A farkas lakik vala egy hegyoldalban, egy barlangban, hova nagy sok kóstot gyűte, aszándékba lévén, hogy nyugonni és jól akarna lakni. Eszébe vevé azt a róka és utána kezde ballagni, hogy ha valamiképpen megcsalhatá, hogy része lehetne a jó bárányhúsba és az egyéb kóstyába. Mikoron a barlang elejbe ment volna, szépen köszene a farkasnak és monda: Szerető farkas uram, sok idő, hogy nem voltunk szömbe egymással. Éjjel sem jöttél a keresködésre a mezőre, ugyan igen bánkódtam rajta. Félek vala, hogy megbetegültél legyen. Eszébe vévé a farkas a ravaszságot és monda a rókának: Jól értem ravaszságodat. Megérzötted a jó bárányhúsnak az illatját: az hozott tégedet ide, nem az énhozzám való szeretet. De tova tarts, itt ne hógyagazz, mert ebbe nem eszel. Láta a róka, hogy porba esett reménsége és elméne. Láta kedig a hegyoldalban, hogy egy pásztor ott legeltötné nagy sok juhát. És hozzája menvén, monda: Jó pásztor uram, ha megajándékoznál, ugyan jó hírt mondanék tenéked. Monda a pásztor. Megajándékozlak, csak mondd meg. Monda a róka: Sokszor megláttam mely nagy ként teszen rajtad a farkas, mely igen bolgatja és szaggatja a juhokat és nincsen nyugodalmod tőle. De jere, megmutatom, hol fekszik egy barlangban. Megverheted. Mert igén jóllakott most és miért megtöltötte a begyüt, nem futhat. És odavivé a pásztort és megmutatá a barlangban a farkast néki. A pásztor megragadá az ő kepét és általüté a farkast. És midőn kivonta volna, levoná a bőrt róla és elméne véle. Ekképpen marada a kóst és a sok bárányhús a rókának: és jóllakék véle. Azonközben odajutának a juhásznak nagy komondori, keresvén gazdájokat és midőn látták volna a sok kóstát: ottan csapni kezdék. Monda a róka: Hagyjatok békét néki, mert enyim a kóst. Mondának a komondorok: E te bakszar, ne zúgolódjál: talám igen viszket a hátad. És midőn meg nem szűnék, megragadá azt az egyik komondor és a földhöz üté és a többi rajta, erősen kezdék a bőrét szaggatni és annyéra mardassák, hogy csak alég mászkálhatna el. És mászkálván monda: Bizony igaz az Isten. Ugyanazon mértékkel méretett énnékem, amellyel én annak előtte mértem másnak.
Az előbbeli fabulának az értelme e fabulára is illik, mert aki mást sérteni igyeközik, másnak kárt tenni, mást dúlni, vagy kóborlani és vermet ásván alája, el akarja veszteni. Bár ne higyje, hogy ő is szűzen maradjon. Mert reája érközik az Istennek igaz ítíleti: és ugyanottan megtalálja a jámbor hős a kárt és veszedelmet, ahol megkeresi a haszont és a nagy evilágon való gazdagságot és dücsőséget. Minden ember ez okáért az ő hivataljában vesztegségbe legyen és minden álnokságát és hamisságát eltávoztatván, igazán cseleködjék és Istentől várjon mindent. Az emberi társoságban senkit ne bántson, kárt se tegyen senkinek, se tanáccsal, se árultatással, se fandorlással, se lopással, se kóborlással, se csalárkodjék valaminemű szín alatt. Mert az igaz hit, és lelki bizodalom mellett szükség a jó lelkiismeret. Ez ha nálad nem leszen, meg nem maradhatsz az Istennek ítíletiben. Mert, mint Szent János mondja; így vagyon ez a szabadság minálunk, hogy valamit kérünk az Úrtól, megadja minékünk, ha a minen szűvünk meg nem kárhoztat minket. Mert midőn a minen lelkiismeretünk megvádol minket: veszett dolog akkor. Semmi nem követközik utána, hanem csak konfúzió, pirongság és nem apró szégyen. Azért dorgálják meg a próféták a kegyetleneket: Vitézködni akartok; meglészen benne: Furtum et rapina in domibus vestris; orvoknak és kóborlóknak vagytok társai, ugyan sív házatokban a lopott és a kóborlott marha. Nyilván bosszúállásra indítja ez a kiáltás a felségest. Végy a mindennapi szömed előtt való példákból tanóságot. De nem látja senki, senki sem vészi ezokat eszébe. Vadit quo modo vadit.