Egy pórnak vala egy igen szép széna kertje, melyben szép gyümölcsfák valának és egy igen szép kútfő. Mikoron egynémelykort munkájáról megtért volna, beméne a szénakertbe és lefekvék egy szép almafa alatt, hogy ott megnyugodnék. Jöve egy igen szép madárka az almafára és ott kezde énekelni ides és igen gyönyörűséges szóval. Hallván azt a pór, igen gyönyörkedék abban és nagy sok helyen kezde hurkokat és lépet vetni, méglen megfoga a madárkát. És midőn immár megfogta volna és kezében hordoznája, megszólítá a madárka a pórt, mondván: Miért szörzettél ennyi munkát magadnak én éröttem, hogy megfognál engemet? Látod-e, mely igen apró madárka vagyok? Felele a pór: Azért fogtalak meg, hogy énekelj énnékem. Monda a madár: Bizony én soha nem éneklek tenéked. Felele a pór: Tehát megeszlek. Monda a madárka: Hogy ennél engemet, nem látod-e mely igen kicsin vagyok, mind tollastól egyszersmind benyelhetnél engemet. De mit használnál vele? De ha elbocsátasz, így nagy hasznamat veszed, mert szabadulásomat hálaadással megfüzetem és háromféle jeles tanóságot jelentek tenéked, mellyel többet használsz, hogynem mint három kevér borjút adnék ajándokba tenéked. Hallván a pór ezt az ígéretet, elbocsátá a madárkát. A madárka elmenvén, egy fára üle és onnég kezde alászólani, mondván: Hallod-e poremus: megmondom a tanóságokat. Első: Ne higyj mindent, amit hallasz, kiváltképpen, ha eszedbe veheted, hogy az igazsággal ellenközik. Ami nálad vagyon, és amivel bírsz, azt megtartsad és el ne bocsássad. Harmadik: amit elvesztöttél és vissza nem hozhatsz, az után ne bánkódjál, hanem elfelejtsed. Ezeknek utána felszóval kezde a madárka énekölni és az Istennek hálaadással dicsíretet mondani mondván: Dicsírem az én Istenemet, ki rólam gondot viselt és megkábította poremus bátyámat, hogy nem tudta eszébe venni a szép rubintot, mely az én gyomromban vagyon, kinek nehézsége egy egész latot nyom, melyet ha poremus bátyám kaphatott volna, mindjárást nagy ura lött volna. De énnekem ezért meg kellett volna holnom, mostan kedig élek: hála legyen az Istennek. Hallván ezt a pór, sírni és jajgatni kezde és bolondsága felől igen panaszolkodni. Monda ez okáért a madárka őnéki: Ó bolond pór. Miért gyötred szűvedet bánattal. Elfeledköztél-e immár olyan hamarsággal a jó tanulságról? Tudod-e mint mondám, hogy ne hinnél mindazt, amit hallasz. Kéváltképpen ha oly dolog leend, mely az igazmondáshoz nem hasonló. Hogyhogy lehetne ez, hogy gyomromban egy latot nyomó robin volna, holott ennen magam csak alig nyomok egy nehezéket? És ha szinte igaz volt volna amit megmondottam vala: tehát meg kellett volna engemet tartanod és el nem bocsátnod. Ennek fölötte, ha igaz volt volna, immár elvesztötted volna, nem kellett volna bánkódnod, miért hogy oda vagyok és vissza nem hozhatsz. Ez okáért, jó pór bátyám, hadd el a grobianságot és tanold meg a bölcsességet.
E fabulának nem szükség sok beszéddel az ő értelmét megadni. Mert az értelme benne vagyon, megjelentvén: tudniillik, hogy mindent ne higyjünk mindjárást, amit hallunk, hanem mértékre vessük és meglássuk, ha egyeránt jár az igazságnak lineájával. Ezért mondották a régiek: Qui facile credit, facile decipitur. Aki hamar hiszen, kész megcsalt ember az. Másszor hogy Istentől nekünk adott ajándékokat megőrizzük és bolondságból azokat el ne veszessük. Harmadszor, hogy az elmúlton, és mi elveszett, ne bánkódjunk. Mert ez bolondság.