A nyulak egybegyűlvén nagy panaszolkodást tőnek enköztek az ő nagy nyomorúságokról, müvel hogy őket minden ember kergetné, megverné és megölné, holott ők senkit nem bántanának, senkinek kárt se tennének. Öszvetanácskozván ez okáért azt végezék, hogy tovább nem élnének olyan nagy nyomorúságban, félelemben és rettegésben, hanem mindnyájan egyszersmind megölnék magokat a vízbe. Elkezdének ez okáért mindnyájan egy nagy tóra futni. A békák a tó gáton látván őket odajőni, megijedének tőlek és egyszersmind a tóba beszekének. Látván azt egyik az idősb nyulak közül, kiáltani kezde: Álljatok meg, álljatok meg. És midőn mind megállottanak volna, megszólítá őket, mondván: Jó atyámfiai társoság: amint én eszembe veszem, nem egyedül vagyunk mi nyulak olyan nagy félelemben és rettegésben. Lám, ez lelkes állatok oly igen megijedének tőlünk nyulaktól, hogy mindnyájan kétségbeesvén megölék magokat a vízbe. De mi ne kövessük az ő példájokat, hanem menjünk haza az erdőbe és amire az Isten és a természet elrendelt, arra engedjünk. Ha megfognak, minem elvetnek bennünk mint az ebet, avagy a lovat: hanem a királyok és nagyuraknak és nemeseknek asztalára visznek minket. A több állatokat petrezselyemmel, tormával és fokhagymával főzik meg, de minket ides mézzel, borssal, szekfűvel és minden drága füvekkel. Ezt hallván, mindnyájan javalák a tanácsot és ki-ki mind hazaméne az erdőbe.
E fabula erre int minket, hogy ki-ki mind az ő nyavalyáját és állapatjának nehézségét békösséggel elszenvedje és az időtől várjon. Nehéz ugyan a békességgel való tűrés, de ezt gondoljuk, hogy nem egyedül vagyunk, hanem egyéb emberek is ugyanazon föredében ferednek mivelünk. Reménségben foglaljuk szűvünket, várván az Istennek gondjaviselésének a végét. Mi nem leszen valami rajtunk az Istennek híre nélkül. Vajh, ki jó és kegyelmes: nem enged semmit reánk hasznunk nélkül.