Midőn egy agg agarat igen megvertek volna a konyhában, kiballaga az árok hátára, hogy elnyújtóznék a verőfényben és olonnék az éhségért. Talála egy igen agg lovat a bojtorják közett, hogy ott szunnyadoznék; megszólítván azt monda: Mit jársz itt? Bezzeg hitván vagy. Nyilván néked is nyavallásul vagyon dolgod. Monda a ló: Gyermekségemtől fogva sok esztendeig szolgáltam egy urat. Míglen ifjú valék, hátomon viseltem nagy messze utakon; szünetlen engemet jargalt mind józan, mind részeg korában; egynihányszor a hadba veszett volna, ha én ki nem hoztam volna. Annak utána hogy megnehezedém, a szekérbe befogata: ott is egynihány esztendeig erős munkát töttem néki. És jól tartott, bő zabot, szénát adott mindenkor. Mostan kedig, hogy megvénhödtem és a munkámra való erőm elfogyott, kivonta a féket fejemből és levonta a hitván patkót lábaimról, farkamat is lemetélte és idekergötett a bojtorjába, hogy immár éhen meghaljak és az ebek s a varjak megegyenek. Jaj szegény fejem. Felele az agár. Szerető barátom, nem vagy egyedül e nyavalyásságban. Szinte ezenképpen vagyon énnékem is dolgom. Mert addig még erőben valék és hamar futhatok vala és mind nyulat, mind őzet és szarvast foghatok vala, erősen szeret vala az uram. Tányéráról adott ennem, még ágyán is hagyott hálnom. Ha valamit vétöttem, csak egy vesszőcskével sújtotta egyszer a hátamat. De mostan, ha beorozkodom a házba, ottan kiáltani kezd: Coki, coki, üsd, üsd az agg latrot. A házi nép kedig mindenütt taszít, hagyigál és nem vesszővel, hanem pálcával derékkel; most is keményen bánának velem a konyhában, annyéra, hogy csak alég ballaghaték ide ki. Monda a ló: Bezzeg nyavalyásul vagyon dolgunk, meggyünk? Monda az agár: Szenvedjünk békösséggel. Lám mondják az emberek, hogy Isten legyen; ha vagyon: tehát nyilván teszen róla. Nagy szömérem ez az embereknek, hogy olyan nagy háládatlanság találtatik őbennek.
E fabula ezt jelenti, hogy e világ nem tud egyébbel, hanem csak bosszúval és háládatlansággal minden jótétet megfizetni. Melyet láthatni minden embereknek rendinél. Addig még szolgálhatsz, valamennyére becsületben és kedves lész: de ha nem szolgálhatsz, és az emberek hasznodat nem vehetik, ottan úgy jársz, mint az agg ló és a szegény agár. Igazat mondottanak a régi jámborok: Jótétel helyébe mást ne várj. Eképpen járnak mindnyájan, kik tisztekben szolgálnak, kiváltképpen a szegény prédikátorok. Míglen ezek szolgálhatnak, mégis adnak valamit nékik; de ha nem szolgálhatnak, ottan a parlagra küldik őket és semmi munkájokról nincsen emléközet. Olyanok a tisztbeliek, mint az út mellett való hársfa. Mikor eső leszen, mind alája futnak az emberek és ott oltalmazzák magokat az esőtől. Ha elmúlik az eső, tehát mindenki szakaszt annak az ágaiban, ki süvegre teszi, ki (tisztességgel mondván) az alfelét megtörli véle. Ez a világnak jutalma és füzetése. Ezt várjad hív szolgálatodért, egyet nem. A prédikátorok olyanok, mint a györtyák. Azok égnek és világosságot adnak mindennek, és mindennek használnak: de azonközben megemésztötnek őmagok etc.