mitológiát hozák új életre? Magok a német új literatúrának bárdjai, kik a keresztyénség által feledékenységbe hullott mitusokat, s a római korban történt dolgokat vették tárgyazatba, nem szinte oly idegenek maradtak-e honokban, mint ha Perunak és Mexikónak régiségeit éneklették volna? A görög hagyomány szakadatlan idősorban, s mindég tiszteletben tartatva szállott a késő unokákra, s ez az európai hagyománnyal nem történt. Ezért nemzeti poézis való értelemben egy európai népnél sem találkozik, mert a poéta, még midőn saját korának történeteit énekli is, nem szűnik meg hazája fiaitól bizonyos távolságban állani, nem jöhetvén az öszveérésnek azon pontjaihoz, melyekben a görög poézis állott a görög nemzettel.

A költés három fő nemei, eposz, dráma és líra egyforma varázslattal vonták a görög nép egyetemét magokhoz. Az első, mivel Homer, a minden hellének ősi hagyományait egy közönségesen általölelő körben hagyá ragyoglani; a másik, mivel a nemzeti hagyományokból meríttetett, s egyszersmind a nemzeti religióval, mint innepi tárgy, szorosan öszvefüggött; s így a líra is, mely hasonlóul a religiónak szolgált, s hasonlóul a hagyományokat dicsőítette meg.

Az újkori költő csak a játékszinen látszik a nemzethez közel állani. De mely különbség az athénai és az európai új játékszín között! Ez a nép egyik igen kicsiny részének nyílik fel mint magányos mulatság; amaz az athénai nép egészét, mint közönséges öröminnep, fogadta keblébe. Ez a religió határin kivül áll, az a religiónak körében kapott fakadást és virágzatot. Ez a régi és új kor hagyományait és történeteit, a kül- és belföldi dolgokat úgy terjeszti elő, hogy a néző az ezerféle vegyítésben nemzeti szellemet fel nem találhat, s nemzeti érzést nem táplálhat; az a nemzetiség határain belől alkotta öszve magát s választotta tárgyait. A görög testvéri formákat látott maga előtt lebegni, s a szcéna előtt is saját nemzetének világában lelte magát; midőn az európai a világ egyik sarkától a másikig ragadtatik, s poétáját csak messzünnen szerzett tudomány által értheti meg.

Ahelyett, hogy ezeket messzebb nyomoznók, ideje leszen saját nemzetünkre fordítani figyelmünket; s történeteinkre, s nemzetiségünknek s poézisünknek azokkal való egybefüggésére vetni egy tekintetet.

Ha nézzük a régiséget, a hunnusok azok, kik hagyományaink legtávolabb határszélén előttünk feltűnnek. Bendeguznak neve hangzik fülünkbe, s Attilának dicsőségét látjuk ragyogni; de ezen ragyogás, mint egy villám, elenyész szemünk elől, s ez időtől fogva az avarokig sötétség borúl el népünk emlékezetén. Az avarok egész történetsorából egy pont sincs kiemelve, mely a hagyomány közfényü csillogásában állana: s így Attilától fogva Álmosig századokon keresztűl semmit sem találunk, amivel nemzeti érzésünket öszveolvaszthatnók.

Minő helyhezet! Íme tudósaink a görög hagyományt a kaosztól és Kronostól fogva Prometheuson, Heraklesen s az egész közben folyt és követő időn keresztül a história századáig nyomról nyomra követhetik; midőn saját nemzeti hagyományunk oly parányi s egymástól oly messze fekvő töredékeken fundáltatik. A nemzeti hagyomány pedig sok tekintetben megbecsülhetetlen kincs. Nemcsak azért, mivel a históriai tudománynak ha emlékeket nem is, de legalább nyomokat mutat; hanem sokkal inkább azért, mert az a nemzeti lelkesedésnek s annálfogva a honszeretetnek vezércsillaga. A római státusalkotvány, patriotizmus és abból folyó nagyság mituson épűlt, s mitussal tápláltatott; s még azok is, kik a Scipiókkal, Aemiliusokkal s több nagyokkal együtt éltenek, tisztelettel hevűlő érzések közt pillantottak vissza a tettekkel gazdag jelenkorból a mitus szentté lett képeire; mert jelenkor és valóság nagyon tiszta, nagyon emberi fényben állanak, midőn a hajdankor mesés ugyan, de hitelt talált tüneményei némiképpen emberfeletti világításban sugároznak.

Mi annak oka, ha valamely nemzetnek hagyományai úgy megcsonkúlnak, mint, például, a miénk Álmoson felül? A régiséggel dicsekedő nemzetek a világ teremtéséig szoktak felhágni tradícióikban, s történeteiket, habár mesés alakban is, az eredettől fogva emlegetik. Azt fogjuk-e következtetni, hogy a nemzet, mely ezt nem teheti, egészen új ága valamely régibb törzsöknek, melyből tekintetet nem érdemlő kicsinységben szakadt ki, s elvadúlván, többé kiszakadásáról semmit sem tudott? Azt-e, hogy a hagyománytalan nemzet gyáván, tettek nélkül vesztegle, s emlékezetét unokáira által nem plántálhatta? De a magyarnak nyelve eredetiséget bizonyít, s rokonsága sok kiholt nyelvekkel régiségét mutatja; az a környülmény pedig, mely szerént Álmos s fia Árpád egy félelmet gerjesztő nagyságban s erővel teljes ifjúságban fénylő nemzettel szállottak elő a Kárpátok megől, hagy-e kételkedni a felett, hogy e nemzetnek már azelőtt hosszú küzdések alatt kellett a vérpályára kikészűlve lennie?

Nem gondolt talán a nemzet saját tetteivel? De olvassuk, hogy Attilának asztalánál bárdok éneklettenek; s Anonymus is említi a köznép énekeit, melyekben régi tettek dicsőíttetének. Ami Attila alatt s az Árpád unokáinak idejében s még Mátyás alatt is megtörtént, miért ne történhetett volna meg a köztök lefolyt korban is? Idő hosszúsága és státusfelforgató szélveszek tehették, hogy a hőskor nyomai elfeledtettek; tehette talán az unokáknak vétkes elhűlése is a régiségnek, nemzetiségnek, s hazafiságnak emlékei eránt. Nem merném meghatározni, ha úgy volt-e századok előtt, de már hosszú idő olta vétkeinket ki nem menthetjük. Nem kérdem, ha szenteltünk-e valaha emléket a régiség hőstetteinek; csak azt kérdem, ha viseltettünk-e valaha tisztelettel valamely emlék eránt, mely a régiségből reánk általjött? Íme Rákosnak szent mezején egy magányos embernek ökrei szántanak; magyar királyainknak sírhalmaikat az elpusztulástól meg nem védelmeztük; s a Bethleneket és Rákócziakat borító márványdaraboknak megtagadtuk a kímélést. Mi által dicsőítők meg a helyet, hol Zrínyink elhullott, hanemha azáltal, hogy a tőle védett sáncokat kótyavetyére bocsátottuk? Nem készakarva feledkeztünk-e meg Dugovicsról, kinek neve még Bocskai korában közismeretben vala? Mit talál a szem, mely régiségeinket vizsgálja? Nemde őseinknek várfalait, melyeket a gondatlan unoka le hagyott omlani, s köveiből falujában korcsmát rakatott, s maga városi fedelet ment keresni? Nem azt mutatják-e az ilyenek, hogy nemzeti lelkesedés híjával vagyunk, s a nemzet hőskorának hagyományai kebelünk bűnös elhűlésében lelték sírjokat?

A hagyomány annál poétaibb alakot nyer magának, mennél több egyes történetekre oszlik fel, oly egyes történetekre tudniillik, melyek a regénység színét viselvén, az egésznek elevenítő fényt kölcsönözhetnek. A görög hagyomány tele van ilyenekkel, s az ilyenek abban még több költői felemelkedéssel bírnak azon oknál fogva, mert vagy mitusokká tétettek, vagy mitusokkal vegyültenek. A magyar hagyományban semmi mitológiai nyomokat észre nem veszünk; s ezek különben is a keresztyénség után idegenekké fogtak volna lenniek. A hagyomány annálfogva Álmostól kezdve egészen históriai formát visel, s ezen formában is az egyes vonások igen ritkák, s a tót királlyal tett cserének s a Lél kürtcsapásának nem sok párjait találjuk közöttök. Ha nemzetünkben akkor több poézisre gerjesztő lélek lakott, mint később, úgy mindent bírt, ami a nemzetiség hatalmas érzésének s egy szép nemzeti poézisnek előteremtésére megkivántatott. Erős ifjúság, küzdéssel egybekötött vándorlás, ősi birtok visszanyerésének reménye, vér, önáldozat, tettek és győzelmek, s kielégült kívánság általok: nem elég okok-e, melyek a hazafit és költőt ezer történeti különbféleség közt a honi dicsőség és hatalom érzelmében lángra gyújthassák? De meg kell jegyezni, hogy nem minden vitéz nép körében ébred fel a poétai szellem saját erejében. Példát lelünk Rómában, mely nagy tetteket önmagából állíta fel, poézist pedig sokkal későbben Hellasztól kölcsönözött.

Így történhetett nemzetünkkel, az Attila énekeseinek s Anonymustól említett daloknak ellenére is. Annyi bizonyos, hogy a kereszthadi korból sem szállongott hozzánk semmi, aminél fogva a későbbi költő csak egy parányi, visszaemlékeztető dalocskára is hevülhetne. Azonban hajlandó vagyok ismét előbbi kikelésemként csak a maradékot vádolni, melynek vétkes hidegsége palástolhatatlan; s áldást mondok a mongol pusztítást megelőzött korra, mely nékünk a maga vérével nyert hazát örökségül hagyá; egy szép örökség, melynek birtoka és gondolatja az arra méltó maradéknál már magában is való nemzetiségnek és nemzeti költésnek lángját lobbanthatná fel!

Sietnék a később kor történeteire, ha Szemere, ki az ő Hivatal című románkájában a magyar poétai szellemről egy oda nem illő levélkét írt, tovább is itt nem tartóztatna. A levélkében azoknak erősségei, kik eleinktől a poétai szellemet megtagadják, két pontban vonatnak öszve: elsőben, mert mitológiával nem bírtanak: másban, mert már a kilencedik század írói által úgy rajzoltatnak, mint büszke, tüzes, de magába zárkozott kevésbeszédű nép, mely tulajdonságok, ha az ízlésre s ennélfogva a szépművészségre alkalmatosok-e? méltán kételkedhetünk.

Románírónk az első pontot bővebben nem illeti, a másodikat igyekszik megcáfolni. A búsongás, erre mennek ki okai, rab lélek sajátja, s ez a magyarnak szabadságért hevülő, magas érzelmeivel nem férhet öszve; s hogyan is lenne bús a magyar, ki annyi öröminnepeket ül, vendégszeretést nagymértékben gyakorol, s még a halottasház szomorgását is habzó poharak közt deríti fel? Nem könnyűded sebesvérű ifjúra mutat-e azon vád is, minélfogva némelyek a magyar tüzét olyan lángnak lenni állítják, mely magas oszlopban kél ugyan, de fel és el egyszere tűnik? S nem ugyanezen következésre vezet-e azon egyenetlenség is, mely eleinket folyton folyva dúlá egymás között, versenyküzdés bágyadságból vagy csüggedelemből nem forrhatván elő?

Szabad legyen megjegyezni, hogy sem a mitológia nemlétéből poétai lelketlenség, sem a románíró által felhozott környülményekből magyar karakteri vidámság s könnyűvérűség egyenesen nem következik. Eleinkről van szó, kik erős ifjúságban régibb lakjaikból e földre vándorlattanak, s így nem az elenyészett hőskor maradéki, hanem a virágzó hőskornak vagy kezdői vagy folytatói valának; s kell-e tagadnunk, ami már felebb megjegyezve áll, hogy hőserő s poétai szellem nem egyenlő forrásokból s egymás mellett nem egyszer tűnnek fel: Orpheus és Amphion, kikről a görög hagyomány emlékezik, a hőskor csillogásai közt éltenek, s lehetett-e még akkor az a gazdag tündökletű mitológia öszvealkotva, mely Homérnak s követőinek írásaikban felénk ragyog? S hogy minden egyebet elhallgassak, kinek nem jut eszébe Ossian és társai? Nem tudták-e ők mitológia nélkül is az elfolyt és együtt folyó hősi kor tüneményeinél a poézis való szellemét kifejleszteni?

Ami pedig a nemzeti búsongó karaktert illeti: annyira bizonyos-e, hogy búsongásra hajlás, és a szabadságnak magas érzelme nem férhetnek meg egymással? Búsongás nemcsak szolgaiságnak, de az érzés mélységének következése is lehet. A melankóliás temperamentum kisebb vagy nagyobb mértékű idegen vegyülettel is fátyolt von el a lélek felett; azonban a fátyol hevet és lángot boríthat maga alá. Magány és csend borongásban tartják a melankoliást, az örömnek szelíd kifakadásait ő nem ismeri; de lárma és zaj felriasztják andalgásiból, s innen a zajgó társaságok, s a szilajon csapongó örömmel teljes vendéglés; innen a vadászati és csatázási lárma-kedvelés, s a viszálkodást szülő békétlenség; innen a hirtelen fellobbanás lángja, s a féketlen kiáradozás utáni hirtelen elcsillapodás; innen a nemzeti muzsikának majd a pajkosságig eleven, majd a csüggedésig lassú lángjai, s több effélék. Nem lehet mondani, hogy e tulajdonok a poétai szellemnek utat zárnának; magány és bevonulás a költőnek is sajátja, s édes ének szintúgy szokott a búsongás fátyola alól, mint az örömnek virágbokrai közül zengeni.

Azonban ki fogja megbizonyítani, hogy e többektől észrevételbe hozott nemzeti búsongás eredeti érzés a magyarban, nem pedig később az általunk ismert balesetek hosszú sorában magzott fel? A Leo császár büszke, tüzes, de magába zárkózott, kevés beszédű magyarja komoly volt bizonyoson, de ha bús-e, azt ki merné meghatározólag állítani? Mert amiket az én románíróm a maga kapitányával kérdeztet: vajon nem volt-e nemzetünk vállain teher? nem bágyasztá-e valamely elő- és visszaérzés? nem hasonlíta-e sorsa Baróti Szabó diófájához? úgy vélem, nem a kijöveteli hőskort illető kérdések. Azon gyanú pedig, ha a jólélés, jóllakozás, midőn a lelket a testnek alávetették, nem lehettek-e búsulás okaivá? tekintetet sem érdemel. Az így lealacsonyúlt lélek nem búra, hanem tunyaságra vezettettik, s tunyaságot ki fog ott keresni, hol harc és munka közt zajlik a vitéz élete? S lehet-e gondolnunk azt is, hogy nemzetünk a maga nyugotra lett általplántáltatását éppen úgy sínlette volna, mint minden ily túlültetés a természetben? Bizonyosan hálátlan lakot hagya el a hősnép, s ősi hazáját jöve visszanyerni; s nem egy forrón szeretett honban ülepedett-e le, melynek határain kívül életet és boldog életet lenni nem hitt vala? Egyéberánt a hagyomány elenyészte megtilt bennünket, hogy a régibb kor sajátságai felől hitelesen értekezhessünk; mert az minden kétségen túl a maga mesés alakjában is több pszichológi vonásokat szállított volna korunkig, mint a krónikának sovány tudósításai. Az időkről, melyeket közelebb érünk, jól tudjuk, minő környülmények közűl maradt reánk a vissza- és előérzés bánatja, s az ezt tökéletesen kizengő szegény bujdosó magyar nevezet. De nem ajkainkon forog-e a dicső nemzet cím is? Tedd a kettőt egymásnak ellenébe, röpülj végig a hír és balszerencse váltólag következett századain lelkedben, s látni fogod, mi fény és homály az, melyek nemzeti érzésünkben fájdalmas vegyülettel ölelkeznek. Ki nem látja, hogy ilyen vegyület nem szülhet mást, mint szentimentalizmust? De a magyar karakteri szentimentalizmus a romantikaitól különböző. Ez fő vonását a szerelemtől, a magyar pedig hazájától és nemzeti fekvésétől kölcsönzi; a szerelem epedése nálunk nem hazai plánta: európai szomszédainktól nemrégen kölcsönöztük azt s mit nyertünk benne? kitalálni nem nehéz.

A római nép eredeti vonásai közé sok komolyság vegyült; ők több más ártatlan dolgok mellett a táncot is illetlenségre kárhoztatták, melynek gyakorlásában a helléneknél még az Epaminondások is tündöklének: mégis azt írja Cicero, hogy azok az oly sokban komoly római öregek tréfát egymás közt örömest váltottanak. Képtelenség volna-e állítanunk, hogy a Leo császár és Regino által komolynak rajzolt magyar tudott olykor mondásaiban vidám s célzásaiban csalfa lenni? Én ugyanezen vonást láttatom magamnak a nemzetben még most is nagy kiterjedésben feltalálni; nem tisztán szállongó, hanem komolyságba mártott kedv-szesz ez; s melankoliás és szentimentalizmusra hajló karakterben a meglepőleg kicsapongó humor nincsen helyen kívül.

Keresztyénség, politika, és tudomány sokképpen közelítették magyarinkat európai szomszédaikhoz; saját státusalkotvány, nyelv, szokások és kölcsönös idegenkedés sokképpen visszavonták tőlök. Így történt, hogy sok európai színt vettek fel, s egyszersmind sok nem-európait megtartottak; de ez utolsók csak fél század előtt is sokkal szembetűnőbbek voltak mint most; s mennél inkább enyészetre hajlanak, annál nagyobb fájdalommal érezzük, hogy nincs írónk, aki őseinket az ő egyszerű, eredeti nagyságokban előállította volna. Egy ily írónak vagy magában a régiség hőskorában, vagy annak határain kellett volna születni. A míveltség késő éveiben a régi is a jelenkor vonásaival rajzoltatik; így látjuk, hogy Virgilnek ezer szépségekkel ragyogó soraiban trójai hősek lebegnek ugyan előttünk, de Octaviánus időszakának szellemével lelkesítve: midőn Homér és Ossian alakjain külszín, lélek és korszellem öszveolvadoznak.

Ha nem elébb, bizony a Hunyadiak ideje körül fel kellett volna a meghatározó pontnak tűnni, melyből a nemzeti való költés széjjelsugározzék. Lehetetlen vala, hogy még akkor az énekek, melyekről Anonymus emlékezik, közforgásban ne lettek légyen. Egyéberánt is ezen kor a lovagi hőskornak egyik szakasza volt; s szabadsági szilaj érzelem, harc, győzelmek és dicsőség, a Várnánál elhullott király, a Hunyadi név ragyogása, s mindezekhez az egész Európában felébredező tudomány: minő öszvejövetelek, hogy általok valamely lelkes magyar a jelenkorban felmelegülvén a múltig andalogjon! Fájdalom, mi már akkor idegen befolyásnak nagy készséggel adtunk helyet; s azalatt, míg Európának végén, az éhséggel küzdő Camoens hazája örök dicsőségének szentelte hangjait; a mi pécsi püspökünk római lanton zengette a nemzet előtt idegen, szép éneket.

Mátyás valóban királyi pártfogást adott a tudományoknak, de tudósainak nagyrészént külföldi sergében még a hazafiak is elfeledték a nemzetiségre vetni tekinteteiket. Lett volna talán későbben, ki e hiányt ki fogta volna pótolni; de Mátyás keményen bánt a nemzettel, mely őtet tömlöcéből emelte trónusra, s a kemény bánás elidegenítvén a szíveket, fia koronánkat el nem nyerheté. Veszélyes kezekre szállt a kormány, s kevés évek után a közboldogság Mohácsnál elsűllyedett.

Midőn egy virágzó nemzet, dicsőségének magosságából lehull, s elpusztult mezein, és saját küszöbei előtt szabadságért és léteért utolsó harcot vív: nem természetes-e, ha némineműképpen őseinek hőskorába visszalépni látszik, hol az erőnek nagysága az indulat sebességével párosulva, félelmet szórva csapkodott maga körül. A mórok Spanyolországban, s a törökök hazánk határai közt, egyforma két jelenés valának; hősek világa mindegyik, s hősek világában mit várhatni természetesebben, mint vitézt és költőt. A múzsák, úgy mondatik, futnak a fegyverzörgéstől; állítás, mely a költés múzsájára nem tartozhatik. Bajnok és énekes kölcsönösen vehetnek lángot egymástól; a spanyol románcok szép világa a mórokkal folytatott küzdésben nyíla fel; s magyar hazánkban a Dobozi, Losonczi, Szondi, Dobó, Zrínyi név s más százak nem gazdag táplálatot nyújthattak-e a költő hevének? Azonban említenünk kell, mennyi különbség lett légyen a két hosszú harc közt, melyet a spanyol a mórral, és a magyar a törökkel vívt vala. Tudományt és művészséget gyakorolt a mór, bárdolatlan és vad volt a török; amaz hódított s egyszersmind ismeretet s művészi formákat terjesztgetett; ez elborított és sötét tudatlanságot hozott magával; amaz eltűnte után márvány emlékjeleket hagyott a spanyolnak; ennek földünkön töltött éveit borzasztó pusztítások hirdeték. Csuda-e, ha mi keservesebb sebeket szenvedénk, s fájdalmainknak dühös érzetében a poézis virágait szűkebben szaggattuk? Vagy meg kell-e vallanunk, hogy ez időben szabadsági szellem és bajnoki lélek hasonlatlanul gazdagabb mértékben töltötték atyáink kebeleiket, mint a költés érzelme? Ragyogó tettekkel, s bámulatra méltó önáldozatokkal ékesülnek a történetek; piruljon az, kit az akkori nagy nevekre emlékeztetni kell. A magyar, úgymond egy francia, odahagyja házát és mindenét a földön, hol török uralkodik, s vad erdőkbe s földalatti lyukakba vonja magát, s évekről évekre küzd éhséggel, és veszéllyel, és halállal, csak hogy ne szolgáljon. Lehetséges-e, hogy ily magas erővel teljes hőskorban, a míveltségnek előre ment százada után, a poétai szellem fel ne ébredjen, ha másként az a nemzetből számkivetve nincs?

Nem hiszem, hogy volna tartomány, melynek földében a költésnek bármely kevés virágai is ne tenyésznének. Mindenütt vagynak a köznépnek dalai, mindenütt megdicsőíttetnek a merész tettek, bármely együgyű énekben is. De vagynak népek, kik az együgyű ének hangját időről időre megnemesítik, az énekes magasabb reptet vesz, s honának történeteit nevekedő fényben terjeszti elő. Az ének lépcsőnként hágó ereje lassanként vonja maga után az egykorúakat, s mindég a nemzetiség körében szállongván, állandóul ismerős marad nékiek, míg végre a pórdalból egy selmai ének, vagy éppen egy Ilias tűnik fel. Másutt a pórdal állandóul megtartja eredeti együgyűségét, s a nemzet szebb része felfelé hágván a míveltség lépcsőin, a bölcsőben fekvő nemzeti költést messze hagyja magától. Ily környülményben a magasabb poézis többé belső szikrából szép lángra nem gerjed; idegen tűznél kell annak meggerjednie, s a nemzet egészének nehezen fog világítani. Velünk, úgy látszik, e történt meg.

Úgy vélem, hogy a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet. Két rendbelieknek leljük azokat; mert vagy történeteket énekelnek, vagy a szempillantat személyes érzéseit zengik el. Nagyon régieket sem egy, sem más nemben nem lelünk, s ez is igazolja jegyzésemet, mely magyarainknak a régiség eránt lett elhűléséről feljebb tétetett. Ki merné azt tagadni, hogy a hajdankor tiszteletesb tárgyú dalokkal ne bírt légyen, mint a mostani? A több százados daltöredék, mely a magyar gyermek ajkán mai napiglan zeng: Lengyel László jó királyunk, az is nékünk ellenségünk, bizonyítja, hogy valaha a köznépi költő messzebb kitekintett a haza történeteire, ahelyett, hogy a mostani énekekben csak a felfüggesztett rablónak, s a szerencsétlenül járt lyánykának emlékezete forog fenn. Legrégibb dalaink, melyekben még nemzeti történet említtetik, a kurucvilágból maradtak reánk; ezekből a Tököli, Rákóczi, Bercsényi, Boné nevek zengenek felénk; s ezekben a poétai lelkesedésnek nyilvánságos nyomai láttatnak, amit az újabb pórtörténeti pórdalban hiában fogsz keresni.

A másod rendbeli dalok közt több poétai szikra csillámlik. Némelyekben, habár soronként is, való érzés, bizonyos gondatlan könnyű szállongás, s tárgyról tárgyra geniális szökdellés lep meg bennünket; de tagadhatatlan az is, hogy legközönségesb karakterök nem egyéb mint üres, ízetlen rímjáték, mely miatt a legidegenebb ideák egymással öszvefűzetnek, s a köztök olykor elvegyült egymáshoz illőbbel nevetséges tarkaságot formálnak.

Azt kell-e hinnünk, hogy a nemzeti poézis már régen felemelkedvén, azt nem többé a mai pórnépnél, hanem a nemzet magasb míveltségű rendében fogjuk fellelni? Lépjünk vissza egy kevéssé, s keressük az utat, melyen poézisünk az írói nyelvbe általmenvén, megnemesedhetett. Az Emlékezzünk régiekrel tűnik legelőszer szemünkbe, mely valóban minden meztelensége mellett is nem érdemel megvetést, mert lépcsővé tétethetett a magosb emelkedésre vágyónak. A reformáció kora jön sorba, s látunk nép számára készült énekeket, melyek a költés határain kívül feküsznek. A mohácsi vészt közel érő kor számos történeti verseket hagyott reánk, melyeknek az akkori hőstettek nyújtottak alkalmat; nagy nevek ragyognak azokban, de Tinódi s egykorúi nem tevének egyebet, mint az tenne, ki újságleveleket foglalna versekbe. Ki nem kénytelen megvallani, hogy maga a rómaiaktól tanult, legalább mitológiát, és ovidiusi deseriptio-viszketeget és eláradozást tanult Gyöngyösi sem adott a nemzetnek semmit, ami való poétai nevet érdemeljen? Az ő tárgyai többnyire hazaiak, de nemcsak hogy a lelketlen előterjesztés miatt hevületbe nem hoznak, hanem azonfelül a sok római tudománynál fogva a nemzetiség köréből kicsaponganak. Melyik magyar ismerjen saját mezeire, ha rajtok Pán fújja a sípot, s Tytirus hajhássza bárányait? Melyik magyar találhassa fel magát saját nemzetiségében, ha nemcsak az idegen mitológia képeire, hanem ez vagy amaz római verselőnek ez vagy amaz sorában álló ez vagy amaz névre is emlékeznie kell, ha poétáját érteni akarja? A görög költő csak kitisztult érzést ízléssel párosulva kíván hazája fiától, hogy lelkére hasson dalával: nekünk ellenben antiquáriusi tudományt kell szereznünk, hogy költőnket olvashassuk; s ha megértettük is, minő behatást tehet reánk a mitológiának világa, mely nekünk csak valamely allegóriai tarka festés gyanánt jelen meg? Valljuk meg, hogy nem jó úton kezdettünk a rómaiaktól tanulni. Ahelyett, hogy segédüknél fogva tulajdon körünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk; ahelyett, hogy az ő szellemöket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világokba költöztünk által; de ott egészen fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillongunk, s örökre megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk. Nem nyilván van-e, hogy a való nemzeti költésnek csak a nemzet kebelében lehet s kell szárnyára kelnie? Az idegen tűznél gyújtott fény a nemzetnek csak homály közül sugárzik.

Azonban úgy akarta a sors, hogy a magyar költés szelleme idegen világból lengjen által hozzánk; s minekutána ez a római néppel is megtörtént, szükség-e pirulnunk? A római költő ugyan a homéri mitológiát veszedelem nélkül plántálhatta műveibe, mert az Rómában sem vala mindenestől idegen; de midőn a pacuviusi koturnusban Heraklesek, Thyestesek, Agamemnonok, s több görög és mindég csak görög, sohasem római hősek jelentek meg; midőn a Plautusok és Terentiusok a Tiberis partjain görög neveket hangoztattak, s görög háznépi szcénákat terjesztettek elő: nem nyilván mutatja-e ez, hogy a római poézis saját honában félig idegen volt? S ez az oka, hogy az oly erőt és virágzatot, és köz kiterjedést nem is nyerhetett, mint a görög ének nyert honában.

A mi Zrínyink, még a törökszázadi hőskor gyermeke, római és olasz példányoktól kölcsönözé költői erejét. Ő Virgílt is használta ugyan, de a Megszabadított Jeruzsálemet úgy követé nyomról nyomra, mint Virgíl a maga görögjeit; s íme ezen külföldi tűznél lángralobbant férfiúnk az, ki régi verselőink közt méltó poétai nevet egyedül viselhet; egyedül, hanemha talán Balassával párosítjuk.

Balassa és Zrínyi ketten állanak poézisünk régibb körében, kik való érzés szikráival dicsekedhetnek. Ennek kebelében a hazafiúság bajnoki lelke és romantika, amazéban honszerelem és honvágy lebegtek. Balassa ritkán fogadta el a való költői szellem intéseit, s többnyire kegyeskedő gondolatokkal foglalatoskodván, hevét elhidegítette, s nagy tünemény közöttünk nem lehetett. Zrínyi, mint a bánhoz s az egész dőledező haza bajnokoszlopához illett, alárendelte a hősnek a poétát, s így a költői körben sokat ugyan, de végtelenül kevesebbet tett vala, mint amennyire lelkének nagy ereje által képes volt. Ő siető kézzel dolgozott, s munkáiban a költői lelkesedés szép vonásai nem ritkán ugyan, de magányosan, s művészi gond nélkül elszórva fénylenek; külső ékességet s versificátori érdemet őnála hiában keresnél, s ez utolsó okból foly, hogy a nemzetben egy egész századig nem találkozott lélek, mely feléje vonzódott volna, midőn a csengő rímű, vizenyős Gyöngyösi sok füleknek tetszett. Így történt, hogy Zrínyi, mint poéta, nemzetünkre semmi befolyást nem nyerhete; mert míg a kornak felette állott, addig nem ismertetett, s midőn végezetre szemeink érdemeire felnyílni kezdenek, már akkor ha nem sokkal is, de mégis valamivel, őtet meghaladtuk.

Gyöngyösi volt a szűkkörű Parnassus usurpátora mindaddig, míg hosszú idő múlva, a versificátióval kezdett s véghezvitt változás a meg nem érdemlett polcról őtet lebuktatá. Faludi volt az első, ki szebb hangon s több lélekkel zengé verseit; Ráday mutatott utat a poétai lelkesedést idegen példányok által magasabbá, s a poétai művet idegen szebb technika által kellemesbbé képezni; Orczy, Barcsai, Bessenyei franciákat kezdének követni; azalatt míg Baróti Szabó, Rájnis, és Révai görög lábak után mértékelték nyelvünket, s Rómának gyermekeit több vagy kevesebb szerencsével utánzani próbálták. Íme tehát idegen szikrák ismét, melyek által a magyar kebel fentebb lángra kíván gyúlladni. De úgy látszik, hogy Zrínyi alkalmatosb vala az idegen szikrát saját keblében nemzeti lánggá gerjeszteni, mint ez újabbak. Ő az olasz múzsát magyar lepelbe öltözteté, midőn egy, az egész nemzetet közönségesen lelkesíthető történetet énekle; nyelv, erkölcs, szokások, hazafiúság és szín őnála még mind úgy jelennek meg, mint nagyatyjának idejében voltanak; magyar világot szemlélünk énekeiben megnyílni, magyar világot eltarkítva napkeletnek alakjaival, s magok ezen alakok arra szolgálnak, hogy azon időnek szellemét még jobban érezhessük; minden tett, mozdulat, lélekvonás a történet századát festi előttünk; semmi újabbkori jelenet a szcéna elől vissza nem kapja lelkünket, és az egésznek tekintete hathatósan érezteti velünk, mely szerencsés a költő, ki vagy saját korának, vagy saját korához hasonlónak tetteit zengheti! Minő kár, hogy magyarjaink őtet oly későn tanulják ismerni!

Való, hogy Bessenyei is magyarokat tüntet fel, de ki fogja azokat az ő munkáiban magyaroknak ismerni? Nem francia mindennapi emberkék-e ezek, kiket ő Attiláknak, Budáknak, Hunyadiaknak s az ég tudja még kiknek nevez? Nemcsak a magyar régiség saját színét nem leljük azokon, de a Bessenyei korának nemzeti vonásait is hiában fogjuk rajtok keresni. Bessenyei nem vala lélek nélkül; s az, hogy ő így eltévedhetett, bizonyítja, mely nem könnyű legyen idegen poézis világából saját nemzeti világunkba visszaléphetni.

Azon kornak gyermekei közül bizonyosan Ányos az, ki leginkább saját tüzében látszik olvadni, s kinek érzése a nemzetiséggel s fantáziája a hon képeivel leginkább rokon. Soraiból egy szelíden bús, s a hazához hevülettel vonzódó léleknek harmoniája hangzik felénk; énekbe ömlő szentimentalizmusát a honszerelem érzelmei által vezeti, s a lenyugvó napban a haza lebeg, mint a szeretőnek kedvelt lyánykája, szemei előtt; szívétől veszen táplálatot emlékezete, mely a nemzet múlt korának történetein oly örömmel andalog, s a viruló mezőn a rajta elhullott hős árnyékát pillantja meg; kísérőjévé teszi a bajnoknak a poétát, s az új kort a régivel öszvekötvén, e párosításban egy költői középvilágot keres, melynek megszelidült, megnemesített fényében magát minden érző hazafi fellelhesse, s meglelkesítve lelhesse fel. De nem bírhatott Ányos mindazzal, ami a bámulatra méltó költő kiformáltatására kívántatik; kedvezőbben fogadó nemzet s szerencsésb környűlmények kívántattak volna még, hogy e bimbókból a szemet, szívet, és lelket gyönyörködtető virág a maga teljességében felviruljon.

Azonban csak az övéhez rokon lélek volna alkalmatos magát a nemzetiséggel jóltevő öszveérésbe hozhatni, s ily lélek a poézisnek akármelyik pályáján is tudna ugyan a nemzet szívéhez utat találni: de mégis minden kétségen túl legegyenesb ösvény a játékszíni költésben nyílhatna meg. A poézis minden nemei közt ez áll a közönséges életkörrel legegyenesb, s legkönnyebben érezhető öszvefüggésben. Az eposz és líra mindketten életet hagynak szemeink előtt lebegni, de ezen élet a poétával együtt tűnik fel, s bizonyos távolságban, bizonyos emelkedésben áll felettünk: a drámából ki kell a poétának tűnnie, mellettünk és körülöttünk ömledez a megnemesített élet, s csalatásunk a való színét kapván meg, kikelni látszunk önmagunkból s észrevétlenül a költő világába vegyülünk. Boldog költő, ki bennünket ily kellemes csalódásba rengethet által, s kinek világából hideg érdeklések, kellemetlen öszveütközés, vagy idegenbe tévedezés vissza nem taszítják képzetinket! Az ő műveiben alkotná öszve magát azon való költői tartomány, melyben a magosított nemzetiség tulajdon hazáját fellelné; az ő műveiben ölelkeznék a hősi szép kor a jelenvalóval, emberiség érzelme a hazafisággal; mi pedig emlékezet és részvétel által vissza-visszakapatván megőriztetnénk azon veszedelemtől, hogy a szűntelen előre és messzebb távozás alatt eredeti színeinket lassanként elveszessük, s kebelünk többé felmelegedni ne tudhasson.

De mikor fogna ily költő származhatni, s mikor fognának az ily költő előtt az igazságos nemzet karjai, s egy célerányos nemzeti játékszín megnyílni?! -

1826

 

KÖRNER ZRÍNYIJÉRŐL

Lefeküdtem vala, édes barátom, de álom nem jöve rám; felkelék azért, s most itt ülök gyertyám világánál és írok neked. Szerelmes csak nem vagy? ezt fogod kérdeni; s hogy nem vagyok, azt az én kopasz homlokomról s behamvadott szívecskémről minden felelet nélkül is gyaníthatnád; de a játékszínről jövök, hol a Körner Zrínyijét láttam - magyarúl előadatni; s a dicsőséggel teljes történet emlékezete, az asszonyi egyesület játszó tagjainak művészi ügyessége, s a nézőközönség hevesen kifakadozó öröme szokatlan melegséggel hatottak meg. Képzelem, mint fogsz elcsudálkozni. Mit? így szólandasz; te, ki máskor a művészség körében oly nehezen hagyád magadat kielégíttetni, ki poetáinkat a kritikának akadozásaival az elkeseredésig kínzottad, te leltél-e, te leltél volna-e a körneri bombasztokban gyönyörködést? - Nem, édes barátom, nem a körneri bombasztok gyönyörködtettek engem. Jól tudod, hogy én azokat, miolta csak ismerem, sohasem tartottam nagy becsben; s midőn legelőszer hallám, hogy a Körner Zrínyije Szemere által fordíttatik, szántam a szegény fordítót a hálátlan munkáért. Mert mi lehessen hálátlanabb, mint valami olyant fordítani, amit jónak magunk sem tarthatunk; s így fordítói fáradságunkért még csak azon örömet sem nyerhetni el, hogy literatúránkat valamely külföldi szép virággal gazdagítottuk meg? De midőn a játékszínen megjelentem, s a mi halhatatlan bajnokunkat magyar nézők előtt magyarúl hallám szólani, hajlandó levék a kritikust levetkezni, és a poeta hibáit nemzetem dicsőségével fedni be. A Körner Zrínyije, kedves barátom, német Zrínyi, s mivel az az ausztriai verselő katona sem a mostani, sem annyival inkább a régi magyar világot nem ismerte, nem is tehette által a szigetvári hőst a maga valóságos alakjában a játékszínre; s ekképpen hősünk német köntösben, még pedig igen-igen hibás német köntösben, semmi különös dicsőséggel nem súgározhatik. Meg kell vallani, hogy a magyar posztóba húzott szigeti világ is éppen oly kevés nemzeti karaktervonásokkal dicsekszik: mert hiszen a fordító nem vehetett egyebet, mint amit talált; hanem a magyar nyelv hangja, a magyar játszó és néző megcsalják a szívet, s a patriotizmus gerjedésbe jött érzelmei a kritikát, habár csak pillantatokra is, megszelídítik. Én valóban észrevétlenűl a közönség örömkifakadásai közé vegyűltem, felejtém Körnert, és művében a német világi szentimentalizmus üres csevegéseit, s csak azt érezvén, hogy magyar vagyok, csak azt, hogy az új Leonídas dicsősége reám is, mint hazafira, visszafénylik, éppen oly művítélői fejvakargatás és szemöldök-hunyorgatás nélkül csappangatám öszve tenyereimet: mint a galeriának boldog birtokosai.

De fogod-e hinni, hogy a magyar Zrínyi művészi tekintetben is felűlhaladá német originálját? Úgy van, édes barátom, valóban felűlhaladá; nem kitoldás vagy változtatás által pedig, hanem csupán elhagyás által. Szemere minden bizonnyal köszönetet érdemel, hogy füleimet az első felvonásban a belgrádi paraszt homerusi katalogusával, a másodikban Újlakinak tábori tudósításával, az utólsóban pedig nemcsak füleimet és szemeimet, de lelkemet is a Juranics és Helena véresen karikatúrás szcénájával kegyelmesen megkíméllette. Ezen utólsónak látása, kétségkivűl, felriasztott volna patriótai álmodozásimból; s akaratom ellen az Ahnfraura, a Schuldra s a német föld több hideglelési produktumaira fogott volna emlékeztetni; s csalódásom visszahozhatatlanúl széjjelröppenvén, a szigeti bajnok helyett Körner állott volna előmbe: bár így is alig-alig történt, hogy ennek a sok transzcendentális és ultraszentimentális helyeknél a kulisszák megől a fordításban is szüntelen előre törekedő képe teátrumi boldogságomnak egész alkotványát öszve nem ontotta.

Szerencsés drámaköltő az, akinek műve jó előadás által támogattatik. Egy silány professzori lecke, vagy valamely középszerű egyházi beszéd, gyakran nyert az elmondónak szép modulációjú hangja s csinos arcvonásai miatt kellemetességet; mennyivel inkább képzelhetjük, hogy a drámának gyengeségei az előadásban elfedeztethetnek; mivel itt nemcsak a játszónak ügyessége, hanem a dekorációi pompa, s a nézősokaságnak szép koszorúja, s ennek vagy a tárgy vagy az egyes helyek mellett hangosan jelengetett részvétele is a behatáshoz tartozik. A képzelet, édes barátom, nagy varázsló; s ha felébresztetvén szabad lebegéssel szállong fel s alá, magával ragadja, vagy elvakítja az ítélőtehetséget; s a nem éppen rossz helyett jót, a nem éppen rút helyett szépet, s a nem éppen alacsony helyett magasan fellengőt láttat szemeinkkel. Olyan az, mint a panorámának nagyító üvege, melyen keresztül a parányi rajzolatok kolosszális nagyságban tűnnek fel.

És minő boldogtalannak nem fognád mondani a kritikust, ki szánakozásra méltó pedántsággal hibák után leskődne még akkor is, mikor a dialóg valamely keggyel teljes színjátszónénak mézes ajkairól zeng feléje? Asszony, a te bűneid meg vagynak bocsátva! így kiáltott fel az egyszeri angol prelátus, midőn a szép Cibbert a kórusban énekelni hallotta; s ezen felkiáltást kicsiny fordulattal mindannyiszor ismételhetnők, valahányszor a művészi hibákkal teljes drámai személyt az előttünk bájosan lebegő szép reprezentánssal öszvetévesztjük; s mondhatom neked, hogy sok a maga költőjétől szerencsétlenül alkotott drámai heroina lelt már idegen szépségnek nevében idvességet.

De jaj a költőnek, aki műve dicsőségét holt bötűkre bízza! A kritikus ablaka alatt az utcán lárma támadt; a hektikás tüdőjű bölcs eltelik méreggel, s magát még egészen ki sem káromkodva nyúl a drámához és olvas; s lehet-e, hogy ilyenkor kegyelmeket osztogasson ítéleteiben? Ezért édes barátom, ha valaha drámát alkotandasz, fussad a bötűszedőt; s a szép ajkakban keress magadnak oltalmat. A bötűszedőnek segéde legfelebb is a fűszerszámos boltig nyit útat dicsőségednek; a szép ajkakról pedig a parterrenek minden úrfiai áhítatos csendességben fogják soraidnak zengését hallgatni; s te azon boldog csalódásban térhetsz meg a játékszínről szállásodra, hogy a kellemes lyánykának adott figyelem és taps a te, kínos fejtörés közt született, kedves magzatodat illette.


- - Azt akarod, hogy ismét recenzeáljak?[31] És pedig, hogy a német Körnert recenzeáljam? Nem elég-e, hogy a ti biztatgatásaitokra magyarjaink közül némelyeket recenzeálván, húzomos gyűlölséget araték jutalmúl? Miért akarod annak az istenben boldogult németnek pártfogóit is ellenem haragítani? Nagyon rosszúl kellene ismernem a literátori világot, ha megcsalatkoznám azon hitben, hogy a Körner recenzeáltatása a fordítót, és a fordítónak egész felekezetét bizonyosan reám fogná bújtani. Hinni fognák, hogy recenzióm a fordító magas érdemeit akarja fenségekből leráncigálni; s talán éppen azt hirdetnék felőlem, hogy magának Zrínyinek dicsőségét irígylem s hazabecsmérlőnek neveztetném általok. Mert saját káromon tapasztalám, hogy van köztünk bizonyos emberfaj, mely a maga személyes bajait éppen úgy szokta a patriotizmus leplével takargatni, mint a Tartuffök a magokéit bizonyos más dolognak leplével rejtegetni szeretik. S szentül hihetsz szavaimnak, ha mondom, hogy az egész emberi nemzet minden kujonjai között, az említett két faj legveszedelmesebb. Hunc tu Romane caveto!

Azt is megvallom neked, hogy én az úgynevezett recenziók eránt idegen kezdek lenni. Gyűlölöm a slendriánt mindenben, tehát a kritikában is. S miért is kellett a kritikának fábrikai formát adni; s azt, ami éppen a hamis ízlés és pedántság kikorbácsolója akarna lenni, pedántos korlátok közé szorítani, s a művitéletet prókátori akcióhoz tenni hasonlóvá? A recenzensi köpenyeg is a bugyogóval együtt német szomszédainktól szállott reánk. Íróink, kik a német föld tudós újságaiban dolgoztak, kénytelenek lévén ott a formaruhát viselni, midőn későbben magyarúl kezdének kritikázni, szokásból vagy előítéletből megtartották azt; s így Kazinczy és Képlaki s mások elterjesztették közöttünk a tónust, nem vévén észre, hogy a közönségesen felvett tónus karakteri vonások nélkül van, a közönségesen viselt forma pedig elnyövik, s elkerülhetetlenül iskolásságot éreztető szólásokat s elméskedéseket hord magával.

Ne gondold, mintha kikelésem a recenziók ellen azon megtámodásokból venne származást, melyeket a Tudományos Gyűjtemény-ben megjelent recenzióim hoztak reám. Soha semmi megtámadás nem teheti azt, hogy én a kritikát ne szeressem, ne ohajtsam: én még a tollcsatáknak is kedvelője vagyok; mivel azok, bármit mondjanak némely megsértett superciliumú bölcseink, még akkor sem szűnnek meg tanúságosok lenni, midőn nem elég szelídséggel folytatnak. S ha én a Csokonai championjait s Berzsenyit felelet nélkül hagytam, az onnan történt, mert olyan literátor ellen, ki a Bürger nadrágvarróját poetának lenni gondolja, s olyan költő ellen, ki a maga verseinek szépsége mellett esküdözik, nincsen fegyverem.[32]

Nem találhatsz ingerelhetőbb portékát, mint a literátor. Azért ugyan józan fővel panaszolkodni nem lehet, ha a megítélt munkának atyai szeretettel telidentele tölt nemzője lángot és bosszút szór maga körül; de mikor olyanok is, kik vagy ingerlés vagy vívás által a kritikai pályának részeseivé lettenek, ítéleteink szabad kimondását meg az őket vagy éppen nem, vagy legalább egyenesen nem illető tárgyakban is kárhoztatják; ez, úgy vélem, az igazság határain kivűl fekvő dolog. Miért nem akarja valaki másnak megengedni azt, amit maga teljes szabadsággal gyakorol? Vagy azt kell-e mondanunk, hogy a despotizmus igazságtalan kívánása az emberi szív természetes bűnei közé tartozik? Annyi bizonyos, hogy az a kritikus, aki tartózkodás és mellékes tekintetek nélkül akar ítélni, csalhatatlanul számos ellenségeket fog magának találni. Nem szükség, hogy élő emberekről mondj igazságokat; mindegy, ha a múlt évezred klasszikusairól ítélsz is; elég, hogy ítélni mertél: a nyúgalomnak egyedülvaló útja a hallgatás. Nem úgy van-e barátom, hogy ez a való kritikának nagy akadályt vét? S ezt annyival inkább sajnálnunk kell, mennél nagyobb szükségünk van reá, hogy számos tévelygéseinknek vezérfáklya gyújtassék. Öregeink, a házi jó békesség kedvéért kritikálatlan viszik a sírba magokkal együtt hibáikat, s ifjaink a tőlök beszívott hibákat újakkal párosítgatják, s a teremtő genie rendülhetetlen bizakodásával kerengenek parányi köreikben.

Bourignon kisasszony, az, aki mennyei revelációkkal dicsekedett, azt vallá, hogy ő mindannyiszor a szülő asszonyéhoz hasonló kemény fájdalmakat érzett, valahányszor szerencséje volt valakit a maga tudományára megtéríteni. Nem merném állítani, hogy a kritikusok valaha a térítésben szerencsések lettek volna; de fájdalmakat ugyan, ha a francia lyánnyal nem egyformán is, legalább nem kisebb mértékben, elkerülhetetlenül éreztek. S ne gondold, hogy a fájdalom csak akkor kezdődnék, mikor a közkézen forgó kritika már a maga szubjektumát s annak egész rokonságát sustorékolásra ingerlette. Nem, mert szenvedéseid már akkor elkezdődnek, mikor még ítélgetésed a bötűszedő halhatatlanságot osztó kezeibe sem került; s ez az oka, hogy én, annak idejében a Berzsenyiről írt recenzió kinyomtatását eltiltottam. A Tudományos Gyűjtemény redakciója megveté tilalmamat; s a mi Vitkovicsunk kezeiből általvett íráskát tudtom nélkül kinyomatá; s nemcsak kinyomatá tudtom nélkül, de meg is csonkítá akaratom ellen. Így történt, hogy sem azt amit akarék, mind el nem mondhatám, sem a felgerjedett verscsinálónak filippikáit ki nem kerülhetém: ámbár előre tudtam, minő kevés ember bírjon szuperintendens Kisnek nemeslelkűségével, kiben elég igazságszeretet s önérzés vala, verseinek nem csupa komplimentekből állott kritikáját kedvesen fogadni. Nagy különbség van, édes barátom, az olyan költő közt, ki egyszersmind filozófi lélekkel s szükséges tudománnyal is bír, s az olyan közt, aki teljes éltében semmiről sem gondolkozott oly mélyen, mint saját dicsőségéről. Amaz gáncstűrő, mert ő mind a tökélyt, mind a hiányt a kritikussal egyformán érti; emezt pedig tűrhetetlenség bélyegzi, mert boldog önszerelmében azt hiszi, hogy mindaz ami bajusza alól kigördült, egyenesen általzeng a halhatatlanságba. A kár csak az, hogy amannak oly kevés hasonlói, ennek pedig oly számos párjai találkoznak. De hiában a sopánkodás! Οί πλειονες κακοι; úgymond a bölcs.

Minek is az az egyenként recenzeálgatás? Ha megítéltetni közsorsa volna minden íróinknak: úgy bár íróink nem is, legalább olvasóink a kritikához szoknának; s nem látszanék előttök veszekedést kereső dühnek, ha másoknak munkáiról szólanánk. De midőn a seregből csak némelyek kapatnak ki, nem megengedhető gyanú-e azt vélni, hogy a kritikus talán személyes célok után intézi lépteit? Ha minden napfényre kiszálló könyv minden kifogás nélkül fontra vettetnék, abból legalább az a haszon háramlana reánk, hogy a későbbi Horányiak és Wallaszkyak biztos kalauzt találnának magok előtt; s talán még az is, hogy a dicsőség pályáján egy kevéssé több vigyázattal és készülettel futkosnánk. Mert valóban édes barátom, most nagyon gondatlanúl ballagunk a halhatatlanság felé; s nagy gondatlanság mellett nemcsak az orrunkra-bukás, hanem a lábszár- vagy éppen nyaktörés is elkövetkezhetik. Akkor pedig hiában kiáltasz majd segítségért; a már sokszor megcsalatkozott kritikus szánakozás nélkül megyen el melletted, és így felel: Quaere peregrinum!

Talán az is való, hogy a recenzensek közönségesen nem a leghelyesebb szempontra függesztik figyelmöket. Mert minden recenzens csak azt érezteti velünk, hogy az ő individuális ítélete milyennek találta a kéz alatti művet; micsoda relációban álljon pedig az a literatúra egészével, saját korával, a nyelv jelen állapotjával, s az olvasóközönség ízlésével és isméreteivel: erre, úgy vélem, még egy kritikus sem kívánt tekinteni. Ha minden literatúrai produktumot azon lépcsőhez képest ítélnénk meg, amelyet az kimíveltetésünk körében betölt, vagy betölteni akar, bizonyosan mind dicséreteinkben, mind gáncsainkban igazságosabbak lehetnénk; mert sokszor a gáncsolt könyv a literatúra egészéhez, s azon hézaghoz képest, melynek betöltését célba vette, talán többet ér, mint személyes tekintetekből érni látszatik; a dícsért könyv ellenben sokszor az egészre nézve nem hoz fel oly jó következésű érzéseket, mint az ítélőnek individualitásában gerjesztett. Tagadhatatlan, hogy mind helyesebb, mind tanúságosabb, mind filozófi lélekhez illőbb, a machina részeit az egészhez való függésben, mint egyenként vizsgálni meg. Az egyenként vizsgálat alatt sok holmit hiábavalónak fognánk gondolni, aminek hasznos volta csak az egész elnézésében mutatkozik.

   - - ki várakat épít,
A legapróbb szegnek tudja, mi haszna nagyon.

Bizonyosan nem fogod hinni, mintha ezen beszédem oda célozna, hogy a kritikának a legfentebb tökéletesség után buzdítástól el kelljen szoknia, s a hibák eránt bűnös kedvezéssel viseltetnie. Nem, édes barátom! Mert a literatúra egészét sem lehet summum bonumnak tartani; tehát a summum bonumot mind az egész literatúra, mind az egyes literátor előtt fel szabad, és fel is kell mutatni, hogy akik akarják, látniok lehessen, mely távolságban álljon még a pálmakoszorú; azok, akik látni nem akarnak, már úgyis jó előre behunyták szemeiket, és sűrű pilláikon egyetlenegy pontra vont milliom napsugár sem fog keresztülvilágítani.

Az ember mindég ember marad, az íróban, a kritikusban, az olvasóban egyformán. Ha reméled, hogy az író a kritikus által megtéríttessék, hogy a kritikus a maga csalhatatlanságát szerény kétség alá vegye, s hogy az olvasó a kettőről részrehajlás és előítélet nélkül hozzon ítéletet: úgy lehetetlenséget reméltél. És mégis ezen három rendbeli embernek kell az öszveérés pontjainál fogva előbb-utóbb egymást kölcsönösen előbbre vinni, midőn vagy világos reflexiók, vagy homályos reminiszcenciák által egymásnak principiumikat így vagy amúgy magokba szívják, s az önszeretetnek azon biztatgatásai mellett, hogy egyedül saját fejeik után indulnak, a kölcsönös egymásután indulásnál fogva emelkednek. Rendes bohóság, édes barátom, de hasznot hajtó rendes bohóság! Azért nem kell azt kárhoztatnunk.

Ezen pillantatban veszem észre, hogy levelem iskolai leckévé vált. Recenziót kivántál tőlem Körnerről, s íme ahelyett gondolatokat veszesz, melyek a recenziók recenziójára bevezetésül szolgálhatnának. Te azok közé tartozol, akik szeretnek gondolkozni, s a gondolkozó fej gyakran csekély útmutatás által szép felfedezésekre vezettetik; s én ohajtom, hogy ezen parányi vizsgálatokon valami fontosabb rezultátumokra juthass el. - -


Tegnap ismét a játékszínen valék, hol ismét Zrínyit láttam előadatni, mégpedig a körneri originálban. De mely nagy különbség volt tegnapi érzéseim s azon minapi érzések közt, midőn a darab magyar nyelven zengett füleimben! Akkor a magyar hangok megcsaltanak, s a hibák eránt némineműképpen megengesztelődtem; most a német nyelvnek kemény hangjai nem hagytak álomra szenderedni, s hideg ébredtségben kelle látnom mindazon fogyatkozásokat, melyek máskor az olvasás alatt kellemetlen világításban tűntek fel előttem. Micsoda Zrínyi ez, édes barátom? Ez-e az a tizenhatodik század magyar bajnoka, ki a Szirénában oly eredeti színekkel tündöklik? Nem, barátom, nem a Szirénának bajnoka ez; nem a tizenhatodik század fia, sőt nem is magyar ez; mert mente és görbe kard, várfal, törökvérontás és halál nem tesznek még magyart, annyival inkább nem tizenhatodik századi magyart: ennek karaktere, úgy vélem, még valamivel több és jelesebb ingredienciákból fog állani.

Vedd kezedbe a Berlichingent s nem egészen kikapva leszesz-e saját világodból? Minden vonás, mozdulat, hang és cselekedet sejteti, sőt láttatja veled, hogy a régi németség lovagkora él és mozog szemeid előtt. Olvasd a Wallenstein táborát s nem a harminc évi háborúnak saját színét látod-e minden, még oly parányi alakon is elterjedni? Egmontban még a szappanfőző s a vén katona is azon korszellemet érezteti veled, mely Egmont és Oranien és Alba körűl oly hatalomban leng. Emlékeztesselek-e a Tellben megjelenő képekre? Azonban, te minden emlékeztetés nélkül is tudod azt, hogy a drámaköltőnek, midőn valami történetet előád, híven kell a történetnek korszínét is a személyek individuális vonásaiban előnkbe varázsolni; másképpen személyei csak olyanoknak tetszenek, mint a tegnapelőtti bálnak álorcásai, kikről igen jól tudjuk, hogy ámbár perzsiai kaftánjok és fejkötőjök segédével egy más kontinens lakóinak akarának látszani, a táncszálától legfelebb is kétszáz lépésnyire éppen úgy otthon vagynak, mint apjaik és nagyapjaik ugyanazon helyen már félszázad előtt otthon valának.

Örömest vallom meg, édes barátom, hogy mint magyar, köszönettel tartozom Körnernek, ki a mi Zrínyinket és benne nemzetünket idegen létére megdicsőíteni kívánta. Minden bizonnyal ő csak schilleri lélek híjával volt, másként oly varázsló fényben tüntette volna fel a szigetváriakat, mint amilyenben a schilleri személyek ragyognak. Mert az egész darabon keresztül nem mindenütt nyilvános nyomai vagynak-e, miképpen akart Körner Schillertől mélységet, érzelemcsapongást és szituációkat eltanulni? Arra nem kell sok magyarázat, hogy az eltanulásban szerencsés nem volt; azonban mindemellett is tagadhatatlan, hogy törekedése dicséretes vala:

Quem si non tenuit, magnis tamen excidit ausis.

Minden karakterben, édes barátom, kettőt kell megkülönböztetni: a közönségest és a különöst. Különös vonásokkal bír minden karakter, melyek azt a körülötte és mellette állóktól, észrevehetőképpen megkülönböztetik, s melyek az individuális elhajlásokban, a temperamentum, nevelés, gondolkozás, erő, sors, s több effélék különbségeiben fundáltatnak; de ezen különös vonások mindég a nemzetiség és kor közönséges vonásaival szoktak kisebb-nagyobb mértékben vegyülni; s ennélfogva az ugyanazon nemzet és korbeli karakterek minden személyes különbözések mellett is úgy hasonlítanak egymáshoz, mint ugyanazon anyának gyermekei. A drámaköltőknek nagy mestersége abban áll, hogy ezen hasonlítást a különféleségben jól eltalálja; mert ha csak személyes különbözéseket vett célba, úgy megkülönböztette ugyan személyeit a sokaságtól, de személyeiben a nemzetet és kort a nemzetek és korok sokaságától meg nem választotta; s eszerént az elbandzsalodott olvasó vagy néző nem tudja magát fellelni, vajon az előtte forgó hősek a waterlooi ütközetben vitézkedtek-e, vagy Mohácsnál? Én úgy hiszem, hogy az individuális emberiség saját vonásai minden időkön keresztül ugyanazok, és csak akként ismerszenek meg egymástól, amiként a kor és nemzet különböző színt öntött el felettek.

Vess már most egy tekintetet Zrínyire s a körülötte feltünő alakokra, amint azok Körnernél állanak; s mutass rajtok csak egyetlenegy elhatározó vonást is, melyről a szigeti bajnok nemzetére és korára úgy ráismerjek, mint a Szirenában, vagy csak a történetíró Istvánfiban is ráismerek! Mutathatni, édes barátom, nehezen fogsz. Mert katonai vitézség, hazaszeretet, hűség, oly dolgok, melyek nem voltak azon kornak kirekesztő sajátságai. Familiai előítélet megtapodása, ábrándozó fellengezés, s pityergő szentimentalizmus pedig, nem értem, hogy varázsolhatnák előnkbe azon kort, melyben a magyar úr nagyobb politikai befolyással és több familiájához s birtokaihoz kötött hatalommal mint ma, harchoz szokott kemény testtel és lélekkel, kevesebb tudománnyal mint erővel, sok szabadsági szellemmel, minden kétségen túl nem oly síma volt ugyan, mint a mi napunknak gyermekei, de munkával és élettel teljesebb körben élt s elkeseredésében is bizonyosan nem transzcendentális érzelmekbe hagyta szívét általfolynia. Mikor látnom kell, mint adja gróf Zrínyi a maga leányát, minden igaz ok nélkül a születés nélkül való katonának; mikor hallom, hogy ez a katona, minden oroszlánysága mellett is, minő szigvarti ömledezésekben bugyborékol; mikor szemlélem Zrínyi feleségét és leányát, az ég tudja hányadik szférába tartozó érzeményekben merengeni: akkor valóban fel nem tudom magamat hirtelen találni. Mert majd a Naninok falusi világába vetődöm, majd a Minnesängerek közt vélem magamat bolyongani, majd ismét úgy tetszik, mintha valamely ismeretlen erő azon szemnemlátott és fülnemhallott világ felé taszítana, honnan Grillparzer és Müllner halálborzalmakkal megrakodva termettek elő. Oly dolgok, melyekről szegény Horatius a Pisóknak adott leckében még messzéről sem álmodozhatott.

De minő pedánt levél ez! így fogsz felkiáltani; s megvallom édes barátom, igazad van, annál inkább pedig, mert az itt elcsevegett dolgokat te jobban érted mint én. Azonban mondd meg nékem, mi lenne az írói világból, ha a könyvszerző uraknak nem szabad volna olyan valamit írni, amit más jobban tud? S ha könyvszerző a közönség előtt ily szabadságot vehet, miért ne vehessen barátja előtt a levélíró?

És mivel drámára tartozó gondolatokkal kezdém soraimat, engedj meg nékem egy drámára tartozó kérdést; nincs senki, akitől bővebb s helyesebb magyarázatokat várhatnék, mint tőled. Való-e az, hogy mindenféle történeti tárgyat lehet, ha másként a költő elég ügyességgel bír, játékszínre alkalmaztatni? Vagy talán vagynak olyanok, melyek játékszíni darabnak nem valók; s hogy szerencsés világításban tünhessenek fel, más poétai formát kívánnak? Annyit tudok, hogy minden költőnek, tehát a drámaköltőnek is szabadságában áll, az előtte fekvő akar mesés, akar históriai történetet akarat és szükség szerént többé vagy kevesebbé megváltoztatni; s így azt vélhetném talán, hogy az ügyes drámaszerző a legpusztábbnak tetsző tárgyat is úgy kikészítheti, s oly kedvező szempontra irányozhatja, hogy az tökéletes drámai behatást csinálhat. Mert hogy a drámaköltőnek érdem lenne szorosan a históriához vagy hagyományhoz tartani magát, azt nem hiszem. Nemcsak nem érdem ez, sőt nyilvános poétai fogyatkozás. Az a festő, ki tájat akarván vászna felébe varázsolni, valamely természeti szcénát rendről-rendre szolgai módon követne, messze a Claude Lorrainek megett, csupa veduta-festő fogna maradni; s ezen festőnek hasonlatossága, a felvett történetet szolgai módon kísérő akármelyik költőre is, annyival inkább a drámaköltőre, jól ráillik. Ennek a történet előrehaladását sokkal érezhetőbb, sokkal közelebb álló s egymásból sokkal nemcsak természetesebben, de szükségesebben folyó okokból és következésekből kell láthatóvá tenni, mint a legpragmatikusabb történetírónak. Ezenkívűl mennyi különbféle szituációkra van a költőnek szüksége, hogy olvasójában vagy nézőjében ez vagy amaz indulatokat felébressze vagy táplálja! A legkörnyülállásosb história sem adhat neki minden megkivántatókat kezei közé; s ha saját lelkéből nem termeszt elő holmit, hézagok és pusztaságok maradnak művében.

Azonban, ha talán meg akarnád is azt állapítani, hogy minden történet lehet ügyes költőnek kezei közt drámaivá: mégis meg kell vallanod, hogy vagynak történeti tárgyak, melyek magokban gondoltatván, drámai behatásra vagy egészen alkalmatlanok, vagy legalább más poetai formákra, nevezetesen époszra, könnyebben alkalmaztathatók. Az én parányi drámai talentumom nem engedi meg elképzelhetnem, hogy valamely igen nagy költő, miképpen fogta volna Zrínyit a játékszínen előadni; de azt bizonyosan állíthatom, hogy a poeta Zrínyi sokkal jobban vette fel a maga ősatyjának történetét, midőn azt époszi tárggyá tevé, mint Körner. Az époszíró a történetek fényében állítja elő a maga bajnokát, de bizonyos távolságban; mert úgy beszél róla, mint valamely már elfolyt történet első személyéről; s ennélfogva az maga is a történet tagjává leszen: a drámaíró pedig maga sem nem beszél sem meg nem jelen; hanem a drámai személyt küldi előnkbe; s így a dolog egyszerre más tekintetet nyér: nem a történet kapja magára figyelmünket, hanem az ember, kinek karakteréből, lelkének belső mozdulatiból s környülményeiből ilyen vagy amolyan történet fog szemeink előtt elkövetkezni. Eszerént az époszírónak szélesebb mezeje van: ő többféle s egymásból kevesebb szorossággal függő tárgyakra kiterjedhet; mivel maga beszél, saját individualitásának több befolyást adhat, fantáziáját szabadabban lebegtetheti, több kitéréseket próbálhat, a történetek külső színét jobban használhatja: a drámaírónak pedig bizonyos pontba kell magát öszvehúzni; őnála mindennek a főszemély karakterével s lelki mozdulatival szoros egybekötésben kell állani; s így minden környülmény vagy a személyre befelé munkál, vagy a személyből fejlik ki szemeink előtt; s itt a poéta individualitásának nem engedtetik befolyás; neki fantáziáját, reflexióit, emlékezéseit féken kell tartania; ő a történetet csak úgy használhatja, amint az a személynek belső mozdulatiban, a tulajdonképpen való drámai akcióban (Handlungban) szakadatlan láncként fűződik; s eszerént neki szüntelen előrehaladásban kell lennie; másként, mint az époszírónak, kit maga az, hogy múlt dologról beszél, húzamosabb megállapodásokra szabadít fel. A horátiusi semper ad eventum festinat sokkal terhesebben kötelezi a drámának, mint az éposznak szerzőjét.

Képzeld már most magadnak a szigetvári hőst, ki fészkében Szolimánnak temérdek seregétől ostromoltatva, nemes elszánással küzd és elhull; s valld meg, hogy ostrom, férfiúi állhatatosság, hazaszeretet, vitéz ellentállás, és bajnokhalál magokban gondoltatván ragyogó drámai szituációkat nem hoznak fel. Nem hiszem ugyan, hogy olyan karakter, melynek fő vonását a hazafiúság lángérzelme teszi, játékszínre alkalmatlan lenne. Juthat eszedbe, mit mond Becker a Regulus alkalmatosságával; ez a szerencsétlen német ember meg nem tudá érteni, hogy a lángoló hazafiúi lelkesedés nem chimaera, s mivel nem chimaera, tehát éppen oly jussal folyhat által valami drámai karakterbe, mint a szerelem, nagyravágyás, bosszúkívánás s több effélék, melyeket ezer meg ezer alakokban láthatunk a játékszíneken feltünni. De hogy valamely karakterből egy öt felvonáson keresztül szüntelen haladásban folyó dráma fejtessék ki, arra megkívántatik, hogy azon karakternek a környülményekkel való küzdésében mindúntalan új meg új szituációk álljanak elő, hogy remény és kétség fáradatlan mozgásban lebegjenek, mindaddig, míg az elhatározó végbizonyosság búsabb vagy derűltebb színben elérkezik, s a történetfolyamnak véget vét. A Zrínyi hazafiúi lelke, mely őtet Szigetnek a hasonlatlanúl nagyobb erő ellen utolsó vércseppig oltalmazására határozza, neki hajthatatlanúl erős karaktert ád: a hajthatatlanúl erős karakter belső nyúgalmat teszen fel: s ez a nyúgalom, s abból következett jókori elszántság, az ostrom és védelem történeteinek szűkebb drámai befolyást engedhet.

Körner, úgy látom, ezen nehézséget érezte; s ugyanazért a maga Zrínyijét nem csupán mint bajnokot, hanem úgy is mint férjet és atyát kívánta feltüntetni. Metastasiónak, az olasz énekes dráma nagy mesterének, szokott fortélya vala, személyeit két ellenkező részrehajlású indulat, például a kötelesség érzése s a szenvedelem ostroma közt, megoszlatni; s tagadhatatlan, hogy ezen megoszlás által sok és megrázó szituációkat lehet kifejteni. Azonban, ha reméled, hogy Körnernél a bajnokhazafi a férjjel és atyával kínos ellenküzdésbe fog jőni, megcsalatkoztál. Az ő Zrínyije szüntelen bajnok, mégpedig megért és magát meggondolt bajnok akarna lenni; s őnála a magányos ember, s háznépatya mindég nagy alárendeltetésben áll. A jó öreg azon hírre, hogy Mehmed bég seregestől elhullott, egészen felmelegszik; mert kétségkívül fel kellett melegedve lennie, mikor azon szavakkal: Komm an mein Herz, du wackrer junger Degen! stb. leányának kezét Juranicsnak adja; mégis elvégzett beszéde után mindjárt két sorral egész hidegséggel így inti meg örvendő háznépét:

Verspart den Freudenrausch auf ruh'ge Tage,
Der Augenblick verlangt Besonnenheit. -

Nem csuda, hogy ezen magabírás mellett, a keblében ellenkezni kezdő, vagy legalább kezdhető érzéseket könnyen le tudta csillapítani; s valóban neki nem sok idő kellett reá, hogy magát egész háznépével együtt áldozatra szentelje. A második felvonás hatodik szcénájában parancsolatot vesz a császártól, hogy ostromot álljon, de segédet nem is remélvén kész legyen meghalni; s a bajnok egy monológban minden habozás nélkül meghatározza magát, hogy meghal:

Nicht schönern Lohn verlangt ich meiner Treue,
Als für mein Volk und meinen ew'gen Glauben
Ein freudig' Opfer in den Tod zu geh'n.
'

Kevés sorok után megnyugszik azon gondolatban is, hogyha szükség, háznépe vele együtt elvesszen:

        Wie das Glück auch spielt,
Zum Heldentod ist auch kein Weib zu schwach.

Ezen pillantattól fogva tehát tudod, hogy Zrínyi halni akar, de ugyanezt akarják erőnek erejével minden körüle állók, ezt magok az asszonyok is; senki sem remél, még csak nem is ohajt szabadulást. Ha Zrínyi a második felvonásban halálra szánta magát s a magáéit, ismét kijelenti azt a harmadikban:

Mein eignes (Leben) konnt' ich in die Schanze schlagen,
Mein Kind, mein Weib und meine Freunde opfern,
Die sich freiwillig meinem
Glück vertraut,
Sie müssen schuldlos mit in mein Verderben.

S ha mégis kételkedel szándékában, tehát ugyanezen felvonás végső soraiban, hogy szentebbűl elhiggyed, szép csengésű rímekkel is kész azt megerősíteni, midőn a Szolimán küldöttéhez így énekel:

Lebendig aber sollt Ihr keinen haben,
Und Szigeths Trümmer sollen uns begraben.

Való ugyan, hogy a negyedik felvonás végén legalább feleségét s leányát meg akarja szabadítani, hanem ezeket is megkapá a halni akarás dühe, s könyörögnek, hogy szabad legyen együtt veszniek; s Zrínyi az együttveszés szabadságát minden különös szívszaggatás és belső küzdés nélkül megengedi nékiek, sőt mondhatnám, hogy elragadtatott örömmel engedi meg:

An meine Brust! Kommt an des Vaters Brust!
Ihr habt gesiegt! -
Mag mich die Welt verdammen,
Gott wird es nicht! Jetzt sterben wir zusammen!

Taníts meg engem, édes barátom, hol van ennek az úgynevezett Zrínyinek egész drámai pályájában az akció? Mozgást ugyan látok mindenütt: kardrántást, esküvést, ölelést, csókot, ütközetet, el- és visszafutkosást, fáklyaszikráztatást, puskaporcsattanást, és az égnek urai tudják még mit? De Lessing és Engel már régen megtanították a németeket, hogy a valóságos drámai akció a testi mozgásoktól felette különböző állapot; s ha talán olyan nemzetben, hol még Lessingek és Engelek nem születtenek, megengedhetném is a drámaköltőnek ezt az egész drámai alkotványt öszvedúló hibát, de német írónak meg nem engedhetem. Igy, amint Zrínyi Körnernél feltűnik, drámában ugyan szerencsét soha nem teend; több kell ahhoz még, ha az époszi tárgyat az elbeszélőnek ajkairól a játékszín életébe készülök általplántálni, mint dialogizált jambus, és lánggal égő s vérrel áradozó szerelmes epizód. Mikor a drámai főszemély sorsát már az első felvonásban meghatározva látom; midőn a negyedikben már semmi bizonytalanság fenn nem marad; midőn az ötödik semmivel sem tart több előrehaladó akciót magában, mint Homérnál vagy Virgilnél valamely egyes ütközeti szcéna: valóban nem értem, mivel érdemlette légyen a poéta, hogy a szegény elfáradott néző két egész óráig dialógról dialógra lélekgyötrelem közt engedje magát vezettetni, az utolsó csörgő és csattogó ütközet pompás spektákulumáig?

Azonban nem lehet mondani, hogy a körneri drámában semmi akció nem volna. Van igenis; és hogy van, ez a darabnak legnagyobb hibái közé tartozik: mert azon szcénákban találkozik, hol Szolimán jelen meg; s így Zrínyi a maga ellenségének nagyobb világítása mellett árnyékba vonúl. Szolimánnal nyílik meg a legelső szcéna, ki vénségtől elgyengülten még csak addig óhajt élni, míg Bécsnek sáncain felemeli zászlóját, s a német földnek törvényt szabhat. Vezérei hízelkednek nagy céljainak s készek őtet Bécs alá követni, kijelentvén egyszersmind, hogy Zrínyit rettegik s őtet Szigetváron elkerülni óhajtják. A győzedelmekhez szokott szultán felgerjed ezen rettegés miatt, s megváltoztatva feltételét, egyenesen Szigetnek indul; s ez a feltételváltoztatás itt valóságos drámai akció; s ezen akciónak következésében látjuk a török tábort mozogni, s Sziget ellen a fenyegető veszedelmet felkelni. Szigetnek ellentállása keményebb, mint Szolimán remélé; s ez egészségének gyöngültét érezvén, retteg, hogy sok időt el kell vesztenie, holott lelke Bécs alá siet: kínos gondolat neki ezen kistekintetű várnál életének még hátralevő kevés napjait elvesztegetni; forr és küzd magával; most új ostromot parancsol, majd Zrínyit próbálja megvesztegetni, még mindig Bécs alá készülvén; Zrínyinek állandóságán minden próbái hajótörést szenvednek; testének egész alkotványát megrázza kedvetlensége, s érzi, hogy már kevés pillantatok vagynak előtte, érzi, hogy Bécset már nem láthatja; s most minden kívánságai egyetlenegy pontba vonják öszve magokat: Szigetet ohajtja kivívni még minekelőtte meghalna; az nap van éppen, melyen évek előtt Mohácsnál győzött s Rhodust elfoglalta; s ohajtását s reményét a legtüzesb pontig hágtatja; még egyszer ostromot parancsol, még egyszer visszaveretnek népei; s ezen fájdalmas hír alatt éri a halál.

Nem nyilván van-e, hogy mindazon progresszió, mely a körneri darabban látszik, egyedül Szolimán részéről van, s hogy Zrínyi Szolimánnak ellenében nagyon alárendeltetett szerepet visel: hideg nyúgalomban állván ott, kinek erején Szolimánnak lelki munkássága gyakoroltassék? Ez az oka, hogy a darabnak elejétől fogva a negyedik felvonás közepéig a nagyobb figyelem mindég a török tábort illeti; s az ember csudálkozik, hogy a játékszíni cédulán a Zrínyi és nem a Szolimán címet pillantja meg. Azonban, nehogy a felvett cím csakugyan hiába legyen, a negyedik felvonás közepén az egész török tábor, mintha Merlin csapott volna rája varázsló botjával, elröppen szemeid elől; s ettőlfogva egyedül a szigetvári funebrális készületekkel kénytelen lévén foglalatoskodni, végre nem kevés csudálkozással észreveszed, hogy a főszemély csakugyan nem Szolimán, hanem Zrínyi, csupán azért, mert másfél felvonással tovább él.

De minő Zrínyi, édes barátom, és kiváltképpen minő Szolimán! Jól tudom, így fogsz felkiáltani, csak már egyszer szakaszd félbe. Igazad van, édes barátom; élj szerencsésen!


Mit? hiszen én azt gondoltam, hogy közelebbi hosszú levelem annyi unalmat öntött beléd, amennyi elég leszen téged egész hónapokig minden drámát illető gondolatoktól elfordítani. De neked, úgy látom, érctűrésed van; vagy talán engem akarsz új kérdéseiddel az okozott unalomért megbüntetni?

Azt kívánod, hogy a körneri drámában előforduló karaktereket kifejtegessem. Keserves kívánság, édes barátom! s éppen oly keserves kívánság, mint midőn az ideált kedvelő festőt arra kényszeríted, hogy mindennapi, semmit sem jelentő, vagy éppen visszás fejekről vegyen másolatokat. Remélheted-e, hogy ilyeneken az ő bájosabb vonásokhoz szokott ecsete con amore fog dolgozhatni? Azonban neheztelésedet el akarnám kerülni; s íme nehány vonások Zrínyiről.

Zrínyi volna Körnernek főszemélye, akiben kellene az egésznek koncentráltatni; s hogy ez nem történt, az világos. Nem csuda, ha a darabnak nagyobb részén a Szolimán árnyékában álló bajnok magának a költőnek képzeletében is sokat vesztett; s valóban a kitetszőbb alakok közül, az egész műven keresztűl, egy sincsen sem gyengébb, sem bizonytalanabb kézzel rajzolva, mint ez. Körner tele van bombaszttal és karikaturákkal, annál inkább pedig, mennél több hajlandósággal látszik valamely helyen dolgozni; s hogy a Zrínyi rajzolatában azok legkevésbé fordúlnak elő, csalhatatlan jele: miképpen a költőt ott, hol legtöbb szüksége lett volna reá, legkevesebb lelkesedés erősíté. Mert nem kell hinned, mintha bombaszt és karikatúra itt művészi ügyesség által maradtak volna ki; hogy nem ezért történt, arról jót áll az egész darab, jót maga Zrínyi is, aki, ahol csak lehet, a szigetvári köpenyeget széjjelvonja s a bécsi költői leplet alóla kisugároztatja.

Zrínyi majd mint vezér és bajnokhazafi, majd mint háznép atyja jelen meg; s mindenik esetben a költő már kiforrott s megtisztult erejű lelket akart képzeltetni, s az ifjú, szilaj habzású Juranicsnak ellentételében megkülönböztetni:

Das, Freund, ist deiner Jugend Ungestüm,
Das flammt nicht mehr durch Zrínyis Heldenseele.
Wenn so ein Geist ergriffen um sich glüht,
Dann ist's was Bessers, als die blosse Kampflust.

Azonban úgy látszik, hogy a Zrínyi bölcs hidegsége vagy szárazsága leginkább csak a háznép atyjában látható. Az az indifferencia, mellyel háznépének a fenyegető veszedelmeket tudtára adogatja, az a könnyűség, amellyel azt a közveszélybe sűlyedni hagyja, valóban nem nagy forróságot mutatnak. Meg kell vallani, hogy mégis némelykor a komoly atya elfelejti magát; s kedveseinek karjaiban édes ömledezésekre fakadoz:

- - mir ist so wohl in Euern Armen,
Und tausend Bilder stehen blühend auf...

Ha Körnernek halálos ellensége volnál is, nem tagadhatnád, hogy az ilyen szépségek a Stella szeretőjének szájába is odaillenének. De mit nem fogsz még mondani azon anakreoni bölcseségre:

O Menschen! Menschen! fasst das Leben schnell,
Lasst keiner Stunde Seigerschlag vorüber,
Wo ihr nicht sagt: Der Augenblick war mein...

Csudálhatod-e, hogy az, aki a háznépi körben néha-néha félig szentimentális, félig életfilozófiával teljes poétává tud lenni, mint bajnok is poétai hevületbe teheti magát? ha meggondolod, hogy elejétől fogva mely melegséggel függ ő a halál gondolatján; ha meghallgatod, mint hasonlítja halálát a szerelem szép tárgyához:

                              - - Ich will den Tod
Mit Liebesarmen jugendlich umfassen,

Und muthig drücken in die treue Brust;

ha végig nézsz azon, legalább négy opern-áriával felérő, nyolcas rímeken, melyek az ötödik felvonásban csengenek; ha fontba teszed, hogy az utolsó felvonás negyedik szcénájában halálszerelemmel eltelve minő tirádákat mond feleségének és leányának stb., kénytelen is vallást teendesz, hogy Zrínyi ugyan a nyúgodt bölcseséget ígérő cégért minden forma szerént való schwermerséggel hazudtolta meg, de Körner csakugyan nincs lírai tehetség nélkül; s ugyanazért talán nem fogod neki rossz neven venni, hogy a drámában sántikál, s híre és akaratja ellen felvett személyei helyett tulajdon maga deklamálgat. Kár, hogy a kórusok kimentenek módiból! Az ilyen drámafűző urak, képzelem, minő lírai szökdelléseket vinnének véghez azokban!

Nincs nehezebb, édes barátom, mint saját individualitásunkat megtagadni. Pedig a dramatikus legszorosb tiszte az volna, hogy a maga szerelmetes énjét elfeledvén, személyeit tökéletesen megfelelő karakteri vonásokkal jelelje ki. Azonban a köztapasztalás mutatja, hogy a drámákból többnyire vagy lírai habzás és e habzásból származó dagály, vagy a legmindennapibb élet üressége tetszik ki. Mindegyik hiba magának az írónak szubjektivitásából következik; mert vagy érzeményeit zabolázni nem tudja, vagy pedig nem értvén, miként lehessen azokat magából ki, más emberek világába általplántálni, mindannyiszor bezárkózik, valahányszor magán kívül másokkal foglalatoskodik. Értsd, hogy azon esetről nem szólok, midőn valaki minden névvel nevezendő poétai szellem nélkül kezd drámát firkálni; mert a feljebbi jegyzés azt akarja mondani, hogy gyakran a lírai szellemmel gazdag mértékben bíró költőnek is lehetséges oly drámát írni, melyben nem csak drámai, de lírai tehetséget sem vehetünk észre.

Voltál-e valaha figyelemmel azon sok verklärt, Verklärung s hasonló szavakra, melyek Körnernél a halálra készületek alkalmával oly gyakran előforognak? Ha voltál, úgy érteni fogod, hogy poetánk Schlegelnek gondolatjai szerént a tragédiának fő pontját akará elérni. Schlegel azt hiszi a tragédia legfentebb nemének, melynek kimenetele nem leverést és megrázást, de felemelődést s lelkesedést szerez lelkünkben. Calderon, úgymond ő, így dolgozott. Ilyennek ismeri a Voltaire Alzirját is; s ugyanazért azt Voltaire drámái közt legjobbnak ítéli. Azonban Schlegelnek nincsen igaza, midőn az ily kimenetelnek felsőséget ád. Mert némely tárgyak szükségesen ily kimenetelt kívánnak; némelyek pedig szükségesen ellenkezőt. A halált, melyet Leonídás, a két Decius, Regulus, s a mi Szondink és Zrínyink szenvedtenek, akar drámaszerző láttassa velünk, akar történetíró beszélje el, az mindenképpen felemel bennünket. Miért? Mert az előttünk lévő személy szenvedését mindég azon pontban érezzük, amelyben ő maga azt kijelenti. Fáj nekem valamely vágás vagy ütés, de nem jajdulok el, nem változom színemben s több efféle: kicsinynek gondolod fájdalmamat, s nem szánsz. Kínos jajdulásom s halaványságom pedig elrettent s szánakozásra hoz. Leonidás, Zrínyi s több ilyenek nem küszködnek a sorssal, midőn a halál közelít, szabadulásért: hanem önkényt kívánnak meghalni: s ez a rezignáció, ez a lelkesedés általhat a nézőre vagy olvasóra. Szánakozásunk elenyész a bámulatban, s irígyeljük inkább dicsőségöket, mint szánjuk vesztöket. Itt tehát a tragikumot csak a katasztrófát megelőző történetek csinálják, mikor a bajnok még nincs rezignálva, még szabadulást vár és nem kap. Ha kezdettől fogva rezignálva van, úgy vége minden tragikumnak, mint Körnernél; ha pedig küzd és szabadulni akar, s ellátja végre, hogy reményei füstbe mennek: íme az a tragikum. Ekkor rezignálja magát; a dicsőség, a haza oly dolgok, melyek az élet becsét felülhaladják; s így a rezignáció nyugalma, a dicsőség ragyogása az élet tragikumáról ideálba ragadnak bennünket; s íme ez a Schlegel által magasztalt emelődés. Ilyen az Egmont halála, ki a szabadságnak álma után lelkesedve rohan az érte jövő poroszlók elébe. Ilyen a Cátóé is, ki Pláton Phaedonjával kezében siet a halhatatlanságra. Alzírban Guzmannak keresztyéni halála teszi az enyhülést; s a keresztyéni rezignáció von el a schilleri Mária Stuart felett is bizonyos lélekcsendesítő nyúgalmat. De Wallenstein, Don Carlos, Galotti Emilia egészen, és szükségesképpen más helyhezetben hagyják a lelket; azért mégsem szünnek meg mesterművek lenni. Mert az ily tárgyakban schlegeli emelődést keresni hiba lenne; a a görögök többnyire ily tárgyak körül dolgoztanak. Osztán az ideál nemcsak egyformájú. A Cátó filozófi halála, a Zrínyi áldozatja túlragadnak a közember erején; s ezek a művész keze közt csalhatatlanul ideállá változnak. De művész keze közt a fájdalom, veszély és sors terhe alatt leroskadó emberiség is vehet ideális arcot magára. A Laokoon lelki és testi kínja, s a Niobe szép fájdalma szintúgy ideálok, mint a belvederi Apollon s a Venus Anadyomene. Tehát a Philoktetes kínja, az Ajax halála s több ilyenek éppen úgy felhághatnak az ideálba, mint Zrínyinek és Egmontnak esete, s több effélék. A Voltaire Alzírjában azt is fel kell venni, hogy Guzman nem főszemély, hanem a főszemélyek szerencsétlenségére élt ember; az ő halála tehát szerencséseket teszen. Ez oly gonosz, aki halálában istenhez tér. Ha valaki Wallensteinből valami franciás darabot akarna készíteni, s evégre az egész nagy alkotványból az ifjú Piccolomini és Thekla szerelmét venné ki, s Wallensteint úgy tüntetné fel, mint aki ezeknek boldogságát nagyravágyásával hátráltatná, s végre Wallensteinnak meg kellvén halni, haldoklásában a nagyravágyás lépéseit vele megutáltatná, s szerelmeseire atyai áldást mondatna: itt kevés híján olyan enyhülés jőne elő, mint az Alzírban. Mégis egy ilyen darab, akarki dolgozná is, a schilleri Wallensteinnak árnyékához sem mérkőzhetnék. Megtetszik, hogy a művet nem a katasztrófának minéműsége, hanem az egész dolgozás művészi volta, s a tárgyválasztás ajánlják. Mert Zairból és Alzírból senki keze alatt nem lehetne Ajax, Hamlet, Egmont és Maria Stuart.

Ami Zrínyinek halálát különösen illeti, az valóban lelket emel mind a Szirenában mind a mi Istvánfinknál; de Körnernél emel-e lelket? azt mástól szeretném megtudakozni. Magyart a Zrínyi névnek csak említése is melegít; s mikor éppen halálára jön a szó, lehetetlen, hogy a Werthesz Kelemen kibeszélhetetlenül rossz dialógjainál is sebesebben ne kótogjon kebelünk. Idegen felelhetne reá legjobban, ha oly jókori, még a darab elején nyilvánná tett elszánás, oly hosszason fárasztó készület s az asszonyok és Juranics annyira extravagans jelenéseik után, midőn még végezetre dörgés és csattogás közt az ütközet mezejét is végig kell tekintenie, nem verettetik-e széjjel fejéből minden gondolat, s szívéből minden érzemény? Werthesz Kelemen csudálást érdemlő liberalitással a maga halált rettegve váró személyeit még egyszer szomorú magyar muzsika mellett búelfelejtésül megtáncoltatja; s ez mégis úgy vélem, kegyelmesebb bánásmód, mint a körneri csatazaj, melytől elkábultában még csak a horátiusi Esseda festinant stb. sem juthat az embernek elég hamarsággal vígasztalásul eszébe.


Nem ismerek költőt, ki szeretetreméltóbb asszonyi karaktereket tudott volna rajzolni, mint Goethe. A görögök más helyhezetben valának asszonyaikra nézve, mint az újabbkori Európa, s azért poétáiknál az asszonyiság igen ragyogó rollát nem játszik; az új európai poézisben pedig magas helyen áll az, és sehol sem magasabban, mint a játékszín költőinél. Tudod, édes barátom, mely határtalan befolyása volt a szépeknek a francia híres dramatikára; s tudod azt is, hogy minden határtalan befolyások mellett is azok a többnyire görög, de később kínai és amerikai köntösbe is vont francia szépek sokkal csekélyebbek valának, mintsem megérdemlenék, hogy arcaikon karaktervonásokat hiábavaló fáradsággal keressünk. Minekutána Lessingnek férfias szava a francia bábocskákat hazája teátrumiról elijesztette, próbáltak a németek valamint férfiakat úgy asszonyokat is egy valóbb s melegebb élettel teljes természet után képezni. De ha a francia lyánykákat hidegen feszes galanteria teszi megismerhetőkké: a németeknek nagyobb részén fellengező szentimentalizmust, s holdvilági ábrándozást vehetsz észre; s ez a közönséges vonás Schillernek asszonyait is homályos helyhezetbe sűlyeszti. Goethénél szelíden tiszta világításban áll az asszonyiság; s méltóbban megnemesített természetet sehol sem fogsz találni, mint az ő műveiben. Nem szükség, hogy a játékszínen kívül Wertherig és Wilhelm Meisterig emlékeztesselek; csak a Clavigó lyánykáját és Iphigeniát s a tassói Leonorát, az egmonti Klárit, Eugeniát stb. tekintsd meg; s látni fogod, hogy annyi derültséget az érzelemben, annyi tisztaságot a mélységben, annyi csendet a szenvedelemben, s annyi bájt a könnyűségben sehol másutt nem lehet találnunk. S nem szánakozásra méltó dolog-e, hogy mi magyarok oly igen el hagytuk magunk közt a németes szentimentalizmust terjedni, hogy a goethei vidámon mosolygó gráciákat mind e mai napig is oly szűken akarjuk szeretni, s a schilleri halavány képeket imádjuk? Schiller a drámában, mint mindenütt, valóban nagy, s nagy Goethe mellett is; s ki tagadhatta azt valaha, hogy szerencsésebb drámai szituációkat talán még senki sem tudott felhozni, mint ő? De nem valóságos veszély-e reánk nézve, ha mi azt az epesztő, nyugtalan és örök sejdítésekben borongó schilleri múzsát jobban szerethetjük, mint a tiszta vidámságú, s nyugalomban lebegő goethei lelket? Vagy talán a Schiller gigászi nagysága, s az, hogy ő mindég ezerféle eszközöket hágy nagy erővel érzeményeinkre munkálni, könnyebben szembe tűnik, mint az a művészi, mindég bizonyos, de mindég egyszerű munkálkodás, mely Goethének sajátja? Így vagy úgy, minden esetben ohajtanunk kell, hogy minekutána politikai és geográfiai fekvésünk literátorinkat is a német föld fiaival s literatúrájával öszvefüggésbe hozta, készek legyünk a jobbat a jótól, s a jót a rossztól megkülönböztetni; s ha példány után akarjuk ízlésünket intézni, legalább a példányt tanuljuk meg jól választani.

De hidd el nekem, veszedelmes dolog a követés. Mert haszonnal csak az követhet, aki eredeti erővel bír az idegenből kölcsönözött dolgot sajátjává tehetni, mint ahogyan a méh kölcsönöz a virágtól: az erő nélkül szűkölködőt a követés szolgamajommá alacsonyítja le; külső szín és manír után fog ő mindörökre kapdosni; s innen van, hogy mennél erősebb szín, s mennél könnyebben utánazható manír van valahol, annál sűrűbb zsákmánylás közt tolonganak ott a mindennapi dicsőségnek majomjobbágyai.

Könnyebb a szentimentalizmus lélekcsapongását s dagadozó beszédárját követni, mint a művészi nyugalomnak józan fellengését; mert amannak követésében saját parányi tüzünket sebes lángokra kelni engedhetjük; s tetszünk magunknak midőn az érzelem csekélységét rendetlenséggel, a gondolat ürességét dagályoskodással fedezgetjük: de midőn a másodikat elérni akarjuk, szükség, hogy magunk magunkat meggyőzzük, lángunkat s érzelmeinket fék alá szorítsuk; ami, ha különben erőnk nem gazdag forrásból ömledez, hidegekké s szárazokká teszi műveinket; s úgy járunk, mint Cicero beszéli azokról, kik az atticizmus egyszerűségét erőtlen lélekkel utánozni kívánván, test- és léleknélkül való beszédeket írtanak. Ha valaki a fausti Margarétát választaná példánynak, bizonyosan több nehézségeket találna maga előtt, mint aki Theklát akarná másolni; s ki is tagadhatná, hogy a theklai másolatokban könnyebb epedés és tirádák közt bolyongani, és - ha nem fényleni is, legalább szikrázni: mint egy margarétai rajzolatban a legegyszerűbb természetet művészi gonddal megnemesíteni, s úgy hozni ragyogásra, hogy az mégis a maga naiv és praetensiótlan alakját a ragyogásban is el ne veszesse.

Akar merre veted a német szentimentális világnak tágas körében szemeidet, theklai hasonlatosságokat lelsz mindenütt. Jól érted, édes barátom, hogy midőn hasonlatosságot mondok, bizonyosan csak külsőt értek, mert Schillernek szellemével, és Schillernek manírjával bírni, a kettő közt nagy a különbség. Schillernél az epedés és fellengezés nagymélységű érzelemmel van párosítva; de midőn a Körnereknél látsz asszonyi alakokat epedni és fellengezni, ne keress ott való érzési mélységet. Schiller a maga szobrait kolosszális nagyságban állítja fel, de minden kolosszus tagjai proporcióban állanak egymással, s kijelentett mozgásaikkal; a Körnerek parányi kezei pedig csak törpe márványkákat állíthattak fel, s a törpeséggel gigászként fenyegetőző testtartást, s fennhéjázó szupercíliumot kötvén öszve, nevetséges karikatúrákat tüntettek elő. Ezen megjegyzés egyformán illik Körnerre, akar asszonyi fellengező érzelékenységet, akar férfiúi erőt kíván kifejteni.

A Zrínyi mellett feltűnő két asszonyi alakok közül az, amely a házi nő rolláját viseli, szentimentális fellengéssel nyugalmat és rendülhetetlen bátorságot akar öszvekötni, és nemcsak a fenyegető veszedelemtől nem fél, sőt készen áll a dícséretes egri nők példájaként, ha úgy tetszik, karddal is vitézkedni.

                   Wird es Sigeth gelten?
O denke so gemein nicht von dem Weibe,
Von deinem Weibe nicht, das der Gefahr
An deiner Seite oft in's Auge sah,
Dass du an ihres Herzens Kraft verzweifelst,
Wenn sie das Heldenweib bewähren soll.

Így szól a bajnokasszony körneri szokásként, amint látod, elég dicsekedéssel, midőn az első felvonásban a török érkezéséről tudakozódik; és a negyedikben, midőn erőnek erejével halni akar, ezen sorokra fakad:

Glaub' nicht, ich sei zu schwach, gib mir ein Schwert,
Und neben Dir will ich als Heldin fallen!

Azonban ne félj, hogy ezen spártai matrona talán a maga katonás ereje miatt nem elég német világi érzéseket bír. Való, hogy Rosenberg Éva tizenhatodik századi német asszony, de ha ezt nem tudván hallgatnád, a második felvonás elején, mely szívelmerítő metafizikai leckét tart leányának a szerelemről; ha látnád a negyedik felvonás vége felé ama virággal és halállal, kereszttel és koszorúval, s az angyalok tudják még mivel untig teletömött nyolcadik szcénában, minő poetai cafrangokkal ékeskedik: meg fognál esküdni, hogy a hullámló keblű és mézes ajkú szép asszonyka életének legalább is kétharmad részét Siegwarttal, Fanni Hagyományai közt s Bácsmegyeinek Gyötrelmeiben töltötte el. S ha így ítélsz az anyáról, mit nem kell még majd a leányról mondanod? Ah, a szerencsétlen Helene! Mert ki ne szánná ezen a világ minden Mariannáinál lángolóbb szerelemben olvadozó kisasszonyt, ki tele az első boldog szerelemnek minduntalan csaknem rendetlenül áradozó érzelmeivel, az ércnél is keményebb költőtől oly kegyetlen halálra vezettetik? Ha visszaemlékezel, minő wertheri elragadtatással függ ő a szerelem érzésén:

Wohl ist's ein köstliches Gefühl, die Liebe,
Ich schaudre ofi vor all' dem Glück zurück stb.;

ha meggondolod, mennyire ohajtana szelíd békében csüggeni a szerelemnek karjain:

Oft träum, ich mir, es wäre doch so schön,
Könnt' ich in eines stillen Thales Frieden
Der Stunden ewig gleiche Kettentänze
An seiner Brust vorüberrauschen seh'n -;

ha tekinted, hogy a veszedelemnek csak meggondolására is mint retteg, s ájul:

Ach Mutter! wie er mir den flücht'gen Abschied
Mit dem gezognen Säbel zugewinkt -
Es ist der letzte Gruss, rief's mir - - -
Du zuckt' es mir versengend durch die Brust,
Das Auge brach, des Herzens Pulse stockten,
Wie Traum des Todes kam es über mich.

ha ezen sapphói versekhez hozzáteszed ama pálmával, koszorúval, virággal, harmattal s több effélékkel teljes beszédet, melynek cifraságai közül végtére az utolsó sorokban az élethez vonszó nagy szeretet előtolja magát:

Sprich selbst, das Leben flicht doch reiche Kränze,
Mir hat es oft im Schimmer Deines Blicks,
In Deiner Augen Thränenglanz geleuchtet,
Wie schön des Leben und wie süss es sei.
Ah Mutter! und für mich blüh'n keine Kränze!

ha figyelmet fordítasz reá, minő fájdalmas pompával, vagy pompás fájdalommal siratja már a halálra elkészülte után is - magáról többé panaszolkodni nem mervén - szüleinek sorsát:

Mein Vater! Mutter! trug die Erde je...

lehetetlen hogy ne bosszankodjál a dühödt anyára, ki őtet elejétől fogva körneri ékesen szólásának minden erejével a halálrezignációra olyformán készítgeti, mint némely anya némely leányát a klastromi életre; nem csak, de hánykódásait Zrínyi előtt vele titkoltatja, s beszédeit férje jelenlétében úgy intézi, hogy provokációira a szegény leányka kénytelen a veszélyben maradhatásért szívének sugalmai ellen is együttkönyörögni, mely együttkönyörgés annyival veszedelmesb, mennél hajlandóbb a szigetvári hős, a maga úgynevezett legnagyobb kincseit, szavaikon kapni, mintha szüntelen eszében tartaná azon közhasznú maximát:

Fronte capillata est, pone est occasio calva.

Még százszorta inkább fogod a szegény Helenát sajnálni, vagy legalább sajnálni akarni, ha őtet a szeretett Juranics mellett gondolod. Lőrinc úrfi szerelmes, azt tőle megtagadni nem lehet, különben az egész föld kerekségén nem is volna mód, hogy a második felvonás nyolcadik jelenésében általa mondott érthetetlen zavarékot neki megbocsáthassuk, melyet ugyanis csak a némely szerelemmel együttjáró hideglelési képzeletcsapongásból magyarázhatunk ki: de mégis meg kell vallanunk, hogy csudálatosabb szerelmet, mint ezen ifjú úré, a paladínoknak egész sergében hiában keresnénk. Körner fejében, jól látom azt, egy a katonai dicsőséget, a hazát és lyánykáját egyforma lánggal szerető fiatal bajnoknak ideája volt, kinél mégis a kötelesség érzése a szerelmet felülmúlja; s ki nem látja, hogy ezen ideában magára nézve nincs semmi ellenkezés? De poetánk bizonyosan nem akart mindennapi képet rajzolni s ugyanazért oly ifjú vitézt rajzolt, aki bátor tettei által nyeri meg a leányt, kinek kezére születésénél fogva reménysége nem lehetett; ohajtotta volna azt Zrínyitől az ütközet zajában megkérni:

Im Sturm der Schlacht, wenn alle Hertzen pochen,
Unter den Säbeln trunkner Janitscharen
Mir seinen Segen fordern, war mein Wunsch

de ha éppen ily pompás környelményű lyánykérő helyen nem történhetett is a dolog, mégis megelégszik az eljegyzés történeteivel,

Denn schön und gross doch war der Augenblick,

s szerelmének lángja nem lehet nagyobb, mint most:

    - - wir haben uns gefunden,
Da draussen mag es stürmen, wie es will,
Uns trennt es nicht. - - -
Was ewig ist, wie uns're reine Liebe,
Das geht nicht unter mit dem Sturm der Zeit;

és mégis a boldogtalan a szerelemnek ezen boldog pillantataiban halni akar. A halálnak csak hangja is borzasztja a szegény lyányt s vigasztalásul most azt hallja, hogy a legény vele együtt akarna meghalni. Nekünk, úgymond ez, nagyobb örömeket már nem adhat a földi élet, nincs tehát egyéb hátra, hanem hogy az égbe reppenjünk, hogy így a meghallgatást nyert szerető másik kívánságát is, a bajnokhalált, egy füst alatt elérhesse. Valóban, édes barátom, nem tudnám hirtelen megmondani, melyik lett légyen nagyobb őrjöngés: az a penitenciatartás-e, melyet a dicsőséges emlékezetű la Manchai lovag a Sierra Morenán képzelt szerelmének kínjai miatt kiállott, vagy ez a halál után dühödés, éppen most a mátkaleány karjain, midőn még a veszedelem nem utolsó, s még a bécsi parancsolat sem hirdettetett ki? Az a környülmény, hogy la Manchának nagy fia legalább érthetőleg fejezi ki magát, a körneri hősifjú pedig, azon szavakon kezdve Nicht ohne dich, Geliebte, egész a Liebe Gottes-ig, fülnek és szemnek és értelemnek megfoghatatlan dolgokat énekel, hajlandóvá teszen, hogy a függőben tartott ítéletet az utolsó részére határozzam el, annyival inkább, mivel lyánykájának mind a Nicht ohne Dich, Geliebte-t megelőző, mind a Liebe Gottes-t követő szavaiból jól eszébe vehetné, hogy ennek a halálhoz semmi kedve nincs. De az a kőszívű erre nem ügyel, sőt a negyedik felvonás végén maga kéri Zrínyit, nemcsak hogy őtet az asszonyok megszabadítására ne használja, hanem hogy azokat is velek együtt halni engedje. Meg kell vallani, kegyetlen egy lovagszerelem!

Azt szeretném tudni mindenek felett, hogy ezen három személyek tulajdonképpen mi hasznot tesznek a mi drámánkban? Az, hogy Zrínyi úgy is festessék, mint háznép atyja, talán nem vala rossz gondolat; de hogy a magában nem rossz gondolatot Körner a drámai akció megelevenítésére használni nem tudta, már talán máskor is mondottam. Az asszonyok Zrínyire nézve nem tesznek egyebet, hanem hogy a veszélyben maradhatásért könyörögnek; de minekutána Zrínyiben ezen könyörgések látható s az akciót előrehaladtató belső mozgást nem okoznak, s többször ismételtetvén, a Zrínyi egész háznépi fekvésének egyformaságot s unalmat kölcsönöznek: úgy látszik, hogy az a két asszonyi állat itt nem áll egyébért, hanem hogy az üres szcénákat betöltse s legyen valaki Szigetváratt, aki előtt az ostromi történetek elbeszéltetvén, a néző tudhassa, minő dolgok folytak a kulisszák megett. Az anya és leány közt történő beszélgetések ugyan mind valóságos megállapodások, melyek a Zrínyit körülfogó drámai lassúságot még lassúbbá csinálják.

Sokkal inkább el lehet azt mondani a két szerelmes szcénáiról. Ez a szerelem itt valóságos epizód, mely az akcióra semmi befolyással nincs; s minő művészi törvény adott a dramatikusnak engedelmet, hogy várostrom alatt megtörténhető szcénákat eposzi szabadsággal tüntessen fel? Voltaire azt jegyzi meg valahol, hogy tragédiában a szerelemnek vagy főrollát játszani, vagy egészen elmaradni kell; s úgy vélem, igen helyesen. A szomorú katasztrofájú s eleven színekkel rajzolt szerelem a második helyen bizonyosan ártani fog a darab fő pontjának s nem engedi meg, hogy érzeményeink egy pontban koncentráltassanak: ha pedig gyenge színekkel rajzoltatik, vagy éppen árnyékba tétetik, akkor ízetlenebb valamit nem is képzelhetnél. Wallenstein mellett is van szerelmes pár: de Wallenstein egy több darabokból álló nagy egész, hol egy nagykiterjedésű történeti körben számtalan kisebb és nagyobb alakok lebegnek előttünk, melyek a szüntelen szemmel tartott kolosszális főalakkal meg nem szakadó öszvefüggésben állanak. Piccolomini és Thekla Wallensteinnak karakterében a legelső vonást világosítják meg; s egyéberánt is a wallensteini nagy szövedék második részében a Piccolominiak előlállanak. Körnernek nem jutott az a szerencse, hogy személyeinek, kiváltképpen Zrínyinek, sok jelentő vonásokkal gazdag karaktert adhatott volna; s így semmi esetre nem vala szükség Juranicsékat azért állítani fel, hogy Zrínyinek magyarázatot s világítást kölcsönözzenek. A tett, mely szerént Zrínyi a szerelmeseket boldogítja, sem őbenne vagy nemzeti, vagy individuális karaktervonást nem teszen, drámába illő karaktervonást tudnillik, sem az egészre semmi befolyást s előre-mozdítást nem okoz. A szerelmes pár boldogításával Zrínyinek drámai fekvése még szűkebb leszen. Olyan ember ez, ki maga körül boldogságot és veszélyt parányi kérésre megenged, s így a bajnokhalál nagy ohajtása miatt sorsa felől különben is nyugodt lévén, és sem mást nem háborítván, sem maga nem háboríttatván fel nyugalmából, kétségkívül elég igazságos lesz benne megegyezni, hogy miatta a néző vagy olvasó is teljes nyugalomban maradjon, a költőnek hagyván a gondot, miként igazolja meg a felvett tragédiai címet? Vagy talán éppen ezen megigazolás miatt kellett a Juranics és Helena utolsó véres szcénájoknak feltűnni? De hidd el, édes barátom, hogy ha minden francia hamis delikatesszt félreteszünk is, mégis lehetetlen jóváhagynunk, hogy a tiszta, emberi, szelíd szánakozás érzelmei helyett a szcéna visszaborzasztó iszonyodással profanáltassék. Ha olvasom Istvánfinál, hogy Dobozi mint ölte meg nőjét, szánom a kétségbeesett hőst, ki saját kezeivel dúlja széjjel az életet, melyet utolsó csepp vérével kész volt volna védeni: de játékszínen éppen úgy visszaborzadnék az előttem reprezentált történettől, mint a Schiller Haramjáiban az Amália meggyilkoltatásától. Ne mondja senki, hogy a nyugalom, melyet a Schlegeltől tanult Verklärung-keresés itt is el akar önteni, megszelidítheti az irtózást; az a Helena szájából zengő tiráda, mely így végződik:

So tödte mich! und küsse mir die Seele
Mit Deinem Brautkuss von dem blassen Mund!

minden előtte és utána felaggatott poetai rojtokkal együtt, melyek ezt az egész szcénát körneri szokott cifrálkodással ékesítik, az irtózáshoz még útálatot is kever. Mert mi lehet útálatosb, mint mikor egy vinnyogó leányka, kinek az egész darabon keresztül mások biztatására volt szüksége, most halált kér, mégpedig nem kétségbeesve, hanem a bajnok ifjún felülemelkedett nyugalommal, cifra transzcendentális kitételekben, és kikeresett elmésséggel felelgető rímek közt? Ez a lélekbosszantó piperéskedés, mely Körnernek egész darabján elömlik, sehol sem inkább visszatoló, mint ott, hol a pátosznak kellene uralkodni. A való pátosz cifrát nem ismer; mikor a görög Klytaemnestra csak a színen kívül hallatja saját gyermekének gyilkoló keze alatt szavait: O fiam, fiam, szánakozzál anyádon! kétségkívül, hogy ez a piperétlen felkiáltás, a szem előtt meg nem jelenő asszony szájából, hatalmasabb s egyszersmind művészhez illőbb megrázást hoz elő, mint a Körnereknek minden rímelt flosculusaik.


- - Soha sem kérdem, ha sors által igazgattatja-e a költő drámájának folyamatját, vagy emberi szabad akarattól? Így vagy úgy, mindenik esetben az akciónak szakadatlan előrehaladásban kell az okok és következések egymásból függő láncán mozogni. Ha a láncnak mindegyik szeme, a maga látható öszvefüggésében, pillantatról pillantatra nem halad el a többi után szemeim előtt; ha itt vagy ott megszakadás vagy hézag történik; ha máshonnan, nyilvánságos ok nélkül idegen szemek csatolják a lánchoz magokat: mindannyiszor szeretném a szerzőtől megtudakozni, mi vitte légyen reá, hogy drámaírással keressen dicsőséget, vagy kenyeret, holott azt akar napló könyvírással, akar aforizmákkal sokkal könnyebben kereshette volna?

De nem való-e, barátom, hogy az Aristotelesek a már kész mesterművekből absztrahálták teóriájokat? Azért sok drámaenyvező, a maga geniejébe vetett lélekenyhítő bizodalmánál fogva, semmit sem gondol a világ minden Aristotelesével, és ír; a maradék filozófusainak hagyván a gondot, hogy írásaiból, ha tetszik, teóriákat absztrahálgassanak, melyek szerént őtet, érdemeihez méltóképpen, megítélhessék. Én magam is úgy hiszem, hogy a genienek nem mindég kell az Aristotelesekkel gondolni, szintén úgy, mint Scaliger a horátiusi nec quarta loqui persona laboret-tel nem gondolt; de csak mégis kell valamikor őreájok is figyelmezni, ha mindjárt csupa illendőségből is: mert a tizenkilencedik században, európai nagy nemzetekhez közel, teóriai tudatlansággal, s készületlen, szilaj természet kirohanásával dicsekedni, ha szabad mondanom, nagyon későn jövő dicsekedés. Alkalmasint jeruzsálemi András királyunk idejében állott volna az a maga helyén; ma már némely gonoszok azt is láttattak magoknak észrevenni, hogy az ily dicsekedő uraknak írásain a teóriai tudatlanság és készületlen természet jól kitetszik ugyan; de az a szilaj szó, s az azzal együtt járó élet és tűz, múzsácskájoknak egyetlenegy lebegésén sem leve láthatóvá.

Hacsak azt is meg kellene már egyszer tanulnunk, amit bizonyos köztiszteletben álló epigrammatistánk is emlegetett, hogy természet a mindennapi világban és természet a művészi világban két egymástól nagy mértékben különböző dolog; tehát ember is a mindennapi életben és ember a drámaiban, két egészen megválasztott tünemény. Sok karakter, úgy amint a história töredékeiben áll, nem képes semmi pragmatikai kifejtegetést elfogadni; és ha pragmatikai kifejtegetés nélkül állítod fel karaktereidet: úgy drámádnak minden új szituációja deus ex machina-ként fog feltünni. Pedig a mai mitológiátlan világban, a hitetleneknek ily nagy serge közt, a dignus vindice nodus-sal sem menthetjük többé magunkat.

Az emberi léleknek egyik legnehezebben felfejthető állapotja magát önkényt, teljes szabadságban és nyugalomban halálra szánni. Mert kényszerítő kornyülmények közt, szabadulás reménye nélkül, vagy fájdalmaktól ostromoltatva kezet emelni magunkra, igenis könnyen megfogható dolog; de halni mint Kalanus kényszerítés nélkül, érzéketlen nyugalomban, ezt történetírónak elhihetem, drámaköltőnek hinni nehezen fognám. Nincs mód, hogy drámai lehetőséget nyerjen az a tett, mely szerént valaki az emberi természettel nyilván ellenkező állapotot előrement megrendítő okok nélkül óhajtson és szerezzen magának. Tökéletesen értem Egmontot, midőn a maga ellenségének fiától szabadulás után tudakozódik, s még egyszer az életre visszatekint; s e visszatekintés után a következő rezignációnak nyugalmát annál emberibb világításban látom feltünni. De hogy a patriótai halni akarás nyugalmát drámai mód szerént tökéletesen érthessem, arra valami olyas kívántatik, amit a Collinok és Körnerek még ki nem találtak; kiváltképpen pedig akkor, midőn a megfoghatatlan nyugalom a gyenge nő karakterébe tétetik által s akkor, midőn a szabadulás útja még nyitva van.

Ez tehát ismét egy tekintet vala a szigetvári halottakra, de te már régen kívánsz az úgynevezett oroszlányról, a sok ragyogó címekkel ékes Szolimánról hallani. S íme tehát ezen körneri nagy óriásnak némely vonásai, hogy sürgetéseidtől végre megmenekedhessem. Megvallottam már egyszer, hogy a Szolimán karaktere nincs akció nélkül, de nem vallottam azt, hogy a Szolimán rajzolatjával meg volnék elégedve. Mennél nagyobb kolosszust akart itt a költő felemelni, annál nevetségesebbé tette magát fáradozásával. Valóban, édes barátom, nem határozhatnám meg könnyen, vajon a szigetvári heroinák tirádáikat, vagy a Szolimán rodomontádjait tartsam-e gyűlöletesbeknek? Juttasd eszedbe Plautus Pyrgopolinicesét s szemléljed itt a római játékszín dicsekedő katonájának hasonmását Szolimánban. Ez szüntelen világhódításról, örök hírről, rabbá tett szerencséről, csillagokra fűzött névről, lehetetlenség meggyőzéséről beszél; magát bajnoknak, oroszlánynak, phönixnek, szerencse urának és ki tudja még minek nevezi; hasonló komplimenteket fogad el udvarának nagyjaitól; vezére, orvosa és foglya előtt egyformán dicsekszik nagy tetteivel; szóval, noha Körnernek egész drámáján keresztül a bajnoki karakter legkitetszőbb vonása a dicsekedésben áll, s azzal minden személyek bő mértékben kikészítve vagynak: mégis maga Szolimán a többeknek egész seregét, mind gyakoribb újrakezdésekkel, mind hiperboláinak szertelenségével, császári módon felülmúlja. Jele, hogy Szolimán Körnernek legkedvesebb gyermeke; s lehetséges vala-e, hogy a kedves gyermeken az atyai elkényeztetésnek örökös jelei ne maradtak légyen?

Voltaire azt mondja, hogy ugyanazon tárgyat különböző bánásmóddal lehet majd tragédiai fenségre felemelni, majd komédiai alacsonyságra levonni. De bizonyosan ezen állítást csak háznépi szcénákról lehet helyesnek gondolni; mert a mindennapi életkörben meg nem történhető dolgokat a komikum határai közé csak paródiák által lehet lekényszeríteni, melyek a komikumnak legalacsonyabb neméhez tartoznak. Minden tudja, hogy a paródiai dolgozás abban áll, ha vagy a nagyot nevetségesen kicsinyítő, vagy a kicsinyt nevetségesen nagyító világításban láttatjuk. Valahányszor olyan író, ki a nagyságnak való képét sem érzelmének sem képzeletének elébe állítani nem tudja, nagy embert akar rajzolni, csalhatatlanul kisebb vagy nagyobb mértékben a paródia második módjához közelít; mert szűk érzelmének s képzeletének tárgyában kicsinység és a nagyságnak hamis attributumai szükségesen egyesíttetnek. Nem látod-e, hogy a körneri Szolimán is nagyon paródiai alakban áll elő? Költőnk minden bizonnyal egy munkássághoz szokott, nagy célokkal és kívánságokkal teljes lelket akart héroszának kölcsönözni, s benne hódító bajnokot és despotát egyesíteni. S mondd el nekem, édes barátom, miképpen van ez a kép előállítva? Írtam már a szertelen dicsekedésről s ez bajnokunkban a legfőbb vonás. Ha Szolimánnak első monológját keresztülolvastad, akkor az egész drámában előforduló minden beszédeit alkalmasint olvastad, az abban többek közt találkozó

Ich hab' gelebt, ich fühl's 'für alle Zeiten,
Und an die Sterne knüpft' ich meinen Ruhm.

minden más helyeken is több vagy kevesebb hasonlatossággal újra meg újra szemed elébe fog jőni. Megkíméllek a kiírásokkal, úgy vélem, elég unalom zsibbasztott, midőn a munkán magad keresztülfutottál. Megkíméllek azon helyekkel is, melyekben újra meg újra ismételgeti: mint reszketett a világ őelőtte, mint járt ő omladékokon s holttestek felett, mint zuhított milliókat a halálba, s több effélék, melyeket midőn hallok, szüntelen a horátiusi kérdés: quid dignum tantok tolakodik ajkaimra. Még a Lessing Minnájától tanultam, hogy az ember rendszerént ami jót nem bír, arról gyakran s amit bír, arról ritkábban szokott beszélni; s úgy hiszem, hogy ezt közönségesen minden sajátságokról lehet állítani. Jaj annak a dramatikusnak, ki személyének karakterét nem tudja másként előadni, hanem annak saját kinyilatkoztatásaival! Thersiteseket, Pyrgopoliniceseket és Thrásókat kell hiperbolás önmagasztalásokkal rajzolni, nem pedig tragédiai hőst. Egyéberánt egy dicsekedő vén despota, ki elég ostoba magát a szerencse urának nevezni, s vezérjétől azon komplimentet elfogadni, hogy az egész természet neki engedelmes szolgálatára van; ki halálától két lépésnyire, több mint hetvenedik évében achillesi dühösséggel szilajkodik; most csekélységekért fejeket nyakaztat, seregének egyik felét saját szavaiként a másik fél csonthalmain akarja halálba zuhítani, lehetetlenségen kívánkozik győzni, emberútálónak, világpusztítónak hirdeti magát; majd a legszembetűnőbb gorombaságot kész saját embereitől is csudált, szokatlan lágysággal megbocsájtani; világhódításról beszél, s éppen akkor kétszázezrével kétezer ellen hiába küszködik, s meggyőzetve hal meg, hogy a mellé rajzolt parányibb alakoknak jusson a győzedelem: egy ilyen ember lehetetlen, hogy a maga óriási fejtartásával, előttünk végbemenő tetteinek kicsinységére nézve, csúfos ellentételt ne formáljon. Azt mondod-e, hogy Zrínyinek ellenében az óriás hiában küzdése nem képtelen, s ezáltal csak amannak nagysága világíttatik fel? De az a baj, hogy régibb megjegyzésemként, Zrínyinek actió nélkül való karaktere az óriás mellett nagyon homályban áll, mivel nem ez Zrínyire, hanem Zrínyi erre csinál drámai befolyást.

De miért kínozlak én téged, s miért kínozom magamat ezen fejtegetésekkel? szükség-e Körner miatt úgy fáradozni, mintha valamely, minden tökéletességek magvait magában hordó, de még ki nem fejlett fiatal genienek művét tartanánk magunk előtt? Az örök egyformaságnak unalma, az üresség miatt talált pótolék-szcénák és beszélletek, a semmit sem mondó flosculusok, hamis pathos és hiú elméskedés: nem genienek jelenségei, mely a maga ki nem forrott, ki nem tisztult állapotjában is különbféleség, erős érzelem és teljesség által mutatkozik. Azt vélte talán Körner, hogy karaktereinek állandóságot kölcsönöz, ha személyeit szüntelen egy ideával foglalatoskodtatja, s azoknak ajkain szüntelen egyforma jelentésű szólásformákat hágy zengeni? De mit vélt akkor, mikor ezüstpillantásokat, harmóniai zengzettel teljes súgárillatokat, a virágok felett zefírsusogássá váló szélvészi mennydörgést, magát örökkévalósággá kiszélesítő atomust, és száz meg száz ilyen semmiségeket írt? Szánakozást érdemlő állapot már csak az is, ha valaki az ilyeneket szépség gyanánt olvassa; hát még ha valaki szépség gyanánt írja! Pedig Körnernél az asszonyok és Juranics mindég, nemcsak egyes kitételekben, de az egész dialógon keresztül, ily semmiségekkel virágozzák fel beszédeiket. A Szolimán szavai mindmegannyi szappanbuborékok, melyek szivárványi színekkel játszanak s fontosságokra nézve a levegőnél is könnyebbek. Midőn azt mondja, hogy ő a lángoló (?) világot is hatalma alá kényszerítette volna, ha egyedül csak ő lett volna bajnok a világon: nem fogsz-e a kitétel héroszi nagyságán hangos kacagásra fakadni? Nem éppen azt teszi-e ez, mintha magyar köznépi tréfánk szerént azt mondaná, hogy néki hét puszta faluban párja nincs? És mégis ezer hála a költőnek, hogy legalább érthetjük a mondást: mert sokszor ugyan kénytelenek vagyunk függőben maradni, ha értelmi homályt magunknak tulajdonítsunk-e, vagy másvalakinek? Jutnak-e azon sorok eszedbe?

Wenn dann der Tod den Sigenden bezwingt,
So weckt Natur tausend geheime Stimmen,
Und lässt es ahnend seiner Zeit verkünden,
Dass sich der Phönix in die Flammen stürzt.

Apollóm leszesz, mihelyt megmagyarázod: mik azok az említett titkos szavak, melyek oly prófétai lélekkel bírnak? Pedig hány ily helyek vagynak még a darabban!

Nem gyötörlek többé, kedves barátom, csak azt engedd még kérdenem, ha az olyan tünemények, mint például a Szolimán és Újlaki által váltogatott beszédben az oroszlányról, medvéről, ebről és macskáról szóló elméskedés, valóban shakespeari humor csapongásai gyanánt állanak-e ott? Mondhatom, hogy azon két úrnak a humor nagyon rosszul áll.


Igazad van, édes barátom, a régiek senáriusokban írták a játékszíni dialógust: de szükség-e ezen példát követnünk? A senárius, ha szabadság nélkül spondeusokkal vegyült jambusokon lépdel, az alexandrin unalmas menetelével bír; ha pedig hármas szótagú lábakkal kéjed szerént elegyíted azt, úgy füleim érezni nem fogják, miben különbözzék verssorod a prózától. Voltaire, ki minden francia előítélet és irígykedés mellett is sok jót által tudott látni, jól érezte az alexandrin kínos lassúságát, s merészkedett, a párisi teátrumon szokatlan példával, némely darabjainak verssorait két syllabával kevesebbíteni; s ha ezen merészkedés a despotizmushoz szokott francia literatúrában jól állott; mi kötelezhetné a mi szabadságunkat, hogy a halotti pompaként lassan mozduló senáriustól el ne távozhassunk? Rég az ideje, hogy a németek quináriusokat irkálnak s annak egyformaságát pótolék-syllabájú sorokkal vegyítvén, verselt dialógjaiknak könnyebb lebegést kölcsönöznek; s mi tilt meg, hogy ezen jobb példát ne kövessük? Nekem valóban, midőn a magyar Zrínyit a játékszínen deklamáltatni hallottam, a Szemerétől megtartott quináriusok kellemetesen zengettek füleimbe.

Hallottad-e, hogy Szemere még a Körner rímelt sorait is hasonlóúl rímelte fordításában? Ezt neki mint fordítónak rossz neven venni nem akarom, mert hiszen, ha vétett benne, hogy originálját ezen bohóskodásban is követte, bizonyosan eléggé meg volt büntetve azon fáradság által, melyet a rímkeresgetés mellett szükségesen kellett szenvednie; hanem Körnernek, úgy vélem, minekutána különben is oly sok poetai cafrangokkal ékeskedik, a cifrázásnak e nemét bízvást abban lehetett volna hagyni. Kénytelen vagyok megvallani, hogy én a rímjátékot Schillerben sem szerethetem. Teljességgel nem értem, miért volna hasznos a versforma egyenlőségében a drámai folyamatot figyelemmel kísérő nézőt vagy olvasót váratlanul valamely fülcsiklándó párhanggal lepni meg, hogy a drámai személytől egyszerre a költőhöz kapattassék vissza s ezáltal a behatás kisebbedjék? Ez annyival visszásabb, mert a rímek mindég a patétikus helyeken tünnek elő; mi nevetségesb pedig, mint azt gondolni, hogy a pátosztól megkapott személy, midőn gyakran magáról is meg kellene feledkeznie, elég nyugalommal bír, mesterséges versifikátióval tépelődhetni? Ha van darab, hol ezt valamennyire tűrhetem, az Orleánsi Szűz leszen az. A romantikai szellem, mely mind magán a tárgyon, mind a műven elterjed, megengesztel a rímek csengésével, legalább a játékszínen; mert a szép lyányka fejében a sisakot, s oldalán a kardot semmivel sem tarthatom szokottabbaknak, mint drámai személynek szájában az oktávrímeket; s a két szokatlanság egymást enyhíti. De mikor a halál pillantatiban rímeltetjük személyeinket, mikor a szerelmes leány szonettben zengeti monológját s mikor mindenek felett az őszült Zrínyi nyolcas rímekben poetáskodik: akkor, édes barátom, lehetetlen, hogy e csengés-bongás kakodémonát meg ne átkozzam s egyszersmind az attól háborgatott poetát keresztyénhez illő felebaráti szeretettel ne szánjam.

Ne véld azonban, mintha megesküdt ellensége volnék a rímeknek. Szeretem én azokat a magok helyén, s a verselés egyenlőségében; s nem is látom által, miért volnának kárhozatosok, habár Homér és Pindár, Virgil és Horác nem rímelték is soraikat. Hangegyformaság a rímekben és taktusegyformaság a mértékben hasonlóképpen csiklándozzák a fület; s minekutána poétai élet és mindennapi világ, vers és próza, ének és beszéd oly természetesen különböznek egymástól: egyik sem lehet a kettő közül sem természet ellen való, sem romlott ízlésnek következése.

Meg tudnád-e magyarázni, miben álljon tulajdonképpen a beszédnek teljes hangzása? Nekem úgy tetszik, hogy ezt s az efféléket könnyebb érezni, mint megmagyarázni. Minden nem egészen tompa fül észreveszi, hogy a prózában is nem minden, egymásután akarmint következő, hangok adhatnak kellemes gördületet; s az, amit Cicero numerusnak hív, s ami mind Cicerónak, mind az ő mesterének, Isokratesnek műveiben oly kedves mozdulatokkal érdekli füleinket, értetheti, legalább éreztetheti velünk, miképpen a helyes hangöszverakás mind érzékeinkre, mind lelkünkre különös behatást csinálhat. Ki merné tagadni, hogy ha a csupa próza, csaknem észrevehetetlen hangrakásbeli mesterség mellett is, nagy behatással munkálhat reánk: a mértékelt verssor bizonyosan még nagyobb erővel kap meg bennünket? Tagadhatatlan, hogy a mértéketlen verssor is csupán a szótagok rendes felszámolása s helyes megszaggatása által adhat teljesen hangzó numerust. A szuperintendens Kis közönségesen csudált epithalámiumában, s Berzsenyinek váltórímű alexandrínjeiben kellemes hangzású rendek találkoznak, de bizonyos az, hogy ezen kellemes hangzás tulajdonképpen csak prózai numerus; és mivel Isokratesnek és Cicerónak sok helyein a prózai numerushoz még a rím is hozzájárul, látnivaló, miképpen a mérték nélkül rímelt vers az orátori numerustól csak azáltal különbözik, mert a szótagok száma jobban meghatároztatott s a rím állandóbban fordul elő. Nem természetes következés-e tehát azt kívánni, hogy versíróink egy lépcsővel feljebb hágjanak s rímeiket mértékkel elevenítvén, mind egész soraiknak az érezhetőbb lebegés, mind véghangjaiknak a teljesebbé tett tónus, és még többször a rímemelkedés és hanyatlás váltó modulációja által magasabb kellemet kölcsönözzenek?

Ki nem tudja, hogy mérték és mérték közt nagy a különbség? Vagynak mértékek, melyeket megrímelni visszás érzéseket gerjesztene. A hexameternek és pentameternek modulációja oly tökéletes, mindenik verssor magában gondoltatván oly egészet formál, s a cezúrákon oly egyforma s oly élesen érezhető taktussal érdekli füleinket, hogy itt a rím hozzátétele szükségesen kedvetlen hangokat fogna szülni. Mert ha Leo módjaként használjuk a rímet; akkor a már magában felső pontig vitt moduláció a szépség határain kívül ömleni kényszeríttetik, a versnek tökéletes egésze két hiányos részre választatik el, s a cezúrákon lévő taktus oly rendkívül élessé tétetik, hogy az többé fület nem gyönyörködtethet. Ha pedig úgy akarnók a rímet használni, mint a Juvenális által gáncsolt Attin és Delphin véghangokkal egymásnak megfelelő két verssorban; akkor a hexameter feljebbi tökéletre nem hágható modulációján kívül, a sorok hosszúsága miatt a rímtávolság helytelensége is nagyon kitetsző s lehetetlen, hogy a hallgatót kedves visszafordúlattal lepje meg.

A lírai poézisben előforduló mértékek nem bírnak oly tökéletes modulációval, mégis sok van köztök, melyek a rímelést el nem fogadhatják. Az asklepiusi és alkeusi verssor végén álló daktylus lehetetlen hogy kedves hangú rímet fogadhasson el; mert a daktylus modulációja nagyon sebes hanyatlásban száll lefelé, s az egész verssor mind a két mértéken különben is igen egyforma hangokat ád s egyik sor a másik után jóltevő különbféleség nélkül következik, s a daktylus sebes hanyatlásában álló rímtől még unalmasb folyamatot kölcsönözne. S innen van, hogy a daktylussal mértékelt rímes versnek vagy spondeussal, vagy fület érdeklő tónusú pótoléktaggal kell végződnie; mely végződés a vers egész menetelének tökéletesen érezhető más fordúlatot ád.

A mérték minden nemei közt egy sem fogadja el a rímet nagyobb könnyűséggel és kellemmel, mint a jambus és trocheus. Mindegyiknek modulációja nagyon szelíd s nem felette szembetűnőleg érezhető: s mégis a prózai numerust sokkal felülhaladja, s így rímmel párosíttatván, a versnek sok muzsikai lebegést szerezhet. Az így szerzett muzsikai lebegés mennyivel kedvesebb legyen a csupán szótagra számolt és megrímelt prózánál, arra, úgy vélem, nem sok magyarázat kell. Vessük öszve a Hans Sachsok méretlen sorait a bürgeri szép modulációval; vessük öszve Zrínyink rend nélkül következő hangjait Daykának szép zengéseivel; s ha nem fogjuk a különbséget érezhetni, ha nem fogjuk a mértékelt rím kellemetességét általláthatni: akkor, úgy vélem, a világnak minden logikusai és hangmesterei sem segíthetnek rajtunk. Európának mívelt nemzetei jónak látták a rímes versmértéklést elfogadni, köztünk is már Faludinál tagadhatatlan nyomokban látszik az, s az újabb időkben kezd mind inkább-inkább terjedni. S bár némelyek vagy azért, mivel a régitől elszokni nem tudnak, vagy azért, mivel a gondosabb munkát restellik, a szebb pályától hátra vonulnak: mégis remélhetjük, hogy füleink a teljesebb hangzás és jobb moduláció kedves voltának érzésére lassanként el fognak készülni.

Ki leszen eléggé hiszelékeny Berzsenyi által megcsalattatni, midőn a csudálatos ízlésű férfiú a rímelt jambust és trocheust a leoninus versekkel egy rangba helyezi s az egész mívelt Európa gondolkozásának helyes voltát kétségbe hozni akarja? Tanultam ugyan még gyermekkoromban a phaedrusi mondást, mely szerént egyetlen egy ember egész sokaságnál gyakran többet ér: de hogy éppen Berzsenyi annyi sok száz és minden nemzetű költőket, annyi sok helybenhagyó kritikusokat és nagy nemzeteket jó ízléssel és éles ítélettel felülhaladjon, ez, megvallom, fejembe nem férhet. Auktoritásokon ugyan építeni nem szeretek, de hibásnak tartom a paradoxumok után kapkodást is: leginkább pedig akkor, mikor a paradoxum a közönségesen megismert valónak, jónak és szépnek törvényeit igyekszik sértegetni. Vagy talán a paradoxumkeresést némely ember a dicsőség útjának lenni gondolja? Hidd el, édes barátom, veszedelmes gondolat! Mert nem mindennek adatott rousseaui tehetség; s rousseaui tehetség nélkül a paradoxia nevetséges világítást vet reánk. Mi leszen még, ha nyilvánná tétetik, hogy valaki a paradoxumot saját haszna miatt vadássza? Nem világos-e pedig, hogy Berzsenyi csak azért készül az egész pallérozott Európát barbárok honjává demonstrálni, s csak azért készül ifjainkat a jobb ízlés útjáról félrevezetni, mert tulajdon rímes prózáit akarja kritikusának méltó gáncsaitól örökre megszabadítani? Inde prima mali labes!

Érteni fogod, kedves barátom, hogy Berzsenyinek a Tudományos Gyűjteményben álló azon munkácskájáról szólok, melyben a mértékelt rímes vers ellen kikelni jónak találta. Bajos dolog az a fejtegetés. Mert sokszor az embert szőrszálhasogatásra vezeti s a szőrszálhasogatás mindég tévedésre és szofistáskodásra viszen el. Ha pedig éppen azért kezdjük a fejtegetést, hogy általa valamely nyilván hamis ügynek szerezzünk védelmet: úgy tanácsosb lenne mindörökre fejtegetés és rezultátumok nélkül tengődni, mint készakarva homályt és hamis tudományt terjeszteni. Mondd el nekem, micsoda névvel nevezendő haszon szármozhatik azon vizsgálódásokból, melyek szerént a szépnek a középszerűségben kell állani? Az-e, hogy már ezután a versnek vagy tisztán mértékesnek, vagy csupa rímes prózának szükség lennie, mivel a rímelt jambus és trocheus a középszerűség határain túllép? Ne háborítsuk meg Berzsenyit azon boldogságában, melyet bizonyosan érzett, midőn balul használt mestereiből a középszerűség principiumát kivizsgálta; de az mégis csak rendes dolog, hogy a mértékelt rímelésnek erővel a visszásan kifestett képszoborhoz kell hasonlítania. Kell-e hasonlatosságokból okoskodnunk? És ha kell, miért egyedül a szoborfaragás mellett maradni? Szabad-e belépni a festőkhez is? Szép-e a művészi kézből csupán fekete színnel, de lelkes vonásokkal jött rajzolat? És ha ez szép, megakadályoztatja-e szépsége által, hogy az olajfestésnek ragyogó színei szépek ne lehessenek? Nevetséges dolog akar hasonlatosságokkal, akar szőrszálhasogató, félig metafizikai fejtegetésekkel valami olyan dolog ellen beszéleni, aminek megítélését a metafizikai puhatolgatást és dialektikai meghatározást nem várt európai józan ízlés már régen eldöntötte. Hogy a leoninus hexameter és a köztiszteletben álló mértékelt rím közt nagy a különbség, annak érzésére csak fül kell; s kinek az nem adatott, az előtt a metafizikának és dialektikának minden szubtilitásai sem terjesztenek az ily dolgokról helyes tudományt. Aki pedig merő szofisztikai hajlandóságból okoskodik, annak könnyű leszen a szkepszisnek ezredek olta feltalált akadozásaiban most fejér, majd fekete ellen találni kötekedést. Mert aki az európai fül józan ítéletében kételkedni akar, miért ne kételkedhessék abban is, ha talán a Raphaelek által szépnek talált európai lyánykát a néger horpadt orrú s kifordult ajkú nője nem múlja-e felül szépséggel? Berzsenyi a muzsikához is folyamodik erősségért; de midőn magának, mint írásából kitetszik, a szépművészség ezen országa meg nem nyílt: miért nem akart ahhoz értőktől tanácsot kérdeni? Ha nem máshonnan, legalább a mi Gátink már sok évek előtt közkézen forgott munkájából is megtanulhatta volna, miért ád ez a muzsikai teóriát tanító úr a Verseghy és Csokonai mértékelt rímeinek más mértéketlen versek felett elsőséget? Azonban hagyjuk az ilyeneket azoknak, akiknek kedvek leend a Berzsenyi szofizmáit nyomról-nyomra megvizsgálni s hibáit a közönség számára felfedezgetni. Boldog az, kit géniusza gyötrő dialektikálás nélkül önkényt vezérel a jó úton! De boldogtalan az, ki fejtörés és körömkoptatás közt kínozza magát, nem azért, hogy jó utat találjon, hanem hogy tévelygéseit a világ, vagy legalább saját maga előtt, elrejtse!

1826

 

KRITIKA ÉS ANTIKRITIKA

A Tudományos Gyűjteménynek tavalyi köteteiben figyelmemet a mi derék Berzsenyinknek Kölcsey recenziójára tett észrevételei vonták különösen magokra, s nem érdemlenének-e ezen észrevételek figyelmet, ha szinte nem oly nevezetes férfiútól származtak volna is, csak azért is, mert a recenzió után nyolc egész évvel jelentek meg? Alig képzelhetém a felingerlett magyar költőnek haragját ily hosszú ideig tápláltatottnak lennie. Hajlandó valék azt hinni, hogy a manet alta mente repostum Berzsenyire nem tartozhatik. De így van, és hogy ez így van - az nekem fáj.

Íme ily következései vagynak a recenzióknak! Ahelyett, hogy a recenzens urak állításaként fáklyát gyújtanának a józanabb ízlésnek: pört és makacs megátalkodottságot okoznak; s ezen makacs megátalkodottság nem leghathatósabb eszköz-e arra, hogy az ember a legszorosb értelemben egyoldalúvá legyen, s hajlékonyságát elvesztvén, a haladás útját maga előtt bezárja? Ezt mondám akkor, midőn Kölcseynek lármát indított recenziói megjelentek; s a következés úgy hozta magával, hogy mondásomat vissza nem vonhatom.

A Csokonairól hozott ítélet megnyitotta-e az őtet vakon tisztelőknek szemeiket? Bizonyosan nem! Sőt többrendbeli sikoltozók keltek fel, tollcsatára készülvén; s meg kell adni, hogy ezen tollcsatának gyönyörű következései lettenek! Mert nem ekkor tanította-e bizonyos kéretlen védelmező, hogy a művészség tárgyairól az avatatlanok is ítélhetnek? Nem ekkor számláltatott-e a Bürger részeges nadrágvarrója a német literatúra bajnokai közé? s több ilyenek, melyeknek tudása nélkül a tudós világ bízvást el fogott volna lehetni.

De visszatérek Berzsenyire. Mennél inkább tisztelem őt mint poetát: annál inkább ohajtottam volna, hogy ő a maga poetai fenségéből egy rossz esztetikázónak alacsonyságára le ne szálljon. Mert mit használnak mindazon szofizmákkal teljes kommentációk, melyekkel ő recenzensének vádjait eloszlatni igyekszik? Leszen-e ezekből okosabb vagy a publikum, vagy a recenzens? s segéli-e a Berzsenyi dicsőségét annak látása: miként lett ő a recenzens gáncsai miatt annak magasztalásai ellen is igazságtalan? S miként keres magának mentséget legtiszteltebb barátjainak s a külföld nagy fiainak rágalmazásában? Ah, ezen gyengeségekre a derék férfiú nem vetemedik vala, ha Kölcsey jónak találta volna hallgatni.

Tudták azt mások is szint olyan jól, mint a recenzens, hogy Berzsenyiben találtathatik bombast. Mi szükség volt azt Kölcseynek kitrombitálni, s ez által az érdemes embert elkeseríteni? Azt reméllette talán, hogy a poetát megtérítheti? Vessen egy pillantatot Berzsenyinek Feleletére; s lássa ott, hogy a jobbulás helyett mint igyekszik maga-magával elhitetni: mennyire jók legyenek minden ő expressziói? Ő panaszolkodik, hogy recenzense az expressziókat megcsonkította, azaz (ami a valóság) egyenként hozta fel azokat. Ez, mond Berzsenyi, olyan: mintha valaki a szép művet úgy ítélgetné, hogy annak fülét, orrát letördelné, s akkor bizonyítaná Beckerrel és Ciceróval, hogy a szobor valóban nevetséges. Íme mennyire rossz a felingereltetés! Más azt igen jól érti, hogy Kölcsey nem a szobrot akarta nevetségessé tenni, hanem a művészt kíváná figyelmeztetni: miképpen még némely tagokon kézzel tapogatható darabosságok maradtak, melyeket a vésővel le kell simítani. De a kéretlen jótanács annyi mint rossz tanács. Imhol egy dönthetetlen bizonyság Berzsenyiben, hogy a recenziónak haszna nincs. Valóban nincs; de kára, az igenis van elég: mert nem tagadhatatlan kár-e az, midőn az az ember, ki minden hibái mellett sem szűnik meg lelkes költő lenni, oly szánakozásra méltó magyarázatokra ereszkedik! s mikor a köztiszteletű énekes, az alkalom szót az alakalomból magyarázgatván, magát a fejetlen etimológusok porába vegyíti!

S mit kell mondanunk arra, hogy Berzsenyi, ki ezelőtt saját vallásaként azt hivé, hogy nékie tanulni nem szükség, most egyszerre tudós arcot vett magának; s citál, esztétikáz, filologizál? Minő varázsereje van a recenziónak, mely az embereket tanulni kényszeríti! De valóban jobb lett volna mind a recenziónak, mind a Berzsenyi tudóskodásának elmaradni. Egész tudatlanság, úgy vélem, jobb mint fél tudomány. Mit használ az, hogy Berzsenyi romantikáról, hellenikáról, szépségről, hellén nyelvről beszél, ha mindaz, amit beszél, alaptalan? Ő azt nyilatkoztatja ki, hogy ifjaknak ír, s van-e az ifjaknak hamis tudományra szükségök? Ő a szépet csak a vegyületben találja, s az egyesnek szépségét meg nem ismeri: amit ismerni, ha már csakugyan tanulni kezdett, Engel által megtanulhatott volna. Ő azon tévelygésben él, mintha a görögöknél a poetának és prozaistának nyelve úgy lett volna két egymástól különböző nyelv: mint a magyar és szláv. Mert kétség kívül ily nevetséges gondolatra vezetnek azon szavai: a helléneknek volt különös poetai nyelvök; mi ellenben csak úgy választhatjuk el a poetai nyelvet a prózaitól, ha azt kihímezzük, azaz, költői képletekkel érzékiebbé, új szavak és szólások által pedig újabbá és szebbé formáljuk. Való, hogy Berzsenyi előtt a görög nyelv ismeretlen föld: de a legrövidebb reflexiócska éreztethette volna vele, miképp a poetai nyelv a prózaitól minden nemzetnél a világon csak úgy különbözhetik, mint ő mirólunk a görögnek ellentételében állította.

Mindég megvolt a literátori csatákban az a hiba, hogy a csatázók sohasem a valót, hanem mindég csak azon eszközöket keresték, melyek által mind jó mind rossz oldalaikat megerősíthessék, s magokat csalhatatlanoknak, hibátlanoknak mutathassák. Innen van az, hogy a pörírásokban annyi képtelen állításokat, szofizmákat s kárhozatra méltó gyengelelkűséget találunk. Fájdalom, hogy ezek a dolog megváltozhatatlan rendében állanak!

Miért állítja azt Berzsenyi, hogy az erő és fenség szülhet ugyan durvaságot és dagályt, ha ízlés nincs mellette, de ahol ez nincs, ott poeta sincs? Nem tudhatta-e ő, hogy ízlés nélkűl ugyan nem, de egészen ki nem fejlett ízléssel igen is lehet poeta? S hogy lehet, arra ő maga magának bizonyságul szolgálhat. Mert egészen kifejlett izléssel hagyott volna-e dagályt verseiben? Nem látta volna-e némely dalainak menthetetlen gyengeségét? S fogott volna-e a provincializmusoknak pártjára kelni? De ő még a külső formának a belsőre folyását sem akarja látni. Az ő tanítása szerént horáci ódát tibulli mértékre és tibulli elégiát horáci mértékre bátran írhatunk. Nem következik-e az ily értelemből az is, hogy Ovidius általváltozásait benseradi rondeaukba fordítani bölcs gondolat vala? Meg kell vallani, jó tudomány ifjainknak!

Berzsenyi recenzensének vádja alól ki akarván bújni, Remetéjét regének lenni tagadja; s azt Isten tudja! mivé varázsolja. Stesichorra utasítja vádolóját, kinek művei elvesztenek: miért nem inkább Pindárra, kinek győzeleménekei korunkig jutottak? Vagynak igenis Pindarusnál eposzi tárgyak lírai formába öntve; de lehet-e ezen hasonlatosságot a Remetére alkalmaztatni? A különbséget itt nem látni, éppen úgy hiba: mint azt állítani, hogy a görögöknek nem volt egyéb lirikumok az ódán kívül. Az óda nem vala bizonyos fajhoz kötött név; de az, ami Berzsenyinek szavaiból kitetszik, hogy a régieknek csak egynemű lirikumok volt, ez valóban nem nagy régiség-tudomány. Ha ő valaha csak Pindarusnak töredékein is végigtekinthetett vala, nem mondotta volna ezt.

Semmiért sem haragudtam úgy, mint Kölcseynek azon tettéért, hogy Berzsenyinek poetai karakterét lerajzolta. Mi szükség vala a kritikának ezen alkalmaztatására, élő poetáról lévén szó? Nem kellett vala-e Kölcseynek előre látni, hogy az, ami a művről mondatik, a művészre, s ami a művészről, az emberre fog hibásan értetni? Kölcsey itt azt a hibát is tevé, hogy magasztalásaiban határt nem ismervén, imádott poetáját Raphaellé csinálja; Horácnak s Matthissonnak ellenébe állítja... s több efféle. Csuda-e, ha a tömjény által elkényeztetett költő mindjárt eleinte hibátlanul nagynak elhivén magát, annál nehezebben szenvedte a későbbi gáncsokat? Ó recenzensek, recenzensek!

Nem pirul-e az ember, midőn olvassa, mint igyekszik Berzsenyi a világgal elhitetni, hogy ő nem szűkkörű poeta, s hogy őhozzá nem fér semmi gáncs? De nem tudom azon érzést kimagyarázni, mely bennem felébredett, midőn Kazinczyt és Kist látám ő általa sértegettetni. A recenzens tehát meg leszen cáfolva, ha Berzsenyi a maga legtiszteltebb barátjait terheli vádjaival? Mert hogy az ő állításaként Goethét a németek poetának sem ismerik; hogy ő Wielandnak, Schillernek, Vossnak semmi érdemet nem tulajdonít: azáltal nem nagy vélekedést gerjeszt ugyan ítélőtehetségéről, de a szív itten kérdésbe nem jöhet. Csak barátjait ne bántotta volna.

Megvallom, haragban vagyok mind a kritikus, mind az antikritikus ellen. Ohajtanám pedig, hogy az egész dolgot hidegvérrel tekinthetném. Mily tanúságot vehet a szemlélő magának, midőn a felingerlett emberiséget látja munkálkodni! A felingerlett fej előtt minden dolog elváltoztatja saját természetét, színét, relációját; s idegen állapotban jelen meg. Az ember, úgy tekintve, mint művész, szoros függésben áll a maga művével, s lehet-e, hogy a művről ne a művészre s a művészről ne a művre folyjon el és vissza a gondolat, a vizsgálódás? De az ember mint ember, s az ember mint művész két egészen különböző helyhezetben áll. Nem képtelen kívánság-e az Berzsenyitől, hogy a művről lévén szó, a művész ne jöjjön tekintetbe? S nem képtelen gondolat-e az, hogy ami a művészről a művnek relációjában mondatik, az a nemművészi helyhezetben álló emberre magyaráztassék? Az ily öszvezavarások nevetséges szofizmákra adnak alkalmat; de hiában kiáltozod a megsértett versírónak: distingve! Sok poeta magát sem érti, nem hogy a gáncsolót értené.

Nem tudta-e a publikum Kölcsey nélkül is, hogy a genienek több és többféle kiterjedései vagynak? Az a festő, aki oly szép virágokat teremt vásznára, mint Huysum, igenis, hogy tiszteletet érdemlő művész; de az a festő, aki oly emberi alakokat hoz elő, mint Raphael, kétségkívül még több tiszteletet fog aratni. Raphaeltől fogva Huysumig sok a művészségnek lépcsője, s mennél több lépcsőt tölt be valaki, annál nagyobb kiterjedésű genie lakik keblében. A művész tehát nemcsak a művnek tökéletességéből, hanem a tökéletes műveknek sokféleségéből is ítéltetik meg. S ez az, amit Berzsenyi teljességgel nem akar megérteni, s amit ő talán elébb utóbb meg fogott vala érteni, ha a recenzenstől nem ingereltetett volna.

Most is jut eszembe, mennyire bosszankodtam, midőn Kölcsey Berzsenyinek poetasága előtt kimérte a határt, azt állítván, hogy ő a poetai pályán a predesztinált messzeséget már elérte? Szükség-e az ilyeneket kikiáltozni? Nem látta-e azt minden az Epistolákból s később a Kultsár Leveleiben s a Hébében, és Aurórában megjelent darabokból, hogy a költő lefelé száll, a summo discedens vergit ad imum? De kímélni kellett volna a tiszteletre méltó embert; s ha mindent hangos szavakkal harsogtatunk ki, mi marad úgy fülbe súgni való? Valóban a recenzens urak nagyon gyakorolják a demokráciai szabadságot! S mit nyertél, jó recenzens, szabadságoddal? Íme Berzsenyiddel még azt sem tudád elhitetni, hogy az általad gáncsolt rossz rímek az ő hibájából eredtenek. A makacs költő hibáit a nyelvre hárítja, s azt akarja megmutatni, hogy a szebb rímek csak a mesterkélésnek, nem pedig a művészetnek tárgyai. Nem érzi-e ő azt, hogy a mi Zrínyink mely sokat fogott volna nyerni a szebb külső által? Nem érzi-e, hogy a poeta a csupa versificatortól különbözik ugyan; de a kettőnek egybeolvadása az, ami a tökéletes szépnek előteremtésére megkívántatik?

Ki ne mosolygana, látván, mint él Berzsenyi a maga recenzense ellen repressáliákkal, midőn annak Jegyváltóját a poézis köréből számkivetni igyekszik? Fog-e Kölcsey is az eltiport dalocska mellett Berzsenyinek példájaként antikritikázni?... Ők lássák, mit csinálnak egymással!

1826

 

KÉPZŐMŰVÉSZSÉG ÉS KÖLTÉS

Nemes-Apáti Kiss Sámuelnek észrevétele[33] három pontbul látszik állani. Az első és harmadik azt akarja megmutatni, hogy a képzőművészség a költésnek fölötte van; a második azt magyarázza, miért lehessen a hibát elébb észrevenni a képzőművészség mint a költés produktumain? Szabad legyen e második mellett elsiklanom; s az elsőt utoljára hagyván, a harmadikkal kezdeni megjegyzéseimet. Ott a képzőművészség azért emeltetik a költés fölébe, mivel ebben lehető, amabban pedig lehetetlen plágiumot elkövetni (ezt fogja tenni a kifejezés, hogy festők és szobrászok kész művet nem oroznak). De mi köze a plágiumnak, mint plágiumnak, a művészséggel? s mi befolyása lehet arra, hogy egyik művészségnek a másikon elsőséget adjon? megvallom, én nem értem. S lehet-e azt állítani, hogy festő és szobrász kész művet nem oroznak? Matthisson bizonyos római festőrül beszél, ki Gessner által (fia volt ez az egész Európában ösméretes német írónak) lovakat festetett, s azokat saját műve gyanánt árulta el; s ez, kétségkívül, nem egyetlenegy példa. Vagy talán nem az ily orozások forgottak Kiss gondolatjában? Igen, de ha a költésre nézve ily orozásokrul beszél: nem szabad a képzőművészségre nézve is másokrul szólania; különben hasonlítása hiányos leend. Azt sem lehet pedig megengednünk, hogy a szobrász vagy festő által készült másolat az eredetinek dücsőségével mérkőzhessék. A másolat, úgymond Kiss Sámuel, ugyanannyi ügyességbe s munkába került, mint az eredeti. Megtörténhető, ha csupán mechanikai ügyességrül s munkárul van szó; de hát azon teremtő lelket, mely az eredetinek ideáját előhozta, nem kell-e tekintetbe vennünk? A képzőművész másolata éppen úgy alsó osztályba tartozik, mint a költői másolat; s a festő, ki valamely nagyobb művész tablóját lemásolván, saját originálja helyett adná ki, éppen úgy plagiárius lenne, mint azon költők, kik ellen K. S. oly neheztelését mutatja.

Látni való, hogy ezen az úton a képzőművészt a költő fölébe nem magasztalhatjuk, szükség tehát azon másikat venni vizsgálatba, melyet az észrevételíró kéz alatti munkácskájának elején (s ez a följebb említésbe jött első pont) megpróbált, így írván: Képírók (azaz festők) és szobrászok annyiból is nagyobb fényt kívánhatnak magoknak a poeták felett, mivel őnekik a felvett ideát nem betűkben, hanem világos tárgyakban és megszemélyesítve kell adniok. Ezen szavak azt láttatnak mutatni, hogy írójok a két különböző művészség principiumit sem jól el nem választotta, sem egész kiterjedésökben által nem gondolta.

A képzőművészség testi formákkal foglalatoskodik; a költésnek formái testetlenek. Azaz, a képzőművész (szobrász és festő) a látható természetet látható másolatokban állítja föl; a költő pedig szavak által jelenti ki magát, melyek a testetlen gondolatnak és érzelemnek csupán konvencionális bélyegei. Eszerént a képzőművészség közvetetlen az érzékiségnek szól, s ezáltal közvetve hat a lélekre; a költés pedig egyenesen a lelket veszi célba, s kirekesztőleg csak lélek által fogadtathatik el. Mert bár látjuk is a leírt szavat, bár halljuk is a kimondottat, soha sem kell felednünk, miképpen csak szabad kéj szerént föltalált s megállapított jegyeket látunk és hallunk, melyeket elébb meg kelle tanulnunk, hogy jelentéseiket érthessük, s bennök és általok csak a testetlen gondolat az, mellyel foglalatoskodunk. E különbség a két művészség principiumi közt nyilván mutatja, hogy van határ közöttök, melyet általhágniok kölcsönösen nem szabad; és ezen határt soha sem kell szem elől eltévesztenünk; leginkább nem pedig akkor, midőn egyiknek a másik fölött elsőséget adni akarunk.

Több-e tehát a képzőművész, mint a költő? Ezen kérdésre ha felelni készülünk, kétségkívül azt illik tudakozni: mi az, amit amaz tehet, emez pedig nem? s megfordítva, ha van-e, amit emez tehet, s amannak tehetségében nem áll? Gondoljunk a művészség tartományábul valami szépet, például egy leányt, mint Alcina. A szobrász kivarázsolja az isteni termetet márványbul; a festő reáönti vásznára a bájos vegyületben öszveolvadó színeket: s a műven örömmel andalgó pillantat teljesen mutatja s képzelteti nekem, milyen lett légyen a nagyszépségű tündér? Mondjad a költőnek, hogy vetélkedjék itt a följebbiekkel, s próbálja meg, mint hozhatja lelkünk elébe ugyanazon termetet? Jön Ariosto s elmondja, mint állott Alcinának termete, homloka, orra, szája, keze s a többi: de bár még egyszer oly hosszan elmondja is, fogod-e tudni, milyen volt tehát a csudálást érdemlő szépség? Bizonyosan nem; mert ha ezer ember olvasta a leírást, mind az ezernek képzeletében más-más kép formálja magát. Jele, hogy a költő oly cél után törekedett, melyet elérnie nincs tehetségében; mert testet, azaz csupán érzéki tárgyat veve föl, s a képzeletben szavak által akarta azt véghezvinni, ami csak a látás érzéke által vala véghezvihető. S ez a pont az, mely Kiss Sámuelnek szemei előtt álla, midőn a szobrászt és festőt a költőnek fölébe emelé. Azonban ez a dolognak még csak egyik oldala. Alcina (márványban vagy vásznon) áll vagy ül vagy fekszik, bús vagy vidám vagy andalgó, aszerént amint a művész kezeibül kijöve; egyszeri állapotát sohasem változtathatja; csak egy bizonyos helyhez, egy bizonyos pillantathoz van kirekesztőleg szorítva: szóval, Alcina a képzőművésznél nem egyéb, mint változhatatlan testi szépség, melynek vonásaibul a lélek állapotát is sejdítheted, de csak a szempillantat szűk korlátja közt. Ellenben a költő Alcinája örök mozgásban él, s új meg új lelki szituációkba tétetik által: oly dolgok, melyeket a képzőművész messzérül sem követhet. Világos ezekbül, hogy a képzőművészség célja megmaradás és kiterjedés a helyben; a költésé pedig: mozgás és egymás után következés az időben; amint ezen principiumokat Lessing a Laokoonban gazdag fejtegetéssel előadta. De világos az is, hogy ha a költő leírások által azt elő nem terjesztheti, amit a képzőművész a véső vagy ecset segedelmével hiányosság nélkül előnkbe állít; olyan is sok van, amit amaz a beszéd által képzeletünknek föltüntethet, s emez véső vagy ecset által nem követhet. Alcinának epedve mozgó, s jelentéssel teljes szemeit; azt a hullámként kelő és szálló kebelt; azt a nyakat és arcot, melyen ámorok enyelgenek, s több ilyeket, csak a költő varázsolhatja elődbe. Minő előadás az, mellyel Sappho saját állapotát érezteti, midőn a kedvelt ifjú ellenében ülvén, annak ajkairul a kellemes éneket hallja! Tekint a kedvesre, s szíve kebelében megdobban, ajkai között ellankad a szólni akaró nyelv, elektromi láng foly végig tagjain, füle megcsendül, szemein homály borul el, remeg és elfogódik, s halványan, mint a leszáradt virág, rogyik le. Mely szobor vagy festés mérkőzhetik ezen rajzolat erejével? A költő itt különböző, noha sebesen egymás után rohanó, szempillantatok történeteit énekli; s magában következik, hogy a képzőművésznek, ki csak egyetlenegy szempillantatra van szorítva, őtet itten követnie nem lehetséges. Próbálja egy Raphael, vagy ha van valahol valami Raphaelnél is nagyobb, a vadlóhoz kötözött Mazeppának halálos vonaglásit festeni; s mi leszen azon egyetlenegy pillantat, melyet a festő kénytelen fölfogni, azon számtalan egymás után kínosan következő pillantatokra nézve, melyek lord Byron költeményében lelkünket vérző fájdalommal szaggatják? Ezen egymás után következést a szobrász vagy festő nem is próbálhatja; de próbálnia nem is kell, mert itt az ő tartományának határa megszűnik; s éppen úgy szűnik meg a költői tartomány ott, hol a testnek helybeli kiterjedésérül van szó. Ha már a két művészség közt elsőséget akarunk osztani, a két különböző tartományt kell öszvehasonlítanunk, s azt megvizsgálnunk, melyiknek határaibul lehet gazdagabb s lélekrehatóbb szépségeket előteremteni? s ez egészen más kérdés, mint ami Kiss Sámuel észrevételének alapját teszi. Ő nem a két művészség két különböző birodalmát vette figyelembe; hanem a költést és képzőművészséget csupán ezen utolsónak határaiban hasonlította öszve: ami az elsőre nézve valóságos igazságtalanság, s már magában tévedés lévén, lehetetlen, hogy tévelygő következtetéseket ne vonjon maga után.

Vagy azt mondjuk talán, hogy a kérdés alatti észrevételt nem is ezen oldalrul kell tekintenünk, mivel az író azt látszik figyelembe venni: minő viszonyban álljanak egymáshoz az eszközök, melyeknél fogva a két külön osztályú művész a maga fölvett ideáját előterjeszti? A költő eszköze, úgy állítja ő: a betű, a képzőművészé a valóságos megtestesítés (mert a tárgy és megszemélyesítés erre fog kimenni); és mivel ennek eszköze amazénál tökéletesbnek látszott előtte: habozás nélkül vonta ki a fönnforgó rezultátumot. A költőnek eszköze nem betű, hanem szó, a szó csak jegy, de jegye a gondolatnak, mely testetlen, melyet tehát márványbul kifaragni vagy vászonra színezni lehetetlen. Jele, hogy ha szó által a test hű másolatát adni nem lehet, lehet a lélekét; ha szó által a kiterjedtséget egyetlenegy pillantatban lerajzolni nem lehet, lehet a következés egymást fölváltó pillantatait: s megfordítva, ha megtestesítés által a test hű másolatát adni lehet: nem lehet vagy igen megszorítva lehet a lélekét; ha megtestesítés által a kiterjedtséget egyetlenegy pillantatban lerajzolni lehet: nem lehet a következés egymást fölváltó pillantatait. S íme ismét ott vagyunk, ahonnan kiindulánk. Mert mindenik művészség eszköze csak a maga határaiban használható; tehát a határok tekintetbe vétele nélkül az eszközöket sem lehet öszvehasonlítani. Óhajtani kell azért, bár az író ahelyett, hogy egyik művésznek a másik fölött kifogás nélkül elsőséget adott, azon korlátot igyekezett volna tisztán kifejteni, mely a kettőt egymástul megválasztja; s azt vizsgálta volna meg, mit tehet és nem tehet a költő azon tárgyakra nézve, melyek vele s a képzőművésszel első tekintetre közöseknek lenni látszanak? Mert nem nyilván van-e, hogy minden költő, ki úgynevezett poetai leírásokat (deseriptiókat) készít, kisebb s nagyobb mértékben a festő vagy a szobrász birodalma felé csapong? Ha már az ilyen leírások festői szellemben készülnek, azaz, helybeli kiterjedtséget akarnak láttatni: bizonyosan bukást okoznak a költőnek. Mikor Ariosto Alcinának szép tagjait egymás után előszámlálja, midőn Virgilnél az Aeneas pajzsának képei egymás után elbeszéltetnek: mindenik esetben a költés messze marad a rokon művészség megett, melynek határaiba tudatlanul belépett. Homér az ily leírásokat valóságos történetekké csinálja; s bölcsen megmarad a költés tartományában. Őnála, mint Lessing régebben megjegyzé, az Achillevs paizsa nem leíratik, hanem előttünk készül; az Agamemnon öltözetét nem elbeszéltetni halljuk, hanem magát látjuk öltözni; a királyi pálcának nem festését kapjuk, hanem történetét olvassuk. Ez a nagy költő, Helenának szépségét kijelenteni kívánván, nem teszi azt, amit Ariosto; tőle nem halljuk meg, milyen volt a szép asszonynak homloka, arca, keze; hanem a szép asszony miatt sokat szenvedett trójai véneket állítja előnkbe, kik a fátyollal elborított szépséget bámulva nézik, s méltónak állítják, hogy érette vér folyjon. Az ilyen vonások által mutatja Homér magát annak, akinek őt Horác lenni mondja:

qui nil molitur inepte:

s az ilyen vonásoknak kellene a mi versíróinkat is megtanítniok, hogy vízként áradozó descriptióktul őrizkedjenek. Horácnak rosszul értett szavai (ut pictura poesis erit) sokakat megtévesztettek. Pedig a bölcs kritikájú rómainak eszébe nem jutott a költést festéssé csinálni; a fölhozott szavaknál a descriptiókrul, melyeknek céltalan voltát másutt nyilván kárhoztatja,[34] - szó sem tétetik; s a festés egészen más célbul, s csupán hasonlítás kedvéért, hozatik föl.

A mi írónk azonban, mindamellett is, hogy vizsgálat alá vett ítéletében a kétrendbeli művészet principiumit öszvezavarta, nem tartozik azok közé, kik Horácot félreértették. Következő szavai mutatják, hogy tudta, mi különbség legyen a kettő között: «a versírók természeti mozgásban, és így változtatva s mintegy beszélve (?!) közlik eleven gondolatikat az olvasó érzéseivel; amazok (szobrászok és festők) egyforma nyugalomban (talán állapotban? mert például a farnesi bika gruppja bizonyosan nem a nyugalom ideáját ébreszti föl) mutatják műveiket a nézőnek». - Úgy van; ez, ha a kifejezést félregondoljuk, éppen az a principium, melyet én följebb Lessing útmutatása szerént előadtam; de kár, hogy a vele egy rendbe írt ítéletekkel öszvefüggeni nem látszik! - - -

1827

 

A LEÁNYŐRZŐ

A komikumról

A theoretikusnak állapotja kínos állapot. Előtte fekszik a poetai műv, s ahelyett, hogy gond nélkül általadná magát azon kedves érzéseknek, melyeket abból a sokaság, semmi egyébtől el nem foglalva, gyönyörködve szív, gyötrő nyugtalansággal tekintgeti azt végig és keresztül: ha gyönyörködni merjen-e? s ha könnyei, melyek itt egy indító panasznál akaratlanul fakadnak, s mosolygása, mely ott egy eleven tréfánál észrevétlen ajkaira vonul, a regula ellen nem hibáznak-e? Azonban mit tehetsz róla, ha az istenség bűneidnek büntetéséül e szerencsétlenséget mérte rád? Jámbor keresztyénnek dolga, hogy a sors nyomásának engedjen; és nem lehet-e gyakorta a jámborsággal bizonyos okosságbeli osztályrészt is párosítani, mely a nyomás kedvetlenségeit néminemű gyönyörűség forrásává változtathatja? Mert nem valóságos öröm-e, midőn valaki számot adhat önmagának, miért leli ezt szépnek, amazt miért nem? Midőn vizsgálat által egyfelől megóvja magát az írónak csalfaságaitól, nehogy hamis fény, színlett teljességű áradozás, tettetett erő s több ilyenek által félrevezettessék: másfelől pedig oly karba tétetik, hogy a sokaságtól észre nem vett vagy nem eléggé becsült szépségeket is felfedezheti; s az érdemesnek a maga gyakran hosszú időn keresztül megtagadott polcát kimutathatja? Azonban nem kell elfelednünk, miképpen annak a theoretikusnak, kiről itt szó vagyon, sok ismerettel és tapasztalással mély ítélő tehetséget s józan ízlést kell öszvekötnie; mert a félszegség tagadhatatlanul gonoszabb a legüresebb fogyatkozásnál. Jaj annak, kinek vizsgálatait előítélet, s innen és onnan siketen és vakon vett mérték vezeti! A mennyország kapui zárva maradnak előtte; s fejének a purgatórium legsebesebb lángjai sem könnyen használnak.

Ne higgyétek mindazáltal, hogy az, aki a félszegség ellen ily bizodalmosan prédikál, tiresiasi bölcseséget tulajdonítana magának, s azt vélné, hogy ő csupa orákulumokat zeng le székéből. Több ízben elkövette ugyan ő azt a gyengeséget, mely szerént ítéletét ez vagy amaz íróról a közönség előtt kimondotta; s parányi olvasásának és némelykori gondolkodásának rezultátumait zsinórmértékül venni merészkedett: de mindemellett is távol áll azon bohóságtól, hogy ítéleteit a közönséges vélekedés vezérfáklyáinak lenni tartaná; sem az ítélethozás viszketege győzhetetlenül nem uralkodik kebelében. Ennek bizonyságául, íme most, midőn az Élet és Literatúra redactiójától a Kisfaludy Károl Leányőrzőjének megvizsgálására felszólíttatott, megtartóztatja magát a művnek kritikai széjjelboncolásától; s elégnek tartván Kisfaludynak, mint komikusnak, érdemeit a magok való fényében általán fogva láttatni, igyekezni fog, hogy a komikumról közönségesen és a vígjátékról különösen némely észrevételeket közölhessen, melyek már ezelőtt nagyobb mesterek által feltaláltattak, s most mindennek, akinek tetszeni fog, vagy a Leányőrzőre, vagy más bármi névvel nevezendő vígjátékra nézve mértékül szolgálhatnak.

Íróink kicsiny seregében nincs egy is, aki a komikum határai közt oly szép világításban jelent volna meg: mint Kisfaludy Károl. Vígjátékaiban, a Szalai név alatt ismeretes beszélleteiben, nemcsak igen eleven elmésség uralkodik, hanem ezen elmésség bizonyos tiszta vidámsággal, bizonyos nemesebb színnel van elöntve, mely őtet a komikusok egyik igen veszedelmes örvényétől, a profanum volgus mocskosságai s darabosságai felé sikamlástól híven megőrizi. Vígjátékai közül a Pártülők és Kérők nincsenek oly tisztán emlékezetemben, hogy felőlek szólhassak; de az Aurora köteteiben álló Mátyás Deák, Vígjáték és Betegek, valamint az előttünk fekvő Leányőrző is nagy igazsággal érdemlik figyelmünket. Mert voltak egynehányan íróink közül, kik magokat a drámai költésnek majd ez, majd amaz nemében megpróbálták; de ideje már egyszer kimondani (s tehetünk-e róla, hogy a kimondás kötelessége éppen minket ért?), ideje részrehajlás és tekintet nélkül kimondani, hogy mind ez óráig, melyben e rendek iratnak, drámai próbáink közül a komoly nemben még egy sem tűnt fel, mely a kritikusnak, mint kritikusnak, figyelmét megérdemelné; a vígban pedig egyedül Kisfaludy Károly az, kinek a Múzsa mosolygott. S ez a mosolygás a vígjáték Múzsájától annyival tekintetre méltóbb, mennyivel kevesebbeknek jut az a legvirágzóbb literatúrájú nemzeteknél is. Nem olyan könnyű a mesterség, mint sokan hinni láttatnak, tréfákat hozni elő, melyek, Voltaire szavaként, a tisztességes embert, azaz, a mívelt lelkű olvasót vagy hallgatót nevetésre gerjesszék; s még kevésbé könnyű, tréfáinkat a drámai költés nehézségeivel öszvekötni. Ha valaki ezt saját próbája után is elég szerencsétlen volna nem hinni: figyelmeztetem őtet Voltaire-ra. Ki fog a tudomány országában annyira járatlan lenni, hogy ne tudná, mely kimeríthetetlen elmésség jutott e híres franciának tulajdonul? S mi lőn ezen elmésségből, midőn azt a drámai pályán akará használni? Hol áll Voltaire, mint vígjátékköltő, nem mondom Molière, de csak Regnard mellett is? Lehetséges-e, hogy egynémely íróink ezen nagy példára meg ne hunyászkodjanak, s mind jövendőre nézve a vakmerő tettektől magokat meg ne óvják, mind eddig elkövetett bűneiken ne bánkódjanak? Való ugyan, hogy a kinyomtatott bűn nem könnyen eltörültethető; de való az is, hogy a bánkódó méltán várhat irgalmasságot; s a kritika, ha nem könyörülhet is, legalább felejthet.

Minden művésznek, kétségkívül tehát a költőnek is, egyedül való tárgya a szép; ezt kell neki a maga ezerféle alakjaiban keresnie, akar bámulatra hozni, akar megrázni, akar ellágyítani, akar nevettetni készül bennünket. A szép a természetben fekszik, s a természetben fekszik még akkor is, midőn ideálként áll előttünk; mert mi az ideál egyéb, mint magasított, azaz, a lehetségig nagy, a lehetségig nemes tökéletben gondolt természet? De ha a szép a természetben van is; ha a szép annálfogva természetes is: nem következik innen, hogy minden ami a természetben van, minden ami természetes, szép is legyen egyszersmind. Oly állítás ez, melynek valósága egy pillantattal szembetűnik, s melyet felhozni is szükségtelen volna, hanemha poézisunk körében gyakran látnunk kellene: miképpen a természetes ideája a szép ideájával gondatlanul öszvetévesztetik, s így a költő a művészség világából a mindennapiságba taszíttatik vissza. Ezen veszedelemnek senki sincs jobban kitétetve, mint a komikus. Más költők, például a Homérok vagy Sophoklesek, kétszeres szerencsével bírnak; mert mind formáik, mind tárgyaik egyformán a szép határain belől tündöklenek: de az Aristophaneseknél csak a forma szép, nem pedig a tárgy is egyszersmind. A komikum a szépnek formái közé tartozik, s olyankor áll elő, midőn valami tárgy bizonyos elmés bánásmód által azon helyhezetbe tétetik, melyben nevetségesnek kell látszania. Ezen meghatározás nyilván mutatja, miképpen különbözik a komikum a nevetségestől, tudniillik, mint forma a tárgytól. Már minden nevetséges valami olyant teszen fel, ami vagy az illendőség szankcionált törvényeivel, vagy a józan ésszel ellenkezik, vagy ellenkezni látszik; s mivel az illendőség és józan ész törvényeivel megegyezés a szép lehetséges voltának változhatatlan feltételei közé tartozik: látnivaló, hogy a szép és nevetséges közt nincs kisebb ellenkezés, mint az értelem és esztelenség közt. Eszerént a komikus művésznek már tárgyában oly kőszikla rejtezik, melynél könnyen hajótörést szenvedhet. A komikumnak azért, hogy a maga nevét, mint esztétikai forma, megérdemelje, arra kell törekednie, hogy a nevetségest megnemesítse, hogy annak esztétikai karaktert kölcsönözzön. Csak így gerjeszthet a nevetséges (mindamellett is, hogy nevetségesnek lenni megmarad s gyakran nevetségesbé is leszen) esztétikai részvételt maga eránt. Részvétel és esztétikai részvétel közt pedig nagy a különbség; mert esztétikainak csak azt a részvételt vagy gyönyörködést nevezhetjük, mely az ízlésnek, azaz, a tulajdonképpen való szépérzésnek talpköve. Ily részvételt már hogyan ébreszthessen fel az, ami a széppel, és így a szépérzéssel is annyira ellenkezik, mint a nevetséges? Nyilván vagyon, hogy ez csak a művészi formában érdemli meg az esztétikusnak figyelmét; de nyilván vagyon az is, hogy ezen művészi forma, természetesen a maga tárgyának törvényeihez lévén csatolva, közvetve magával a széppel ellenkezik; s innen megérthetjük, miért tartozzék a nagy komikusnak tehetsége az igen ritkák közé? A komikusnak a maga tárgyával szüntelen küzdésben kell lennie, hogy azt kívülről a szép határai közé bevonja; s nem példátlan dolog íróink közt, hogy a tárgy ugyan súlyosb vala, mintsem bevonattathassék, az író pedig könnyebb, mintsem ki ne rántathassék. Az eset, ha nem szinte oly veszedelmes is, mint a vétkes angyaloké, nincsen mégis sok veszély híjával.

Az volna talán a kérdés: hogy esztétikai forma és nem esztétikai tárgy miként állhatnak egymás mellett? Kétségkívül nagy ellenkezésben; s éppen ez az ellenkezés teszi a komikai művészséget lehetségessé. Mert ha a nevetséges tárgya szépítő formában a maga nevetséges voltát elvesztené, miben fognók úgy a komikumot feltalálni? Meg kell annak a maga természetét tartani, s így, midőn egyfelől a tárgyban butaság, tompulat, félszegség és homály, másfelől a formában elme, élesség, ügyesség és fény egymásba olvasztva tűnnek elő, különös világításokkal a lelket váratlanul lepik meg. Eszerént a komikai erő a nevetséges oldalok esztétikai felvilágításában áll; de ezen esztétikai felvilágítás csak olyankor jelen meg, midőn a szép forma a nem szép tárgyon tökéletes hatalmat vett; s e hatalomnak kisebb vagy nagyobb kifejezése határozza meg a komikai genienek lépcsőjét. A nevetséges éppen oly nehézséget fordít a költő elébe, mint az útálatos. Mind ez, mind amaz ellenkezésben van a széppel; és mégis mit fognánk a költőről mondani, ha vagy egyiket vagy másikat a szép határain kívül láttatná? Nem magában következik-e, hogy akkor maga az ő költeménye válna a tárgy különbségéhez képest vagy nevetségessé, vagy útálatossá? Minden ily esetben a költésnek egész ereje a formában koncentrálja magát. Mert midőn, például, Anakreon a rózsát énekli, nem szembetűnő-e, miképpen a rózsa már magában is esztétikai részvételt gerjeszthet? Itt tehát forma és tárgy kölcsönös visszasugárzás által emelik egymást. De midőn Homérnál a nevetségesen ocsmány Thersites, midőn Virgílnél az útálatos Polyphém állíttatik fel: nem látja-e minden, mint áll a költői forma szépsége veszedelemben, hogy a tárgy által elhomályosíttassék? Ohajtanunk kell, hogy költőink ezen észrevételt figyelemre méltónak találják. Mert nem könnyű feladás az, hogy a Polyphémust zengő versek iszonyodást ugyan, de a szép érzésével megegyező iszonyodást ébresszenek, s a Cyclops mégis Cyclops maradjon; nem könnyű feladás az, hogy a Thersitest zengő versek kacajt ugyan, de a szép érzésével megegyező kacajt fakasszanak, s Thersites mégis Thersites maradjon: azaz, mind ez mind amaz a szépnek minden vonásaival minden pontban ellenkező tárgy, tagadhatatlanul szép formában. El nem tévedező biztos lebegés, itt, hol a szép és nemszép észrevehetetlen határokkal választatnak el egymástól, a költői helyes ízlésnek legbizonyosabb próbaköve; s az elbolyongás itt annál hamarabb történhető, mennél kevésbé lehetséges az elhasító barázdát megvonni.

Mindezekből nyilván kitetszik, hogy a komikum és a nevetséges különböznek egymástól. Ezen utóbbik egyedül fizikai behatással munkálkodik reánk, a nevetés ingere által örömérzésre gerjesztvén bennünket; s mivel ezt úgy viszi véghez, hogy a közvélekedéssel ügyetlen öszveütközésbe jön, vagy jőni látszatik: természetesen az elmésség ideáját magába nem foglalja. A komikumnak pedig elengedhetetlen feltételei közé tartozik az elmésség, s annál fogva behatását esztétikaivá csinálja. A komikai elmésség a nevetséges oldalok felfedezésével foglalatoskodik; s ezen felfedezés bizonyos kombináció által történik meg, mely többé vagy kevesebbé nyilvánságos rámutatással a tárgyat vagy a maga ellenkezője vagy a maga hasonmása által hozza a megkivántató világításba: például ügyetlent ügyes, elmétlent elmétlennél fogva. E kombinációt nevezzük tréfának; s a tréfa eszerént az elmésség principiumából folyván ki, megkülönbözteti magát a puszta dévajságtól, kötődéstől s az úgynevezett furcsaságtól, mivel ezeknek szerző okát a csupa vidámságban feltaláljuk. A tréfa az az elektromi erő, mely a való komikusnak művét keresztülfolyja, s csak az futhatja meg szerencsésen a pályát, ki a tréfát tökéletesen hatalmában tartja: mint Aristophanes, Lukian, Voltaire, Swift és Wieland. Mennél szembetűnőbb a tréfának törekedése, mennél vastagabb szövedékben mutatja ki a maga alkotó részeit: annál kevésbé szerencsésnek lehet azt mondani. A nagy művésznek tréfái olyanok, mint Homérnál az Apollon nyilai, melyeket emberi szem nem lát, de céljokat soha el nem hibázzák; vagy olyanok, mint a legszebb kék szemnek pillantatai, melyek annál inkább szívet érdekelnek, mennél sűrűbb szempillák alól lövellenek elő. De semmi sem emeli úgy a tréfának becsét, mint ha komolyság rejtezik megette. Így leszen az kellemetesen érdeklővé: mint például Sokratesnek szájában. Az aki a komolyt úgy beléolvaszthatá a tréfába, hogy ez gyakran amannál jobb szolgálatot teszen, bátran kiterjesztheti karjait a komikai pálma után, melyért sokan vívnak, de sikerrel kevesen.

A szépművészség nem tárgyazhat egyebet a szépnél; és Sulzernek tagadhatatlan hibái közé tartozik, hogy ő a szépművészségnek minden ágait morális oldalról szerette tekinteni. Ezen tekintet nyilván hibás ítéletekre vezeti a vizsgálót: mert ha a művészt ily szempontból akarod megítélni, nem nyilván következik-e, hogy például a jámbor Rabenernek elsőséget adj a gonosz Aristophanes felett? Ha pedig igazságosan megvallod, hogy ez a gonosz elérhetetlen fenségben áll ama jámbor felett: nem természetesen foly-e innen, hogy a művészségnek, mint művészségnek, az erkölcsiséggel semmi köze nincs? Azonban a morális jónak és a művészi szépnek határai öszveolvadásban vagynak egymással; kétségkívül ennek érzéséből származott az ismeretes hellén szó: καλοκαγαθια. Azt amit a művészségben szép karakternek hívunk, bizonyosan a morálban jó karakternek fogjuk nevezni. Jele, miképp a szép és jó rokonok voltak és maradnak szüntelen: de hogy a rokonságot ugyanazonsággá ne változtassuk, leginkább megőriz bennünket a komikumnak gondos vizsgálata. Nincs semmi annyira jó, nemes, nagy és szeretetre s tiszteletre méltó, hogy komikai felvilágításban nevetségessé ne tétethessék; s a művészi szépség kevesebbedik-e Aristophanesben, midőn Euripidest, vagy Sokratest, vagy éppen az istenségeket teszi nevetség tárgyaivá? Mikor Lukianus a religio legszentebb tárgyait a bohóság alakjában állítja elő, nem éppen annyi szépséggel ragyog-e: mint midőn a filozófiának álorcás követőin oly érdemlett csapásokat von keresztül? S melyik kritikus merné Ariostónak egynémely trágár történetecskéjétől, vagy a Voltaire Orleansi Szűzétől a szépséget megtagadni? Jele, hogy a szépművészségben a behatás legnagyobb ereje a formában áll. Való az, mint feljebb megjegyeztetett, hogy a forma megkívántató behatását annyival nehezebb megnyerni, mennyivel nagyobb küzdést kell annak a maga tárgyával kiállani: de való az is, hogy a győzedelemmel kiállott küzdés után minden művészi forma, tehát a komikum is, minden mellesleg tekinteteken túl éppen úgy vagy legalább csaknem éppen úgy neveztethetik szépnek, mint az, mely a maga tárgyával hasonló kedvetlen öszveütközésbe nem jöhet.

Azonban tagadhatatlan az, hogy a komoly előadás és a komikum közt fekszik mégis valami különbség, ami amannak e felett elsőséget adni látszatik. A komoly előadás a maga tárgyának belsejébe hathat; s mivel a belsők (például az emberben, a költés fő és örök tárgyában) minden különböző helyeken, s minden különböző korban tulajdonképpen ugyanazok maradnak: látnivaló, miképpen előadások egyetemi kiterjedtséget nyerhet, s különböző helyeken és korokban egyformán érezhető szépséggel ragyoghat. A komikum legszokottabb és legszerencsésebb tárgyai pedig nem feküsznek a természetben mélyen és változhatatlanul. A komikai elmésség legtöbbszer a kor és helybeli különbséghez képest fennálló konvenciónak rendszabásairól veszen mértéket; s ezáltal már a jelenkorban az előadás többé vagy kevesebbé bizonyos helyhez, bizonyos nemzethez köttetik; a jövőben pedig a konvenció rendszabásainak kimaradhatatlan változásai által érdeklőségét vagy egészen, vagy nagy részben elveszti. Mert ha a komikus, a maga tréfáinak részvételt gerjesztőbb foglalatot és törekedést akarván adni, morált, vagy szatírát szőv is az alá; mindamellett, hogy ekkor az emberi természetben változhatatlanul fekvő tárgyakat vehet elő, még az ily tárgyakat is a maga kora és hazája konvencionális vélekedéseinek világításában kell felállítania. A természet és józan ész örök törvényeivel ellenkezés magában gondoltatván, többnyire komoly, s nem mindég tűnik előnkbe azon váratlan meglepéssel, mely a nevetségesnek szükséges feltétele; az is tagadhatatlan, hogy a sokaságnál mindég és mindenütt a természet és józan ész a konvenciónak alá vagynak rendeltetve, s igen sokszor véle ellenkeznek; nyilván van innen, mely úton kelljen a komikusnak járnia, ha polgártársaira hatni akar; s nyilván van az is, miért kell gyakran éppen azon behatásoknak, melyek a magok idejében legélesebben érdeklettek, a később korra nézve elveszniek. Nincs az írók közt egy felekezet is, mely a maga korán és nemzetén túl annyira homályos legyen, mint a szatíraszerzők. E homályon ugyan lehetne segíteni az által, ha a műv még a szerző életében kommentáriusokkal készíttetnék ki, mint Boileaunak szatírái: de a kommentárius értelmet adhat ugyan, behatást pedig nem. Az ily művnek szépségét csak sejdítgetve érezzük, vagy ha érzésünk az író nagy ereje miatt a sejdítésnél sokkal erősebb leszen is: mégis olyanforma az, mint amely bennünk akkor támad, mikor a Rákóczi Ferenc idejebeli asszonyságoknak képmásaikat a magok saját kosztümjében tekintjük. Ez az észrevétel természetesen fennmarad akkor is, midőn a komikus a konvenciónak előítéleteit a józan ész mértékeinél fogva ostromolja. A mérték egyetemi, de annál inkább nem az a tárgy. Ez az oka, hogy az olyan nagy komikus is, mint például Swift, nem szólhat az emberiség koraihoz és masszájához oly egyetemleg, mint például Homér. Ebben a karakterek örökre fénylő belső szépségben terjesztetnek elő, s magok a külső környűletek a nem játékos rajzolat tisztaságában úgy állanak előttünk, mint Poussinnak vásznán az ideális Arkádia: amannál ellenben az angol nemzettel s az író korával szoros egyesűletben álló célzások a távolságban mind inkább-inkább elhomályosodnak, mert egyedül arra valának intézve, hogy rejtekből kipattant nyíl gyanánt sebesítsenek. Rabener azt mondja valahol, hogy ő Swiftnek ezen módját ki akará kerülni, s egyetemi rajzolatokat készüle kitenni, melyek közönséges részvételt ébreszthessenek; s megbizonyítá a következés az ő példájával is, hogy a komikum szépsége hasonlít az oly színezésekhez, melyek új korokban fénylenek, de idő múlva halványakká lesznek.

A való művészi szépség nem valami relativum, talpkövének a természet változhatatlanságában mélyen kell feküdni, annálfogva egyeteminek kell lennie. Bizonyosan tehát a komikum szépsége is nem lehet nem egyetemi. Ha a tárgy előttünk elhomályosodott is, de mindég tisztán marad tekinteteinknek az az erő, melyet a költő a maga tárgyának formába öntésére fordított, az a művészi elmésség, melynél fogva azt ilyen vagy amolyan színezetben állította fel. Következik, hogy ha a komikus a maga művének behatását azon mértékben, azon erős befolyásban, azon hosszú tartósságban, mint a komoly előadó, egyetemivé nem teheti: mindazt, amit veszt, a tárgy miatt veszti el. De következik az is, hogy a behatás veszteségéből a művészi szépség fogyatkozását bebizonyítani nem lehet. A költésnek minden neméhez különböző népeknél különböző külszín szokott ragadni, mely az idegent visszatolni látszik, de amellyel ha szoktatás és ismerkedés által megbarátkoztunk, könnyen keresztülnézünk rajta, s a benne rejtező szépet előítélet nélkül tanuljuk tekinteni. Ha ezen külszín a komikuson szükségképpen nagyobb felülegben terjed el: nem igazságtalan volna-e csupán azért balitéletet hoznunk ellene? Mennél inkább idegen a komikus a külföldi előtt, annál szorosabban csatlódik ő a maga saját hazájához, melynek szokásait, vélekedéseit tette művészségének tárgyává. Minden népnek írói közt a komikusok állanak a nemzetiség saját vonásaival legszorosabb egyesűletben. Kettő következik innen: egy, hogy a komikusok a nemzetiség tekintetében első figyelmet érdemelnek; más, hogy az a komikus, ki a nemzetiség határaiból idegen földre úgy plántálná által a művészséget, mint például a nem komikus Byron az Abydosi Hölgyben, vagy mint Moore a paradicsomot ohajtó Péri történetében, nagyon eltévesztené magát. Swift még akkor is, midőn a levegői szigetben üti fel szcenáriumát, szüntelen az angolokon tartja pillantatait. A komikus elválhatatlan tagja a maga nemzetének és korának, e kettőnek kebeléből kell neki a kettő előtt ismeretes alakokat elővarázsolni. Tökéletes ismeretségben kell lenni egyfelől a nemzetnek és kornak, másfelől az írónak egymással; s így fog történni, hogy a komikus oly behatással munkálhat a maga népére, mint nem semmi más költő. Ennélfogva azt, amit az emberiség egész masszájára nézve az egyetemiségben elveszt, a maga nemzetére nézve az individuális behatás szorosan koncentrált erejében nyeri meg. Megtetszik innen, hogy a költésnek egy formája sem vár oly eredeti színeket mint ez, melyről itt szó vagyon. Parasitusok és sykophanták vagynak mindenütt, de ki fogja tagadni, hogy az athenaei sykophanta és a római parasitus külszíneiknél fogva a miénktől nagyon különböznek? Kétségkívül nevetséges dolgot vinne véghez, aki, magyar környülményeket akarván előadni, athenaei sykophantát és római parasitust láttatna velünk. Nem kevésbé nevetséges az is, midőn játékszíneinken idegenektől kölcsönözött vígjátékokat látunk, hol a nevek magyarrá vagynak változtatva; környülmények s gondolkozásmód pedig a magok külföldiségét merően megtartják. Mikor a német Amtmann tiszttartó név alatt magyar földön mindazon törvényes hatalmat gyakorolja, melyről itt mi semmit sem tudunk; midőn a párizsi nótárius hosszú mentében előáll s a magyar földesúr kisasszonyának házassági kontraktust ír, s több effélék: nem éppen oly visszás dolgok-e, mint egy egészen más körben az volna, ha a magyar ügyvédő a tripartitum cikkelyei helyett az angol parlament végzéseit hozogatná fel; vagy ha a mi Májerünk a maga székesfejérvári híveit a Korán és Sonna szavaival buzdítgatná? Ha azt akarjuk, hogy magyar komikusok legyünk, itthon kell a komikumnak forrásait felnyitni; kölcsön, puszta formánál egyebet, nem vehetünk.

Ha literaturánkon ezen oldalról végigtekintünk, a többségről hozván ítéletet, úgy látszik, hogy a művészségnek egyik nemében sem mutattunk annyi nyerseséget, mint itt. Jól jegyezte meg gróf Majláth, hogy a nyerseség Csokonaiban nem fogyatkozás; bizonyosan nem, mert erőt teszen fel, s az erő jelenségeit, kivált kezdő literaturában, mindég tisztelni kell, bár nem egészen kitisztult, nem egészen kiforrott állapotban tűnik is előnkbe. Azonban a művészi ízlés által megszelidített erő kétségkívül felette áll annak, mely többé vagy kevesebbé vadon még önmagával küszködik. Való az is, hogy sokszor a nyerseség egészen a maga helyén van, s a maga pályáján minden ohajtást kielégít; de mindég, s a komikumban leginkább, bizonyos mennyiségű cinizmust teszen fel. A cinizmus értelme nem zár magában esztétikai formákkal ellenkezést; ugyanazért nem kell állítanunk, hogy az a művészi formának elfogadására alkalmatlan lenne. Való marad mindazáltal, hogy a szépségnek legméltóbb kísérője a grácia, és hogy a gráciát a cinizmus útján keresni veszedelmes.

Ízetlenség ne uralkodjék sehol: így tanít Herder; s ha van művész, akinek e maxima szól, szól a komikusnak. Gyakran tettem magamnak a kérdést: mi legyen a komikusra nézve a helyes ízlésnek legbizonyosb próbaköve? S a felelet, úgy vélem, itt nehezebb, mint másutt akárhol. Az esztétikusok közönségesen két osztályra szakasztják a komikumot. Az egyik osztály mértékévé az udvari tónus tétetett; ez a csinos világ szabásaihoz tartja magát, s pajkos erejének féket vet (hochkomisch). A másiknak egyedül való mértéke a szabást és határt nem ismerő elmésség; s önkéje szerént, féketlen szabadságban, túl minden udvari konvenciónak reguláin csapong (niederkomisch). Ebből az látszik következni, hogy tehát az elsőbb osztály, az úgynevezett fennkomikum, áll a polcon, mely felé fáradni kell; de nem természetesen következik-e, hogy mennyivel keskenyebb korlátot vonunk az elmésségnek, mennyivel kevesebb szabadságot engedünk neki a maga erejét kifejteni, annyival nagyobb távolságban fog a főponttól állani, hol teljes világában ragyoghatna? A ragyogóbb pálya tehát bizonyosan a másik osztályban, az úgynevezett alkomikumban nyílik fel. Ezen pályát futá meg az itt közönségesen elsőnek ismert Aristophanes, kit a francia vígjáték nagy mestere, Molière, talán csak azért nem érhetett el, mert a párizsi udvar szemöldökhunyorításait figyelemben kellett tartania. Ha a komikumnak a nevetségest kell láttatni: természetesen az fog a legnagyobb komikus lenni, aki azt leginkább láttatja. A művészi szépség ezen esetben nem azt kívánja, hogy tárgyunkat szelidítés s leplezés által nemesítsük meg, míg végre a Monsieur Jourdain s a Sganarellek oly állapotban nem tűnnek fel, melyben akármely köztiszteletben élő polgárral egyforma világításban állhassanak. A nagy titok az: miként lehessen a nevetséges legfelsőbb lépcsőjét a legfelsőbb szépséggel, s a legbájosb alakú gráciával egybeolvasztani? Hogy itt a szépség és grácia nem úgynevezett csinos világ véleményétől függesztetik fel, megtetszik onnan, mert azt, amit burleszk névvel neveznek, s ami éppen a csinos világ tónusán túlcsapongó komikumot jelent, semmi jussal nem lehet a szépművészség tartományából kirekeszteni; és ez az, ami a feleletet az ízlésre nézve tett kérdésre megnehezíti. Mert látnivaló, hogy a legfőbb ízlés s a legfőbb ízetlenség sehol sem állanak egymáshoz közelebb, mint a komikum leggazdagabb forrásai körül. Csak az léphet itt bátorsággal, akinek saját kebelében világít a vezérfáklya; az, akinek példákra és regulákra van szüksége, legjobbat teszen, ha magát örökre visszavonja.

A komikum annál ingerlőbb, mennél praetensiótlanabb alakot tud magára venni; s ezért a komikusok alkalmasint értik a mesterséget: mint kelljen bizonyos gyermekinek látszó ártatlansággal, tettetve tudatlanul fejteni ki az elmésséget, hogy így az elmés gondolat elmétlennek tetsző alakból váratlan ellenkezéssel lepjen meg. A komikai elmésség ezen gyermekded ártatlansága naivnak neveztetik; s a franciák Lafontainja ezen nemben annyival nagyobb mester, mivel meséinek s regéinek naivsága sok csinossággal van elöntve, anélkül, hogy praetensiótlanságából az által valamit vesztene. Ha a művész a gyermeki álorcát ügyesen viseli, legjobban elrejtheti azzal a maga nevettetésre célzó szándékát. Nem bukhatik el a komikus könnyebben, mint ha ezen szándék nagyon kitetszővé lesz; soha sincs pedig oly kitetsző, mint midőn elmésségünk fogyatkozó erejét kívülről, ha szabad mondanom, machineriák által igyekszünk pótolgatni. Azt akarom jelenteni, hogy Boileaunak igaza van, midőn a Molière Scapinját a zsákba bújtatott öreg megpálcázásáért kárhoztatja. Ilyen az is, midőn Plautusnál a reménnyel bíztatott úrfi (filius fam.) a szolgát saját hátán lovagoltatja. Ezen megjegyzés alá tartozik gyakran a csupa szóbeli elméskedés is, ha benne visszatoló útálattal érezteti magát a nevetségnek keresése. Azokat, kik efféléket űznek, a római scurráknak nevezé, mi csélcsapóknak mondjuk őket; s nem lesz talán szükségtelen íróinkat tőlök visszainteni; annyival inkább, mert, a Molièreből hozott példaként, itt a nagyerejűek is tántoroghatnak. Csokonainak, úgy hiszem, imádói is meg fognák vallani, hogy például azon pár sor:

Csak pénzében lennék vice,
Megölelném historice,

nem tartozik a nevető Múzsa szerencsés ömledezései közé. Az ilyenekre éppen úgy nem vala szükség, mint a Vígjáték című sok szépséggel bíró darabban az ifjú úr fején felejtett hálósapkára; mint Fáynál a nagymájú lúdra, s hogy egyebet ne említsek, a meseíró görcsös orráról tanító cikkelyre. Készakarva hozám fel az utolsó példát; mert a szerencsétlen történetű orr Tristram Shandyre emlékeztet, s ezen név által a komikum egy oly nemére, mely közöttünk bizonyos idő olta emlegettetni kezd: arra tudnillik, mely a humortól neveztetik.

Ezerféle vegyület érezteti magát az emberi szív és fej produktumainak tüneményeiben, s gyakran a legellenkezőbb principiumokat látjuk öszveolvadásban. Ilyen az, midőn a nevettető érzékenyítővel, a tiszta vidámság többé vagy kevesebbé setét érzelemmel vegyíttetik. A léleknek ezen állapotja, midőn a művészségbe általfoly, szeszély (Laune) és humor nevet visel. Jean Paul úgy akará, hogy a két név közt különbség vonattassék, s midőn a szeszély a természetesnek ösvényén indúl az első, midőn az ideálba emelkedik a második nevet használjuk. A szeszély, mely példáúl a Sterne Shandyjén és Yorickján oly gazdagságban ömlik el, a vidámságnak és szentimentalizmusnak szelídebb vegyületéből ömlik öszve, s minden merkuriális csapongásaiban, kisebb-nagyobb mértékkel a naivnak gyermekileg ártatlan alakját viseli, s könnyen érzelgősségre látszik hajlani; de a humor mind a naivon, mind az érzelgősen felülemelkedik. Itt a tréfával öszveolvadt szentimentalizmus a neheztelés igen eleven színével van felülöntve, ha lehetne mondani, bizonyos embergyűlöléshez hasonlító érzelem, mely akkor származik, midőn az erkölcsiség legtisztább fényében képzelt emberiséget tesszük a nevetséges világításban felállított emberi romlottság mertékévé, azaz, a természeti legnagyobb alacsonyságot a legmagasabb ideálhoz hasonlítjuk, mely által az még egyszer oly mélyen látszik lesüllyedni. Ekkor a nevetségesnek és indítónak temérdek visszahatású ellentételéből, bizonyos általrázó érzelem támad fel, mint például Shakespearenél Learnek a szegény Thommal való szcénájában; s ez a tragikummal vegyes komikai pátosz a maga behatására nézve a legtisztább tragikai pátosznak semmit sem enged. Azonban, a szeszély és humor a természettől az ideálig és viszont fennálló gradációkon majd lefelé szállva, majd felfelé emelkedve, oly gyakran tévesztik öszve határszéleiket, hogy mind a két névvel különbség nélkül bizvást élhetünk, de akar megválasztjuk azokat akar nem: mindkettőnek meghatározásából egyenesen kitetszik, hogy nekünk még egyetlen egy komikusunk sincs, kinek mívei egyik vagy másik nevet kívánnák magoknak. Ezen megjegyzésért kétségkívül nem fognak neheztelni azok, kik némely íróinkat humoristáknak nevezték. A hellének a szépművészség körében soha sem viselik a humor színét; s e példa bizonyosan engesztelő. A humor vegyületei heterogeneumok egymással, azért természetesen önmagával küzdésben álló, extremumról extremumra csapongó lélekállapotot teszen fel, mely a hellén művészség szellemében gondolt szépség nyúgodalmával ellenkezik. Azok, kik a görögöknél humort kerestek, csak a költés határain kívül nyomozhatták azt: Sokratesnek szelíd, komolysággal teljes tréfáiban. Való, hogy a sokratesi iróniának ingredienciái rokonok a humoréival; de az iróniának fullánkja gyengén szúr, a humor pedig metsző karaktert bír; amaz, mint a ritka fellegen keresztülsugárzó nyári nap; ez olyan, mint északon valamely borongó téli nap jelenségei: napvilág és fellegárnyék s hidegen csípős szél. Megtörténhetik mindazáltal, hogy a humor az író stílusának minéműsége miatt nyelvre nézve az iróniával egyformának látszik; színe tisztább, csapongása lassúbb, s éle nem oly nyilván sebesítő, mint természete kívánná. Így van ez Swiftnek Gulliverjében; de amit a stílus itten nem teljesít, a mívnek belső szelleme bőven kipótolja; mivel az csaknem mindenütt a legmetszőbb humort érezteti. Jele, miképpen humor és irónia közt valami oly különbség van, mely az előadás egyformaságában is érezhető. Az irónia tréfájában komolyság van, szelíd ugyan, de minden szentimentalizmus nélkül. Ellenben a humor mindég szentimentalizmust teszen fel; mely vagy a fantázia szabad kéje után ártatlan dévajsággal csapong, mint Yoricknál; vagy bosszús érzelemmé válik, mint Lear és Hamlet ajkain. Swiftet a Gulliverben úgy képzelhetjük, mint azt az udvari embert, ki megszokott tettetéssel szíve küzdéseit ábrázatja tetsző nyúgalmában rejti el. Stílusát az iróniának csendessége bélyegzi, s mégis az egész míven az említett bosszús érzelem leheli magát keresztül. Úgy vélem, ez az, amiért sokaktól embergyűlölőnek neveztetett; s e nevezettől egy humortalan szatirikus sem retteghet. Mert a tiszta komolyság, mint például Juvenálnál, buzgóságot, az epétlen nevetés, mint például Horácnál, szeretetet árul; a neheztelés érzelmével felvegyült tréfa pedig szeretetlenségnek magyaráztatik. Midőn neheztelés érzelmével felvegyült tréfát említek, jól akarok értetni, nehogy valaki azt gondolja, mintha az úgynevezett keserű tréfáról, a szarkazmusról, szólanék. Mert el van mondva, hogy a humor fő alkotó része a szentimentalizmus, és a szentimentalizmus mindég kisebb vagy nagyobb mértékű pátosz ideájával köttetik öszve; s ennélfogva a pátosz ideáját itt sem szabad a neheztelő érzelem ideájától elválasztanunk. Ez a pátosz az, mely Shakespearenél a poétai nyelv segédével oly magas erőben tűnik fel; ez a pátosz az, mely Swiftnek nyugodalmas előadásában azáltal ráz meg bennünket, mivel az emberi kicsinységet, s az emberi alacsonyság mélységét oly elkeserítőleg érezteti; mely éreztetés az ideálba emelkedő humornak talpköve.

Az eddig mondottakban minden illetve van, amit az esztétikusok a komikum foglalatja alatt tanítani szoktak, ha talán a karikatúrát kiveszed, mely tulajdonképpen a nevetségesnek szörnyítésében áll, midőn az a komikai formákban a maga természetes állapotja felett megnagyobbítva tűnik fel. De szabad legyen ennek további fejtegetése helyett egy lépéssel előbbre menni, hogy a nevetségesnek drámai formáját, a vígjátékot, vizsgálhassuk.

A dráma az emberi életnek tüköre. Midőn a tükörben az élet komoly oldala mutatja magát, a szomorjáték származik; a nevetséges oldal feltűnte pedig a vígjátékot hozza magával. A szomor- és vígjáték a drámai poézisnek két szélső pontja: a tiszta szomorú és tiszta víg közt sokféle vegyületek foghatnak helyt, s ezen vegyületektől az érdemlett részvételt megtagadni nem lehet; annyi mindazáltal bizonyos, hogy a költői genie legnagyobb ereje mindenütt az extremumokban ragyog a maga legszebb fényével. Itt a két extremum közül akarmelyikről akarnánk vizsgálatot tenni, mind jelenkori mind jövendő dramatikusainkat arra kellene legelőszer is figyelmeztetnünk, hogy egy pillantatig is el ne feledjék: miképpen a dráma mind komoly mind víg alakjában a poétai formák közé tartozik, s ezen poétai formával csak poétai módon kell bánniok. Ezen megjegyzést szükségtelennek lelhetné valaki; de nem fog az szükségtelennek látszani, ha meggondoljuk, hogy a drámai formákban a poézis tartományából a próza határaiba leereszkedésnek igen könnyű útja van. Részvételt gerjesztő szituációk ugyanis vagynak az emberi élet mozgásaiban mindenfelé; s ha ily szituációkat drámai előadásban a mindennapiság szellemével és stílusával hozunk is elő: lehetetlen, hogy azok bizonyos kellemes behatást ne okozzanak. Nyilván van, miképp ezen behatás tisztán poétai nem lehet; de nyilván van az is, miképp itt a művészség titkaival nem elég mélyen ismeretes költő hamar eltévesztheti magát, s való poézist láthat ott, hol az még nagy távolságban áll. Ezen veszedelemnek annyival inkább ki vagyunk téve, mivel poétikánkban a drámai literatúrának lapja még nagyon üres; s örök hervadásban fonnyadó játékszínünk német szomszédaink zsákmányából táplálgatja magát. Kotzebuenak, Ifflandnak, Zieglernek s a német teátrum több ilyen zsibvásárosainak temérdek rakásra halmozott portékáikban pedig semmi sincs, ami legmindennapibb természet színét ne viselné. Most tehát, midőn a drámai költésben még csak kezdők, vagy csak kezdeni akarók vagyunk, nem lesz haszontalan tekinteteinket jó előre a való poézis felé függeszteni.

A hellén dráma a lírából fejlett ki, s kifejlése után is szorosan egybeszőve maradt azzal. Minden érti, hogy a kórusról szólok, mely nemcsak a szomorú, hanem a vígjátéknak is főrésze lévén, a líra magasabb hangjával az egész darabot általhevítette, s a drámai életet és nyelvet meglelkesítette. A szomorjáték első tekintettel megmutatja, hogy fennszárnyalatot, s ideálba emelkedést, tehát a legsajátabb poétai szellemet és nyelvet kívánja. A vígjáték, melyről itt különösen szólanunk kell, természetesen alantabb jár; ennek ösvénye az ideálpoézistől, mint alsóbb osztály, megkülönböztetett természetpoézis; noha nem lehet tagadni, hogy a maga módjaként az ideálba is felemelkedhetik, midőn magával az ideállal űzi játékát, mint Aristophanesnél. Schillernek kétségkívül nincsen igaza, midőn a nem idealizált természetet a poézis köréből kirekeszti, s a költés tartományának határait az ideálon belől vonja meg. Magának, az általa oly kemény ítélet alá vett, Bürgernek példája bizonyítja, mennyi szép fény legyen a meg nem magosított természet pályáján is elöntve. Azt akarom mondani, hogy a poézis nem egyedül a természetnek ideállá tételében áll, hanem a természetet mint természetet is lehet poétai világításban láttatni. Ezen világításnak egyik igen szükséges forrása a poétai nyelvben fekszik; annálfogva a természetesnek határaiban maradó poéta, tehát a vígjáték-költő is, csak úgy érdemli meg a költő nevet, ha a poézis több sajátságai mellett annak nyelvét is magáévá tette. A hellének, minekutána a vígjátékot a kórustól elválasztották, úgy látszik, hogy azáltal a vígjátéki nyelvet a mindennapiság határaihoz közelebb hozták. A franciák a szomorjáték fenséget kívánó stílusát is a csinos próza tónusa felé kényszerítették le; s mennyivel inkább meg fog ez nálok a vígjátékkal történni? És mégis magok ezek a franciák nemcsak érezték, de ki is jelentették, mennyire szükséges legyen mind egyikben mind másikban a poétai és mindennapi élet különbségét már magában a nyelvben tenni láthatóvá. A hellén költő a maga publikumát csak azáltal is mindjárt kikapta a mindennapiságból, mert a poétai dialektus a prózai nyelv dialektusaitól igen sok pontokban különbözött. A francia költő azt, amit különböző dialektus által nem tehetett, a rímelés által vitte véghez. Voltaire azt jegyzi meg valahol, hogy az ő publikumoknak füle a játékszínen a prózát nem tűrheté, nem még a vígjátékban is; s Molièrenek prózában írt darabjait halála után mások rímek közé venni kénytelenek valának, mint Corneille Tamás a Don Juant. Csalhatatlan jele, miképp a nem nagyon poétai franciák is valami magasabb, valami lelkesebb életet kerestek játékszíneiken: és hogy ezen magasabbat s lelkesebbet mindjárt a nyelv külsőjében is ohajták észre venni. Jó intés nekünk, nehogy a német vígjátéknak a társasági élet mindennapi körében tanult nyelvétől elcsábíttassunk. Nem lenne szükségtelen a vígjátéki nyelvet mindjárt a verselésnél fogva a társaságos élet nyelvétől megkülönböztetni: annyival inkább, mivel mi, nyelvünknek mostani helyheztetésénél fogva, valami olyant vihetnénk talán véghez, amivel a virágzóbb literatúrájú Európa nem dicsekedhetik: tudniillik, hogy magunknak egy a hellénekéhez némineműképpen hasonlító poétai dialektust alkothatnánk; melynek kétségkívül csak a versformákban lehetne helytelenség nélkül hangzani. Ezen észrevételt, melyről másutt bővebb szó fog tétetni, szabad legyen itt rövid felvilágosítással kisérnem.

Két fő dialektusunk van; egyik, mely több E, másik, mely több Ö magánhangzót szeret; s ha prózaikusaink az egyikét vagy másikát tisztán követnék, poétáink pedig mind a kettőt vegyítve használnák; ha némely régi grammatikai formáink, például, azon participiumok, melyekkel Horvát Endre oly szép szerencsével élni kezdett, s melyeket Homérnak egyik fordítója is használni merészkedett, újra felélednének, de kirekesztőleg csak poétáinkban élednének fel; ha sok újonnan felfedezett régi szavunk, s az újaknak egy része egyedül a költőnek engedtetnék, s több effélék: kétségkívül egy a prózai nyelvtől szerencsésen megválasztott poétait nyernénk, melyért a későbbi genie hálával fogna reánk visszatekinteni. Ezen kinézés az, aminél fogva nyelvbeli újításainknak minden megválasztás nélkül versben, és mind poétai, mind nem-poétai prózában használását ártalmasnak tarthatják. Kazinczynak újításai minden kétségen túl nagy haladást szerzettek a nyelvnek. Ő szüntelen szem előtt tartotta a közbeszéd és fentebb próza közt való különbséget, s ezáltal prózánknak nemcsak sok csinosságot, hanem fenséget is kölcsönözött; de a fentebb próza és tulajdon poétai nyelv közt lenni tartozó különbségre nem fordítá figyelmét; pedig nem csak a szó, nem csak a szórakás, de a legmerészebb kitétel is elveszti a maga poétai fontosságát és színét, midőn a prózával is közössé tétetik. Ezen az úton a fentebb próza és poétai nyelv mind inkább-inkább öszveolvadnak, s mindaz, amit amaz szebbé, virulóbbá léte által nyér, erre nézve megannyi veszteség.

De grammatikai formák, szavak és szórakások semmi esetre nem csinálhatnak még egyedül magokban gondoltatva poetai nyelvet; amit ezek s az ilyenek, s amit a versforma külsőképpen elkezdenek, azt a nyelvbe öntött poétai lelkesedésnek kell tökéletességre vinnie. Magában értetik, hogy más lelkesedés az, mely a tragikai pátosz nyelvében megkívántatik, más ismét az, mely a vígjáték nyelvét poétaivá csinálja. Ott a lelkesedés a nyelvet a lehetséges magasságra emeli fel; itt csak annyi elevenséget, virulást, és szabad lebegést kölcsönöz neki, hogy a prózai nyelvtől, mellyel könnyen eggyé lehetne, érezhetőleg megkülönböztessék. Azonban mind itt, mind ott a lelkesedés különbségét csak a mennyiség különbsége okozza; s mind itt mind ott legtermészetesebben a lírai poézistől kölcsönöztetik. Schiller kétségbevehetetlen érdemet csinált magának, midőn a lírát a szomorjátékba visszavitte; s éppen úgy tagadhatatlan lenne annak is érdeme, ki ugyanazt a vígjátékba is visszavinné, s azáltal a vígjátéki nyelvet elhatározólag poétai színnel öntené be. A prózai, ámbár csinos prózai nyelven készült drámai szcénák, miben különböznek akármi más prózai dialógoktól? A Lukianus dialógjai, valamint mindazok, amit az újabbak, például Wieland, az ő hasonlatosságára szerzettek, kívül vagynak a poézis határain; s így kívül vagynak szoros értelemben a vígjátékok is, melyeknek stílusába a való költői szellem belé nem lehellette magát.

A magyar vígjátékköltőnek még egy más tekintetben is nagy figyelmet kell a nyelvre fordítani; mert előtte nyelvünknek még csaknem illetetlen, és bizonyosan nem megvetendő kincsei feküsznek, s várják a való nagyságú művészt. Nyelv által hat a költő, tehát gazdagnyelvűség és hatalom a nyelven a való költőnek elengedhetetlen sajátságai közé tartoznak. Minden nyelvben vagynak mind a komolynak, mind a nevetségesnek tulajdon szavai, szórakásai és szólásformái. Ki az, aki a komikum tekintetében még a magyar nyelvnek titkait keresztülhatotta volna? Nagy példákat mutatnak az idegen föld erősebbjei. Ki nem ismeri Aristophanest és Plautust? Ki nem Molièret? Ezeknek s az ilyeneknek írásaikban bámulva látjuk, mely sokféle, alig észrevehető árnyékozatokban s öszveolvadásokban lehet valamely nyelvből a komikumot kifejteni. A legnagyobb kincsek erre nézve bizonyosan a köznépi nyelvben feküsznek. Egyetlenegy példabeszéd, egyetlenegy saját szójárás, sőt gyakran egyetlen szó vagy csak akcent a közember nyersen tréfás vagy egyszerűleg naiv beszédében is ellentállhatatlan behatást csinál: mivé nem fog az még lenni a nyelvben teljes tudománnyal és hatalommal uralkodó művész kezei közt? De itt valami több kívántatik annál, amit a boldogult Dugonics cselekedett. A jó öreg a pesti vásárokat, a falusi szekérrudakon ülve töltögeté, s példabeszédek és szójárások után leskelődött. Hiában tanulod végig meg végig az embert a külső életben; drámai élettel teljes karaktert csak akkor fogsz rajzolhatni, ha saját kebeled bőségéből meríthetsz. Valami hasonló történik a nyelvre nézve is; mert a gazdagnyelvűség nem csupa lexikoni tudomány. Holt tárgy van a lexikonban, melynek belölről kell életet adnod; a poéta keblében a nyelvalkotás apadhatatlan forrásának kell buzognia; onnan minden szótagnak úgy kell kiömlenie, mintha azon pillantatban egészen újonnan találtatott volna. Ez alkotóerő nélkül, hogy rövidség okáért csak a példabeszédeknél maradjak, vagy csak puszta katalógust fogsz rólok adhatni, vagy legfeljebb egy Etelkába temetheted őket: azalatt míg a Cervantes tolla alól oly nyelv tűnik fel, mint a Sancho Panzáé, melyben a különben figyelmet nem érdemlő mindennapiság az élet legelevenebb színével tündöklik.

Szólottam a nyelvről, elég hosszasan, s nem minden csapongás nélkül; s a dolog még sincsen egészen kimerítve. Azt is tekintetbe kelle vala vennünk, hogy a vígjátékban gyakran kétféle nyelvre van szükség; s a felsőbb osztályú mellett bizonyos alsóbb osztályúnak, bizonyos pórnyelvnek is fel kell tűnnie, legalább fel lehet tűnnie. De ezen pórnyelvnek előhozására nem elég bizonyos szavakat s szólásformákat az írói, vagy, minthogy poézisről van szó, a poétai nyelvbe egyenként általvinni, hanem a pórnép valamely dialektusát kellene mindenestől fogva a poézis földére általplántálni. Oly téma, mely az angol és francia játékszíneken fel van fejtve; melyet a németek sem hagytak illetetlen; s mely nálunk a palóc szójárás általvételével igen szerencsésen feloldathatnék. Azonban elég nekünk, ha csak távolról mutathattunk is arra, amit a jövendő genie gazdag példával fog egykor megbizonyítani. A magában tehetetlen ugyan, de figyelmes theoretikusnak intése nem lehet szükségtelen; mind azért, mert a genie gyakran önerejét nem tudva, szunnyadoz s ébresztőre vár; mind azért, mert a kiserejű a pályának nehéz voltára vigyázóvá tétetvén, vagy hátra vonja magát, vagy hátratételét igazságosan tűrni megtanulja. Íróink kicsiny száma még eddig azt okozta, hogy a leggyengébb fejek is rangot kívántak magoknak az erősek mellett; és sok ember, aki például valamely keresztül nem gondolt plánumot napszámosi szorgalommal és flegmával dialógba szedett s felvonásokra szaggatott, tökéletes mesternek hitte magát, ámbár a nyelv kincsei mellett üresen állott, mint az őr a királyi kincstár ajtajánál; ámbár dolgozásának minden sora mutatja, hogy az akcióról, a karakterekről s több szükségesekről semmi ismeretet nem szerzett.

Az akciónak egysége éppen úgy megkívántatik a vígjátékban, mint a dráma minden más nemében. Az akciónak itt is az emberi lélek természetében kell fundáltatnia; itt is szakadatlan előrehaladásnak kell lennie; itt sem szabad elégséges ok és természetesség színe nélkül semminek feltűnni. Sors igazgatja, mond Jean Paul, a szomorjátéki akciót, eset a vígjátékit; ezen kimondás bővebb észrevételt érdemel. Az eset nem jelenhet meg úgy a szomorjátékban, mint példáúl az eposzban, hol az a legfontosabb történetek forrása lehet, az tagadhatatlan; de tagadhatatlan az is, hogy mellesleges befolyással belevegyítheti magát. Az akció természetesen a lélekből fejlik ki; de csak akkor nyerhet magának tökéletes drámai részvételt, mikor az emberi akarat vagy a sors vagy az eset nehézségeivel küzdésbe jön. Az Aulisi Iphigeniában Euripidesnél Agamemnon elküldi szolgáját egy hitveséhez szóló levéllel, hogy Iphigeniát megszabadítsa; a szolga megy, de Menelaos, a leány érkezését nyugtalanul várván, éppen az útban áll, s a levélhordót visszakényszerítvén, az atyai szándékot semmivé teszi. Mi az, ami Menelaost éppen most viszi a helyre, hol a szolgát visszakaphatja? Miért kell annak inkább sorsnak lenni, mint esetnek? Ily példákat nagy számmal lehetne előhozni, melyek nyilvánná tennék, hogy mind sors, mind eset egyforma erővel munkálhatnak a szomorjátéki akcióra, mert mindkettővel egyformán lesüllyesztő küzdésbe jöhet az emberi erő. A különbség a víg- és szomorjáték esete közt alkalmasint csak a következésben fekszik, mivel itt komoly, amott nevetséges szcénák fejlenek ki belőle. Egyedül ez a nevetséges kifejlés az, ami a vígjátéki esetnek bohó arcot kölcsönöz. Midőn Molièrenél a Cocu imaginairben Sganarelle a fiatal úrfi képét feleségének kezei közt meglátja, minő tragikai jelenést nem adna ezen eset egy Othellóban? s minő komikait ád Molièrenél! Az eset tehát valóságára nézve a drámának mindenik nemében egyforma, s egyformán is kell annak az akcióra nézve munkálkodni, s ezzel egyforma mértékletben állani. A vígjátékban sem lehet annak úgy feltűnni, hogy csupán maga erejével munkáljon; hanem csak az akcióban álló lélekre kell neki hatnia s ezen hatás által közvetve hozni elő valamely következést. Midőn Molièrenél az Erőszakos házasságban Sganarelle a maga jövendőbelije szerelmes beszélgetését történetből meglesi, ez oly eset, mely az ő lelkében egészen új elszánást hoz elő; s ezáltal a vígjátéki bebonyolódás forrásává leszen. De midőn a különben csudálást érdemlő Tartuffe végén a királyi kegyelem s a gonosz képmutatónak büntetése hírül adatik, nem vagyunk-e kénytelenek vallást tenni, hogy ezen eset a kérdés alatti játék világával drámai öszvefüggésben nem áll? Csak az, ami előttünk valamely darabban természetes, amit abban vagy várni vagy rettegni lehet; semmit pedig várni vagy rettegni nem lehet azonkívül, amit az előttünk feltűnt karakterek és helyheztetések hozhatnak magokkal. Minden drámai műv egy egész világ magában, s mindennek, ami ott történik, saját határain belől kell venni származást és nevekedést. A molièrei darabban a királyról csak annyit tudunk, hogy előtte Tartuffe vádat tesz; különben az egészen idegen személy itt; nincs semmi a játékban, amiből fel lehetne tenni, hogy ott a képmutatót keresztül fogják nézhetni; a személyek közül egyik sem gondolkozott előre a király segédéről, egyik sem tett lépéseket, melyek a váratlan kegyelmet a vígjáték helyheztetésével egybefűzhették volna: annálfogva éppen úgy deus ex machina az, s éppen úgy kívül van az akción, mint Euripidesnél az Iphigeniát elragadó Artemis. Ezen példa után könnyű lesz megérteni, ha mondom: hogy az eset a vígjátékban csak pragmatikai öszvefüggésben tűnhet fel. Ezen maxima mértékénél fogva kellett történni, hogy sok kritikusok a Molière feloldásait gyengébbeknek lelték, mint oly rendkívül nagy művésztől várnunk kellene. Kétségkívül vagynak Molièrenek darabjai, hol a feloldásban sincs fogyatkozás; de ahol a feloldás nem történhetik másként, hanemha valamely ismeretlen öregúr éppen a kívánt órában meghal és szukcessziót hágy, s több ilyenek: ott méltó a kisebbeket a nagyobbak botlására emlékeztetni. Mennél kisebb az író, annál inkább kell a hibát kerülnie; a nagy egy hibát száz szépséggel pótol ki, mi mások pedig legfőbb érdemünket gyakran csak a hibátlanságban találhatnók.

A váratlan, azaz: ami úgy bukik előnkbe, hogy azt előre semmi oknál fogva nem sejdíthettük, a maga helyén van az akció bebonyolódásakor, mert akkor az egészhez csatolhatja magát, s új meg új szituációkat hozhat elő, melyek a részvételt nagyobbítják. A feloldásra nézve egészen másképp van a dolog. A bebonyolódással, úgy látszik, a drámai világ bezárva van, többé semmi külső ahhoz nem jöhet, hanem belölről kell feloldatnia; különben nem feloldatik a csomó, hanem, mint a gordiuszi, kettévágatik. Vagynak sok vígjátékok, melyekben titok fekszik s ennek világosságra jöttétől függesztetik fel a kimenetel. Ilyenek nagyrészént a Plautus és Terentius mívei, hol többnyire valamely kisded korban eltévedt lyánykának születése világosíttatik fel; s az ilyen feloldást az újabbak közül ezeren utánazták. Itt az eset nem látszik éppen úgy kívülről törni be, mint Tartuffe felhozott helyén; és mégis tagadhatatlan, hogy az egészen váratlan felbukkanás így is erőszakos. Nagy különbség van a román és drámai műv közt. Amabban a történet váratlan kifejlése az olvasóra nézve vétetik tekintetbe: ebben pedig magokra a drámai személyekre. A nézőnek vagy olvasónak ismeretesnek kell lenni minden személyekkel, bár azok egymással ismeretlenek legyenek is; neki csak a jövendő lehet titok, de a jelenvalóban a legtitkosabb gondolatnak és érzeménynek is nyílva kell előtte lenni, nyílva az egész történetnek, hogy homály és tudatlanság által részvétele ne kisebbedjék, vagy hamis pontra ne vezettessék, s hogy a jövőt a jelenből drámai következésben láthassa feltetszeni. Bizonytalanság a jelenvalóra nézve soha sem fog az olvasóra tiszta művészi behatással munkálni. Ha valamely személyt csak a teátrumcédulából ismerhetek meg, mindaddig, míg a darab végén így vagy amúgy neve s állapotja ki nem világosodik, ez úgy látszik, nem drámai, hanem epigrammai fordulat. Bizonytalanság a személy neve s állapotja felől, hasonlít a személy karaktere felől való bizonytalansághoz. Jól tenné-e a vígjátékköltő, ha követné azt, amit Schiller a szomorjátékban Fiescóval teve? Feljön Fiesco, s darabideig kénytelenek vagyunk őtet egészen annak hinni, aminek magát a genuai sokaság előtt mutatni akarja. Valóságos tévedés! Genua csak a drámában áll, az olvasó pedig a dráma előtt. Ő csak úgy értheti Fiescót, ha nem genuai szemekkel nézi, s ily szemekkel néznie egy pillantatig is hiba, de a költő hibája. Szomorjátékból hoztam példát, mivel vagynak a drámának közönséges törvényei, melyek minden drámai formákra egyenlően tartoznak; s e közönséges törvények alá foglaltatnak az akciót illetők. Egyik formában sem szabad az akciónak a maga pragmatikai menetelét elveszteni; elveszti pedig azt, mihelyt homály van valahol, s ennek a homálynak felderítése machinaként áll elő. Azon megkülönböztetés, amit feljebb a bebonyolítás és feloldás közt tevék, megment a gyanútól, mintha azt kívánnám, hogy a költő mindent a karakterből vonjon ki. Akar szituáció, akar karakter legyen a művnek főcélja, minden esetben mind a szituációhoz karakternek, mind a karakterhez szituációnak kell járulni, a belsőknek a külsőkkel öszvefüggésben kell állani, hogy meghatározottság, részvétel és természetesség a darabból ki ne maradjanak. De puszta szituációkat sem lehet a vakeset hasonlatosságára öszvehalmozni vagy széjjelhordani. - Művész az, ki a vakesetet elmésség forrásává tudja változtatni; de mi leszen az, ki az elmésség hiányosságát vakesettel pótolja?

A vígjátéki szituációk és karakterek a jelenvalóból szoktak vétetni, azon oknál fogva, mely, mint feljebb megjegyeztetett, a komikumot idő és nemzetiség tekintetében határok közé szorítja. A szomorjáték gyakran visszalép a távol régiségbe, s a históriától kölcsönöz tárgyat, s annak hitele által neveli méltóságát; a vígjátékban természetesb a költött tárgy, mivel így minden tekintet és megszorítás nélkül elevenebb folyamban ömledezhet. Teljes szabadságban tűnnek ott fel a mindennapi élet bohó alakjai; az ami komoly, a vígjáték határai közé tulajdonképpen nem tartozhatik. Ugyanazért az erkölcsi gyarlóság csak akkor lehet annak tárgya, midőn nevetséges szituációkat okozhat; a gonoszság nem vígjátéki tárgy, mert minden gonoszság komoly; a Molière nagy ereje ugyan a valóban gonosz Tartuffe felállításából is sok nevetségest tudott kivonni; de mégis való az, hogy ezen mesterművnek behatása nem oly tisztán vidám, mint például a Férjiskola címet hordozóé. A példátlan rosszlelkűség, az áhítatosság színe alatt, s az ebből készülő szerencsétlenség minden körülök elszórt eleven tréfák mellett is komolyan kapják meg a néző lelkét. A Don Juanban pedig Sganarellenek minden pajkosságai sem tehetik, hogy sokszor borzadás ne kapjon meg bennünket. Igazságtalan hatalmat ragadnánk magunknak, ha katalógust írnánk a költő elébe: mely emberi gyarlóságokat állíthasson fel vígjátékaiba, melyeket ne? Voltak esztétikusok, kik ezt bátrak valának megtenni; de végezetre is a genie a katalógusban megtiltottakat, habár makacsságból is, előveszi s velek csudát teszen. Merész vagyok hinni, hogy a Tartuffe és Don Juanra nézve tett ellenvetés nem vala alaptalan, s íme Tartuffe és Don Juan mégis bámulást érdemlő mívek. A plautusi Amphitruonban egy köztiszteletű mitológiai hagyomány és istenségek s héroszok tétetnek által a Sosiák világába, s a komikai erő mégis nagy fényben ragyog. Azonban látnivaló, hogy a tárgy komoly volta ama két francia darabban hasonlíthatatlanúl jobban általhat mint eme rómaiban; s nemcsak azért pedig, mivel mi a mitológiai tárgyat római szemmel többé nem nézhetjük, hanem minden bizonnyal azért is, mert a nevetségesnek határaiba levont hősi történet csupán a maga szokatlan helyen álltával saját komikai ingert kap; a bűnökbe süllyedt gonosz pedig lehetetlen, hogy tökéletes komikai tárggyá válhasson, s behatásában tragikai vegyület ne legyen. A tiszta vígjáték tárgya csak a nevetséges. Ha ezen nevetséges alá morált szövünk, mint Molière s a több franciák, kétségkívül nem teszünk rosszat; de rosszat tennénk, ha a morált itt regulává csinálni akarnók. A spanyoloknak sok vígjátékaik vagynak minden különös erkölcsi célzás nélkül, az úgynevezett palást- és szablyakomédiák, melyek azért dícséretre méltó művek lenni meg nem szűnnek; annyival inkább, mert nagyon kitetsző erkölcsi oktatás a komikai erő legnagyobb lépcsőjű kifejlésével öszve sem fér; s ennek pajkossága amannak palástolhatatlan komolyságában elkerülhetetlenül hanyatlik. Felülegen jár minden komikai forma, tehát a vígjáték is; erkölcsiség, emberi szokások, indulatok, szenvedelmek s karakterek leginkább csak külső, legszembetűnőbb színeikben használtatnak itt; a szívnek mélysége a szomorjátékban nyílik fel. Ezért van a vígjátékköltőnek szüksége tapasztalásra; neki az emberi külsőt, s a bohó alakokat az élet szcénáiban kell felkeresni s velek megismerkedni; a szomorjátékköltőnek pedig csak saját keblébe kell tekintenie, mert a genie saját keblében egyetemleg fellelheti mindazon magvakat, melyekből az emberi szenvedelmek megrázó erőben kivirulhatnak. A belsők örökös s közönséges törvények alá vagynak foglalva; a külsők ezerféleképpen változnak, s ezerfelé kell azokat nyomozni. E nyomozás annál szükségesebb, mennél igazabb az, amit feljebb a komikumról közönségesen említettünk, hogy a komikusnak eredetinek kell lennie. Csak az fogja valaha a magyar vígjáték legszebb pálmáját elnyerni, aki aristophanesi és molièrei nagy erővel a magyar (még fullánkokat nem érzett) bohók minden osztályának stúdiumát öszvekötheti.

Nincs szerencsétlenebb kölcsönözés, mint karaktereket kölcsönözni, nemcsak idegen költőtől pedig, de hazaitól is. Bármely közönséges legyen is valamely karakter, mégis minden poéta a maga saját erejének mértékénél fogva veszi azt fel és állítja elő. Shakespearenél csaknem minden karakter a legelevenebb humorba van mártva, s ezáltal oly különös világítást nyér, mely egyedül Shakespeare individualitásában fundáltatik, s amelyet követni akarók annál fogva szerencse nélkül futák meg pályájokat. Így történ ez nemcsak a komoly drámai formákban, hanem a vígjátékban is. A nevetséges nem egyformán tűnik minden költő szemébe; nem egyforma mértékben, nem egyforma környülmények közt veszi észre, és rajzolja le azt mindenik. Molière a szerelemféltést igen gyakran, s nevetségesnél nevetségesb alakokban hozta játékszínre. Hol nincsen szerelemféltő? De mint a közéletben egyik ember a másiktól ezer külső és belső kicsinységekkel különbözik: úgy az egyik költő által rajzolt ez vagy amaz karakter ezerképpen különbözik a másik költő kezeiből kijött ugyanazon karaktertől. Molièrenek karakterein az ő kirekesztő individualitásának, saját komikai erejének, nemzetének és korának színe rajta van; vedd el ezeket, s a karakter nem többé molièrei; s minthogy ezeket mindenesetre el kell venned, legalább el kell vesztened, mert Molière nem vagy, és mégis kölcsönözni akarsz, kétségkívül tévedezni fogsz; mert sem idegen individualitásba magadat nem tehetted, sem a követés miatt saját individualitásodat ki nem fejthetted. Ezért igaza van Bouterwecknek, midőn a német vígjáték hátramaradását a francia és angol példányokat követésben keresi. A követés mindég csak bizonyos feltételek alatt jó; ha tudniillik a követő elég erővel bír a követésre felvett tárgyat egészen magáévá tenni, s egészen saját erejével dolgozni fel: mint méh a virágport. Így tett Molière az Amphitruonnal és Aululáriával; így öntötte újra Regnard a Mostelláriát és Menechmit. De mennyivel különbözőleg bántak a németek a francia vígjátékot követvén! Egy példa legyen elég. Molière a Nőiskolában mesteri kézzel rajzolt egy készakarva együgyűnek nevelt leánykát; semmi sem lehet kedvesebb, mint az a naivság, mely ennek minden gondolatján, minden szaván elömlik. Kotzebue ezen szeretetreméltó karaktert kiragadja a maga elengedhetetlen környületeiből, s azt minden képzelhető ok nélkül egy nagy ház leányára ruházza Szerelemgyermek című játékában. A servum pecus csak azt nézi, hogy a példányban mi ragyog? s azt nem érti, miképpen sokszor ugyanazon vonás, mely bizonyos helyen ragyog, másutt a maga ragyogását szükségesen elveszti. Az ily boldogtalan követés példái nálunk sem hallatlanok. A mi Szabó Lászlónk még Kotzebuen is felülemelkedett, midőn komoly drámában a cseh királyi leányt az említett molièrei karakter hasonlatosságára teremté. Nem úgy áll-e nála a Podiebrád György leánya, mint valamely falusi papnak világot nem ismert gyermeke? A követés csak erősek dolga, s a gyengeség sehol sem tetszik ki világosabban, mint ezáltal. Azonban igen eltévedne az, aki azt hinné, hogy az idegen műveket haszonra nem lehet fordítani. Követés és stúdium közt nagy a különbség; amaz idegen tárgyhoz és manírhoz köt; ez pedig a mások példája által arra segít bennünket, hogy saját erőnket mennél jobban kifejteni megtanuljuk. Semmi sincs szükségesebb, mint az idegen, nagy művek stúdiuma; s e stúdium többet ér a puszta teóriára vesztegetett minden fáradságnál. A hellének bámulást érdemlő példányokat adtak a költés nemeiben; különösen Aristophanes a maga vígjátékaival még most is senkitől el nem érve áll. Bár költőink már egyszer a helléneket közelebbről ismerni elkezdenék; az ő classica literatúrájok helyes stúdiuma legtöbb sikerrel dolgozhatna azon veszélyes piperéskedés ellen, mely némely fiatalainknak versecskéiken ürességgel és inkorrekcióval egyesítve csillámlik.

1827

 

JÁTÉKSZÍN

Nem titkolhatom el, tekintetes Rendek, hogy a beszédét éppen most végzett táblabíró úrnak nemzeti játékszínünk felállását ostromló szavai mély fájdalommal hatották meg lelkemet. Ez-e az a hazafiúság, melyre tekintetes Pest vármegyének rendei számot tartottak, mikor elvégezték, hogy minket is a szép szándék elősegéllésére meghívjanak? Ez-e az a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a fennérzés, mellyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk? Magyaroknak? Mi? Akik atyáink ruháit elhánytuk; akik az anyai ajkakról eltanult nyelvet a maga végső küzdéseiben érzéketlenül nézhetjük; s akik kétségkívül minden nemzeti bélyeget egymás után le fogunk vetkezni, hogy ellenségeink elaljasodásunkat látván örömre gerjedjenek, vagy éppen, hogy mindenfelé megvető szánakozásnak s a maradék átkainak legyünk tárgyaikká. De hiszen éppen így vagyunk mi magyarok; hanem magyarok azon értelemben, melyben csúfolóink venni szeretik; magyarok, kik a lárma és a zaj közt előállott veszedelemre felriadunk, s eltűnte után menthetetlen álomkórságba hullani szeretünk; sem nem tudván, sem tudni nem akarván, ha titokban, ha csendességgel az irígy kezek hálót szővnek felettünk. Avagy elfelejté már, táblabíró úr, az időt, mikor a fejedelmi parancs a nemzeti nyelv édes hangjait ajkainkról eltiltotta? Mikor táblabíró úr itt ezen asztal mellett, hol most a hazának közügyét a nyelvvirágzás eszközeivel együtt letapodja, az idegen föld tördelt szavait tulajdon szájából zengeni rémülve hallotta? Hol van az a hév, melyet akkor a nyelv eránt mutatánk? Hol van az a lélek, mely akkor a lerázott járom után bennünket lelkesíteni látszott? Vagy gyermeki, keresztülfutó tüzelgés vala-e mindaz, amit akkor ősi fegyvereinkkel övezve, ősi ruháinkban csillogva a köznézésre, mint valamely bábszínen, kitettünk? Az volt igenis tekintetes Rendek, az volt tagadhatatlanul, ha az akkori érzés melegségét bandériumi ruháinkkal együtt levetkeztük; s ha szíveinken az a hidegség ül, mely az előttem megszólamlott táblabíró beszédében lélekelnyomva lengett közöttünk. Vagy talán gondatlan nagyítás, s nevetséges pöffeszkedés az, hogy ezeket a játékszín miatt ejtett szavakra mondám el? Nem, tekintetes Rendek! Ha a játékszín Európának minden pallérozott népeinél a közmíveltség egyik mértéke nem volna is; ha a játékszín semmi névvel nevezendő tekintetekkel, a nyelven kívül, öszvefüggésben nem állana is: ezen egyetlen egy pontra nézve minden figyelmünket, törekedéseinket, áldozattételeinket elengedhetetlen jussal kívánja. Haza és nyelv egyforma rangban álló két nevezet minden népre nézve, ha a tiszteletben álló nemzetek sorából kitaszíttatni nem akar. Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni lehetetlen. Jaj a nemzetnek, mely lakhelyeiből kiüldöztetett! Jajabb annak, mely ősi nyelvétől fosztatott meg! A mi őseink bujdosók valának; de nyelv által összetartván szerezhettek vérrel új hazát s az idegen föld áltatok magyar lett. Mi pedig, ha nyelvünket elvesztenők, mivé lennénk saját földünken? S e veszteség nem fenyegetett-e már egyszer elkerülhetetlenül bennünket? S most, midőn e veszedelmen túl oly bűnösen gondatlan bátorsággal hisszük magunkat, nem akarunk-e megemlékezni, hogy nemzeti főiskolánk legfontosb katedráján, hogy legelső dicasteriuminkon, hogy országgyűlésünk ragyogóbb tábláján a hazai nyelvnek hangja még most is idegen? Ily elhagyattatásban kell-e visszavetnünk Pest vármegyének megszólítását, ezt a hazafiúi hív megszólítást, mely figyelmeztet bennünket egy még előttünk felnyíló ösvényre, egy még hatalmunkban álló választásra? Hidegen szemléljük-e mi, ha nyelvünk, minekutána a magosabb körökből már úgyis számkivettetett, a maga fennállásának semmi közönséges jelét bírni nem fogja? Nem keserít-e el az a tekintet, ha nyelvünket, őseinknek ez örökségét, őseinknek e már csaknem egyetlen egy örökségét a közhelyről lassanként eltűnni, s nemsokára a legalsóbb rendű nép kirekesztő birtokává lenni látandjuk? Szabad-e elveszni hagynunk a kincset, mely elidegeníthetetlen birtokként szállott reánk? E kincset, melyért, valamint lakföldünkért, s háznépeinkért mind a vérig mind a végig harcolni nem csak jus hív, de szent kötelesség kényszerít? Mit fogunk majd unokáinknak felelni, ha szemeinkre lobbantják: hallottátok a segédért kiáltónak szavát, s nem nyújtátok ki a kart, mely segíthetett vala?

Másutt a koronás fejek nem tartják magokhoz a játékszín gondját illetlennek. Arra várunk talán mi is, hogy a felsőség, vagy másvalaki tegye meg érettünk azt, ami nekünk használjon, ami bennünket gyönyörködtessen; azalatt míg magunk, mint az atyai gondviselés bizodalmában élő gyermek gondatlan restséggel veszteglünk? Vagy talán a fösvénység alacsony lelke tartóztat vissza bennünket? Nem, tekintetes Rendek! Kimondám a gyűlöletes szót, de hinni nem akarom. A haza kíván, nem vért, nem határtalan feláldozást; csak bővségünkből kíván valamit, csak feleslegvalónknak egy részét kívánja; s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek eránt is, nem minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik a lármás mulatságokban s a kártyaasztal mellett a takarékosság hagyásait olykor-olykor elfelejtjük; mi, kik bizonyos alkalmakkal csillogás által kiismerszeni annyira szeretünk, hogy a kímélést alacsonyságnak fognók tekinteni; mi vonjuk-e be markainkat a nemzetiség közoltára előtt? Mi ne tartsuk-e alacsonyságnak itt a kislelkű kímélést? Íme Ráday és Wesselényi után a tiszteletreméltó Vida négy egész esztendőkig tartott súlyos áldozatokkal védelmezte játékszínünket; s amit ezen egyetlen egy nemes tehetett, azt az egész nemzet tenni nem fogja-e? S ez az egész nemzet viselni akarja-e a szégyent, midőn majd azt kell hallania, hogy Pestről, Magyarország fővárosából, a magyar játékszín számkivettetett, mert a milliomokból álló sokaság, a teher alól kifáradt egyetlen egyet fel nem váltotta? De Bécsben az a magyar gróf, az a Koháry, ki magát az ottani német színért elsüllyesztette, hazafiúnak kiáltatott; s bennünk mindnyájunkban a valóságos haza eránt nem leszen-e annyi szeretet, amennyi ez egyben az idegen haza eránt lángola? S miért éppen csak a hazát emlegetnünk? Hát annyira vadak, annyira míveletlenek volnánk-e mi, hogy a szép eránt, egyedül magára nézve is vonattatást érezni nem tudnánk? Mi dicső nemzetnek, mi vitéz magyaroknak hívjuk magunkat. Jól van, tekintetes Rendek! voltak sok vad népcsoportok, melyek a földkerekség nagyrészét győzedelmek közt futották keresztül; félelmet és rettegést terjesztettek ezek magok körül, de tiszteletet nem. Soha egy nép sem ragyogott a nagy nemzetek sorában, hanemha fegyvereinek szerencséjét a szépmesterségekkel és tudományokkal összekötötte. Osztán nem kénytelenek vagyunk-e megvallani, hogy a mi büszke címeink csak őseinktől szállottak reánk, hogy mi az ő nevöket igenis, de erejöket s szerencséjöket örökségül nem bírjuk? Ily környülállások közt mi által lehetünk reájok érdemesek, ha a szépmesterségeket is megvetjük s egyéb fogyatkozásaink mellett még míveletlenek is maradunk? Tekintetes Rendek! a szerencse külső veszélyeit erő s nemes bátorság által meg lehet lábolni; a lélek elaljasodása pedig szabadulás reménysége nélkül merít alá.

De nem azt erősítette-e táblabíró úr, hogy a játékszíntől erkölcsi romlásnál egyebet nem várhatunk? Tagadhatatlanul fontos ellenvetés! Mert hogyan lehessen valami olyast pártfogolnunk, ami szívünk legszentebb érzéseivel ellenkeznék, ami halomra döntené mindazt a jót, amit atyáink példáiból s a józanabb nevelés karjaiban tanultunk, s amit gyermekeinkbe általplántálni oly szívesen fáradozunk? Azonban vigyáznunk kell, nehogy hirtelen gondatlansággal vakmerő állításra vetemedjünk. Fennáll a játékszín nem egy bizonyos környékben, de számtalan helyeken, számtalan nagy nemzetek között; nem mint egy bizonyos kor mulandó időtöltése, de mint hosszú századok állandó gyönyörködése. Férfiak, virtussal és tudománnyal és tettekkel ragyogók örömmel vettenek részt annak mulatságaiban; örömmel látták magok előtt a régiség visszavarázsolt történeteit s a jelenvalóság nevetségessé tett bohóságait. Mit vesztettek Európának nagy nemzetei, hogy magoknak játékszíneket építettek, s jeles színjátszóiknak tisztességet és bővséget adtak osztályrészül? S mit nyertünk mi, hogy színjátszóinkat mindezideig lakhely és segéd nélkül hagyjuk bolyongani; s előadásaikra szemeinket és füleinket, sorsokra pedig szánakozásunkat bezárjuk? Mutassuk elő hát azt a sok szépet, azt a sok jót, mellyel más nemzeteket, azért mert erkölcsrontó játékszínünk nincsen, felülmúlunk! Mintha bizony minálunk a szűkölködő több enyhítést, a szerencsétlen több vigasztalást, a tévelygő szelídebb visszaigazítást lelne, mint másoknál! Mintha mi szentebbül éreznők az emberiség becsét; különböző vélekedéseinkért egymást nem gyűlölnők; a hazáért szenvedő bajnoknak s a tudományok közt sorvadó bölcsnek oszlopokat emelnőnk! Mi adunk talán példát Európának, miként kell az előidő megvesztegethetetlen erkölcseit s tiszteletreméltó szokásait maradékról maradékra általplántálni? Mi? Kik nem szinte húsz esztendő alatt saját magunkból kivetkeztünk; s romlott erkölcseket tanulva, idegen szokásokat kölcsönözve, tulajdon zselléreink rongyával cifrázva még csak azon érzést sem tartottuk meg, hogy egymásra tekintvén kölcsönösen elpiruljunk. Mi féltjük-e tehát a játékszíntől erkölcseinket? Vagy inkább attól rettegünk, hogy az a múlt és jelen való képeit előnkbe hozván, lelkiismereteinket felébreszti? De mennél későbben ébred fel, annál több oka lesz kebleinket öszvemardosni.

Jól tudom, tekintetes Rendek, mennyi visszaélések történhetnek, s történnek is a játékszínnel. Azonban ha a visszaéléseket tesszük a dolgok becsmértékévé; mi marad úgy szemeink előtt eléggé ártatlan? Mi volt valaha oly becses, oly tiszteletreméltó és szent, amit a gonoszt óhajtó lélek saját célainak eszközévé nem tehetett s nem tett volna? De fogjuk-e azért a vallást és tudományt, az emberiséget és hazát kárhoztatni, mert gyakran ez imádandó nevek a setétség tetteire lepel gyanánt használtattak? S tegyük fel, hogy a játékszín romlást okoz. Elejét vettük-e a romlásnak csupán azzal, ha a nemzeti nyelvet arra fellépni nem engedjük? Jusson eszünkbe, hogy az alatt, míg a magyar szín ügyét elkésett vetekedéseinkben végső veszély közé juttatjuk, csinosabb városaink mindegyikében, német színjátszók teljes hazafiúi jussal virágoznak. És vajon egyedül németek látogatják-e meg ezeket? Nem tanuja voltam-e, midőn számtalan más magyarokkal együtt maga táblabíró úr Pesten létében az ottani német színt feleségével s leányaival együtt szorgalmatosan gyakorlotta? Ki jöve ott kísértetbe tenyereit öszvecsattogatni, azalatt, míg a kisasszonykák bizonyos német írónak férfiúság és tiszta erkölcsi érzés nélkül öszvetoldozott szcénái mellett könyűkben úszkáltak? Ki fakadozott javalló kiáltásokra, midőn a növendékeknek idvességes tanúságul a színen bizonyos grófi leány bizonyos falusi papnak kezét oly rendes ártatlansággal kérte meg? Ki vezette félre tulajdon gyermekeinek elméjét örvendő bámulásával, midőn bizonyos darabban az isten és emberek és önnönmaga előtt bűnös feleség a józan ész és erkölcs bosszújára férjének örökre nem érdemlett szeretetét újolag megnyerte? Így oltalmazzuk meg tehát magunkat s gyermekeinket a játékszín ártalmaitól? vagy talán a német nyelv módivá lett hangjai a következhető bajt varázserővel tudják elhárítani? Talán a pesti és bécsi német nevelőházak elfranciázott levegője hatalmas talizmánként lebegi körül ott nevelt leányainkat? Jaj nekünk, tekintetes Rendek, ha az erkölcsiséget féltő principiumokat csak azért keressük elő, hogy általok a haza számára szükséges parányi segédet visszatartóztassuk! Ront a játékszín? miért mégis a némettől vissza nem irtózni? miért a gravámenek közé nem tétetni, hogy a pesti, budai, pozsonyi, kassai s több más színek bezároltassanak? Ó, jól értem én, hogy mi ez úgynevezett romlás eszközei nélkül többé nem lehetünk! Nem egyszer tapasztaltam, hogy sokonkat a bártfai fáróasztal mellől a német nézőjátékot megnyitó órán kívül semmi el nem vonhatott. Mi szeretünk romlani, mi romlani akarunk tekintetes Rendek, de romlásunkon is idegen színt akarunk láttatni. Mert idegen szín mi nálunk a nemesebb viselet csalhatatlan jele, s a fentebb nevelés tiszteletet kívánó hírmondója. Én ugyan veszteni is inkább veszteném el magamat a nemzetiség körén belől. Mert ha már az is szánakozást érdemel, aki a hasznost, a szépet és jót egyedül külföldi öltözetben tudja ismerni és szeretni: mit fogunk még a szerencsétlenről tartani, ki gyengeségeiben is külföldiséget akar dicsekedőleg éreztetni? Itt tekintetes Rendek, s egyedül csak itt, e külföldiség vadászásában, fakad romlásunknak forrása! Soha még egy nemzet sem romlott el, mely hazája erkölcseit és szokásait híven megőrzötte. Tettük volna ezt, úgy nem jöttünk volna veszedelembe saját becsérzésünket s az idegen népek tiszteletét elveszíteni. Most, midőn az utolsó szempillantat még talán el nem folyt; most, midőn még itt és ott a hazafiúságnak egy-egy szikrája pillog, s az ősi erkölcsnek egy-egy tüneménye mutatkozik: nem sietünk-e, azt amit veszni hagytunk, ismét jóvátenni? És hol fognánk, mostani fekvésünkben kivált, hol fognánk e végre hathatósabb eszközt találni, mint éppen a kérdésben forgó nemzeti játékszínt? Nemzeti játékszínt mondok, s e név alatt egészen más intézetet gondolok, mint amit, szerteszéjjel bujdosó színjátszóinkról vévén mértéket, alatta közönségesen gondolunk. A mi hibánk, a mi örökre menthetetlen hibánk, hogy a szépmesterségeknek ezen ágát, rövid és fösvény ápolás után, mint a lelketlen mostoha a kelletlen árvát ápolni szokta, az elalacsonyulás csaknem legalsó lépcsőjéig engedtük sülyedni. Sohasem fordítánk arra oly közönséges figyelmet, mely által, a kezdetében külföldi plántát, saját földünken hazaivá tehettük volna. Szánakozásra méltó romladékokban senyved az közöttünk, s magán viseli az átkot, melynél fogva minden, aki határaiba lépni mert, szerencsétlen sorsában részt veszen. Íly fekvés bizonyosan egy nagy talentumot sem hoz kísértetbe, hogy a játékszíni pályán akar mint író, akar mint színjátszó feltűnjön, s azt a megvettetésből kiemelje, a külföldiségből kivetkeztesse, s a hazának tulajdonává tévén, általa nemzetiségünkre jóltevő behatással munkálódjék. Mostani vándorszíneinken nem láthatunk egyebet a mélyen megromlott német színnek még, ha lehetséges, romlottabb visszatűkrödzésénél. A mi hideg lelketlenségünk elzsibbasztja íróinkat, kik magyarok lévén magyar szívekhez szólhatnának; s így színjátszóink, kénytelenek a bécsi pórnép mulatságára koholt alacsony tréfákat szedni elő, s azon puha érzelgősségű darabokhoz folyamodni, melyeket a német nagy község visszafordult ízléssel bámul s melyek a magyar férfias lélekkel oly elhatározólag ellenkeznek. Csak a nemzet részvétele állíthat nekünk nemzeti játékszínt, melynek ismertető bélyege ne csak az élet nélkül álló kőfalra festett országos címer legyen; hanem az az önérzés, mellyel annak küszöbein minden magyar belépni fog; az a lelkesedés, mely a közfigyelemnél fogva saját becsének érzésével teljes színjátszót a mindennapi élet körén felülemeli; az a nemes hazafiúság, mely által a hazában bizakodó költő tulajdon érzéseit a nemzet közönségesen uralkodó érzéseivel egybeolvasztja, s az egyedül lehetséges úton hazafitársait magához felragadja. Így fogja majd a nemzet a játékszínt, s a játékszín a nemzetet kölcsönösen megnemesíteni. Ha lelkesedésbe hozzuk magunkat, hazai karakterünk új színben fog ismét ragyogni, e karakternek vonásait kölcsönadjuk a játékszínnek, bevéssük a költő lelkébe, felbátorítjuk őt, hogy új dicsőséges pályát keressen, hogy új dicsőséges pályára vezesse színünket, melyen ne többé az idegen nép majma, ne többé az idegen romlás terjesztője, hanem a nemzeti érzés tolmácsa s a hazai virtus táplálója lehessen. Itt leszen osztán üldözést szenvedett nyelvünknek bátorságos révpartja; itt leszen a haza, hol mostani számkivetése után megnyugszik; itt leszen a tűzpont, melyből valahára teljes erejében kilobbanhat, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak tartozott rangját az európai több nyelvek mellett elfoglalja.

De mit jelent, tekintetes Rendek, ezen csúfoláshoz hasonlító mosolygás, melyet bizonyos ajkakon látok elvonulni? Ohajtanám tudni, mi ezen dologban tulajdonképpen nevetséges? Ez a hevület-e, melyet a nemzeti közügy védelmére fordítok? vagy ez a vélekedés, mellyel a játékszín dolgát a nemzet közügyének lenni gondolom? Közügy a játékszín? akkor jaj annak a szerencsétlennek, aki ez enthusiasmusnak már a maga tárgya által megszentelt szavai mellett hidegen maradhat! átok pedig annak a gonosznak, ki hidegségével a kárt-örülő lélek csúfolódását párosíthatja, kit e szent boltozat alatt, ily tiszteletet kívánó vetekedés közben, a hazának gondolata vissza nem dobbant! De bizonyosan azt teszi e mosolygás, hogy a játékszín csekélyebb, mintsem a nemzet közügye gyanánt tekintethessék. Vajmi másképpen gondolkoztak a Pest vármegyei rendek, e nemeslelkű s józan előrelátású hazafiak, kiknek hálára méltó igyekezetök bizony egyebet várt, bizony egyebet érdemlett mint hidegséget és kicsúfoltatást! Vajmi másképpen gondolkoztak azon számkivetett franciák, kik Amerikának pusztáin elébb építettek francia játékszínt, mint lakóházat magoknak! nevessük ki őket, ha bátrak vagyunk, ha mellettök saját kicsinységünk érzésében kínosan el nem pirulunk! Nevessük ki e lélekkel tölt bújdosó csoportot, mely az Óceánon keresztül kebelében viszi hazáját, s az Újvilág még eddig lakatlan síkjaira plántálja által. Nevessük ki e szent hazafiúságot, mely e kevés számú hősekben veszély és üldözés közt hazai föld nélkül, idegen éghajlat befolyásaiban is olthatalanul ég. Nevessük ki e tiszteletre méltó büszkeséget, mely eléggé merész az elhagyatásban is saját becsérzését fenntartani s lételét csak önnön nemzetiségének érzésében kedvelni. Krisztus így szólott: ahol ketten-hárman öszvegyűltök (tiszta imádással tudniillik), ott leszek én veletek! Ilyformán szól a haza is: ahol ketten-hárman öszvegyűltök (tiszta nemzeti lélekkel tudniillik), ott leszek én bennetek! mert a hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához. Ezen tartomány, melynek kiterjedését most magyar hazának nevezzük, századok előtt más néptől mondatott hazának; őseink a Don mellett is, a Kaspium partjain is, magokkal hordozták a magyar hazát, s magokkal együtt hozták azt ide. Emberek teszik a valóságos hazát, nem ez élet nélkül való halmok és térségek, melyek ezerféle népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást. Valamint a francia lélek lángolása a számkivetés helyét francia földdé változtathatja: úgy ellenkezőleg a magyar lélek kialvása születésünk helyét idegen földdé fogja változtatni. Fajuljunk csak lassanként, mint elkezdők; s bizony e levegő, melyet eleink vérpárájától megterhesítve szívunk, e kenyér, melyet az ő sírhalmaik felett aratunk, e címerek, melyeket koporsóikról lekapkodtunk, nem fogják itt a magyar hazát megtartóztatni, nem fogják tehetni, hogy a nemzetiség enyésztével el ne enyésszék.

Azt mondhatná valaki: mit tartoznak ezek a játékszínre? Hiszen őseink nem ismerték azt, őseink, kiknek példája után buzdíttatunk. - Való, tekintetes Rendek! őseink nem ismerték azt, mert nem ismerhették; de maradt volna a nemzet a maga virágzása szép pályáján, bizonyosan megismerte volna; mivel a nemzeti virágzás (s ez már Mátyás alatt megbizonyosodott), a tudomány és szépmesterségek szeretetét maga után vezeti. Osztán mindaddig, míg valamely nemzet felfelé hág, egyedül saját erejénél fogva nem csak fenntarthatja, hanem minden ártalmas befolyásoktól is megóvhatja magát. Nem így mi, kik három század óta idegen karhoz támaszkodva lépdelünk; kiknek sok kicsinységben, amit az erős észre sem veszen, majd veszélyt rettegnünk, majd oltalmat keresnünk kelletik. A virágzó magyarnak a játékszín csak egy újabb nemes gyönyörködés tárgya lett volna; nekünk pedig úgy kell azt ohajtanunk, mint hanyatló nyelvünk védelmét, mint enyésző karakterünk palládiumát, mint süllyedő lelkünk felemelő eszközét. Ha ugyan nyelvünkre nézve elégnek hisszük, hogy rajta juhászainkkal tanakodhatunk; ha karakterünket még most is teljes élességében lenni gondoljuk, midőn a hegedülő Bihari magyar nótája mellett tölt poharakat szilajkodva forgatunk; ha lelkünknek elég emelődését találjuk az elavult jusokkal s újonnan vásárolt üres címekkel büszkélkedésben: úgy nincsen többé egyetlenegy szavam is; úgy óhajtom, hogy ily gondolkozásban semmi közönségest, semmi nemzetit ne alkossunk; mert azt csak romlásnak alkotnók. Úgy csak szenvedjük el tovább is, hogy a magyar fővárosban idegen játékszínnek álljon ragyogó épület; hogy a messzünnen jött vándor ott mindent találjon, csak azt ne, ami őtet Magyarországra emlékeztesse; hogy a jámbor hazafi Pestnek utcáin tolmács nélkül szűkölködjék, s hazáját a hazában félénk tekintettel keresse és ne találja meg. De nem tekintetes Rendek! ennyire még mi nem jutánk, ennyire még nem juthatott a nép, mely erővel teljes fajból vett származást. Szenvedések által meggyengültünk, de nem vesztettük el a régi nagyság emlékezetét. Fenn a bérceken nem látjuk-e mindennap őseink váraikat, habár csak omladékokban is? Lenn a mezőken nem ezerfelől tűnnek-e fel a halmok, melyek elhullott atyáinkat takarják? Ez emlékeztető jelekre kényszerítem a tekintetes Rendeket, ne tekintsék hidegséggel a nemzetiség sorsával most inkább, mint valaha, összefüggő intézet felállhatását. Őseink országot és szabadságot szereztek és hagytak nekünk; illő, hogy mi is szerezzünk, mi is hagyjunk valamit maradékainknak. S mostani környülállásinkban mit hagyhatunk mást, mit hagyhatunk jobbat, mint éppen ezt, amire Pest vármegyei rokonink bennünket figyelmeztetnek? Ismerjük meg e figyelmeztetés mind szükséges mind dicséretes voltát; örvendjünk, hogy adakozásunknak ily nemes cél tétetett; tegyük méltóvá magunkat a reményre, mely bennünk vetteték; s mutassuk meg, hogy nincsen hathatósabb érzés, mint a hazafiúi kötelességnek szent érzése. Vagy ha mindezeket tenni nem akarjuk, vigyázzunk, nehogy valaha Pest vármegyének legparányibb tagjával is öszvetalálkozzunk! különben minő megalázó pirulással kell majd annak szemeiből az ellenmondhatatlan vádat olvasnunk: ti vagytok-e azon hálátlan hazafiak, kik megútáltátok az intést, melyért tőletek égő köszönetet érdemlénk vala? Nem, tekintetes Rendek! ezen beszédem legyen bizonyság, hogy én e hálátlanok közé nem tartozom, s ha van közöttünk, ki e gyalázatos nevet hordozni nem irtózik, keljen fel utánam és cáfoljon meg.

1827

 

JEGYZETEK A KRITIKÁRÓL ÉS POÉZISRŐL

Töredék

A nagy könyv, azt mondá Kallimachus, nagy gonosz; s ezen mondást méginkább lehet a mi időnkre alkalmaztatni; mivel a tárgyak ki lévén merítve, kevés hozattathatik fel olyan, ami már sokszor ne mondatott volna; ritkának adatott pedig az a tehetség, mely a régi dolgoknak is új színt tud kölcsönözni. Ezen jegyzéske itt elől nem akar egyebet, hanem hogy olvasóink a felvett cím alatt valamely rendszeréntvaló értekezést ne várjanak, melyben a görögöktől és rómaiaktól fogva a legújabb korig világra jött principiumok szakadatlan renddel fognának felállíttatni. Semmit sem kerűlök inkább, mint azt: nehogy másokat tanítani láttassam; s mindenütt csak saját szűk olvasásomnak s gondolkozásomnak rezultátumait szeretem a közönségnek bemutatni. Innen van, hogy írásomban hézagok vagynak: s principiumim nincsenek iskolai szorossággal kifejtegetve. A gondolkozó fej ítéletet hoz a rezultátumokról a principiumokra, és viszont; s az ilyenekre nézve Montesquieunek tanácsát követnünk illik: nem mondani el mindent; s amit mondunk is, csak azért mondani el, hogy az olvasó gondolkodásra ébresztessék.

A poézis, mint a szépmesterségek, általán fogva érzéseken fundáltatik, s érzéseket veszen célba. Az érzés az emberi lélekből fejlik ki; s minden akiben ez a kifejlés egy vagy más úton akadályt nem szenvedett, alkalmatos lehet, valamely poétai művnek becsét kisebb vagy nagyobb mértékben érezni. Természetes, hogy itt az érzés alatt egyedül a szépnek, s az azzal határos felségesnek, nagynak, kellemesnek stb. érzését kell értenünk; amit a testiségtől kölcsönözött szóval ízlésnek szoktunk nevezni. S ezen ízlés teszi a józan kritikának fundamentumát.

De ki nem tapasztalhatta, hogy kevés dolog van a világon, amely több individuális változásoknak lenne kitéve: mint az ízlés? Ki nem tudja, mi számtalan ízlésbeli nemcsak különbséget, de ellenkezést is lehet észrevenni, nemcsak egymástól messze, vagy egymáshoz közel fekvő tartományoknak lakosaiban, de ugyanazon földnek fiaiban még ugyanazon míveltségi ponton álló emberekben, sőt ugyanazon, de más-más helyhezetben levő individuumban is? Következik, hogy ha valaki a maga mindenkori személyes ízlését veszi egyedülvaló sinórmértékűl, s annálfogva akarja valamely költeménynek becsét megitélni: elkerülhetetlenül önkényes s akaratos kívánságokat fog előterjeszteni, melyek mind a művész geniejével, mind az olvasó ízlésével számtalanszor jőnek ellenkezésbe.

Az ízlés, azt írá egykor Voltaire, csak kétféle: jó és rossz. Azonban itt az a kérdés támad fel: hogyan kell tehát a jót a rossztól legbizonyosabban megválasztanunk? S felteszem, hogy ezen megválasztáson keresztülestünk; de nem magában világos-e, hogy a jó és jó közt is temérdek különbség és számtalan lépcső foghat helyt: mely különbséget és lépcsőt egyedűl az individuális ízlés eszközlése által soha meg nem határozhatunk? A még boldog Werther az Odysseának vidám géniuszával társalkodik; a már boldogtalan Werthert csak Ossiánnak komoly múzsája gyönyörködteti: s megengedhetjük-e neki, hogy a maga két ellenkező állapotja szerént különböző ízlését a kritikának mértékévé tehesse?

Ha tehát a kritika meghatározó állításokkal akar fellépni, nem individuális érzéseken kell magát felemelnie; hanem közönségesen az emberi lélek természetéből szükség bizonyos tapasztalásokat kivonnia, hogy általok bizonyos közönséges törvényeket állapíthasson meg. S ha magunkat a szántszándékos pyrrhonismustól megóvjuk, nem fogjuk az ily közönséges törvények lehetségét kétség alá vonni. Mert Homértól fogva Virgílig és Tassóig, és Miltonig, és Klopstockig; Aeschylustól fogva Shakespeareig, és Calderonig, Goetheig és Schillerig stb. minden személyes különbözés és elhajlás mellett is éppen úgy egyeknek találjuk a szépnek, bájosnak, nagynak, felségesnek vonásait: mint a morális nagyság érzelmeit Camillban és Hunyadiban, Leonidásban és Zrínyiben, Timoleonban és Washingtonban.

Említenem sem kell, hogy a szóban forgó törvények csak úgy vehettek, vagy vehetnek lételt, ha már előre művészek tűntek fel, kiknek a természet kebelekbe hintette a mesterségnek magvait; mely magvak azon bámúlatra méltó művekben fejlenek ki, melyeket geniemunkáknak szoktunk nevezni. A filozóf elmerül az ily művekben, s a művről általhat az alkotó lélek vizsgálására; kilesi azon karaktert jelentő vonásokat, melyek egyenesen a lélek sajátságából jőnek; kilesi azon elhajlásokat, melyeket a tárgy teve szükségesekké; s ezer megegyezésekből s ezer különbségekből regulákat von ki, melyekről a művész nem gondolkozott; éppen úgy, mint az okoskodó ember nem gondolkozott azon formákról, melyeket a vizsgálódó bölcs az okoskodásból kivont, s a logikában öszveszerkeztett.

Így származnak tehát azon közönséges törvények, melyeken a vezérlő teória felépűl, nem magának a kritikusnak agyából, hanem a természetből. A természetet pedig azért kell a genienek mozdúlataiban nyomoznunk: mivel a genie nem egyéb, hanem a különben széjjelszórt természeti erőknek és érzelmeknek bizonyos felűleg alatt nagy bővségben történt öszvefolyása. Ezen öszvefolyás az ingredientiáknak egymáshoz való proportiója szerint különböző felűlegek alatt különböző változásokat szenvedhet, s különböző következéseket húzhat maga után. Innen van az a számlálhatatlan sokféleség, melyeket a költői produktumokban találunk. De mindezen sokféleségben a közönséges cél mégis ugyanaz marad. Mert minden költőnek arra kell törekednie, hogy amely érzést célba vett, azt a lehetséges erővel érdekelje. Minden érzésnek pedig bizonyos határai vagynak, melyeken a költő által nem hághat anélkül, hogy céljával ellenkező extremumokra ne vetemedjék. A költői közönséges cél tehát az említett határok felé sietésben áll: s a tökéletnek lépcsőit a közelítésnek kisebb vagy nagyobb volta határozza meg.

Ezen tökéletnek ideája tisztábban vagy homályosabban minden egészséges lélekben feltaláltatik; s minden különböző formák alatt is éppen oly szükségesen egy az, mint az istenség. A genie teremtő lelke hathatósan érzi azt magában, s törekszik utána. A filozóf vizsgálódó lelkében pedig örök jobbítgatásnak ingere támad fel általa, s innen van, hogy a filozóf éppen a genie művekből kivont regulák szerént állítja fel az ideált, melyet a legerősb genie sem érhet el egészen; úgy amint Plátónak gondolatjaként az isteni értelem sem alkothatott a gyarló materiából minden részben tökéletes világot. »Íme, így szól a genienek a filozóf, íme az ideál, melyet felállítottam: mint valamely polykleti kánont, s melynek felállítására magad vezérlettél. A te műveid nincsenek ily simák, nincsenek ily magokkal mindég és mindenben egyformák: mint ez az én kánonom kívánná; de nem is fogom tőled kívánni, hogy magadat e szerint igyekezzél képezni. Te erősb vagy, mintsem hogy segédre lenne szükséged, s makacsabb, mintsem hogy hibáidat megjobbíthatnád. S magok ezek a te hibáid nagy voltodról tesznek bizonyságot. Azonban engedd meg, hogy azok előtt, kik nem bírnak oly erővel, mint te, mégis éreznek vonattatást követni a szépet, a nagyot és tégedet; hogy ezek előtt az én kánonom fedezze fel azt, ami a te műveidben jó és hibás. Az ilyenek hasonlítsák öszve műveidet az én kánonommal. Kövessenek tégedet a te ezer különbféleségeidben; de nehogy servum pecus-szá alacsonyúljanak le, az én kánonom segítse őket a tökéletről saját ideált formálni magoknak. Így fognak ők követés által lélekemelődést, regulák által saját principiumokat szerezni; s eszerint, amit a természet nekik nem adott, nyerhetnek segéd és munka által oly tehetséget, mely ha nem egészen a tiéd leszen is, hozzá legalább hasonlítani fog.«

S ez a kánon az, mely a kritikának sinórmértékűl szolgálhat. A kritika eszerint minden művet a legfelsőbb tökélethez mér; s amint ahhoz közelebb vagy távolabb állani találta, úgy mondja ki felette kemény egyenességgel ítéletét. Mert nem megtanított-e már még Horác bennünket, hogy a költésben semmi középszerű nem talál kegyelmet? Minden ami nem felfelé siet, alant marad. Minden ami a felső ponttól távozik, lefelé száll.

Si paulum a summo discessit, vergit ad imum.

Látnivaló, hogy csak a gyarlóság panaszkodhatik a való kritika felől úgy, mintha az a geniet fennröpültéből lerángatná, s szerencsétlen regulázás által fojtaná el. Sőt inkább igyekszik az a homályt fényre, a rendetlenséget rendre hozni; s kulcsot és fonalt ád a labirintusban tévelygőknek. De saját nagyságunknak csalóka képzete sokszor gyűlöletessé teszi előttünk a kritikát, azt gondoljuk, hogy nélküle nem lennének hibáink; azt gondoljuk, hogy kicsapongásaink (melyeket kárhoztat) mindég és mindenütt a géniusznak kiütései; s midőn nagyságunk a meggyújtott fáklya előtt elenyészik, sikoltunk, hogy a genie megöldököltetik, s a természeti erők láncra vettetnek. Legyünk egyenesek, s oly egyenesek mint Lessing, ki magáról ily vallást teszen: »Én nem érzem magamban azon éltető forrást, mely saját erejével kidolgozza magát, saját erejével oly gazdag, oly friss, oly tiszta súgárokban buzog fel: én kénytelen vagyok magamból mindent nyomás és szívás által csikarni ki. Én oly szegény, oly hideg, oly rövidlátású lennék, ha némüneműképpen meg nem tanultam volna, mint kelljen idegen kincseket szerényen kölcsönöznöm, idegen tűznél melegednem, s szememet a mesterség üvegeivel erősítenem. Innen van, hogy mindig megszégyenültem, valahányszor a kritikát gyaláztatni hallám vagy olvasám. Azt mondják, hogy az elfojtja a geniet: én pedig azzal hízelkedtem magamnak, hogy valamit nyertem általa, ami közeljár a geniehez. Én béna vagyok s nekem a mankóra írt paszkvillus nem lehet, hogy épűletes legyen.«

A kritika semmi nem egyéb, hanem a művészségnek filozófi stúdiuma, vagy legalább ezen filozófi stúdiumnak rezultátuma. Innen van, hogy a legelső rangú genie is ezen studium nélkül gyakran megbotlik. Ki nem tudja, hogy a nagyság és dagály, erő és zabolátlanság, naivság és gyermekeskedés, elmésség és nevetségesség, s több ilyenek, nagyon közel állanak egymáshoz?

Maxima pars vatum - -
Decipimur specie recti: brevis esse laboro,
Obsurus fio: sectantem laevia nervi
Deficiunt animique: professus grandia turget:
Serpit humi tutus nimium, timidusque procellae.
Qui variare cupit rem prodigaliter unam,
Delphinum sylvis appingit, fluctibus aprum.
In vitium ducit culpae fuga  s i  c a r e t  a r t e.

S lehet-e mondanunk, hogy ezek a geniere nem tartoznak? Én úgy vélném, hogy ezek egyedűl a geniere tartoznak. Mert abból aki erő nélkűl nyúl a költés tárgyaihoz, semmi esetre nem várhatunk egyebet lélektelen versfaragónál: s az ilyenre nézve a szépnek és nagynak minden törvényei hiában függesztetnek ki. Ellenben minél több erő lakik valakinek keblében: annál nagyobb forrás és küzdés, következőleg annál későbbi tisztúlás talál ott helyt. Jókori hibátlanság, mond Jenisch, soha sem, vagy legalább igen ritkán jelent geniet. Természetes tehát, hogy a genie a tisztúlásnak hosszú ideje alatt mind könnyen, mind gyakran, mind sokszor örökre is eltévedhet. Nem mutatja-e a tapasztalás, hogy oly költő, aki bizonyos időben bámulatra méltókat teremtett, máskor igen nyomorult dolgokat hozott elő, s nem volt elég belátása a két ellenkező művet egymástól megválasztani? Egyenesen azért, mert studium nélkül szűkölködött. Való ugyan hogy a teremtő szellemet a természet adja, és hogy a studiumnak tárgyai is a természetben feküsznek: de nagy a különbség a közt, ha a költő a beleömlött lángnak fellobbanását machinaként követi; és a közt, ha azon fellobbanást művészi szabadakarattal tudja használni. Az első esetben minden szép és nagy csak mintegy történet szerint tűnik fel s ugyanazért gyakran idegen zavarékkal vegyítve; a másodikban pedig egy szabad tetszéseként lebegő lélek teremtvénye áll elő megtisztúlva mindentől ami a felvett célnak ellene dolgozhatnék. Ezért mondja a józan lelkű Horác, hogy valamint a stúdium genie nélkül: úgy a genie stúdium nélkül nem sokat ér.

Natura fieret laudabile carmen an arte
Quaesitum est: ego nec studium sine divite vena,
Nec rude quid possit video ingenium; alterius sic
Altera poscit opem res et coniurat amice.

Azok tehát kik lelköknek együgyűségében a költőt éppen úgy elkészűlve születni vélték, mint Minervát Jupiternek fejéből; nem gondolták meg, hogy a természet nemcsak költőt, de hadvezért, filozófot és kézművest is szül, azaz ád a költésre, hadvezérségre, filozófiára és kézművességre tehetséget és hajlandóságot. Azonban ha valaki a természettől kapott tehetséget studium, azaz tanulás és gyakorlás által tökéletre vinni nem igyekezett: belőle soha sem költő, sem hadvezér, sem filozóf sem kézműves nem leszen. Ezen igazságot Horáctól fogva Virág Benedekig ezeren elmondották már, s még sincs a költésnek minden regulái közt egyetlen egy is, melyet újra meg újra ismételni nagyobb szükség lenne.

A tanulatlan szem a régiség képszobrain hiában keresi azt a szépet és nagyot, amit rajtok oly sokan találnak. A színek szépségét és gyöngédségét könnyebb felvenni, mint a vonásokba öntött nagyságot és kellemet: mégis nem ezeren vannak-e, kik a tiziáni kolorit és valamely falmázolónak színei közt különbséget tenni nem tudnak? Maga az, ki a költésnek magvait keblében hordja, csak gyakorlás és cél szerint tanulgatás által juthat oda, hogy a szépnek, nagynak és felségesnek vonásait mind kiismerje, mind a kisebb rangú, és az álképű széptől, nagytól és felségestől helyes ízléssel megválassza. Valaki jól érezheti a virgíli költés pompás szépségét: de még azzal nem ért fel addig, hogy Homérnak egyszerű de nagy, merész, és mindég bizonyos vonásait egész tisztaságokban felvehesse. Valaki ezer örömeket lelhet Horácnak ódáiban: de még távol van attól, hogy azon titkos bájt, és bájos pongyolaságot, s azon költői individuális szeretetre-méltóságot egész mértékben érezhesse, mely az ő episztoláiban rejtezik. Hasonló okból magyarázta egy német kritikus azt, hogy Werther ezer forró imádókat talált, mikor még az Agathont csak itt és amott nehány kevesek tudták becsűlni. Így történt az is, hogy azt a rendkivülvaló nagyságot, mely Schillernek műveiből kitűnik, oly sokan bámulhatják: azt a művészi tökéletet és gráciát pedig, mely Goethének munkáit bélyegzi, jóval kevesebben foghatják fel. Mennél pompásabb, ragyogóbb és temérdekebb valami: annál könnyebben szembetűnik az. De a nagyságnak egyszerűsége, a praetensio nélkül való szépség, az előre nem tolakodó szerény grácia, és a művészi gond nem oly nagyon kitetsző dolgok, s csak bizonyos lépcsőjű gyakorlás és míveltség után tűnnek fel a gondos szemlélőnek.

Azonban az, aki a ragyogó szépet már igazán érzi, természetes, ha hosszabb vagy rövidebb idő alatt az egyszerű szépet is fogja érezhetni. De vagynak, kik hamis principiumok és nevetséges kevélységből bizonyos lépcsőkre úgy letették magokat, hogy onnan többé mozdúlni nem akarnak. Ha ezen szerencsétlenség olyanokon történ, kiktől az anyatermészet a szépnek érzését megtagadta: nem nagy a veszedelem. Aki homályra predesztináltatott, elvész homályban. De ha talentummal született emberek buknak meg így: akkor (fájdalom!) a nyavalya több következéseket von maga után. Amilyen veszélyes a féltudomány, éppen oly veszélyes ez a félízlés. Mert a haladást önmaga előtt zárja el azon nevetséges vélemény által, hogy ő csalhatatlan. Az ilyenek vagy a szépnek határain kívűl maradnak, vagy azon határokba oktalanúl berontván egyenesen az ellenkező extremitásokig vettetnek. Így tűnt fel egykor szomszédainknál a gottschediség, s ezzel ellenkezőleg a Klopstockot utánzó dühödés; mint egykor Itáliában a maríniskedés. Így nálunk egyfelől a leoninuskodás a vele járó földönmászással és pedántsággal; másfelől a nehéz rímek után küzdés a hozzákötött üres pöffeszkedéssel együtt.

Két dolog van, ami miatt gyakran megtévednek mind a versírók, mind a versítélők: a természetesség és a könnyűség. Azt mondják: a versnek természetesnek és könnyenfolyónak kell lennie. Való; de való az is, hogy sokan kik ezen regulát ajkaikon hordozzák, félreértik azt; és sokan, kik azzal hízelkednek magoknak, hogy ezen regulát tökéletesen betöltötték, nem csináltak egyebet, hanem annak egy igen rossz magyarázatot adtanak.

Midőn Lessing a bölcsebb kritikának magvait elhintette: leginkább arra törekedett, hogy a francia álízlést számkivesse; s evégre egyfelől Homért, másfelől az angolokat s nevezetesen Shakespearet mutatta fel hazájának fiai előtt. - A franciák, úgy állítá ő, a természetet a módinak s egy a párizsi udvarnál származott csínos, de hideg és aprólékos galantériának bohó álarcába öltöztették - - -

1829 (korábbi változat: 1815)

 

«HUBA» OSSIÁNI KÖLTEMÉNYRŐL

Nem ezen parányi recenziónak szerzője az első, ki a modorban (manier) való dolgozást a poétáknak rossz neven vette.

A mások sajátságaiknak majmolása mindenkor tulajdon karakterünknek romlását hozza maga után; s dolgozásaink vagy nevetséges paródiákká változnak el, vagy pedig minden megkülönböztető jelek, minden saját fiziognómia nélkül maradnak; s egy másik Sterne igen méltán hasonlíthatná azokat a kézbenforgás miatt elkopott pénzdarabokhoz, melyeket, (képeik és bötűik eltűnvén), egymástól nem lehet megválasztanunk. Ez az oka, hogy az úgynevezett ossiáni énekek, anakreoni dalok, s több effélék már régen rossz hírbe jöttenek.

A kéz alatt lévő Huba is ilyen manír szerént készült ossiáni költemény. Azaz, egy kis hősi történetecske lírai fordulatokkal, epedéssel, festő epithetonokkal, apróra metélt s egymás után szökdellő mondásokkal, félhomállyal, fellengzéssel, s régiség színével a szokás szerént felékesítve.

Való, hogy az ossiáni mód alkalmat szerez a költőnek a maga energiáját rövid mondásokban kifejezni. A következők:

Ajak zengi által azokat ajaknak
Szívről szívre plántáltatnak keresztül -

ismét:

Mint szélvész és ború közel zivatar előtt: úgy érkezik a kém -;

tovább:

Felhőhöz hasonlatos, mely lángnyilakkal fenyeget...

nincsenek poétai lélek híjával. De másfelől tagadhatatlan: hogy az egymást sorban felváltogató, mindég egyformán rövid, s egyformán erőt kifejteni akaró szentenciák nem csak unalmas, de nehézkes tekintetet is adnak az egésznek. Bizonyos félpróza ez, mely nem foly, nem ömlik, még csak nem is lép vagy fut, hanem látható erőlködéssel lökdösődik előbb-előbb, mindaddig, míg végére bukkan. Tagadhatatlan az is: hogy a szűntelen fellengeni akarás gyakran áfrikai puffaszkodássá változik. Ezen jegyzet alá tartozik mindjárt elöl: síkra söppednek a rengeteg kőszálai... a rohanó évek villám sarkai alatt; ismét: érkezik a kém teherben hadfergeteg hírével... Szózata után döbbentek Uralnak környei... Pajzsán csattog a szabdalások özöne, s több effélék. De ezen puffaszkodás sokkal inkább kitetszik az egésznek tekintetén: mint a magányos sorokban. Az író sehol sem látszik a maga természeti állapotjában, tüzében, merengésében lenni. Bizonyos sokat kinyomni akaró maszkot visel arca előtt, mely neki terhére van, s tulajdon elfödezett vonásaitól oly sokban különbözik, s őtet feszeskedésre kényszeríti.

Egy van, amit rec. említés nélkül nem hagyhat. Az tudnillik, hogy a szerző merészkedett participiumainkat, a régieknél ugyan szokásban volt, de már hosszú idő olta szokatlanná lett módon használni. Figyelmet érdemlő konstrukciók az ilyenek:

Csatát  c s a t á z a n d ó k...
Röpíté táborát:  o m l a n d ó t  mint...
Belpénk  ü t k ö z v é j ö k...
Halált  k e r e s v é j e  lerogytán...
Ellenünk  v e z e t v é d  vitézeidet...

Azok, akik a magyar nyelv régi monumentumaival s Révainak munkáival ismeretesek, könnyen meg fogják ezen formákat ismerni; s recenzenssel együtt megújítják sajnálkozásokat, hogy ezen kincseink az idő viszontagságai közt elhullottanak. Azonban nem hihető, hogy valaki csak remélhesse is ezen formáknak helyreállását; s ez az oka, miért a szerzőnek ezen merészsége miatt szerencsét nem kívánhatunk: noha Horácnak multa renascentur quae jam cecidere sorát sem felejtettük el. A görög klasszikusok fordítójának megbecsülhetetlen hasznot tennének az ilyenek. Az pedig, aki Homért azon ideál szerént akarná magyarrá tenni, melyet a német fordítók Vossnak próbái olta kezdettek szemmeltartani, nem tenné rosszúl, ha az ilyen elavult formákat a magok szokatlanságában is haszonra fordítaná. Ezáltal, a nyelvbeli nagyobb hajlékonyságon kívül, még azt is nyerné, hogy fordításában az eredeti művnek az a régi színe is láthatóvá, érezhetővé lenne, mely azon annyi sok Aristarchusnak ellenére mind a mai napig lebegni látszatik. A kérdés csak az, hogy az ilyen próba mennyire fogna szemet és fület gyönyörködtetni? s ha a próbáló merészségét a filológus olvasó megengedni, a nem filológus olvasó pedig kedvesen venni jónak látnák-e?

1829

 

KRITIKA

Nincs nálunk sem inkább gyűlölt, sem kevésbé értett szó, mint ez: kritika! A nagyobb rész olcsárlásnak és hibák után leskődésnek tartja azt, mely az írói világban elrettentéssel pusztaságot, az olvasó világnak pedig untatás által csömört okoz. E fonák hiedelem kétségkívül oly író fejében származott, ki saját dolgozásait igazító kezek alá venni sem elég belátással, sem elég türelemmel nem bírt. Annak, aki lágyan bánik magával, igenis, szüksége van másoktól hasonló lágysággal fogadtatni. Az pedig, ki műveinek a Horáctól annyira ajánlott törlögetéssel készít maradandóságot, bátran lép a kemény bíró elébe is; mert a legrosszabb esetben legalább útmutatást remél, minélfogva hibáiból mindinkább kivetkezhetvén, a tökélet főpontjához közelíthessen.

Embernek ártalmasb férge nincsen az önszeretetnél. A szert és mértéket meghaladó írói önszeretet legbizonyosabb út az írói dicsőséget örökre elveszteni. Mert ne higgyétek, hogy volna ember eléggé erős mindég és mindenben a leghelyesebbet egyszerre kitalálni. Legtöbb esetben vagy saját gondolkozás, vagy idegen intés tanít meg a rossz helyett jót, s a jó helyébe jobbat tenni. Homér száz meg száz Aristarchus kezén ment keresztül míg azzá lőn ami; s Shakespearenek régi nyomtatványiból megmutatta Tieck, miképpen javítgatott ő dolgozásain, melyek nevét megdicsőíték. E példa tükör gyanánt szolgálhat némely úgynevezett genieknek, kik műveiket ihlés által származottaknak vélvén, azokat hibátlanoknak tartatni kívánják; s bennek sem magoknak változtatást, sem másoknak szabad ítéletet nem engednek.

Jobbítgatás a maradandóság egyedül való talpköve; a jobbítgatás pedig szükségesen hibakeresést és találást teszen fel. Nincs író, kinek gondolkozásmódja, ismeretei, hajlandóságai s művei jobbítást nem fogadhatnának el; s jaj annak, ki ezen jobbításra teljes erővel nem törekszik! De a jobbítás mestersége nehezebb, mint gondolhatnók. Nem elég változtatni, nem elég szót szóval, sort sorral felcserélni; hanem principiuminkat tisztogatni; ismereteinket mind bővíteni, mind célra irányzani; érzelminket s gondolatinkat nemesíteni, s művészi hajlékonysághoz szoktatni; fantáziánkat gazdagítani, erősíteni és fékezni; nyelvünknek, kitételeinknek könnyű lebegést, erőt s ezerféle, de mindég illő, színt keresni: ez a titok, ami által a klasszikusság úta felnyílik.

Ismerd tenmagad! mond a régiség bölcse; s ez igazságra nincs senkinek nagyobb szüksége, mint az írónak, ki a jelenkor és maradék szemeit magára készül fordítani. A könyvszerző rendeltetése magas rendeltetés. Ki az élet szempillantatnyi szükségei miatt, s a könyváros parányi zsoldjáért irogatja be az íveket; ki valamely keresztülfutó véleménynek, vagy a hatalmasok céljainak áldozza tollát: az elvette jutalmát az életben, s a maradék tiszteletére számot ne tartson. Camoens éhen hala meg, Rousseau üldöztetett; de fejéhez és kebléhez mindegyik hű maradt, s dicsőségök el nem enyész örökké. Ha velök osztozni akarsz, ne válaszd a tágas utat, melyen a sokaság tolong; hanem vonulj félre, s tedd meg a leghosszabb, legnehezebb menetelt: szállj le saját magadba. Vedd szoros vizsgálat alá minden érzelmeidet, gondolataidat s ismereteidet; s akár belső kútfőkből forrottak ki, akár tapasztalás és tanulgatás által kívülről eredtenek: válaszd ki közűlök a jót, szépet és valót; s tedd szíved és lelked elkerülhetetlen szükségévé. Ez az első és legfontosabb lépés; mert csak így lehetséges írásaidnak a tiszta és való érzés bélyegét viselni. E nehéz munkát szakadatlanul kell egész életedben folytatnod; a egyszersmind tanulnod ismerni másokat is, kik előtted a kevesektől ismert pályán dicsőséggel jártanak. E kettős, de eredetileg egy kútfejű studium (magad és másokat vizsgálni) taníthat meg egyedűl mind magadból a lehetséges erőt s minden lehetséges oldalról kifejteni; mind idegen erőnek és ismeretnek úgy venni hasznát, hogy általa saját karaktered valója, tisztasága és szépsége meg ne homályosodjék.

Ily vizsgálat magad és mások felett kétségkívül csak úgy vezet jó következésekre, ha részrehajlatlanul tétetik. Vak szeretet és feltétel nélküli tisztelet éppen úgy veszedelmes: mint szertelen bizatlanság saját erőnkhez, s előleges megvetés mások eránt. Nézd keresztül az írói műv célját s karakterét; s ha e kettő figyelmet érdemel, igyekezzél megítélni: hogyan van az elsőnek elég téve; s mely híven tartatott meg a másik? Kímélés nélkül válaszd el a jót a rossztól, szépet rúttól, gazdag sajátságot szűkkeblű utánozástól, genialitást mindennapiságtól, célerányost eránytalantól, s több ilyeket. Alapos bizodalom maga eránt a nagyság egyik alkotórésze; de ezen bizodalmot csak akkor bírhatod méltólag, mikor az érdeklett választási tehetséget hosszú tanulás és gyakorlat által sajátoddá tehetted. S ezen választási tehetség, vagy ha tetszik, tudomány az, amit kritikának neveznek.

Ez az előítéletek és visszaélések által sokszor és sokképpen elundokított kritika a maga valóságában nem egyéb, mint nevelés, szokás és példák előítéleteitől megtisztított józan észnek és hosszú célerányos gyakorlással kifejtett helyes ízlésnek következése. Az emberi ész alaptörvényei mindég és mindenütt ugyanazok; s ha közönséges és magányos nevelés, ha vallás és polgári alkotvány, ha fonák észrevételekből eredt principiumok és szokások itt és ott elhomályosítják is: a vizsgáló fej, eredeztetés, hasonlítás és következtetés által tisztába hozhatja; s az emberi észt Memphisben mint Athenaeben, Londonban mint Otahitiban bizonyos egyetemi szabásokra vonhatja vissza, mik az egész földkerekségen keresztül sinórmérték gyanánt szolgálnak. Ha így van az ésszel, így kell lenni az ízléssel is; mert ez a józan ész elengedhetetlen befolyása; s mondanom kellene, vezérlése alatt formált érzésnél nem egyéb. Az ízlés, való az, a személység sokféleségéhez képest ezerképpen különbözik. De midőn egyetemiségről van szó, minden személységi különözésektől el kell vonni magunkat. Némely gyenge szem némely szín tündökletét el nem viselheti, amiben az erősebb kedvet talál; némely gyenge ideget a harmonika hangjai kellemetlen erővel ráznak meg, midőn az erősebb idegűt kellemesen múlatják; némely eldurvúlt érzékűt a tragikai szenvedély legerősb kilobbanása sem hoz figyelembe, midőn a kitisztult érzelmű ember szelíd, de jóltevő könnyet önt, az érzelékenységig elromlott pedig iszonyodva fordul el: azért melyik érezni tudó nem érzi, hogy Homér és Ossián, Sophokles és Shakespeare, Virgil és Milton ugyanazon vonásokkal ismerték és rajzolták a szépet, nagyot, felségest, s mindent, ami még ezekhez tartozik? Lehet-e józanon állítanunk, mintha Aristophanes korában a komikai tehetség más alkotó részekből állott volna, mint ma? A szép, s minden vele határos érzés, minden kor, hely és éghajlat embereiben egyforma alapvonásokkal tündöklött. Következik, hogy az, aki a józan ízlés magvait keblében hordja (mert azokat, mint az okosságot, a természettől nyerjük), nyomos studium által kifejtvén, készíthet magának bizonyos egyetemi, de személységi sajátságok s szokásba ment formák által félre nem vezetett mértéket, amit saját és idegen művekre csalódás félelme nélkül alkalmaztathat.

Kettőt beszélek: egyet, hogy van, legalább lehetséges bizonyos egyetemi értékű alapokon épült kritika; másat, hogy ily kritikának birtoka nélkül egy nagyra törekedő író sem lehet. Azokat, kik ez utolsóra nézve ellenkezőt állítanának, szabad legyen kérdeznem; ismernek-e nagy írókat különösen, s virágzó literatúrákat közönségesen, hol minden szép és jó ne a kritika segedelmével tenyészett volna? Homért és Ossiánt hozzátok fel. De mit szólanánk, ha a Homér előtti énekesektől, s az Ossiánt megelőzött bárdoktól művek szállottak volna hozzánk, s belőlek nyilván lenne: az elsőktől az utóbbiakig mint hágott feljebb a művészség, kétségkívül gond, reflexiók és gyakorlás, azaz sajátképpen kritikai studium által? Mi volt a dráma Thespis alatt? tudjuk a régiektől; s mondjátok meg, Thespistől Aeschylusig ezen nagy lépést minek kell köszönnünk? Ha pedig Aeschylus után éppen Sophoklest veszitek kézbe, fogjátok-e tagadni a studium szemmellátható nyomait, melyek a bölcs görögöt a tökélet magasabb polca felé vezették? Vagy azt vélitek-e, bogy a Kolonosi Oedipus származhatott vala, ha szerzője, előzőinek és egykorúinak műveiket saját műveivel sokszor és gondosan nem hasonlította volna? E hasonlítás, e studium által emelkedés vagy emelkedni akarás legnyilvábban kitetszik, ha Aeschylus Choephorosait a Sophokles és Euripides Elektráikkal egybevetjük. Mind a három drámának tárgya ugyanazon egy: a gyermeke által meggyilkolt Klytaemnestra. Az aeschylusi előadás minő egyszerűleg nagy, de még nem egészen kiforrott, nyers érzelmekkel; Sophokles mennyivel gazdagabb már formákban, s minden erős vonásai mellett mily asszonyilag nemes képben állítja fel Elektráját; Euripides megbukott, de bukása legvilágosabban mutatja: mennyire vizsgálta légyen két előzőjét, midőn azoktól eltérni s formáit az övéiknél gazdagabbakká tenni, s a szánakozást új szituációk által magasb lépcsőre vinni törekszik. Az ily kifejtéseket a görög literatúra több ágain keresztül is lehetne folytatnunk. Kisérje bár valaki a görög próza történeteit a laertai Diogenesnél fennmaradt pherekydesi töredéktől fogva egyfelől Herodotusig, Thukydidesig, és Xenophonig, másfelől Plátonig és Aristotelesig, s állítsa, hogy az nem kritikai studiumnak köszöni virágzását. A rómaiakról pedig ki fogná ezt tagadhatni? Nem szükség Cato rögös töredékeit Julius Caesarnak és Cicerónak síma nyelvével, az enniusi és pacuviusi nehéz folyású maradványverseket Virgil bájos gordületű soraival hasonlítgatnunk. Mert íme Cicero maga számtalanszor beszéli: mely szorgalommal és küzdéssel igyekezett ő, Demosthenes erővel és tűzzel teljes beszédét s Isokrates ékességgel rakott írásmódját sajátjává tenni. Midőn az előtte élt, s vele egykorú római beszélőkről rendre ítéletet mond; midőn magyarázza, miért volt Hortensius ifjantan híres? mert korához illőleg az ázsiai virágzó beszéddel élt; s miért vesztett vénülvén híréből? mert még akkor is a korához, azaz lankadó tüzéhez, már nem illő cifrázatokat el nem hagyta; midőn előadja mint tért ő maga öregedő korában ifjúi áradozó beszédmódjáról az atticismus egyszerűségére; midőn filozófi munkáinak egyikében témává teszi magának a dialóg plátoni formáját nyomról-nyomra (noha nem szerencsésen) követni: mind akkor saját kritikai studiumáról eleven vonásokat terjeszt élőnkbe. S a poetákat ami illeti: Horác Augustushoz és Pisókhoz írt levelei nem a kritikának örök emlékeihez tartoznak-e? Ha egyszer az ő tiszta principiumival megismerkedtünk, könnyen megfoghatóvá lesz előttünk az a gond által nyert csín és szépség, ami nemcsak saját ódáin, de barátjainak Virgílnek és Tibullnak műveiken is tündöklik, holott még a Cicero kezein keresztülment Lucretius nyelve is hozzájok képest avúlt és nehézkes.

Ezer ilyen példákkal untathatnálak benneteket; elmondhatnám, miket tettek légyen az újabbkori Európa híresei; de ki nem tudja azt jobban mint én? Nem is célom példákkal bizonyítgatni azt, ami felől kételkedni nem lehet; csak azon ohajtást akarom nyilván kimondani: bár ez érdeklett kritikai studium nyomai közöttünk mind sűrűbb, mind következéssel teljesb jelenetekben mutatkoznának! Vagynak ugyan szerencsés talentumok, melyek az ifjúság erejétől segítve, különös studium nélkül is, tiszteletre méltó műveket alkotnak: de az így alkotott művek, amellett hogy zavarosság nélkül ritkán vagynak, többnyire elsők és utolsók. A természet által egy pontba szorított tűz lánggal pattan ki s elalszik; a kipattanó lángot erőben fenntartani, s tiszta maradandó világítássá változtatni, nem vak pillantat, hanem a művészileg kifejlett, s szabad akarat szerint munkálódó genie következése. Elmét, érzelmet és képzőtehetséget a természet ád; tárgyakat pedig kívülről tapasztalás által kell gyűjtenünk. Aki ismereteit szélesíteni elmulatta, az kénytelen azon kevés tárgyak szűk körében legeltetni tehetségeit, melyek valaha ez vagy amaz történetből előtte feltűntek, s kedvét és figyelmét megragadták. A szűk körben hamar kimeríti magát; gondolati és képzelményi mindég ugyanazon egy ideákkal s képekkel foglalatoskodván egyoldalúak maradnak, s fogynak inkább mint nevekednek. Ezer ilyen embereket láthattok mind az írói, mind a nemírói világban, kik egész életeken keresztül magok magokat ismétlik; s azonegy ponton maradnak mind principiumikra, mind tetteikre nézve, hová egyszer történetből vetődtek. E veszedelmes fennakadás eltávoztatására kívántatik tehát a sokszor említett kritikai studium, azaz több-több ismeretszerzés célirányos gyakorlattal, és előre el nem foglalt komoly vizsgálattal párosítva. Isten az embert sok és sokféle belső erőkkel készítette ki, de csak az fejthet ki magából minden erőt, ki sok és sokféle tárgyakkal teszi lelkét öszveérésbe. Kinek a virágfestés szerencsésen ütött ki, lehetetlen, hogy az emberi alakfestés elérhetetlen munka legyen; mégis, ha ecsetét napjai mindegyikén egyedül virágra használta, természetesen kicsinykörű festő fog maradni; s mi leszen még, ha virágban is nem dolgozott egyeben azon bokrétán kívül, amit szeretője keblén legelőszer meglátott? Ez egyetlenegy forma, egyetlenegy helyzet és színadás bilincsbe veti képzeletét, hogy túl rajta emelkedni ne tudjon. Így történ az írókkal is s írók közt a költővel leggyakrabban. Nem mondom azonban, hogy az írónak mindenfélét kelljen próbálnia; azzal is örömest megelégedném, ha sokfélét nem próbál: ohajtásom teljesítve van, mihelyt az író a maga tárgyát minden viszonyban, s minden oldalról a lehetséges mélységgel tekintette; mihelyt formákban és tónban magát meggazdagította, s erővel hajlékonyságot, s hajlékonysággal biztos lebegést párosítni tud; s pályája folytában sem lankadás, sem ismétlés, s egy pont körül egyformán kerengés által magát meg nem únatja.

Azt kérdem már: miként lehessen a nemzet jobb agyagból gyúrt íróiban a mindezekre megkívántató studiumot leghathatósban felébreszteni? A magányos készület hasznos is, elkerülhetetlen is: mégis, ha csak magunkat halljuk, utóljára fejességre szokunk. Idegen ítélet hallása érezteti velünk, hogy a dolgot más szemekkel is lehet tekinteni; hogy van még olyan is, amit nem tudunk, vagy nem jól tudunk; hogy abban, amit hibátlannak hittünk, gáncsoskodni is szabad; hogy önszeretetünk hízelgései idegen szemeket hiányainkra nézve be nem hálózhatnak s több ilyeket. Aki az ephemerisek sorából egész komolysággal kiemelkedni akar, ily észrevételek után bizonyosan gondosabb pillantatot vét magába, s íme az idvességes munkának eleje megtéve van.

Sok nagy író műveit ismerjük, de kevésről jött emlékezetbe: mint jutott elég erőre oly műveket készíthetni? Annál becsesb előttem Goethének önéletírása; mivel abban sokat szól azon studiumokról, miknél fogva magát íróvá képezte. Jegyezzétek meg e körülményt, mely szerént magát s műveit barátainak, például Herdernek és Merknek ítéletei alá szerette bocsátgatni. E szokás, úgy hiszem, az ő írói nagyságának egyik igen nevezetes elősegítője volt. És keressetek a tudomány történeteiben példákat; s nem úgy találjátok-e, hogy valahol több klasszikusságra törekedő írók őszinte barátsággal kapcsolódtak öszve, ott a való studium, és studium által a művészi lélek felébredezett, s gazdagon fejlett ki. Ki nem tudja, mi történt német szomszédainknál Lipcsében, Schweitzban, és Göttingában? S miért? Kétségkívül azért, mert a szövetkezett írók egymást, s egymás által magokat figyelembe tartották; ismeretet, útmutatást és visszaigazítást kölcsönösen adtak és vettek; szóval a kritikát életbe és gyakorlatba hozták. Ami egy kisebb társaságra nézve ily haszonnal teljes volt: miért ne lenne az, hasonló környűletek közt, egy egész nemzet minden íróira nézve is? S ezen állítás következésében, miért ne lehetne, vagy inkább miért ne kellene a kritikai studium kölcsönös alkalmaztatásának minden írók közt fennállani? Én legalább azon restséget, mely az önkritikával bajlódást oly nehézzé teszi, vagy elszéleszteni, vagy megbüntetni, s annálfogva az írói világba életet és erőt önteni, nem látok más módot: mintha azok, kik a kritika hasznait önmagokban érzik, fáklyájokat másokra is fordítják, s jót és rosszat s szépet és rútat méltóképpen bírálván, a literatúra egészébe virágzást és tenyészetet lehelleni törekednek.

Az ellenvetés, jól tudom azt, már évek előtt megtétetett; mert, úgy mondanak, kezdő literatúrában, mint ez a miénk, nem korbácsra, azaz részrehajlatlan megítélésre, hanem sarkantyúra, azaz (ha jól értjük) éljenkiabálásra és díjosztásra van szükség. Oly állítás, amit vagy nem értek, vagy nem hihetek. A kezdő literatúra emberei, mint a már teljes virágzatú literatúra emberei is, vagy nagyok, vagy kicsinyek. A mi kicsinyeinkről nem szólok, nagyjainkat pedig ami illeti: lehet-e nagy igazságtalanság nélkül általában mondani, mintha ők a közönség javalásában azt az úgynevezett sarkantyút meg nem kapták volna. Csokonai, ki a maga korában nagy figyelmet érdemlő jelenés vala, köz-enthusiasmussal fogadtatott; Kisfaludy Sándor neve a haza egyik sarkától a másikig zengett mindjárt amikor Himfy megjelent; hasonlót lehet állítanunk Berzsenyiről is, ki legelső felléptével szokatlanul szép nyelve és heve által minden jobb kebelt mozgásba tett; azt hiszem, hogy Kisfaludy Károl és Vörösmarty sem vethettek a közönség szemére hidegséget. Ezen felszámlált írók már, kik minden kétségen túl nagyobb íróink közt a legnagyobbak közé tartoznak, minekutána saját kebelekből s a közönség tapsaiból önérzést és önbizodalmat méltán meríthettek: fogják-e magokat magányos kritikákkal elrettenteni? fognak-e egy Kazinczynak, Képlakinak, vagy Cselkövinek még oly kemény, még oly orákulumként zengő ítéleteik előtt is elnémulni? Örök tapasztalás szerént, kit egyszer az írói lélek szent dühe, vagy ha nem éppen szent dühe is, megkapott: annak többé a recenzensek egész egyesülete is gátat nem emel; s ha ettől féltek, hiában van félelmetek most és ezentúl.

De ha elrettenteni, elnémítani nem tud a kritika gáncsolásaival: bizonyosan sarkantyú helyett szolgálni sem tud magasztalás által. A Bécsi Múzsa és Mindenes Gyűjtemény bajnokai vetekedve szórták egymásra komplimenteiket. A Múzsa versszerzői Voltairenek, Popenak, Hallernak, s a Múzsák tudhatják még kiknek, tétettek elébe; Péczely a Henriáde és Zaïre parafrázisáért klasszikus írónak kiáltatott ki; literatúránk egésze csaknem minden hiány nélkülinek magasztaltatott; s mindezek által melyik az a genie, ki felsarkantyúztatott, azaz a tökélet nagyobb lépcsőjére emeltetett volna? Kik voltak azok, kik a múlt század közepe után halálos zsibbadásba hullott nyelv grammatikai szerkesztetésére, sajátságaira, erejére, s rejtekben lévő kincseire legelőszer komoly és mély tekintetet vetettek? Nem Baróti és Révai-e, kik egymás műveit kíméletlen, sőt ellenséges vizsgálat alá vévén, s egymás erejétől nyomatván, kölcsönösen hathatós studiumra ébresztettek fel? Nem Révai és Verseghy-e, kik egymás principiumit támadván meg, külön-külön a magokénak oltalmára, elme és tudomány kincseit halomra gyűjteni kényszeríttettek? Nem ezen kölcsönös kritikai villongásban vetette-e meg Horvát István a maga kolosszusi temérdekségű nyelvtudományának talpkövét? Révai tollcsatái nem egyebek voltanak a legtisztább alapú kritikánál. A nagy embernek még gyengeségeiből is látható: miképpen az ő szívén mindenekfelett a nyelv ügye feküdt. De ott is, hol a literátori versengések (mint a később kezdődött neologizmusi közönséges perben) tisztátalan kútfőkből eredtek, a kölcsönös szemrehányásokból eredt hasznokat tagadni lehetetlen. A Kazinczy ellen történt felkelés alatt lettek gondosabb literátoraink a Révaitól mutatott útra figyelmezőbbek; kezdék Kazinczynak ragyogó oldalait - nyelvízlést és nyelvhajlékonyságot - ismerni; kezdtek magoknak saját írói karaktert alkotni. Legbizodalmasabb bátorsággal merem állítani, hogy ezen előre ment, s közrendűletet okozott kölcsönös kritika és ellenkritika nélkül soha, például, Vörösmarty saját bélyegű, általható erejű, geniális nyelve nem lett volna lehetséges.

Ha egy céliránytalanul folyt, s mellékes tekintetek és pasquinádi formák által elundokított versenynek ily kitetszőleg nagy következései lőnek: minek nem kell még történnie, ha ezen versenynek hideg, részrehajlatlan, és célirányos vizsgálatot teszünk helyébe? A természet egyik alaptörvénye, mond Newton, a tunyaság törvénye; s higgyétek el, fennálló kritika nélkül mind író, mind literatúra vagy tespedésben marad, vagy tespedésbe süllyed vissza. Csak az igyekszik továbbhaladni, aki tudja, hogy az út egy része még hátra van. Volt idő, midőn ellenségnek kiáltottuk azt, ki itt vagy amott hiányt vetett szemünkre; ki ez vagy amaz írónkat emberi gyengeség nélkül valónak nem hitte. S miért? mert az idegenek, úgy mondánk, észre fogják venni hibáinkat. Ha tehát a Baróti Virgíljének recenzense a Bécsi Annálisokban Barótit Voss mellé, vagy éppen Voss elébe tette volna: lett volna-e azért a tiszteletre méltó öreg oly jeles mint Voss? s a magyar nemzet bírt volna-e oly Virgílt, mint a német? Pedig úgy hiszem, az volna a való cél, legalább annak kellene lenni, hogy jelesek és nagyok legyünk; nem pedig, hogy csekélységünk szomszédaink előtt rejtve maradjon. Ha vagynak fogyatkozásaink, s azokat magunk vesszük észre, kettőt nyertünk. Mert mind az idegenektől elragadtuk az időt azokat szemeinkre vetni; mind a jobbulás útjára vezettük magunkat. Valameddig magunkat tömjénezzük, s parányi tehetségeinket nagyító üvegen szemlélvén hibáinkra szemeinket bezárjuk; valameddig a bíráló kritikust kifogás nélkül garázdának, műveinket jobbítás alá nem eshetőknek, írói dicsőségünket csorbíthatatlannak hisszük: mindaddig gyermekek maradunk, s a mély tudományok pályáján és a szépművészség mezején egyenlőleg erő és ízlés nélkül fogunk bolyongani. Írók és olvasók örökös viszonyban vagynak egymással; íróival együtt halad az olvasóközönség, együtt állapodik meg, együtt marad hátra. A kritika következései mind a kettőre nézve jóltevők, mert ha egyfelől az író studiumra kényszeríttetik, másfelül az olvasó szemei megnyílnak, s kezd látni s ítélni. Egy egész századig volt Gyöngyösi István köztiszteletben, s Zrínyi feledségben; mert senki sem volt, ki szavát felemelvén, az érdemlett helyet mindegyiknek kimutassa. A Bécsi Múzsa korában Gyöngyösi János nem csak kedvelőket talált, de a verscsinálók egész nyáját követésre vonta; s lehet-e képzelni, hogy Csokonai és Vályi Nagy már akkor vissza ne rettentek volna az ízetlen példánytól, ha valaki oly erővel, ízléssel és tudománnyal szólalt volna meg, mint például, a Siegwart recenzense? Jól említem, midőn gyermekéveimben Himfy mellett Mátyásinak és Pócsnak versei mustraként olvastattak előttem; s ha lett volna, ki a közönséget Himfy és a más kettő közt szemmel látható különbségre figyelmezteté vala: lehetséges volt volna-e, legrövidebb figyelmezés után meg nem ismerni, hogy ha az első tiszteletre méltó művész, a más kettőt művésznek még csak nem is tarthatjuk? Száz ily példákat hozhatnék elő; de inkább azt kérdem: nyereségnek tartanók-e azon korba visszavetődni, melyet most rajzolék? igazságosnak hinnők-e, végtelen indolenciával rossz íróinkat a jókkal egy sorban szenvedni? Nem vélnők-e károsnak, ha szép és rút közt választani nem tudván ízlésünk megtompulna; s jobb íróinkat elfeledvén a rosszabb után indulnánk el? Íme pedig az esetek, melyek valamint eddig, úgy ezután is, ha a kritikát makcsúl számkivetjük, megtörténnek. - Igenis, visszamegyünk az időkre, midőn az érdem felett tisztelt Gyöngyösi István is csak úgy ismertetett, hogy a Túnyogi haláláról írt kimondhatatlanul rossz, s az ő könnyűségével és rímelési módjával teljesen ellenkező versek neve alatt botránkozás nélkül olvastattak.

Valahányszor azon közönséges kedvetlenségről gondolkozom, mellyel az eddig imitt-amott megjelent könyvvizsgálatok nálunk fogadtattak: mindannyiszor visszásnak tetszik, hogy ezen kedvetlen fogadtatás oly nemzetben történik, hol az országos és megyei gyűléseken véleményét szabadon kimondani, s az ellenkező értelműek ellen szemben és nyilván kikelni, századok olta szokásban van. De talán a tünemény mégsem oly visszás, mint az első tekintet mutatja. Az emberi környűlmények, principiumok és tettek rejtélyes szövedékkel folynak egymásba, s egymáson keresztűl. A magyar polgári alkotvány az arisztokráciai egyesületet tevé a monarchiai hatalom határtalansága ellen védsánccá. E századokat felülélt alkotvány a nemzet egész lényére, gondolkozására s módjaira természetesen nagy befolyást vőn; s innen a leghasznosb, s legártatlanabbul gondolt intézetek sem lelhettek közkedvességet, hanemha fennálló szokás szerént, az arisztokraták gyűlésében megvitatva, s helybenhagyva voltanak. A közdolgok együttfolytatásába beleszokott, de a literátori helyheztetésekkel ismeretlen magyar figyelmessé lőn, midőn egyszer egy magányos író szokatlan példával előállott, s ítéletét valamely más íróról nyomtatásban elmondá. Szólani, így gondolá magában, szabad; de ez a nyomtatott ítélet nem egyéb végzésnél; végzést pedig csak forma szerént öszvegyűlt törvényhatóság tehet. Ezen hibásan alkalmaztatott principiumból származott a hit: hogy ítéletet hozni, szükséges nyelvújítást ajánlani, s több ilyenek, csak bizonyos, erre a célra alkotandó tudományos egyesületnek legyenek megengedve. Hazámfiai! a literátori világ egyedül a józan ész, ízlés, és tudomány igazgatása alatt van; hatalomegyesületek pedig, törvényszékek és törvényhatóságok itt nincsenek, s veszedelem nélkül nem lehetnek. Minden író egy független státus; szabad magát mással öszvekapcsolni, vagy mástól elszigetelni; szabad jó vagy rossz úton vándorlani; szabad írótársairól jól vagy rosszul szólani; szabad nyugalmát és dicsőségét elpazérlani vagy megalapítani; s e végetlen szabadságban, azaz függetlenségben, egyedül a hatás és visszahatás ereje tartja az egyerányt, nehogy végetlen zavar következzék.

Nem volt az így mindenütt. Franciaországban a despotai principiumokkal bírt Richelieu, gondolkozása módját a politikai világból az íróiba általtette; s a francia akadémiát a literatúra födicastériumává alkotta. S mi történt? Hogy az akadémia a nyelvet legelőszer is birtokába vette s számtalan szavaitól megfosztván s békóba vetvén elszegényítette: minden tudja. S tudhatja azt is, miképpen az akadémiai tagok mindazokat, kik saját fejeikből mertek gondolatokat formálni, üldözték, s ezáltal az ideák kifejlését, s a tudományos mélységre és nagyságra törekedés utát bezárták. Voltaire, D'Alembert, Diderot s mások a geniális Rousseau ellen öszveesküdtenek; mivel nem tőlök, hanem saját szívétől kért tanácsot. Rome de l'Isle, ki a természetnek új törvényeit fedezte fel, nem nyerhetett az akadémiában helyet és írásait egy akadémikusnak sem szabad volt említenie, mert Buffonban hibát mutatott ki. S a lélekölő despotizmus szelleme úgy áradt el egész Franciaországon, hogy literátori hírt szerezni többé senkinek sem lőn lehetséges, hanemha magát valamely tudományi törvényszék tagjává tehette. A tudomány minden ágaiban megjelenő folyóírások árendába adattak; s így annak előmente csak az árendási szabad kéjtől függesztetett fel. S ez okból még 1790-ben is Párizsban nem Linné, hanem Tournefort szerént taníták a fűvészséget; s L'Heritier, és Cavanilles az akadémiából kizárattak, mert Jussieu, a fűvészség árendása, Linnének egy tanítványát sem szenvedheté. Ekképp veték meg a franciák Newton derék találmányait is; míg azok egész Európán keresztül bevétettek: nálok a Descartes hipotézisei régi helyeiket még mindég megtartották. Így maradt közöttök, változatlan erejében a Corneille által felállított drámai három egység tudománya még akkor is, midőn Shakespeare hazája fiainak és a németeknek mustraként világított; s hogy minden egyebet elmellőzzek, így maradt nyelvök örök poétai szegénységben még akkor is, midőn saját legnevezetesb íróik az ellen panaszolkodni felállottak.

Egészen különböző játékszín nyílik fel német szomszédainknál. Franciákat szolgailag követni vala a tón; s a gottschedi iskola állott divatban. Lessing felemelé szavát, s tőle kezdve saját fejével gondolkozni, és saját gondolatait s ítéleteit szabadon kimondani minden magát érző literátorban szokássá változott. Tudományos céhekről politikai környülményeknél fogva nem lehete szó; s minden magányos írónak megnyittaték az út a nyelvre, tudományra és közönségre annyi befolyást szerezhetni, amennyire személységi erejénél fogva képes volt. Ezen helyhezetből természetesen következett, hogy azon egyetemi szín és tón helyett, mire a francia társalkodói lélek mind a társasági körökben, mind a könyvszerzésben egyeránt vonattatott, személyes karaktereket kinyomó ezerféle vonások; azon külső fénnyel ragyogni szeretés, könnyen és felülegesen elsikló elmésség helyett, mit a társalkodás által formált s társalkodásra irányzott francia míveltség magával hozott, komoly tekintetű mélység, az udvari nagy világgal, s amellett és abban felvirult nemzeti literatúrával kizárólag foglalatoskodás helyett, mi az előbbiekből szükségesen folyt, az idegen literatúrákra kinézés s annálfogva bizonyos tudományos egyetemiségre törekedés lettek kelendőkké. Így lőn a kemény ajkú, s egy kisség nehézen mozgó német nyelv az írók sokféle karakteréhez, a szabad vele-bánáshoz, s az idegen nyelvekkel történt sokrendű versenybe állításhoz képest sokféle tónnal, színvegyülettel és mozoghatósággal meggazdagítva.

Soha sem hirdettem vak követést. Azt hiszem, minden ember, és minden nemzet, minden könyv, és minden literatúra a maga saját erejében, kiforrásában és színében legjobb. De a római nagyság talpkövei közűl egyik legnevezetesb az, ami szerént a halhatatlan nép mindent, amit idegeneknél magára nézve jól és hasznosan alkalmaztathatónak látott, azonnal eltanulni és sajátjává tenni kész vala. Nem mondom, hogy úgy ítéljetek a művészség tárgyairól mint Lessing vagy Winckelmann, Sulzer vagy Engel, Herder vagy Jean Paul, vagy Schlegel vagy akárki más; nem mondom hogy higgyétek állításaikat, vegyétek által principiumikat és formáikat; s nem fogom sajnálni, ha a németek leghíresb filozófjaitól, természetvizsgálóitól, stilisztáitól, kritikusaitól, és amiktől még tetszik, semmit, amit találtak vagy tanítottak, elfogadni nem akartok is. Csak küzdjetek és forrjatok ki saját erőtökben; csak törekedjetek széles és sokoldalú s mélyen megvizsgált ismeretekre; csak szerezzetek magatoknak auktoritástól független, s iskolai és polgári előítéletektől megtisztított, magánállható ítéletet; csak tanuljatok idegen magasztalásban s az önszeretet sugalmaiban kételkedni, s nem üres főtől jött gáncsot becsülni; csak ismerkedjetek meg alaposan mind a nemzeti, mind az idegen literatúrák becseikkel és fogyatkozásaikkal, mint az ő nagyjaik mindezeket tevék: azonnal mindazoknak elég lesz téve, kik benneteket a bölcseség és dicsőség útán szemlélni ohajtanak.

Az itt előszámlált pontok között nem könnyen van előttem nevezetesb, a nemzeti literatúra becsével és fogyatkozásaival megismerkedésnél. Egy közönséges, de tiszta és célirányos kritika itt elkerülhetetlen. Midőn még Zrínyi feledségben volt, s a két Gyöngyösin, Pócson, s némely más hasonlókon kívül alig volt valami, ami a közfigyelmet foglalatoskodtatá, embereink a költés főpolcán lenni hittek bennünket; s arról, hogy Európa több nemzetei talán felettünk vagynak, nem is álmodoztanak. Ily nevetséges elhittség, látnivaló, minden előre törekedést és haladást lehetetlenné tesz: mert a haladni akarónak tudnia kell, van-e még pálya megfutnivaló, s merre, s mily kiterjedt? De miközöttünk még most is sokan vagynak, kik sem a hátralévő pályákat, azaz pótolást váró fogyatkozásainkat nem ismerik; sem (ami hasonló figyelmet érdemel) való becsünket erányos szempontból soha sem tekintették. S az ilyenek szemeit mi fogja, vagy mi foghatja valaha megnyitni, a szükséges ismeretekkel, józansággal és erővel bíró kritikuson kívül? Azonban addig is, míg egy ilyen kritikus fellépne, tekintsük literatúránk mostani állását keresztül, amennyire tudnillik, e jelen írás céljával öszvefér. Nálunk, úgy látszik, célerányosan fellépett, s rendes előkészületekkel felruházott írók még nagyon kevesen vagynak. Kétrendbeli folyóírásaink minden lapon bizonyítják, mennyire ismeretlenek vagyunk saját nyelvünk grammatikai alkotványával is; s hol a grammatikai tudomány sincs még megszerezve: mit várjunk ott egyebet? Való, hogy vannak nyelvtanítóink egymással értelemben ellenkezők; s tegyük fel, mintha még kétséges volna, kiknek értelme legyen hibátlanabb? de mit fogunk mondani, ha íróink nagyobb része minden sorban megmutatja, mennyire ismeretlen legyen minden névvel nevezendő nyelvtanítással; s mennyire sem nem követ, sem nem tud semmi törvényt, semmi szokást és principiumot; hanem egyedül tollának mechanikai mozdulatira bízza írói egész dicsőségét? Minden író, ki a klasszikusság magvait keblében hordja, bizonyos jókori szerelemmel viseltetik a nyelvhez, mi őtet annak vizsgálatára, s mind alkotványában, mind külső és belső kincseiben szoros ismeretére vezeti. Minden nemzetbeli klasszikus, készített légyen bár prózát, vagy verset, ezen oldalról tündökölteti legnagyobb erejét; s ezen tündöklés nélkül, minden másféle legnagyobb ismeret mellett is a klasszikus nevet elérhetni nem fogja. Nyelvideál, azaz a legnagyobb lépcsőjű és kiterjedésű nyelvismeret, ízlés és velebánás által a lehetségig tisztává, csinossá, hajlékonnyá, jelentővé és erőssé tett nyelv, előadás tehetségével egybekapcsolva, az elengedhetetlen feltétel. Sallustius és Tacitus nem azért nagyobb írók az Augusta históriát szerzett hatnál, mintha fontosabb tárgyakon dolgoztak volna; hanem azért, mert a nyelvideált elérni törekedtek. De ezen nyelvideál sem nem egyszínű és egyformájú, sem nem magán álló. Az írói különböző karakterekhez képest számtalan különböző színt és formát nyér; s mindég bizonyos alkotó lelket teszen fel; mivel minden nagy író a maga ideálját saját keblében önmaga alkotja. A homéri és klopstocki nyelv oly értelmes hangokból áll ugyan, melyek a görög és német köznyelvben feltaláltatnak: és mégis ki nem érzi, hogy nemcsak azon új találmányú öszvetett szavak, hanem a legszokottabbak is az előadás újsága, a helyheztetés mineműsége, az értelem világos vagy setéttiszta, erős vagy gyengéd meghatározása, a moduláció s száz meg száz ilyenek által, a példáúl felhozott két nyelv birtokosaitól mintegy eredetileg látszik feltaláltnak lennie? E nyelvalkotó tehetség kétségkívül sok lelki erőt teszen fel; az író, ki így alkot, kétségkívül temérdek behatással bír azon tárgyra, amit céllá teszen; következésképpen ő azt nem mindennapi színekben, nem a közember szempontjából, s nem mint közönséges dolgot fogja felállítani. Ezért leszen a klasszikus nyelvén még a legismeretesb tárgy is újjá s szokatlan figyelemre méltóvá; midőn a mindennapi ember tolla alól a legfontosabb tárgy is élet és mozgás, szín és erő nélkül tűnik fel, s unalmat terjeszt maga körül.

Ha prózánk állapotját ezen mértéknél fogva tekintenők, s látnók, hogy az nagyobb részint nemcsak grammatikai ismeret, de logikai öszvefüggés híjával is van; hogy vagy csontszárazsággal, vagy virágos foltok helytelen felaggatásával készült ki; hogy még a tárgy fontosságát is be nem hatás, fel nem fogás, és vagy semmit vagy kicsinységeket mondás által elhomályosítja: hogy az egészhez képest előre el nem gondolt, céltalan s történetből elővett dolgok körül foglalatoskodik: akkor is csak az írók serkentését fogjuk-e szükségesnek állítani? Kell-e serkentenünk az írót, kinek prózája az itt leírthoz hasonlít? Vagy ha a jó, vagy jóra indult írót illik csak serkentenünk; nem legelébb is szükséges-e neki a maga érdemlett polcát az érdemetleneken felül kimutatni? De íme a Rochefoucauld Maximái előtt ott áll superint. Kistől egy szép prózai műv, s ki látszik arra elég figyelmet fordítani? Ott áll az Aurora első évében Horvát István Árpádja; s alig emlékezem valakiről, ki azt való becsében említette volna. Ott áll a Kazinczy Marmontele; s azok, kik nyelvünkbe azt a francia könnyűséget ohajtották, látszottak-e ismerni a könyvet, amit nem néztek másképp, csak mint neologizmussal rakott valamit? Számkivessük tehát a kritikát, mert sérthet; s ne hallgassuk meg tőle a serkentőt is? Mert csak a jót mutatni ki, s elhallgatni a rosszat, fél tett, azaz, gáncsot érdemlő tett. A kritika, ha céljának megfelelni akar, a literatúra egészét tükör gyanánt tartozik visszaadni. - Sok ember áll meg a tükör előtt, s ezt vagy amazt, amit különben észre sem vett volna, meglátja, s vizsgálat tárgyává teszi. Így lett a német közönség Lessing, Lange, Wieland, Klopstock s mások által a Gottsched kárthozó oldalaira figyelmetessé; s egy közönséges nyelv és ízlésbeli reformáció kezdődött el; s a pálya a Schillerek és Goethék előtt megnyittatott.

Ha valamely író azt állítaná, mit bizonyos közkézen forgó német könyv, hogy a mi sz. Lászlónk lengyel király vala: nem tartanók-e nyilvános visszaigazításra méltónak? S midőn valaki a józan ész törvényei, s a helyes ízlés ellen írja könyveit, vagy értekezéseit, vagy verseit, azt kimondanunk nem kell? Midőn valaki a literatúra valamely ágáról hibásan gondolkozik, s ezen hibás gondolat nála vagy másnál a haladás útát bezárja, annak megnyílását célos ítélettel elősegíteni nem illik? Batsányi példája tanít, hogy vannak, kik Gyöngyösi Istvánt még most is a magyar költés fejedelmének hiszik. Senki tehát a Murányi Ostrom és Egri Ostrom felett komoly vizsgálatot ne tarthasson? s a száz évvel egymástól különböző két műv írójáról, az említett hiedelem tekintetében, szabadon ne szólhasson? A szabad szólhatás pedig, mind a fénylő, mind az árnyékos oldalak felfedezését jelenti. S miről is van inkább szükségünk vizsgálódni és szólani, mint versíróinkról? Poétai oldalunkkal az idegenek előtt is dicsekszünk; s nehogy a dicsekedés gyalázattal forrjon ránk vissza, nem lehet elég gyakran emlékezetbe hozni magunk előtt, miképpen csak kezdők vagyunk, s nyelvünk forrásban, ideáink fejlésben, s erőnk küzdésben még most vagynak. Lírai költésünk, melynek pályáján legtöbben jelentek meg, még maga is nagyon szűkkörű. Ki nem ismeri a Matthisson lírai antológiáját; s annak temérdekségéhez képest, mi mindaz, amit Toldy, a magyar költés kézikönyvében, adhatott? Vagy azt hisszük-e, hogy ha birtokunk kiterjedése nem nagy, becse legalább tagadhatatlan? Igenis, bírunk holmit jót; holmit igen jót; de ha sokan a jók közé számlálják azt is, amit belső érdem helyett csak a nyelv külső éke, csak virágos szólások és ritmus ajánlanak; s ha látjuk, hogy ezen számlálás a való becs útáról bennünket álpályára visz: akkor is hallgatnunk kell-e? s az idegenek előtt, kiket már figyelemre hozánk, pirúlnunk? Az eposzban, úgymondá Toldy, közel állunk a tökélet pontjához. Mi tehát az, ami bennünket azon ponttól mégis (bár az állítás szerént kicsiny) távolságban tart? E kérdés megfejtése, úgy látszik, nagyot segítene rajtunk; de azt epikusaink részrehajlatlan megítélésén kívül egyéb nem teheti. A drámai poézis mezejét ami illeti: midőn látjuk, mily más oldalról nagyerejű íróink fáradoztak azon hiában, mi hasznosabb: az-e, hogy a hiában fáradozókat vagy némán nézzük, vagy vigasztalásul tapsainkkal enyhítsük? vagy az, hogy komolyan vizsgáljuk meg, mi okozta légyen munkáiknak a sikeretlenséget? s mit kellett volna tenniek, ami által céljokhoz közelíteni lehetséges lett volna?

Mihelyt az eddig elmondottakat egy kis figyelemmel tekintitek keresztül, azonnal látni fogjátok: miképpen én prózában és versben a művészséget teszem a kritika fő szempontjává. Azonban, midőn az írókat sok és mély ismeretszerzésre utasítottam, elejét vettem azon ellenvetésnek, mintha a tudományokat hátratenném. Tudomány kell, igenis, de tudomány művészi lélekkel és kézzel párosítva, ha literatúránknak való becset adni szándékozunk. Sokan azok közül, kik a Tudományos Gyűjtemény talpkövét megvetették, verselésünkre úgy néztek, mint a literatúra gyermekkorára, melyet elhagyni, s a komoly tudományokra férfiúi érettséggel általmenni kell. E hiedelem nálunk közönségesebb, mint gondolhatnók; s emiatt szükség emlékezetbe hozni a Plátókat, Aristoteleseket, Cicerókat, Columellákat, kik a verselést gyakorolván művészi előadáshoz szoktatták magokat, s prózájokat élettel és virágzattal gazdagították meg. Nem ohajtom, hogy minden író verseljen; de ohajtom, hogy literatúránk, minden korain keresztül, nagy költőket számlálhasson, kik a nyelvet folyvást szépségben és erőben tartván fel, a tudományos író komoly prózájának is, öszveérés, társalkodás és visszasugárzás által elevenebb színt és lélekgyönyörködtető sajátságokat kölcsönözzenek. Lelkesedést kívánok minden írónak, aki méltó tárgyat méltólag akar előadni; s nemcsak lelkesedést pedig, hanem ízlést is. Amaz első nélkül semmi nagyot, semmi újat felhozni képes nem leszesz; ez utolsó híjával pedig tárgyadat másokkal megkedveltetni nem fogod. Írók, kik iskolamesteri elhittséggel állanak fel, s olvasóikat tudatlan gyermekek gyanánt tekintvén, apróságaikat szárazon s gyermekes magyarázatokkal mondogatják el, soha sem emelik fel literatúránkat. Csak az fog mind dologhoz értő hazája fiainak, mind az idegen föld embereinek figyelmébe juthatni, ki egy tanult, és ízléssel s ítélőtehetséggel nagy mértékben bíró közönséget képzel maga előtt; s azt teljes mértékben kielégíteni törekszik. E jegyzés azonban nem csak a könyvszerzőket, hanem az őket megítélő kritikust is illeti. Más nem ítélhet idegen érdemről azon kívül, kiben magában is érdem van. Az ítélni akaró egész tudományú s gyakorlott ízlésű legyen; s tudnia kell, hogy nem arra van szükség, ha ez vagy amaz íróban mi tetszett vagy nem tetszett nékie? hanem arra, ha ez vagy amaz író bírja-e az ismereteknek, melyek tárgyához kötve vagynak, egész masszáját? s ha előadása megegyezik-e a jónak, szépnek, nagynak és valónak egyetemi principiumival? Érzesz magadban elég erőt ezen kívánatnak eleget tehetni; s meg tudod az ízléssel egybekapcsolt erőt az iskola és előítéletek által megszentelt formákon kívül is választani: lépj fel bátran, s bár némelyek megbotránkozzanak viseletedben, ne szűnj meg a literatúra egész állását és menetelét szemmel tartani; a nyelv klasszikai míveltségét, a szó teljes értelmében, célponttá tenni; az írói karaktereket és szempontokat ismerni tanulni; s azokkal egy viszonyban a műveket minden oldalról vizsgálatba venni, s fényt és árnyékot pragmatikai fejtegetéssel kimutatni. Ezeket tévén, lehetetlen az egészre nézve jóltevő következéseket nem hoznod fel; s midőn itt vagy ott egy serdülő genie gerjesztett világodnál fáklyát gyújt; midőn itt vagy ott olvasóidat figyelemre vonszod, s a közízlés szerencsésebb fordulatot nyér általad; s te a jövendőre kinézvén egy gazdagabb keblű generációnak származását remélheted: akkor tűrd a megsértett író haragját vígasztalva; s ha kezet emel reád, kiáltsd Themistoklesként ellenébe:

Üss, csak hallgass meg!

Cseke, 1830. dec. 26-1831. jan. 6.

 

JEGYZETEK A KAZINCZY ÁLTAL FORDÍTOTT
PINDARUSI ÓDÁRA

Midőn valamely közcsudálást érdemlett klasszikust fordítunk, elmúlhatatlanúl szükséges, hogy annak való szellemét igyekezzünk fordításunkban visszaadni. E való szellem kétségkivűl nem a tárgyban, s a gondolatok egymásután következésében fog kirekesztőleg állani; mert a klasszikus érdemének egyik igen nagy részét a stílus teszi. A stílust kell tehát a maga teljes erejében és szépségében az eredeti nyelvből általhozni. Ez általhozás nem eshetik meg másképp, hanem ha szorosan a szerző szavaihoz, fordulataihoz, szóval minden karakteri sajátságaihoz tartjuk magunkat. Az, ki a quae desperat tractata nitescere posse, relinquit, maximához tartja magát, örökös paraphrasta fog maradni, s bármely csínos légyen is parafrázisa, abból az eredetire ítéletet nem hozhatunk. Ha tehát az ilyen parafrázisnak érdemei vagynak, ezen érdemek bizonyosan a tulajdonképpen való fordítói érdemtől különböznek; mely abban áll, hogy a klasszikai mívet a maga legsajátabb alakjában, szépségeivel és hibáival együtt tüntessük fel. E principium nem idegen Kazinczy előtt, mint ezt Sallustja elébe írt beszédében maga bizonyítja; méltán történik tehát, ha Pindarus ódáján (Olymp. VI.) véghezvitt munkáját e principiumnál fogva vizsgáljuk meg.

Már Longin megjegyezte hogy Pindarus majd felséges, majd egészen mindennapi alacsony kitételekkel él. Ennélfogva Pindarusnak nyelve egyenetlen; most száraz és nemtelen s poétai szellem nélkül; majd bujálkodó szinte napkeleti pompával, mely olykor, (Heyne is jegyezett meg ily helyeket), valóságos pöffeszkedéssé válik; most bőven áradoz, majd egészen homályt terjesztő rövidségbe s ellipszisekbe vonja öszve gondolatait, most erőtlen, majd megrázó hatalommal kap meg bennünket. Mit várhatunk már most a fordítótól méltóbban, mint azt hogy a gyenge helyeket szépítő ecset nélkül, az erőseket pedig teljes ragyogásokban állítsa előnkbe? Kazinczytól azt annyival inkább kívánhatjuk, mivel Pindarus versmértéke alól felszabadította magát s önkénye szerint versforma nélkül következteti egymásra sorait; ámbár itt mindjárt az eredetinek egész külsőjét elveszti a magyar olvasó. Ez valóban nem csekély veszteség, melynek kipótolásában a derék Hermann tanításai után (De metris Pindari) biztosan lehetett volna fáradozni. De mennél könnyebbé tette magának Kazinczy a mérték elvetése által a fordítást, annál kevésbé lehet megfogni, miért tartá szükségeseknek azon sok változtatásokat, melyeket az eredetinek stílusán véghezvitt? Az óda tizenegy előálló sorai szószerint ezt teszik:

"Arany oszlopokat állítunk a szoba jól rakott tornáca alá, midőn tekintetre méltó házat alkotunk; s a munkát kezdőknek szükség messze ragyogó arcot csinálni (Θεμεν, ponere). Legyen pedig az olympiagyőző Pisában Zeus jósló oltárának papja (ταμιας) s a híres Szirakúzának egyik alkotója: mely himnuszt kerűljön el e férfiú beleszállván (επικυεραις, incidens) nem irígy polgártársainak kellemes énekeikbe?"

Ki fog e nyúgodalmas beszédre Kazinczynál emez ossiani lepelben ráismerni?

Arany oszlopok vonúljanak el
A pompás csarnok szépen elkerített
Tornáca körűl, de kivált
Palotánk homlokfala
Ragyogjon messze messze ki.

Olympia lát-e győzedelmest?
Zeusnek oltára lát-e Pisában
Hű tisztelőt? Szürakúsa

Látja-e egyik alkotóját?
Mint kerűlhetné ki az
I r íg y é t  n e m  i r í g y l ő  polgár
Társai hála-himnuszait.

Ez nem pindarusi hang, s a hang elrontása mellett, az értelem sincs tiszteletben tartva. A hű tisztelő mindenkire ráillik; itt pedig a költő nyílván kitetsző célja azt jelenteni, hogy a győző a Jamidák nemzetségéhez tartozik, s e nemzetség örökségűl bírá a pisai orakulum mellett a religiói szolgálatot. E kitétel: "irígyet nem irígylő" általán fogva érthetetlen s az eredetiben hol αφθονοων áll, nem fundáltatik. A szépítni akarás az egész helyen keresztűl kitetszik; a tónus felemeltetett, a képek megnagyobbíttattak: csarnokká nevekedett a θαλαμος, a τηλαυγες προσωπον emphasist kereső parafrázisban adatott vissza stb.

Hasonló szépítés történt e sorokban:

E szép szerencse
Lőn tiéd is, Sostratosnak
Boldogabb fia.

E hely az eredetiben azok közé tartozik, melyeket Longin alacsonyaknak tart. Mert tudja meg Sostratosnak fia, hogy e saruban tartja boldog lábát.

A 15. versben a παρ αγδρασιν kitételnek ez felel meg Kazinczynál: "szárazon győző vitéz." Valóságos parafrázis s a győző szépítés.

46. vers παρ Ευρωτα πορον azaz Eurotas mentében. Ezen egyszerű kitétel Kazinczynál ily pompában zeng:

Amerre Eurotas csapongva tölti habjait.

123. vers τεκμαιρει κρημ' εκαςον bizonyságot a tett ád mindenkiről. Kazinczynál:

Mindenike saját tettének
Fénye között csillog.

160. vers ezen szó αμφεπει (prosequitur). Kazinczy parafrázisában szent innepeket ád.

164. vers μη θραυσοι χρονος ολβον εφερπων (non frangat tempus subrepens felicitatem).

Az ő boldogságát
Az időnek semmi hulláma
Ki ne dönthesse soha.

Nem egészen különböző beszéd-e ez az eredetitől? De még messzebb vitetett e szépítés által történt különbözés (hogy több apró példákat elmellőzzek) az utolsó sorokban. Az eredeti ezt mondja: tengeren uralkodó király (Δεσποτα, úr) egyenes hajózást, bajokon kivűlvalót adj, férje az aranyorsójú Amphitritának s az én himnuszaimnak neveld gyönyörű virágait. Kazinczynál:

Te pedig tengereken uralkodó  i s t e n e k  királya,
Amphitritának férje, ki arany orsókat perget,
Engedj nekik csendes mentet
A  s z i r t e k  ö r v é n y e k  v é s z e i  k ö z ö t t!
De ápold énnekem is
Énekeim kedves virágait.

Érdeme e szépítés? Bizonyosan nem. Pindarusnak erre szüksége nincs s e fáradságot a pindari való pompa általhozására kell vala tartani, mert ami a felhozott helyeken több, nem pótolja ki azt, ami a következőkben kevesebb.

61. vers s köv. az eredetiben ezt teszik: de ő Pythonban éles gonddal mondhatatlan haragot szorítva szívében indult, menvén jósolatot kérendő (μαντευσομενος): e tűrhetetlen szenvedésekről. Kazinczynál:

Püthonba ment, hogy az Istent
Megkérdené e bús eset felől.

Ez valóságos extraktus.

95. vers. Az eredetinek szavai után: Minekutána a gyönyörű aranykoszorús ifjúságnak gyümölcsét elvevé. Kazinczynál:

Midőn az aranykoszorús
Ifjúság szép korát eléré.

Hol van itt a pindarusi metafora?

104. vers. Az eredeti szerint: ellenébe hangzott az igazmondó atyai szózat. Kazinczynál:

Akkor harsogott isten-atyjának szózatja.

Kevesebb erővel.

154. vers. Az eredetiből szorosan: édes kelyhe a hangos énekeknek. Kazinczynál a metafora egészen elvész:

- Kinek ajkairól
Édesen ömlik az ének.

162. vers. Az aitnai Zeusnek hatalma, Kazinczynál egyszerűen az aitnai Zeus stb. ilyenek. De egyébiránt is részszerint hibás értés, részszerint változtatás által az eredetin sok erőszak történt. V. έπτα δ΄επειτα πυρα̃ν νεκρον τελεθεντων minekutána a halottak hét máglyái elkészűltek, mert hét máglyába rakattak a hét seregnek halottai. Kazinczynál:

Megrakva álltanak a máglyák
A hét elhullottakért.

Ez azt teszi, hogy az egész híres veszedelem Theba alatt hét halottból állott.

34. vers και μεγαν ỏρκον stb. szószerint: nagy esket esküvén, ezt őfelőle nyílván bizonyítom, s a mézhangú múzsák parancsolják. Kazinczynál elhagyással homályosabban:

Itt eskem neki nagy eskemet,
Azt úgy hagyja lantosának
A mézszavú kilenc leány.

119. vers; a κρησηριον (orákulum) helyett templom áll, s felebb 112. V. μαντοσυνας (jósolat) kimaradt s így az isteni kettős ajándék mibenállta homályos.

138. vers szóról-szóra: a keményhangú atyával (cum gravisono patre, sc. Neptuno) teljesíti boldogságodat. Kazinczynál:

Atyáddal a hullámforgató Poseidonnal
Végrehajtja amit fogadott.

Poseidon, atyja volt-e a győzödelmesnek? Pindár itt úgy nevezi Neptunt atyának, mint Homernál Zeus atya mondatik minden reláció nélkűl. Végrehajtja amit fogadott; ez homályos, mert fogadott-e valamit?

A 140-143. v. az eredetinek homályossága miatt nem említem; a nyomban követők ezt teszik: avia mea materna est Stymphalis florens Metope quae - Thebam genuit. Kazinczynál:

Anyámnak Stymphalisnak őse virágos Metope
Ki - - Thebát szűlé.

Pindur itt Thebát nevezi anyjának mint hazáját, Thebának anyja Metope és így Metopét itt nagyanyjának mondja, s a Stymphalis Metopéra vitetik.

169. vers μητηρ stb. anyja a juhokkal bőv Arkadiának; Kazinczynál Arkadia legelőjével adatik vissza stb. effélék.

Pindarust tökéletes színben s nem változó vonásokkal adni vissza bizonyosan nehezebb, mint Homért, talán éppen lehetetlen; legalább még nem ismerek fordítót, ki Heynének erre nézve kimondott ítéletét a maga példájával megcáfolta volna.

1831

 

KÖNYVKIVONATOK

1
Kisfaludy Károly minden munkái

Összveszedte Toldy Ferenc.
I. kötet. VIII. 232. l. VII. köt. 268. l. VIII. kötet. 260. l. 8. 1831.
Budán, a m. kir. egyetem
betűivel

Az első kötetben Kisfaludy Károly versei, a hetedikben és nyolcadikban pedig beszéletei és vegyes kötetlen íratai foglaltatnak; oly művek, melyek az Aurora éveiben egyről egyig megjelentek, s az olvasóközönség kezén már régen forognak, azaz más szókkal, mindenek előtt, kik a magyar literatúrát kedvelik, s a magyarúl írt könyveket olvasásra méltatlanoknak nem tartják, tökéletes ismeretben vagynak. Bátran állíthatjuk, hogy az, ki Aurorát nem forgatta, s benne Kisfaludy Károly dolgozásaival időt nem töltött, az újabb literatúra szüleményei közűl bizonyosan semmit nem látott. E körűlményt említenünk szükség vala; mert ez határozza meg: milyennek kell e kivonatnak lennie, mit a tudománytár számára az előttünk álló kötetekből készítendők vagyunk. Bőv és környűlállásos kivonatot adni oly írásokból, miket az olvasók legnagyobb része könyvnélkül tud, közönséget sértő úntatás lenne. Nem nyújtunk azért egyebet egy sebes tekintetnél a kötetek foglalatjára, ami rövid emlékeztetés gyanánt szolgáljon.

Az első kötet tartalmát teszik:

a) Dalok két könyvben; az első könyvben a fentebb nemű, másodikban az 1828-30 évek alatt készűlt pórdalok foglaltatván.

b) Elégiák.

c) Balladák és románcok.

d) Elte.

e) A két Hajós.

f) Vegyes költemények.

g) Epigrammák, gnómák.

A hetedik kötetben adatnak Kisfaludynak beszéleti; s e hetedik kötet egyszersmind a beszéletek első kötete. S foglalatja:

Tihamér; novella Nagy Lajos korából, komoly nemben. Kisfaludynak ily nemű művei közt legkiterjedettebb. A beszéleti tárgy a nápolyi háborúval, s a Zács nemzetség történeteivel lévén öszvekapcsolva, históriai románná válik.

Barátság és szerelem; szeszélyes beszélet. Rajzolatja az emberi élet egyik legfontosabb szakának; midőn a férfikor küszöbén álló ifjú feje és szíve elég foglalatosságot nem lél, s emiatt a képzelőtehetség megromlik.

Sok baj semmiért.

A fejér köpenyeg.

Sulyosdi Simon, mindhárom derűlt előadásban.

A nyolcadik kötetben a beszéletek második kötetei, s vegyes prózai íratok foglaltatnak. A beszéletek így következnek:

A vérpohár, komoly beszélet.

Bajjal ment, vígan jött.

Tollagi Jónás viszontagságai.

Mit csinál a gólya? mindhárom szeszélyes beszélet; s köztök Tollagi Jónás Kisfaludynak e nemben legnagyobb munkája. Benne mint az éppen előtte állóban pedántság, világismeretlenséggel és jószívűséggel párosúlva rajzoltatik.

Viszontlátás, komoly nemben.

A vegyes kötetlen iratok az Élet és halál, s Pálma és Ciprus című két allegórián kívűl az Andor és Juci s Hős Fercsi címek alatt ismeretes paródiákat, keleti közmondásokat, s még holmi kevés számú apróságot foglalnak magokban. Az allegóriák morális tárgyúak; a paródiák pedig az Ossianisták üres puffaszkodásaikat teszik nevetségessé.

 

2
Nemzeti játékszíni tudósítás

16. számban. Írta Keresztszegi és Adorjáni Gróf Csáky Theodor.
1830-1. l. 66. 8. Kassán, nyom. Werfer Károly cs. k. pr. akad. tipogr.

Ezen tudósítások első száma 1830. évi december 11-dikén, utolsója pedig 1831-diki március 26-dikán jelent meg; s a kassai magyar színjátszók által 1830. november 25-dikétől kezdve 1831 március 24-dikéig tett előadásokat veszi itélet alá. Célja nem annyira az előadott művekről, mint magokról az előadó színészekről, itélni, s annálfogva bennök művizsgálat sehol sem találtatik; csak némelykor, s csak közönséges kifejezésekben szólván a játékszínre hozott darabról. Így például: l. 6.

"A pultavai ütközet. Ezen históriai darab, melyet valóban szépen lehetett volna kidolgozni, eredetében a szerző által elhibáztatott; nagyon körűlállásos volna az olvasót annak meghallgatásába úntatni, amit ezen darab, és annak fordítása ellen mondanunk lehetne; nem igen helyes volt annyi sok idegen szavakat meghagyni, melyeket többnyire könnyű lett volna magyarra fordítani, úgymint: provinciák, armádia, triumfus, meg kell vallanunk: hogy a mai játékkal teljességgel nem voltunk megelégedve stb." vesd öszve l. 14. A diadema l. 23. Az alpesi rózsa. l. 29. A természet gyermeke. l. 31. Eliza és Claudio stb.

Fő szempontja a szerzőnek a színészi előadás megítélése, s ezt miként vitte véghez, mutatja a következő hely, mit kiírván, egyszersmind mindent megtettünk, amit ily kicsiny, de amellett sokféle tárgyú könyvek kivonata körűl tenni kell.

l. 2. "Dériné asszony, kinek munkás szorgalma és jeles tehetsége kiváltképpen az öltözetmesterségben eléggé ismeretes, mind a daljáték kiválasztásában, mind öltözetében egészen bebizonyította a megkülönböztetett tiszteletet és figyelmet, mellyel ő a közönség iránt mindenkor viseltetik. Kubayné asszony szinte kellemesen és jól énekelt. - Pály úrnak azon választásával, hogy kötött nadrághoz topánkát vett stb. - Sajnáljuk, hogy Szerdahelyi úr, kinek éneklése és öltözetbeli tisztasága a közönség előtt mindíg kellemes, ezen daljátékban keveset énekelt. Klára leányasszony pedig ezen estén felette szerencsétlenűl választotta öltözetét stb. - Pályné asszony ugyan jobban volt öltözve; de mégsem tetszőleg nézett ki. Az utolsó jelenésben a tanács ülése, valamint a kapitolium égése is helyesen volt előadva" stb.

 

3
Árpád. Írta Pázmándy Horvát Endre
8
. XII. könyv és szókalauz. 487. l. Pesten, Beimel József könyvnyomtató intézetében. 1831

I. Könyv. Nyolc ága volt a nemzetségnek, mely nyolcnak egyikét a magyarok tevék India szélein. Visszavonás miatt elváltak; kazarok Volgánál, Denep és Tanais közt, kunok Pannoniában. Kunavarok, besnyők, szabirok, bolgárok, jászok és úzok később hagyák el Ázsiát s bujdostak. Magyarok utóljára, kétfelé. Egy fél Kumában, más fél a Balambér utján. Ez a fél Ural hegynél és Etres (Irtis) folyamnál.

Hol Csabakulcsának - -
- - - - - és Örsnek városa Örshon.

Itt laktak a döntő magyarok, várván gyarapodásokat, hogy Attila örökségét erővel megvívhassák. Négy emberkoron át készűltenek;

Bölcs Tatur a főpap, kire a nép hallgata, szinte
Mintha az Istennek szájával szólana, minden
Évnek fordulatán Etelét hirdette - - -
- - - Ekölcs, jóslója Csabának
Írva hagyá. -

Csaba rakatá Csabakulcsát a Pannoniábani kipusztulás után.

Detrét és Aladárt átkozza Sikambria népe
Míg a déli sugár köveit melegíti tüzével

- - -