Egy pacsirta fészket raka a szánófölden való búzában. És midőn monyait ülte volna, monda az ő fiainak: Eszesek legyetek és a búzából ki ne menjetek. Maradjatok a fészökben méglen jó szárnyosok lesztek. Én önnetek hordok. De addig, még én nem leszek jelen, vigyázzatok és hallgassatok rája, ha valaki valamit itt a búza mellett szóland, hogy meg tudjátok énnekem mondani. És mikoron a pacsirta elment volna, eljöve a búzának az ura ő küsebbik fiával és megállván a búza mellett, monda az ő fiának. Jó fiacskám: látod-e, hogy megért a búza és hogy idő azt aratni. Ez okáért még ma elmenj és megszólítsad a mi barátinkat és hídd el őket, holnap reggel eljöjjenek sarlókkal és megarassák a búzát. És azt mondván, hazafelé indula. Eljővén a pacsirta az ő fiaihoz, megkérde őket, ha valakitől valamit hallottanak volna? És mondanak a fiai: Ó ides anyám. Igen megijödtünk vala, mert idejött vala a gazda egy fiával és meghagyá neki, hogy holnapra elhíjja az ő barátit a búzát learatni. Ez okáért siess ides anyánk, vígy minket innég máshova, mert igen félünk. Monda a pacsirta: Jó fiaim, ne féljetek. Ha a gazda az aratást bízta az ő barátira, nyilván meghigyjétek, hogy holnap nem leszen semmi benne. Nem szükség ezokáért, hogy elvigyelek ma inneg. Másodnap ismeg elmene a pacsirta, hogy önniek hozna fiainak. És igen reggel jöve a búza mellé a búzának az ura és mind elvára barátit a búza aratásra, míglen immár a nap igen meghevült vala, de íme senki nem jöve. Monda ez okáért a gazda az ő fiainak: Nem tudom mit csinálnak az barátim, hogy nem jönnek aratni: elkezdnek ezek engemet késtötni. Ez okáért menj el jó fiam, és hídd reggelre a mi rokoninkat, hogy eljöjjenek aratni. Mert igen megért a búza. És hazafelé indula. Mikoron a pacsirta fiaihoz jött volna, megmondák reszkötve az anyjoknak, hogy a gazda ott volt volna és ekképpen parancsolt volna fiainak, hogy reggelre a rokonságit híná el az aratóba. Monda a pacsirta: Ne féljetek, jó fiaim, semmi nem kell benne, ezúttal is elmúlik az idő heába. És másodnap jó reggel ismeg eljöve a gazda és erősen vára az ő rokonságit az aratásra. De senki nem jöve afelé. Monda ez okáért a gazda: Jó fiam. Látod, hogy nincsen hívség sem barátinkban, sem rokonságinkban, mind süketségre veszik a dolgot. Ez okáért ne együnk más ember szájával, hanem mi magunk kezdjünk és nyúljunk hozzá. Hozd holnap két sarlót, egyiket énnekem, a másikat teneked, és mi magunk learassuk a búzát, hogy ide ne vesszen. És ezt mondván hazamenének. Mikoron a pacsirta hazajött volna, nagy félelemmel megmondák a fiai, amit mondott vala a gazda. És felele az anyjok és monda: Jó fiaim, ezt immár ne vegyük süketségre: immár szükség elmennünk. Mert immár a gazda dolga előmegyen. Miért hogy ő maga hozzányúl. És felvevé fiait, és elvivé onnég más helyre. Másodnap kedig eljöve a gazda az ő fiával és az aratáshoz kezdvén, szépen levevék a búzát és kévékbe kötvén kalengyába rakák azt a szántófölden. És monda a pacsirta az ő fiainak. Látjátok, jó fiaim, hogy szükség volt eljőnünk onnég. Lám mondám, hogy mihelt a gazda ő maga hozzá kezd, ottan előmegyen a dolog.
E fabula előszer azt jelenti, mely igen véltán találtatik egy hív barátja avagy rokonsága embernek az emberek közett. Azért szoktanak közbeszédben mondani: Mikor barátja kél embernek szükségére: akkor ötven fér egy fontos mértékre. Annak utána arra tanít e fabula, hogy ki-ki mind ő maga lásson dolgához és másra ne bízza, mert ottan megcsalatkozik. Másnak nem fáj a te károd: bizony nem gondol vele: mert nem övé. Ezokáért ha ünőd a sárba dől, te magad fogd a farkát és erősen emeljed. Mert ha temagad hozzá nem nyúlsz, kétség nélkül odahal a sárba. Ha ezokáért a gazda azt akarja, hogy jó előmente legyen az ő dolgának, tehát szükséges, hogy ő maga legyen a szolga és az asszony őmaga legyen a szolgáló leány. Ezért mondották a régiek: Micsodától hízik igen a ló? Feleltenek: A családos embernek szömétől, azaz, ha ő maga látja szüntelen, mint bánnak a szolgák a lovokkal. Mert ha a gazda ő maga nem lát hozzá, csakhamar olyan leszen, hogy minden oldala csontját megszámlálhatnád. Ismeg mitől zsíródik igen a szántóföld? Feleltenek: a ganétól, melyet a gazda sarujával reája viszen. Ennél azt jelentötték, hogy ha a gazda gyakorta a szántóföldre megyen, és hozzálát, miképpen a béresek szántnak, mint vetik be a földet és mint boronálják be, tehát nyilván jó gabonája leszen.