Egy gyermek üle egy igen mél kút mellett igen sírván és nagy szomorúságot és bánatot megmutatván. És ehhöz találkozék egy igen okos orv, ki nagy szorgalmatossággal kezdé kérdözni a gyermektől az okát, miért sírna és bánkódnék oly igen. A gyermek álnakságot gondolván, monda az orvnak: Jaj egy aranyvederkém vala és avval merítek vala vizet és belé szakada a kútba. És immár semmiképpen nem lelhetek módot hozzá, hogy kivehessem a kútból. Örüle a kévánatos orv a beszédnek és mindjárást leveté felsőruháját és lehága a kútba és keresni kezde az aranyvedret. Méglen ő ott keresi vala az aranyvedret, az inas felkapá a felsőruhát az orvnak és elfuta véle az erdőbe. És midőn sokáig még kereste volna az aranyvedret, láta, hogy hajábavaló volna keresése: és kihágván a kútból nem talála meg a letött felsőruháját. És bánatba esvén, egy kőre leüle és igen kezde sírni és mondani: Vaj bolond, hogy nem elégöszel meg a tieddel? Ím mást keresvén, egy sincsen immár.
E fabula arra int, hogy ki-ki mind avval megelégödjék, amit az Úristen néki adott és amivel megajándékozta őtet. És hogy a más ember marhájának kévánságától megoltalmazza magát. Mert az Isten igaz, ki hamar az ő igazságának ítíletiből ezt műveli, hogy úgy rendeli a dolgot, hogy ha a másét álnaksággal és hamissággal magadnak akarod koporítani, hogy a tiedet is utána veszted. Mert mihelt igyedet és keresményedet az Isten meg nem áldja, ottan megkábulsz és egyik kárból a másikba esel és abból megbúsulsz.