88. fabula

A tekenésbékáról és kösseléről

A tekenésbéka magában panaszolkodván monda: Nem tudom, micsoda állat vagyok én, ím mely rövid lábaim vadnak, de mindazáltal ezt a nagy pajzst a hátamon kell viselnem és mindéltig a földen mászkálnom. Mennye sok madár vagyon az ég alatt, mely igen szép magasan röpülnek és senkitől semmit nem félnek. Vaj ha én is ezenképpen felmehetnék. És elméne a madarakhoz, és monda nékik: Vala ki engemet felvinne az égbe közületek, annak nagy titkot jelenteném meg, miképpen megtalálhatni a szép gyöngyeket a csigáknak házaiban. Maga őmaga sem tudja vala, hol kellene azokat megtalálni. Monda a kösselő: Ím én felviszlek. És körme közé vévé, és felvivé magason az égbe. Ott fenn immár meg kezde kérdeni a tekenésbékát, hol kellene a szép gyöngyeket találni? És midőn meg nem mondhatnája, körmelni kezde a kösselő a tekenésbékát és kénszeríteni, hogy megállaná a fogadást. És jajgatni kezde és monda: Jaj énnékem. Mit műveltem? Bolondul cseleködtem, hogy ide fel, hol semmi járásom nincs, kévánkoztam. Ha a földen maradtam volna, nem volnék most oly nagy gyötrelemben. Jaj énnékem. Eluna a kösselő a tekenésbékának panaszolkodását, és megharagván, aláhagyítá. És az a földre esvény, mind elszélede és elvesze.

ÉRTELME

E fabula arra int, hogy kiki mind az ő Istentől elrendelt állapatjában megmaradjon és szertelen abból ki ne hágjon. Mert bölcs az Isten. Miképpen hogy tudta az embert teremtöni: azonképpen jól tudta, minémű állapatba helyheztesse őtet. Avval ha az ember meg nem elégöszik, hanem kevélységből kihág belőle: amennyével feljebb akar hágni, annál nagyobbat esik alá. Igen jó ezokáért az embernek az ő állapatjában isteni félelemben megmaradni.




Hátra Kezdőlap Előre