MÁSODIK KÖTET

 

ÖTÖDIK KÖNYV
A holt kéz


NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Ára nagy ez alaknak. Rajongó mestere
Narval-agyarba véste -
Nem múló módi. Nemes, örök
Női vonal. Megállja az időt.
Becses darab ez is. Munkája műves -
Úri ízlésű majolika. Lám,
A mosolya milyen tökéletes!
Holott fehércserép csak - asztali
Csecsebecse, pazar étkekhez méltó.


Dorothea ritkán járt el otthonról a férje nélkül. Olykor mégis maga kocsizott be Middlemarchba kisebb boltjárásokra, vagy jótékony céllal, amilyet a város három mérföldes környékén minden módosabb hölgy ápolhat. Két nappal a tiszafasori jelenet után úgy határozott, hogy ilyen alkalmat használ fel, és megkeresi Lydgate-et, megtudni tőle, vajon férje előtte akarta-e csupán egészségi állapotának rosszabbodását titkolni, vagy a végső igazságot kérte baja felől. Bűntudat környékezte, hogy idegenhez fordul felvilágosításért, de az a félelme, hogy tájékozatlanságában igazságtalanul bánna férjével, elhallgattatta kételyét. Annyit tudott csak biztosan, hogy férje valami válságot él át, mert másnap mindjárt új módszert vezetett be jegyzetei rendezésében, és Dorotheát is befogta. Szegénynek minden türelmét elő kellett vennie.

Négy óra lehetett, amikor Lydgate házához hajtatott. Egyszerre az a gyanú ébredt benne, hogy nem lesz otthon, és már bánta, hogy nem írt neki egypár sort előre. Nem is találta otthon.

- Hát Mrs. Lydgate? - érdeklődött Dorothea. Emlékezete szerint ugyan soha nem látta Rosamondot, Lydgate házassága is csak most jutott az eszébe. De Mrs. Lydgate itthon van igenis.

- Szólok vele, ha lehetséges. Megkérdené, hogy alkalmas vagyok-e... Mrs. Casaubon... néhány percre?

Amíg a szolga fönn járt az üzenettel, Dorothea a nyitott ablakon át zeneszót hallott: férfiéneket, néhány hangot, s rá gyöngyöző zongorafutamokat. Hanem a futamozásnak egyszerre vége szakadt, és már jött is le a szolga, mondván, hogy Mrs. Lydgate ezer örömmel fogadja Mrs. Casaubont. A nappali szoba merőben különbözött attól, amit Dorothea megszokott, hiszen az akkori vidéki életben még nem mosódtak össze a rendek szokásai. Hadd mondják el nálunk jobb megfigyelők most, mit is viselhetett Dorothea ezen az enyhe őszi napon. Talán az a vékony gyapjúruha volt rajta, tapintásra és szemre egyaránt puha, amelyet oly gyakran hordott. Mintha minden alkalomra kimosta volna, a fürtös lonc édes illatát lehelte - köntösformán volt rászabva alighanem, divatjamúltan láttatva inge kézelőit. Ha Imogennek vagy Cato lányának szerepét alakította volna élőképben, akkor helyénvaló lett volna a ruhája - kecsét és méltóságát tagjaiban s nyakában hordozta, nyílt, nagy szemeit keretező hajára pedig, hogy félkalap borult rá az akkori idők észveszejtése szerint, azon nem volt több csodálkoznivaló, mint manapság a dicsőség gyúródeszkájának nevezett szögletes egyetemi kalpagokon. A jelen két szemlélő társaságában drámai hősnő nem számíthatott volna több érdeklődésre, mint éppen Mrs. Casaubon. Rosamond számára ő személyesítette meg a middlemarchi halandókkal nem vegyülő vidéki istenséget, akinek megjelenése a legapróbb taglejtésig is tanulmányozásra méltó. Rosamond ráadásul örömmel üdvözölte ezt az alkalmat, hogy Mrs. Casaubon is tanulmányozhassa őt. Mert mit ér a szépség, ha az ember nem a legjobb szemű bírák előtt áll? Mióta pedig Rosamond a legmegtisztelőbb bókokat kapta Sir Godwin Lydgate otthonában, önbizalma azt súgta, hogy más előkelő születésűeket is levesz a lábáról. Dorothea szokása szerint nyájasan nyújtotta a kezét, és hódolón nézett Lydgate bájos ifjú hitvesére. Éppen csak sejtette, hogy odébb egy úr áll, az ablaknak háttal, de látni csak köpenyeges alakjának körvonalait látta. Az urat pedig annyira foglalkoztatta az egyik hölgy, hogy fel sem figyelt a kettejük közt mutatkozó különbségre, holott ez a különbség szemet szúrt volna a pártatlan szemlélőnek. Nyúlánkak voltak mind a ketten, szemük egy magasban találkozott - ehhez azonban el kell képzelnünk Rosamond gyermeteg szőkeségét, bámulatos hajkoronáját, halványkék ruháját, melynek divatos szabásán a legjobb szabó lelke megindult volna, árát éppen nem takargató széles csipkegallérját, illendően felgyűrűzött kezét és kimért biztonságát, mely oly költséges mása az egyszerű viselkedésnek.

- Köszönöm, hogy a muzsikára szánt idejét nem sajnálja tőlem - kezdte Dorothea. - Mr. Lydgate-tel szeretnék találkozni, ha lehetséges, mielőtt hazaindulok. Azt remélem, hogy kegyed útbaigazíthat, hol találom, vagy ha hamarosan hazatér, megengedi, hogy megvárjam.

- Az új kórházban van - mondta Rosamond -, csak azt nem tudom, hogy haza mikor jön. De elküldhetek érte.

- Megengedik, hogy én hazahozzam? - lépett elő a kérdéssel Will Ladislaw. A kalapja már kezében volt, mikor Dorothea megjelent. Dorothea elpirult meglepetésében, de a kezét látható örömmel nyújtotta, mondván:

- Nem ismertem meg. Nem is sejtettem, hogy itt találkozunk.

- Elmehetek a kórházba, és megmondhatom Mr. Lydgate-nek, hogy kegyed keresi?

- A kocsi gyorsabban megfordul - mondta Dorothea. - Csak arra kérném, hogy a kocsisnak adja át az üzenetet.

Will már az ajtónak tartott. Dorothea emlékezetében képek sora suhanhatott át, mert egyszerre sarkon fordult, és így szólt: - Elmegyek magam, köszönöm. Nem szeretnék időt veszíteni, inkább hazafelé útba ejtem a kórházat. Bocsásson meg, Mrs. Lydgate. Kedvessége lekötelez.

Valami az eszébe juthatott, oly gyorsan s szinte öntudatlanul fordult ki a szobából - alig vette észre, hogy Will nyit ajtót előtte, majd a karját nyújtja, hogy a kocsihoz kísérje. Belekarolt, de nem szólt semmit. Will bosszús volt és elkeseredett, ezért maga sem tudott mit mondani hamarjában. Szótlanul fölsegítette a kocsiba, aztán búcsút intettek egymásnak, és Dorothea elhajtatott.

Az ötpercnyi kocsiúton a kórházig akadt ideje elgondolkodni néhány új észrevételén. Gyors és szinte öntudatlan távozására az a hirtelen támadt sejtelme serkentette, hogy valami hűtlenség van abban, ha alkalmat ad Willnek a szolgálattételre, mikor tudja, hogy férje előtt meg nem említené - hiszen Lydgate-tel való találkozását is titkolja. Ennyit gondolt meg ott. De távozásra sarkallta valami bizonytalanul kínos gyanú is. Most a kocsiban újra hallotta a férfiéneket zongorakísérettel, pedig abban a pillanatban ügyet sem vetett rá, és némi rosszallással gondolta el, hogy Will Ladislaw Mrs. Lydgate-nél tölti az idejét férje távollétében. Aztán eszébe ötlött, hogy Will nála is töltött némi időt hasonló körülmények között, mi ezen a rosszallnivaló? Csakhogy Will Mr. Casaubon rokona, ez őt is figyelemre kötelezte. Mégis feltűnhetett volna neki, hiszen Mr. Casaubon jelét adta, hogy távollétében nem örül unokaöccse látogatásainak. - Sok mindenben tévedhettem - vallotta meg szegény Dorothea töredelmesen, és sietve itatta fel a könnyeit. Zavaros boldogtalanság fogta el, és Will mindeddig tiszta képe titokzatos módon foltossá vált előtte. De a kocsi már meg is állt a kórház kapuja előtt. Dorothea hamarosan a gyeppel szegélyezett kerti ösvényen sétált Lydgate-tel, és ismét tisztán látta, mi szüksége erre a beszélgetésre.

Will Ladislaw-n eközben úrrá lett az elkeseredés. Tudta az okát is többé-kevésbé. Ritkán nyílt alkalma Dorotheával találkozni, s ez volt az első olyan alkalom, amikor a találkozás balul ütött ki. Nemcsak az volt a baj, hogy lekezelőn bánt vele, mint eddig. Hanem most olyan körülmények között találta, amelyekből éppen nem tetszett ki, hogy minden figyelme csak őrá irányul. Mintha mérhetetlen távolba vetődött volna, middlemarchiak körébe, akikhez Dorotheának semmi köze nincs. De felróhatja-e neki? Világos, hogy amióta a városban bérelt lakást, keresi az ismeretségeket, hiszen állása parancsolja rá, hogy mindent s mindeneket ki kell fürkésznie. Lydgate pedig érdemesebb az ismeretségre, mint a környéken akárki. Felesége véletlenül zeneértő, és ugyancsak méltó társaság. Ez tehát az a nemszeretem helyzet, amelyben Diana váratlanul lepte meg imádóját. Elkeserítő. Holott Will tudta, hogy egyes-egyedül Dorotheáért él Middlemarchban. Társadalmi helyzete mégis azzal fenyegette, hogy a megszokás hatalmával választja el tőle. A megszokás nagyobbra növelheti a távolságot két érdeklődés közt, mint amennyi Róma és Anglia között mérhető. Rang és osztály balítéleteire könnyű fütyülni, amíg Mr. Casaubon zsarnoki leveleiben öltenek formát. A balítéleteknek azonban, akárcsak a testek illatának, kettős a megjelenésük: tömörek, akár a piramisok, és illékonyak is, mint a visszhang huszadik visszaverődése, vagy mint a sötétben fölrémlett jácintillat egyszeri emléke. Will érzékeny volt az ilyenfajta finomságok iránt. Tompább ember nem sejtette volna meg, hogy Dorotheában most éledt először kínos érzés az irányában, és hallgatásában, amíg a kocsihoz lekísérte, hűvösség lappangott. Talán Casaubon beszélte teli gyűlölködő féltékenységében a fejét, hogy unokaöccse lefelé halad a társadalmi züllés útján, ördög vinné Casaubont!

Will ismét fölment a nappaliba, ingerülten vette a kalapját, és ránézett a varróasztalához letelepedett Mrs. Lydgate-re.

- Zenének-költészetnek halála, ha félbeszakítják - jegyezte meg. - Benézhetnék-e valamelyik nap, hogy a Lungi dal caro bene gyakorlását befejezzük?

- Boldogan tanulok öntől bármikor - felelte Rosamond. - Hanem azt el kell ismernie, hogy a megszakítás gyönyörű volt. Őszintén irigylem, hogy ismeri Mrs. Casaubont. Eszes asszony? Annak látszik.

- Soha nem töprengtem rajta - mondta Will leverten.

- Szó szerint ezt a választ kaptam Tertiustól, amikor megkérdeztem tőle, szép-e Mrs. Casaubon. Ugyan a társaságában hol jár önöknek, uraknak, az eszük?

- Nem jár - felelte Will, mert szívesen ingerkedett a bájos Mrs. Lydgate-tel. - Ha az ember tökéletes nővel kerül szemközt, nem latolgatja a tulajdonságait... A jelenléte lenyűgözi.

- Gyötörni fog a féltékenység, amikor Tertius Lowickban jár el - mondta Rosamond légi könnyedséggel, és a gödröcskéi kikerekedtek. - Úgy jön majd haza, hogy engem észre sem vesz.

- Látogatásait kegyed eddig sem sínylette meg, ugyebár? Mrs. Casaubon különben is összehasonlíthatatlan.

- Elszánt imádója, úgy veszem észre. Gyakran látja?

- Nem - válaszolta Will szinte panaszosan. - Az imádat általában is inkább elvi, mint gyakorlati kérdés. Csupán e pillanatban fogott el a gyakorlat ellenállhatatlan vágya... Rohanok is.

- Valamelyik este nézzen be, kérem. Mr. Lydgate örülni fog a zenének, de én magam sem élvezem annyira nélküle.

Amikor férje hazajött, Rosamond megállt előtte, két kezével a kabátja gallérjába kapaszkodott, úgy újságolta: - Mr. Ladislaw-val éppen énekeltünk, amikor Mrs. Casaubon belépett. Úgy vettem észre, Mr. Ladislaw-t felkavarta a megjelenése. Gondolod, hogy nem örült a találkozásnak itt a házunkban? Hiszen a te állásod mindenképp magasabb, mint az övé... akár Casaubonék rokona, akár nem.

- Dehogy, dehogy. Valami más kavarhatta fel. Ladislaw cigány természet. Rangkórságban éppen nem szenved.

- Ha a zenét nem tekintem, nem vagyok kibékülve vele. Te mit szólsz hozzá?

- Én jó fiúnak tartom. Szeleburdi, és összevissza kapkod, mégis szeretetre méltó.

- Képzeld, én úgy veszem észre, hogy rajong Mrs. Casaubonért.

- Meg is van akkor verve! - állapította meg Lydgate, és mosolyogva megcsippentette felesége fülcimpáját.

Rosamond úgy érezte, hogy kezd járatossá lenni a világban. Boldogan fedezte fel, amit hajadon fővel másként, mint történelmi ruhákban játszott véres színjátékot el sem bírt volna képzelni: hogy férjes asszonyok hódíthatnak, és igájukba hajthatnak férfiakat. Vidéki kisasszonyok abban az időben, ha akár Mrs. Lemon iskoláját járták, Racine-on kívül alig olvastak francia irodalmat, s a közírók még nem világítottak bele ily pazarul, mint mainapság, a magánélet botrányaiba. A hiúság azonban, ha egy nő teljes napjában és teljes lelkével lesi rendelkezéseit, kibonthat apró célzásokat, olyanokat különösképp, amelyek a hódítás lehetőségeire mutatnak. Mily boldogító a házasság trónusáról ejteni foglyokat, mikor a férj mint koronaherceg és maga is alattvaló ott áll a trónusnál, a rabszolgák pedig néznek föl reménytelenül - s ha némi lázongás után az étvágyuk oda, hát annál jobb! Azonban Rosamond regénye még egyedül koronahercegének szólt, és megelégítette, hogy benne egyetlen alattvalójában gyönyörködjön. Amikor Lydgate nem mondott csak annyit, hogy meg is van Will verve, Rosamond játszi kíváncsisággal firtatta:

- Miért?

- Ugyan mit tehet az ember, ha ti hableányok megszédítitek? A munkáját sutba vágja, és szaporítja az adósságát.

- Te aztán igazán nem vágtad sutba a munkádat. Mindig a kórházban vagy, szegénysorsú betegek után jársz, vagy valami orvosi vitán töprengsz, ha pedig hazajössz, mindjárt ugrasz neki a górcsövednek. Valld meg, hogy mindezeket jobban szereted énnálam.

- Nem vágyad-e, hogy férjed kiemelkedjék a middlemarchi orvosok közül? - kérdezte Lydgate odaadó komolysággal, és keze lesiklott felesége vállára. - Jelmondatom régi költő írta, tanuld meg tőle te is:

Ugyan mivégre lázong büszkeségünk,
Ha sorsa feledés? Sarkalljon inkább
Megírni méltó műre s évülésre
Nem szánt művet írni középülésre.

Nem is akarok én egyebet, csak megírásra méltót alkotni... és amit megalkottam, magam meg is írhassam. Ehhez pedig dolgoznom kell, bogaram.

- Persze, én is szeretném, ha fölfedezésekre jutnál. Nem kívánhatod nálam jobban, hogy Middlemarchból magasabb körökbe kerülj. Azt sem mondhatod, hogy akadályozom a munkád. De ha egyszer nem élhetünk remete módra! Csak nem vagy elégedetlen velem, Tertius?

- Dehogy, drágám, dehogy. Talán már az elégedettség a bajom.

- Mit akart tőled Mrs. Casaubon?

Csupán érdeklődött a férje egészsége felől. Azt hiszem, pazar adománnyal fog hozzájárulni új kórházunkhoz. Kinézek belőle évi kétszázat.

 

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Hajóm part mentében nem oldaloz,
Ár hátán siklik csillagfény iránt
.


Dorothea az új kórház borostyános kertjében tudta meg Lydgate-tel sétálván, hogy Mr. Casaubon testi állapotában semmi változás nincsen, csupán a szorongás vihette rá az érdeklődésre. Némán hallgatta a felvilágosítást, és néhány pillanatig azon töprengett, vajon e szorongás felkeltésében van-e része. Lydgate nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy dédelgetett kórházának pártfogót szerezzen, ezért megkockáztatta:

- Nem tudom, hallottak-e Mr. Casaubonnal új kórházunk szorongatott helyzetéről. A körülmények teszik, hogy ilyen önző módon hozakodom elő e tárggyal. Nem az én hibám, inkább a többi céhbelié ez a szorongattatás. Úgy gondolom, érdeklik az ilyen kérdések, hiszen emlékszem, amikor először találkoztunk, még házassága előtt, kérdéseket tett fel nekem a szegénysorsúak lakásának népegészségi vonatkozásai felől.

- Úgy van - derült fel Dorothea. - Hálás leszek, ha eligazít, hogyan szolgálhatom a mások javát. Efféle gondjaimat a házasságom némileg háttérbe szorította. Úgy értem - magyarázta pillanatnyi habozás után -, hogy a falunkbeliek tűrhetően élnek, és a figyelmem más mindenféle foglalta le, nem mélyedhettem el jobban a kérdésben. Itt azonban... az ilyen városban, mint Middlemarch, akadhat tennivaló.

- Más sincs! - kapta el Lydgate-et a lelkesedés. - Ez a kórház pedig Mr. Bulstrode fáradozásának s nagyrészt pénzének köszönhetően oly pompás intézmény! Egymaga azonban ő is kevés ilyen méretű terv valóra váltásához. A segíteni akarás persze hajtja. Csakhogy most már a városban feltámadt kicsinyes rosszindulattal kell megküzdenie, mert vannak, akik e szép tervet legszívesebben megbuktatnák.

- Miféle okkal? - csodálkozott Dorothea.

- Az első ok Mr. Bulstrode népszerűtlensége. A fél város, ha másért nem, a gáncsolására összefogna. Amilyen ostoba a világ, a legtöbben úgy okoskodnak, hogy semmi terv nem érdemleges, ha nem ők a mozgatói. Nem ismertem Bulstrode-ot, amíg ide nem kerültem. Pártatlanul tekintek rá, és megállapítom, hogy elgondolásai vannak, és akarata hozzá, hogy a közjót szolgálja. Ha néhány pallérozott elme azzal a hittel látna munkának, hogy megfigyeléseivel az orvosi gondolkodás és gyakorlat jobbítását szolgálhatja, hamarosan döntő változásoknak volnánk tanúi. Én legalább így vélem. És ha Mr. Bulstrode-dal együtt nem működnék, olyan lehetőséget utasítanék el, amely mesterségem hasznát terjeszti ki.

- Egyetértünk - mondta Dorothea, mert a Lydgate magyarázatából kibontakozó kérdés máris felvillanyozta. - Mégis mi a kifogásuk Mr. Bulstrode ellen? Annyit tudok, hogy nagybátyám barátságos viszonyban van vele.

- Nem szeretik a kenetes beszédét - válaszolta Lydgate kurtán.

- Az efféle ellenvetés hitvány színben tünteti fel az ellenzéket - állapította meg Dorothea, és Middlemarchra máris úgy tekintett, mint valami nagy politikai küzdőtérre.

- Részrehajlás nélkül szólván: akadnak egyéb kifogásaik is. Hogy úrhatnám és emberkerülő, hogy csak a bankszakmának él, amiből más panaszok is sarjadzanak, csak ehhez már nem értek. De ha minden panaszuk megáll, nem volna akkor is dicséretes cselekedet olyan kitűnő kórházat alapítanunk itt, amilyen megyeszerte nincs? Az ellenzék szóba önthető panasza persze az, hogy Bulstrode az orvosi vezetést énrám bízta. Aminek szívből örülök. Nemcsak a jószolgálat okából, hanem azért is, mert érzem, hogy igazolnom kell a bizalmát. A végeredmény azonban, hogy a middlemarchi céh körömszakadtáig küzd a kórház ellen, és nem csupán a közreműködésüket vonják meg tőlem, hanem hitelrontással igyekeznek eltéríteni a támogató szándékot is.

- Milyen kicsinyesek! - háborgott Dorothea.

- Minden lépésért meg kell küzdenem. De ezen nem csodálkozom. Hanem a helybéliek tudatlansága hajmeresztő. Én nem is ígérek, csupán élek az első kínálkozó lehetőségemmel, viszont tehetetlen vagyok, ha fiatalságomat, nem helybéli voltomat lobbantják a szememre, s hogy történetesen többfelé megfordultam, mint a törzsökös lakosok. Ha mégis remélem, hogy jobb gyógymódot vezethetek be, s hiszem, hogy némely vizsgálódásaim maradandó hasznára lesznek az orvoslásnak, hitvány ember volnék, ha személyes érvek megtántoríthatnának. Szerencse még, hogy javadalmi szempontok a működésemet kétes hírbe nem keverhetik.

- Örülök, hogy a gondját megosztotta velem, Mr. Lydgate - mondta Dorothea szívbéli őszinteséggel. - Valamit biztosan segíthetek. Van némi pénzem, és nem tudok vele mit kezdeni... gyakran bánt is érte a lelkiismeret. Ilyen magasztos célért évente kétszáz fontot nyilván félretehetnék. Boldog ember, hogy jó szándékának sikere felől ilyen bizonyosságban lehet! Bár én így ébredhetnék minden reggel. Annyi nehézségen vergődik keresztül az ember, s kit boldogít a végén?

Dorothea hangja mélabúsan csengett. De már tette is hozzá, derűsen: - Ugyan keressen fel minket Lowickban, hogy terveiről többet megtudhassunk. Elmondom Mr. Casaubonnak, amit hallottam. Hanem most sietek haza.

Meg is említette a dolgot aznap este, és hozzáfűzte, hogy évi kétszáz fonttal szívesen segítené a vállalkozást. Vagyonának jövedelmeiből hétszáz fontot élvezett évente kamatképpen házassága óta. Mr. Casaubon nem is ellenkezett, csupán annyit jegyzett meg, hogy az összeg aránytalanul nagynak látszik más hasonlóan jótékony célokhoz képest, de amikor Dorothea egyre a maga igazát erősítette, bölcsen beletörődött. Nem volt ellensége a pénzkiadásnak, még akkor sem, ha a zsebébe kellett nyúlnia. A pénzével különb szenvedélyeit szolgálta, mint az anyagi jók szeretetét.

Dorothea persze elmondta neki, hogy találkozott Lydgate-tel, és összefoglalta beszélgetésüket a kórház felől. Mr. Casaubon részletek felől nem érdeklődött, mert annyit megértett, hogy Dorothea arra volt kíváncsi, mit tárgyaltak ők ketten Lydgate-tel. "Tudja, hogy tudom" - szólalt meg benne az uszító szellem. De ez az újabb hallgatólagos tudomás ismét csak messzibb lökte őket egymástól. Bizalmatlanul tekintette Dorothea szeretetét is - és van-e magányosabb kín a bizalmatlanságnál?

 

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Sokaknak mulatsága, hogy a hajdanvolt időket dicsérjék, és szapulják a jelennek gonoszságát. Nem tehetik azonban a szatírának múltból kölcsönzött lapickája nélkül, mivelhogy potyoló szavaik ama dicséretes időkben fogantak. Ami arra vall, hogy bűnös világ volt a hajdani is. Nem a próféta szólott tehát sem Horácból, sem Juvenalisból, sem Persiusból, bár soraik mintha a mi időnkre mutatnának ujjal.

SIR THOMAS BROWNE: PSEUDODOXIA EPIDEMICA


A Lázbetegek Új Kórháza ellen feltámadt ellenzék, amely felől Lydgate tájékoztatta Dorotheát, mint bármi hasonló tünemény, több nézőszögből szorul vizsgálatra. Lydgate a féltékenység és a bárgyú balítéletek munkáját tekintette benne. Mr. Bulstrode az orvosok féltékenységénél fontosabbnak látta, hogy az ő nyakát akarják törni, mert gyűlölik vallását, melynek ő oly hathatós világi apostola - holott a valláson kívül is találhatott volna az emberi cselekedetek kuszaságában gyűlölködésre okot. Mindez azonban magasröptű vélekedés. Valójában légió az ellenzékek kifogásainak száma, s ha gyűjteni kezdi, nem is áll meg mindig a tudás határainál, hanem merít akár a balgaság feneketlen kútjából. Mindenképp nagy visszhangra talált, amit a middlemarchi ellenzék az új kórházról és vezetőségéről szétkiáltott, mert az ég is úgy akarta, hogy ne mindenki szülessék eredetinek, sőt a visszhangot akár rétegek szerint meg lehetett különböztetni dr. Minchin finom tartózkodásától a böllérsori Söröscsizma fogadósnéjának, Mrs. Dollopnak hörcsögi harciasságáig.

Mrs. Dollop tulajdon állításaitól megrészegülten bizonygatta, hogy Lydgate doktor rendre halasztja az embereket kórházában, ha ugyan láb alól el nem teszi, csak azért, hogy aztán kiforgathassa a belüket. Nem nézi, hogy engedelmükkel, vagy pláne szíves engedelmükkel, hiszen "tényvalóság", hogy Mrs. Gobyt is föl akarta koncolni, pedig milyen egy tisztességes asszony, több olyan nem is lakik a Parley utcában, még házassági szerződést is kötött - de mit bánja ezt az olyan doktor, akinek annyi esze nincs, hogy tudná, mi a baja az embernek, mert ha tudná, akkor minek kellene kiereszteni a belét halála után. Ha ez nem világos, akkor Mrs. Dollop tudni szeretné, hogy mi a világos. Hallgatósága úgy érezte, hogy véleménye megáll, mint az Istennek igéje, s ha netán megdőlne mégis, a belezésnek nem lenne vége-hossza azontúl, mint Burke és Hare példája is oly szépen szemléltette - az ilyen eset nyomában járó akasztásokból nem kér Middlemarch! Azt ne higgyük, hogy a böllérsori Söröscsizma székes vendégeinek vélekedése felől az orvosmesterség haladhatott a maga útján. E nagy múltú csapszék, mely előbb, Mrs. Dollop megözvegyülte előtt, magát a Dollop nevet viselte, egyben a nagy hírű Segélyegylet székhelye volt, és az egylet hónapokkal azelőtt szavazásra bocsátotta a kérdést, vajon régi seborvosát, Gambit doktort ne csapja-e el, Lydgate doktort választván be a helyébe, aki a legújabb gyógymódokat alkalmazza szédítő sikerrel, és olyanokat meggyógyít, akikről az orvosok egytől egyig lemondtak már. A szavazás mérlegét azonban ketten Lydgate ellenében billentették, úgy vélekedvén, hogy a poraikból megélemedettek tanúbizonysága részrehajló, és ha Lydgate-et választanák be, a Gondviseléssel húznának ujjat. Egy év múltán nagyot fordult a közvélemény, és jelen állását a Söröscsizmában kialakult egyetértés szemléltette.

Jó egy évvel ezelőtt, amikor még Lydgate felől keveset tudtak, a bizalom megoszlása természetesebb volt, követve mintegy a valószínűség játékát, melynek színhelye a gyomor vagy talán a tobozmirigy. Ehhez képest nézet is számtalan kialakult, kalauzolván a közhangulatot, mely tévetegen ácsorgott bizonyítékok híján. Idült bajokkal küzdők, vagy akiknek jobb részét már rég elemésztette a kór, rögtön őhozzá fordultak, mint teszem azt az öreg Featherstone. Sokan mások, akik a régi orvosoknál eladósodtak, úgy gondolták, helyes lesz, ha számlát nyitnak az új orvosnál is, és hívatják nyakra-főre, ha akár nyűgös az a gyerek - mert az ilyen hívásokra kelletlenül jönnek a régiek. Mindezek pedig együttesen hangoztatták, hogy Lydgate ügyes orvos. Voltak, akik úgy okoskodtak, hátha-hátha tud valami újat tenni azzal, aki "a májával húzza" - ha mást nem, néhány üveg "cseppet" vesznek tőle, mert ha az nem használ, még mindig visszatérhetnek a tisztogató pirulához, amely mégiscsak régi bevált szer, ha nem is fehéríti ki az ember szeme sárgáját. Ilyen nézetek azonban csak az alja nép körében terjedtek. Jobb middlemarchi családok nem váltogatták az orvosukat ok nélkül, és Mr. Peacocknak nem minden régi betege határozott úgy, hogy az utódjában is megbízik. Azt hangoztatták inkább, hogy "olyan nincs még egy, amelyik Peacock nyomába léphet".

Lydgate azonban nem működött még régóta a városban, mikor az elbeszélésekkel sokszorozódó részletek már a várakozásokat felcsigázták, az eltérő nézeteket hadállásokká építették, kivált ha némely lenyűgöző hírnek az értelmében nem olvashattak - mint mikor számokkal szédítik az embert, és összehasonlítást nem adnak melléje. Hogy hány köblábnyi legényt nyel el az ember évente - mikor Middlemarchban ki hallott még az oxigénről? Akkor nem csoda, hogy az a legény elviszi a kolerát is Danckába! És még azt mondják, hogy a vesztegzár semmire való!

Leggyorsabban terjedt az a hír, hogy Lydgate nem ad el patikaszert. Bántotta ez az orvostudorokat is, akiknek éppen ez volt feljebbvalóságuk jele, és a gyógyárus seborvosokat is, akikkel Lydgate egy céhbe tartozott. Nem is olyan régen még az ő oldalukon lett volna a törvény, ha valaki nem Londonban tanult orvos pénzt kér másért, mint patikaszerért. Lydgate azonban tapasztalatlanságában nem látta előre, hogy újítása a betegeket még inkább sértheti, és amikor Mr. Mawmsey, a Nagyvásártér legfinomabb fűszerese kedélyesen felvilágosítását kérte, nem lévén a betege, Lydgate hirtelen és óvatlanul kitálalta érveit, rámutatván, hogy a beteg egészségét sem szolgálja, az orvosok tisztességét sem öregbíti, ha munkájáért cseppek, labdacsok, elegyek kerülő útján fizetteti meg magát.

- Rosszabb híre kél ily módon a becsületes orvosnak a kuruzslónál is - hangoztatta Lydgate meggondolatlanul. - Hogy a béréhez jusson, vékaszám kell hogy rendelje a canis mergát, ami a legjobb gyomrú betegnek is megárthat, Mr. Mawmsey.

Mr. Mawmsey nem csupán felügyelő bizottsági tag volt (s éppen a kórházi bejáró rendelés díjait beszélte meg Lydgate-tel), hanem mellszorulással is küzdött, és családja rohamosan szaporodott - ennélfogva mind orvosi szemszögből, mind a magánemberi megítélésben, kivált a magáéban, fontos embernek számított. Bámulatos fűszeres volt csakugyan, haját lángoló piramisformára fésülve hordta, és vizesnyolcas modorában a bókolóra fogott tréfálkozás mindig sejtette, hogy elmeélét éppen csak megvillantja vevőinek. Ez a barátságos tréfálkozás szabta meg a hangját Lydgate válaszának. Azonban intsük e helyütt a józanabbakat, hogy ne álljanak készen mindig magyarázatokkal, mert a félreértések forrását sokasítják csupán, a találgatások lehetősége növekedvén.

Lydgate mosolyogva zárta szavait, amint lábát a kengyelbe emelte, Mr. Mawmsey pedig nagyobbat nevetett, mintha akár tudta volna, mi az a canis merga, és oly szívélyesen búcsúzott el, mintha most már világosan látna. Holott a zavara megnőtt. Évek óta szigorú tételek szerint fizette számláit, ezért minden félkoronáért és tizennyolc pennyért mérhető értéket várt. Ez az adomveszem megelégítette, és valamely hosszabb számlán férji és apai büszkeséggel tekintett végig, nemritkán el is dicsekedett vele. Ilyenformán a "Mawmsey fűszeres úrnak és b. családjának" rendelt patikaszerekről nemcsak értékük, hanem hatásuk szerint is tételesen mondhatta meg a véleményét Mr. Gambitnek. A nevezett szülész alig állt alább a ranglétrán Wrenchnél és Tollernél, Mr. Mawmsey azonban, bár éppen szülészi képességei felől lesújtó véleménnyel volt, mindig meghagyta, súgva, bizalmasan, hogy tudását a két orvostudorénál nagyobbra tartja.

Súlyos okait az idegenből szalajtott orvos könnyed csevegésével összemérni sem igen lehetett. A csevegésből pedig locsogás lett, mire a bolt feletti nappaliban Mrs. Mawmsey fülébe jutott. A fűszeresné, mint mondtuk, gyakran lebetegedett, méghozzá többnyire Mr. Gambit segédletével, Minchin doktor viszont a gyakori rohamait gyógykezelte.

- Szóval Lydgate szerint a patikaszernek nincsen foganatja? - foglalta össze az éneklős beszédű Mrs. Mawmsey. - Nem bánnám, ha beállna helyettem vásáridőben, de úgy, hogy előtte egy hónapig ne szedne erősítő golyócskákat! Képzelje el, hogy nekem mit kell elszenvednem a vevőktől, édesem! - E panaszával Mrs. Mawmsey egyik jelenlevő testi-lelki jó barátnőjéhez fordult. - Egy szép borjúrózsát... egy fél font dagadót... Marhafartőt, sonkát, nyelvet, ecetera és ecetera! A legjobban még a rózsaszín csöppek tartják bennem a lelket. A barna, az nem annyira. Csodálom, Mawmsey, hogy világban forgott ember létedre hogyan volt türelmed végighallgatni a szamárságát! Én rögtön megmondtam volna neki, hogy engem ne nézzen hülyének.

- Hohó! - felelte Mawmsey. - Dehogy tálalok ki neki! Az ember mindent hallgasson meg, a véleményét pedig tartsa magának, ez az elvem. Nem tudta, kinek beszél. Nekem ugyan nem beszélhet lyukat a hasamba. Az emberek akárhányszor megpróbálnak falhoz állítani. A szemükből látom, mintha azt mondanák: "Nem vagy te tökéletes, Mawmsey." Én meg csak mosolygok rájuk. Hadd legyen meg a mulatságuk. Ha a patikaszer nem használna a fűszeres úrnak és b. családjának, azt már én rég visszarendeltem volna.

Másnap eljutott Mr. Gambit fülébe is, hogy Lydgate a patikaszerek haszontalanságát híreszteli.

- Nocsak - emelintette meg Mr. Gambit a szemöldökét óvatos csodálkozással. (Vérmes, nagy ember volt, a kisujján pecsétgyűrűt viselt.) - Mivel gyógyítja akkor a betegeit?

- Ezt kérdeztem én is - válaszolta Mrs. Mawmsey, aki a személyes névmások közül az első személyűt használta leggyakrabban. - Azt képzeli, hogy én azért fizetek, hogy énnekem odaüljön az ágyam szélére, aztán ha kiüldögélte magát, elmenjen?

Holott Mrs. Mawmsey épp eleget ültette az ágya szélén Gambit doktort, olyannyira, hogy az még tulajdon testi működéseiről is teljes hosszukban beszámolhatott. Persze tudta ő, hogy Mrs. Mawmsey nem célozgat, hiszen személyes természetű vallomásaiért soha semmit fel nem számolt. Azért tréfára fogta a dolgot:

- Ne feledjük, hogy Lydgate jóképű fiatalember.

- A jó képéért én ugyan föl nem fogadom - jelentette ki Mrs. Mawmsey. - Más meg énfelőlem tegyen, amit akar.

Mr. Gambit ilyenformán megnyugodva távozhatott, tudván, hogy versenytárstól nem kell tartania. Meggyőződött viszont, hogy Lydgate undok szemforgató, a mellét féltéglával veri, s a mások hitelét rontja közben. Jó volna, ha valaki hamarosan leleplezné üzelmeit. Mr. Gambit keresett orvos volt, különösen kiskereskedői körökben, tehát készpénzüzletek helyett főként hozamra dolgozott. A leleplezésen sem törte sokáig a fejét. Majd kitöri Lydgate a nyakát. Mr. Gambit műveltsége nem terjedt éppen messzire, és a mesterségbeli lenézéssel gyakran küzdenie kellett. Igaz, attól nem volt rosszabb szülész, hogy a légzőszerv központját pejslinek nevezte.

Mások a mesterségbeli tudásukat többre tartották. Mr. Tollernek előkelőbb betegei voltak. Régi middlemarchi családból származott: Tollerek tevékenykedtek a bíróságon és mindenfelé, egyedül a fűszerkereskedelemben nem. Könnyen tért napirendre minden fölött, amit csak bosszantására szánt az élet, nem úgy, mint lobbanékony Wrench barátunk. Jól nevelt, szelíden gunyoros ember volt, háza nyitva állt a vendégeknek, szerette a mulatságot, ha ideje engedte. Mr. Hawleyval baráti viszonyt tartott, Mr. Bulstrode-dal pedig hadilábon állt. Furcsa, hogy ilyen kellemes modorú ember mégis véres kórkezelési módoknak hódolt: eret vágott, köpölyözött, koplaltatta betegeit, holott ő maga szerette a jó életet - e következetlenség azonban tekintélyét öregbítette betegei körében. Úgy vélekedtek közönségesen, hogy amilyen kényelmes természetű embernek, orvosnak olyan szorgalmas. Odaadóbban senki sem foglalkozhat betegekkel, mondták. Hívásra nem jön egyhamar, de amikor megjön, akkor munkához lát. Társaságban adtak a szavára, s minden gonosz megjegyzése kétszeres súllyal nyomott a latban, mert mellékesen, odavetve mondta.

Már elunta a sok mosolyt s a meglepett "Ugyan!"-okat, amikor azt kellett hallania mindenfelől, hogy Mr. Peacock utódja nem árusít patikaszert. Mikor Mr. Hackbutt hozakodott elő vele vacsora után a bornál, Mr. Toller nevetve vetette oda: - Dibbitts legalább megszabadul a penészes herbáriumától. Mindig pártoltam én a kis Dibbittset... Örülök, hogy megfogta az Isten lábát.

- Értem, mire céloz, Toller - felelte Mr. Hackbutt. - Véleményében teljességgel osztozom. Alkalomadtán majd ilyen értelemben nyilatkozom. Az orvos vállalja a felelősséget betegének rendelt patikaszeréért. Ez a helyes értelmezése árszámítási szokásunknak, s ugyanezért sértő az újítás szellemével való effajta tüntetés. Az orvosláshoz az ilyesminek semmi köze.

- Tüntetés! Tüntetés! - gúnyolódott Mr. Toller. - Hol itt a tüntetés? Minek tüntessen az ember néptelen utcán? Az újítás szellemét sem látom. Annyi a kérdés, hogy a gyógyszer hasznát a patikáros avagy a beteg fizeti-e az orvosnak, továbbá hogy a kezelés címén külön díjat számítsunk-e fel.

- No persze! A csalás régi, csak a szemét másképp szúrják ki az embernek - állapította meg Mr. Hawley, és Mr. Wrenchnek továbbította a boroskancsót.

A mértékletes Mr. Wrench társaságban nem sajnálta magától a bort, de minél többet ivott, annál ingerültebb lett.

- Könnyű kimondani, hogy valaki csaló, Hawley - szólt bele a beszélgetésbe. - Nekem inkább az fáj, ha orvosember a céh fészkébe belepiszkít, és telibeszéli mindenki fejét, hogy nem úriember az olyan orvos, aki gyógyszereket árusít. Visszautasítom az ilyen rágalmat! Énszerintem az nem fér össze az úri viselkedéssel, ha valaki újítási igyekezetében a céh régi tisztességes szokásait hánytorgatja. Ez a végső véleményem, és látni szeretném, ki szólhat ellene! - csattant fel Mr. Wrench.

- Nem érthetünk egyet, Wrench - jelentette ki Mr. Hawley, és zsebébe süllyesztette a két kezét.

- Tisztelt barátom - lépett közbe békítőleg Mr. Toller, Wrenchhez fordulva -, Lydgate a seborvosoknak hág a tyúkszemére igazán. Inkább Minchin és Sprague, ha valaki, akinek a becsületében gázol.

- Az orvostörvényszék nem szolgálhat védelemmel efféle esetben? - kérdezte Mr. Hackbutt, csak éppen hogy ő is szóljon. - Nem tudja, Hawley, ilyen esetben hogyan rendelkezik a jog?

- Tehetetlenek vagyunk - válaszolta Hawley. - Sprague kérésére már megtudakoltam. A panaszunkkal mindenképp elmarasztalnának a nyavalyás bírák.

- Minek a törvényt belerángatni? - legyintett Mr. Toller. - Ez a fajta kísérlet úgyis megbukik a gyakorlatban. A betegek nem fognak lelkesedni érte... Peacock betegei meg éppen nem, annyira hozzászoktak a vízhajtókhoz. Adja idébb a bort.

Mr. Toller jóslata részben bevált. Ha még Mr. és Mrs. Mawmsey is megijedt Lydgate patikaszerellenesnek ítélt nyilatkozatától, holott eszük ágában sem volt háziorvosuknak fogadni, mennyivel aggodalmasabban figyelték azok, akik kihívták, vajon "minden lehetséges eszközzel" gyógyít-e. Még a derék Mr. Powderellt is megkörnyékezte a kétség, amikor feleségére rájött a szokásos orbánc - holott ő minden új törekvést következetesen jóra magyarázott -, és a szájára kívánkozott, hogy Mr. Peacock hasonló esetben labdacs-sorozatot rendelt, melynek közelibb ismertetőjelét nem adhatta, csupán annyit, hogy Mrs. Powderellt Szent Mihály-napra mindig kigyógyította az augusztus végi forróságban támadt bajából. Vívódásából, hogy Lydgate-et se bántsa meg, meg a "lehetséges eszközökből" se maradjon ki, a maga szakállára Widgeon-féle szélhajtó pirulákat szedetett feleségével. E szert Middlemarchban nagyra tartották, mondván, hogy csírájában fújt el minden kórt. E párhuzamos kezelést titkolták Lydgate előtt - Mr. Powderell nagyon maga sem bízott benne, ezért minden alkalommal fohászt fűzött hozzá.

A bemutatkozás e válságos idején Lydgate-et a céhen kívüliek nyelvén szerencsének nevezett fordulat segítette meg. Valahány új orvos megtelepszik egy városban, azt hiszem, mindnek lesz egypár csodával határos gyógyítása - szerencsefüvet használnak talán -, és mind olyan igaz, mintha könyvben olvasnánk. Lydgate is jó néhány betegét kigyógyította, némelyikjét súlyos bajból is, így aztán híre ment, hogy az új orvos új gyógymódja olyikat a sír széléről hozza vissza. Lydgate-et is bosszantotta az a sok zöldség, amit ilyen szerencsés esetben összehordtak, mert éppen a lelkiismeretlen himpellér kíván magának efféle hírnevet, és szentül hitte, hogy a mendemondákhoz még tódítanak a gyűlölködő céhbeliek is. Büszke szókimondását mégis fékezte, meggondolván, hogy a tudatlan magyarázatok ellen harcolnia éppoly hiábavaló, mint ostorral verni el a ködöt - de a "szerencse" maga is efféle magyarázatokat kívánt.

A jólelkű Mrs. Larchert például már aggasztotta takarítóasszonyának egészségi állapota, amikor doktor Minchin nézett be hozzájuk. Kérte, hogy vizsgálja meg és küldje be az ispotályba. Minchin doktor a vizsgálat eredményét össze is foglalta írásban, és azzal ajánlotta bejáró betegnek Nancy Nasht, hogy daganata van. Nancy útban az ispotály felé hazament, és elolvastatta Minchin doktor ajánlását a fűzőkészítővel meg a feleségével, akik a padlásszobájukat adták ki neki - így aztán részvevő beszélgetések tárgya lett a Cintórium utca szomszédos boltjaiban. A daganat először kacsatojásnyi volt, majd a nap során akkorává nőtt a szóbeszédben, "mint a két öklöm". Legtöbben megegyeztek, hogy ki kell metszeni, egy környéki szakértő azonban olajat ajánlott rá, másik megint "lövetet", mint a testben támadt csomó alkalmas puhítóját és lappasztóját - márminthogy az olaj "elszívná", a lövet meg "elenné".

Nancy időközben jelentkezett az ispotályban, ahol éppen Lydgate volt az ügyeletes. Kikérdezte, megvizsgálta, majd odasúgta a házi seborvosnak: - Nem tumor ez. Görcs. - Hólyaghúzót rendelt rá, meg valami vasas keveréket, aztán megmondta Nancynek, hogy menjen haza, és pihenjen. Mrs. Larchernek is írt egypár sort - Nancy szerint a legjobb gazdaasszonyának -, mondván, hogy a beteg bővebb kosztra szorulna.

Hanem Nancy a padlásszobájában hamarosan rosszabbul lett, mivel a vélt daganat a hólyaghúzó hatására megindult, és kegyetlen fájdalmat okozván vándorolt át máshová. A fűzőkészítőné szaladt el Lydgate-ért. Lydgate aztán két hétig ápolta otthon Nancyt, amíg csakugyan fölépült, s munkába állhatott. A baj oka azonban változatlanul a daganat maradt szerte a Cintórium utcában és a környékén. Mrs. Larcher sem vélekedett másként, mert amikor Lydgate sikeres kezelését szóba hozta Minchin doktornak, persze ő nem vallotta meg: "Úgy látszik, nem daganat volt, én tévedtem", hanem így válaszolt: - Ugyan! Láttam én, hogy seborvosra tartozik, ha nem is veszélyes. - Megsértődni csak akkor sértődött meg, amikor két nap múltával érdeklődött az ispotályban, mi lett a beutalt nővel, és a fiatal házi seborvostól, aki mindjárt látta, hogy Minchint büntetlenül bosszanthatja, megkapta a szabatos választ. Ezután zárt körben többször kijelentette, hogy egy seborvos nyíltan meg nem hazudtolhatja az orvostudor kórisméjét, és megegyezett Wrenchcsel abban, hogy Lydgate lábbal tiporja a mesterség illemét. Lydgate nem kovácsolt tőkét az esetből, Minchint sem vetette meg (jobban), hiszen béljósok egymás között helyesbíthetik tévedéseiket. Hanem ahogy a hír szárnyra kapta ezt a bámulatos kóresetet, ami addigra már a ráktól sem járt messze, sőt vándor volta súlyosbító körülménynek számított, Lydgate patikaszerellenességénél immár súlyosabban nyomott a latban, hogy Nancy Nash kemény és makacs daganatát is milyen végtelen ügyesen és hamar elmulasztotta, holott fetrengett a kínjában szerencsétlen.

Mit tehetett Lydgate? Sértő a szemébe mondani egy hölgynek, éppen amikor az ember ügyességét dicséri, hogy az álmélkodásra tudatlansága készteti - s ha a gyógyított betegség részleteibe próbálja bevezetni az álmélkodót, az orvosi illem ellen vétene ismét. Ilyenformán csak szűkölhetett e sikerét ígérő tudatlan magasztalások hallatán.

Műveltebb beteg esetében, példának okáért Mr. Borthrop Trumbulléban Lydgate jól tudta, hogy a minden bokorban termő orvosnál jobban vizsgázott, bár kétes értékű volt itt szerzett dicsősége is. Az aranyszájú becsüst tüdőgyulladás döntötte ágynak, és mivel régebben Mr. Peacock volt a háziorvosa, Lydgate-et hívta, mert abbéli szándékát már kifejezte, hogy őt fogja támogatni. Mr. Trumbull erős szervezetű ember volt, a kiváró gyógymódhoz legjobb alany: tudniillik a betegség érdekes természetének megfigyeléséhez, hogy a lezajlás fokozatai jövőbeli gyógyításához tanulságul szolgáljanak. Panaszait pedig oly tüzetesen taglalta, hogy Lydgate-nek az a sejtése támadt, bizonyára szeretné, ha orvosi bizalmába fogadná, és tulajdon gyógyításában társául szegődne. A becsüs meglepetés nélkül hallotta, hogy szervezetét (kellőleg szemmel tartva, persze) meg lehet bízni öngyógyításával, gyönyörű példáját szolgáltatván ilyenformán a betegség szakaszainak, és hogy talán meglesz az a ritka lelkiereje, amellyel a célszerű gyógymódnak önként állván szolgálatába, rendellenes légzőszervi működéséből a közjóra fordítja.

Mr. Trumbull nyomban beleegyezett, és maga is hangoztatta azt a nézetet, hogy betegségével az orvosi tudományt rendkívüli szerencse érte.

- Sose aggódjék, uram. Akit vizsgál, az maga sem tudatlan a vis medicatrix[28] dolgaiban - jelentette ki ékesen, szokása szerint, bár némileg zihálva. És csakugyan hősiesen tartózkodott a gyógyszerektől, csupán a hőmérő segélyére szorítkozott: az eszköz ily módon jelképe lett testhőmérséklete fontosságának. Serkentette nyilván, hogy alája dolgozik a górcsőnek, és sok olyan új szót tanul meg, amelyek méltók belső kiválasztásának méltóságos folyamatához. Mert Lydgate-nek is volt annyi esze, hogy bő szakmai beszéddel tartotta benne a lelket.

Elképzelhető, hogy Mr. Trumbull, betegágyából felkelvén, szívesen szólott e kórról, amelynek kikezeléséhez szervezetének és lelkének erejére egyaránt szükség volt, és nem fukarkodott orvosának dicséretével sem, hiszen gyógymódjához ki tudta választani a megfelelő beteget. A becsüs nem volt szűkkeblű ember, megfizetett a munkájáért mindenkinek, mert úgy érezte, telik rá. A "kiváró gyógymód" mesterszavát és más művelt szavakat is széjjelkürtölt, bizonygatván, hogy Lydgate "járatosabb egy s másban, mint a többi orvos... sőt a mesterség titkaiba sokkalta mélyebben hatolt társainál".

Esete még azelőtt történt, hogy Fred Vincy betegsége Mr. Wrench gyűlölségének személyes tápot adott volna. Mert íme, az új fiú egyszer csak versenytárs a színen, és egyébként is borsot tör az orra alá küszködő kollégáinak mindenféle apró kiigazításával és bírálattal - holott van nekik dolguk különb, mint az ő félsütetű eszméinek kipróbálgatása. Lydgate betegeinek köre lassanként szaporodott, és mikor híre kelt, hogy előkelő családból származik, meghívták mindenfelé, így aztán a többi orvos a legjobb házaknál találkozhatott vele vacsora alkalmával. Ha pedig az ember utált ismerősével találkozik asztalnál, abból barátság soha nem támad. Orvosok soha annyira egyet nem értettek, mint abban a nézetükben, hogy Lydgate szemtelen ficsúr, és éppen úrhatnámságában nyalja a talpát Bulstrode-nak. Hogy Mr. Farebrother, a Bulstrode-ellenes párt zászlóvivője mindig megvédte Lydgate-et, és barátkozott vele, az Farebrother furcsa állhatatlanságára vallott csak.

A céhbeli vihar sötét fellegei továbbgyűltek, amikor Mr. Bulstrode meghirdette új kórházának igazgatási rendszabályait. A kedélyeket leginkább az izgatta, hogy Bulstrode kénye-kedvét semmiképp sem szeghették. Az építéshez ugyanis Lord Medlicote kivételével nem járult hozzá senki, azzal, hogy inkább a régi ispotályt támogatják. A számlát Bulstrode állta egymaga, és végül nem is sajnálta már a pénzt, mert jogot vásárolt újításaihoz, nem kellett akadékoskodó felügyelő bizottsági tagokkal megküzdenie. Hanem a befektetések nagynak bizonyultak, és a munka el-elakadt. Caleb Garth vállalta el, de az építkezés során tönkrement, és mielőtt még berendezésre került volna a sor, kilépett a vállalkozásból. Hanem aztán is, valahányszor a kórházról került szó, elmondta, hogy Bulstrode-ban lehet hiba, de a tisztességes ácslást és kőművességet megköveteli, és van szeme csatornákhoz meg kéményekhez. A kórház valójában annyira a szíve ügyévé vált Bulstrode-nak, hogy szívesen áldozott rá évente nagy összegeket, csak egymaga kormányozhassa, igazgató testület nélkül. Volt azonban egy másik dédelgetett terve is, s ahhoz pénzre volt szüksége ugyancsak: birtokot szeretett volna Middlemarch határában valahol. Ezért a kórház fenntartásához már igenis gyűjtötte volna az adományokat. Közben szakadatlanul foglalkoztatta az igazgatás kérdése. A kórházat különféle lázak gyógyítására rendezi be, és Lydgate-re bízza a legfőbb orvosi felügyeletet, hogy szabadsága legyen Párizsban elkezdett összehasonlító vizsgálódásainak folytatásához, hiszen fontosságukról maga is meggyőződött. Bulstrode bejáró orvosoknak csupán tanácskozási jogot juttatott volna, nem szegülhettek szembe Lydgate döntéseivel. Az általános igazgatást pedig öt igazgató, egytől egyig jó emberei kezébe helyezte volna, akik hozzájárulásaik arányában kaptak szavazati jogot. Igazgatói állás megüresedése esetén az igazgatóság maga jelölhette ki új tagját, ilyenképpen a kisebb adakozók népes táborából nem törhetett be senki az igazgatásba.

A város orvosi kara azonnal megtagadta a bejáró szolgálatot a Lázbetegek Új Kórházába.

- Így is jó - mondta Lydgate Mr. Bulstrode-nak. - Van pompás házi seborvos- és gyógyszerészünk, világos fejű, jó kezű gyerek. Crabsleyből megszerezzük Webbet, az meg van olyan jó körorvos, mint az itteniek közül akármelyik, ő majd bejár kétszer egy héten, s ha nehezebb műtétre kerülne sor, Protheroe bejön Brassingból. Legfeljebb nekem lesz több dolgom, de a régi ispotályban máris fölmondtam. A terv gyönyörűen megvalósul nélkülük is, s akkor boldogok lesznek, ha jöhetnek. Ennyiben nem marad az orvostörvény, annyi biztos. Hamarosan megvalósulnak a reformok, s majd tódulnak tanulni ide a fiatalemberek. - Lydgate rózsás kedvében volt.

- Én egy tapodtat nem engedek, afelől nyugodt lehet, Mr. Lydgate - jelentette ki Bulstrode. - Amíg azt látom, hogy nemes céljain lelkesen dolgozik, addig számíthat állhatatos támogatásomra. Alázatos hitem szerint pedig az áldás, amely e város rossz szelleme ellen való küzdelmemet kísérte, vissza nem vonatik. Nem kételkedem abban sem, hogy munkámhoz megfelelő igazgatósági tagokat sikerül toboroznom. A tiptoni Mr. Brooke máris felcsapott, és biztosított az évi hozzájárulás felől. Az összegre nézve, igaz, még nem nyilatkozott. Nem is lesz talán jelentős. Az igazgatósági tanács mindenképpen hasznos tagját fogja üdvözölhetni személyében.

A hasznos tagot alighanem úgy kellett érteni, hogy semmi új javaslattal nem áll elő, hanem mindig Mr. Bulstrode-ot támogatja szavazatával.

Alig volt már leplezett Lydgate orvosi kiközösítése. Azt ugyan sem Sprague, sem Minchin doktor nem mondta, hogy Lydgate tudományára vagy a gyógymódokat javító törekvésére nem adnak. Az önhittségéért utálták, s e tulajdonságát egyikük sem tagadta. Megegyeztek abban, hogy pöffeszkedő és pimasz, újításait csakis a lárma öröméért hajszolja, és e tekintetben a szélhámosság mintapéldánya.

Ezt a szót már nehéz lett volna a forgalomból kivonni. A világot abban az időben St. John Long "nemes és nemzetes úr" csodatettei tartották izgalomban, mert állítólag egyik betege két halántékából, akár a mézet, úgy pergette a fluidumot.

Mr. Toller mosolyogva vetette oda egy nap Mrs. Taftnak: - Bulstrode méltó párjára talált Lydgate-ben. A vallási szédelgő vonzódik az egyéb területeken szédelgőkhöz.

- Nagyon is hihető - jegyezte meg Mrs. Taft, emlékezetében tartván a harminc öltését -, hiszen annyi szaladgál a fajtájukból a világon. Emlékszem még Mr. Cheshire-re, hogy a vasalójával próbált kiegyengetni szerencsétleneket, akikre púpot ruházott a Mindenható.

- Ugyan, ugyan - ingatta a fejét Mr. Tollet -, Cheshire körül nem volt semmi hiba... józan, tisztességes orvosnak ismertem. Hanem ez a St. John Long... ezt nevezem szélhámosnak! Soha nem hallott kezeléseket ajánl, és nagydobra veri a tudományát. A múltkorában is azzal hencegett, hogy higanyt fakaszt betege fejéből.

- Jóságos ég! Hogy merészel így packázni a más szervezetével! - szörnyülködött Mrs. Taft.

Nem sokkal ezután híre terjedt, hogy Lydgate tisztességes szervezetekkel packáz céljai érdekében, és valószínűnek látszik, hogy felelőtlen kísérletezés során fölaprít majd akárhány kórházi beteget. Azon már senki sem csodálkozott volna, ahogy a Söröscsizma tulajdonosnője jósolta is, ha a holttetemüket kaszabolja. Mert azután, hogy Mrs. Gobyt kezelte, s az asszonyság világosan meg nem határozható szívpanaszok következtében elhunyt, arcátlanul megkörnyékezte a hátramaradottakat, hadd nyithassa fel a drága tetemet. A tapintatlanság híre nem állapodott meg a Parley utcánál, ahol Mrs. Goby hosszan éldegélt, olyan jövedelmen mégpedig, hogy Burke és Hare áldozataival együtt emlegetni tetemét gyalázatos lábbal tiprása volt áldott emlékének.

Ilyenformán alakult a közhangulat, amikor Lydgate megpendítette a kórház támogatásának kérdését Dorothea előtt. Láthattuk, milyen emelkedetten viselte a gyűlölséget és a tudatlan félremagyarázásokat, eszében tartván, hogy részben ő idézte fel sikereivel.

- Nem engedem, hogy kitúrjanak - magyarázta egy napon bizalmasan Mr. Farebrother dolgozószobájában. - Céljaimnak megfelelő helyre kerültem, ez a legfontosabb. Jövedelmem lesz annyi, hogy a kettőnk szükségét fedezi. Lassanként belezökkenek a kerékvágásba. Kísértések már nem visznek el hazulról a munkám mellől. Meggyőződésem pedig egyre erősödik, hogy a szövetek eredendő egyneműségét sikerül igazolnom. Raspail meg a többiek már nyomon vannak. Elvesztegettem egy csomó időt.

- Nem bocsátkozom prófétálkodásba - mondta Mr. Farebrother, és megfontoltan pöfékelt a pipáján -, hanem ha neked lennék, a város szőrét nem borzolnám.

- Hogy borzolnám? - csodálkozott Lydgate. - Csak azt teszem, amit a munkám megkövetel. Az emberek tudatlansága és rosszindulata felől éppúgy nem tehetek, mint Vesalius. Viselkedésemet nem idomíthatom ostobaságok előreláthatatlan következményeihez.

- Való igaz. Nem is ebben hibáztatlak. Két dologra ügyelj. Az egyik, hogy Bulstrode-dal nagyon össze ne melegedj. A jó cselekedeteiden munkálhatsz a segítségével persze, de ennél messzibb ne menj. Személyeskedésnek látszik talán, és elismerem, van is igazság benne, amiért éppen én hozakodok elő ezzel. De még a véleményem megállhat attól, hogy személyes.

- Bulstrode-hoz semmi közöm - legyintett Lydgate -, csupán a közéleti embert látom benne. Azért sem keveredhetünk nagyon össze, mert nem szívelem eléggé. Hát a másik célzásod hova szól? - kérdezte, lábát kényelmesen pihentetve a pamlag karján, s éppen nem érezte úgy, hogy híjával van a jó tanácsnak.

- Nos hát, experto crede,[29] intelek, nehogy véletlenül anyagi természetű bonyodalmakba keveredj. Tudom, egy elejtett szavadból, hogy nem vagy a barátja szerencsejátékos mulatságomnak. Igazad is van. Azért vigyázz, hogy csip-csup összegecskék miatt pénzzavarba ne kerülj. Lehet, hogy fölöslegesen beszélek, de az ember szereti a híveket a maga rossz példáján leckéztetni.

Lydgate jó szívvel fogadta Farebrother tanácsait, holott efféle célzásokat senki emberfiától zsebre nem vágott volna. Kelletlenül emlékezett, hogy az utóbbi időben adósságba verte magát, bár kikerülhetetlennek látszott. Hanem mostantól feltett szándéka volt, hogy szerénységre tér. A hitelbe vett bútort megújítani nem kell, még a pincei boroskészletet se, sokáig.

Sokféle gondolat vidította mostanában, és méltán. A fennkölt célokért küzdő embert apró gyűlölködések közt a nagy elődök emléke lelkesítheti - megannyi segítő szent legendája. Ugyanaznap este, amikor Farebrotherrel beszélgetett, otthon is végignyújtóztatta hosszú lábait a kereveten, fejét hátravetette, és két kezét tarkójára fonva merengőn hallgatta Rosamond zongorajátékát. Igazán azt sem tudta, mit hall - amilyen érzelgő elefánt! -, de kedvét a futamok úgy simogatták, mint holmi dallamos tengeri fuvalmak.

Valami kifinomultság sugárzott Lydgate-ből akkoriban. Külsejével kétkedőket bátoríthatott volna törekvéseinek sikere felől. Fekete szemében, száján, homlokán békesség ült, amilyet csak mélyenszántó gondolkodás szülhet - mikor a szellem már nem kutat, hanem szemlél, és a gondolkodás eredménye a tekintetbe is beleköltözik.

Rosamond felkelt a zongora mellől, és a kerevet mellé húzott egy széket, szembe a férjével.

- Megelégítette a muzsikám uraságod? - kérdezte, s kezét alázatosan összetette az ölében.

- Meg, drágám, ha te is megelégelted - felelte Lydgate gyengéden, s a szemét Rosamondra emelte, különben mozdulatlan maradt. Jelenléte e pillanatban nem számított többnek, mint ha a tengerbe még egy kanál vizet töltenek. Rosamond női ösztöne be is fogadta ezt a jelenséget.

- Min merengsz? - kérdezte, s előredőlve közeledett férje arcához.

Lydgate keze megmozdult. Könnyedén fonta felesége nyakára.

- Egy nagyszerű ember jár az eszemben. Annyi idős lehetett, mint én, csak éppen háromszáz évvel ezelőtt, amikor a boncolástanban új korszakot nyitott.

- El nem találom, ki lehetett - rázta a fejét Rosamond. - Kitalálósdit játszottunk Mrs. Lemonnál is, de csak történelmi személyiségek forogtak a játékban, boncnokok soha.

- Majd én megmondom. Vesaliusnak hívták. Másképp az emberi test szerkezetét meg nem ismerhette, csak úgy, hogy éjjelente tetemeket lopott temetőkből meg vesztőhelyekről.

- Ó! - sóhajtott Rosamond, és szép arcán undor árnya suhant át. - Örülök, hogy nem te vagy Vesalius. Összeszedhette volna talán finomabban is a tudományát.

- Nem - mondta Lydgate, nem is ellenvetésképpen, mert gondolatai annyira lefoglalták. - Tökéletes csontvázat másként össze nem gyűjthetett, mint hogy előbb eltemette a bűnözők bitó alatt fehérlő csontjait, aztán titkon hazalopta, éjnek éjjelén, apránként.

- Remélem, nem tekinted eszményképednek - jegyezte meg Rosamond játékos-aggodalmasan -, különben én költögethetlek éjjel, hogy idején elindulhass a Szent Péter temetőbe. Pedig emlékszel, elmondtad, mennyire haragudtak az emberek Mrs. Goby miatt is. Van neked már ellenséged elég.

- Volt Vesaliusnak is, Rosy. Nem csoda, hogy a havaseszű middlemarchi orvostársadalom megorrolt rám, mikor Vesaliusra korának legjobb orvosai voltak féltékenyek. Galenusra esküdött valahány, ő pedig rájuk bizonyította, hogy Galenus téved. Csalónak és kútmérgezőnek kiáltották ki. Csakhogy az emberi szervezet őt igazolta, így kerekedett fölébük.

- Aztán mi történt vele? - kérdezte Rosamond nem éppen izgatottan.

- Folytatta bizony mindvégig a harcát. Egyszer annyira sarokba szorult, hogy a munkája jó részét megégettették vele. Majd hajótörést szenvedett Jeruzsálemből Páduába utazván, mikor a katedráját kellett volna elfoglalnia. Boldogtalanság közepette érte a halál.

- Tudod, Tertius - szólalt meg Rosamond némi hallgatás után -, gyakran megfordul a fejemben, hogy bárcsak ne lennél orvos.

- Ejnye, Rosy, ne mondj ilyet - pirított rá Lydgate, majd közelebb vonta magához. - Akár azt mondanád, hogy más emberrel jobban jártál volna.

- Dehogy. Volna neked eszed bármihez elég. Ha másra szántad volna magad, más lehetnél. Unokaöcséid Quallinghamben mind úgy érzik, hogy pályaválasztásod nem méltó a rangjukhoz.

- Quallinghami unokaöcséim elmehetnek a pokol fenekére! - fakadt ki Lydgate. - Arcátlanság, hogy téged ilyen beszédekkel traktálnak.

- Lehet - mondta Rosamond. - Én mégis azt hiszem, választhattál volna szebb foglalkozást, drágám. - Mi pedig már tudjuk, milyen makacsul ragaszkodott véleményeihez.

- Pompásabb mesterség nincs a világon, Rosamond - állapította meg Lydgate ünnepélyesen. - S ha azt mondod, hogy engem nem orvosi mivoltomban szeretsz, mondhatnád akár, hogy az őszibarackot szereted, csak az ízét nem állhatod. Ne kínozz ilyen beszédekkel, szívem.

- Parancsára, doktor Komor - mosolyodott rá Rosamond. - A jövőre nézve kijelentem, hogy esküdni fogok a csontvázakra, a hullarablókra, kémcsövekben úszó lebenykékre, és a világgal folytatott vitáidra, amelyek ahhoz segíthetnek, hogy boldogtalan véget érj.

- Ugyan, ugyan, ennyire azért nem vagyunk. - Lydgate fölengedett, és békítően paskolta meg Rosy orcáját.

 

NEGYVENHATODIK FEJEZET

Ha el nem érhetjük, amit szeretnénk,
szeressük hát, amit elérhetünk.

SPANYOL KÖZMONDÁS


Míg Lydgate házassága mögé sáncolva kórházigazgatói tisztéből küzdött az orvosi reformért Middlemarch ellen, Middlemarch ráeszmélt, hogy közben országos küzdelem is zajlik egy nagyobb reform érdekében.

Mikortájt Lord John Russel az alsóház elébe terjesztette választójogi törvényjavaslatát, Middlemarch politikai szelleme is megéledt, pártjai újraszerveződtek, és az egyensúly megbillenését ígérték a következő választáson. A változásnak prófétái támadtak, akik megjósolták, hogy a reformtörvényt ez a képviselőtestület meg nem szavazhatja. Ugyanezért Will Ladislaw is helyesnek látta, hogy megszorítsa Mr. Brooke kezét, amiért még hordóra szökkenve nem próbált szerencsét.

- Mintha üstökös közeledne, olyan fenyegető a helyzet - jelentette ki Will. - A reformtervezet vitájában fölizzik a közhangulat. Úgy látszik, hamarosan kiírják a választásokat, s addigra talán Middlemarch fejében is sikerül néhány eszmét elplántálnunk. S hogy megeredjenek, ahhoz hozzásegítenek az Úttörő meg a politikai gyűlések.

- Úgy is van, Ladislaw. Átformáljuk a közvéleményt - tódította Mr. Brooke. - Csupán az a fontos, hogy én a reformtól, hogy úgy mondjam, elhatárolhassam magamat. Mindenképpen kerülném a szélsőségeket. Wilberforce és Romilly nyomdokaiba kívánok lépni, ha megért, és főként a négerek egyenjogúsításának, a büntetőjogi törvényjavaslatnak meg az ilyesmiknek szeretnék a végére járni. Támogatni viszont mindenképpen Greyt támogatom.

- Ha a reform eszméje mellett tör lándzsát, meg kell ragadnia minden alkalmat, amit éppen a helyzet nyújt - mondta Will. - Ha mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti, fölaprózódik a nemzeti igyekezet.

- Igaz is, igaz is... magam is ezen a nézeten vagyok. Csupán másként fogalmaztam. Persze Greyt támogatnom kell, hogy úgy mondjam. Az alkotmányos egyensúly megbillentése nem célom. Greynek sem, azt hiszem.

- Pedig éppen ezt akarja az ország. Máskülönben minek alakulnának választójogi társaságok, és minden más igyekezet is mire való? Az ország olyan alsóházat akar, amelyben nem a birtokos osztály jelöltjei jutnak ismét túlsúlyra, hanem az egyéb országos érdekek képviselői. Ha a reform ennél kevesebbet céloz, az olyan, mint kőgörgeteget piszkálni meg, melynek morajlása már hallik.

- Gyönyörű, Ladislaw. Így kell ezt kifejezni, írja meg, ha mondom. És elkezdhetjük gyűjteni az adalékokat a közhangulat felől, továbbá a géprombolás és az általános elszegényedés tárgyában.

- Ami az adalékokat illeti - jegyezte meg Will -, egy névjegykártyára ráfér éppen elég. Néhány számoszlopon összegezhető a nyomorúság, s ha még néhányat melléírunk, számot vethetünk a nép növekvő elszántságával is.

- Helyes. Ezt írja meg terjengősebben, Ladislaw. Ezt nevezem gondolatnak, írja csak bele az Úttörő-be. A számokat, hogy az összegük nyomorúság legyen, a többiből pedig kivonja, amit ott hozzátesz, ugye. Maga szárnyat ad a szavaknak. Burke is... ha nekem Burke jut eszembe, mindjárt magára gondolok, Ladislaw, és nem bánnám, ha valaki megajándékozná egy zsebbe való választókerülettel. Mert választókerület nélkül soha be nem választhatják képviselőnek, hogy úgy mondjam. Pedig a Házban a tehetség mindenekelőtt szükséges. Hiába reformálunk mi, ha egyszer tehetségnek szűkében vagyunk. Ez a mennydörgetős kőgörgeteg, látja, engem ez is Burke-re emlékeztet. Az ilyesmit szeretem én... Ne eszmékkel jöjjön nekem, hanem az ilyet szépen fésülje meg.

- Nem is volna semmi baj a zsebbe való választókerületekkel - jegyezte meg Ladislaw -, ha vagy Burke volna több, vagy minden zsebbe jutna egy Burke.

Willnek éppen nem esett rosszul az efféle összehasonlítás, akkor sem, ha Mr. Brooke tette: hiába, csak tüske az ember lelkében, ha senki észre nem veszi, hogy másnál pallérozottabban forgatja a szót. A csodálatnak vészes szegénysége idején még a helyeslő bőgés is vigasz. Will érezte, hogy irodalmi műveltsége meghaladja Middlemarch értelmét, mégis újabban hozzámelegedett ehhez a munkához, amelyet a "Miért is ne?" unalmával kezdett, és oly lelkesen tanulmányozta a politikai helyzetet, mint valaha a versmértékeket vagy a középkort. Kétségtelen, hogy ha Dorothea közelében nem akart volna lenni, Will mostanság nem az angol nép követeléseivel foglalkozik, sem pedig az angol államművészet bírálatával. Alighanem Itáliában kóborol drámaterveket jegyezgetvén, vagy megpróbálkozik a prózával, és száraznak találván, a versbe vág, amelyről viszont, ha kiderül, hogy mesterkélt, régi mesterek képeiről másol "részleteket", majd azzal hagyván el, hogy "agyszikkasztó", arra az igazságra jut, hogy a legfőbb jó az önművelés - a politikában pedig a szabadság és haladás eszméivel rokonszenvezett volna távolról. Bizony, kötelességérzetünk akárhányszor szegre akasztva várja azt a feladatot, amely majd műkedvelő örömeink helyébe lép, és megvilágosítja elménket, hogy tevékenységünk célja a legfontosabb.

Ladislaw tehát magáénak fogadta munkáját, ha nem is volt olyan ködösen fennkölt, amilyet valaha kitartására méltónak ítélt. Természete szerint könnyen megszerette az olyan kérdéseket, amelyek élénkséget és cselekvést sejtettek, lázadásra való hajlama pedig kiválóan alkalmas volt a pislákoló közszellem felszítására. Boldog volt, még így is, hogy Lowickból kitiltották. Játszi könnyedséggel gyűjtötte rögtön felhasználható új tudományát, és olvasottá tette az Úttörő-t Brassing határáig fa terület kicsinységét ne tekintsük: fontos az írás, az pedig nem volt rosszabb, mint amilyet a szélrózsa egyik vagy másik irányában olvasni).

Mr. Brooke olykor ingerültté tette. Megenyhítette azonban türelmetlenségét, hogy Tiptonból visszavonulhatott middlemarchi lakására, s nézhetett némi változatosság után.

"Nem is kell hozzá csoda - bizakodott -, és Mr. Brooke egy szép napon beül a bársonyszékbe, én meg az államtitkárja leszek. Megteszi ő is, ha nincs jobb. Könnyebben beletalálkozok ebbe az életbe, mint abba a skatulyás rendezettségbe, amit Mr. Casaubon parancsolt volna rám. Díszes állásra, busás fizetésre fütyülök."

Ahogy Lydgate jellemezte, cigányos természetének örömére szolgált, hogy kívül van a társadalom osztályain. Tetszelgett regényes helyzetében, és büszkén érezte, hogy valahová csak megy, feltűnést kelt. Örömét megzavarta véletlen találkozása Dorotheával, de a megnőtt távolságért Casaubont okolta, hiszen ő már kijelentette jóval előbb, hogy Will "le fog csúszni". - Nem lesz honnan - felelte volna, ha Mr. Casaubon a jóslatát egyenest neki címezi, és egy hirtelen pirulásnál nem lett volna több a bosszúsága. Hanem a dac öröme más, meg más a következmények nyögése is.

A városi közvélemény mintha Mr. Casaubon nézetét igazolta volna az Úttörő új szerkesztője felől. Lydgate esetével ellentétben, Will úri rokonsága nem volt jó ajánlólevél - rebesgették, igen, hogy az ifjú Ladislaw unokaöccse Mr. Casaubonnak, ámde rebesgették azt is, hogy "Mr. Casaubon nem kezeskedik érte".

- Brooke fogadta fel - állapította meg Mr. Hawley -, s talán éppen hogy megdöbbentsen mindnyájunkat. Casaubon alighanem tudja, mit tesz, mikor kitagadja ezt a fiatalurat, holott a neveltetéséért megfizetett. Brooke-ra vall ez is. Ki mindennek barátja, mindennek bolondja.

Willnek némely különösségei, költői természetűek vagy sem, Mr. Kecknek, a Harsona szerkesztőjének nézetét támogatták, aki azt hirdette, hogy Ladislaw nemcsak lengyel kém, hanem hóbortos eszű is, ki-ki láthatja a nyelve olajozott forgásán, valahányszor a szónoki emelvényre fölkap - márpedig Will fölkapott, ha tehette, és elragadó hevével leverte lábáról a lomha szavú, tisztes angolokat. Keck gyűlölködve nézte, hogy rázza a kese hajpászmáit ez a cingár ember, s hogy dörög akár órák hosszat olyan szentelt intézmények ellen, "amelyek álltak, mikor ő még a világon sem volt". A Harsona egyik vezércikkében Keck úgy jellemezte Ladislaw beszédét a reformgyűlésen, mint az "energumen vakhitének kitörését - tűzijátékos biztonsággal próbálván takargatni jelentései felelőtlenségét és tudásának ásító hézagait".

- Keményen odamondogatott neki tegnap, Keck - dicsérte Sprague doktor gunyorosan. - Csak azt tudnám, mi az az energumen?

- Ó, az valami kutyagumen, amit a francia forradalomban főztek ki - felelte Keck.

E veszélyes vonásoknak furcsa mása volt néhány egyéb, szóbeszédre okkal szolgáló hajlama. Művészi és gyengéd szeretet vonzotta a kisgyerekekhez - minél kisebbek, fürgébbek, lehetetlenebb öltözetűek voltak, Will annál szívesebben kereste a kedvüket. Tudjuk már, hogy Rómában is elcsavargott a szegénynegyedekben, s e szokása Middlemarchban sem hagyta el.

Valami módon összeszedett egy csapat koszmók gyereket, loboncos hajú fiúcskákat, kiknek tépett bugyogójából némi ingek lógtak ki, kislányokat, akik az ujjukkal vájták ki szemükből a hajat, hogy fölnézhessenek rá, és izmosabb bátyókat is, megállapodott hétéveseket. Ezt a társaságot hordta ki cigányos táborozásra a halselli erdőbe mogyorót szüretelni, és amikor a hideg idő beköszöntött, derűsebb napokon csikófából pásztortüzet raktak a hegyoldalban, Will pedig mézeskaláccsal etette őket, és háznál tömött paprikajancsikkal színjátékot rendezett a mulatságukra. Egyik furcsaság. Másik, hogy olyan házaknál, ahová bejáratos lett, végignyúlt teljes hosszában a szőnyegen beszéd közben, és más látogatók is e helyzetben találták, megerősödvén abbeli nézetükben, hogy a vegyes vér erkölcstelenséggel páros.

Cikkei és beszédei persze olyan családoknál ajánlották be elsősorban, akik az új pártalakulásban amúgy is a reformhoz szegődtek volna. Bulstrode-ékhoz is meghívták, itt azonban nem heveredhetett el a szőnyegen, és Mrs. Bulstrode a lelkes szavait hallgatván katolikus országokról, az Isten békéjét sejtette benne az Antikrisztussal, és gyanúja igazolódott, hogy ezek az ifjú gondolkodók az ő házukat fövenyre építették.

Farebrotheréknél viszont - mert a sors játékos kedve szerint a nemzeti küzdelemben a lelkész is Bulstrode táborába került - Will a hölgyek kedvence lett, kiváltképp a csöpp Miss Noble-é, s az utcán hamarosan melléje szegődött, amikor a csöpp kosarát vitte, és karját nyújtva nem tágított mellőle jótékony körútjain, hogy a szegények házánál lerakosgathassa tulajdon tányérjáról csent apró csemegéit.

A legtöbbet mégis Lydgate házát látogatta, ahol bátran hentereghetett a szőnyegen. A két férfi nem hasonlított ugyan egymásra, mégis összeillettek. A parancsoló modorú Lydgate-et ép emberek bolondériái nem bosszantották, Ladislaw pedig nem szórta igazgyöngyeit értetlen disznók elé. Rosamonddal, igaz, durcásan és szeszélyesen viselkedett, néha éppenséggel udvariatlanul - Rosamond nagy meglepetésére. Will társasága, muzsikus hajlama, szerteágazó beszéde mégis egyre fontosabbá vált a számára, s tetszett neki, hogy foglalatosságaiba sose merül oly mélyen, mint férje, aki hiába volt gyengéd és türelmes, modora nyerseségével mégiscsak balítéletét táplálta az orvosi mesterség iránt.

Lydgate gyakran gúnyolta a reformjavaslat mindenhatóságába vetett általános hitet, mert bántotta, hogy a kórtan szomorú állapotát feledteti. Ezért szeretett Willnek is kínos kérdéseket szegezni alkalmanként. Egy márciusi estén Rosamond hattyúprém galléros meggyszínű ruhájában ült a teaasztalnál, Lydgate pedig, fáradtan érkezvén haza a beteglátogatásból, a tűz mellé telepedett, s a szék karján átvetett lábbal, borúsan tanulmányozta az Úttörő hasábjait. Rosamond látta, hogy bántja valami, ezért nem kereste a tekintetét, hanem magában hálát adott az égnek, hogy őt derűsebb természettel áldotta meg. Will Ladislaw hanyatt fekve roppant elmélyülten vizsgált egy függönyrudat, és halkan dúdolgatta a Mikor arcát először láttam dallamát. Az öleb a szőnyegen két mancsa közül a nagyobb terület bitorlóját figyelte némán, de ellenségesen.

Rosamond férje elébe tette a teát. Lydgate földhöz csapta az újságot, és Willhez fordult, aki most föltápászkodott, és az asztalhoz lépett.

- Minek felfújni ezt a Brooke-ot, mint újító földbirtokost, mondja, Ladislaw? A Harsoná-nak szolgáltat vele nagyobb céltáblát.

- Mit sem tesz az. Aki az Úttörő-t olvassa, az úgysem olvassa a Harsoná-t - felelte Will. Fölhajtotta a teáját, és céltalanul kóválygott a szobában. - Azt hiszi, a közönség átszellemülést keresve olvassa a lapokat? Akár boszorkányok szombatját rendezhetnénk nekik... "Kavarod, habarod, az lesz, aki akarod"... és bosszúból úgy megkavarhatnánk őket, hogy mindenki a más véleményét vallaná.

- Farebrother szerint nem valószínű, hogy Brooke-ot megválasztanák, ha a sor rákerül. Azt mondja, a leghangosabb párthívei a döntő pillanatban mást állítanának helyette.

- Megpróbálni nem árt. Ráférne a környékre egy tárca nélküli miniszter.

- Miért? - kérdezte Lydgate. Gyakran élt a kurtán odavetett kérdőszóval.

- Hogy a helybéli butaságnak méltó képviselete legyen - nevetett Will fürtjeit rázván. - Aztán az ilyeneket a legjobban még a hivatal rakoncázza meg. Brooke nem rossz fiú, de amióta erre a képviselőházi csalétekre ráharapott, azóta javít a birtokán is.

- Közéleti tisztségre alkalmatlan - mondta ki Lydgate megvetően az ítéletet. - Mindenki csalatkozna, aki a bizalmát belevetette. Elég, amennyit a kórházban látok belőle. Csakhogy ott Bulstrode tartja a kezében a gyeplőt, és nem ereszti szabadjára.

- Kérdés, milyen mértékkel mérjük a közéleti embereket - mondta Will. - Brooke az alkalomhoz illik. Amikor az emberek végre eljutnak a döntésig, aminthogy most, úgy látszik, eljutnak, nem embert akarnak, csak egy szavazatot.

- Látja, ez maguknak, közíróknak, a baja, Ladislaw. Egy reformot egyetemes orvoslatnak kiáltanak ki, aztán olyanokkal akarják megvalósíttatni, akik maguk is az orvoslandó bajban szenvednek.

- Hát aztán? Disznó se tudja, mitől hízik, beteg se, mitől gyógyul - vágta rá Will, mestere a rögtönzésnek akkor is, ha az elébe került kérdést meg sem gondolta.

- Ez nem mentsége a remények mesterséges felszításának. Az emberekkel lenyeleti a reformjavaslat békáját, aztán tóduljanak a szavazóládákhoz, és válasszanak kócjankókat, akik csak a kezüket tudják felrakni. Az erkölcsi züllés ellen mennydörög, holott nincs züllöttebb politika, mint elhitetni az emberekkel, hogy parlamenti hókuszpókusz gyógyítja a társadalmat.

- Mindez igen szép, tisztelt barátom. Hanem a gyógyítást el kell kezdeni valahol. Az általános züllésben a reformjavaslat a lábát megvetni segít az embert. Mit mondott Stanley valamelyik nap? A Tisztelt Ház már régen hánytorgatja a vesztegetések apró-cseprő ügyeit, firtatván, vajon ez vagy amaz a választó dugott-e egy pengő koronát, mikor pedig nyílt titok, hogy minden képviselői szék pénzen kél el. Kivárni, amíg a közembereknek lelkiismeretük támad, és megjön az eszük... Lárifári! Más indulatra ugyan nem számíthatunk, mint ami egy osztály sérelméből fakad. A leghasznosabb ész pedig az lesz a végén, amelyik az indulatos követeléseket egyensúlyozni képes. Ezért kérdem a cikkben: melyik fél a sértett? Én azt támogatom, aki a sértett követeléseit támogatja, nem pedig a sérelem dermedt erkölcsű fenntartóját.

- Részletkérdéseket zengedelmekkel elintézni nem lehet, Ladislaw. Ha a gyógyító patikaszereket javaslom, abból nem következik, hogy a köszvényre ópiumot rendelek.

- Nem részletkérdés, hogy megvárjuk-e, amíg a reformterv végrehajtásához makulátlan emberek kerülnek. Mit ajánlana a helyemben? Ha volna két embere, az egyik az orvosi reform végrehajtása mellett kardoskodna, a másik meg ellene, firtatná-e, melyiknek nemesebbek az indítékai, s melyiknek élesebb az elméje?

- No persze - ismerte el Lydgate, látván, hogy éppen azzal az érvvel szorították sarokba, amelyet maga is annyit forgat -, ha az ember azokat fel nem használja, akik kínálkoznak, megáll a tudomány. Tegyük fel, hogy minden igaz, amit a városban Bulstrode-ról beszélnek... nekem mégis az a fontos, hogy esze és akarata van ügyem megvalósításához. Más tekintetben nem is vállalnék közösséget vele - berzenkedett Lydgate, mert Farebrother tanácsai jártak az eszében. - Senkim-semmim. Fel nem fújnám a személyét semmi önös okból... erre az egyre ügyelnék.

- Azt akarja mondani, hogy az én okaim önösek? - fordult feléje Will, mint akit megcsíptek. Lydgate most először talált az elevenére, alighanem azért, mert nem örült volna, ha Brooke-kal való viszonyának alján kutaszolnak.

- Éppen nem - felelte Lydgate. - Csupán a magam tettét okadatolom. Azt állítom, hogy az ember szövetséget köthet valamely különös cél érdekében olyanokkal is, akiknek indítékai kétes értékűek. De csak az esetben teheti, ha tulajdon függetlensége felől bizonyos, és nem önös érdekein munkál, állását vagy pénzét tekintve.

- Más iránt miért nem ilyen engedékeny akkor? - érdeklődött Will sértődötten. - Nekem is drága a függetlenségem. Én is éppannyi joggal hihetem, hogy önös érdek fűzi Bulstrode-hoz, mint amennyire rólam hihető az önzés Brooke-kal kapcsolatban. Az indítékokat becsületbelieknek kell tekintenünk, mert nem bizonyíthatók. Hanem ami a pénzt meg a társadalmi állást illeti - zárta Will, sörényét hátravágva -, világos lehet, hogy vágyak ezekhez nem hajtanak.

- Félreért, Ladislaw - nézett rá Lydgate meglepetten. A maga igazolásával volt elfoglalva, észre sem vette mindeddig, hogy mosakszik Ladislaw is. - Bocsánatát kérem, ha akaratlanul megbántottam. Valójában a világi érdekek regényes megvetésével szoktam jellemezni. A kérdés politikai részében pedig a meggyőződéseit firtattam.

- Milyen harapósak vagytok ma este! - méltatlankodott Rosamond. - Nem is érteném, miért kellett volna a pénznek szóba kerülnie. A politika meg az orvostudomány épp elég nektek a civódásra. Ha más kérdés nem volna, még ezen a kettőn is hajba kapnátok egymással s az egész világgal.

Rosamond közönyös arccal mondta el mindezeket, aztán felkelt, meghúzta a csengőzsinórt, s a munkaasztalához lépett.

- Szegény Rosy! - vigasztalta Lydgate, s a karját elébe nyújtotta, amint Rosamond elment volna mellette. - A vita nem mulattatja a tündéreket. Halljunk valami muzsikát. Kérd meg Ladislaw-t, énekeljen veled.

Will távoztával Rosamond megkérdezte férjétől: - Mi hozott ki annyira a sodrodból ma este, Tertius?

- Engem? Hiszen Ladislaw csattant fel! Lobbanékony, akár a tapló.

- De előbb. Láttam rajtad, hogy már akkor bántott valami, mielőtt megérkezett. Amiatt bonyolódtál vitába vele. Elkeseredek, ha ilyennek látlak, Tertius.

- Goromba pokróc vagyok - vallotta meg Lydgate, és bűnbánóan simogatta Rosamondot.

- Mégis mi bánt?

- Ó, semmi... hivatali gondok.

Holott a bútor fizetését sürgető levelet kapott. Rosamond azonban gyermeket várt, Lydgate nem akarta aggasztani.

 

NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Hű szerelem hiába nincs:
Hívebb az érzés, drágább a kincs.
Nem a művészet alkotása,
A lélek zugán van lakása.
Virága a mezőn virít.
Földet ruház, eget vidít,
Mélybe gyökerez, magasba nő,
Menny és föld szülötte ő.


Összeszólalkozásuk szombat este történt. Will Ladislaw a fél éjszakát áttöprengte, s meg-megújuló bosszúsággal gondolta el, miért is telepedett le Middlemarchban, és a szekerét mi végre kötötte a Mr. Brooke-éhoz. Amilyen habozó volt a döntés előtt, olyan érzékeny lett utóbb: minden célzásból azt értette, hogy nem kellett volna az állást elvállalnia. Lydgate célzására is azért ugrott, s dühe még mindig nem hagyta nyugodni. Vajon nem tesz-e bolondot? S éppen most, amikor nem bolondjában akar eljárni? Eljárni, de mi végre?

A célja bizony nem volt határozott. A lehetőségek szellős általánosságban álltak előtte. Holott nincs gondolatokkal és szenvedélyekkel élő emberi lény olyan, amelyik ne igyekeznék szenvedélyei végére gondolni, és ne kelnének képek benne szenvedélyeinek reménykedő csitítására vagy iszonyattal borzolására. Csakhogy ami mindnyájunkra jellemző, mindannyiunkkal másként történik. Will szelleme éppen nem tartott a járt úton: le-letért örömeinek ösvényére, s ezeket a parton ügető úriember ugyancsak bolondosan tekergőknek nézte. Rávallott esze járására, hogyan formált boldogságot Dorothea iránt való érzéséből. Különös talán, mégis igaz, hogy afféle rosszakaratot, amilyennel Mr. Casaubon gyanúsította - hogy tudniillik Dorothea megözvegyülésére szítja az érdeklődését, hogy majd kérőként állhasson elébe -, egyáltalán nem táplált, ilyen lehetőséget sem színezgetett, holott mindnyájan "arra a másik lehetőségre" várunk, mintha mennyországunk volna. Éppen hogy nem melengetett aljasnak nevezhető reményeket, és már amúgy is kínos igyekezettel tisztázta volna magát a hálátlanság vádja alól - sőt, lappangó gyanúja, hogy a férjén kívül annyi más minden választja el Dorotheától, el is fordította képzeletét Casaubon halandó sorsáról. Légi gondolkodásának voltak egyéb okai is. Will, mint tudjuk, el nem viselte volna, hogy kristályán homály támadjon: kétségbe ejtette s egyszersmind örömmel töltötte el Dorothea nyugalma, ahogy ránézett, s ahogy beszélt vele - valami felemelő volt elgondolnia Dorotheát a maga változatlanságában, nemhogy változását áhította volna. Nem borzadunk-e meg valahányan a nemes dallam útszéli változatától? Vagy nem dermeszt-e meg az az újság, hogy valamely karc vagy metszet, amelyre elragadtatásunkban lopva pillantottunk, éppen nem ritka jószág, akár meg is vehetjük, mint egy sárcipőt. Boldogságunkat érzéseink emelkedettsége teszi. Ezért Will mintha vagyont örökölt volna Dorotheához fűződő érzéseivel, hiszen az élet körömmel próbálható javaira fittyet hányt. Éppen amit szenvedélye hiábavalóságának neveztek volna mások, az volt a habja a képzelete örömének: magán tapasztalhatta meg a szerelmi költészet szárnyaló igazát. Dorotheát mindörökké lelke trónusára ültette, más nő fentebbre nála nem kerülhetett, s ha örökszép lejtésű szótagokba foglalhatta volna a koronázást, alighanem így zeng a vén Draytonnal:

Elélhetnek a majdani királynők
Magasztalásod dús fölöslegén.

A cél azonban kétséges maradt. Mi egyebet tehetett volna Dorotheáért? S mit ér a szenvedélye Dorotheának? Nem tudhatta. Csak megmaradhatott a közelében. Dorothea ismerősei közül egyet el nem gondolhatott, akivel olyan nyugalmasan, bizalommal szólt volna, mint ővele. S ha egyszer azt mondta, szeretné, ha maradna, akkor marad, ha sárkányok hét torokból hányják a tüzet körülötte, akkor is.

Erre a bizonyosságra jutott Will minden kétkedésében. De néha felkelt tulajdon elhatározása ellen. Ingerültség fogta el, mint ezen az éjjelen is, mert mintha rá akarták volna sütni, hogy közéleti szereplése Mr. Brooke segédletében nem olyan hősies, mint amilyennek mutatni szeretné. Ingerültségéhez még egy körülmény járult: hogy hiába hoz ő áldozatokat Dorotheáért, ha nem is láthatja. Ennyi kellemetlen igazsággal egyszerre szembe nem nézhetvén, fellázadt vezérelve ellen, és így szólt: - Kötözni való bolond vagyok.

S mivel vívódása Dorothea körül zajlott, most is vágy éledt benne, mint annyiszor, hogy a látásával gyógyítsa baját. Eszébe jutván, hogy holnap vasárnap, föltette, hogy ellátogat a lowicki templomba. Aludt egyet az ötletre, s amikor a reggel józan világosságában öltözni kezdett, megszólalt az Ellenvetés szelleme:

- Dacolni mersz Mr. Casaubon tilalmával! Dorothea megneheztel érte.

- Dehogyis! - feleselt a Hajlandóság. - Hogy próbálhatna eltéríteni jámbor szándékomtól, hogy ezen a tavaszi reggelen egy kies vidéki templomba ellátogassak? Dorothea örülni fog igenis.

- Mr. Casaubon azt hiszi majd, hogy vagy az ő bosszantására, vagy Dorothea látására siettél.

- Nem igaz, hogy a bosszantására sietek. De miért ne siethetnék Dorothea látására? Hadd szenvedjen egy kicsit. Rájár másokra is a rúd. Mindig szerettem azt a csöndes kis templomot meg a gyülekezetét. Különben ismerem Tuckerékat, majd beülök a padjukba.

Hogy a hóbort erejével az Ellenvetés hangját elfojtotta, úgy lódult neki a lowicki útnak, mintha a Paradicsomba indult volna. Átvágott a halselli közlegelőn, megkerülte az erdőt, és elnézte, hogy zuhog át a napfény a rügyező lombkoronákon, friss sarjadásokat, mohákat és taplókat rajzolván körül a törzseken. Mintha vasárnapot ült volna a természet, az ő útját helyeselvén. Willt könnyen elfogta a boldogság, ha semmi a kedve ellen nem történt, és mostanára Mr. Casaubon ingerlésének gondolata is csak mulattatta. Arcára széles mosoly terült, ahogy a víz színén terül el a nap, bár nem épp a legnemesebb ok indította mosolyra. Elintézzük azt magunkban könnyen, hogy aki az utunkat állja, undok fráter, és jó lélekkel csipkedjük. Will könyvet szorított a hóna alá, két keze zsebben - olvasni nem volt kedve. Dudorászva gondolta el, mi lesz, hogy lesz majd benn a templomban, s ha kijönnek. Dalt faragott kedvére, hol egy régi nótára, hol rögtönzött hozzá dallamot. Nem volt éppen zsoltáros hangulatú, de az ő vasárnapjához illett:

Szentséges ég! Mi semmiség
  Szerelmem tápláléka!
Szemvillanás. A semmi lég
  S csalóka árny játéka.

Egy kézfogás. Lássuk, mi még:
  Hogy arra visz a séta,
Amerre kedves a vidék,
  Mert gondolnak rám néha.

Hallgatni loppal szentmisét,
  Gyónni, mit szívem vét ma!
Jóságos ég! Mi semmiség
  Szerelmem tápláléka!

Olykor, ha a kalapját lekapta, s hátrarázta a sörényét, teli torokkal nekieresztvén a hangját, olyan volt, mint a tájat tavasszal eltöltő szellem megtestesülése: merő vidámság, merő kósza remény.

Éppen beharangoztak, mire Lowickba ért. Még üres volt a templom, mikor beült a káplán padjába. Hanem azután sem ült melléje senki, mikor a gyülekezet egybesereglett. A pad szemben volt a szószékfeljáró ajtaja mellett álló papi székkel, és Will már-már attól tartott, hogy Dorothea hátha nem is jön, amíg a gyülekezetet tévő vidéki arcok karéját nézegette. Évről évre ugyanazok gyűltek össze e meszelt falak s kiérett régi padok között. Változás alig történt több, mint amennyit az erdőben észlelünk - itt-ott egy fiatal vessző hajt ki legföljebb. Mr. Rigg békaképe még mindig érthetetlenül idegen volt ebben a környezetben, ámde a Waule-ok és a Powderellek vidéki ága ott foglalt helyet az ősi padban, csak azért is. Solomon két orcája bíborpiros volt, mint valaha, és a tisztes pórok három nemzedéke a "jobb népekhez" híven eljött ma is - az apróbb gyermekek alighanem úgy tekintettek a fekete talárjában belebbenő Mr. Casaubonra, mint a jobb népek legjobbjára, kinek haragja mindőjük közt a legiszonyúbb. Lowick békességben élt még 1831-ben is, a reform nem zaklatta fel jobban, mint a vasárnapi prédikáció ünnepélyes mellhangja. A gyülekezet megszokta Willt a templomban a régibb időkből, senki ügyet nem vetett rá, s talán csak az énekkar várta szereplését.

A csendes környezetben végül megjelent Dorothea. A rövid utat a templom piacáig fehér hódprém félkalapjában és szürke köpenyében tette meg - így láttuk a Vatikánban is. Tekintete már belépéskor a szószék felé fordult, így nem csoda, hogy rövidlátón is hamarosan felfedezte Willt. Érzelmet nem nyilvánított. Talán csak sápadtabb lett, és ünnepélyes főhajtással ment el mellette. Will maga lepődött meg a legjobban, hogy kínos érzés fogja el, és rá nem mert nézni azután, hogy egymást köszöntötték. Két perccel később, amikor Mr. Casaubon kilépett a sekrestyéből, és leült Dorotheával szemközt, Will megdermedt. Nem nézhetett most már sehova, csak föl, a sekrestye ajtaja fölül kiszökő kis énekes karzatra. Lehet, Dorotheát is kínos helyzetbe sodorta a baklövése. Nem gyönyörködhetett zavartalanul Mr. Casaubon bosszúságában, sőt inkább Mr. Casaubon figyelhette elégedetten, hogy a fejét mozdítani nem meri. Ugyan hogy nem gondolta el ezt előre? Nem várhatta persze, hogy maga marad a káplán padjában. Tuckerék nem siettek a fölmentésére - talán el is költöztek Lowickból, mert Tucker helyét új pap foglalta el. Szidta magát mégis, hogy előre nem látta, milyen nehéz lesz akár rápillantania Dorotheára - azt hiheti még így is, hogy arcátlansága hozta ide. A csapdából nem volt szabadulás. Will kikereste énekeskönyvéből a zsoltárokat, és nézte szendén, akár valami tanítónő. Soha még reggeli istentisztelet ilyen hosszúra nem nyúlt, s úgy érezte, köznevetség tárgya közben. Ezt érdemli hát a távoli imádó! A kántor meglepetten látta, hogy Mr. Ladislaw nem énekli a gyülekezettel: "Áldjad, lelkem, az Urat", és úgy okoskodott, hogy a nátha lehet rajta.

Mr. Casaubon nem prédikált, így aztán Will kínos helyzete nem változott semmit, amíg meg nem történt az áldás osztása, és föl nem kelt mindenki. Lowickban az volt a szokás, hogy a jobb népek mennek ki elébb a templomból. Will hirtelen elhatározással, hogy megtöri a ránehezedő varázst, Mr. Casaubonra nézett. Hanem nagybátyja szeme a Mózes-szék ajtajának gombján pihent, majd mikor kinyitotta, Dorotheát maga elé engedve sietett ki a templomból, szemét föl sem vetette. Will elfogta Dorothea tekintetét, amint fordult ki a padból. Dorothea ismét fejet hajtott. Ezúttal izgalom látszott rajta, mintha könnyek fojtogatnák. Will utánuk eredt, de ők már az élősövény közt a lelkészlak kertjébe nyíló kiskapunál jártak, és nem néztek vissza.

Utánuk nem mehetett. Nem tehetett egyebet, vissza kellett fordulnia, ugyanazon az úton, szomorúan, délidőben, amelyen reggel oly reménykedőn érkezett. Világa elhomályosult, kívül, belül.

 

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Arany időm, imé, fakóra fordult!
Vánszorognak táncos perceim -
Nyűtt képüket mutatják még az egyszer,
S szélnek fordítván ősz loboncukat,
Elszéledeznek. Amerre a felhők.


Dorotheát a templomból hazaindulván azért fogta el kétségbeesés, mert látta, hogy Mr. Casaubonnak semmi szándéka szót váltani unokaöccsével, és hogy Will megjelenése még távolabbra taszította őket egymástól. Dorothea nem rosszallotta Will jöttét, sőt inkább azt hitte, keresi a kibékülést, amit ő maga is kívánt. Will nyilván arra számított, gondolta, hogy ha szembetalálkozik Mr. Casaubonnal, kezet szorítanak, és néhány barátságos szóval helyreáll a jó viszony. Azonban látnia kellett, hogy reményében csalatkozik. Will száműzetése az örökkévalóságig szólt, Mr. Casaubon pedig újabb keserűségével küzd: unokaöccse idetolakodott, és kerülnie kellett a tekintetét.

Mr. Casaubon különben sem volt jól azon reggel. Nehéz légzés kínozta, nem is prédikált. Dorotheát nem lepte meg tehát, hogy ebéd közben alig szólalt meg, Will Ladislaw-t pedig éppenséggel nem említette. Dorothea viszont többé szóba nem hozhatta a száműzöttet. Vasárnapi szokásuk szerint külön töltötték idejüket ebéd s vacsora között: Mr. Casaubon a könyvtárba vonult, s szunyókált főleg, Dorothea pedig a női szobában olvasgatott kedves könyveiből. Az íves ablak alatt a kis asztalon hevertek halomban - más mindenféle közt Hérodotosz is, kinek megfejtésére Mr. Casaubon oktatta néha, és ott volt régi olvasmánya, Pascal meg Keble műve, a Keresztyén esztendő. Hanem ma csak nyitogatta egyiket a másik után, olvasni nem tudott. Nyomasztotta mind. Baljós jelek Kürosz születése előtt... Zsidó régiségek... Istenkém!... Kegyes mondacsok... Dicséretek szentelt koszorúja... úgy szóltak hozzá, mint a fakolomp. Borzongtak a friss füvek s a tavaszi virágok is a szürke délutáni felhők alatt, amelyek görcsösen elfogták a napvilágot. Éltető gondolatai sem szolgáltak vigasztalással, csak a messzi sivár jövőt ígérték, s hogy társaságának akkor is megmaradnak. Másféle, nyüzsgőbb társaságot kívánt volna Dorothea ezeknél, és kívánsága egyre gyötrőbbé vált házaséletének hiábavaló erőfeszítései közt. Olyanná akart lenni, amilyennek férje kívánta, és férje soha meg nem nyugtatta, hogy lénye boldogító. Amire tört, ami felé az ösztöne hajtotta, azt, úgy látszott, meg nem kaphatja életében, mert a férje csak nyugtázta, meg nem oszthatta vele ezt az igyekezetét. Kár is volt küszködnie. Will Ladislaw személyét tekintve elejétől más nézeten voltak, és vitáik vége az lett, mióta Mr. Casaubon oly szigorúan megrótta Dorotheát Will vélt követelésének támogatásáért, hogy Dorothea férjét tartotta hibásnak, magát igazságosnak, de tenni semmit nem tehetett. A tehetetlenség aznap délután bénítóbban nehezedett rá, mint valaha. Tárgyat kívánt volna szeretetének, s hogy szeretete tárgyának ő is kedves lehessen. Olyan munkát áhított mindig, hogy hasznát megmutathassa benne, mint a napfény meg az eső, s most kiderül, hogy sírboltba költözött be, és olyan munkában segédkezik, amely napvilágot soha nem lát. Ma reggel egy percre megállt a sírbolt gádorában, és Will Ladislaw-t látta, amint elnyeli a pezsgően tevékeny távoli világ barátságos fénye, és Will eltűnőben egyszer feléje intett.

Könyvek nem használhattak. Nem használt a gondolkodás sem. Vasárnap lévén nem ülhetett kocsiba, hogy a gyermekágyból nemrég fölépült Celiát meglátogathassa. Nem volt hová menekülni a lélek békétlen üressége elől, tűrnie kellett, mint valami főfájást.

Vacsora után, mikor szokás szerint elkezdődött volna a felolvasás, Mr. Casaubon azt ajánlotta, hogy menjenek a könyvtárba, mert ott gyújtatott tüzet s világot. Mintha megéledt volna töprengései közben.

A könyvtárban Dorothea látta, hogy férje átrendezte íróasztalán sorakozó jegyzőkönyveit - s egyet mindjárt a kezébe is adott, a legjobban ismert kötetet, a többiek tartalomjegyzékét.

- Nagyon megköszönném, drágám - kezdte, helyet foglalván -, ha felolvasás helyett ma este a tételeket sorolnád, s amelyiknél azt mondom, "megvan", ceruzával kipipálnád. Ez az első része egy régen tervezett rostálásnak, s ahogy a munkával haladunk, megismertetlek a válogatás némely szempontjaival, hogy azon túl majd, mint remélem, követhessed az elgondolásom.

Ez a javaslat csupán eggyel szaporította Lydgate-tel való emlékezetes beszélgetése óta az arra valló jeleket, hogy Mr. Casaubon nem húzódozik többé, és nemcsak beavatja munkájába Dorotheát, hanem egyre nagyobb terhét rója rá.

Dorothea már vagy két órája olvasta s pipálta a tételeket, amikor Casaubon megszólalt: - Fölvisszük magunkkal ezt a kötetet... a ceruzát is, ha leszel oly kedves... és ha olvasásra kerülne a sor éjszaka, majd ezt folytatjuk. Nem fárasztalak, remélem?

- Azt olvasom mindig a legszívesebben, amit te hallanál - mondta Dorothea a színigazat, mert valóban iszonyodott az olyan felolvasástól vagy más akármitől, amiben férje megelégedését nem találta.

Dorothea jellemereje másokban is tiszteletet ébresztett, és egy idő múltán férje is meghagyta, bármily féltékeny és gyanakvó volt, hogy ígéreteinek becsületességében feltétel nélkül meg lehet bízni, és hogy teljes akaratát az általa is elismert célnak szenteli. Újabban éppenséggel odáig jutott, hogy ezeket az erényeket mintegy tulajdonának tekintve jobban kamatoztatni kívánta.

Olvasásra csakugyan sor került. Dorothea fiatalos fáradtságában hamarosan elaludt, majd arra ébredt, hogy fényt lát - mintha meredeken mászna felfelé, s a csúcson megpillantaná a napot -, s szemét kinyitván meleg köntösében ott látta férjét a kandallóhoz húzott karosszékben, a parázsló zsarát mellett. Két gyertyát meggyújtott, úgy várta, hogy Dorothea felébredjen, költeni nem akarta.

- Nem vagy jól, Edward? - kérdezte Dorothea nyomban.

- Fekvő helyzetem nyomasztóvá vált. Itt ülnék inkább egy ideig.

Dorothea fát vetett a tűzre, beburkolózott, és megkérdezte férjét: - Akarnád, hogy most olvassak?

- Leköteleznél, Dorothea - felelte Mr. Casaubon udvariasságában is egy árnyalattal nyájasabban, mint egyébkor. - Kerül az álom, de elmém meglepően tiszta.

- Attól tartok, megterhel az éjszakai izgalom - aggodalmaskodott Dorothea, mert eszébe jutott Lydgate figyelmeztetése.

- Nem vagyok különösképpen izgatott. A gondolkodás jólesik.

Dorothea nem mert több ellenvetést tenni, és vagy egy óra hosszát olvasott az esti feladat szerint, csak a lapok peregtek gyorsabban a kezében. Mr. Casaubon figyelme éberebb volt, s szinte várta, mi következik, Dorothea alig kezdte el a tétel olvasását. - Helyes... megvan - vagy: - Pipáld ki, a következőt... Ezt a második kitérőt Krétára mellőzzük. - Dorothea csak ámult, hogy láthatja át madárröptében azt a földet, amelyen évekig csigalassúsággal haladt.

- Hajtsd be a könyvet, drágám - mondta végül Mr. Casaubon. - Holnap folytatjuk. Hosszú ideig odázgattam, most már szívesen látnám a végét. De megfigyelheted, hogy elvem a rostálásban: a bevezetőben világosan felvázolt tételhez elégséges, de nem terjengős példatárat fűzni. Érted a szándékom?

- Értem - válaszolta Dorothea remegő szívvel.

- Most pedig azt hiszem, ideje, hogy pihenőre térjek - mondta Mr. Casaubon. Lefeküdt, és megkérte Dorotheát, hogy fújja el a gyertyákat. Már feküdt Dorothea is, és a sötétségben csak a parázs pillogott, mikor Casaubon újból megszólalt:

- Mielőtt elaludnék, még egy kérésem volna, Dorothea.

- Mit tehetnék? - kérdezte Dorothea borzongva.

- Közöld velem szándékod: kívánságaimat, ha meghalok, azután is teljesíted-e? Elállasz-e az olyan cselekedettől, amelyet rosszallanék, és elgondolásaimhoz tartod-e magad?

Dorotheát nem lephette meg ez a kérdés. Mindenféléből következtetett, hogy férje új jármot készít számára. Mégsem felelt rögtön.

- Megtagadod? - kérdezte Mr. Casaubon érdes hangon.

- Meg nem tagadtam még - felelte Dorothea mintegy a lelkiismeretének válaszolva -, de ígéretet addig tőlem ne végy... tennem sem volna becsületes... amíg nem tudom, miben köt meg. A szeretet parancsait követem ígéret nélkül is.

- De a magad feje szerint. Arra kérlek, hogy az én döntésem szerint járj. Te pedig megtagadod.

- Dehogy, drágám, dehogy! - tiltakozott Dorothea félelmek közt vergődve. - Nem adnál egy kis várakozási időt? Teljes lelkemmel a te megnyugvásodat szolgálnám, de fogadalmat ilyen hirtelenében nem tehetek... kivált, ha azt se tudom, mire kötelez.

- Nem bízhatol-e meg kívánságaim természetében?

- Hadd gondolkozzak holnapig - kérlelte Dorothea.

- Holnapig tehát - mondta Mr. Casaubon.

Dorothea hamarosan hallotta, hogy alszik. Csak az ő szemére nem jött álom. Nem mozdult, hogy ne zavarja, de elméjében összecsaptak a gondolatok, és képzelete hol az egyik, hol a másik pártjára kelt. Nem is sejtette, hogy férje másfelől akarná a kezét megkötni, nem éppen a munkájában. Dorothea annyit látott csak, hogy Mr. Casaubon e vegyes anyaghalmaz rostálására szánná az ő életét - hogy kétséges példákat szemezgessen még kétségesebb tételekhez. Boldogtalan Dorothea! A hitét már elvesztette e Kulcsban, férje életének nagyralátó művében. Nem csoda, hogy jobban ítélt hiányos műveltséggel is, mint a férje. Pártatlanul és ép érzékkel mérlegelte a valószínűségeket, férje pedig a mérleg egyik serpenyőjébe tette teljes önzését. Dorothea most a napokat, hónapokat, éveket próbálta elképzelni, amit majd e porlott múmiák, e hagyományforgácsok válogatásával tölthet - olyan elgondolás szolgálatában, amely már születése pillanatában fonnyadt volt, mint a váltott gyerek. Nem kétséges, hogy élénk tévedések serkentik élénk légzésre az igazság magzatait. Mikor az aranycsinálók kutatni kezdték az anyagok természetét, a kémia testét készítették lelke bevonulásához: Lavoisier megszületett. Azonban Mr. Casaubon elemkutatásai a hagyományok vegyületei közt nem ígértek semmi nagy véletlen felfedezést. Feltételezések ingatag talaján tapickált, mint azon szófejtők, akiket a hangzás azonosságai csábítanak el, amíg ki nem derül, hogy valamiként minden nyelv egybehangzik. A hasznosítás nem edzhette meg elméleteit, és élettel nem volt közelibb találkozásuk, mint Góg és Magóg neve értelmének kihüvelyezése - viszont az élet közbe sem szólt, mint ahogy nem szól az olyan tervbe sem, amely a csillagokat madzaggal kötné össze. Dorotheának gyakran rövid pórázra kellett fognia türelmetlenségét, amikor már látta, hogy nem a tudomány hőn óhajtott fellegváraiba vonult be társnak, hanem időt rabló rejtvényfejtésben vesz részt. Most persze megértette, miért a férje hirtelen ragaszkodása. Hiszen belé veti az utolsó reményét, hogy munkája valaha formát ölthet. Először úgy látszott, nem akarja beavatni, de a sors megmutatta iszonyú szigorát a fenyegető halál képében...

E gondolatnál Dorothea sajnálata tulajdon jövőjéről férje múltja felé fordult - és jelen küzdelme felé, amire múltja vitte ugyancsak: a magányos munka, a gyenge önbizalom holtsúlya alatt roskadozó becsvágy, a messzibe vesző cél, az elnehezülő test, s most végül a feje fölött függő kard érzése! Hát ő nem azért akart-e hozzámenni, hogy élete munkáját megkönnyítse? Csakhogy akkor még ezt a munkát oly nagynak képzelte, hogy az alázatos szolgálatot megköveteli. Helyes-e, vigasz-e a bajában férjének - de lehetséges-e, ha megígéri is, hogy e taposómalomban örömtelen robotoljon?

Megtagadhatja-e a kívánságát? Mondhatja-e: "Ilyen emésztő vágynak nem leszek szolgája"? Azt tagadná meg halála esetére, amit életében szinte bizonyosan megtenne. Ha életben marad, még tizenöt évig vagy tovább, ahogy Lydgate biztatta, neki az életét úgyis arra kell szánnia, hogy engedelmesen segítse.

Csakhogy élőt szolgálni más, mint halott szolgálatára tenni ígéretet. Amíg a férje él, olyat nem követelhet tőle, ami ellen ne tiltakozhatna. Az élő parancsát meg is tagadhatja akár. És megtörténhet - ez a gondolat megfordult a fejében többször is, bár elhinni nem hitte igazán -, hogy valami előreláthatatlant kér, hiszen másként miért ne mondta volna meg, mire akarja az ígéretét venni? De nem... minden gondolata a munkája: a munkájához akarná fogyó életét az övével kipótolni.

Ezért ha azt mondaná: "Nem! Ha meghalsz, egy ujjal nem nyúlok többé a munkádhoz" - beteg szívére taposna rá.

Dorothea négy órán át vergődött e kérdéssel, s tanácstalanságában nem juthatván döntésre, már csak imádkozott. Mint a kisírt gyerek, úgy aludt el kora reggel, és mire felébredt, a férje már nem volt a szobában. Tantripp elmondta, hogy imádkozott, megreggelizett, aztán lement a könyvtárba.

- Sohasem láttam ilyen sápadtnak, asszonyom - jegyezte meg a terebélyes Tantripp, aki már Lausanne-ba elkísérte a nővéreket.

- Látott-e már kicsattanó színben, Tantripp? - mosolyodott rá Dorothea halványan.

- Hátha nem is éppen kicsattanó színben, de olyannak, mint a nyíló rózsaszín harangfű. De ha mindig azokat a poros könyveket szagolgatja, milyen is legyen? Dőljön le egy kicsit ma reggel, asszonyom. Majd én megmondom, hogy nem jól van, és nem mehet be abba a zárt levegőbe ott a könyvtárban.

- Nem, nem! Inkább sietnem kell - mondta Dorothea. - Mr. Casaubonnak ma nagy szüksége van rám.

Azzal az elhatározással ment le, hogy teljesíti kérését, de nem állít be azzal - majd megmondja később a nap során.

Amint a könyvtárba belépett, Mr. Casaubon fölnézett az asztaltól, ahová könyveket rakott le éppen, és így szólt:

- Vártam már a megjelenésed, drágám. Jókor munkának akartam látni ma reggel, de valamiért kedvetlen vagyok. Talán sok volt a tegnapi izgalom. Sétálnék egyet a sövény mentén, mivel a levegő mára megenyhült.

- Az lesz a legjobb - mondta Dorothea. - Nehéz szellemi munkát végeztél a múlt éjjel.

- Befejezni akkor fejeztem volna be igazán, ha az utolsó kérdésemmel is dűlőre jutok. Remélem, elkészültél a válasszal, Dorothea.

- Kimehetek utánad a kertbe egy kis idő múltán? - kérdezte Dorothea, mert egy lélegzetnyi szünetet szívesen nyert volna.

- Kinn leszek a tiszafasoron egy félórát - mondta Mr. Casaubon, azzal kifordult a könyvtárból.

Dorothea nehéz szívvel csöngetett, és megkérte Tantrippet, hozzon le neki kalapot, meleg köntöst. Néhány percig mozdulatlanul ült, de az éjszakai vívódás nem kezdődött újból. Csak annyit érzett, hogy igennel fogja megpecsételni sorsát - gyengeségében retteg attól, hogy elevenébe hasítson férjének, ezért mást, mint engedelmességet nem fogadhat. Tűrte mozdulatlanul, hogy Tantripp segítse rá félkalapját, kendőjét, holott nem szokta ennyire kiszolgáltatni magát.

- Az Isten könnyítsen a keresztjén, asszonyom! - szaladt ki Tantripp száján a szeretet e nyilvánulása, hiszen most nem tehetett többet törékenyen szép gazdájáért, mikor már a félkalap csokrát is megkötötte a nyakán.

Ez volt az utolsó csöpp Dorothea izgalmainak poharába. Könnyekben tört ki, és Tantripp karjára borult zokogva. De hamarosan megemberelte magát, megtörölgette szemét, és az üvegajtón át kilépett a kertbe.

- Nem bánnám, ha abból a sok könyvből kata-komát építenének a maga gazdájának - vetette oda Tantripp Prattnak, az inasnak, a társalgóban. Tantripp megjárta Rómát, végignézte a régiségeket, mint tudjuk, mégsem volt hajlandó másként emlegetni Mr. Casaubont, mint a "maguk gazdáját", ha a személyzettel beszélt.

Pratt csak nevetett. Szerette a gazdáját, de Tantrippet még jobban.

Dorothea lépte tétova lett kinn a fák alján, a murvás sétányon. Láttuk már ilyennek egyszer, más okból. Akkor attól tartott, hogy segítő közeledését elutasítják, most meg rettegett, hogy segítségével magát kötözi meg mindörökre. Sem törvény, sem emberek véleménye nem kötelezhette erre, csakis férje természete s tulajdon részvéte, házasságának csupán eszményi, nem pedig valóságos igája. Jól látta helyzetét, mégis béklyóban volt: nem üthet egy megtört lelken, aki hozzá folyamodik. Ha ezt gyengeségnek tartjuk, hát Dorothea gyenge volt. A félóra azonban lejárt, nem halogathatta tovább a választ. Mikor befordult a tiszafasorba, nem látta férjét, s ahogy ment tovább, újabb fordulókban sehol nem tűnt fel kékköpenyes, bársonysapkás alakja - a kertben a hűvösebb napokon ezeket viselte. Aztán eszébe jutott, hogy a lugasban pihenhet, arra kanyarodott el a fasor. Már a fordulóból látta a padon. Két karja a kőasztalon nyugodott, fejét ráhajtotta, és kék köpenyét előrevonta, hogy arcát kétfelől takarja.

"Kimerült az éjjel" - gondolta Dorothea, mert azt hitte, elszundíthatott, aztán eszébe jutott, hogy ez a lugas nyirkos a pihenéshez. Az utóbbi időben ilyen helyzetben gyakran látta férjét, amikor felolvasott neki, talán mert kényelmesebben pihent így - néha beszélt is, fejét föl sem emelve. Dorothea belépett a lugasba, és így szólt: - Itt vagyok, Edward. Kész a válaszom.

Mr. Casaubon nem mozdult. Dorothea azt hitte, mélyen alszik. Vállára tette a kezét, úgy szólította újból: - Készen a válaszom! - Nem mozdult erre sem. Dorothea zavart félelmében lehajolt hozzá, levette bársony sapkáját, s az arcához simulva kétségbeesetten kiáltotta:

- Ébredj, drágám, ébredj! Hallgass meg! A válasszal jöttem!

A válasznak nem kellett elhangzania.

Később Lydgate ült ott Dorothea ágya mellett, és hallgatta lázálmát, amint hangosan gondolta el ismét, mi zajlott benne az elmúlt éjszaka. Lydgate-et megismerte, nevén szólította, de úgy hitte, hogy mindent el is kell magyaráznia neki, és újra meg újra kérlelte, hogy magyarázatát továbbítsa férjének.

- Mondja meg neki, hogy hamarosan lemegyek hozzá, és leteszem a kezébe fogadalmamat. Csak meggondolni volt olyan nehéz, abba betegedtem bele. De nem nagyon. Hamarosan jobban leszek. Mondja meg neki.

Hanem a csendet férje fülében meg nem törhette senki.

 

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Tisztázni ezt a helyzetet
  Varázslónak a dolga:
Egy úr, amit a kútba vet,
  Ki nem húzza száz szolga.


- Nem bánnám, ha eltitkolhatnánk Dorothea elől - mondta Sir James Chettam a homlokát ráncolgatva, és a szája körül megsemmisítő undor látszott.

A könyvtár kandallója előtt állt a medvebőrön a lowicki úrilakban, és Mr. Brooke-hoz intézte szavait. Előző nap temették el Mr. Casaubont, és Dorothea még nem hagyhatta el betegszobáját.

- Tudod, Chettam, ez meglehetős nehézségekbe ütközne, hogy úgy mondjam, mivel ő a hagyaték kijelölt rendezője, és mindig is szeretett, ugye, foglalkozni az ilyesmikkel... vagyonnal, birtokkal, miegymással. Mindig ragaszkodott az elképzeléseihez - magyarázta Mr. Brooke, izgatottan igazgatván a pápaszemét, és a kezében tartott papír összehajtogatott széleit vizsgálgatván. - És hidd meg, a cselekvéstől egyáltalán nem riad vissza... nem, Dorothea, mint végrehajtó, igenis, hogy úgy mondjam, cselekedni fog. Ráadásul decemberben töltötte be a huszonegyet. Én semmiben nem akadályozhatom, ugyebár.

Sir James a medvebőrt nézte némán egy percig, majd hirtelen Mr. Brooke-ra szegezte szemét, és így szólt: - Én megmondom, mit tegyél. Amíg Dorothea föl nem épül, távol kell tartani az örökösödési ügyektől, s amint mozoghat, költözzön át hozzám. Celiával és a kicsivel lehet, az jót tesz neki, s az idejét is kellemesebben tölti. Neked pedig közben útilaput kell kötnöd Ladislaw talpára. - E megállapítással az undor visszatelepedett Sir James arcára.

Mr. Brooke hátratette a kezét, az ablakhoz sétált, és fejét megrázván kiegyenesedett, mielőtt válaszolt volna:

- Könnyű ilyet mondani, Chettam, könnyű, hogy úgy mondjam.

- Szeretve tisztelt bátyám - tört ki a méltatlankodás Sir Jamesből, bár a formáját megadta így is. - Te hoztad ide, te tartod el... már ami munkát rábízol, azzal.

- Az igaz. De szélnek nem ereszthetem ok nélkül, kedves Chettam. Ladislaw munkássága felbecsülhetetlen értékű, vagy hogy úgy mondjam, megfelelő. Személyével, úgy érzem, áldást hoztam e vidékre... mármint hogy a személyét ittfogtam, ugyebár. - Mr. Brooke bólintással zárta érvét, nyomatékosan meg is fordult hozzá.

- Kár, hogy e vidék korábbi áldatlanságában meg nem maradhatott. Erről csak ennyit. Mint Dorothea sógora azonban indíttatva érzem magam, hogy további feladatokkal való megbízása ellen tiltakozzam. Elismered, remélem, hogy feleségem nővérének becsületbeli ügyében jogom van a szólásra? - tüzeskedett Sir James.

- Persze, kedves Chettam, persze. Csakhogy nekünk kettőnknek különbözők a nézeteink... különbözők a...

- Casaubon rendelkezése felől azonban, úgy hiszem, egy véleményen vagyunk - szakította félbe Sir James. - Az én véleményem pedig, hogy a legaljasabbul hírbe keverte Dorotheát. Az én véleményem, hogy ennél gonoszabb, közönségesebb tettet kigondolni nem lehet... ilyenféle záradékot egy végrendelethez, amelyet házassága idején készített, legjobb viszonyban felesége családjával... így megszégyeníteni Dorotheát!

- Hát azt meg kell hagyni, hogy Casaubonnak bögyében volt Ladislaw. Ladislaw nekem el is magyarázta... két különböző világszemlélet, ugyebár... Ladislaw tudniillik nem sokra tartotta Casaubon eszméit, az ilyen Thothokat és Dagonokat... nekem pedig az a gyanúm, hogy Casaubon nem lelkesedett Ladislaw függetlenségéért. A szemem előtt zajlott a levélváltásuk, ugye. Szegény Casaubont eltemették a könyvei... nem sok volt az élettapasztalata.

- Ladislaw ügyesen színezi a dolgot - mondta Sir James. - Szerintem azonban Casaubon csakis Dorothea miatt volt féltékeny rá, és az emberek azt fogják hinni, hogy Dorothea rá is szolgált a féltékenységre. Pontosan ez teszi az ügyet oly visszataszítóvá... hogy a nevét e süvölvény nevével összekapcsolja.

- Ezen az úton, látod, kedves Chettam, nem jutunk sehová - állapította meg Mr. Brooke, s helyet foglalván a szemüvegét birizgálta. - Casaubon különösségeit nem lehet így széjjelválasztani. Mert vegyük ezt az iratot, ezt a "Táblázatos vázlat"-ot, amelyet "Mrs. Casaubon használatára" rendelt... azt is odazárta az íróasztalába a végrendelettel. Gondolom, azt várta Dorotheától, hogy napvilágra segítse a kukacmunkáját, hogy úgy mondjam... szerintem meg is teszi, annyira belemélyedt a dologba.

- Szeretve tisztelt bátyám - hangsúlyozta Sir James türelmetlenül -, ez a kérdés nem tartozik ide. Az egyetlen idetartozó kérdés, hogy az én álláspontomra helyezkedel-e Ladislaw elbocsátását illetően.

- Hogy úgy mondjam, nem. Nem értem, mi ez a nagy sietség. Majd lassan. Módjával. Apródonként. Ami a pletykát illeti, ugyebár, azon az elbocsátással nem segíthetünk. Az emberek azt beszélik, ami tetszik, nem amire a textust megadják nekik - állapította meg Mr. Brooke, rátalálván a mellette szóló igazságokra. - És ha, teszem azt, bizonyos fokig útilaput kötnénk Ladislaw talpára... teszem azt, kiragadnám az Úttörő-t a kezéből... elűzni nem űzhetném el akkor sem az országból, ha tudniillik ő maga ilyen értelmű belátásra nem jut, ugye.

Mr. Brooke csöndes állhatatossággal védte az igazát, mintha csak a tavalyi időjárásról lett volna szó, és minden érvére kedvesen biccentett. Sir James nem tűrhette ezt a makacsságot.

- Jóságos ég! - tört ki belőle az indulat, mint még sohasem. - Hát szerezzük be valami állásba! Költsünk rá pénzt! Talán még gyarmati kormányzónak is sikerül elsütni valahol! Grampus talán fölfogadná... Vagy akár írhatnék Fulke-nak felőle!

- Ladislaw-t azonban nem lehet elszállítani, mint valami jószágot, kedves barátom. Ladislaw-nak elgondolásai vannak. Véleményem szerint, ha holnap meg kellene válnunk egymástól, holnapután még többet hallanál Ladislaw felől. Amilyen jól forgatja a szót meg a tollat, kevesen kelhetnének versenyre vele mint népszónokkal, hogy úgy mondjam.

- Népszónokkal! - visszhangozta Sir James, szótagolva, úgy érezvén, hogy a szót teljes undokságában leplezi le ily módon.

- Tekints a kérdésre józanabbul, Chettam. Dorothea, mint mondod, csakugyan jobb helyen lesz Celiánál, amint betegágyából fölkelhet. S amíg ott vendégeskedik, a dolgok majd elrendeződnek. Ne pufogtassuk el, hogy úgy mondjam, hebehurgyán a puskaporunkat. Standish a legjobb tanácsokkal szolgálhat, a kínos újság pedig elévül, mire közhírré lesz. Ladislaw-t húszféle ok is elszólíthatja innen... nekem, ugye, a kisujjamat sem kell mozdítanom.

- Úgy értsem, hogy a kisujjadat sem akarod mozdítani?

- Hogy akarom-e? Nem, Chettam, én nem mondtam, hogy nem akarom. Csak azt nem tudom, mit tehetnék. Ladislaw egyébként, hogy úgy mondjam, úriember.

- Örömmel hallom! - nevetett fel Sir James, indulatában némiképp megfeledkezvén az illemről. - Mert az bizonyos, hogy Casaubonról ugyanezt el nem mondhatjuk.

- Ha a záradékkal útját állta volna Dorothea újabb házasságának, mégpedig személyválogatás nélkül, akkor sem jártunk volna jobban, ugyebár.

- Nem biztos - mondta Sir James. - Célzás abban nem lett volna.

- Habókos ember volt szegény. Az a roham ráment az elméjére neki. Mindegy is, így vagy úgy. Elég annyi, hogy Dorothea nem akar Ladislaw-hoz menni feleségül.

- Ez a záradék azonban úgy tünteti fel, hogy mindenkinek azt kell hinnie, igenis. Én nem tételeznék fel ilyet Dorotheáról - mondta Sir James a homlokát ráncolva -, hanem Ladislaw-ra gyanakszom. Ki is mondom nyíltan, hogy rossz szemmel nézek rá.

- Ilyen alapon mégsem mondhatok fel neki nyomban, Chettam. De még ha mondhatnám is neki, hogy pusztuljon innét... vagy a Norfolk-szigeteken vásárolnék neki birtokot... feltéve, de meg nem engedve... még az is csak Dorotheát tenné gyanúsabbá. Úgy tetszenék, mintha mi magunk sem bíznánk benne, ugyebár.

Hogy Mr. Brooke ezzel fején találta a szeget, az nem vigasztalta Sir Jamest. A kalapjáért nyúlt, jelezvén, hogy nem vitatkozik tovább, de egy megjegyzésre még futotta az indulatából:

- Nos, annyit mondhatok, hogy Dorotheát egyszer már feláldozták a rokoni nemtörődés oltárán. Ezért, mint sógora, most már én veszem védelmembe.

- Jobbat nem tehetsz, Chettam, mint hogy mielőbb elviszed magatokhoz. Ezt a tervet feltétel nélkül helyeslem - mondta Mr. Brooke roppantul elégedetten, mint aki a vitában győzött. Kínos lett volna Ladislaw-tól mostanában megválnia, amikor a Házat bármelyik nap feloszlathatják, és a választók meggyőzése a nemzet létérdekei felől még folyamatban van. Mr. Brooke szentül hitte, hogy a nemzeti érdeket legjobban az ő képviselővé választása szolgálhatná - elmeerejét máris megajánlotta a célnak.

 

ÖTVENEDIK FEJEZET

"...olyat prédikál az én papom, hogy a fületek kettéáll belé!" "Még mit nem? Az apám lelkére, hé! - kotyog ím a hajós. - Nem engedem a Bibliát donogni itt nekem!"

CHAUCER: CANTERBURY MESÉK[30]


Dorothea egy hete Freshittben időzött, de nem kérdezett még semmi kényeset. Reggelente Celiával üldögélt a kis télikertbe nyíló bájos nappaliban fenn az emeleten - Celia talpig fehérben és halványlilában, mint egy csokor teljes orgona -, és a csecsemő jelentős nyilvánulásait figyelték, melyek a tapasztalatlan Celiára oly elemi erővel hatottak, hogy a beszélgetést minduntalan megszakítva a tudós dajkához folyamodott tanácsért. Dorothea özvegyi ruhában ült, s arca Celiát meglehetősen bosszantotta, mivel túlzónak ítélte szomorúságát. Hiszen itt van nemcsak a kisbaba makkegészségesen, hanem ha az ember ilyen kellemetlen és unalmas férjtől megszabadul, aki ráadásul... de csitt! Sir James persze mindent elmondott Celiának, s a lelkére kötötte, hogy Dorothea csak akkor tudja meg a teljes igazságot, amikor már tovább titkolni végképp nem lehet.

Mr. Brooke-nak azonban igaza lett. Dorothea nem bírta a kényszerű tétlenséget, mert tudta, hogy tennivalók háramlanak rá. Tudta azt is, milyen céllal készített végrendeletet a férje egybekelésükkor, ilyenformán, mint a lowicki lelkészség jelölési jogának birtokosa máris azon töprengett, hogyan intézze sorsát a rája bízottaknak.

Egyik reggel, nagybátyja szokásos látogatása alkalmával - bár a látogatás inkább kutyafuttában történt, amit az öregúr azzal magyarázott, hogy a parlament most már csakugyan hamarosan feloszlik - Dorothea megjegyezte:

- Azt hiszem, ideje volna megfontolnom, bácsi, ki legyen a lowicki hívek lelkipásztora. Azóta, hogy Mr. Tucker más egyházközségbe került, a férjem soha nem említette, gondol-e valakire utódjaként. Ideje volna, hogy a kulcsokat magamhoz vegyem, és Lowickban átvizsgáljam iratait. Talán készített valami feljegyzést ilyen kívánságára nézve.

- Semmi sietség, drágaságom - intette Mr. Brooke. - Hamarosan átmehetsz, ha kedved tartja. Én ott már átnéztem mindent, irattartókat, fiókokat... semmi, sehol semmi... csupa mélyenszántó mindenfélék... meg a végrendelet. Lassan elintéződik minden. Ami a lelkészséget illeti, máris van egy folyamodó... én magam megfelelőnek látom. Mr. Tyke-ot mindenfelől a figyelmembe ajánlották... már egyszer egy állásba beszereztem. Apostoli lelkületű ember, hogy úgy mondjam... az ilyesmi, azt hiszem, megfelelne a gusztusodnak.

- Jobban meg kellene ismernem, bácsi, csak azután ítélhetek, ha ugyan Mr. Casaubon után semmi személyes kívánság nem maradt. Talán a végrendeletéhez csatolt valamit... Nekem szóló utasítást... - mondta Dorothea, mert a férje munkájával kapcsolatban is valami effélére számított.

- Az utódlásról egy szó sincs, szívem... egy szó se, hogy úgy mondjam - biztosította Mr. Brooke, azzal már indult is, s búcsúzóul a kezét nyújtotta unokahúgainak. - A kutatásairól sincs egy szó se. Sehol semmi a végrendeletben.

Dorothea ajka megremegett.

- Ugyan-ugyan, korai még efelől gondolkodnod, drágaságom. Módjával. Apródonként.

- Már nincs semmi bajom, bácsi. Munkálkodni szeretnék.

- Jó, jó, majd meglátjuk. Hanem most szaladok... bokros teendők szólítanak... válságos az idő... a válság fellegei gyűlnek a politika mennyboltozatán. Látod, itt van neked Celia meg ez a kis emberpalánta... a nagynénje vagy, hogy úgy mondjam, én pedig a nagyapja némiképp - sorolta Mr. Brooke sietősen, mert már ment volna jelezni Chettamnek, hogy őt ugyan ne okolja, ha Dorothea kezébe akarja venni végre ügyeit.

Dorothea visszahanyatlott a karosszékbe, amikor nagybátyja elviharzott, és szemét merengőn pihentette meg összekulcsolt kezén.

- Nézd, Dodo! Nézd csak! Láttál már ilyet? - lelkendezett Celia.

- Milyet, Kitty? - nézett fel szórakozottan Dorothea.

- Milyet? Hát ilyet, amilyet a felső ajkával csinál! Nézd, hogy lehúzza, mintha fintorogna! Hát nem csoda? Úgy látszik, gondol ő is magában egyet s mást. Minek is ment el a dada! Nézz már rá!

Dorothea szemében már egy idő óta gyűlt egy nagy könnycsepp, s most legördült, amint a babára rámosolyodott volna.

- Ne bánkódj, Dodo. Puszit a babának! Miért emészted magad? Megtettél mindent, amit csak lehetett, biztosan még többet is. Elégedettnek kellene lenned.

- Vajon elvinne-e Sir James Lowickba? Szeretném megvizsgálni az iratokat... hátha hagyott utasítást a számomra.

- Nem mehetsz, amíg Mr. Lydgate meg nem engedi. És eddig nem mondta, hogy mehetsz. (Jöjjön, daduska, sétáljanak egy kicsit a tornácon!) Már megint téveszmék gyötörnek, Dodo. Aggódva látom.

- Mi a téveszmém, Kitty? - kérdezte Dorothea szelíden. Bele is nyugodott szinte, hogy Celia a bölcsebb, és félve gondolta el, hátha ő maga megháborodott csakugyan. Celia érezte fensőbbségét, s használatára készen állott. Nála jobban Dodót senki sem ismerheti, sem azt nem tudhatja, hogyan kell bánni vele. Amióta gyermeke megszületett, újfajta biztonság töltötte el. Kétségtelennek látszott, hogy ahol gyermek van, ott rendben van minden, és a hibák, általánosságban szólván, e középponti erő hiányából támadnak.

- Kiolvasom a gondolatodat, Dodo - állapította meg Celia. - Azt szeretnéd tudni, vár-e rád valami kellemetlen feladat, hiszen Mr. Casaubon csak kellemetlent kívánhatott. Mintha nem elég kellemetlenséget okozott volna neked életével is! Pedig nem érdemelt meg téged, azt majd meglátod magad. Nagyon csúnyán viselkedett. Jamest is fölháborította. Azt hiszem, jobb is lesz, ha fölkészítelek.

- Celia - nézett rá Dorothea könyörgőn -, megrémítesz! Mondd ki, amire gondolsz, ne célozgass. - Megvillant az agyában, hogy Mr. Casaubon talán megvonta tőle özvegyi örökét, s ez nem is lett volna olyan ijesztő.

- Megmondom, tessék. Záradékot fűzött a végrendeletéhez, mondván, hogy az örökség nem téged illet... ha férjhez mégy...

- Semmi jelentősége - vágott közbe Dorothea türelmetlenül.

- De csakis akkor nem, ha Mr. Ladislaw-hoz mégy férjhez - folytatta Celia rendíthetetlen. - Persze jelentősége ennek sincs... hiszen nem mennél férjhez Mr. Ladislaw-hoz... éppen ez a lesújtó Mr. Casaubonra nézve.

Pír öntötte el Dorothea arcát és nyakát. Celia azt hitte, éppen a kijózanító adag orvosságot adta be neki. Ennyi használ a téveszmék ellen, amelyek Dorothea egészségét kikezdik. Ezután már közömbös hangon folytatta, mintha csak a kicsi ruháiról beszélne:

- James azt mondja, hogy ez aljasság, és az ilyen ember nem tekinthető úrnak. James ítéletében pedig megbízhatunk. Mr. Casaubon olyan színben tüntetett fel, mintha mindenáron feleségül akarnál menni Mr. Ladislaw-hoz... nevetséges! James azt mondja, valójában az érdekházasságtól akart megmenteni... mintha attól kellene tartanod, hogy Mr. Ladislaw kérőként áll elébed! Mrs. Cadwallader szerint akár egy talián medvetáncoltatóhoz is hozzámehetnél! Ki kell mennem, hogy megnézzem azt a gyereket - tette hozzá Celia változatlan hangon, azzal magára kerített egy könnyű kendőt, és kilebbent.

Dorothea arcáról visszavonult a pír. Ahogy a karosszékben hátradőlt, érezhette volna akár újjászületésnek ezt a pillanatot, megzavart emlékezete azonban még nem akarta jegyezni a színváltozást. Pedig változott a kép: férje viselkedése, kötelességének vállalása iránta, őrlődésük... sőt, Will Ladislaw is együtt változott a képpel. E ráomló változásban azzal csitíthatta csak magát, hogy az elejétől kell elgondolnia mindent megint. A változásnak egyetlen nézőpontja döbbentette meg, mintha vétken kapta volna magát: visszariadt elhunyt férje emlékétől, titkos gondolataitól, hiszen talán rosszra magyarázták mindazt, amit ő cselekedett. Még egy változás megremegtette: szíve hirtelen vágyódással fordult Will Ladislaw felé. Soha ezelőtt eszébe nem jutott, hogy a körülmények bármilyen változtával a szeretője lehetne. De elgondolni most, ráeszmélni egyszerre, hogy másnak már megfordult a fejében ez a lehetőség... sőt talán Ladislaw is számolt vele... s az új lehetőséggel a körülmények ilyen hegyomlása, megoldhatatlan kérdések tömkelege!

Hosszú időbe telt - maga sem tudta, mennyi idő múltán, hallotta ismét Celia hangját: - Jól is van, daduska, most már megmarad békén a karomon. Menjen, ebédeljen, és küldje fel Garrattot, hogy legyen valaki itt a szomszédban... Nekem az a véleményem, Dodo - folytatta aztán, mert éppen csak annyit vett észre, hogy Dorothea szenvedőn dől hátra a karosszékben -, nekem az a véleményem, hogy Mr. Casaubon rosszhiszemű ember volt. Sose szerettem. James se. A rosszindulat ott ült a szája sarkában. S most, hogy te is látod, milyen csúnyán bánt el veled, a felejtéshez nem kell a vallás vigaszát keresned. Hálás lehetsz, hogy így el kellett távoznia körünkből. Ugye, mi nem gyászoljuk, kicsikém? - fordult Celia bizalmasan a világ egyensúlyozó közepéhez, mert ha nem is tudta, milyen fontos a szerepe, mégis neki volt a legbámulatosabb kis ökle, a legfejlettebb kis körme, és haja is épp elég, hiszen, nicsak, ha az ember a sapkát leveszi a fejéről, valóságos Angliába született kis Buddha!

E válságos pillanatban jelentették be Lydgate-et. Első szava, amint belépett, ez volt: - Úgy látom, nincs oly jó színben, mint legutóbb, Mrs. Casaubon. Izgalomban volt része talán? Engedje meg, hogy az érverését megtapintsam. - Dorothea keze hideg márvány volt.

- Haza akar menni Lowickba, hogy az iratokat megvizsgálja - újságolta Celia. - Ugye, ne engedjük?

Lydgate nem felelt rögtön. - Nem is tudom - szólalt meg aztán, Dorotheára nézve. - Inkább azt tanácsolnám, járjon el Mrs. Casaubon aszerint, ahogy a lelke nyugalma kívánja. Nyugalmi állapotot tilalmak ritkán teremtenek.

- Köszönöm - mondta Dorothea látható megerőltetéssel. - Bölcs tanács. Annyi minden nyugtalanít. Miért üljek itt tétlenül? - Látszott rajta, hogy most nyugalmasabb tárgyra szeretné terelni a beszélgetést, ezért átmenet nélkül folytatta: - Ugye, mindenkit ismer Middlemarchban, Mr. Lydgate? Sok mindent szeretnék megkérdezni öntől. Fontos feladatom van. Lelkészi állás fölött kell rendelkeznem. Nyilván ismeri Mr. Tyke-ot meg a többi... - azonban ez a kérdés is fölizgatta. Hangja elhalt, és sírásba fúlt.

Lydgate kevert neki egy adag repülősót.

- Hadd tegyen Mrs. Casaubon, ahogy jónak látja - ajánlotta Sir Jamesnek is távozása előtt. - A teljes szabadságnál jobb javallattal nem élhetnék.

Lydgate az izgatott képzeletű Dorothea kezelése során jobban megismerhette élete keresztjét. Meggyőződött, hogy baját önuralmával való vívódásai okozták, és hogy most csak másféle kutyaszorítóba kerül, mint amilyenből éppen szabadult.

Sir James könnyebben követhette Lydgate tanácsát, amikor megtudta, hogy Celia máris felvilágosította Dorotheát a végrendelet kínos záradéka felől. Bánkódni késő volt miatta - de ilyenformán a szükséges intézkedéseket sem kellett tovább halogatnia Dorotheának. Másnap Sir James rögtön teljesítette sógornője kívánságát, amint azt hallotta, hogy Lowickba kívánkozik.

- Nincs szándékomban ott maradni - magyarázta Dorothea. - Még nem. Boldogabb vagyok Freshittben Celiával. - Jobban meg is gondolhatom, mit kell tennem, ha Lowickra messziről tekintek. S a nagybátyámnál is eltöltenék némi időt, hogy meglátogathassam régi ismerőseimet a faluban.

- Még korai, azt hiszem. Nagybátyjánál nagy a politikai forgalom, s az ilyesmiktől jobb, ha tartózkodik - állapította meg Sir James, mert e pillanatban a Majorra csak úgy gondolt, mint Ladislaw fészkére. A végrendelet záradékáról azonban egy szó sem esett köztük. Alighanem úgy érezték mind a ketten, hogy megemlíteniük is lehetetlen. Sir James még férfitársaságban is tartózkodott az illetlen kérdésektől, Dorothea pedig, ha szóba hozta volna a kérdést, mást nem kérdezhetett volna, csak olyat, ami még világosabb fényt derít férje igazságtalanságára. Nem bánta azért, ha Sir James tudja, mi zajlott közte és férje között, mikor Will Ladislaw jogos örökrésze szóba került. Ha tudná, gondolta el, nyilvánvaló lenne sógora előtt is, hogy Mr. Casaubont a sértő rendelkezésre a vélt jogigény elleni tiltakozás indította, nem csupán nehezen megbeszélhető személyes okok. El kell ismernünk, hogy Dorothea főleg Will Ladislaw érdekét tekintve szerette volna, ha Sir James tud a jelenetről, hiszen mindenki Mr. Casaubon kitartottjának tekintette. Miért kell ilyen összehasonlítást elszenvednie a medvetáncoltató taliánnal? Mrs. Cadwallader szava mintha gonoszkodó ujj lett volna, amely a sötétből Ladislaw felé bök.

Dorothea Lowickban átkutatta az íróasztalt meg a fiókokat - megnézett mindent, ahol csak férje személyes írásait tartotta, de nem talált egyetlen neki címzett papírszeletet sem, csupán a "Táblázatos vázlat"-ot, az pedig sokféle tervezett utasításának kezdete lehetett csak. Dorotheának való hagyatkozásában Mr. Casaubon éppoly tépelődően lassú volt, mint minden egyébben. Munkáját átruházni ugyanúgy nehezére esett, mint végére járni magának. Mint aki nehéz csizmában tapodja a vendégmarasztaló sarat, oly bizalmatlanul közeledett Dorotheához, s bizalmatlanságánál csak a szerkesztő iránt való bizalmatlansága lehetett nagyobb. Végül megkapaszkodott Dorothea természetében: megteszi, állapíthatta meg, amit egyszer megfogad, és attól kezdve abban a hitben tetszelgett, hogy Dorothea majd bilincsbe verve építi az ő hatalmas síremlékét. (Nem sírnak nevezte volna ugyan e rabszolgai építményt, hanem a Minden Mitológiák Kulcsának.) Hanem az ideje közben lejárt, és már csak fölkészíthette Dorotheát arra az ígéretre, amely jeges szorításába fogta volna az életét.

Szorítása azonban meglazult. Ha sajnálata rábírja a fogadalomra, Dorothea minden bizonnyal hősiesen végezte volna robotját, hiába súgta a jobbik esze, hogy haszontalanságot művel: a tulajdon hűségét szenteli meg, ami haszonnak csupán az égből tekinthető. A jobbik eszét azonban most nem a kötelességét tudó odaadás irányította, hanem az az elkeserítő felfedezés, hogy házasságában hideg titkolózás és gyanú lappangott mindig. Nem állt ott előtte az élő, szenvedő ember sajnálata felkeltésére - csupán visszatekinthetett, milyen keserves kiszolgáltatottja volt neki -, holott korántsem volt oly fennkölt, mint hitte, s önzésében még jellemének szentelt pipes gondjáról is minduntalan elfelejtkezett, végül büszkeségét leküzdve rendelkezésével zavarba ejtette az egyenes embereket. A vagyontól, megszakadt kapcsolatuk jelképétől, szívesen megvált volna Dorothea, megelégedvén tulajdon örökségével, ha az örökléssel kötelezettségek nem maradnak rá, s ezeket lerázni nem volt szándéka. Az öröklött vagyon körül támadó több zavaros kérdés közül az égette a legjobban, vajon nem jár-e csakugyan a fele Will Ladislaw-nak - s most már ő nem tehet igazságot? Mr. Casaubon kegyetlen határozottsággal akadályozta meg, de hiába lázadozott ellene, szándékát kijátszani nem lett volna lelke.

Összegyűjtvén a hivatalos iratokat, amelyeket majd később akart megvizsgálni, lezárta az íróasztalt, a fiókokat - egyetlen személyes üzenetnek nem akadt nyomára, jelét sem látta, hogy férje kínzó töprengései közt őhozzá fordult volna magyarázattal vagy bocsánatért -, és azzal ment vissza Freshittbe, hogy férje utolsó kemény követelésének és végső tiltásának homálya föl nem lebbent.

Dorothea ezután igyekezett feladatait sorba rendezni, és az első legfontosabbnak az egyházközség rámaradt gondja látszott. Lydgate a fülét hegyezte, amikor azt hallotta, hogy Dorothea az elárvult híveket emlegeti, s amint szerét ejthette, ő hozta szóba a kérdést, remélvén, hogy az egyszeri rossz emlékű szavazásával okozott bajt most jóváteheti.

- Én nem Mr. Tyke dicshimnuszát zengeném - magyarázta -, inkább a St. Botolph egyház káplánjáról, Mr. Farcbrotherről szólnék egy őszinte szót. Javadalma szegényes, magát és családját alig tartja fönn. Anyja, nagynénje meg a húga mind vele él, mindnyájuknak ő viseli gondját. Miattuk nem nősült meg, gondolom. Jobb szónokot, szabatosabbat, világosabbat nem hallottam. Akár az öreg Latimer utódjának megválaszthatták volna a Szent Pál Keresztjének egyházában. Eredeti és dísztelen, ha akármi más tárgyról szól, akkor is. Kitűnő embernek ismertem meg, mindenképp többre termett volna.

- S miért nem vitte többre? - érdeklődött Dorothea, mert mostanában mindenki érdekelte, aki céljához nem ért.

- Fogas kérdés - tűnődött el Lydgate. - Magam tapasztalom, milyen nehéz célirányosan járni el... annyi mindenre kell ügyelni egyszerre! Farebrother nemegyszer megállapítja, hogy más mesterséget kellett volna választania. Érdeklődése messzibbre terjed, mint a szegény káplánoké, és az a gyanúm, hogy papi buzgalom nem is nagyon sarkallja. A természettan rajongója s más tudományos tárgyaké, csakhogy ezek nehezen férnek össze állásával. Pénzt meg nem takaríthat, hiszen élnie alig van miből, és az örökös pénzszűke rávitte a kártyára... Middlemarch whist-paradicsom. Pénzben játszik, és szépen nyer. Társasága ilyenformán nem a legillendőbb, ezért néha belesüpped a hanyagságba. Mégis, ha az embert nézem, makulátlanabb fajtával aligha találkoztam. Rosszindulat, kétszínűség nincsen benne, hiszen e tulajdonságok általában hibátlanabb külsőt öltenek.

- Vajon a lelkiismerete kínozza-e a rossz szokásáért? Vajon elhagyná-e egyáltalán?

- Bizonyos, hogy elhagyná, ha egyszer bőségbe jutna. S a kártyán elvesztegetett időt boldogan jobbra fordítaná.

- Nagybátyámtól azt hallom, hogy Mr. Tyke apostoli lélek hírében áll - mondta Dorothea elgondolkodom. Szívesen látta volna az apostoli idők visszatértét, de annak is örült volna, ha Mr. Farebrothert megmentheti a szerencse kísértésétől.

- Nem ámítanám Mr. Farebrother apostoli voltával - mondotta Lydgate. - A helyzete sem éppen apostoli. Olyan káplán, akinek hívei életét kell egyengetnie. Apostolinak manapság különben is csak az olyan papot nevezném, aki papra nem tartozó dolgokkal szemben türelmetlen. Figyelem Mr. Tyke viselkedését a kórházban. Munkája annyi, hogy az emberek figyelmét karcsavargatással irányítja magára. Aztán meg mit keresne egy apostol Lowickban? Ha legföljebb a madarakat nem tartaná szóval, mint Szent Ferenc!

- Igaz - ismerte el Dorothea. - Nem jó elgondolni, hogy fogadnák gazdák-zsellérek az apostoli tanítást. Beletekintettem Mr. Tyke beszédeinek gyűjteményébe, és megállapítottam, hogy az efféléknek nem sok foganata volna Lowickban... mármint a megigazulást jövendölő Jelenéseknek például. Mindig foglalkoztatott, milyen módon oktatják a kereszténységet, s ha olyat találok, amelyik a jóság tanát messzibbre terjeszti, azt tartom többre... mármint amelyik a javát a legtöbb emberrel osztja meg. Késsen az elítéléssel, siessen a megbocsátással. Örülnék, ha találkozhatnék Mr. Farebrotherrel, és beszélni hallanám.

- A hatása nem fog elmaradni - biztosította Lydgate. - Hívei szeretik, ámbár az ellenségekből is kijutott neki: vannak, akik a kitűnő embernek másfajta véleményét soha nem bocsátják meg. A nyerészkedésére meg éppen ujjal mutogatnak. Kegyed nyilván nem találkozik middlemarchiakkal... de Mr. Ladislaw, Mr. Brooke vendége, aki mindig eljár tisztelgőbe Mr. Farebrother idős hölgyeihez, nálamnál ékesebb szavakkal dicsérhetné káplánunk erényeit. Az egyik hölgy, a nagynéni, Miss Noble, bámulatos példája az önzetlen jóságnak, és Ladislaw gyakran elkíséri jótékony útjain. Valamelyik mellékutcában találkoztam velük egyik nap... ismeri Ladislaw-t... afféle mellényes Daphnisz... s a csöpp hölgy, amint belekapaszkodik... mintha valami romantikus vígjátékból léptek volna ki. Hanem a legjobb tanúbizonyság Farebrother mellett mégis, ha meglátja s meghallgatja.

Dorothea szerencsére a maga szobájában folytatta ezt a beszélgetést Lydgate-tel, és senki tanúja nem volt, milyen kínosan érintette Ladislaw-nak akár ilyen ártatlan bemutatása. Lydgate a pletykának nem volt mestere, el is felejtette Rosamond megjegyzését, hogy Will alighanem Mrs. Casaubon csodálója. E pillanatban csak az érdekelte, hogy Farebrothert családjával együtt Mrs. Casaubon kegyeibe ajánlhassa, ezért szándékosan időzött el a káplán rossz tulajdonságainál, hogy rosszabb szeleket a vitorlából kifogjon. Hetek óta alig találkozott Ladislaw-val, mióta Mr. Casaubon meghalt, és nem hallott figyelmeztető híreket, hogy Mr. Brooke személyi titkára nem említendő Mrs. Casaubonnak. Lydgate már elment, mikor a Ladislaw-ról rajzolt képe még mindig ott lebegett Dorothea előtt, és elhomályosította a lowicki hívek lelki gondozásának kérdését. Vajon mit gondol felőle most Will? Hallott-e erről az arcpirító esetről? S hogyan vélekedhet felőle? Szinte látta, hogyan mosolyog le élő valóságában a beléje kapaszkodó csöpp hölgyre. Medvetáncoltató talián! Hiszen éppen a mások érzéseibe plántálja magát, és inkább a mások gondolatát lesi, mint hogy a magáéval béklyózná embertársait.

 

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Ez okfejtésből kitetszik bizonnyal
Természetnek köze Társas Viszonnyal:
Miképp az Egy foglaltatik a Sokban,
Összesben mint a Némely, s Egyik mindazokban,
Úgy foglal Fajt a Nem, népest vagy néptelent,
Nagyobb nevűt neménél, máskor névtelent,
S Válfaj szerint ahogy különbözők,
Úgy Ez nem Az, sem Ti nem vagytok Ők -
Bár igaz az Összeg s a Foglalat,
Két ember nem fér egy Kalap alatt.


Mr. Casaubon végrendeletéről még nem jutott pletyka Ladislaw fülébe. A parlament feloszlatása és az elkövetkező választások töltötték meg a levegőt, ahogy búcsúkon-vásárokon a mutatványosok rikoltozása, és a személyesebb természetű suttogások ilyenkor elhalkultak. Közeledett a hírhedt "száraz választás", s a közhangulat foka csupán szeszfokokban volt kifejezhető. Will Ladislaw szakadatlanul tevékenykedett, és bár Dorothea megözvegyülése folytonosan foglalkoztatta, beszédbe nem akart volna bocsátkozni felőle. Amikor Lydgate elmondta neki, mit beszéltek Dorotheával a lowicki lelkek sorsáról, Ladislaw harapósan válaszolta:

- Miért ránt engem bele ebbe a kérdésbe? Sosem találkozom Mrs. Casaubonnal! Nem is igen találkozhatnék vele, mert Freshittben lakik. Oda meg nem járok. A maradiság fellegvára. Engemet ott az Úttörő-vel nem látnának szívesebben, mint a vadorzót a mordályával.

Willt különösen érzékennyé tette, hogy Mr. Brooke már nem kívánta folytonos jelenlétét, mint korábban, tekintet nélkül az ő kedvére. Inkább mintha azon mesterkedett volna, hogy egyre ritkábban lássa. Ennyi óvatos engedményt tett Sir James Chettam felháborodásának - Will pedig rögtön szimatot fogott, hogy Dorotheára tekintettel tarthatják csak távol. Eszerint Dorothea barátai gyanakvón figyelik. Kárba veszett figyelem! Tévednek, ha azt hiszik, hogy ő majd mint éhes kalandor környékezi meg a gazdag özvegyet.

Will eddig nem látta, mekkora szakadék választja el Dorotheától, csupán most, hogy Dorothea ott áll a túloldalon. Dühe feltámadt a látványon, s már azt tervezte, hogy odébbáll e vidékről. Hiszen ha ezután érdeklődést tanúsít Dorothea iránt, gyalázatos feltételezéseknek nyit utat - talán még Dorothea lelkében is, ha mások folyton mérgezik.

"Örökre el kell válnunk - döntött Will. - Nem lehetnék messzibb tőle, ha Rómában volnék sem." Hanem amit kétségbeesésnek nevezünk, az olykor nem egyéb farkasétvágyú reményünknél. Számtalan indok tartotta vissza: közügyek. Nem hagyhatja el a helyét, sem Mr. Brooke-ot faképnél, éppen e válságos pillanatban, amikor hozzá kellene edzenie a választáshoz, s amikor javában zajlik a korteshadjárat, csinnadrattával és titokban. Tulajdon figuráit sem hagyhatta ott a sakkjátszma kellős közepén, hiszen a legszélső paraszt is, ha esze és mersze több nincs, mint valamely jól nevelt úrnak, megbillentheti a választás mérlegét. Mr. Brooke-ot pedig nem volt könnyű úgy a reform eszméjéhez kötöznie, hogy szokása szerint még jókor ki ne húzza magát. Mr. Farebrother jövendölése a "zsákbamacska" negyedik jelöltről még nem teljesült. Sem a Képviselőjelöltek Társasága, sem más reformban érdekelt hatalom nem talált érdemesebb jelöltet Mr. Brooke-nál, aki a maga pénzén készült bevonulni a parlamentbe. Ezért a harc Pinkerton és a régi konzervatív képviselő, Bagster, valamint a múlt választás whig képviselője és a független jelölt Mr. Brooke között zajlott, aki első alkalommal jelent meg a politika küzdőterén. Mr. Hawley és pártja minden erejét felvonultatta Pinkerton megválasztására, ilyenformán Mr. Brooke sikere részint a független listára szavazók voksától függött, akik Bagstertől elfordultak, részint a reformra hajló konzervatívok szavazatától. Mr. Brooke persze innen várta választói többségét.

A konzervatív szavazatok maga felé hajtása veszedelmes mulatsága lett Mr. Brooke-nak. Will Ladislaw-nak sok fejtörést okozott, hogy az öregúr azt hiszi, az ingadozókat az ingatag lábon álló érvek vonzzák, és a természete szerint való összevissza beszédre úgy gyűlnek a hívek, mint legyek a mézre.

- Nem érti maga még a harci fortélyokat itten - magyarázta Mr. Brooke. - Elébük kell kerülni az embereknek... meg kell fésülni az eszméket... olyanokat kell mondani, hogy "No persze, ebben sok az igazság", és így tovább. No persze, abban sok az igazság, hogy ez nem akármilyen alkalom... az ország ma érvényt akar szerezni az akaratának... egyesüléseket teremt... ilyesmiket... de néha nagyon belemelegszünk, hogy úgy mondjam, a szőrszálhasogatásba, ez az igazság, Ladislaw. Teszem, itt vannak ezek a tízfontos porták. Miért éppen a tíz font haszonnál vonták meg a határt, szeretném tudni? Mindennek megvan a határa, de miért éppen a tíznél? Bonyolult, bonyolult.

- Hogyne - mondta rá Will türelmetlenül. - De ha az ember alább nem adja a tökéletes reformjavaslatnál, akkor forradalmárnak kell lennie, márpedig Middlemarch forradalmárokat meg nem választ, az a gyanúm. Ha a reformjavaslat értelmetlen hajtásait nyesegetnénk, hát ez nem a nyesegetés ideje.

Mr. Brooke-ot végül mindig meggyőzték Ladislaw érvei, hiszen Shelley kovászával összegyúrt Burke volt a szemében még mindig. Hanem egy idő múltán visszatért tulajdon elképzeléseihez, és lelkesedéssel hagyatkozott rájuk munkájában. Ez idő szerint madarat lehetett volna véle fogatni, s kedvét nem lohasztotta a költekezés sem, hiszen meggyőző erejét még nem feszítette nagyobb feladatnak, mint a más szónokok elnöki bevezetőjének, továbbá egy middlemarchi választónak, s ezt az egyetlen beszélgetést is azzal az érzéssel zárta, hogy ő nagy politikusnak született, s igazán kár, hogy korábban nem kezdett foglalkozni ilyesmikkel. Mikor azonban Mr. Mawmsey meggyőzéséhez fogott, magának is meg kellett ízlelnie a keserű vereséget. Mr. Mawmsey ugyanis, lévén a middlemarchi társadalom dereka, a kiskereskedelem képviselője, a kerület legingatagabb választójának számított. Kész volt reformpártit és reformellenest egyazon minőségű teával és cukorral szolgálni ki, sőt elvtelenül meghajtani mindkettő véleménye előtt, azzal a régi vágású elképzeléssel csupán, hogy az ilyen választások nagy terhet akasztanak a város polgárságának nyakába - mert ha a remény megcsillogtatása mindkét fél előtt nem is lehet káros, utóbb jó néhány tisztességes embernek ki kell majd ábrándulnia, mikor pedig nevük ott szerepel az ő üzleti könyveiben. A tiptoni Mr. Brooke-nak például jelentős tételeket szokott szállítani - viszont a Pinkerton-bizottság tagjainak latját is sok fűszeráru nyomta. Mr. Mawmsey tehát arra a döntésre jutott, hogy Mr. Brooke, nem lévén "észbelileg túl okos", hamarabb megbocsát majd a szavazatáért megzsarolt fűszeresének - így aztán megjött a hangja, mikor a hátsó szobába tessékelte Mr. Brooke-ot.

- Én, kérem, családi szempontból nézem ezt a reformot - mondta, s az ezüstpénzt csörgetve zsebében lekötelezően mosolygott. - Vajon eltartja-e a reformjavaslat Mrs. Mawmseyt, és fölneveli-e hat neveletlen gyerekét, ha én történetesen alulról szagolom az ibolyát? Feltéve, de meg nem engedve kérdem ezt, kérem, mivel a választ úgyis tudni méltóztatik. Majd pedig azt a kérdést bátorkodom föltenni: mit tehetek, úgy is mint férj, úgy is mint hat neveletlen gyermek atyja, ha urak ezzel állnak elébem: "Ahogy gondolja, Mawmsey. Hanem, ha ellenünk szavaz, mi a fűszerárunkat másutt fogjuk beszerezni. Én a pálinkámat megcukrozni azzal a tudattal akarom, hogy helyes gondolkodású kereskedők támogatásával segítem a hont." E szavak hangzottak el, kérem, itt, e helyiségben, arról a székről, ahol ülni méltóztatik, ha nem veszi célzásnak, tisztelt uram.

- Dehogy, dehogy... az ilyesmi szűk látókörre vall. Biztosíthatom, Mr. Mawmsey, hogy amíg az inasomtól panaszt nem hallok az árujára - mondta Mr. Brooke megnyugtatóan -, amíg azt nem hallom, hogy keserű cukrot és ízetlen fűszert küldött a házhoz, addig én máshová, hogy úgy mondjam, nem fordulok.

- Rendkívül megtisztelő, kérem alássan - hajlongott Mr. Mawmsey, s úgy érezte, politikai látóhatára tisztul. - Szíves készséggel adnám szavazatomat bármikor ilyen úri gondolkodású képviselőre.

- Hát igen, az majd kiderül, maga is meg fogja látni, Mr. Mawmsey, hogy a mi oldalunkon a helye. Ez a reform lassacskán, apródonként mindenkit érinteni fog... Népszerű ügy... az alfája mindennek, hogy úgy mondjam, és csak az alfa után jöhet az ómega, ugyebár. Megértem, hogy családi alapon tekint a dologra, de hát van közjó is a világon, hogy úgy mondjam. Mindnyájan egy nagy család vagyunk... az egész, mit mondjak, egy nagy szennyesláda. Ha viszont ilyesmit tekintünk, mint egy szavazat, ugye, hát az beláthatatlan, hogy egy szavazat hatása meddig elér... akár a Jóreménység fokáig, képletesen szólva. - Mr. Brooke itt elhallgatott, úgy érezvén, hogy mély vizekre tévedt, bár nem bánta az evickélést. Mr. Mawmsey azonban tudta, mit beszél.

- Megkövetem, kérem, énnekem drága dolog ilyen távolra tekinteni. Ha én a voksomat leadom, én tudni akarom, mit nyerek vele. Annak a voksnak, ha zokon nem veszi, ki kell ütköznie a pénztárkönyvben, de a mérlegben is. Az árak, persze, azt megértem, bonyolult dolgok, kérem, mert vegyük, hogy az áfonyának hirtelen zuhan az ára, miután az ember egy nagyobb mennyiséget beszerzett, és számítunk hozzá, milyen romlandó áru... mondjuk én az árak rengetegében csak annyira igazodtam el, amennyire egy családapához illik. Hanem ez az egy nagy család kérem, ezt kontrázom, mivel hitelező és adós mindig lesz, ezt nem lehet elreformálni, de ha el lehetne, én akkor is úgy szavaznék, hogy minden maradjon csak nyugodtan a régiben. Énnekem semmi okom a változást sürgetni... szólok itt, illő tisztelettel, magam és b. családom nevében. Én azt nem is hangoztatom, kérem, hogy vesztenivalóm nincsen, mert igenis nekem számolni kell az üzleti tisztességgel, és ezt, könyörgöm, ne is tessen célzásnak venni, ha már biztosítani méltóztatott, hogy jóakaratában megtart, voks ide vagy voks oda, amíg az áruim minősége elsőrendű.

E beszélgetés után Mr. Mawmsey azzal dicsekedett a feleségének, hogy a tiptoni Mr. Brooke-nak lukat beszélt a hasába, és most már jöhet akár a szavazás.

Mr. Brooke ez alkalommal nem dicsekedett Ladislaw-nak fortélyosságával, Ladislaw viszont örült, hogy az efféle gombcsavargató hadviselésben nem vesz részt, s hogy ő csupán a szellem fegyvereivel küzd. Mr. Brooke tartott ügynököket, akik a middlemarchi választópolgár természetrajzát jobban ismervén módját találták, hogy tudatlanságában a reformjavaslat pártjára állítsák - és módszereik meglepően egyeztek azokéval, akik a többieket a reformellenesek hadába sorakoztatták. Will az ilyesmik hallatán befogta a fülét. A népképviseletnek, akár életünk egyéb tevékenységeinek, evésnek, ruházkodásnak alighanem vége szakadna, ha képzeletünk a teljes mélyére tekintene. Piszkos munkákhoz került elég tisztátalan lelkű ember, Will pedig berzenkedett, hogy ő megmarad ártatlannak még akkor is, ha megteszi a magáét Mr. Brooke közhivatalhoz juttatásában.

Hanem abban kételkedett, hogy ilyen módon az igaz ügy köré toborozhatja-e a többséget. Megírt sokféle beszédet és beszédvázlatot addig, amíg ráébredt, hogy Mr. Brooke elméje gondolatmenetek elraktározására alig alkalmas, s amikor a fonalat egyszer elejti, keresésében messzi elkalandoz, és vissza nemigen tér. Más az adalékok gyűjtésével szolgálni a hazát, s más megint emlékezni az adalékok tartalmára. Nem. Mr. Brooke-ot másként nem kényszeríthette kellő érvek használatára a kellő időben, mint hogy addig tömködte belé, amíg az elméje minden zugát ki nem töltötték. Üres zugokat azonban nehéz volt találnia, hiszen annyi minden fölhalmozódott már ott! Mr. Brooke maga elismerte, hogy eszméi gáncsolják, ha beszélnie kell.

Ladislaw idomító igyekezetének végül elkövetkezett a próbája: a jelölést megelőző napon Mr. Brooke-nak be kellett mutatkoznia Middlemarch érdemes választói előtt a Fehér Szarvas erkélyéről, amely igen kedvezően tekintett a piactérre, s a piactér szegletébe torkolló két utcára. Szép májusi napra virradtak, és reményt sugárzott minden. Mintha Bagster és Brooke bizottsága között valamelyes egyetértés ígérkezett volna. Brooke bizottsága ugyanis olyan tekintélyes férfiakat számlált, mint Mr. Bulstrode, Mr. Standish, a szabadelvűek ügyvédje, továbbá két gyárost is, Mr. Plymdale-t és Mr. Vincyt, egyéniségükkel súlymását teremtvén a Zöld Sárkányban ülésező Pinkerton-párti Mr. Hawleynak és társainak. Mr. Brooke, tudva, hogy földesúri újításai az elmúlt fél évben némiképp elcsendesítették az ellene buzdító Harsona riadóit, s hallván, hogy az utcán néha félhangos vivátok fogadják, ha a városba hajtat, sárgás mellénye alatt könnyű szívvel várta a fejleményeket. A válságos pillanatoknak azonban természetük, hogy amíg a küszöbön meg nem állnak, addig teljes a szélcsend.

- Szépen haladunk, mi? - nézett szét Mr. Brooke a gyülekező tömegen. - Nem panaszkodhatom, mert a hallgatóságom meglesz. Szeretem látni, amint a jószomszédság, hogy úgy mondjam, így összeverődik.

A middlemarchi tímárok és takácsok sohasem tekintették éppen szomszédjuknak Mr. Brooke-ot (nem úgy, mint Mr. Mawmsey), sőt ismerősüknek sem jobban, mintha Londonból érkezett volna ládába csomagolva. Különösebb zavargás nélkül végighallgatták mégis a jelöltet bemutató szónokokat, bár egyikük, egy brassingi személyiség, aki Middlemarch kötelességét hangoztatta, oly bőségesen szólt, hogy kétségesnek látszott, hagy-e a jelöltnek is valamit. A tömeg eközben nőttön-nőtt, és míg a brassingi személyiség szavait zárta, Mr. Brooke jelentős változást észlelt közérzetében. Látszólag zavartalanul igazgatta ugyan a szemüvegét, s lapozgatott az előtte fekvő adalékok közt, néha szót váltván a bizottság tagjaival, mint olyan férfi, aki hűvösen néz elébe elhivatása pillanatának.

- Még egy pohárka sherryt meginnék, Ladislaw - vetette oda a mellette álló Willnek, s már kapta is tőle a szíverősítőt. Mr. Brooke nem cselekedett helyesen. Máskor nemigen ivott, és most a második pohárka, közvetlenül az előző nyomában, meglepte szervezetét. Mintha nem az erőt gyűjtötte volna össze benne, hanem a gyengeséget húzta volna föl a vállából. De legalább mi legyünk könyörületesek! Hiszen annyi angol úr kerül szerencsétlen helyzetbe a szónoklás személyes becsvágyának engedvén - Mr. Brooke pedig, íme, a hazáját kívánta szolgálni általa. Igaz, a parlamentbe nem közköltségen vonult volna be, de a köz még így is szónoklatot követelt.

Mr. Brooke-ot nem is beszédének kezdete izgatta. A kezdet felől ő bizonyosságban volt. Majd kikanyarít valami szellemességet, olyan takarosan, ahogy csak Pope-tól tellett versben. Nekiveselkedni könnyű, gondolta, inkább a nyílt tenger végtelen szemhatára ijesztette el. "Hát a kérdések? - firtatta a gyomra mélyén ébredő rossz szellem. - Hátha valaki a munkatervem felől tesz fel kérdéseket?" - Ladislaw - folytatta Mr. Brooke hangosan -, adja csak ide nekem azt a programvázlatot!

Amikor Mr. Brooke kilépett az erkélyre, a hangos éljenzés éppen elnyomta a füttyöt, nyögést, böfögést, s az ellenvélemény egyéb nyilvánulásait, amelyek egyébként oly szelídnek tetszettek, hogy a Mr. Brooke mellett álló Standish (vándorlott régi kortes) a fülébe súgta: - Hűha, ez kész veszedelem! Hawley, úgy látszik, valami nagy huncutságban töri a fejét. - Az éljenzés mégis lélekemelő volt, és jelölt nem állt a nép elé szeretetreméltóbban, mint Mr. Brooke, beszédvázlatával a szivarzsebében - bal keze az erkély korlátján, s jobbja a szemüvegével vacakolt béketűrően. Külsején a legfeltűnőbb sárgás mellénye, szőke kefehaja és semmitmondó arca volt. Lendületesen kezdte:

- Uraim! Middlemarch választópolgárai!

Ez oly igaz szó volt, hogy megkívánt némi szünetet.

- Kimondhatatlan boldogság tölt el... boldog büszkeség, mit mondjak még... hogy itt állok.

Merész indítás volt, tagadhatatlanul, csak, sajnos, a szellemességnek lőtt vele. Hiába, még Pope párversei is "elhanyatlók, pusztulók", ha félelem markolja meg szívünket, és a pohárka sherry mint a füst kavarog eszméink között. Ladislaw az ablakban állt a szónok mögött, s ezt gondolta: - Az öregnek itt nem nő fű. Egyetlen reménye, hogy ahol az értelem nem használ, ott még a baklövésnek sikere lehet. - Mr. Brooke eközben egyéb lényeges mondanivalóit is elfelejtette, ezért magát kezdte dicsérni - ami minden idők jelöltjeinek kimeríthetetlen lehetőségekkel szolgál.

- Mindig jó szomszédotok voltam, barátaim... a templompadból régen ismertek, ha máshonnan nem... a közügyekkel is éppen eleget foglalkoztam... a gépekkel, hogy úgy mondjam, meg géprombolással... de titeket inkább a gépek érdekelnek, ahogy elnézlek benneteket, és mostanában azzal is kimerítően foglalkoztam. Nem helyes, ugye, hogy az ember csak törje-zúzza a gépeket... mindennek mennie kell... iparnak, kereskedelemnek, forgalomnak... minden ilyesminek... már Adam Smith óta így van, hogy az életnek menni kell tovább. Tekintsünk végig a földtekén! "Tekintsünk el szigorú szemmel", és el ne sikoljunk semmi fölött, kérem, "Kínától Peruig", mint valaki mondotta volt... Johnson, ha jól emlékszem, a Rambler-ben, ha emlékeztetnem szabad. Magam is ezzel foglalkoztam bizonyos határokon belül, és bár Peruig nem terjedtem ki, nem ragadtam itthon a... nem, nem is lett volna helyes. Lenn jártam a Levantéban, amerre Middlemarch némely áruit viszik... majd fönn jártam a Baltikumban, hogy úgy mondjam.

Emlékei közt kotorászva Mr. Brooke ilyenképp messzi eljuthatott volna, sőt talán vissza is tér baj nélkül a legmesszibb vizekről, ha az ellenség ördögi aknamunkába nem kezd. E pillanatban ugyanis a tömeg feje fölött, szinte szemben Mr. Brooke-kal, alig tízméternyire tőle, egy báb jelent meg, Mr. Brooke szakasztott mása: sárgás mellény, szemüveg, semmitmondó arc, vászonra festve persze mindez, s ugyanebben a pillanatban papagájhangon ismételni kezdte a szavait. Mindenki fölnézett a térre torkolló utcák nyitott ablakaiba, de némelyikben nem állt senki, másutt meg fürtökben lógott a nevető hallgatóság. A legártatlanabb visszhang gonosz incselkedésnek tetszik, ha a komoly szónok szavait követi, ez a visszhang pedig éppen nem volt ártatlan: nem a természet hangján szólt, hanem gonoszul kipécézte, mit kell visszavernie. Mikor példának okáért azt visszhangozta, hogy "a Baltikumban, hogy úgy mondjam", a hallgatóság viharos nevetésben tört ki, és ha a közügy fensége nem övezi borzas koszorúval "a tiptoni Brooke" fejét, talán a bizottságra is átragad a zajos derültség. Mr. Bulstrode szemrehányóan érdeklődött, hogy a rendőrség ilyenkor hol lehet, azonban a hangot úgysem lehetett volna fülöncsípni, a bábut megrohamozni pedig éppenséggel kár lett volna, hiszen Hawley úgyis máglyára szánhatta.

Mr. Brooke-ot magát nem annyira a környezet zavarta, mint inkább eszméinek elfelhősödése. A fülében támadt dobolás okozhatta talán, hogy a jelenlévők közt ő volt az egyetlen, aki nem figyelt fel sem a visszhangra, sem személyének kitömött mására. Érzékeinket alighanem akkor tartja legszigorúbb fogságban a félelem, amikor nem tudjuk, mit is kellene mondanunk. Mr. Brooke hallotta a nevetést, de mivel konzervatív zavargásokra számított, nem lepődött meg különösebben, és e pillanatban valami olyan sejtelem csiklandozta, hogy elvesztett fonala valahol a Baltikumon lóg, most kell elkapni, és jól belekapaszkodni.

- Jut eszembe - folytatta könnyedén a zsebébe nyúlván -, ha precedenseket keresnék, hogy úgy mondjam... bár precedensek sohasem kellenek a helyes megoldáshoz... akkor itt volna Chatham, tessék. És habár itt volna, nem vallom magam a követőjének... sem Pittnek, az ifjabb Pittnek... mert az ifjabb Pitt nem volt az eszmék embere. Márpedig nekünk eszmék kellenek, ugye.

- Fújd föl az eszméidet! Nekünk reform kell! - harsogta egy hang a tömegből.

A láthatatlan papagáj, amelyik eddig Mr. Brooke szavait követte, most nyomban felkapta a hangot: - Fújd föl az eszméidet! Nekünk reform kell! - Felcsattanó köznevetség volt rá a válasz, és Mr. Brooke maga nem szólván, most figyelt fel csak a visszhangra. Mivel azonban a kötekedőt gúnyolta, bátorságot merített belőle, és bizalmasan folytatta:

- Valamit mondanék nektek, barátaim... és ugyan mi másért találkoztunk volna itt, ha nem egy kis őszinte beszédre... szabad véleménynyilvánítás, sajtószabadság, mindenféle szabadság egy bizonyos fokig, ugye. A reform, no persze... a reform, az is meglesz - s e szónál Mr. Brooke egy pillanatra megállt, amíg a szemüvegét helyreigazította, és elővette vázlatát a mellényzsebéből, mint aki most már késedelem nélkül a tárgyra tér. A láthatatlan papagáj fölkapta a szavát:

- A reform meglesz, Brooke, no persze. Brooke, csak tégedet ültetnek ki a parlament elé!

Mr. Brooke-nak a falrengető nevetés közben leesett a szemüvege, és elvörösödve vette észre kitömött mását, amint a tömeg feje fölött közeledik feléje. S a következő pillanatban már azt látta, hogy a bábot tojásfoltok éktelenítik. Kedve felderült, hangja felcsattant:

- Bohóckodás, csalafintaság, nevetség mind az igaz ügy próbája csak... így is kell! - E pillanatban Mr. Brooke vállán loccsant egy tojás, s a visszhang visszaszólt: - Így is kell! - Erre megeredt a tojászápor, némelyik csöppje a bábot, némelyikje mintegy véletlenül igaz valóját érte. Új arcok hatoltak a tömegbe. Füttyök, ordítás, bőgés harsant innen-onnan a csöndesítő zajok fölébe. Emberi hangnak nem lehetett elég ereje, hogy leküzdje mindezt, s a sárgán fölkent Mr. Brooke nem állta tovább a kín próbáját. Kudarca talán nem lett volna ilyen elkeserítő, ha nem diákcsíny okozza: valamely veszedelmes támadás, amelyről az újság megírhatja, hogy "a jeles honfi bordáinak épsége forgott kockán" - vagy tanúsítja, hogy "a tudós férfiú cipőtalpa egyszer csak megjelent a mellvéd fölött" -, ilyesmiben a vigasz gyógyírját lelhette volna mindjárt.

Mr. Brooke, visszavonulván az ülésterembe, mintegy félvállról odavetette a bizottságnak: - Nem helyes, hogy úgy mondjam. Apródonként megértő fülekre találhattam volna... de hiába, nem adtak időt. Lassacskán, ugye, rátértem volna a reformra is - tette hozzá, Ladislaw-ra pillantva. - No nem baj, majd a jelölőgyűlésen minden jóra fordul.

A bizottság azonban nem döntött egyhangúlag a jóslat mellett, sőt borúsan tekintett a jövőbe, és a brassingi személyiség szorgalmasan jegyzett, mint akinek már új tervek főnek a fejében.

- Bowyer műve - jegyezte meg Mr. Standish kitérően. - A keze munkáját, jobban ismerem, mintha aláírta volna. Kitűnő hasbeszélő, és mondhatom, pompásan szerepelt! Hawley nemhiába hívta meg vacsorára a múltkor. Bowyer megér egy vacsorát.

- Látja, miért nem említette soha, Standish! Nálam is megvacsorálhatott volna - állapította meg a szerencsétlen Mr. Brooke, aki az utóbbi időben nagy vacsoráltatásokat csapott a haza hasznára.

- Rongyabb ember Middlemarchban nincsen is Bowyernél - háborgott Ladislaw. - S mintha mégis a rongy emberek kezében nyugodna mindig a jó ügy sorsa.

Will ez alkalommal magától is, "főnökétől" is megcsömörlött, s azzal a félsütetű elhatározással zárkózott be lakásába, hogy otthagyja az Úttörő-t, Mr. Brooke-kal együtt. Minek is maradna? Ha a szakadékon át nem verhet hidat Dorotheához, akkor inkább elmegy, és valami más foglalatosságot keres, mint hogy itt szolgálja meg a közutálatot Brooke csicskásaként. Majd elfogta álmodozó kedve, s elgondolta, mi mindent tehetne itt a következő öt évben: újságíró, szónok és országos, sőt még messzibb hangzó hírű politikus lehetne, szerezhetne olyan érdemeket, hogy Dorotheának nem kellene lehajlania hozzá, öt év! Ha annyit tudna biztosan, hogy mást nem szeret jobban nála, ha annyit tudathatna vele, hogy megmarad a távolban, amíg szerelmét szégyenkezés nélkül megoszthatja vele, akkor könnyű szívvel menne, és kezdene új pályát, ami nem is tetszik lehetetlenségnek, ha az ember huszonöt éves, mert tehetségével hírnevet szerezhet, s a hírnév minden jónak kútfeje. Beszédhez, íráshoz van tehetsége, bármibe beletanulhat, ha tetszik, és hogy a lelkesedését is erőfeszítése szolgálatába állíthassa, mindig a jó ügyhöz szegődik majd. Miért ne emelné egy nap majd vállára a tömeg, vagy akár messzibb is miért ne emelkedhetnék? Semmi kétség, Middlemarchot itt kell hagynia, elmegy Londonba, és jurátusnak áll.

De nem rögtön. Addig nem, amíg valami jelet nem vált Dorotheával. Addig könnyű szívvel nem távozhatik, amíg Dorothea meg nem tudja, hogy a kezét ha neki nyújtaná is, miért nem fogadhatja el még. Egy darabig meg kell maradnia állásában, s tűrnie békén Mr. Brooke-ot.

Hamarosan azonban okkal gyaníthatta, hogy Mr. Brooke-ot sem lepné meg kellemetlenül, ha viszonyuknak vége szakadna. A külvilágból érkező küldöttségek s a belvilágából felszólamló hangok meggyőzték a derék emberbarátot, hogy a szokásosnál elszántabb lépést kell tennie az emberiség javáért - nevezetesen másik jelöltnek kell átadnia a helyét, ráhagyván kortesi működésének eddigi hasznait, ő maga legalább határozott lépésnek nevezte ezt, hozzátéve, hogy úgy látszik, egészsége a vártnál kevésbé tűri az izgalmakat.

- Ez a szív itten nyugtalanítani kezd... kerülni szeretném a túlságot - magyarázta Ladislaw-nak. - Be kell vonnom a zászlót. Tekintse az ember figyelmeztetésnek szegény Casaubon esetét. Az előretörés megtörtént, álltam a sarat, ameddig lehetett. Ez a korteskedés, hogy úgy mondjam, goromba egy mulatság, mi, Ladislaw? Maga is, úgy látom, torkig van vele. Mindazonáltal messzi benyomultunk az ellenség állásai mögé az Úttörő-vel... helyes vágányra tereltük a dolgokat, és így tovább. Innen már magánál kisebb képességű ember is folytathatja a harcot, ugyebár.

- Azt kívánja, hogy leköszönjek? - kérdezte Will, és hirtelen pír öntötte el az arcát, amint felállt az íróasztaltól, és zsebre vágott kézzel körbesétálta. - Szívesen megteszem, amint kívánja.

- Ami a kívánságaimat illeti, kedves Ladislaw, én csak annyit mondhatok, hogy képességei felől magasztaló véleménnyel vagyok. Hanem ami az Úttörő-t illeti, néhány párthívünkkel tárgyalásba bocsátkoztam felőle, és ők, úgy látom, hajlanak arra, hogy átvegyék... mintegy terhemet könnyítendő... és folytassák a küzdelmet. Ilyen körülmények között nem hinném, hogy kedve volna állásában megmaradni. Talán kínálkoznék valami egyéb, valami jobb, hogy úgy mondjam. Párthíveink nem osztoznak föltétlenül a mi kettőnk fennkölt eszméiben, azaz nem tekintenék hozzám hasonlóan alteregójuknak, ugye, jobb kezüknek, ugye, bár meg kell mondanom, hogy én is azt várom magától, hátha valami egyéb téren is babérokat arat. Én magam arra gondolok, hogy át kellene ugranom Franciaországba, de majd meglátja, levéllel tartom magát... meg a többi mindenkit is, Althorpe-ot például. Tudja, hogy személyesen találkoztam Althorpe-pal?

- Roppantul lekötelez - válaszolta Ladislaw büszkén. - De minthogy ön megválik az Úttörő-től, nem kell hogy aggassza, merre fordítom a szekerem rúdját ezután. Talán meg is maradok a lapnál egy darabig.

"A család, úgy látszik, böködi, hogy szabaduljon tőlem - töprengett Will, miután magára maradt -, és most már ő sem bánná, ha egy házzal odébbállnék. Pedig én addig maradok, amíg a kedvem tartja. Ha meg elmegyek, a magam jószántából megyek, nem azért, mert rettegnek tőlem."

 

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

 ...Szívén
Viselte mások csip-csup gondját.

WORDSWORTH


Azon a júniusi estén, amikor Mr. Farebrother megtudta, hogy beleül a lowicki javadalomba, boldogság honolt a régimódi nappaliban. Mintha még a nagy törvénytudók arcképei is megelégedéssel néztek volna le a családra. Anyja nem nyúlt sem a teához, sem a pirítóshoz, csak ült takarosan, s érzéseiről csupán a kipirult arca meg a fénylő szeme vallott. Mintha régvolt ifjú lelke költözött volna bele megint, amint kimondta végérvényesen:

- Megnyugvásomra szolgál, Camden, hogy megérdemelted.

- Mikor már az ember révbe jutott, akkor kezdi megérdemelni, anyám - felelte a fia, és rejteni sem igyekezett kicsorduló örömét. Tevékeny boldogság tükröződött az arcán: nem az, amelyik csak ellobban, hanem amelyik látomást indít. Tekintete nemcsak ragyogott, de gondolatokról is árulkodott.

- Látja, nénikém - folytatta, és kezét dörzsölve Miss Noble-ra nézett, aki valami cincogásfélét hallatott örömében -, ezután mindig lesz kandiscukor az asztalon, hogy a gyerekeknek csenegethesse. Harisnya is lesz elajándékozni való, meg a magáét is foltozhatja kedvére! - Miss Noble ijedt, fojtott kuncogással bólogatott unokaöccsére, és a javadalom terhére máris két kockacukrot ejtett kosarába.

- Te pedig, Winny - folytatta a káplán -, akármelyik lowicki legényemberhez férjhez mehetsz most már. Akár Mr. Solomon Featherstone-hoz, ha azt veszem észre, hogy beleszerettél.

Miss Winifred le nem vette a szemét bátyjáról, s csak sírt egyre, ez lévén öröme módja, majd a könnyein át mosolyogva így válaszolt: - A példádra várok, Cam. Tiéd az elsőség.

- Állok elébe. Csak ki szeressen belém? Bogaras öreglegény vagyok én - merengett a káplán, majd fölkelt az asztaltól, és végignézett magán. - Mit szól, anyám?

- Szemrevaló ember vagy, Camden, ha nem is olyan szép szál, mint apád - állapította meg az idős hölgy.

- Annak örülnék, ha Miss Garthot vennéd feleségül, bátyám - ajánlotta Miss Winifred. - Olyan vidám életünk lenne Lowickban!

- Pompás. Úgy beszélsz, mintha a fiatal hölgyeket párjával árulnák a piacon, vagy csak egy szavamba kerülne, s mindjárt a választása énrám esne mindenkinek - válaszolta a káplán, csak úgy általánosságban.

- Nekünk nem kell mindenik - mondta Miss Winifred. - Neked is tetszene Miss Garth, ugye, anyám?

- Én a fiam választásában megnyugszom - felelte Mrs. Farebrother méltóságosan. - Az is biztos, hogy egy feleség igen elkelne nálunk, Camden. Nyilván családi körben óhajtanál majd whistezni, mihelyt Lowickba költözünk, és Hanrietta Noble-ra nem számíthattunk sosem. - Mrs. Farebrother a csöpp vénlány húgát mindig teljes, hangzatos nevén emlegette.

- Megleszek én már whist nélkül ezután, anyám.

- Ugyan miért, Camden? Az én időmben a whist a lelkipásztorok illendő gondűzőjének számított - jelentette ki Mrs. Farebrother, mivel nem tudta, hogyan űzi a whist az ő fia gondjait, sőt meg is emelte a hangját, mint aki veszedelmes új elmélettel száll szembe.

- Nem lesz érkezésem. Két egyházközség dolga lesz rajtam - felelte a káplán, nem akarván a játék érdemét vitatni most.

Dorotheának már megmondta: - Nem hiszem, hogy a St. Botolph egyházközségről le kellene mondanom. A pluralizmust ki akarják küszöbölni, igaz, de én lerovom a magamét azzal, ha a jövedelem egy részét átengedem másnak. Fontos, hogy a hatalmát jól használja az ember, nem pedig hogy megossza.

- Magam is így gondolom - válaszolta Dorothea. - Bár e gondolatnak érvényt szerezni nem tudtam. Én azt hiszem, könnyebben adnék ki a kezemből pénzt és hatalmat, mintsem hogy megtartanám. Igaz, az utódajánlási jogomról sem mondtam le, mert attól tartottam, más kevesebb megértéssel használná.

- Rajtam áll, hogy döntését meg ne bánja - mondta Mr. Farebrother.

Természete szerint mindjárt tevékenyebbé lett, mihelyt az élete gondja nem nehezedett lelkiismeretére. Nem szánta-bánta töredelmesen, csak szívében röstellte, hogy más, javadalmat nem élvező közönséges embernél több mulasztás terheli.

- Gyakran elgondoltam, mennyivel jobban tettem volna, ha más pályát választok - magyarázta Lydgate-nek. Hanem ezentúl megpróbálok jobb pap lenni. Ez az újabb, javadalmas gondolkodásom, veszed észre?... Hiába, ebből az új szempontból könnyebb a gondolkodás - fejezte be mosolyogva.

A káplán csakugyan úgy érezte akkoriban, hogy kötelességei nem rónak rá nehéz terhet. A Kötelesség azonban kiszámíthatatlan: olyasmi, mint ostoba barátunk, akit ha meghívunk, lépcsőnkön töri a lábát.

Alig telt el egy hét, a Kötelesség megjelent a káplán dolgozószobájában, Fred Vincynek öltözve, aki most hozta haza az Omnibus College-ból a hittudományok vadonatúj babérkoszorúját.

- Bocsásson meg, hogy ismét zaklatom, Mr. Farebrother - állított be Fred megnyerően nyílt tekintettel -, de más barátom nincs, akivel a dolgom megbeszélhetném. Egyszer már kiöntöttem a szívemet, s oly jó volt hozzám, hogy vérszemet kaptam.

- Ülj le, Fred, és mindjárt meglátjuk, mit tehetek az érdekedben - biztatta a káplán. Apró holmikat csomagolt a költözéshez, és folytatta munkáját.

- Azt akartam elmondani... - Fred pillanatnyi habozás után összeszedte a bátorságát - ...hogy talán mégis papnak állok. Mert bizony nem találok én magamnak semmi jobb elfoglaltságot. Tetszeni nem tetszik, viszont azt is tudom, hogy kegyetlenség volna apámnak elmondanom, ha már annyit áldozott az iskoláztatásomra. - Fred elhallgatott, aztán még egyszer hozzátette: - Jobb állás különben sem kínálkozik.

- Beszéltem apáddal a dologról, Fred, bár nem mondhatom, hogy sok sikerrel. Azt mondja, már késő. De ha az egyik akadályt megugrottad, mi áll még előtted?

- Semmi, csak éppen nem tetszik. Nem szeretem a hitoktatást és a prédikálást, meg hogy mindig komornak kell látszanom. Én a nagy lovaglásokat szeretem, a férfias mulatságot. Nem kujonságra akarnám adni a fejemet, csak az olyan foglalatosságot nem állhatom, amilyet az emberek a papi személytől elvárnak. Viszont mi máshoz kezdhetek? Apám nem tud pénzt adni az önállósuláshoz, különben belevágnék a gazdálkodásba. És az üzletében sem tud helyet teremteni. Most pedig már késő, hogy jogot vagy orvostant álljak neki tanulni, mikor apám azt várná, hogy a magam kenyerén meglegyek. Hiába van igaza annak, aki azt mondja, ne álljak papnak, mert akár azt ajánlhatná, hogy az erdőnek menjek.

Fred hangja morcosra vált, és Mr. Farebrother talán elmosolyodott volna, ha az esze nem járt volna túl mindazon, amit Fredtől hallott.

- Csak nem a hitágazatokkal van a baj?... a harminckilenc hitcikkellyel? - érdeklődött, úgy, hogy kérdését valahogyan Fredhez mérje.

- Nem, a hitcikkelyekkel még megbékélek. Érvekkel ki nem kezdhetném úgysem, és sokan nálam eszesebbek elfogadják. Ilyen ellenkezést kár is volna nevelnem magamban - jelentette ki Fred jámboran.

- Akkor talán olyanfajta kételyed támadt, hogy jó vidéki pap nem válhat belőled, csak ha hittudós is vagy egy személyben?

- Persze ha már papnak állok, igyekszem megfelelni minden követelménynek, ha nehezemre esik, ha nem. A többiért meg csak nem érhet vád.

- Amiért ilyen körülmények közt papnak állasz? Ezt a lelkiismereteddel kell elintézned, Fred... Hogy az áldozatát is meg a követelményeit is igazán megérted-e? Én csak magammal példálózhatnék, márpedig én a kötelességemnek sosem feleltem meg tisztességgel, ezért állok állandóan hadilábon a lelkiismeretemmel.

- Van itt azonban még egy akadály - vallotta meg Fred pirulva. - Ezt hagytam utoljára, bár amit elmondtam, abból ki is találhatta. Van valaki, akit gyerekkorom óta nagyon szeretek.

- Ha jól értem, Miss Garthról beszélsz? - kérdezte a káplán, s közben címkéket olvasgatott elmélyülten.

- Úgy van. Semmi munkát nem bánnék én, ha hozzám jönne feleségül. És tudom, akkor józan ember lehetnék.

- Gondolod, hogy ő is szeret?

- Soha meg nem vallaná. Sőt azt is megfogadtatta velem, hogy nem firtatom. De azt nagyon ellenzi, hogy belőlem pap legyen. Ennyit tudok. Viszont nem mondhatok le róla. Gyanítom, hogy nem közömbös irántam. Tegnap este meglátogattam Mrs. Garthot, és azt hallottam tőle, hogy Mary a lowicki lelkészlakban segédkezik Miss Farebrothernek.

- Igen, felajánlotta segítségét a húgomnak. Talán meg akarod látogatni?

- Nem. Egy nagy szívességet kérnék inkább. Nem szívesen terhelem, de Mary talán újból meggondolná, ha öntől hallaná a kérdést: álljak-e papnak vagy ne?

- Kényes feladat, Fred barátom. Küldetésemben benne foglaltatik, hogy tudok a vonzalmadról, és ha a kérdéssel elébe állok, akár azt kérdezném tőle, kölcsönös-e az érzelem.

- Éppen ezt szeretném, ha kitudná - mondta Fred kereken. - Tanácstalan vagyok, amíg az érzései felől nem tájékozódom.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy az ő érzése szerint döntesz a papi pálya felől?

- Ha Mary azt mondja, hogy nem szível, mindegy, melyik tévutat választom.

- Ostoba beszéd, Fred. A szerelmet gyógyítja az idő, de a felelőtlen tettek következményeit nem.

- Az én szerelmemet nem gyógyítja. Én Mary nélkül soha meg nem voltam. Ha le kellene mondanom róla, az olyan új érzés volna, mintha falábon tanulnék járni.

- Nem sértem-e majd a tapogatózásommal?

- Nem, afelől bizonyos vagyok. Önt nagy tiszteletben tartja, és kérdését nem ütné el tréfával. Azt is meg fogja érteni, hogy más közvetítőhöz nem fordulhattam. Ilyen közös barátunk nincsen több. - Fred hallgatott egy sort, aztán panaszosan hozzátette: - Méltányolnia kellene, hogy megdolgoztam a vizsgáimért. S ebből látnia, hogy érte más áldozatra is kész vagyok.

Csönd támadt. Egy pillanatba telt, amíg Mr. Farebrother letette a munkáját, és kezet nyújtott Frednek, mondván:

- Jól van, öcsém. Megteszem.

Mr. Farebrothert még aznap elvitte az új Kötelesség Lowickba. "Vén totyakos vagyok én már - gondolta -, a fiatalság félresöpör."

Maryt a kertben találta - rózsát gyűjtött, s a szirmokat abroszon terítette szét. A nap már lemenőben volt, a magas fák árnyéka berácsozta a zöld ösvényeket, amerre Mary hajadonfőtt szorgoskodott. Nem vette észre Mr. Farebrother közeledtét, és éppen lehajolt egy foltos terrier leckéztetésére, mert nem akart elállni attól a szándékától, hogy az abroszon sétálgatva szagolgassa Mary rózsaszirmait. Mary a kezébe vette a mellső mancsát, másik keze mutatóujját tanárosan megemelte, a kutya pedig a homlokát ráncolta látható zavarában. - Szégyellem magam, Szeles - magyarázta Mary. - Értelmes kutyához nem illő dolog ez. Szeles fiatalúrnak nézhet bárki.

- Kegyetlen a szeles fiatalurakkal, Miss Garth - szólalt meg a káplán, mikor már csak néhány lépés választotta el őket egymástól.

Mary megrezzent, s elpirult. - Szelesnek mindig használ a lecke - felelte nevetve.

- Nem úgy a szeles fiataluraknak.

- Némelyiknek használna, gondolom, hiszen van olyan, amelyik érett férfivá cseperedik.

- Örülök, hogy elismeri, mert éppen ilyen fiatalúr dolgában járok.

- Szelesnél nem rosszabb, remélem - jegyezte meg Mary, azzal tovább tépegette a rózsaszirmokat, mert a szíve verése bosszantóan nekilódult.

- Nem, bár a bölcsességet nem nevezném sarkalatos erényének. Inkább az igaz érzést. A bölcsesség pedig, hiába nem hiszik az emberek, gyakran e tulajdonságban gyökerezik. A leírásból talán következtet a fiatalember kilétére.

- Azt hiszem, igen - mondta Mary, bátorságát összeszedve, s az arca elkomolyodott, két kezéből pedig kifutott a vér. - Fred Vincy lesz az.

- Megkért, hogy beszéljek kegyeddel, mit ajánl: álljon-e papnak? Remélem, nem tartja arcátlanságnak, hogy ilyen követségre vállalkoztam.

- Éppen nem, Mr. Farebrother - válaszolta Mary karját összefonva, mert a sziromgyűjtéshez egyszerre nem volt türelme, de fölnézni sem merészelt. - Megtisztel, ha akármivel fordul hozzám.

- Mielőtt azonban a kérdésre térnénk, hadd említsek meg valamit, amit édesatyja közölt velem bizalmasan, méghozzá azon az estén, amikor előző küldetésemet teljesítettem. Mielőtt tudniillik Fred visszatért volna az egyetemre, Mr. Garth elmondotta, mi történt az öreg Featherstone halálának éjszakáján... hogyan tagadta meg kegyed a végrendelet elégetését... és azt is hallottam tőle, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri, mivel magát okolja, hogy Fredet, ártatlanul bár, mégis megfosztotta tízezer fontjától. A történetet megtartottam emlékezetemben, s azóta hallottam valamit, ami lelkiismeretén könnyíthet, és arra vall, hogy engesztelő áldozatot nem várhat senki kegyedtől.

Mr. Farebrother elhallgatott, s ránézett Maryre. Fred ügyvédjeként akart eljárni, mégis úgy látta jónak, ha Mary elméjéből kiűzi a babonaságot, amely fiatal nőket gyakran rávisz, hogy engesztelésül hozzák a házasság hamis áldozatát. Mary arca égőpirosra vált, és némán nézett vissza Mr. Farebrotherre.

- Azt akarom mondani, hogy tette nem fordított Fred sorsán. Megtudtam, hogy az első végrendelet nem vált volna érvényessé a második elégetése által. Az első megtámadása esetén tekintetbe vették volna a másodikat is. Márpedig a végrendelet megtámadása felől biztos lehet. Ennyi eloszlathatja a kétségeit.

- Köszönöm, Mr. Farebrother - mondta Mary komolyan. - Hálás vagyok, hogy lelkifurdalásaimat számon tartja.

- Nos, folytathatom. Fred lerakta a vizsgáit. Megdolgozott érte, s most az a kérdés, mitévő legyen. Kérdésére oly nehezen talál választ, hogy már hajlana apja kívánságára, és beállna papnak, bár kegyed nálam is jobban tudja, mennyire berzenkedett ellene. Magam, meg kell vallanom, nem látom elháríthatatlan akadályát, hogy papi pályára lépjen. Azt mondja, megemberelné magát, s megfelelne a követelményeinek... egyetlen feltétellel. Ha viszont az a feltétel teljesülne, én is megtennék mindent Fred segítésére. Időm múltával... nem rögtön... magamhoz fogadnám káplánnak, s dolga annyi lenne, hogy az én régi kápláni fizetésem akár megkaphatná. Ismétlem azonban, hogy feltétele nélkül ez az ígéret sem válhat valóra. Fred a bizalmába fogadott, és megkért, hogy szóljak az érdekében kegyednek, Miss Garth. A feltétel teljesítője csupán kegyed lehet.

Mary annyira megdöbbent, hogy kisvártatva csak ennyit tudott mondani: - Sétáljunk egy darabon. - Séta közben Mr. Farebrother még hozzáfűzte: - Őszintén szólva, Fred nem lépne olyan pályára, amely az esélyeit csökkentené, hogy kegyedet feleségül elnyerheti. Viszont e célt tartván szeme előtt, megtesz minden tőle telhetőt, csak kegyed is helyeselje.

- Nem mondhatom ki egyszer s mindenkorra, hogy nem leszek a felesége. De ha pap lesz, biztosan nem megyek hozzá. Közbenjárásáért hála illeti, meg sem próbálnám ítéletét helyesbíteni... legfeljebb az ingerkedő megjegyzéseket szeretem, mint afféle csacska lány - mondta Mary, és játékossága visszatért e szóval, amely válaszának szerénységét kedvessé tette.

- Fred részletes választ vár tőlem, hogy miket gondol, arról is.

- Nevetséges férfit nem szerethetek - mondta Mary, mert úgy határozott, hogy mély értelmű magyarázatba nem fog. - Frednek van elég esze és tudománya, hogy magának megbecsülést szerezzen valamely becsületes világi foglalkozásban. Hanem azt el nem képzelhetem, hogy szónokol, áldást oszt, betegágynál imádkozik. Mintha a torzképét látnám ilyen helyzetekben. Csak az urasága kedvéért állna papnak. Az ilyen kákabél uraságot én viszont szívemből megvetem. Néha eszembe jut Mr. Crowse semmitmondó arca, takaros esernyője, selypegő beszéde. Milyen jogon emel szót az ilyen a kereszténység nevében? Mintha olyan intézet lenne, amelyben az ütődötteket úrnak nevelik... mintha... - Mary a nyelvébe harapott. Úgy elragadtatta magát, mintha Freddel beszélt volna, nem pedig Mr. Farebrotherrel.

- A fiatal hölgyek szigorra hajlanak. Nem vergődnek a cselekvés nyomorúságában, mint a férfiak. Bár kegyeddel kivételt kellene tennem. Vagy csakugyan ilyen színben látja Fred Vincyt?

- Nem egészen. Mert esze van. Hanem az szóhoz nem juthatna papi mivoltában. Olyan volna, mint valami nőimitátor.

- A válasz ilyenformán végleges. Papként nem remélhet.

Mary megrázta a fejét.

- De ha a nehézségeket leküzdi, és a kenyerét más mesterséggel keresi meg, akkor bátoríthatja-e reménnyel? Számíthat-e a kezére?

- Nem hiszem, hogy ismét szükséges lenne megüzennem Frednek, amit már elmondtam neki - felelte Mary némiképp szemrehányóan. - Szerintem nem illendő, hogy ilyen kérdéssel előálljon, amíg az ígéreteknél tart.

Mr. Farebrother hallgatott egy-két percig, aztán amint megfordultak és megálltak az egyik platán árnyékában, így szólt: - Megértem, hogy ígéretekkel maga sem verné béklyóba kezét-lábát. Csakhogy az érzései vagy olyan erősek Fred Vincy irányában, hogy másfelé nem fordulhatnának... Vagy számíthat rá, hogy megvárja, amíg a kezét megszolgálta, vagy nem. Csalódás így is, úgy is érheti. Bocsásson meg, Mary... hiszen a keresztnevén szólítottam akkor is, amikor katekizmusra oktattam... ha egy nő érzelmei valamely más élet boldogságát is érintik... többet tehát... azt hiszem, nyíltan szólni nemesebb.

Most Mary hallgatott. Nem is annyira Mr. Farebrother szavai, mint inkább elfojtott érzelmekről valló hangja lepte meg. Átvillant rajta, hogy szavaival talán magára mutat, de ezt a hirtelen gondolatot röstelkedőn és hitetlenül elhessentette. El nem gondolhatta, hogy Freden kívül szerethesse másvalaki is, hiszen Fred jegyezte el az esernyő szorítógyűrűjével, még térdharisnyás-kapcsoscipős korában - azt meg éppen el nem hitte volna, hogy Mr. Farebrother, szerény ismeretségi körének legértelmesebb embere, vonzódik hozzá. Inkább úgy határozott, hogy Mr. Farebrother szavai sejtelmesek. Ezért ő világosan megfogalmazta a válaszát:

- Ha kötelességemnek tartja, Mr. Farebrother, én megmondom nyíltan, hogy le nem mondanék senki másért Fredhez fűződő érzéseimről. Boldog nem lehetnék, ha tudnám, hogy őt az elvesztésem boldogtalanná teszi. Ez az érzés oly mélyen gyökerezik bennem... hálám, hogy mindig engem szeretett a legjobban, hogy mindig sírva fakadt, ha megütöttem magam... nem gondolnám, hogy érzésem helyébe újabb költözhet. Én azt szeretném igazán, ha Fred mindenki tiszteletére méltó lehetne. Hanem addig nem teszek neki ígéretet, ezt mondja meg, kérem... másképp apámat-anyámat szégyeníteném meg. De ő válasszon szabadon.

- A megbízatásomat teljesítettem - nyújtotta a kezét Mr. Farebrother Marynek -, és az üzenettel hazalovagolok Middlemarchba. Azt hiszem, a helyes irányba terelhetjük Fredet, és remélem, hogy még én kötöm össze a kezüket. Isten áldja!

- Ne menjen még, hadd kínáljam teával - kérlelte Mary. Elkeseredés fojtogatta, és a szeme megtelt könnyel, amint ráeszmélt, hogy Mr. Farebrother valami fájdalmát rejti előle. Így érzett akkor is, amikor egyszer apja keze remegését vette észre.

- Nem, kedvesem, most sietek.

Három perc múltán a káplán már lóháton ült, teljesítvén kötelességét, amely súlyosabbnak bizonyult, mint akár lemondania a whistről, akár bűnbánó naplójegyzeteket készítenie.

 

ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Hebehurgya dolog azt hinnünk, hogy hamisság mindenképpen ama következetlenség, amelyért megrovás a részünk - ha a "feltévén"-ek és "tehát"-ok holt hálóját az élő természet milliom hajszálgyökerére rá nem vetjük, megfojtván vele hitvallás és viselkedés parlagi kölcsönhatását.


Mr. Bulstrode-nak, új érdekeltségre vágyván Lowickban, különös és természetes kívánsága volt, hogy az egyházközség új papja ízlésének mindenképpen megfeleljen, ezért a nemzet gyengeségének általában, kivált pedig tulajdon vétkei méltó büntetésének tartotta, hogy ugyanabban az időben, amikor őt a Kőporta birtokába beiktatták, Mr. Farebrother is vallást tett a harminckilenc hitcikkelyre a község csöndes kis templomában, és elmondotta első prédikációját a gazdák, zsellérek és falusi iparosok gyülekezetének. Nem mintha Mr. Bulstrode a lowicki templomban akart volna ezután helyet foglalni, vagy akár birtokosként a Kőportán. A kitűnő gazdaságot és az előkelő úrilakot csupán üdülőnek vette meg, a birtokot a későbbi kiterjesztésre, az úrilakot szépítésekre tekintettel, s majd mikor az isteni dicsőséggel ilyen módon egybecseng, akkor kívánta csak szerény lakóhelyévé tenni. Akkorra tervezte az üzleti élet fáradalmaitól való fokozatos visszavonulását is, hogy ezáltal az Ige igazságának nagyobb érvényt szerezhessen a környező birtokosság körében, akik felől a Gondviselés talán majd jónak látja, ha birtokukból kivásárlódnak. Világos iránymutatást tapasztalt az irányban a Kőporta könnyű megvétele során, hiszen azt várta mindenki, hogy Mr. Rigg Featherstone úgy fog ragaszkodni hozzá, mint az Éden Kertjéhez. Szegény öreg Peter maga is ezt várta. Elgondolta gyakran, hogy majd fölnéz az ibolyák alól, és a látás természetes törvényei által nem akadályoztatván, ott látja majd békaképű örökösét a tekintélyes régi ház birtokának örvendezve, a többi hátramaradott örökös bosszúságára.

Kár, hogy oly kevéssé tudhatjuk, mi tenné boldogtalanná szomszédainkat! Tulajdon vágyainkból következtetünk csupán, szomszédaink pedig ritkán oly nyíltak, hogy vágyaik felől kioktatnának. A hűvös és józan Joshua Rigg soha nem sejtette szülőjével, hogy a Kőporta nem vágyainak netovábbja, és meglenne akár birtoka nélkül is. Amiképpen Warren Hastings az aranyra tekintett, és máris Daylesford megvétele jutott az eszébe, ugyanígy Joshua Rigg, mikor a Kőportára tekintett, arany vételére gondolt. Vágyainak netovábbját világosan látta körülményei folytán beleivódott olthatatlan hírvágyában is, s neki a legfőbb vágya az volt, hogy pénzváltó lehessen. Még amikor kifutóskodott egy kikötőben, úgy nézett be a pénzváltók üzletének ablakán, ahogy más gyerekek cukrászdákba kandítanak. Bámulata lassan szenvedéllyé érlelődött. Elgondolta az idők során, mi mindent tesz, ha majd vagyonhoz jut - többek közt feleségül vesz egy finom úrikisasszonyt -, szenvedélye azonban e játszi képzeteket sorra megfojtotta. Az egyetlen öröm végül, amire a lelke szomjúhozott, a pénzváltó üzlet volt valamely forgalmas rakodóparton, s hogy ott ülhessen benne, körülötte zárak, és minden zárhoz a kulcs az ő zsebében, s hogy nézhessen maga elé számítón, míg a föld népeinek aranya neki fiadzik, a Mohóság csak hadd sandítson be tehetetlenül, irigyen a vasrostély túlsó feléről. E szenvedélye ahhoz is adott erőt, hogy megelégítéséhez minden tudománynak birtokába jusson. És amíg mások azt hitték, hogy élethossziglan megtelepedett a Kőportán, Joshua maga azon merengett, hogy nincsen messze az az idő, mikor az Északi rakparton bevonulhat kedves páncélrekeszei és zárai közé.

Legyen ennyi elegendő. Minket Joshua Rigg birtokeladása Mr. Bulstrode nézőpontjából érdekel, ő pedig az égi útmutatást tekintette benne, talán éppen megszentelését ama szándékának, amelyet oly régóta melengetett magában külső bátorítás nélkül. Így értelmezte az esetet, ha nem is éppen magabiztosan - ezért hálát is csak igen körültekintően rebegett. Kétségei nem Joshua Rigg sorsa fordultából táplálkoztak, hiszen a mások világában sohasem uralkodik a Gondviselés, térképei is hevenyészetten gyarmatiak - hanem arra gondolt, hogy ez a mennyei útmutatás talán olyan megpróbáltatásokhoz vezet, mint amilyennek Mr. Farebrother beiktatását tekintette.

Mr. Bulstrode nem mások előtt hangoztatta mintegy megtévesztésül effajta kételyeit - neki magának szólottak csak, mert az eseményeket ilyenképpen magyarázta mindig -, akár a nyájas olvasó. Bár megengedem, hogy neki ismét másféle rendszere lehet. Rendszereink önzése felől ugyan még lehetünk őszinték - sőt, minél inkább megelégül önzésünk, hitünk annál szebben izmosodik.

Mármost áldásnak vagy megpróbáltatásul, de Mr. Bulstrode alig tizenöt hónappal Peter Featherstone halála után a Kőporta ura lett, kimeríthetetlen és vigasztaló beszédtárgyat szolgáltatván a csalódott rokonságnak, hogy ugyan mit szólna ehhez Peter, "ha megérte volna". Lám a ravaszság visszafordult drága megboldogult testvérbátyjukra, és Solomon különös örömmel elmélkedett azon, hogy csavaros eszén egy még csavarosabb ész íme túljárt. Mrs. Waule fájdalmas diadallal mutatott rá, hogy talmi Featherstoneokból nem lehet csak úgy valódiakat csinálni a valódiak kijátszása árán, és Martha így sóhajtott, amikor a hír hozzá is eljutott Mészföveny-pusztára: - Ejnye, ejnye! A Mindenhatót, úgy látszik, mégsem boldogítják a szegényházak!

A szerető Mrs. Bulstrode különösen örült, hogy a Kőporta megvásárlása mennyire használ férje egészségének. Alig múlt el nap, hogy Mr. Bulstrode oda ne lovagolt volna, a gazdaság némely részletét a tiszttartóval megtekintendő, az esték pedig különösen kellemesek voltak ezen a kies helyen, mikor a frissen kazalba rakott széna illata elkeveredett a régi kert dús levegőjével. Egyik este, a nap még a látóhatár felett állt, és arany lámpásokat gyújtott a terebélyes diófák lombjai közt, Mr. Bulstrode lóháton megállt az első kapu előtt, és bevárta Caleb Garthot, akivel megbeszélés szerint találkoznia kellett, hogy véleményét kérje az istállók szennycsatornázására nézve. Garth éppen a tiszttartóval tanácskozott a szérűskertben.

Mr. Bulstrode tudta, hogy lélekállapota zavartalan és felüdült, csendes lovaglásának hatására. Szilárdan vallotta, hogy őneki érdemei nincsenek, azonban e hajthatatlanság addig nem kínzó csak, amíg az érdemtelenség emlékezetünkben határozott formát nem ölt, a megbánás lelkifurdalását vagy gyötrő szégyent nem támaszt. Érdemtelenségünket vallhatjuk akár megelégedetten is, ha bűneink mértékével megbocsátásunkat mérjük, és púpozott vékájuk éppen arra vall, hogy az isteni akaratnak megjelölt eszközei vagyunk. Az emlékezet kedve lehet annyiféle, mint akár az indulaté, és színei változékonyak, mint a vásáros képmutogatóé. E pillanatban Mr. Bulstrode úgy érezte, mintha a napfény ugyanaz volna, mint azokon a régi-régi estéken fiatal korában, amikor még eljárt prédikálni Highburyn túlra. Akár még nyakába venné a vidéket - a textusokra emlékszik, tehetsége a kibontásukhoz töretlen. Merengéséből a visszaérkező Caleb Garth riasztotta fel. Lóháton ült ő is. Már éppen az induláshoz rántotta volna meg a gyeplőt, amikor egyszer csak meglepetten fölkiáltott:

- Nicsak! Miféle alak jön errefelé az ösvényen? Lóversenyek után látni mindenfele őgyelegni ilyet. - Mr. Bulstrode megfordította a lovát, és végignézett az ösvényen, de felelni nem felelt. A fura figura a mi korábbi ismerősünk Mr. Raffles volt. Külseje csak annyit változott, amennyit a sötét gyászfátyol egy kalapon okoz. Pár lépésnyire a lovaktól megállt, és fölismerés villant az arcán, amint a botját megpördítve égnek emelte, és Mr. Bulstrode-ot nézvén merően, végül felkiáltott:

- Mégis te vagy az, Nick, a hétszázát! Nem hittem a szememnek! Hiába, ez a huszonöt év a csillát a hajunkba csak belopta! Hát hogy megvagy, hallod? Nem hitted volna, hogy itt találkozunk! Nyújtsd már ide a kezedet, hadd ropogtatom meg!

Nem állítanánk többet, mint hogy este volt, ha Mr. Raffles modorát izgágának neveznénk. Caleb Garth látta, hogy Mr. Bulstrode arcán pillanatnyi viszolygás tükröződik, de a kezét végül mégis odanyújtotta Rafflesnek, és tartózkodón megjegyezte:

- Valóban nem vártam, hogy ezen a távoli vidéken találkozunk.

- E távoli vidék közelebbről nevelt fiam birtoka - állapította meg Raffles, további nagyzolásra készen. - Egyszer már meglátogattam itt. Engem a találkozás nem lep meg annyira, pajtikám, mivel egy leveled a kezembe jutott... alighanem a Gondviselés akaratának neveznéd. Szerencse mindenképpen, hogy itt talállak, mert a fiammal kerülöm a találkozást: nem valami szerető fiú, és szegény anyja most halt meg. Az az igazság, hogy a te kedvedért jöttem, Nick! A címedet akartam megkeríteni, mert... ide nézz! - Raffles gyűrött papirost húzott elő a zsebéből.

Caleb Garthon kívül mindenki más küzdött volna a kísértéssel, hogy elálldigáljon itt, és lehetőleg mindent megtudjon erről az alakról, akinek Bulstrode-dal való ismeretsége a bankár életének Middlemarch számára oly ismeretlen fejezeteire vethetett fényt, hogy bárki kíváncsiságát fölkelthette. Caleb azonban furcsa természet volt. Némely közönségesen erősnek mondható emberi hajlam hiányzott belőle. Nem volt például kíváncsi senki személyes ügyeire. Kivált ha valami lesújtó dolgot tudhatott volna meg, Caleb éppenséggel becsukódott, s ha valamelyik alkalmazottjával kellett közölnie, hogy csirkefogóság bizonyult rá, nagyobb zavarban volt, mint akire rá kellett pirítania. Most tehát megsarkantyúzta a lovát, s így szólt: - Jó éjszakát, Mr. Bulstrode, indulnom kell haza! - Azzal elügetett.

- Nem írtad rá teljes címed a levélre - folytatta Raffles. - Nem vall rád, amilyen kitűnő üzletember hírében állasz. "Cseres!" Ez lehet akárhol. Errefele lakol te is, mi? A londoni ügyből alighanem kiléptél... azóta már vidéki uraság lett belőled... talán valami kis kúriád is került már, ahová meghívhatsz! Mennyi idő eltelt azóta, a szép szerelmét! Az öreg nagyságát már rég elkaparták biztosan... megboldogult, meg se kellett tudnia, milyen szegény a lánya, mi? Hallod, a hétszázát, olyan ijedt színed van, mint az őszi paradicsomnak, Nick! Ha hazafelé tartasz, elkísérlek én.

Mr. Bulstrode fakó arca valóban holtsápadtra vált. Öt perce még élete teljességét látta fürdeni az esti napfényben, amely az emlékezetében egy régmúlt reggelt világított meg - a bűn mintha hitvallás és benső bűnbánat kérdése lett volna csak az alázat zugában végzett lelkigyakorlat keresztjének viselése pedig magánügy amelyet legjobb belátása szerint idomított alkalmanként felismert isteni célokhoz. Most pedig mint valamely ártó varázs, megjelenik ez a harsányvörös alak, s itt áll előtte kézzelfoghatóan - a zavaros múlt emlékeként, amelyet képzelete a megpróbáltatások rendszerébe bele nem illesztett. Mr. Bulstrode-nak csupán a gondolatai cikáztak, nem volt sem a hirtelen szavaknak, sem a hirtelen tetteknek embere.

- Hazaindultam - mondta -, de egy kicsit elidőzhetek. Ha kedve van, itt megpihenhet.

- Köszönöm - húzta el a száját Raffles. - Nem kívánom látni a nevelt fiamat. Inkább elkísérlek hazáig.

- A nevelt fia, ha Mr. Rigg Featherstone-ra gondol, már nem lakik itt. E birtok gazdája én vagyok.

Rafflesnek kerekre nyílt a szeme. Hosszút füttyentett, mielőtt megjegyezte volna: - Nahát, akkor nem is szabadkozok tovább. A postaúttól idáig elég volt a séta. Sosem voltam barátja a gyaloglásnak. Igaz, a lovaglásnak se. Egy jó homokfutó meg egy hegyi lovacska, az kell nekem! Engemet mindig tört a nyereg. Milyen kellemes meglepetést szereztem, igaz-e, pajti? - folytatta, amint elindultak a ház felé. - Persze, nem szólsz. Sose ölelted kebledre a szerencsét. Az járt az eszedben csak, hogy duplázhatnál rá. A tehetséged, az mindig megvolt, hiába, hogy a szerencsét többször megforgassad.

Mr. Raffles láthatóan jót mulatott tréfáin, és oly kakasosan rázta a lábát, hogy józan barátja megsokallta végül.

- Ha emlékezetem nem csal - állapította meg Mr. Bulstrode fojtott indulattal -, viszonyunk a régi időkben sem volt oly bensőséges, mint mutatná, Mr. Raffles. Bármi kívánságának előbb foganatja lesz, ha ezt a komázó hangot mellőzi, amelyhez korábbi találkozásaink semmi okkal nem szolgáltak, húsz év távolát tekintve meg éppenséggel nem helyénvaló.

- Nem tetszik talán, ha Nicknek becézlek? Mit tegyek, ha egyszer Nicknek zártalak a szívembe, bár szem elől veszítettelek! A hétszázát, pajti! Emléked úgy érlelem, mint valami finom konyakot! Jut eszembe, tartasz is talán a háznál! Josh a múltkorában megtöltötte a flaskámat.

Mr. Bulstrode még nem eszmélhetett, hogy a konyak vágya sem erősebb Rafflesben a gyötrés vágyánál, meg hogy a sértődött visszautasítást csupán színi végszónak tekinti újabb szóáradatához. Annyit azonban világosan láthatott, hogy az ellenkezés hiába, és a gondnoknak adott vendéglátó utasításaiból határozottság csendült.

Megnyugtathatta, hogy a gondnok előbb Rigg szolgálatában állott, s nem lát semmi különöset abban, ha Mr. Bulstrode, mint régi gazdájának barátját, vendégül látja Rafflest. Mikor a faburkolatos fogadószobában már ott állt a vendég előtt étel-ital, és magukra maradtak, Mr. Bulstrode így szólt:

- Kettőnk szokásai annyira különbözők, Mr. Raffles, hogy egymás társaságát aligha élvezhetjük. Bölcsebb lesz tehát, hogyha hamarosan elválunk. Mivel azt hallom, velem kereste a találkozást, úgy gondolom, valamely jól körvonalazható ügy hozta. S ha így van, arra kérem, töltse itt az éjszakát, én pedig holnap reggel kilovagolok ismét, reggeli előtt még, hogy tudathassa velem, minek köszönhetem a szerencsét.

- Pompás ötlet - lelkesült Raffles. - Kényelmes hajlék ez itt... ha tartózkodásra talán unalmas is, azt hiszem, egy éjszaka kibírom, e szíverősítővel meg azzal a reménységgel, hogy holnap reggel újra látlak. Derekasabban megvendégelsz, mint tulajdon nevelt fiam. De hiába, Josh énnekem meg nem bocsátotta, hogy feleségül vettem az anyját... miköztünk meg nem volt soha semmi vita, igaz-e?

Mr. Bulstrode azt remélte, hogy ez a csúfolódó kedvesség mind az italnak tulajdonítható, és addig az ügy érdemi részére nem akart rátérni, amíg vendégét józanon nem láthatta. Hazafelé azonban iszonyú világossággal kezdte látni, milyen nehéz lesz bármi időálló megegyezésre jutnia ezzel az emberrel. Nyilvánvalóan szabadulnia kell John Rafflestől, bár megjelenését nem tekinthette a Gondviselés tervétől merőben idegennek. Lehet, hogy a Kísértő küldötte Mr. Bulstrode fondorlatainak meghiúsítására, mint az igazság ostorát - e küldetést azonban az Ég megengedte, éppen ezért a megpróbáltatás új nemének volt tekintendő. Mr. Bulstrode a gyötrődés óráját élte át, másféleképpen, mint amikor vívódásaiból bízvást kizárván a világot nyugvópontra juthatott, azzal, hogy titkos vétkei megbocsátásra és áldozatai elfogadtatásra találtak. Ha elkövetett is rossz cselekedeteket - vajon nem szentelődtek-e meg mintegy azon szívbéli vágya által, hogy magát minden vagyonával az isteni tervek szolgálatába állítja? Most pedig legyen a megütközés köve és a botránkozás sziklája? Ugyan ki érthetné meg az ő lelke munkálkodását? S ki ne volna készen, ha a botrány gyanújának árnyéka esne is rá, nyomban fölborogatni az ő életét és gyalázattal illetni hitvallását?

Mr. Bulstrode megrögzött szokásává vált, hogy legtitkosabb elmélkedései során önzésének eltévelyedéseit földöntúli célok eszményi köntösébe öltöztesse. Magunk is, ha akár a föld pályája és a naprendszer dolgai felől elmélkedünk, érzéseinket és mozdulatainkat a szilárd földhöz és a változó napszakokhoz igazítjuk. S ahogy most Mr. Bulstrode gépiesen pergette magában istenes szólamait, a közeledő szégyen sejtelme szállotta meg, ugyanúgy, mint mikor valami lehetséges fájdalomról beszélünk, és borzongás, láz környékez. A testi fájdalom ugyanis csakúgy, mint a megszégyenülés sejtelme, feleség, család és közösségnek mutatott képünk szerint váltakozhat. Akik csupán főbenjáró bűnből akarják kihúzni magukat, azokat szégyen csak a vádlottak padján érheti. Mr. Bulstrode azonban a példás keresztény képét mutatta a világnak.

Fél nyolc sem múlt el még reggel, amikor újra kinn volt a Kőportán. A tekintélyes úrilak sohasem tetszett előtte kívánatosabb otthonnak, mint éppen ezen a reggelen. Nagy fehér liliomok virágzottak, a kardvirágok harmatos szirmai pedig ott állták az őrt az alacsony kőfal peremén - de mintha csend lett volna a magva a környék apró zajainak is. A birtokosnak azonban mind e gyönyörűségét elrontotta, hogy Mr. Raffles ébredésére kellett várnia, majd vele együtt költeni el kényszerű reggelijét.

Nemsokára együtt ültek a faburkolatos fogadószobában, előttük tea és pirítós, mert többet Raffles nem kívánt ebben a korai órában. Esti és reggeli lénye között nem volt akkora a különbség, mint Mr. Bulstrode remélte - sőt a gyötrésben talán nagyobb örömét lelte, mivel este az örömöknek nagyobb bőségében válogathatott. Modora meg éppenséggel tűrhetetlenebbnek tetszett a reggeli világosságnál.

- Mivel időm kiszabott, Mr. Raffles - szólalt meg a bankár, pirítósát éppen csak tördelve s alig kortyolgatva a teájából -, lekötelezne, ha nyomban előadná, milyen ügyben keres. Gondolom, otthona lehet valahol, és hazavárják.

- Ejnye, Nick! Hát akinek szíve van, nem örül, ha a régi cimboráját láthatja?... Én megmaradok a Nicknél... mindig kis Nicknek hívtunk, amikor tudtuk, hogy az öreg özvegy kezére pályázol. Némelyek azt állították, hogy az öreg Nicknek, az ördögnek szakasztott mása vagy, de azért már anyádat hibáztasd, hogy Nicholasnak kereszteltek. Hát nem örülsz a találkozásnak? Azt vártam, hogy meghívsz a barátságos otthonodba. Az én fészkem, látod, rideg és elhagyott, mióta a feleségem meghalt. Engem nem vár haza senki, akár itt is megülhetnék.

- Megtudhatnám, mi hozta vissza Amerikából? Úgy véltem, ha annyira odakívánkozik, és az utazáshoz szükséges summa is a rendelkezésére áll, a kettő összege teszi az életre szóló, kivándorlást.

- Sosem mondtam, hogy az odakívánkozásból ódamaradás is lesz. Tíz évet kihúztam mindenképpen, tovább nem ízlett. A visszatérés sincsen szándékomban, Nick. - E szónál Mr. Raffles nagyot hunyorított Mr. Bulstrode-ra.

- Talán valami üzletbe fogna? Miféle foglalkozást űz mostanában?

- Köszönöm kérdésed, főleg a mulatságaim űzöm. A munkakedv végleg kiveszett belőlem. Ha még tennék valamit, dohányban utaznék... vagy más olyasvalamiben, ami kedélyes társasághoz juttatja az embert. Azonban a legfontosabb a függetlenség. Erre vágyok én. Nem vagyok már olyan erőben, mint valamikor, Nick, bár a színem jobb, mint a tiéd. Nekem függetlenség kell.

- A függetlenség megteremtésében szívesen segítek, ha viszonzásul megígéri, hogy elkerüli ezt a vidéket - válaszolta Mr. Bulstrode, és készsége talán kissé feltűnő is volt.

- Majd meglátom, hogy tartja a kedvem - hűtötte le Raffles. - Miért is ne kötnék egy-két ismeretséget ezen a vidéken? Nem kell énnekem szégyenkeznem senki társaságában. A poggyászomat letettem a bakterháznál, ahol leszálltam... egy váltás fehérnemű... habfehér... becsületúristenemre!... nemcsak az ingmell meg a kézelő... s ha gyászruhámat tekintem, egészen a talpallóig gyászban, íme, a helyi uracsok körében én ugyan szégyent nem hozok rád. - Mr. Raffles ezzel hátratolta a széket, s végigtekintett öltözetén nadrágja talpallójáig. Bár Bulstrode-ot akarta bosszantani, elhitte maga is, hogy külseje bizalmat gerjeszt; nem csupán csinos és szellemes ember ő, hanem talpig gyászban mintha gyászra érdemes rokonság is állna mögötte.

- Ha bárminemű segítségemet várja, Mr. Raffles - szólalt meg Bulstrode némi hallgatás után -, kívánságom értelmében kell eljárnia.

- Föltétlen! - gúnyolódott Raffles kedélyesen. - Hát nem mindig a kívánságaidat lestem? Megszedted magad rajtam, pajtikám, énnekem meg alig juttattál. Azóta is gyakran jár az eszemben, mennyivel jobban jártam volna, ha az öregasszonynak elmondom, hogy lányát s unokáját megtaláltam... Hidd el, megkönnyebbültem volna. Lágyszívű ember vagyok én. Csakhogy te közben elkapartad az öregasszonyt, ha jól sejtem... úgyhogy neki már mindegy. És közben megtollasodtál azon az üzleten, amit az Isten áldása kísért, hiába. Urizálsz, látom, birtokot veszel, beleülsz. Azóta is protestáns cikkekben utazol, mi? Vagy most az anglikánság az előkelőbb?

Mr. Raffles lassú hunyorításai és ravaszkás nyelvöltögetései lidérces álom módján nyomasztották Mr. Bulstrode-ot - éppen azért, mert tudta, hogy nem álom, hanem napfényes valóság. Émelygés környékezte. Nem szólt, csak egyre azon járt az esze, nem volna-e jobb Rafflest itthagynia, és rásütni később, hogy rágalmazója. Nyilván hamar kimutatná a foga fehérét, s az emberek nem hinnének neki. "Nem ám, csak ha terád kiált kígyót-békát" - óvta a józan esze. Hogy Rafflest távol tartsa, abban nem is látott semmi rosszat, inkább igaz kijelentéseinek csalárd cáfolatától rettegett. Könnyebb rég elfeledett bűnökre visszatekintenünk, sőt akár kivetni való szokásaink magyarázatába bocsátkoznunk inkább, mintsem új hamisság ösvényére lépnénk készakarva.

De mivel Bulstrode nem szólt, Raffles mondta a magáét tovább, az idő jobb kihasználása céljából is.

- Hanem én nem jártam olyan szerencsével, mint te, tudomistenem! New Yorkban rám járt a rúd. Azok a bitang jenkik meg vannak kenve minden hájjal. Úriember ne kezdjen velük! Amikor hazajöttem, megnősültem... aranyos egy asszonyt vettem el... dohánnyal foglalkozott... szerelmi házasság... de az üzletet megszorították, ahogy nálunk mondják a szakmában. Évekkel azelőtt az egyik barátja önállósította, csakhogy sajna fölszerelte hozzá egy fiúgyerekkel is. Mink ketten Joshsal soha össze nem fértünk. Így is azért megvolt a hasznom a házasságból, és a poharamat mindig jó társaságra ürítettem. A mottóm csak a tisztesség. Talán nem veszed zokon, hogy eddig meg nem kerestelek... egy kis baj késleltet manapság már a dolgaimban. Azt hittem, téged Londonban tart az imádság meg az üzlet, de ott aztán nem találtalak. Végül az Isten elküldött hozzád, Nick... mind a kettőnknek áldására talán.

Mr. Raffles tréfásan szipogva végezte szavait - vallásos szólamokra senki magasabbról nem tekintett nála. Ha pedig az emberek leggonoszabb indulataira fellebbező ravaszságot neveznők észnek, Raffles eszes ember lett volna, hiszen vérforraló fecsegése közben érezhetően válogatta a mondanivalóját. Egy-egy lépés volt minden szava, mintha sakkozott volna Mr. Bulstrode-dal. De közben Mr. Bulstrode is megfontolta következő lépését, s döntésre jutván így szólt:

- Jól teszi, ha megfontolja, Mr. Raffles, hogy az ember a méltatlan előnyért tett erőfeszítéseiben túllőhet a célon. Bár semmiképp nem érzem magam lekötelezettjének, hajlandó vagyok magának évjáradékot folyósítani... negyedévi részletekben... ha ígéretet tesz, s megtartja, hogy e vidéket kerüli. Választhat. Ha mindenképpen meg akar maradni itt, akár rövid időre csak, tőlem semmire ne számítson. Megismerni sem fogom.

- Ha! - játszotta Raffles az indulatost. - A tolvaj kutyája jut erről az eszembe, amelyik nem akarta megismerni a csendbiztost.

- Célzásai engem nem találhatnak, uram - tiltakozott Bulstrode fojtott dühvel. - Törvény nem sújthat sem a maga közbenjárásával, sem anélkül.

- Nem érted a tréfát, cimborám. Annyit akartam csak mondani, hogy énrám számíthatsz. Én mindig megismerlek. Hanem most beszéljünk komolyan. A negyedévi folyósítással nem vagyok kibékülve. Én szabadságszerető ember vagyok.

Raffles e szóval felállt, és lábát rázogatva kétszer-háromszor végigmérte a szoba hosszát, mintegy parancsnoki gondolatokba burkolózva. Végül megtorpant Bulstrode előtt, és így szólt: - Megmondom én, mit tégy! Megdobsz engemet kétszázzal... mit akarsz, csekélység... és már megyek is... becsületúristenemre!... fölkapom a poggyászomat, és odébbállok. A szabadságomat én el nem adom holmi koszos évjáradékért. Jönni-menni akarok kedvemre. Ha a kedvem úgy tartja, távol maradok, és csak levélben érintkezem szívbéli barátommal. De lehet, hogy másra szottyan kedvem. Nálad a pénz?

- Csak egy százas - felelte Bulstrode, és úgy érezte, hogy a szabadulás megkönnyebbülését nem áldozhatja fel későbbi bizonytalanságok miatt. - A többit küldöm, ha a címét megadja.

- Azt nem. Itt kivárom, amíg meghozod - jelentette ki Raffles. - Sétálok egyet, harapok valamit, addigra visszaérsz.

Mr. Bulstrode beteges teste már az esti izgalmakban annyira megroppant, hogy nyomorult szolgálójává lett ennek a megsérthetetlenül hangos alaknak, s e pillanatban bármi áron megvásárolta volna nyugalmát. Máris állt föl, hogy induljon Raffles kívánságára, amikor Raffles, mintegy hirtelen emlékezéssel, felemelte mutatóujját:

- Kerestem aztán Sarah-t, bár veled nem tudattam. Bántotta a lelkemet annak a csinos fiatalasszonynak a sorsa. Őt nem találtam, csak a férje nevét sikerült megtudnom, föl is jegyeztem. De mit tesz az a búbánatos ég, elvesztettem a jegyzőkönyvemet! Ha még egyszer hallanám a nevét, persze tudnám, hogy az az. Az eszem kereke jobban forog, mint fiatal koromban, de a nevekkel bajban vagyok, hiába. Néha olyan az agyam, mint egy üres adóív. Hanem nyugodt lehetsz, Nick, amint a fiatalasszonyról vagy a családjáról hallok valamit, te leszel az első, aki megtudod. Biztos őt is kisegítenéd valamivel, ha már a mostohaleányod.

- Nyilván - válaszolta Mr. Bulstrode, és világosszürke szeme a szokásos szigorával tekintett Rafflesre -, bár anyagi erőmből akkor kevesebb tellenék a maga fölsegélyezésére.

Amint a szobából kifelé indult, Raffles nagyot kacsintott a háta mögött, majd az ablakhoz lépett, hogy a bankár ellovaglását végignézze - alkalmazottját látta benne mintegy. Szája mosolyra húzódott, majd diadalmas hahotára nyílt.

- Mi a fenének is hívták? - szólalt meg aztán félhangosan, s a fejét vakargatva szemöldökét ráncolta. Eddig nem is bántotta a feledékenység, csupán most, hogy Bulstrode bosszantására jól jött volna a név.

- L volt az első betűje. Mintha csupa "l" betű lett volna... úgy rémlik - folytatta, mint aki a fogós névnek nyomán van már. Azonban a nyom gyatrának bizonyult, bóklászásába hamarosan belefáradt. Mr. Rafflest a csendes foglalkozás mindig fárasztotta, inkább a hangját hallatta volna, ezért barátságos beszélgetésre fordította az idejét a tiszttartóval meg a gondnokkal. Tőlük meg is tudott annyit, amennyit tudni akart Mr. Bulstrode middlemarchbeli helyzete felől.

Még így is maradt elunatkozni való ideje, amit kenyérrel, sajttal és sörrel töltött ki, s mikor már e mulatságokkal letelepedett a faburkolatos fogadószobában, hirtelen a térdére csapott, és felkiáltott: - Ladislaw! - emlékezetét hiába nógatta mozgásra az előbb, s most, íme, hogy már lemondott a reményről, továbblódult magától - általános tapasztalat ez, éppoly kellemes, mint ha tüsszentenünk sikerül, még akkor is, ha a fölrémlett névnek semmi haszna. Raffles rögtön elővette jegyzőkönyvét, és leírta, nem mintha hasznot remélt volna belőle, csak mégis, hogy zavarba ne jöjjön, ha netán szüksége lenne rá. Nem akarta Bulstrodenak megmondani. Pénzt nem látott volna belőle, de az ilyen elmében, mint a Mr. Rafflesé, minden apróság megtalálta leendő helyét.

Pillanatnyi sikere megelégedéssel töltötte el, s aznap délután háromkor már fölvette bőröndjét a sorompónál, és fölszállt a postakocsira, eltörölvén Mr. Bulstrode szeme elől egy csúnya fekete foltot a Kőporta arculatáról, nem könnyebbítvén meg azonban aggodalmát, hogy a fekete folt kiújulhat, s végleg elékteleníti majd a békességes házi tűzhelyet.

 

HATODIK KÖNYV
Özvegy meg a feleség


ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Úrnőm szemében hordja a szerelmet
       s kire tekint, mintha megnemesednék,
       feléje fordul minden szem, hol ellép,
       s akit köszönt, a szíve belereszket,
       elhalványul, a feje leszegzett,
       hibáiért sóhajtás rázza testét,
       s elszáll belőle düh, elégedettség.
       Hogy őt dicsérjem, hölgyek, segedelmet!
Szelíd alázat száll szívére annak,
       aki csügghet, midőn beszél, a száján,
       boldog, ki őt először megcsodálja!
       S azt, ha egy kissé mosolyog, hogyan hat:
       hiába mondanám és magyaráznám
       a földnek ily nemes és új csodája.

DANTE: AZ ÚJ ÉLET[31]


Azon a gyönyörű reggelen, amikor a Kőporta körüli szénakazlak oly pártalanul illatoztak, mintha Mr. Raffles tömjénezésre méltó vendége lett volna a háznak, azon a reggelen Dorothea is kiköltözött újból a lowicki úrilakba. Három hónap múltával ráunt Freshittre. Nem bírt úgy ülni ott napjában hosszú órákon át, mint aki Szent Katalin képéhez ül modellt, viszont közönyösen azt a figyelemre méltó csecsemőt meg nem nézhette, gyermektelen nővér lévén. Dorothea elvitte volna örömest akár egy mérföldnyire a karján, ha szükséges, sőt jobban megszerette volna erőfeszítése közben, hanem egy ilyen nagynéni nem ismeri fel zsenge unokaöccsében rögtön a született Buddhát, és a csodálaton kívül semmi tennivalója nincs vele, a legbámulatosabb csecsemő is unalmassá válhatik, és figyelmes szemlélete kimerítő.

E lehetőség Celia előtt föl sem rémlett. Inkább úgy érezte, hogy Dorothea gyermektelen özvegysége pompásan összeillik a csöpp Arthur újszülöttségével (mert a nevét Mr. Brooke-ról kapta).

- Dodo nem törődik a birtoklással... sem csecsemőt, sem mást nem akar magáénak mondani - magyarázta a férjének. - Különben is, ha gyermeke születne, az nem lehetne olyan aranyos, mint Arthur, ugye, James?

- Nem, ha az apja Casaubon lett volna - válaszolta Sir James, és érezte, hogy válasza némiképp kitérő, de megtartotta különvéleményét elsőszülöttjének tökéletessége felől.

- Nem ám! Még elképzelni is rossz! Megváltás volt, hidd el - állapította meg Celia. - És szerintem Dodóhoz nagyon illik az özvegység. A gyermekünket szeretheti úgy, mintha az övé volna, közben elgondolhatja, milyeneket szül majd ő.

- Kár, hogy nem királynőnek született - jelentette ki a rajongó Sir James.

- Csakhogy akkor belőlünk mi lenne? Hol tartanánk már? - tűnődött Celia, mintegy ellenkezvén a képzelet ily féktelen szárnyalásával. - Jobb ő ilyennek.

Így aztán, amikor megtudta, hogy Dorothea véglegesen hazaköltözik, Celia csalódottan emelte meg szemöldökét, és csöndes módján gúnyos nyilat lőtt nénjébe.

- Mihez kezdesz Lowickban, Dodo? Magad mondod, hogy semmi tennivalód ott: mindenki olyan ápolt és jómódú, hogy szinte elkeseredel. Itt örömed lelted abban, hogy Mr. Garthszal végigjárhatod a legrongyosabb tiptoni hátsó udvarokat. Most, hogy a bácsi külföldön van, úgyis azt teszitek Mr. Garthszal, amit akartok, és az is biztos, hogy James mindenben a kezetekre jár.

- Gyakran meglátogatlak. Jobban is látom akkor, hogy fejlődik a gyermek - mondta Dorothea.

- De azt nem látod, hogyan fürösztjük - vetette ellene Celia. - Pedig az a nap legszebbik része. - Duzzogott. Rosszallta, hogy Dodo itthagyhatja ezt a gyermeket.

- Édes Kittym, akár itt maradok a csodálatára egész éjszaka majd - válaszolta Dorothea -, most azonban egyedül szeretnék lenni a magam otthonában. Farebrotheréket is jobban meg kell ismernem. És meg kell tudnom Mr. Farebrothertől, mi lenne Middlemarchban a tennivalóm.

Dorothea természetes ereje már nem veszett kötelességszerű megnyugvásba. Vágyott Lowickba, ezért úgy döntött, hogy megy, nem bocsátkozott indokainak teljes magyarázatába. Pedig tiltakozott az egész család. Sir Jamest kínosan érintette a távozása, és azt ajánlotta, utazzanak el valamennyien Cheltenhamba néhány hónapra a szent bárkával, más nevén bölcsővel - és abban az időben ember el nem képzelhette, mit találjon ki, ha valakinek Cheltenham nem tetszik.

Az idős Lady Chettam akkor tért vissza a városból, leánya látogatásáról, és ahhoz ragaszkodott, hogy legalább Mrs. Vigónak írjanak, és kérjék fel a társalkodónői hivatalra Mrs. Casaubon mellé, hiszen hihetetlen, hogy Dorothea fiatal özvegy létére maga elélhetne abban a lowicki házban. Mrs. Vigo királyi személyiségeknél is végzett már felolvasónői és titkári teendőket, tehát tudás és érzelmi kifinomultság dolgaiban Dorothea nem találhat benne hibát.

Mrs. Cadwallader is megsúgta Dorotheának: - Meg fogsz őrülni egyedül abban a házban, drágám. Látomásaid lesznek. Erőfeszítésünkbe kerül mindnyájunknak, hogy ép eszünket megőrizzük, és mindent a nevén nevezzünk, ahogy közönségesen nevezik. Persze, az olyan fiatal embereknek és lányoknak, akik pénz nélkül szaladgálnak a világban, kész szerencse, ha a téboly rájuk ereszkedik, mert akkor legalább gondoskodás történik róluk. Nem, a tébollyal nem jó tréfálni. Elhiszem, hogy a mi nagyasszonyunk már kikezdte az idegeidet, de képzeld csak el, mennyire elunnak téged is embertársaid, ha örökké a gyászos özvegyet játszod nekik, s könnyed minden szíre-szóra elered. Ha ott ülsz magad a könyvtárban, még azt képzeled a végén, hogy te kormányzod az időjárást. Tarts magad körül néhány olyan embert, akik nem hisznek el mindent, csak azért, mert te mondod. Jobb gőzcsapoló gyógyszer nincsen.

- Mindig más néven neveztem mindent, amit közönségesen neveztek - jelentette ki Dorothea önérzetesen.

- Hanem aztán ráébredtél a hibádra, drágám - jegyezte meg Mrs. Cadwallader -, mert ez az ép elme mértéke.

Dorothea megérezte a válasz fullánkját, de nem sértődött meg. - Nem - felelte -, én máig is azt hiszem, hogy a világ nagyobb része egyetlen nagyobb tévedésben leledzik. Vélekedhet az ember így józanul is, hiszen a világ jobbik fele olykor észre tér.

Mrs. Cadwallader elhagyta Dorothea meggyőzését, hanem a férjének később megjegyezte: - Helyes volna, ha férjhez menne, amint az illendőség engedi. Csak a társaságot kellene megteremteni. Persze, Chettaméknek nem fontos, hogy kiházasítsák. Én azonban a napnál világosabban látom, hogy Dorotheát férjnek kell ráncba szednie. Ha nem lennénk ilyen szegények, meghívnám Lord Tritont. Grófi rangra emelik előbb-utóbb, és semmi kétségem, hogy Dorotheából kitűnő grófné válnék. Gyászában csinosabb, mint valaha.

- Drága Elinorom, hagyd már a szegény asszonyt békével. Az efféle házasságszerző fondorlatoknak semmi értelmük - mondta a nyugalmas lelkész.

- Semmi értelmük? Hát hogyan köttetnek a házasságok, ha nem úgy, hogy a férfiakat és a nőket összeterelik? Az is szégyen, hogy a nagybácsikája ilyenkor zárja le a házat, s szökik! Ilyenkor Freshittben és Tiptonban tucatjával kellene elővezetni a kérőket. Lord Tritonnál megfelelőbb embert el nem képzelhetek. Nyüzsögnek a fejében a világboldogító tervek. Ez kell Mrs. Casaubonnak.

- Hadd válasszon Mrs. Casaubon maga, Elinor.

- Tőletek, bölcsektől, több értelem nem telik! Hogyan válasszon maga, ha egyszer nincs miből választania? A nők rendszerint azt az egyetlen embert választják, aki kínálkozott. Jól jegyezd meg, Humphrey: ha a barátaid meg nem tesznek érte mindent, Dorothea legközelebb még Casaubonnál is jobban beválaszt.

- Az ég szerelmére, nehogy ezt a kérdést megbirizgáld, Elinor! Sir Jamesnek fájó pontja. Vérig sértenéd!

- Én sose birizgáltam - tárta szét a kezét Mrs. Cadwallader. - Celia maga mesélte nekem a végrendeletet, nem én húztam ki belőle.

- Lehet. Lehetséges. Holott inkább palástolnák a dolgot. Hallom, hogy a fiatalúr szekere rúdja kifelé áll a környékről.

Mrs. Cadwallader nem válaszolt, csak jelentősen biccentett hármat, s fekete szemében csúfolódó fény villant.

Dorothea pedig csöndben állta a lelkére beszéléseket, tiltakozásokat. Így aztán június végére az árnyékrácsok mind megnyíltak a lowicki úrilakban. A reggeli nap együgyűen bebámult a könyvtárba, és végigsétált a jegyzőkönyvek során, amint megjárja pusztaságok sívó homokján azokat a hatalmas köveket is, amelyek elfelejtett hitek emlékéül állíttattak. Az este pedig csöndes rózsaillattal köszöntött be Dorothea kedves öltözőszobájába.

Dorothea végigjárta a szobákat, kutatván házaséletének tizennyolc havát, és gondolatait úgy rendezte tovább, mintha férjéhez szólna fennszóval. A könyvtárban hosszabban elidőzött, és nem találta megnyugvását, amíg úgy el nem rakta mind a jegyzőkönyveket, ahogy férje szerint lett volna rendjén. Vele töltött életének kényszerítő oka, a sajnálat, hozzátapadt férje emlékezetéhez, ha olykor lázongott is, s elmondta neki, milyen igazságtalan volt. Egy apró tettét talán babonásnak minősítette, meg is mosolyoghatjuk. A "Táblázatos vázlat Mrs. Casaubon használatára" című feljegyzést e pár sorral toldotta meg, majd tette el lepecsételt borítékban:

Nem használhattam. Megérted-e már, hogy hitetlenül végzendő munka ígéretével nem kényszeríthettem lelked béklyójába a lelkemet? - Dorothea.

Azzal a maga íróasztalába zárta a borítékot.

Fontos volt ez a néma párbeszéd azért is, mert benne izzott az a mély vágyakozás, amely Lowickba valójában visszatérítette. Vágyódott látni Will Ladislaw-t, bár nem hitte, hogy találkozásukból bármi jó következhetnék. Tehetetlen volt, kezét megkötötték, nem tehette jóvá azt a méltatlanságot, amit a családi örökség intézője Ladislaw-val elkövetett. Lelke mégis szomjazott a találkozásra. Másként hogy is lehetett volna? Ha valami vándor királykisasszony az útja mentében elhajtott négylábúak közül egynek könyörgő emberi pillantására lesz figyelmessé, mit kereshet azontúl, ha akármi messze vándorol? Azt a pillantást, amelyik rátalált, mert tudván tudja, hogy megismerné. Az élet cifra gyertyafény és fakó napvilág merő szövevénye volna, ha lelkünket a folytonosság vágya meg nem érintené. Igaz, hogy Dorothea jobban megismerte volna Farebrotheréket, kivált az új lelkésszel beszélgetett volna szívesen, de az is igaz, hogy az járt eszében, amit Lydgate mondott el Will Ladislaw-ról meg a csöpp Miss Noble-ról, és számított rá, hogy Will majd meglátogatja Lowickban a Farebrother családot. Az első vasárnapon, mielőtt a templomba lépett volna, ugyanott látta, ahol akkor, utoljára, a Mózes-székben, de mire belépett, Will eltűnt.

Amikor hétköznapokon látogatta a hölgyeket, a lelkészlakban, hiába várta, hogy Will szóba kerül. Inkább úgy tetszett, mintha Mrs. Farebrother a messzi környék minden lakosát sorra venné, éppen csak Willt nem.

- Mr. Farebrothert némely middlemarchi híve Lowickba is követi majd, ugye? - érdeklődött Dorothea, restelkedvén kérdésének titkos okán.

- Ha okosak, megteszik, Mrs. Casaubon - felelte az idős hölgy. - Látom, megbecsüli fiam szónoki tehetségét. Anyai nagyatyja jeles lelkész volt, atyja fiskális... mindazáltal példás életű és feddhetetlen ember, azért nem is lettünk mi soha gazdagok. Mondják, hogy a Szerencse szeszélyes asszony. Néha azonban az érdemet áldja, bölcsen, mint ez esetben a kegyed képében, Mrs. Casaubon, hogy a fiamat megélhetéshez juttatta.

Mrs. Farebrother szónoki kísérletével elégedetten tért vissza a kötéshez. Dorothea azonban nem ezt kívánta hallani. Szegény feje! Azt sem tudta, Middlemarchban él-e még Will Ladislaw, hallotta-e a végrendelet reá vonatkozó furcsa záradékát, úgy érzi-e, hogy tanácsosabb, ha újra nem találkoznak, és hogy magát hibáztatja-e, ha a találkozásra vágyik, mikor mások annyira ellene szólnak. Mégis a "Bár láthatnám!" kívánságába torkollt minden higgadt okoskodása, oly természetesen, mint ahogy sóhaj követi a visszafojtott lélegzetet. Meg is történt a találkozás, azonban oly hivatalosan, ahogy Dorothea éppen nem várta volna.

Egyik délelőtt, tizenegy tájban, Dorothea az uradalom térképével és más irataival ült öltözőszobájában, mert számot akart vetni ügyeivel és jövedelmeivel. A munkának éppen nekikészülődött, s kezét ölébe ejtve nézett ki a tiszafák sorfalán túl, a messzi mezőkre. A lombok minden levele pihent a napfényben, változatlanul állt az ismerős tájék, s mintegy az ő jövőjét mutatta, céltalan kényelmének végtelenjét - mert jövője céltalanságot ígért, ha ugyan valamely elszánt cselekvéshez okot nem talál a természete. Az akkoriban dívó özvegyi fátyol tojásdad keretbe foglalta arcát, és koronával koszorúzta, ruhacsipkéi is mind a gyászára vallottak - öltözékének mindeme ünnepélyessége azonban újra kiviruló arcát, vizsga őszinteségű tekintetét fiatalította csak.

Tűnődését Tantripp szakította félbe. Azt jött bejelenteni, hogy Mr. Ladislaw várakozik odalenn, és őnagyságát óhajtaná látni, ha az óra nem korai.

- Rögtön lemegyek - mondta Dorothea, és már indult volna. - Vezesse a fogadószobába.

A fogadószoba volt a ház legsemmitmondóbb szobája - Dorothea házaséletének egyetlen válsága sem fűződött hozzá, talán azért látta ilyennek. A bútorhuzat illett a fehér és arany fához, két nagy tükörasztal állott benne csupaszon - egyszóval ebben a szobában mindegy volt, melyik helyzetet választja a vendég. Dorothea öltözőszobája alatt volt, és nagy íves ablaka ugyancsak a fasorra nyílt. Hanem amikor Pratt bevezette Will Ladislaw-t, az ablak nyitva állt, és egy szárnyas vendég már ki-be járt rajta. A bútorok felől semmi rosszat nem zümmögött, s valahogy a szoba is barátságosabbá, hívogatóbbá lett általa.

- Örülök, hogy újra láthatom, ifiúr - mondta Pratt, amíg az árnyékrácsot igazgatta.

- Elbúcsúzni jöttem, Pratt - felelte Will. Tudatni akarta még az inassal is, hogy büszkesége tiltaná a legyeskedést Mrs. Casaubon személye körül, mióta ilyen gazdagon megözvegyült.

- Sajnálattal hallom, ifiúr - jegyezte meg Pratt, s azzal vissza is vonult. Semmibe nem avatott inas létére tudott persze egyet és mást, amiről Ladislaw nem is álmodhatott, s következtetéseit is levonta. Nem is ellenkezett mátkájával, Tantripp-pel, mikor azt hallotta tőle: "A te gazdád féltékeny egy szörnyeteg volt ám... pedig nem volt rája oka. A nagytiszteletű asszony elnéz az ilyenek fölött, mint Mr. Ladislaw, hidd meg, én ismerem. Mrs. Cadwallader szolgálója azt mondja, hogy nagy úr fogja neki a kezét megkérni, ha a gyászév lejár."

Will nem soká vesztegelt kalappal a kezében a fogadószobában, mert Dorothea hamarosan leért. Találkozásuk merőben különbözött római megismerkedésüktől, hiszen akkor Will volt a zavart, s Dorothea a nyugodt. Will most boldogtalan volt, de elszánt, Dorothea pedig leplezetlenül izgatott. Ahogy a kezét az ajtókilincsre tette, úgy érezte, hogy ez a rég várt találkozás roppant nehéz lesz, s amikor egy pillanattal később meglátta a közeledő Willt, ritka mély pír öntötte el az arcát hirtelen. Egyikük sem tudta, mi történt, egyikük sem szólt. Dorothea kezet nyújtott, majd leült az ablakhoz egy zsámolyra, Will pedig egy másikra, szemben. Willt is kínozta Dorothea pirulása, mert nem vallott rá, hogy özvegységében ennyire másképp fogadja. Márpedig egyéb változásról nem tudott, ami viszonyukon is változtathatott volna - ha ugyan az nem, amit most elképzelt, hogy tán Dorothea barátai mérgezik lelkét az irányában.

- Remélem, nem merészség a látogatásom - kezdte Will. - Nem szívesen távoznék a vidékről úgy, hogy új életemnek búcsú nélkül vágjak neki.

- Merészség? Bizonnyal nem. Ridegségnek neveztem volna inkább, ha meg nem keres - felelte Dorothea, s őszinte beszéde most is utat tört bizonytalansága s izgatott érzései közt. - Hamarosan elutazik?

- Hamarosan, azt hiszem. Úgy tervezem, beköltözők a városba, s az ügyvédbojtárok kenyerét eszem, mivel azt mondják, közügyek intézésére készülni így szokásos. A politikai feladat pedig tenger, s nekem az minden szándékom, hogy próbát tegyek velük. Mások is megpróbáltak már család és pénz nélkül tisztességre tenni szert.

- Éppen az erőfeszítés teszi a tisztességet - lelkesült Dorothea. - És aki annyi szép tehetséggel dicsekedhetik! Nagybátyámtól hallom, milyen kitűnő szónok! S hogy mindenki sajnálkozik, amikor beszédét befejezi, oly világosan szemléltet! S hogy az igazság egyenlő osztásának híve! Annyira örülök, amikor ilyeneket hallok! Rómában azt hittem, maga csak a költészetnek és a szépművészeteknek híve, csupa olyasminek, amivel mi módosak díszítgetjük az életünket. Azóta értesülök, hogy a szegényebb sorsúakra is gondja van. - Dorotheát beszéd közben elhagyta zavara, és Will már régibb valóját láthatta benne. Felhőtlen bizalommal tekintett rá.

- Helyesli hát, hogy évekre elmegyek, és vissza se jövök, amíg nevet nem szereztem a világban? - próbálkozott Will, hogy mégis színvallásra bírja Dorotheát.

Dorothea maga sem vette észre, mennyi ideig késik a válasszal. Az ablakon át kinézett a rózsabokrokra. Mintha Will távollétének nyarait mind bennük látta volna már. Meg is rótta magát figyelmetlen viselkedéséért. Azonban a modorának nem volt művésze - arra gondolt csak, hogy meg kell hajlania a szomorú szükség előtt, amely ezentúl Willtől elválasztja. Szándéka bővebb kifejtésére sem szorult. Dorothea hite szerint Will hallott Mr. Casaubon kegyetlen végakaratáról, s őt is megdöbbentette. Will többet nem érezhet iránta a barátságnál - soha semmi tervével sem szolgálhatott rá, Dorothea legalábbis így látta, Mr. Casaubon mindkettőjük ellen forduló dühére, az barátságában mégis máig megmaradt. Nagy, néma sóhajnak nevezhetnők talán, ami Dorothea tiszta csengésű hangját megrezgette a válasza végén:

- Helyeslem, mert nyilván elgondolta, hogy céljához a módja ez. Boldog leszek, ha majd azt hallom, hogy érvényt szerzett a tehetségének. Csupán türelemre intem. Hosszú idő eltelik odáig.

Will maga sem értette, mi mentette meg, hogy Dorothea lábához ne omoljon, mikor ezt a "sóhajos" hosszú időt hallotta. Azt hitte mindeddig, hogy ez az iszonyú bakacsin-szín meg a fátyol elegendő az érzelmek kordában tartásához. Nem mozdult a helyéről mégsem, csak ennyit mondott:

- Nem hallok többé kegyed felől. Kegyed pedig elfelejtkezik rólam.

- Dehogy - felelte Dorothea -, én el nem felejtem soha. Akit megismertem egyszer, el nem felejtem. Társaságom soha nem volt népes, nemigen lesz ezután sem. Az emlékezésnek tág tere nyílik Lowickban, nemde? - Elmosolyodott.

- Jóságos ég! - fakadt ki Will indulatosan, s kalapját még mindig a kezében szorongatva odalépett a márványasztalhoz, majd sarkon fordult, nekidőlt háttal. Vér futott az arcába, nyakába - dühösnek látszott. Mintha ketten itt lassan márvánnyá dermednének, holott a szívük érez, s a szemük reménykedik. Tenni azonban semmit nem tehetett. Meg nem történhetik vele, hogy e nagy elszánással tett látogatásából olyan vallomás kerekedjék, amilyet az özvegy vagyonáért való csengésnek lehet érteni. Valójában félt attól is, miféleképp fogadná az efféle vallomást Dorothea.

Dorothea kissé homályosan látta Willt ilyen távolból, s azon töprengett, hogyan sérthette meg válaszával. Közben foglalkoztatta az a gondolat is, hátha Will pénzszűkében van, segítenie pedig lehetetlen. Ha legalább a nagybátyja lenne itthon, általa tehetne valamit! Will pénzszűkének kínzó gondolata, s hogy jogos része őt gazdagítja, az szólalt meg, amikor látta, hogy Will másfelé tekint, és néma marad.

- Vajon nem akarná-e azt a miniatűrt az emeleten... a nagyanyja bájos képecskéjét? Nem hinném, hogy engem illet, ha elvinné. Bámulatos mása.

- Kegyed nagylelkű - hárította el Will ingerülten -, de énnekem legkisebb gondom is nagyobb. Sovány vigasz, ha az ember a tökéletes mását őrizheti. Vigasztalóbb volna, ha más kívánná meg a másomat.

- Azt gondoltam, ápolja az emlékét... azt gondoltam... - Dorothea elfojtotta, amit gondolt, mert hirtelen ráébredt, hogy Julia néni történetével nem tanácsos foglalkoznia - ...bizonyára megtartaná családi emlékül.

- Minek nekem a családi emlék, ha egyebem nincs! Akinek a cókmókja egy bőröndben elfér, az az emlékeit inkább a fejében hordja!

Will vaktában szólt, csak türelmetlenségét mutatta. A bőréből ugrott volna ki, hogy e pillanatban nagyanyja arcképével kínálják. Dorotheában azonban fullánkot hagyott a szó. Felkelt, és talán némi fensőbbség is csendült felháborodott hangjából:

- Kettőnk közül ön a boldogabb, Mr. Ladislaw, hogy semmije sincs.

Will megdöbbent. Dorothea válaszából az elbocsátást érezte csak. Felegyenesedett támaszkodó helyzetéből, és néhány lépést tett Dorothea felé. Tekintetük kérdő komolysággal találkozott. Valami nem engedte őket zárkózottságukból, s hogy mi, azt mindketten a másik felől találgatták. Will soha el nem gondolta, hogy Dorothea vagyonának egy részéhez jussa volna, ezért hosszú magyarázkodásra lett volna szükség, míg Dorothea a pillanatnyi érzéseit megértetheti vele.

- Soha nem hittem a sors csapásának, hogy semmim sincs - mondta. - A szegénység azonban lepránál rosszabb, ha attól választ el minket, amit a legjobban kívánunk.

Szavai Dorothea szívéig hatoltak, és megenyhítették. Úgy felelt Willnek, mint aki bánatában társa:

- Gyász sokféleképp következhet az emberre. Két éve még én sem tudtam... nem hittem, milyen váratlan oldalról köszönt ránk a baj, és köti meg kezünket, némítja el a szavunkat. Némiképp megvetettem a nőket, hogy az életükön nem fordítanak, és különb tettek nem telnek tőlük. Szerettem a kedvem szerint tenni, de máig szinte le kellett mondanom e kedvtelésemről - végezte szavait játékos mosollyal.

- Én még nem mondtam le róla, hogy a kedvemre tegyek, csak éppen ritkán jutok hozzá - válaszolta Will. Kétlépésnyire állt Dorotheától, és lelkében győzködtek a visszás vágyak és határozatok. Biztosítékra vágyott, hogy Dorothea szereti, mégis rettegett, miféle sarokba szorítaná az efféle biztosíték. - Amire legjobban vágyakozunk, azt csupa tűrhetetlen feltétel is kerítheti.

E pillanatban Pratt lépett be, és jelentette: - Sir James Chettam a könyvtárban várakozik, nagytiszteletű asszony.

- Vezesse be ide - felelte Dorothea habozás nélkül. Mintha egyazon villámütés érte volna őt is, Willt is. Büszkén álltak mindketten, egymásra sem néztek, úgy várták Sir James beléptét.

Sir James megszorította Dorothea kezét, Willnek éppen csak biccentett. Will egy hajszállal nagyobbat nem köszönt neki, majd Dorotheához lépve így szólt:

- Búcsúznom kell, Mrs. Casaubon, mégpedig hosszú időre.

Dorothea a kezét nyújtotta, és jó utat kívánt szívélyesen. Sejtése, hogy Sir James lenézi Willt, és fitymálóan bánik vele, megerősítette elhatározásában - viselkedésén semmi zavar ki nem ütközött. Mikor pedig Will elhagyta a szobát, oly higgadt önuralommal tekintett Sir Jamesre, s azt kérdezte tőle, "Hogy van Celia?", hogy Sir James kénytelen volt úgy tenni, mintha semmi sem bosszantaná. Tehetett volna másként? Sir James valójában undorodott attól a gondolattól, hogy Dorotheának szerelmi kapcsolata lehet Ladislaw-val, annyira, hogy kerülte volna a látszat teremtését is a bosszús viselkedéssel. Ha valaki megkérdi tőle, mi undorának oka, szinte tudom, hogy nem mondott volna semmi árnyaltabbat, hogy "Ugyan, egy Ladislaw!", bár ha jobban meggondolja, éppen amellett kardoskodott, hogy Mrs. Casaubon végrendeletének záradéka, mely büntetéssel fenyegette volna Dorothea és Will házasságát, éppen elég, hogy Will s a család közt mindenféle társas érintkezést kizárjon. S mert semmit sem tehetett, undora elhatalmasodott rajta.

Sir James mégsem sejtette, miféle hatalom rejlik benne. Hogy éppen e pillanatban lépett be, megtestesítője lett Will sérelmének, amely végül büszkeségével szövetkezve szerelmének útját állta.

 

ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Hibája van-e? Osztoznál benne bár!
Nemes bornak vet aszú ágyat az,
Vagy teszem, ama lángot szítja fel,
Mely a sötét tömkeleget a nap
Sugárösvényévé bájolta hajdan.


Ha az ifjúság a remény évada, hozzá kell tennünk, hogy szüléink mulatságára, mert fiatalember később soha nem tekinti majd érzelmeit, búcsúit, döntéseit oly végérvényesnek, mint éppen ebben az időben. Minden valósága végsőnek tetszik, csak mert az első. Azt olvassuk, hogy Peru őslakóit máig megdöbbentik a földrengések, holott alighanem messzi túllátnak minden indulásán, és jól tudják, hogy megérnek még sokat.

Az ifjúságát élő Dorotheának egy-egy zokogása után hiába nyílt a szeme tisztább világra, ez a reggeli búcsú Will Ladislaw-tól, úgy látta, berekeszti viszonyukat. Will messzire indul, hosszú évekre, s mire visszatér, nyilván más ember lesz. Pillanatnyi lelkiállapota - büszke döntése, hogy nem ad tápot a gyanúnak, amely ujjal mutat rá, miképpen keresi, ínséges kalandor, a gazdag özvegy kegyét - rejtve maradt előtte, és viselkedését úgy értelmezte, amint maga is gondolkodott: hogy Mr. Casaubon végrendelete közönséges és kegyetlen tilalmat vetett barátságukra. Beszélgetéseik fiatalos örömének, bizalmának mindörökre vége, a múlt kincsestárába kerül. E finom boldogságnak tehát szárnya tört, és Dorothea szinte gyászhoz szokottan helyezte örök nyugalomra, nem latolgatta szenvedélye értékét. Most először akasztotta le a miniatűrt a falról, s helyezte maga elé, mint aki a keményen megítélt nagyanyát a védelmébe vett unoka képével akarja összeötvözni. Aki már asszonyi gyöngédségben lelte örömét, vajon vetheti-e a szemére Dorotheának, hogy tenyerére tette a tojásdad képecskét, ott vetett neki ágyat, és arcát rajta pihentette, mintha ez a szegény teremtés vigasztalná, akit megtört a méltatlan ítélet. Nem tudta, hogy a szerelem érintette meg, mint ébredés előtt az álmot a reggel hamvas szárnya - hogy a szerelemnek sír egy sort búcsúzóul, mintha a pőre napfény tiltotta volna el a képét mindörökre tőle. Annyit érzett csak, hogy valami visszavonhatatlanul eltűnt az életéből, és a jövővel foglalkozó gondolatai mintha könnyebben jegesedtek volna határozattá. Jövő építésére hajló erős lelkek ilyen módon akárhányszor elgondolásaik rabjává lesznek.

Egy napon ellátogatott Freshittbe, hogy szavának állva ott töltse az éjszakát, és végignézze a kivételes csecsemő fürösztését. Mrs. Cadwallader is átjött vacsorázni, mivel a tiszteletes horgászni járt oda. Meleg este volt, és még a kellemes fogadószobában is, amelynek ablakából ápolt régi pázsit szőnyege vitt a vízililiomos tó s a gondosan telepített ágyások felé, még ott is akkora volt a meleg, hogy a fehér muszlinruhájában hajadonfőtt ülő Celia sajnálkozva jegyezte meg, milyen iszonyú érzés lehet Dodónak fekete ruhában és gyászfőkötőben. E megjegyzés azonban csak a csecsemővel együtt megélt boldog percek után hangzott el, és Celia békén élvezte a társaságot. Letelepedett Dorothea mellé, s egy darabig legyezgette magát, azután szólalt meg nyugalmas, mély hangján:

- Drága Dodo, tedd le már azt a főkötőt... hiszen rosszul leszel ennyi nehéz holmiban.

- Úgy hozzászoktam már... akár a csiga a házához - mosolygott Dorothea. - Pucér és kiszolgáltatott volnék, ha letenném.

- Ha rád nézünk, mindannyian megsülünk - felelte Celia, és legyezőjét félrevetve nénjéhez lépett. Látni kellemes volt, ahogy ez a fehér muszlinruhás kis hölgy meglazítja a főkötőt tekintélyesebb nénje fején, majd félreteszi egy székre. Amint Dorothea barna fürtjei szabaddá váltán leomlottak, abban a pillanatban lépett be Sir James a szobába. Ahogy a megkönnyebbült Dorotheát meglátta, nagy "Ah!"-hal fejezte ki megelégedését.

- Én voltam a tettes, James - mondta Celia. - Dodo ne legyen gyászának gályarabja. Baráti körben ugyan minek hordaná ezt a főkötőt?

- Kedves Celiám - szólt közbe Lady Chettam -, az özvegynek legalább egy évig mély gyászt kell viselnie.

- Nem kell, ha a gyászév letelte előtt férjhez megy - vélekedett Mrs. Cadwallader, akinek örömet szerzett, ha vélekedéseivel megdöbbenthette főrangú barátnőjét. Azonban megdöbbent Sir James is, és zavarában simogatta Celia máltai ölebét.

- Nagy ritkaság lehet, felteszem - mondotta Lady Chettam, s már a hangjával elhárította volna az efféle illetlenséget. - Egyetlen barátunk sem vetemedett effélére, egyedül Mrs. Beevor, és tettével csakugyan kínos helyzetbe sodorta Lord Grinsellt. Hiszen már az első férjével is botránkozást okozott! Nem is maradt el a büntetése. Azt mondják, Beevor kapitány hajánál fogva vonszolta, és töltött pisztolyokat szegezett rá.

- Hát ha rosszul választott! - vetette ellene Mrs. Cadwallader, láthatóan gonoszkodó kedvében. - Ha a választás rossz, mindegy, első-e a házasság vagy második. Az elsőség silány ajánlólevele egy olyan férjnek, akinek egyebe sincs. Inkább legyen egy jó második férjem, mint egy haszontalan első.

- A nyelve elragadja, kedvesem - állapította meg Lady Chettam. - Kegyed ugyan sosem adná magát sietve össze senkivel, ha szeretve tisztelt lelkészünket az Úr elszólítaná.

- Ó, én nem fogadkozok. Nem tudhatom, mit parancsolna rám a takarékosság. Bár úgy tudom, az új házasság törvénybe nem ütközik, különben hinduk lennénk, nem pedig keresztények. Ha persze az asszony rosszul választ, viselje a következményeit. S aki kétszer melléfog, az megérdemli. De ha vért, szépséget és becsületet választ, el nem sietheti.

- Attól tartok, hogy beszélgetésünk tárgyát választottuk rosszul - jegyezte meg Sir James fanyalogva. - Hátha fordítanánk rajta.

- Az én kedvemért nem szükséges, Sir James - mondta Dorothea, mert úgy döntött, kihasználja ezt az alkalmat, és a szép reményeire tett kötelező célzásokat egyszer s mindenkorra visszautasítja. - Ha az én pártomra kelt, biztosíthatom, hogy közömbösebben s hűvösebben semmi beszédtárgyra nem tekinthetek, mint a második házasságra. Mintha azt hallanám, hogy nők falkavadászatra indulnak. Akár bámulatosnak ítélik őket, akár nem, én a nyomukba nem szegődök. Ne intse le Mrs. Cadwalladert ezért, ha e beszédtárgyban kedvét leli.

- Kedves Mrs. Casaubon - nyilatkoztatta ki Lady Chettam tekintélyének magaslatáról -, remélem, nem teszi fel, hogy Mrs. Beevor esetét kegyeddel kapcsolatosan említettem? Példaként éltem vele csupán. Lord Grinsell mostohalánya volt, mivel a lord maga Mrs. Teveroyt vette nőül másodszor. A kapcsolat kegyeddel ilyenképpen kizárt.

- Ugyan - berzenkedett Celia is. - Nem választotta ezt a tárgyat senki. Dodo főkötőjéből esett ki. Mrs. Cadwallader pedig csak a színigazat mondta. Hiszen senki férjhez nem mehet özvegyi főkötőben, James.

- Csitt, drágaságom! - intette le Mrs. Cadwallader. - Ezentúl jobban ügyelek. Dodóra sem hivatkozok eztán, de még Zenobiára sem. Hanem akkor miről csevegjünk? Én magam az emberi természet megvitatását ellenzem, mert nem hinném, hogy nem tiszteletes asszonyokról van szó.

Később, Mrs. Cadwallader távozása után, Celia ezzel fordult Dorotheához: - Hidd meg, Dodo, amikor az a főkötő lekerült rólad, ismét a régi magad lettél. Ugyanúgy emelted meg a szavadat, mint régen, ha valamit a kedved ellenére mondtak. Hanem azt már nem értem, Jamest hibáztatod-e vagy Mrs. Cadwalladert.

- Egyiküket sem - felelte Dorothea. - Jamesből a tapintat szólt, azonban tévedett, ha azt hitte, hogy Mrs. Cadwallader megbánthat. Engem csak az bántana, ha olyan törvényt hoznának, hogy el kell fogadnom az ajánlatot, ha akármi pazar előkelőséget kínálnak oda.

- Csakhogy tudod, Dodo, ha már férjhez mégy, a leghelyesebb, ha a nemes szépséget választod - mondta Celia, s arra gondolt, hogy Mrs. Casaubont alig részeltette a természet ilyen ajándékokban, ezért helyes, ha még idején figyelmezteti Dorotheát.

- Ne aggódj, Kitty. Másféleképpen tervezem el az életem. Férjhez többé nem megyek - mondta Dorothea, és húga állát megemelve türelmes szeretettel nézett a szemébe. Celia éppen csecsemőjét táplálta, és Dorothea jó éjszakát kívánni ment be.

- Igazán? - csodálkozott Celia. - Senkihez? Még ha a földre szállott csoda volna is, ahhoz se?

Dorothea a fejét ingatta: - Senkihez a világon. Gyönyörű terveim vannak. Nagy darab zsombékost szeretnék lecsapolni, és gyarmatot teremteni rajta, ahol kedvére dolgozhatik mindenki. Megismerkednék, összebarátkoznék a zsellérekkel. Mr. Garthszal megbeszéléseket folytatunk máris. Mindenre szolgál felvilágosítással, amire csak kíváncsi vagyok.

- Ha tervek foglalkoztatnak, boldog is leszel, Dodo - állapította meg Celia. - Talán a kis Arthur is megszereti a terveket, mire felnő, és segítségedre lesz.

Sir James még azon éjjel értesült, hogy Dorothea csakugyan esküdt ellenségévé lett a házasságnak, és "mindenféle tervekkel bíbelődik", akár azelőtt. Sir James nem szólt semmit. Lelke mélyén megvetette az özvegyeket új házasságukért, és olyan előkelő házasságot nem képzelhetett, amelyik Dorotheát meg ne szentségtelenítette volna. Tudta azt is, hogy a világ a megvetését hajmeresztőnek találná, különösképpen, ha huszonegy éves nőt sújt, hiszen ez a "világ" szinte várja az özvegyek házasságát, és tudóan mosolyog, ha az özvegy csakugyan e várakozás szerint cselekszik. Viszont ha Dorothea a magánnyal jegyzi el magát, e határozata Sir James szemében még tiszteletreméltóbbá avatta.

 

ÖTVENHATODIK FEJEZET

Vaj' boldog létre született,
Ki enmagát uralja csak -
A mestersége becsület
S mellvértje igaz gondolat?
................................................
Szolga-cafrang nem menti meg,
Se jó remény, se ritka kincs.
Nem kötelese senkinek.
Mindent megnyert. Semmije nincs.

SIR HENRY WOTTON


Dorothea bizalma Caleb Garth iránt akkor kezdődött, amikor zsellérhajlékainak régi terveit Caleb helyeselte, és helyesléséről Dorothea is tudomást szerzett. Majd öregbedett Dorothea freshitti tartózkodása során, amikor Sir James rávette, hogy járják be együtt lóháton a két birtokot. Caleb csodálattal viszonozta Dorothea bizalmát, és elmondta a feleségének is, hogy Mrs. Casaubon esze vág, ami ritka asszonyi erény, ha meggondoljuk, hogy Caleb nem pénzügyi ravaszságot értett, hanem iparkodásra hajló, eszélyes természetet.

- Ritka asszony! - hangoztatta Caleb. - Azt mondja nekem, amit magam is elgondoltam gyakran legénykoromban: "Abban a hitemben szeretnék megöregedni, ha megadatik, hogy egy jókora darab földet művelés alá fogtam, sok jó házat megépítettem, mert építeni öröm, s ami sikeresen megépült, boldogságot támaszt az emberek között." Azt mondta szó szerint, és így is tekint a dologra.

- Azért asszonyos, remélem - jegyezte meg Mrs. Garth, attól tartván, hogy talán Mrs. Casaubon nem osztozik vele a női alárendeltség szentelt hitében.

- De mennyire! - lelkesült Caleb a fejét rázva. - Örülnék, ha beszélnél vele, Susan. Nem cirkalmazza a szót, s a hangja zene. Engem a Messiás némely részletére emlékeztet: "... s legott föltámada mennyei tömeg, zengvén dicséretét az Úrnak..." Bársonyos hangzása a fület simogatja.

Caleb nagyon szerette a zenét, s ha ideje engedte, elment az egynapi járóföldön belül előadott oratórium meghallgatására, majd hódolattal tért meg a hangok e fenséges szerkezetének élvezetéből. Merengőn ült aztán, a padlót nézvén, és kinyújtott karral vezényelt el szóval jellemezhetetlen részleteket.

Hogy a megértés ilyen szépen fejlődött közöttük, nyilvánvaló volt, hogy Dorothea Mr. Garthot kéri fel a három gazdaságban és a lowicki úrilak zsellérházai körül kínálkozó mindenféle teendőre. Garth reménye pedig, hogy lesz kettőre való dolga is, hamar teljesedett. Igaznak bizonyult a szavajárása, hogy "a dolog dolgot terem". S az egyikfajta dolog, amelyik éppen termőre fordult, a vasutak építése lett. Tervezett pályája Lowick községe mellett haladt volna el, amerre a csordáknak békés legelészés közben mindeddig nemigen akadt bámulnivalójuk. Így történt, hogy a vaspályarendszer korai vajúdásai Caleb Garth dolgával érintkezvén pályát szabtak e történetnek is, kivált a Caleb szívéhez oly közel álló két személynek.

Nem lehet könnyű dolog vaspályát építeni a tenger alatt sem. Azonban a tenger ágyát nem osztották fel nagyszámú birtokosok egymás között, és nem is követelnek kártérítést, sem megfogható anyagi veszteségükért, sem érzelmi sérelmeikért. Middlemarch járásban viszont a vaspálya építése legalább oly izgató beszédtárgynak bizonyult, mint a reformjavaslat vagy a kolera fenyegető réme, s e tárgyban asszonyok és kisbirtokosok vallották a legszenvedélyesebb nézeteket. Az asszonyok idősebbje és fiatalabbja egyaránt veszedelmesnek és hivalgónak vallotta a gőzkocsiutazást. Azzal hurrogták le, hogy őket ugyan hat ökörrel nem vonszolják föl rá, a kisbirtokosok pedig, bár nézeteik annyira legalább eltértek egymástól, mint Mr. Solomon Featherstone véleménye Lord Medlicote-étől, abban az egyben megegyeztek, hogy földjüket akár az emberi nem ellenségeinek, akár valamely társaságnak kénytelenek adni, borsos árat követelnek égbekiáltó sérelmükért.

A lassabb észjárásúaknak, mint Mr. Solomon és Mrs. Waule, akik csakugyan keményen megülték birtokukat, hosszabb idejükbe telt, hogy a végkövetkeztetésig eljussanak. Eszük ugyanis hosszan megállt s elidőzött annál a képnél, hogy "milyen semmilyen se lesz az", ha a nagy legelőt kettébe metszik, vagy pláne háromba, hiszen ebben a korai időben még a felüljárókat vagy az értékét messzi meghaladó kártérítéseket hírből sem ismerték.

- A tehen is elveti a vemhét, bátya - állapította meg Mrs. Waule mélabúsan -, ha a gőzszekér átjő az alvégen! Nem csudálnám, ha megcsikóznék a kanca is, ha vemhes. Szomorú az, hogy egy védtelen özvegy földjét szétméricskéljék, és hogy a törvény ne álljon melléje! Innen lecsípnek, onnan lefaragnak, egy talpalat sem marad, ha nekilátnak. Nem járhatok törvénybe minden vakondtúrásért!

- Legjobb, ha jönnek a kémjeik, és kezdik a méricskélést, vízre vinni őket ki, és szomjan hozni haza - vélekedett Solomon. - Így tettek a brassingiak, hallom. Mesebeszéd az, hogy nekik csak egyféle lehetséges menni. Metéljenek bele a túlsó határba! Énnekem azt meg nem fizetik, hogy hoznak ide bitang csavargókat, és letiportatják velük a termést! Ahhoz mélyen nyúljon a zsebébe az a társaság!

- Szegény Peter bátyánk, az Isten bocsásson meg neki, az egyik társaságból kivágta a magáét - emlékezett Mrs. Waule. - Hanem a mangánból pénzelt. Az nem sarabolta így a földeket, mint ez a vaspálya.

- Annyit mondhatok csak, Jane - végezte szavait halkítva Solomon -, hogy a tengelyünket mink a homokkal hájazzuk, többet kihúzunk belőlük, ha már erre fordultak.

Mr. Solomon eszmefuttatása talán nem volt olyan hibátlan, mint gondolta, mivel ravaszsága a vaspályát éppúgy el nem téríthette útjáról, mint akár a körmönfont diplomata a naprendszer bolygóit. Munkáját mindezáltal nagy furfanggal folytatta: gyanakvást szított. Lowick őfelőle eső vége a falu közepétől is a legtávolabb esett - szétszórt zsellérházak kis szege, amelyet Fricknek neveztek. Egy vízimalom meg néhány kőfejtő szolgáltatta lomha iparát.

Mivel a köztudomás a vaspálya mibenlétét illetően homályban tapogatózott, a frickiek mind ellene szóltak. Az emberi elme ebben az álmos fészekben ugyanis nem csodálta az ismeretlent, mint az közmondásos szokása, hanem úgy tartotta inkább, hogy a vaspályát is a szegény ember veszedelmére találták ki. Ennél bölcsebbet nem tudott. A reformjavaslat híre sem gerjesztett nevezetesebb reményeket Frickben, mivel nem ígérte, hogy Hiram Ford disznaját díjtalan tengerivel hizlalja, sem hogy a Mérleg Nyelvéhez címzett fogadó pincemestere a sört azontúl ingyen főzi, továbbá azt sem, hogy a fogadóhoz legközelebb lakó három gazdának a jövedelmét télire megkettőzi. És mivel semmi ilyen biztosat nem ígért, a reformjavaslatot egyenrangúnak tekintették a szájas házalóval, ami nem volt éppen a bizalom szavazata. Frick népe nem látott szükséget, ezért nem annyira a lázadásra való hajlama, mint inkább kajla gyanakvása által vált nevezetessé. Azt ugyan nem hitték, hogy a Gondviselés róluk el nem feledkezhetik, inkább hogy jégre viszi őket, ha szemüket ki nem nyitják - hiszen e csalóka hajlamát az időjárás is annyiszor tanúsította.

Frick közgondolkodása tehát hálás talajnak bizonyult Mr. Solomon Featherstone eszméi számára, hiszen ég- s földről hasonló gyanakvással vélekedett, csupán több ideje volt gyanúi nevelésére, mint a szegbélieknek. Solomon ugyanis az útkaparók felügyelője volt abban az időben, és zömök poroszka lován járta be Frick környékét, megtekintvén, ráérős-hivatalosan, hogyan rakják a munkások a követ. Ha egyszer megállt, olyan lassan indult neki, hogy álldigálásának fontos okát ugyan senki nem merte volna vitatni tőle. És mikor már egy ideje elnézte a munkát, fölemelte tekintetét, végigkémlelte a szemhatárt, majd, mikor ezzel is megvolt, megrántotta a gyeplőt, megbökte lovát az ostorral, és indulásra nógatta. Az óra kismutatója száguldott Mr. Solomonhoz képest. Lassúságában az a kellemes érzés is marasztotta, hogy teheti. Szokása volt, hogy bizonytalan célzatú beszélgetésekre megállt minden sáncásóval és sövénynyesővel, és meghallgatta olyan híreiket is, amelyek már sokszor eljutottak a fülébe. Élvezte azt az előnyét is, minden hírhozójával szemben, hogy náluk jóval kevesebbet hitt a hírekből. Egy napon aztán Hiram Forddal, a bognárral ereszkedett beszélgetésbe, és maga szolgált hírekkel. Először azt akarta tudni, vajon látott-e Hiram errefelé gyanús alakokat, akik mérővesszőkkel és más szerkezetekkel leskelődnek a határban. Mert ezek, világosította fel Hiramot, vasútiaknak mondják magukat, közben ki tudja, kifélék, és miben sántikálnak. Annyit mondanak maguk, hogy Lowick határait szerteszabdalni jöttek.

- Hát akkor nem lehet majd egyik helyről a másikra menni - vélekedett Hiram, kocsijai és lovai jövőjén tűnődve.

- Nem ám - tódította Solomon. - Meg ezt a finom földet is legázolnák! Én azt mondom, menjenek Tiptonba. De hogy az igazi szándékuk mi nekik, azt senki sem tudja. Hogy majd mekkora lesz a forgalom, azt hajtják mind, de a vége, hogy csak a szegény ember hátán csattanik az ostor.

- Londoniak lesznek - mondta Hiram, mert abban a hitben élt, hogy a fővárosban szövetkeznek a nemzet ellenségei.

- Hát persze. Hanem Brassingban megadták nekik! Azt mondják, a nép csak rájuk esett, amikor ott kémleltek, és összetörte nekik a látókájukat, meg amikkel leskelődnek, és megszalasztották űket, hogy vissza nem jönnek többet.

- Nagy mulatság lehetett, a kiskésit! - lelkesedett Hiram, akinek még Frick határán túl alig volt mulatságban része.

- Hát én kezet ugyan nem emelnék rájuk - fűzte tovább a szót Solomon -, de az okosok azt mondják, hogy ennek a vidéknek már fütyöltek. Jönnek ezek a sehonnaiak, gázolnak le mindent, és szabdalják föl a kövér mezőt vaspályának, utoljára meg a nagy forgalom elnyeli a kisembert, és se egy ökrös szekér nem marad, de még ösztöke se, amivel az ökör farkát megböknék.

- Majd én megböködöm iket, csak idepimaszkodjanak - fogadkozott Hiram, Mr. Solomon pedig megrántotta a kantárt, és odébbállott.

Nem kell vetni a csalánt. Hogy a vaspálya e vidéknek az ajtót beteszi, azt már megvitatták, nemcsak a Mérleg Nyelvéhez címzett fogadóban, hanem a szérűn is, ahol a hószámosok úgy kieresztették a hangjukat, hogy Szent Mihály napja előtt ritkán.

Egy reggelen, nem sokkal Mr. Farebrother és Mary Garth beszélgetése után, mikor Mary megvallotta vonzalmát Fred Vincy iránt, úgy fordult, hogy Calebet a dolga a Yoddrell-gazdaságba szólította, Frickbe. Egy szélső darab földet kellett volna megmérni, s fölértékelnie a lowicki úrilak külsőségét, amelyet Dorothea javára akart eladni haszonnal, mert meg kell vallanunk, hogy Caleb is úgy tartotta, hadd fizessenek a vaspályatársaságok. Yoddrelléknál letette a homokfutóját, és segédjével meg a mérőlánccal gyalog indult a mezőre. Útja közben a társaság mérnökeivel találkozott, szintméréseket eszközöltek éppen. Néhány barátságos szó után folytatták útjukat - Caleb csak annyit szólt vissza, hogy lassanként majd összeérnek.

Könnyű záporokra következnek ilyen szürke reggelek, amilyenekből délre ragyogó napok támadnak, mikor a felhők már eloszlottak, és a föld édesen illatozik a fasorok és az élősövény mentében. Az édes illat még nagyobb örömére lett volna a lovát járató Fred Vincynek, ha az eszét közben nemhiába jártatta volna, mitévő legyen, mikor apja egyik felől az egyházba hajszolná be rögtön, Mary pedig a másik felől szakítással fenyegeti, ha csakugyan a papi rendbe lép, s a kettőjük közt a robotos világ nemigen kap a pénztelen és mesterség híjával szűkölködő fiatal urakon. Fred helyzetét nehezítette, hogy apja, nem látván benne már a lázadót, jó szívvel bánt vele, s most is kellemes sétalovaglásra küldte, hogy holmi agarak csereberéjét intézze el. Még ha eszébe ötlött volna is, mit tegyen, előtte lett volna a feladat, hogy apját meggyőzze. De hiába, kitalálni valamit az első s a nehezebb: miféle világi hivatás várja az ilyen fiatal embert (aki egy "eszmét" nem kapott barátaitól!), úri, jól fizető, és minden különös tanulmány nélkül űzhető? Hogy így gondok közt törődvén járta a fricki dűlőket - s egy percig lépésre fogta a lovát, meggondolván, helyes volna-e a lowicki lelkészlakban Maryt meglátogatnia -, ellátott messzi a sövények felett. Figyelmét hirtelen zaj vonta bal felé, a mező végébe. Hat vagy hét embert látott ujjasban, amint vasvillára kapnak, s rontanak négy vasútira. Jóval odébb Caleb Garth meg a segédje fordult meg éppen, hogy a fenyegetettek segélyére siessenek. Fredet néhány pillanatig késleltette, hogy a sövényen nem talált kaput, s nem ugrathatott oda, amíg az ujjasba öltözött támadók (a szénaforgatás nemigen szoríthatta őket most, hogy a déli sörük megvolt) megfutamították a kabátos vasútiakat, Caleb tizenhét éves forma suttyó segédjét pedig, miközben Caleb parancsára a szintezőt felkapta, leütötték a lábáról, s ott feküdt tehetetlenül. A kabátosok jobb futóknak bizonyultak, Fred viszont a visszavonulásukat fedezte oly módon, hogy a vasvillások elébe ugratott, és csatarendjüket szertezilálta. - Mit akarnak, tökéletlenek? - kiáltott rájuk Fred, miközben zegzugos vágtában üldözte a vasvillás csoportot, és jobbról-balról utánuk suhintott a korbácsával. - Magukra vallók ám a tanácson, ahányan vannak! Leütötték azt a szegény gyereket, meg is ölték talán! Egyenként kötik fel magukat, ha az esküdtszék összeül maguk fölött, már ne is haragudjanak! - fogadkozott Fred, s utóbb nagyot nevetett, amikor a tulajdon szavai visszacsengtek a fülébe.

A hószámosok visszamenekültek a sövénykapun át szérűskertjükbe, és Fred éppen megállította lovát, amikor Hiram Ford a köztük támadt távolságon nekibátorodva megfordult, és bár maga sem tudta, homéri dörgedelemmel fordult vissza:

- Nem nagy vitéz maga, ifiúr! Szálljon csak le a lóról, kiállok én magával, tudomistenem! Hanem arról maga le nem száll, meg a cséket sem adja ki a kezéből! Mert ha leszáll, én a trágyát ugyan kitaposom magából!

- Várjon csak, visszajövök, és kiállhatnak velem egyenként, ha tetszik - felelte Fred, vidéki felei ellenében, ökle fürgeségében bízván, csak előbb visszaugratott volna Calebhez, megnézni, mire jutottak a földön fekvő suttyóval.

Kiderült, hogy csak a bokája ficamodott ki, és igen sajdította, de egyéb baja nem esett. Fred feltette a lovára, hogy az beviszi Yoddrellékhoz, s ők majd gondjukba veszik.

- Mondd nekik, hogy a lovat vezessék az istállóba, meg a mérnöknek is szóljál, hogy jöhetnek vissza a holmijukért - üzente vele Fred -, már kitisztult a levegő.

- Ne szólj semmit - intette le Caleb -, úgyis végére jártak a munkának, le is tehetik mára. Itt van, vedd magad elé ezeket a szerszámokat, Tom. Ha látják, hogy viszed, visszafordulnak.

- Örülök, hogy kapóra jöttem, Mr. Garth - állapította meg Fred, amint Tom elporzott. - Ki tudja, mi nem történik, ha a könnyűlovasság be nem avatkozik.

- Bizony, szerencse - jegyezte meg Caleb szinte mellékesen, és arrafelé nézett, amerre a mérnökök elhagyták munkájukat. - Nagyobb baj... a bagoly rúgja meg... de hát a kovács csináljon nekik eszet?... hogy a dolgomat mára megakasztották. Nem haladhatok, ha a mérőlánccal segítségemre nincs valaki. Az ám! - S gondterhelten megindult a tett színhelye felé, mintha Fred jelenlétéről meg is feledkezett volna, aztán sarkon fordult, és megkérdezte: - Mi a dolgod máma, ifjú barátom?

- Semmi, Mr. Garth. Boldogan segítek... ha segíthetek - ajánlkozott Fred, mert az az érzése támadt, hogy Marynek udvarol, ha az apjának a kezére jár.

- Hát, ha a hajoldozás meg a meleg nem bánt...

- Engem semmi nem bánt. Hanem először azzal a nagy lator emberrel mérném össze az öklömet, amelyik kihívott. Megtanítom én, öt perc sem kell.

- Ne bolondozz! - torkolta le Caleb ellentmondást nem tűrően. - Majd én beszélek a fejükkel. Tudatlanok. Valaki föltüzelte őket. Öreg hiba, hogy az orruknál tovább nem látnak.

- Akkor én is megyek - ajánlkozott Fred.

- Dehogyis, te itt maradsz. A fiatal természetedre ott semmi szükség. Elintézem magam.

Caleb tagbaszakadt ember volt, nem félt semmitől, ha ugyan attól nem, hogy másnak ártalmára lesz, és hogy leckéztetnie kell. E pillanatban úgy érezte mégis, hogy itt lelkibeszéd nélkül nem szabadul. Dolgozó ember volt világéletében, ezért bánt a munkásaival olyan szigorúan s oly elnézően egyszersmind. A tisztességgel elvégzett napi munka, úgy tartotta, boldogulásukat szolgálja, hiszen ennek köszönhette tulajdon elégedettségét is - máskülönben aztán összetartott velük.

A hószámosok azóta se láttak dologhoz, csak álldogáltak fél vállal egymásnak, vidéki csoportképben, aztán két-három lépésekre. Dacosan figyelték Calebet, hogyan közeledik sietve, fél keze a zsebében, a másik a mellénye gombjai között. Szelíden, amilyennek ismerték, megállt végül a csoport közepén.

- Ejnye, emberek! - kezdte, kurtára fogva a szót, mert azt hitte, más is megérti, mi gondolat tenyészik szavainak alján, akár a gyökérzet a víz színén úszó növény apró levelei alatt. - Hogy tehetnek ilyet! Valaki maguknak a fejét telibeszélte! Nem gonosztevők ezek a mérnökök!

- Hm! - hangzott a válasz, mindenfelől kinek-kinek tanácstalanságából.

- Hallatlan! Micsoda dolog! Idejönnek mérni, merrefelé vonják meg a vaspálya vonalát! Maguk meg nem állíthatják a vaspályát, emberek. Megépítik azt, ha tetszik, ha nem. Ha felkelnek ellene, magukra zúdítják a bajt. A törvény engedelmével jönnek ide azok a mérnökök. A földesúrnak semmi baja velük. Ha maguk odaállnak kötözködni, a csendbiztossal meg Blakesley bíróval gyűlik meg a bajuk, és Middlemarchban ülnek kurtavasban, mire észre térnek. Ha ugyan nem késő a szó, mert valaki följelentette magukat.

Caleb elhallgatott, s a legnagyobb szónok sem választhatta meg jobban sem a szünet idejét, sem az alkalomhoz illő szónoki képeket.

- Látom én, hogy nem akarnak maguk semmi rosszat. Valakitől azt hallották, hogy a vaspálya gonosz találmány. Hát ez hazugság. Egyik-másik felé talán bajt visz, de az égen járó nap sem tesz különbül. A vaspálya, az jó találmány.

- Hm! Jó ám a nagykutyáknak, mert pénzt látnak belőle - szólalt meg az öreg Timothy Cooper, aki a szénát forgatta addig is, amíg a többiek eljártak a vasútit ugrasztani. - Én láttam már sok mindenféléket, amióta a csikófogaimat elhánytam... láttam háborút is, békét is, meg a csatornákat, meg az öreg György királyt, meg a régenst, meg megint az új György királyt, aztán a legújabbikat, amelyiknek a neve is új lett... de azoktól mindtől nem lett olcsóbb a kenyér. Mit érnek a csatornák is a szegény embernek? Se húst, se szalonnát nem hozott a hajó azon, se több bért. Azóta is amije van, azért megkoplal. Hitványabb lett azóta a világ, hogy én felnőttem, és jobb a vaspályától sem lesz. Úgy robog el, hogy a szegényt otthagyja. De én azért megmondtam nekik, hogy a vasútiaknak a levesükbe bele ne köpjenek. Bolondság az. Nagykutyáknak áll a világ. Maga is a nagykutyákat szolgálja, Garth mester.

Timothy szíjas, vén munkás volt, akkoriban még lehetett látni a fajtájából többet - összekuporgatott pénzét a harisnyaszárban tartotta az ilyen, messzi kívül a falun lakott, és szép szavakkal rászedni nem lehetett, mert a régi, nemesi szellem oly kevéssé fogott rajta, annyira nem hitt benne, mintha gondosan áttanulmányozta volna Az Ész korá-t meg Az ember jogai-t. Calebnek jól ismert akadályt kellett leküzdenie: egymagának, felvilágosulatlan időben bizonykodni a vidékieknek, akik a bőrükön tapasztalt igazság birtokában vannak, és könnyen ledorongolhatják vele a jól fésült népjóléti tanokat, amelyeket ugyan körömmel sem próbált senki. Caleb nem is vagdalkozott volna cifra szavakkal. Életében minden bajt dolgának hűséges végzésével küzdött le, ezért most is így felelt:

- Ha magának nem felelek meg, Tim, azon most nem segíthetünk. A szegénységre rájár a rúd, hiába. Én mégis azt tanácsolom, hogy ezeknek az embereknek itt több bajt ne okozzanak. Ha az ökörnek nehéz az igája, nem segítség, ha a terhét az útszéli sáncba hányjuk. Nem, ha a takarmánya is ott marad.

- Mink csak egy kis cécót akartunk - szabódott Hiram, mert sejtette már, mi lehet ebből. - Ennyit, nem többet.

- Nahát, ígérjék meg, hogy nem kontárkodnak bele a vasútiak dolgába. Én meg teszek felőle, hogy senki magukat föl ne jelentse.

- Én a dolgukba nem kontárkodtam, azért nem is ígérek semmit - jelentette ki Timothy.

- Nem maga, a többiek. Nézzék, van nekem is annyi dolgom, mint maguknak máma, mit vesztegessem az időt. Annyit akarok hallani, hogy csendbiztos nélkül is maradjanak veszteg.

- Jól van, hát nem köpünk a levesükbe... felőlünk méricskéljenek! - Ilyenforma ígéreteket kapott Caleb. Majd visszafordult Fredhez, aki mégiscsak eljött utána a sövénykapuig.

Együtt láttak a dologhoz, és Fred derekasan kivette a részét belőle. Megjött a kedve, és örömmel fogadott egy kiadós esést is a sövény alján az iszamos agyagon, hogy a gyönyörű porcelánnadrágját összefenhette. Vajon a sikeres kezdet villanyozhatta föl, vagy a megelégedés, hogy Mary apjának segédkezhetett? Nem, több annál. A reggeli véletlenek felrázták tespedt képzeletét, s végre számtalan ígérettel kecsegtető munkát gondolhatott el. Magam sem tudom, nem a régi rezgések futottak-e át Mr. Garth agyán, amelyekről most, a munka vége felé Frednek is számot adott. Mert a véletlen nem egyéb, mint szikra meglevő olaj és kanóc közt, és Frednek később úgy tetszett, hogy a várt véletlent a vaspálya hozta meg. Azért a dolog maradék darabját csendben végezték, a szükségesnél nemigen szóltak többet. Hazafelé tartottak már, amikor Garth megjegyezte:

- Nem kell a művészetek borostyánosának lenni az ilyen munkához, igaz-e, Fred?

- Bár ebbe tanultam volna bele inkább, mint a borostyánosságba! - sóhajtotta Fred. Aztán kisvártatva, bizonytalanabbul hozzáfűzte: - Mit gondol, Mr. Garth, késő-e már beletanulnom?

- Az én dolgomnak sok ága van, fiam - mosolygott Garth. - Jó részüket a tapasztalat nevelte. Nem tanulható meg, ahogy a más mindenféle, könyvből. De a korod felől az alapját még megvetheted. - Caleb nyomatékosnak szánta észrevételét, de elhangoztán habozva hallgatott.

Mintha olyasmit rebesgettek volna az utóbbi időben, hogy Fred rászánta magát a papságra.

- Gondolja, hogy vihetem valamire, ha megpróbálnám? - érdeklődött Fred belemelegedve.

- Meglehet - válaszolta Caleb, s a fejét félrehajtva halkra fogta a hangját, mint a vallásos ember, ha hitigazságokra fordul a szó. - Két dolog felől kell megbizonyosodnom. Hogy a munkát szereted, s nem a könnyebbik végét fogod, nézvén, mikor teheted le azt is. A másik pedig, hogy nem röstelled és nem hiszed azt, hogy másban több a tisztesség. Büszkeséged kellene lelned a dolgodban, hogy jól beletanuljál, de csak azt hajtogasd: "Itt ez a munka, akár a végére is járhatok, ha különb dolgom nincsen." Mindegy, miféle mesterséget követ az ilyen ember, énelőttem fabatkát sem ér - Caleb szája keserűen legörbült, amint pattintott a két ujjával -, akár házat hajal, akár főminiszter, ha örömest nem teszi, amit fölvállalt.

- Bizony én sem végezném örömest a munkám, ha papnak állnék - állapította meg Fred, gondolván, hogy egy határozott lépéssel megtoldja az eszmefuttatást.

- Akkor ne vágj bele, fiam - vetette oda Caleb -, különben nem lesz a lelkednek nyugvása. Vagy ha megnyugtatod, hajítófát nem érsz.

- Így gondolkodik Mary is - jegyezte meg Fred, és elvörösödött. - Tudja talán, Mr. Garth, milyen szívvel vagyok Mary iránt. Remélem, magamra nem haragítom, ha megmondom, hogy mindig szerettem, és senkit soha úgy nem szerethetek, mint őt.

Caleb láthatóan megenyhült Fred vallomása hallatán. De csak a fejét ingatta rá ünnepélyesen:

- A dolgod nehezíted, Fred, ha Mary boldogsága felől is tenni akarsz.

- Tudom én, Mr. Garth - lelkesedett Fred. - Őérte mégis megtennék mindent. Márpedig Mary azt mondja, hogy el nem fogad papnak, és a világon énnálam szerencsétlenebb flótás nem volna, ha Maryről le kellene mondanom. Ha más mesterségbe beletanulhatnék, akármibe, amire a tehetségemből futja, megdolgoznék Mr. Garth jó véleményéért. A szabad ég alatt örömest élnék. Megtanultam egy s mást a földről, jószágról. Ha akár füstfaragónak néz is érte, azt reméltem, hogy majd egyszer beleülök a birtokomba. Biztosan tudom, hogy a szabadban szerzett tudományt könnyebben emésztem, kivált ha Mr. Garth keze alá kerülhetek.

- Lassan, fiam - mondta Caleb, mert egyszerre megjelent neki Susan képe. - Hát apád mit szólna?

- Semmit, amíg nem tudja. Én pedig csak azt várom, hogy valami jobbat találjak a papság helyett. Nem szívesen szerzek neki csalódást, de huszonnégy éves fejjel a sorsa felől már dönthet az ember. Hogyan tanulhattam volna tizenöt éves koromban? Nem tudtam, mihez lesz hajlandóságom, mire a fejem lágya benő. Hiábavaló mulatság volt a drága neveltetés.

- Hallgass ide, Fred - nézett rá Caleb. - Honnan tudod olyan biztosan, hogy Mary szeret, és akármi szín alatt elfogad?

- Megkértem Mr. Farebrothert, beszéljen vele, mert Mary velem már nem tárgyal a dologról... Jobb nem jutott az eszembe - mentegetőzött Fred. - Mr. Farebrother pedig úgy látja, hogy remélhetek, ha tisztességes állást kerítek... csak pap ne legyek. Nyilván alkalmatlannak ítéli, Mr. Garth, hogy Maryvel kapcsolatos terveimmel terhelem, amíg tétlenkedek. Követelnivalóm nincsen, sőt... máris az adósa vagyok, és maradok is mindörökre, hiába rovom le a pénzt.

- Követelésed igenis van, fiam - felelte Caleb elérzékenyülten. - A fiatalság megkövetelheti az idősebbektől, hogy az útjukat egyengessék. Énnekem fiatalságomban senki sem nyúlt a hónom alá, bár a részvétet is szívesen láttam volna. Engedd mégis, hogy aludjak rá egyet, és keress meg az irodámban holnap kilenc órakor. Az irodámban tehát.

Garth sohasem döntött fontos ügyben Susan megkérdezése nélkül, hanem most meg kell vallanunk, hogy a döntéssel készen volt, mire hazajutott. Ha a véleményeikben megcsontosodott emberek tömegéhez mérjük Calebet, kenyérre lehetett kenni. Megmondani nem tudta volna, mit enne a legszívesebben, s ha Susan azzal áll elő, hogy nádfedeles viskóba költözzenek a takarékosság okából, fölkerekedett volna rögtön, nem firtatta volna a részleteket. Némely esetben az eltökéltsége mégis zsarnokká tette. Hiába volt lágyszívű és félénk máskor, ilyen kivételes alkalommal nem tűrt ellentmondást. Igaz, mindig a más érdekében vetette meg a lábát. Kilencvenkilenc ízben Mrs. Garth döntött, de a századikban sejtette, hogy igen keserves lenne a maga igazához hajtani férjét, ezért inkább elfogadta a döntését.

- Úgy fordult, ahogy elgondoltam, Susan - szólalt meg Caleb, amikor este magukban ültek. Már elmondta, miféle kaland terelte össze Freddel a munkában, de a végeredményről nem szólt még. - És a gyerekek szeretik is egymást... mármint Fred meg Mary.

Mrs. Garth a térdére eresztette a munkáját, és átható tekintettel nézett a férjére.

- Mikor a munkával meglettünk, Fred kiöntötte a szívét. Hogy ő nem tudna pap lenni, de Marynek sem kellene, ha papnak állna. S hogy ő legszívesebben az én kezem alatt dolgozna. És kitanulná a mesterséget. Én meg úgy határoztam, hogy fölfogadom, és embert nevelek belőle.

- Caleb! - álmélkodott Mrs. Garth, s a hangja lemondóan csengett.

- Megéri - folytatta Mr. Garth. Hátát keményen nekivetette a szék támlájának, és megmarkolta a karfáját. - Gondolom, baj az lesz vele, de sikerülni fog. Szereti Maryt, és a derék nőhöz fűződő igaz szerelem mindig csodákat tett, Susan. Sok faragatlan legényt megtanított az már.

- Szólt veled Mary a kérdésről? - érdeklődött Mrs. Garth titokban megbántottan, hogy másodkézből kell efféle tudomásokat szereznie.

- Egy szót sem. Egyszer kérdeztem Fred felől, és óvatosságra intettem. Akkor nekem megígérte, hogy soha tunya, haszontalan emberhez nem köti az életét. Azóta nem szólt. Úgy látszik, Frednek azért kellett Mr. Farebrothert megkörnyékeznie, mert Mary maga nem akar tovább alkudozni vele. Mr. Farebrother pedig megtudta tőle, hogy szereti Fredet, csak az a feltétele, hogy pap ne legyen. Fred ragaszkodik Maryhez, annyit látok, és persze nekem is kedvesebb ezzel... Hiszen mindig szerettük, Susan.

- Elég baj az Marynek - jegyezte meg Mrs. Garth.

- Miért baj?

- Azért, Caleb, mert kaphatott volna olyan embert, amelyik fölér húsz Fred Vincyvel.

- Ugyan! - nézett rá Caleb.

- Biztosan tudom, hogy Mr. Farebrother is vonzódik hozzá, és szándéka volt, hogy megkérje a kezét. De most, hogy Fred szerelmi postásnak használta, a szebbik reménynek vége. - Mrs. Garth fájó pontossággal fogalmazott. Zavartnak és csalódottnak látszott, mégis tartózkodott a késő szemrehányásoktól.

Néhány pillanatig Caleb is némán tapasztalgatta visszás érzelmeit. A padlót nézte, és a feje-keze meg-megmozdult, mintha a belső vitát kísérte volna taglejtésekkel. Végül így szólt:

- Ha így történik, Susan, büszke és boldog lettem volna. Mindig tudtam, hogy egyikünk sem ér fel hozzád, valahányan csak vagyunk. De ne feledd, hogy mégis engem fogadtál férjednek, együgyű ember létemre.

- Én a férjemnél jobb s okosabb embert nem ismertem soha - állapította meg Mrs. Garth, azzal a meggyőződéssel, hogy ő nem is adta volna alább.

- Mindegy, mások biztosan úgy gondolták, hogy jobban is járhattál volna. Hanem én rosszabbul jártam volna mindenképp. Ezért vagyok részvéttel Fred iránt. Jó fiú amúgy, az esze is megvan, ha ugyan jóra fordítja. Aztán nemcsak ő szereti-becsüli a lányomat, hanem a lányom is föltételes ígéretet tett neki. Én úgy látom, hogy a sorsa a kezemben van, ezért a tőlem telhető legjobbat teszem vele, ha Isten is úgy akarja. Kötelességem, Susan.

Mrs. Garth nem volt sírós fajta, de mire a férje bevégezte, nagy könny gördült le az orcáján. Szeretete és aggodalma indította el.

- Nem sokan akadnak, akik a gondjuk szaporításában látják kötelességüket, Caleb - mondta, és letörölte a könnyét.

- Mindegy, hogy más mit vállalna, mit nem. A célt tisztán látom, s azt is, hogy követnem kell. Hiszem, Susan, hogy a szegény Marynk javát egyfelé kell keresnünk.

Caleb hátradőlt a széken, és pillantása aggódón fellebbezett feleségéhez. Susan felkelt, megcsókolta, és így szólt: - Istennek hála, jó apja van a gyermekeinknek.

Hanem e szóval ki is fordult a szobából, és jól kisírta magát kárpótlásul azért, amit el nem mondhatott. Látta előre, hogy férje határozatát félre fogják magyarázni. Fredet tekintve pedig józan volt és kételkedő. Vajon kinek szolgáltat igazat a jövő: Susan kétkedő józanságának vagy Caleb föllengő lelkesedésének?

Fredet olyan vizsga várta másnap az irodában, amilyenre nem készült.

- No, Fred - kezdte Caleb -, írásbeli munkát kapsz, írnivalóm mindig sok volt, segítség nélkül nem boldogulok. Azért kérném, hogy a számvetést megtanuld, mert nem szívesen tartanék írnokot. Nem ördöngösség az. Írni, számolni tudsz?

Frednek elfacsarodott a szíve. Nem asztali munkát várt. De a döntést meghozta, visszakozni nem akart. - A számolástól nem félek, Mr. Garth. Számokra ráállt mindig az eszem. A kézírásomat talán ismeri.

- Hát lássuk - mondta Caleb, azzal tollat fogott, megvizsgálta a hegyét, s egy ív vonalas papírral együtt odanyújtotta Frednek. - Másolj le nekem egy-két sort ebből a költségvetésből. A számoszlop a jobb oldalra kerül.

Az akkoriban uralkodó nézet szerint úrhoz nem illett az olvasható kézírás, se az olyan, amelyik díjnokra vallhatott volna. Fred uras sorai tehát származhattak volna éppen korabeli gróftól vagy püspöktől is: a magánhangzók egyöntetűek voltak, s a mássalhangzók is csak annyiban ütöttek el egymástól, hogy némelyiknek lenn vetett hurkot, a másiknak fönn. A fakó méltósággal rótt sorok berzenkedtek másnemű fegyelmek ellen. Határozott szarkalábak sora volt, amilyen jó írásnak számít, csak az kell hozzá, hogy az ember előre tudja, mit olvashat benne.

Ahogy Caleb a munkát figyelte, arca elborult, s mikor Fred a kész írásmintát odaadta neki, horkantott egyet, s a keze fejével rácsapott a lapra. Az efféle hitvány munka mindig a kedvét szegte Calebnek.

- Mi a ménkű! - háborgott. - Ha elgondolom, hogy ebben az országban hány száz fontot fölemészt egy ember iskoláztatása, és íme, az eredmény! - A hangja színpadi lett, ahogy szemüvegét föllökte a homlokára, s végigmérte a szerencsétlen írástudót: - Nem leszünk így jóba, Fred, hiába!

- Mit tehetek, Mr. Garth? - nézett fel rá Fred megtörten, nemcsak a rosszul sikerült vizsga miatt, hanem mert már ott látta magát görnyedni egy asztalnál a többi tintanyalóval.

- Mit tehetsz? Meg kell tanulnod, hogyan kanyarítsd a betűket, s a sort hogyan rójad egyenesre! Mi haszna az írásnak, ha elolvasni senki nem tudja? - tette fel a kérdést Caleb háborogva. - Olyan kevés az emberek dolga, hogy efféle szétküldött talányokkal szaporíthatjuk? Nem, én tudom, hogy az iskola ilyennek fordítja ki az embert! Mennyi időt elvesztegetnék, amíg a hozzám érkező olvashatatlan leveleket kiböngészném, ha Susannak olyan jó szeme nem volna! Hajmeresztő! - Caleb az asztalra lökte a papírlapot.

Ha valaki idegen kandít be az irodába, eltűnődhetett volna, miféle jelenet bontakozik itt ki egy felháborodott mester meg egy szófukar úrifiú között, most, hogy az arcán piros foltok ütköztek ki, s a szája szélét rágja elkeseredetten. Mert Fred belevesztett a tépelődésbe. Mr. Garth a megérkezésekor oly bátorítóan bánt vele, hogy hálája és reménykedése felemelte, majd a csalatkozás mélyébe hullott egyenest. Tollnokoskodás neki meg sem fordult a fejében - hiszen ő is kellemes munkát keresett volna, akár a fiatalok többnyire. Bizony nem tudta, hova vezetett volna ez a tépelődés, ha magának ígéretet nem tesz, hogy ellátogat Lowickba Maryhez, és elújságolja neki, hogy az apja keze alatt dolgozik. Ebben az egyben nem akart csalatkozni.

- Ne tessék haragudni - ennyi tellett tőle, semmi különb. De Garth már megenyhült.

- Javítanunk kell ezen az íráson, Fred - magyarázta, rendes kerékvágásban ismét. - Írni mindenki megtanul. Én magam tanultam. Járj a végére a dolognak, próbálgasd éjjel, ha a nap nem elég hosszú. Én megadom az idejét, fiam. Callum egy darabig még folytathatja a könyvelést, amíg te beletanulsz a betűvetésbe. Hanem most mennem kell - mondta s felkelt. - Tudasd apáddal az egyezségünket. Te megtakarítod nekem Callum bérét, már szóval, ha írni megtanulsz, én meg nyolcvan fontot fizethetek neked az első évre, utána majd többet.

Amikor Fred az elhatározásáról tudósította szüleit, meglepetésük vésődött legjobban az emlékezetébe. Mr. Garth irodájából egyenesen a tárházba ment, úgy érezvén, méltán, hogy híréhez a leghivatalosabb helyet illő választania. Elhatározásának pedig nyomatékára lesz, ha apjával az üzleti órákban beszél, és ezt az időt apja mindig a tárházban fenntartott irodájában töltötte.

Fred rögtön a tárgyra tért, és röviden elmondta, mit tett, miféle szándékkal, végezetül apja bocsánatát kérte, ha csalódást okozott, tehetségének fogyatékosságait okolván. Az őszinte megbánás keresetlenül szókimondásra indította.

Mr. Vincy döbbenten hallgatott, egy felkiáltás nem tellett tőle. Ez a csend nem illett türelmetlen természetéhez. Az üzlet nem alakult valami szerencsésen aznap, és a szája körül játszó keserűség fájdalommá merevedett, ahogy fia szavait hallgatta. Egyperces hallgatás következett, miközben Mr. Vincy egy üzleti könyvet betett íróasztala fiókjába, s a kulcsot recsegve megforgatta a zárban. Majd fiára emelte tekintetét, és megkérdezte:

- Tehát így döntöttél, kérlek?

- Így, apám.

- Pompás. Csak állhatatos légy. Egyebet nem mondhatok. Sutba vágtad az iskoládat, és egy jókora fokkal ereszkedtél a létrán, pedig én az emelkedéshez nyújtottam módot.

- Bocsásson meg, apám, én másképp gondolom. Úr előbb lehetek ilyen munka árán, mintha káplánkodnék. Hálás vagyok mégis, hogy énnekem jobb életet szánt.

- Óriási. Egyebet nem mondhatok. Én mosom kezeimet. És csak azt remélem, hogy a te fiad majd többet visszafizet a ráfordított költségekből.

Ez a beszéd fájt Frednek. Apja azzal az előnyével élt, amelyben mindnyájunknak része lehet, ha valamely drámai jelenet során a múltunkat a dráma felvonásának tekintjük. Mr. Vincy valójában büszkén, nagyralátón és önzőn gondolkodott fia felől. De még reményeiben csalatkozva is kezében tartotta az ütőkártyát, és Fred nem szerette volna, ha haragban válnak el.

- Nem lesz talán ellenére, hogy otthon megmaradjak, apám? - kérdezte s fölkelt. - Bérem elegendő, hogy a kosztért fizessek, amit méltányosnak tartanék.

- Méltányos, az istennyila! - fakadt ki Mr. Vincy, amikor kelletlenül elgondolta, milyen volna a családi asztal Fred nélkül. - Anyád persze majd marasztal. De én megmondom, hogy lovat, azt nem tartok neked, és a szabószámládat sem állom. Egy-két öltönnyel legfeljebb megrövidülsz.

Fred egyik lábáról a másikra állt. A véghang még hiányzott. Végül rátalált.

- Szeretném, ha kezet nyújtana, apám, és megbocsátaná a bosszúságot.

Mr. Vincy a széken ülve felpillantott fiára, s amint közelebb lépett, odanyújtotta neki a kezét, és sietősen búcsúzott:

- Rendben van, a kérdést lezártuk.

Fred hosszabb magyarázattal tartozott édesanyjának. De hiába volt a szó. Anyja vigasztalan maradt, mert tisztán látta, amire talán Mr. Vincy is gondolt, hogy Fred most már biztosan elveszi Mary Garthot, s hogy az ő élete attól fogva nyüzsgő Garthokkal és közönséges szokásaikkal lesz teli, és hogy az ő nemes arcú, "middlemarchi fiúkkal összemérhetetlen" fiacskájára biztosan ráragad a Garth család parlagi viselkedése, hanyag öltözködési módja. Mrs. Vincy úgy vette észre, hogy valami Garth-féle összeesküvés működik itt az ő kívánatos Fredjének megkerítésére, e véleményének azonban hangot adni nem merészelt, mert már egyszer célzott rá, és Fred úgy "nekiugrott", mint soha annak előtte. Galamblelkű asszony volt, dühre sose gerjedt, csak annyit érzett, hogy boldogságán csorba esett, és néhány napig, alig, hogy Fredre nézett, elsírta magát, mintha a balsors jóslatának megjelenése lett volna. Szokásos jó kedélye lassabban tért vissza, talán azért is, mert Fred megtiltotta, hogy a kényes kérdést apjának szóba hozza - hiszen ő már megnyugodott a döntésében, és meg is bocsátott érte. Ha Mr. Vincy dühösen támadott volna Frednek, felesége nyilván a védelmére kel. Mr. Vincy azonban csak a bejelentés negyednapján mondta a feleségének:

- Ugyan, édes Lucym, ne keseregj már. Mindig kényeztetted a fiadat, kényeztesd hát tovább, könnyű szívvel.

- Ennyire mellbe nem vágott életemben, Vincy - vallotta meg a felesége, és a bájos galamb tokája remegni kezdett -, csupán a betegségével.

- Hát aztán! Mindegyiknek van baja a gyerekével. Ne nehezítsd a helyzetet azzal is, hogy keseregni látlak.

- Hát jó - felelte Mrs. Vincy. Férje kérése felrázta bújából, s most, mint a madár, kusza tollazatát rendezgetve kereste megnyugvását.

- Ha már búsulni akarsz, búsulhatsz talán a másik miatt - állapította meg Mr. Vincy, jónak látván, ha családatyai kedélyességét némi morgolódással fűszerezi. - Itt van Rosamond is.

- Bizony, szegény. Annyira sajnáltam gyermeke elvesztéséért! Szerencsére hamar kiheverte.

- Gyermek, gyermek! Én arról beszélek, hogy Lydgate nem boldogul, és ráadásul úgy hallom, úszik az adósságban. Már várom, hogy Rosamond egy szép nap elkezd nálam kilincselni. Hanem énbelőlem pénzt ki nem vágnak! Segítsen rajtuk a férje családja! Nekem sosem tetszett ez a házasság. De hát itt nem segít már a szó. Csöngess citromért, Lucy, és ne légy olyan levert. Holnap kocsira teszlek Louisával, és kimegyünk Rivertonba.

 

ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Alig számláltak nyolc nyarat, mikor
  Egy név érinté lelkük, és ime
Bimbóba szökkentek, mintha vidor
  Tavasz a célját földbe vési be.
Tőle hallották a hű Evan Dhut,
  Messzi Bradwardine fiát, s Vich Ian Vort,
Kisded képzeletük az elvadult
  Vizek-morotvák táján ülve tort,
És nőttön-nőtt, új áhítattal, hittel
  Nagy Walter Scott iránt, aki hozzájuk
A távolból egy daliás kort vitt el.
  A könyvtől meg kell válni, s ahogy szájuk
Morzsol, kezük úgy ró ívrét mesét:
  Tully-Veolan hős történetét.


Fred Vincy azon a délután, amikor gyalogszerrel vágott neki Lowicknak, lassan ráébredt, hogy ebben a világban olykor a leglóratermettebb fiatalembernek is be kell érnie az apostolok lovával, ha más nincs, már öt órakor elindult, és útközben benézett Mrs. Garthhoz, mert meg akart bizonyosodni, hogy jó szóval tekint új viszonyukra.

A gyümölcsösben talált a családi csoportképre, kutyákkal és macskákkal teljesen a nagy almafa alján. Mrs. Garth ünnepelt, mert legidősebb fia, Christy, első számú szemefénye, rövid vakációra hazalátogatott. Christy a házitanítóságban találta meg fiatalsága hivatását, hogy a világ irodalmait tanulmányozva a nagy emlékezetű Porson szülessen benne újjá - ilyenképpen élő bírálata lett a szerencsétlen Frednek, mintegy szemléltető eszköz a nevelő hajlamú anya kezében. A szögletes arcú Christy, anyjának férfiasan vállas mása, alig ért Fred válláig - fensőbbségét igazolni ezért nehéz is lett volna Freddel szemben -, egyszerű lélek volt, és nem ítélte meg keményebben Fred hajlíthatatlanságát a tudományok iránt, mint egy zsiráfot, ha azt hallja tőle, hogy a nyakát rövidebbre fogná. Most az anyja kerti széke mellett feküdt a földön, szalmakalapját szemére borította, Jim pedig mellette ült, és abból a műből olvasott fel, amely a gyermeklelkeknek annyi boldogságot szerzett - az Ivanhoe-ból persze -, és éppen a lovagi torna nagy íjászjeleneténél tartott, de Ben sokszorosan megszakította, mert valahonnét előszedte régi íját és nyilait. Letty szerint borzasztóan elkanászodott, folyvást nyaggatván a jelenlévőket, figyeljék meg, milyeneket lő kapásból, márpedig senki sem akart rá figyelni, csak a Pöttyes, a fürge eszű korcs. Az őszbe csavarodó új-fundlandi is csak sütkérezett, és a fátyolos szemű aggkori semlegességgel tekintett a jelenetre. Lettyn, legalábbis a száján meg a kötényén meglátszott, hogy ő szedte az asztalra halmozott cseresznyét, s most a szedés után nyugodalmasan ült a fűben, és csudálkozva hallgatta a felolvasást.

A családi csoportkép érdeklődése nyomban Fred Vincy felé fordult, mihelyt megérkezett. Amikor pedig letelepedett az egyik kerti székre, és elmondta, hogy valójában Lowickba indult, Ben elhajította íját, felkapott egy vonakodó kamaszmacskát, odakuporodott vele Fred kinyújtott lábához, és úgy kérlelte: - Vigyél el engem is!

- Meg engem is - tette hozzá Letty.

- Te nem bírod a lépést Freddel meg énvelem - ellenkezett Ben.

- Igenis bírom. Édesanyám, engedjél el engemet is - fogta könyörgőre Letty nyomban, mert állandóan küzdött a lányok lebecsülése ellen.

- Én itt maradok Christyvel - jelentette ki Jim, mint aki megveti a lábát, s felőle mehet a butábbja, ahová akar. Letty a fejéhez kapott, és hirtelenében nem tudta, kire irigykedjen.

- Menjünk, látogassuk meg Maryt mindnyájan - tárta szét a karját Christy.

- Nem, gyermekem, nem lephetjük el a lelkészlakot! Meg ebben a régi öltönyben te sem mehetsz látogatóba. Apád is jön haza hamarosan. Fred menjen egymaga csak. Majd megmondja Marynek, hogy itt vagy, s holnap hazajön.

Christy lenézett a térdén szitásodó nadrágjára, majd Fred fehér porcelánnadrágját nézte végig. Bizony a porcelánnadrág az angol egyetemi szabók munkáját dicsérte, és Fred oly fesztelen mozgott, hogy még izzadt homlokának törlésében is választékosság nyilvánult.

- Menjetek, szaladjatok egyet, gyerekek! - szólalt meg Mrs. Garth. - Frednek is melege lesz, hogy egy bolyban lát benneteket. Vigyétek a bátyátokat, mutassátok meg neki a nyulakat!

A legidősebb fiú megértette a célzást, és nyomban elindult a kisebbekkel. Fred érezte, hogy Mrs. Garth neki nyújtana alkalmat a beszédhez, de kezdetnek csak ennyi ötlött ki belőle:

- Milyen boldog lehet, Mrs. Garth, hogy Christy hazajött!

- Igaz. Előbb is jött, mint vártam. Kilenckor szállt le a postakocsiról, alig azután, hogy az apja elment. Nagyon várom már Calebet, hogy hallaná, milyen bámulatos haladást tett Christy a tanulmányaiban. Tavaly maga fizette tandíját a tanítóskodásból, és a tanulásban is jeleskedett. Aztán reméli, hogy házitanítóként hamarosan eljut külföldre.

- Nagyszerű gyerek - állapította meg Fred, holott orvosságos ízt érzett a szájában, míg ezeket a jó híreket emésztette. - Nincs is vele baja senkinek. - Majd némi hallgatás után hozzátette: - Én magam attól tartok, hogy sok gondot okozok majd Mr. Garthnak.

- Caleb a gondjait szívesen viseli. És többet vesz a vállára a maga jószántából, mint amire más kérni merné - felelte Mrs. Garth. Kötött, ezért kedve szerint nézhetett fel Fredre vagy le a munkájára: az ilyen foglalatosság mindig kapóra jön, ha az asszony a családját dicséri. S bár Mrs. Garth tartózkodást fogadott, mégis szeretett volna valami épületeset mondani Frednek.

- Tudom, hogy érdemtelennek tart, Mrs. Garth, méghozzá méltán - mondta Fred, s némileg felderült, mert észrevette, hogy legalább a leckéztetés szándéka megmaradt az irányában. - Éppen azokkal viselkedtem megbocsáthatatlanul, akiktől a legtöbbet várom. Ha azonban két ilyen ember, mint Mr. Garth és Mr. Farebrother, nem mondott le rólam, hitványság volna, ha én magamról lemondanék. - Fred tanácsosnak vélte, ha Mrs. Garth előtt e nevezetes férfiak példájára hivatkozik.

- Nagyon igaz - felelte Mrs. Garth nyomatékosan. - Az olyan fiatalember, akinek e nemből két tanítómestere is támad, méltatlannak bizonyulna csakugyan, ha igyekezetükre rácáfolna.

Fredet ugyan mellbe vágták e kemény szavak, mégis így válaszolt: - Remélem, velem nem járnak így, Mrs. Garth, mivel némi biztatást kaptam, hogy Maryt elnyerhetem. El is mondta talán Mr. Garth? S ha elmondta, ugye nem okozott kellemetlen meglepetést? - végezte Fred, ártatlan célzással régóta nyilvánvaló szerelmére.

- Azt kérded, nem lepett-e meg, hogy Marytől bátorítást kaptál? - fordította vissza rá a kérdést Mrs. Garth, mert úgy gondolkodott, nem árt, ha Fred is megtudja, hogy Mary jó emberei ugyan nem kívánhatták ezt a fordulatot, bárhogy vélekedjenek is Vincyék. - Bizony, megvallom, engem meglepett.

- Egyenesen tőle nem kaptam bátorítást. Nem, amikor megpróbáltam válaszra bírni - felelte Fred, felmenteni igyekezvén Maryt. - Hanem amikor Mr. Farebrothert kértem meg, hogy szóljon az érdekemben, Mary igenis éreztette vele, hogy remélhetek.

A dorgálás hajlama már előbb fészkelődni kezdett Mrs. Garthban, de megnyilatkozásának nem talált alkalmas pillanatot. Hanem ez sok volt az ő béketűrésének is: hogy ez az ifjú szamár szomorúbb és bölcsebb szívek csalódásain viruljon fel - hát ilyen egyszerű? gyere, bagó, beteszlek, aztán csak köpködjünk? -, közben még a családja is abban a hitben éljen, hogy csemetéjüket megkerítették? Bosszúsága forrongott, hiszen a férjének sem mutathatta ki. Példás feleségek gyakran így lelnek bűnbakot. - Nagy hibát követtél el, Fred - mondta tehát erős elhatározással -, hogy Mr. Farebrothert kérted meg közvetítőnek.

- Igazán? - nézett rá Fred, és elvörösödött. Megdöbbenésénél kíváncsisága volt csak nagyobb, mire célozhat Mrs. Garth, ezért mentegetőzőn hozzáfűzte: - Mr. Farebrother mindig jó barátunk volt, és tudtam, ha ő teszi fel a kérdést, Mary nem üti el tréfával. És oly szívesen vállalta ezt a feladatot!

- Fiatal emberek csak a tulajdon kívánságaikhoz nem vakok, és ritkán sejtik, milyen drágán fizet más az óhajukért - állapította meg Mrs. Garth. Nem akart általános tételének magyarázatába bocsátkozni, ezért csak a kötésén fordított egyet, és ünnepélyesen ráncolta a szemöldökét.

- El nem gondolhatom, hogy okoztam fájdalmat Mr. Farebrothernek - firtatta Fred, de máris új lehetőségek tárultak fel képzeletében.

- Szó szerint: el nem gondolhatod - vágta rá Mrs. Garth fájdalmas pontossággal.

Fred egy pillanatig kétségbeesetten kémlelte a látóhatárt, majd Mrs. Garthra pillantott, s szinte sértőn kérdezte:

- Csak nem akarja azt mondani, Mrs. Garth, hogy Mr. Farebrother szerelmes Marybe?

- S ha azt akarnám, te lehetnél az utolsó, aki meglepődöl - válaszolta Mrs. Garth, és a kötését félretéve összefonta a két karját. Zabolázhatatlan indulatára vallott, hogy a munkáját félretette. Valójában tanácstalanul állt két érzése közt: hogy Frednek a dorgálást megadja, és hogy máris túllőtt a célon. Fred kapta a kalapját, s kelt fel.

- Eszerint Mr. Farebrother útjában állok, azaz Maryében is? - tette fel a kérdést úgy, hogy az válasz nélkül nem maradhatott.

Mrs. Garth ez egyszer nem állt készen a szóval. Sarokba szorult. Ki kellett volna mondania, amit valójában érzett, holott tudta, milyen nagy okok szólnak őszintesége ellen. Különösen az bántotta, hogy a szája jobbik természete ellenére járt. A beszélgetés Fredet különben váratlanul felvillanyozta, s most a kérdéshez hozzátette még ezt is: - Mr. Garth, úgy láttam, örül Mary ígéretének. Erről tehát nem értesült.

Mrs. Garth fájó nyilallást érzett férje említésére. Nem viselte könnyen félelmét, hogy Caleb majd igazságtalannak ítéli. Úgy félt tehát, hogy a következményeken lehetőség szerint enyhítsen.

- Én csupán következtettem. Nem állítanám, hogy a dologról Mary is tud.

Arra azonban nem hajlott, hogy Fredtől hallgatást kérjen a dologban, amelyet ő maga hozott szóba szükségtelenül. A dereka nem volt hajlékony. Amíg ott vívódott, a következmények áradása máris megindult az almafa alján, a teaasztal körül. Ben jött rohanvást a gyepen át, Pöttyes a sarkában, és amikor meglátta, hogy a kismacska a kötés szálába bonyolódva fejti lefelé anyja munkáját, rákiáltott, és összecsapta a tenyerét. Pöttyes ugatni kezdte, a kismacska meg ijedten fönn termett a teaasztalon, fölborította a tejet, majd leugorván magával sodorta a cseresznyehalom felét, Ben pedig felkapta a félig kötött harisnyaszárat, és ráhúzta a macska fejére, amitől az még jobban nekivadult, majd Letty is a helyszínre érkezett, és kiáltva fellebbezett anyjához a kegyetlenség ellen - az események torlódtak, akár egy füzetes regényben. Mrs. Garthnak közbe kellett lépnie, a gyerekek sorban megérkeztek, és a négyszemközti beszélgetés Freddel véget ért. Fred ment is, amint szerét ejthette, és Mrs. Garth csak egy "Isten áldjon"-nal enyhíthetett szigorán, amikor kezet szorított vele.

Kínosan érezte, hogy kis híján "bolond asszony módjára" viselkedett: hogy előbb beszélt, aztán kért volna titoktartást. Azonban nem kért, s hogy Caleb vádjának eleibe vágjon, úgy döntött, magát vádolja be, megvallván neki mindent még aznap este. Furcsa, milyen kemény bírájának tekintette Calebet, valahányszor törvénynapra virradt. Enyhítő körülményül azonban meg akarta említeni azt is, hogy Fred Vincy felvilágosítása tanulsággal járhat.

A hatáshoz nem is fért kétség, Fred már Lowick felé érezte. Jóreményre kész természete talán soha ilyen sérelmet el nem szenvedett, mint most, mikor megvillantották előtte, hogy Mary kitűnő házasságot köthetne, ha ő nem állna az útjában. Bosszantotta az is, hogy, mint mondta volna, hólyag módjára éppen Mr. Farebrother közreműködését kérte. A szerelmes azonban nem olyan - s Fred sem kivétel -, hogy szerelemféltésében egykönnyen megnyugvást találna. Hiába bízott Mr. Farebrother lelke nemességében, s hiába hitt Mary ígéretében, a fontos egyedül az volt, hogy vetélytársa akadt. Ez a felfedezés csupa ellenkezést keltett benne. Nem mondott volna le Maryről, az ő javát tekintve sem, inkább ereszkedett volna érte harcba bárkivel. A harc Mr. Farebrotherrel azonban jelképes értelmű lehetett csupán, s az ilyen harcnak Fred aggódóbban nézett eléje, mintha csak az izmaira kellett volna hagyatkoznia. Ez a tapasztalat a megfegyelmezésének bizonyára nem volt oly kemény eszköze, mint nagybátyja végrendeletében való csalatkozása. A vas nem érte a szívét, de már elképzelte, milyen, ha megfordul benne. Azt nem gondolta mindjárt, hogy Mrs. Garth talán tévesen ítéli meg Mr. Farebrother érzelmeit, de gyanította, igenis, hogy Maryvel kapcsolatban téved. Mary az utóbbi időben a lelkészlakban időzött, és anyja nemigen tudhatja, miféleképp változtak az érzelmei.

Az sem könnyített a lelkén, amikor Maryt a nappaliban vidám társalgás közepette találta három hölggyel. A társalgás nyomban félbeszakadt, amint Fred belépett, és Mary folytatta az elsárgult tárlófiókok címkéinek másolását híresen szép gyöngybetűivel. Mr. Farebrother a faluban járt el valahol, a három hölgy pedig nem is sejthette, milyen viszony fűzi Fredet Maryhez, ezért nem ajánlhatta egyikük sem, hogy sétáljanak talán egyet a kertben, és Fred már látta, hogy bizalmas szó váltása nélkül kell majd továbbállnia. Először Christy megérkezéséről számolt be, majd Mary apjánál vállalt állásáról, és némileg megvigasztalta, hogy az utóbbi hír látható örömre indítja Maryt. - Boldog vagyok - Mary csak ennyit mondott sietősen, s már hajolt is az írása fölé, hogy az arcát ne láthassa senki. Ezt a választ azonban Mrs. Farebrother nem tűrhette szó nélkül.

- Csak nem azt mondja, aranyos Garth kisasszony, hogy örül, ha egy fiatalember lemond a papi pályáról, holott arra készült? Csakis úgy értheti, hogy mégis édesatyja biztos kezébe kerül, ha már így történt.

- Nem, Mrs. Farebrother, örömöm bizony mindkét hírnek szól - válaszolta Mary, s ügyesen eltüntetett egy zendülő könnycseppet. - Sajnálatosan világi az én eszem járása. Soha nem állhattam a lelkipásztorokat, és kivételt csak kétszer tettem, egyszer a wakefieldi lelkésszel, másodszor Mr. Farebrotherrel.

- Ugyan miért, aranyosom? - érdeklődött Mrs. Farebrother, s fából való kötőtűi megálltak a kezében, amint Maryre nézett. - Mindig pompásan okadatolja véleményeit, hanem ez megdöbbent. Nem kérdem persze azok felől, akik új hitigazságokat hirdetnek, de mégis miért nem állhatja a lelkipásztorokat?

- Jaj, mit is mondjak! - töprengett Mary, majd az arcát egy pillanat múltán vidámság öntötte el. - Nem tetszik a nyakbavalójuk.

- Akkor nem tetszhetik Camdené sem - kockáztatta meg Miss Winifred.

- Dehogyisnem - felelte Mary. - Csak a többiek nyakravalója nem tetszik. Főleg a többiek miatt nem.

- Milyen talányos! - jegyezte meg Miss Noble, mert úgy érezhette, hogy a megoldáshoz az ő esze nem elég.

- Tréfál, aranyosom. Lehetne nagyobb oka is, hogy a tiszteletre méltó férfiak gyülekezetét lenézze - jelentette ki Mrs. Farebrother.

- Miss Garth oly szigorú bírája a férfiaknak, hogy megítélése a lehetetlennel határos - mondta Fred.

- Nos, örülök, hogy legalább az én fiammal kivételt tesz - válaszolta az idős hölgy.

Mary épp Fred csípős megjegyzésének mélyebb értelmén tűnődött, amikor Mr. Farebrother lépett be. Elmondták neki is Fred elszegődésének jó hírét. Nagy megnyugvással csak annyit mondott: - Úgy is kell -, azzal Mary címkéi fölé hajolt, és a kézírását dicsérte. Fredben iszonyú féltékenység dúlt - nem azt bánta persze, hogy Mr. Farebrother nagyra tartja Mary munkáját, hanem inkább hogy nem oly rút és kövér, mint némely negyvenéves férfiak. Tisztán látta, mi lesz a vége ennek. Mary nyíltan mindenki fölébe emeli Farebrothert, ezek a nők pedig láthatólag egyengetik a kettejük útját. Már-már biztosra vette, hogy nem lesz módja bizalmas szót váltani Maryvel, amikor Mr. Farebrother megszólalt:

- Ugyan, Fred, segíts már visszahordani ezeket a fiókokat a fogadószobába... nem is láttad, milyen szép dolgozószobához jutottam! Jöjjön kegyed is, Miss Garth. Hadd mutassam meg, milyen bánatos pókra leltem ma reggel.

Mary rögtön átlátott a kérésen. Amaz emlékezetes este óta Mr. Farebrother nem mutatott többet iránta pásztori nyájasságnál, és akkor támadt kétségeit el is altatta. Mary a valószínűségeket szigorú elmével rostálta, s ha valami sejtelme a hiúságának hízelgett, elejtette máris, hiszen korán megtanulta, hogy a hiúságára nem adhat. Úgy is lett, ahogy előre meglátta. Amíg Fred az új dolgozószobát csodálta, ő pedig a pókot, Mr. Farebrother rájuk szólt:

- Várjanak itt egy-két percig. Kikeresnék egy metszetet, amelyhez csak Fred elég magas, hogy felakassza. Rögtön jövök. - Azzal magukra hagyta őket. Fred első szava mégis ez volt:

- Tehetek én akármit, Mary, a végén mégis Mr. Farebrothernek fogod nyújtani a kezed. - S a hangja dühtől remegett.

- Miket beszélsz, Fred! - háborgott Mary. Mélyen elpirult, és csütörtököt mondott a szokásos szavakészsége is.

- Lehetetlen, hogy e dologban nem látnál világosan... mikor olyan világos az eszed!

- Én csak annyit látok, hogy helytelenül viselkedel, Fred. Hogy beszélhetsz így Mr. Farebrotherről, mikor az ügyeid pártfogóját tisztelhetnéd benne! Hogyan fordul meg ilyesmi a fejedben?

Fredbe szorult némi ravaszság, a dühe sem nyomhatta el. Ha Mary csakugyan gyanútlan, semmi haszna Mrs. Garth véleménye felől felvilágosítani.

- Egyik dologból következik a másik - felelte. - Ha folyton olyan ember társaságában vagy, aki engem mindenben lepipál, te pedig mindenki fölébe helyezed, hiába minden igyekezetem.

- Hálátlan vagy, Fred - felelte Mary. - Már meg is bántam, amit Mr. Farebrotherrel üzentem.

- Nem vagyok hálátlan. A legboldogabb én lennék a világon, ha ez az akadály nem állna előttem. Elmondtam apádnak mindent, s ő olyan jóságosan beszélt velem, akár a tulajdon fiával. Kedvvel látnék a munkának, akár a betűvetésnek is, ha ez az akadály nem volna.

- Miféle akadály? Miről beszélsz? - nézett rá Mary, és az járt az eszében, hogy valaminek történnie kellett, amiről ő nem tud.

- Az a biztos tudat, hogy Farebrother a végén úgyis kiüt a nyeregből.

Mary nem állhatta nevetés nélkül, s ezzel meg is békült.

- Fred - kezdte, és elfogta volna a tekintetét, de Fred a szemét duzzogón a padlóra szegezte -, bolondot teszel magadból, vedd már észre. Ha nem volnál ilyen bájosan együgyű, milyen gonoszul áltathatnálak, hogy terajtad kívül még ki tudja, hányan udvarolnak nekem!

- Igazán engem szeretsz a legjobban, Mary? - függesztette rá a szemét rajongón Fred, majd a kezét próbálta elkapni.

- E percben egy csöppet sem szeretlek - felelte Mary, és hátrálva elrejtette a kezét. - Én csak annyit mondok, hogy halandó nekem nem udvarolt terajtad kívül. Persze még meglehet, hogy valami jó szemű ember egyszer észrevesz - fűzte hozzá kajánul.

- Szeretném, ha megígérnéd, hogy őt nem tekinted ilyen szemes embernek - mondta Fred.

- Még egyszer szóba ne hozd, Fred - tiltakozott Mary komolyra válva. - Nem tudom, a butaságodért szidjalak-e vagy a hálátlanságodért, ha nem akarod észrevenni, hogy Mr. Farebrother szántszándékkal hagyott magunkra. Nem értem, hogy állhatsz ilyen vakon a jóakarata előtt.

Több beszédre nem volt idő, mert Mr. Farebrother jött vissza a metszettel, Frednek pedig vissza kellett vinnie féltékenységét a nappaliba, bár Mary viselkedése és szavai megenyhítették. A beszélgetés végeredményben Maryt érintette kínosabban. Figyelme óhatatlanul új irányba terelődött, és helyzetének új értelmezését is lehetségesnek látta már. Viszont állásfoglalásával mintha Mr. Farebrothert kisebbítette volna, márpedig az ilyen helyzet veszedelmesen kikezdi egy hálás természetű nő állhatatosságát. Megkönnyebbülésére szolgált, hogy volt ürügye a másnapi hazatérésre, mert azt az érzését, hogy csak Fredet szereti, istápolni akarta magában. Ha gyengéd érzelem fészkel bennünk hosszú éveken át, a változás gondolata is mintha levonna életünk értékéből. Érzelmeink és állhatatosságunk mellé őrt állíthatunk ugyanúgy, mint akár kincseink őrzésére.

"Fred minden reményében csalatkozott, ez az egy tartja meg" - mondta Mary magának, s az ajkán mosoly játszott. Másféle ábrándokat nem is nevelhetett magában, hiába érezte néha a tekintély és elismerés támasztékának hiányát. De ha ezeket képzelte el Fred nélkül, vagy éppen Fred magára maradt, szomorú látványát, a képzelődéstől is elment a kedve.

 

ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

Tekintetedbe nem fér gyűlölet,
így abból nem tudom meg árulásod;
sok szem körül elmondják a szivek
álnokságát a mord vagy sunyi ráncok:
de te úgy gyúrattál, hogy arcodat
ne lakja más, csak édes szerelem
s bármit tesz benned szív vagy gondolat,
szemed szava csak édesség legyen.

SHAKESPEARE 93. SZONETTJÉBŐL[32]


Amikor Mr. Vincy először említette Rosamonddal kapcsolatos balsejtelmét, Rosamond maga el sem hitte volna, hogy efféle folyamodására valaha is sor kerülhet. Kétségek nem gyötörték anyagiak dolgában, bár asszonyi élete meglehetős változatosan és költségesen telt. Gyermekét elvetélte, s a hímzett apró ruhákat, főkötőket gyászban kellett félretennie. E szerencsétlenségért csakis a makacsságát okolhatta, hogy kilovagolt, holott a férje tiltotta - bár nem kell azt hinnünk, hogy ez alkalommal indulatos jelenetre került sor, vagy megmondta volna a férjének: tilthat, amit akar, ő a kedvére cselekszik.

A lovas mulatságot Lydgate kapitány, a főnemes harmadik fiának látogatása tette ily kívánatossá, bár sajnálattal kell megvallanom, hogy e főúri fit a mi Tertiusunk nyegle divatbábnak nézte, aki "haját undokul a tarkójáig választva hordja" (nem úgy, mint Tertius), és a tudatlanok biztonságában osztozik, mert minden képzelhető kérdésre választ tart a tarsolyában. Lydgate titokban átkozta könnyelműségét, mert ezt a látogatást maga rántotta a nyakába azzal, hogy nászútjuk során meglátogatták nagybátyjáékat, és Rosamondot is megsértette, amikor négyszemközt megvallotta neki bosszúságát. Rosamondnak ezt a látogatását társadalmi fölmagasztalódása finoman kendőzendő alkalmának hitte. Mintha mindenkinek tudomásul kellett volna vennie, annyira jelentős eseménynek vélte, hogy házában egy főnemesi származású sógor szállt meg, s amikor vendégeinek bemutatta Lydgate kapitányt, úgy érezte, hogy rangja, mint valami finom illat, őket is áthatja mind. E fölmagasztalódás egy időre eloszlatta a házas állapotnak mindazon csalatkozásait, amelyek még az előkelőbb születésű orvostudor oldalán is utolérhetik az asszonyt. Úgy tetszett neki, hogy házasságával szó szerint és jelképesen is most kerekedett fölébe a middlemarchi átlagnak, és a jövőbe mindjárt derűsebben tekintett, ha a quallinghami látogatások és levélváltások sorozatát látta benne, valami olyasmit tehát, amiben Tertius is megfoghatatlan módon felmagasztalódik. Gyönyörűsége még teljesebbé vált, amikor, alighanem a kapitány sugallatára, férjes húga, Mrs. Mengan is megszállt a házukban két napra szolgálójával, útjában a városból. Rosamond most látta csak igazán zenei gyakorlatainak és ruhacsipkéi gondos megválogatásának hatását.

Ami Lydgate kapitányt illeti, alacsony homloka, félrenyomott sasorra és nehézkes beszéde talán ellene szólt volna, ha katonás tartása és bajsza nem részelteti abban a titokzatos valamiben, amiért némely szőke virágszálak mint nagystílűért kornyadoznak. A kapitányt előkelő nevelése ráadásul megszabadította a középosztályi illedelmektől, sőt nagy szakértője volt a női bájaknak is. Rosamond még jobban kivirult a szemei tüzében, mint Quallinghamben annak idején, a kapitány pedig vitézül tette neki a szépet a nap nagyobb részében. A látogatást különben élete legkapitálisabb mulatságának tartotta, annál inkább mivel gyanúja az volt, hogy csodabogár unokabátyja a pokolba kívánja. Gyaníthatta csak, mert bármekkora volt Lydgate undora, inkább (jelképesen szólván) meghalt volna, mint hogy a vendéglátás lovagias rendjén csorbát ejtsen. Jobbára csak nem hallotta meg, miket mond a délceg tiszt, a válasz kötelezettségét meg éppenséggel Rosamondra ruházta. Nem volt féltékeny férj, inkább hagyta a tökfejű fiatalurat a feleségére, mint hogy a maga drága idejéből fecséreljen rá.

- Örülnék ha a kapitánynak több figyelmet szentelnél étkezés közben, Tertius - jegyezte meg Rosamond egyik este, amikor a magasztos vendég Loamfortban járt el ott állomásozó tiszti cimboráinál. - Néha annyira szórakozott vagy... mintha mögötte vizsgálnál valamit a falon.

- Drága Rosym, csak nem várod, hogy csevegéseket kezdjek ezzel a fölfuvalkodott szamárral - felelte Lydgate nyersen. - Ha a fejét betörné, talán érdeklődéssel tekintenék bele, addig azonban nem.

- Nem értem, hogy beszélhetsz ilyen megvetően unokafivéredről - tűnődött Rosamond, s ujjai közben fensőbbséges szigorral dolgoztak a hímzésén.

- Kérdezd csak meg Ladislaw-t, nem a kapitányt tartja-e a legunalmasabb fajankónak, akivel csak a szerencsétlensége összevezette. Hiszen kerüli a házunkat, amióta ez itt van!

Rosamondnak nem kellett magyarázni, miért fitymálja Mr. Ladislaw a kapitányt: féltékeny volt rá, és Rosamond nem bánta, ha Mr. Ladislaw féltékeny.

- A hozzá hasonló különcködők véleménye kiszámíthatatlan - állapította meg Rosamond. - Az én véleményem szerint azonban Lydgate kapitány talpig úr, ezért nem helyes, és Sir Godwinra nézve is sértő, ha félvállról bánsz vele.

- Bizonyára nem. De hiszen együtt vacsorázunk! Különben jön-megy kedvére, és éppen nem keresi a társaságomat.

- Amikor egy asztalnál ülsz vele, mégis több figyelemben részesíthetnéd. A te megítélésed szerint talán nem lángelme, azonban tekintsd, hogy a foglalkozása is más. Ezért helyesebben tennéd, ha rábíznád a beszédtárgy megválasztását. Csevegőnek is kellemes szerintem. A jelleme pedig makulátlan.

- Az igazság az, hogy nem bánnád, Rosamond, ha hasonló lennék hozzá - mormogta Lydgate beletörődőn, s a mosolya nem volt éppen gyengéd, vidám meg mégúgyse. Rosamond elhallgatott, és nem mosolygott rá a férjére, bár gödröcskéi mosolytalanul is a jó természetéről vallottak.

Lydgate válasza szomorú mérföldkő módján jelezte, milyen messzi jár álmai régi világától, amelyben Rosamond Vincy a női tökély képét viselte, mesteri sellő módján zengvén férje eszének dicséretét, s tükrét-fésűjét egyedül e bölcsesség ajnározásának eszközeként forgatva. Azóta megtanulta, hogy más tiszteletben volt része álmaiban, és más megint, ha egy férfit a tehetségéért úgy becsülnek, mintha rendjelet hordana a gomblyukában vagy kegyelmest a neve előtt.

Elgondolható, hogy Rosamond is messze kanyarodott attól a világtól, amelyben Mr. Ned Plymdale udvarlása halálos unalmára volt. Azonban a halandók legtöbbje számára tűrhetetlen az egyikfajta butaság, és szalonképes a másik - ha nem így volna, hová jutna a társas életünk? Lydgate kapitány ostobasága felsőbb illatokat árasztott, nagystílű volt, úri módon beszélt, és közeli rokonságban állott Sir Godwin ostobaságával. Rosamond tehát elragadónak ítélte, és fordulataiból is akárhányat jól megjegyzett.

Nem meglepő tehát, ha Rosamond, ki, mint tudjuk, a lovaglásnak nagy barátja volt, számtalan okot talált rá, miért éppen most kell a lovaglásra újból rákapnia, mikor Lydgate kapitány a Zöld Sárkányban elszállásolt lovászával s két lovával utazván annyira kérlelte, hogy lovagoljon ki vele a szürkéjén, annyira kezes és hölgy alá való ez a ló - hiszen a húgának vette, és neki viszi Quallinghambe. Rosamond első ízben meg sem mondta a férjének, hogy kilovagol, és előbb hazaért nála, azonban a lovaglás oly pompásan sikerült, és Rosamond annyival jobban lett utána, hogy bízvást elújságolhatta élményét, férje beleegyezését várva az újabb lovagláshoz.

Önkényével azonban nemcsak megsértette Lydgate-et. Lydgate valójában megdöbbent, mint vállalhatja Rosamond az idegen ló kockázatát, hogy őt meg sem kérdi. Megrökönyödésének első kitörése után néhány pillanatig hallgatott, de Rosamond már tudta, mi következik.

- Szerencsére baj nélkül értél haza - állapította meg végül. - Hanem még egyszer meg ne próbáld, Rosy. Ha hozzád szokottabb, kezesebb ló nem volna a világon, a baleset veszélye akkor is eltéríthetne. Hiszen ezért kértelek, hogy az aranyderest se lovagold tovább!

- Baleset itthon is történhet, Tertius.

- Ne beszélj badarságokat, szívem - fogta könyörgőre Lydgate. - Hiszen a javadat én mégis több hozzáértéssel ítélhetem meg. Legyen elég, ha annyit mondok, hogy többet ki ne lovagolj.

Rosamond vacsorához fésülködött, és tükörképe nem mutatta bájos arcának semmi változását; csupán hattyúnyakát hajtotta félre. Lydgate zsebre tett kézzel sétált mögötte, majd megállt, mintha valami biztosítékra várna.

- Szeretném, ha föltűznéd a kontyomat, drágám - mondta Rosamond, és röpke sóhajjal leeresztette a karját, hogy férje elszégyellje magát goromba pokróc mivoltában. A kontyát Lydgate sokszor föltűzte már, mert hosszú, finoman formált ujjaival igen ügyesen bánt. Most is felfogta a lágy fonatokat, és csomójukba tűzte a magas fésűt (mire nem használhatók a férfiak!) - és ugyan tehetett volna egyebet, mint hogy megcsókolja tarkója elővillant bájos hajlatát? Pedig az indulatunk nem mindig az, ha megtesszük, amit előbb is tettünk már. Lydgate-ben forrt a düh, és a lényeget nem felejtette el.

- Lehetett volna annyi esze a kapitánynak, hogy nem kínálja fel a lovát, de meg is mondom neki! - fogadkozott, amint továbblépett.

- Meg ne tedd, Tertius, kérlek - nézett rá Rosamond, s a tekintete határozottabban beszélt, mint a szavai. - Gyerek színében tüntetnél fel. Ígérd meg, hogy ezt a dolgot rám hagyod.

Mintha lett volna némi igazság az ellenvetésében. - Helyes - válaszolta Lydgate, mint aki megadja magát. A vita tehát azzal végződött, hogy ő tett ígéretet Rosamondnak, nem pedig Rosamond neki.

Rosamond valójában megfogadta, hogy nem ígér semmit. Diadalokhoz szokott természete nem pocsékolta toporzékolásra erejét. Ami kedvére volt, azt tartotta helyesnek, és minden eszét arra használta, hogy a kedvére való dolgokat meg is tehesse. Ismét ki akart lovagolni a szürkén, és ki is lovagolt legközelebb, amikor férje távol volt, azzal, hogy úgysem tudja meg, csak amikor már a tiltakozása késő. A kísértés, meg kell hagyni, nagy volt. Rosamond szeretett lovagolni, és öröme, hogy pompás lovat ül meg, és mellette Lydgate kapitány, Sir Godwin fia üget, ugyancsak pompás lovon, s e mulatság közben akárki láthatja őket, csak a férje nem - mondom, ez az öröme nagyobb volt, mint amilyenre házasság előtt számított. Ráadásul kapcsot kovácsolt a család quallinghami ágához, ami bölcs dolognak tetszett.

Hanem a kezes szürkét váratlanul érte, hogy a halselli erdő szélén fát döntöttek, és megrémült, Rosamond pedig még jobban - ebből lett a vetélés. Lydgate a dühét rajta nem tölthette ki, ezért a kapitánnyal bánt oly gorombán, hogy az szedte is a sátorfáját hamarosan.

Ha az eset később szóba került, Rosamond szelíden kitartott amellett, hogy nem a lovaglás okozta, és ha otthon marad is, a vége ugyanaz, mert efféle panaszai már voltak.

- Szegénykém! - Lydgate ennél többet nem mondhatott, de e szelíd teremtés iszonyú konoksága gondolkodóba ejtette. Egyre világosabban kellett látnia, hogy Rosamondon bámulatos módon nincs hatalma. Tudásának fölénye és elméletei nemhogy jósdává avatta volna szemében - Rosamond a mindennapi élet kérdéseiben szinte kerülte a tanítását. Lydgate Rosamond eszét nőhöz illően fogékonynak nézte, de most kezdte csak megérteni, miféle igazán - miféle független működésű szerkezettel van dolga. Rosamondnál senki hamarabb át nem tekinthette tulajdon ízlésével és érdeklődésével összefüggő mindenfélék oksági szövevényét: világosan látta, hogy Lydgate kimagaslik Middlemarch társadalmából, és képzeletben továbbfejlesztette mindazon társadalmi kellemességeket, amelyek férje tehetségéből következhettek volna. Hanem az orvosi és tudományos becsvágy e megálmodott következményekkel különb kapcsolatban nem volt, mint teszem azt, valamely bűzös olajnak szerencsés felfedezése. De hagyjuk az olajat. Rosamond a maga véleményeiben mindenképp szilárdabban hitt, mint abban, amit a férje mondott. Lydgate ámulattal tapasztalta, hogy számtalan apró ügyben ugyanúgy, mint a végzetes lovaglás esetében, szerelme nem teszi engedelmessé. Szerelmében nem kételkedett, és nem kínozta olyan gyanú sem, hogy talán épp ő szegi útját. Magában azt vallotta, hogy gyöngédebben szereti, mint valaha, csak Rosamond engedetlensége nem fér a fejébe, de... hiába! Lydgate-et gondok gyötörték. Új jelenségekre figyelt fel életében, ártalmasabbra, mint a posvány az olyan lénynek, amely kristálytiszta vízben élt, lélegzett, és surrant csillanó zsákmánya után.

Rosamond hamarosan a rózsánál szebben virult hímzőasztalánál, atyja csézáján tett kirándulásokat, és boldogan tervezgette, hogy nemsokára meghívják Quallinghambe. Tudta, hogy ékesebb dísze lesz a kastély fogadószobájának, mint a család akármelyik leánya, s mikor azon tűnődött, hogy ezt majd az urak is észreveszik, talán kihagyta a számításból, hogy a hölgyek mégsem örülhetnek, ha lesöprik őket a színről.

Lydgate, hogy Rosamond egészségéért nem kellett már aggódnia, visszasüppedt abba a kedvébe, amit Rosamond emberevőnek nevezett - s e jellemzés Lydgate minden kedélyállapotára ráillett, amelyben éppen csak Rosamonddal nem ért rá foglalkozni. Emberevőnek nevezte akkor is, ha gondterheltnek látszott, és a mindennapos apróságok ingerültté tették - valójában ezen az ingerültségen, mint légsúlymérőn, úgy olvashatta volna le Rosamond férje aggodalmait és balsejtelmeit. Lydgate emberevésének egyik nagy okáról jóakaratúlag hallgatott Rosamond előtt, nehogy kedvét szegje, vagy egészségének ártson. Gondolati pályáik nem is közeledtek egymáshoz - hiszen előfordul ez olyanok közt is, akik csak egymás kedvét keresik. Lydgate úgy látta, jobbik tehetségét és akaratát Rosamond körül nyájaskodja el, ahogy a hónapok teltek-múltak. Kiszolgálja apró kívánságait, viseli, hogy munkájából kizökkentse, de cserébe keserűségét rejtve nézheti Rosamond eszének átjárhatatlan felületét, amelyet az ő munkája és tudományos kutatása felé fordít. Azt képzelte, hogy az eszményi feleség az ő személytelen hiúságát hatványozhatja úgy is, hogy nem tudja, mi benne a bálványozandó. Néma tűrésébe azonban maga iránt való elégedetlenség vegyült. Ha pedig az ilyen elégedetlenséggel egyszer szembe merünk nézni, megvalljuk azt is, hogy önbecsülésünk panaszai a másik felé mutatnak - akár férj, akár feleség a másik. Mert igaz bizony, ha erősebbek lehetnénk, a körülmények bizonyulnának gyengébbnek. Lydgate jól tudta, hogy Rosamond javára tett engedményei céltudatának ernyedésére vallanak - s ez a fajta bénaság lassan átterjed életünk vezérhajtásának minden rostjára. Lydgate céltudata elébe sem holmi bánat görgetege tornyosult, hanem az apró gondok szúnyograjai felhőzték el az útját csúfoló zizegéssel.

S éppen e gondok felől nem vallott eddig Rosamondnak. Alig kételkedett, hogy Rosamond elméjébe efféle gond bele nem hatolhat, holott megfoghatatlannak éppen nem mondható. Következtethetett volna rá legalább, hiszen kívülállóknak is feltűnt, hogy Lydgate úszik az adósságokban, és nem teheti félre az aggodalmát, hogy naponta mélyebbre süllyed ebbe a posványba, amely a szinten burjánzó virágerdejével vonzza mind mélyebbre az embert. Bámulatos, milyen hamar fülig van benne - s még olykor meg is könnyebbül, bár ez az állapot a mindenségről alkotott korábbi képbe nem illett éppen.

Tizennyolc hóval ezelőtt Lydgate szegény ember volt, mégsem szokott az aprópénzgondokhoz, sőt megvetette az olyanokat, akik alázkodva vergődnek vele. Most pedig a veszteséggel zárt költségvetésnél is különb bajjal kellett megismerkednie: piszlicsári megbánásokat, hogy sok hiábavalóságot vásárolt össze, s most szorongatják a számlákkal, de nincs miből fizetnie.

Számtan és árverés nélkül is érthető, hogyan jutott idáig. Ha egy ember házat bérel családi otthonnak, majd megállapítja, hogy a bútor és más kezdő kiadások négy-ötszáz fontra rúgván tőkéjét meghaladják, és ha az első év végén kiderül, hogy a házi kiadások, lovak s egyebek többet elvisznek ezer fontnál, viszont orvosi működésének bevételei, amelyet régi üzleti könyvek átvizsgálásakor évi nyolcszáz fontra becsült, úgy elapadtak, akár a vadvizek a forró nyárban, és gyakorlata behajthatatlan követelésekben hoz csak eszmei ötszáz fontot a konyhára - ilyenkor a mérleg, ha tetszik, ha nem, erősen kibillen az adósság irányába. Volt már olcsóbb világ is, mint amilyet mi élünk, a vidéki élet meg éppen nem számított költségesnek régen, hanem ha egy orvosember nemrég vásárolta meg gyakorlatának jogát, és mindjárt azt hitte, két lovat, vendéglátó házat kell tartania, életbiztosítást s borsos bért fizetni, a régi világban is arra ébredhetett egy szép napon, hogy kiadásai fölébe szökkentek bevételének - bár ráeszmélhetett idejekorán, ha az anyagiakat mindenestől nem tekintette méltóságán alulinak. Rosamond gyermekkorától pazar házban nevelkedett, és azt hitte, hogy a jó gazdálkodás annyi, ha az ember mindenből a legjobbat rendeli, mert más "meg nem felelhet" - Lydgate pedig abból indult ki, hogy a nemesség kötelez, és el nem képzelhette, hogyan élhetnének szűkösebben. Ha a háztartási kiadások minden tételét előzetesen ismertetik vele, megállapította volna, hogy "kevesebb alig lehetne", s ha megint valaki azt ajánlja, hogy a tételekből koronként egyet lecsippenthetnének, méltatlan garasoskodásnak minősítette volna az ajánlatot. Rosamond, ha Lydgate kapitány felmagasztaló látogatását nem tekintjük is, szívesen hívott vendégeket, Lydgate pedig, bár unta a vendégjárást, nem rontotta el Rosamond mulatságát. A társas élet különben is hivatásában segítette, s a vendégeket illően mulattatni kellett. Igaz továbbá, hogy Lydgate szegényeket is látogatott otthonukban, és étrendjüket szegény sorukhoz mérten szabta meg, de hát, istenem! ezen már nem volt mit töprengeni, megszokta. Legtöbben csak halmozzuk tapasztalatainkat, egybe sose vetjük. A költségek olyanok, akár a csúfság meg a tévedések - merőben más, ha velünk kapcsolatosak -, magunké s másoké közt a távolság épp akkora, mintha lényünk legbensejét mérnők egybe. Lydgate úgy tudta, hogy a ruházkodásra nem sokat ad, sőt meg is vetette az olyanokat, akik megjelenésüket apróra kiszámítják. Rendjén valónak látta, hogy ruhái közt válogathasson, épp ezért, amikor rendelt, tucatjával rendelt. Ne feledjük, hogy nyomasztó adósságok mindeddig nem korlátozták, és szokásaihoz híven élt, nem pedig számítgatásokkal. S most egyszerre számolnia kellett.

A dolog újsága volt éppen a megdöbbentő. Felháborította, hogy céljaival ennyire ellenkező apróságok lepjék meg, s akaszkodjanak rá, amikor szíve szerint annyival különb tárgyakkal foglalkozna. Márpedig nemcsak a fejére gyűlt adóságokkal kellett számot vetnie. Világosan látta, hogy azok óhatatlanul tovább halmozódnak. Két brassingi bútorkereskedő - még házassága előtt rendelt náluk, és a mindennapos költségek közepette valahogy nem jutott hozzá a fizetéshez - elviselhetetlen hangú levelekkel ostromolta. Az efféle bosszúság éppen Lydgate lényéhez illett a legkevésbé, fennkölt büszkeségéhez, hogy szívességkéréséig végszükség esetén sem aljasult volna le. Még Mr. Vincy pénzügyi elképzeléseit is utálkozva fordította meg a fejében, és akkor sem fordult volna hozzá segítségért, ha házassága óta számtalan jelét nem tapasztalta volna, hogy az ő üzlete sem virágzik éppen, s a segélykérés is igen alkalmatlan pillanatban érné. Mások könnyű szívvel bíznak barátaikban - Lydgate-nek legényéletében eszébe sem jutott volna, hogy barátaira is szorulhatna. Azt sem gondolta el még, miféleképp hatna őrá a kölcsönkérés - most azonban, hogy el kellett gondolnia, úgy érezte, bármi szükséget könnyebben viselne. Márpedig pénze nem volt, s nem is nézett ki sehonnan; bevételei nőttében sem reménykedhetett.

Nem csoda, hogy kínzó gondolatainak el nem rejthette minden jelét, s most, amikor betegsége múltával Rosamond ismét kivirult, azt fontolgatta, hogy beavatja mégis a házi bajokba. A kereskedők számláival bensőbb ismeretségbe jutván, újfajta mérlegelésre kényszerült: megrendelt árucikkek szükséges és szükségtelen volta kezdte foglalkoztatni, és megértette, hogy néhány szokásukon változtatniok kell. Hogyan változtassanak azonban, ha Rosamonddal meg nem egyeznek? A kínos beavatáshoz végül kínálkozott az alkalom.

Mivel pénz nem volt, és bizalmasan megérdeklődte, miféle biztosítékot adhatna rangjához illőt, hogy számláit állni fogja, Lydgate utoljára legtürelmesebb hitelezőjének, az ezüstműves- és ékszerésznek ajánlott biztosítékot, s e derék mesterember még a kárpitos követeléseit is átvállalta, az eszmei kölcsön lejáratának napjára kötvén ki a kamatot. A biztosíték a ház bútorzatának áruba bocsátási joga volt, ami a hitelezőt nyugton tartotta mindaddig, míg az adósság négyszáz fontra nem szaporodik - sőt Mr. Dover, az ezüstműves, az adósság apasztására is ráállt, oly módon, hogy az ezüstnemű egy részét vagy bármi más új holmit visszaváltott volna. A "bármi más holmi" általános ajánlatával az ékszerekre célzott finoman, különösképpen egy harminc font értékű lila ametisztkészletre, amelyet Lydgate jegyajándékul vásárolt tőle.

Bizonnyal megoszlanának a vélemények, ha azt feszegetnők, bölcsebbik esze vezette-e az ajándékozásban. Némelyek talán úgy vélekednének, hogy az effajta figyelem illett Lydgate nemes lényéhez, s a kínos következményekért más nem okolható, mint a kor vidéki életének kisszerűsége, hiszen a szabadfoglalkozásúak finomabb ízléséhez jövedelmet biztosítani nem tudott - de mások talán Lydgate finnyásságát hibáztatnák, hogy kölcsönért barátaihoz nem folyamodott.

Azonban e kérdést senki sem feszegette azon a szép napon, amikor elment, és megrendelte az ezüstneműt. Keltek el ékszerek sokkal borsosabb áron is előtte, s a pennyre nem kiszámított ezüstneműrendeléshez képest harminc font nem tetszett soknak Rosamond hattyúnyaka és hókarja díszéül, kivált hogy a pénzt le sem kellett számolni érte. E válságos időben azonban Lydgate képzelete mind gyakrabban helyezte vissza az ametiszteket Mr. Dover tárlójába, bár nem barátkozott még meg azzal a gondolattal, hogy elképzelését ajánlat formájában bocsássa Rosamond elé. Mivel azonban némely következményeket világosan látott már, noha oksági rendjükkel azelőtt sosem foglalkozott, az új felismerés birtokában éppoly szigorúan akart eljárni, mint ugyancsak nem olcsó kísérleteivel. E szigorhoz acélozta magát Brassingból hazafelé, és azt fontolgatta, mennyire avassa be Rosamondot ügyeinek állapotába.

Estére ért haza. A súlyos gondok meglátszottak a huszonkilenc éves, tehetséges, életre termett férfin. Nem vádolta magát azzal, hogy jóvátehetetlen hibát követett el, mégis, a hiba úgy munkált benne, mint valami idült nyavalya, kínjával színezvén át minden reményét, gyöngítvén minden gondolatát. Amint a folyosón a fogadószoba felé közeledett, éneket hallott és zongoraszót. Persze, megjött Ladislaw. Eltelt néhány hét azóta, hogy Dorotheától elbúcsúzott, tartotta mégis régi állását Middlemarchban. Lydgate általán szólva szívesen látta Ladislaw-t, most azonban bosszantotta, hogy nem lehet nyugalma a családi otthonban. Amikor az ajtót nyitotta, a két énekes tovább haladt fölfelé a hanglétrán - szemüket ráemelték ugyan, de nem zavartatták magukat. Szegény gondterhelt Lydgate-nek éppen nem szolgált megnyugvására, hogy kornyikálással fogadták, mikor azzal érkezik haza, hogy nehéz napjának még koránt sincs vége. Szokásosnál sápadtabb arcán kiütközött az ingerültség, amint átvágott a szobán, s egy karosszékbe rogyott.

A dalosokat fölmenthette, hogy már csak két-három ütemük volt hátra, s ahogy befejezték, hozzáfordultak.

- Hogy vagyunk, Lydgate? - érdeklődött Will, amint odalépett hozzá, és kezet ráztak.

Lydgate vonakodás nélkül nyújtotta a kezét, de a válasznak nem látta szükségét.

- Ebédeltél, Tertius? Vártam, hogy előbb hazagyere - mondta Rosamond, mert látta már, hogy a férje megint "emberevő kedvében" van. S a választ várva, az asztalnál foglalta el szokásos helyét.

- Ettem, igen. Teát kérnék - felelte Lydgate kurtán, és ingerültségét nem is rejtve nézegette kinyújtott hosszú lábszárait.

A szemfüles Willnek nem kellett több. - Indulok is - mondta, s nyúlt a kalapjáért.

- Készítem a teát - ellenkezett Rosamond. - Ne menjen.

- Elmegyek bizony, mert Lydgate ingerült - mondta, és jobban olvasott a természetében, mint a felesége. Nem is sértette a viselkedése, mert elképzelte, hogy eljártában bosszantották föl.

- Éppen azért maradjon - biztatta Rosamond huncutul, hogy Lydgate is értsen belőle. - Hajnalig szavát sem veszem majd.

- Beszélek én, ne félj, Rosamond - felelte rá Lydgate zengő mellhangon. - Fontos megbeszélendőink vannak.

Lydgate nem ilyennek szánta fontos megbeszélendőik bevezetőjét, csakhogy Rosamond könnyedsége felbőszítette.

- Tessék! Látja! - mondta Will. - Nekem úgyis gyűlésre kell mennem a Munkásoktató Társaságba. Isten önökkel! - azzal fordult is ki a szobából.

Rosamond nem nézett a férjére, csak felkelt, majd a teázóasztalnál foglalt helyet. Az járt az eszében, hogy ilyen kiábrándítónak sosem látta. Lydgate ráemelte bogárszemét, és figyelte, hogyan rakja szét a teásedényt elkeskenyedő, finom ujjaival, és hogy tekint az előtte álló tárgyakra zavartalanul s mégis valami nyomasztó rosszallással a modortalan emberiség iránt. Egy percre el is felejtette gondját, amint eltűnődött a női közöny nyilvánulásán. Valaha azt hitte, hogy ez a tündéri hajlékonyság csak fogékony ésszel párosulhat. Emlékezete visszavillant Laure-ra, amint Rosamondot elnézte, és magában feltette a kérdést: "Megölne vajon, annyira fárasztom?" Majd gondolatban hozzátette: "A nők mind megtennék." Hanem az általánosítás ilyen tehetségét, amely által a férfiak hibáikkal is oly könnyen emelkednek fölébe a lelketlen állatoknak, nyomban elnyomta egy másik nő viselkedésének néhány emlékfoltja - Dorothea szívbéli aggodalma jutott az eszébe, amikor férjét kezelni kezdte, és bánatából tanulta meg, milyen megnyugvás lehet az ilyen asszony, aki magáról elfelejtkezik, csak részvevő hűsége tartja benne a lelket. E föléledő képek gyorsan követték egymást, míg a tea főtt. Lydgate lehunyta a szemét, és szinte hallotta, hogyan mondja Dorothea ábrándsorozatának utolsó pillanatában: "Adjon tanácsot... gondolja meg, mit tehetek... egész életében csak a jövőbe tekintve dolgozott. Más nem érdekli... engem sem érdekel más."

Az érző asszonyi lélek hangja tovább csengett benne, mintha a halottakat és eszméket őrző szellem jogarral a kezében vezényelte volna föltámadásukat (ugyan nincs-e szelleme a nemes érzésnek, aki emberi lelkek és eszmények fölött országol?). A hang zeneszó módjára zengett egyre távolabbról, és talán el is bóbiskolt, amikor Rosamond ezüstös-közönyösen rászólt: - Itt a teád, Tertius. - Azzal odatette egy kis asztalra melléje, s visszavonult a helyére, Lydgate-re rá sem nézett. Igaz, Lydgate is könnyen akasztotta rá az érzéketlenség vádját. Rosamond a maga módján érzékeny volt, és élményeit sokáig őrizte magában. Csakhogy az élmény most sértőn és kiábrándítón hatott rá. Sohasem pörölt, még a hangját sem emelte meg - bízvást tudta, hogy őbenne hibát nem találhat senki.

Talán ilyen messzi nem kerültek még egymástól. Lydgate-nek azonban nagy oka volt, hogy helyzetük ismertetését ne halogassa tovább, hiába sikerült rosszul a bevezetés. Nem, valami dühös vágy is dolgozott benne, hogy Rosamond érzékenységét fölserkentse, ha már belőle kiböffent az ingerültség. Az elsietett beszéd kínja elvegyült benne a várható beszélgetés kínjának sejtelmével. Kivárta mégis, míg a teástálca elkerült előle, és a gyertyákat meggyújtották. Az esti nyugalomra számított. A viharszünet módot adott Rosamondnak, hogy kizökkent érzelmei rendes kerékvágásukba térjenek. Lydgate nyájasan kezdte:

- Rosy kedves, tedd le a munkád, és ülj ide - mondta, majd félretolta az asztalt, és széket húzott maga mellé.

Rosamond szót fogadott. Amint hamvasan, áttetsző muszlinruhájában feléje közeledett, karcsú, mégis kigömbölyödött formája kecsesebb nem is lehetett volna. Leült mellé, egyik kezét Lydgate karosszékének karfájára tette, végül ránézett, és a szemük találkozott, ívelt nyakának, orcájának, finoman metszett ajkainak szépsége tavaszhoz, csecsemők hamvához és zsenge zöldelléshez volt hasonlatos. A kép Lydgate-et is meghatotta, és súlyos gondjának keserűségébe belevegyült ez a kép is, közös életük más emlékeivel, szerelme első pillanatainak édességével együtt. Nagy kezét Rosamond kezére borította, s megszólította újból: - Kedves! - szerető susogással. Rosamond is a múlt képein merengett. Jobbára azt a Lydgate-et látta még, akinek tetszésében boldogan fürdött. Férje haját könnyed kézzel félresimította a homlokából, s ahogy a kezét a kezére fektette, az megbocsátásra vallott.

- Fájdalmas hírt kell tudatnom veled, Rosy. Bármi fájdalmas, mégis olyasmi, amiben férjnek és feleségnek osztoznia kell. Észre is vetted már talán, hogy pénzszűkében vagyok.

Lydgate itt megállt. Rosamond félrefordult, és a kandallópárkányon álló vázára függesztette a tekintetét.

- Nem tudtam fizetni mindazokért a holmikért, amelyeket házasságunkhoz kellett megszereznem, mert azóta újabb költségek következtek, s a végeredmény, hogy súlyos adósságunk gyülemlett fel Brassingban. Háromszáznyolcvan font. Nemcsak ez az adósság nyomaszt már jó ideje, hanem a szaporulata, nap mint nap, mert a betegeimet nem sietteti, hogy engem hitelezők szorongatnak. Igyekeztem titkolni előtted, amíg gyengélkedtél, most azonban együtt kell megoldanunk, mitévők legyünk, sőt segítened kell.

- Én mit tehetek, Tertius? - kérdezte Rosamond, s ránézett újból. Ez a négy szóból álló kisded szózat, mint annyi más nyelven, hangsúlyai által a legkülönbféle lelkiállapotokat fejezhette ki, a tehetetlen kótyaságtól a vitákban támadt végső felismerésig, a teljes osztozás vágyától a semmitmondó föllengésig. E négy szóba Rosamond annyi semlegességet préselt, amennyi csak telt tőle. Lydgate megéledt gyengédségére mintha dér hullott volna. Nem csattant fel - fáradt szomorúság telepedett rá. S úgy szólalt meg újból, mint aki keserves kötelessége teljesítésére kényszeredik:

- Rád is tartozik, mert ideig szóló biztosítékkal kellett szolgálnom, s ez okból jönni fog valaki, hogy a bútort fölleltározza.

Rosamond arcát bíborpirosság öntötte el. - Hát nem kértél pénzt a papától? - kérdezte, amint szóhoz jutott.

- Nem.

- Akkor énnekem kell kérnem tőle - mondta, s kezét kiszabadítva felkelt, majd megállt négy lépés távolra.

- Nem lehet, Rosy - felelte Lydgate határozottan. - Késő, különben is. A leltározást holnap megkezdik. Ne feledd, hogy csupán biztosítékként. Következménye nincs. Jobbat ideiglen nem tehetek. Ragaszkodom hozzá, hogy apád mindaddig ne tudjon a dolog felől, amíg én nem közlöm vele - tette hozzá nyomatékosan.

Ez nem volt nyájas beszéd. Rosamond viselkedése vetette vissza abba a rossz sejtelmébe, hogy csöndes elégedetlenség dolgában mit várhat tőle. Rosamond pedig a ridegségét vélte megbocsáthatatlannak. A sírás nem volt szokása, így nem is élt vele, mégis az álla és az ajkai remegni kezdtek most, hogy feltörő könnyeivel küzdött. Talán Lydgate sem láthatta gondjainak súlya alatt és a megalázó következményektől való irtózás közepett, hogyan hat ez a hirtelen csapás fiatal feleségére, aki csak a jómóddal volt ismerős, s új álmaiban is új jómódot remélt, nagyra törő ízlésének megfelelőbbet. Szerette volna mégis megkímélni a lehetőségekhez képest, ezért Rosamond könnyei az elevenébe hasítottak. Nem jutott rögtön szóhoz, de Rosamondból sem tört ki rögtön a zokogás - rejteni próbálta fölindulását, s könnyeit eltörölve a kandallópárkányra meredt.

- Ne búsulj, édesem - nézett rá Lydgate. Hogy Rosamond éppen ebben a pillanatban távolodott el tőle, az megnehezítette a dolgát, bár tudta, hogy végére kell járnia. - Zokszó nélkül meg kell tennünk, amit a helyzet kíván. Csak magamat hibáztatom. Láthattam volna, hogy ezt az életmódot nem győzzük pénzzel. A figyelmeztetést pedig megkaptam a munkámban, mégis megvártam, amíg a jövedelmem ilyen csekélyre apad. Elképzelhető, hogy az állapot javul, de közben rendbe kell szednünk magunkat. Ha szerényen élünk, átvészeljük a rossz időt. Amint a biztosítékot megadtam, pénz után nézek, te pedig olyan eszes vagy, hogy figyelemre inthetsz, ha megint elkalandozok. Kifolyik a pénz a kezemből, csakugyan, haszontalanságokra költök... de ugyan, ülj ide, édesem, és bocsáss meg érte.

Lydgate legalább oly jámborul hajtotta nyakát a járom alá, mintha oroszlánkarma lett volna - de az értelme lassan megjuhászította. Mikor már könyörgőre fogta, Rosamond visszaült mellé. Lydgate önvádja nekibátorította, hogy majd most ad az ő véleményére, ezért így szólt:

- Miért nem lehet elhalasztani ezt a leltárt? El is küldhetnéd akár a leltározókat holnap, ha idejönnek.

- Dehogy küldöm! - csattant fel Lydgate újból. Mi haszna a magyarázkodásának?

- Ha elköltöznénk Middlemarchból, minden holmi eladásra kerülne persze, de mi meg sem éreznénk.

- Csakhogy Middlemarchból nem költözünk el.

- Hidd meg, Tertius, hogy jobban tennénk. Miért nem költözhetnénk Londonba? Vagy Durhambe, ahol a családod ismerik?

- Pénz nélkül nem mehetünk sehova, Rosamond.

- Barátaid nem tűrnék, hogy pénz nélkül maradj. Ez a pimasz kalmárnépség is észbe kaphatna, és kivárná türelmesen a sorát.

- Henye beszéd, Rosamond - válaszolt Lydgate indulatosan. - Meg kell tanulnod, hogy a szavamat megfogadd az olyasmiben, amit ésszel föl nem érsz. A szükséges intézkedéseket megtettem, így kell eljárnunk. A barátaimtól pedig nincs mit remélnem, nem is fordulnék hozzájuk.

Rosamond mozdulatlanul ült. Arra gondolt, ha tudja, miféle viselkedés telik ki Lydgate-től, férjhez nem megy hozzá.

- Nincs időnk a szócséplésre, édesem - próbálkozott Lydgate ismét a tapintatával. - A részleteket kell megbeszélnünk. Dover azt mondja, hogy az ezüstnemű jó részét visszaváltaná, sőt akár az ékszert is, amennyitől megválnánk. Meg kell hagyni, derekasan viselkedik.

- Ezentúl evőeszköz nélkül élünk? - S mintha az ajka metszése is élesedett volna élesedő megjegyzésével. Úgy döntött, ellenkezni nem fog, de tanácsot adni sem.

- Ugyan, szívem! - tiltakozott Lydgate. - Figyelj ide - folytatta, majd papírt húzott ki a zsebéből, és Rosamond elé terítette. - Itt van Dover számvetése. Látod, itt a szélén megjelöltem néhány tételt. Ha ezeket visszajuttatjuk, az adósságunk harminc fonttal vagy még többel apad. Az ékszerek mellé, látod, nem tettem jelt. - Lydgate-et az ékszerek tétele valóban elkeserítette. Hosszas vívódás után jutott döntésre. Nem ajánlhatja Rosamondnak, hogy akármelyik ajándékát adja vissza, mégis meggyőzte magát, hogy megfontolásra elébe bocsátja Dover ajánlatát, s mindkettőjük dolgát enyhítené, ha maga ajánlaná a visszajuttatásukat.

- Én hiába nézem, Tertius - állapította meg Rosamond higgadtan. - Azt küldesz vissza, amit jónak látsz. - Végig se tekintett a számvetésen. Lydgate a haja tövéig elpirulva elhúzta előle, s a térdére ejtette. Rosamond kiment a szobából, magára hagyta a tehetetlenül töprengő Lydgate-et. Visszajön-e vajon? Úgy tetszett, mintha nem vállalna több közösséget vele, a más fajú, más élelem után szaladó állatnál. Lydgate fölvetette a fejét, és két kezét dacosan a zsebébe mélyesztette. A tudomány nem hagyja el akkor sem - vannak még célok, amelyekért dolgozni érdemes. Nekifeszülhet, ha már más öröme életében nem lesz.

Hanem az ajtó kinyílt, és Rosamond visszatért. Az ametiszteket tartó bőrdobozát hozta, meg egy díszkosárkát, benne többi ékszerei dobozával. Oda tette le a székre, ahol ült előbb.

- Ezeket kaptam tőled - mondta kimérten. - Visszaadhatsz, amennyit jónak látsz, meg az ezüstből is. Csak azt ne várd, hogy holnap itthon legyek. Elmegyek a papáékhoz.

Más nő jobban megrettent volna Lydgate pillantásától, mintha csak dühösen meresztette volna rá a szemét. Ezzel a pillantással fogadta el azt a távolságot, amelyet Rosamond iktatott közéjük.

- És mikor látlak ismét? - érdeklődött gúnyosan.

- Majd este. Hogy itthon mi történik, azt persze nem fogom megemlíteni a mamának. - Rosamond szentül hitte, hogy asszony nem viselhetné makulátlanabbul ezt a helyzetet, és szent hitében letelepedett a hímzőasztalához. Lydgate néhány percig töprengett, végül megenyhült, s a régi hangon folytatta:

- Ha egyszer az életünket összekötöttük, Rosy, nem hagyhatsz magamra, amikor az első baj beköszönt.

- Semmiképpen - jelentette ki Rosamond. - Ami kötelesség a bajból rám háramlik, azt megteszem.

- Nem volna helyes, ha az egész ügyet a személyzetre bíznánk, vagy hogy nekem kelljen velük a részleteket megtárgyalnom. Beteghez is kell mennem, lehet, hogy már korán. Megértem, hogy húzódozol az efféle aljas pénzügyektől. Csakhogy, Rosy drágám, ha büszkeségről van szó, én sem maradok el mögötted, mégis úgy érzem, illőbb, ha az ügyet magunk intézzük, hogy a személyzetnek minél kevesebb beszédtárgyat szolgáltassunk. Mivel a feleségem vagy, megaláztatásaimból is ki kell venned a részedet... ha ugyan ezt az esetet megalázásnak tekinted.

Rosamond nem felelt nyomban, de némi tűnődés után elfogadta férje igazát: - Helyes. Itthon maradok.

- Az ékszerekhez nem nyúlok, Rosy. Tedd el. De a nélkülözhető ezüstneműket összeírom, vagy akár be is csomagolhatjuk, és visszaküldhetjük mindjárt.

- A személyzet ilyesmi előtt sem huny szemet - jegyezte meg Rosamond csípősen.

- Hiába, némely kényelmetlenséget el nem háríthatunk. Hova lett a tinta? - nézett szét Lydgate, amint felkelt, s a számvetést a nagyobbik asztalra dobta, hogy az írásnak nekikezdjen. Rosamond hozta az írókészletet. Letette az asztalra, s már ment is volna, amikor Lydgate átkarolta, és így szólt:

- Nézd, szívem, próbáljunk kiegyezni. Ez az állapot átmeneti. Ha egy kicsi ideig zsugori módon a fogunkhoz verjük a garast, megússzuk. Adj egy csókot.

Meleg szíve sok gyötrődést elbírt - s az is a férj férfiassága mellett szól, ha bánja, hogy egy tapasztalatlan leány akkor ismerkedett meg a bajjal, amikor neki nyújtotta a kezét. Rosamond erőtlen csókot váltott a férjével, ilyen módon egyetértésüknek legalább a látszatát megmentették. Lydgate azonban már fázott jó előre, miféle vitákban lesz még részük a kiadások csökkentése és a szerényebb életre térés körül.

 

ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

Embernek festették a lelket régen,
Nem oly testesnek, nyurgának csupán.
Gazdájából kijárt sétálni olykor.
S imé! a titkos arcú hölgy megett
Amott susoga csöppnyi légi mása
Parancsait bájos kagylófülébe.


A hírek gyakran éppoly találomra s mégis éppoly hatásosan szóródnak, mint ami hímport a méhek hordanak el zümmögve, nem tudván, mit cselekszenek útjaikon. E finom hasonlatunkkal Fred Vincyre célzunk, aki azon este a lowicki lelkészlakban a hölgyek élénk eszmecseréjét hallgatta egy hír körül, amelyet öreg szolgálójuk hozott Tantripptől Mr. Casaubon végrendeletének Mr. Ladislaw-ra vonatkozó furcsa záradéka felől. Miss Winifred nem győzött csodálkozni, hogy bátyja már tudott az esetről, és megállapította, hogy Camden bámulatos férfi, mert mi mindent tud, és mi mindent nem mond el, Mary Garth viszont úgy vélekedett, hogy koholmány lehet a fele, amibe Miss Winifred sehogy sem akart beletörődni. Mrs. Farebrother a hírnek azzal kereste összefüggését, hogy ők talán csak egyszer látták Mr. Ladislaw-t Lowickban, amire viszont Miss Noble nyivákolt sajnálkozón.

Fred nem sokat tudott Ladislaw-ról és Casaubonékról, nem is törődött velük. Ez a beszélgetés eszébe sem jutott mindaddig, amíg egy napon anyja meg nem kérte, hogy egy üzenetet juttasson el Rosamondhoz arra jártában, és éppen amikor odaért, Ladislaw-t látta kifordulni a házból. Frednek és Rosamondnak nem sok közölnivalója volt egymással, amióta Rosamond nem kényszerült bátyjával hajba kapni naponta, különösen most nem tudott mit mondani neki, hogy ilyen hebehurgyán lemondott az egyházi pályáról, és Mr. Garthnál vállalt állást. Fred tehát választhatott a közömbös beszédtárgyak közt, ezért véletlen találkozásáról eszébe jutott a lowicki lelkészházban hallott történet, elmondta.

Lydgate, akár Mr. Farebrother, többet tudott jóval, mint amennyit elbeszélt. Hanem amikor a képzeletét megeresztette, elgondolván, miféle viszony lehetett Will és Dorothea között, sejtései messzi túljártak a valóságon. Úgy képzelte, hogy szenvedélyes ragaszkodás él mind a kettőjükben, amelynek komolyságához nem illik a pletyka. Eszébe jutott az is, mennyire felbőszítette Willt, amikor egyszer Mrs. Casaubont szóba hozta neki, és óvatosságot fogadott. De ha sejtéseit a bizonyoshoz hozzáadta is, Ladislaw iránt nagyobb részvétet és barátságot érzett, és megértette, mi tartja Middlemarchban, holott már régen elbúcsúzott. Rávallott Lydgate és Rosamond lelke különvalóságára, hogy Lydgate-nek eszébe sem jutott Ladislaw esetét Rosamond előtt említeni. Nem bízott volna abban sem, hogy Rosamond is olyan óvatos lesz Will-lel, mint ő. Nem is tévedett, bár el nem képzelhette, mi sarkallja Rosamondot a beszédre.

Amikor Rosamond este elmondta Fred hírét Lydgate-nek, figyelmeztette is: - Vigyázz, Rosy, egyetlen célzást ne tégy Ladislaw előtt. Rád támad, mintha vérig sértetted volna. Kínos ügy, megértem.

Rosamond félrefordította fejét, megigazította a haját, és a közöny szobrának látszott. Hanem amikor Will legközelebb Lydgate távollétében benézett hozzájuk, Rosamond tudós megjegyzéseket tett, miért is nincs ő már Londonban, miért nem váltotta valóra fenyegetését.

- Tudom, tudom. Van nekem egy mindent tudó kis verebem, az csiripelte - titokzatoskodott, haját villogtatván hímzése fölött. - Hatalmas a föld vonzása erre mifelénk.

- Hogyne volna. Kegyednél ugyan ki tudhatná jobban? - válaszolta Will lovagiasan, de már gyűlt benne a mérge.

- Szebb regényt olvasni sem lehet. Mr. Casaubon féltékenysége fölkel, mert megsejti, hogy Mrs. Casaubon senki máshoz oly örömest feleségül nem menne, mint egy e helyt meg nem nevezendő úrhoz, ezért kigondolja, hogy örökhagyásának feltétele leend, miszerint úrnője nem nyújthatja kezét az e helyt meg nem nevezett úrnak... majd pedig... majd pedig... istenkém... az ilyen regénynek lehet-e a vége más, mint vadregényes?

- Uramisten! Mit akar ebből kisütni? - fortyant fel Will. A füle lángba borult, s az arca is eltorzult, olyan remegés jött rá. - Ne tréfáljon! Mondja meg, mire célozgat?

- Igazán nem tudja? - érdeklődött Rosamond, már nem játékosan, mert a legszívesebben elmondott volna mindent, amit tudott, csak hatást lásson.

- Nem! - vágott vissza Will indulatosan.

- Hát nem tudja, mit hagyott meg Mr. Casaubon a végakaratában? Ha Mrs. Casaubon magához menne feleségül, le kell mondania a tőle öröklött vagyonáról?

- Honnan tudja, hogy igaz? - kérdezte Will lázasan.

- Fred bátyám hallotta Farebrotheréktől.

Will fölugrott, és a kalapja után nyúlt.

- Szerintem magát jobban szereti, mint a vagyonát - állapította meg Rosamond, és jól szemügyre vette Willt.

- Egy szót se többet, könyörgök - mondta Will rekedten, mintha szokásos szökellő könnyedségét levetkezte volna. - Vérig sért mind a kettőnket. - Aztán lerogyott, s bámult vakon maga elé.

- Csak nem énrám dühös? - méltatlankodott Rosamond. - Miért nekem tulajdonítja a rosszakaratot? Boldog lehetne inkább, hogy elmondtam.

- Boldog is vagyok - jelentette ki Will, szeszélyesen fordítva a szón, mint az álomjárók, akik nem a kérdésekre felelnek.

- Várom az értesítést a házasságról - huncutkodott Rosamond.

- Soha! E házasságról nem fog hallani soha!

Ahogy ez kiszakadt belőle, Will kezet nyújtott Rosamondnak, s mint valami holdkóros, otthagyta.

Amint magára maradt Rosamond, odament a szoba túlsó végében álló sifonérhoz, nekidőlt, és fáradtan kitekintett az ablakon. Unalom kínozta, s az a fajta elégületlenség, amely a női lelkekben féltékenységgé alakul folyton: nem igazi vágyakból következik, a követelőző önzésnél nincs mélyebb gyökere, mégis szóra és tettre serkenti őket. "Nincs mire törekedni" - állapította meg szerencsétlen Rosamond, elgondolván, hogy a család quallinghami ágától nem érkezik levél, és Tertius, ha megjön, alighanem a költekezése miatt fogja piszkálni megint. Titokban ismét engedetlen volt iránta, mert segítségért folyamodott apjához, s ezt a határozott választ kellett hallania: "Magam is hamarosan támogatásra szorulok."

 

HATVANADIK FEJEZET

A jó frázisok mindig és biztosan
ajánlatosak.
                      Balga bíró

SHAKESPEARE: IV. HENRIK. II. RÉSZ[33]


Néhány nappal később - augusztus végén jártak akkor - Middlemarchot érdekes esemény villanyozta fel: nagyközönségét buzdították, hogy Mr. Borthrop Trumbull szakértői segédletével válogasson Edwin Larcher úr bútorai, könyvei és képei, az árverési falragaszok szerint csupa becses holmi között. Ez az árverés különben nem az üzleti élet pangására mutatott. Ellenkezőképpen, Mr. Larcher üzleti sikere tetszett ki belőle, hiszen máris tekintélyes úrilakot vásárolt Riverstonban egy neves fürdőorvos kezéből. Az ebédlője falát akkora darab aranykeretes meztelenségek ékítették, hogy Mrs. Larcher lelke addig nem nyugodott, amíg nem szerzett bizonyosságot, hogy a képek bibliai tárgyúak. E hírek által az árverésre bocsátott holmik becse is emelkedett. Mr. Borthrop Trumbull falragaszai ugyancsak kamatoztatták e körülményeket. A művészet történetével bensőleg ismerős szakértő egyebek között megállapította, hogy a hall kiárusítandó bútorzata a Gibbonok korából származó faragványokat is felölel.

Azokban az időkben egy nagyobb árverés népünnepélynek számított Middlemarchban. Asztalt terítettek, s válogatott hideg falatokkal rakták meg, mint valami pompás gyászlakomához, és poharak önfeledt ürítésére is gazdag alkalom kínálkozott, mert ez serkentette az önfeledt ráígérést haszontalan holmikra. Mr. Larcher árverését vonzóvá tette a kellemes időjárás is, hiszen háza, a csatlakozó kerttel és istállókkal a város végén, a middlemarchiak által Londoni útnak nevezett kies környéken feküdt. Ez az út vezetett az új kórházhoz is, valamint Mr. Bulstrode magányos hajlékához, amelynek a Cseres nevet adta. Egyszóval az árverés felért egy vásárral, és mindenrendű embert odacsalt, akinek csak szabad ideje volt. Némelyek mulatságból is ráígértek, hogy az árat feljebb verjék, s a kockázatot éppoly örömest vállalták, mintha lóra fogadtak volna. A második napon, amikor a bútor finomabbját kótyálták, "mindenki" ott volt - még Mr. Thesiger, a Szent Péter-egyház lelkésze is bekukkantott, mert már régebben szemet vetett egy faragott asztalra, s ez alkalommal Mr. Bambridge-dzsel és Mr. Horrockkal került egy sorba. Middlemarch hölgykoszorúja a nagy ebédlőasztal körül foglalt helyet, fenn a tetején Mr. Borthrop Trumbull sújtott le kalapácsával egy kisebb asztalra - mögöttük a férfiarcok sorát gyorsan cserélte a jövés-menés, az ajtókon át, de akár a pázsitra nyíló nagy ebédlői franciaablakon át is.

A "mindenki" ezen a napon nem foglalhatta magába Mr. Bulstrode-ot, mert törékeny egészsége a csődületet s a huzatot nem állhatta. Mrs. Bulstrode azonban igen megáhított egy képet a gyűjteményből - egy Emmausi vacsorá-t, amelyet az árjegyzék Guidónak tulajdonított -, ezért az árverés előtti napon Mr. Bulstrode mintegy a huszonnegyedik órában beállított az Úttörő szerkesztőségébe (társtulajdonosává lett egyébként is a lapnak), és arra kérte Mr. Ladislaw-t, használja fel a festészetben való rendkívüli járatosságát Mrs. Bulstrode érdekében, és becsülje meg e kép értékét. - Ha - tette hozzá a kínosan udvarias bankár - az árverésen való részvétel nem ütközik távozásának terveibe, amelyek nyilván küszöbönállók.

E fenntartást Will mulatságosnak tekintette volna, ha a mulatsághoz lett volna kedve mostanában. Valójában egy megállapodásra utalt Mr. Bulstrode, amelyre Ladislaw hosszú hetekkel ezelőtt jutott a lap tulajdonosaival. Eszerint bármikor átadhatta az irányítást segédszerkesztőjének, akit már felkészített a feladatra, mióta Middlemarchból távozni szándékozott. Hanem a szándék bizonytalan körvonalú ködképei gyengébbek megszokott könnyebbségeknél vagy a csábítóan kedves munkánál, ezért mindnyájan tudjuk, milyen nehéz döntésünket megvalósítanunk, ha titokban arra vágyunk, bárcsak fölösleges lenne dolgunkat dűlőre vinnünk. Ily lelkiállapotokban a leghitetlenebb is csodában bízik, s titkon: el nem képzelheti, hogy teljesülhetne vágya, mégis... annyi csoda történt már! Will e gyengeségét magának meg nem vallotta volna, csak maradt. Mi haszna ebben az évszakban Londonnak nekivágni? Rugbybeli iskolatársait, akik jó emlékezetükben őrzik, úgysem találná ott, ami pedig a politikai újságírást illeti, inkább folytatná még néhány hétig az Úttörő-nél. E pillanatban azonban, amikor Mr. Bulstrode a célzását megeresztette, Will megerősödött abbeli elhatározásában, hogy elmegy - és ugyancsak abbeli elhatározásában, hogy marad mindaddig, amíg Dorotheát még egyszer nem láthatja. Ezért azt válaszolta, hogy alapos indokok tartják vissza egy időre, amiért is az árverésre szívesen ellátogat.

Will dacos kedvében volt. Lelkében mélyen fészkelt az a gyanú, hogy aki csak ránéz, mindenki hozzácsaphatja a kósza hírt a koholmányhoz; íme, az aljas hozományvadászt végrendelettel sikerült megzabolázni. Will, akárcsak mások, akik a társadalmi rend ellenében hangoztatják szabadságukat, szavait hirtelen vitához fente, ha bárki megkockáztatná, hogy talán a szabadság hangoztatásának titkolt indítékai lehetnek - márminthogy vérében vagy jellemében lappanghat valami, amit véleményekkel kendőz. S ha dacos kedve megszállta, napokig leszegett fejjel járt-kelt, és áttetsző bőrét el-elöntötte a pír, mintha folytonosan résen lett volna, lesvén, mire kell lecsapnia.

Viselkedése szemet szúrt az árverésen is, és mindenkit meghökkentett, akik úri különcködéséről vagy játszi kedvéről ismerték. Ő azonban nem bánta, hogy ilyen arcával mutatkozik a Tollerek, Hackbuttok s a többiek middlemarchi hada előtt - Dante nevét sem hallották, hanem őt kalandornak nézik, lengyel vérét becsmérlik, holott a vérkeresztezésre maguk régtől rászorulnak. Feltűnő helyen állt meg, nem messzire a kikiáltótól, mutatóujjait a zsebébe illesztette, fejét felszegte, és senkihez egy szóval le nem ereszkedett, bármi szívélyesen üdvözölte is mint műértőt Mrs. Trumbull, hivatásának magaslatáról.

Meg kell hagyni, hogy az olyanok közt, a legboldogabb a vidéki árverések rendezője, akinek mestersége a szavakészség, közhasznú ismereteinek tárházát és szellemének sziporkáit egyaránt élvezheti. Némely savóvérűek talán megállapítanák, hogy dicsérni mindent, a csizmahúzótól Berghem tájfestészetéig nem is olyan jeles dolog, Mr. Trumbullnak azonban sűrűbb lé folyt az ereiben. Természete szerint csodálója volt mindeneknek, és nem bánta volna, ha egyszer a világegyetem kerül a kalapácsa alá, úgy érezvén, hogy ajánlatára a szokásosnál magasabb áron kelne el.

Egyelőre be kellett érnie Mrs. Larcher nappali szobájával. Mikor Will Ladislaw megérkezett, egy véletlenül félrekerült második kályhaellenző villanyozta fel éppen a kikiáltót - bár lelkesedését részarányosan mérte ki, javát juttatván a dicséretre igencsak rászoruló tárgyaknak. A szóban forgó kályhaellenző színvasból készült, számos hold alakú áttört ékítménnyel és élesre munkált peremmel.

- Nos, hölgyeim - kezdte Trumbull -, ezennel kegyetekhez fordulok. Tekintsenek e kályhaellenzőre! Más árveréseken mindjárt az elején sort kerítettek volna rá, tekintve megbízható anyagát és szembeszökő díszítményeit, amelyek - Mr. Trumbull e szónál suttogóra fogta a hangját, és bal keze mutatóujjával tollászkodott szokása szerint - nem a közönséges ízléshez fellebbeznek. Hadd áruljam el, hogy az ilyen mívű munka hamarosan ismét kapóssá lesz... két és fél ezüstshillinget mondott? köszönöm... két és fél ezüstshilling először e választékos kályhaellenzőért... sőt úgy értesülök, hogy magasabb körökben újabban ez az antik modor dívik. Három shilling... három és fél shilling... emelje magasabbra, Joseph! Tekintsék, hölgyeim e díszmű báját... semmi kétségem, hogy a múlt század alkotása! Négy shilling, Mr. Mawmsey? Négy shilling.

- Nekem a nappaliba ilyet be ne hozzon - jegyezte meg jól hallhatóan Mrs. Mawmsey megszédült ura figyelmeztetésére. - Mrs. Larchert sem értem. Ahány gyerek ennek nekiesik, a fejét mindnek kettészeli. Olyan éle van, akár a böllérkésnek.

- Így igaz - tódította Mr. Trumbull -, s vajon ki tagadná, hogy a metszeni képes kályhaellenzőnek haszna rendkívüli? Mit tennénk, ha bőr cipőfűzőnket, vagy teszem azt, madzagot kell elvágnunk, s nincs kés a kezünk ügyében? Hány ember maradt már lógva a nadrágszíján, mert kés nem került, hogy lemetszették volna! Uraim, íme az életmentő kályhaellenző, ha netán öngyilkosság dühe felhőzné az elméjüket... négy és fél shilling... öt... öt és fél... a vendégszoba dísze, ha a mennyezetes ágy bitóforma oszlopai kísértésbe viszik a tökéletlen vendéget... hat shilling... köszönöm, Mr. Clintup... hat shilling először... másodszor... harmadszor! - A kikiáltó pillantása, amely eddig sashoz méltó figyelemmel kereste a közönség sorai közt a jelentkezőt, most az előtte fekvő papírlapra szegeződött, sőt alászállott a hangja is a semmitmondó utasításhoz: - Segítsen, Mr. Clintupnak, Joseph.

- Hat shillinget megér ez is, ha az ember ajánlását mindenkinek elmondja hozzája - nevetgélt Mr. Clintup mentegetőzőn a szomszédjának. Rátarti csemetekertész volt, és félt, hogy a közönség hebehurgyának ítéli.

Joseph egy tálcára való csecsebecsét hozott elő. - Íme, hölgyeim - lendült neki Mr. Trumbull, magasba emelvén az egyik apróságot -, e tálcán csupa finom holmikat láthatunk... nappali szoba asztalára illő apró-cseprő... s ne feledjük, hogy apróságok teszik az emberi életet.. mi sem fontosabb az apróságoknál... (igenis, Mr. Ladislaw, rögtön rátérünk!)... hordozza körül a tálcát, Joseph... e tarka miegymás tüzetes figyelmet érdemel, hölgyeim. Íme, milyen leleményes szerkezetet tartok a kezemben! Nevezhetném akár a testet öltött találós kérdésnek. Tetszik látni, mint valami szív alakú doboz, zsebbe való... hordozható tehát... most pedig, tessék! teljes szirmú virág... díszére válik az asztalnak... Most pedig - Mr. Trumbull elengedte a virágot, s a közönség a lélegzetét visszafojtva látta, mint válik szét szív alakú levele füzérré - találós kérdések könyve! Ötszáz találós kérdés, eggyel sem kevesebb, ropogó, piros papíron! Uraim, ha a lelkiismeretem tágabb lenne, nem verném fel e holmi árát... magamnak is megakadt rajta a szemem. Mert ugyan mi táplálhatja jobban az ártatlan vidámságot, mondjam talán a jó erkölcsöt, mint a talpraesett találós kérdés? Az illetlen szónak elébe vág, s a férfiakat a törékeny női lélek társaságához köti. E szellemes találmány, ha a finom művű dominósdobozt, kártyatartót és a többieket nem tekintem, maga megéri a gyűjtemény árát. Szívesen látják minden társaságban, aki a zsebében hozza. Négy shillinget tetszett mondani? Négy shilling ezért a bámulatos füzér találós kérdésért, továbbá a satöbbiekért. Egy példával hadd szolgáljak. "Lábam egy van, bordám több van, helyem itt van, helyem ott van, napos időn otthon hálok, borús időn utcán járok." Felelet? Az esernyő. Tetszik érteni? Lába egy van, persze. Az efféle mulatság csiszolja az elmét, sőt fullánkja is lehet, nevezhetjük akár szatírának, vaskosság nélkül való humornak. Négy shilling hat penny! Öt shilling!

A ráígérés szívet melegítő tűzzel zajlott. Mr. Bowyer vezetett, s ez szintén fokozta az izgalmat, mert Mr. Bowyernek köztudomás szerint nem tellett az ilyesmire, csak másokat akart eltántorítani. A győzködés elragadta Mr. Horrockot is, bár e megnyilatkozás során gondosan őrizte természetes közönyét. Talán meg sem hallotta volna senki, hogy ráígér, ha Mr. Bambridge barátságos káromkodásokkal nem kíséri a versenyt - ő meg csak arra volt kíváncsi, mit kezdene Horrock az ilyen rőfösnek vagy más egyszálbél alaknak való mulatsággal, a lócsiszár a társadalom nagyobbik részében szibarita vázat látott. Az egész cókmókot végül egy aranyért vitte el Mr. Spolkins, a környék ifjú reménysége. Könnyű kézzel szórta a zsebpénzét, úgy érezte, hogy az emlékezete a találós kérdések keresgélése közben ki-kihagy...

- Ugyan már, Trumbull, hagyjuk az ilyesmiket... miféle vicek-vacakokat el nem akarna sózni még... - mormogta Mr. Toller, a kikiáltó közelébe férkőzvén. - A metszetekre volnék kíváncsi, hamarosan mennem kell.

- Rögvest, Mr. Toller. Egy kis jótékonysági akció... Nemes szíve nyilván megbocsát. Joseph! Elő azokkal a metszetekkel! Lássuk a 235-ös tételt! Most pedig, uraim, akiket itt mint műértőimet tartok számon, figyeljenek, mert műélvezetben lesz részük! Íme, az első metszet Wellington hercegét ábrázolja a Waterlooi csatamezőn, vezérkara körében, s bár némely újabb esemény, sajnálattal állapítom meg, hősünk nevét árnyékba borította, bízvást kimondom... hiszen aki az én mesterségemet követi, azt nem lengethetik jobbra-balra holmi politikai szellők... hogy ennél felemelőbb tárgyválasztást, korszerűségében megragadóbbat értelmes ember el nem képzelhet. Az angyalok talán, uraim, de nem az emberek.

- Ki festette? - érdeklődött Mr. Powderell megrendülten.

- A mű az írásnál ékesebben szól, Mr. Powderell... a művész ismeretlen - felelte Trumbull maga is szédülten a bakugrástól, majd száját csücsörítve körülnézett.

- Egy fontot megadok érte! - jelentette ki Mr. Powderell, mint aki az érzelmeiért kész sorompóba lépni. Nem tudni, a sajnálat vagy az álmélkodás tette-e, hogy senki rá nem ígért.

Utána következett két németalföldi metszet - ezekre pályázott Mr. Toller, s miután megszerezte őket, szaladt is. Más metszeteket s néhány festményt vettek még utána middlemarchi előkelőségek, akik egyenesen ezekért látogattak el az árverésre. Jövés-menés támadt. Elmentek, akik megvették a magukét, mások befelé áramlottak, akár az utcáról, akár az üdítők felől, amelyeket egy kerti sátorban mértek a pázsiton. Mr. Bambridge erre a kerti sátorra vetett szemet éppen, ezért többször megnézte belülről, mintegy kikóstolván tulajdonát. Legutóbbi visszatérése alkalmából megfigyelték, hogy új társat hoz magával; sem Mr. Trumbull, sem más nem ismerte. Külseje mindenképp annak a gyanúnak adott tápot, hogy talán a lócsiszár rokona, mert hozzá hasonlóan "köszön minden borcégérnek". Hatalmas pofaszakálla, magabiztos kiállása, lábrázása feltűnést keltett, hanem szárainál kirojtosodó fekete öltönye többeket arra a feltevésre indított, hogy legfeljebb minden másodiknak köszönhet.

- Megint kit szedtél fel, Bam? - kérdezte Horrock a szája sarkából.

- Tőle kérdezd - felelte Mr. Bambridge. - Azt mondja, ebben a percben érkezett a városba.

Mr. Horrock végigmérte az idegent. Ott állt sétabotjára támaszkodva, másik kezével a szájában vájkált, s mintha türelmetlenül tekintett volna szét, talán mert a körülmények csendre intették.

Végül, Will mérhetetlen megkönnyebbülésére, előkerült az Emmausi vacsora. Annyira fárasztotta már a kótyavetye, hogy visszahúzódott a kiállító háta mögé, s a vállát a falnak támasztotta. Most előrelépett, s a szeme megakadt a föltűnő idegenen, aki, nem csekély meglepetésében, őt bámulta folyton. Hanem Willt Mr. Trumbull rögtön le is foglalta.

- Igenis, Mr. Ladislaw, igenis. Tudom, hogy mint műértőt, önt ez a kép vonzotta körünkbe. Nagy megelégedésemre szolgál - folytatta nekitüzesedve -, hogy nagyérdemű közönségünknek e képet bemutathatom... kinek zsebe az ízléséhez mért... az olyannak akármi pénzt megér. Az olasz iskola alkotása... az egykor ünnepelt Gajdóé, kiben a világ legnagyobb festőjét, az olajpiktúra elejét, a régi mesterek gyöngyét tisztelik... manapság ilyeneket már nem festenek... titkok tudói voltak ők, s e titkok az emberiség számára elvesztek azóta. Hadd mondjam el, uraim, hogy sok régi mester festményéhez volt szerencsém, ezt a mértéket azonban egyikük sem ütötte meg... némelyikje a kelleténél sötétebb, mása családi körben nem lógatható. Ámde ezt a Gajdot... puszta kerete fontokat ér... lógathatná a legbüszkébb hölgy... Leginkább talán mégis egy jóléti intézmény ebédlőjének falára kívánkoznék, ha a jóléti tanács valami tagját a szentlélek e helyt megszállná. Fordítsunk rajta talán? Úgy van. Joseph, fordítsa egy kissé Mr. Ladislaw felé... Mr. Ladislaw tudniillik, külföldeket járt ember lévén, becsülője az efféléknek.

Egy pillanatig minden szem Willen állt meg. - Öt font - mondta ki Will hűvösen. A kikiáltó felemelte tiltakozó hangját:

- Ugyan, Mr. Ladislaw! A kerete többet ér! Hölgyeim és uraim! A város becsülete forog kockán! Megeshet, hogy idő múltával kiderül, a művészetek gyöngye hentergett itt a városban, ámde Middlemarch nem akarta felismerni, öt aranyfont! Öt font hét shilling hat penny! Öt font és tíz shilling! Csak folyvást, hölgyeim, folyvást! A gyöngyszemet tekintsék benne, amelyet, mint a költő mondaná, a nagyérdemű közönség elé öntünk, ezen a potom áron, mert szem nem akar kinyílni, mert fül nem akar hallani, mert szív nem akar meghasadni! Hová fellebbezzek, nagyérdemű közönség? Hat font! Hat aranyfont! Gajdó remeke hat fonton keljen el? A vallás gyalázata ez, hölgyeim! Minden keresztény lélekbe markoljon bele ez az ár! Uraim! Hát pénz ez? Hat font tíz! Hét font!

A versengés megélénkült. Will is csatlakozott, mert eszében tartotta, hogy Mrs. Bulstrode igen kívánja a képet, és úgy okoskodott, hogy tizenkét fontig elmehet. Végül tízért megkapta, s amint nyélbe ütötte a vásárt, nyomban indult a teraszajtón át kifelé. A kerti sátorhoz igyekezett egy pohár vízért, mert megszomjazott a hőségben. Más látogatók nem álldigáltak alatta, ezért megkérte a kiszolgáló asszonyt, ugyan hozzon neki friss vizet. Hanem azt kellett látnia, hogy a borvirágos képű idegen is megjelenik a sátor alatt. Willnek e pillanatban ötlött az eszébe, hogy talán valami száraz torkú kortes, aki már egypárszor megpróbált ráakaszkodni, s most talán a jó vásár örömére gombolna le róla egy shillinget. Ahogy lehetetlen személyét e fényben tekintette, Willnek még tikkasztóbbá vált a nyári hőség. Nekitámaszkodott egy kerti szék karfájának, s a sátor távoli sarkát vette vizsgálóra. E közöny azonban nem bátortalanította el régi ismerősünket, Mr. Rafflest. Sose átallt kelletlen figyelem központjában állni, ha céljának megfelelt. Kerülgette egy darabig Willt, majd elébe állt, és mintegy sietősen megkérdezte: - Bocsánat, Mr. Ladislaw... a kedves édesanyját nem véletlen Sarah Dunkirknek hívták?

Will fölpattant, hátralépett, s homlokát ráncolva vadul kivágta a választ: - De igenis! És mi köze hozzá?

Természete szerint elsőnek mindig a nyílt válasz pattant ki Willből, s a második volt csak a kihívás. Ha először kérdi meg, mi köze hozzá, talán kitérésnek látszott volna, holott mit bánja ő, ki mit tud a származása felől!

Raffles nem kereste az összetűzést. Úgy látta, hogy a lányos arcú, cingár fiatalember még ugrana is rá, akár a vadmacska. E fenyegetés láttán Mr. Raffles szegre akasztotta a mások bosszantásában lelt örömét.

- Nem sértő szándékkal kérdem, jó uram. Csak emlékszek a tisztelt édesanyjára... még lánykorából. Ön mégis inkább nagyra becsült édesatyjához hasonlít. Hozzá is volt szerencsém. Élnek még a szülei, Mr. Ladislaw?

- Nem! - vágta rá Will, nem kevésbé fenyegetően.

- Remélem, még szolgálatára lehetek, Mr. Ladislaw. Volna is mivel szolgálnom, a teremtésit! No, majd legközelebb.

Raffles e végszóra kalapot emelt, fordult egyet kapáló sarkán, és eltávozott. Will utánanézett, de csak azt látta, hogy nem tér vissza az árverés színhelyére, hanem nekiered a városba vezető útnak. Egy pillanatig az járt az eszében, hogy talán hebehurgyaság volt leráznia - de nem! inkább nem merít híreket ilyen forrásból.

Később este Raffles mégiscsak ráakaszkodott az utcán, mint aki bemutatkozásának nem éppen biztató körülményeiről elfeledkezett - vagy éppen megbosszulni akarta megbocsátó barátságával, mert szívélyesen köszöntötte, és melléje szegődött, először a város, majd a környék kies fekvéséről áradozván. Will rögtön gyanította, hogy ihatott, s már fontolgatni kezdte, hogyan rázhatná le, amikor Raffles más tárgyra tért:

- Magam is bejártam a külföldet, Mr. Ladislaw... be én, szinte az egész világot... egy kis parlé-vu is ragadt rám. Boulogne-ban találkoztam az édesatyjával... szakasztott mása, a teremtésit, most látom... a szája... orra... szeme... de még a haját is szó szerint így fésülte el a homlokából... olyan idegenesen. A brit oroszlán, hiába, másképp fésüli. Hanem szegény édesatyja nagybeteg volt, amikor találkoztunk. Istenem! A kezén szinte keresztüllátott az ember. Akkoriban még ölbéli gyermek volt uraságod! Fölépült aztán az édesatyja szegény?

- Nem! - vágta rá Will kurtán.

- Ejnye! Sokszor elgondoltam, mi lett a sorsa szegény édesanyjának. Megszökött a barátai mellől még fiatal leány korában... igen szép volt leánynak, de büszke is, a teremtésit! Én tudom ám, miért szökött meg - közölte Raffles, amint oldalvást fölnézve nagyot kacsintott Willre.

- Semmi becsületbe vágó dolgot nem tudhat felőle - kapta fel a fejét Will vérszomjasan. Csakhogy Mr. Rafflest kedélyének mostani fordulatai hidegen hagyták.

- Nem is! - jelentette ki fejét rázván. - Becsületesebb volt ő a barátainál, sokkal... épp ez az! - Raffles újfent nagyot kacsintott. - Őket is ismertem én, ne féljen!... Mondhatjuk, tisztességes orgazdaságot űztek... vagy nevezzük gyűjtőpostának?... Nem ám valami lebuj volt az az üzlet... príma kis bolt, éppen hogy! Vagyis mindenfélék, nagy forgalom, tisztes haszon. Hanem, mit tesz Isten, Sarah csak nem akart összebékélni vele... szédítő ifjú hölgy volt... a legjobb intézeteket járta... főurak boldogan kérték volna meg a kezét... csak aztán Archie Duncan nagyon megharagudott rája, amiért nem akarta észrevenni. A végén aztán otthagyta az egész vállalkozást. Én, kérem, az ő portékájukban utaztam, úri módon, nagy fizetéssel. Nem bánták azok, hogy szökik a leány... pedig istenfélő nép volt, csupa szent ember... és uraságod édesanyukája egyenest a világot jelentő deszkákat célozta meg. A másik gyerek is élt már akkor, a fiú, úgyhogy a lányt ők nem bánták. Nicsak! Itt vagyunk a Kék Bikánál. Bekukkantunk egy pohárkára, Mr. Ladislaw?

- Nem, s ezzel búcsúzom is - mondta Will, s befordult a Lowicki Kapuhoz vezető sikátorba. Szinte futott, hogy Raffles közeléből elkerüljön.

Jó darabig gyalogolt a lowicki úton, elfelé a várostól, és örült, amikor a csillagfényes éjszaka ráköszöntött. Úgy érezte, mintha mindenfelé szóló macskazene közepette még sárral is megdobálták volna. A részeges bitang történetét mégis támogatta, hogy anyjától sohasem hallott a szökés oka felől.

Akkor is, vajon kisebbítheti-e, ha családjáról akár a legrútabb igazságok derülnek ki? Anyja vállalta a szegénysorsot, hogy megszabaduljon a rablóbarlangból. Hanem, ha Dorothea barátai tudnák meg a történetet... ha Chettamék fülébe jutna... mindjárt továbbszínezgethetnék gyanúikat, mindjárt volna mire hivatkozniuk, ha Dorotheát tiltják tőle. Akkor is! Hadd gyanakodjanak kedvükre, az igazság az ő oldalán áll! Majd megtudják, hogy nem becstelenebb az ő ereiben csörgő vér sem.

 

HATVANEGYEDIK FEJEZET

- Ha a következetlenség kétfelé mutat - felelte Imlac -, helyes nem lehet, de emberre mérve talán igaz.

RASSELAS


Mr. Bulstrode-ot aznap este, amikor brassingi üzleti útjáról hazatért, derék felesége fogadta a bejáróban, és egyenesen a dolgozószobába vonta.

- Nicholas - szólt, becsületes tekintetét aggódón emelve rá -, valami tűrhetetlen alak járt itt, és felőled érdeklődött. Kihozott a sodromból a látogatása.

- Miféle alak, szívem? - érdeklődött Mr. Bulstrode, bár a válasz a csontjaiban sajgott.

- Vörös képű férfi, pofaszakállas, hallatlanul pimasz. Kijelentette, hogy régi barátod, és azt is, mennyire sajnálni fogod, hogy nem találkozhattál vele. Meg akart várni, de én inkább azt mondtam neki, hogy holnap a bankban majd fogadod. Az orcátlanság netovábbja! Végigmért, és megjegyezte, hogy az ő Nick barátja szerencsés kézzel választja a feleségeit. Talán nem is állt volna odább, ha a Loncsos el nem szabadul, és nem szalad felénk az úton, mert kinn voltam épp a kertben... úgyhogy azt mondhattam neki: "Jobb lesz, ha most elmegy, mert a kutya hamis, nem türtőztethetem sokáig." Ismered, csakugyan?

- Azt hiszem, tudom, kiről beszélsz, szívem - mondta Mr. Bulstrode szokása szerint halkra fogott hangon. - Szerencsétlen, züllött életű fickó, valamikor módomon felül segítettem. Remélem, többet téged nem háborgat. Holnap biztosan megkeres a bankban... pénzt kérni, gondolom.

Másnapig nem is hangzott el egyéb e tárgyban. Mr. Bulstrode megjött a bankból, és vacsorához öltözött át, felesége pedig, nem lévén biztos, hazaérkezett-e, benézett öltözőszobájába, s ott látta gallér nélkül, az egyik fiókos szekrénynek támaszkodva, földre meredő, üres tekintettel. Felesége beléptére összerezzent.

- Beteges színed van, Nicholas. Csak nincs valami baj?

- A fejem kínoz - vallotta meg Mr. Bulstrode, bár efféle vallomást oly gyakran tett, hogy feleségének nem is kellett meglepődnie.

- Ülj le, megdörzsölöm a homlokod ecetes szivaccsal.

Mr. Bulstrode teste nem kívánta éppen az ecetet, de lelkének jót tett a pátyolgatás. Udvariasság dolgában soha nem hibázott, az efféle figyelmeket mégis férji hűvösséggel szokta fogadni, mint felesége kedves kötelességét. Ma azonban, mikor fölébe hajolt, így szólt hozzá: - Aranyos vagy, Harriet. - Hangjában valami sosem hallottat fedezett fel a felesége. Nem tudta ugyan, mi az, de asszonyi eszével rögtön úgy okoskodott, hogy csakugyan beteg lesz.

- Csak nem gondok bántanak? - érdeklődött. - Az az alak megkeresett a bankban?

- Meg. Az volt, akinek gondoltam. Valamikor szépen indult a pályája, de aztán az ivás tönkretette, elzüllött.

- Elment végleg? - érdeklődött tovább Mrs. Bulstrode aggodalmasan. Valami megkötötte a nyelvét, hogy hozzá ne fűzze: "Nagyon nem örültem, hogy barátodnak mutatkozott be." E pillanatban inkább nem adott hangot annak az örökös sejtelmének, hogy férje valamikori kapcsolatai nem méltók az ő családjához. Nem mintha e kapcsolatokat jól ismerte volna. Annyit tudott legföljebb, hogy Mr. Bulstrode először bankban dolgozott, később valami belvárosi üzletben, és harminchárom éves korára vagyonos ember lett. Meg azt, hogy nálánál jóval idősebb özvegyet vett feleségül először - kálvinistát, bár nem ez volt az egyetlen kivetni való tulajdonsága, aminthogy minden első feleségnek akad hibája, ha a pártatlan második fogja vizsgálóra -, de más egyebet alig, némely apróbb bepillantáson kívül, amilyenekkel Mr. Bulstrode szolgált, ha a vallás iránt való korai fogékonyságáról, lelkésznek készültéről, és térítői, valamint emberbaráti igyekezeteiről beszélt. Kiváló embernek hitte, világi foglalkozása létére csodálatraméltóan jámbornak, tulajdon maga megtérítőjének, de tisztelte azért is, mert múlandó világi vagyonában s a vagyon tisztességében részeltette. Azt is akárhányszor elgondolta viszont, hogy Mr. Bulstrode mindenképpen jól járt Harriet Vincy kezével, hiszen a család vitathatatlanul Middlemarch díszei közé számított - különb díszt magának aligha találhatott volna londoni sikátorok és kálvinista imaházak között. A csiszolatlan vidéki elme akkoriban irtózott Londontól. S bár a hitről tudva volt, hogy bármi vallásút megválthat, a jótét Mrs. Bulstrode szentül hitte, hogy tisztességesebb dolog, ha az embert a megváltás az anglikán egyház kebelében éri. Annyira szeretett volna megfelejtkezni férje londoni kálvinista múltjáról, hogy még olyankor is kerülte a kérdést, ha férjével beszélt. Mr. Bulstrode figyelmét sem kerülhette el ez a tapintat. Néha tartott is az ő kiváló feleségétől, hiszen vallásos jámborság és született életrevalóság egyaránt megfért benne, szégyellnivalója nem volt, és iránta érzett vonzalma nem enyészett az együtt töltött évek során. Félelmei azonban olyan emberre vallottak, aki jól megalapozott fensőbbségét félti: ha a felesége vagy bárki más becsülésében alább kellett volna szállnia, olyanéban, aki nem megátalkodott ellensége, az lassú halál lett volna a számára. Mikor felesége megkérdezte:

- Elment végleg?

- Ó, nagyon remélem - felelte rá, oly mellékesen, ahogy csak telt tőle.

A jóremény azonban messzi járt Mr. Bulstrode való lelkiállapotától. Bankbéli beszélgetésük során Raffles nem titkolta, hogy kínzásra való hajlama nem gyengébb más rossz hajlamainál. Megmondta egyenesen, hogy némi kerülővel jött Middlemarchba, csak azért, hogy körülnézzen, és megbizonyosodjék, alkalmas lesz-e letelepedésének céljára. Bizony, több adósságot kellett kiegyenlítenie, mint amennyire számított, hanem a kétszáz fontból még hál istennek tart - Mr. Bulstrode most potom huszonöt font árán szabadulhat tőle. Valójában csak a családot akarta megvizitálni, látni akarván, hogy s miképpen él az ő szeretett barátja. Idővel majd kiadósabb látogatásokat is tesz. Mégsem engedi kikísérni magát a postakocsiig, ahogy mondta. Egyáltalán nem akart semmi bizonysággal szolgálni Mr. Bulstrode-nak. Majd elmegy a holnapi postakocsival, tűnődött, ha ugyan kedve tartja.

Bulstrode tehetetlennek bizonyult. Sem fenyegetés, sem hízelgés nem használt, még tisztességtudást sem vásárolhatott Rafflestől. Ellenkezőképpen, szívét az a bizonyosság fagyasztotta, hogy Raffles, ha ugyan a Gondviselés el nem szólítja, igenis visszatér hamarosan. S e bizonyosság az életét rontotta meg.

Nem mintha a törvény kezétől kellett volna tartania, vagy akár a koldusbottól. Neki az is elég lett volna, hogy szomszédainak vizsga szemét tűrnie kell, s hogy felesége előtt, hiába minden jámbor igyekezete, meg nem állhat múltjának gyalázatával. A megítéltetés félelme tisztítja az emlékezetet. Fénycsóvát bocsát múltunk rég járatlan tájaira, amelyek fölött általános észrevételekkel szeretünk elsiklani. Az élet az emlékezés kínja nélkül is az emelkedés és romlás mezsgyéjén imbolyog - s a megélénkült emlékezés erre az életre még a bűnös múlt terhét is rárója. Ha az emlékezet sajogni kezd, mint az újból megnyílt seb, az ember múltja nem holt történelem többé, a jelenhez készülődés pállott ideje - megbánás nem könnyíti terhét -, élő rész, lúdbőrt, borsódzásokat, szégyenpírt keltő.

Így kelt új életre Bulstrode múltja is, csupán a kellemes ízek távoztak el mind belőle. Éjjel-nappal, jelenét torz alakokkal benépesítő rövid álmát nem tekintve, múltjának képei tolakodtak dolga elébe oly makacsul, mint mikor kivilágított szoba ablakán át próbálunk kitekinteni, s az unott tárgyak az ablak üvegén tükröződnek, nemhogy a fákat s a pázsitot nézhetnénk. Jelen és múlt képeinek sora egybeolvadt, vizsgálni egyenként rövid ideig lehetett akármelyiket is, mert visszacsúsztak, s a többit bolygatták.

Ismét fiatal banktisztviselőnek látta magát, kellemes megjelenésűnek, számolásban ügyesnek, szép beszédben és hittudományi okoskodásban egyaránt járatosnak. A highburyi kálvinista egyház fiatal hívei közül kimagaslott bűnt leküzdő, kegyelmet elnyerő igyekezetével. Hallotta ismét, amint bibliaórákon Bulstrode testvérnek szólítják, látta, amint szólásra emelkedik imaházakban és otthonokban. Fölsejlett ismét az az idő; amikor a lelkészi hivatás vágya megszállotta, és a hittérítés munkája vonzotta. Boldog idő volt. Ha visszaindulhatott volna múltjának útján, itt állt volna meg, s innen kezdte volna újból. Bulstrode testvér nem hódított széles körben, de néhány tisztelője közel állt a szívéhez, és növelte önbecsülését. Szavainak hatalmát zárt hatóköre fokozta csak. Maga is könnyen elhitte, hogy különös isteni kegyelem munkál benne, s a Gondviselés őt választotta ki eszközéül.

Ezután következett az átváltozás ideje. Emelkedésének vélte, mikor közköltségen kereskedelmi iskolát járt árva létére meghívást kapott a gyülekezet leggazdagabb emberének, Mr. Dunkirknek előkelő villájába. Hamarosan bejáratossá lett, Mrs. Dunkirk is megszerette a jámborságáért, a west-endi és belsővárosi üzleteinek jövedelmén meggazdagodott Mr. Dunkirk pedig pénzügyi tehetségét tartotta nagyra. Becsvágya így fordult új irányba: eszköz mivoltát abban látta ezentúl, hogy Isten kegyes szolgálatát az üzleti sikerrel egyesítse.

Becsvágyában hamarosan a világi elem vált uralkodóvá. Egy megbízható cégtárs halálával úgy tetszett, hogy Mr. Dunkirk a súlyos veszteséget alkalmasabb emberrel nem pótolhatja, mint ifjú Bulstrode barátjával. Megkínálták a cég könyvelői állásával. Elfogadta. A cég zálogügyletekkel foglalkozott, messzire kiterjedt, és szép hasznot hajtott. Mr. Bulstrode hamarosan megértette, hogy a szép haszon firtatás nélkül zálogba vett jószág gyümölcse. Volt a háznak finom belsővárosi fiókja is, így aztán a nyomor bűze nem kelthetett gyanút.

Emlékezett még első megdöbbenésére, magányos vívódásaira, imádságos töprengéseire. Jól bevezetett régi cég volt - más dolog új bűnbarlangot nyitni, mint régibe fektetni be új pénzt! Elkárhozó lelkekből húzott haszon - de ki mondja meg, hogy az emberi adom-veszemnek hol legyen határa? "Bölcsességedben Te tudod - mosta kezeit az ifjú Bulstrode akkoriban, akárcsak most -, Te tudod, mily távol áll lelkemtől e világi haszonnak keresése, mennyire csak kertednek művelgetése lebeg szemem előtt, ha olykor a pusztaságból itt-ott mellékanyaríthatok."

Szóvirágokban és példázatokban nem hibádzott. Látomásai is támadtak szép számmal, s végül meggyőzték, hogy állásának megtartása valójában szolgálat. A vagyon már integetett messziről, és Bulstrode a vívódásait szigorúan magának tartotta meg. Mr. Dunkirk soha nem hallott felőlük - eszébe sem jutott volna, hogy üzlete nem illik tökéletesen a Megváltás rendjébe. Sokáig Bulstrode sem érezte úgy, hogy kettős életet él: vallásos buzgalmának össze kellett férnie üzleti tevékenységével, ha már egyszer megvilágosodott neki, hogy nem összeférhetetlenek.

Ahogy most a múltja körülvette, Bulstrode a régi bizonyságaival élt - az eltelt esztendők sűrű hálót szőttek belőle, és ráborították erkölcsi érzékenységére. Ahogy a kora hajlottabbá lett, falánksága nőtt, viszont az öröme mindegyre kevesbedett. Mégis az az érzés hatotta át, hogy ő mindent Isten nagyobb dicsőségére cselekszik, semmit a magáéra. Legfeljebb, ha nem képzeletben rója múltja útját, megállt volna fiatalkori szegénységénél, és a hittérítői pályára lépett volna át.

Az okságok láncát azonban meg nem törhette. A highburyi előkelő villára rászakadt a baj. Évekkel azelőtt megszökött a család egy szem leánya, és szülei tiltakozása ellenére színésznőnek állt, most pedig az egy szem fiú halt meg, s röviddel utána Mr. Dunkirk. A jámbor özvegyre rámaradt a virágzó üzlet meg a hatalmas haszna, melynek természetéről vajmi keveset tudott. Bulstrode-ot kezdte csodálni s imádni oly ártatlanul, mint némely asszonyok a papjukat vagy akár a gyülekezet választott lelkipásztorát. Egy idő múltán senki nem szólott volna házasságuknak ellene. Mrs. Dunkirköt azonban lelkiismeret-furdalás kínozta, vágyódott Istentől és családjától elrugaszkodott lánya után. Annyit hallottak róla csak, hogy férjhez ment, egyebet semmit. A fiát elvesztett özvegy unokát kívánt, ezért kétszeresen szerette volna lányát a családba visszavezetni. Ha fölkutathatnák, mindjárt meglenne a vagyon folytonossága is - talán több ágra is oszlana, ha az unoka több. Meg kell próbálni, mielőtt Mrs. Dunkirk újra férjhez menne. Bulstrode beleegyezett. Mikor azonban hirdetéssel s más mindenféle módon hiába próbálkoztak, az anya már elhitte, hogy lányát többé meg nem találhatja, és vagyoni fenntartások nélkül egybekelt Mr. Bulstrode-dal.

Holott a leányt megtalálták igenis. Bulstrode-on kívül csak egy ember tudott róla, őt pedig Bulstrode megfizette, hogy hallgasson, és tűnjön el a vidékről.

Ezt a puszta tényt kellett most látnia, s körvonalait éppoly élesen, mintha pártatlan bíró elé került volna. Hanem a merő tényállás már a múltban is, de most fájó emlékezetében is, ezer apró következményre bomlott, s Bulstrode okoskodása mindegyiket tulajdon erkölcsi javára fordította. Addig, meggyőződése legalább így szólt, a Gondviselés megáldotta munkáját, s mintha akkortól fogva kezéül használta volna őt, hogy helyesen forgassa a hatalmas vagyont, és vonja meg a rossz céloktól. Halálra és más meghökkentő körülményekre, ideértvén a női bizodalmat is, Bulstrode leginkább Cromwell szavait idézte volna: "Ezek hát puszta tények a szemedben? Isten legyen hozzád irgalmas!" Mert a legjelentéktelenebb eseményből is kiolvasta a lényeget - hogy tudniillik az ő célját szolgálja. Kötelezettségeit elintézte azzal, hogy Isten szándékát a maga irányába látta mutatni. S lehet-e Isten szándéka, hogy a vagyon tetemes része egy könnyelmű fiatalasszonynak és férjének jusson, mikor csak hiábavalóságokra vernék el külföldön - ilyen embereknek tehát, akik a Gondviselés pályáján messzi kívül állanak? Bulstrode soha el nem döntötte, hogy "a leány nem lesz föltalálható" - a döntő pillanatban mégis eltitkolta tudomását, és más elkövetkező pillanatokban azzal vigasztalta az anyát, hogy a szerencsétlen teremtés nyilván nincs már az élők sorában.

Eljöttek a lelkiismeret-furdalás órái is. Bulstrode nem mindig látta menthetőnek eljárását. De hogy szaladjon vissza megjavítani a javíthatatlant? Lelkigyakorlatokat tartott, magában megalázkodott, majd úgy érezte, elnyerte jutalmul a kegyelmet, és folytatta működését a Gondviselés eszközeként. Majd öt év múltán a halál ismét egyengetett az útján, feleségét ragadván el tőle. Bulstrode lassanként kivonta a tőkét az üzletből, annyi áldozatot mégsem hozván, hogy megszüntesse: folytatta még tizenhárom évig, mielőtt tőke híján összeomlott. Eközben az elnyert százezrét zajtalanul hasznosította, szürke és megbízható vidéki bankár lett, egyházi elöljáró, a község jótevője - továbbá ipari egyesülések csöndestársa is, a nyersanyagokkal való gazdálkodás tehetségével tűnt ki, mint példának okáért azon kelmefestékek esetében, amelyek Mr. Vincy selymét mállasztották. Most pedig, mikor már zavartalan tisztességben él közel harminc éve, és múltját élesztő lelkiismerete mintha végleg álomba merült volna, felkelt a múlt, és Mr. Bulstrode fogyó életére vetette iszonyú árnyékát.

Rafflesszel folytatott beszélgetéséből időközben megtudott valami óriási dolgot, s ez is betört elvágyódásainak és rémületeinek csatapiacára. Ez a friss tudomás, gondolta el, talán a lelki s az anyagi menekvés egérútja lesz.

A lelki menekvést őszintén kereste. Ismerünk közönséges álszenteket, akik hitek és érzelmek porát hintik a világ szemébe - Bulstrode azonban nem volt ezek közül való. Csupán a vágyai bizonyultak erősebbnek tételes hiténél, és lassanként sikerült vágyainak teljesültét e hitekkel egybehangolnia. Ha ezt is szemforgatásnak nevezzük, bizony olykor magunk is osztozunk benne, bármily hitet vallunk; ha akár fajunk tökéletesítését célozzuk, ha akár a világ rövides végét várjuk, ha akár a földet a szentelt lét gennygócának ítéljük, benne magunkkal, vagy akár az emberiség segítő közösségébe vetjük bizodalmunk.

A vallás ügyének szolgálatát választotta cselekedeteinek élethosszig való indoklásául - e szolgálat lehetőségéért imádkozott. Hiszen ki használná pénzét s hatalmát nálánál épületesebben? Ki lehetne alázatosabb s Istennek átszellemültebb szolgája? Márpedig Mr. Bulstrode világosan látta Isten ügyét, ezért arra kényszerült, hogy Isten ellenségeit keményen fenyítse, felhasználja, s ha lehet, pénztől s befolyástól távol tartsa. Még a gyümölcsöző befektetései is - holott Szerencse asszony a nagyvilági mosolyát ezekben ragyogtatja legfényesebben - megszentelődtek a haszon Istennek kedves felhasználásában.

Ez az okszerű gondolatsor nem jellemzőbb a keresztényi hitre, mint az elsöprő szavak használata az angolokra, ha szűkkeblű céljaikat takargatják. Nincs is olyan erkölcsi rendszer, amely erényünket meg ne ronthatná, ha mélyen belénk plántált emberségünkkel minduntalan össze nem mérjük.

Hanem az olyan ember, aki másban is hisz, mint tulajdon falánkságában, kell hogy a lelkiismerete hangját-mértékét figyelje, hozzá igazodván. Bulstrode mértéke az Istennek teendő szolgálat volt: "Bűnös semmi vagyok... a használat szentelt Isten edényévé... csak használtassam!" E hitébe kényszerítette fontosságának és hatalmának vágyát. S most elérkezett az a pillanat, mikor a szentelt edényt a meghasadás s a szemétre vettetés veszedelme fenyegette.

Mert mi lesz, ha Isten dicsőségének öregbítésére vállalt cselekedetei most a csúfolónak válnak eszközévé, s ama dicsőséget homályosítják? Ha a Gondviselés ilyenképp rendelkeznék, őt a templomból kiseprűzik, mintha tisztátalan áldozattal akart volna kedveskedni.

A töredelem szólamaival gyakorta élt. Ma azonban a töredelem keserűséggel kínálta, és a Gondviselés olyan engesztelő áldozatot követelt tőle, amely többnek látszott a hittételek takaros újrarendezésénél. Mintha más nézőszögből tekintett volna az isteni ítélőszékre is: a megalázkodás íme nem elegendő, a jóvátételt magára kell vállalnia. Bulstrode valójában úgy érezte, hogy e jóvátétellel istenének tartozik: nagy rémület kerítette hatalmába gyarló porhüvelyét, és a szégyen fenyegető réme új lelki szükséget támasztott benne. Nappal és éjjel, míg a megéledt múlt a lelkiismeretét ébresztgette, mindegyre azon gondolkodott, hogyan állíthatná helyre békéjét s bizalmát - azaz miféle áldozattal volna az isteni büntetés elhárítható. Rettegésében hinni kezdte, hogy ha valamely ösztönös jó cselekedetet tenne, Isten megváltaná rossz cselekedetének terhét. Hiszen vallásunk csak úgy változhat, ha érzelmeink már előkészítették a változást. A rettegés vallása pedig vademberi érzéseken alapul.

Aztán mégis látta Rafflest távozni a brassingi postakocsin, s a látvány némileg megkönnyebbítette - heveny rémülete elmúlt, de a vívódás nem szűnt meg, s végét kereste továbbra is. Így született az a nehéz határozat, hogy levelet ír Will Ladislaw-nak, a Cseresbe kérvén esti kilenc órára, magánjellegű megbeszélésre. Willt a hívás nem lepte meg különösebben. Az Úttörő-vel kapcsolatos új elképzeléseknek tulajdonította. Mikor azonban bevezették Mr. Bulstrode házi dolgozószobájába, a bankár elgyötört arca megdöbbentette. Már a nyelvén volt a kérdés - "Beteg talán?" -, de még idejében észbe kapott, s csupán az iránt érdeklődött, megnyerte-e Mrs. Bulstrode tetszését az árverésen vásárolt festmény.

- Köszönöm, nagyon elégedett vele. Ma este a lányait vitte látogatóba. Azért is kértem ide ma, Mr. Ladislaw, mert közlendőm bizalmas természetű... mondhatnám, fájdalmasan bizalmas. Azt hiszem, álmában nem gondolná, hogy múltunk minket kettőnket összefűz.

Willt mintha áram ütötte volna. Amúgy is kényes érzékeit a múlt említése felborzolta, s várakozása éppen nem volt kellemes. Úgy tetszett, mintha álomfoszlányokban élne, s az álmot az a hangos boriszák továbbította volna ide a polgári tisztesség e súlyosan megviselt szobrához - márpedig ennek a beszéde, simulékony udvariassága éppúgy visszataszította, mint az álom elindítójáé. Színe láthatóan megváltozott, amint a választ kivágta:

- Álmomban sem, csakugyan.

- Megtört embert lát maga előtt, Mr. Ladislaw. Mégis e vallomásra, amelyet tenni készülök, más nem kényszeríthetne, mint hogy annak széke elébe állok, aki a lélekben olvas. Emberi törvények értelmében ön vallomásra engem nem bírhatna.

Will egyre kínosabban feszengett. Mr. Bulstrode elhallgatott, s fejét tenyerében pihentetve a padlót bámulta. Majd fölemelte vizsga tekintetét, és így folytatta:

- Értesülök, hogy édesanyját Sarah Dunkirknek hívták, s hogy családi köréből megszökött, és színésznőnek állt. Azt is hallom, hogy édesatyját később betegség sorvasztotta el. Megerősítené értesüléseimet?

- Igazak egytől egyig - felelte Will. Leginkább a sorrend lepte meg, a bankár bevezető célzásai után. Mr. Bulstrode azonban ma este lelkifurdalásainak sorrendjét követte. Nem kételkedett, hogy itt a vezeklés ideje, és valami hatalmas vágy hajtotta a bűnvallásra, hogy a megpróbáltatás pohara elmúljon végre tőle.

- Tud talán közelebbieket is édesanyjának családja felől? - folytatta.

- Nem. Nem szívesen beszélt róluk. Nyíltszívű, tisztességes asszony volt - mondta Will, szinte dühösen.

- Nem vádolnám semmivel. Anyját sem említette soha önnek?

- Annyit hallottam tőle, hogy anyja nem tud szökésének okáról. Mint szegény anyját emlegette, sajnálkozón.

- Ez a szegény anya lett az én feleségem - mondta Bulstrode, majd pillanatnyi hallgatás után hozzátette: - Követelése van rajtam, Mr. Ladislaw. Mint az imént mondtam, a követelés törvényesen nem behajtható, csupán lelkiismeretem érzi a súlyát. Engem e házasság gazdag emberré tett... s ez meg nem történt volna, vagy megtörténik, s a vagyon szerényebb... ha nagyanyja akkor fellelheti leányát. Úgy tudom, leánya ma már nem él.

- Nem - felelte Will. Gyanú és viszolygás oly erővel támadt fel benne, hogy maga sem tudta, mit tesz, mikor kalapját felkapta a padlóról, mint aki indulni készül. Nem akarta eszébe venni a felfedett kapcsolatot.

- Üljön le, Mr. Ladislaw, könyörgök - nézett rá Bulstrode ijedten. - A felfedezés váratlansága nyilván megdöbbentette. Úgy kérem azonban türelmét, mint aki már megroppant vívódásaiban.

Will újból leült, és sajnálkozón, de megvetéssel is tekintette az éltes férfi vállalt alázatát.

- Kívánságom az volna, Mr. Ladislaw, hogy jóvátehessem az édesanyján esett sérelmet. Tudom, hogy ön vagyontalan, ezért megosztanám önnel ama tárházat, amely úgyis az öné lenne, ha nagyanyja a lánya felől hírt szerezhet.

Mr. Bulstrode elhallgatott. Úgy érezte, lelkiismeretét kínos pontossággal tárja fel vendége előtt, és töredelme kedves Isten előtt. Will Ladislaw lelkiállapotát nem sejthette. El nem gondolhatta volna, mennyire felkavarta Raffles nyílt célzása, s hogy az ösztönös gyorsasággal kiegészített képet milyen szívesen adná át a feledésnek. Will pillanatokig nem felelt, amíg Mr. Bulstrode a vallomása végeztével földre szegezett szemét ismét rá nem emelte. Akkor Will a szeme közé nézett, és megkérdezte:

- Úgy vélem, tudta, hogy anyám él, sőt azt is, hol található.

Bulstrode szemlátomást zsugorodott. Reszketés állt a kezébe, reszketett az arca is. Nem várta, hogy közeledésére ilyen lesz a válasz, sem pedig hogy teljesebb vallomásra szorítják, mint amennyit maga szükségesnek ítélt. E pillanatban mégsem mert hazugsághoz folyamodni, csak elbizonytalanodott útjában, holott akkora bizalommal vágott neki.

- Nem tagadom, hogy sejtése alapos - felelte elhaló hangon. - Ezért is keresem a jóvátételt, hiszen ön az egyetlen megmaradt tagja ama családnak, amely általam veszteséget szenvedett. Remélem, megértő lesz szándékom iránt, Mr. Ladislaw, mivel többet kívánok kielégíteni, mint puszta emberi követelést, s mint említettem, törvényes kötelemmel nem is kell szembenéznem. Szándékom, hogy magam és családom jólétét szűkebbre fogván, évi ötszáz fontot biztosítsak az ön számára életem idején, majd halálom után a járandóság arányában részeltetem vagyonomból... sőt, ha kell, készségesen pénzelném bármi dicséretes tervét is. - Mr. Bulstrode ezután a lehető dicséretes tervek részletezésébe mélyedt, remélvén, hogy maga felé hajlíthatja Ladislaw-t.

Will azonban csökönyösen tekintett maga elé, száját biggyesztette, s hüvelykujjait mellényzsebébe akasztotta. Cseppet sem hatotta meg, amit hallott, és szilárdan felelte:

- Mielőtt ajánlatára válaszolnék, Mr. Bulstrode, egy-két kérdésemre kérnék felvilágosítást. Volt-e köze ahhoz az üzletághoz, amelyből vagyona származik, még a vagyonszerzés idejében?

Mr. Bulstrode első gondolata ez volt: "Raffles elmondta neki." Ámde hogyan térhet ki a válasz elől, ha a kérdést maga adta Ladislaw szájába? Ezért így felelt:

- Volt.

- S ez a cég tisztességtelen volt-e... igen vagy nem?... Vagy mondjuk, ha igazi természete napvilágra kerül, vajon tulajdonosait egy kalap alá vették volna-e tolvajokkal és más bűnözőkkel?

Will szántszándékkal fogalmazta kérdését ilyen metszően élesre.

Bulstrode-ot düh pírja öntötte el. A megalázkodásra fölkészült, azonban büszkesége és mindig kielégült zsarnoki hajlama felülkerekedett töredelmén, sőt félelmén is, hogy ez a fiatalember, akit jóságával akart elárasztani, bírájának teszi meg magát.

- A céget megalapították már jóval azelőtt, hogy én kapcsolatba kerültem vele, tisztelt uram. Az efféle vizsgálódás pedig nem önre tartozik - felelte halkan, elhatározottan.

- Énrám tartozik, igenis - mondta Will, és kalapját kezébe fogva készen állt az indulásra újból. - Csakis énrám tartozik, mert döntenem kell, hogy a kapcsolatot vállaljam-e, s a pénzét elfogadjam-e. Nekem a makulátlan tisztesség egyetlen birtokom. Születésem körülményeit, rokonságomat óvnom kell aljas gyanúk árnyékától. S én itt valami mocskot érzek, amely felől nem tehetek. Ezt érezhette anyám is, azért mentette tisztaságát. Így kell tennem magamnak is. Ön tartsa meg ebül szerzett pénzét. Ha énnekem vagyonom volna, boldogan rátestálnám bárkire, aki bizonyíthatná, hogy az öntől hallottak nem igazak. Köszönetet csupán azért kell mondanom, hogy pénzét megőrizte mindmostanáig, mikor már a fejem lágya benőtt, hogy visszautasíthatom. Az ember legjobban úri becsületére vigyázzon. Kívánok jó éjszakát.

Bulstrode válaszolt volna. Hanem Will egy szempillantás alatt kinn termett a szobából, s a következő pillanatban önérzete már a bejárati ajtón is kitessékelte. Oly eszelős tiltakozás élt benne a családi szégyenfolt átvállalása ellen, hogy nem is ért rá elgondolni, vajon nem bánt-e érdemtelenül keményen Bulstrode-dal - nem sok-e ennyi pimasz kegyetlenség egy hatvanesztendős embernek, amiért engesztelő áldozatát későn tenné meg.

A jelenetnek idegen hallgatója meg nem érthette volna sem Will dühödött visszautasítását, sem szavainak keserűségét. Csupán ő tudta, hogy büszkeségének minden sértett érzése mennyire Dorotheához és Mr. Casaubon ördögi végrendeletéhez fűzi. S föltörő érzései közt, melyek Mr. Bulstrode ajánlatának visszautasítására késztették, ott berzenkedett az is, hogy Dorothea elébe nem állhat, ha az ajánlatot elfogadja.

Bulstrode-ra iszonyúan hatott Will távozása. Sírt, mint egy megbántott asszony. Soha még Rafflesnél jobb ember nyílt megvetéssel nem bánt vele, s e megvetés mint a méreg járta át szervezetét. Vigaszt nem találhatott. És a sírás megkönnyebbülését sem élvezhette sokáig. Felesége s lányai hamarosan hazatértek. Meghallgatták a keleti hittérítő beszédét, mert oda jártak el, és roppantul sajnálkoztak, hogy a papa nem hallhatta, majd az érdekesebb részleteket szóról szóra ismertették vele.

Talán minden egyéb titkos gondolata közt az az egy kínált vigaszt, hogy Will Ladislaw aligha teregeti ki az este történteket.

 

HATVANKETTEDIK FEJEZET

Botskoros nemesek kenyereket ette,
Mogyeri királnak leányát szerette.

RÉGI REGE


Will Ladislaw-nak már csak az volt a szándéka, hogy Dorotheát újra láthassa, majd nyomban itthagyja Middlemarchot. A Bulstrode-dal zajlott jelenetére következő reggelen rövid levélben tudatta Dorotheával, hogy több ok marasztalta ezen a vidéken, és kérte, hogy mielőbb meglátogathassa Lowickban, mert valóban indulna már, addig azonban nem szívesen tenné, amíg a kért beszélgetésre mód nem nyílik. Küldöncre bízta, azzal, hogy vigye el a lowicki úrilakba, és várja meg a választ.

Az újabb búcsúzás esetlenségét teljességgel érezte. Utolsó szavait Sir James Chettam füle hallatára mondta el, és távozása szándékát végérvényesnek mutatta még az inas előtt is. A férfi méltóságát bizony próbára teszi, ha meg kell jelennie, ellenére mindenki várakozásának: a búcsú fájdalmat rejt, a második búcsú azonban vígjáték jelenetéül kínálkozik, sőt lehetségesnek látszott az is, hogy már távozása halogatását is gunyoros megjegyzések kísérik. Mégis tisztességesebbnek látta, ha nyíltan keresi a közeledést Dorotheához, mert a sikeres cselnél is jobb, ha Dorothea megérti, hogy nyílt szívvel várja a találkozást. Elválásuk alkalmával Will még nem értesült olyan eseményekről, amelyek másfelől vetettek világot viszonyukra, s az elválást véglegesebbé tették, mint Will addig hitte. Dorothea magánvagyona felől nem tudott, s mivel nem is gondolkodott soha efféléken, biztosra vette, hogy Mr. Casaubon végrendelete értelmében Dorothea koldusszegényen nyújthatná csak neki a kezét. S ezt el nem kívánta tőle még legtitkosabb álmaiban sem, nem, ha akár Dorothea vállalta volna az áldozatot. Friss volt még megdöbbenése anyja családja miatt is - márpedig ha e hír köztudomásúvá lenne, Dorothea barátainak valóban megvolna az okuk, hogy méltatlannak nevezzék. Mintha álom lett volna az álomban most az a titkos reménysége, hogy évek múltán legalább majd személyes tekintélyét mérheti össze Dorothea vagyonával. Mindezek a változások tehát feljogosítják, hogy fogadtatását kérje újból.

Csakhogy Dorothea azon a délelőttön nem kaphatta meg Will levelét, mert nem volt otthon. Nagybátyja jelentette be levélben azt a szándékát, hogy egy hét múlva hazautazik, ezért Dorothea először Freshittbe vitte meg a hírt, majd a Major felé folytatta volna útját, hogy nagybátyja néhány rábízott utasítását közvetítse - Mr. Brooke azzal küldte, hogy "az ilyesféle elfoglaltság könnyít az özvegyi sorson".

Ha Will Ladislaw hallhatja, miket beszélgetnek azon a délelőttön Freshittben, nyilván alaposnak látta volna azt a gyanúját, hogy némelyek gunyorosan célozgatnak búcsúzás után való hosszas maradására. Bár Sir James általában szólván megkönnyebbült Dorothea szándékait illetően, szigorú figyelemmel kísérte Ladislaw hadmozdulatait, sőt kémet is tartott Mr. Standish személyében, akit ilyenformán be kellett avatnia az ügy természetébe. Ladislaw kéthónapos elidőzése a rögtönös távozás szándékának kijelentése után újraélesztette Sir James gyanúit, vagy legalábbis igazolta viszolygását "ettől a fiatalembertől", akit magában csélcsapként jellemzett, mert természetes, hogy akit nem köt sem család, sem tisztes mesterség, az csak széllelbélelt fajta lehet. S éppen akkor kapott olyan hírt Standishtől, amely nem csupán Will-lel kapcsolatos balsejtelmeit igazolta, hanem arra is lehetőséget kínált, hogy Will veszélyét Dorothea feje fölül elhárítsa.

Szokatlan körülmények közt mindnyájan elbizonytalanodunk. Néha a legfenségesebb személynek is prüsszentenie kell, s olykor érzelmeink sem találnak méltóságosabb nyilvánulást. A derék Sir James ezen a reggelen annyira kifordult magából, hogy ugrásra készen várta, mikor mondhat valamit Dorotheának abban az ügyben, amely eddig mindkettőjük restelkedésére volt. Celiát nem használhatta közbenjáróként, mert úgy döntött, hogy az ő feleségének nem illik tudnia az efféle kerengő pletykákról, s már csak azon tanakodott, maga hogyan lehetne úrrá a szégyenén. S most Dorothea váratlan megjelenése mintha megfosztotta volna a kellemetlenkedés örömétől. Szorultságában mégis támadt valami használható ötlete. Felkapatta lovászát egy nyergeletlen lóra, és sietősen firkantott levélkét nyomott a kezébe, hogy juttassa el Mrs. Cadwalladerhez, aki szintén értesült a pletykáról, és méltóságában nyilván nem sérti, ha most a szükség úgy hozza, hogy újból feltálalja.

Dorotheát visszatartották, mégpedig azzal a jó ürüggyel, hogy Mr. Garth, akivel úgyis találkozni akart, egy órán belül megérkezik, Dorothea még ott beszélgetett Calebbel a kastély előtti murvás térségen, amikor Sir James meglátta a lelkész közeledő feleségét, s a szükséges utasításokkal elébe sietett.

- Elég! Értem én - szakította félbe Mrs. Cadwallader. - Ön megmarad ártatlannak. Én már olyan szerecsen vagyok, amelyiknek a korom sem árt.

- Nem olyan nagy jelentőségű az eset - jegyezte meg Sir James, mert nem tetszett neki, hogy Mrs. Cadwallader átlát rajta. - Csupán nem ártana Dorotheát felvilágosítanunk, hogy újból fogadnia nem tanácsos. Én pedig nem hozakodhatok elő a kérdéssel. A kegyed nyelve könnyebben fordul.

Fordult is, abban hiba nem volt. Amikor Dorothea végzett Calebbel, és hozzájuk lépett, úgy láthatta, hogy Mrs. Cadwallader merő véletlen s égből szaladt át a parkon, csupán Celiával áhított meg egy barátnői beszélgetést a csecsemőnevelés tárgyában. Mr. Brooke tehát hazaérkezik? Pompás! Remélhető, hogy az országgyűlési lázban s az úttörésből gyógyultan tér meg. S ha már az Úttörő-től van szó - valaki azt jósolta, hogy hamarosan úgy jár, mint a döglődő delfin: minden színt magára ölt vergődésében, mert Mr. Brooke ifjú pártfogoltja, a káprázatos Ladislaw elment vagy elmenőben van. Hallott-e Sir James valamit efelől?

A murván sétálgattak, és Sir James, ingerülten végigsuhintván lovaglópálcájával az egyik bokron, azt válaszolta, hogy hallott felőle, igenis.

- Vakhír! - állapította meg Mrs. Cadwallader. - Sem el nem ment, sem menőben nincs. Az Úttörő tartja a színét, Mr. Orlando Ladislaw pedig lilafoltos botrányba keveredett az önök Lydgate doktorának feleségével. Azt mondják róla, csinosabb nem is lehetne. És azt is mondják, a házukba úgy betérni nem lehetséges, hogy az ifjú hírlapírót ott ne találná az ember, a szőnyegen henteregve vagy a zongoránál kornyikálva. Hiába, az iparosvárosok erkölcse soha nem makulátlan.

- Azzal kezdte Mrs. Cadwallader, hogy az első hír vakhír Mr. Ladislaw felől. Meglehet, a második is az - válaszolta Dorothea feltámadó indulattal. - Annyi bizonyos, hogy ferde beállítás. Márpedig Mr. Ladislaw felől semmi célzatos hírt hallani nem akarok. Volt már igazságtalanságban része elég.

Dorothea indulatában nemigen bánta, hogy ítélkeznek érzelmei felől. De még ha lett volna a mérlegeléshez ideje, kicsinyes dolognak tartotta volna akkor is, hogy hallgatólag térjen napirendre a Willt sértő pletyka fölött, csupán azért, mert viselkedését félreérthetnék. Elpirult, s az ajka reszketett.

Ahogy Sir James rápillantott, megbánta cselét. Mrs. Cadwallader azonban, ki minden helyzetnek ura maradt, kifordította tenyerét, s máris készen állt a válasszal: - Az Ég adja, drágaságom! Adja tudniillik, hogy valahány pletyka a világon van, mind vakhírnek bizonyuljon. Csupán az a kár, hogy Lydgate doktor bolond fejjel middlemarchi lányt vett feleségül. Ha meggondolom, milyen jó házból született, kaphatott volna nemesvérű leányt is, ha nem is ilyen fiatalt, aki a mesterségét jobban megértette volna. Itt van például Clara Harfager. A barátai nem tudják, mit kezdjenek vele, pedig szép örökség vár rá. Ha Lydgate feleségül veszi, Clara már velünk lehetne a társas élet paradicsomában. De mit tegyünk? A más fejével nem gondolkodhatunk. Celia merre van? Menjünk be hozzá.

- Én máris indulok Tiptonba - jelentette ki Dorothea fensőbbségesen. - Isten önökkel.

Sir James nem tudott semmi okosat mondani, amíg Dorotheát a kocsijához kísérte. A cselekhez sosem volt szerencséje, többször okoztak már neki titkos keserűséget.

Dorothea kocsija bogyós növénybokrok közt és letarolt búzamezők mezsgyéjén görgött, ő azonban semmit sem látott a környékből. Könnyei kicsordultak, s végigfolytak az arcán - észre sem vette. Mintha undokká vált volna a világ, bizalomra végleg méltatlanná. - Nem lehet igaz... lehetetlen! - szólt benne az a hang, amelyikre szívesen hallgatott. Figyelmét mégis az az emlék foglalkoztatta, hiába nem hánytorgatta szívesen, hogy egy napon ott találkozott Will Ladislaw-val Mrs. Lydgate-nél, sőt az énekhangját is hallotta, zongorakísérettel.

"Azt mondta, soha olyat nem tenne, amit helytelenítenék... Bárcsak megmondhattam volna neki, hogy ezt igen helytelenítem" - szólt magában szegény Dorothea, mert haragjában is védte Willt. - Mindenki mocskolja előttem, de ha Will ártatlan, engem el nem keseríthetnek. Én pedig hiszem, hogy bűn nem férhet hozzá." Ezeket gondolta éppen, mielőtt kocsija begördült a Major íves kapuján, alig ért rá arcát letörölni s összeszedni a gondolatait, mi is itt a tennivalója. A kocsis megkérte, hadd fogja ki a lovakat egy félórára, mivel az egyik ló patkója meglazult, Dorothea pedig, tudván, hogy intézendői lesznek, levette özvegyi főfedőjét és kesztyűjét, amíg a fogadószobában egy szobornak dőlve a házvezetőnővel beszélgetett. Végül így szólt:

- Maradok még egy kicsit, Mrs. Kell. Fölmegyek a könyvtárba, és tételesen kimásolom nagybátyám leveléből a rámbízottakat, ha ugyan az árnyékrácsokat megnyitná nekem.

- Megnyitottam, asszonyom - felelte Mrs. Kell, Dorothea nyomában haladva, mert Dorothea már indult is fölfelé. - Mr. Ladislaw van odafönn, keres valamit.

(Will a vázlattömbjéért jött, mert holmijának csomagolása közben nem lelte, pedig el akarta volna vinni mindenképp.)

Dorotheát mintha mellbe vágták volna. Arcán mégsem tükröződött megdöbbenés, holott megrendítette a hír, hogy Will-lel találkozni fog. Mintha valami elveszett kedves holmijára talált volna rá. Amikor a könyvtár ajtajához ért, megkérte Mrs. Kellt:

- Ugyan menjen be, és jelentse, hogy itt vagyok.

Will már megtalálta vázlattömbjét, és a könyvtár túlsó végében az asztalra téve forgatta lapjait. Éppen azt az emlékezetes munkáját nézegette, amelyről Dorotheának az volt a véleménye, hogy kapcsolata a természettel nehezen tisztázható. Azt vizsgálta nagy gyönyörűséggel, s mikor a vázlatlapokat rendbe rázta, várakozóan gondolta el, hogy talán levél várja Middlemarchban Dorotheától. Ekkor szólalt meg az ajtóban Mrs. Kell:

- Mrs. Casaubon érkezett, fiatalúr.

Will sarkon fordult, s Dorothea már lépett is be. Ahogy Mrs. Kell becsukta az ajtót mögötte, szembetalálkoztak: egymásra néztek, s az az érzés áradt el mindkettőjükben hogy szót nem tűr ez a találkozás. Nem a zavar fojtotta beléjük a szót, hiszen mind a ketten érezték, hogy a végbúcsú közel, és a szomorú elváláson nincs mit szégyenleni.

Dorothea önkéntelenül nagybátyja karosszéke felé indult, az íróasztal mögé, Will pedig, ahogy a széket előzékenyen elmozdította az íróasztaltól, néhány lépést hátrált, és megállt szemben Dorotheával.

- Üljön le, kérem - mondta Dorothea, és kezét az ölébe ejtette. - Örülök, hogy itt találom. - Will megállapította, hogy az arca éppolyan, mint amikor Rómában először szorítottak kezet. Valóban letette gyászfátylas félkalapját - de Will látta azt is, hogy nemrég sírhatott. Dorothea izgatottságából azonban kipárolgott a düh, amint Willt meglátta. Most is, mint valahányszor, ha szemtől szembe kerültek egymással, Dorotheát bizalom töltötte el és a kölcsönös megértés boldog szabadsága - s hogy ölhetnének idegenek ilyen érzést néhány rosszakaratú szóval? Hadd szóljon ismét a lényünket eltöltő zene, hadd töltse meg örömmel-hanggal a levegőt körülöttünk... mit tesz, ha bajt sejtettünk két ilyen pillanat között?

- Ma reggel levelet küldtem Lowickba, kérvén, hogy ismét láthassam - mondta Will, és leült Dorotheával szemközt. - Indulóban vagyok, de el nem mentem volna, ha még egyszer nem szólhatok kegyeddel.

- Azt hiszem, búcsúzni jött Lowickba hetekkel ezelőtt... vagy hitte csak, hogy elmegy? - nézett rá Dorothea, s a hangja megremegett.

- Indultam akkor is, hanem egy s más azóta jutott tudomásomra... csupa olyasmi, ami jövendőm várakozásain változtat. Amikor elbúcsúztam, azt reméltem, megtérhetek majd egy napon. Most már nem hiszem. - Will elhallgatott.

- El akarta talán mondani e fordulat okait? - biztatta Dorothea félénken.

- El - vágta ki Will, s a fejét felkapva bosszúsan elfordult. - Persze hogy ezt akartam. Kegyed előtt és mások előtt engem csúnyán lejárattak. Becsületem hírbe került. Tudatni szerettem volna, hogy semmiképpen nem aljasodtam volna odáig... senkit abban a gyanújában meg nem erősítettem volna, hogy pénz után futok, mintha valójában... más után futnék. Nem kellett volna ellenem más gátakat emelni... a vagyon gátja épp elég.

E szóval felkelt, s indult, maga sem tudta, hová. A zárt erkély ablaka volt a legközelebb, s egy évvel ezelőtt ugyanígy nyitva állt, amikor talán ugyanebben az évszakban ott beszélgettek a kiszögellésében. Dorothea e pillanatban tökéletesen értette Will felháborodását. Csupán arról szerette volna meggyőzni, hogy ő nem bánt vele igazságtalanul, Will pedig úgy fordul el tőle, mintha ő is az ellenséges világ pártján állt volna.

- Ne higgye, hogy nekem is részem volt a befeketítésében - kezdte, aztán, mint aki könyörgőre fogja, fölkelt, és elfoglalta tavalyi helyét a zárt erkélyen, mondván: - Vagy felteszi, hogy a hitem megingott magában?

Mikor Will észrevette, hogy Dorothea mellette áll, megrezzent, és a tekintetét kerülve, kihátrált a zárt erkélyről. Dorotheát sértette visszavonulása, mert mintha egybehangzott volna vádló szavaival. Megvallotta volna szívesen, hogy ami történt, az őt magát éppúgy sújtotta, mint Willt, csakhogy ő tehetetlen. Ámde viszonyuk ezer apró buktatója, amelyeknek elsimítására soha nem jutott idő, azt a félelmét táplálta, hogy a kelleténél többet talál mondani. Nem hitte, hogy Will minden akadály ellenére feleségül venné, ezért az olyan szavakat is félretette, amelyek efféle hitét sejtetnék. Csupán Will legutóbbi vádjára felelte:

- Valóban nem hiszem, hogy ön ellen gátat kellett volna emelni.

Will nem válaszolt. Indulatainak viharos váltakozásában e szavakat gyilkosan semmitmondónak érezte. Sápadtnak és szerencsétlennek látszott dühös kitörése után. Az asztalhoz lépett, és vázlattömbjét kötözte össze, Dorothea pedig a zárt erkély bemélyedéséből nézte. Utolsó pillanataikat keserves hallgatásban töltötték. Mit mondhatott volna Will, mikor vallania tilos volt lényét eltöltő szenvedélyéről? Mit mondhatott volna Dorothea, ha egyszer segítséget nem ajánlhatott, ha egyszer Will jogos örökrészét magának kellett megtartania, s legfőként, ha Will ma mintha nem akarta volna fogadni az ő szerető bizalmát?

Will végül letette vázlattömbjét, és ismét az ablakhoz lépett.

- Mennem kell - mondta, s szemében keserűségre valló furcsa fény villant, mintha belefáradt volna, hogy a fénybe hosszan tekint.

- Mihez kezd új életében? - érdeklődött Dorothea óvatosan. - Változtak-e szándékai, mióta egymásnak búcsút mondtunk?

- Változtak, igen - válaszolta Will mellékesen, mint aki elhárítja a kérdést. - Az első kínálkozó munkát elfogadom. Meg kell szoknia az embernek azt is, hogy öröm s remény nélkül éljen.

- Szomorú beszéd! - mondta Dorothea, könnyeit megelőzvén. Mosolyogni próbált, s hozzátette: - Egyszer megállapodtunk, hogy barátai vagyunk mind a ketten az elsöprő szavaknak.

- Nem akarom a lábáról levenni - felelte Will, s nekidőlt a zárt erkély kiszögellő falának. - Hanem némely pillanatot egyszer él meg az ember, s érzi utána, hogy a legjobb rész belőle kihalt. Azt panaszlom csak, hogy ez ilyen korán történik velem. Amit a világon mindennél jobban szeretnék, az nekem tilos... Nem elérhetetlen, mert tilos volna még akkor is, ha kezem kinyújthatnám érte. Büszkeségem és becsületem int megálljt... tiltja minden, amire csak a magam becsülését alapítom. Úgy élek tovább majd, mint az olyan ember, akinek a mennyei látomás egyszer megadatott.

Will elhallgatott, mert úgy képzelte, hogy Dorothea félre nem értheti szavait. Valójában olyan érzése támadt, hogy visszásságba kerül önmagával s felemlegetett magabecsülésével, oly nyilvánvalóan beszél - ámbár nem lehet udvarlásnak nevezni, ha imádottunknak elmondjuk, hogy udvarlás szándékával nem közeledhetünk felé. Legföljebb holdfényes árnya ez az udvarlásnak.

Dorothea azonban másként válogatott az emlékezetében. Megfordult a fejében, hogy Will őt áhítja legjobban a világon, de a kétség közbeszólt: közös élményeik megsápadtak, mikor azt az emléket idézte föl, hogy Willt mással teljesebb s folyamatosabb megértésben találta egyszer. Amit elmondott, mindazzal célozhatott arra a kapcsolatára is. Ami pedig kettőjük közt történt, annak véget vetett férje arcpirító végakarata. Dorothea némán állt, szemét álmatagon lesütötte, míg emlékképei hatására szomorúan úgy nem döntött, hogy Will Mrs. Lydgate-re céloz. De miért a szomorúság? Hiszen Will csak közölni akarta, hogy becsülete e viszonyban is folttalan.

Willt nem lepte meg Dorothea hallgatása. Az ő elméjében is egymást kergették a gondolatok, ahogy Dorotheát elnézte, s az a vakhit erősödött benne, hogy valami majd csak megakadályozza elválásukat - valami csoda, nyilván nem megfontolt szavaik. De vajon szereti-e Dorothea? Nem áltathatta magát azzal, hogy e kíntól szívesen megóvná. Azt sem tagadhatta, hogy szavainak alján titkos vágy lappang, a szerelem zálogát várja.

Egyikük sem tudta, mennyi ideig álltak ott csöndben. Dorothea végre fölemelte tekintetét. Megszólalt volna, mikor kinyílt az ajtó, és a kocsis jelentette:

- A lovakat befogtam, asszonyom, indulhatunk, amikor tetszik.

- Mindjárt - mondta Dorothea. Majd Willhez fordulva megjegyezte: - Tennivalókat kell még felírnom a házvezetőnőnek.

- Nekem pedig mennem kell - mondta Will, amint az ajtó becsukódott. Dorotheához lépett. - Holnapután itthagyom Middlemarchot.

- Minden tekintetben kifogástalanul cselekszik - állapította meg Dorothea halkan, mert a szíve táján érzett nyomástól nehezen szólt.

Aztán a kezét nyújtotta. Will szó nélkül fogta meg, mert Dorothea szavait méltatlanul hűvösnek ítélte. Szemük találkozott, de Will szeméből elégedetlenség tetszett ki, Dorotheáéból meg csak a szomorúság. Will elfordult, és a hóna alá kapta vázlattömbjét.

- Igazságtalanul soha nem bántam önnel. Kérem, tartson jó emlékezetében - mondta Dorothea, és elfojtotta feltörő zokogását.

- Miért kér ilyet? - nézett rá Will ingerülten. - Inkább az a veszély fenyeget, hogy minden mást kiejtek az emlékezetemből.

Dühe valóban felindult Dorothea ellen e pillanatban, s arra sarkallta, hogy haladék nélkül útnak eredjen. Dorotheával ez a szempillantásnyi idő s az utolsó szava értette meg, távoli biccentése, amint az ajtót nyitotta, hogy Will már nincs itt. Lerogyott a székre, s néhány pillanatig megkövülten ült, emlékek és érzések zuhatagában. Örömöt érzett először, fenyegetett örömöt, igaz - abban a felfedezésében, hogy Will őt szereti mégis, s e tiltott szerelem elől menekül. El kellett válniuk, igaz az is, de - Dorothea mélyet lélegzett, s úgy érezte, az ereje visszatér - legalább vonakodás nélkül gondolhat rá. E percben még könnyen viselte az elválást. Felfedezése, hogy szeret és szeretik, távol tartotta a bánatot. Mintha jeges teher olvadt volna le róla, a gondolatai végre szétáradhattak. A múltját is tágabb látószögből tekintette, örömét nem keserítette meg - talán teljesebbé tette éppen a visszafordíthatatlan elválás: vád, mások szemének-szájának kandi rosszakarata nem férhetett hozzájuk. Will viselkedése megsemmisítette a vádat, s álmélkodásra indította a rosszmájúakat.

Ha valaki Dorotheában olvashat, megértette volna most, miféle gondolat adja az erejét. Hogy teremtő képzelete felszabadult, boldogan fordult figyelmének apró tárgyai felé, miként a fogoly börtönfalának csöppnyi hasadékán át napvilághoz jut: Dorotheának egyszerre könnyű volt a lajstromra szednie a ház körüli tennivalókat. Derűsen adta ki utasításait a házvezetőnőnek, és amikor a kocsiba ült, szeme csillogott, s arca kipirult gyászos főfedője alatt. A sűrű fátylat hátravetette, és maga elé nézvén tűnődött, melyik úton indulhatott el Will. Büszke természete örvendezett, hogy Will íme mégis bűntelen, s minden érzését e meggyőződése irányította most: "Helyesen tettem, hogy megvédtem."

A kocsis a szürkéit most is szaporára fogta, mivel Mr. Casaubon semmiben nem lelte örömét, és türelmetlen volt, amíg az íróasztalához nem telepedhetett, ezért nógatta minden utazása során - Dorotheával is gyorsan gördült tehát a kocsi. Kellemes volt az út, az éjjeli eső eltüntette a port, az ég messzi kéklett, s a súlyos felhők elfelé úsztak. A föld boldog szigetnek tetszett a hatalmas boltozat alján, és Dorothea nem bánta volna, ha Willt utolérik, hogy még egyszer láthassa.

Egy kanyarulat után egyszerre meglátta: ott ment, vitte a vázlattömbjét a hóna alatt. A következő pillanatban már el is haladtak mellette. Will megemelte a kalapját, és Dorotheában megszólalt a lelkiismeret, hogy, íme, ő boldogságfelhőben gördül tova, Will pedig gyalogosan elmarad mögötte. Nem bírt visszafordulni. Úgy tetszett, mintha tenger közömbös apróság férkőzött volna közébük, és kétféle útra terelte volna őket, s így mind távolabb jutva egymástól, hiába visszanézni is. Már vissza sem inthetett, mondván: "Hát el kell válnunk csakugyan?", sem a kocsiját meg nem állíthatta, hogy fölvegye. Inkább most kezdte látni a föltornyosuló indokokat, amelyek mind eltérítik majd attól, hogy e nap elhatározását megmásítsa.

"Csak tudtam volna előbb... bár tudtam volna!... Akkor zavartalan örömmel gondolhatnánk egymásra, ha el is kellett válnunk. S ha legalább az örökrészét kifizethettem volna, hogy a sora könnyebb legyen!" Ilyen kívánságok foglalkoztatták. A világ figyelő szemét mégis oly súllyal érezte magán, hogy hiába volt független, valahányszor Will szükségére gondolt, eszébe jutott az is, mennyire helytelenítené a környezetében mindenki viszonyuk szorosabbra válását. Ezért érthette meg teljesen Will viselkedésének kényszerítő okait. Hogyan is álmodhatná, hogy valaha eltöri azokat a korlátokat, amelyeket az ő férje állított közébük? Vagy akár ő, az özvegye, letörheti-e?

Willben mindegyre keseredett a bizonyosság, ahogy a kocsi távolodott. Apróságok felingerelhették, s most, amint Dorotheát elhajtani látta, magát pedig ágrólszakadt módjára róni az utat, egyszerre úgy érezte, minden tette a merő szükség parancsa, és állhatatossága önáltatás. Hiszen nem szerzett biztosítékot, hogy Dorothea szereti - s vajon akad-e ember, aki ilyenkor boldog, hogy a megpróbáltatás mind őrá hárul?

Will az estét Lydgate-éknél töltötte. Másnap este már messze járt.

 

HETEDIK KÖNYV
Két kísértés


HATVANHARMADIK FEJEZET

Az ember kisebb, mint e kicsiségek.

GOLDSMITH


- Találkozik-e mostanában tudós fénixével, Lydgate-tel? - érdeklődött Mr. Toller barátainak adott karácsonyi vacsoráján a jobbján ülő Mr. Farebrothertől.

- Sajna, ritkán - felelte a lelkész. Felkészült, hogy vissza kell vernie Mr. Toller piszkálódását, amely az új orvostudományba vetett hitére szokott irányulni. - Messze szakadtam, neki pedig sok a dolga.

- Sok-e? Örülök, hogy hallom - jegyezte meg Minchin doktor, s udvarias figyelmébe némi meglepetés vegyült.

- Rengeteg idejét áldozza az új kórházra - folytatta Mr. Farebrother, nem minden célzatosság nélkül. - Szomszédomtól, Mrs. Casaubontól hallok mindig felőle, mert ő gyakran bejár hozzá. Elmondja, hogy Lydgate éjt nappallá téve dolgozik, és felvirágoztatja Bulstrode alapítványát. Új osztályt szervez éppen, arra az esetre, ha a kolera meglátogatna bennünket.

- És elméleteket gyárt, hogy majd a betegein kísérletezhessen - jegyezte meg Mr. Toller csípősen.

- Ugyan, Toller, legyen őszinte - biztatta Mr. Farebother. - Van magának több esze annál, mint hogy a fiatal kutatókat bunkózná, akár az orvostan terén tevékenyek, akár másutt. Ami pedig a kolerát illeti, az a gyanúm, hogy egyikük sem tudja, mihez is kezdene vele. Aki utat tör, a maga nyakába rántja a bajt, nem a más nyakába varrja.

- Ti ketten Wrenchcsel csak hálásak lehettek neki - nézett Minchin doktor Tollerre -, hiszen Peacock betegeinek java hozzátok vándorolt át Lydgate jóvoltából.

- Kezdő létére nagylábon él - állapította meg Harry Toller, a serfőző. - Alighanem északon élő rokonai állják a számláját.

- Remélhető - vélekedett Mr. Chichely -, különben nem lett volna illő, hogy ezt a szép lányt vegye feleségül, akiben mindnyájan gyönyörűségünket leltük. A kiskésit, hát persze hogy megorrol az ember az olyan férfira, aki a város legszebb lányát halássza el mindenki elől!

- Az ám! S a legjobbat! - tódított Mr. Standish.

- Az én Vincy barátom nem nagyon lelkesedett a házasságért, annyit tudok - árulta el Mr. Chichely. - Ő nem sokat segített, az biztos. Hogy a férj rokonai mennyire nyúltak az erszényükbe, afelől nem hallottam. - Mr. Chichely óvatosra fogta a szavait.

- Nem hiszem én, hogy Lydgate kenyérkeresetet lát a gyakorlatában - jegyezte meg Mr. Toller gunyorosan. Ezzel el is ejtették a tárgyat.

Nem először történt, hogy Mr. Farebrother célzásokat hallott Lydgate költséges életmódjára, amelyet orvosi gyakorlatából nemigen fedezhet, de nem tartotta valószínűtlennek, hogy holmi külön pénzforrások bátorították a házassága körüli nagy felhajtásra, s talán e források óvják attól is, hogy orvosi jövedelmében csalatkoznia kelljen. Amikor egy estéjét rászánta és bement Middlemarchba, hogy Lydgate-tel elbeszélgethessen, mint régen, izgatottságot tapasztalt benne - nem hallgatott nagyokat, és nem törte meg a hallgatását hirtelen erővel, ha valami mondanivalója kínálkozott, hanem beszélt folyamatosan. Érveket sorakoztatott fáradhatatlanul némely biológiai nézetek mellett és ellenében, mégsem mondott semmi olyan merészséget, mint azelőtt, folytonos töprengése egy-egy határkövét téve le, mint például: "a tudományos kutatásnak akár a szívműködésnek összehúzódása-ernyedése legyen", vagy "az ember értelmének rugalmasan kell tágulnia-szűkülnie a teljes szemhatár s a tárgylemez látóhatára közt". Azon este a dolgozószobájában mintha a személyes kérdések elől igyekezett volna kitérni szapora beszédével. Nemsokára átmentek a szalonba, és Lydgate, miután zenét kért Rosamondtól, csöndben süppedt karosszékébe, s a szemében furcsa fény csillogott. "Talán csillapítót szed - fordult meg Mr. Farebrother fejében - fájdalmas izomrángására... vagy szakmai bajaira."

Álmában sem gondolta volna, hogy talán a házassága körül lehet a hiba. Úgy hitte, mint mindenki, hogy Rosamond szeretetre méltó, kezes teremtés, bár ő maga jelentéktelennek ítélte: a leányiskola mintanövendékének. Anyja sem bocsáthatta meg neki, hogy Henrietta Noble-on mindig keresztülnéz. "Fontos, hogy Lydgate beleszeretett - állapította meg a lelkész -, s hogy az ízlése szerint való."

Azt is megértette, hogy Lydgate büszke férfi. Mivel azonban benne a büszkeség férge nem fészkelődött, nagy mellényben sem járt, és legfeljebb arra volt hiú, hogy a bolondságot meg az aljasságot kerüli, alig érthette meg, miért húzódik vissza Lydgate, mintha tűzbe kellene nyúlnia magánügyeinek említésétől is. A Tolleréknél lezajlott beszélgetés után pedig a lelkész hamarosan olyasmi felől értesült, ami arra indította, hogy az első kínálkozó alkalommal jelezze Lydgate-nek: ha a szívét ki akarná önteni, baráti jóakarattal hallgatja.

Az alkalmat Vincyék újévi estélye hozta meg, amelyre Mr. Farebrothert azzal az ellenállhatatlan kérleléssel hívták, hogy nem felejtkezhet meg régi barátairól mindjárt az első évben, mihelyt a dolgát az Isten felvitte, hogy tudniillik javadalmas pap lett. S a társaság csakugyan régi baráti körükből gyűlt egybe: meghívták a Farebrother család valamennyi hölgytagját, a Vincy gyerekek mind az asztalnál ültek, Fred pedig azzal szorította sarokba anyját, hogy ha Mary Garthot nem hívja, Farebrotherék orrolnának meg érte, hiszen Mary oly jó barátjuk. Mary is eljött tehát, és Freddel madarat lehetett volna fogatni, bár örömén bánatpöttyek ütköztek ki itt-ott: diadallal töltötte el, hogy anyjának látnia kell, mekkora jelentőséget tulajdonítanak Marynek a társaság oszlopos tagjai, viszont féltékenység nyilallt belé, amikor Mr. Farebrother Mary mellé telepedett. Fred a tulajdon érdemeit soha nem számlálgatta mindaddig, amíg a rettegés meg nem lepte, hogy Mr. Farebrother "kiüti a nyeregből", s e rettegése máig el nem múlt. Mrs. Vincy nagyasszonyi ragyogásából szánakozva tekintett le a kis Maryre, engedetlen hajára, bájrózsák nélkül való arcára, és nem tudta, mit gondoljon. Hiába próbálta elképzelni, hogy Mary menyasszonyi ruháját készítgeti aprólékos gonddal, vagy hogy megbékélten simogatja unokái fejét, akik egytől egyig "a Garth-pereputtyra ütöttek". A társaság mindenesetre vidám volt, Mary kivált csillogott, mert Fred nevében is örült, hogy barátai íme jobb szemmel nézik, s nem bánta azt sem, ha látják, milyen nagyra tartják őt az olyanok, akiket a Vincy család döntőbírául elfogad.

Mr. Farebrother észrevette, hogy Lydgate mintha unatkozna, Mr. Vincy pedig a legszükségesebbre szorítkozik, ha vejéhez szólnia kell. Rosamond hűvös nyugalommal viselkedett, és csak a lelkésznél jóval finomabb megfigyelőnek tűnt volna fel, hogy férje iránt milyen közömbös, még akkor is, ha meggondolják, hogy a szerető feleségeknek is megszabja az illem a társaságban mutatható érdeklődés határait. Valahányszor Lydgate beleszólt a beszélgetésbe, Rosamond mindig másfelé nézett, mint valamely kőbe faragott, semmibe tekintő Pszükhé. Mikor pedig beteghez hívták, s egy-két óra múltán visszatért, felesége fel sem rezzent, holott megjelenését a társaságban tizennyolc hónappal ezelőtt úgy értékelte volna, mintha milliós érkezett volna a tízesek közé. Valójában figyelte Lydgate hangját és mozdulatait, jóakaratú szórakozottsága a társas illem sérelme nélkül kimutatott belső ellenkezésének volt a jele. A hölgytársaság a szalonban időzött, mikor Lydgate-et az édesség mellől elszólították, és Mrs. Farebrother, Rosamond a közelébe kerülvén, megjegyezte: - Nem sokat élvezheti férje társaságát, Mrs. Lydgate.

- Bizony az orvos éje-nappalával betege rendelkezik, kivált ha hivatásához annyira hozzánőtt az orvos, mint Mr. Lydgate - felelte Rosamond, és nem telepedett le, hanem állt is odább, amint e kimunkált kis szónoklatát kivágta.

- Elkeserítően unalmas lehet szegénynek, ha más társasága nincs - fűzte hozzá Mrs. Vincy, mert ő ült az idős hölgy oldalán. - Ez akkor fordult meg a fejemben, amikor Rosamond betegeskedett, és én voltam mellette. Hiszen tudja, Mrs. Farebrother, milyen kedélyes a mi otthonunk. A vidámság barátja vagyok magam is, és Mr. Vincy ugyancsak szereti a népes társaságot. Más az olyan férj, aki csak kapja magát és szalad, akár éjjel három az óra, és sose tudni, mikor tér haza, s hozzá még zárkózott, büszke ember, azt hiszem. - A kotnyeles Mrs. Vincy utolsó félmondatát mintegy zárójelbe foglalta. - Szerencse, hogy Rosamond angyali természet. A fiaim gyakran bosszantották, azonban soha nem hozhatták ki a sodrából. Karon ülő kora óta nem volt rá panaszom, a rózsás egészségére sem. Hála istennek, gyermekeim egytől egyig jó természetűek.

Elhihette ezt bárki, ha Mrs. Vincyre nézett, amint most félkalapjának szalagjait hátravetve mosolygott rá három leánykájára. Csakhogy a héttől tizenegy éves gyermekekre vetett mosolynak be kellett foglalnia Mary Garthot is, mert a három leányka a sarokba vonta, hogy meséljen nekik. Mary éppen bevégezte a Rumpelstilzchen ízes történetét. Tudta szóról szóra, mert Letty valahányszor tudatlan szüleinek fejére olvasta kedvenc piros kötetéből, Louisa, Mrs. Vincy szíve csücske, kerek szemmel, elragadtatottan kiabálva szaladt anyjához: - Jaj, mamám, a kis ember akkorát ugrott a földbe, hogy nem bírta a lábát kihúzni!

- Jól van, csillagom - mondta az anyja -, majd holnap töviről hegyire elmeséled. Most menj, és hallgasd tovább! - S ahogy szeme követte Louisát a mesélősarokba, elgondolta, ha Fred újból meghívná Maryt, nem szól ellene majd, hiszen a gyerekeket oly jól szórakoztatja.

A sarok azonban e pillanatban még jobban megelevenedett, mert Mr. Farebrother odatelepedett Louisa mögé, s a térdére vonta. A lánykák követelőztek, hogy hallgassa meg ő is a Rumpelstilzchent, Mary pedig mesélje el újból. Mr. Farebrother is csatlakozott a követeléshez, és Mary zokszó nélkül újrakezdte, formásan, szépen, szó szerint úgy, mint előbb. A közelben ülő Fred zavartalanul élvezhette volna Mary sikerét, ha Mr. Farebrother nem tekintett volna rá oly nyilvánvaló csodálattal, miközben feszült érdeklődést tettetett, hogy a gyerekek kedvére legyen.

- Eztán nem kéred többet a félszemű óriást, Loo - jegyezte meg Fred végezetül.

- Dehogyisnem! Most mondd el mindjárt! - kiáltott Louisa.

- Menj, fáradt vagyok. Mr. Farebrothert kérd meg.

- Úgy van - helyeselt Mary. - Kérd meg Mr. Farebrothert, meséljen neked a hangyákról, akiknek a gyönyörű házát lerombolta az a Tom nevű óriás, és azt hitte, nem bánják, mert nem hallotta a sírásukat, se azt nem látta, hogy a zsebkendőjüket előveszik.

- Tessék szíves! - nézett fel Louisa könyörgőn a lelkészre.

- Vén pap vagyok én, hallod. Ha én kinyitom az iszákomat, abban csak prédikációt látok. Parancsolsz egy prédikációt? - érdeklődött Mr. Farebrother, és száját komoly ráncokba vonva feltette olvasószemüvegét.

- Tessék szíves! - hangoztatta Louisa bizonytalanul.

- Lássuk csak. Mondok egyet a sütemény ellen. A sütemény gonosz dolog, legkiváltképp ha édes, és szilvát dugtak belé.

Louisa a szívére vette a hallottakat, leszállt a lelkész térdéről, és Fredhez osont.

- Aha. Úgy veszem észre, újév napjához nem illik a lelkibeszéd - állapította Mr. Farebrother, s fölkelvén odébbállt. Fölfedezte, hogy Fred újabban féltékenyen tekint rá, meg azt is, hogy féltékenysége nem öli ki őbelőle a csodálatot Mary iránt.

- Bájos fiatal teremtés ez a Miss Garth - jegyezte meg Mrs. Farebrother, a fiát figyelvén.

- Az - hagyta helyben Mrs. Vincy kötelezőleg, amint az idős hölgy várakozón fordult feléje. - Kár, hogy nem csinosabb.

- Nem mondanám - jelentette ki Mrs. Farebrother. - Nekem tetszik az arca. Szépséget meg nem kívánhatunk, ha a Jóisten az ő bölcsességében éppen anélkül akart megalkotni egy talpraesett fiatal leányt. Én a jó modort előbbre valónak tartom. Miss Garth pedig megáll bárminő rangúak között.

Az idős hölgy hangja határozottan csengett, mert remélte, hogy Mary még a menyévé lehet. Mary vonzalma Fred iránt nem volt köztudomású, ezért a lowicki lelkészház három hölgye hitte, hogy Camden végül megkéri a kezét.

Új vendégek érkeztek, ezért a szalont a zene s a társasjátékok színterévé tették, a whist-asztalokat pedig a fogadószobából nyíló csöndesebb helyiségben állították fel. Egy játszmába Mr. Farebrother is beszállt, hogy kedvére tegyen anyjának, aki whistező kedvében az új módi meg a botránkozás ellen való tiltakozását látta, s még egy renonsznak is becsülete volt előtte. Végül azonban Mr. Chichelyt ültette le maga helyett, és kisétált a kártyaszobából. A fogadószobában Lydgate-tel találkozott. Éppen a felöltőjét vetette le.

- Téged kereslek - mondta a lelkész. Nem mentek be a szalonba, hanem ott a fogadószobában állapodtak meg a kandalló előtt, ahol a fagyos léghuzamban felizottak a fahasábok. - Látod, most már könnyedén állok fel a whistasztal mellől - mosolygott Lydgate-re -, amióta nem kell pénzért játszanom. Azt hallom Mrs. Casaubontól, hogy a szerencsém neked köszönhetem.

- Hogyhogy? - érdeklődött Lydgate tartózkodóan.

- Persze, te nem akartad, hogy megtudjam. Ezt nevezem szűkkeblűségnek. Miért ne tudhatná meg az ember, ha jót tesznek érte? Nekem nem lesznek ellenségeimmé, akik leköteleztek. Ha tudom, hogy mindenki jót tesz velem, szívesen vagyok mindenki szolgája.

- Nem értem, mire célzol - mondta Lydgate -, ha ugyan arra nem, hogy egyszer beszéltem rólad Mrs. Casaubonnal. Igaz, nem gondoltam, hogy nem állja a szavát, és említést tesz a beszélgetésünkről - folytatta, vállával a kandalló sarkának dőlve, és lelkesedés nélkül tekintett barátjára.

- Valójában Brooke kottyantotta ki a minap. Azzal bókolt nekem, milyen örömmel hallotta, hogy megélhetéshez jutottam, azon az áron, hogy te keresztülhúztad a számításait. Majd Kenhez és Tillotsonhoz hasonlított és más effélékhez, amíg Mrs. Casaubon meg nem elégelte.

- Az a hígvelejű vén tokos! - fakadt ki Lydgate bosszúsan.

- Én nem bántam, hogy akkor csorrant ki éppen. Inkább azt nem értem, tisztelt barátom, miért rejtegeted előlem a jószolgálatodat? Hiszen a jószolgálat kétségtelen. Az ember elégültségét mi sem zabolázza jobban, mintha rájön, hogy józan élete mennyire függvénye a pénznek: nem mondja el a miatyánkot visszafelé az ördög örömére, ha az ördögnek nem tartozik. Én pedig már nem lesem a szerencse mosolyát.

- Nem tapasztaltam, hogy szerencse nélkül pénzre szert tenni lehetne - jegyezte meg Lydgate. - Ha meg szellemi munkával szerzi az ember a szerencse éppenséggel elengedhetetlen.

Mr. Farebrother megsejtette e beszéd rejtett értelmét, bármily szöges ellentétben volt is Lydgate hajdani véleményével. Az efféle keserűség a szorongatott ember gyilkos kedvéből fakad. Ezért inkább nyájasan elismerte:

- Bizony, a pénzkeresésnek tövises az útja. Ezért könnyebb az olyannak, aki jó barátokkal dicsekedhet, mert azok időről időre tehetségükhöz mérten segítik.

- Persze - vetette oda Lydgate, s az órájára pillantott. - Mindenki szereti fölfújni a baját.

Világosan látta, hogy Mr. Farebrother a segítségét ajánlotta, ő pedig el nem fogadhatta. Elszánt mivoltunkat pompásan szemlélteti, hogy Lydgate-et hiába töltötte el hosszú ideig melegség, ha arra gondolt, hogy a lelkésznek baráti szolgálatot tehetett - mikor felismerte, hogy a lelkész viszontszolgálatát ajánlja, megfagyott. Még mit nem kell megérnie? Panaszolja el talán az esetét? Célozgasson a segítség módjára? Az öngyilkosság e pillanatban könnyebbnek tetszett.

Mr. Farebrother nyomban észrevette Lydgate visszahúzódását. Viselkedése pedig sohasem tűrte az ellentmondást, amit a megjelenésének méltósága is hangsúlyozott: ha Lydgate kitért, nem lehetett a meggyőzés finomabb módszereihez nyúlni.

- Mennyi az idő? - kérdezte a lelkész, és nagyot nyelt.

- Tizenegy múlt - felelte Lydgate. Azzal beléptek a szalonba.

 

HATVANNEGYEDIK FEJEZET

        ELSŐ ÚR Itélet sujtsa azt, kinél a hatalom.

MÁSODIK ÚR Várj, hamis jószág az! Fenyegető
                         Pestist el nem riasztasz őrtoronnyal,
                         S érveid csalétjának nem hódol a ponty.
                         Erőd vagy kétszántu, vagy semmis. Ne legyen
                         Igazad sem, ha nincsen foganatja.
                         S a tettnek fele tűrés. Engedelmesség
                         Teszi paranccsá a parancsot.


Ha Lydgate történetesen megnyílik, tudta volna akkor is, hogy Farebrothertől aligha kaphatná meg az épp égetően szükséges segítséget. Az év végével együtt érkeztek az iparosok számlái, Dover foglalása a bútort fenyegette, és csak érzékeny lelkű betegeitől csordogált némi tiszteletdíj - a lowicki és freshitti sommásabb jövedelmeknek hamar került helyük -, s Lydgate pénzzavarán ezer font segíthetett volna, melyből a legkínzóbb adósságok kifizetése után maradt volna annyi, hogy a szorongatottak reménykedő fordulatával élve, "lélegzethez juthat."

A kellemes karácsonyból következik a boldog újév, amikor is polgártársaink fáradságuk- s árucikkeikért a fizetséget várják, hiszen nemhiába mosolyogtak annyit, amíg szomszédaikra rásózták. A gondok ekképpen sűrűsödtek Lydgate körül, olyannyira, hogy más nem is foglalkoztatta tartósabban, még a naponként kínálkozó gyógyászati kérdések sem. Nem volt pedig felfortyanó természetű ember. Szellemi tevékenysége, odaadó jó szíve, de keménykötésű szervezete is hozzásegítette, hogy rendületlen viselje az alig tűrhető körülményeket is. Most azonban állandó ingerültség kínozta, amely nem csupán egy-egy bosszúságból táplálkozott, hanem a bosszúságok alján lappangó mélyebb réteg bosszúságból, hogy az erejét pazarolja, és régi céljaival visszás apróságokon tépelődik. "Ilyesmin kell az eszemet jártatnom, holott gondolkodhatnék különb mindenfélén" - ez a visszatérő érv vert tüskét minden percébe.

Némely urak elégedetlenségükben pompás irodalmi arcképeknek szolgálnak tárggyal. Ők ugyanis az unalom vermének tekintik e földi világot, melybe nagy lelkük beleesett - e vélt nagyság s a világ reménytelen cseppségének összemérése mégis nagy megkönnyebbülésükre van. Lydgate nehezebben tűrte elégedetlenségét. Az az érzés nyomasztotta, hogy a gondolat és a cselekvés szebb léte körülötte burjánzik, ő meg itt vívódik önző félelmekkel, filléres aggodalmakkal. Baja valóban nyomorúságosnak tetszhetne - az olyan emelkedettek szemében, akik kontókönyvet csak Istennél tartanak. A földi nyomorúságot élte, igen - ám az emelkedettnek nem mondható többség számára nincs más menekvés a nyomorult filléreskedésből, mint kapzsi ösztöntől megszabadulni, s vele az aljas számításoktól, kísértésektől, mások halálának várásától, lókupeci öndicsérettől, hivatalhajhászástól, vagy attól akár, hogy általános felfordulás képében várják a szerencsét.

E nehéz járom ellen lázadozva jutott Lydgate ingerült lelkiállapotába, amely Rosamondot mindinkább eltávolította. Az ezüstnemű visszajuttatását követően több ízben megpróbálta rokonszenvét megnyerni takarékossági terveinek, s a karácsony fenyegető közeledtével indítványai mind határozottabbra váltak. - Egy szolgáló is megtenné, s élhetnénk akár szűkösebben - ajánlotta. - Én például beérem egy lóval is. - Mert Lydgate, amint láttuk, gyakorlatibb ésszel kezdett számolni, s a látszatnak szóló büszkesége korántsem hetykélkedett annyira, mint az a másik, amely a fizetésre képtelen adóst vagy a kunyerálót látta magában.

- Hogyne, szélnek ereszthetem a másik két szolgálót, ha parancsolod - hangzott Rosamond válasza. - Bár szerintem helyzetedre nézve igen sérelmes, ha szegényesen kezdünk élni. Betegeid száma ezzel ugyan nem gyarapszik.

- Drága Rosamondom, én nem jókedvemből beszélek. Költségesen kezdtük közös életünket. Peacock, mint tudod, jóval kisebb házban lakott. Az én hibám, megvallom. Körültekintőbb lehettem volna, verést érdemelnék érte, ha ugyan lenne, aki kirója a fenyítéseket, hogy megszokott módodnál szegényesebb életbe rántottalak. Mégis mintha azért házasodtunk volna össze, mert szerettük egymást, nemde? S e szeretet talán megbékéltet a szerényebb sorssal, amíg a dolgunk jobbra nem fordul. Ugyan, drágám, tedd le már azt a munkát, és gyere ide.

Valójában hűvösen tekintett Rosamondra mostanság, mégis irtózott a szeretetlen jövőtől, és úgy határozott, minden lehetséges módon fel fogja tartóztatni a közeledő elhidegülést. Rosamond engedelmeskedett, és Lydgate a térdére ültette. Rosamond azonban a lelke mélyén elzárkózott. Annyit látott csak szegény, hogy a világot nem a kedvére rendezték el, s hogy Lydgate e világ képének viselője. Férje átfogta derekát, s másik kezét Rosamond két kezére tette - ez a hányavetinek tetsző ember mindig gyengéden bánt a nőkkel, mert mintha egy pillanatra sem feledte volna törékeny alkatukat és testük-lelkük ingatagabb egyensúlyát. Majd ismét megpróbált Rosamond lelkére beszélni:

- Azt veszem észre most, hogy nagyobb figyelemmel kísérem a háztartást, Rosy, mennyi pénz úszik el hiába. Talán a cselédség nemtörődöm, talán a társaságunk nagy. Rangunkbéliek kevesebb pénzből gazdálkodnak. Egyszerűbb holmival beérik, vagy körmösebben élnek? Úgy tetszik, jövedelmünk terhei nagyok. Wrenchék sokkalta szerényebbek, holott Wrenchnek több a betege.

- Ó, hát Wrenchékkel példálózol! - fakadt ki Rosamond, s elfordította a fejét. - Valamikor azt hallottam, hogy elkeserítő az életmódjuk.

- Valóban rossz ízlésűek... Ha rájuk néz az ember, elmegy a kedve a takarékosságtól. Ennyire nem kell elmenni. Azt kockáztattam meg csak, hogy jobban kimérik a lépést, bármilyen virágzó Wrench gyakorlata.

- Miért ne virágozhatnék a te gyakorlatod is, Tertius? Mr. Peacock felvirágoztatta. Neked csak arra kellene vigyáznod, hogy meg ne sértsd a betegeket, és ahogy a többiek, te is eladhatnád nekik a patikaszert. Nagyszerűen indultál, akárhány jó házhoz hívtak. Különcködésnek nincs helye a mesterségedben. A betegek kedvét kellene keresned - mondta Rosamond korholóan.

Lydgate felbosszankodott. A női gyöngeséget szívesen viselte, de nem a nőuralmat. A vízitündér sekélyes lelke bájos lehet, amíg ítélőbírának meg nem teszi magát. Azonban úrrá lett indulatán, és zsarnoki kedvéből csak ennyit árult el:

- A mesterségem dolgában magam döntök, Rosy. Más kérdésben kell együtt döntenünk. Neked elég annyit tudnod, hogy jövedelmünk igen szűkös... alig négyszáz font vagy még kevesebb, és nem is lesz több egy ideig. Ehhez kell mérni az életünket.

Rosamond néhány pillanatig némán nézett maga elé, majd megjegyezte: - Bulstrode bácsikámnak fizetést kellene adnia, kárpótlásul azért az időért, amit a kórházban töltesz. Nem helyes, hogy ingyen dolgozol.

- Mindjárt kezdetben megállapodtunk, hogy szolgálataim ingyenesek. E kérdést illetően ismét kár a szóért. Egyetlen lehetőségünkre rámutattam - mondta Lydgate türelmetlenül. Aztán fékezte bosszúságát, és csöndesebben folytatta: - Más módját látom, hogy pillanatnyi nehézségeinktől szabaduljunk. Azt hallom, hogy az ifjabb Ned Plymdale feleségül veszi Miss Sophy Tollert. Gazdag emberek. Módjukhoz illő ház nem nagyon kínálkozott Middlemarchban. Biztosan tudom, hogy ezen a házon kapnának, akármekkora a bére. Megbíztam Trumbullt, hogy tárgyaljon az ügyben Plymdale-lel.

Rosamond lesiklott férje térdéről, s a szoba túlsó végébe sétált, ott megfordult, s ahogy Lydgate-tel szembejött megint, látszott, hogy könnyei megindultak - ajkába harapva igyekezett sírását leküzdeni. Lydgate is kínlódott. Düh emésztette, s úgy érezte mégis, hogy dühét kiönteni most nem volna férfias dolog.

- Bocsáss meg, Rosamond. Tudom én, milyen kínos.

- Abban bíztam, amikor az ezüst visszaküldését s a bútorleltározást meg kellett érnem, hogy tovább nem kínzol.

- Megmagyaráztam akkor, miféle szükség vitt rá. Hitelezőmnek biztosíték kellett, de a biztosíték adósságot fedez. Az adósságot pedig néhány hónapon belül meg kell fizetnünk, különben viszik a bútorunkat. Ha viszont Plymdale átveszi a házat, a bútor javával megfizethetjük ezt az adósságot, még másokat is, és megszabadulunk a drága ház gondjától. Megteszi a kisebb is. Trumbull ajánl egyet évi harminc fontért, ez pedig kilencven évente. - Lydgate kurta, pattogó szavakba foglalta véleményét, mint a gyengébbek kedvéért általában. A könnyek csöndesen peregtek Rosamond arcára. Csupán zsebkendőjével türtőztette őket, s a kandallópárkányon álló testes vázát nézte közben. Ekkora keserűséget még nem érzett. Végül kimérten s a szavait gondosan hangsúlyozva mondta:

- Soha nem hittem volna, hogy ilyeneket akarsz majd tenni.

- Hogy akarok-e? - fakadt ki Lydgate. Felkelt, kezét zsebre vágta, és nagy léptekkel indult el a kandalló felől. - Nem az akaratomon áll, mit teszek. Akarni nem akarnám. Csak mást nem tehetek. - E szóval sarkon fordult, és Rosamondra nézett.

- Pedig szerintem lehetne az eszközökben válogatni - jegyezte meg Rosamond. - Például adjuk el a holmikat, és hagyjuk itt Middlemarchot.

- Mi végre? Mi haszna, ha itthagyom a middlemarchi munkát, és elköltözöm máshová, ahol még ennyi sem kínálkozik? Másutt is elölről kezdődne a garasos szegénység - folytatta egyre dühösebben.

- A mindenkori helyzetünkért magad okold, Tertius - torkolta le Rosamond nagy meggyőződéssel. - Nem bánsz illendően a családoddal sem. Lydgate kapitányt megsértetted. Sir Godwin engem igen nyájasan fogadott Quallinghamben, ezért tudom, ha illő tisztelettel ismertetnéd vele helyzetünket, megtenne érted bármit. Hanem te képes volnál házunkat-bútorunkat Ned Plymdale-nek átadni.

Lydgate szeme vadul villant: - Akkor tekintsd úgy, mintha ezt akarnám! Megvallom, inkább akarom az átadást, mint hogy bolondot tegyek magamból, s ott kopogtassak, ahol meg nem nyittatik. Maradjunk tehát abban, hogy ezt akarom!

Utolsó mondata egybehangzott kemény szorításával Rosamond törékeny karján. Mégsem mondhatnók, hogy akarata egy jottányival erősebb lett volna Rosamondénál. Rosamond szó nélkül kiment a szobából, de azzal az elszánt szándékkal, hogy útját állja férje akaratának.

Lydgate elment hazulról, és dühe csillapodtán úgy érezte, az összeszólalkozás egyetlen eredménye, hogy feleségével a jövőben bármikor kenyértörésre kerülhet a sor, ha valami kifakadásra készteti. Mintha kristályban kezdődött volna hajszálrepedés - s Lydgate attól tartott, hogy egy óvatlan mozdulatra széthullhat. Házassága üres csonthéj, ha egymást nem szerethetik. Régen elgondolta már, miben hibázik Rosamond jelleme: hajlandóságában, hogy akár különös kívánságaihoz, akár általános céljaihoz idomuljon. Első nagy csalódását már megérte. Az eszményi feleség gyengéd odaadásáról és olvadó bámulatáról le kellett mondania. Várakozásaival alább adnia olyan volt, mintha végtagjait veszítette volna el. Felesége azonban nemcsak követelőzött. Felesége fogva tartotta a szívét, és Lydgate vágya az volt, hogy fogságából ne szabaduljon. Házasságban azt a bizonyosságot könnyebb elviselni, hogy a másiktól nem sok szeretetet várhatunk, mint azt a félelmet, hogy nem fogjuk szeretni többé. E kitörése után tehát Lydgate egyre azon igyekezett, hogy feleségét felmentse, s a vádat részint a maga okozta körülményekre hárítsa át. Aznap este simogatással próbálta a reggel ütött sebet behegeszteni. Rosamond természetétől pedig távol állt a visszautasítás meg a duzzogás: valójában örömmel látta, hogy férje szereti - tehát a kezében van. Ezért azonban ő még nem szerette.

Lydgate nem említette újból a háztól megválás tervét. Döntött, és beszélni a lehető legkevesebbet óhajtott döntése felől. Rosamond maga tért vissza rá, reggeli közben érdeklődvén ártatlanul:

- Beszéltél már Trumbull-lal?

- Nem - felelte Lydgate -, hanem ma reggel, mikor arra járok, benézek hozzá. Nem vesztegethetünk időt. - Rosamond kérdéséből arra következtetett, hogy nem ellenkezik már, ezért szeretően csókolta homlokon, mikor elindult hazulról.

Amint a társasági idő elérkezett, Rosamond ellátogatott Mrs. Plymdale-hez, Ned anyjához, és a közelgő házasságot illető udvarias szerencsekívánatokkal nyitotta meg a beszélgetést. Mrs. Plymdale anyai szíve azt sugallta, hogy Rosamond immár bánhatja szeles elutasítását, s úgy érezvén, hogy e pillanatban fia jutott az erősebb helyzetbe, nem akart volna Rosamonddal kegyetlenül bánni.

- Bizony, Ned mérhetetlenül boldog. Én sem kívánhatnék jobb menyet Sophy Tollernél. Persze az apja szép hozománnyal bocsátja neki a házasságnak... várható is ilyen virágzó serfőzdetulajdonostól. A rokonság sem elvetni való. De én nem ezt tekintem. Sophy aranyos leány... nem dölyfös, nem nagyralátó, bár a módja engedné. Nem mintha a főnemességgel tenném egy sorba. De én annak sem látom a hasznát, hogy emberek a rangjuknál feljebb kívánkozzanak. Sophy ér annyit, mint bárki a városban, s e helyzetéből feljebb nem tekint.

- Kedves teremtést tiszteltem benne mindig - mondta Rosamond bölcsen.

- Méltónak tartom én is Nedhez. Az orrát sose hordta fenn, ezért megérdemli, hogy ilyen tekintélyes rokonságba jusson - folytatta Mrs. Plymdale. Csípős nyelvét az az érzése zabolázta, hogy közkeletű igazságokat beszél. - S Tollerék amilyen válogatósak, talán nem tetszhetne nekik, hogy nekünk némelyik családi barátunk nekik nem barátjuk. Mindenki tudja például, hogy a kegyed Bulstrode nénikéje nekem leánykorom óta testi-lelki barátnőm, viszont Mr. Plymdale mindig Mr. Bulstrode pártján állott. Mr. Bulstrode komolyságát persze én is szeretem. De Tollerék nem tücsköréztek sokat, fiuknak fogadták Nedet.

- Derék, komoly fiatalember volt mindig - állapította meg Rosamond, matrónára valló jóindulattal fizetve vissza Mrs. Plymdale célzásaiért.

- Hát igen. Nem jár úgy, mint valami kapitány, nem szól mindenkihez magas lóról, nincs benne sem zenei, sem más szép tehetség. De én hálát adok az égnek, hogy így van. Nem valók az ilyenek sem e világra, sem a túlsóra.

- Bizony, efféle külsőségek nem a boldogságot készítik - vélekedett Rosamond. - Belőlük pedig nyilván boldog pár lesz. Ugyan hová költöznek?

- Meg kell alkudniuk azzal, amit kapnak, drágaságom. A Szent Péter téren néztek házat, Hackbutték mellett. Mr. Hackbutté az is, most tataroztatja. Jobb aligha kerül. Úgy hallom, Ned ma dönt végleg a dologban.

- Kedves ház az. Én szeretem a Szent Péter teret.

- Igen, közel van a templomhoz is. Jó környék. Csak sajna az ablakai keskenyek s elég rozogák. Nem hallott véletlenül más házról, bérbe adóról? - érdeklődött Mrs. Plymdale, és a kerek fekete szemét úgy emelte Rosamondra, mintha valami hirtelen gondolata támadt volna.

- Nem, sajnos. Ilyesmiről én alig értesülök.

Rosamond ezt a kérdést s választ nem látta éppenséggel előre, mikor látogatását eltervezte. Csupán híreket akart hallani, hátha a segélyükkel megakadályozhatná, hogy a tulajdon házától ilyen kínos körülmények között kelljen megválnia. Hogy a válasza nem volt őszinte? Nem gondolkodott rajta, s azon sem, nincs-e a külsőségeknek mégis közük a boldogsághoz. Célját méltányosnak érezte, csupán Lydgate célja volt a menthetetlen. Agyában terv fogant, melyet, ha megvalósíthat, igazolja majd, mennyire nem helyes, ha férje a rangjához illő tisztességből engedni akar.

Hazafelé útba ejtette Mr. Borthrop Trumbull irodáját. Életében semmi üzleti ügybe bele nem szólt, most mégis a helyzet magaslatán érezte magát. Elszántsággal töltötte el, hogy őt valamibe bele akarják kényszeríteni. Ilyenkor a visszahúzódó makacs engedetlenség nem lehet elég. Jobbik eszére kell hallgatnia. És meggyőződése az volt, hogy most a jobbik esze szerint cselekszik. Máskülönben nem cselekedne, bizonykodott.

Mr. Trumbull irodája hátsó szobájában fogadta Rosamondot, mégpedig a legelőkelőbben - nem csupán azért, mert Rosamond bájainak régi tisztelője volt, hanem mert lelke jobbik felét megindította, hogy Lydgate alighanem súlyos pénzzavarban lehet, ez a szembeszökően csinos asszony pedig, ez a vonzó személyű fiatal hölgy alighanem vele vergődik a körülmények szorításában, holott mit sem tehet. Alázatosan hellyel kínálta, s megállván előtte ott illegett-tollászkodott, óhajára várva. Rosamond érdeklődött, vajon járt-e itt a férje délelőtt, hogy a bérletcserét megbeszélje.

- Járt, asszonyom, járt, járt - hajtogatta a derék kikiáltó, mert úgy képzelte, ismétlései csillapítótag hatnak. - Gondoltam, ma délelőtt eleget teszek a megbízásának, mivel megkért, hogy a hosszas huzavonától tartózkodjunk.

- Én pedig azzal a kéréssel jövök, Mr. Trumbull, hogy az üggyel ne foglalkozzék tovább. Arra is megkérem, ne említse meg sehol, ami e tárgyban eddig elhangzott. Megtenné?

- Feltétlen, Mrs. Lydgate, feltétlen. A tapintat nekem az üzleti életben, hasonlóképpen magánéletemben, kötelező elvem. Tekintsem tehát úgy, hogy a megbízást visszavonta? - kérdezte Mr. Trumbull, két kezével igazgatván kék gallérja leffegő csücskeit, és alázatosan tekintett Rosamondra.

- Igen, ha lehet. Úgy hallom, Mr. Ned Plymdale már talált házat a Szent Péter téren, Mr. Hackbutt szomszédjában. Mr. Lydgate sem örülne, ha hiába járna. Emellett az újabb fejlemények fölöslegessé is tennék.

- Helyes, Mrs. Lydgate, helyes. Állok rendelkezésére, valahányszor a szükség úgy hozza - mondta Mr. Trumbull, és örömmel állapította meg magában, hogy Lydgate-ék nyilván új anyagi forrásokat tártak fel. - És tessék bizalommal lenni irántam. Az ügyet eltemetjük.

Lydgate-et azon este némileg megnyugtatta, hogy Rosamond élénkebb, mint az utóbbi időkben, s mintha önkéntes figyelemmel kereste volna a kedvét. "Ha Rosamond boldog, én pedig átvészelem ezt a nehéz időt, mi baj lehet? - gondolta el. - Úgy látszik, meg kell járnunk az ingoványt. S ha az agyamból kitisztulnak az indulatok, könnyebben nézek a lábam elé."

Annyira felvidult, hogy elővette kísérleti naplóját, amelyben már rég készült egybevetni egyet s mást, de apró gondok okozta nyomasztó lelkiállapotában nem keríthetett rá sort. A messzi tekintő érdeklődés régi örömét érezte megint, Rosamond pedig csöndesen zongorázott, ami Lydgate tűnődéseit oly kellemesen festette alá, mint az evezőcsobbanás az esti tavon. Későre járt már, amikor könyveit félretolta, s kezét tarkójára fonva a tűzbe révedt. Egy kísérlet próbájának megszerkesztése foglalkoztatta éppen, amikor Rosamond felkelt a zongora mellől, leült szemben, ránézett és megjegyezte:

- Ned Plymdale más házat bérel.

Lydgate döbbenten kapta föl a fejét, mint akit álmából riasztottak. Gondjait együtt látta megint.

- Honnan tudod?

- Mrs. Plymdale-t látogattam meg ma délelőtt. Tőle hallom, hogy már béreltek házat a Szent Péter téren, Mr. Hackbutt szomszédságában.

Lydgate nem szólt. Tarkója mögül elővonta kezét, és rászorította makacsul homlokába hulló hajára, két könyökét pedig térdére támasztotta. Keserves csalatkozást érzett. Mintha valami fülledt szoba ajtaját tépte volna fel, s azt kellett volna tapasztalnia, hogy amögött is fal emelkedik. Sejtette, hogy Rosamondot nem bántja csalatkozása. Azért inkább nem szólt és nem nézett rá, amíg első indulata el nem csitult. Hiszen, mondta magában gúnyosan, mi érdekelheti az asszonyt a házánál meg a bútoránál jobban? Ezek nélkül a férje mit sem ér. Amikor haját félrelökve feltekintett, szeméből fájdalmasan hiányzott a részvét várása.

- Talán majd valaki más jelentkezik. Megmondtam Trumbullnak, hogy legyen résen, ha Plymdale-lel nem ütheti nyélbe a dolgot.

Rosamond nem ellenkezett. Bízott a szerencsében, hogy férje addig nem találkozik a becsüssel, amíg valami fejlemény az ő közbeléptét nem igazolja majd. Legalább azt sikerült megakadályoznia, amitől a legjobban rettegett. Némi hallgatás után megkérdezte:

- Mennyi pénzt követelnek azok a lehetetlen emberek?

- Miféle lehetetlen emberek?

- Akik a leltárt készítették... meg a többiek. Mennyi pénzzel lehetne befogni a szájukat, hogy ne akadékoskodjanak többet?

Lydgate úgy nézett végig rajta, mint aki betegségének tüneteit keresi, majd így válaszolt: - Nos, ha Plymdale-tól megkaptam volna hatszáz fontot a bútorért s a lelépésért, megúszhattuk volna. Abból kifizethettem volna Dovert, és a többieknél is törleszthettem volna annyit, hogy türelemmel legyenek, amíg egy kicsit összébb húzzuk magunkat.

- Én azt szeretném tudni, mennyire volna szükségünk, ha ebben a házban akarnánk megmaradni?

- Többre, mint amennyire számíthatunk - mondta Lydgate, s hangjában gúny csikordult. Bosszantotta, hogy Rosamond álmodozik, holott inkább pillanatnyi erőfeszítéseiknek szentelhetné a figyelmét.

- Miért nem nevezed meg az összeget? - firtatta Rosamond, jelezvén egyúttal, hogy férje modorától nincs elragadtatva.

- Hát - számolt Lydgate -, ezer font legalább elkellene a teljes szélcsendhez. Csakhogy nekem - tette hozzá epésen - azon kell töprengenem, hogyan leszünk meg ezer font nélkül.

Rosamond többet nem szólt.

Hanem másnap reggel hozzáfogott régi terve megvalósításához, írt Sir Godwin Lydgate-nek. A kapitány látogatása óta egy levelet kapott tőle, meg egyet a férjes húgától, Mrs. Mengantól is - gyermekének elvesztésén sajnálkoztak, távoli reményüket hangoztatván, hogy majd Quallinghamben egyszer ismét találkoznak. Lydgate megmondta, hogy efféle udvariasságra nem építhet, Rosamondnak azonban titkos meggyőződése maradt, hogy e családi ridegség egyedüli oka Lydgate visszautasító viselkedése, ezért a levelekre legelbájolóbb kedvességével válaszolt, bízván, hogy neki szóló meghívás lesz rá a hamaros válasz. A rokonság azonban csöndbe burkolózott. A kapitány nyilván nem volt betűvető ember, Rosamond pedig úgy gondolta, hogy húgai külföldön lehetnek. A nyaralás idénye azonban lejárt, mindenki barátai hazatértek már, Sir Godwin azonban, aki kegyesen megcsippentette az állát, és kijelentette, hogy Rosamond az 1790-es évek ünnepelt szépségére, Mrs. Crolyra emlékezteti, lévén, hogy annak idején elrabolta a szívét, most az ő kedvéért teszi majd meg, amit unokaöccséért tenne. Rosamond együgyűségében szentül hitte, hogy az öregúr nem szenvedhetné az ő szükségét, ezért a legtapintatosabb levelet eresztette meg - olyat, hogy Sir Godwin lássa, milyen éles eszű rokona került. Hangsúlyozta, milyen kívánatos volna, ha Tertius ezt az unalmas fészket felcserélné a tehetségéhez jobban illővel, mivel a begyöpösödött lakosok gátolják kibontakozását, sőt ilyen módon került pénzzavarba is, melyből ezer font kisegítené. Nem említette, hogy Tertius a leveléről nem tud. Úgy képzelte, hogy szentesíti utólag, ha majd látja, milyen tisztelet fűzi Rosamondot az ő szeretett rokonához. Ilyen számítással élt szegény.

Mindez az újévi estély előtt történt, és a válasz még nem érkezett meg Sir Godwintól, hanem azon a reggelen Lydgate megtudta, hogy Rosamond visszavonta megbízását Borthrop Trumbulltól. Szükségesnek érezte, hogy Rosamond lassan összebékéljen házuk elhagyásának gondolatával, ezért leküzdötte ellenkezését, és reggeli közben szóba hozta a tárgyat.

- Ma délelőtt felkeresem Trumbullt, és megmondom neki, hirdesse házunkat az Úttörő-ben meg a Harsoná-ban. A hirdetésre talán eszmélnek majd olyanok is, akik különben nem gondolnák, hogy házukat nagyobbra cserélhetik. Az ilyen vidéki városban sokan élnek tovább a régiben, mikor már családjuk rég kinőtte, mert nem is álmodják, hogy alkalmasabbat találhatnának. Trumbull pedig mintha elaludt volna.

Rosamond megértette, hogy itt a pillanat: - Én kértem meg Trumbullt, hogy ne érdeklődjön tovább - jelentette ki, higgadtsággal leplezvén védekező helyzetét.

Lydgate ámultan tekintett rá. Félórája sincs, hogy a kontyát felfűzte, és az édes semmiségek nyelvén szólt hozzá, s Rosamond, bár nem viszonozta, úgy hallgatta mégis, mint valami csöndes szerelmes, és arcának gödröcskéit olykor tisztelőjére villantotta. Az emlék még nem enyészett el, az új felismerés sem gerjeszthette nyomban dühre. Kínosan zavaros érzése támadt. Letette a kést s villát, hátradőlt, s végül gúnyosan megkérdezte:

- Megtudhatnám, miért cselekedtél így?

- Amikor hallottam, hogy Plymdale-ék találtak házat, megkerestem Trumbullt, hogy már ne említse a házunkat nekik. Arra is megkértem, ne foglalkozzék tovább az üggyel. Tudtam, hogy kínos lesz neked is, ha kitudódik, hogy házadtól-bútorodtól meg akarsz válni, de én sem békélhettem meg a gondolattal. Ennyi ok elég?

- Nem használt tehát, hogy a kényszerítő okokat felsorakoztattam? Nem számított, hogy én más következtetésre jutottam, és eszerint láttam a dolgomhoz? - folytatta Lydgate marón, de a düh még egyre gyülemlett benne.

A mások dühe Rosamondot mindig hideg visszalépésre késztette, és nyugodt pallérozottságra. Abban a hitben erősödött, hogy neki meg kell maradnia az illendőségben, ha mások akár elfelejtkeznének róla. Ezért így felelt:

- Gondolom, jogosan szólok bele a mindkettőnket egyformán érintő kérdésbe.

- Nyilván. Ha nekem szólsz. De csakis nekem. Nem volt jogod titokban avatkozni a dolgomba, a hátam mögött, mintha gyámságra szorulnék - folytatta Lydgate változatlan hangon. Majd a dühéből is kifújt valamennyit: - Lehetséges-e megértenem, miféle jövővel kell szembenéznünk? Vagy fölösleges megismételnem, miért próbálok a háztól megválni mégis?

- Fölösleges megismételned - válaszolta Rosamond, s szavait úgy csöppentette, akár a jeges vizet. - Emlékszem minden szavadra. Éppolyan indulatosan beszéltél, mint most. Ez azonban nem változtatja meg véleményemet, hogy előbb kellene minden más eszközzel megpróbálkoznod, mint éppen ezzel, amelyik rám nézve is ennyire sérelmes. Ami pedig a ház hirdetését illeti, megalázóbbat ki sem találhatnál.

- S ha történetesen éppúgy nem adok a véleményedre, mint te az enyémre?

- Persze megteheted. Mégis azt hiszem, közölnöd kellett volna házasságunk előtt, hogy inkább meghurcolsz, mintsem a magad akaratáról letennél.

Lydgate nem szólt, csak elfordította a fejét, s a szája széle keservesen megvonaglott. Rosamond, látván, hogy nem néz rá, felkelt, és elébe tette a csésze kávéját, Lydgate észre sem vette, belső vita-drámáját folytatta. Fészkelődött, az asztalra könyökölt, hajába túrt. Érzéseinek és gondolatainak zavarában nem dönthetett, vajon dühének zsilipjét nyissa-e meg, vagy elszántan megvesse lábát. Rosamond kihasználta a hallgatását:

- Mikor egybekeltünk, mindenki úgy látta, hogy előkelő helyzetedhez szó nem férhet. El sem hittem volna, hogy majd kiárusítanád bútorunkat, és valami nyomorult házat bérelnél a Menyasszony utcában, ahol a szobákban egy kanárimadár meg nem fordulhat. Ha így kell élnünk, legalább költözzünk el Middlemarchból.

- Csábító okoskodás... - válaszolta Lydgate gúnyosan (sápadtsága még nem oszlott el, és a kávéját nézte, nem itta ki) - ...volna, ha nem úsznánk az adósságban.

- Úszhatnak sokan. Ha azonban tisztességes emberek, hitelezőink megbíznak bennünk. A papától hallottam, hogy Torbitéknak mindig voltak adósságaik, mégsem borult fel az életük. A hirtelenkedés mit sem használ - állapította meg Rosamond nyugalmasan.

Lydgate visszás érzések közt vergődött. Mivel szép szóval észre nem téríthette Rosamondot, a legszívesebben valami tárgyat tört s taposott volna szét, hogy legalább annak mutassa meg, s általa Rosamondnak, hogy ő az úr, engedelmeskednie kell. Csakhogy az efféle szélsőségektől féltette közös életüket, és rettegett Rosamond makacs visszavonulásától is. Úgysem mutathatna neki meg semmit. Azzal meg éppenséggel az elevenébe vágott Rosamond, hogy a házasságba a boldogság hamis ígéretével csábította. S hiába hangoztatná, hogy az úr ő, nem ez az igazság. Okfejtésére és büszkeségre alapozott döntését kikezdte ez az összecsapás. Fele kávéját megitta, aztán felkelt, s indulni készült.

- Annyit kérhetek-e, hogy addig ne fordulj Trumbullhoz, amíg egyéb lehetőség nem kínálkozik? - szólalt meg Rosamond. Jóllehet alig tartott már valamitől, biztosabbnak látta, ha nem árulja el, hogy Sir Godwinnak írt. - Ígérd meg, hogy néhány hétig nem adsz neki újabb megbízást, vagy ha adsz, engem figyelmeztetsz.

Lydgate felnevetett. - Nekem kellene megfogadtatnom, hogy nem teszel semmit a hozzájárulásom nélkül - nézett rá merően, majd az ajtóhoz lépett.

- Ne feledd, hogy a papáéknál vacsorázunk - szólt utána Rosamond. Nem bánta volna, ha férjéből teljes ígéretet húzhat ki. Lydgate azonban csak egy türelmetlen "Ja perszé"-vel válaszolt, s már ment is. Rosamond nem bocsátotta meg neki, hogy fájdalmas javaslatainak tetejébe még a dühét is rázúdította. S most, amikor csak annyi volt szerény kérése, hogy halassza el Trumbullt egy időre, kegyetlenségében meg sem mondja, mi a következő terve! Szilárdan hitte, hogy ő a leghelyesebben cselekedett. Lydgate minden maró vagy dühös szava csupán a rajta esett méltatlanságokat sokasította. Szegény Rosamond hónapok óta csalatkozásaival kapcsolta össze férje személyét, mert a házasság hajthatatlan viszonyában nem találta meg rózsás leányálmait. Apja házának kényszereitől megszabadította ugyan, de a várakozásait valóra nem válthatta. Szerelmének Lydgate-je légi ígéretekből épült, s ez a megfoghatatlan lény szinte elenyészett a mindennapok részleteiben, amelyeket óráról órára meg kellett élnie, nem választhatott már nézőpontot a szeme előtt kellemesen elúszó reményekhez. Lydgate mesterségének szokásai, vámpírra emlékeztető házi kísérletei, udvarlásába soha nem férkőzött különleges véleményei - mindezek eltávolították, még ha nem is számította, hogy a város is elhidegült tőle, s a Dovernél felhalmozódott adósság megvallása végleg lesilányította a szemében. Egy nézőszögből házasságuk kellemesnek tetszhetett - négy hónappal ezelőttig -, de változott ez is. Rosamond meg nem vallotta volna, hogy a jövő sivárságát a tulajdon ernyedtsége tette. Úgy látta inkább (s talán volt is némi igaza), hogy a quallinghami meghívás, a Londonban - vagy akárhol, csak nem Middlemarchban! - vállalt állás őt is megelégíthetné, nem kellene Will Ladislaw hiányát éreznie - bár szemrehányással gondolt rá, hogy Mrs. Casaubon annyira elbűvölte.

Ilyenképpen alakult Lydgate és Rosamond házasélete azon újévig, amikor Mr. Vincynél vacsoráztak - Rosamond semmitmondón tekintett férjére, illetlen reggeli viselkedésére emlékeztetőül, Lydgate viszont belső tusájának sokkalta mélyebb sebeit szenvedte, hiszen e tusában a reggeli jelenet egyetlen korszaknak is csupán egy szempillantása volt. Erőltetett beszélgetés Mr. Farebrotherrel - kiábrándult álláspontja, hogy a pénznek nincs szaga, s hogy a szerencse birodalmában a szabad akarat a falu bolondjának rögeszméje - csupán határozatlanságát tükrözte, és régi lelkesedésének teljes elültét.

Hogyan is tovább? Rosamondnál is fájóbban látta, milyen volna, ha egy kis házba költöznének át a Menyasszony utcába, szegényes bútorok közé, szegényes hittel - nyomorúság s az élet Rosamonddal összebékíthetetlen két képnek látszott, mióta csak a nélkülözéssel teljes jövő megvillant előtte. S bár a két képet döntései összekényszerítették, a változtatáshoz hiányzottak a lehetőségek. Igaz, nem tett a feleségének kötelező ígéretet, mégsem kereste fel újból Trumbullt. Már az is megfordult a fejében, hogy rövid utat tesz északra, és meglátogatja Sir Godwint. Valamikor azt hitte, semmi sorscsapásában a nagybátyjához pénzért nem fordulhat, hanem azóta rosszabb lehetőségekkel is szembe kellett néznie. A levélírásban nem bízott: csakis személyes beszélgetés során magyarázhatta volna meg folyamodásának szükségét, s megpróbálván a rokoni kapocs erejét, bármily kínos az efféle találkozás. Mihelyt azonban a könnyű kibúvó kínálkozott, dühe nyomban elhessentette: ha eddig az aljas számítástól tartózkodhatott, ha nem kellett olyan emberek zsebét tapogatnia, akiknek életcéljaival gőgösen elhárított minden közösséget, most süllyedjen le hozzájuk, sőt mélyebbre, hogy megkövethesse őket?

 

HATVANÖTÖDIK FEJEZET

Hajolni kell egyikünk derekának.
S mivel kettőnk közt én vagyok a bölcsebb,
Asszony, az élted türelemmel töltsed
.

CHAUCER


Az emberi természet győzelmes az újabban gyorsuló időn is, ha levélbeli válaszainak lassúságát tekintjük - mit csodálkozunk tehát, hogy az öreg Sir Godwin Lydgate 1832-ben nem sietett a válasszal? Kivált ha olyan levélre kellett válaszolnia, amely nem az ő érdekét szolgálta. Az új esztendőből is eltelt már szinte három hét, Rosamondnak pedig, választ várva megnyerő soraira, naponta csalódnia kellett. A mit sem sejtő Lydgate csupán a beérkező számlákat tornyozta egymásra, és úgy látta, hogy Dover hamarosan élni fog főhitelezői biztosítékával. Rosamondnak nem említette a quallinghami kirándulás kétségbeesett eszméjét - kívánságának indulatos elutasítása után nem tett volna ilyen engedményt neki mind a végső pillanatig. Magában azonban úgy számított, hogy hamarosan indulnia kell. Mivel a vaspálya egy darabon megépült már, meg is térhet négy nap alatt.

Egyik délelőtt éppen eljárt hazulról, amikor levél érkezett a nevére. Rosamond rögtön látta, hogy csakis Sir Godwintól érkezhetett. Reményei megéledtek. Talán neki is írt benne - a pénzbeli és egyéb segély kérdésében viszont férjéhez intézi válaszát. A férjének címzett levél, sőt maga a késedelem is arra vallott, hogy Sir Godwin teljesíti kérelmét. Rosamondot annyira felvillanyozták ezek a gondolatok, hogy mást tenni nem is volt türelme, mint hímezni az ebédlő melegebb zugában. Munkaasztalán ott feküdt előtte a levél. Tizenkettő felé férje léptét hallotta a folyosón. Az ajtóhoz libbent, és csevegős hangon kiszólt: - Gyere csak, Tertius... leveled érkezett!

- Ugyan! - nézett rá Lydgate, s a kalapját le sem tette, csupán Rosamondot tolta félre az útból, hogy a levélhez férhessen. - Godwin bátyám! - kiáltott meglepetten. Rosamond leült, úgy figyelte a levélbontást. Nagy meglepetést várt.

Leste férje arcát, amíg a rövid levélen átfutott. Sápadt barna színe mészfehérre változott, szája széle, orrcimpája remegni kezdett, aztán lecsapta a levelet Rosamond elé, és kifakadt:

- Tűrhetetlen lesz veled az élet, ha mindig a hátam mögött cselekszel... dacosan és titkolózva!

Aztán a nyelvébe harapott, s hátat fordított Rosamondnak - majd került-fordult, a szobát méregette, leült, fölkelt nyughatatlanul, a zsebe mélyén kotorászott. Attól tartott, hogy valami megbocsáthatatlan szó csúszik ki a száján.

Rosamond is belesápadt a levélbe. Ezt olvasta:

Kedves Tertius!

Ne feleségednek mondd tollba kérésed, ha hozzám fordulsz. Ilyen alamuszi közeledést nem vártam Tőled. Én magam pénzkérdésekkel például sohasem fordulok nőkhöz. Hogy neked ezer fontot bocsáthassak rendelkezésedre, vagy akár a felét is, arról szó sem lehet. Családom az utolsó vasamra is igényt formál. Két neveletlen fiam és három lányom nemigen engedi, hogy pénzt tegyek félre. Úgy veszem észre, sietve nyakára hágtál a pénzednek meg a tisztességednek is. Valóban a legjobb lesz, ha mihamarább szeded a sátorfád. Én azonban a mesterségedbeliekkel nem közlekedem, tőlem állásgondjaidban segítséget ne várj. Mint gyámod, megtettem kötelességemet, és nem térítettelek el attól a szándékodtól, hogy a seborvosló borbélymesterséget válaszd. Lehettél volna inkább katona vagy pap. A pénzedből e pályákon tovább futotta volna, és a szamárlétra is Neked való. Charles bátyád máig neheztel Rád, hogy nem az ő mesterségét folytattad. Én nem szólok semmit. Én minden jót kívánok Neked, de most már állj meg a magad lábán, légy szíves.

Szerető nagybátyád
Godwin Lydgate

Rosamond a levél végeztével mozdulatlanságba dermedt. Kezét összekulcsolta, nem mutatta fájdalmas csalódását, csupán elsáncolódott férje haragja elől. Lydgate megállt, ránézett, és metsző hangon tette fel a kérdést:

- Meggyőződtél-e, mekkora kárt teszel, ha a dolgomba belekotnyeleskedsz? Föléred-e ésszel, hogy az én dolgomba bele nem kotnyeleskedhetsz ilyen tudatlanul?

Kemény szavak voltak, ámde Lydgate úgy érezte, élhetett volna előbb velük. Rosamond nem nézett rá, nem felelt.

- Magam már szinte úgy határoztam, elutazom Quallinghambe. S ha egyszer nagy nehezen rászánom magam, több haszonnal járok. Csakhogy én hiába gondolok akármit. Te mindig beleköpsz a levesembe. Színleg beletörődöl, majd elkezded az aknamunkádat. Ha mindennek szembe akarsz szegülni, amit csak határozok, mondd meg. Akkor legalább tudom, hogy nélküled kell megpróbálnom.

Fiatal életek iszonyú pillanata az ilyen, amikor epévé válik a szeretet. Rosamond hiába türtőztette magát, egy könny legördült a szája sarkába. Nem szólt, de nyugalma nagy ellenérzéseket rejtett. Azt kívánta, bár sose látta volna meg a férjét. Sir Godwin érzéketlensége és iránta való gorombasága Dover meg a többi hitelező közé állította - csupa elviselhetetlen ember közé, akik csak magukra gondolnak, eszükbe sem jut, őt mennyire sértik. Még apja is közülük valónak bizonyult, hiszen igazán juttathatott volna valamit. Rosamond világában egyetlen személy maradt csupán, akit nem vádolt: egy szőke fürtű, kecses teremtés, a kezét szépen összekulcsolja az ölében, és soha nem mond semmi illetlenséget, és mindig a leghelyesebb utat választja - mármint a neki tetszőt.

Lydgate megállt, s amint ránézett feleségére, ismét elfogta a szenvedélyes emberek őrjítő tehetetlensége - olyankor hatalmasodik el rajtuk, mikor szenvedélyük ártatlan csendbe ütközik, s az áldozatos hallgatásban ők válnak bűnössé. Ilyen pillanatokban kétkedővé válik még a legjogosabb felháborodás is. Szavainak mérséklése árán igyekezett hát visszanyerni igazságát.

- Nem veszed észre, Rosamond - kezdte újból, komolyan csupán, nem maróan -, hogy a nyíltság és bizalom a legdrágább kincsünk? Többször előfordult már, hogy határozott kívánságomat nyilvánítottam, te mintha megegyeztél volna velem, majd titokban ellenkezőleg cselekedtél mégis. Ilyen módon nem tudhatom, mennyire bízhatom meg benned. Egyetlen reményünk, hogy hibád megvallod. Dühös vadállat vagyok, ha ezt kérem? Miért ne viselkedhetnél nyíltan velem?

Csönd volt a válasz.

- Mondanál annyit legalább, hogy hibáztál, és a jövőben nem kell attól tartanom, hogy kijátszol? - sürgette Lydgate, de a kérdésben rejlő könyörgésre Rosamond rögtön felfigyelt.

- Nem ismerhetek el semmit, és nem ígérhetek semmit - felelte hűvösen. - Efféle minősíthetetlen beszédhez én nem szoktam, hogy a levesedbe beleköpök és "kijátszalak". Én soha ilyen hangon nem beszéltem veled, ezért, azt hiszem, először is bocsánatkéréssel tartozol. Azt mondod, hogy velem élni lehetetlen. Én sem mondhatnám, hogy az életem kellemessé tetted az utóbbi időben. Nem érhetett váratlanul, hogy egy részét megpróbáltam elhárítani a házassággal rám szakadt szerencsétlenségnek. - Rosamond arcán ismét végiggördült egy könny. Éppoly észrevétlenül morzsolta szét, mint az előzőt.

Lydgate lerogyott egy székre. Megmattolták. Vajon Rosamond elméjének melyik rekeszében helyezhetné el a fellebbezését? Letette kalapját, karját átvetette a szék karján, és néhány pillanatig a padlót bámulta szótlanul. Rosamond érvei kétfenekűek: korholásra érzéketlen, viszont érzékenyen fogadja a házasélet újabb megpróbáltatásait. Bár többet színlelt a ház ügyében, mint amennyiről férje tudott, hiszen valójában megakadályozta, hogy Plymdale-ék a csere szándékáról értesüljenek, Rosamond mégsem hitte, hogy kétszínűséggel vádolható. Cselekedeteinket, akárcsak éléstárunkat vagy ruháinkat, nem szükséges szigorúan osztályoznunk. Rosamond annyit érzett, hogy megbántották, s ezt éreztette Lydgate-tel.

Másrészt Lydgate keservesen tapasztalta, hogy alkalmazkodnia kell Rosamond mind hajthatatlanabb természetéhez. Aggasztotta az is, hogy Rosamond szeretete folytonosan apad, s miféle életnek kell majd így elébe nézniük. Szeretetre kész érzelmei közepette ez az aggodalom gyorsan változott tehetetlen dühvé. Hiú tetszelgés lett volna tovább állítania, hogy a háznál ő az úr.

"Én sem mondhatnám, hogy az életem kellemessé tetted az utóbbi időben"... "a házassággal rám szakadt szerencsétlenség" - e szavak úgy belemartak a képzeletébe, mint ahogy a fájdalom eltorzítja az álmokat. Hát nemcsak magasra tűzött céljaival kell alább adnia, hanem még a házi gyűlölség fertőjébe is lesüllyedjen?

- Rosamond - fordult a feleségéhez bánatosan -, a csalódott és felingerelt férj kifakadása nem szó szerint értendő. Nekünk kettőnknek nem lehetnek különbözők az érdekeink. Én a boldogságom a tiédtől el nem választhatom. Legfeljebb azért haragszom, mert nem veszed észre, hogy a titkolózásod választ el bennünket. Miért akarnám különben az életedet akár szóval, akár tettel megkeseríteni? Ha téged sértlek, a magam életét sértem. Nem lehetnék soha dühös rád, ha nyílt volnál irántam.

- Csak azt akartam megakadályozni, hogy szükségtelenül a nyomorúságba ránts mind a kettőnket - mondta Rosamond, s könnyei eleredtek az enyhülésben. - Nehezen viselném itt, csupa ismerős között. Bár pusztultam volna a gyermekemmel!

Az efféle könnyes szavak lesújtják a gyengéd szívű embert. Lydgate odavonta székét Rosamondéhoz, és erős, szerető kezével arcához szorította Rosamond fejecskéjét. Szótlanul simogatta - ugyan mit is szólhatott volna? Nem ígérhette, hogy a fenyegető nyomorúságot elhárítja, hiszen eszközöket nem talál. S mikor ismét elindult hazulról, elgondolta, hogy Rosamond sorsa az övénél tízszer nehezebb: az ő élete nem otthon zajlik, és mások kérve kérik szolgálatát. Szívesen felmentette volna magában Rosamondot - óhatatlan volt azonban, hogy engedékenységében ne valamely más rendbe tartozó, esendőbb állatot lásson benne. Rosamond pedig úrrá lett felette.

 

HATVANHATODIK FEJEZET

Más megkisértetnünk és más elesnünk.

SHAKESPEARE: SZEGET SZEGGEL.[34]


Lydgate nemhiába gondolta el, hogy orvosi szolgálata könnyít személyes gondjain. Nem maradt, igaz, kedve-ereje a kutató vizsgálódáshoz, ámde szolgálata a betegágynál, ítéletének és részvétének folytonos készenléte elvonta töprengéseitől. Az egyforma munka tisztességgel vonja be a butákat és nyugalommal a boldogtalanokat - de Lydgate-nek az egyformaságban az eszének is kéznél kellett lennie folyton, a mások szükségének, elesettségének mértéke szerint. Visszatekintvén életünkön, akárhányan megállapíthatjuk, hogy a legderekabb embereket orvosaink közt ismertük meg, talán éppen annak a sebésznek a személyében, akinek tájékozott szeme finom tapintatával párosulva többet segített rajtunk a szükség pillanatában, mint akárhány csodadoktor. A részvét kétfelé ható jótéteménye Lydgate-et legtöbbnyire elkísérte kórházi munkájában és a betegágyakhoz is, kábítószereknél jobban szolgálván nyugalmát a gondok hozta elbutulás közepette.

Mr. Farebrothernek mindazonáltal igaza volt, hogy valami ilyen szerre gyanakodott. Mikor Lydgate először került kényszer szorításába, és felismerte, hogy házassága, ha nem akarja társas magánnyá zülleszteni, folytonos erőfeszítését igényli, szeretnie kell, s nem sokat törődni vele, szeretik-e érte - mikor mindezeket eszébe vette, egyszer-kétszer megpróbálkozott az ópiummal, öröklött hajlandósága azonban nem volt a szervezetének, hogy nyomorúságából ilyen könnyen szabaduljon. Erős ember volt, sok bort megihatott volna lábon, de nem szerette, s mikor mások tömény szeszt ittak körülötte, ő megmaradt a cukros víznél, annyira megvetette a szesz első kellemes izgalmát is. Sokat figyelte Párizsban a szerencsejátékosokat, mintha valamely betegség tüneteit vizsgálta volna bontakozóban. A nyerészkedés éppoly kevéssé csábította, mint az ital. Az egyetlen nyereség számára, állította, ha a gondolkodás bonyolult elemző-szerkesztő folyamata árán jut valamely közhasznú eredményre. Azt a hatalmat, amelyre ő vágyott, nem érhette el pénz után kapkodó ideges kézzel, szemében csillanó vadállati örömmel, ahogy a nyertes kaparintja meg egyetlen elsöprő mozdulattal húsz leforrázott cimborájának éjjeli zsákmányát.

Hanem miként az ópiumot is megpróbálta, most a szerencsejáték körül kezdtek tapogatózni gondolatai - nem az izgalmára vágyva, hanem mintegy töprengések során bukkanva rá a pénzszerzés e könnyű módjára, amelyhez kérni sem kell, és felelősséget vállalni sem. Ha Londonban vagy Párizsban él ekkor, az efféle töprengés, alkalom adódván, nyilván elvitte volna valamelyik játékbarlangba - nem csupán tünetvizsgálóba, hanem egyetértő izgalomra. Belső ellenkezését legyőzte volna a nyerés szüksége, s megpróbálta volna, meddig bírja szerencsével. Nem sokkal azután, hogy nagybátyjához fűzött légi reményei szertefoszlottak, egy eset megmutatta, milyen könnyen szerencsehajhászásba merülhetne, ha alkalma nyílnék.

A Zöld Sárkány biliárdtermének törzsvendégeit, köztük ismerősünket, Mr. Bambridge-et, élni vágyó embereknek mondták széltében. E teremben verte magát adósságba szegény Fred Vincy is, nem csupán tulajdon pénzét vesztvén, hanem még a nevezett víg cimboráktól kért kölcsönt is. Middlemarchban mindenki tudta, hogy a biliárdteremben sok pénz cserél gazdát ilyen módon, s a Zöld Sárkány züllött híre sokakat vonzott. A törzsvendégek talán, akár a szabadkőművesek, nem bánták volna, ha a helynek valamely szörnyű titkát maguknak tarthatják, ámde zárt közösségnek nem számítottak - ifjabb és idősebb polgárok egyaránt benéztek időnként, mi zajlik ebben a Szodomában. Lydgate izomzata alkalmas felépítésű volt a biliárdhoz. Szerette is ezt a játékot, így aztán Middlemarchba érkezése után egyszer-kétszer megkrétázta a dákót a Zöld Sárkányban. Később már ideje sem volt hozzá, s a vendégsereglet sem szórakoztatta. Egy este azonban Mr. Bambridge-dzsel akadt dolga. A lókupec ugyanis vállalkozott, hogy Lydgate egyetlen megmaradt jó lovára vevőt kerít. Lydgate olcsóbb lovat akart, húszfontnyi hasznot remélvén a cserén. Hogy választékosság dolgában mit veszt, nem bánta most: minden kis pénz kellett, hogy a követelőző kereskedőket megbékíthesse. Ha fönn a biliárdteremben keresi Bambridge-et, úgy gondolta, időt takarít meg.

Mr. Bambridge még nem érkezett meg, de minden pillanatban várható világosította fel a barátja, Mr. Horrock. Lydgate tehát maradt, és időtöltésül beszállt a játékba. Azon este megint az a furcsa fény villódzott a szemében amelyre már Mr. Farebrother fölfigyelt. Ritka megjelenését sokan észrevették a teremben, amelyet aznap megtöltött a middlemarchi társaság - nézők s játékosok közül akárhányan fogadtak is rá. Lydgate jól játszott, önbizalma magasra hágott, egyre többen tettek rá fogadást, majd mikor eszébe ötlött, hogy a lóeladás nyereségét akár meg is kettőzhetné, elkezdett pénzre játszani, és nyert sorozatosan. Közben Mr. Bambridge is megérkezett, Lydgate észre sem vette. Nem a játék izgatta csupán, hanem az a látomás is, hogy másnap majd bemegy Brassingba, ahol egy fényesebb játékbarlang van, s talán lelophatja az ördög csalétkét, úgy, hogy a horgába belé ne kapjon, és megszabadul mindennapos kísértéseitől.

Nyerésben volt még mindig, amikor két új vendég érkezett, egyikük, az ifjú Hawley, most érkezett haza jogi tanulmányai szünetében, a másik, Fred Vincy, újabban ismét el-eltöltött egy estét régi törzshelyén. Az ifjú Hawley, kitűnő biliárdozó lévén, pihent tehetségével gazdagította a játszmát. Fred Vincy azonban megdöbbent, hogy itt találja Lydgate-et, s hogy milyen izgalommal merül a játékba, ezért csak félreállt, nem bánta, ha az asztal körüli gyűrűből hátrább szorul.

Fred Vincy az utóbbi időben némi kis lazasággal jutalmazta ernyedetlen elhatározását. Hat hónapja dolgozott örömest a szabad ég alatt Mr. Garth irányításával, és keze írásának hibáit is szinte kijavította - kemény gyakorlatok árán, amelyeket talán megenyhített, hogy Garthéknál folytatta, Mary felügyeletével. Az utóbbi két hétben azonban Mary a lowicki lelkészlak hölgyei közt töltötte idejét, amíg Mr. Farebrothert Middlemarchba szólították egyházközségi ügyei - Fred pedig, nem találván hasznosabb mulatságot, benézett a Zöld Sárkányba egy-egy biliárd játszmára, meg azért is, hogy megízlelje a lovaknak-vadászatnak régi ízeit, ha e kiruccanásokat nem is merte volna a legszigorúbb ítélet elejébe bocsátani. Ebben az évadban vadászni sem járt el, lova sem volt, Mr. Garthszal indult el együtt hazulról a homokfutóján vagy magában, Mr. Garth poroszka lován, ha ugyan kölcsönadta. Elég baj az, gondolta el Fred, hogy jobban gyeplőszáron tartják, mintha papnak állott volna. "Mondok én magának valamit, tanító kisasszonykám... Ez a földmérés és tervrajzolgatás nehezebbnek bizonyul a prédikációírásnál" - szokta panaszolni Marynek, remélvén, hogy majd jobban méltányolja érte hozott áldozatát. "Mit nekem Hercules és Thészeusz!" Most tehát, hogy Mary kis ideig nem volt a színen, Fred, akár az akaratos kutya, ha láncát el nem rághatja, lazított a nyakörvén egy kicsit, hogy szabadabban lélegezhessen. Sem égi, sem földi ok nem szólt az ellen, hogy ő biliárdozhasson, mégis elhatározta, hogy pénzt nem kockáztat. Pénzügyekben Fred azt a hősi fogadalmat tette, hogy félrerakja nyolcvan fontját, Mr. Garth által megajánlott fizetését, és egy összegben adja vissza. Fölösleges pénzszórás nélkül nem is lett volna nehéz fogadalmát állnia, hiszen ruhája több volt a kelleténél, és kosztot-kvártélyt ingyen élvezett. Ilyen módon egy év alatt a javát megfizethette volna annak a kilencven fontnak, amelytől a mostaninál szűkösebb időkben fosztotta meg Mrs. Garthot. Meg kell azonban vallanunk, hogy ezen az estén, a biliárdteremben tett ötödik látogatása alkalmával Frednek, ha a zsebében nem is, de az eszében ott volt az a tíz font, amelyet félévi fizetéskor magánál tartani készült (mert már színezgette azt a képet is, hogyan teszi le Mrs. Garth elé a harmincat, amikor majd Mary is otthon lesz), azt a tíz fontot tehát úgy hordta fejében, mint valami tartalékot arra az esetre, ha jó fogadás kínálkoznék. Hogy miért? Nos, amikor az aranyak szárnyra kelnek, egypárat miért ne foghatna ő is? Messzire nem merészkedik többé ezen az ingoványos úton - hanem az ember, hát még az élni vágyó ember, szeret megbizonyosodni afelől, hogy a régi kujon még mindig, és ha éppen nem fullad szeszbe, nem mulatja el mindenét, nem használja fel beszéd közben teljes, bár szegényes szókincsét, attól ő még nem megrögzött nyárspolgár. Fred nem bocsátkozott tüzetes okfejtésbe, amely többnyire amúgy is a régi szokásba való visszaesést s a fiatal vér szeszélyeit hivatott leplezni, mégis az a profetikus sugallata támadt, hogy amikor játszani kezd, a fogadásnak sem fog ellenállni, továbbá a puncs élvezetének sem, ilyenformán már készülni kezdhet a holnap reggeli "bretegségre". Cselekedetei akárhányszor ilyen homályos indítékokból bontakoznak ki.

Azt azonban Fred végképp nem várta volna, hogy itt találkozik majd sógorával, Lydgate-tel - hiszen megmaradt felőle abban a véleményében, hogy széplélek, és hogy fensőbbségének tudatától sohasem szabadulhat -, azt meg éppen nem, hogy izgatott fogadások közepette találja, akár magát látná. Fredben e látványra megéledt az a homályos emlék is, hogy Lydgate mintha eladósodott volna, és mintha apja sem lett volna hajlandó rajtuk segíteni, ez a felfedezés pedig annyira megdöbbentette, hogy játékos kedve nyomban elmúlt. Furcsán változtak a szerepek. A hányaveti, vidor, szőke és kék szemű Fred, minden mulatságra készen, most elkomolyodva és zavartan tekintett maga elé, mintha valami illetlen látvány zökkentette volna ki a kerékvágásból - a fegyelmezett, figyelmében is tűnődésre hajló Lydgate pedig úgy beszél, les, cselekszik, mint valami karmos ragadozó.

Lydgate a tulajdon játékára fogadván nyert tizenhat fontot, azonban az ifjú Hawley érkeztével megfordult a szerencséje. Hawleynak is volt egypár pompás lökése, és elkezdett Lydgate ellen fogadni. Lydgate idegeit ilyenformán nemcsak a magába vetett bizalom terhelte, hanem a más kétségeit is állnia kellett. A dac izgatóbbnak bizonyult az önbizalomnál, azonban a kezét nem tette biztosabbá. Fogadott tovább a lökéseire, de gyakran hibázott. Folytatta így is, mert gondolatai éppoly veszélyesen beszűkültek, mint a biliárdterem legegyügyűbb látogatójáé. Fred észrevette, hogy Lydgate egyre többet veszít, és azon kapta magát, hogy agyát erőlteti ebben a lehetetlen helyzetben, hogyan vonhatná félre a sértés veszélye nélkül Lydgate-et, vagy miféle nesszel csalhatná el innen. Látta azt is, hogy a többieknek feltűnik Lydgate szokatlan viselkedése, és megfordult a fejében, hátha elég volna könyökének megérintése is, hogy a révületből fölriassza. Azonban jobb semmi nem akart az eszébe jutni, mint az a hihetetlen kívánsága, hogy egyszerre látni szeretné húgát, és tudni akarná, vajon az este otthon találja-e. Éppen megpróbálkozott volna suta ürügyével, amikor a pincér azt az üzenetet hozta neki, hogy Mr. Farebrother lenn vár rá, és beszélni szeretne vele.

Fredet meglepte az üzenet, ha nem is kellemesen, de visszaüzent, hogy megy rögtön, és hirtelen sugallattal odalépett Lydgate-hez, megszólítván: - Beszélhetnék veled egy percre? - s félrevonta: - Farebrother most üzent fel, hogy beszélni szeretne velem. Lenn várakozik. Gondoltam, szólok, hátha neked is volna szavad vele.

Frednek így kellett próbálkoznia, hiszen nem mondhatta: "Vesztésben vagy, mindenki téged bámul, jó lesz, ha eltakarodol." Sugallata azonban alig lehetett volna szerencsésebb. Lydgate eddig nem vett tudomást Fred jelenlétéről, s a megjelenése Farebrother üzenetével úgy hatott rá, mintha a villám csapott volna le mellette.

- Hát nem - mentegetőzött -, nincs szavam vele, de a játszmával éppen készen vagyok... mennem is kell... éppen csak Bambridge-dzsel akartam volna megbeszélni valamit.

- Bambridge odaát marakszik valakivel, nem hiszem, hogy tárgyalhatnál vele. Gyere le inkább Farebrotherhez. Nagy fejmosást készít nekem, az a gyanúm. Nem bánnám, ha fedeznél egy kicsit - fűzte tovább a szót Fred leleményesen.

Lydgate elröstelkedett, de nem mutathatta szégyenét azzal, hogy kitér a találkozás elől, ezért lekísérte Fredet. Kezet ráztak csupán Farebrotherrel, s az idő hidegre fordultáról váltottak néhány szót. Mikor kiléptek az utcára, a lelkész, úgy látszott, könnyű szívvel bocsátja útjára. Nyilvánvalóan az a cél vezette, hogy Freddel beszéljen négyszemközt, és el is kezdte nyomban: - Sürgős ügyben bátorkodtalak megzavarni, fiatalúr. Elkísérnél a St. Botolph egyházig?

Pazar csillagos éjszaka volt, és Mr. Farebrother azt javasolta, hogy kerüljék meg a régi templomot a londoni út felől. Majd ezzel a kérdéssel állt elő:

- Megfordult már Lydgate a Zöld Sárkányban máskor is?

- Szerintem nem - felelte Fred. - Azt mondja, Bambridge-et kereste csak.

- Szóval nem játszott?

Fred kivallotta, bár nem szívesen: - De bizony játszott. Azt hiszem, belevihették csak a játékba. Nem láttam még játszani itt soha.

- Újabban tehát gyakori vendég vagy itt megint?

- Ó, ötször vagy hatszor benéztem talán.

- Azt hittem pedig, alapos okkal mondtál le az idejárásról.

- Igen, amint tudja is - felelte Fred kelletlenül, mert nem állhatta a hitoktatói kérdve-kifejtő módszert. - Már egyszer mindent megvallottam.

- Vallomásod jogosít fel éppen, hogy e kérdéssel előhozakodjak. Megállapodtunk, ugye, hogy baráti nyíltság kötelez minket: én meghallgattalak téged, te meghallgatsz engem. Élhetek-e most az alkalommal, hogy magamról beszéljek?

- Lekötelezettje vagyok, Mr. Farebrother - mondta Fred rossz sejtelmek közepette.

- Nem próbálom szerényen tagadni, hogy leköteleztelek. Most azonban én vallom meg, Fred, hogy kedvem szerint a hallgatást választanám inkább. Mikor valakitől azt hallottam: "A Vincy gyerek már megint odaszokott a biliárdasztalhoz... úgy látszik, rosszul tűri foglalkozása nyűgét"... másképp jártam volna el szívem szerint: befogtam volna a számat, megvárván, amíg elindulsz a lejtőn az első fogadásokkal, azután...

- Eddig még nem fogadtam - vetette közbe Fred.

- Örömmel hallom. Ámbár én azt láttam volna szívesebben, ha fogadsz, majd végére jársz Garth türelmének, s életed legjobb választását fordítod a visszájára, hiába küszködtél érte annyit. Elképzelheted, miféle érzés volt a kísérőm. Tudod biztosan. Sőt tudod azt is, hogy a te boldogulásod az én érzésem beteljesülésének áll útjában.

Csönd támadt. Mr. Farebrother talán bólintást várt. A hangjában rezgő érzés ünnepélyessé tette szavait. Fred rémületét azonban semmi ünnepélyesség nem csitíthatta.

- Nem várhatja, hogy lemondjak róla - bökte ki pillanatnyi habozás után. Hiába, nagylelkűség nem telt tőle.

- Persze hogy nem, amíg szeret. Az ilyen viszony azonban, bármi hosszan tartó, változhat. Tudsz te úgy is viselkedni, elképzelem, hogy Mary lazít a köteléken... azt se feledd, hogy csak feltételes... ha pedig így történne, egy másik férfi, aki a becsülésével dicsekedhet, éppen a te gyengeségedben bizonyul erősnek. Nem tartom lehetetlennek - hangsúlyozta Mr. Farebrother. - Az új rokonszenv hosszas viszonyoknak is fölébe kerekedhet.

Frednek az a gyanúja támadt, ha Mr. Farebrother a megfontolt beszéde helyett csőrrel és karmokkal élne, támadása nem lehetett volna kegyetlenebb. Iszonyú bizonyosság gyötörte: minde feltevések mögött Mary érzései csakugyan megváltozhattak.

- Tudom én persze, hogy rólam lemondani könnyű - mondta feldúltan. - Ha Mary hasonlításokba kezd... - Félbehagyta mondatát, mert minden érzését nem szívesen vallotta volna meg, de aztán a keserűség mégis kimondatta vele: - Azt hittem, barátsággal van irántam.

- A barátság megvan. Azért vagyok itt. Hanem a hajlandóságom mást parancsol. Magamban így szóltam: "Ha ez a gyerek a maga kárát keresi, ugyan miért lépsz közbe? Nem érsz-e meg annyit, mint ő, s tizenhat év ráadásod, megannyi nélkülözéssel, nem jogosít-e a boldogságra előbb? Ha el akar zülleni, rajta... talán úgysem állíthatnád meg... s így még te látod a hasznát."

A rákövetkező hallgatásban Fredet elfogta a borzongás. Mit fog még hallani? Talán hogy Marynek máris a fülébe jutott valami... mintha a lelkész fenyegetésnek szánta volna, nem figyelmeztetésnek, amit mondott. Hanem amikor a beszédét folytatta, mintegy bátorító dúr-hangzatba váltott át:

- Aztán visszatértem régi jobbik szándékomhoz. Gondoltam, a legjobban úgy maradhatok meg benne, ha elmondom neked, miféle visszás érzéssel küzdök. Megértesz-e, Fred? Azt szeretném, ha Mary s a magad boldogságán munkálnál, ha pedig figyelmeztető szavam kísértést hárítana el... hát én kimondtam.

Fred kihallotta a lelkész beszédéből, hogy ezek végszavak. Azon a zöld térségen álltak meg, ahol az út a St. Botolph egyház felé elágazott, s a lelkész kezét nyújtotta búcsúzóul. Freden meghatottság lett úrrá. A jó cselekedeteknek valamely finom érzésű elemzője mondotta, hogy az ilyen meghatottság mint új életet adó borzongás járja át az embert. Fred Vincyn is e hatása mutatkozott.

- Igyekszem, hogy ne váljak méltatlanná - mondta, s annyit sikerült elnyelnie, hogy "mindkettőjükre". Időközben Mr. Farebrother is gondolt még egyet.

- Nem a rossz hírhozó beszélt belőlem, hogy Mary érzései máris változtak volna. Légy nyugodt, s ha jó felé folytatod, a többi minden jó felé halad.

- El nem felejtem, amit értem tett - felelte Fred. - Úgy látszik, semmi méltó válasz nem akar az eszembe jutni... csupán hogy jósága nem lesz haszontalan.

- Ennyi elég. Most pedig Isten áldjon.

Elváltak. Hanem még bolyongtak jó darabig mind a ketten a csillagos boltozat alatt, mielőtt nyugovóra tértek volna. Fred töprengéseit így foglalhatnók össze: "Bizony nem járna rosszul Farebrotherrel... de ha már engem jobban szeret, és én is jó férje leszek?..."

Mr. Farebrother gondolatait viszont egyetlen vállrándításba sűríthetjük - vagy egy rövidke prédikációba: "Íme, egy csöpp nő szerepe mekkora a férfi életében: Lemondani róla szinte hősiesség, megnyerni mekkora fegyelem."

 

HATVANHETEDIK FEJEZET

A Lélekben dúl polgári viszály:
Zajgó Szükségek letették a Döntést
Szentelt trónjáról. S most a nagyvezér,
Büszke, tárgyal csip-csup lázadókkal
Követként, vagy mint simanyelvü szónok.
Egyezkedik.


Lydgate szerencsére veszített a biliárdteremben, ilyenformán semmi bátorítást nem kapott, hogy szerencséjét máskor is megkísértse. Ellenkezőképpen, utálkozva tekintett önmagára, mikor másnap a nyereségén felül még négy vagy öt fontot meg kellett fizetnie, elgondolván, hogy festhetett ott a Zöld Sárkány haszonlesői közt. Ha a bölcselő szerencsejátékra adja a fejét, alig különbözhet a félretaposott sarkú mihasznától - csupán a későbbi lelkiismeretfurdalások választják el őket egymástól. Lydgate-nek is maradt bőven kérődznivalója. Esze kioktatta, hogy a helyszín némi változása milyen könnyen tönkrejuttathatta volna - ha valóban játékbarlangba kerül, és két kézzel kap a szerencséje után, nem ujjbeggyel csak, mint a Zöld Sárkányban. Esze mégis hiába rekesztette el vágya útját a szerencséhez, érzése megmaradt, hogy szeretne játszani igenis, inkább, mint hogy az elébe tolakodó másik lehetőséget válassza.

A másik lehetőség tudniillik az volt, hogy Mr. Bulstrode-hoz folyamodjék. Lydgate annyiszor dicsekedett magának és mások előtt is, hogy független Bulstrode-tól, mert csupán a maga orvosi és népjóléti céljai érdekében szegődött a szolgálatába, sőt kettőjük személyes érintkezésében is annyiszor hangsúlyozta, hogy eszközének tekinti ezt a dölyfös bankárt, akinek véleményét semmibe vette, indítékait pedig zavarosnak ítélte - hogy magának épített akadályokat arra az esetre, ha netán mégis kéréssel akarna elébe járulni.

Március elejére mégis olyan szorult helyzetbe jutott, hogy más már ilyenkor a legszebb fogadalmait sutba vágja, és ami eddig lehetetlennek tetszett előtte, az most egyszerre lehetőséggel kecsegteti. Dover hamarosan érvényt szerez undok bizonyítékának, gyakorlatának csurranó-cseppenő hasznát a legégetőbb adósságok emésztik fel, sőt, ha súlyos helyzete napvilágra kerül, még a fűszeres is megszünteti a hitelt. Mindenekfelett azonban Rosamond tartós elégedetlensége nyomasztotta Lydgate-et, mikor úgy határozott, hogy most már egyebet nem tehet, segélyért kell folyamodnia. Először elgondolta, hogy mégis levelet ír Mr. Vincynek - hanem Rosamondtól megtudta, amit gyanított, hogy ő már kétszer fordult apjához, legutóbb Sir Godwinban történt csalatkozása után, de a papa azt mondta, hogy a legjobb lesz, ha Lydgate maga teremti ki azt a pénzt. - A papa azt mondja, hogy egyik rossz üzleti éve a másikat éri, maga is kölcsöntőkével dolgozik, és a drága kedvteléseiről egymás után kellett lemondania, ezért száz fontot is a családja szájától vonna meg. Azt mondta nekem, forduljon csak Lydgate Bulstrode-hoz. Úgyis puszipajtások.

Lydgate maga is arra a belátásra jutott, hogy ha baráti kölcsönt kell kérni, Bulstrode-hoz több joggal fordulhat, mint máshoz. Kérése kevésbé volna személyes. Bulstrode is közrejárt, hogy orvosi gyakorlatából nem tud megélni, és hálás lehet, hogy tervei megvalósításához díjtalan orvosi segítséget élvez - az is igaz, hogy Lydgate helyzetében bárki úgy gondolta volna, jogcímei fölemelik megaláztatásából. Tagadhatatlan volt viszont, hogy Bulstrode érdeklődése újabban mintha megcsappant volna kórháza iránt. Hiába, egészségi állapota megromlott: mintha idegrendszere működésében lett volna tapasztalható mélyreható zavar. Egyéb tekintetben nem látszott rajta változás. Lydgate-tel kifogástalanul udvariasan bánt mindig, s bár Lydgate elejétől fogva észrevette, hogy magánügyeit, kivált házasságát hűvösen kerüli, e hűvösségét többre becsülte, mint holmi meleg baráti érdeklődést. Mégis a kérést napról napra halasztotta. Döntésében szokása szerint elbizonytalanodott most is, amikor tettének minden várható következményét latra vetette. Gyakran találkozott Bulstrode-dal, mégsem akarta egyik alkalmat sem magánjellegű beszélgetésre felhasználni. Egyszer ezt gondolta: "Inkább levelet írok, mit kerülgessem a kérdést", másszor meg: "Nem, ha beszélek vele, visszavonulhatok, mikor nemtetszését érezteti."

A napok múltak, és nem került sor se levélre, se magánbeszélgetésre. Annyira viszolygott, hogy Bulstrode-tól függő helyzetbe kerüljön, hogy képzeletben még idegenebb lépéssel próbált megbarátkozni: nem volna-e lehetséges Rosamond lányos álmodozását megvalósítani inkább, amivel annyiszor feldühítette, nevezetesen, nem volna-e tanácsosabb köd előttük, köd utánuk, itthagyni Middlemarchot. Kérdésnek azonban megmaradt: "Jelentkezne-e valaki vevőnek erre a betegkörre, mikor így elnéptelenedett? Mert ennyi előkészületet mindenképpen meg kell tennem az odébbálláshoz."

Nemcsak az szólt tehát az odébbállás ellen, hogy munkáját, a hozzá fűzött reményekkel együtt, rossz lelkiismerettel hagyta volna itt, méghozzá az új kezdet jogosulatlansága nélkül, hanem még az a bökkenő is, hogy vevőt a gyakorlata roncsaira nem egykönnyen találna. S aztán mit várhat? Rosamond egy nyomorúságos lakásban, akár a fővárosban, akár valami vidéki fészekben, aligha szabadulna nyomasztó életétől, s nem szabadulhatna ő sem szemrehányásaitól, amiért belerántotta. Mert mesterségében hiába kiváló az ember, sokáig kell taposnia a pálya tövises elejét. Az angol éghajlat alatt nem lehetetlen mélyebb tudományos észlelethez bútorozott szobákba jutni - a lehetetlenség inkább a tudományos nagyralátás méltányolásában van, ha a tudós felesége nem barátja a bútorozott szobáknak.

Habozásából végül a kínálkozó alkalom segítette ki. Mr. Bulstrode levélben kérte, keresse fel a bankban. A bankárt az utóbbi időben képzelt betegség kerítette a hatalmába: betegesen túlzott gyomorsavhiányának tünetei álmatlanságba hajszolták, s már a végleges kimerültség fenyegette. Állapotát haladék nélkül meg akarta beszélni Lydgate-tel, még aznap délelőtt, holott Lydgate semmi újat nem mondhatott neki. Feszült figyelemmel hallgatta megnyugtató szavait, bár Lydgate többet nem mondott, mint az előző napokban - de most, hogy a megnyugtatás csakugyan hatni látszott, mintha a személyes kéréssel alkalmasabb lett volna előhozakodnia. Mindenképpen azt ajánlotta, hogy Mr. Bulstrode jobban tenné, ha üzleti elfoglaltságát mérsékelné.

- A feszültség, ha bármily jelentéktelen, kikezdi a legyengült szervezetet - állapította meg, mikor a tanácsadásban odáig jutott, hogy személyes észrevételeit általánosíthatta -, mert íme, a szorongás otthagyja nyomát még a jóval fiatalabb és ellenállóbb szervezeten is. Magam például nem panaszkodhatom betegségre, mégis az utóbbi időben a felhalmozódott bajok erősen megviseltek.

- Fölteszem, hogy a magaméhoz hasonlóan megrendült szervezet a kolerának is előbb esne áldozatul, ha netán e ragály környékünkön ütné fel a fejét. Mivel pedig London környékén megjelent már, tanácsos lesz az Irgalom Atyjához fordulnunk védelemért - felelte Bulstrode, nem mintha Lydgate személyes panaszát nem akarta volna meghallani, hanem mert tulajdon szorongása annyira lefoglalta.

- Mindenképpen elmondható, hogy nagy részt vállalt a megelőző intézkedések foganatosításában, ilyenformán védelmet közelebb is talál - mondta Lydgate, mert megvetette a bankárt nyakatekerten kegyes szólamaiért s ráadásul látszólagos részvétlenségéért, azonban kérését oly rég fontolgatta, hogy nem állt volna el tőle egykönnyen. - A város köztisztaság tekintetében sokat megtett, s ha a kolerát a városról el nem háríthatjuk, kórházi felszereltségünkről ellenségeink sem szólhatnak másként, csak tisztelettel.

- Való igaz - helyeselte Mr. Bulstrode tartózkodón. - Amit viszont a szellemi munkától való tartózkodásomra nézve javall, Mr. Lydgate, azon én már régen gondolkodom, sőt gondolataim újabban határozott célban öltöttek testet. Legalábbis időleges visszavonulást tervezek, mind üzleti, mind népjóléti tevékenységemből. Tervezem továbbá, hogy egy időre levegőt is változtatok... talán itthagyom vagy éppen bérbe adom a Cserest... talán a tengerpartra költözöm le... ha ugyan az efféle levegőváltozást kívánatosnak ítéli. Mi a véleménye?

- Helyeslem - sóhajtotta Lydgate, és rosszul leplezett türelmetlenséggel dőlt hátra. A bankár fakó tekintete mintha a lelkéből akarta volna való véleményét kiolvasni.

- Egy idő óta szeretném már megbeszélni önnel kórházunk dolgát - folytatta Bulstrode. - Változott körülményeim között nyilván nem vehetek személyes részt az igazgatásában, márpedig meggyőződésemmel ellenkeznék, ha olyan intézményt támogatnék továbbra is, amelynek irányításába beleszólni módom többé nincsen. Éppen ezért, ha döntésem véglegessé válna, hogy Middlemarchot itthagyom, mérlegelni fogom azt is, nem volna-e helyesebb, ha az új kórház pénzügyi támogatásától elállanék, nem vonván vissza persze vállalt részemet az építkezésben, továbbá azokat a jelentős összegeket sem követelném, amelyeket az intézmény sikeres működése érdekében folyósítottam.

Mikor Bulstrode szokása szerint megpihent a beszédben, Lydgate azt gondolta: "Nagy összegű pénzt veszíthetett." Legvalószínűbb magyarázata még ez lett volna kiábrándító tájékoztatásának. Válaszolni azonban csak ennyit válaszolt:

- A kórház aligha heverheti ki a veszteséget.

- Aligha - mondta rá Bulstrode is, kimért hangon -, ha ugyan más támogatójáról nem gondoskodunk. Az egyetlen, kinek hajlandóságára számíthatunk, Mrs. Casaubon. Felemlítettem előtte a kérdést, majd hangsúlyoztam, amint most is hangsúlyozom, hogy a kórház baráti körét az igazgatás módjának megváltoztatásával kell növelni.

Szünetet tartott ismét. Lydgate nem szólt közbe.

- A változtatás szükségét abban látom, hogy kórházunkat beleolvasszuk a régi ispotályba. Ilyenformán az új kórház mintegy osztályává lenne a régibb intézménynek, egyetlen igazgatósági tanács felügyeletével. Kívánatosnak látszik az is, hogy az orvosi igazgatást összevonjuk. Intézményünk fenntartása nem fog nehézségbe ütközni akkor, mivel a város népjóléti törekvéseinek nem kell többé megoszlani.

Mr. Bulstrode tekintete az újabb szünetben Lydgate arcáról a kabátgombjaira siklott.

- Az intézmény fenntartása szempontjából áldásos intézkedések lehetnek mindezek - állapította meg Lydgate gunyorosan. - Magam azonban nem lelkesülhetek értük, mivel első következményük az lesz, hogy tudós kollégáim belegázolnak módszereimbe, ha másért nem, mert az én módszereim.

- Mint tudja, Mr. Lydgate, új és független módszerei hathatós alkalmazásának magam is feltétlen híve vagyok. Eszerint alakítottam ki első tervem is, a Gondviselés segítségül hívásával. Mivel azonban azt kell tapasztalnom, hogy a Gondviselés visszavonulásomat rendelte, visszavonulok.

Bulstrode okfejtését hallgatni elkeserítő feladatnak bizonyult. A nyakatekert érvelés azonban hiába indította dühre, Lydgate a tények logikus sorolásával szemben tehetetlenül állt. Undorát és csalódását lenyelve kérdezte meg:

- Hát Mrs. Casaubonnak mi a véleménye?

- Ezt szántam megbeszélésünk második pontjának - felelte Bulstrode, mert a kimerítő magyarázatra tökéletesen felkészült. - Mrs. Casaubon, mint ismeretes, adakozó kedvű hölgy, és boldog birtokosa... ha nem is valami nagy vagyonnak... jótékony célra szánható jelentős összegnek mindenképpen. Közölte tehát velem, hogy bár ez összeg javát eredetileg másra szánta, megfontolja, ne töltse-e be teljesen a kilépésemmel támadt űrt intézményünk támogatásában. Tervei megérlelésére elegendő időt kért, én pedig biztosítottam, hogy sietős válaszra semmi sem kényszeríti, hiszen az én terveim sem jegecesedtek ki még.

Lydgate-nek már a nyelvén volt: "Semmit nem vesztenénk, ha Mrs. Casaubon foglalná el az ön helyét" - gondja azonban elébe tolakodott a vidor őszinteségnek. Így felelt tehát: - Ha jól értem, a kórház ügyében ezentúl Mrs. Casaubonnal kell tárgyalnom.

- Pontosan. Ez a kifejezett kérése is. Határozata, mint mondotta, nagyrészt az ön véleményétől függ. A tárgyalás felvétele azonban még nem időszerű. Mrs. Casaubon, úgy tudom, éppen elutazni készül. Most vettem levelét - magyarázta Mr. Bulstrode, majd előhúzván felolvasott belőle: "Elfoglaltságom e pillanatban más irányú. Éppen Yorkshire-be indulok Sir Jamesszel és Lady Chettammel. Az ottani birtokszemlétől függ, mennyire lesz módom a kórház ügyét támogatni." Eszerint nincs okunk a sietségre, Mr. Lydgate. Csupán tájékoztatni kívántam, mielőtt bármi történnék.

Bulstrode visszacsúsztatta a levelet oldalzsebébe, s hátradőlt, jelezvén, hogy a megbeszélés végére pontot tett. Lydgate-nek éreznie kellett, miután a kórházzal kapcsolatos új reményeinek is szárnyukat szegték egy időre, hogy ha segélyért folyamodik, kérésével most kell előállnia, mégpedig sietve.

- A teljes tényállás feltárásával nagyon lekötelez - mondta határozott hangon, bár kérésének megakasztása kelletlenné tette. - Mesterségem kibontakoztatását tekintem legszentebb célomnak, s kórházunk e célomat mindeddig jól szolgálta. A jó szolgálat azonban nem mindig jár együtt anyagi sikerrel. Kórházunk népszerűtlensége rám magamra is átháramlott, bár gondolom, gyakorló orvosi buzgalmam sem vált mindenben a javamra. Olyan betegek fordulnak hozzám ugyanis, akik fizetni nem tudnak. Szívesen segítek rajtuk, azonban énrajtam ki segít? - Lydgate várt egy pillanatig, mivel azonban Bulstrode bólintással felelt csupán szónoki kérdésére, kelletlenül folytatta tovább, mintha bürköt kellett volna nyelnie:

- Pénzügyi útvesztőbe jutottam, magam ki nem találhatok belőle, csak olyan ember segítségével, aki megbízik bennem mindenféle anyagi biztosíték nélkül. Vagyonom igen csekély volt, mikor ideérkeztem. Családomtól anyagi támogatást nem várhatok. Költségeim házasságomból következőleg jóval magasabbra szöktek, mint vártam. E pillanatban ezer fontra volna szükségem, hogy nehézségeimből kilábalhassak. Ahhoz nevezetesen, hogy minden ingóságom dobra ne kerüljön, hitelezőim kisebb-nagyobb igényeinek kielégítésére, s hogy némi pénz maradjon, amíg jövedelmem kiadásaim nyomába jut. Tapasztalnom kellett, hogy apósom ilyen összeget nem tud a rendelkezésemre bocsátani. Ezért fordulok e helyzetemben... ahhoz, akinek jólétemhez vagy tönkrejutásomhoz személyes érdeke fűződik.

Lydgate undorral hallgatta tulajdon szavait. Most azonban már kimondta a kérést, félreérthetetlenül. Mr. Bulstrode válasza nem volt sietős, de habozó sem.

- Közlése elszomorít, Mr. Lydgate, bár egy cseppet sem lep meg. Én magam, megvallom, nehezményeztem, hogy sógorom családjával került rokoni viszonyba, mert szokásaik tékozlóak voltak mindig, és anyagi helyzetük viszonylagos biztonságát nekem köszönhették. Azt tanácsolhatom önnek, Mr. Lydgate, ne írjon alá további kötelezvényeket, ne folytassa kétes küzdelmét, hanem kérjen csődöt.

- Kilátásaimat ez a lépés mit sem javítaná - állapította meg Lydgate keserűen, és felkelt. - Még akkor sem, ha megtételében örömöm lelném.

- Nem kétlem, hogy megpróbáltatásnak néz elébe - mondta Mr. Bulstrode -, ám a megpróbáltatás, tisztelt uram, földi részünk és illő fenyítékünk. Tanácsom még egyszer figyelmébe ajánlom.

- Köszönöm - mondta Lydgate önkéntelenül. - Attól tartok, soká lefoglaltam. A viszontlátásra.

 

HATVANNYOLCADIK FEJEZET

Minő köntöst öltsön tehát az Erkölcs,
Ha ruhája tarkább s tartósabb a Bűnnek?
Ha Árulás és Ármány szinte fennkölt -
Pazarabb viseletnek tűnnek?
Ez egyetemnek eseménye tenger,
S földabroszunkat tettek pettyezik,
De bármely sarkából vág neki ember,
Az egyenes útban megegyezik.
Avagy talán a bölcs Tapasztalat
Mind e világ Eszével oldalán,
Ha széttekintőn, fontolva halad -
Juthat-e Csel messzibbre egymagán?

DANIEL: MUSOPHILUS


Mr. Bulstrode érdeklődésének és terveinek változása, amely felől Lydgate-et tájékoztatta, sorsfordító események következménye volt, mégpedig Mr. Larcher ingó vagyonának nevezetes elárverezésétől kezdődőn, mikor is Raffles felismerte Will Ladislaw-t, majd a bankár tett hiábavaló lépést a jóvátételre, megpróbálván eltéríteni az isteni Gondviselést holmi szigorú rendszabályoktól.

Sejtése, hogy Raffles, ha ugyan el nem patkol, visszatér Middlemarchba, nemsokára igazolódott. Karácsony estéjén megjelent a Cseresben. Bulstrode otthon volt, s megakadályozhatta, hogy Raffles a család többi tagjával szóba elegyedhessen, azonban a látogatás kínos körülményeit és felesége riadalmát el nem háríthatta. Raffles féktelenebbül viselkedett, mint eddigi látogatásai során, és a szesz mértéktelen élvezete oly izgágává tette, hogy Bulstrode akár a falra hányt volna borsót, ha megpróbál a lelkére beszélni. Mindenképp meg akart szállani náluk, és Bulstrode két rossz között választván úgy döntött, hogy jobb, ha Raffles nem a városban jártatja a száját. Tulajdon hálószobájában vetett neki ágyat, Raffles pedig szüntelenül mulatott, mennyire terhére van vagyonos és álszent cimborájának. Mulatságát gunyoros részvétbe rejtette, hogy az ő aranyos pajtikája mit nem fáradozik néhai jótevőjének boldogításán. Hangos tréfálkozása mögött az az elszánt szándék lapult, hogy ezúttal valami jelentősebb összeget sajtol ki az elkínzott Bulstrode-ból. Hanem egy kicsit túllőtt a célon.

Bulstrode valóban elkínzott volt - elkínzottabb, mint amilyennek a durva lelkű Raffles gondolhatta. Feleségének csak annyit mondott, hogy ma éjjel gondját viseli ennek a bűnösnek, különben még kárt tesz magában. A hazugságot kerülve úgy beszélt, mintha valami családi kapocs kötelezné a gondoskodásra, s hogy Raffles elmebeli állapota aggasztja. Továbbá, hogy holnap reggel maga fogja útra tenni a szerencsétlent. E célzásai, úgy vélte, Mrs. Bulstrode-on keresztül eljutnak leányaihoz s a cselédséghez is, és magyarázattal szolgálnak, miért viszi be Rafflesnek ételét-italát maga a szobájába. Rémület dermesztette mégis arra a gondolatra, hátha valaki meghallotta Raffles nyílt és hangos célzásait közös múltjukra. Mert mi lenne, ha Mrs. Bulstrode az ajtónál hallgatózna? Hogy is akadályozhatná meg, tépné föl az ajtót váratlanul? Egyenes szándékú, tisztességes asszony, aligha folyamodna friss hírek érdekében ilyen közönséges módszerekhez - Bulstrode rettegése azonban túlszárnyalta a valószínűség határait.

Raffles tehát a gyötréssel messzi talált menni, s a vártnál nagyobb hatást ért el. Természetes izgágaságához annyit hozzájátszott, hogy Bulstrode úgy érezhette, mást nem tehet, keményen meg kell vetnie a lábát. Miután ágyba dugta, úgy rendelkezett, hogy hintója másnap reggel fél nyolcra előálljon. Hat órakor már talpig felöltözve ájtatoskodott, Teremtőjének magyarázván, hogy csak azért folyamodott itt-ott hamissághoz, hogy a legfőbb rosszat eltávoztassa. Mert Bulstrode a hazugságtól irtózott, sokkalta jobban, mint a körmönfont csalárdságoktól. E csalárdságok nagy része azonban a természetévé vált, olyannyira, mint az önkéntelen izommozgás, és elméjéig el sem hatolva szolgálta ki céljait. Mind azt képzeljük, hogy a Mindenható csak az elménkben élénken élő cselekedeteink olvasója.

Bulstrode égő gyertyával lépett oda Raffles ágya mellé, mert úgy látta, lidérces álma van. Némán állt, és azt remélte, hogy a gyertyavilágra majd lassan, apródonként ébred. Hirtelen zajos ébredésétől is tartott. Néhány percig figyelte a meg-megborzongva levegőért kapkodó Rafflest, és úgy számította, nem lehet már messze ébredése. Raffles végre nyögve felriadt, és rémülten hőkölve nézett körül a szobában. Nagyobb zajt nem csapott, és Bulstrode a gyertyát letéve várta, hogy észre tér.

Fertályóra is beletellett, amíg Bulstrode szokatlanul kemény parancsszóval ráripakodott: - Azért ébresztem ilyen jókor, Mr. Raffles, mert fél nyolcra ideállíttattam a hintót, hogy elkísérhessem Ilselyig. Ott vonatra szállhat, vagy postakocsit foghat magának.

Raffles válaszolt volna valamit, de Bulstrode ellentmondást nem tűrően elébe vágott: - Ne is fáradjon, kérem, az ellenvetésekkel. Elég, ha meghallgat. Pénzbeli támogatását megkapja. Ezután azonban csak akkor, ha levélben fordul hozzám. Ha azonban itt megjelenik, vagy Middlemarchban jártatja el a száját irántam való rosszakaratában, gonoszsága gyümölcseire lesz utalva, éntőlem segítséget ne várjon. Hírem rontásáért aligha lesz fizetség. Én pedig latra tettem, mekkora kárt okozhat nekem, és inkább a kár, mint hogy maga még egyszer a nyakamra akaszkodjék. Keljen fel, kérem, és zaj nélkül kövesse utasításaimat, különben a csendbiztossal löketem ki a házamból. Aztán meghurcolhatja a meséjét a város minden csapszékében, de tőlem egy lyukas hatos nem sok, annyit nem lát.

Bulstrode ilyen ingerült eréllyel ritkán szólott, azonban az éjszaka folyamán meghányta-vetette beszédének minden részletét, várható hatásával együtt, s bár nem remélte, hogy Rafflest a visszatéréstől elriaszthatja, mégis úgy döntött, határozott szó kell ide. Sikerült is az elcsigázott cimborát engedelmességre szorítania ezen a reggelen: szesszel mérgezett szervezete meghunyászkodott Bulstrode akarata előtt. Bulstrode-nak sikerült csendben kocsiba tennie, mielőtt a család reggelihez ült volna. A cselédség valami szegény rokont gyaníthatott benne, és nem csodálkozott, hogy az ilyen dölyfös ember, mint a gazda, restelli a fekete bárányt, és rövid úton szabadul tőle. A bankár tíz mérföldes kocsiútja gyűlölt cimborájával nem volt éppen áhítatos kezdete karácsony szent napjának, az út végére azonban Raffles jókedve visszatért, és elégedetten búcsúzott el Bulstrode-tól. Alapos okkal: a markát száz font ütötte. Több minden késztette bőkezűségre Bulstrode-ot, maga sem gondolta végig valamennyit. Amint Raffles nehéz ébredését figyelte, nyilván megfordult a fejében, mennyivel rosszabb bőrben van a vén bűnös, mióta az első kétszáz fontot elvitte.

Nem mulasztotta el, hogy tiltását megismételje, és igyekezett megértetni Rafflesszel, hogy lesz bátorsága nemet mondani, mert bátorság kellett az igenhez is. Hanem amikor undok személyétől megszabadulván csöndes otthonába tért, tudta, hogy csupán haladékot szerzett. Mintha valami nyomasztó álom terhétől igyekezett volna szabadulni - és kellemes környezetén a rút hüllő mind rajta hagyta volna iszamos nyomát.

Mit tudja az ember, mekkora részét teszik belső életének a felőle alkotott ítéletek, mindaddig, míg szőttesük meg nem bomlik valahol, s végighasadással nem fenyeget?

Bulstrode-nak, ha másból nem, onnan kellett tudnia felesége balsejtelmeiről, hogy egy szóval nem tett róluk említést. A bankár naponta megmutatta hatalmát, s az engedelmesség látványához annyira hozzászokott, hogy most, rettegvén, melyik pillanatban derül ki becstelenségének titka, a hangja legépületesebb szavai közepette el-elcsuklott. Márpedig az aggodalmas Bulstrode-hoz hasonlóaknak megijedni jobb, mint félni, mert képzeletük folytonosan nagyítja a várható leleplezés szorongását. Várható, igen, mert Rafflest a kemény szó nem tarthatta távol - s bár imádkozott, remélni is alig remélhette -, a szégyen pedig a kertek alatt ólálkodott. Hiába hitette volna el magával, hogy csakis az Isten látogatásának tulajdoníthatja, a nagyobb dicsőségre való felkészítésének, ha ez megtörténik vele - a szégyen mardosó tüzétől irtózott, és tántoríthatatlanul hitte, hogy az isteni célt az ő szerencsés megmenekülése jobban szolgálná. Ha pedig a Gondviselés pálcát törne fölötte, jobb lenne szomszédai megvetésétől minél távolabbra kerülni, s életének új helyszínén, ahol hajszálgyökereit még nem eresztette olyan fájó messzeségbe, kínzójának szorítása is lazulna rajta. Feleségére volna a legnagyobb csapás, ha innen végleg elköltöznének, hiszen az átplántálást még ő, az üldözött, sem bírta volna jól. Ezért csupán feltételes előkészületeket tett, hidakat építvén a visszaútnak, ha a Gondviselés mégis az ő tanácsa szerint járna el. A bankigazgatás átadására, hasonlóan a szomszédságban zajló kereskedelmi természetű ügyleteire, úgy készült, hogy ha egészségi állapota javulna, a jövőben ismét munkához láthasson. Ez az ideiglenesség többlet-kiadásokba vitte, és jövedelme csökkenését kellett elszenvednie, azon kívül is, hogy az üzleti élet általában pangott. A takarékosság első tételéül tehát mindjárt a kórház kínálkozott.

Ilyen események előzték meg Lydgate-tel való beszélgetését. Ekkor azonban még nem tett több intézkedést, mint amennyit vissza is vonhat, ha a szükség nem kívánja. A végső lépéseket egyre halogatta. Azt a görcsös ragaszkodást érezte félelmeinek teljében is, mint akit a ló ragad el, vagy a hajótörés veszedelme fenyeget: hogy valaminek történnie kell, valami szabadító sorsfordulat feltétlenül elkövetkezik, s az életét azzal teszi tönkre éppen, ha átabotában cselekszik, kivált mert feleségének oly nehéz lett volna értelmes magyarázattal szolgálnia, miért vállalják az önkéntes számkivetést, mikor mind a ketten itt szeretnének élni.

Bulstrode-nak távollétében is gondoskodást igénylő ügyei közt ott szerepelt a Kőporta jószágának igazgatása is, s ez ügyben, éppúgy, mint egyéb middlemarchi ingatlanainak ügyében Caleb Garthhoz fordult tanácsért. Hasonló elintézendőihez olyan embert keresne mindenki, aki megbízója érdekét önérdekénél előbbre valónak tekinti. Mivel Bulstrode a Kőportát meg akarta tartani, s lehetőleg olyan szerződést kötött volna, hogy idők fordultával ismét örömét lelhesse majd a jószág igazgatásában, Caleb azt ajánlotta neki, ne érje be tiszttartóval, hanem adja bérbe esztendőszám a birtok hasznának arányos részéért.

- Önre bízhatom-e, Mr. Garth, hogy ilyen feltétellel bérlőt szerez? - érdeklődött Bulstrode. - S megmondaná-e, mivel tartozom önnek évenként a megbeszélt ügyek folyamatos rendezéséért?

- Majd meggondolom - felelte Caleb kereken. - Meglátjuk, hogy boldogulunk.

Ha Fred Vincy jövője felől nem kellett volna gondoskodnia, Mr. Garth aligha fogadta volna szívesen azt a munkát, hiszen a felesége mindig féltette, hogy a korára nem gondol, fölvállal mindent. Hanem amikor Bulstrode-tól elbúcsúzott, csábító ötlete támadt a Kőporta bérletével kapcsolatosan. Hátha Bulstrode beleegyezne, hogy Fred Vincy legyen a bérlője, azzal a fenntartással, hogy a jószág sorsáért majd ő, Caleb Garth felel? Frednek pompás iskola lenne, szerény jövedelmén is javíthatna, s maradna ideje, hogy neki egyéb dolgaiban segédkezzék. Oly nyilvánvaló örömmel tárta elgondolását felesége elé, hogy Mrs. Garthnak nem volt szíve lehűteni szokásos aggodalmával.

- Madarat lehet majd fogatni a gyerekkel - állapította meg Caleb, amint sugárzó arccal hátradőlt -, ha elmondhatom neki, hogy a bérletet nyélbe ütöttük. Gondold meg, Susan! Szemet vetett ő már arra a birtokra évekkel azelőtt, hogy az öreg Featherstone meghalt. S most mekkora igazságot tenne a sors, ha mindenféle bonyodalmak után ő intézhetné tisztességgel a jószág dolgát... jutalmul szinte, hogy mesterségre adta fejét! Megvan arra is a remény, hogy Bulstrode, ha eredményt lát, apránként kifizetteti magát. Látom rajta, hogy nem döntött még, végleg letelepedjék-e másutt. Ilyen épkézláb eszmém még nem volt, Susan. Lassan aztán össze is házasodhatnak a gyerekek.

- Ugye, nem árulod el a tervet Frednek, amíg meg nem bizonyosodsz, hogy Bulstrode rááll? - figyelmeztette óvatosan Mrs. Garth. - A házasságot pedig, Caleb, mi, öregek, mit sürgessük?

- Ki tudja, nem helyesebb-e? - vélekedett Caleb fejét félrebillentve. - Nagyot idomít a házasság az emberen. Jobban nekiereszthetem akkor Fred gyeplőszárát. Persze semmit nem mondok mindaddig, amíg biztos nem vagyok a dolgomban. Majd megbeszélem Bulstrode-dal.

Meg is tette az első kínálkozó alkalommal. Bulstrode éppen nem táplált meleg rokoni érzéseket Fred Vincy iránt, viszont mindenféle szanaszét levő ügyeiben szerette volna Mr. Garth segítségét, mert biztosan tudta, hogy különben jelentős veszteségeknek nézhet elébe. Épp ezért nem ellenezte Mr. Garth javaslatát. Volt még egy oka, amiért nem tagadta meg jóindulatát a Vincy család sarjától. Mrs. Bulstrode tudniillik, értesülvén Lydgate eladósodásáról, nagyon érdeklődött a férjétől, vajon nem segíthetne-e szerencsétlen Rosamondon, és igen elkeserítette, mikor megtudta tőle, hogy Lydgate ügyei nehezen rendezhetők, és a leghelyesebb, ha "szabad folyást engedünk" nekik. Mrs. Bulstrode ekkor állapította meg először: - Sosem szívelted a családomat, Nicholas. Holott én nem hiszem, hogy szégyent vallottam velük. Gondolkodásuk világi talán, de senki azzal nem vádolhatja őket, hogy nem tisztességesek.

- Drága Harriet - mentegetőzött Mr. Bulstrode, háta megborsódzván feleségének könnyes szeme láttán -, bátyád üzletébe nagy pénzeket fektettem. Az már nem várható, hogy kiházasított gyermekeiről is én gondoskodjam.

Volt némi igazsága. Így aztán Mrs. Bulstrode háborgása sajnálattá csendesedett: szerencsétlen Rosamond - hiszen ő mindig látta, miféle gyümölcsöket terem majd költséges neveltetése.

Mr. Bulstrode-nak azonban eszében járt ez a beszélgetés, amikor meggondolta, hogy hamarosan tudatnia kell feleségével végleges elköltözésük tervét, s hogy mennyire kapóra jön majd akkor, ha elmondhatja, hogy unokaöccséről, íme, gondoskodott. Mrs. Bulstrode eddig annyit tudott csak férje terveiről, hogy a Cserest néhány hónapra itthagyják, és a déli partvidéken bérelnek házat valahol.

Mr. Garth tehát ígéretet kapott, hogy ha a Bulstrode házaspár bizonytalan időre elköltöznék Middlemarchból, Fred Vincy veheti át a Kőporta bérletét az előterjesztett feltételek szerint.

Calebet annyira szárnyra kapta a remény, hogy el is mondott volna mindjárt Marynek mindent, "hadd kényeztesse kicsit azt a gyermeket", ha a felesége szerető zsémbeléssel ráncba nem szedi. Így aztán megállta szó nélkül Fred előtt, amikor a gazdaság alaposabb megismerése és pontosabb becslések céljával el-ellátogatott a Kőportára. Látogatásai, igaz, megelőzték ugyan a sürgető időt, azonban az apai öröm sarkallta, hogy Frednek és Marynek mekkora születésnapi ajándékot tartogat.

- S ha kiderül, hogy légvárat építgettél? - kérdezte Mrs. Garth.

- Ejnye - nézett rá Caleb -, az legalább nem omlik senki fejére.

 

HATVANKILENCEDIK FEJEZET

Amely szót hallasz, magadban eltemesd.

A PRÉDIKÁTOR


Mr. Bulstrode még mindig igazgatói irodájában ült azon nap délután három órakor is, amikor Lydgate-et fogadta. Ebben az időben jelentette írnoka, hogy lovát megnyergelték, és azt is, hogy Mr. Garth kinn várakozik, beszélni szeretne vele.

- Vezesse be - szólt Bulstrode. Caleb belépett. - Foglaljon helyet, Mr. Garth - folytatta kitüntető udvariassággal a bankár. - Örülök, hogy még itt ért. Tudom, hogy percei kiszámítottak.

- Ugyan - legyintett Caleb szelíden, és ahogy fejét félrehajtva leült, kalapját maga mellé tette a földre. Szeme a padlót kutatta, s amint a térdére támasztotta két könyökét, padlónak irányzott hosszú ujjai meg-megrezzentek, mintha őket is átjárta volna az a gondolat, amely Garth nyugodt nagy homloka mögött motoszkált. Mint Caleb minden ismerőse, Bulstrode is megszokta már, hogy a fontosabb kérdéseknek lassan vág neki, és olyasmit várt, hogy Caleb a Világtalan-völgy némely házának megvásárlásával hozakodik elő ismét, le akarván bontani őket. A veszteség hamarosan megtérült volna, ha a többi ház világossághoz és levegőhöz jut a bontás árán. Caleb az efféle javaslataival vált néha népszerűtlenné munkaadói előtt, Bulstrode azonban nemigen szegült ellene javítási törekvéseinek, ezért jól meg is fértek egymással. Hanem Garth csöndes hangon kezdett beszélni, s valami merőben másról:

- Most jövök a Kőportáról, Mr. Bulstrode.

- Remélem, semmi rendkívülit nem tapasztalt - nézett rá a bankár. - Magam is jártam kinn tegnap. Abel bárányai szépen pénzelnek az idén.

- Hát igen - mondta Caleb töprengőn -, valami baj azért mégiscsak van. Egy idegen érkezett, orvosra volna szüksége, nagyon beteg, úgy nézem. Ezért jöttem csak elmondani. Rafflesnek hívják.

Látta, hogy Bulstrode megremeg a hírre. Holott a bankár maga azt gondolta, aggodalmában örökké résen áll, és semmi meglepetés nem érheti. Tévedett.

- Szerencsétlen alak! - sóhajtott részvevőn, holott még remegett a szája széle. - Nem tudja, hogyan került oda?

- Én magam vittem be - magyarázta Caleb nyugodtan. - Fölvettem a csézámba. Postakocsiról szállt le, jött gyalog egy darabon a vámháztól idébb már, amikor utolértem. Emlékezett, hogy látott engem egyszer a Kőportán, és megkért, vegyem fel. Láttam rajta, hogy beteg, ezért helyes lesz, gondoltam, ha fedél alá juttatom. Azt hiszem, nincs veszteni való idő, Mr. Bulstrode, orvost kell keríteni. - E szóval Caleb felemelte kalapját a földről, és felcihelődött.

- Feltétlenül - mondta Bulstrode, miközben gondolatai összevissza cikáztak. - Talán megtenné nekem, Mr. Garth, hogy hazafelé beszól Lydgate-ért... Várjon! Ebben az időben talán éppen a kórházban található. Valakit lóra ültetek itt, s elszalajtatok érte, majd magam is kilovagolok a Kőportára.

Bulstrode levelet kanyarított, és máris ment, osztotta utasításait. Mikor visszatért, Caleb ott állt még mindig, fél keze a szék hátán, másikban a kalapja. Bulstrode-ban most ez a gondolat élt: "Talán Raffles nem beszélt mással a betegségéről, mint Garthszal. Garth nemigen tudja mire vélni, miféle barátság, amit ez a toprongyos alak hangoztat, de ebből még nem deríthet ki semmit. Különben is jó emberem... jó hasznát vehetem."

Bizakvásához szívesen szerzett volna tápot, viszont ha érdeklődni kezd, mit mondott vagy mit tett Raffles, aggodalmát árulta volna el.

- Rendkívüli módon lekötelezett, Mr. Garth - állapította meg udvariasan. - Küldöncöm néhány perc múltán visszatér, s akkor magam is megnézem, mit tehetünk ezért a szerencsétlenért. Van talán valami egyéb elintéznivalónk? Mert ha van, sose siessen.

- Köszönöm - válaszolta Caleb, s jobbjával intett, mint aki elhárítja a szíves marasztalást. - Arra szeretném kérni, Mr. Bulstrode, hogy megbízását vegye vissza éntőlem. Nem felejthetem el, milyen készséges volt velem a Kőporta bérletének ügyében, meg más minden ügyben. Mégsem dolgozhatunk együtt.

A bizonyosság úgy járta át Bulstrode-ot, akár a nyárs.

- Hirtelen határozat. - Ennyi tellett csak tőle.

- Az - mondta Caleb. - Mégis végleges. Nem dolgozhatunk együtt tovább.

Szelíd szóval mondta ki döntését, s látta mégis, hogy Bulstrode megroppan szelídsége alatt. Mintha kiszikkadt volna az arca, s a szeme mint a gyíké, úgy tért ki Caleb pillantása elől. Caleb nagyon megsajnálta, mégsem változtatott elhatározásán.

- Attól tartok, az a szegény nyomorult rágalmazhatott meg - mondta Bulstrode, mert most már a teljes valóság érdekelte.

- Igaz. Nem tagadom, hogy a tőle hallottak szerint döntöttem.

- Ön meggondolt ember, Mr. Garth... és hiszem, hogy tetteiért nem átall felelni az Úr ítélőszéke előtt. Nem akarhatja káromat azzal, hogy könnyen hitelt ad a rágalomnak - folytatta Bulstrode, keresvén a Caleb lelkére ható érveket. - Egy rágalom csekély ok, hogy a mindkettőnk számára gyümölcsöző viszonyt felbontsuk.

- Senkinek kárát nem keresném - felelte Caleb -, még akkor sem, ha az Úr szemet hunyna. Részvéttel tartozom embertársaim gyengesége iránt. Csakhogy, kérem... én nem kételkedem, hogy ez a Raffles igazat beszél. S ha igazat beszél, engem a közös munkánk, akárhogy gyümölcsözik, nem boldogíthat. Csak a lelkiismeretemet bántja. Azért kérem, hogy az ügyeinek más intézőt keressen.

- Helyes, Mr. Garth. Jogom van megtudni mégis, mi szörnyűségeket mondott önnek, miféle mocskolódások áldozata vagyok és lehetek - mondta Bulstrode, mert dühe lassan kibontakozott a megalázásból, amit a hasznáról csöndesen lemondó embertől elszenvedett.

- Fölösleges dolog - legyintett Caleb, s a feje lehorgadt. Hangját sem emelte meg: mintha óvakodott volna, hogy ezt a sajnálatra méltó embert megbántsa. - Amit megtudtam tőle, azt én soha tovább nem adom, ha ugyan valami ismeretlen körülmény rá nem kényszerít. Ha már nyerészkedéssel töltötte életét, és másokat csalárdsággal megfosztott jogaitól, mert magának többet akart, elhiszem, hogy bánja... visszaszaladna, de nem lehet... talán ez a legszörnyűbb... - Caleb sóhajtott és megrázta a fejét - ...mégsem az én dolgom, hogy a terhén nehezítsek.

- Pedig azt teszi... nehezíti a terhem! - mondta Bulstrode, könyörgőre fogva. - A terhem nehezíti, ha most hátat fordít!

- Meg kell tennem - mondta Caleb még halkabban, felemelt kézzel. - Sajnálom. Nem ítélem meg önt, és nem mutatok önre ujjal, mondván: "Íme, ő a gonosz, én az igaz." Távol álljon! Mindent nem tudhatok. Tehet az ember rosszat, s az akarata tisztán emelkedhet ki a bűnből, bár az élete benne ragadt. Súlyos büntetés ez. Ha önnek is ez lett a része, sajnálatra méltó bizony. Mégis arra az érzésemre kell hallgatnom, hogy eztán nem dolgozhatunk együtt. Ennyit mondok, Mr. Bulstrode. A többit eltemetem, ha lehet. S ezzel ajánlom magamat.

- Egy pillanat, Mr. Garth! - szólt utána Bulstrode. - Bízhatok tehát ünnepélyes ígéretében, hogy se férfinak, se nőnek el nem mondja... még ami igazat sejt is benne... ezt a rosszindulatú rágalmat?

Caleb dühre gerjedt.

- Miért ígértem volna, ha megtartani nincs szándékomban? - kérdezte felháborodottan. - Biztosan nem azért, mert a kezében tart. Efféle beszédeket én soha nem szaporítottam.

- Bocsásson meg... zaklatott vagyok... s az áldozata ennek a kivetett szerencsétlennek.

- Álljunk meg egy szóra! Gondolja meg, nem taszította-e maga is szerencsétlenségébe azzal, hogy a bűnéből hasznot húzott?

- Amit neki könnyen elhitt, azzal engem vádol - tiltakozott Bulstrode, mert lidérc módjára nyomta mindaz, amit Caleb Rafflestől hallhatott, és nem volt menekvése, mert Caleb nem tárta elébe, hogy legalább tagadhatta volna.

- Nem - tiltakozott Caleb a kezét emelve -, én a jónak hiszek könnyebben, ha a jó igaznak bizonyul. Én nem állom útját a védekezésnek. És bűnnek ítélem, hogy föltárjam a más bűnét, ha azért nem, hogy ártatlanokat megvédelmezzek. Én így gondolkodok, Mr. Bulstrode, és így is beszélek, nem kell, hogy eskü kötelezzen. Kívánok jó napot.

Néhány órával később Caleb otthon mellékesen megemlítette feleségének, hogy valami kis nézeteltérése támadt Bulstrode-dal, ezért lemondott a Kőporta bérletéről, sőt egyéb üzleti kapcsolataikat is felbontotta.

- Beleszólt a dolgodba, igaz-e? - érdeklődött Mrs. Garth, elgondolván, hogy Bulstrode érzékeny pontján találta a férjét: talán az anyag felhasználására és a munkára nézve állt elő más elképzelésekkel.

- Ugyan - legyintett Caleb elkomolyodva, és lehorgasztotta a fejét. Mrs. Garth pedig tudta, hogy ha így tesz, nem akar tovább foglalkozni a tárggyal.

Bulstrode pedig nyomban lóra kapott, és elindult a Kőportára. Tanácsosnak vélte, hogy még Lydgate előtt odaérjen.

Fejében, baljóslatú képek és sejtelmek rajzottak - e nyelven szólaltak meg reményei és félelmei, mint ahogy rezgések, megrázván teljes lényünket, hangokat támasztanak bennünk. Caleb Garthtól elszenvedett megalázása, hogy múltja felől értesülvén elutasította munkaadói pártfogását, azzal a megnyugtató érzéssel váltakozott, hogy Raffles éppen Garthnak jártatta el a száját és senki másnak. Mintha a Gondviselés adott volna jelet, hogy a legsúlyosabb következményekét nem akarja mégsem rászabadítani - a titoktartás reménye nem foszlott szét. Raffles megbetegedett, és éppen a Kőportára került, nem máshová - Bulstrode bensejét megremegtették az esetből következő valószínűségek. Ha megtörténhetik, hogy most a leleplezés veszedelmétől megszabadul - ha megint fellélegezhet -, kegyesebb-életet kezd. E fogadalmát mintegy cserébe ajánlotta a várt eredményért - minden hitét szent elhatározásának foganatába vetette, halált hozó foganatába. Tudta, hogy mint annyiszor, most is azt kellene mondania: "Legyen meg a Te akaratod." Ez azonban nem gyengítette kívánságának erejét, hogy az ő akarata a gyűlölt zsaroló halála legyen.

A Kőportára érkezvén döbbenten látta, mekkorát változott Raffles. Változását azonban sápadtsága és elesettsége ellenére is az elmeállapotában ítélte jelentősebbnek. Garázda hangoskodása odalett, bizonytalan félelmekbe süppedt, el sem hatolt hozzá Bulstrode dühe, hogy a pénzének máris nyakára hágott. Megrabolták, elszedték tőle a maradék felét, ennyit mondott. Csak azért jött ide, mert beteg, és mert üldözik - a nyomában van valaki -, ő pedig nem árult el senkinek semmit, tartotta végig a száját. Bulstrode, nem ismervén fel e tüneteket, Rafflesből földúlt állapotában vallomást akart kicsikarni, s mindjárt azt szegezte neki, hogy igenis eljártatta a száját, mégpedig annak az embernek, aki a homokfutóján idáig hozta. Raffles nagyesküvel fogadkozott, hogy ő nem. Öntudata valójában ki-kihagyott, és Caleb Garthnak előadott eszelős részletességű történetét démonai már visszaragadták az emléktelenség sötétjébe.

Bulstrode megint kétségbeesett, mikor látta, hogy e nyomorultnak szellemén úrrá nem lehet, s hogy egyetlen szavában nem bízhat, ha a legfontosabb felől akar megbizonyosodni: hogy tudniillik másnak is eljárt-e a szája a környéken vagy csupán Caleb Garthnak. A házvezetőnő minden zavar nélkül mondta el, hogy amióta Mr. Garth elment, Raffles csak sört kért, azután nem szólt, s ő úgy látja, rossz bőrben van nagyon. Efelől tehát megnyugodhatott. Mrs. Abel azt hihette, amit a Cseres cselédsége, hogy az idegen a gazdagoknak annyiszor kényelmetlen "messzi retyerutyája" - Mr. Rigg rokonát látta benne először, mert úgy gondolkodott, hogy ahol vagyon van, ott kerül ilyen szemtelen piaci légy is. Hogy egyszersmind Bulstrode-nak miképpen lehetett retyerutyája ez az alak, azt már nem tudta kisütni, csak abban egyezhetett meg tehát férjével, hogy "tudja fene", s mivel ezen az általános megállapításon még soká el lehetett rágódni, Mrs. Abel egyelőre csak tűnődőn ingatta a fejét.

Egy óra nem telt bele, Lydgate is megérkezett. Bulstrode elébe ment, otthagyván Rafflest a faburkolatos fogadószobában, és így magyarázkodott:

- Egy szerencsétlen emberhez hívattam, Mr. Lydgate. Évekkel ezelőtt az én szolgálatomban állt, majd Amerikába vándorolt, s onnan már, az a gyanúm, a züllött élethez szokottan tért vissza. Elhagyatottságában hozzám folyamodott. Volt némi kapcsolata Rigg-gel is, e birtok korábbi tulajdonosával, azért talált ide. Úgy látom, nagybeteg. Mintha az elméje háborodott volna meg. Emberi kötelességem mindent megtenni érte.

Lydgate-et még nyomasztotta múltkori beszélgetésének emléke Bulstrode-dal, ezért nem kívánt egyetlen fölösleges szót sem fűzni az esethez, csupán meghajolt e kórtörténet hallatán. Mégis, ahogy a szobába belépett volna, önkéntelenül megfordult, s megkérdezte: - Hogy hívják a beteget? - Mivel a gyakorló orvosnak a neveket ismernie éppoly elengedhetetlen, akár a gyakorló politikusnak.

- Raffles. John Raffles - felelte Bulstrode, remélvén, hogy Raffles állapota akár jobbra, akár balra fordul, Lydgate a nevénél többet nem fog megtudni felőle.

Lydgate gondosan megvizsgálta a beteget, meggondolta az esetét, majd úgy rendelkezett, hogy fektessék le s tartsák ágyban, mégpedig a lehető legnagyobb nyugalomban. Majd visszatért Bulstrode-hoz a másik szobába.

- Súlyos eset, attól tartok - mondta a bankár, elébe vágva Lydgate-nek.

- Igen is, nem is - tűnődött Lydgate. - A szövődmények hosszas történetébe nehéz egyszerre belelátnom, biztos viszont, hogy a beteg szervezete igen erős. Végzetesnek ezt a rohamot nem mondanám, bár állapota igen bizonytalan. Figyelmes ápolásra van szüksége.

- Magam maradok mellette - jelentette ki Bulstrode. - Mrs. Abel meg a férje nem jártas a betegápolásban. Akár éjszakára is itt maradhatok, ha egypár sorban értesíthetném Mrs. Bulstrode-ot ön által.

- Aligha szükséges - vélte Lydgate. - Rémülten magába húzódik, igaz, talán csak pillanatnyilag. Lehet békétlenebb is. Úgy tudtam, van itt a házban más férfiszolga...

- Háltam én már idekinn magányt keresve több éjszakán át is - vágott közbe Bulstrode. - Maradnék inkább. Mrs. Abel meg a férje akár fölválthatnak, akár segíthetnek, ha a szükség úgy hozza.

- Kérem. Akkor önnek adom meg az utasításokat - mondta Lydgate. A bankár viselkedése nem lepte meg különösebben.

- Ön szerint tehát van remény az életben maradásához? - kérdezte Bulstrode, amikor Lydgate elmondta a teendőket.

- Van, ha ugyan egyéb szövődményekkel számolnunk nem kell, olyanokkal, amilyeneket egy vizsgálat nem deríthet fel - válaszolta Lydgate. - Állapota talán rosszabbodik, mégis úgy látom, néhány nap múltával javulást fogunk tapasztalni, ha utasításaim szerint ápolják. A szigor azonban a beteg érdekében kötelező. Szeszhez semmi körülmények között nem szabad jutnia, akárhogy kéri. Véleményem szerint ebben az állapotban a kezelés előbb válhat végzetessé, mint maga a betegség. Új tünetek keletkezhetnek. Holnap délelőtt ismét benézek.

Lydgate megvárta a Mrs. Bulstrode-nak íródó levelet, majd ellovagolt. Sejtésekbe nem bocsátkozott Raffles kórtörténetét illetően, inkább azt a vitát gondolta végig, amelyet Ware doktor amerikai tapasztalatainak nyilvánosságra hozatala támasztott a szeszmérgezés eseteinek helyes kezelése körül. Lydgate érdeklődését még külföldi tartózkodása során keltette fel ez a kérdés. Ellene volt a mostanában dívó kezelési módnak, amely elnézte a szeszfogyasztást, és nagy adag ópiumokat rendelt. A maga módszere mindeddig sikerrel járt.

Elesett ember, okoskodott, de még sokat kibírhat. Bulstrode jótékonykodik vele - furcsa, hogy keménység és lágyság úgy váltja egymást benne, mint a sakktáblán a fekete-fehér. "Bulstrode-nál részvétlenebb alakot alig láttam, mégis, a fáradságot nem sajnálja, se a tenger pénzt jótékony terveire. Valami jele lehet az Egek Urától, ki méltó a jóindulatra... s énrám az Egek Ura, úgy látszik, fütyül."

Keserűsége bőséges forrásból táplálkozott, s mind elsöprőbbé dagasztotta gondolatainak árját, ahogy a Lowicki Kapuhoz közeledett. Otthon még nem járt Bulstrode-dal való délelőtti találkozása óta, hiszen a bankár küldönce is a kórházban találta. Most tért tehát haza először reménytelenül: valami biztatást eddig még látott, hogy ne kelljen házassága sikerének minden zálogától megválnia. Ezek a zálogok óvták volna meg Rosamonddal együtt attól, hogy látniuk kelljen, vagyontalanul milyen kevés örömük lehet egymásban. Ő maga még jobban tűrte volna Rosamond gyengédsége nélkül, mintha azt kellett tapasztalnia, hogy tulajdon gyengédsége nem pótolhatja Rosamondnál e zálogokat. Büszkeségének megtöretése kínozta eleget, mégis jobban fájt az a gondolat, hogy Rosamond csalatkozásainak és boldogtalanságának okát látja benne. Zsebből élni maga sem szeretett, nem is szorult rá soha, de most úgy képzelte, hogy ha ketten szeretik egymást és gondolataik közösek, nevethetnek akár lakásuk rozzant bútorzatán, akár azon, hogy a tojás meg a vaj árát az ujjukon kell kiszámolniuk. Azonban a szegénység költészetének megvalósulásától távolabb járt, mint a gondtalan aranykortól - Rosamond lelke nem volt elég tágas, hogy az élet fényűzései aprónak tessenek benne, összetörten szállt le lováról, és más örömet nem várt, amint bement a házba, mint a vacsoráét. Elgondolta, hogy tanácsos lesz még az éjszaka leszállta előtt közölni Rosamonddal folyamodásának sikertelenségét. Hadd készüljön fel mielőbb a legrosszabbra.

Csakhogy a vacsorával még várnia kellett. Döbbenten látta, hogy Dover a biztosíték őrzésére egy embert helyezett el a házban, s amikor tudakolta, hogy Mrs. Lydgate merre, a hálószobába utasították. Felment, s ott találta Rosamondot halaványan, némán az ágyon, szeme-arca sem rezdült a beléptére. Leült az ágy szélére, s fölébe hajolván szinte fohászkodott hozzá:

- Bocsáss meg ezért a nyomorúságért, árva Rosamondom! Csak egymást szerethetnénk!

Rosamond vigasztalanul, üres tekintettel nézett vissza rá, de a könnyek kezdték megtölteni kék szemét, s az ajka megremegett. Erős férjének aznapra elege volt. Feje Rosamond mellé csuklott a párnára, és vele zokogott.

Nem is tartóztatta, amikor Rosamond másnap reggel elindult apjáékhoz - úgy látta, már nem akadályozhatja semmiben sem. Félóra múltán visszatért azzal, hogy a papa (meg a mama azt szeretné, ha ő hazaköltözne, amíg ügyeik ilyen szerencsétlenül állnak. A papa azt mondta, hogy ő az adósság felől nem tehet - ha egyet kifizetne, volna helyette húsz más. Inkább jöjjön haza, amíg Lydgate biztonságos otthont nem teremt a számára. - Van ellenvetésed, Tertius?

- Tégy, ahogy jónak látod - felelte Lydgate. - A válság azonban még nem ilyen fenyegető. Ne siesd el.

- Csak holnap mennék - mondta Rosamond. - A ruháimat még össze kell csomagolnom.

- Még a holnap is korai... ki tudja, mi nem történik - mondta Lydgate keserűen. - Kitörhetem például a nyakam, ami a dolgod jelentősen megkönnyítené.

Lydgate-re nézve is, Rosamondra is szerencsétlenség volt, hogy Lydgate érzelmességből és meggondolásból táplálkozó gyengédségét ezek a keserű vagy tiltakozó kitörések minduntalan meg-megszaggatták. Rosamond e kitöréseket indokolatlannak ítélte, s viszolygása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy nem fogadja Lydgate gyakoribb gyengéd közeledését sem.

- Annyit látok, hogy nem kívánod az elköltözésem - állapította meg hűvösen. - De miért nem azt mondod? Mire jó ez az indulatos beszéd? Maradok, amíg másképp nem határozol.

Lydgate nem válaszolt, indult a betegeihez. Sötét árok jelent meg a szeme alatt, Rosamond is most fedezte fel. Nemigen tudott ránézni. Tertius viselkedése csak az ő dolgán nehezít.

 

HETVENEDIK FEJEZET

Tetteink, lajstroma messzi kisér,
Ránk vallván mutatja, melyőnk mit ér
.


Amint Lydgate elment, Bulstrode első dolga volt, hogy kiforgatta Raffles zsebeit. Szállodai számlákat keresett, hogy megtudja belőlük, hol szállt meg - ha ugyan nem az igazat vallotta, mondván, hogy egyenest Liverpoolból jött betegen és pénze nélkül. Talált a tárcájába begyűrve számlákat csakugyan, de mind karácsony előttieket, csak egyet állítottak ki később, azt is aznap reggel. Lóvásárra szóló hirdetéssel gyűrte együvé a farzsebében: háromnapos tartózkodásról szólt egy bilkleyi fogadóban. Ez a város, ahol a lóvásárt is tartották, legalább negyven mérföldre esett Middlemarchtól. A számla borsos volt, s mivel Raffles nem hozott poggyászt, valószínűnek látszott, hogy a bőröndjét hagyta ott fizetségül, mert félre akart tenni némi pénzt az útra. Csakugyan, erszénye üres volt, mindössze néhány hatos csörgött a zsebében.

Bulstrode e jelekből bizonyosságot gyűjtött, hogy Raffles valóban tisztes távolságban maradt Middlemarchtól emlékezetes karácsonyi látogatása óta. Márpedig a távolban mi örömét lelheti a handabandázó Raffles, ha egy middlemarchi bankárról botrányos történeteket mesél? Neki pedig mi a kára, ha a szája mégis eljárt? A legfontosabb most, hogy résen legyen, mikor tisztul ki a homálya, és jön rá a mesélhetnék, mint Caleb Garth esetében is. Bulstrode nagyon tartott attól, hogy a vágy majd felébred benne Lydgate látogatásai alkalmával is. Átvirrasztotta mellette az éjszakát, csupán annyit kért a házvezetőnőtől, hogy ruhástul pihenjen le, ha netán szükség lenne rá. Rendelkezéséhez annyit fűzött magyarázatul, hogy álmatlan maga is, és szeretné, ha az orvos utasításait szó szerint megtartanák, ő maga tartotta is, bár Raffles szüntelenül pálinkáért csengett, panaszolván, hogy süllyed - vagy a Föld süllyed el alatta. Nyughatatlanul, álmatlanul töltötte az éjszakát, de nem viselkedett botrányosan. Nem fogadta el az ételt, amit Lydgate rendelt, viszont nem jutván szeszhez, rémületével Bulstrode-on csüggött, könyörögvén, hogy bosszúból ne éheztesse ki, és erős esküvésekkel fogadkozott, hogy senki halandónak egy szót nem szól ellene. Bulstrode nem örült volna, ha Lydgate akár ennyit is hall, ijesztőbb volt azonban az a hullámzás Raffles vergődésében, hogy hajnalhasadtakor hirtelen azt képzelte, itt az orvos, és neki fogadkozott, hogy Bulstrode most kiéheztetné, megtorlásul, amiért olyasmit elmondott, amit dehogyis mondana el.

Bulstrode a zsarnoki természetének és határozottságának jó hasznát látta most. Maga is beteges, gyenge idegzetű ember lévén, serkentette ez a feszült helyzet, s mintha a hosszú éjszakán és délelőttön át a tulajdon holtteteme kapott volna életre, de úgy, hogy meleg nem költözött belé. Az esze szakadatlan járt, védekezéseket és biztonságot módolva ki. Mert mindegy volt, miféle óhajait foglalta imába, miképpen ítélkezett e nyomorult lelkének állapota felől, és mindegy, hogy magának kellett volna az Isten vesszejétől rettegnie, nem másnak kívánni rosszat - tömör fohászaiba minduntalan betörtek vágyakozásának élénk képzelmei. S meghozták a fölmentését is. Hiszen mi egyebet láthatna Raffles halálában, mint a maga szabadulását? S mi veszteséget szenvedne a világ, ha e szerencsétlen elköltözne belőle? Megátalkodott, akár a köztörvényes bűnözők - csakhogy az ő sorsuk felől dönt a törvény. Vajon a Gondviselés nem halált mérne-e ki Rafflesre? Mert ha ez a szándéka, Raffles halálán gondolkodni nem bűn, sőt kívánatos - feltéve, ha ő a kezét be nem mocskolja -, feltéve, ha híven követi az orvos utasításait. Bár csúszhat hiba az orvosi tudományba is. Az orvos sem csalhatatlan. Lydgate szerint némely kezelés halált hozóbb a betegségnél - hátha az ő gyógymódja is halált hozónak bizonyulna? Jó és rossz közt a szándék dönt csupán.

Bulstrode tehát igyekezett, hogy vágyait kirekessze szándékából. Megfogadta, hogy követni fogja Lydgate utasításait. Miért is vitatná helyességüket? Régi fortélya ez a vágyaknak: a kétkedést lerázzák, a következményekre legyintenek, s azokban a rejtett zugolyokban élik világukat, ahová szerintük törvény el nem hatol. S ő mégis az utasításokat követi.

Aggodalmai minduntalan Lydgate felé fordultak, és tegnap délelőtti találkozásuk emléke olyan balsejtelmeket ébresztett benne, amilyenek abban a pillanatban, akkor nem nyugtalanították. Tegnap nemigen érdekelte, aggasztja-e Lydgate-et a kórházban elkövetkezendő változás - de a személyes kérése sem, mert aki ekkorát kér, az számítson az elutasításra. Most azonban úgy emlékezett a jelenetre, hogy Lydgate-et talán maga ellen fordította, és erős vágya támadt, hogy megbékítse, vagy inkább lekötelezze. Sajnálta, hogy egyszer kivételesen nem dobott ki pénzt az ablakon. Mert mire gyanú vagy netán bizonyosság támadna Lydgate-ben Raffles zavaros beszédeinek hallatán, addigra adománya jóakaratra hangolja irányában. Ha ugyan nem késő a bánat.

Milyen fájdalmas hasadása e boldogtalan léleknek! Hosszú éveken át jobbnak mutatkozott volna, sötét talárba öltöztetvén önző hajlamát, míg végül az Isten felkentjéhez vált hasonlatossá. S most a rémület meghasogatta a talárt, és kenetes beszédéből egyéb egy jajkiáltásnál nem maradt.

Délfelé járt, mire Lydgate megérkezett. Jött volna korábban, mondta, csakhogy fontos okok tartóztatták. Elcsigázott arca feltűnt Bulstrode-nak. Hanem azon nyomban elkezdte vizsgálni a beteget, és aprólékosan kikérdezte Bulstrode-ot, mi történt az éjjel. Raffles rosszabbul volt, enni alig evett, álom nem jött a szemére, csak vergődött nyugtalanul, de azért szót fogadott. Bulstrode aggodalma alaptalannak bizonyult: Lydgate jelenléte nem rázta fel Rafflest. Morgott, beszélt összefüggéstelenül.

- Mit szól hozzá? - érdeklődött Bulstrode, mikor négyszemközt maradt Lydgate-tel.

- Rosszabbodott az állapota.

- Kevesebb reményt fűz hozzá?

- Nem éppen. Még felépülhet. Itt marad mellette? - nézett rá hirtelen Bulstrode-ra. A bankárt kínosan érintette a kérdés, holott nem gyanakvásból fakadt.

- Azt hiszem, maradok - felelte Bulstrode, megemberelvén magát. - Közöltem Mrs. Bulstrode-dal is, miféle ok maraszt. Abeléknek nincs tapasztalatuk az ilyesmiben, és a felelősséget sem varrhatom a nyakukba, ha egyszer nem betegápolásért fizetem őket. Nyilván lesznek újabb utasításai.

A legfontosabb az volt, hogy Lydgate ópiumot rendelt, igen mérsékelt adagokban, ha az álmatlanság folytatódna. Óvatosságból hozott is magával, és az adagolására vonatkozóan, sőt a kúra megszakítására nézve is részletes utasításokkal látta el Bulstrode-ot. A folytonos ópiumozásnak nem volt híve. S újból megtiltotta, hogy a betegnek szeszt adjanak.

- Megítélésem szerint a kábítószeres mérgezettség veszélye a legfenyegetőbb. Étel nélkül még átvészelné valahogy. Életre termett ember.

- Hanem ön van rossz bőrben, Mr. Lydgate... szokatlan, mondhatnám példátlan eset ez ismeretségünk történetében - állapította meg Bulstrode. Érdeklődése éppannyira új volt tegnapi közönyéhez képest, mint képzelt betegségre hajló természetének fáradtságot fitymáló frissesége. - Zaklatottnak látszik.

- Az is vagyok - válaszolta Lydgate kurtán, s már vette a kalapját.

- Újabb fejlemény? - firtatta Bulstrode. - Foglaljon helyet.

- Nem, köszönöm - mondta Lydgate büszkén. - Tegnap részletesen elmondtam ügyeim állását. Hozzá, semmit nem tehetek, annyit csupán, hogy a végrehajtás azóta elkezdődött. Egy rövidke mondatba sok baj belefér. Minden jót kívánok.

- Ne siessen, Mr. Lydgate, ne siessen - marasztalta Bulstrode. - Kérését megfontolás tárgyává tettem. Első említésre felületesen ítéltem meg a helyzetét. Mrs. Bulstrode is aggódik unokahúgáért, de én sem látnám szívesen, ha sorsukban szerencsétlen fordulat következnék. Számtalan hasonló kérelemmel járulnak elém, meggondolván azonban az önét, arra az elhatározásra jutottam, hogy akár nagyobb áldozat árán sem hagyom magára a bajban. Ha jól emlékszem, ezer fontot említett, mint ami egyensúlyának visszanyeréséhez múlhatatlanul szükséges?

- Úgy van - válaszolta Lydgate, és felszökkenő öröme máris elhallgattatta ellenkezését. - Ezer font fedezné minden adósságomat, s még maradna annyi, hogy lélegzethez jussak. A maradék segítségével jövedelmünkhöz mérten rendezhetném háztartásunkat, sőt gyakorlatomat is fellendíthetném.

- Ha egy pillanat türelmét kérhetem, Mr. Lydgate, ki is állítom az utalványt. Világossá vált előttem, hogy ilyen sürgős esetben nincs alkudozásnak helye.

Amíg Bulstrode írt, Lydgate kinézett az ablakon, és elgondolta, mi lesz otthon - élete egy pillanat alatt átfutott az agyán, megfeneklésétől újrakezdéséig, közhasznú céljaival az élen.

- A kötelezvény később is ráér, Mr. Lydgate - mondta a bankár, átnyújtva a papírt. - És remélem, helyzete javultán lassan majd a törlesztésre is sor kerül. Mindaddig azonban örömömre szolgál, hogy a további nehézségektől megkímélhetem.

- Nagyon hálás vagyok - válaszolta Lydgate. - Visszaadta lehetőségemet, hogy a közjó hasznára munkálkodjak ismét.

Természetesnek ítélte, hogy Bulstrode meggondolta - úgy látszik, a jótét eszére hallgatott. De amint poroszka lovát ügetésre nógatta, hogy hamarabb hazaérjen, megvihesse a jó hírt Rosamondnak, s a bankból pénzt véve fel kielégíthesse Dovert, gondolatain árnyék vonult keresztül, mint valami rossz madárjóslat szárnycsapása: mekkorát változtatott rajta néhány hónap, hogy most örül a lekötelezettségnek, s hogy éppen a Bulstrode-tól kapott pénz vidítja fel ennyire!

A bankár viszont úgy érezte, hogy gyötrődése egyik okát szüntette meg, mégsem nagyon könnyebbült meg tőle. Nem taksálta, mekkora volt az a beteges indíték, amely Lydgate jóakaratának elnyerésére sarkallta, de ott munkált benne így is, mint a vérébe férkőzött kórokozó. Az ember fogadkozik, mégsem veti el fogadalma megszegésének eszközét. Vajon meg akarja szegni csakugyan? Dehogy. Csupán a vágya munkál homályosan tovább képzeletében, és izmait is éppen akkor lazítja, amikor fogadalma fontossága felől igyekszik meggyőzni magát. Hogyan kívánhatná, hogy Raffles egészségét hamarosan visszanyervén, ellene szegezze ismét zsarnoki hatalmát? Megkönnyebbülése az volt, ha Rafflest holtnak képzelte, ezért a szabadulásért könyörgött, fohászkodván, hogy ha lehetséges, ne kelljen földi napjainak maradékát rettegésben töltenie, lehetne eztán is Isten akaratának engedelmes eszköze. Lydgate véleménye nem azt támogatta, hogy az ő fohásza meghallgattatik, s ahogy a nap haladt, Bulstrode-ot ingerelni kezdte a makacs életereje ennek az alaknak, akit oly szívesen látott volna a halál csendjébe burkolózni: úrhatnámsága lázadt e mihaszna élet ellen, márpedig a hatalom vágyát szebb fogadalmak meg nem fékezhetik. Úgy döntött, hogy ő már fáradt, a mai éjjelt nem virrasztja át a betegágynál, hanem Mrs. Abelre bízza az ápolást, s az majd, ha szükséges, a férjét is segítségül hívhatja.

Raffles egész nap rossz álmaival küszködve aludt s ébredt megint, ezért Bulstrode hat óra tájban Lydgate utasítása szerint adagolni kezdte neki az ópiumot. Egy idő múltán szólt Mrs. Abelnek, hogy belefáradt az ápolásba, átadja neki a beteg gondját, és elismételte neki, mit mondott Lydgate az ópiumra vonatkozóan. Mrs. Abel nem tudta, miket rendelt vagy nem rendelt az orvos, csupán elkészítette s behozta mindazt, amit Bulstrode parancsolt. Azért kérdezte most, mi mást kell tennie az ópium adagolásán kívül.

- Semmi egyebet. Csak levessel és szódavízzel kínálja. Ha mást kér, engem kérdezzen meg előbb. Csak akkor jövök be ma éjjel, ha valami fontos jelentenivalója van. Különben a férjét hívja. Korán le szeretnék feküdni.

- Rá is fér az alvás az úrra - állapította meg Mrs. Abel. - Nem embernek való alvás nélkül ennyit talpon lenni.

Bulstrode most már nem tartott tőle, mit fecseghet ki Raffles félálmában. Beszéde zilált lett, gyanút aligha ébreszthet. De ha ébreszt is, kockáztatnia kell. Először a faburkolatos fogadószobában ült le, ott gondolta meg, nem volna-e helyesebb, ha megnyergeltetné lovát, és holdfénynél hazatérne, hagyván az aggodalmaskodást. Aztán eszébe jutott, hogy jobb lett volna mégis, ha Lydgate-et estére idekéri. Talán most változna a véleménye, és nem reménykedne annyira Raffles fölépülésében. Szalajtson el érte? Mert ha Raffles állapota csakugyan romlott, vagy éppen halálán volna, a Gondviselésnek hálát adva megkönnyebbülten térhetne nyugovóra. De rosszabbodott-e? Lydgate talán annyit mondana csak, hogy várakozásához híven alakul minden, a beteg lassan mély álomba merül, és túljut a válságon. Minek is szalajtana érte? Rettegett az efféle eredménytől. Semmi időleges megnyugvás a végső rossz sejtelmét el nem hessenthette: hogy Raffles majd betegségéből kilábalván ura lesz megint, és kényszerítheti, hogy feleségét elmenekítve távol éljen barátaitól és megszokott környezetüktől, figyelvén, miként emészti még őt is a gyanú.

Vagy másfél órán át latolgatta az eshetőségeket a tűz világánál, amikor egy hirtelen gondolat talpra állította, és gyertyát gyújtatott vele. Nem mondta meg Mrs. Abelnek, mikor hagyja abba az ópium adagolását.

Kezébe fogta a gyertyát, de nem indult el jó darabig. Hátha többet adott neki már, mint amennyit Lydgate rendelt? Csoda-e, hogy elfelejtette, ha ilyen kimerült? Gyertyával a kezében felment az emeletre, nem tudván, lefeküdjön-e, vagy menjen be a betegszobába, s pótolja a mulasztást. Ott toporgott a folyosón, s a betegszobából hallotta Raffles nyögését-mormogását. Ki tudja, nem helyesebb, ha Lydgate tanácsát félreteszik, hiszen az álom még kerüli a beteget?

A hálószobába tért be tehát. Még le sem vetkőzött, Mrs. Abel kopogott az ajtaján. Rést nyitott, hogy a halk beszédét jobban hallja.

- Megbocsásson az úr, nem-e volna lehetséges egy kis pálinkával, ilyesmivel könnyebbíteni a vergődését szegény szerencsétlennek? Azt hajtogatja, hogy el akar süllyedni, és falat le nem megy a gigáján... attól a kis gyenge levestől is hogy kapna erőre?... csak mindig az ópium? Azt mondja, a föld benyeli őtet.

Mrs. Abelt meglepte, hogy nem hallja Bulstrode válaszát. Bulstrode még nem készült el vele.

- A tehetetlenség viszi el, ha nem segítünk rajta. Mikor a szegény jó gazdámat, Mr. Robissont ápoltam, annak is mindig portóit meg pálinkát kelletett adni, nagy pohárba - egészítette ki jelentését Mrs. Abel könyörgő hangon.

Csakhogy Bulstrode még akkor sem készült el a válasszal. Az asszonynak nógatnia kellett: - Nem lehet ám sokat odázgatni, a sír szélén áll... nem is azért mondom, mintha odázgatná az úr. De hát ha kell, én inkább a magunk rumjából töltök neki, amit ott őrizek a szekrény aljában. Ha már olyan szépen virrasztott mellette az úr, akkor most...

Kulcs nyomult ki az ajtórésen. - Ez szól a borpincébe - mondta Bulstrode rekedten. - Talál lenn pálinkát eleget.

Bulstrode kora reggel, hat óra tájt kelt, és elvégezte ájtatosságát. Higgyük-e, hogy az ember imája négy fala magányában őszinte, kitárulkozó? A csöndes ima néma beszéd, s a beszéd kifejez - kicsoda fejezheti ki magát hiánytalanul, vagy akár a tulajdon tükörképét? Bulstrode még az utóbbi huszonnégy óra átabotában hozott határozatait sem tekinthette át.

Hallgatózott a folyosón, és nehéz zihálást hallott. Aztán kisétált a kertbe, és szemügyre vette a harmatot a füvön meg a kora tavaszi leveleken. Visszatérvén a házba, Mrs. Abellel találkozott szemközt. Talán meg is lepődött.

- Hogy van a betege? Alszik nagyot? - próbálkozott tréfával.

- Mélyen alszik, kérem, úgy három s négy közt jött lassan a szemére az álom - magyarázta Mrs. Abel. - Be tetszene nézni hozzája? Gondoltam, most már otthagyhatom. Az uram kiment a mezőre, a leányka van a tűzhely mellett.

Bulstrode fölment a betegszobába. Egy pillantás meggyőzte, hogy Raffles nem gyógyító álomba merült, hanem ama sötét vizek iránt úszik.

Körülnézett, s az ópium mellett pálinkásüveget látott. Pálinka alig volt már benne. Az ópiumos fiola is csaknem kiürült. Félretette a fiolát, a pálinkásüveget pedig levitte magával, és visszazárta a borospincébe.

Reggeli közben azt latolgatta, visszatérjen-e Middlemarchba rögtön, vagy várja meg Lydgate-et. Úgy döntött, hogy vár, és elküldte a dolgára Mrs. Abelt azzal, hogy ő majd ügyel a betegre. Amint ott ült béketörőjének mind nyugalmasabb szobájában, úgy érezte, ennyire meg nem könnyebbült már hónapok óta. Lelkiismeretén a titok kibontakozó szárnya simított végig, mintha a béke angyala szállt volna le hozzá. Elővette jegyzőkönyvét, és végignézte, mi mindenről gondoskodott vagy kellett volna még gondoskodnia, hogy Middlemarchból elköltözhessenek, és végiggondolta, melyik tételt tarthatja függőben, melyiket pipálhatja ki most, hogy elutazása rövid időre szóló lesz csak. Némely takarékossági intézkedés megtartása mellett döntött, ha a bankigazgatástól egy időre úgyis visszavonul. Remélte továbbá, hogy Mrs. Casaubon csakugyan átveszi a kórház költségeinek tetemes részét. Így telt az idő, amíg a beteg zihálása oly akadozóvá nem vált, hogy le nem kötötte teljes figyelmét. El kellett gondolkodnia ezen a távozó életen, amelyet valamikor a hatalmába hajtott - örömére szolgált akkor, hogy züllöttségében ennyire kiszolgáltatott. Valamikori öröme késztette új örömre most, hogy tanúja lehet a végének.

Ugyan ki vádolhatná, hogy siettette Raffles végét? Ki tudja, kilábalhatott volna-e bajából?

Lydgate fél tizenegykor érkezett meg, s még tanúja lehetett a légzés utolsó kihagyásainak. Ahogy a szobába lépett, Bulstrode megfigyelte arcának változását: arról vallott, hogy ítélete nem bizonyult helyesnek. Némán állt az ágynál egy darabig, szeme a haldoklón, de tekintetének alázata mintha belső vita mozgalmát leplezte volna.

- Mikor fordult az állapota? - nézett rá végül Bulstrode-ra.

- Nem voltam mellette az éjjel - felelte Bulstrode. - A virrasztás annyira kimerített, hogy Mrs. Abelre kellett rábíznom. Azt hallom tőle, hajnali három és négy közt merült álomba. Nyolc előtt, mikor bejöttem, szinte ilyen állapotban találtam már.

Lydgate nem kérdezősködött tovább. Némán nézte a beteget, amíg kimondhatta: - Vége.

Lydgate a délelőttöt visszanyert reményeinek s szabadságának boldog birtokbavételével töltötte. Régi lelkesedése vitte a munkába, s úgy érezte, elviselheti házaséletének minden fogyatékosságát. Bulstrode-ot jótevőjének tekintette. A haláleset felől azonban nem volt nyugodt a lelkiismerete. Nem hitte, hogy ilyen hirtelen lesz. Mégsem tudott volna semmit kérdezni Bulstrode-tól, a sértő látszatot elkerülvén. Ha viszont a házvezetőnőt fogná vallatóra... minek, ha egyszer a beteg meghalt? Semmi haszna nem látszott, ha odaáll feszegetni, hogy valaki tudatlanságában vagy vigyázatlanságában ölte-e meg. Hiszen lehet az is, hogy ő tévedett.

Bulstrode-dal együtt lovagoltak Middlemarchba, és sok mindenről elbeszélgettek - főként a koleráról és a reformjavaslat esélyeiről a Lordok Házában, majd a politikai egyletek kérdésében hozott szigorú rendeletről. Rafflesről egy szó sem esett, csupán Bulstrode említette meg, hogy a lowicki temetőben kell majd neki sírhelyet venni, s hogy tudomása szerint a szerencsétlennek más ismerőse nem volt a környéken Riggen kívül, az meg szerinte elutasítóan bánt vele.

Lydgate-et hazatérvén Mr. Farebrother látogatta meg. A lelkész előző nap nem járt a városban. Hanem a végrehajtás híre estére már Lowickba is eljutott Mr. Spicer, a helybéli varga és egyházfi útján - ő viszont bátyjától tudta, a Lowicki Kapu tisztes csengettyűszerelő mesterétől. Mr. Farebrother sötéten látta Lydgate jövőjét, mióta Fred Vincyvel együtt jöttek le a biliárdteremből. Kicsiségnek számíthatott, ha másvalaki egyszer vagy többször megfordul a Zöld Sárkányban, Lydgate látogatása azonban arra vallott, hogy kivetkőzött régi énjéből. Olyasmiket tesz most, amit azelőtt ha más tette, megvetésével sújtott. Lehetett a pálfordulásnak oka házasságában elszenvedett csalatkozása is, mint a rossz nyelvek rebesgették, Mr. Farebrother azonban úgy vélte, hogy az adósságoknak több közük lehet hozzá. Lydgate eladósodásáról többet is tudtak az emberek, és Mr. Farebrother attól tartott, hogy a régibb történeteknek Lydgate pénzforrásairól és hatalmas barátairól nincsen semmi alapjuk. Az első fricska, amikor megpróbálta Lydgate bizalmát megnyerni, eltántorította a második próbálkozástól - a végrehajtás hírére azonban félretette tartózkodását.

Lydgate éppen valami szegény beteget bocsátott el, akinek a sorsa nagyon érdekelhette, majd oly leplezetlen vidámsággal nyújtotta kezét Mr. Farebrothernek, hogy az nem tudta mire vélni kedve változását. Vajon ez részvét és segítség újabb büszke elutasítása-e? Mindegy, ő a részvétét és a segítségét mindenképp megajánlja.

- Hogy vagy, Lydgate? Meglátogattalak, mert rossz hírt hallottam rólad - kezdte a lelkész testvéries hangon, szemrehányás nélkül. Leültek. Lydgate rögtön kész volt a válasszal:

- Tudom, mifélét. Biztosan azt, hogy a házban végrehajtottak.

- Azt. Igaz?

- Igaz volt - felelte Lydgate felszabadultan, mintha már nem bánná, hogy erről az elmúlt kínos ügyről kell beszélnie. - A veszély elhárult, az adósságot megfizettem. Kilábaltam a bajból. Adósságok nélkül, remélem, jobban eltervezhetem életemet eztán.

- Örömmel hallom - mondta rá a lelkész szinte hálásan, mint akinek kő esett le a szívéről. - Ez jobb újság, mint amilyet a Times-ban olvasni. Meg kell vallanom, nehezen szántam el magam erre a látogatásra.

- Köszönöm, hogy eljöttél - mosolygott rá Lydgate szívélyesen. - A boldog ember könnyebben fogadja a kedvességet. Bizony megtört ez a baj, és a sebemet még soká nyalogatni fogom - tette hozzá, s a mosolya szomorkásra vált -, de most még annak örülök, hogy a spanyolcsizmából kibújhattam. Mr. Farebrother egy pillanatig hallgatott, majd komoly hangon szólalt meg: - Kedves barátom, hadd kérdezek egyet. Ha a tolakodásomért ugyan megbocsátasz.

- Nem hinném, hogy sértőt kérdezhetnél.

- Akkor megkérdem, mert a megnyugvásom így lesz teljes... vajon... az adósság kifizetésével nem vállaltál-e magadra még keservesebb adósságot?

- Nem - felelte Lydgate, de a pír elfutotta az arcát. - Semmi okom titkolni... hiszen a valóság... hogy szabadulásomat Bulstrode-nak köszönöm. Tetemes összeget bocsátott a rendelkezésemre... ezer fontot... és a törlesztéssel nem siettet.

- Nagylelkű adomány - bólintott rá Mr. Farebrother, bár nehezen helyeselhette az olyan ember jótéteményét, akit nem állhatott. Elgondolni is alig merte most, hogy Lydgate-et valamikor óva intette: személyes kapcsolatba ne kerüljön Bulstrode-dal. Hozzá is tette nyomban: - Bulstrode nyilván felelősséget érez a sorsod iránt, hiszen együttműködésetek során nemhogy nyertél volna, inkább elestél orvosi jövedelmektől, örömmel hallom, hogy ő is így látta.

Lydgate-et nem érintették kellemesen ezek a baráti feltevések. Sőt mintha ráébresztették volna, amit maga is sejtett homályosan, hogy Bulstrode indítékai merev elutasítása után csakis önzőek lehettek. Ezért most félresöpörte Farebrother feltevéseit. A kölcsön történetéről ugyan nem adhatott számot, bár élénken élt benne - mint ahogy nem térhetett vissza arra a figyelmeztetésre sem, amelyről a lelkész ugyancsak barátilag megfelejtkezett: hogy a személyes kapcsolattól óvakodjon.

Válasz helyett tehát jövő terveiről kezdett beszélni, s hogy ezentúl az élet anyagi szempontjait sem hanyagolja el majd.

- Sebészeti rendelést kezdek - magyarázta. - Megtehettem volna eddig is. És ha Rosamond is beleegyezik, segítséget veszek fel hozzá. Nem vagyok barátja az efféle pénzkeresetnek, de a tisztességgel végzett alja munka sem aljas. Első sérülésem után az ilyen kis horzsolás katonadolog lesz.

Szegény Lydgate! Ez a közbevetés, hogy "ha Rosamond is beleegyezik", megmutatta, bármi akaratlanul csúszott ki a száján, miféle igát visel. Mr. Farebrother reményei azonban máris Lydgate terveihez igazodtak, és nem lévén alapja borús sejtelmekhez, szívélyes szerencsekívánatok közt búcsúzott el barátjától.

 

HETVENEGYEDIK FEJEZET

POMPEIUS  Az "Arany Szőlő"-ben volt ez,
                    ugye, ahol úgy szeret üldögélni                     kegyelmed?

  HÓLYAG  Szeretek bizony, mert nyílt ház,
                    és telente igen kellemes.

POMPEIUS  No, jól van akkor. Azt hiszem,
                     itt az igazság.

SHAKESPEARE: SZEGET SZEGGEL[35]


Mr. Bambridge öt nappal Raffles halála után ráérősen álldogált a Zöld Sárkány udvarában nyíló tágas kapubolt alatt. A magányos töprengésnek nem volt az embere, hanem mivel a fogadóból éppen most jött ki, a boltív alatt megálló emberi alak oly bizton számíthatott a csatlakozó társaságra, mint a galamb, ha az útfélen valami csipegetnivalót talált. Ez esetben a testnek táplálék nem kínálkozott ugyan, hanem az ész szeme láthatta előre igenis, hogy Mr. Bambridge lelki táplálékot készül osztani pletyka formájában. A szemközti nyájas rőfös, Mr. Hopkins pillantotta meg elsőnek a kínálkozó falatot, jobban vágyván talán egy kis férfibeszédre, mivel üzletét főleg hölgykoszorú pártfogolta. Mr. Bambridge meglehetős kurtán bánt a rőfössel, úgy érezvén, hogy ő egy rőfösnek csakis kívánatos társaság lehet, és kár egy Hopkinsra sok szót vesztegetni. Hamarosan azonban tekintélyesebb hallgatóság gyülemlett köréje, részint járókelők, részint olyanok, akik egyenesen azért jöttek, hogy kikémleljék, történik-e valami különös a Zöld Sárkányban - Mr. Bambridge tehát már érdemesnek ítélhette, hogy drága idejét rájuk szánja, kapitális történeteket mesélvén pompás csődörökről, amelyek mind az ő kezén cseréltek gazdát északon tett utazása során, ahonnét most tért meg. A jelenlevő urakat biztosította, hogy ha neki egy harmadfű pejt vagy egy melegvérű kancát úgy szakítanak a ménesből, ahogy ő megmutatja akárkinek Doncasterben, néki "ide a rozsdás ágyút". Az a pár vasderes pedig, amelyet most készült betörni, tizenkilencben eladott vasdereseit juttatta eszébe - Faulkner vette meg száz aranyfontért, és két hónappal később mát adta is őket tovább százhatvanért -, aki pedig ezt az állítását cáfolni merészelte volna, Mr. Bambridge barátságosan felszólította a pimaszt, hogy nevezze őt Stroh Kóbinak bátran.

Mikor a hangulat eddig emelkedett, megérkezett Mr. Frank Hawley. A Zöld Sárkány körül őgyelegni méltóságán alul való lett volna, de mivel a Fő utcán ment végig, és Bambridge-et meglátta a túlsó oldalon, három-négy lépéssel ott termett megkérdezni, vajon talált-e olyan cséza elé való jó kis lovat, amilyenben megegyeztek. Mr. Hawleyt türelemre biztatta Bambridge, mondván, hogy nézze meg majd azt a lovat, amelyiket Bilkleyben szemelt ki - ha az nem egyezik hajszálra a gusztusával, Mr. Bambridge-nak legyen lókötő a neve, ami e pillanatban nem tetszett valószínűtlennek. Mr. Hawley az útnak háttal beszélte meg éppen a szürke szemrevételének s megpróbálásának idejét, amikor az úton egy lovas poroszkált tova.

- Bulstrode! - szóltak ketten-hárman is. Egyikük, a rőfös, éppen tisztelettel elébe illesztette nevének a Mistert. E tisztelő megszólítást azonban más oly kevéssé használta Bulstrode háta mögött, mint ahogy a riverstoni postakocsi lovát sem magázta volna senki szemben. Mr. Hawley megfordulván még látta Bulstrode hátát, de ahogy Bambridge a fejét felkapta, torzpofát vágott utána.

- A teremtését! Jó, hogy eszembe jut! - kezdte halkra fogott hangon Bambridge -, akadt nekem a horgomra Bilkleyben más is, mint a maga cséza elé való lova, Mr. Hawley. Bulstrode-ról hallottam egy pompás történetet. Tudják-e, hogy ült bele a vagyonba? Ha az urak hallani akarják, díjtalanul szolgálok felvilágosítással. Mert ha a világ a szájára veszi, Bulstrode meg sem áll Amerikáig.

- Hogyhogy? - érdeklődött Mr. Hawley, és zsebre dugván a két kezét, előbbre törekedett a kapualjban. Mert ha Bulstrode-ra rábizonyulna a csirkefogóság, Frank Hawleynak próféta volna a neve.

- Bulstrode egyik régi cimborájával akadtam össze, azt is megmondom, hol - magyarázta Mr. Bambridge, oktatólag megemelt mutatóujjal. - A Larcher-féle árverésre állított be, bár akkor még nem tudtam a történetét... akkor kicsusszant a markomból.... de biztos akkor is már Bulstrode nyomában volt. Hát kérem, elmondja nekem, hogy ő akármennyi pénzt legombol Bulstrode-ról, mert ő belelát neki a kártyáiba. De ezeket már Bilkleyben mondta el nekem, mert a tintát nem veti meg. Nem ám mintha odaállna Bulstrode ellen koronatanúnak! Locskos szájú szeszkredenc, a nyelvére nem bír féket vetni, mintha a sok beszéddel tintát fakasztana a sziklából. Az embernek tudni kell, mennyi elég az eléghöz. - Mr. Bambridge e bölcsességét némi megvetéssel fűzte beszédéhez, mint aki jól tudja, hogy tulajdon locskolásának hol vessen gátat.

- Ugyan hogy hívják? Hol lehetne megtalálni? - firtatta tovább Mr. Hawley.

- Én a Szerecsenfőben hagytam. Ha azóta ki nem aludta, még ma is ott van. A neve egyébiránt Raffles.

- Raffles! - kiáltott fel Mr. Hopkins. - A gyászfátylat én szállítottam a temetésére tegnap. Lowickban helyezték nyugalomra, Mr. Bulstrode kísérte ki. Igen szép temetést kapott.

A hallgatóság elképedt. Mr. Bambridge rákövetkező fohászában az "isten lova" volt a legenyhébb fordulat, Mr. Hawley pedig homlokát ráncolva, előreszegett fejjel förmedt rá a rőfösre: - Micsoda! Hát hol halt meg?

- A Kőportán - felelte a rőfös. - A házvezetőnőtől azt hallom, hogy rokona volt a gazdájának. Pénteken érkezett oda betegen.

- Ejha! Még szerdán együtt tintázgattunk - vetette közbe Bambridge.

- Orvos látta-e? - kérdezte Mr. Hawley.

- Látta. Lydgate doktor. Egy éjszakát Mr. Bulstrode is virrasztott mellette. Harmadnapra halt meg.

- Mondja már, Bambridge - biztatta Mr. Hawley -, miket mesélt ez a cimbora Bulstrode-ról?

A csoport nőttön-nőtt. A városi jegyző személyes jelenléte szavatolt afelől, hogy meghallgatásra érdemes mindenfélék hangzanak el itt. Mr. Bambridge tehát hét pár fül hallatára mondta el történetét. Hogy mit, mi már tudjuk, a Will Ladislaw-t illető ágazatot is beleértve, némely díszek és sallangok kiegészítésével, azon szemszögből, miféle leleplezéstől kell Bulstrode-nak tartania - azaz kellett, mert most azt hiheti, Rafflesszel sírba szállt a titka -, és csakugyan, ahogy most a Zöld Sárkány kapuíve előtt ellovagolt, úgy érezhette, múltjának visszakísértő lidércétől szabadította meg a Gondviselés. Az ám, a Gondviselés. Mert meg nem vallotta magának, hogy keze munkájába maga is belebabrált. Szilárdan hitte, hogy ő csak a szabadító ujjmutatást követte. Rá ugyan nem bizonyíthatja senki, hogy siettette e bűnös lelket elköltöztében.

Hanem a pletykabeszéd úgy terjedt Middlemarchban, akár a futótűz. Mr. Frank Hawley elküldte bizonyságszerzőben egyik bizalmas írnokát a Kőportára, azzal a nesszel, hogy széna felől érdeklődjék, valójában, hogy Raffles és a betegsége felől tudjon meg mindent Mrs. Abeltől. Ilyen úton jutott a tudomására, hogy a beteget Mr. Garth vitte be homokfutóján a Kőportára. Mr. Hawley tehát ellátogatott Caleb irodájába, tudakozódván, volna-e ideje dönteni egy versenytárgyaláson, s amúgy mellékesen megkérdezte azt is, mit tud Rafflesről. Calebet ugyan rá nem vehette, hogy áruló szót szóljon Bulstrode-ról, annyit azonban el kellett ismernie, hogy az elmúlt héten megszakította vele üzleti kapcsolatát. Mr. Hawley tudott, amit tudott, és nem látta tovább kétségesnek, hogy Raffles elmondta történetét Garthnak is, ezért szakított aztán Bulstrode-dal, és a históriát ilyen formájában adta tovább Mr. Tollernek néhány órával később. Így járt tovább, körbe míg a feltevések fércei kivástak belőle, s végül akár az oknyomozó történész is arra az eredményre jutott volna, hogy Caleb a hírharangja Bulstrode gaztetteinek.

Mr. Hawley látta rögtön, hogy a törvény bele nem akaszkodhat sem Raffles történetébe, sem halálának körülményeibe. Maga lovagolt el Lowickba, hogy az anyakönyvbe betekinthessen, és megbeszélhesse az ügyet Mr. Farebrotherrel, akit éppoly kevéssé vert le a lábáról Bulstrode szennyes titka, mint az ügyvédet, bár az igazságérzete mindig titkolta, hogy idegenkedéséből ítéletet kovácsoljon. Hanem amíg beszélgettek, Mr. Farebrother elméjében újabb kapocs világosodott meg, amelyről Middlemarchban hamarosan úgy beszéltek, mint amit csak a vak nem lát. A Rafflestől való rettegés ugyanis egy szempillantás alatt érthetővé tette a bankár bőkezűségét az orvos iránt - s bár Farebrother tiltakozott a kínálkozó következtetés ellen, hogy az ezer font akár vesztegetésnek is tekinthető, balsejtelme megmaradt, hogy a dolog ilyen magyarázata megtépázza majd Lydgate hírnevét. Észrevette, hogy Mr. Hawley nem ismeri még a végrehajtás megszakításának történetét, ő pedig ügyesen elsiklott az ügyvéd ilyen irányú kérdései elől.

- Hát igen - sóhajtotta, végezni akarván a törvény előtt nem bizonyítható lehetőségek hosszas latolgatásával -, különös egy história. Szóval a mi fürge elméjű Ladislaw-nknak ilyen girbegurba a családfája! Egy fellegjáró ifjú hölgy meg egy zenei tehetségű lengyel hazafi kinézett éppen belőle, de hogy a harmadízben egy harácsoló zálogost találunk, azt nem gondoltam volna. Persze meg nem lehet mondani, mi csapódik ki az ilyen habarékból. Talán a piszka, talán a tisztája.

- Én igenis kinéztem belőle - állapította Mr. Hawley, mikor lovára szállt. - Kinéztem én abból akármi förtelmes idegen vért, zsidót, korzikait, cigányt.

- Tudom, hogy a bögyében volt, Hawley. Pedig azt meg kell hagyni neki, hogy önzetlenül járt el a dolgában - mosolygott Mr. Farebrother.

- Tudom, tudom, most tör ki magából a szabadelvűség - mondta Mr. Hawley, mert mindig hangoztatta, hogy Farebrother amilyen derék, aranyszívű ember, akár konzervatívnak is beillene.

Mr. Hawley útjában hazafelé nem is ítélte másként Lydgate orvosi szerepét Raffles halálos ágyánál, mint Bulstrode mellett szóló tanúbizonyságot. Hanem az a hír is gyorsan járt, hogy Lydgate nemcsak a végrehajtástól szabadult meg egyszerre, hanem kifizette összes middlemarchi adósságait is, s ahogy terjedt a hír, újabb meg újabb sejtelmek és magyarázatok tapadtak hozzá, fülébe jutván nemcsak Mr. Hawleynak, hanem olyanoknak is, akik gyorsabban összekötötték e hirtelen szerzett pénzt Bulstrode-nak a botrány elfojtására irányuló igyekezetével. Ha nyilvánvaló bizonyíték nem kínálkozik, tudta volna akkor is mindenki, hogy a pénz csakis Bulstrode-tól származhat, hiszen Lydgate felől már régóta pletykálták, hogy sem apósa, sem tulajdon családja nem hajlandó semmit tenni érte. A közvetlen bizonyítékot pedig nemcsak a bank tisztviselője szolgáltatta, hanem maga az ártatlan Mrs. Bulstrode is, megemlítvén a kölcsönt Mrs. Plymdale-nek, aki viszont a Toller házból való menyének említette fel, s az terjesztette széltében. A pletyka annyira közüggyé vált már, hogy vacsorákat is rendeztek a hírcsere tökéletesítésére, és akárhány meghívásnak más célja sem volt, mint a Bulstrode-Lydgate botrány alapos kiaknázása. Feleségek, özvegyek és hajadonok gyakrabban meghordozták varrókosárkájukat a társas teákon, s fölvirágzott a közélet a Zöld Sárkánytól a Dollop-féle fogadóig, különbül, mintha a reformjavaslat sorsa vált volna aggasztóvá a Lordok Házában.

Mert abban kevesen kételkedtek, hogy Bulstrode Lydgate iránt való nagylelkűségének alján valami botrányos magyarázat lappang. Mr. Hawley például elsőül válogatott társaságot hívott a házába, köztük a két orvost, Tollert és Wrenchet, csupán azért, hogy Raffles baját apróra megvitassák, tudomásukra hozván a Mrs. Abeltől szerzett híreket, vajon egybevágnak-e Lydgate halotti bizonyítványával, amelyben a halál okaként a delirium tremenset jelölte meg. A tudós gyógyászok, a nevezett baj kezelésének régibb iskolájához húzván, kijelentették, hogy semmi az elmondott részletekből gyanúnak tápot nem adhat. Erkölcsi alapja azonban lehetett a gyanakvásnak: Bulstrodenak volt oka bőségesen, hogy Rafflestől szabadulni akarjon, s ahhoz a körülményhez is szó fért, hogy a válságos pillanatban nyújtott Lydgate-nek segítséget, holott kínos helyzetéről tudhatott régóta. Továbbá mindenki elhitte szívesen, hogy Bulstrode gátlástalan, s aziránt sem élt kétség senkiben, hogy Lydgate, mint a hirtelen pénzzavarba jutott büszke ember mind, vesztegethető. Mindez rossz fényt vetett volna Lydgate-re még akkor is, ha a pénzt csak azért kapja, hogy ki ne fecsegje Bulstrode sötét múltját. Hiszen gúnyolták eddig is eleget, amiért a bankár hatalma alá hajlott, hogy tudós pályáján messzibbre jusson, lepipálván céhének idősebb mestereit. Ilyenformán a halál körülményeiben hiába nem találtak bizonyítékot ellene, Mr. Hawley válogatott társasága mégis azzal oszlott el, hogy "piszkos egy ügy" ez.

Ha azonban az orvoscéh megfontolt tagjai ennyi fejrázogatás és gúnyos célzás közepette nyilvánították ki bizonytalanságukat, a közgondolkodás biztosabb kézzel építkezett sejtelem és való vegyes tégláiból. Mindenki jobban szerette elképzelni, miféle is ez az ügy, mint tudni, amennyi tudható - a sejtelem ilyenformán magabízóbb lett a tudomásnál, és merészebb az össze nem illő részletek illesztgetésében. Némelyek még a Bulstrode múltjából kipattant nyilvánvalóbb botrányt is belehabarták a titkok tömkelegébe, s úgy öntötték ki beszélgetés közben, mint a kávé alját, bámulatos meséket olvasván ki az égadta fekete formából.

A sejtelmeknek effajta olvasatához Mrs. Dollop, a böllérsori Söröscsizma fogadósnéja szolgált szép példákkal, hiszen akárhányszor meg kellett mutatnia háza pártfogóinak, mennyire kishitűek, mikor híreikkel ideállítván a világból, azt képzelik, hogy őtőle "különb nem telik". Honnan szerezte bizonyosságait, maga sem tudta. Talán azt vallotta volna, hogy ott találta krétával fölírva a kürtőben felakasztott kontótáblán - mert "Bulstrode-nak ha a haja tudná, hogy a lelke ilyen fekete, már kitépte volna minden szálát tövestől".

- Furi - állapította meg Mr. Limp, a bölcselmekre hajló varga, rövidlátón pislogva, csipogó hangon. - A Harsoná-ban olvastam, hogy ezt mondta volna Wellington herceg is, amikor köpenyeget fordított, és átállott a pápistákhoz.

- Meglehet - vágta rá Mrs. Dollop. - Amit egyik haramia mond, mondhatja a másik is. Hát még amelyik a szemét forgatja, és olyan istenes, hogy minden papban talál hibát, aztán a végén, mikor a sánta ördöghöz fut tanácsért, csodálkozik, hogy kifog rajta.

- Bizony azt a cinkosát fegyenchajóra rakni nem lehet - állapította meg Mr. Crabbe, az üveges, aki a homályban tapogatózott élére rakott hírei közt. - Én olyasmiket hallottam, hogy Bulstrode szökni akar, mert fél, hogy rásütik a vétkét.

- Ha akar, ha nem, elüldözik úgyis - nyilatkozott Mr. Dill, a borbély, alighogy befordult a csapszékbe. - Hawley írnokát, Fletchert borotváltam ma reggel... megvágta a kezét... az mondja, hogy már mindenki kinn látná a városból Bulstrode-ot. Mr. Thesiger is ellene fordult, és ki akarja akolbólítani az egyházközségből. A városi urak meg mind azt beszélik, hogy elébb leülnének az asztalhoz akármi cégéres rablógyilkossal. "Azzal is csak botránkoztatott - mondja Fletcher -, hogy beült ide nagy dölyfösen a vallásosságával, és újra akarta írni a Tízparancsolatot. Aztán a végén mi lett belőle? Hajóhúzók közt jobbakat találni!" Így okoskodik Fletcher.

- Megsínyli a város, ha Bulstrode a pénzét kiviszi - jegyezte meg Mr. Limp bizonytalanul.

- Majd a nép gyorsabban forgassa, ami megmarad - mondta ki a nagyszavú kelmefestő, s mintha hangjához a bíborvörös keze inkább illett volna, mint a szelíd arca.

- Nem viszi az el a pénzét, én úgy nézem - mondta az üveges. - Nem mintha valaki azt mondta volna, hogy el lehet azt tőle szedni? Én úgy látom a dolgokat, hogy az utolsó vasig itt lehet fogni mindenét, ha odaállanak törvénykezni.

- Olyan nincs! - torkolta le a borbély, mert a fogadó egész társaságánál különbnek érezte magát. - Fletcher azt mondja, hogy olyan nincs. Azt mondja, bizonyíthatják azt hetvenhétszer, kinek a fia a Ladislaw úrfi, akkor is mint hogyha a falvédőről szállott volna le... annak egy penny nem jár.

- Nézzenek oda! - szólt közbe Mrs. Dollop háborogva. - Hálát adok a Mennybélinek, hogy a gyermekeimet magához vette, ha a törvény többet nem tehet az anyátlan árváért! Szóval az már nem számít, hogy az embernek ki az apja-anyja! Én ha egy ügyvédbojtárt meghallgatok, meghallgatom a másikat is rögtön, igaz, hogy több eszem van, mint Mr. Dillnek. Az tudni való, hogy a botnak három vége is lehet a törvény előtt, másképp minek kellene törvénybe járni annyit? Minek akkor az a sok szájas fiskális, ha még az se számít, kinek a gyereke az ember fia? Fletchernek a szája jár, nekem meg az eszem!

Mr. Dill úgy tett, mintha helyeslőn nevetne a száz ügyvéddel felérő Mrs. Dollopra, mert a neve mellé sok volt fölkrétázva a kéménykürtőben.

- Ha egyszer a törvénykezésbe fognak, azt beszéli mindenki, akkor ottan más is lesz a szóba, mint a pénz - okoskodott az üveges. - Ott lesz mindjárt a szegény elköltözöttnek a lelke kérdése. Én úgy veszem ki a szóból, hogy volt az valamikor finomabb úr is a Bulstrode-nál.

- Finomabb úr! Már megbocsásson a világ! - tiltakozott Mrs. Dollop. - Mindenkinek jó barátja volt, ahogy hallom. És az megint más. Mert bejön nekem ide Mr. Baldwin, az adószedő, és ott megáll, ahol maga mostan ül, és azt mondja nekem: "Bulstrode ami pénzt a városba hozott, azt mind csaláson-tolvajláson szerezte." Én meg azt mondom erre: "Ne higgye, hogy nagyot mondott, Mr. Baldwin. Énnekem följön a fejem vize, ha rája nézek, mióta ide betette a lábát a Böllérsorra azzal, hogy megveszi a házat a fejem fölül. Nem bírom én, ha valaki olyan, mint egy szakajtó kelt tészta, a két mazsolaszemével meg csak néz ki belőle, mintha az embernek a veséjét akarná általjárni." Ezt mondtam szó szerint, akár megkérdezhetik Mr. Baldwintól.

- Igaza is van - tette hozzá Mr. Crabbe. - Mert énnekem amit mondanak, abból én úgy látom, hogy ez a Raffles, ha ugyan jól mondják, ez egy nagyon egy virágos kedvű ember volt, mint az élet, olyan, a társaságok gyöngye... és most ott pihen, kérem, kihűlve a lowicki cintóriumban, és ezeket, kérem, olyanok mondják, akik tudják igenis, hogyan jutott szegény feje oda.

- Aranyat ér a szava! - dicsérte Mrs. Dollop gúnyosan az üveges homályos beszédét. - Ha az embert becsalják egy magányos tanyaházba, pedig volna a gazdának miből fizetni az ispotályt meg az ápolót, mert az még a szegényebbjétől is telik, hogy ott virraszt a betege mellett, és csak egy orvost hív melléje, akivel tudni való, hogy egy húron pöndülnek, mivelhogy a pucér szemérméig mindent leárvereznek róla, aztán meg egyszerre fölveti a pénz, úgyhogy Mr. Bylesnak, a mészárosnak is egyszeribe kifizeti a számláját, pedig Szent Mihálykor múlott egy éve, hogy hitelbe hordják tőle a legszebb dagadókat... egyszóval nekem az ilyenek ne jöjjenek ide magyarázni, hogy az Istent több imával kell tömni, és ne forgassák itt nekem a mazsolaszemüket!

Mrs. Dollop a fogadósnak uralkodói pillantását hordozta végig a társaságon. A bátrabbak hangosan helyeseltek, Mr. Limp azonban szótlanul kortyintott, majd összeillesztette két csontos tenyerét, s a térde közé szorítván, elmerülten nézte, mintha Mrs. Dollop gyújtó szónoklata az eszét vette volna, s mással, mint bő nedvekkel, ugyan létre sem lehetne hozni többé.

- Miért nem kapartassák ki a halottkémmel? - lázongott a kelmefestő. - Volt már olyan csoda. Akkor mindjárt kiderülne a disznóság!

- Azt ne higgye, Mr. Jonas, hogy az orvosok majd kiderítenék! - harsogta Mrs. Dollop. - Én ismerem a fajtájukat! Körmönfont társaság az. Ez a Lydgate doktor meg éppenhogy kibelezne mindenkit, meg se várná, hogy a szusz menjen ki az emberből... tudni való most már, minek akar ő a tisztességes ember beleiből olvasni. Ismer az, kérem, olyan mérgeket, hogy se ízük, se bűzük, se ha beveszi az ember, se ha kiokádja. Kaptam egyszer én is csöppeket a Gambit doktortól, mivelhogy ő volt a segélyegyletünk orvosa, nagyszerű ember, több élő gyereket hozott a világra Middlemarchban, mint akármelyikőjük... na, elég az eléghez, hogy arról se lehetett megmondani, belecsöppentette-e az ember a pohárba vagy nem, mégis rájött a szapora másnapra. Akinek vannak fülei, hallják. Nekem beszélhetnek. Én csak annyit mondok, isteni szerencse, hogy nem ez a Lydgate doktor lett a mi segélyegyletünk orvosa. Sok anya siratná a magzatát bizony!

A Mrs. Dollopnál zajló vita tételei azonban a város minden rétegében megvitatásra kerülvén eljutottak egyrészt a lowicki egyházközségbe, másrészt Tiptonba, majd eljutottak a Vincy család fülébe, sőt "szegény Harriet" szomorú felemlegetésével megbeszélte Mrs. Bulstrode baráti köre is, mielőtt Lydgate megtudta volna, miért néznek rá görbén az emberek, vagy mielőtt Bulstrode maga föleszmélt volna, hogy titkai napvilágra kerültek. Bulstrode sohasem volt szívélyes jó viszonyban a szomszédsággal, ezért a jó viszony kimaradó jelei sem nyugtalaníthatták - egyébiránt üzleti utakon járt el mostanában, mert amióta kiderült, hogy Middlemarchot nem kell elhagynia, egészsége is megjavult annyira, hogy függőben maradt ügyeit maga intézhette.

- A jövő egy-két hónap során elutazunk Cheltenhambe - mondta a feleségének. - A lelki megújulás lehetőségét is sejtem abban a városban, nem csupán a jó levegőt meg a vizet. Hat hét elég lesz felüdülésünkhöz.

A lelki megújulásban hitt is, és kegyesebben óhajtotta folytatni életét, bár az utóbbi időben elkövetett bűneit csupán feltételesnek látta, éppen ezért bocsánatot is feltételesen kért imáiban: "ha valóban vétkeztem volna".

A kórházat illetően nem mondott Lydgate-nek semmi újabbat, nehogy terveinek fordulása nyilvánvalóvá tegye, mennyire Raffles halálától függött minden. Lelke mélyén tudta, hogy Lydgate is sejti: utasításait nem tartották meg, s az engedetlenségnek valami oka lehet. Raffles történetéből azonban semmit nem gyaníthatott, ezért Bulstrode nagyon vigyázott, nehogy Lydgate bizonytalan sejtelmei megerősödjenek. Lydgate maga is tagadta volna, hogy az egyik kezelési mód csak öl, a másik csak gyógyít, de máskülönben is volt oka a hallgatásra. Bulstrode tehát úgy érezhette, hogy a Gondviselés végre fölébe terjesztette védő karját. Olyankor borzadt meg csupán, ha Caleb Garthszal találkozott, holott az mindig nyájas-komolyan emelte kalapját a bankár előtt.

A város előkelőségei közben mind ellenségesebben tekintettek Bulstrode-ra.

A városházán gyűlést hívtak egybe a köztisztaság kérdésének megvitatására. Egybehívását egy kolerás eset tette sürgetővé. Mióta az országgyűlés törvényjavaslatot hozott a városi tanácsok járványügyi jogkörének bővítéséről, és megszavazása is soron kívül történt, Middlemarchban a köztisztasági ügyek intézésére rendkívüli bizottságot jelöltek, és a felkészülésben konzervatívok vállvetve munkálkodtak a szabadelvűekkel. A gyűlés napirendi pontjaként megvitatták volna, hogy egy városon kívüli fekvőséget kisajátítás avagy gyűjtés útján szerezzenek-e meg koleratemető céljára. A tanács közgyűlésén bárki részt vehetett, s úgy látszott, jelen is lesz mindenki, aki csak számít a városban.

Mr. Bulstrode, tagja lévén a rendkívüli bizottságnak, azzal a szándékkal indult el tizenkettő előtt a bankból, hogy a gyűlésen a közadakozás mellett fog felszólamlani. Amíg mindenféle tervét függőben kellett tartania, a háttérben maradt maga is, ezért úgy érezte, hogy a mai napon ismét latba veti tekintélyét ebben a városban, ahol életét befejezni kívánta. A gyűlésre igyekvők népes csoportjában ott látta Lydgate-et, és csatlakozott hozzá. Kicserélték a tárgyat illető nézeteiket, majd együtt léptek be a gyűlésterembe.

Mintha már megérkezett volna minden jelentős személyiség, de a hosszú asztal fejénél akadt még hely, ezért nyomban odatörekedtek. Mr. Farebrother ült velük szemben, nem messze Mr. Hawleytól. Jelen volt továbbá a város minden orvosa. Mr. Thesiger elnökölt, és jobbján a tiptoni Mr. Brooke foglalt helyet.

Lydgate-nek feltűnt, hogy asztaltársai furcsa pillantásokat váltanak, amint Bulstrode-dal ketten leülnek.

Az elnök megnyitójában részletesen taglalta a kérdést, hangsúlyozván a közadakozás útján történő vétel előnyét, azzal, hogy ha a fekvőség kiterjedése elegendő, a későbbiek során akár köztemetői célra is megfelelő lesz. A megnyitó elhangzása után Mr. Bulstrode kért szót, hogy elmondhassa véleményét. Halkra fogott éles hangját, zavartalan beszédét gyakran hallották efféle gyűlések alkalmával, Lydgate-nek mégis látnia kellett, hogy a furcsa pillantások megismétlődnek, mielőtt Mr. Hawley emelkedik szólásra, és bejelenti: - Engedtessék meg, elnök úr, hogy az egyéni vélemények nyilvánításának elébe vágva a közvélemény nevében szólhassak, nemcsak magamért, hanem a jelenlevő urakért is.

Mr. Hawley "félelmetes szájának" hatalma érezhető volt e kurta kérelemben, holott a köztisztesség féket vetett rá. Mr. Thesiger megadta neki a szót. Bulstrode tehát leült, és Hawley folytatta:

- Mint mondottam, elnök úr, nem csupán a magam nevében szólok, hanem szólok nem kevesebb, mint nyolc körülöttünk ülő polgártársam egyenes biztatására. Közös meggyőződésünk, hogy Mr. Bulstrode-ot fel kell szólítanom... s én ezúton fel is szólítom... mondjon le községünkben vállalt tisztségeiről, nemcsak mint adózó polgár, hanem mint úr is az úri társaságban. Némely üzelmekért és cselekményekért törvény az embert kérdőre nem vonhatja, bárha rosszabbak is más, hivatalból üldözhető üzelmeknél és cselekményeknél. Ha ilyenek szerzői és elkövetői ellen a becsületes emberek védekezni kívánnak, a törvény segítsége nélkül kell boldogulniuk, s éppen erre készülünk ügyfeleimmel egyetemben, akiket akár barátaimnak nevezhetek. Nem állítom, hogy Mr. Bulstrode-ot szégyenletes cselekmények terhelik, felszólítom azonban: vagy itt a nagy nyilvánosság előtt cáfolja meg azokat a hajmeresztő nyilatkozatokat, amelyeket a házában meghalt ember tett, nevezetesen, hogy hosszú éveken át űzött csalárdsággal szerezte vagyonát, vagy ha cáfolni nem tudja, vonuljon vissza e társaságból, ahol csak úri becsülete birtokában foglalhat helyet.

Minden szem Bulstrode-on állapodott meg. Amióta nevét meghallotta, olyan válság támadt benne, hogy majd szétfeszítette teste gyenge edényét. Lydgate, bár a bizonytalan madárjóslat most vált iszonyú valósággá előtte, úgy érezte mégis, hogy tulajdon gyűlöletének felkeltét gyógyászi ösztöne akadályozza. Mert ahogy Bulstrode szenvedőn beesett arcára nézett, a segítség, a mentés szándéka törekedett elő.

Bulstrode ocsúdása, hogy élete, íme, romba dőlt, tisztessége oda, s most azok előtt kell a szemét lesütnie, akiknek eddig erkölcsbírája volt - hogy Isten az emberek kezére adta, kiszolgáltatta a csúfolók diadalmas dühének, mert leleplezett élete, lám, mintha gyűlöletüket igazolná -, hiábavaló bújócska lelkiismeretével, hogy miképp s miképp nem bánt el régi cimborájával, s hogy most e játék ellene fordul, a felfedezett hazugság méregfogát vásta belé: a rémület egyetlen iszonyában zuhogtak át rajta ezek a gondolatok, s meg nem ölték, inkább a fülét élesítették, hogy jobban hallja a szidalom meg-megújuló szóvirágait. A leleplezés akkor érte, mikor a biztonsága már-már helyreállt - azonban nem eldurvult lelkű gonosztevőt ért, hanem egy olyan ember érzékeny idegzetét, akit élete úrhatnámsághoz s hatalomhoz szoktatott.

Hanem a válaszra is éppen ez az érzékenység sarkallta. Gyenge testét a nagy akarat éltette, és szívósan ki-kicsapott belőle, mint valami szúró láng, eloszlatta a vallásos félelmeket, s most, hogy a gyengébb szívűek talán már megsajnálták volna, ez az ösztön kezdett el dolgozni hamuszürke sápadtsága mögött. Mielőtt még Hawley utolsó szavát kimondhatta volna, Bulstrode már válaszra készült. Megsemmisítő válaszra. Fölkelni nem mert volna, hogy azt mondja: "Nem vagyok bűnös, csupán a rágalom áldozata." Mert ha megtenni merészeli is, elárultságában úgy érezte volna, mintha szertefoszlással fenyegető vékony fátyol takarná védtelen pucérságát.

Néhány pillanatig teljes csend uralkodott, mindenki Bulstrode-ot nézte. Mozdulatlanul ült, széke támlájának dűlve, s mikor ültő helyében beszélni kezdett, a szék ülőkéjét szorongatta kétfelől. Hangja azonban jól hallhatóan csengett, bár a szokásosnál talán rekedtebben - szavait tagoltan mondta ki, s minden mondat után lélegzetet vett. Először Mr. Thesigerhez fordult, majd Hawleyn állapodott meg a tekintete:

- Önhöz fordulok tiltakozásommal, mint a keresztény vallás papjához, hogy áldását adja az ellenem felgerjedő gyűlölet ilyen nyilvánulására. Ellenségeim örömmel hisznek minden rossz nyelv rám szórt rágalmának. S ha felettem kell pálcát törniük, ítéletük szigorú. Azonban ha a vád rossz nyelv rágalma - s Bulstrode hangja e szónál megemelkedett, egyetlen gunyoros kiáltás lett a beszéde -, vádlóm ugyan ki lesz? Talán csak nem az, aki pogány botránkoztatásban él, akinek célja eléréséhez semmi eszköz nem aljas, mert mestersége, hogy más szemében a szálkát keresse, és a test örömére fecsérli keresményét, amíg én a magamét ez életben s az eljövendőben egyaránt szentelt célokra fordítom?

A szálkakeresés bibliai fordulata után nesz támadt a teremben, morgás és pisszegés. Négyen emelkedtek fel egyszerre: Hawley, Toller, Chichely és Hackbutt. Mr. Hawley fölcsattant, még mielőtt a többiek hangjukra leltek volna:

- Ha énrám céloz az úr, fölszólítom vele együtt az egész gyülekezetet, tekintsen bele mesterségembe. Visszautasítom a kereszténységről szóló kenetes papolását. Ha pedig arra fordítja a szót, hogyan költöm el keresményem, akkor elmondhatom: nem tekintem életem elvének, hogy a bűnözőkből kisajtolt vagyont örökösöktől elvonván Isten dicsőségének öregbítésére fordítsam oly módon, hogy magam általános ünneprontóvá tegyem meg. Nem tetszelgek lelkiismeretem tisztaságában, viszont nem is kell makulátlan tisztaságú lelkiismeret ahhoz, hogy az ön üzelmei fölött pálcát törhessek, uram. Ezért még egyszer felhívom, szolgáljon magyarázattal e botrányban, vagy mondjon le tisztségeiről, amelyekben önnel egyébként sem vagyunk hajlandók osztozni ezentúl. Meg kell vonnunk támogatásunkat az olyan embertől, aki becsületét nem tisztázhatja a rávetődő súlyos árnyéktól, bárha rágalom az árnyék, bárha napnál világosabb tett.

- Átveszem a szót, Mr. Hawley - vetette közbe az elnök, Mr. Hawley pedig füstölögve és türelmetlenül meghajolt, két kezét akaratosan a zsebébe mélyesztette, és helyet foglalt.

- Azt hiszem, nem kívánatos, Mr. Bulstrode, hogy a vitát e mederben tereljük tovább - fordult Mr. Thesiger a sápadtan vacogó bankárhoz -, bár odáig egyetértek Mr. Hawley felszólamlásával, hogy csupán a közhangulatot visszhangozta, mondván, mint magam is hiszem, hogy éppen keresztényi meggyőződésből következően tisztázza, ha lehetséges, becsületét e sártól, amellyel sajnálatos módon megdobálják. Magam én készségesen várom cáfolatát. Meg kell azonban mondanom, hogy viselkedése fájdalmasan visszás mindeddig hangoztatott elveivel, melyeknek tisztasága Istentől rendelt gondom. Ezért, mint papja, ajánlom, abban a reményben, hogy a felmentést cáfolata nyomán megadhatom: hagyja el a gyűlést, hogy zavartalanul térhessünk első napirendi pontunkra.

Bulstrode egy pillanat habozás után felvette kalapját a padlóról, és lassan fölemelkedett. Annyira meg kellett kapaszkodnia azonban széke támlájában, hogy Lydgate úgy látta, a maga lábán kimenni sem bír. Mit tehet? Nem nézheti el, hogy valaki mellette essen össze. Fölkelt, és karját nyújtotta Bulstrode-nak, így vezette ki a teremből. S bár cselekedetét tekinthették akár kötelesség és részvét művének, mégis kimondhatatlan keserűségébe került. Mintha kézjegyével erősítette volna meg szövetségét Bulstrode-dal, mert most látta csak, mennyire a cinkosának tekinti mindenki. Úrrá lett rajta is az a meggyőződés, hogy aki most a karjára támaszkodik, az vesztegetésnek szánta ezerfontos kölcsönét, mert Raffles ápolásában gonoszság vezette. A következtetések láncolata bonthatatlannak látszott. A város tud a kölcsönről, vesztegetésnek ítéli, és úgy véli, hogy ő a hallgatás díjául fogadta.

Szerencsétlen Lydgate-nek e szörnyűségre frissen eszmélvén kellett orvosi kötelességérzetére hallgatva elkísérnie Bulstrode-ot a bankjába, embert szalajtani a kocsijáért, megvárni s hazáig kísérni.

A gyűlés időközben határozatot hozott, majd résztvevői csoportokra bomolván vitatták tovább Bulstrode ügyét - és Lydgate-ét.

Mr. Brooke többet eddig sötét célzásoknál nemigen hallván, kínosan feszengett, hogy "kissé messzire ment" Bulstrode pártfogásában, s most, hogy a maga módján eltájékozódott, jóakaratú szomorúsággal mondta el Mr. Farebrothernek, mennyire sajnálja, hogy Lydgate-re ilyen súlyos gyanú árnyéka esik. Mr. Farebrother gyalog készült vissza Lowickba.

- Szálljon be a kocsimba - biztatta Mr. Brooke. - Úgyis beugranék Mrs. Casaubonhoz. Tegnap este tért haza Yorkshire-ből. Érthető, hogy szeretne már látni.

Mr. Brooke egész úton szívélyesen fecsegve bizonygatta, hogy rosszra semmi nem vall Lydgate viselkedésében, hiszen oly kiváló fiatalember - ő már akkor látta, amikor a nagybátyja, Sir Godwin ajánlólevelével beállított. Mr. Farebrother alig-alig válaszolgatott. Lesújtotta az eset. Ismerte az emberi gyengeségek természetrajzát, ezért korántsem volt bizonyos, hogy Lydgate megalázó körülmények között nem veszíthette el mértékét.

Amikor a kocsi az úrilak kapujához gördült, Dorothea kinn járt a ház előtt a sétányon, és meglátván őket, elébük sietett.

- Hát igen, drágaságom - magyarázta Mr. Brooke -, gyűlésről jövünk éppen... járványügyi gyűlésről, hogy úgy mondjam.

- Ott volt Mr. Lydgate is? - érdeklődött Dorothea. Lelkesedésről és jó egészségről beszélt minden mozdulata, ahogy ott állt hajadonfőtt a kemény áprilisi fényben. - Szeretnék már találkozni vele, hogy a kórház ügyét részletesen megbeszélhessük. Mr. Bulstrode a kezembe tette le az ügyet.

- Jaj, drágaságom - mondta Mr. Brooke -, rossz hírt hozunk bizony... rossz hírt, hogy úgy mondjam.

A temető kapujának tartottak a kerten át, mivel Mr. Farebrother a lelkészlak felé folytatta volna útját, s Dorothea séta közben értesült a szomorú történetről.

Figyelmesen hallgatta végig, és kétszer is visszatért a Lydgate-et érintő körülményekre. Majd a temetőkapuban, némi hallgatás után, erélyesen fordult Mr. Farebrotherhez:

- Ugye, nem hiszi, hogy Mr. Lydgate valami aljasságban vétkes? Mert én nem hiszem. Tudjuk meg az igazat, s tisztázzuk, ha lehet.

 

NYOLCADIK KÖNYV
Nap nyugta, Nap támadatja


HETVENKETTEDIK FEJEZET

A teljes lelkek kettős tükrök, mert
A jövőnek végtelenjét gyűjtik,
S visszavetik a múltat.


Dorothea hiába sietett volna lobbanó nagylelkűségében Lydgate segítségére, ha akár vesztegetésből kellett volna kimosnia. Amikor Mr. Farebrother élettapasztalattal teljes fejtegetését rendre végighallgatta, tüze lelohadt.

- Igen tapintatosan kell ehhez az ügyhöz nyúlni - figyelmeztette a lelkész. - Mert mindjárt az érdeklődést hogyan kezdjük? Vagy községi úton, a városi tanács meg a halottkém bevonásával, vagy magánúton, Lydgate-et vonva kérdőre. Az első út választásához nem elég súlyosak a körülményi bizonyítékok sem, hiszen akkor Hawley is ezt választotta volna. Ami viszont Lydgate kérdőre vonását illeti, én megmondom, nekem nem fűlik a fogam hozzá. Alighanem halálosan megsértenénk. Nemegyszer tapasztaltam már, milyen nehéz magánügyeiben hozzá fordulni. Azután... először magunknak kellene megbizonyosodnunk az igazság felől, hogy a kérdezősködésnek jó reménnyel nézhessünk elébe.

- Meggyőződésem, hogy vétkes üzelem nem terheli... azt hiszem inkább, hogy mindenki jobb, mint amilyennek szomszédja gondolja - felelte Dorothea. Legutóbbi két évének egynémely tapasztalata arra tanította, hogy mások lesújtó véleményével szembeforduljon. S most első ízben tekintett elégedetlenül Mr. Farebrotherre. Nem tetszett neki ez a kicsinyes latolgatás - hitét inkább vetette volna az igazság és irgalmasság érzésének mindent meggyőző erejébe. Két nappal később Mr. Farebrother és Dorothea együtt ebédelt Chettamékkel a Majorban, majd mikor az édesség odakerült az asztalra, és senki sem nyúlt hozzá, a személyzet pedig hallótávolon kívül volt, ugyancsak Mr. Brooke, akit a buzgóság elnyomott, Dorothea újult lelkesedéssel pendítette meg a kérdést:

- Mr. Lydgate nyilván megértené, hogy barátai tisztázni szeretnék, ha egyszer azt hallják, hamis vád érte. Hiszen mire élünk, ha mások életén meg nem próbálunk könnyíteni? Az olyan ember baja iránt hogyan lehetnék közömbös, aki a magam bajában jó tanáccsal szolgált, és betegségemből kigyógyított?

Dorothea most sem szólt kevesebb eréllyel, mint három éve nagybátyja asztalánál, azóta szerzett tapasztalatai azonban határozott vélemény nyilvánítására jogosították. Viszont Sir James Chettam sem volt már félénk, engedékeny széptevője - aggódó sógorává lett, aki bármennyire bálványozta is, örökké tartott tőle, hogy valami új káprázat keríti majd hatalmába, és vadabbat talál tenni házasságánál is. Sir James tehát ritkábban mosolyodott rá, s ha a "Pontosan"-ját kimondta, gyakrabban jelezte vele ellenkezését, mint legénykorában, Dorothea pedig meglepetten érezte, hogy ilyenkor fel kell vérteznie magát ellene, mintha nem a legjobb barátja volna. Sir James most is ellenvéleményt nyilvánított.

- Gondolja meg, Dorothea - szólt -, nem lehet egy ember életét fogni s elrendezni helyette. Lydgate-nek tudnia kell, s ha még nem tudja, majd megtudja hamarosan, hányadán áll. Ha tisztázhatja magát, majd tisztázza. Magáért kell cselekednie.

- Barátainak ki kell várniuk, amíg megfelelő alkalom kínálkozik - tette hozzá Mr. Farebrother. - Lehetséges éppen... hiszen magamban is tapasztaltam annyi gyöngeséget, hogy elképzelhessem: akár a becsületes szándékú ember, amilyennek Lydgate-et megismertem, akár, mondom, ő is engedhet a kísértésnek, és elfogadhat többé-kevésbé megvesztegetésre szánt pénzt, hogy valamely régi szennyes ügy felől hallgasson. Elképzelem, mondom, ha az embert gondok súlya nyomasztja, mint ahogyan Lydgate-et nyomasztotta. Ennél rosszabbat azonban el nem hinnék felőle, ha ugyan kétséget kizáró bizonyítékokat nem tárnának elébem. Fájdalom, az ilyen botlásokért is lesújt a végzet. S a végzetet a rosszhiszemű magyarázat könnyen bűnné torzíthatja, ha a botló ember másra, mint tulajdon szavára s lelkiismeretére nem hivatkozhatik.

- Kegyetlen sors! - csapta össze a kezét Dorothea. - S ön nem vetné-e a hitét az ilyen botlónak ártatlanságába, ha kígyót-békát kiált rá a világ? Kivált ha jellemének tisztasága felől előbb megbizonyosodhatott?

- Aranyos Mrs. Casaubon - mosolygott a lelkész e bájos hiszékenységen -, a jellemet nem kőbe metszik... nem marad az örök változatlanságban. Él, formálódik, és akár betegség következhetik rá, mint testünkre.

- Akkor menthető s gyógyítható ugyanúgy - állapította meg Dorothea. - Én nem röstellnék Mr. Lydgate elébe állni azzal, hogy mondja meg nekem az igazat, mert segíteni csak úgy segíthetek. Miért is röstellném? Most, hogy ezt a birtokot mégsem veszem meg, James, akár eljárhatnék Mr. Bulstrode tanácsa szerint, és betölthetném megüresedett helyét a kórház támogatóinak sorában. Mr. Lydgate-tel pedig meg kell beszélnem, helytállóak-e az intézmény eddigi tervei. Jobb alkalom nem is kínálkozhatnék ahhoz, hogy bizalmát megnyerjem, és akár tárgyalás közben hallhatok olyasmit, ami a homályos körülményeket felderíti. Akkor azután melléje állhatunk, s kisegíthetjük a bajból. Az emberek a bátorságnak annyiféle halált megvető formáját dicsőítik, miért nem éppen tőszomszédjuk megvédésének bátorságát? - Dorothea szemébe könnyes csillogás költözött, s emelt hangja fölriasztotta szendergéséből nagybácsikáját.

- Való igaz, hogy asszonyokat a részvét oly tettekre ragadhat, amilyen kilátástalannak tetszenék egy férfi számára - jegyezte meg Mr. Farebrother, mert Dorothea lelkesedése szinte meghódította.

- Az asszony éppen ezért legyen óvatos, és hallgasson azokra, akik nála jobban ismerik a világot - ráncolta a homlokát Sir James. - Hogy végül mit tesz, Dorothea, azt kegyedre bízom, ideiglen mégis azt ajánlom, ne ártsa bele magát ebbe a Bulstrode-históriába. Nem tudhatjuk, még mi ki nem derül. Egyetértünk? - fordult Mr. Farebrotherhez.

- Magam is amondó vagyok - csatlakozott véleményéhez a lelkész.

- Bizony, bizony, drágaságom - szólt bele Mr. Brooke is a vitába, nem egészen tudván, mely pontján, de valami alkalomhoz illőt feltétlenül mondani akart. - Nem szabad túlzásokba esnünk, hogy úgy mondjam. Ne hagyd, hogy a képzelet elragadjon, drágaságom. Sületlen tervekbe pedig pénzt semmiképp ne gazolj. Semmiképp. Garth például engemet bizonyos tekintetben falhoz állított. A csatornázással meg a javítási munkákkal sem szabad túlzásba esnünk. Itt állok kizsebelve, hogy úgy mondjam. Minden garast meg kell nézni. Te például, Chettam, jobban tennéd, ha nem költenéd atyai örökségedet tölgykerítésre, amit a birodalmad köré kezdettél volt emelni.

Dorothea kelletlenül nyugodott meg a döntésben, és átment Celiával a könyvtárba, amely mintegy nappali szobájául szolgált.

- Jobban teszed, Dodo, ha Jamesre hallgatsz - fűzte hozzá Celia az elhangzottakhoz -, különben a végén te maradsz a csávában. Benne maradtál mindig, és benne maradsz ezután is, ha a kedved szerint cselekszel. Boldog lehetsz, hogy James melletted áll, és gondolkodik helyetted. A terveidbe nem szól bele, csak éppen annyira, hogy ki ne használjanak. A sógor ezért ér többet a férjnél. A férj tudniillik beleütné az orrát a terveidbe is.

- Mintha bizony férjet kívánnék! - méltatlankodott Dorothea. - Egyetlen kívánságom, hogy az érzelmeimet ne vezessék gyeplőszáron. - Mrs. Casaubont annyira még nem rakoncázta az élete, hogy e szónál dühös könnyekre ne fakadjon.

- Ejnye, Dodo - szólt rá Celia nevelői mellhangon -, magadra cáfolsz rá minduntalan! Mr. Casaubonnak szégyenszemre engedtél. Ha rád parancsolt volna, hogy engem meg ne látogass többé, hajlottál volna a szavára.

- Persze hogy hajlottam. Nemcsak a kötelességem, az érzésem is azt parancsolta, hogy engedjek - válaszolta Dorothea, könnyeinek fénytörő lencséje mögül tekintve ki.

- Miért nem teszed kötelességednek hogy James tanácsát megfogadd? - firtatta a következetes Celia. - Hiszen ha valamit tanácsol, a te javadat tekinti. A férfiak úgyis jobban értenek mindenhez, legfeljebb az olyasmihez nem, amihez a nők értenek.

Dorothea könnyeit feledve nevetett.

- A csecsemőket meg az ilyesmiket gondolom - magyarázta Celia. - Én bezzeg nem nyugodnék meg James akaratában, amint te megnyugodtál Mr. Casaubonéban, ha egyszer tudnám, hogy téved.

 

HETVENHARMADIK FEJEZET

A megszomorítottat szánd:
A vándor kór, ki tudja, kihez tér be?


Amikor Lydgate megnyugtatta Mrs. Bulstrode-ot, hogy férje a gyűlésen rosszul lett ugyan, de hamarosan talpra áll, ő pedig majd holnap benéz hozzá, ha ugyan előbb nem hívatják, hazament egyenest, lovára kapott, és három mérföldnyire kilovagolt a városból, hogy hívással utol ne érhessék.

Úgy érezte, dühében beszámíthatatlan volna most, ha beteghez hívnák, és cselekednie kellene. Legszívesebben elátkozta volna a napját, amikor a sorsa Middlemarchba vetette. Ami azóta történt, mintha csak előkészítője lett volna ennek a csapásnak, amely tisztességes törekvésében érte, s íme most ujjal mutogathatnak rá a legaljasabbak is. Ilyen pillanatokban az ember könnyen fordít hátat mindenkinek. Lydgate a szenvedőt látta magában, másokban pedig szenvedésének szerzőit. Másképp irányította ő az életét, hanem az aljasak elgáncsolták. Házassága a végzetének bizonyult, és félt volna elébe állni Rosamondnak mindaddig, amíg dühét magából ki nem adta, nehogy merő látására elfogja a keserűség, s valami megbocsáthatatlant mondjon. Jönnek pillanatok az ember életében, amikor legjava tulajdonságai elhomályosítják szeme előtt a célt: Lydgate tulajdon gyengédségére rettegéssel gondolt e pillanatban, nehogy véteni találjon ellene - holott a gyengédség máskor a helyes irányba vezérelte volna. Gyötrődött. Csak azok érthetik, akik magasabb rendű szellemi életet élnek, gondolaton nevelvén a céltudat nemes magvát: miféle az ilyen ember összeroppanása az e világi bajokkal való győzködésében.

Hogyan élhet majd olyanok közt, akik gonosztettel gyanúsítják? Vagy hogyan suttyanhatna el Middlemarchból, nem keltvén azt a látszatot, hogy a jogos megvetés elől szökik? S ha ezt sem, azt sem: hogyan tisztázhatná akkor magát?

Bár a gyűlésen nem érte semmi vád, helyzete mégis világossá vált. Bulstrode rettegett, hogy Raffles leleplezi. Lydgate ennyiből megszerkeszthette az esetét. "Attól tartott, hogy majd én meghallok valamit, ezért erősen le akart kötelezni, így jutott az elutasítástól a bőkezűségig. Könnyen lehet, hogy a beteg sorsába beleavatkozott, nem járván el rendelkezésem szerint. Meg is tette, azt hiszem. De akár megtette, akár nem, az emberek szentül hiszik, hogy legalábbis megmérgezte, én pedig, ha bűnsegédje nem is voltam éppen, szemel hunytam bűne előtt. Viszont meglehet... meglehet, hogy bűnben nem elmarasztalható... és hátha ingyenkegyelemből enyhült meg az irányomban? Hátha meggondolta a dolgot, ahogy mondta is? Az éppen lehetséges olykor igaznak bizonyul, s a valószínűről kiderül, hogy tévedés. Bulstrode talán éppen a cimborája halálos ágyánál akart becsületben megmaradni, és minden ellenkező gyanúsítás rágalom."

Csakhogy az ő helyzete mindenképp mozdíthatatlan. Mert ha semmi mást nem tekint, csak a maga becsületének tisztázását, és válaszul a hűvös pillantásokra, vállrándításokra, minden körülményt a nyilvánosság elé tár, ugyan kit győzhet meg? Dőreség volna maga mellett vallania, mondván: "Én nem vesztegetésnek fogadtam azt a pénzt." Hiába az állítás, ellene vall minden. Egyébiránt ha így kitálalna, Bulstrode-ról is mondania kellene egy s mást, és a gyanú még sötétebbé válna körülötte. El kellene mondania, hogy Rafflesről nem is tudott, mikor fenyegető anyagi helyzetét Bulstrode elé tárta, és a pénzt, mint kérése teljesítését, gyanútlanul fogadta, nem gondolván, hogy a kölcsön indítóoka a hirtelenében előkerült beteg. Hiszen meglehet az is, hogy nem az volt.

Csakhogy feltámadt az a kérdés is, vajon ugyanígy viselkedett volna-e, ha a pénzt nem fogadja el? Ha Raffles még húzza egy darabig, és ő a gyógykezelését folytatván észreveszi, hogy Bulstrode belekotnyeleskedik az ő dolgába? Nyilván a körmére nézett volna, s ha sejtése igazolódik, vizsgálatot kér, mindegy, hogy Bulstrode lekötelezettje-e vagy sem. De ha nem kap pénzt, és Bulstrode megmarad kegyetlen tanácsánál, hogy mondjon bátran csődöt, vajon nem kért volna-e vizsgálatot, amikor a betegét ott találja holtan? Vajon akkor tart-e tőle, hogy Bulstrode-ot megsértheti? Vajon gyógyászati kétségeivel együtt az a bizonyossága, hogy a céhbeliek úgyis mind helytelennek ítélnék az ő gyógymódját, ugyanilyen súllyal esett volna a latba?

Ez maradt Lydgate lelkiismeretének legsajgóbb kérdése, amíg a körülményeket sorra véve tisztázni akarta magát. Ha független, a beteg ápolásához ugyanúgy körömszakadtáig ragaszkodik, mint ahhoz az aranyszabályhoz, hogy a rábízott élettel csakis azt lehet tenni, amit ő legjobbnak lát. Most azonban, hogy így alakult, megnyugodott tanácsai semmibevételében, s nem vizsgálta, készakarva történt-e vagy tudatlanságból, de bűnnek nem tekintette semmiképp, mondván, hogy tanácsai végzetesek lehettek volna éppen úgy. Az etikai kérdést ilyenformán etiketté zsugorította. Holott szívből megvetette szabad ember korában, ha valaki az orvosi kételyből erkölcsi bizonyosságot formált. Mindig ezt hangoztatta: "Még a gyógymód kísérlete is lehet lelkiismeretes. Az én dolgom, hogy életben tartsak, hogy mindent megtegyek az élet mentése érdekében. A tudomány töprengőbb a hitnél. A hit akár dogmát állít a tévedésnek, a tudománynak azonban utolsó leheletéig küzdenie kell a tévedés ellen, s a lelkiismeret ébren tartásáért." Csakhogy, íme, a tudományos lelkiismeret a pénzszűke s az önző szempontok rossz társaságában elzüllik!

"Vajon akad-e még orvos Middlemarchban, aki magát állítaná ítélőszék elé? - tépelődött a szerencsétlen Lydgate, sorsa ellen lázadván. - Mégis mindenki kitér majd az utamból, mintha leprás lennék! Úri és orvosi nevemhez szenny tapad, ennyit jól látok. S akármi szólna mellettem a napnál világosabban, ennek a népségnek itt mit sem bizonyítana. Megbélyegeztek, s most már híresztelhetnek, gyalázhatnak kedvükre."

Mindenféle jelét tapasztalta kipellengérezésének eddig is, csak nem tudta mire vélni, hogy most, amikor az adósságától megszabadult, és könnyű szívvel vágna neki új életének, a polgárok elkerülik, sandán néznek rá, sőt két esetben az is tudomására jutott, hogy betegei más orvoshoz fordultak. Most értelmezhette csak a jeleket. Kigolyózása megkezdődött.

Nem csoda, ha Lydgate erős természete megmakacsolta magát ebben a reménytelen helyzetben. Magas homlokát nemhiába ráncolta időnként a mogorvaság. Már amint első keserűségét kilovagolta, azzal tért vissza a városba, hogy megveti a lábát, és nem tágít Middlemarchból, történhetik akármi. Aki kitér a megalázás elől, az aláztatik meg igazán. Ő bátran szembenéz vele. Nagylelkűségére és nyakasságára mutatott egyszersmind, hogy úgy döntött, teljes lekötelezettségét kinyilvánítja Bulstrode iránt. Igaz, végzetes hiba volt Bulstrode-dal kapcsolatba kerülnie, s az is igaz, ha az ezer fontja megvolna, nem bánná a kifizetetlen adósságot, visszaadná Bulstrode-nak, és inkább a templomajtóba állna ki kántálni, mintsem hogy a vesztegetés gyanújával szennyes segélyt fogadjon el (hiszen ne feledjük, büszkeség több volt benne, mint hét másban!) - de akkor sem fordult volna el a meggyötört halandótól, a maga tisztázásának igyekezetében együtt üvöltve a farkasokkal. "A magam esze szerint cselekszem, és senkinek nem magyarázkodok. Lehet, hogy kiéheztetnek, de..." - folytatta volna tovább a makacs fogadkozást, hanem hazafelé közeledett, és Rosamond foglalta el megint főhelyét gondolatai közt, ahonnét a megsebzett becsület és büszkeség vívódása vetette ki.

Hogyan fogadja majd Rosamond az ügyet? Itt volt az a gondolat is nyűgnek, és szegény Lydgate-et éppen nem találta jókedvében Rosamond bárgyú uralma. Nem volt kedve ahhoz sem, hogy megossza vele a baját, amely hamarosan mindkettőjük osztályrészévé lesz. Ébressze rá helyzetére inkább a menthetetlenül közelgő véletlen.

 

HETVENNEGYEDIK FEJEZET

Tégy oly irgalmasságot, hogy együtt vénhedjünk meg.

TÓBIÁS KÖNYVE


Asszony nem maradhatott sokáig tudatlan férje rossz híre felől Middlemarchban. Női bizalmasok ugyan soha odáig nem jutottak, hogy az asszonnyal nyíltan közöljék, mit beszélnek vagy tudnak a férjéről, mégis, ha valamely pihent elméjű női személy gondolatait a szomszédaira nézve gyalázatos hír kezdte foglalkoztatni, különféle erkölcsi indítékok kínálkoztak, hogy nehéz hallgatásán könnyítsen. Egy ilyen volt az őszinteség. Middlemarch nyelvén az őszinteség azt jelentette, hogy az első alkalmat megragadva közölni kell barátainkkal, mennyire nem helyeselhetjük tehetségüket, viselkedésüket, társadalmi helyzetüket. Márpedig a hajlíthatatlan őszinteség sohasem várja meg, amíg kérik. Aztán itt volt a színigazság szeretete. Sokféleképp értelmezhető ugyan, de e helyzetre alkalmazva csakis úgy, hogy nem nézhető el, ha egy asszony boldogabb, mint amilyenné férje közbecsülése tehetné. Vagy ha sorsával elégedettnek látszik, meg kell tudnia a nyomorultnak, hogy ha az igazat sejtené, nem illesztené fel oly önfeledt mosollyal félkalapját, sem vacsoravendégeivel nem csivitelne bájosan. Ám a legkényszerítőbb erkölcsi ok mind közt a barátnő lelki épülésének szolgálata volt, amelyen legjobban munkálni szomorú megjegyzésekkel lehetett, oly módon, hogy a barátnő a bútorzatra szegezte merengő tekintetét, viselkedésével jelezvén, hogy a világ minden kincséért el nem mondaná, mi baja, mert dehogy akarna hallgatója érzéseibe gázolni! Általában megállapítható, hogy nagy könyörületesség munkált Middlemarchban, és az erényes lélek a boldogtalanságát keresvén, szomszédja javát szolgálta.

Middlemarchban aligha éltek olyan asszonyok, akik erre a fajta erkölcsi felbuzdulásra nagyobb okot adtak volna, mint Rosamond és nagynénikéje, Mrs. Bulstrode. A bankár felesége éppen nem volt a harag tárgya, hiszen soha szándékosan senkit meg nem bántott. A férfiak kedélyes, jó természetű asszonynak tartották, és Bulstrode szemforgatásának tulajdonították, hogy telivér Vincy leányt vett feleségül, nem holmi penészvirágot, holott az jobban illett volna e világ örömeiről vallott lesújtó véleményéhez. Amikor a bankár botránya kipattant, feleségéről ilyeneket mondtak: "Ó, a jó lélek! Ártatlanságában soha nem gyanakodott férjére, annyi biztos!" Bizalmas barátnői egymás közt csak "szerencsétlen Harriet"-ként emlegették, elképzelvén, milyen csapás lesz majd számára, ha mindent megtud, és azt is számítgatták, mennyit tudhat már. Férje közmegvetéséből rá semmi sem háramlott, inkább a jótét lelkek buzgólkodtak, kimérvén, mit kellene éreznie vagy tennie ilyen körülmények között, és egész életét boncolóra fogták attól az időtől kezdve, amikor még a Harriet Vincy névre hallgatott. Az ő életének s helyzetének vizsgálata során azonban óhatatlanul belebotlottak Rosamondba, akinek nagynénjéhez hasonló sorscsapást kellett elszenvednie. Rosamondnak kegyetlenebb bírálatban és kevesebb sajnálatban volt része, bár mint a régi, nagy hírű middlemarchi Vincy család sarját mintegy lányrablás áldozatának tekintették. Vincyék sem lehettek makulátlanok ilyen vizsga szemek kereszttüzében, hibáikat azonban bárki láthatta - semmi ki nem derült róluk. Mrs. Bulstrode-ot például senki azzal nem vádolta, hogy férjére hasonlít. Hibái magukért beszéltek.

- Nagyzolt mindig a drágám - vélekedett Mrs. Hackbutt, a teaasztalnál tartva szóval kisded társaságát -, bár a férjére tekintettel ő is adta a szentet. Azzal akart különb lenni mindenkinél Middlemarchban, hogy nagydobra verte: papokat meg ki-az-isten-csudáit lát vendégül Riverstonból meg más mindenfelől.

- Ezért alig illetheti szemrehányás - állapította meg Mrs. Sprague -, hiszen a városból jobb ember nemigen volt hajlandó Bulstrode-dal barátkozni, és valakit csak oda kellett ültetnie az asztalához.

- Mr. Thesiger mindig nagyon pártolta - mondta Mrs. Hackbutt. - Most aztán fájhat a feje.

- A szíve mélyén soha nem állhatta... tudja mindenki - fűzte tovább a szót Mrs. Toller. - Mr. Thesiger semmiben sem szertelen. Az evangéliumi igazság a zsinórmértéke. Legföljebb az olyan papok szívelték Bulstrode-ot, mint Mr. Tyke, akik protestáns énekeskönyveket meg más huncutságot akarnak elterjeszteni a nép közt.

- Úgy hallom, Mr. Tyke-ot porba sújtották az események - mondta Mrs. Hackbutt. - Méltán. Azt rebesgetik, hogy Bulstrode-ék tartották el az egész Tyke famíliát.

- Nem szólva, hogy hitvallását is csapás érte - magyarázta az élemedett Mrs. Sprague, aki megfelelőképp ódivatú nézeteket vallott. Egy darabig nemigen fog senki hitújítással próbálkozni Middlemarchban.

- Nem hinném, hogy az emberek rossz cselekedeteiért vallásukat tehetnők felelőssé - jegyezte meg a mindeddig hallgatásba burkolózó karvalyképű Mrs. Plymdale.

- Jaj, istenkém, milyen tapintatlanok vagyunk - sopánkodott Mrs. Sprague. - Nem volna szabad ilyeneket beszélnünk előtted.

- Elfogult aligha vagyok - jelentette ki Mrs. Plymdale, és elpirult. - Való igaz, hogy Mr. Plymdale mindig jó viszonyban volt Mr. Bulstrode-dal, nekem pedig Harriet Vincy leánykori barátnőm. Én azonban hajlíthatatlan maradtam nézeteimben, és mindig megmondtam neki a szemébe, szegény jó léleknek, ha vétett valamit. A vallást illetően mégis az a véleményem, hogy Mr. Bulstrode lehet jobb vagy gonoszabb ember, mint amilyennek látszik, vallásosnak azonban nem mondanám. Nem mintha nem hangoztatta volna eleget a hitét. Én ebben is a szerénység pártján állok. De a számadás napján kiderül, hogy nem mindenki, aki mondja, Uram, Uram...

- Nos - fordított egyet a véleményén Mrs. Hackbutt -, én csak annyit tudok, hogy Harriet a legjobban tenné, ha elválna attól az embertől.

- Nem osztozom nézetedben - állapította meg Mrs. Sprague. - Hiszen megfogadta, hogy jóba-rosszba híven követi.

- A rosszba még csak, de nem a börtönbe - ellenkezett Mrs. Hackbutt. - Még elképzelni is rossz az életet ilyen emberrel! S ha egy szép nap arra ébred, hogy megmérgezte?

- Bizony magam is amondó vagyok, hogy bűnpártolás, ha az ilyen embernek derék felesége van - jelentette ki Mrs. Tom Toller.

- Márpedig szegény Harriet derék asszony - mondta ki Mrs. Plymdale. - A férjéről azt hiszi, hogy a legkülönb ember a világon. Igaz, Bulstrode soha semmit meg nem tagadott tőle.

- Hát majd meglátjuk, mitévők legyünk - tűnődött Mrs. Hackbutt. - Nem hiszem, hogy szegény már értesült volna. Abban reménykedem csak, hogy egy darabig nem találkozom vele, mert a hideg is kilel, hogy valamit szólni találok előtte a férjéről. Gondoljátok, hogy még senki nem világosította fel?

- Alig hinném - válaszolta Mrs. Tom Toller. - Azt hallottuk, Bulstrode beteg, és ki sem mozdult a házból a csütörtöki gyűlés óta. Harriet viszont templomban volt tegnap a lányaival. Új toszkán félkalapot viseltek mind a hárman. Harriet tollat is tűzött mellé. Sosem vettem észre, hogy nagy vallásosságában szerényebben öltözne.

- Mindig kedvelte az élénk színeket - jegyezte meg Mrs. Plymdale kissé sértetten. - Azt a tollat pedig tudomásom szerint éppen azért festette meg halvány levendulaszínűre, hogy kirívó ne legyen. Meg kell hagyni Harrietnek, hogy legalább keresi a szerénységet.

- Nem hiszem, hogy soká titkolni lehetne előtte a történteket - jelentette ki Mrs. Hackbutt. - Vincyék értesültek felőle, hiszen Mr. Vincy ott volt a gyűlésen, őt is lesújthatta az eset. Hiszen lányáról is, húgáról is szó van.

- Bizony - bólogatott Mrs. Sprague -, Mr. Lydgate sem nagyon járhat többé emelt fővel Middlemarchban, az ezer font annyira a hallgatása árának látszik. A háta beleborsózik az embernek.

- Törékeny holmi a büszkeség - állapította meg Mrs. Hackbutt.

- Hiába, Rosamond Vincyt nem sajnálhatom annyira, mint a nénikéjét - jegyezte meg Mrs. Plymdale. - Ráfért ez a lecke.

- Bulstrode-ék majd alighanem elvándorolnak valahova külföldre - vélte Mrs. Sprague. - A családok szégyenükben mind így tesznek.

- Iszonyú csapás lesz Harrietre - jövendölte Mrs. Plymdale. - Asszonyt így még nem tört meg csapás. Szívből sajnálom. Mert ha hibái vannak is, jobb asszonyt alig találni. Tiszta és rendes volt leánykorában is mindig, jólelkű, nyíltszívű teremtés. Ha az ember a fiókjaiba beletekintett, ugyanazt a rendet látta mindig. Hasonló tisztességben nevelte fel Kate-et meg Ellent. Elképzelhetitek, milyen nehezen ereszt majd gyökeret idegenek közt.

- Az uram azt mondja, a leghelyesebb volna, ha az elköltözést ajánlaná Lydgate-éknek is - jegyezte meg Mrs. Sprague. - Szerinte Lydgate-nek meg kellett volna maradnia a franciák között.

- Rosamond is közébük illene - állapította meg Mrs. Plymdale -, amilyen könnyed teremtés. Anyja lánya. Nagynénjére nem is emlékeztet, mert őtőle csak jó tanácsot kaphatott. Tudomásom szerint azt is tanácsolta neki, hogy ne Middlemarchban keressen férjet.

Mrs. Plymdale érzései bonyodalmasan alakultak ebben a helyzetben. Mert nem csupán Mrs. Bulstrode-nak volt ő testi-lelki barátnője, hanem a nagy Plymdale kelmefestőház is gyümölcsöző üzleti viszonyt tartott fenn Mr. Bulstrode-dal, ezért Mrs. Plymdale egyrészt azt szerette volna, ha Bulstrode jellemét a körülményekhez képest a legkedvezőbben ítélik meg, másrészt ügyelt, nehogy vétkességét mentse. A helyzetét nehezítette, hogy családja a legutóbbi időkben Tollerékkal is kapcsolatba került, s velük együtt a város mértékadó köreivel - amiben örömét lelte volna, ha egyszerre nem várják tőle, hogy ebben az ügyben ilyen szigorral ítélkezzen. Az eszes kis asszony lelkiismeretében szembekerültek a különféle jókora törekvések s az utóbbi fejlemények hallatán érzett fájdalma és öröme. A dölyfre ráfér a megtöretés, annyit látott ő is, csak azt fájlalta, hogy a legsúlyosabb keresztet régi barátnőjének kell viselnie, holott neki hibái ellenére is jómódban töltendő szép életet kívánt.

Szegény Mrs. Bulstrode-ot közben nem annyira a közelgető végzet rendítette meg, mint inkább tulajdon balsejtelmei, amelyek Rafflesnek a Cseresben tett utolsó látogatása óta megújulóan éltek benne. Hogy ez a rettenetes ember betegen érkezett a Kőportára, s hogy a férje ott maradt az ápolására, azt úgy magyarázta, hogy Raffles férje alkalmazottja volt, és régebben jó hasznát is látta, ezért férje jóakaratának nyilvánulása természetes a szerencsétlen elesett iránt - majd később ártatlanul fellélegzett, amikor férje tulajdon állapotának jobbra fordulásáról beszélt, s hogy a bank igazgatását tovább folytathatja. Nyugalmát azonban végleg felkavarta, hogy Lydgate betegen hozta haza a gyűlésről. Hiába volt az orvosi bizakodás, Mrs. Bulstrode az elkövetkező néhány napon át gyakran sírdogált magában, mert megerősödött benne az a meggyőződés, hogy férjét nem testi nyavalya kínozza, hanem az elméjét támadta meg valami. Mr. Bulstrode nem tűrte, hogy felolvasson neki, sem azt, hogy betegágyánál üljön, hangok- és zörejekre való érzékenységét hozván indokul - Mrs. Bulstrode azonban úgy sejtette, hogy azért zárkózik, mert bizalmas iratait rakosgatja. Valami történhetett, ennyit bizton sejtett. Talán nagy összeget veszthetett. Férjétől nem tudott meg semmit. A firtatáshoz nem volt mersze, ezért a gyűlés után az egyik napon, hogy a házból ki se ment, templomba legföljebb, Lydgate-hez fordult kérdésével:

- Kedves Lydgate doktor, nyílt válaszát kérem. Az igazat szeretném tudni: mi történt Mr. Bulstrode-dal?

- Kisebb megrázkódtatás kezdte ki az idegeit - felelte Lydgate kitérően. Úgy vélte, nem az ő dolga, hogy a fájdalmas igazságot Mrs. Bulstrode elébe tárja.

- Miféle megrázkódtatás? - emelte rá Mrs. Bulstrode a nagy fekete szemét.

- Valami mérgező lehet a gyűléstermek levegőjében - magyarázta Lydgate. - Az egészségesek állják, de a gyengébbeket betegségükhöz képest előbb-utóbb rosszullét környékezi. Az effajta rosszullétek előre nem láthatók, sem az, milyen egyéb hatás töri meg egyidejűleg a szervezetet.

Mrs. Bulstrode-ot nem elégítette meg a válasz. Hite megmaradt, hogy férjét valami baj érte, csak őelőle titkolják. Természete tiltakozott az efféle tapintat ellen. Lányaira bízta apjuk őrzését, majd kocsiba ült, és bement a városba látogatóba, elgondolván, hogy ha Mr. Bulstrode-dal csakugyan történt valami baj, ő majd megérzi a jeleit.

Benézett Mrs. Thesigerhez, azonban nem találta otthon, ezért a templom túloldalán lakó Mrs. Hackbutthoz hajtatott. Mrs. Hackbutt az emeleti ablakból látta érkezését, és eszébe jutván viszolygása a találkozástól, szinte kötelességének érezte, hogy leüzenjen: nincs itthon. Másrészt vágy támadt föl benne, hogy ilyen beszélgetést megélhessen, amelynek során, mint feltette, egy szót sem fog elejteni a kényes ügyről.

Mrs. Bulstrode-ot tehát bevezették a nappaliba, majd Mrs. Hackbutt is lement. Száját szorosabbra zárta, kezét többet dörzsölte a szokásosnál, ilyenformán emlékeztetvén magát, hogy szólásszabadságának ma helye nincs. Azt is eldöntötte, hogy Mr. Bulstrode hogyléte felől nem érdeklődik.

- Szinte egy hete nem fordulok meg sehol másutt, csak a templomban - jegyezte meg Mrs. Bulstrode néhány bevezető szólam után. - Mr. Bulstrode oly betegen került haza a csütörtöki gyűlésről, hogy nem volt lelkem otthagyni.

Mrs. Hackbutt egyik kezét kebléhez szorította, a másikkal dörzsölgette, s a szeme a szőnyeg mintáin járt.

- Mr. Hackbutt is ott volt a gyűlésen? - érdeklődött Mrs. Bulstrode.

- Ott, ott - felelte Mrs. Hackbutt rezdületlenül. - A temető telkét közadakozásból veszik meg, úgy hallom.

- Reméljük, nem kell több kolerást beletemetnünk - sóhajtott Mrs. Bulstrode. - Szörnyű istencsapása az. Bár énszerintem Middlemarch levegője nagyon egészséges. Vagy talán azért hiszem, mert annyira megszoktam gyermekkorom óta? Bár azóta sem jártam olyan városban, amelyik jobban tetszene, kivált az ember öreg napjaira.

- Én nagyon örülnék, ha megmaradnátok Middlemarchban - biztosította Mrs. Hackbutt, s elfojtott egy sóhajt. - De meg kell nyugodnunk, ha a sorsunk akárhogy fordul. És azt is tudom, hogy ebben a városban mindig lesznek olyanok, akik a javatokat akarják.

- Holott azt szerette volna mondani: "Ha a tanácsom szerint jársz el, elválsz a férjedtől." Viszont azt is világosan látta, hogy a szerencsétlen asszony nem is sejti, honnét szakad a nyakába a baj. Nem tehet egyebet, kissé fölkészíti. Mrs. Bulstrode-ot egyszerre kilelte a hideg. Mrs. Hackbutt szavai mögött valami rendkívüli eseményt sejtett, s bár azzal a szándékkal indult el otthonról, hogy tájékozódik, a rendkívüli eseményt firtatni nem merészelte. A beszélgetés ilyenképpen az ifjú Hackbuttokra fordult. Mrs. Bulstrode hamarosan elbúcsúzott, mondván, hogy Mrs. Plymdale-hez készül. Odafelé megpróbálta elképzelni, hogy a gyűlésen talán Mr. Bulstrode megint összecsapott régi ellenfeleivel - akár Mr. Hackbutt-tal. Ez érthetővé tenné a titkolózást.

Hanem ez a magyarázat már nem állhatta meg a helyét, amint Mrs. Plymdale-lel beszélgetni kezdtek. Selina barátnéja túláradó szeretettel fogadta, és látszott rajta, hogy a leghasznosabb útbaigazításra kész bármely jelentéktelen tárgyban, egyes-egyedül olyanba nem ereszkedik, amelyiknek köze lehet Mr. Bulstrode hirtelen megromlott egészségi állapotához. Mrs. Bulstrode azt hitte, kérdésével előbb folyamodhat Mrs. Plymdale-hez, mint bárki máshoz, most azonban meglepetten tapasztalta, hogy a régi barátnék bizalma nincs mindig kéznél - ott volt köztük a jobb időkben váltott bizalmas szavak gátja. De maga sem sajnáltatta volna magát olyasvalakivel, aki mindeddig elfogadta rangelsőbbségét. Mrs. Plymdale titokzatos célzásokat ejtett el arra nézve, hogy ő a barátait soha nem támadná hátba, ami csak megerősítette Mrs. Bulstrode balsejtelmeit. De nemhogy természetes nyíltságához híven megkérdezte volna: "Mondd, mit dugdosol annyira előlem?" - inkább azon kapta magát, hogy szedelőzködik, mint aki retteg a világos választól. Biztosra vette már, hogy a baj a pénzvesztésnél nagyobb, mert megfigyelte, hogy Selina is, akár Mrs. Hackbutt az előbb, mintha meg sem hallaná, amit ő a férjéről elmond. A hírétől is félnek?

Zaklatottan búcsúzott el barátnéjától, és kocsisát Mr. Vincy tárházához irányította. A rövid úton homályban tapogatózó rémülete annyira megerősödött, hogy amikor belépett bátyja irodájába, megremegett a térde, hamvaspiros arca holthaloványra vált. Bátyját hasonló izgalom fogta el a láttán. Felkelt íróasztala mellől, elébe sietett, kézen fogta, és szokásához híven teketória nélkül a közepébe vágott a dolognak:

- Isten legyen irgalmas hozzánk, Harriet! Tudsz már mindent.

Ez a pillanat talán jobban lesújtotta Mrs. Bulstrode-ot, mint a következők. Magába foglalta a tapasztalatok teljes tömegét, amelyek nagy érzelmi válság idején kinek-kinek természete szerint törnek utat a küzdelmes végkifejlet felé. Ha Raffles emléke nem motoszkál benne, talán csak az anyagi csődre gondolt volna, most azonban, bátyja szeme pillantására és a szavára, belényilallt, hogy férje valami bűnét rejtegetheti, s már a rémület sugallata nyomán támadt fel benne pellengérre állított férjének képe - majd, amint egy pillanatig a világ vádló szemeinek kereszttüzében perzselődött, egyetlen szívdobbantó elhatározással odaállt mellé megszégyenítettségében, gyászosan, szemrehányások nélkül. Mindez egy pillanat alatt történt benne, amíg lerogyott egy székre, és tekintetét fölébe hajló bátyjára emelte. - Semmit sem tudok. Mit kellene tudnom, Walter? - kérdezte elhaló hangon.

Bátyja elmondott neki mindent, kendőzés nélkül, lassan, töredezetten, éreztetvén vele, hogy a botrányban mennyi a nem igazolható gyanú, kivált Raffles halálával kapcsolatosan.

- Az emberek azonban mondják a magukét - fűzte hozzá. - Még akkor is, ha a bűnöst az esküdtszék felmenti, beszélnek, bólogatnak, hunyorítanak... mintha nem is érdekelné őket, bűnös-e valóban. A csapásban Lydgate-nek egyenlőképpen kell osztoznia Bulstrode-dal. Magam nem is firtatom, mi a teljes igazság. Azon bánkódok csak, hogy a nevüket is minek kellett meghallanom! Te is jobban jártál volna, akár Rosamond, ha a Vincy névre hallgatsz mindhalálig.

Mrs. Bulstrode-nak nem volt mit válaszolnia.

- Ne törj meg, Harriet. Nem téged vádolnak az emberek. És énrám számíthatsz, akárhogy döntesz is - tette hozzá a bátyja szókimondó ragaszkodással.

- Kísérj ki a kocsihoz, Walter - kérlelte Mrs. Bulstrode. - Nagyon elgyengültem.

Hazaérvén szólnia kellett a lányának: - Nem vagyok jól, szívem, le kell feküdnöm. Maradj a papa mellett, és engem hagyj békességben. Vacsorát nem kérek.

Bezárkózott a szobájába. Idő kellett, hogy összeszokjon tört életével, csonkolt becsületérzésével, s hogy kijelölt új helyét elfoglalhassa. Férje jelleme más fényben állt előtte, és nem ítélkezhetett felőle elnézően: rejtőzködése tette csak méltóvá húszévi tisztelet- s becsületére, most azonban a feltámadó részletekben húszéves megcsalatását látta. Bűnös múltja felől tudatlan ment férjhez hozzá, s eszmélvén, nem maradt elég hite, hogy a legsúlyosabb vádak ellenében ártatlanságát tanúsítsa. Egészségesen tetszelgő természete inkább osztozott megérdemelt szégyenében.

Mert ez a szedett-vedett szókincsű, félművelt asszony végül mégis hűséges szívvel fordult a férje felé. Módját megosztotta vele fél életen át, kedvességét élvezte - s most, hogy büntetést mértek ki rá, nem látta lehetségesnek, hogy magára hagyja. Lehet azonban úgy is magára hagyni valakit, hogy egy asztalnál ülünk vele, egy ágyban fekszünk, szeretetlen tőszomszédsággal szárasztván ki lelkét. Mrs. Bulstrode azonban tudta, amikor bezárkózott, hogy ajtót nyit megint, és lemegy bánatát megosztani férjével, vétkéről pedig ennyi lesz a mondanivalója: veled vagyok a gyászban, nem vetek a szemedre semmit. Időre csak azért volt szüksége, hogy erejét összeszedje, hogy elsirassa az életben lelt büszkeségét és örömét. Mikor aztán együtt volt az ereje, apróságokkal vértezte magát, amelyek a szigorú bíró szemében botorságoknak tetszhettek talán - mégis ezekkel mutatta ki látható és láthatatlan bíráinak, hogy lelkébe fogadta a megaláztatást. Leszedte ruhája díszeit, és csupasz gyászba öltözött. Letette cicomás főfedőjét, és tornyos kontyát lefésülvén sima félkalapot rakott fel - olyannak látszott, mint egy megújulást kereső korai metodista.

Bulstrode tudta, hogy felesége a városban járt, és azzal jött haza, hogy nem jól van. Ezt az időt tehát izgalomban töltötte ő is. Tudta, hogy feleségének másoktól kell a botrány felől értesülnie, s e lehetőségben könnyebben megnyugodott, mintha magának kellett volna vallomással előállnia. Elképzelvén azonban, hogy felesége mindent megtudott, szorongva várta a fejleményeket. Leányai, kéréséhez híven, magára hagyták, s bár a vacsoráját szobájába kérette, nem nyúlt hozzá. Úgy érezte, lassan belepusztul a részvétlenségbe. Többé talán nem is láthatja felesége szerető arcát. Istenhez fohászkodott, s nem érzett egyebet kezének súlyánál. Este nyolc óra lett, mire kinyílt szobájának ajtaja, és felesége belépett. Nem mert felnézni rá. Csak ült lesütött szemmel, s a felesége azt hitte, össze is zsugorodott talán - mintha elszárasztották volna az utóbbi napok. Új részvét s régi gyengédség hulláma csapott át rajta, amint férjének a szék karjára nehezedő kezén pihentette meg kezét, s a másikat a vállára tette, gyengéden szólítván meg férjét:

- Nézz fel, Nicholas.

Bulstrode megrezzent, és szinte elcsodálkozva emelte rá szemét: felesége sápadtsága, gyászruhája, reszkető szája mind azt mondta, "Tudom", s a keze meg a szeme mégis gyengéden pihent rajta. Bulstrode-ból kitört a zokogás, és együtt sírtak, ahogy felesége melléje ereszkedett. Szóba nem is foglalhatták volna azt a szégyent, amit most az asszony is felvállalt, Bulstrode gyalázatot hozó cselekedeteivel együtt. A zokogása néma vallomás volt, s az asszony is némán sírva fogadott hűséget. Mert bármilyen nyíltszívű volt, a pattogó szikránál jobban félt most férje megnyíló lelkiismeretétől. Nem kérdezhette: "Mennyi a szóbeszédben a rágalom?", Bulstrode pedig nem felelhette rá: "Ártatlan vagyok."

 

HETVENÖTÖDIK FEJEZET

Az adott gyönyörök hamisságának érzete és a hiányzó gyönyörök hiábavalóságának fel nem ismerése okozza az állhatatlanságot.

PASCAL


Rosamond arcát a remény hajnalpírja derítette fel újból, amikor a házról lekerült az iszonyú teher, és minden kellemetlen hitelezőt kifizettek. Örülni mégsem tudott. Házassága nem váltotta valóra várakozásait - sőt, a valóság útját szegte képzelgéseinek is. E rövid viharszünetben Lydgate-nek eszébe jutott, zaklatottságában hányszor veszítette el türelmét, s hogy Rosamondnak mit kellett tőle elszenvednie, ezért most igen nyájasan bánt vele, azonban a régi kedve neki is alábbhagyott, és életük módjának szűkebbre fogásáról úgy beszélt, mint eldöntött dologról. Gondolta, lassan összebékítheti vele Rosamondot, és lenyelte mérgét, amikor Rosamond válaszul azt a kívánságát nyilvánította, hogy legjobb volna, ha Londonba költöznének. De ha kellemetleneket nem válaszolt, olyankor is unottan hallgatta férjét, és azon merengett, ugyan mire is él ő. A nehéz helyzetükben elhangzott kemény szavak éppen azt a hiúságát sértették, amelyet udvarlása idején férje ébresztett fel benne, ezért férje véleményét magában kificamodottnak nevezte, és titkon megvetette. Megvetéssel utasította tehát el a nyájasságát is, mint meg nem kapott boldogságának pótlékát. Szomszédaik szemében lejjebb szállottak, Quallingham felé sem vezetett már út - kibúvót nem kínált semmi, legfeljebb Will Ladislaw egy-egy levele koronként. Rosamondot sértette és kiábrándította Will döntése, hogy itthagyja Middlemarchot. Bár sejtett, sőt tudott is valamit Dorothea iránt érzett csodálatáról, azt a hitet melengette magában, hogy majd csodálatát lassan ő nyeri el - mert Rosamond is olyan asszony volt, hogy azt hitte, mindenki őt választaná, ha választása nem tetszene reménytelennek. Mrs. Casaubont is csak úgy nézhette el Willnek, hogy már előbb megismerte nálánál. Will játékos, csipkelődő, gavalléros udvarlását mélyebb érzései leplének tekintette; jelenléte hiúságát és regényes hajlamait egyaránt fölcsiklandozta. Férje ehhez már nem értett. Azt is elképzelte - mert ugyan mit el nem képzelnek a férfiak s nők ilyen helyzetben? -, hogy Will talán az ő bosszantására nagyítja Mrs. Casaubon iránt érzett hódolatát. Ilyen gondolatok foglalták le szegény Rosamondot Will távozása előtt. Willből, gondolta el Rosamond, sokkal alkalmasabb férj vált volna, mint amilyenre Lydgate személyében talált. Nagyobbat nem is tévedhetett volna, hiszen az ő elégedetlensége a házasság állapotának szólt, az önmegtagadás és türelem követelésének, nem pedig férje természetének. Mégis a légi Jobbik érzelmes látomása eloszlatta unalmát. Regényt szőtt, hogy élete lapályait megélénkítse: Will Ladislaw az örök agglegény szerepét kapta benne, és itt kellett volna élnie a kertek alatt, Rosamond parancsát lesve, soha ki nem mondott szerelemben, görögtűzzel világítván be egynémely jelenetet. Will távozása tehát csalatkozás volt Rosamondnak, és Middlemarch szinte teljesen elveszítette számára a vonzását - bár a család quallinghami ágával való kapcsolat reménye még egy darabig tartotta benne a lelket. Azóta házasságuk bajai mindegyre súlyosodtak, és Rosamond a kilátástalanságban egyre csak az ő silány regényén kérődzött. Férfiak s nők gyakran ítélik meg tévesen lelkük állapotát: fájó elvágyódásukat némelyek tehetségnek, mások hitnek, mások megint elsöprő szerelemnek érzik. Will Ladislaw csevegős leveleket írt, részint neki, részint Lydgate-nek, de mindig Rosamond válaszolt - elválásuk, úgy érezte, nem lehet végleges, és változást attól remélt, hogy majd Londonba telepszenek. Londonban minden más. Rosamond tehát elszántan munkához látott, hogy e remélt célját megvalósíthassa. Egy új ígéret buzdítását is megkapta hozzá.

Nem sokkal az emlékezetes gyűlés után Lydgate levelet kapott Will Ladislaw-tól, amelyben Will nem csekélyebb hírt tudatott, mint hogy újabban a gyarmattelepek létesítésének kérdésével foglalkozik, s ezért, mint mellékesen odavetette, a következő hetekben alighanem el kell látogatnia Middlemarchba - örvendetes szükség, jegyezte meg, legalább annyira, mint diáknak a vakáció. Azt a reményét is kifejezte, hogy helyét a szőnyegen fenntartották, és zene is várja tenger. Viszont látogatásának ideje felől nem írhatott bizonyosat. Amíg Rosamond a levelet hallgatta, az arca, mint a harmatos bimbó, kivirult. Most már semmi sem lesz elviselhetetlen. Adósságaikat kifizették, Ladislaw jön, és majd meggyőzik Lydgate-et, hogy Londonba telepedjenek, hiszen az "annyira más, mint egy poros kisváros".

A világ felderült. Csakhogy hamarosan ismét felhők tornyosultak Rosamond feje fölött. Férjét újabban borúsnak látta, és Lydgate nem akarván magyarázkodni - mert sebzett érzéseit éppen nem tárta volna Rosamond félremagyarázásra hajlamos közönye elébe -, Rosamond olyan irányból kapta meg kínos magyarázatát, ahonnét nem is sejtette, hogy boldogságát veszedelem fenyegetheti. Friss lelkendezésében azt hitte, Lydgate-re megint rájött a harapós kedve, azért nem hallja meg időnként, azért kerüli ki, ha teheti - Rosamond tehát a gyűlés után néhány nappal Lydgate megkérdezése nélkül úgy döntött, hogy meghívókat küld széjjel kisebb társas vacsorára, gondolván, hogy ennél okosabbat nem tehetne, mivel barátaik mostanában nemigen keresik meg őket, s a régi jó viszonyok helyreállításának eljött az ideje. Majd ha a meghívásokra megkapja a választ, akkor szól férjének, tervezte, s egyben meginti, hogy lám, orvos így rendezi helyesen a társas életét - mert Rosamond a más kötelezettségei felől igen szigorúan gondolkozott. Csakhogy a meghívását senki sem fogadta el, az utolsó elutasító levél pedig Lydgate kezébe került.

- Ez az ákombákom Chichelyé. Mit leveleztél te vele? - nézett rá Rosamondra furcsálkodva, amint a levelet a kezébe nyomta. Rosamondnak most már meg kellett mondania. Lydgate dühösen végigmérte.

- Mi a ménkűnek küldözgetsz te szét meghívásokat a megkérdezésem nélkül, mondd csak? Tiltakozom ellene, hogy ebbe a házba vendégeket hívj! Bár azt hiszem, mindenki visszautasította.

Rosamond nem válaszolt.

- Nem hallasz? - dörögte Lydgate.

- Már hogyne hallanálak - felelte Rosamond, s mint valami kényes madár félrebillentette a fejét.

Félrekapta Lydgate is. De abban nem volt semmi kényesség, ahogy kiviharzott a szobából. Robbanás veszélye fenyegette megint. Rosamond azt gondolta, hogy, íme, ismét lehetetlenkedik, pedig most igazán semmi oka az ingerültségre. Lydgate már semmit nem közölt vele, amiről azt hitte, úgysem érdekli, s e szokása Rosamondot tájékozatlanságban hagyta az ezer font felől is. Annyit tudott csak, hogy a kölcsönt Bulstrode bácsikája adta. Sem Lydgate gyilkos kedvét nem értette, sem azt, hogy a szomszédság miért kerüli őket most, amikor anyagi bajaiktól megszabadultak. Ha a meghívást elfogadják, Rosamond meghívta volna még a mamáékat is, hiszen nem látta őket napok óta. Most tehát föltette félkalapját, és elindult megnézni, mi történhetett velük, mert az az érzése támadt, hogy összebeszéltek, és magára hagyják őt ezzel a harapós emberrel. Ebéd utáni időben indult neki, ezért a papát meg a mamát együtt találta a nappaliban. Szomorú pillantással fogadták, s csak annyit mondtak: - Nocsak, drágám! - Semmi többet. Rosamond még sohasem látta apját ilyen leverten. Mikor leült, nyomban megkérdezte:

- Nincs valami baj, papa?

A papa nem felelt. Mrs. Vincy szólalt meg helyette: - Ugyan, édesem, hát semmit sem hallottál? Pedig most már hozzád is el kellett jutnia a hírnek.

- Csak nem Tertiusról kellett volna hallanom valamit? - nézett rá Rosamond, és elsápadt. Balsejtelmét férje érthetetlenül harapós kedvével kapcsolta össze azonnal.

- De bizony, édesem. Te is csak bajnak mentél férjhez. Ezt még az adósságnál is nehezebben fogjátok kiheverni.

- Lassan, Lucy - intette le Mr. Vincy. - Hát Bulstrode bácsikádról sem hallottál semmit, Rosamond?

- Nem, papa - felelte szegény lélek. Bár családi szerencsétlenségbe életében nem kóstolt, úgy érezte, mintha vaskéz markolászná a bensejét.

Apja elmondott neki mindent, majd a végén ezt fűzte hozzá: - Jó, ha mindent tudsz, drágaságom. Szerintem helyesebb, ha Lydgate ebből a városból elköltözik. Ellene fordult mindenki. Tegyük fel, hogy nem tehetett felőle. Olyasmikért nem vádolhatom, amiket nem tudok. - Holott minden apróságért Lydgate-et szokta okolni.

Rosamondot lesújtotta a hír. Mintha nálánál keserűbb sors nem juthatott volna ki senkinek - hogy ő olyan emberhez ment feleségül, akit vád ér mindenünnen! Sokszor elkerülhetetlen, hogy a bűn legkeservesebbjének a szégyent tekintsék; eloszlatásához sok-sok töprengésre lett volna szükség, amilyenhez Rosamond nem szokott, mert úgy érezte most is, hogy a baj kisebb, mintha férjére csakugyan rábizonyult volna valami. A bajból csak a szégyen maradt. Ő pedig jóhiszeműen hozzáment ehhez az emberhez, gondolván, hogy családjával együtt díszére válnak majd! Szüleivel szokása szerint tartózkodóan viselkedett, s annyit mondott csupán, hogy ha Lydgate a tanácsa szerint cselekszik, rég itthagyta volna Middlemarchot.

- Nagyon szépen viseli - jegyezte meg az anyja, amint Rosamond elpályázott.

- Hála legyen Istennek! - fohászkodott a megtört Mr. Vincy.

Rosamond úgy érezte, jogos dacát viszi haza. Mert mit tett Tertius valójában? Honnan is tudhatná ő? Miért nem mond el neki mindent? E kérdésről nem szólt vele, és persze ő meg nem pendítette. Egyszer megfordult a fejében, hogy talán megkéri apját, hadd költözhessen haza. Ez a lehetőség azonban a legkilátástalanabbnak látszott valamennyi közt. Egy férjes asszony hazaköltözzön a szüleihez! Az élete végképp értelmét veszítené. Nem is képzelgett sokáig efelől.

A következő két napon Lydgate változást észlelt feleségén, és mindjárt arra gondolt, hogy fülébe jutott a hír. Vajon előhozakodhatik-e vele, vagy örökösen hallgatni fog felőle, elismervén mintegy, hogy hisz a bűnösségében? Ne feledjük, hogy Lydgate lázas elmével járt-kelt a világban, s minden fájt neki, amit csak gondolt. Rosamondnak ebben az ügyben nyilván volt oka a panaszra a bizalom hiánya miatt, Lydgate azonban elkeseredésében fölmentve érezte magát: avagy nem húzódozik-e méltán a beszédtől most, hogy Rosamond hallotta a hírt, és mégsem fordul hozzá? Lelkiismerete azonban azt súgta, hogy ő a hibás. Ezért nem nyughatott, és a hallgatást hovatovább tűrhetetlennek érezte. Mintha egy hajóroncson hányódtak volna, háttal egymásnak.

"Szamár vagyok - gondolta. - Mit várhatok én még? Rosamond nem segítőtársam. Csak gond a nyakamban." Azon este mégis így szólt:

- Olyasmit hallottál talán, Rosamond, ami elszomorít?

- Olyasmit - felelte Rosamond, és letette varrnivalóját. Szokatlanul kábán dolgozott mostanában a tűvel.

- Mit hallottál?

- Mindent, azt hiszem. A papa mondta el.

- Hogy az emberek engem becstelennek tartanak?

- Azt - rebegte Rosamond, és észre sem vette, már varrt ismét.

Csönd támadt. "Ha bízik még bennem - gondolta el Lydgate -, most kell szólnia, és elmondani, hogy nem osztozik a közhiedelemben."

Hanem Rosamond csak varrt gépiesen. A vallomást Tertiustól várta. Mert ő mit mondhatna? És ha ártatlan, miért nem tesz valamit a tisztázására?

Rosamond hallgatása tovább forralta Lydgate epéjét. Senki sem hisz neki, hajtogatta magában, még Farebrother is elkerüli. Most pedig, mikor ebbe a beszélgetésbe belevágott, azt hitte, a közéjük telepedett teljes ködöt fogja eloszlatni. Feltámadt haragja azonban megtörte elhatározását. Rosamond ezt a bajt is, akár a többit, csak a magáénak tartja. Számára mindig külön életű lény, s azt hiszi, férje mindenben az ellenére cselekszik. Dühösen pattant fel, kezét zsebre vágta, úgy méregette a szoba hosszát. Lelkiismerete azt tanácsolta, legyen úrrá dühén, és mondjon el Rosamondnak mindent, győzze meg a tiszta tényállás felől. Hiszen szinte megtanulta már a leckét, hogy meg kell hajolnia Rosamond akaratának, s mivel a részvétét szűkmarkúan méri, neki kell belőle többet juttatnia. Végül visszatért eredeti elhatározásához: fel kell tárnia helyzetét, az alkalom nem maradhat kiaknázatlan. Ha sikerülne megértetnie vele, hogy a rágalomnak a szemébe kell nézniük, s nem lesütni a szemüket, majd pedig, hogy kétségbeesett helyzetük zúdította rájuk ezt a bajt is, akkor talán megegyezhetnének, hogy a lehető legszerényebben kell gazdálkodniuk, csak így vészelhetik át, függetlenségüket megőrizve, a nehéz időket. Talán kész terveit is szóba hozhatná, és megnyerhetné Rosamondot? Meg kell próbálnia. Mi egyebet tehetne?

Maga sem tudta, mennyi ideig sétált fel s alá a szobában. Rosamond is csak annyit tudott, hogy már nagyon régóta, és jó lenne, ha letelepedne végre. Ő is arra gondolt, hogy itt az idő Tertius meggyőzésére. Mert az igazság akármi, szerencsétlenségük egyképpen nyilvánul.

Lydgate végre leült, közelebb Rosamondhoz, s odahajolván ránézett, mielőtt a súlyos kérdésbe belebocsátkozott volna. Magát már sikerült meggyőznie, és ünnepélyesen akart szólni, mint valamely soha vissza nem térő alkalomhoz illik. Már éppen szóra nyílt volna a szája, mikor Rosamond a kezét ölébe ejtve ráemelte szemét, és így szólt:

- Igazán, Tertius...

- Hogyan?

- Igazán most már letehetnél arról a szándékodról, hogy Middlemarchban maradjunk. Én nem élhetek itt tovább. Költözzünk Londonba. A papa is, meg mindenki más is biztat. Könnyebb lesz elviselnem bármi nyomorúságot, ha másutt szakad a nyakamba.

Lydgate-nek torkára forradt a szó. Nekihuzakodott a nagy vallomásnak, leckének, s íme, a régi nótát hallja megint. Hanem ez már sok volt. Eltorzult arccal kelt föl, s otthagyta Rosamondot.

Talán ha az elhatározása erősebbnek bizonyul Rosamondénál, az estének jobb vége lesz. Ha ereje megugrotta volna ezt a gátat is, talán formálhat Rosamond reményein és vágyain. Nem tudni, hogy akár a különösen merev természetek is megállnak-e soká az erősebb előtt. Talán rohammal bevehetők, s hódolásuk pillanatától fogva hívőivé lesznek a hódító elszántabb lelkének. Lydgate azonban lüktető kínt hordozott magában, és az ereje nem állta meg a próbát.

Kölcsönös megértésük és együttes elhatározásuk várt pillanata tehát messzibb volt, mint valaha - sőt, a próbálkozás kudarca el is odázta talán mindörökre. Külön gondolatvilágban morzsolták tovább napjaikat; Lydgate törődötten végezte a munkáját, Rosamond pedig úgy érezte, s némi joggal, hogy férje kegyetlenül bánt vele. Mondhat ő Tertiusnak akármit! Hanem majd Will Ladislaw-nak igenis elmond mindent. Hiába volt magának való természet, rászorult, hogy valaki igazat szolgáltasson neki.

 

HETVENHATODIK FEJEZET

Irgalom, Jóság, Szeretet
S Béke... - hány tört imát
Küldöz e boldog négy erény
Elé a földi gyász
.
..........................................
Emberszivű az Irgalom,
A Jóság - földi test,
A Szeretet menny-föld-arcot ölt
S a Béke - földi mezt.

WILLIAM BLAKE: AZ ISTENI ÁBRÁZAT[36]


Lydgate néhány nappal később Dorothea hívására a lowicki úrilak felé tartott lovon. A hívás nem érte váratlanul, mert Mr. Bulstrode levele után kapta: a bankár közölte, hogy Middlemarchból való elköltözésének előkészületeit folytatja, ezért emlékezteti Lydgate-et a kórházról folytatott megbeszélésükre, amelynek érdemét tekintve álláspontja változatlan. Ugyanezért kötelességének érezte, hogy egyéb szükséges lépések megtétele előtt Mrs. Casaubonhoz forduljon, aki viszont, mint ennek előtte is, ragaszkodik ahhoz, hogy a kérdést Lydgate-tel vitathassa meg. "Véleménye talán módosulhatott - rejtette célzását levelébe Bulstrode -, de ha így történt, akkor is kívánatos, hogy új formájában Mrs. Casaubon elé tárja."

Dorothea felajzottan várta érkezését. Bár férfi tanácsadóinak hatására nem "kotnyeleskedett" - Sir James szavaival élve - a Bulstrode-ügybe, Lydgate helyzetének kínossága nyomasztotta, és amikor Bulstrode ismét hozzáfordult a kórház dolgában, úgy érezte, eljött az az alkalom, amelyet siettetnie nem volt illendő. Fényűző otthonában, terebélyes fáinak árnyán sétálgatva mások gondjain járt az esze, bár érzelmeit rács zárta el tőlük. Mindig szenvedélye volt a jótett, s most, hogy szüksége határozott alakot öltött, minden vágya e szükség megenyhítésére irányult - tulajdon jómódjának is csak ezért örvendezett. Nagy reménnyel nézett elébe a beszélgetésnek, s a tartózkodásra való intelmek eszébe sem jutottak. Az sem fordult meg a fejében, milyen fiatal ő még. E pillanatban lényegtelenebbnek semmi sem tetszhetett neki, mint neme s fiatalsága, amikor emberi együttérzését kellett megmutatnia.

A könyvtárban várakozván nem tehetett egyebet, felelevenítette múltjának Lydgate-tel kapcsolatos jeleneteit. Mintha valamennyi a házasságához s házas gondjaihoz fűződött volna... Mégsem, mert két emlékében Lydgate felesége s még egyvalaki megelevenedett. Az emlék fájdalma elmúlt, mégis elképzelhette a nyomán, hogyan élheti házasságát Lydgate, miért olyan érzékeny felesége említésére is. Emlékeiből drámát olvasott ki Dorothea, s szeme úgy csillogott, teljes lényét olyan feszültség hatotta át, mintha nem is a sötét örökzöld előterében elnyúló friss pázsitra s a fakadó rügyekre tekintett volna ki a könyvtár ablakán.

Az érkező Lydgate arcának láttán szinte visszahőkölt. Jól észlelhette a változást, hiszen nem látta Lydgate-et már két hónapja. Nem is a kóros lesoványodása döbbentette meg, hanem az a változás, amelyet akár a fiatal arcok is elszenvednek, ha folytonos levertséget, csüggedést tükröznek. Dorothea szívélyessége, ahogy a kezét nyújtotta, megenyhítette ugyan Lydgate arcát, de éppen csak egy mélabús mosolyig.

- Régóta várok már erre a találkozásra, Mr. Lydgate - kezdte Dorothea, amint leültek egymással szemben -, mégis halogattam a meghívását, amíg Mr. Bulstrode újból hozzám nem fordult a kórház kérdésével. Úgy vélem, hogy a régi ispotálytól való külön igazgatásának előnyei az ön személyéhez fűződnek, helyesebben az ön munkájához, amelyre a kórház vezetése serkenti. Elmondaná-e, mit gondol e feltevésemről?

- Kegyed nyilván dönteni szeretne, megadja-e nagylelkű támogatását kórházunknak - válaszolt Lydgate. - Én pedig jó lélekkel nem tanácsolhatom, hogy adományát az én tevékenységemhez kösse. Megtörténhet, hogy el kell költöznöm ebből a városból.

Röviden szólt, mert újból belenyilallt, hogy eszményi célját meg nem valósíthatja, ha Rosamond elleneszegül.

- Nem azért, mert senki sem bízik önben? - kérdezte Dorothea, s kérdéséből tiszta szívének áhítata szólt. - Ismerem az ön körül támadt balhiedelmeket. És az első pillanattól tudom, hogy balhiedelmek. Önt aljasság nem terhelheti. Becstelenségben el nem marasztalható.

Lydgate első találkozása volt ez a bizalommal. Mély sóhajjal mondott köszönetet. Több nem telt tőle. Nem merte hinni, hogy néhány hivő asszonyi szó fordíthat az életén.

- Mondjon el mindent, kérem - biztatta Dorothea rendületlenül. - Tudom biztosan, hogy ön mellett szól az igazság.

Lydgate felugrott, s az ablak felé indult, mint aki elfelejtette, hol van. Annyiszor megfordította a fejében ezt a lehetőséget, hogy kifejtheti részletesen az ellene szóló látszat kerülgetése nélkül, mi hogyan történt, Bulstrode-ra való tekintet nélkül, mégis mindig ellene döntött az efféle vallomásnak. Úgy látta, az emberek hitén nem változtathat. Dorothea szavai viszont olyannyira csábították, amit józan állapotában balgaságnak hitt.

- Mondja el, kérem - biztatta Dorothea nyíltszívűen -, azután tanácskozhatunk. Kár az embereket meghagyni balhiedelmükben.

Lydgate föleszmélt, megfordult, és ott látta Dorothea bízón bájos arcát. Mintha lelkünk állapotát merőben megváltoztathatná egy jelenlévő nemes, nyílt jellem: a világot teljes nyugodalmas tömegében látjuk ismét, és úgy érezzük, hogy cselekedeteink teljességét tekintik bennünk mások is. Lydgate-en lassan úrrá lett ez a hatás, hiszen már jó ideje úgy érezte, áthatolhatatlan sűrű tömegben dulakszik a létéért. Leült megint, s mintha régi lénye éledt volna újjá azzal a felismeréssel, hogy van, aki őbenne hisz.

- Nem akarnék Bulstrode felől rosszat mondani, hiszen ő kölcsönözte nekem a szükséges pénzt - magyarázta. - Bár ma az adósságnak jobban örülnék. Mindegy. Bulstrode elesett ember, az élet alig pislákol benne. Másrészt el szeretnék mondani kegyednek mindent. Megnyugvásomra szolgál a beszéd itt, ahol a bizalom előtte jár, és nem kell minduntalan bizonykodnom, milyen becsületes ember vagyok én. A méltányosság légkörében könnyű a vallomás.

- Bízzék bennem - bátorította Dorothea. - Engedelme nélkül egy szavát fel nem használom. S ha egyebet el nem érünk, annyit legalább elmondhatok majd, hogy az ügy részletei világossá váltak előttem, és nyugodt lélekkel szállhatok síkra önért. Mr. Farebrother énnekem hisz, de hisz a nagybátyám és Sir James Chettam is. Sőt élnek olyanok Middlemarchban többen, akikhez bízvást fordulhatok... hitelem van náluk, ha nagyon nem is ismernek. Elég, ha annyit tudnak felőlem, hogy az igazságot keresem. S hogy becsületét helyreállítsam, semmi fáradságot nem sokallanék. Dolgom szinte nincsen, nem is tehetnék jobbat.

A kép merő ártatlanságában is bizonyítéka lehetett Dorothea elszántságának. Kutató gyengédsége látszott éppen acélos vértezetnek a csúfolók nyilai ellen. Lydgate nem is hitte, hogy a levegőbe beszél: életében először mert rátámaszkodni büszke természete ilyen nagylelkű részvétre. El is mondott mindent attól kezdve, hogy az anyagi bajok fojtó szorításában vergődve először fordult Bulstrode-hoz. Majd, amint beszéd közben egyre inkább felengedett, mindenkori gondolataival is kiegészítette az események képét: részletesen elmagyarázta, hogy betege gyógymódjában eltért az általános gyakorlattól, de később az orvoslás eszményétől is, s hogy a kölcsön elfogadása nyugtalanná tette lelkiismeretét, személyes hajlama és gyógyászati meggyőződése ellenére járt el, bár az általános vélekedés szerint kötelességmulasztás nem terheli.

- Azóta megtudtam - tette hozzá -, hogy Hawley valamelyik megbízottja kikérdezte a Kőporta házvezetőnőjét, s az asszony elmondta, hogy mindazt az ópiumot beadta a betegnek, amit az üvegcsében otthagytam, jó adag pálinkát is beletöltött. Ez azonban a szokásos javallattal nem ütközik. A legnevesebb orvosok nem rendelkeznek manapság másként. Gyanú erről az oldalról nem is támad. Onnan inkább, hogy nagy összegű pénzt fogadtam el, Bulstrodenak pedig alapos oka volt, hogy a beteg halálát kívánja. Mi másért adhatta tehát a pénzt, mint hogy beleegyezésemet vásárolja meg, ki tudja, milyen gonosztettével... legalábbis hallgatásomért fizetett díjat. Az efféle gyanúk azért a legmakacsabbak, mert a közgondolkodás nem különb, és senki jobbat föl nem tenne másról sem. Hogyan és miért jártak el utasításaim ellenében, erre a kérdésre magam sem tudom a választ. Meglehet éppen, hogy Bulstrode lelkét nem terheli bűnös szándék... még az is lehetséges, hogy az ópium túladagolásához és a szeszhez közvetlen köze nincs. A gyanúnak nem is ez adja a tápot. Jellemének ismeretében ítélik el, arra a körülményi bizonyítékra hivatkozva, hogy volt oka bűntettre. Bulstrode pedig magával rántott engem is, mert a pénzét elfogadtam. Mintha a búzába üszög üt... ami velem történt, nem visszafordítható.

- Súlyos csapás valóban - sóhajtotta Dorothea. - Megértem, miért olyan nehéz tisztáznia magát. S hogy ez a csapás önt érte éppen, holott céljait magasabbra tűzte, és keresésükben messzibbre jutott, mint a többség... ezt végérvényűnek el nem fogadhatom. Én a szándékot tekintem, és arra emlékszem, mit mondott, amikor először beszéltünk a kórházáról. Nincs nagyobb kudarc, mint a célt szerető szándékkal magasra tűzni, nekifeszülni, s elbukni végül.

- Úgy van - válaszolta Lydgate, érezvén, hogy itt gyötrelme mélyeiről is vallhat. - Nagyralátón kezdtem. Mint akinek úgyis minden sikerül. Azt hittem, nagyobb bennem az erő s a győzelmi szándék. Az igazán leküzdhetetlen akadályokat azonban az ember csak maga láthatja.

- Tegyük fel - tűnődött Dorothea -, hogy az érvényben lévő tervezet szerint folytatjuk a kórház munkáját, s ön megmarad az intézet élén, habár csak kevesek barátságára számíthat. A rosszindulat hulláma azonban lassanként elül, ahogy az embereket alkalmak kényszerítik, hogy igazságtalanságukat belássák, mert az ön tiszta szándékáról meggyőződnek. És Louis meg Laennec fényes híre felé még nyitva áll az út... öntől hallottam... s még mindnyájunk büszkesége lehet - végezte szavait mosolyogva.

- Ha magam iránt a régi bizalommal volnék - egészítette ki Lydgate szomorúan. - Holott jobban semmi sem ingerel, mint ha elgondolom, hogy futva menekülök a rágalom elől, és semmit a leküzdésére nem tettem. Mégsem kérhetem, hogy nagy pénzt áldozzon olyan tervre, melynek megvalósulása személyemtől függ.

- Énnekem megérné - felelte Dorothea gyermetegen. - Gondolja meg. A pénzem csak lelkiismeret-furdalásomra van, mert meggyőztek, hogy nagy tervek valóra váltásához kevés, magamnak viszont sok. Nem tudom, mihez kezdjek vele. A magam vagyonából évi hétszáz fontot látok, ezerkilencszáz font évi jövedelmet pedig Mr. Casaubon hagyott rám. Három- vagy négyezer fontom a bankban pihen. Először birtokot vásároltam volna a szükségtelen pénzen, s falut alapítottam volna rajta, mintegy a mezei szorgalom iskoláját. Sir James meg a nagybátyám azonban meggyőzött afelől, hogy tervem kockázata nagy. Láthatja tehát, hogy örömest fordítanám közhaszonra a pénzem, legjobb elhelyezésének látván, ha másokat boldogít. Engem csak ingerel, hogy hozzám folyik, holott nem kívánom.

Lydgate csüggedt arcát mosoly derítette fel. Ellenállhatatlan volt Dorothea gyermeteg komolysága. S hogy megértette a magasra tűzött célt is, az meg éppen bámulatossá varázsolta a szemében. (Az emberek életében oly nagy jelentőségű alacsonyabb célok dolgában nem volt ilyen megértő szegény Mrs. Casaubon, és rövidlátását képzelettel is alig toldhatta meg.) Hanem Lydgate mosolyát beleegyezésnek értette.

- Azt hiszem, megérti már, hogy túlzott szigorral tekint magára - mondta Dorothea meggyőző hangon. - A kórház java csak egyik fele a dolognak. A másik, hogy az életét ismét teljességében élheti.

Lydgate arcáról lehervadt a mosoly. - Jósága is, pénze is van, hogy mindezt a jót megtegye - tűnődött. - Ha ugyan megtehető. Mert...

Mélán kitekintett az ablakon, mint aki elveszítette beszéde fonalát. Dorothea némán várta a választ. Lydgate végre feléje fordult, és kibökte:

- Miért ne mondhatnám el? Tudja kegyed is, miféle kötelék a házasság. Akkor legalább megért.

Dorotheának megdobbant a szíve. Ő is részese tehát a bánatnak? Szólni nem szólt. Lydgate máris folytatta:

- Nem tehetek semmit, egyetlen lépést sem kockáztathatok. Feleségem boldogságát kell tekintenem. Amit akkor tennék, ha egyedülálló ember volnék, azt már nem tehetem. Nem nézhetem el, hogy szerencsétlen. Mikor feleségül jött hozzám, nem tudta, miféle életnek néz elébe. Talán jobban is teszi, ha nem jön hozzám akkor.

- Tudom, tudom... Nem okozna neki fájdalmat, ha a körülmények végleg rá nem kényszerítik - bólintott Dorothea, mert tulajdon házassága élénken élt az emlékezetében.

- Feleségem pedig elhatározta, hogy nem maradunk. Elvágyik innen. Az itteni gondok összetörték - mondta Lydgate. Elhallgatott, mert attól tartott, többet mond a kelleténél.

- S ha látná, mi minden jó származik maradásából... - vetette ellene Dorothea, s úgy nézett Lydgate-re, mintha már elfelejtette volna előbb mérlegelt okait a maradásra. Lydgate nem válaszolt nyomban.

- Nem értene meg - vágta ki végül, úgy érezvén, hogy ezt az állítását nem magyarázhatja meg. - Igaz, elbátortalanodtam magam is itteni életemtől. - Pillanatnyi hallgatás után engedett a feszültségnek, s nem bánta már, hadd tekintsen Dorothea mélyebben az életébe. - A bajokba beleszokni sem volt ideje. Meg sem vitathattuk egymással, mi történt. Nem látok át rajta: talán attól tart, hogy csakugyan valami aljasságot műveltem? Az én hibám, mert beszélhettem volna nyíltabban vele. Csakhogy szenvedtem én is.

- Meglátogathatnám-e a feleségét? - ajánlkozott Dorothea. - Hátha a bizalmába fogadna? Elmondanám, hogy önmagát marasztalja csak el, más ugyan nem hibáztathatja. Elmondom, hogy a dolga minden méltányos ember előtt tisztázódni fog. Talán földeríthetem a kedvét. Megkérdezi tőle, hogy szívesen látna-e? Egyszer már találkoztunk.

- Hogyne fogadná szívesen - kapott Lydgate az ajánlaton. - Megtisztelőnek tekintené a látogatását, és fel is derítené, ha más nem, az a bizonyság, hogy kegyed megtartott bizalmában. Nem is jelezném előre a látogatását... hogy az én kívánságommal valamiképp össze ne kapcsolja. Tudom jól, nem illő ilyesmit mással intéztetnem...

Elhallgatott; pillanatnyi csönd támadt. Dorothea megtartotta magának, amit gondolt: hogy ő tudja, miféle láthatatlan akadálya van a közlekedésnek férj és feleség között. Ezen az akadályon elbukhat akár a legodaadóbb bizalom. Inkább a társadalmi nézetéből igyekezett Lydgate dolgát végigtekinteni, és derűsen így szólt:

- Ha Mrs. Lydgate látná, hogy önnek vannak barátai, akik hisznek önben és támogatják, talán örülne is, hogy megmarad a helyén, és reményei újjáéledvén régi szándékain munkál tovább. S ha így történnék, ön is örömest fogadná el ajánlatomat, hogy a kórházban megmaradjon. És miért ne maradna, ha a hite a tudományában meg nem rendült?

Lydgate nem válaszolt, de Dorothea látta, hogy magában vívódik.

- Nem kell rögtön döntenie - biztatta gyengéden. - Néhány napig késhetek a válasszal Mr. Bulstrode-nak.

Lydgate kisvártatva határozott hangon felelt:

- Nem. Helyesebb, ha ingadozásomnak nem enged időt. Nem állok én már olyan szilárdan a lábamon... úgy értem, döntésemben nem vagyok szabad életem változott körülményei között. Nem volna tisztességes dolog, ha másokat olyan tervekre biztatnék, amelyeknek megvalósulása tőlem függ. Mert hátha el kell költöznöm mégis... maradásomnak kicsiny a valószínűsége. Nem engedhetem, hogy jóságát az én bizonytalanságomhoz kösse. Nem... hadd csatolják csak az új kórházat a régi ispotályhoz, s hadd alakuljon minden úgy, mintha soha ebbe a városba be nem tettem volna a lábam. A kóresetek értékes gyűjteményét szedtem össze ittlétem során... majd elküldöm annak, aki használhatja - végezte szavait keserűen. - Jó ideig másra nem gondolhatok, mint a pénzkeresetre.

- Fáj, hogy ilyen reménytelenül beszél - állapította meg Dorothea. - Pedig ha kigyógyulna a reménytelenségből, boldogíthatná barátait, akik hitüket a jövőjébe, alkotóerejébe vetik. És ne feledje, mennyi a pénzem. Terhet venne le a vállamról, ha egy részétől megszabadítana minden évben, amíg csak más jövedelemhez nem jut. Ugyan miért ne tehetnék meg ennyit önért? Egyik útja ez is az igazságosabb osztozásnak.

- Isten is megáldja, Mrs. Casaubon! - tört ki Lydgate-ből, s mintha szavainak lendülete emelte volna föl a székről. Majd megállt a nagy zsöllye mögött, s két kezét a támláján nyugtatta. - Bámulatos, milyen szenvedély fűti. Én azonban nem tehetem, hogy rokon érzéséből hasznot húzzak. Biztosítékkal sem szolgálhatok. Megalázó volna nyugdíjat húznom máris a jövőbeli teljesítményeimért. Világossá vált előttem, hogy csak a Middlemarchból elvezető utat választhatom, mégpedig mihamarább. A legkevesebb, amivel itt büntethetnek, hogy még hosszú ideig nem juthatok jövedelemhez. Ha másutt telepszem le, legalább balítéletekkel nem kell szembenéznem. A mások módján kell cselekednem: tennem azt, ami rokonszenvet és pénzt hoz a konyhára, ki kell könyökölnöm az utamat a londoni nyüzsgésben... vagy valami fürdőhelyen fogok megállapodni... vagy egy déli városban verek tanyát, ahol az emberek soká élnek a panaszaikkal, és tollasodni lehetséges... ilyenféle mészhéjba kell bújnom, hogy a lelkem épségét megőrizhessem.

- Nem valami bátor dolog kiállani a küzdelemből - állapította meg Dorothea.

- Bátornak nem éppen bátor - helyeselt Lydgate -, de mit tegyen az olyan, aki a lassú bénulástól fél? - Majd változott hangon folytatta: - Hitével mégis felélesztette a bátorságomat. Elviselhetőbbnek látszik minden, amióta beszélgetünk, és ha néhány ember előtt tisztáz, kivált Mr. Farebrother előtt, szívemből hálás leszek kegyednek. Csupán azt nem szeretném, ha szóba kerülne, hogy a Kőportán nem jártak el rendelésem értelmében. Csak kiforgatnák. Más bizonyságom úgy sincs, mint a mások felőlem táplált véleménye. Csupán azt mondhatja rólam kegyed is, amit magamról mondok, jobbat nem.

- Mr. Farebrother elhiszi, és elhiszik mások is - válaszolta Dorothea. - Én pedig igazán csak annyit mondhatok: ostobaság feltenni, hogy ön valami aljasság érdekében vesztegethető.

- Nem is tudom - mondta vagy nyögte inkább Lydgate. - Eddig nem volt részem benne. Ismerem azonban halvány árnyát a vesztegetésnek: a neve jómód. Tehát megteszi nekem azt a nagy barátságot, hogy eljön s meglátogatja a feleségem?

- Meg. Úgy emlékszem, nagyon csinos - jegyezte meg Dorothea, holott igen jól emlékezett. - Remélem, összebarátkozunk.

"Ennek a fiatalasszonynak talán a Szűz Máriánál is nagyobb szíve van - gondolta Lydgate a lóháton hazafelé. Nyilván nem színezgeti a jövőjét, mert a vagyonát akár egyszerre elajándékozná, mintha semmi mást nem akarna megtartani, csak egy széket, hogy azon ülve nézhessen le tiszta tekintettel szegény halandókra, akik hozzá fohászkodnak. Hajlandóság él benne, hogy férfiakkal barátkozzon, ezt pedig nőben még nem tapasztaltam. Casaubon hősi, nagy férfikáprázatokat plántálhatott bele. Vajon ébred-e benne szenvedély férfi iránt? Ladislaw? Volt valami szokatlan a viszonyukban, annyi biztos. Casaubon is megsejthette. A szerelmével, azt hiszem, jobban boldogíthatna mégis akárki férfit, mint a pénzével."

Dorothea pedig nyomban eltervezte, hogyan szabadíthatná meg Lydgate-et Bulstrode iránt való kötelezettségétől - mert úgy érezte, emésztő gondja ez is, ha nem a legsúlyosabb. Melegében leült, és levelet írt, amelyben kijelentette, hogy neki Bulstrode-nál több joga van ahhoz a tisztességhez, hogy a szükséges pénzösszeget Lydgate rendelkezésére bocsássa - ezért Lydgate nyilván megteszi neki ezt a szívességet, ami nem is olyan nagy, és egyedül az ő személyének szóló, hiszen valamit okvetlenül kezdenie kell a fölösleges pénzével. Lydgate akár nevezheti hitelezőjének, adományozójának, vagy bárminek, a pénzösszeg rendelkezésére bocsátásának joga a fontos. Mellékelt egy ezer fontról szóló utalványt, s úgy határozott, hogy a levelet magával viszi másnap, amikor Rosamond látogatására indul.

 

HETVENHETEDIK FEJEZET

Bukásod így mintegy foltot hagyott, mely
Gyanúval jelöli a telt-teríjű,
Legjobb készségű embert.

SHAKESPEARE: V. HENRIK[37]


Másnap Lydgate-nek Brassingba kellett mennie, és megmondta Rosamondnak, hogy estig elmarad. Rosamond az utóbbi időben ki sem mozdult házukból s kertjükből, legfeljebb ha templomba ment el, és egyszer meglátogatta a papát, ezzel: - Ha Tertius elszánja magát, ugye segítesz a költözésben, papa? Attól tartok, pénzünk nagyon kevés lesz. Rászorulunk a segítségre. - Mr. Vincy pedig így felelt: - Segítek, hogyne, gyermekem. Egy-kétszáznak oda se nézek. Azzal legalább lezárjuk az ügyet. - Egyébként Rosamond otthon ült méla unalomban, és várakozását Will Ladislaw jöttére irányította, mint a közeljövő egyetlen reményére és érdekességére, és a várakozásából valahogy a Londonba költözés új szükségét alakítgatta, míg az a meggyőződés vert benne gyökeret, hogy íme, Middlemarch itthagyásának döntő oka is megvan - bár nem tudta, mi az. Ez a fajta hamis okoskodás nem is olyan ritka, hogy csupán Rosamond balgaságának tulajdoníthatnék. S ha az ilyen alkotóelemeire hullik szét, éppen az okozza legnagyobb megdöbbenésünket: mert ha a hatás létrejöttét keressük, látnunk kell a hiányokat meg az akadályokat is, ha azonban csak a kívánatos célon van a szemünk, kételyünk elcsitul, és elménk álomlátóvá válik. Ez történt szegény Rosamonddal is. A környezetét szokásához hű takarékossággal rendezgette, lassabban talán, vagy a muzsikálás szándékával leült a zongorához, aztán csak ült előtte, fehér ujjai a billentyűsor fedelébe kapaszkodtak, s nézett maga elé az álmos semmiségbe. Mélabúja annyira kiütközött rajta, hogy Lydgate-et furcsa félénkség fogta el, ha találkozott vele. Mintha az örökös néma szemrehányás tekintett volna rá, és ez az erős ember tulajdon gyengédségének rabjaként állt törékeny felesége előtt, abban a hitben, hogy tönkretette - féltvén, hogy kétségbeesése a halálba hajszolja.

Rosamond azonban ezen a reggelen lejött emeleti szobájából, ahol máskor az egész napot is eltöltötte, ha Lydgate nem volt otthon. Mégpedig sétához öltözve. Levelet szándékozott postára tenni. Mr. Ladislaw-nak címezte, és elbájoló titokzatossággal, holmi bajokra hivatkozván, igyekezett a jöttét siettetni. A cselédlány, mostanában egyetlen szolgálójuk, megpillantotta sétához öltözött úrnőjét a lépcsőn, és elgondolta, hogy "senki ilyen bájosan nem hordja a félkalapját, mint ez, szerencsétlen."

Dorothea közben egyre a tervét forgatta fejében, hogy meglátogatja Rosamondot, s a terv körül kavargott múltat és jövőt illető számtalan gondolata. Amíg Lydgate tegnap bepillantást nem engedett neki házaséletének szerencsétlenségébe, Mrs. Lydgate képét mindig Will Ladislaw-éval kapcsolta össze. De még legkínosabb perceiben is - amikor például Mrs. Cadwallader dühítette szemléletesen előadott pletykájával - minden lelkierejét és indulatát Will tisztázása érdekében állította csatasorba, hogy szégyenletes vád a nevéhez ne tapadhasson, majd amikor utóbb találkozott vele, és szavait Mrs. Lydgate iránt való érzelmére magyarázta, hirtelen szomorú és megbocsátó látomása támadt, milyen örömöt nyújthat e szép teremtés társasága, s miféle egyéb érdeklődéseiben osztozhat Ladislaw-nak, ha már a zeneszeretetében osztozik. Aztán hangzottak el Will búcsúszavai - az a néhány szenvedélyes szó, amelyből kitűnt, hogy egyedül ő titkolt szerelme tárgya, s hogy e tilos érzését viszi magával a számkivetésbe. Elválásuktól fogva Dorothea, hivén Will szerelmében s kényes becsületében, hogy vádat magára nem vesz, szívében megnyugodott Mrs. Lydgate felől. Bizton tudta, hogy Will makulátlan tisztelettel viseltetik iránta.

Akadnak emberek, akikről, ha szeretnek minket, elhihetjük, hogy lelkükben megszentelődtünk: belénk vetett hitük az igazságérzetük mellé állította képünket, és ha bűnt követünk el, az ő lelkük oltárát szentségtelenítjük meg. "Ha te nem vagy jó, nincs jóság a földön" - e kurta szavak iszonyú felelősséggel terhelnek, és a bánkódás maró fájdalmát rejtik.

Ilyen volt Dorothea természete is. Szenvedélyes hibáit nyílt lelke nem rejtette, ugyanezért maga is fájó részvéttel volt a mások látható hibái iránt, mert tapasztalatai még nem vezették rá, milyenek a lappangó gyanúk s a finom fondorlatok. Éppen az egyszerűségében rejlett asszonyi hatalma: hogy eszményt állított másnak is, és hitt benne, hogy megközelítheti. E tulajdonsága első pillanattól nagy hatással volt Will Ladislaw-ra. Amikor elváltak, Will úgy érezte, hogy rövid búcsúszavai, melyekkel Dorothea vagyonának gátját sejtette kettejük közt, hasznára lesznek, éppen rövidségükben, ha majd Dorothea megfejti az értelmüket. És valóban, mintha búcsúja által nagyobb megbecsülésbe jutott volna.

Tehát igaza lett. Amióta elváltak, Dorotheának éreznie kellett viszonyuk édesen fájdalmas hanyatlását teljes makulátlanságában. Dorotheában makacs erő működött, kivált ha személyekbe vagy tervekbe vetett hite megvédésére fordította; márpedig Willnek a férjétől elszenvedett igazságtalanságai meg az ellene valló körülmények mind edzették Dorothea makacs hitét és érzelmeit. Most pedig, mikor Bulstrode leleplezése Will társadalmi helyzetére is új fényt vetett, Dorothea ellenállása újólag éledt mindazzal a szóbeszéddel szemben, amely szűkebb világában, az úrilak kerítésén belül elhangzott.

"Ladislaw úrfi, a zálogos unokája" - ez a fordulat hangzott el minduntalan a lowicki, tiptoni és freshitti beszélgetésekben, valahányszor a Bulstrode-ügy került szóba, s ez a bélyeg csúnyábban ült szegény Will hátán, mint a "fehéregeres talján". A derék Sir James Chettam szentül hitte, hogy joga van az elégedettségre, amikor megállapította: Dorothea és Ladislaw közé újabb mérföldet iktatott be ez a fordulat, s már nem lehet oka a kapcsolattól tartani. Abban is némi örömét lelhette, hogy Mr. Brooke figyelmét felhívja Ladislaw családfájának e csúfságára, ostobaságába vervén bele az orrát ilyen módon. Dorothea megfigyelte, mekkora élvezettel tárgyalják meg újból és újból Will szerepét a történetben, mégsem szólt egy szót sem, mert, bár korábban sem emlegette Willt, most kötötte az is, hogy kapcsolatuknak megszentelt titok a neve. Hallgatása azonban felszította titkolt érzelmét, és Will balsorsa, amelyet, úgy tetszett, mások a gyalázatára fordítanának, neki csupán a ragaszkodását növelte.

Soha nem áltatta magát, hogy viszonyuk szorosabbra fűződhet, de elutasítóvá sem vált. Will-lel való viszonyát házasságának megpróbáltatásai közé sorolta, és bűnös dolognak tartotta volna, ha lelkében örökké siratja boldogtalanságát. Inkább munkált sorsának felületén. Összebékélt azzal is, hogy gyengédségét emlékei közé temeti, a házasságot pedig úgy tekintette, mint valami ismeretlen udvarló kínos ajánlatát, amelytől annál inkább tartania kell, minél inkább tukmálnák rá a barátai. "A vagyonodat valakinek mégiscsak gyümölcsöztetnie kell, virágszálam" - Mr. Brooke ilyenformán tette volna vonzóvá a várható ajánlatot Dorothea számára. "Gyümölcsöztetném magam is, ha már tudnám, mire fordítsam" - hangzott Dorothea válasza. Nem, ő inkább állta volna a szavát, hogy soha többé férjhez nem megy. Élete hosszú, kietlen és mérföldkövek nélkül való völgyében majd megtalálja ő a vigaszt, ha útitársainak baját figyelemmel kísérheti.

Will Ladislaw-val kapcsolatos érzelmei már régen belezökkentek a hétköznapok rendjébe, amikor ajánlkozott, hogy meglátogatja Mrs. Lydgate-et. Érzéseinek homlokterében akadály nélkül, részvevően és érdeklődéssel vizsgálhatta meg Rosamond dolgát. Valami lelki eltávolodás nyilván történt, valami akadály nyilván gördült férj s feleség egymás felé forduló természetes bizalma közé, bár a férj felesége boldogítását tekinti törvényének. Olyanféle baj történhetett, amilyenhez harmadik óvatlanul nem nyúlhat. Dorothea megértette, mekkora lehet Rosamond magányossága, hogy férjét gyanú övezi - segít tehát, ha Lydgate iránt való tiszteletét és iránta való részvétét kimutatja.

"A férjéről fogok vele beszélni" - gondolta el Dorothea, amint hintója a város felé gördült. A tiszta tavaszi reggel, az ázott föld szaga, a zöld kincsüket bontogató rügyek mintha mind lelkének vidámságát szolgálták volna tovább - hosszú beszélgetést fejezett be éppen Mr. Farebrotherrel, aki örömest fogadta el Lydgate magyarázatát. Megviszem a jó hírt Mrs. Lydgate-nek is, és tudom, szívesen barátkozik majd velem - ezzel búcsúzott tőle Dorothea.

Volt más elintéznivalója is a Lowicki Kapunál: zengő hangú érc-csengettyűt rendelt az iskolának. Ezért már előbb ki kellett szállnia hintajából, s Lydgate-ékig gyalog ment, meghagyván a kocsisnak, hogy a harangöntő előtt várja. Lydgate-ék házának utcai kapuja nyitva állt, a szolgálólány éppen kitekintett rajta, látván, hogy hintó vesztegel az utcájukban. Aztán vette csak észre, hogy a "hozzávaló hölgy" éppen feléjük tart.

- Mrs. Lydgate itthon van-e? - érdeklődött tőle Dorothea.

- Nem mondanám biztosra, asszonyom. Majd megnézem. Addig tessen besétálni - biztatta Martha. Pironkodott a konyhai köténye miatt, de annyi lélekjelenléte volt, hogy Dorotheát le ne nagyságázza, látván, hogy a címzés nem volna illendő az ilyen hintóból kiszálló fejedelmi termetű ifjú özvegynek. - Tessen besétálni, megnézem mindjárt.

- Mrs. Casaubont jelentse be - mondta Dorothea, amint Martha elindult, azzal a szándékkal, hogy bevezeti a vendéget a fogadószobába, majd fönt az emeleten megnézi, visszatért-e már Rosamond sétájából.

Együtt haladtak át az előcsarnokon, majd Martha előreengedte a hölgyet azon a szűk folyosón, amely a kert felé vitt. A fogadószoba folyosóról nyíló ajtaja nem volt bezárva, ezért Martha csak kinyitotta a vendég előtt, be sem nézett előbb. Megvárta, hogy Mrs. Casaubon belépjen, aztán indult neki az emeletnek, mikor az ajtó már becsukódott.

Dorothea mintha a külvilág jelenségeit ma nem észlelte volna a szokásos élességgel, annyira lefoglalták az elképzelései. Egyszerre ott állt benn a fogadószobában, és még mielőtt valamit látott volna, hang ütötte meg a fülét, amely úgy hatott rá, mintha ábrándjai elevenedtek volna meg. S amint öntudatlanul megkerült egy kiszögellő könyvszekrényt, a szeme elé táruló látvány ábrándkörvonalait iszonyú bizonyossággal töltötte ki a napvilág, olyannyira, hogy meg kellett állnia, s szóhoz sem jutott.

Az ajtó falának háttal álló kereveten Will Ladislaw-t látta, s közvetlen közelségében, könnyektől csillogó szemmel a feldúlt Rosamondot - félkalapja a nyakán hátraesve, Will pedig feléje hajolva a két kezét fogta, és színpadi suttogással beszélt hozzá.

Rosamond izgalmában nem vette észre a nesztelenül közeledő alakot. Hanem mikor Dorothea a helyzet felismerésének hosszú pillanata után hátrálni kezdett, s valami bútor került az útjába, Rosamond hirtelen figyelmes lett a jelenlétére. Görcsös mozdulattal elkapta a kezét, és a bútor körül forgolódó Dorotheára nézett. A felrezzenő Will Ladislaw szeme is találkozott Dorothea ismeretlenül acélos tekintetével. De Dorothea máris Rosamondra nézett, és márványos-hideg hangon megszólalt:

- Bocsásson meg, Mrs. Lydgate, a szolgáló nem tudta, itthon van-e. Fontos levelet szerettem volna átadni, Mr. Lydgate-nek szólót, méghozzá kegyednek.

Letette a levelet arra az asztalra, amely az útjába került, aztán Rosamondot és Willt egyetlen távoli pillantásban fogva össze, biccentve kisietett a szobából. A folyosón a meglepett Marthával találkozott. Martha mentegetőzött, hogy úrnőjét nem találja, majd kikísérte az idegen hölgyet, meggondolván, hogy az előkelőségek, úgy látszik türelmetlenebbek más halandónál.

Dorothea ruganyos léptekkel vágott át az úton, és máris a hintójában ült.

- Indulunk tovább a freshitti kastélyba - szólt oda a kocsisnak, s ha valaki ránéz, azt hihette volna, hogy a szokásosnál halványabb bár, mégsem sugárzott több friss erélyt soha. Érezni is ilyenképpen érzett. Mintha a düh poharát ürítette volna ki, s az ital elzsibbasztotta volna érzékenységét. Annyira hihetetlen volt, amit látott, hogy érzelmei hőkölve megfutamodtak, s most csoportba verődve álltak háttal a látványnak. Tárgyra volt szüksége, amelyen izgalmát kitölthette. Étlen-szomjan való munkához érzett magában erőt. Most tehát megvalósítja célját, amely reggel útnak indította: elmegy Freshittbe és Tiptonba, elmondani Sir Jamesnek meg a nagybátyjának mindazt, amit csak tudatni akart Lydgate felől, kivált most, hogy házaséletének válsága új fénybe került, és ügyének Dorotheát még elszántabb bajnokává tette. Dorothea tulajdon házaséletének bajai közepette sohasem érzett ilyen diadalmas felháborodást. Neki csak a csalatkozások múló fájdalmában volt része. A felháborodást erőforrásának tekintette most.

- Hogy csillog a szemed, Dodo! - állapította meg Celia, amikor Sir James kiment a szobából. - Holott senki nincs itt, akin a szemed megállapodhatna, sem Arthur, sem más. Valamit forralsz, attól tartok. Mr. Lydgate-tel kapcsolatos, vagy valami más is történt? - Celia a szokása szerint fürkészőn figyelte nénjét.

- Bizony, szívem, sok minden történt - felelte Dodo a mély meggyőződés hangján.

- Ugyan mi? - kérdezte Celia, majd kényelmesen összefonta a karját, s az asztalra könyökölve várta a választ.

- Ó, a föld hátán sok szegény emberrel történik baj - felelte Dorothea, s a tarkójára kulcsolta két kezét.

- Istenkém, csak nem tervezed el a jövőjét mindnek? - kérdezte Celia, mert ez a hamleti föllengés megijesztette.

Hanem Sir James már jött be megint, hogy átkísérje Dorotheát a Majorba. És Dorotheát az elhatározásától nem is tántoríthatta el semmi, amíg csak otthon a kapuja előtt ki nem szállt a hintóból.

 

HETVENNYOLCADIK FEJEZET

A tegnapot vágyom s a sírnak mélyét,
Emlékként álljon hűsége fölöttem.


Rosamond és Will kővé dermedten állt - maguk sem tudták, mennyi ideig. Will azt a helyet nézte, ahol Dorothea megtorpant, Rosamond pedig Willt nézte kétkedőn. Számára végtelennek tetszett az a pillanat, és a szíve mélyén több volt a megelégedés, mint a bosszúság az iménti jelenet miatt. Felszínes lelkek mindig azt képzelik, hogy könnyen uralmuk alá hajthatnak másokat, bízván csöpp varázsukban, hogy általa megfordíthatják a legmélyebb áramokat, és tetszetős taglejtéssel, jól hangzó észrevételekkel a semmi helyébe valamit bűvölnek. Rosamond tudta, hogy Will súlyos csapást szenvedett el - mégsem képzelhette lelkiállapotát másnak, mint nyersanyagnak, amelyet a tulajdon vágyaihoz idomíthat. Bízott tehát az igézetében. Hiszen még Tertiust, ezt az elvetemültet is igájába hajtja végül mindig - a valóság kemény dolog, de Rosamond máig megmaradt amellett, amit házassága előtt elgondolt: hogy ő arról soha le nem mond, amit egyszer feltett magában.

Kinyújtotta karját, s ujjai hegyét Will kabátujjára tette.

- Ne nyúljon hozzám! - ripakodott rá Will, s színét váltva ugrott fel mellőle, mintha valami csapás rázta volna meg teljes idegrendszerét. A szoba másik felébe perdült, megállt Rosamonddal szemben, és kezét zsebébe mélyesztve, fejét hátravetve nézett nem éppen Rosamondra, hanem néhány arasznyira mögé.

Rosamondot a visszautasítás vérig sértette, de sértődésének jeleit csupán Lydgate értelmezhette volna. Hirtelen elcsendesedett és leült, kibontotta hátraesett félkalapja szalagját, és letette kendőjével együtt. S a két kis kezét hidegen az ölébe ejtette.

Will helyesebben tette volna, ha első dühében veszi a kalapját, és eltűnik, de ehhez semmi kedve nem volt. Ellenkezőképpen, iszonyú vágy kínozta, hogy maradjon, s tönkresilányítsa Rosamondot. Lehetetlennek látszott, hogy szó nélkül viselje el ezt a sorscsapást, amelyet Rosamond vont a fejére - ahogy a párduc sem viseli a dárda ütötte seb dühét hang nélkül. Mégis hogyan mondja meg egy nőnek, hogy a pokol fenekére kívánja? Az illem tilalma alatt füstölgött magában ugrásra készen, majd Rosamond szava ugrasztotta meg:

- Hiszen elszaladhat Mrs. Casaubon után, és elmondhatja neki, kit szeret jobban - fuvolázta gonoszul.

- Hogy elszaladhatok utána! - fakadt ki Will. - Azt hiszi, megfordulna és rám nézne talán, vagy a szavamat többre tartaná, mint a körmöm alatt a piszkot? És mit mondhatnék neki? Hogy magyarázkodhat egy férfi egy asszony kárára?

- Mondhat neki minden szépeket - fuvolázta tovább Rosamond még élesebben.

- És azt hiszi, attól majd visszaszeret belém, hogy magát feláldozom? Alázkodásom neki nem hízeleghet... nem fogja azt hinni, hogy hozzá hű vagyok, ha magát alávalóan megtagadom!

Izgágán tipródott, mint az olyan vadállat, amelyik a zsákmányát látja, de hozzáférni nem bír. Majd újból kifakadt:

- Eddig sem volt reményem... nem sok lehetett... hogy majd kegyesebb lesz hozzám a sors. De egyet bizton tudhattam: hogy hisz nekem. S most vége! Sunyi hízelgőnek tart, aki még a mennyországot is csak fenntartással hajlandó elfogadni, de addig az ördög aprópénze is megbékítheti. A testet öltött pimaszság leszek a szemében! Még közös emlékeinkben sem lát másként, mint...

Will elakadt, s azon kapta magát, hogy valamit keres, amit a földhöz vághatna. Aztán megint Rosamond szavába akaszkodott bele, hogy dühét azon töltse ki, mintha valami hüllőn taposna.

- Elmondhatom-e! Hogy lehet azt elmondani, milyen a pokol! Elmondhatom-e, kit szeretek jobban! Jobban őt sosem szerettem... lélegzeni se azért lélegzik az ember, mert azt jobban szeret. Más nő nincsen rajta kívül! Inkább fognám a holt kezét, mint más élő nőét.

Rosamond e mérgezett nyilak záporában szinte elfelejtette, hol van, s valami szörnyű létre ébredt. Az undor hideg elszántságát, a magafeledett önigazolást még Lydgate legkeserűbb szemrehányásainak óráján sem ismerhette meg. Minden érzéke e kín újsága felé fordult, és soha nem érzett marcangolását ízlelte. Öntudatába mint a bélyeg égett bele a másik keserűsége. Amikor Will elhallgatott, Rosamondot mintha rosszullét környékezte volna: ajka sápadtan remegett, szeme fénye megtört. Ha Tertius állt volna vele szemben, elesettségre valló külseje bizonyosan térdre kényszerítette volna, s erős karja nyújtott volna vigaszt, amelyet Rosamond gyakran oly fitymálón fogadott.

Bocsássuk meg Willnek, hogy férjhez illő szánalom nem mozdult benne. Sohasem érzett kötelességet ez iránt az asszony iránt, aki most élete eszményi kincsétől fosztotta meg. Bűntelennek érezte magát. Annyit tudott csak, hogy kegyetlenül szólott, de megbánás nem volt benne.

Szavait bevégezvén még mindig nyugtalanul tipródott, Rosamond pedig mozdulatlanul ült a kereveten. Will végül eszmélt, fogta a kalapját, de még akkor is egy helyben toporgott határozatlanul. Szavai után nehéz lett volna valami illedelmes fordulattal búcsúzni, viszolygott mégis, hogy szó nélkül menjen el. Tépelődése érvénytelenné tette dühét. A kandallóhoz lépett, párkányára könyökölt, és csendben várt - mire, maga sem tudta. A vádló tűz még lobogott benne. Vissza nem szívta volna egy szavát sem, mégis az járt az eszében, mennyit járt ide, ehhez a családi tűzhelyhez, hányszor talált itt meleg vendégbarátságra - s hirtelen ráébredt, hogy nemcsak ő szerencsétlen, hanem szerencsétlenség lakik e házban is. S mint valami mázsás balsejtelem nehezedett rá az a gondolat, hogy ez a tehetetlen asszony akár rabszolgaságra is taszíthatná, ahogy szíve kietlen szomorúságát elébe öntötte. Ámde a megértést is dühösen küzdötte le magában, és amint Rosamond elkeseredett arcára tekintett, úgy látta, kettőjük közül mégis maga a szerencsétlenebb. Hiába, a fájdalmat emlékezetünknek meg kell dicsőítenie előbb, aztán válhat csak részvétté bennünk.

Így maradtak hosszú percekig, szemben egymással, messzi egymástól, csöndben. Will arcán a tehetetlen düh, Rosamond arcán a tehetetlen kétségbeesés. Szerencsétlennek nem volt ereje, hogy szenvedélyre szenvedéllyel tromfoljon. Egyetlen reményének összeomlása teljes lényét megrendítette, csöpp világa romokban hevert, s a romok közt csetlett-botladozott tébolyultan.

Will nem bánta volna már, ha Rosamond szól valamit, enyhítő fátylat borítván kegyetlen szavaira - mert mintha gúnyos vigyorral álltak volna köztük most e szavak, hiába is próbálkozott volna Will a régi barátság felelevenítésével. Rosamond azonban nem szólt. Végül Will emberelte meg magát: - Ma este megkereshetem Lydgate-et? - kérdezte.

- Ha tetszik - felelte Rosamond alig hallhatóan.

Will úgy ment ki a házból, hogy Martha nem is tudta, hogy ott járt.

Rosamond megpróbált fölkelni a kerevetről, ámde ájultan rogyott vissza. Amikor észhez tért, úgy érezte, gyenge még ahhoz is, hogy a csengőzsinórt meghúzza. Ott is maradt ültében tehetetlenül, amíg a szolgáló, nem értvén asszonyának hosszas távollétét, arra gondolt, hogy mégiscsak meg kellene néznie, nincs-e a földszinti szobákban valahol. Rosamond azt mondta neki, hogy hirtelen rosszullét fogta el, és föl kellene segítse a lépcsőn. Szobájában ruhástul végigdőlt az ágyon, és tehetetlenül feküdt ott, mint nemrégiben, csődjük emlékezetes napján.

Lydgate korábban jött haza, fél hat tájban, és ott találta az ágyon Rosamondot. Hogy beteg lehet, minden más gondját egyszerre elhessentette. Mikor az érverését számlálta, Rosamond szeme hosszabban állt meg rajta, mint az utóbbi időkben, s úgy látszott, férjének a jelenléte megnyugtatja. Lydgate rögtön észrevette a változást, leült Rosamond mellé, gyengéden átkarolta, és fölébe hajolva így szólt: - Szegény Rosamondom! Ugyan mi izgatott föl ennyire? - Rosamond ráakaszkodott, és görcsösen zokogni kezdett. Lydgate egy órán át mást sem tett, csak vigasztalgatta. Úgy gondolta, Dorothea járhatott itt, s a látogatása dúlhatta fel Rosamond idegzetét - talán ez az újonnan tapasztalt ragaszkodás is a látogatás izgalmának eredménye?

 

HETVENKILENCEDIK FEJEZET

Látám pedig álmomban, hogy amint végezték beszédüket, a síkság közepében találkozó fertőhöz közeledtek, és óvatlanok lévén, mindketten megfeneklettek az iszapban. A fertő neve vala Csüggedés.

BUNYAN


Amikor Rosamond megnyugodott, és Lydgate abban a reményben hagyhatta ott, hogy a csillapítószer hatására hamarosan elalszik, átment a nappali szobába egyik otthagyott könyvéért, azzal a szándékkal, hogy az estét dolgozószobájában tölti. Akkor látta meg Dorothea levelét az asztalon. Nem merte megkérdezni Rosamondtól, járt-e itt Mrs. Casaubon, de a levél megbizonyította a látogatás felől, mert Dorothea megemlítette, hogy a levelet maga hozza.

Will Ladislaw is megjött nemsokára, és Lydgate oly nyilvánvaló csodálkozással fogadta, hogy mindjárt látszott, nem tud korábbi látogatásáról. Will mégsem érdeklődhetett: - Nem említette Mrs. Lydgate, hogy délelőtt itt jártam?

- Szegény Rosamond beteg - fűzte hozzá Lydgate mindjárt az üdvözléshez.

- Nem súlyos, remélem.

- Nem, csak valami megrázkódtatás, izgalom következménye. Az utóbbi időben feszült volt az idegállapota. Meg kell vallanom, Ladislaw, szerencsétlen flótás vagyok én, hiába. A pokolnak hány bugyrát megjártuk, amióta maga itthagyott minket! Én meg azóta is egyre lefelé ereszkedek. Maga sincs valami jó színben... mintha elcsigázott volna... nem hallott jártában-keltében semmiről?

- Az éjszakát átutaztam, és ma reggel nyolckor érkeztem meg a Fehér Szarvasba. Egyebet nem is tettem, csak bezárkóztam a szobámba, és kipihentem az úti fáradalmakat - felelte Will rossz lelkiismerettel, bár egyenesebb beszédre nem látott módot.

Ezután meg kellett hallgatnia Lydgate elbeszéléseit bajaikról, amelyek felől Rosamond már tájékoztatta. Rosamond ugyan nem említette, hogy a botrány felszínre vetette Will nevét is, hiszen ez a mozzanat az ő sorsára nem hatott. Erről most értesült csupán.

- Talán helyesebb, ha elmondom, hogy a maga neve is előkerült a nagy leleplezés során - mondta Lydgate, óvatosan, mert másnál jobban megértette, milyen hatással lehet ez a hír Ladislaw-ra. - Ha kimegy a városba, úgyis meghallja. Lehet, hogy Raffles beszélt magával?

- Beszélt - hagyta rá Will keserűen. - Tehát még nevezzem szerencsémnek, hogy a botrányból nem én kerülök ki a legfeketébben! Vagy nem úgy szól a pletyka legutóbbi változata, hogy Rafflesszel szövetkezve Bulstrode életére törtem, s futva hagytam el a várost?

"Nevemhez újabb szenny tapad - gondolta el -, s ez talán méltóvá tesz, hogy az emlékezetében előbbre lépjek... Bár mit tesz ez is?"

Hanem Bulstrode ajánlatát egy szóval sem említette. Személyes ügyeiben nyílt volt mindig, de a természet olyanná gyúrta, hogy a beszélgetés e pontján nagylelkű hallgatásba burkolózzon. Röstellte volna elmondani, hogy visszautasította Bulstrode pénzét, éppen amikor kiderült, hogy Lydgate szerencsétlenségére elfogadta.

Lydgate is tartózkodó volt a bizalmában. Nem számolt be Rosamond viselkedéséről a házi bajok idején, és Dorotheáról is csak annyit mondott: - Egyedül Mrs. Casaubon állt elő azzal, hogy nem hisz a személyemet ért vádakban. - Mikor észrevette, hogy Will arca megvonaglik, nem is beszélt tovább róla, mert úgy érezte, szavai sérthetik az általa elegendőképpen nem ismert viszonyt. Az is eszébe ötlött, hogy Will middlemarchi látogatásának valóságos oka talán éppen Dorothea lehet.

Így sajnálták egymást titokban, bár csak Will látott bele igazán barátja bajába. S amikor Lydgate elkeseredetten említette a londoni letelepedés gondolatát, és halvány mosollyal hozzátette: - Akkor legalább megint barátkozhatunk -, Will szomorú maradt, s nem válaszolt egy szóval sem. Rosamond könyörgött neki délelőtt, hogy vegye rá az elköltözésre Lydgate-et, és Will mintha laterna magicában látta volna a jövőt, amelyben maga is kelletlenül enged a körülmények nyomásának, vállalván az ördöggel való alkudozásnál közönségesebb kárhozatot.

Veszélyes szakadék szélén állunk, amikor ernyedten tekintünk tulajdon jövőnkbe, s ott látjuk, hogy bárgyú vétkekre visz minket a tehetetlenség. Szerencsétlen Lydgate érezte is, hogy ilyen szakadék szélén áll, Will pedig most közeledett feléje. Úgy látta ezen az estén, hogy kegyetlen kifakadása kötelezi valamire, pedig ő retteg az efféle kötelezettségtől. Rettegett Lydgate gyanútlan jóakaratától is. Rettegett céltalan, elrontott életétől.

 

NYOLCVANADIK FEJEZET

Bár törvénykező szigorod
Jövőnk útját szabja elénk,
Isteni kegyed mosolyog,
Ha érc hangoddal betelénk
.
Munkád nyomán a gyümölcs dúsan érik.
Virágok a bölcsességed dicsérik,
S csillag ha jár kedved szerint,
Reánk az égi boltozatról ifjan tekint.

WORDSWORTH: ÓDA A KÖTELESSÉGHEZ


Dorothea még reggel megígérte Mr. Farebrothernek, hogy freshitti látogatása után velük vacsorázik a lelkészlakban. Gyakran összejártak a Farebrother családdal, úgyhogy Dorothea bízvást elmondhatta, nem él magányosan az úrilakban. A társalkodónő-tartás kötelező illendőségének sem kellett engedelmeskednie. Amikor hazaért, eszébe jutott ígérete, és felvidult. Aztán eszmélt, hogy a vacsorához átöltözésig van még egy órája. Átment tehát az iskolába, és az iskolamesterrel meg a feleségével fogott eszmecserébe az új csengettyű felől. Amint figyelmesen végighallgatta ezer apró részletre kitérő, ismétlésekkel teli beszámolójukat, az a büszke tudat töltötte el, hogy igen elfoglalt életű asszony ő. Hazafelé megállt beszélgetni az öreg Bunney gazdával, aki éppen a kertjében vetett, és mezei bölcsességeket mondott a szántásról - hogy a pacsirta megszólalása után két hétre kell kezdeni, de sohasem pénteken vagy szombaton, csak a mácsonyás földnek jó a péntek meg a szombat, mert ha akkor szántják fel, kivesz ez a burján.

Mikor észbe kapott, hogy a barátkozás elvitte az órát, sietve átöltözött, és még korán is érkezett a lelkészlakba. A házban sosem honolt unalom. Mr. Farebrother, mint valami új Assisi, lélektelen védenceit tanítgatta, s minduntalan intette a gyermekeket, ne legyenek kegyetlenek velük. Éppen akkor ajándékozta meg a falut két szelíd kecskével, hadd járjanak-keljenek, mint a szent állatok. Az este kedélyesen telt mind a teáig, amikor is Dorothea, a szokásosnál terjengősebben tárgyalván Mr. Farebrotherrel a csápos állatok egymással való velős értekezésének lehetőségeit - hiszen ki tudja, akár reformországgyűléseket is tarthatnak -, hirtelen nyüszítő hangokra lett figyelmes.

- Henrietta Noble - szólalt meg Mrs. Farebrother, látván, hogy csöpp húga kétségbeesetten matat a székek alján -, mi a bajod?

- Nem találom a teknőc tűpárnás dobozomat. Csak nem a kismacska gurította el? - tűnődött a csöpp hölgy, és nyüszítve keresgélt tovább.

- Akkora kincs az, néni? - kérdezte Mr. Farebrother, majd föltette a szemüvegét, és szétnézett a szőnyegen.

- Mr. Ladislaw-tól kaptam - magyarázta Miss Noble. - Német munka, igen szép, de ha leesik, mindig messzire gurul.

- Ó, ha egyszer Mr. Ladislaw ajándéka! - sóhajtott megértően Mr. Farebrother, azzal fölkelt, és segített a keresésben. A sifonér alatt találtak rá, és Miss Noble boldogan szorongatta, mondván: - Múltkor a kandallórács alá szorult.

- Néném a szíve csücskébe zárta Mr. Ladislaw-t - mosolyodott Dorotheára Mr. Farebrother, amint visszaült az asztalhoz.

- S ha Henrietta Noble valakit a szívébe zár, Mrs. Casaubon - jelentette ki a lelkész édesanyja -, olyan hű hozzá, akár a kutya. Nem bánná, ha akár a cipőjén kellene elaludnia.

- El is aludnék Mr. Ladislaw cipőjén - helyeselt Henrietta Noble.

Dorothea megpróbált mosolyogni. Elkeseredetten tapasztalta, hogy a szíve vadul kalimpál, és hogy hiába is igyekszik a beszélgetést korábbi kedélyes medrébe terelni. Megijedt, hogy egy szó elárulja érzelmeit, ezért fölkelt, és halkan, leplezetlen aggodalommal megjegyezte: - Mennem kell. Úgy látszik, nagyon elfáradtam.

Mr. Farebrother felismerte a helyzetet, fölkelt, és így szólt: - Igaz, hiszen annyit korteskedett ma Lydgate mellett. Az ilyenfajta fáradtságra munka végeztével eszmél az ember.

Karját nyújtotta Dorotheának, úgy kísérte az úrilakig, Dorothea pedig nem szólt egy szót sem, még akkor sem, amikor a lelkész elbúcsúzott tőle.

Tartalékainak végére járt, tehetetlenül süppedt bele emésztő bánatába. Néhány halvány szóval elbocsátotta Tantrippet, aztán bezárta ajtaját, s a szoba belsejének fordulva fejére kulcsolt kézzel felnyögött:

- Mennyire szerettem!

Aztán eljött az óra, amikor a fájdalom hullámai hányták-vetették, olyannyira, hogy gondolataihoz sem juthatott. Hangosan suttogva beszélte ki fájdalmát két zokogás közt, hogy el kellett veszítenie egyetlen hitét is, amelyet római látogatása óta nevelt, hogy nem ragaszkodhatott többé néma bizalommal s szerelemmel ahhoz, akit a világ megvetésével dacolva nagyra tartott - panaszolta reménye vesztét, hogy majd egyszer valami távoli ösvényen találkoznak, változatlan becsülésben, s az elmúlt éveket mint egyetlen napot, úgy tekintik be.

Ezen az órán elmondta, amire a magány könyörületes szeme tekint ezredévek óta: az ember örök vívódásának szavait. Hideggel, keménységgel sújtotta magát, hogy nyomorúságától szabadulhasson - a puszta padlón feküdt végig, amint az éjszaka hűvösre vált körülötte, és nemes alakját zokogás rázta, mintha elhagyott gyerek lett volna.

Két kép, két élő forma törte a szívét kettébe, mint az olyan anyáét, aki szinte látja, hogy gyermekét karddal hasították ketté, s vérző felét kebléhez szorítja, szempillantása pedig a másik felet kíséri, amelyet a hazug visz el, sohasem ismervén az anya fájdalmát.

Egyik képben megértő mosollyal, beszédük lüktető kötelékében élt az az illékony alak, akibe bizalmát vetette - aki mint a reggel tündére kereste fel szürke életének sírboltjában -, és most először föltámadt teljes öntudattal nyújtotta karját felé, és keservesen sírta el, hogy közelségük valójában a búcsú képe, most, tulajdon kétségbeesésének hallatán, fedezte fel magában a szenvedélyt. S a másik képben messziről követte az a Will Ladislaw, amelyik hitet cserélt, reményt rombolt, kiábrándított - élőlény, s mégsem törhetett felé síró panaszával, mert felháborodása, sértettségében féltékeny büszkesége az útját állta. Dorothea haragja nem lobbant ki könnyen, inkább fel-fellángolt megújuló szemrehányásaiban. Megbékélt volna már az életével - miért oltotta Will bele az ő életét? Miért hozta ide olcsó hódolatát, zengő szavait, mikor ő nem szalmatüzet adott érte cserébe? Hiszen Will is tudta, hogy áltatja - a búcsú pillanatában hitette el vele, hogy teljes szívét hagyja itt, holott már a felét ottfogta Rosamond. Miért nem maradt meg a közömbösök tömegében, akiken ő nem akar megvenni semmit, csak azért imádkozik, hogy kevesebb ellenérzéssel közeledhessen feléjük!

Hanem lassan még a színpadi suttogáshoz, jajongáshoz sem maradt ereje - zokogása csillapodott, s lassan álomba sírta magát.

A derengő szürkület óráiban ébredt - s nem is csodálkozással, hogy hol van, s mi történt vele, inkább az első szemnyitásra higgadtan nézett farkasszemet bánatával. Felkelt, meleg holmikba burkolózott, s leült nagy karosszékébe, amelyben annyiszor virrasztott. Egészséges természete baj nélkül viselte a nehéz éjszakát, legfeljebb összetörtnek érezte magát, de fontosabb volt, hogy új életre ébredt: mint aki lelkében valami megoldhatatlan kérdéstől szabadult, nem kellett győzködnie tovább, leülhetett bánatával, mint állandó vendégével, s megoszthatta vele gondolatait. Mert már jöttek. Dorothea sohasem vergődött sokáig tehetetlen tépelődésben, melyben a világ minden baja mintha a magunkét tetézné.

Lepergette a tegnapi délelőttöt megint, kínos igyekezettel elidőzött minden részleten, s minden mozzanatot újraértelmezett. Ő az egyetlen sérültje vajon ennek a jelenetnek? Az ő életében korszakos esemény-e csak? Rávette magát, hogy a másik asszony élete terhét tekintse, amelyet megkönnyebbíteni tegnap útnak indult. Féltékeny dühének s undorának első fellobbanásában, mikor a gyűlöletes szobából kihátrált, elvetette irgalmas célját. Willt s Rosamondot körülfogta pusztító dühe, s mintha Rosamondot egyszer s mindenkorra kiégette volna céljai közül. Az az aljas indíték azonban, amely annyi nőt kegyetlenebbé tesz vetélytársnője iránt, mint amilyen hűtlen szerelmese iránt volna, nem maradhatott uralkodó Dorotheában, amikor az igazság szelleme felülkerekedett zűrzavarán, és újból megmutatta neki a helyes mértéket. Feléledtek benne a Lydgate sorsával foglalkozó tevékeny gondolatok, titkolt és nyilvánvaló bajaival küszködő házasságának javító szándéka - részvéte ismét munkálni kezdett, éppúgy, mint ahogy megszerzett tudásunk sem tűri, hogy az életet korábbi tudatlanságunk ködében vizsgáljuk. Dorothea elébe fogta bánatát segítő szándékának, hogy erejével segítse.

Három életnek miféle válsága az ilyen, amely éppen neki juttatja azt a feladatot, hogy szentelt olajágat vigyen békítően? A segítségére szoruló személyt mégsem képzeletének kellett megtalálnia: az igazság mutatta meg, amely ismét elfoglalta lelke trónszékét, hogy téveteg akaratán uralkodjék. "Mit is tegyek? Hogyan is járjak el ezen a mai napon, hogy úrrá lehessek fájdalmamon, és csöndet kényszerítve rá, a másik három sorsával törődhessek?"

Hosszú időbe telt, amíg e kérdésig eljutott. A szobát addigra megvilágosították a harsány reggeli fények. Dorothea félrevonta a függönyöket, majd kinézett arra az útszakaszra, amely a kapu előtt húzódott el a mezők felé. Az úton egy asszony vitte a gyermekét, előtte férfi ment batyuval - a távoli mezőn is látott valakit, talán a pásztort a kutyájával. A szemhatárról gyöngyházfény áradt - Dorotheába belenyilallt a világ nagyságának sejtelme, s hogy hányféle törődésre kell ébrednie az embereknek. Része ő is ennek az akaratlanul lüktető életnek, sem nézőként nem tekinthet rá fényűző hajlékából, sem önző panaszába merülve nem menekülhet a részvételtől.

Még nem látta világosan, mit határozzon a mai nap felől, de a közeledőn morajló lehetőséget érezte, s lassan a körvonalak is kibontakoztak. Letette a hosszú virrasztásra valló ruháit, és előkészült az új napra. Csöngetett Tantrippnek, hogy hozná be a pongyoláját.

- Ugyan, asszonyom, hiszen a fejét le sem hajtotta az éjjel! - fakadt ki Tantripp, amint az ágyra nézett, majd Dorothea arcára, amely frissen mosdva is a mater dolorosa sápadt, vörös szemhéjú képét mutatta. - Elemészti magát, meglássa. Pedig megmondja akárki, hogy ideje volna már elvetni a gyászát.

- Sose nyugtalankodjék, Tantripp - mosolygott rá Dorothea. - Aludtam is, beteg sem vagyok. Hanem egy csésze kávé jót tenne mihamarább. Hozza be az új ruhámat is. És ma alighanem az új félkalapomat teszem fel.

- Egy hónapja ott várják, ha nem régebben, hogy felvegye, asszonyom. Én sem bánnám már, ha azt látnám, ha tíz rőf gyászfátylat legalább letenne - mondta tovább Tantripp, amint lehajolt, hogy tüzet gyújtson. - A gyásznak megvan az ideje, s a hármas gyászszegély a szoknyán meg az egyszerű fodor a félkalapon meg is teszi éppen másodévre... A horgolt fodor angyalibb arcot ugyan nem környékezett, legalább én angyalibbat nem láttam az asszonyoménál - magyarázta Tantripp, gyanakvón figyelve a tüzet. - S ha valaki házasulandó szándékkal közeledik énhozzám, mert azt hiszi, két évig hordom érte a mély gyászt, ha ki talál múlani e világból, bizony nagy csalatkozás vár rája, azt mondom.

- Ég már az a tűz, aranyom - mondta neki Dorothea halkan, nyájasan, mint valamikor Lausanne-ban. - Inkább a kávét hozhatná.

Ismét belesüppedt a nagy zsöllyébe, s fejét törődötten hátravetette, amíg Tantripp eljárt, töprengvén, miféle visszássága ez ifjú úrnője viselkedésének, hogy éppen, amikor az arca gyászosabb, mint valaha, éppen aznap reggel akarja magára ölteni könnyebb gyászruháját, holott ezelőtt tiltakozott ellene. Tantripp meg nem találta volna e rejtély nyitját. Dorothea azt akarta kinyilvánítani, hogy tevékeny élete nem sínyli majd meg eltemetett boldogságát - az a hiedelem pedig, hogy új dolognak új ruhában kell nekivágni, némi támaszt adott nyugalmas elhatározásának. Mert határozni nem volt könnyű.

Már tizenegy tájban gyalogszerrel haladt Middlemarch felé, mert úgy látta, jobb lesz, ha jeltelenül teszi meg második mentő látogatását Rosamondnál.

 

NYOLCVANEGYEDIK FEJEZET

Ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se,
üdén pihegsz a lábamhoz simulva;
megkörnyékez derűd s mozdítja bennem
az elszánást, hogy szakadatlanul a
lét legfelsőbb fokára törekedjem.

GOETHE: FAUST. II. RÉSZ[38]


Amikor Dorothea ismét a kapuban találkozott Marthával, Lydgate éppen elfelé készülődött. Meghallván Dorothea hangját, kiment elébe.

- Mit gondol, fogad ma reggel Mrs. Lydgate engemet? - érdeklődött Dorothea, gondolván, hogy helyesebb lesz, ha előző látogatására nem is utal.

- Biztosan - felelte Lydgate, s egy megjegyzést lenyelt, mert Dorothea színe éppannyira megváltozott, mint Rosamondé -, ha lesz olyan kedves és bejön, én pedig bejelentem. Mióta tegnap itt járt, azóta gyengélkedik, de ma reggelre javult az állapota, ezért azt hiszem, nagyon örülni fog, hogy ismét láthatja.

Világosnak látszott, hogy a tegnapi látogatás körülményeiről mit sem sejt, Dorothea nem is várta másként. Sőt úgy tetszett, Lydgate azt gondolja, hogy Dorothea látogatása szándéka szerint zajlott. Rövid levelet is írt Rosamondnak, kérvén, hogy fogadja, s majd Martha kezébe adta volna, ha Lydgate elébe nem jön, azonban így is szorongva várta, mivel tér vissza Lydgate.

Miután Lydgate bevezette a fogadószobába, megállt előtte, levelet húzott ki a zsebéből, s ezzel nyújtotta át: - Az éjjel írtam, és magam akartam Lowickba eljuttatni. Ha az ember szavakkal ki nem fejezhető háláját nyilvánítaná, íráshoz folyamodjék: legalább nem hallja, milyen semmitmondók a szavai.

Dorothea felderült: - Köszönnivalóm inkább nekem volna, amiért elfogad hitelezőjének. Eszerint elfogad? - kérdezte, hirtelen kétsége támadván.

- El. Az utalványt még ma elküldöm Bulstrode-nak.

Többet nem mondott, hanem felment Rosamondhoz, aki nemrég fejezte be öltözködését, és unottan tűnődött, mitévő legyen: belénevelt szorgalma még legsötétebb napjaiban is valami apró elfoglaltság keresésére ösztökélte, amivel aztán elbajlódott, vagy érdeklődés híján félbehagyta. Rossz színben volt, de szokásos zavartalansága visszatért. Lydgate félt, hogy kérdéseivel felzaklatja. Elmondta neki Dorothea levelét s az utalványt, majd utóbb megjegyezte: - Ladislaw járt itt, Rosy. Az éjjel későig beszélgettünk. Úgy hiszem, ma újból benéz, összetörtnek és rosszkedvűnek láttam. - Rosamond nem válaszolt.

Most pedig, amikor benézett hozzá, igen tapintatosan jelentette: - Rosy szívem, Mrs. Casaubon keres újból. Ugye beszélsz vele? - Rosamond színeváltozása s fölrezzenése nem lepte meg, hiszen úgy gondolta, beteges izgalma is a tegnapi beszélgetés eredménye volt, s végeredményben jót tett, hiszen mintha megenyhült volna az irányában.

Rosamond nem mert nemet mondani. Nem említette volna egy szóval sem a tegnapi esetet. De miért jött el ismét Mrs. Casaubon? A válasz ásító helyét Rosamond csak rettegéssel tölthette ki, mert Will Ladislaw szavainak ostorcsapása után só volt a sebére, ha Dorotheára gondolt. Ebben a megalázó bizonytalanságban nem merhetett egyebet tenni, engednie kellett. Nem mondott igent, csak felkelt, s tűrte, hogy Lydgate könnyű kendőt borítson a vállára, mondván: - Beteghez kell mennem. - Aztán valami eszébe juthatott Rosynak, mert így szólt: - Légy szíves, mondd meg Marthának, hogy ne vezessen be senkit a fogadószobába. - Lydgate bólintott, gondolván, hogy érti a kérést. Lesegítette feleségét a fogadószobáig, aztán kifordult, s megállapította magában, hogy elég pipogya férj lehet ő, ha egyszer más asszony nyeri meg neki a felesége bizalmát.

Rosamond, amint Dorotheához közeledve, maga köré kerítette puha kendőjét, valójában a lelkét kerítette hűvös tartózkodásba. Talán Willről akar vele Mrs. Casaubon beszélni? Mert ha igen, az efféle arcátlanságot ő visszautasítja. Úgy határozott, hogy minden szavát illedelmes közönnyel fogadja. Will olyan súlyos sebet ejtett büszkeségén, hogy lelkiismerete sem miatta, sem Dorothea miatt nem bánthatta - súlyosabbnak érezte tulajdon bántalmát. Dorothea nemcsak a "jobban szeretett" asszony, hanem Lydgate jótevője is. Szegény Rosamondnak kínos zavarában úgy tetszett, hogy ez a Mrs. Casaubon, mindenben fölébe kerekedvén, a győzelmét kiaknázni jött. Igaz, a körülmények ismeretében más is ilyenféleképp gondolkodott volna, ha ugyan Dorothea lelkes természetét számításába nem veszi.

Mint önmagának bájos árnyéka, a puha fehér kendőbe burkolózó, gyermekded arcú Rosamond háromlépésnyire állt meg látogatójától, és meghajolt. Dorothea azonban lehúzta kesztyűjét, és a szabad közeledés ellenállhatatlan vágyának engedve elébe lépett, és szomorúságában is nyájas, nyílt arccal a kezét nyújtotta. Rosamond nem kerülhette el a tekintetét, nem kerülhette el Dorothea anyás kézszorítását, s máris megrendült benne tulajdon fontosságának tudata. Gyorsan olvasott az arcokról, és látta, hogy Mrs. Casaubon megsápadt tegnap óta, változatlan jóindulatát azonban megpecsételi a kézfogásával is. Hanem Dorothea túlbecsülte erejét: reggeli határozatának világossága tegnapi elcsigázottságából következett, s egész lénye oly veszedelmesen törékennyé vált általa, akár a finom velencei kristály - és most, amint Rosamondra nézett, egyszerre úgy érezte, csordultig a szíve, s a szájára nem jön szó. Minden erejével könnyeit igyekezett leküzdeni. Sikerült is, s az érzés hulláma úgy sepert végig az arcán, mint a zokogás kísértete, megerősítvén Rosamondnak azt a hirtelen sejtelmét, hogy Mrs. Casaubon lelkiállapota talán másnemű, mint amilyennek hitte.

Egy szó bevezetés nélkül ültek le a legközelebbi két székre, amelyek egymáshoz is közel álltak - holott Rosamond tartózkodó szándéka már meghajlásán is kiütközött. De már nem bánta, akárhogy fordul, csak várt tehetetlenül. Dorothea pedig kertelés nélkül beszélni kezdett, s elszántsága lassan visszatért:

- Ittjártomban tegnap nem válthattam a szándékom valóra, azért jöttem el megint. Nem nevez kotnyelesnek, ha elmondom, hogy a Mr. Lydgate-et ért igazságtalanságról szeretnék beszélni kegyeddel? Talán éppen megnyugtatására lesz... igaz-e?... ha többet megtudhat felőle, mint amennyit maga elmond, hiszen nem szívesen bizonygatja az igazát. S hátha megnyugvására szolgál megtudnia azt is, hogy férjének jó barátai vannak, akik becsületében nem kételkednek. Beszélhetek-e ez ügyben kegyeddel a fontoskodás látszata nélkül?

Szívhez szóló, jóságos beszéde mintha magasan fölötte szárnyalt volna annak a kicsinyes gyűlölségnek és dacnak, ahogy Rosamond a találkozást várta, és rettegését meleg áram módján csendesítette el. Persze a gyűlölség és dac benn bujkált Mrs. Casaubonban is, de kiadni magából nem lett volna hajlandó. Rosamond a megkönnyebbülésén kívül mást alig érzett e pillanatban. Illedelmesen, megenyhült lélekkel válaszolt:

- Jósága felől nincs kétségem. Örömmel meghallgatom, amit csak Tertiusról elmond.

- Tegnapelőtt - folytatta Dorothea -, amikor megkértem, hogy látogasson el hozzám Lowickba, mert a kórház ügyében szerettem volna a véleményét kérni, elmondta, hogyan érzett s hogyan cselekedett e szomorú ügyben, amely a tudatlanok és rosszakaratúak gyanakvását zúdította rá. Mégpedig azért mondta el, mert én merészen megkérdeztem. Hittem anélkül is, hogy nem járt el becstelenül, azért kértem, mondaná el nekem teljességében a történetet. Megvallotta, hogy nem beszélt még az esetről kegyednek sem, mert iszonyodott kimondani, hogy "nem vagyok hibás"... annyi bűnös védekezik így. Az igazság az, hogy soha nem hallott erről a Rafflesről, sem az undok titkairól, és azt gondolta, hogy Mr. Bulstrode megbánásában ajánlja föl a kölcsönt, mivel előbb megtagadta. Egyedül betege sorsáért aggódott, és kínos meglepetéssel vette tudomásul, hogy nem alakult várakozásának megfelelően. Hanem akkor azt gondolta, s nem gondolkodik másként máig sem, hogy talán vétek az ügyben senkit nem terhel. Mindezt elmondtam Mr. Farebrothernek, Mr. Brooke-nak és Sir James Chettamnek, s ők valamennyien hisznek a férjében. Ugye megnyugtatom ezzel? Szeretnék bátorságot önteni kegyedbe.

Dorothea arca megélénkült, s amint a közelből Rosamondra sugározta nyájasságát, Rosamond úgy érezte, félénk szolgájává szegődik önzetlen nagylelkűségének. Pirongva mondta: - Köszönöm a jóságát.

- A férje csak azt bánta nagyon, hogy mindezeket kegyednek el nem mondta. Bocsásson meg érte. Egyetlen oka, hogy a kegyed boldogsága mindennél drágább neki... úgy érzi, az élete egybekötött a kegyedével, és az is fáj neki, hogy tulajdon szerencsétlensége kegyedet sértheti. Nekem elmondhatott mindent, mert engem kívülállónak tekint. Ezután kérdeztem meg, felkereshetem-e kegyedet, annyira magamra vettem a gondjukat. Ezért jöttem el tegnap, ezért jöttem el ma is. Hiszen hogyan élhetünk nyugalmasan, ha más gondja gyötör, és mi segíthetnénk?

Dorotheát elragadta érzéseinek áradata, s csak annyit tudott, hogy kétségbeesésének mélyéből szól Rosamond kétségbeeséséhez. Az érzéshez mindjobban idomultak a szavai is, s végül már a hangja velőkig hatolt, mint valami vergődő lény sikolya a sötétből. S a kezét öntudatlanul az imént megszorított kis kézen pihentette.

Rosamondnak mintha sebe szakadt volna fel, görcsösen zokogni kezdett, akár tegnap, amikor férjén csüggött. Szegény Dorotheára pedig visszacsapott fájdalmának hulláma, mert eszmélt, mekkora része lehet Will Ladislaw-nak Rosamond tanácstalanságában. Attól tartott, hogy az önuralma nem fog kitartani a találkozás végéig, és míg a keze Rosamond ölében pihent - mert a kéz kihúzódott alóla -, ő is a zokogással küzdött. Azzal próbálta nyugalomra inteni magát, hogy ez a pillanat három élet fordulója talán; nem a magáé, nem, az ő élete már megfordult, hanem érzelmeinek e három szomszédjáé. E törékeny, zokogó teremtésnek talán még lehet menekvése a hamis kötelék nyomorúságából, ez a pillanat pedig meg nem ismétlődhet: a tegnapi nap villanyos feszültsége még ma bennük rezeg. Érezte, hogy viszonyuk különössége különös befolyáshoz juttatja, bár azt nem képzelte volna, hogy Mrs. Lydgate pontosan tudja, miféle érzelmi szálak fűzik a hármuk közösségéhez.

Rosamond lelki válságának természetét sem érthette: hogy álomvilágának első nagy megrendülését éli, mert e világban bízvást élt, és bízvást bírált másokat. S most itt látja ezt a nagylelkűségében megnyilatkozó asszonyt, akit rettegve várt, mert féltékeny gyűlöletére számított - és megrendíti, éppen amikor a valóság ismeretlen világára ébredne.

Mikor Rosamond torka szorongása fölengedett, s arcát takargató zsebkendőjét az ölébe ejtette, két szeme oly tehetetlenül nézett Dorotheára, mint két kék virág. Mit kezdjen az illemmel e sírás után? S Dorothea éppoly gyermetegen tekintett vissza rá, amint egy könnyet a szeme alján szétmorzsolt. Büszkeség már nem állhatott közéjük.

- A férjéről beszéltünk - vette föl a fonalat Dorothea félénken. - A minap úgy vettem észre, hogy a külseje szomorúan megváltozott. Nem láttam már hetek óta. Azt mondta, egyedül maradt a megpróbáltatásban. Én pedig azt hiszem, jobban viselte volna, ha kegyeddel nyíltan beszélhet.

- Tertius oly ingerült, ha akármit mondok - panaszolta Rosamond, mert azt hitte, Lydgate már panaszkodott Dorotheának. - Nem csodálhatja, ha kínos kérdésekről nemigen beszélek vele.

- Férje nem is kegyedet vádolta - állapította meg Dorothea. - Kegyedről annyit mondott, hogy ő boldog nem lehet, ha kegyednek boldogtalanságot szerez... s hogy házassága kötelékében kegyed felől is meg kell fontolnia minden elhatározását. Ezért utasította el azt az ajánlatomat is, hogy maradjon meg a kórházban, mert akkor Middlemarchban is meg kellene maradnia, s ezt nem teheti, mert a maradás kegyedre nézve kínos volna. Nekem megvallhatta, mert tudja, hogy én is megszenvedtem házasságomban férjem betegsége miatt, amely terveit keresztezvén életét megkeserítette. Tudja azt is, hogy megpróbáltam, milyen nehéz határozni, ha sértjük azt, akit magunkhoz kötöztünk.

Dorothea kis időre elhallgatott. Észrevette, hogy Rosamond arcán pillanatnyi megelégedés ömlik el, de mivel választ nem kapott, nekibuzdulva folytatta: - A házasság nem hasonlítható semmi más állapothoz. Szörnyű az a közelség is, amit teremt. Még ha mást jobban is szeretünk annál, aki... akihez a házasság fűz, hiába... - szegény Dorothea szorongásában a mondatait alig tagolhatta helyesen - ...mert énszerintem a házasság fölemészti minden szeretetünket, amit másnak jó szívvel adhatnánk. Tudom, hogy adni s kapni jó volna... de a házasságunkat megölné... s aztán ott marad velünk, mint a véres áldozat maga... mikor mindenki más otthagy. A férjünk pedig... szeretett és bízott, mi meg nem segítettük, hanem átok módján ültünk a nyakán...

Hangja elhalt. Rémület szállta meg, hogy messzi merészkedik, s hogy a tökély ítélőszékéből talál szólni az eltévelyedéshez. A rémület annyira elfoglalta, hogy nem vette észre Rosamond remegését, hanem a maga lelkiállapotából következtetve váltott a részvevő barátság hangjára. Két kezét Rosamond kezére tette, és izgatott sietséggel folytatta a beszédét: - Tudom... tudom, hogy az érzés igen drága lehet... hiszen szinte észrevétlen ver gyökeret bennünk... kitépnünk magunkból a halálnál rosszabbnak látszik... gyengék is vagyunk... gyenge vagyok én is...

Szomorúságának hulláma átcsapott rajta, holott éppen ellene úszva próbálta menteni Rosamondot. Izgalmában torkán akadt a szó. Nem sírta el magát, csak fojtogatást érzett. Arca holtsápadtra vált, ajka remegett, és két keze tehetetlenül szorongatta Rosamond kezét.

Rosamondot is elragadta az érzelmeinél erősebb érzelem, s ahogy a hullám hátán lovagolt, ismeretlenül új, ijesztő nézőszögből láthatta életét - és szavakat nem találván, ajkával akaratlanul Dorothea homlokát érintette. Egy pillanatra a két asszony úgy kapaszkodott egymásba, mint a hajótöröttek.

- Rossz nyomon jár - suttogta Rosamond izgatottan Dorothea ölelésében, és valami sejtelmes szükséget érzett, hogy a Dorothea szavaiban lappangó vádtól szabaduljon.

Szétváltak és egymásra néztek.

- Mikor tegnap itt járt, nem az történt... amit gondolt - folytatta Rosamond suttogva.

Dorothea csodálkozva megrezdült. Azt várta volna, hogy Rosamond magát próbálja majd tisztázni.

- Ladislaw azt magyarázta nekem, hogy más asszonyt szeret, nehogy azt reméljem, engem szerethet - mondta Rosamond szinte hadarva. - És most gyűlöl, azt hiszem, mert... mert kegyed félreértette tegnap a helyzetet. Azt mondja, én vagyok az oka, hogy kegyed... hűtlennek hiszi. De én ne legyek az oka! Sosem szeretett ő engem... tudom, hogy nem... mellékes voltam neki mindig. És tegnap elmondta, hogy kegyeden kívül más asszonyra nem nézhet. A félreérthető helyzet az én hibám egyedül. És Ladislaw azt mondja, hogy ezt kegyednek meg nem magyarázhatja... éppen énmiattam. Azt mondja, kegyed többé becsüléssel őrá nem gondolhat. De most, hogy elmondtam, Ladislaw nem vádolhat engem.

Rosamond ezt a kényszerítő szükséget eddig nem ismerte, amelynek hatására így kiszolgáltatta magát. A vallomásra Dorothea érzelmének ereje vitte, s ahogy belemelegedett, úgy érezte, Will szemrehányásait veti ki magából, mikor már a fájdalmát elszenvedte.

Örömnek alig is nevezhetnők, ahogy Dorotheával egyet fordult a világ. Csak kavargást hagyott, egyedül az éjjeli s a hajnali szenvedésének emléke maradt meg benne makacsul - csak sejthette, hogy ez öröm lehetne, ha érzékelését visszanyerhetné. A pillanat határtalan részvétre indította. Visszás érzések nélkül fogadhatta barátságába Rosamondot, és csak az utolsó szavaira válaszolt:

- Nem, kegyednek többé szemrehányást nem tehet.

S mivel másokban a jót értéken fölül értékelte mindig, természetéhez híven most is teljes rokonszenvével fordult Rosamond felé, amiért nagylelkűen megszabadította a szenvedéstől - meg sem gondolta, hogy erőfeszítésére az ő ereje sarkallta.

Kisvártatva megkérdezte:

- Nem bánja, hogy ma újból felkerestem?

- Kegyed oly jó hozzám - áradozott Rosamond. - Nem hittem volna, hogy ilyen jó lehet. Nagyon boldogtalan voltam. Igaz, boldog most sem vagyok. Oly szomorúnak látszik minden.

- Majd felderül. Férje becsülete helyreáll. Ő pedig rászorul a kegyed vigaszára. Kegyedet szereti csak. Kegyed nagyot akkor veszítene, ha az ő szerelmét veszítené el - mondta Dorothea.

Megpróbálta gondolatai közül kiküszöbölni a hatalmas megkönnyebbülést, hogy valami jelet kaphasson legalább Rosamondtól, visszavágyik-e lelkében a férjéhez.

- Tertius tehát nem bennem keresi a hibát? - kérdezte Rosamond, megértvén, mennyire megnyílhatott Lydgate a páratlan Mrs. Casaubonnak. Talán a féltékenység árnya is lopózott kérdésébe.

- Ugyan! - felelte játékos mosollyal Dorothea. - Hogyan képzelheti? - Hanem e szóra nyílt az ajtó, és Lydgate lépett be rajta.

- Orvosi minőségemben jöttem haza - magyarázta. - Utamban két sápadt arc látomása lebegett előttem: Mrs. Casaubon legalább annyira ápolásra szorulónak látszott, mint te, Rosy. S úgy éreztem, kötelességmulasztás terhel, hogy magatokra hagytalak, ezért Colemanéktól egyenest hazajöttem. Azt is észrevettem, Mrs. Casaubon, hogy gyalog jött be a városba, márpedig azóta beborult, és esőre áll. Hazaküldhetnék-e a kocsijáért?

- Dehogy! Egészséges vagyok, elkel a séta - mondta Dorothea, és sugárzó arccal kelt fel ültéből. - Hosszan elbeszélgettünk Mrs. Lydgate-tel, ideje volna már mennem. Úgyis mindenki megszól, hogy kivesz a mérséklet belőlem, ha egyszer szóhoz jutok.

Kezét nyújtotta Rosamondnak. Komolyan búcsúztak el, sem csókra, sem más érzelmességre nem került sor - oly mélyen jártak, hogy fölületesség lett volna már az ilyesmi.

Dorothea nem szólt semmit Rosamondról, amíg Lydgate a kapuig kísérte, hanem azt mondta el, hogy Mr. Farebrother és más barátai mind hitelt adtak a történetének.

Amikor Lydgate visszatért Rosamondhoz, már ott feküdt a kereveten, hervadó csüggedtségében.

- Nos, mondd, Rosy - szólt hozzá, amint megállt fölötte, és megsimogatta a haját -, mit gondolsz Mrs. Casaubon felől ilyen hosszú beszélgetés után?

Párját ritkítja, annyira jó lélek - felelte Rosamond -, és gyönyörű is. Ha olyan gyakran jársz be hozzá beszélgetni, velem csak mindegyre elégedetlenebb leszel!

Lydgate-et megnevettette az "olyan gyakran". - De talán te nem vagy velem elégedetlenebb, mióta vele beszélgettél?

- Nem éppen - felelte Rosamond, felnézve rá. - Kialvatlan a szemed, Tertius... és simítsd vissza a hajad, légy szíves. - Lydgate engedelmesen emelte hajához a nagy fehér kezét, és hálás volt az apró figyelemért. Szegény Rosamond kósza képzelete leforrázva tért meg: megjuhászodva foglalta el helyét ismét régi zugolyában. S az otthon zuga várta. Lydgate szomorú megnyugvással nézett szembe a sorsával. Ezt a törékeny teremtést választotta, s magára vette életének terhét. Most már, ha akármilyen botladozva, tapintattal kell vinnie e terhet.

 

NYOLCVANKETTEDIK FEJEZET

Elöl bánatom van, s üdvöm mögöttem.

SHAKESPEARE: 50. SZONETT[39]


Számkivetettnek fő tápláléka a remény - s nem is marad meg tovább a számkivetettségben, mint feltétlenül szükséges. Mikor Will Ladislaw önkéntes számkivetettségbe ment Middlemarchból, visszaútjába nem gördült nagyobb akadály, mint tulajdon elhatározása - ami pedig vassorompó éppen nem volt, csupán lelkiállapot, amely a többivel együtt hajlongó-mosolygó társas táncba fogózott, s lépett előre-hátra illem szerint. Ahogy a hónapok múltak, mind nehezebb lett volna megmondania, miért ne ruccanjon vissza Middlemarchba - ha másért nem, hogy halljon valamit Dorotheáról -, s ha az ilyen kutyafuttában tett látogatás során a különös véletlen mégis összevezeti vele, nem szégyenkezett volna akkor sem ezért az ártatlan útért, amelyre nemrég még kiterjesztette a számkivetés tilalmait. Ha már a körülmények reménytelenül elválasztották őket, miért ne merészkedhetne el a szomszédságba? A Dorotheát árgus szemmel figyelő barátokkal meg a véleményükkel, idő s éghajlat változtával mind kevesebbet törődött.

Került egy oka Dorotheától függetlenül is, amely a middlemarchi látogatást mintegy emberbaráti kötelességévé tette. Will mérsékelt érdeklődéssel figyelte egy új nyugati gyarmattelepülés kibontakozó tervét, s mikor azt látta, hogy a dicséretes tervhez pénz hiányzik, töprengeni kezdett, nem volna-e ideje, hogy most érvényesítse követelését Bulstrode-on, mondván, hogy maga ajánlotta a pénzt, ha kedvére valóan jótékony célt talál. A cél azonban maga is kétséges lett volna Will előtt, a bankárral való kapcsolat meg éppenséggel utálatos, ha az a mentő ötlete nem támad, hogy a végső döntést egy middlemarchi látogatás során kellene meghoznia.

Ezt az okot állította oda Will látogatása céljául. A pénz kérdését Lydgate-tel akarta megbeszélni, és úgy tervezte, hogy néhány estét muzsikálásban s évődésben fog eltölteni a szép Rosamonddal, de nem hanyagolja el a lowicki lelkészlakban élő barátait sem - hogy pedig a lelkészlak az úrilak tőszomszédságában áll, arról ő igazán nem tehet. Elutazása előtt nemigen kereste a találkozást Farebrotherékkel, mert büszkeségét bántotta volna, ha tápot ad annak a vádnak, hogy Dorothea körül ólálkodik. Az éhség azonban megszelídít mindeneket, és Will egy alak láttára s egy hang hallatára bizony nagyon megéhezett. Azóta semmi meg nem elégíthette - sem az opera, sem a politikusok lelkes fecsegése, sem az új vezércikkíróknak kijáró (ha nem is messzi hangzó) zajos fogadtatása.

Bizakvón jött Middlemarchba, hogy az ismerős kis világban mi sem változott, s ha félt valamitől, attól inkább, hogy útjában semmi meglepetés nem éri. Az ismerős sárfészket azonban feldúlt állapotban találta: bombát vetett itt a lírai s a vidám múzsa egyaránt. S látogatásának első napján úgy tetszett, hogy élete elérkezett legszomorúbb fordulópontjához. Másnap reggel az eset lidércnyomása annyira megülte, hogy tennivalóinak nekifogni is undorodott, s mikor reggeli közben látta, hogy befut a liverstoni postakocsi, kiszaladt, és sietve felszállt rá, hogy legalább egy napig ne kelljen semmit tennie-mondania Middlemarchban. Az ilyen válságos zűrzavar jóval gyakoribb az életek során, mint az emberek sziklaszilárd ítéleteiből kitetszenék. Will például az általa őszintén tisztelt Lydgate-et részvétre érdemes helyzetben találta, s hogy miért érezte jobbnak mégis, ha vele ezentúl minden bizalmat kerül, sőt kerüli talán a közeledést is, az éppen Will válsága természetéből következett. Az efféle közöny nélkül való lényt ugyanis, aki minden eseményt hajlandó szenvedélyes színjátékká formálni, az a felfedezés, hogy Rosamond valamiképpen függ tőle, dührohamra indította, végtelenül megnehezítvén újabb közeledését. Will utálta magát a kitöréséért, de bocsánatot sem szívesen kért volna. Föl kell keresnie Lydgate-éket újból, határozott. Barátságuk végére nem tehet pontot - legfőként úgy nem, hogy Rosamondot boldogtalanná tegye. S mindeközben jövője több örömet nem kínált, mintha szárait lecsonkolva mankókon kellene új életet kezdenie. Éjjel már azon tépelődött, ne szálljon-e postakocsira - nem a riverstonira, hanem a londonira -, levelet hagyván Lydgate-éknek, amelyben valahogy megmagyarázná, miért oldott kereket ilyen hirtelen. Azonban a kötelékek marasztalták is: boldog reményének szertefoszlása nemcsak űzte, hanem kötötte is, s ilyen friss sebbel korai lett volna újból nekivágni a világnak, ahol megint csak nem vár rá egyéb a boldogtalanságnál.

Ezért választotta a riverstoni postakocsizás kibúvóját. Még napvilágnál visszatért a kocsival, és úgy döntött, hogy azon este felkeresi Lydgate-éket. A Rubicon, mint tudjuk, semminő kis patak - jelentőssé átlépésének körülményei tették. Will úgy érezte, feltétlenül át kell lépnie e mezsgyén, bár túlnan nem a birodalom jutalmát sejtette, hanem rabigát.

Olykor azonban mindennapi életünkben is tapasztalhatjuk a nemes jellem felmentő segítségét önzetlen barátság képében. Ha Dorothea egy éjszaka kínlódása után nem indul el másnap reggel Rosamondhoz, talán tapintatáért becsülendőbb, mégsem tett volna olyan jó szolgálatot annak a hármasnak, amely aznap este fél nyolckor Lydgate házi tűzhelyénél összetalálkozott.

Rosamond várta Will látogatását, majd olyan unott hűvösséggel fogadta, hogy Lydgate másra nem gondolhatott, mint ideges kimerültségére. S mikor egy ideje már ott ült munkája fölébe hajolva, Lydgate ártatlanul mentegette a kedvét, mondván, hogy jobb lenne, ha ledőlne s pihenne. Will szerencsétlen volt, hogy a rég nem látott barát szerepét kellett játszania Rosamondnak, holott gondolatait a tegnapi jelenet foglalkoztatta, amely mint a páros téboly közeli emléke ülte meg mindkettőjüket. A véletlen úgy hozta, hogy Lydgate-nek nem kellett kimennie a szobából, hanem amikor Rosamond a teát töltötte, s Will odalépett, hogy elvegye a csészéjét, Rosamond kis papírszeletkét tett a csészealjára. Will észrevette s elrejtette. Olvasatlan vitte haza a fogadóba, széthajtogatni sem volt türelme addig. Azt gondolta, Rosamond nem írhatott mást, csak olyasmit, amivel az este kínját toldja meg. Az ágya mellett, gyertyaszónál olvasta el a gördülő kézírással megírt néhány sort:

Beszéltem Mrs. Casaubonnal. Nincs már kétsége ön felől. Elmondtam neki mindent, mert nagy jóakarattal keresett fel. Nem tehet nekem szemrehányást. Nem leszek sorsának megrontója.

Az üzenet nem szerzett osztatlan boldogságot. Ahogy Will feltüzelt képzelettel olvasta át újra meg újra, érezte, hogy arca-füle belevörösödik a képzelgésbe, mi történhetett Dorothea és Rosamond között - abba a bizonytalanságba főként, mennyire maradt meg Dorothea sértett büszkeségében a viselkedése felől kapott magyarázat után is. A látvány csalódása talán örökre belerögződik. A kétséget előbb felidézte tevékeny képzelete, mint azé a hajótörötté, aki sötét éjszaka vergődik partra, és szétnézvén mit sem lát. A szerencsétlen tegnapi napig minden hitük, reményük közös világhoz fűződött, amelyben fehér liliomok bókoltak a napnak, és rossz szellem nem járt. Hanem ezentúl találkozhat-e majd Dorotheával ebben a tiszta világban?

 

NYOLCVANHARMADIK FEJEZET

S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a
bárhol-t érzitek.

DONNE[40]


A Rosamondnál tett látogatása másnapjáig Dorothea két egészséges éjszakai álommal nemcsak összetörtségét heverte ki, hanem nagy mennyiségű fölös erő is felgyülemlett benne - amilyet nem fordíthatott semmi hasznos tevékenységre. Előző nap nagyokat sétált a határban, kétszer is benézett a lelkészlakba, bár el nem mondta volna senkinek, miért veri léccel az idejét. Ezen a reggelen már dühös volt magára, hogy ilyen gyermekesen nyughatatlan. A mai napot másképp kell töltenie. Mi is hát a tennivaló a faluban? Istenkém! Semmi. De semmi. Mindenki jóllakott és posztóban jár, senki disznaja fel nem fordult, s szombat reggelre virradtak, a padlók s küszöbök sikálásának évadjára, mikor is az iskolába ellátogatni hiábavaló. Akadtak azonban kérdések, amelyekre Dorothea régen kereste a választ, s most erélyesen a legsúlyosabbiknak vágott mindjárt. Nekiült a könyvtárban már régebben felhalmozott közgazdasági és egyéb tárgyú művek kisded tornyának, megérteni igyekezvén belőlük, mi volna a pénz elköltésének legcélirányosabb és a szomszédokra nézve legkevésbé sértő módja, vagy, s ha már erről van szó, hogyan szolgálhatná a javukat mindjárt. Íme, e magvas eszmefuttatásokba, ha egyszer az esze horgát sikerült megakasztania, bele is felejtkezhet egészen. Sajna, a horog egy óráig sem akart megakadni semmiben, és Dorothea mindegyre azon kapta magát, hogy kétszer kell elolvasnia a mondatokat, és az érdekes mindenfélék közül, amik csak a fejében járnak, a könyvhöz egynek sincs köze. Az olvasás reménytelennek látszott. Hát akkor fogasson be, és kocsizzon át Tiptonba? Nem, valamely okból inkább maradt volna Lowickban. Hanem kósza gondolatait meg kell zaboláznia! Az önfegyelemnek módja van - Dorothea körbe-körbe járt a tölgyfaburkolatos könyvtárban, és kereste a módját. Talán valami feladatot adjon magának, s szívósan végrehajtsa? Avagy nem áll-e előtte felfedezetlen Kisázsia földrajza, és tudatlanságáért nem pirított-e rá Mr. Casaubon akárhányszor? A térképszekrényhez lépett, és kihengerített egy földabroszt. Ma délelőtt talán egyszer s mindenkorra megtanulhatja, hogy Paphlagonia nem a Földközi-tenger partvidékén terül el, és a Chalybe-hegység helyét végérvényesen az Euxinosz partjára helyezheti. A földabrosz pompás tárgya lehet a tanulmányoknak, ha az embernek másutt jár az esze, mivel a földrajzi neveket hangosan olvasva addig csengetheti a fülébe, amíg minden mást elfelejt. Dorothea tehát munkához látott. Ráhajolt a térképre, és sorolni kezdte őket fennhangon, kántálva olykor. Mulatságosan lányosnak látszott most, amint fájó tapasztalatai teljében bókolva számlálja ujjain a neveket, ajkát biggyeszti, s néha két kezét a halántékára szorítva felsóhajt: - Istenkém! Istenkém!

Akár napestig folytathatta volna ezt a játékot, ha az ajtó egyszer csak nem nyílik, és Miss Noble be nem lép rajta.

A félkalapostul válláig sem érő csöpp hölgyet akármilyen szeretettel fogadta Dorothea, mégis szűkölt szegény, mintha valami rossz hírt hozott volna.

- Tessék helyet foglalni - biztatta Dorothea, és széket gördített alája. - Talán szolgálhatok valamivel? Örülnék, ha a segítségére lehetnék.

- Nem maradhatok - hárította el Miss Noble, s kezét kosárkájában tartván látszott, hogy valami tárgyat forgat. - Barátom a temetőben vár rám. - Aztán megint szűkölésbe fogott, s önkéntelenül elővette a tárgyat kosárkájából. A teknőcberakásos tűpárnás dobozka volt az. Dorothea érezte, hogy az arcát pír önti el.

- Mr. Ladislaw attól tart - folytatta a félénk hölgy -, hogy megbántotta kegyedet, és kérdezteti, nem láthatná-e néhány percre.

Dorothea nem felelt rögtön. Megfordult a fejében, hogy nem fogadhatja Willt itt a könyvtárban, ahol a férje tilalma kísérti. Kipillantott az ablakon. Talán a kertben találkozzék vele? Az eső lába lógott, a fák borzongtak a vihar előszelében. Különben sem szívesen ment volna Will elébe.

- Fogadja, Mrs. Casaubon - csengett Miss Noble -, különben tönkreteszem a rossz hírrel.

- Fogadom, persze - válaszolt Dorothea. - Ugyan tessék megmondani neki, hogy jöjjön be.

Mi egyebet tehetett volna? Semmit szívesebben, mint hogy Will-lel találkozzék - mintha Will megjelenése a tanulmányok lehetőségét is elfödte volna, és Dorothea riadalomhoz hasonló izgalmat érzett, mint aki Will érdekében dacolni készül a sorssal.

Mikor a csöpp hölgy elügetett az üzenettel, Dorothea megállt a könyvtár közepén, és összekulcsolt kezét tenyerével lefelé fordítva töprengett, meg sem próbálkozván az előkelő szórakozottság látszatával. Éppen a tartása érdekelte a legkevésbé - Will gondolatai foglalkoztatták, s a maga érzéseit méregette, nem maradt-e haragja iránta. Ugyan mi kötelezné a hajthatatlanságra? Kezdettől fogva lázadozott Will kisebbítése ellen, s most, hogy érzelmei válságát átélte, ez az ellenállása erősebbnek tetszett, mint valaha. "Azért szeretem annyira, mert gonoszul bántak vele" - szólt belső hangja a könyvtár elképzelt hallgatóságához. Majd kinyílt az ajtó, s Will megállt előtte.

Dorothea nem mozdult, Will pedig félénkebben s több látható kétséggel lépett Dorothea felé, mint valaha. Általános bizonytalanságában attól félt, hogy valami ügyetlen szó vagy pillantás még távolabbra veti Dorotheától. Dorothea viszont a tulajdon érzéseitől tartott. Mintha valami varázslat fűzte volna a két kezét össze, s a szemében mégis az a vágy tükröződött, hogy Will elébe lépjen. Will, látván, hogy Dorothea nem nyújtja a kezét szokása szerint, kétlépésnyire megállt zavartan, és így szólt: - Hálás vagyok, hogy fogadott.

- Látni szerettem volna - mondta Dorothea. Különb üdvözlés nem tellett tőle. Az sem jutott eszébe, hogy leüljön, Will pedig nem értelmezhette kedvezően ezt a királynői fogadást. De azért mondta mégis, amit elgondolt:

- Félek, helytelennek és ostobának ítéli hamaros látogatásom. Türelmetlenségemért máris megkaptam a büntetésem. Hiszen tudja kegyed is, mint ahogy mindenki, miféle kínos történet kerekedett származásom körül. Magam már akkor tudtam, amikor elmentem innen, és szándékomban volt, hogy közöljem kegyeddel is... ha még találkozunk.

Dorothea összefont kezei elszabadultak egymástól, de máris kulcsolódtak össze újból.

- Az ügy közkeletű pletykává züllött azóta - folytatta Will. - Szerettem volna kegyeddel tudatni még, ami hozzáfűződik... azelőtt történt, hogy Middlemarchot itthagytam volna... de a visszatérésemben is szerepe van... vagy úgy láttam, jogcím a visszalátogátashoz. Az az ötletem támadt, hogy Bulstrode-ot ráveszem, adjon némi pénzt közcélra... azt a pénzt, amit nekem szánt. Bulstrode javára szólhat, hogy négyszemközt pénzt ajánlott fel régi családi sérelmünkért kárpótlásul, sőt folyamatos jövedelmet is biztosított volna... talán tud is erről a kellemetlen históriáról?

Kétkedőn tekintett Dorotheára, de viselkedésén lassanként kiütközött az a dac, ahogy származása körülményeit védelmezte. - Érti nyilván - tette hozzá -, hogy az eset milyen kínosan érintett.

- Értem, értem - biztosította Dorothea sietve.

- Ilyen kézből nem fogadhattam el pénzt. Tudtam azt is, ha elfogadnám, kegyed nem helyeselné - mondta Will. Közben az járt az eszében, minek ilyesmikkel most előhozakodnia? Dorothea pedig tudta, hogy Will miért nem mondhat mást. - Úgy éreztem, hogy... - s Will e szónál elakadt.

- Úgy cselekedett, ahogy vártam volna - mondta Dorothea. Az arca felderült, s feje mintha büszkébben ült volna meg hattyúnyakán.

- Nem is hittem, hogy származásom körülményei balítéletre hangolják az irányomban, bár tudtam, hogy mások örülnek a pletykának - mondta Will, és régi szokása szerint megrázta sörényét. De a szeme várakozón tekintett Dorothea szemébe.

- Az új sorscsapás megerősített ragaszkodásomban - felelte Dorothea lelkesen. - Változtatni rajtam semmi sem változtathat, csak... - Dorothea szíve megdobbant, nehezére esett folytatni, aztán nagy nehezen, remegő hangon kimondta: - ...csak az, ha maga is megváltozik... és nem bizonyul olyan jónak, mint hittem.

- Jobbnak ítél engem, mint vagyok, minden tekintetben, csupán egyben nem - válaszolta Will, és Dorothea felismert érzelmeihez mérte a magáét. - A kegyedhez való őszinteségemben. Amikor azt kellett hinnem, hogy hite e tulajdonságomban megrendült, nem törődtem semmi mással. Újabb gondolatom sem támadt, csupán az tornyosult előttem, amit majd ki kell bírnom.

- Nem kételkedem már önben - mondta Dorothea, s a kezét nyújtotta. Valami megnevezhetetlen aggodalom indította rá.

Will a kezébe fogta Dorothea kezét, s mintha zokogás szakadt volna föl benne, az ajkához emelte. Ahogy ott állt, másik kezében kesztyűjével s kalapjával, a királynőnek hűséget fogadó főnemes képe lehetett volna. A királynői kezet azonban nehezére esett elengednie, és Dorothea fájdalmas zavarában elvonta kezét, az ablakhoz lépett, s kinézett rajta.

- Nézze, hogy beborult az ég, s a fák hogy hajladoznak - magyarázta volna, bár maga sem tudta, mit.

Will mögötte maradt, és a zsöllyeszék magas bőrházának támaszkodott - arra tette le most nagy bátortalanul a kalapját s a kesztyűjét, megszabadulván a keservesen kötelező formaságtól, amelynek szorítását először érezte Dorothea jelenlétében. Meg kell vallanunk, igen jólesett a zsöllyének támaszkodnia. Hanem Dorothea érzései felől legalább biztonságban lehetett.

Némán álltak, nem néztek egymásra, hanem azt figyelték, hogy kuszálja kinn a szél az örökzöldet, s hogy villantja fel az elsötétülő égre leveleinek halvány fonákját. Will soha ennyire nem örült közelgő viharnak: az illő szedelőzködés kötelezettségétől szabadította meg. Levelek-gallyak kavarogtak a szélben, s a mennydörgés közelebbről hallatszott. A fény egyre fogyott, aztán becsapott az első villám, összerezzentek, egymásra néztek, és elmosolyodtak. Dorothea most kezdte mondani, min gondolkodott.

- Nem mondta helyesen, hogy gondolnia sem volt mire. Ha a magunk legfőbb javát elveszítjük, a mások javáért még mindig érdemes gondolkodnunk. Hátha más boldog lehet. Ezt akkor láttam a legtisztábban, amikor a legnyomorultabb voltam. El sem képzelhetem, hogyan viseltem volna nyomorúságomat, ha ez az érzés erőt nem ad.

- Az én kétségbeesésemet meg nem élhette - mondta Will -, mikor tudnom kellett, hogy megvet.

- Rosszabb volt, hogy önről kell... - kezdte volna Dorothea, de féket vetett a nyelvére.

Will elvörösödött. Megsejtette, hogy akármint végződött volna Dorothea mondata, csak a végleges elvárásról szólhatott. Egy pillanatig hallgatott, majd szenvedélyesen folytatta:

- Annyi megnyugvásunk lehet, hogy kendőzetlen szavakkal szólhatunk egymáshoz. Mivel el kell mennem... mivel elválásunk örök időkre szól... akár gondolhatja azt is felőlem, hogy a sír szélén élek.

Amíg beszélt, villámfény világította meg az arcukat, mint a reménytelen szerelem ijesztő visszfénye. Dorothea elugrott az ablaktól, Will követte, görcsös mozdulattal elkapta a kezét - így álltak összekapaszkodva, kifelé nézve a viharba, mint két gyerek, míg hosszas mennydörgés gördült el a fejük fölött, s az eső szakadni kezdett. Egymás felé fordultak, mind a ketten Will utolsó szavait morzsolgatták, és nem eresztették egymást.

- Az én reményem oda - mondta Will. - Még ha annyira szeretne is, mint én szeretem kegyedet... még akkor is, ha kívülem semmije nem volna... tudnia kell, hogy mindig szegény ember leszek: ha józanul meggondolom, a földhözragadt szegénységen kívül egyébre nem számíthatok. Elgondolni is lehetetlen, hogy sorsunk bennünket közelebb hozzon egymáshoz. Aljasság is volt talán, hogy válaszra akartam bírni kegyedet. Csöndben akartam elbúcsúzni, csak aztán az elhatározásomból nem futotta.

- Sose sajnálja - felelte Dorothea gyöngéd nyíltsággal. - Szívesen osztozom a búcsú fájdalmában.

Dorothea ajka megremegett. Willé is. Sohasem deríthetjük ki, melyik mozdult előbb a másik felé, de végül remegőn összecsókolóztak, majd széjjelváltak illendőn.

Az eső az ablakot verte, mintha valami gonosz szellem szórta volna oda a széllel - ilyen pillanatokban mind a henye, mind a dologfogó ember megilletődötten áll.

Dorothea leült a legközelibb alkalmatosságra, a szoba közepén végignyúló hosszú, alacsony ottománra, s kezét az ölében összefonva nézett ki az ablakon túli kietlen világba. Will egy pillanatig rajta felejtette a szemét, majd mellételepedett, és a kezét Dorothea kezére tette, amely összekulcsolva is felfelé fordult tenyerével. Így ültek egymásra sem nézve mindaddig, amíg az eső el nem csendesedett. Gondolatokat is gyűjtöttek addigra mind a ketten, csak egyikük sem tudta, hogyan kezdjen az elmondásukhoz.

Amikor az eső már csak csendesen kopogott, Dorothea Willhez fordult. Will pedig, mintha hüvelykszorítóval fenyegették volna, megrezzent s felkiáltott: - Lehetetlen helyzet!

Felkelt, odalépett a zsöllyéhez, s a hátának támaszkodva küzdött dühével. Dorothea szomorúan nézte.

- Mintha gyilkosság vagy más hajmeresztő cselekmény választana szét minket - fakadt ki ismét -, csak még lehetetlenebb... hogy apró mozzanatok bénítsák meg életünket!

- Ne beszéljen ilyet. Miért bénulna meg az élete? - csitította Dorothea gyengéden.

- Megbénul - makacskodott Will. - Kegyetlenség, hogy nyugtat... mintha lehetne nyugovásom! Kegyed láthatja a végét a nyomorúságnak, én nem látom. Mint valami semmiséget, lefricskázza magáról a szerelmem, ha mindjárt vigaszt talál az elválásra. Mert tudja, hogy mi soha össze nem házasodhatunk.

- Valamikor... talán - mondta Dorothea remegő hangon.

- Mikor? - tette fel a kérdést Will keserűen. - Minek is számítanék a sikereimre? Kérdéses, megkeresek-e többet valaha, mint a betevő falatomat, ha ugyan a tollam bérbe nem adom, és szócsövévé nem válok valamely jól fizető nézetnek. Ennyire nem nehéz a jövőben látnom. Nőnek én még akkor sem ajánlhatnám magamat, ha nem kellene lemondania értem a fényűző életről.

Csend támadt. Dorothea nagyon mondott volna valamit, de nem talált a szóra. Belső vitája megkötötte a nyelvét. Pedig nehezére esett, hogy ki nem mondhatta. Will dühösen bámult ki az ablakon. "Ha most rám nézne - gondolta Dorothea -, és nem tágítana mellőlem, könnyebben indulna meg a szavam." Will végül megfordult, s a zsöllye hátának dőlve önkéntelenül nyúlt a kalapjáért, és elkeseredetten kitört: - Viszontlátásra!

- Jaj, a szívem szakad meg - jajdult fel Dorothea, amint fiatalos hevülete minden gátat áttörve szavát találta mégis, s a könnye megindult: - Én nem bánom a szegénységet... gazdagságomat úgyis megvetem.

Will ott termett mellette, s karjával átfonta, de Dorothea hátrakapta a fejét, hogy tovább szólhasson, és könnyes szemmel, gyermetegen, hüppögve folytatta: - Megélhetnénk az én jövedelmemből is... úgyis sok... hétszáz font évente... nekem meg mire van szükségem?... új ruha nem kell... legalább megnézem mindennek az árát.

 

NYOLCVANNEGYEDIK FEJEZET

Mindenki fújja, reám mutat ujja,
És röhögnek rajta -
Nem az ő hibájuk, hogy nem áll be szájuk,
    S nevem jófajta?

A HÍRBÉLI LEÁNY


A Lordok Háza éppen akkor vetette el a reformjavaslatot - így érthető, miért vitte Mr. Cadwallader hátrakulcsolt kezében a Times friss számát, amint a freshitti kastély gyepes partoldalában ereszkedett le a nagy üvegház mellett, pisztránghalászra valló nyugalommal vitatván meg Sir James Chettammel a várható eseményeket. Mrs. Cadwallader, Lady Chettam és Celia hol a kerti székeken üldögéltek, hol a kis Arthur elébe mentek, aki mint valami csecsemő Buddha, szentelt selyemrojtos napernyő alatt húzatta magát apró diadalszekerén.

A hölgyek is a politikát tárgyalták, bár csapongóbban. Mrs. Cadwallader keményen állást foglalt a nemesi címek várható hullása ellen: unokatestvérétől kétséget kizáró értesülést szerzett, hogy Truberry kétszer is köpenyt fordított felesége biztatására, mert az mindjárt megszimatolta, hogy a reformkérdésnek nemességek osztogatása lesz a vége, és ugyan a lelke üdvösségét odaadta volna húga rangbéli elsőbbségéért, aki viszont báróhoz ment feleségül. Lady Chettam sajnálatosnak ítélte az efféle viselkedést, és megemlítette, hogy Mrs. Truberry anyja valóságos melspringi Walsingham lány. Celia is elismerte, hogy a lady cím hangzatosabb a Mrs.-nél, viszont azt is hozzátette, hogy Dodo, ha ráhagynák, ugyan nem foglalkoznék a rangbéli elsőbbség finom kérdéseivel. Mrs. Cadwallader úgy vélte, hogy nevetséges dolog két kézzel kapni az előnév után, ha az ember ereiben egy csepp előkelő vér nem csörgedez, majd Celia válaszolt, Arthurra pillantva: - Én nem bánnám, ha báró úrnak tisztelhetném, mire a tejfoga kitör. Persze Jamesnek kellett volna előbb gondoskodnia.

- Aranyos Celiám - mondta a főrangú hölgy -, James címe többet ér egy dísztelen báróságnál. Atyjában sem kívántam egyebet tisztelni, mint Sir Jamest.

- Ó, én csak a tejfoga idejére gondoltam - magyarázta Celia barátságosan. - Nicsak, jön a bácsikám!

Elébe szaladt, Sir James és Mr. Cadwallader pedig csatlakozott a hölgyek csoportjához. Celia bácsikája karjába fűzte karját, de Mr. Brooke eléggé elszontyolodottan lapogatta meg a húgát. A társaságnak feltűnt, hogy a kedve nem valami rózsás, de mindnyájan a nagypolitika állapotának tulajdonították, s amint Mr. Brooke egy "Ejnye, hát mind itt vannak, hogy úgy mondjam"-mal a társaság minden tagjával végigkezelt, a lelkész nevetve megjegyezte:

- Ne szívja annyira mellre a reformjavaslat elvetését, Brooke. A csőcselék voksa úgyis mind a magáé.

- A reform? Hm. Vagy úgy - eszmélt Mr. Brooke a szórakozottságból. - Elvetették? No lám! A lordok, hogy úgy mondjam, elvetik a sulykot. Meglesz a böjtje. Szomorú hír bizony. Már úgy értem, szomorú hírt hozok. Engem nem lehet okolni érte, Chettam.

- Mi a baj? - kapta fel a fejét Sir James. - Csak nem megint egy erdőkerülőt lőttek meg? Nem is csodálkoznék, ha az ilyenféle alakok, mint ez a Csali Bass ilyen könnyen szabadulnak.

- Erdőkerülőt? Nem. De menjünk be. Odabenn, hogy úgy mondjam, könnyebben kitálalok - mondta Mr. Brooke, Cadwalladerék felé biccentve, jelezvén, hogy őket is bevonja a bizalomba. - Ha már az orvvadászok fájnak neked, Chettam - folytatta, amint beléptek a házba -, majd meglátod, mikor a városi tanácsba beválasztanak, hogy mást elítélni nem olyan könnyű. Szép dolog a szigor, de akkor a legszebb, ha más gyakorolja. Teneked sincs kőből a szíved, hogy úgy mondjam... nem vagy te se Drákó, se Jeffreys bíró, se más ilyesmi.

Mr. Brooke-on látszott, hogy izgatott. Valahányszor kínos közlendője volt, mindenféle összefüggéstelen részletet előrebocsátott, mintegy hígítván hírének erős patikaszerét. Folytatta most is az orvvadászokról szóló eszmefuttatását mindaddig, amíg mindnyájan helyet nem foglaltak, és Mrs. Cadwallader türelmetlenül közbe nem szólt:

- Nagyon hallanám már azt a lesújtó hírt. Az erdőkerülő él, ennyiben megállapodtunk. Most halljuk, mi az újság?

- Hát elkeserítő egy valami, annyit mindenképpen meg kell mondanom - kezdett neki Mr. Brooke. - Örülök, hogy a lelkésszel együtt itt vannak, mert bár a hír, hogy úgy mondjam, családi jellegű, megrendülésünkben osztozni segíthetnek, Cadwallader. El kell mondanom mégis, attól tartok. - Brooke e szónál Celiára nézett. - Sejtelmed sem lehet, drágaságom. Téged pedig, Chettam, mód nélkül ingerelni fog, amit most hallanod kell... bár megakadályozni annyira sem tudod, mint én. Egy bosszantó van a dolgokban. Megtörténnek, hogy úgy mondjam.

- Dodóval van baj - jósolta Celia, mert mindig nénjét tekintette a családi gépezet leggyengébb kerekének. Zsámolyra telepedett le, férje térdéhez.

- Az isten szerelmére, halljuk már végre! - lázongott Sir James.

- Tudod, Chettam, az az igazság, hogy Casaubon ostobán végrendelkezett bizony. Az efféle végrendelet csak arra jó, hogy elvadítsa az érdekelt feleket.

- Pontosan - helyeselt Sir James sietve. - Ki vadult el?

- Dorothea férjhez megy, hogy úgy mondjam - jelentette be Mr. Brooke, Celia felé bólintva, aki rémült pillantását nyomban a férjére emelte, s térdére tette kezét.

Sir James elsápadt dühében, de nem szólt.

- Szentséges ég! - hüledezett Mrs. Cadwallader. - Csak nem az ifjú Ladislaw-hoz?

Mr. Brooke bólintott. - Úgy van. Ladislaw-hoz. - Azzal bölcs hallgatásba merült.

- Látod, Humphrey! - tárta ki karját Mrs. Cadwallader tehetetlenül a férje előtt. - Legközelebb majd elhiszed, hogy a jövőbe látok. Bár meglehet, hogy a szokásodhoz híven vakon dacolsz velem. Azt mondtad, hogy ez a fiatalember már régen nincs az országban.

- Lehet, hogy akkor nem is volt, csak visszajött - állapította meg a lelkész csendesen.

- Mikor értesültél a dolog felől? - érdeklődött Sir James, főleg azért, mert a többiek beszéde türelmetlenné tette most. Igaz, neki magának nehezére esett a beszéd.

- Tegnap - válaszolta Mr. Brooke szelíden. - Elmentem Lowickba, mert Dorothea, hogy úgy mondjam, üzent értem. Hirtelen jött az egész... még két napja sejtelmük sem volt róla... semmit nem sejtettek, mit mondjak. Ez a bámulatos a dolgokban. Hogy megtörténnek. Dorothea döntése változhatatlan. Ott már hiába a szó. Én pedig nagyon keményen szóltam vele. Én a kötelességem megtettem, Chettam. Viszont Dorothea azt tesz, amit jónak lát, hogy úgy mondjam.

- Az lett volna a leghelyesebb, ha egy évvel ezelőtt párbajra hívom ki, és lelövöm, mint a kutyát - állapította meg Sir James, nem is azért, mintha gyilkos természete lett volna, hanem mert úgy érezte, hogy itt véres szóra van szükség.

- Roppant kellemetlen lett volna, James! - tiltakozott Celia.

- Ugyan ne háborogjon, Chettam. Higgadtan tekintse a helyzetet - csitította Mr. Cadwallader, mert fájt neki, hogy barátját ennyire elvakítja a düh.

- Nem könnyű az, ha a családban történik ilyesmi, s az emberben él egy szikra becsületérzés - felelte Sir James, még mindig sápadtan. - Ez botrány! Ha Ladislaw ad a becsületre, már rég kitakarodik az országból, hogy a színét se látjuk többé. Meglepve persze nem vagyok. Én a Casaubon temetése utáni napon megmondtam, mit kell tennünk. De énrám senki nem hallgatott.

- Mert hogy úgy mondjam, lehetetlent akartál - jegyezte meg Mr. Brooke. - Azt akartad, hogy toloncoljuk ki innét. Én pedig megmondtam, hogy Ladislaw-val nem lehet kukoricázni. Ladislaw-nak eszméi vannak. Figyelemre méltó fiatalember. Mindig jeleztem, hogy figyelemre méltó fiatalember.

- Kár - felelte Sir James, mert nem állhatott ellene a visszavágás lehetőségének -, hogy olyan nagy véleménnyel voltál felőle. Pontosan a nagy véleményednek köszönhetjük, hogy ittragadt a szomszédságban. De azt is, hogy ilyen asszony, mint Dorothea, házasságban kíván melléje zülleni. - Sir James akadozva beszélt, mintha a szavai berzenkedtek volna. - Ilyen ember mellé, akit férje a végakaratában megbélyegzett... már ezért sem lett volna szabad találkoznia vele többé... aki lefokozza... aki szegénységbe rántja... akinek az ilyen aljasság ráfér a képére... és micsoda társadalmi helyzetből fogadja el ezt az áldozatot?... származása kétes... hitem szerint mindenképpen elvtelen és ingatag jellemű ember, ennyit mondhatok - zárta szavait Sir James nyomatékosan, majd elfordult a társaságtól, és keresztbe vetette a lábát.

- Minderre rámutattam Dorotheával folytatott beszélgetésemben - mentegetőzött Mr. Brooke -, mármint a szegénységre, a rangvesztésre. Így szólottam: "Szívecském, te nem tudod, mi az, évi hétszáz fontból megélni, lemondani a hintóról, és minden ilyesmi, és olyanok közt élni, akik azt sem tudják, ki vagy." Keményen szólottam vele. Azt ajánlhatom, próbáld meg te is. Dorothea, attól tartok, utálja a Casaubontól reá háramlott örökséget. Ha beszélsz vele, majd meghallod, mit mond, hogy úgy mondjam.

- Azt már nem... én nem - tiltakozott Sir James, lassan józanodva. - Látni nem bírnám. Hogy ilyen asszony, mint Dorothea, ennyire megfeledkezzék magáról!

- Legyen igazságos, Chettam - szólalt meg újból a jókedélyű, széles mosolyú lelkész, megsokallván a kínos jelenetet. - Mrs. Casaubon talán nem cselekedett bölcsen: férfi kedvéért mond le a vagyonáról, holott mi férfiak, akik egymás felől oly silány véleménnyel vagyunk, mi tudjuk a legjobban, mekkora meggondolatlanság ez. Mégsem hiszem, hogy a szó szigorúbbik értelmében elítélhetné érte.

- Pontosan azt teszem - válaszolta Sir James. - Dorothea hitem szerint súlyos hibát követ el, ha Ladislaw-val adja össze magát.

- Kedves barátom, mindnyájan hajlunk arra, hogy a hibát súlyosnak bélyegezzük, ha ránk nézve kellemetlen - jegyezte meg a lelkész csöndesen. Mint a legtöbb élveteg embernek, mindig volt kéznél valami házi bölcsessége azok számára, akik erkölcsi felháborodásukban kéjelegtek. Sir James elővette a zsebkendőjét, és rágni kezdte a csücskét.

- Hallatlan mégis, hogy Dodo ilyet tegyen - szólt bele Celia férje igazolására. - Hiszen fogadkozott, hogy senkihez nem megy férjhez, soha többé!

- Magam is ezt hallottam tőle - jelentette ki Lady Chettam, perdöntő királynői szóval.

- Ó, ilyen esetekben többnyire fenntartunk egy titkos kivételt - állapította Mrs. Cadwallader. - Én csupán ezen az általános döbbeneten csodálkozom. A veszély elhárítására ugyan semmit nem tettek. Ha lehozták volna ide Lord Tritont s az összes emberbaráti tanait vele együtt, Dorotheát az év vége előtt elsüthették volna. Más biztonságos megoldás nem kínálkozott. Mr. Casaubon gyönyörűen előkészített mindent. Utálatossá tette magát... vagy a Mindenható tette azzá, nem vitatkozom... majd megírta kihívó végrendeletét. Ha így kínálják, a legócskább holmi is elkel a vásáron.

- Nem tudom, mit nevezne elítélésre méltó hibának, Cadwallader - füstölgött Sir James még mindig, és a lelkész felé fordult. - Ilyen embert nem fogadhatunk családunkba. A magam nevében legalább ezt mondom, ha a család nevében nem beszélhetek - folytatta, óvatosan kerülvén Mr. Brooke tekintetét. - Mert meglehet, hogy a család többi tagja annyira élvezni fogja a társaságát, hogy az illendőségről meg is feledkezik.

- Hogy úgy mondjam, Chettam - mondta Mr. Brooke a combját simogatva, jóakaratúan -, én mégsem fordíthatok hátat Dorotheának. Bizonyos határig az apja vagyok, ugye. Így szólottam: "Aranyoskám, az örömapa bizonyos határig én vagyok." Holott előbb keményen szólottam. Másrészt megszüntethetem az örökösödési korlátozást. Pénzembe és fáradságomba fog kerülni, ugye, de ha rászánom magam, meglesz, hogy úgy mondjam.

Mr. Brooke Sir James felé bólintott, és úgy érezte, mind lelkierejéről, mind engesztelő áldozatáról tesz tanúbizonyságot most, válaszul a kastély urának aggályaira. S ezzel a vitában ügyesebb fogáshoz folyamodott, mint hitte volna. Olyan dologra hibázott rá, amit Sir James mélyen szégyellt: megbocsátható balítélete vagy éppenséggel igazolható véleménye csak az egyik oka volt, hogy Dorothea házasságát ennyire ellenezte, de e két ok együtt Casaubon ellenében is legalább annyira hatott volna, mint most Ladislaw ellen. Volt azonban egy másik ok is, amelyet derék, tisztességes ember lévén nem vallhatott meg magának sem: tagadhatatlannak látszott ugyanis, hogy a tiptoni és freshitti birtok tőszomszédsága az egyesítés reményével kecsegtette fia és örököse számára. Ezért, amikor Mr. Brooke bólogatva célzott e szempontra, Sir Jamest hirtelen elfogta a zavar. Torkában gombóc formálódott, még el is vörösödött. Első haragjában több érve kínálkozott volna, azonban Mr. Brooke ígért áldozata erősebben megkötötte a nyelvét, mint Mr. Cadwallader maró megjegyzése az imént.

Celia azonban örült, hogy tér nyílik az ő véleményének is, miután nagybátyja az örömapaságát szóba hozta. - Gondolod, bácsi, hogy a lakodalom rögtön meg is lesz? - érdeklődött oly mellékesen, mintha vacsorameghívásról lett volna szó.

- Három héten belül, hogy úgy mondjam - felelte Mr. Brooke tehetetlenül. - Nem állhatok közébük, Cadwallader - fordult mintegy segélyt kérőn a lelkészhez, aki így válaszolt:

- Én nem rugódoznék ellene. Ha Dorothea beleszeretett a szegénységbe, az ő dolga. Egy szót nem szólt volna senki, ha ugyanehhez a fiatalemberhez azért megy hozzá, mert történetesen gazdag. Még így is sok javadalmas lelkésznél jobban megy majd soruk. Nézzék Elinort - folytatta a lelkész, nekitüzesedve. - Ő is felháborította a barátait, amikor nekem nyújtotta kezét. Alig ezer font volt a jövedelmem egy évben... faragatlan bugrisnak számítottam... nem láttak bennem semmi különöset... nem hordtam divatos cipőt... minden férfi megkérdezte, szerethet-e engem asszony az anyámon kívül. Sajnos, Ladislaw pártját kell fognom mindaddig, amíg valami lesújtó hírt nem hallok felőle.

- Játszol a szavakkal, Humphrey, magad is tudod - intette le a felesége. - Nálad minden egyre megy. Mintha te nem lettél volna Cadwallader! Senki nem képzelte volna, hogy ilyen szörnyeteghez hozzámegyek, ha más névre hallgat!

- S ha nem lelkész ráadásul - tette hozzá Lady Chettam helyeslőleg. - Elinorról nem mondhatja el senki, hogy rang dolgában alább adta volna. Viszont Mr. Ladislaw-t nemigen tudja minek tisztelni az ember, ugye, James?

Sir James fölhorkant. Ennél pedig több megbecsüléssel szokott válaszolni anyjának. Celia úgy nézett fel rá, mint valami méla kismacska.

- Meg kell bizony hagyni, hogy a vére igen zagyva - állapította meg Mrs. Cadwallader. - A Casaubon-féle tintahal-lé először, majd a lázadó lengyel hegedűs vagy tánctanár-vér, ha jól emlékszem, majd a vén zá...

- Hagyjuk, Elinor - torkolta le a lelkész, és felkelt. Ideje, hogy hazatérjünk.

- Mindent tekintetbe véve jóképű gyerek - tette hozzá Mrs. Cadwallader, mintegy békítésül, és szintén fölkelt. - Olyan, mint valami régi szép Crichley-arckép még abból az időből, amikor a hülyeség nem volt ilyen szapora.

- Magam is kegyedékkel tartok - ajánlkozott Mr. Brooke készségesen. - Holnap ebédeljenek nálam mindnyájan, hogy úgy mondjam... eljössz ugye te is, Celia?

- Ha James megy... Ugye elmegyünk? - kérdezte Celia, és kézen fogta férjét.

- Persze, persze - hagyta rá Sir James, a mellényét rángatva, mivel az arcát még mindig nem rendezhette barátságos mosolyra. - Azaz elmegyek, ha váratlan találkozástól nem kell tartanom.

- Dehogyis - biztosította Mr. Brooke, helyt adván a feltételnek. - Dorothea különben sem jönne, csak az esetben, ugye, ha amúgy is találkozni akarnátok vele.

Mikor egyedül maradtak, Celia ezzel a kérdéssel fordult Sir Jameshez: - Beleegyeznél, hogy kocsiba üljek, és átmenjek Lowickba?

- Micsoda? Most rögtön? - bámult rá Sir James.

- Fontos, hogy most menjek, igen.

- Jusson eszedbe, Celia, hogy én nem mehetek veled - intette Sir James.

- Akkor sem, ha a házasságot sikerülne kivernünk a fejéből?

- Mi haszna erről beszélni? Mindegy, kimegyek az istállóba, és szólok Briggsnek, hogy fogjon be.

Celia igenis hasznosnak ítélte, ha legalább átkocsizik Lowickba, és megpróbál Dorothea lelkére beszélni. Leánykoruk óta úgy érezte, hogy egy-egy jól elhelyezett józan szavával hat a nénjére - mintegy kisablakot nyit elméjén a napfénynek, hogy gondolatai ne járjanak örökké színes lámpások között. Most pedig matrónai helyzetéből méltán oszthatott tanácsot gyermektelen nénjének. Hiszen ki érthetné meg jobban s ki szerethetné gyengédebben Dodót őnála?

Dorothea öltözőszobájában szorgoskodván boldogan látta, hogy húga ilyen hamar itt terem házassági szándékának kinyilvánítása után. Magában pedig elképzelte, talán túlozva is, mennyire felháborítja majd barátait, sőt attól is tartott, hogy Celiát tiltják tőle.

- Ó, Kitty, mennyire örülök, hogy eljöttél! - lelkendezett, és húga vállára tette a kezét. - Azt hittem, fel sem keresel eztán.

- Arthurt nem hoztam el, annyira siettem - magyarázta Celia, amint leültek egymással szemben, zsámolyokra, hogy a térdük összeért.

- Tudod, Dodo, helytelenül határoztál - mondta ki Celia, mint aki pártatlanul beszél, a bögyéből szóló hangon. - Annyira lesújtottál mindnyájunkat! El sem hihetem... hogy elmenj, s így élj tovább. Mi lesz a terveiddel? Meg sem gondolhattad. James pedig szívesen osztozik a gondjaidban... élhetnél kedvedre segítségünkkel az idők végeztéig!

- Éppen hogy nem, édesem - felelte Dorothea. - Soha a kedvemre nem tehetnék. Hiszen még egyetlen tervemet valóra nem váltottam.

- Mert mindig lehetetlen tervekbe vágsz. Bár én bíztam benne, hogy lassan majd támadnak józanabb terveid is. De hogyan mehetsz hozzá Mr. Ladislaw-hoz, akiről mindnyájunknak ilyen rossz a véleménye? Jamest annyira megrendítetted! Ráadásul mintha a kerékvágásodból is kizökkentél volna. Mr. Casaubonhoz azért akartál hozzámenni, mert akkora nagy lelke volt és olyan száraz és tanult elméje, most meg Mr. Ladislaw-t választod, akinek se birtoka, semmije. Következetességet csak annyit látok, hogy így vagy úgy, de mindig a bajt keresed.

Dotothea nevetett.

- Nem nevetség ez, Dodo - mondta Celia hangzatosan. - Hogyan akarsz élni? Elvegyülsz mindenféle csodabogarak közt? Én meg többet sose lássalak... a kis Arthurral sem akarsz törődni többet... pedig mindig azt hittem...

Celia elsírta néhány ritka könnyét, s a szája sarka izgatottan rángott.

- Drága Celiám - mondta neki Dorothea nyájas-komolyan -, ha többé sosem akarsz látni, az nem az én hibám.

- De igenis! - vágott vissza Celia, és pici szája legörbedt. - Hogyan kereshetnélek fel, vagy hogyan látogassál te engem, ha James elzárkózik, mert úgy látja, hogy helytelenül cselekedtél, Dodo? Nagyon helytelenül. Igaz, mindig ilyen voltál, én mégis szerettelek. El nem képzelhetjük, hol fogtok élni... ugyan hová lesztek?

- Londonba költözöm - felelte Dorothea.

- Ott aztán egy utcában lakol majd? És milyen szegény leszel! Odaadnám neked a fele mindenemet... csak hát hogyan, amikor sose látlak többet?

- Jól van, Kitty - mondta rá Dorothea megbocsátóan. - Nyugodj meg. Talán James is megbocsát majd nekem egyszer.

- Mennyivel célirányosabb volna, ha férjhez se mennél! - érvelt Celia újult erővel, ahogy könnyeit felszárogatta. - Akkor nem volna semmi hiba. Nem cselekednél mindenki tanácsa ellenére. James mindig azt mondja, királynőnek termettél. Csakhogy ez messze van a királynőségtől! Tudhatnád már, mindig mi sül ki abból, amit a magad feje szerint csinálsz! Ez is olyan lesz, meglátod. Senki nem hiszi, hogy Mr. Ladislaw hozzád illő. És különben is mindig erősködtél, hogy nem mész férjhez.

- Egy szóval sem mondom, hogy okosabb nem lehetnék, Celia - felelte Dorothea -, s ha okosabb lennék, nem okosabb dolgokat tennék. Most azonban ezt teszem. Házasságot ígértem Mr. Ladislaw-nak, és hozzá is megyek.

Celia régről tudta, mit tesz az, ha Dorothea ilyen hangon beszél. El is hallgatott néhány pillanatra, majd úgy folytatta, mint aki túl van a vitán: - És szeret, Dodo?

- Remélem. Mert én szeretem.

- Úgy is kell - mondta Celia bizalmasan. - Bár én jobban örülnék, ha olyan férjet találtál volna, mint James, itt a közelben, hogy odakocsizhassak.

Dorothea mosolygott, Celia pedig tovább merengett. El sem képzelhetem, hogy jutottatok idáig - mondta egyszerre. Kellemes volna a történetét meghallgatni, gondolta magában.

- Persze hogy nem - mondta Dorothea, s megcsippentette húga állát. - Ha tudnád, hogyan jutottunk idáig, nem is csodálkoznál.

- Nem mondod el? - kérdezte Celia, és kényelembe helyezkedett.

- Nem, Kitty. Mert ha nem érzel velem, meg sem érted.

 

NYOLCVANÖTÖDIK FEJEZET

Kivonulván az esküdtek, kiknek nevük vala Világtalan, Haszontalan, Szeretetlen, Rosszhiszem, Feslett, Nyakas, Fellengő, Hadiláb, Fillentő, Kínzó, Harapi, Irgalmatlan, megállapodának maguk között, majd egyhangúlag kinyilváníták hogy a vádlott felett bíróság törjön pálcát. A szót vivé köztük Világtalan, mondván: "Világosan látom eretnekségét!" Mondá erre Haszontalan: "Nincs ilyennek helye e világon!" "Az ám - tódítá Rosszhiszem -, én ennek a szeméből semmi jót ki nem nézek!" Mire Szeretetlen szóla: "Nem szívelhetem!" "Én se - helyeselt Feslett -, mert még kikezd engemet!" "Kössék föl! Kössék föl!" - követelte Nyakas. "Ágrólszakadt!" - fitymálta Fellengő. "Felháborító!" - hördült föl Hadiláb. "Egy szava se igaz!" - hangsúlyozta Fillentő. "Kevés egy akasztás az ilyennek!" - lázongott Kínzó. "Pokolba vele!" - füstölgött Harapi. Majd Irgalmatlan ilyenképp zárta a vitát: "A fél világért meg nem bocsátanék neki, ezért hát mondjuk ki gyilkosságban bűnösnek."

A ZARÁNDOK ÚTJA


Vajon ahogy a halhatatlan Bunyan e képét megalkotja a döntésüket meghozó pártos esküdtekről, ugyan ki könyörül a hűségen? Igaz, a legnagyobbak közül is kevésnek sikerült, hogy bűntelenségének tudatában álljon a vádló tömeg elé, tudván azt is, hogy egyedül a benne lakozó jóért ítélik el. Mert hiába sejti a megkövezett, hogy kövezőiben aljas szenvedélyek öltöttek testet, mégsem nevezheti magát vértanúnak, ha nem az igazságért hal kínhalált.

Ez a gondolat emésztette Bulstrode-ot is, amíg elköltözéshez készülődött, hogy Middlemarchtól távol, új arcok közömbös körében végezze be megtört életét. Feleségének jámbor áldozatossága egy kíntól megszabadította, mégis úgy érezte, esküdtszéke előtt áll, és ügyvédre volna szüksége, mert vallomása megtételétől irtózik. A Raffles halála körüli lelkiismeret-vizsgálataiból kiemelkedett ugyan a Mindenhatóság egyetlen lénye, akihez imádkoznia kell, mégis az összegező fohász könnyebbnek látszott, mint a részletező vallomás. A belső javítgatás, mosdás, mentegetés előbb ígérte a Mindenható bocsánatát, mintha tépelődésének minden okát felesége elé tárja. Hogy gyilkosnak bélyegezné, azt a gondolatot el nem viselhette. Úgy érezte, felesége kétségei veszik körül, s csak abban a reményben tűrhette e kétségeket, hogy az ítéletre talán nem is kerül sor. Egyszer majd, halálos ágyán elmond neki mindent, amikor az árnyékok köréje gyülekeznek - akkor talán végighallgatja, és nem irtózik keze érintésétől. Talán. Csakhogy a rejtőzködés élete szokásává lett, és a vallomás hajlandóságánál erősebbnek bizonyult a mélyebbre alázottságtól való félelem.

Félénk szeretettel viseltetett felesége iránt, nemcsak azért, mert kemény ítéletétől tartott, hanem mert szenvedésének látványa gyötörte. Mrs. Bulstrode intézetbe adta lányait, hogy apjuk válságát meg ne szenvedjék. S hogy most már nem kellett előttük gyásza miatt magyarázkodni vagy viselni rémült csodálkozásukat, zavartalanul élhetett bánatának, amely napról napra őszítette, hervasztotta.

- Kívánj csak, én megteszem, Harriet - biztatta Bulstrode. - Már ami a vagyon elrendezését illeti. Nem szándékozom túladni környékbeli birtokainkon, hogy legyen mire hagyatkoznod. De ha megtartani nincs szándékodban, ne titkold előttem.

Néhány nappal később, bátyjáéktól hazatérvén, Mrs. Bulstrode elmondta férjének, mit forgat a fejében egy ideje már.

- Szeretnék tenni valamit a bátyám családjáért, Nicholas. Úgy érzem, tartozunk némi kárpótlással Rosamondnak és férjének. Walter azt mondja, Lydgate-nek el kell hagynia a várost. Betegeinek köre semmivé zsugorodott, s annyi pénzük nincs, hogy másutt új életet kezdhessenek. Inkább magam szenvednék szükséget, csak segíthessek szegényeken.

Mrs. Bulstrode nem is keresett a "némi kárpótlás"-nál tüzetesebb szót, tudván, hogy férje így is megérti. Mrs. Bulstrode nem tudhatta, miféle újabb sebet tép fel kívánságával. Bulstrode némi habozás után így válaszolt:

- Nehéz a kívánságodnak megfelelnem, drágám. Mr. Lydgate útját szegte, hogy tovább segítsük. Visszaküldte ezerfontos kölcsönömet is. A pénzt Mrs. Casaubon bocsátotta a rendelkezésére. Itt a levele.

Lydgate sorai Mrs. Bulstrode-nak is elevenébe vágtak. Mrs. Casaubon kölcsönére való hagyatkozása mintha azt az általános vélekedést tükrözte volna, hogy tanácsosabb, ha az ember kerüli a kapcsolatot Bulstrode-dal. Könnyeit némán hullatta, s az álla meg-megremegett. Az íróasztalánál ülő Bulstrode-ot kínozta feleségének megtört arca, hiszen két hónapja még kedélyes nagyasszony volt. S íme, máig hozzáöregedett az ő törődött lényéhez. Vigasztalni akarván így szólt:

- Van más módja, hogy a bátyád családján segítsek, Harriet, ha közvetítesz. És úgy látom, ez a segítség neked sem lesz haszontalan. Jól gazdálkodnának a birtokodon. Mert a tiéd lesz úgyis.

A felesége figyelmesen ránézett.

- Garth régebben úgy tervezte, hogy átvállalja a Kőporta ügyeinek intézését, azzal, hogy majd unokaöcsédet, Fredet ülteti bele tiszttartónak. A birtoktest megmaradt volna egészben, ők pedig földbér helyett haszonrészesedést fizettek volna. Fiatalembernek kívánatos kezdet, illene is a Garth keze alatt végzett munkájához. Te vajon jónak látnád?

- Én jónak - felelte Mrs. Bulstrode, és látszott rajta, hogy némiképp erőre kap. - Walter olyan szerencsétlen! Mindent megtennék, ami csak tőlem telik, hogy föltámogassam, mielőtt elmegyünk. Jó testvérek voltunk mindig.

- Hanem Garthszal neked kell beszélned, Harriet - mondta Mr. Bulstrode, kelletlenül ugyan, de a végeredményt ő is áhította, felesége vigasztalásán kívül egyéb oka lévén. - Ki kell jelentened, hogy a birtok valójában a tiéd, és Garthnak énvelem nem kell tárgyalásokba bocsátkoznia. A jogügyletet Standish bonyolítja le. Azért említem ezt, mert Garth nekem felmondott. Ezért neked adom át a bérbeadás feltételeit tartalmazó iratot. Garth maga szerkesztette. Ajánlhatod neki, hogy a megegyezés az irat alapján történjék. Nem hinném, hogy elutasítana, ha az ajánlatot unokaöcséd javára teszed.

 

NYOLCVANHATODIK FEJEZET

A szerelem úgy átitatja a szívet, mintha az istenek konzerváló sója lenne; innen a ronthatatlan összeforrottsága azoknak, akik életük hajnalától fogva szeretik egymást, meg a hosszú, régi szerelmek üdesége. A szerelemnek balzsamereje van. Philemon és Baucis Daphnisból és Chloéból lesz. Ez a fajta öregség a hajnalra hasonlító alkonyat.

VICTOR HUGO: A NEVETŐ EMBER


Mrs. Garth, hallván, hogy Caleb uzsonnaidőben belép a házba, kinyitotta a nappali ajtaját, és kiszólt: - Lám csak, megjöttél. Ebédeltél-e? - (Mr. Garth étkezései a "dolgához" igazodtak.)

- De mennyire! És milyen jót! Hideg birkahúst és még nem tudom, mit. Hol van Mary?

- Kinn a kertben Lettyvel, azt hiszem.

- Fred még nem jött meg?

- Nem. Uzsonna nélkül akarsz elmenni megint, Caleb? - kérdezte tőle Mrs. Garth, látván, hogy szórakozottan fölcsapja a kalapját, holott az imént tette le.

- Nem, nem. Csak Maryhez megyek ki egy pillanatra.

A kert gyepes sarkában talált rá, ahol a hinta magasan lengett két körtefa közt. Mary kendőt kötött a fejére, s egyik szélét a szeme fölé húzta, hogy a nap szinte vízszintesen eső sugarai ne bántsák, közben nagyokat lökött Lettyn, aki önfeledten nevetett s visongott.

Amint apját meglátta, Mary otthagyta a hintát, elébe ment, hátratolta szeméről a piros kendőt, és már messziről szeretőn rámosolygott.

- Téged kereslek - mondta Mr. Garth. - Gyere, sétáljunk egyet.

Mary rögtön tudta, hogy apjának rendkívüli mondanivalója lehet. Szemöldöke kérdőn felszögellt, és hangjából nyájas komolyság szólt. E jelekből Mary már akkor olvasott, amikor annyi idős volt, mint Letty. Apja karjába fűzte karját, és befordultak a diófasoron.

- Odébb van még egy szomorú várakozással, amíg férjhez mehetsz, Mary - kezdte az apja, nem Maryre nézvén, hanem a másik kezében tartott botja végére.

- Nem olyan szomorú a várakozás, apám... én legalább vidámra tervezem - jegyezte meg Mary nevetve. - Hajadonfőtt vagyok vidám, már huszonnégy éve is elmúlt, és annyit talán remélhetek, hogy még egyszer ennyi ideig nem fog eltartani a várakozás. - Aztán némi hallgatás után közelebb hajolt apjához, elkomolyodón hozzátette: - Persze ha elégedett vagy Freddel.

Caleb félrehúzta a száját, s a fejét ravaszul oldalvást billentette.

- Ejnye, hát nem múlt szerdán dicsérted? Azt mondtad, az állatokhoz jó a szeme, és általában érzéke van a gazdálkodáshoz.

- Ezt mondtam volna? - érdeklődött Caleb álnokul.

- Ezt bizony. Le is írtam szó szerint, anno Dominival és kelettel - mondta Mary. - Te is szereted az áttekinthető könyvelést. Aztán az irántad való viselkedése ellen sem lehet kifogásod, apám. A tisztelete határtalan. Jobb természetű alkalmazottad nem lehetne.

- Nocsak. El akarod hitetni velem, úgy veszem észre, micsoda pompás parti.

- Dehogy, apám. Nem azért szeretem én, mert olyan pompás parti.

- Akkor mi végre?

- Ó, istenkém! Mert mindig szerettem. Például senkit olyan jól pirongatni nem lehet, mint Fredet. Ez igazán férjhez illő tulajdonság, nemde?

- Eszerint teljes az elhatározásod, Mary? - nézett rá Caleb, s a hangja megint komolyra vált. - Azóta más kívánságod nincsen, amióta minden úgy fordult, ahogy fordult? - (Caleb a homályos kérdésbe magvas értelmet rejtett.) - Mert bizony jobb későn, mint soha. Ne vegye rá semmire egy nő se a szívét... a férfinak se tesz hasznára.

- Érzéseim nem változtak, apám - felelte Mary nyugalmasan. - Amíg Fred énmellettem áll, mellette állok én is. Azt hiszem, kevesebbet nem győzködnénk egymással soha, de mást sem szerethetünk jobban, ha akármekkora tisztelettel nézünk is az illetőre. Nem viselhetnénk el a változást... olyan volna, mintha régi házakat átépítenének, s elkeresztelnék más névre. Sokáig kell még várnunk egymásra, de ezt Fred is tudja.

Caleb nem válaszolt rögtön, csak a botját fúrta be a tipegőkkel kirakott gyepes ösvénybe. - Nos hát, újságot hoztam - mondta végül elfogódottan. - Mit szólnál ahhoz, ha Fred beköltözne a Kőportára, és onnan irányítaná a gazdaságot?

- Hogyan lehetne az, apám? - nézett rá Mary álmélkodva.

- Bulstrode nénikéje megbízásából gazdálkodna. Szegény asszony nálam járt, és kikönyörögte. Jót szeretne tenni a fiúval, és csakugyan, jobbat alig is tehetne érte. Ha takarékosan gazdálkodik, akár meg is veheti a birtokot egy szép nap. Van érzéke a gazdasághoz.

- Ó, Fred milyen boldog lesz! Elhinni is alig merem.

- Csak ne feledd - ingatta a fejét Caleb figyelmeztetőn -, hogy a gondját nekem kell a vállamra vennem, én leszek gazdálkodásáért a felelős, énrám hárul a felügyelet. Ezért majd anyádtól hallgathatok. Ha ugyan ő nem kezdi a hallgatást. Frednek nagyon vigyáznia kell.

- Talán nagy is a gond, apám - mondta Mary, fékezve örömét. - Ami neked újabb gondod, nekem hogy legyen boldogságom?

- Ugyan, ugyan. A dolog énnekem öröm, gyermekem, amíg anyádat nem nyugtalanítja. Mire aztán Freddel összeházasodtok - Caleb hangja megbicsaklott e szónál -, ő már egyenesben lesz, és takarékoskodik. Te meg örökölted anyád eszét s az én iparkodásomat, amennyire nőben két ilyen örökség egyesülhet... te majd kordában tartod őkelmét. Hamarosan megérkezik, azért neked akartam elmondani először, mert úgy illik, hogy te közöld vele a hírt. Én a részleteket meghányom-vetem vele.

- Jaj, édes-jó apám! - kiáltotta Mary, s átölelte a nyakát, Caleb pedig béketűrően hajolt le hozzá. - Nem hinném, hogy másoknak is volna ilyen jó apjuk!

- Ne bolondozz, gyermekem. Még rájöhetsz, hogy a férjed jobb apa.

- Lehetetlen - állította Mary, bohókásan, mint mindig. - A férj alacsonyabb rendű emberfaj, örökös ráncbaszedése kívánatos.

Letty utolérte őket, s együtt léptek be a házba. Mary az ajtóból meglátta Fredet - a gyümölcslugasos kapu felől közeledett -, és elébe sietett.

- Milyen finom ruhákban jársz, te tékozló ifjú! - kiáltott rá, amint Fred megállt, és urasan megemelte a kalapját. - Sehogy se akarsz te beletanulni a szegénységbe.

- Nézd csak meg jobban - biztatta Fred. - Hogy foszladozik a kézelője! Ki-kikefélem, úgy mentem még, ami menthető. Három öltönyt takargatok, egyet az esküvőre.

- Mulatságosan festesz majd, mint valami régimódi öregúr az avítt képes újságban.

- Két évig csak nem változik akkorát a divat.

- Két évig! Ne ábrándozz, Fred - mondta Mary, s a ház felé indult. - Szép reményeket melengetsz.

- Miért is ne? A reményeken jobban él az ember, mint a reménytelenségen. Ha két éven belül nem házasodunk össze, még akkor is ráérek eltöprengeni a keserű igazságon, amikor szembeállítanak vele.

- Ismered az egyszeri úrfi történetét, amelyik szép reményeket melengetett, aztán keserű lett a csalódása?

- Ha valami szomorú újságod van a számomra, Mary, inkább megugrok mellőled, és Mr. Garthnál keresek menedéket a házban. Nem valami virágos a kedvem. Apám reménytelenül néz a jövő elé. Már otthon se érezheti otthon magát az ember. A rossz újság nem hiányzik.

- Vajon rossz újságnak neveznéd-e, ha megtudnád, hogy ezentúl a Kőportán élsz, igazgatod a gazdaságot, takarékoskodol, és évről évre félreraksz annyi pénzt, hogy a házat-birtokot megvehesd, és nevezetes gazdász lehess, ahogy Mr. Borthrop Trumbull jellemezne... enyhén talán pocakos, és rozsdás görög-latin tudományú?

- Ugye csak bolondozol, Mary? - kérdezte Fred, de azért belepirult izgalmába.

- Ezt hallottam apámtól néhány perce, ő pedig sohasem bolondozik - felelte Mary, fölnézvén Fredre, míg Fred úgy megszorította a kezét, hogy már fájt, de föl nem jajdult volna.

- Bizony akkor iszonyúan derék ember lennék, Mary, és rögtön össze is házasodnánk.

- Hátrább az agarakkal, tisztelt úr. Honnan tudod, hogy nem halasztanám még a házasságot néhány évig? Adnék időt, hogy rossz fát tégy a tűzre, s ha valakibe jobban bele találnék szeretni, legalább lesz ürügyem, hogy a talpadra útilaput kössek.

- Ne tréfálj, Mary - mondta Fred felindultan. - Mondd meg igaz lelkedre, hogy igaz, amit beszélsz, és örülsz is neki... mert engem szeretsz a legjobban.

- Igaz az utolsó szóig, Fred, és boldog is vagyok... mert téged szeretlek a legjobban - mondta Mary, mint aki leckét darál.

A tornác meredek félteteje alatt megálltak, és Fred szinte suttogva mondta:

- Amikor eljegyeztük egymást az esernyőszorító karikával, akkor azt mondtad...

Az öröm most már kinevetett Mary szeméből, de az ajtón kiugrott a rettenetes Ben, nyomában az ugató Kócossal, és rájuk támadt:

- Fred és Mary! Nem jöttök már be? Vagy megegyem a süteményteket?

 

Utóhang

Kezdet és vég minden határ. S ugyan ki hagyna ott fiatal életeket, ha már oly hosszú időt egy társaságban töltött velük, hogy tudni ne akarná, mi történt velük azon túl? Mert az életnek egyetlen töredéke, ha akármilyen jellemző, nem tekinthető a teljes szövevény mintájának: ígéretek nem válnak valóra, lelkesült kezdetet hanyatlás követhet, viszont lappangó erők rátalálhatnak kibontakozásuk alkalmára, vagy valamely múltbeli vétek nagy visszavonásnak lehet okozójává.

A házasság, annyi történet határmezsgyéje, még mindig kezdetnek számít Ádám és Éva Édenben töltött mézeshetei óta - csakhogy kicsinyüknek ők is már a vadon tövises bozótjában adtak életet. A polgári hőskölteménynek a házasság még mindig a kezdete - teljes egységének fokozatos hódoltatása vagy reménytelen veszte hajtja csúcsuk felé a fogyó éveket, és az öregséget a közös emlékek teli csűrévé varázsolhatja.

Némelyek remény és lelkesedés fénylő fegyverzetével vágnak neki, mint a régi keresztesek, aztán megrokkannak az úton, kevés lévén megértésük egymás és a világ iránt.

Akik Fred Vincyt és Mary Garthot szerették, nyilván örömmel fogják olvasni, hogy ők ketten türelmetlenségben nem vétkeztek. Fred többféleképpen is meglepetéssel szolgált a szomszédságnak. Mint elméleti s gyakorlati gazda, jó hírre tett szert a megyének ebben a felében, és A zöld vetemények termesztéséről, valamint az állattartás gazdaságos voltáról írott műve gazdásztalálkozókon zajos ünneplésben részesült. Middlemarch tartózkodóbb volt az ünneplésben. Legtöbb lakosa úgy ítélkezett, hogy Fred feleségének köszönheti a szerzőséget, mivel soha nem várta volna senki Fred Vincytől, hogy a marharépa és fehérrépa érdeméről értekezzék.

Hanem amikor Mary írta meg kicsiny fiainak szóló könyvét, Nagy emberekről szóló történetek Plutárk nyomán címmel, megjelentetvén a middlemarchi Gripp & Co.-nál, minden polgár Frednek tulajdonította a szerzőséget, megállapítván, hogy egyetemre járt, "ahol a régieket bújják", és Fred akár pap is lehetett volna, ha meg nem gondolja.

Kitűnik mindebből, hogy Middlemarchot fölültetni nem lehetett, továbbá az is, hogy senkit könyv írásáért dicséret nem illethet, hiszen más szerzette úgyis.

Fred egyébként megmaradt végig iparkodónak. Néhány éves házas korában elmondta Marynek, hogy boldogságát nagyobbrészt Farebrothernek köszönheti, hiszen ő figyelmeztette, amikor a ló már éppen elragadta volna megint. Azt ugyan nem mondhatom, hogy reménykedő természete többé el nem csavarta a fejét: a terméshozam és a jószágeladásból származó valóságos haszon rendszerint nem érte el reménybeli becslését, és megmaradt abban a hitében is, hogy lóvásáron pénzt nyerhet, bár minden kupeckedése balul ütött ki - Mary ugyan megállapította, hogy a baj persze a lovakban keresendő, nem Fred szemében. A lovaglás szereteténél is kitartott, noha egy napot alig töltött el vadászattal, s ha mégis rászánta az idejét, nem bánta, ha az akadály átugratása közben tanúsított óvatosságáért kinevetik, mert mintha ott látta volna Maryt s a fiúkat üldögélni a gáton, vagy az ő göndör fejük bukkant volna elő a sövény meg a pocsolya közt.

Három fiuk volt. Maryt nem bántotta, hogy csak férfipalántákat hozott a világra, s mikor Fred egyszer azt kívánta, hogy lehetne egy olyan lánya is, mint a felesége, Mary kinevette: "Anyád egyet is sokall!" Mrs. Vincy élete őszének és megkopott fényű háztartásának nagy vigasza volt, hogy Fred fiai közül kettő legalább igazi Vincy, és "nem ütnek a Garth-fajtára". Mary azonban titokban örült, hogy a legfiatalabbik olyan, mint az ő apja lehetett pendelyes korában, golyózás közben biztos kézzel célzott, továbbá olyankor is, ha érett körtéket kellett a fáról kővel lehajigálni.

Ben és Letty Garth tehát még kamaszkora előtt nagybácsi s nagynéni lett, és sokat vitatkoztak, vajon az unokaöcsök avagy az unokahúgok kívánatosabbak-e a családban. Ben állította, hogy a lányoknak haszna jóval csekélyebb, mint a fiúknak, különben nem járatnák őket szoknyában mindvégig. Letty ilyenkor megmérgesedett, s könyvekre hivatkozván bizonygatta, hogy Isten Ádámnak és Évának egyféle öltözéket készített állatbőrből, sőt az is eszébe jutott, hogy keleten a férfiak is szoknyában járnak. Ez az utóbbi érv azonban, bármennyire elhomályosította a bibliait, mégsem bizonyult célszerűnek, mert Ben rávágta: "Attól akkora szamarak!" Majd az anyjához fordult a döntésért. Mrs. Garth kijelentette, hogy lányok és fiúk nagyon hasonlítanak az örökös helytelenkedésben, hanem a fiúk kétségtelenül erősebbek, jobb futók, és messzibbre s pontosabban dobnak. Az ítéletben Ben azonnal megnyugodott, a helytelenkedés sem bántotta, annál inkább zokon vette Letty, mert erővel nem szerezhetett érvényt felsőbbrendűségének.

Fred soha meg nem gazdagodott. Igaz, legszebb reményeiben sem áltatta magát gazdagsággal, hanem annyit azért megtakarított, hogy a Kőporta belső- és külsőségeinek gazdájává lehetett, a Mr. Garthtól kapott munkái pedig átsegítették a minden gazdára rájáró nehéz időkön. Mary matróna korára ugyanolyan terebélyes asszonyság lett, mint az anyja - ő azonban nem oktatta gyermekeit rendszeresen, úgyhogy Mrs. Garth attól tartott, hogy soha a szükséges nyelvtani és földrajzi alapismereteiket meg nem szerzik. Mindazáltal megfelelőnek találtattak iskolába lépésük idején - talán azért, mert anyjuk társaságát minden játéknál jobban szerették. Mikor Fred téli estéken hazafelé lovagolt, a faburkolatos fogadószoba tűzhelyének barátságos fénye lebegett a szeme előtt, és ilyenkor sajnált minden férfit, akinek nem Mary a felesége - kiváltképp Mr. Farebrothert. - Tízszer többet ért énnálam - mondhatta ki most már nagylelkűen. - Igaz is - felelte rá Mary -, s éppen ezért jobban meg is van nélkülem. Hanem amikor a te egyedülvaló sorsodat gondolom el, megborzongok. Egy káplán, akit a gyolcs zsebkendői meg a kupeckedései döntenek adósságba!

Aki utánajár, bizonnyal megtudhatja, hogy Fred és Mary máig a Kőportát lakja, s hogy a folyókák még mindig átöntik bimbóözönüket a kövekből szépen összefaragott kerítőfalon, amelyen túl diófák tekintélyes sora visz ki a birtokra, és hogy napsütéses délutánokon az ablakban látható két nyugalmas ősz hajú szerelmes ugyanaz, akik esernyőszorító gyűrűvel jegyezték el egymást hajdanán, és Mary Garth még az öreg Peter Featherstone napjaiban ugyanezen az ablakon tekingetett ki, jön-e már Mr. Lydgate.

Lydgate nem őszült meg soha. Meghalt már ötvenéves korában, tekintélyes életbiztosítást hagyván özvegyére és gyermekeire. Pompásan jövedelmező gyakorlatra tett szert, évadonként utazván Londonból egy francia fürdőhelyre s vissza. A köszvényről is megjelent egy értekezése, amely betegségről tudvalevő, hogy kiváltképp a jómódúakra támad. De bármennyi volt is a gazdag betege, Lydgate mindig sikertelennek ítélte pályafutását, mert célját meg nem valósíthatta. Ismerősei irigylésre méltónak mondták, amiért a felesége ilyen bájos-aranyos asszony, és véleményükben semmi meg nem rendítette őket. Rosamond valóban nem követett el másodszor bántó tapintatlanságot Lydgate ellen. Megmaradt halk szavúnak, hajthatatlannak, férjét időnként megpirongatta, és harcmodorával akárhányszor visszavonulóra késztette. Évek múltával Lydgate mind ritkábban ellenkezett vele, Rosamond tehát arra a következtetésre jutott, hogy véleményét mind többre tartja. Másrészt neki is megnőtt a véleménye férje tehetsége felől, amióta tisztességes jövedelemre tett szert, és a fenyegető Menyasszony utcai kalicka helyett virághímes-aranydíszes lakásba költöztette - illően ahhoz a paradicsommadárhoz, akinek Lydgate feleségét tekintette. Egyszóval Lydgate-ből jónevű orvos lett. Kár, hogy a torokgyík olyan korán elvitte. Rosamond később egy éltes és gazdag orvoshoz ment feleségül, aki jó apja lett négy gyermekének. Leányaival kikocsikázván mindenki megnézte őket, Rosamond pedig gyakran emlegette a boldogságát, mint "jutalmat" - nem mondta ugyan, miért járt neki jutalom, de alighanem úgy gondolhatta, Tertius természetének tűréséért. Lydgate ugyanis mindvégig elejtett egy-egy keserű megjegyzést, ami emlékezetesebb maradt korábbi elvetemültségének megbánásánál. Egyszer is baziliszkusz-fájának nevezte, s amikor Rosamond nem értette a bókot, Lydgate elmagyarázta neki, hogy ez a fa meggyilkolt férfiak agyvelejéből hajt ki. Rosamondnak készen állott a nyugalmas válasza az efféle beszédekre. Akkor miért vette éppen őt feleségül? Miért nem inkább Mrs. Ladislaw-t, hiszen úgyis mindig többre tartotta őnála? A beszélgetés ilyenformán Rosamond győzelmével végződött. Legyünk azonban méltányosak, és mondjuk meg, hogy soha nem becsmérelte Dorotheát, áhítatos emlékezetébe foglalván nagylelkűségét, hogy élete legnehezebb válságában a segítségére sietett.

Dorothea maga soha nem álmodta, hogy más asszonyoknak fölébe helyezik, mert úgy érezte, tellett volna tőle jobb is, ha maga jobb s az esze több lett volna. Mégsem bánta meg soha, hogy vagyonát odahagyva Will Ladislaw-hoz ment feleségül, sőt Ladislaw is legnagyobb szégyenének és szomorúságának tekintette volna, ha feleségében megbánást tapasztal. Szerelmük erősebben kötötte őket egymáshoz, semhogy bármi indulat kikezdhette volna. Dorothea különben sem választott volna más életet, csak amilyet csordultig tölt az érzelem, de most jótét tevékenység is kitöltötte - Dorotheának keresni sem kellett, mit tegyen. Willből tevékeny közéleti férfiú lett, amilyen igen elkelt azokban az időkben, mikor még reformok megvalósításának ifjonti lelkesedéssel fogtak neki - e lelkesek hite máig lelohadt ugyan, hogy jót tehetnek haladéktalan -, s végül olyan választókerület juttatta be a parlamentbe, amelyik a költségeit is megtérítette. Dorotheának semmi kedvére valóbb nem történhetett ennél, hiszen ha a társadalmi bajok szemmel láthatóak, férjének ott kell verekednie a harc sűrűjében, neki pedig hű feleséghez illően segítséget kell nyújtania. Akik ismerték, sokan úgy vélekedtek, milyen kár, hogy ez a ritka tehetségű asszony ennyire a férje munkájában oldódik fel, és oly kevesen ismerik, azok is csak mint feleséget s anyát. Senki azonban pontosan meg nem mondhatta, mi egyéb telt volna a tehetségétől - még Sir James Chettam sem, igaz, ő azon a nemleges tanácson kívül egyebet alig adott, hogy Dorotheának nem kellett volna Will Ladislaw-hoz feleségül mennie.

Ez a véleménye azonban nem lett tartós elhidegülés okozójává a családban, s abban is volt valami jellemző történetünk szereplőire nézve, ahogy megint egymásra találtak. Mr. Brooke nem állhatott ellen a kellemes kísértésnek, hogy Will-lel és Dorotheával levelezzen, majd egy szép napon, amikor a tolla nekilódult a községi reformtervezet jövőjét illetően, meghívást kerített a levél végére - s mivel már egyszer megmásíthatatlanul a papírra került, csupán a magvas episztola megsemmisítése árán lett volna visszavonható. E levelezés hónapokra terjedő idején át Mr. Brooke célzások és utalások útján mindegyre biztosította Sir James Chettamet, hogy az örökhagyási korlátozást birtokára nézve megszüntetni igenis sziklaszilárd szándéka, azon a napon pedig, amikor lendületes tolla e meghívást kibocsátotta, Mr. Brooke azzal ment át Freshittbe, hogy minden eddiginél határozottabb lépésre készül, a Brooke családot nemkívánatos vérkeveredésektől megóvandó.

Hanem azon a délelőttön izgalmas esemény verte fel a kastély nyugalmát. Celiának levele érkezett. Elolvasván megsiratta, mikor pedig Sir James feleségét könnyek között látta, és érdeklődött a baj felől, Celia akkora jajveszékelésbe tört ki, amilyenhez igazán nem szokott e derék főnemes.

- Dorotheának kisfia született! Te meg nem akarsz elengedni, hogy meglátogassam! Pedig tudom, engem akar látni! És azt sem tudja, mihez kezdjen azzal a csecsemővel! Majd valami szeleset tesz a végén azzal is! És már azt hitték, belehal Dorothea szegény! Hát nem szörnyű! Képzelj el engem a kis Arthurral, hogy Dodót tiltanák a látogatásunktól! Miért vagy olyan kegyetlen, James?

- Az isten szerelmére, Celia! - nézett rá Sir James megrendülten. - Mi az óhajod? Megteszek mindent, amit csak kívánsz. Akár beviszlek holnap reggel Londonba. - És Celiának ez volt az óhaja éppen.

Ezután futott be Mr. Brooke, s a kertben találkozván Sir Jamesszel, hosszan elcsevegett vele. A nagy hír felől nem tudott, Sir James pedig, ki tudja, miért, vonakodott, hogy azonnal tájékoztassa. Hanem amikor szokás szerint az örökhagyási korlátozásról is szó esett, így szólt: - Szeretve tisztelt bátyám, nem engem illet a tanácsadás, de a helyedben elállanék a további lépésektől, és hagynám az ügyet annyiban.

Mr. Brooke annyira elcsodálkozott, hogy nem is érezte mindjárt azt a hatalmas megkönnyebbülést, amely olyankor szokott úrrá lenni rajta, amikor kiderült, hogy tennie semmit nem kell.

Celia szíve meghasadással fenyegetvén, Sir Jamesnek bele kellett egyeznie a megbékélésbe Dorotheával és a férjével. Ahol asszonyok szeretik egymást, a férfiaknak el kell fojtaniuk kölcsönös ellenszenvüket. Sir James sohasem szerette meg Ladislaw-t, Will pedig csak másokkal keverten élvezhette Sir James társaságát: inkább a kölcsönös tűrés álláspontjára helyezkedtek, ami nem is esett nehezükre Dorothea és Celia jelenlétében.

Megegyeztek, hogy Mr. és Mrs. Ladislaw még azon évben legalább kétszer ellátogat a Majorba. Lassan aztán az unokatestvérek népesedő csoportja is át-átjárt Freshittből játszani Tiptonba látogató két unokatestvérükkel, és oly jól mulattak, hogy tiszta vérű társaságban sem lehet különbül.

Mr. Brooke szép kort ért meg, és birtokát Dorothea fia örökölte. A middlemarchiak beválasztották volna ugyan a parlamentbe, de ő köszönte a bizalmat, mondván, hogy véleményeiben nem csontosodik meg olyan hamar, ha az ország házán kívül marad.

Sir James mindvégig hibáztatta Dorotheát második házasságáért. Middlemarch ugyanígy vélekedett nemzedékeken át. A fiatalabbak azt hallották szüleiktől, hogy élt itt egy nemes lelkületű leány, aki először egy rozzant lelkészhez ment hozzá, akár az apja lehetett volna, majd egy év nem múlt el jóformán a halála után, lemondott az örökségéről, hogy hozzámehessen a lelkész unokaöccséhez - az viszont akár a fia lehetett volna, és se pénze nem volt, se nemes vére. Akik nem ismerték Dorotheát, általában úgy vélekedtek, hogy "nem is lehet nemes lelkű hölgy az ilyen", különben vagy az egyikhez, vagy a másikhoz nem megy hozzá.

Életének e döntő eseményei valóban nem voltak eszményiek. Fiatal és nemes hevületek győzködésének eredményei voltak tökéletlen társadalmi állapotok között, amelyekben a nagy érzelmek gyakran nagy tévedésnek számítanak, a nagy hitek pedig nagy káprázatoknak. Mert az olyan erős lélek ritka, amelyen a külvilág ne formálna. Egy új Szent Teréznek aligha lesz módjában a zárdai életet megújítani, aminthogy egy új Antigoné sem a bátyja temetéséért fogja kockáztatni hősi odaadását: lelkes tetteik közege mindörökre megváltozott. Mi jelentéktelenek azonban szavainkkal s tetteinkkel vagyunk előkészítői sok új Dorothea életének, s közülük jó néhány talán sokkal szomorúbb áldozatokra lesz kénytelen.

Finom lelkének finom kisugárzásai nem maradtak el később sem, ha nem is voltak valami látványosak. Belső gazdagsága, akár az a folyó, amelynek erejét Kürosz törte meg, névtelen csatornákban oszlott szerte. Hatása számbavehetetlenül áradt szét környezetében, hiszen a világ java jórészt a történelemben föl nem jegyzett cselekedeteken áll - s hogy helyzetünk, a tiéd, olvasóm, meg az enyém, nem olyan vigasztalan, az jórészt olyanoknak köszönhető, akik hűségesen, elrejtőzve éltek, és jeltelen sírban nyugszanak.


Jegyzetek

28. Gyógyhatás. [VISSZA]

29. Higgy a tapasztalatnak. [VISSZA]

30. Kormos István fordítása. [VISSZA]

31. Jékely Zoltán fordítása. [VISSZA]

32. Szabó Lőrinc fordítása. [VISSZA]

33. Vas István fordítása. [VISSZA]

34. Mészöly Dezső fordítása. [VISSZA]

35. Mészöly Dezső fordítása. [VISSZA]

36. Kardos László fordítása. [VISSZA]

37. Németh László fordítása. [VISSZA]

38. Kálnoky László fordítása. [VISSZA]

39. Szabó Lőrinc fordítása. [VISSZA]

40. Vas István fordítása. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap