Egy kesselő elragadá egy rókának a fiait és felvivé őket az ő fészkébe, hogy fiainak enni adná azokat. Utána futamék a róka és igen könyörge néki, mivelhogy visszaadná néki a fiait. De a kesselő nem gondola könyörgésével, hanem megutálá a rókát mondván: mit csácsogsz? Nem gondolok teveled, holott látom, hogy apró marha vagy. Nem tartok tetőled semmit. A róka bosszonkodni kezde és elmenvén apró aszufát kezde gyűteni, és a fa környül rakogatni titkon, amelyen a kesselőnek fészke vala. Annak utána tüzet hozá és a rakás fát a fa környül meggerjeszté. És midőn a füst mind lángostól fel kezdene menni a fának ágai közibe és a fa tűznek sebessége miatt csattogni kezdene, megijede a kesselő mind fiastól és könyörgeni kezde a rókának, mondván: Kérlek tégedet, ides barátom, vond el a tüzet, ne gerjesszed, ím aláhordom fiaidat épen; soha nem bántlak többszer.
E fabula inti az urakat és a kazdagokat, hogy kevélyek ne legyenek és a szegényeket és együgyűeket meg ne utálják. Mert egyik a másikkal jó. Mert ha az úr, nemes, gazdag, ember: nem követközik belőle, hogy az együgyű szegény ökör avagy disznó legyen. Bezzeg nem; hanem ő is ember, kinek Istene és teremtője vagyon, ki az emberekre visel. És miért hogy igaz, gyakorta az ő szent bölcsessége által úgy rendeli a dolgot, hogy a nagyurak, dúsok etc. oly nyomorúságba esnek, hogy még a szegény embernek segítsége nélkül szükelködnek. És gyakorta igen együgyű ember által, nagy nyomorúságba és veszedelembe esnek. Azért mondják ezt közbeszéddel: Et formica suam habet iram. Kicsiny a hangya, de meg tud azért búsulni.