A KÖNYV ÉS KÖNYVTÁR A MAGYAR TÁRSADALOM ÉLETÉBEN

Ez a gyűjtemény az írásbeli közlés rendszerének magyarországi fejlődését igyekszik bemutatni az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc bukásától 1945-ig, a népi demokratikus átalakulás kezdetéig. A kötetből tehát a hazai írás- és olvasási, könyv- és könyvtári kultúra közel egy évszázadnyi szakasza ismerhető meg az egykorú dokumentumok és a tárgykörre vonatkozó bibliográfiai adatok, valamint a korszerű szakkutatás szemléletével készült tanulmányok és jegyzetek együttes tükrében. A fejlődés korábbi, feudális korszakairól a már előzőleg megjelent kötet nyújt tájékoztatást (A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében, Bp. 1963. 760 l.). Az 1944-től kezdődő legújabb időszak: a népi demokratikus átalakulás és a szocializmus építésének korszaka pedig külön feldolgozást igényel.

E csaknem száz évnyi időszak írás- és olvasási, könyv- és könyvtári kultúrájáról csak úgy nyerhetünk pontosabb képet, ha azt egyszerre két összefüggésben szemléljük és értékeljük, egyfelől a korábbi hazai állapotokhoz, másfelől pedig az egykori világszínvonalhoz viszonyítjuk.

Kétségtelen, hogy a hazai feudális társadalom viszonyaihoz képest a fejlődés szembetűnő volt. Mindenekelőtt növekedett a népesség körében az írni-olvasni tudók aránya: a korszak kezdetén az iskoláskorú, ill. azon felüli népességnek csak 44,5%-a, a végén ennek csaknem kétszerese: 87,2% tudott írni-olvasni. Gyarapodott a könyvvásárlók és könyvgyűjtők, továbbá a hírlap- és folyóiratelőfizetők tábora. A közkönyvtári olvasók száma pl. a korszak első részében (1885) 200.000-re, a vége felé pedig 1 millióra becsülhető. Az olvasók számának és igényeinek emelkedésével párhuzamosan nőtt a kiadott könyvek, hírlapok, folyóiratok száma és példányszáma is. A könyvek száma 1853-tól 1942-ig évi 336-ról 5659-re növekedett. A hírlapok és folyóiratok száma 1848-1849-ben, és átmeneti csökkenés után 1867-ben is, még csak 80, 1942-ben már 1379 volt. A hírlapokból 1875-ben 18,9 millió, 1942-ben pedig már 192,2 millió példány készült. Az emelkedés valójában még nagyobb arányú volt, mint ahogy azt a számok jelzik. Közben az első világháború végén bekövetkezett területi változások során a szomszédos államokba, sőt távolabbi országokba is, számottevő magyar népesség került. Az itteni magyar olvasóközönség és a magyar könyv-, lap és folyóiratkiadás adatait hozzá kell számítani az ország mai területén az időszak végére elért eredményekhez.

A fejlődés említett eredményei azonban messze elmaradtak az egykorú világszínvonalhoz képest. A hazai kulturális élet, ezen belül az olvasási kultúra részben a török hódoltság és Habsburg gyarmati politika, részben a nálunk évtizedekkel hosszabbra nyúlt feudális viszonyok miatt a XIX. század közepén is jóval szűkebb körű és alacsonyabb színvonalú volt, mint a kapitalista fejlődés élvonalában haladó országoké. Fékezte a felzárkózás ütemét, hogy az 1848-1849-es polgári forradalom bukása miatt a feudális hagyományok felszámolása és a kapitalista életviszonyok kialakulása aránylag lassabban haladt előre, mint ahogy az a különbségek kiküszöböléséhez szükséges lett volna. Amíg pl. a XIX. század derekától a XX. század közepéig az iskolás korú lakosság körében Magyarországon az írni-olvasni tudók száma 87%-ra emelkedett, addig ez az arány Angliában (már az első világháború előtt) 100%-ra, Nyugat-Európa más országaiban, pl. Franciaországban, Németországban, Belgiumban, ill. Hollandiában 1940 körül 96-98%-ra nőtt. Az arányok számszerű összevetése mellett figyelembe kell venni, az iskolázás minőségében mutatkozó különbségeket is, ami az olvasóközönség körének alakulását befolyásolta.

Mint később a tények és adatok egész sorából látni fogjuk, ennél is nagyobb mérvű volt a különbség a könyv- és lapkiadás és a könyvtárügy terén. A vezető tőkés országok jóval több könyvet, hírlapot és folyóiratot adtak ki, s viszonylag is nagyobb példányszámban és jobb minőségben. A hazai kiadói tevékenység adatai a fejlett kisebb tőkés országok, pl. Belgium, Hollandia, Svájc, Dánia vagy a kevésbé fejlett nagyobb országok, pl. Spanyolország hasonló adatait közelítették meg. Ezeket is csak inkább számszerűségükben. A hazai kiadványok a tartalom színvonalát illetően, valamint a felhasznált anyagok, az alkalmazott technika és művészi megoldások minősége tekintetében többnyire elmaradtak ezeknek az országoknak a nyomdatermékeihez képest. Még ennél is szembetűnőbb a hazai könyvtárügy elmaradása az egykorú nyugati polgári élvonalhoz viszonyítva. Többszörösen kevesebb olvasónak viszonylag is kevesebb és kisebb könyvtár, jóval kevesebb és alacsonyabb színvonalú szolgáltatást nyújtott, mint a fejlettebb nagy és kis országok korszerű könyvtárai.

Egészében tehát a magyar írás- és olvasási, könyv- és könyvtári kultúra jelentős előrehaladása ellenére sem jutott egykorú világszínvonal közelébe. Sőt, ennek a közelítésnek, a Magyar Tanácsköztársaság forradalmi kezdeményezéseit leszámítva, még a reménye sem volt s nem is lehetett meg az adott viszonyok között.

E két alapvető viszonyításon túl azonban világosan kell látnunk azt is, hogy a hazai írás- és olvasási, könyv- és könyvtári kultúra nem volt egységes jellegű. Három ellentétes irányzat került egymással szembe. Kétségtelen, hogy az írásbeli közlés rendszerének legnagyobb része az időszak egészében polgári jellegű volt. De ha kisebb mértékben is, jelen voltak egyfelől a korábbi feudális múlt maradványai, másfelől megjelentek benne a jövő kezdetei: az írásbeli közlés rendszerének szocialista alapelemei. A polgári fő rész s a mellette fokozatosan csökkenő feudális maradványok, valamint a vele szemben erősödő s előremutató szocialista kezdetek együtt adják meg az időszak írásbeli közlési rendszerének azt a sajátos arculatot, amely a fejlődés e szakaszát élesen megkülönbözteti és elhatárolja a megelőző és az utána következő korszakoktól. Éppen e többféle réteg aránya és kölcsönös viszonya teszi ezt az időszakot különálló korszakká. Olyan korszakká, amelyet pontosan ezek a belső ellentmondások, eltérő irányzatok, éles fordulatok, elkülönülő s mégis egymáshoz kapcsolódó szakaszok, tartós összefonódások, ill. szívós szembenállások és küzdelmek jellemeznek. Éppen ezért ezt a korszakot e rétegeken keresztül ezek arányainak és viszonyulásának feltárásával lehet közelebbről megismerni.

Az időszak zömében polgári jellegű írás- és olvasási, könyv- és könyvtári kultúrája célkitűzéseivel, szemléletével, tartalmával és hatásaival az egyéni és közösségi tudatban a kapitalista társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális rendszert igyekezett szolgálni.

Az olvasótábor nagyságának, összetételének és színvonalának egyik legfontosabb meghatározó tényezőjét: az iskolázást pl. úgy építették ki, hogy az tagolódásával, területi elhelyezésével az uralkodó földbirtokos és tőkés polgári osztályok, rétegek társadalmi helyzetét erősítse. A dolgozó nép széles tömegei számára gazdasági okokból és a települési viszonyok következtében általában csak a népiskola volt elérhető. Az is többnyire a legalacsonyabb szinten: egy- vagy kéttanítós formájában, amely a hivatalos értékelés szerint is legfeljebb az írás-olvasás elemeinek az ismeretét nyújthatta. A magasabb felkészültséget adó közép- és felsőfokú általános, illetve szakképzésben társadalmi és gazdasági helyzetüknél fogva elsősorban az uralkodó osztályok és rétegek vehettek részt, így szükségképpen közülük kerültek ki az olvasók nagyobb és igényesebb rétegei is.

A könyv- és sajtókiadási és kereskedelem gazdasági, szervezeti viszonyait és módszereit elsősorban a befektetett tőke üzleti érdekei szabályozták. Ezek az üzleti érdekek háttérbe szorították az irodalmi, művészi, tudományos követelményeket. A kiadványok között növekedtek a közepes és gyenge színvonalú művek: a bestseller és a ponyva különféle változatai, valamint a silány szenzációhajhászó vagy pletykalapok. A könyv- és sajtókiadásban, de a kereskedelemben is megindult és fokozatosan erősödött a tőkekoncentráció. Ez először társulások formájában, pl. Landerer és Heckenast, a kiegyezés után pedig több nagy kiadói részvénytársaság, ill. nyomdavállalat, pl. Athenaeum, Franklin, Révai, Singer és Wolfner stb. megalakításában, ill. nagykereskedelmi vállalat, pl. a Révai létrehozásában valósult meg. A nagyvállalatok mellett azonban számos közepes, még több kis és törpe kiadó, nyomda és kereskedés is működött. A kiadói, nyomdai és kereskedelmi szervezet tehát vegyes jellegű volt, s az egyes vállalkozások egyre élesebb versenyben állottak egymással, hogy az elérhető haszonból minél többet megszerezhessenek maguknak.

A közkönyvtárak fejlesztéséről és működési feltételeiről az állam és más közületek (megyék, városok, társulatok, egyletek stb.) az egész időszakban csak szűkösen gondoskodtak. Addig a mértékig, ameddig azt a hatalmon levő osztályok, rétegek érdekei megkívánták, amennyivel a saját, viszonylag fejletlen igényeiket kielégíthették, vagy azt a többi társadalmi osztály, réteg befolyásolása szükségessé tenne. De még a viszonylag kevés, gyengén fejlesztett, hivatalosan fenntartott közkönyvtár nagyobb része is inkább könyvmúzeum (sőt nemritkán csak könyvhalmaz) volt, s nem korszerű, világszinten működő, hatékony közművelődési intézmény, amit a társadalom széles rétegei használhattak volna általános művelődésük fejlesztéséhez vagy szakmai műveltségük és munkájuk segítéséhez.

A feudális viszonyok maradványai tovább éltek és érvényesítették a hatásukat az írásbeli közlés egész területén. Mindenekelőtt azzal, hogy a világi és egyházi nagy- és középbirtokok akadályozták az ország fejlődését, különösen a parasztság széles tömegeinek gazdasági és kulturális előhaladását, egyebek között iskolázását, önművelését, politikai szervezkedését és tudatosulását. A volt feudális osztályok képviselői részt vettek a kulturális élet irányításában és ellenőrzésében. Szerepet vállaltak a könyv- és sajtókiadás jelentős vállalkozásainak vezető testületeiben, pl. a kiadói és nyomdai részvénytársaságok igazgatóságában. Megőrizték befolyásukat, mint az alapítók utódai némely nagy könyvtárunk, pl. az Országos Széchényi Könyvtár vagy az Akadémiai Könyvtár ügyeire. A közvetlen befolyásnál is nagyobb jelentőségű volt azonban a főrangúak, s más nagy- és középbirtokosok, egyházi vezető személyek láthatatlan, de mindenütt érezhető hatalma, társadalmi súlya, ami konkrét beavatkozás nélkül is lehetővé tette az érdekeik és felfogásuk érvényesülését.

Az írásbeli közlés rendszerének szocialista elemei egyrészt a forradalmi munkás- és parasztmozgalmak körében, másrészt Szabó Ervin és munkatársai életművében kezdtek kialakulni, és a Magyar Tanácsköztársaság könyvkiadási és könyvtári politikájában ezek egybefogásával formálódtak ki. A szocialista kezdeményezések a fejlődést gyökeresen új irányba indították el. Legfőbb céljuk a széles dolgozó tömegek általános és szakműveltségének bővítése, politikai tudatának, szocialista világnézetének erősítése volt. A forradalmi munkás- és parasztmozgalmak támogatására, a haladó, ill. forradalmi értelmiség nevelésére készült könyvek, hírlapok és folyóiratok kiadásában és terjesztésében az üzleti haszon háttérbe szorult. Sőt a közlendő közérdekű tartalom hozzáférhetővé tételéért és társadalmi hatásának fokozásáért még más forrásokból (pl. tagdíjakból, adományokból stb.) anyagi segítséget és szellemi támogatást is igyekeztek biztosítani. Külön mozgalmi könyv- és lapkiadást és terjesztést létesítettek, olykor hivatásos kiadókat és terjesztőket is megnyertek. Szakszervezeti, pártszervezeti könyvtárakat, agrárszocialista olvasóköröket, városi nyilvános könyvtárat és könyvtári fiókokat szerveztek.

A Tanácsköztársaság idején pedig mindezek országos méretű általánosításával és továbbfejlesztésével kialakult az írásbeli közlés egységes országos rendszere. Ennek egymással szorosan kapcsolódó szervei a tőkés anarchiával szemben biztosították a szellemi alkotó tevékenységek államilag fedezett anyagi alapjait s a szellemi termelés mennyiségének és minőségének központi irányítását. Egyben megteremtették a könyv- és lapkiadás, nyomdászat és a terjesztés államosításával és központi összefogásával, a könyvtárak köztulajdonbavételével és a könyvtárügy országos szervezetének létrehozásával megvalósíthatóvá tették a közérdekű szellemi termékek tervszerű társadalmi felhasználását.

Ezzel megvetették az alapjait annak, hogy az írásbeli közlés új szocialista rendszere az új társadalom viszonyai között a maga egészében a társadalmi közlés tömegméretű formájává fejlődjék, s ez egyben magában hordta a lehetőségét annak is, hogy a magyar írás- és olvasási, könyv- és könyvtári, valamint tájékoztatási (bibliográfiai és dokumentációs) kultúra a létrehozó társadalommal együtt a magyar nép történetében először az emberiség egyetemes fejlődésének élvonalát is megközelítse.

Az írásbeli közlés rendszerének három rétege azonban nem a közlésmódból magából adódott. Az ok mélyebben, magában a társadalomban volt. Annak a három társadalmi osztálynak, pontosabban osztályszövetségnek az erőviszonyaiból következett, amelyek az írásbeli közlés ekkori formáit a maguk szükségleteinek és igényeinek megfelelően kialakították, és azokat a maguk érdekében felhasználták.

Természetesen a társadalom egymással szemben álló három főereje, éspedig egyfelől a földbirtokosok, nagytőkések és támogatóik, másfelől a polgárság különböző rétegei, végül a munkásság és szegényparasztság tömegei nem egymástól függetlenül, hanem egymással többé-kevésbé éles küzdelemben, ill. lazább-szorosabb együttműködésben élték az életüket. Az osztályok közötti harc, ill. szövetség az élet más, fontos tartományai mellett az írás-olvasási, könyv- és könyvtári kultúra területére is kihatott. Sőt valójában ennél jóval több történt. Az írásbeli közlés egyes formái: az írásmű, könyv, sajtó, könyvtár és bibliográfia maguk is az osztályharc fontos eszközévé váltak. Ez az oka és magyarázata annak a sokrétű és bonyolult szerves összefüggésnek, amely az írásbeli közlés adott rendszerét elválaszthatatlanul összefűzi az azt létrehozó és felhasználó társadalommal, ill. társadalmi osztállyal vagy réteggel.

Ezek az összefüggések idézték elő, hogy az írásművek, kiadványok így vagy úgy állást foglaltak, s a könyvtárak is részt vettek a társadalmi osztályok küzdelmeiben. Ez magyarázza azt is, hogy a közölt dokumentumok jelentős része vitairatként keletkezett, s hogy a bevezető tanulmányok is az osztályok érdekellentéteiről, harcairól adnak számot. Ebből következik az is, hogy a szemelvényekben és jegyzetekben, a bevezető tanulmányokban, sőt még a bibliográfiai adatokban is elevenen lüktet az egykori történelem. Rajtuk keresztül a mai olvasó is tanúja, sőt részese lehet az egykori vitáknak, küzdelmeknek, s maga is nyomon követheti az egykori események nemritkán máig ható következményeit. S ez az a legfőbb eredmény, amit mai életünk közvetlen előzményeinek tanulmányozása a számunkra nyújthat.

Végül rá kell világítani arra is, hogy időnként az osztályerők arányaiban és küzdelmeiben lényeges változások, sőt gyökeres fordulatok állottak be, így az írásbeli közlés rendszerének alakulásában is szükségképpen különböző hosszabb-rövidebb szakaszok váltották egymást attól függően, hogy az adott szakaszban melyik társadalmi osztály vagy osztályszövetség céljai, szükségletei és törekvései lettek meghatározó tényezőkké benne. S minthogy e századnyi korszak fejlődésében lényeges változást, ill. fordulatot az 1848-1849-es polgári forradalom és szabadságharc bukása, a kiegyezés létrejötte, az 1918-1919-es forradalmak időszaka és a szocializmus alapozásának megindulása hozott, az írásbeli közlés alakulásának egyes szakaszait is ugyanezek az események határolják el egymástól. Ezek tagolják e korszakot négy szakaszra, s ennek megfelelően a dokumentum- és ismeretanyagot is négy fejezetre: az önkényuralom csaknem két évtizedére, a dualizmus fél évszázadára, az 1918-1919-es forradalmak rövid, de jelentős időszakára és a két világháború közötti ellenforradalom negyed századára. A négy szakasz és a négy fejezet azonban csak elhatárolódik, de nem válik el egymástól. Éppen ellenkezőleg, az írásbeli közlés e korbeli rendszerének hazai fejlődési folyamatát e négy szakasz és fejezet csak együtt, egymással szoros összefüggésben mutathatja be úgy, ahogy az annak idején a valóságban végbement.

Kovács Máté

I. AZ ÖNKÉNYURALOM KORA
(1849-1867)

Válogatta
KOVÁCS MÁTÉ

A bevezetést és a jegyzeteket írta
BABICZKY BÉLA

KÖNYVKIADÁS, A SAJTÓ ÉS A KÖNYVTÁRAK
AZ ÖNKÉNYURALOM KORÁBAN

1. Politikai, társadalmi viszonyok

A szabadságharc bukása után Magyarországon Haynau rémuralma és a Bach-korszak következett. A nemzet legjobbjait tömegesen végezték ki, vetették börtönbe vagy sorozták be közkatonának az osztrák hadseregbe. A hazafiak ezrei bujdostak szerte az országban, vagy menekültek külföldre. Az otthonmaradtak sem érezhették magukat biztonságban. A legkisebb gyanú is elég volt ahhoz, hogy valakit meghurcoljanak. Hazafias tartalmú levél, egy Kossuth-bankó, Kossuth-kép vagy a szabadságharcról szóló újságszám ok lehetett arra, hogy valakit elfogjanak, haditörvényszék elé állítsanak és elítéljenek.

Az osztrákok Magyarországon ismét abszolút kormányzásra, nemzetiségi elnyomásra törekedtek, s ebben a reakciós magyar nagy- és középbirtokosok voltak a segítségükre. Az uralkodó osztályok azonban már nem tudták az 1848 előtti helyzetet teljes egészében visszaállítani. Érvényben maradt például az általános közteherviselés és a jobbágyfelszabadítás. Bár az osztrákok hazánk polgári fejlődését minden eszközzel fékezni igyekeztek, folytatódott az iparosodás, és megkezdődött a munkásság osztállyá szerveződése. A forradalom és a szabadságharc alatt gazdaságilag és szellemileg erősödni kezdő paraszti rétegek is egyre öntudatosabbak lettek. A hatóságok még a legkisebb szervezett megmozdulást is elfojtották. Bach belügyminiszter minden lehetőt elkövetett, hogy a külföldi szocialista mozgalmak és a magyarországi munkások közötti kapcsolatot megakadályozza. Mindennek ellenére a magyar munkásság kivette a részét a nemzeti függetlenségi mozgalmakból.

Az elnyomó rendszer a népeket mindenütt politikai jogfosztottságra kárhoztatta, és megbénította a szellemi életet. Ezt a célt szolgálta az osztrákok magyarországi művelődéspolitikája is. Ennek egyik eszköze az iskolák központosítása volt. Ekkoriban jött létre az uralkodó osztályt kiszolgáló hivatalnokréteg utánpótlását biztosító nyolcosztályos humanisztikus gimnázium. De több reáliskolát, "műtanodát" is szerveztek a természettudományi ismeretek fokozottabb elsajátítására. Ezeket az ipari fejlődés tette szükségessé. Az egyetemeket is osztrák mintára szervezték át. A népiskoláztatást azonban elhanyagolták. Az új iskolarendszer fő célkitűzése a társadalmi ellentétek kibékítése és a németesítés volt.

A politikai rabság, a gazdasági elmaradottság, a kulturális élet gúzsbakötése gátolta a nemzet teremtőerejének kibontakozását. A legjobbak a politikai, irodalmi, tudományos élet területén üldözöttekké váltak. Főként azok, akik hangot adtak a szabadságharc előtt és alatt a magyar nép igazi törekvéseinek.^[1] A reformkorszak teremtette kulturális intézmények működése jó időre megbénult. Így a Magyar Tudományos Akadémiát, a Kisfaludy Társaságot 1849-ben betiltották, és éveken át nem működhettek.

2. Sajtóügy és könyvkiadás

Az abszolút hatalom a napisajtót és a könyvkiadást is gúzsba kötötte. A forradalom és a szabadságharc alatt virágzásnak indult szabad sajtót üldözőbe vették.^[2] Az újságokat, könyveket elsősorban szigorú utólagos cenzúrának vetették alá, de gyakran alkalmazták az előzetes cenzúrát is; ha pedig egy szabadabb gondolatot felvető írásmű valahogy mégis megjelenhetett, azt lefoglalták, és az írót, szerkesztőt felelősségre vonták. Így pl. Tompa Mihályt A gólyához c. költeménye miatt. Nagy szerepük volt tehát az abszolutizmus idején a hazafias szellemű magyar költőknek és íróknak, akik bátran felvették a harcot, és a toll fegyverével erősítették a nemzet ellenálló erejét. Minthogy nem volt lehetőség arra, hogy a nemzet súlyos helyzetét, fájdalmát nyíltan feltárják, burkolt formában írtak róla. E korszak allegorikus politikai költészetének a legkiemelkedőbb példái Arany János Nagyidai cigányok c. elbeszélő költeménye és A walesi bárdok c. balladája, továbbá Tompa Mihály már említett A gólyához és A madár fiaihoz c. költeményei. Íróink egy része arra kényszerült, hogy műveit külföldön adja ki (Jósika, Eötvös, Pulszky stb.).

A szabadságharc idején megjelent újságok nagy részét megszüntették, és az osztrák kormány Magyarországon olyan magyar és német nyelvű lapokat indított, melyeknek szellemi irányítását kezében tartotta. A lapok szerkesztését konzervatív szerkesztőkre bízták, de még ezeknek is sok bajuk akadt a cenzúrával és a rendőrhatóságokkal. Ennek a korszaknak nagy befolyású magyar nyelvű napilapja, a Pesti Napló is csak úgy indulhatott meg (1850), ha a fennálló rendszerrel szemben lojális volt. A lap szerkesztői sorában 1855-től ott találjuk Kemény Zsigmondot, a neves regényírót és publicistát. Kemény a szabadságharc alatt a békepárt híve volt, és Világos után nyíltan szembefordult a forradalom eszméivel. Forradalom után c. munkájában (1850) élesen támadta Kossuthot, elítélte a forradalmi törekvéseket.

Kossuth és a többi emigráns igen jelentős újságírói és irodalmi tevékenységet fejtett ki. Ezzel nemcsak a magyar forradalomról kívántak helyes képet adni, de igyekeztek szövetségeseket szerezni a magyar függetlenség ügyének a megváltozott politikai viszonyok között. Az angol és az amerikai burzsoá kormány és III. Napóleon fel is akarta használni Kossuth működését Ausztria ellen, bár Magyarország függetlenségét nem kívánták. Az emigráns irodalomnak nagy hatása volt nemcsak külföldön, hanem itthon is. Azokat a röpiratokat, melyeket külföldön nyomtattak az emigránsok, a legkülönfélébb fortélyokkal juttatták el hazánkba, és a hatalmon levők félelmét mutatják a szabadságharccal és az emigrációval foglalkozó kiadványok ellen hozott rendelkezések.^[3]

Érdekes jelenség, hogy az elnyomatás ellenére hamarosan megnőtt hazánkban a könyvkiadás, és emelkedett a könyvvásárlók száma is. De az olvasóközönség megváltozott. Az arisztokrácia nem pártolja a magyar irodalmat úgy, mint régen tette. Az olvasók új társadalmi rétegekből kerülnek ki. Egyre többen olvasnak a kispolgárság, a gyarapodó értelmiségi rétegek, a parasztság és a munkásság köréből.^[4] A magyar könyvkiadásnak ebben a szakaszában fokozottan előtérbe kerül az író és az olvasóközönség kölcsönhatásának kérdése.

Nagy hatásuk volt egyes könyveknek is, így például Széchenyi István névtelenül megjelent Ein Blickjének (1859), melyet Bach 1857-ben kiadott Rückblick c. röpiratára írt válaszul, s melyben maró gúnnyal leplezte le a Bach-rendszert. Ugyancsak nagy hatásúak voltak Táncsics Mihály írásai is. Táncsics 1857-ben az egyik amnesztiarendelet megjelenése után elhagyta rejtekhelyét, és szabad mozgási lehetőségét arra használta föl, hogy forradalmi írásokat terjesztett a nép között. Ebben az időben kézről kézre adták a Forradalmi katekizmust, melyben a Habsburgok elleni szabadságharc feltétlen jogosultságát fejtette ki. A hét nemzetiség szövetsége c. írásában a magyarság és a környező népek szövetségét szorgalmazta a reakciós hatalmak ellen. Írásaiért és az 1860. március 15-i tüntetés előkészítésében való részvételéért törvényszék elé állították, és börtönbe vetették.

A szabadságharc bukása egy időre nagyon megcsappant a nyomdák munkája.^[5] A korszak egyik legnagyobb nyomdája, a Landerer és Heckenast-féle is jó ideig kalendáriumok és más kisebb kiadványok nyomtatásából tengődött. A nyomda 1854-től kezdve ismét fellendült. Itt nyomtatták Pákh Albert szerkesztésében a gazdagon illusztrált Vasárnapi Újságot. Egy évvel később Vas Gereben szerkesztésében a nép számára Falusi Esték, majd Vasárnapi Könyvtár címmel ismeretterjesztő képes folyóiratot adott ki. Itt készült Jókai Nagy Tükör c. humorisztikus újsága, melyből később a Kakas Márton Albuma, majd az Üstökös lett. Sok száz kiadványa között szépirodalmi, történeti és más tudományos folyóiratok egész sora található, mint a Képes Újság (1864-67), a Hazánk (1857-60), Arany János Szépirodalmi Figyelője (1860-62) stb.

A kor másik nagy nyomdatulajdonosa és könyvkiadója Emich Gusztáv. Emich eredetileg könyvkereskedő volt, de a szabadságharc után Eisenfels kis nyomdájával társult. Ez a nyomda vállalat gyorsan nőtt, gyorssajtókat szerzett be, és a hatvanas esztendők elején már Magyarország legnagyobb sokszorosító műhelyévé vált. Több mint kétszáz alkalmazottal dolgozott. Egész sor újságot, szépirodalmi és tudományos folyóiratot adott ki (Magyar Hírlap, később Budapesti Hírlap, Pesti Napló, Jókai szerkesztésében a Hon, Arany János Koszorúja, Gyulai Pál - Pákh Albert szerkesztésében a Szépirodalmi Lapok, Vahot Imre szerkesztésében a Budapesti Képes Újság, az Akadémiai Értesítő, az Új Magyar Múzeum stb.).

Ebben a korban kezdi meg könyvkereskedői működését Ráth Mór, aki a század második felének egyik legjelentősebb kiadója lesz. Említést érdemel Kozma Vazul nyomdája is. Ő nyomtatta a szabadságharc alatt a Márczius Tizenötödikét, Kossuth Hírlapját, a Nép Barátját és a Munkások Újságának több számát. A szabadságharc után a magyar irodalom életre keltése érdekében önzetlenül támogatta az írók egész sorát műveik kiadásában. Irodalompártolása végül is 1863-ban csődbe juttatta.

Az Egyetemi Nyomda a szabadságharc alatt mint "Állami nyomda" működött, és felszerelésével együtt követte a kormányt a világosi fegyverletételig. A szabadságharc után a nyomda megbízottja hosszas kutatás után találta meg a gépeket, szétszedett állapotban Lippán, Világoson, Aradon és Lugoson, ahol a császári katonaság tartotta azokat lefoglalva. Csak 1850 márciusában adták vissza az Egyetemi Nyomdának, de még ezután is hosszú utánjárásba került a hiányzó alkatrészek beszerzése és a gépek újbóli üzembe helyezése. Az abszolutizmus korában királyi biztost állítottak a nyomda élére. Szabadalmait mind megszüntették. Különösen a tankönyvkiadási szabadalom elvesztése érintette súlyosan, mert ez volt korábban fő jövedelmi forrása. Az országot Bécsből látták el tankönyvekkel. A nyomdának elsősorban hivatalos nyomtatványok özönét kellett elkészíteni. 1861-ben hat kézisajtón kívül hat gyorssajtója is volt már.

A nyomdák száma az ismét növekedő könyvkiadás szolgálatában újra szaporodott. 1867-ben Pestnek már 15 könyvnyomdája volt. A sajtó és a könyvkiadás helyzete természetesen hatással volt a nyomdai munkásság szociális viszonyaira is. A szabadságharc elfojtása után meggyérültek a nyomdai munkák. Az 1848-49-ben még ritka gyorssajtók száma gyorsan megnövekedett, s emiatt a pesti nyomdák személyzete negyedére csökkent. Sok nyomdász a munkanélküliség elől külföldre ment, azok pedig, akik valamilyen módon részt vettek a forradalomban, bujdosni kényszerültek. Mindez hozzájárult a nyomdai munkásság szervezkedésének meggyorsulásához.^[6] Jelentős megmozdulás volt a pesti nyomdászok sztrájkja 1861-ben. Lépéseket tettek az 1853-ban feloszlatott segélyegyletük engedélyeztetésére is.^[7] Kérésüket először elutasították, de 1862-ben a pesti főpolgármester már javasolta, és 1863-ban az alapszabályokat a helytartótanács jóváhagyta. Akkoriban a pest-budai nyomdászsegédek száma 295 volt, s ugyanannyian lehettek vidéken is. Ezek a tisztán a segélyezést célzó egyesületek azonban már nem elégítették ki a nyomdászokat. 1866-ban megalakították művelődési egyesületüket, a Budapesti Nyomdászok Önképző Egyletét. Az egylet könyvtárának állománya adakozásból néhány hét alatt ötszáz kötetre emelkedett, s húsz politikai, szépirodalmi és tudományos lap, valamint folyóirat állt a tagok rendelkezésére. Az Önképző Egyletben rendszeres előadásokat tartottak. 1865-en felvetődött egy magyar nyomdász folyóirat megindításának terve. Az első sikertelen kísérlet után még ez év őszén megindult Tóth István egri nyomdász Gutenberg című, havonta kétszer megjelenő lapja, mely kétévi fönnállása alatt sokat tett a nyomdászok szakképzéséért.

3. Könyvtárak

Nagy könyvtáraink az abszolutizmus korában erősen elmaradottak voltak. Helyzetükre jellemző Kubinyi Ágostonnak, a Nemzeti Múzeum igazgatójának felhívása az 1861. évi országgyűléshez a múzeum és a könyvtár érdekében.^[8] Ebben tulajdonképpen az 1848. évi országgyűléshez intézett felhívását ismételte meg, kiegészítve azzal, hogy a közben eltelt 12 válságos év alatt a múzeum és a könyvtár viszonyaiban semmi javulás sem történt, és működéséhez nincsenek meg a szükséges feltételek.

Számottevő fejlődés egyedül a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának helyzetében következett be. Az 1860-as években nemzeti közadakozásból felépítették az Akadémia új palotáját, és benne jelentős helyet kapott a könyvtár.^[9]

Míg nagy könyvtáraink általában alig fejlődtek, újabb könyvtárak keletkeztek új igények kielégítésére, régebbi alapításúak pedig átalakultak és tovább fejlődtek. 1851-ben keletkezett a Kereskedelmi és Iparkamara könyvtára, 1866-ban az Országos Erdészeti Egyesület könyvtára s a Kereskedő Ifjak Társulatának könyvtára Budapesten.

Az Európa-szerte kibontakozó népkönyvtári mozgalommal párhuzamosan hazánkban is hallatszanak olyan hangok, melyek gazdasági, községi és megyei könyvtárak felállítását sürgetik a széles néprétegek művelődése érdekében.^[10] Az abszolutizmus viszonyai között érthető, hogy a kormány a kölcsönkönyvtárakat, olvasókabineteket, falusi olvasóköröket és munkáskönyvtárakat gyanakvó szemmel nézte és működésüket igyekezett megakadályozni.^[11] A rendőrhatóságok írásbeli jelentéseket küldenek és kimutatásokat készítenek az olvasókörökről. Egy 1862-ből származó kimutatás például Békés városában 5 olvasókört sorol fel, melyeknek összesen 422 tagja volt, és céljuknak az önképzést és a földművelő osztály fölvilágosítását tartották. Más jelentések szerint az olvasókörökben rendszerint 1861-es radikális szellemű volt hivatalnokok olvasták föl a jelenlevőknek az újságokat, és állítólag helyiségeikben a forradalom főszereplőinek arcképei voltuk kifüggesztve. Ilyen olvasóegyletek működtek Kiskőrösön, Dunapatajon, Kecskeméten is. Az olvasókörök célja általában hírlapok olvasása és a napi politikai hírek megvitatása. Legtöbbjük alapszabállyal, de érvényes engedély nélkül működött, s bár tevékenységük nem mindig esett politikailag kifogás alá, mégis betiltották őket. Ennek ellenére 1864-ben a helytartótanács felterjesztést intézett az uralkodóhoz "a Magyarországban fennálló egyletek tevékenysége s a közönségrei hatása ügyében". Hivatkozik az 1852. évi ún. egyleti törvényre, mely igyekszik meggátolni alakításukat, de különbséget tesz az "önmagában jó ügy szolgálatában állók" és azok közt, melyeknek politikai célkitűzéseik vannak. Kívánatosnak tekinti az egyházak által fenntartott egyesületek működését.^[12] Megállapítja, hogy a művelődési egyleteket a vagyonos és mívelt polgári rend irányítja, vidéken főleg a birtokos osztály, és bennük az iparűző és földmívelő osztály igen gyéren van képviselve, az egyletek körében kifejtett tevékenység az azokban képviselt osztályok korlátai között marad. A haladó kezdeményezéseket tehát sikerült már lefékezni, illetve velük szemben olyan intézmények megteremtését kezdeményezni, melyek hasonló eszközökkel, az olvasás és művelődés eszközeivel igyekeztek biztosítani a fennálló társadalmi rendet.

Új helyzet állt elő a művelődés terén, midőn Deák Ferenc húsvéti cikkében felvetette a kiegyezés lehetőségét, engedményeket téve a 48-as álláspontból. A porosz-osztrák háború kedvezőtlen kimenetele és Ausztria válságos helyzete lehetőséget nyújthatott volna a magyar függetlenség kivívására, a magyar birtokos osztály azonban nem ragadta meg ezt az alkalmat, hanem uralma biztosítása és az agrárproletariátus és a munkásosztály további kizsákmányolása érdekében kiegyezett Ausztriával. A kiegyezéssel társadalmi, politikai, gazdasági és művelődési téren egyaránt a hazai kapitalizmus kibontakozásának új szakasza kezdődött el.

Sajtóviszonyok

1
AZ 1852. ÉVI SAJTÓRENDTARTÁSRÓL
Pest, 1852. június 5.

(Részlet)

Az 1852. május 27-ről kelt császári nyílt parancs által kihirdetett az új sajtórendtartás, melynek érvényessége a birodalom minden részeire, a katonai határőrvidék kivételével, egyiránt kiterjed, s mely 1852. szeptember 1-vel lépend életbe. Egyszersmind érvényen kívül helyeztetett a birodalom több részeiben fennállott 1849. március 13-i sajtótörvény.

Az új sajtótörvény határozatai, egybevonva, következők:

Az első szakaszban általános határozatok foglaltatnak. Minden nyomtatvány ellátandó a nyomtató, kiadótulajdonos (Verleger), s ha külön kiadó (Herausgeber) van, ennek is nevével, továbbá megjelölendő a nyomtatás helye, s szokott módon a megjelenés ideje. Ugyanez áll az időszaki nyomtatványok minden számára, azon hozzáadással, hogy itt még a szerkesztő neve is megkívántató. Ha nem volna, vagy hamisan volna a kiadó megnevezve, az erre rótt kötelezettségekért a nyomtató felelős. Az időszaki nyomtatvány minden számából egy példány - a felelős szerkesztő aláírásával ellátva - , legalább egy órával a megjelenés helyéni kiadás vagy szétküldés előtt, a közbátorsági hatóságnál, s hol állodalmi ügyész létezik, ennél is leteendő. A sajtót elhagyó minden más nyomtatványokból a nyomtató által, kiadása vagy szétküldése előtt legalább három nappal, ugyanott leteendő. S az említett időhatárok eltelte előtt minden kiosztás, kiadás vagy szétküldés tiltatik. A kiadó köteles minden nyomtatványból meghatározott kötelességi példányokat - a belügyminisztériumhoz, a legfőbb rendőrhatósághoz, a cs[ászári] k[irályi] udvari könyvtárhoz s egy különösen meghatározandó egyetemi nagy országos könyvtárhoz - ingyen küldeni; azonban nagyon költséges kiállítású műveknél a bolti ár - illendő levonás mellett - megtéríttetik.

A második szakasza nyomtatványok készítéséről s az azokkali forgalomról szól. Az ipartörvények határozzák meg, kinek van joga nyomtatványok készítésére, kiadására s árulására; ugyanezen szabály áll az időszaki iratokat illetőleg is. Nyomtatványok terjesztése (árulása) csak nyomtatványokkali kereskedésre törvény szerint feljogosítottak által, csupán rendes eladási helyökön (boltjokban) történhetik. Nyomtatványokkali házalás, azoknak eladás végetti kínálása, kikiáltása s kiosztása az eladási helyen kívül - tiltatik. Plakátok kiragasztása a közbátorsági hatóság engedelme nélkül - tiltatik. E tilalom nem terjed ki azonban csupán helyi érdekkel bíró közzétételekre, pl. színlapokra, előadások, bérbeadások, mulatságok stb. hirdetésére. Előfizetők vagy aláírások gyűjtése oly személyek által, kik nincsenek engedéllyel a közbátorsági hatóság részéről ellátva, nyomtatványokkali házalással egyenlőnek vétetik. Bizonyos feltételek alatt egyes helyek s nyomtatványokra nézve a helytartó vagy a különös rendőrhatóságok részéről 6 hónapra árulási szabadékok adathatnak.

A harmadik szakasz az időszaki nyomtatványok iránt foglal magában határozatokat. Ilyenek kiadhatására különös engedély (koncesszió) kívántatik. Ezen engedélyek adásának joga biztosítékpénz letételére kötelezett időszaki nyomtatványoknál a legfőbb rendőrhatóságot, másoknál a helytartót illeti. A koncessziók határozatlan időre is adhatók, de az engedélyező hatóság engedelme nélkül másnak át nem engedhetők. Az időszaki nyomtatványok felelős szerkesztőiben megkívántató törvényes tulajdonságok: hogy a megjelenés helyén lakjék, legalább 24 éves és ausztriai állampolgár legyen; azonkívül rendelkezés jogával kell bírnia saját személye s vagyona felett, valamint bírnia feddhetlen erkölcsiséggel s egy irodalmi vállalat vezetésére megkívántató tudományos képzettséggel. Állodalmi hivatalnokok a szerkesztésben csak úgy vehetnek részt, ha erre [az] elöljáró hatóságoktól előlegesen engedelmet kaptak. Vizsgálati vagy büntetési fogságban létező személyek ennek tartási ideje alatt időszaki nyomtatványok kiadása s szerkesztéséből ki vannak zárva. Minden időszaki nyomtatványért, mely a politikai napitörténettel foglalkozik, s politikai, vallási vagy társadalmi kérdéseket vitat, vagy általában politikai természetű, a kiszabott biztosítékpénz leteendő. Ez pedig tesz oly helyeken, melyek 60.000-nél nagyobb népességgel bírnak, vagy ezeknek környékében két mértföldnyire, 10.000 pengő forint, 30.000-nél nagyobb népességgel bíró helyeken 7000 pft-ot, minden más helyeken 5000 pft-ot. Oly időszaki iratokért, melyek hetenkint háromszornál kevesebbszer jelennek, a kiszabott illető biztosítékpénz fele leteendő. E biztosítékpénz áll jót minden büntetési pénzbírságok s vizsgálati költségekért, tekintet nélkül az elítélt személyére. Az időszaki iratokba a közlött tények hivatalos helyreigazítása ingyen felveendő. Érdekeltek részérőli más helyreigazítások hasonlóképpen, de csak annyiban ingyen felveendők, mennyiben a viszonzás kiterjedése nem múlja felül kétszeresen azon cikk kiterjedését, melyre vonatkozik. Midőn valamely időszaki nyomtatvány ellen büntető eljárás kezdetik, az ennek folytán kiadott rendeletek - a hatóság meghagyásából - teljesen s változatlanul felveendők, s a felvetteket nem szabad semminemű megjegyzésekkel, sem azon, sem későbbi számokban, kísérni. Ha valamely időszaki nyomtatványnál állhatatosan a trón, a monarchiai kormányformára, a birodalom álladalmi egysége s épségére, a monarchiai elvre, a vallásra, közerkölcsiségre vagy általában az álladalom s társadalom alapjaira nézve ellenséges, vagy általában a közcsend és rend fenntartásával egybeférhetlen irány követtetik, úgy az kétszeri megintés után a helytartó által 3 hónapra betiltathatik. Hosszabb időre vagy végképpeni betiltás csak a legfőbb rendőrhatóság által mondathatik ki.

A negyedik szakasz külföldi nyomtatványokról szól. Ezek a legfőbb rendőrhatóság által a birodalom egész területére nézve eltilthatók.

Az ötödik szakasz meghatározza a nyomtatványoknak büntetés alá eső terjesztését.

A hatodik szakasz a lefoglalásról szól. A közbátorsági hatóságnak joga van minden tiltott vagy a sajtórendtartás határozatai figyelembe nem vételével kiadott, vagy tartalmára nézve büntetés alá eső nyomtatványt lefoglalni. S a lefoglalás megszüntetése csak politikai úton eszközölhető.

A hetedik szakasz a sajtórend áthágásaira szab büntetéseket, miután egyéb sajtóvétségek büntetését a közönséges büntető törvénykönyv határozza meg.

A nyolcadik szakasz a nyomtatványok büntetés alá eső tartalmáérti felelősséget határozza meg, mely természetesen elsőrendben a szerzőt, s időszaki nyomtatványoknál a felelős szerkesztőt illeti. S különösen óvások és nyilatkozatok a szerkesztőség részéről felvett igtatványok tartalma ellen vagy más személyek által elvállalt jótállás ama törvényes felelősséget meg nem szünteti.

Kilencedik szakasz: a hatóságok illetőségéről sajtóügyekben. A sajtó-fegyelmi áthágások ügyében az eljárás, végzés és végrehajtás a közbátorsági hatóságokat illeti.

A tizedik szakasz az iparjogosítvány visszavételét határozza oly iparűző ellen, ki kétszer elítéltetett a sajtóvisszaélés elleni törvény áthágása miatt.

A tizenegyedik szakasz végre az elévülésről szól.

Ez egybevonva, tartalma ezen, a birodalom minden részeire egyiránt kiterjedő, s határozataiban valóban célszerűnek elismerendő törvénynek, mely a sajtóviszonyokat végre állandón rendezi.

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1852. június 5.

2
AZ ÚJ HÍRLAPI BÉLYEGADÓ^[13]
Pest, 1857. november 2.

(Részlet)

A magyar nemzeti hírlapirodalom sorsa új fázisba lépett.

A tisztelt közönség már lapunk tegnapi számában olvasta azon legfőbb rendeletet, melynek folytán jövő évi január első napjától kezdve mindazok a lapok, melyeknek megindíthatására a fennálló sajtótörvény szerint kezességi tőke letétele kívántatik - tehát mindenekelőtt a politikai hírlapok -, új bélyegadó alá vettetnek, s minden számért, minden példány után, egy pengő krajcárt fizetni tartoznak.

Ugyanezen bélyegadó alá esnek mindazon nem politikai tartalmú, tehát akár szépirodalmi, akár tudományos lapok, melyek hirdetéseket vesznek fel.

Szintén bélyegadót fizetnek a pusztán hirdetésre szánt nyomtatványok.

Végre a fennálló császári taksa minden egyes hirdetmény után 10 krajcárról 15 krajcárra emeltetik.

Az előleges hírek tehát, melyek a bélyegadó felől már havak óta keringtek, valósulván és bevégzett tény gyanánt állván előttünk a legfelsőbb rendeletben - valamint meddő munkának tartanók ez intézkedésnek indokait s alapját most már fejtegetni, úgy nagy hibát követnénk el, ha elmulasztanók az olvasóközönséget ezen eseménynél fogva figyelmeztetni, hogy nemzetiségünk egyik lényeges tényezőjének, a magyar politikai hírlapirodalomnak sorsa most már inkább, mint valaha, a közönség politikai érettségétől s áldozatra kész hazafiúságától függ...

A megyei és parlamentáris élet okozta azt, hogy 1848 előtt a magyar politikai hírlapoknak ötször-hatszor több előfizetője volt hazánkban, mint a bécsi lapoknak.

Ez a politikai és társadalmi fejlettség magasb fokának eredménye volt.

A nagy megrendülésből feleszmélve, 1852 után ismét feléledt az olvasási kedv, s egypár évig a politikai hírlapirodalom, habár többé nem a régi, megszokott téren mozgott, mégis előfizetőkben tűrhető gyarapodásnak örvendett.

De a folyó év eleje óta (valljuk meg őszintén) a politikai hírlapirodalom iránti részvét érezhető hanyatlásnak indult, s évnegyedről évnegyedre fogytak az előfizetők.

S ismerve a magyar közönség géniuszát, bízvást állíthatjuk, hogy az olvasók számának ez apadása sokkal kevésbé a remények szétfoszlása után beállott politikai apátiának, mint inkább a napról napra érezhető elszegényedésnek tulajdonítható.

Nem természetes-e tehát aggodalmunk, hogy most, miután a naponta megjelenő politikai lapok az új bélyegadó miatt szükségképp öt pengő forinttal drágábbak lesznek évenkint - azon esetre, ha politikai érettség és hazafiság a nagyközönséget erőmegfeszítésre és kitűrésre nem ösztönzi -, oly csekély számra le fog olvadni az előfizetők száma, hogy lehetetlen leend a politikai hírlapokat a kiadóknak fenntartani?...

Természetesen, a hivatalos politikai lapokat mindezen intézkedések nem terhelik. Azok nem fizetnek bélyegadót, nem postabért, nem hirdetési taksát, vagy ha fizetnek is, az állam magamagának fizeti, míg viszont a nem hivatalos lapok, ha a hivatalossal egyenlő árra, például 21 pengő forintra szabják is ezentúl előfizetéseiket - körülbelől 9 pengő forintot, vagyis több mint 40%-ot kénytelenek a bruttó jövedelemből az aeráriumnak [kincstárnak] átengedni, aminő adót, mint a bécsi Ostdeutsche Post még pontosabban kiszámítja, semminémű iparüzlet a birodalomban nem visel, s csak úgy magyarázható meg, hogy e magas adó a szellemi tőkének az anyagi és pénz feletti hasonlíthatatlan értékét akarja megközelítőleg kifejezni, s annak óvatos és takarékos használatát biztosítani.

Anélkül, hogy ezúttal azon nehézségek és rövidségek fejtegetésére kiterjeszkednénk, melyekkel csekély véleményünk szerint a jelen törvény gyakorlati alkalmazása, ha a végrehajtás részleteiben változtatás nem történik, múlhatatlanul járni fog, most egyedül azt akarjuk kimondani, hogy a bécsi lapok nagy kapóssága mellett hazánkban a nem hivatalos nagy politikai lapjaink további fenntarthatása a lehető legnehezebb próbára van téve, mit ha óhajtásunk s reményünk szerint diadalmasan kiállunk - nemzeti életerőnk s politikai érettségünk gyarapodásának ismét újabb záloga gyanánt fogunk üdvözölni.

A szövegközlés alapja: Magyar Sajtó, 1857. november 2.

3
FALK MIKSA^[14] A SZABAD SAJTÓRÓL
Pest, 1860. október 31.

(Részlet)

Akik azt állítják, miszerint Magyarországnak oka van "teljesen megelégedve" lenni, és hogy a "hálátlanság" szemrehányását vonná magára, ha még többet várna vagy - horribile dictu [kimondani is szörnyű]! - még kívánna is, azok elé egy kérdést bátorkodnánk terjeszteni.

Honnan van az, hogy a hazai sajtóban, mely a politikai életnek hévmérője, még nyoma sem látszik a megváltozott helyzetnek, hogy még árnyéka sem tért vissza azon elevenségnek, mely hajdan e téren uralkodott, hogy még mindig csak hárman-négyen vagyunk, kik fölszólalunk, míg ki-ki tudja, hogy hazánkban egy kis ármádiát lehetne összeállítani azokból, akik ügyesen forgatják a tollat, és a kellő ismeretekkel is bírnak közügyeink vitatására?! Honnan van az, hogy még az a kevés író is, ki a letelt évtized alatt sem riadt vissza a hírlapírás sziszifuszi munkájától, hogy ezek még most is a régi óvatosságot folytatják, a tojástáncot, és tíz szó közől kilencet visszafojtanak, a tizediket pedig csakis oly halkan merik kimondani, mintha azt akarnák, hogy mennél kevesebben hallják?!

Az ok igen egyszerűen az, hogy - a sajtó még mindig a régi törvény alatt, vagy helyesebben a törvényen kívül áll.

Ezen mostani sajtótörvényt^[15], nevezetesen annak famózus 22. cikkét^[16] már a minap volt szerencsénk jellemezni, és ezen Damoklész-kard még most is úgy lóg fejünk fölött, mint néhány héttel ezelőtt.

Az igaz, hogy ennek a sajtótörvénynek is volt a maga jó oldala, ti., hogy mind az író, mind az olvasó ügyességét fokoztatta.

Az író megtanulta azt a mesterséget: ángyomasszonyomról szólni akként, hogy ki-ki megértette, miszerint tulajdonképpen húgomasszonyomról volt szó; az olvasó pedig megtanulta a sorok közt olvasni, és a látszólag legártatlanabb megjegyzésre mosolyra nyíltak ajkai, az ajkak közt pedig - elébb óvatosan körülpillantva - azt mormogta: aha, értem, értem!

A legközelebb fekvő ügyekről egyenesen soha nem szólni, azonban - távolabbak fölötti vita ürügye alatt - közvetve mindig amazokat is bolygatni, ez azon mesterség, melyet tíz év óta gyakorolnunk kellett.

Hanem ennek a mesterségnek is vannak ám határai. Ezen mesterséggel valamely ügyet népszerűtleníthetni, ezzel le lehet rontani, de építeni és egy új rendszert népszerűsíteni - nem!

Hypositio-hatásra [alapvető hatásra], az alkotásra és népszerűsítésre mindenekelőtt szabadság kell, tökéletes szabadság, mely legföllebb egy szabatos, világos törvény által korlátoltatik.

A kérdés mármost az: kívánják-e azon férfiak, kik most az ügyek élére álltak, a sajtó pozitív gyámolítását, vagy azt hiszik-e, hogy enélkül is ellehetni?

Az utóbbi esetben nincs mit mondanunk; ez esetben újra el fogunk némulni, vagy ismét azon félszavakra szorítkozni, mikkel báró Bach őexcellenciájának kormányát kísértük.

Ha pedig tettleges gyámolításunkról van szó, ebbeli működésünkre szilárd alapot, szabatos törvényt kívánunk, oly törvényt, mely nemcsak azt teszi lehetségessé, hogy a kormány minden intézkedését diadali himnuszokkal fogadjuk, és a bölcsesség netovábbjának hirdessük, hanem mely arra is képesít, hogy eltérő nézeteinket teljesen, őszintén és a lap lételének kockáztatása nélkül mondhassuk ki, hogy ne legyünk kénytelenek mindig szordínókat [hangfogókat] föltenni, valahányszor a kormány valamely intézkedését megtámadjuk, míg fortisszimót játszhatunk, ha - dicsérjük.

Milyen legyen ezen törvény? erről alig lehet kétség.

A magyar író, ha általában valamit kívánnia szabad, ha nem kell némán megnyugodnia a lett dolgokban, csak azt kívánhatja, ami az anyatéjjel beszívott alkotmányos gondolkozásmóddal megfér, tehát csak oly törvényt, mely a koronás fejedelem jóváhagyásával, országgyűlés útján hozatott.

A sajtó azon szerencsés helyzetben van, hogy ily törvény máris készen létezik - az 1847-48-i sajtótörvény.

Ennek visszaállítása az, amit az összes magyar irodalom egyhangúlag sürget, ez az, melynek új országgyűlés életbelépteig, illetőleg az alkotmányos útoni revízióig hatályba kell lépnie...

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1860. november 1.

4
GREGUSS ÁGOST^[17]
SZERKESZTŐI ÉLMÉNYEK A PROVIZÓRIUM ALATT
1865. szeptember 11.

(Részlet)

... Midőn a provizórium [átmeneti állapot] -1861. évi november elején - beköszöntött, az akkor Pompéry János^[18] szerkesztette Magyarországban a belügyi rovatot vezettem, éppen azt a rovatot, mely a bekövetkezett szigornál fogva legtöbb zaklatásnak és nyomásnak volt kitéve. S irigylésre nem méltó helyzetem még kevésbé irigylendővé változott, midőn, Pompéry elítéltetése s kénytelen átköltözése után a budavári József-kaszárnyába, 1862. évi májusban magát a lap szerkesztését kellett átvennem. Ez azonban szerencsére nem tartott sokáig, mert a kiadóval fejlődött egyenetlenség folytán június végével az összes szerkesztőség visszalépett, hogy az őszi évnegyedben új és nagyobb politikai napilap körül csoportosuljon ismét...

A Magyarországtól június végén váltunk el, az Országot október elején kellett megindítanunk: így háromhavi zsurnalisztikai szünidőnk jutott, s ennek egy részét arra fordítottam, hogy rokonim látogatására egy alföldi városba rándultam. Több heti ottmulatás után Pestre visszatérvén, megtudtam, hogy míg én Árkádiában üdültem, Budán egy prezidiális [elnöki] körlevél tárgya lettem. A rendelet aug. 30-án 16828. elnöki szám alatt kelt, és azt tartalmazta, hogy mivel "Greguss Ágost a megyékben utazik avégett, hogy az Ország iránt figyelmet költsön, és neki pártolókat szerezzen, fölhívatik az illető terület kormányzója, hogy nevezett Greguss Ágostot, ha ott meg találna jelenni, figyelemmel kísérni, és azon esetben, ha ott izgatásokat követne el, letartóztatni és a katonai törvényszéknek átadni szíveskedjék"...

Megvallom, ily bizalmatlansági szavazat után nem vártam felülről semmi engedékenységet az általam szerkesztendő lap iránt. Eleinte mégis elnézőbbek voltak, mint hittem: talán mert némelyek - bár alaptalanul - az Országot gr. Apponyi György^[19] közlönyének híresztelték, ki akkoriban még nem tette volt le országbírói méltóságát. Később azonban mindinkább növekedett irántunk a hatalom szigora. Nem volt ritkaság, hogy egész nagy cikkeket kitörültek, még olyanokat is, melyeket bécsi, kolozsvári, zágrábi lapokból vettünk át, s melyek egyik-másik pesti lapban is megjelenhettek.

Hosszas és unalmas volna a preventív [előzetes] cenzúra egyes tényeit elősorolnom, példaképpen csak egy esetet hozok föl: éppen olyat, melyben politika sincs, és amely merőben társadalmi természetű. 1863 márciusában a M[agyar] Sajtó irodalmi feleseléseinek tisztességtelen hangja s a sértett hiúságnak utcai jelenetté fajult nyilatkozatai^[20] arra indítottak, hogy egy régóta táplált eszmét, a hírlapírói asszociáció [egyesülés] ügyét megpendítsem. A hírlapíróknak - tekintet nélkül politikai irányukra - össze kellene állaniok, s a fölmerülő nagyobb, társadalmi és irodalmi kérdések fölött időnkint tanácskozniok, hogy amely tárgyban szükségesnek látandják, egyhangúlag lépjenek föl, bizonyos üdvös indítványokat egyhangúlag pártoljanak, bizonyos visszaéléseket egyhangúlag kárhoztassanak. A hírlapírók tanácskozmányai elejét vennék oly összeütközéseknek is, hol nem elvi, csak személyes kérdések forognak fönn, s általában őrködnének az irodalmi tisztesség fölött. Minthogy az egész dologról régebben különösen b[áró] Kemény Zsigmonddal^[21] értekeztem, ki meg is ígérte, hogy az ügy élére fog állani; az indokolt indítványt b[áró] Kemény Zsigmondhoz intézett nyílt levél alakjában akartam közrebocsátani. De szerkesztő határoz, rendőrség kormányoz. Az egész nyílt levelet szépen kivették a lapból, s még azt sem engedték meg, hogy a dolog legalább röviden meg lehessen említve. A nyílt levél Bécsbe vándorolt, s a Wanderer^[22] hasábjain akadálytalanul megjelent.

Hogy cikkek egyes szakaszainak, vagy éppen csak egyes kifejezéseinek eltiltása még gyakrabban fordult elő, természetes; és nemigen volt nap, hogy reggel, a szerkesztőségbe menve, ne találtam volna asztalomon a főszedő jegyzékét azon hasábokról vagy hasábrészekről, melyeket a sajtóhatóság éjjel a lapból is kivettetett. E jegyzék neve szedői műnyelven: cenzúra-törlés.

Ezek a cenzúra-törlések korántsem forogtak mindig a magas politika köreiben, s néha igen ártatlan kis tudósításokat is sújtottak. Így például nem lehetett a közönség mulattatására kiírnunk, hogy Kun-Szent-Mártonban a körösi halászok a zsidóknak nem akartak halat adni, sem azt, hogy Debrecenben egy ismeretlen köcsögkalapban és frakkban járt föl-alá a piacon, s nagyon megbámulták, sem azt, hogy az 1863-i farsang alkalmával a zágrábi Dvoranában több álarcos 1860 előtti hivatalnokokat ábrázolt stb.

Történt egyszer tömeges laplefoglalás is. Az 1861-i országgyűlés tagjai Deák Ferencet arcképeik albumával tisztelték meg, s az albumot 1863. évi március 28-án fényes küldöttség nyújtotta át neki. A küldöttség nevében b[áró] Eötvös József üdvözölte Deákot, aki válaszolt. A szabadelvű nagy lapok, a Hon, P[ester] Lloyd, P[esti] Napló és Ország megegyeztek, hogy másnap mind Eötvös üdvözletét, mind Deák válaszát kinyomatják. Másnap mind a négy lap le volt foglalva...

A szövegközlés alapja: Politikai Hetilap, 1865. szeptember 11.

Könyvkiadás és könyvkereskedelem

5
MADÁCH IMRE^[23] LEVELE SZONTÁGH PÁLHOZ^[24]
Alsó-Sztregován, 1861. szeptember 19.

Kedves Palim!

Neked köszönhetek ismét egy nagy örömet. Ez ugyan mindennapos dolog, mert minden találkozás veled nekem öröm, most azonban szokatlanabb örömről szólok, és sietek téged annak részesévé tenni. Tegnapelőtt Arany Jánostól levelet kaptam, melyet szórúl szóra ide írok, az eredetit megtartván:

Tisztelt Hazafi! Miután kegyed, elutazása előtt, engem föl nem keresett, engedje, hogy én látogassam meg e néhány sorral. Az Ember Tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben - meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők. De így is, amint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet. Nem tudom, mi szándéka van kegyednek a kiadásra nézve: én óhajtanám azt a Kisfaludy Társaság^[25] útján eszközölni, ami, remélem sikerülne is. - Ha óhajtásom a kegyed akaratjával találkoznék, akkor sorról sorra kijelelném a helyeket, hol - semmiesetre sem lényeges - változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvása esetében magam tennék rajta egy két tollvonást, aztán bemutatnám a Társaságnak. Ezt bizton merném tenni visszautasítás félelme nélkül. - Becses válaszát elvárom. Fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket derítni hívatva van. Pest, szept. 12. 1861, rokon érzelmű pályatársa, Arany János. - Eddig az írás. Még nem feleltem, s rendkívül óhajtanék feleletem előtt veled lenni... Ölel

A szövegközlés alapja: Madách Imre összes művei II. Bp. 1942. 994-995. l.

6
EMELKEDŐ KÖNYVKIADÁS ÉS KÖNYVFOGYASZTÁS
Pest, 1854. március 7.

(Részlet)

Most nálunk, magyaroknál, több könyv jelenik évenként meg, mint a forradalom előtt, és több könyv kel el.

Európában alig van irodalom, mely ily ténnyel dicsekedhessék; pedig alig van nemzet, mely véresebb és rombolóbb krízisen ment volna keresztül, mint mi. S mégis, a szellemi téren másutt a romok, nálunk leginkább az építkezések szembetűnők. De ne ünnepeljük cifra és dagályos szavakkal ezen előnyünket, s annál kevésbé, mert a megragadó mellett rejlik benne valami visszadöbbentő is.

Kimagyarázom, mit értek alatta.

Tehát, mint mondám, az eddiginél számosabb magyar művet vásárolnak most meg. Ha a falunként szerteszét keringő előfizetési íveket a könyvárusi boltok jegyzékeivel összevetjük, legalább hatvan procent előnyben vagyunk. Hasonló tény nem áll a napi, s főként a politikai lapokra nézve; különösen pedig az utóbbiakat illetőleg, az előfizetők számának kevesbedése éppen nem jelenti azt, mintha azok, kik a magyar lapok rendes olvasói megszűntek lenni, szintén megszűntek volna a dolgok folyama, az események fejlődése s a naponkénti politikai újdonságok által érdekeltetni. Csökkent a magyar hírlapokat vevők száma, de nem általában a hírlapokat vevőké. Ily futólagos érintés után haladjunk tovább.

Könyvkelendőségünk a mélyebben nem vizsgálót könnyen ragadhatja ily exclamatiókra [felkiáltásokra]: ej! be derék, hogy volt honatyáink, kik a felsőházban és az alsóházban ültek, hogy volt táblabíráink, kik követeket, tisztviselőket és bírákat választottak, hogy volt szónokaink, kik szünetlen propagálták eszméiket a zöldasztal mellett és egyebütt, egyszóval, ej!, be derék, hogy arisztokráciánk, hogy az egykor, kötelességeinél fogva, mindig nyilvános téren mozgó osztály most hőn és a réginél hőbben pártolja irodalmunkat, melynek fölvirágzásához van majdnem egyedül kötve nevünk dicsősége s fönnmaradásunk.

E sorok írója őszintén megvallja, miként az ilynemű örömkitöréseket természeteseknek találja, mert maga is osztá, s kész volna most is hasonlót tenni. De fájdalom! a statisztikai adatok közbeszólnak, s az egész kérdést más térre viszik át, mint amelyen állani hittük.

Akinek módja volt szorosabban utánjárni, hogy könyvkelendőségünk emelkedése mi módon történik, kénytelen belátni, miként több magyar mű vásároltatik nálunk meg, mint eddig, de azon osztályokból, melyek a forradalom előtt pártolták az irodalmat, aránylag most kevesebb olvasónk van.

Új elemek léptek elő, s karolák szellemi terményeinket részvétökkel föl. A polgárzat, legalsóbb osztályáig, mindenütt ébredez, és terjed bizonyos olvasási vágy, s pótolja azon zsibbadást, azon közönyt, mely a magasabb rétegekben néha igen érezhetően mutatkozik.

Aki kíváncsiságból összehasonlítja pártolóink polgári állását a forradalom előtti irodalompártolókéval, hamar észreveendi e tény jelentőségét.

Közönségünk népiesedik.

S itt nem érzületről, de helyzetről szólok.

Korántsem azt akarom állítani, hogy lázasabb hangulat, követelőbb szellem éledez olvasóinkban; korántsem politikai rokon- vagy ellenszenvekre célzok: de egyedül egy hideg, s magában még elvet vagy irányt nem is okvetlenül foglaló adatot constatirozok [állapítok meg]: azt ti., hogy az arisztokrácia - értve a mágnásokat és a birtokos nemeseket - minden áldozati készsége mellett is, melyet a haladás és nemzetiség kérdéseiben folytonosan tanúsít, jelenleg kevesebb magyar könyvet veszen meg, mint a forradalom előtt; míg ellenben a tulajdonképpeni arisztokrácián kívül eső egyének oly növekvő buzgóságot tanúsítanak, hogy valamint most már alig tarthatná egy munka is magát fönn csak az arisztokratikus osztályok részvéte által, szintoly ellenkezőleg a népiesb helyzetekbőli olvasóközönség kizáró pártolása is teljesen elégséges arra, hogy a könyvárus sokat nyerjen, és az író szépen díjaztassék.

Az ily változás örvendeztető és leverő egyszersmind.

A serkedő erők lelkesítenek, a fogyatkozni kezdők méla hangulattal borítják kedélyünket el.

Nem élvezhetjük a gyarapodásérti kéjt a lassú visszaesés jelenségei mellett.

Egyik hatása zavarja a másikat.

De ezen disszonancia nem volna lényeges dolog, ha egy kártékony irodalmi, s egy még sokkal kártékonyabb politikai eredményt nem nemzene.

Mert új közönségünk, e demokratikus helyzetű közönség részint a tan vagy legalább a kitűzött hivatás egyéneiből áll, kik értelmiség és ízlés tekintetében nem alakítanak visszahatást a tudományosabb irányú vagy míveltebb modorú irodalmi művek ellenében; de nem tagadható, miként van közöttük egy más tetemesb rész, mely népszerűségen kívül - mi magában jó - egyszersmind nyerseségre, póriasságra, sőt tartalmatlanságra és könnyelmű fölszínességre inkább szoktatja íróinkat, mint azon táblabírói publikum tevé, melynek sorai olvasóink közt igen kezdenek gyérülni. Innen van, miként máris gyakran hallunk oly panaszt, hogy a gyarló könyvek aránylag több kelendőségnek örvendenek, mint az átgondoltak és a művészi formával bírók.

Mi, ha még tovább és nagyobb mértékben tartana, könnyen támaszthatna irodalmunkban egy ideiglenes - bár rövid - visszahanyatlást, s könnyen folyhatna irályunk [stílusunk] degradációjára be.

Még fontosabb a politikai eredmény, mely a felsőbb osztályok olvasási vágyának megcsökkenéséből, s ugyanakkor az állam többi rétegeiben jelentkező ellenkező irányból foly.

De erről, mely az osztályok közti szakadás elemeit is rejtheti magában, a közelebbi alkalomkor szólhatok csak.

Pest, 1854. március 9.

Az író és az olvasóközönség kölcsönösen hatnak egymásra.

Nincs oly büszke talentum, ki meg ne gondolja, hogy minő szellemi fokon állanak, s minő szenvedélyekkel, világnézettel, sőt megszokásokkal is bírnak azok, kiknek számára munkát ír. S e figyelembevétele az idegen észjárásnak, az idegen sajátságoknak, az idegen vágyaknak, okvetlenül és szünetlen fog hatni a szellemi termelésre. A közönség gyakran szabályozza az írót véleményei, helyeslései s visszatetszései által. Befolyásának a legfüggetlenebb elmék sem szegülhetnek teljesen ellene; de vigasztalásukra fönnmarad azon elégtét, hogy míg ők olvasóiknak szellemi nyomása alatt állanak, ezek is kénytelenek tőlük sokban függeni, nekik akaratlanul bókolni, s érettök, rokonszenveiktől kezdve rögeszméikig, mindenben lassanként szintén alakulni és változni.

A hangulat, mely a közönségé, végre megszállja az írót is, s viszont az író hangulata előbb-utóbb magával ragadja a közönséget.

Néha egyik fél a kezdeményező, máskor a másik, de alig van eset, hogy a nyert lendületet akár az olvasó, akár az író visszautasíthassa.

S ahol a nyilvánosságnak többi eszközei hiányzanak, igen degradált helyzetben kellene lenni a sajtónak, hogy kétszeresen ne hasson.

Ezek tények.

Már vonjunk következményeket.

Ha igaz - mit bátran állítok -, hogy olvasóközönségünk régi aránya tetemesen változott, s hogy e változás az arisztokráciai elemek részére üt kedvezőtlenül ki, akkor önként értetik, miképp a literatúra előbb külső ökonómiáját, utóbb szellemét ahhoz szabja. Hasztalan törekvék Széchenyi a felső körök kedvéért csinos kiadásokat hozni divatba; ahelyett most olcsó kiadások fognak napirendre jönni. Hasztalan igyekeznek néhány tekintélyes írók a nyelvet tisztán, csínnal, eleganciával kezelni; mert ahelyett a könnyenérthetőség kedvéért irályunk pongyolává, a népiességért érdessé, s tájszavakkal és táji szólásformákkal terheltté válandik. A szellem pedig szintén bókolni fog - mert kell hogy tegye - a kényszerűségnek. Előbb ignorálni fogja azok érdekeit, kik az irodalom iránt kevésbé érdekeltetnek, s védeni azokéit, akik növekvő buzgóságot mutatnak. Utóbb hamarébb veszi észre nevetséges oldalait vagy tévedését azoknak, kikkel érdekben meghasonlott, s könnyelműbben hódol azok gyöngeségeinek, sőt bűneinek is, kikre bizton támaszkodhatik. S valóban, nem nehéz ezen lépcsőkön mindig alább menni, le ama homályos rétegekig, hol a gyűlölet, a rágalom, a gyanúsítás lakik, mégpedig oly démoni erők körében, melyek mostani polgáriasodásunknak szülöttei és ellenségei, eredményei és átkai együtt. - De kár volna hosszasan rajzolni oly helyzetet, miben még, istennek hála, nem vagyunk...

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1854. március 8. és 10.

7
A MAGYAR IRODALOM TERJEDÉSÉNEK AKADÁLYAIRÓL^[26]
1857. január 10.

(Részlet)

Sokkal fontosabbnak nézem irodalmunk ügyét, mint hogy ennek terjedése érdekében bármely oldalról nyilvánuló nézetet is feleslegesnek tartanék. Legyen tehát megengedve nekem is azon becses közleményhez, melyet t. Friebeisz István úr e lapokban a magyar irodalmi termékek gyér kelendősége felől, annyi szakismerettel elmondott^[27] - kizárólag vidékünkre vonatkozólag -, néhány igénytelen szót toldanom.

Sajnos, de kénytelen vagyok a kiadók, könyvárusok s általában könyvkereskedési rendszerünk ellen emelt súlyos vádat, méltányolva, helyeselni.

Ha már a szellemi termék is kereskedelmi cikké vált, ennek eladása körül szigorúan ugyanazon elvek alkalmazandók, mik másnemű kereskedelmi cikkeknél. Vevőt, piacot és összeköttetést kell az illetőknek az egész hazában előteremteni; mivel azonban hazai könyvkereskedelmünk egyáltalában nem bír.

A jó bor cégér nélkül is elkél, ezt megengedem, de fájdalom, ez a legjobb könyvre sem alkalmazható. - Tokajban, közel két éve már, hogy egy kisebbszerű könyvkereskedés megnyílt, melyről a helybeliek is felette keveset, a vidékiek pedig éppen semmit sem tudnak.

A fűszerkereskedő nagy betűkkel írott ajánlatokkal figyelmezteti a közönséget friss bikszádi vize, sardinesje [szardíniája] vagy szekérkenőcse felől, míg említett könyvkereskedésünk egy árva címtáblával sincsen megjelölve, s az ember nem tudja, ha kaviár- vagy könyvkereskedés-e.

Nézetem szerint mindaddig, míg az illetők könyvkereskedésünk ügyét több eréllyel és akarattal, nagy széttekintés és eszéllyel nem kezelik, haszonról s az írók illőbb díjazásáról szó sem lehet.

E tekintetben tanulnunk kellene a "fogpaszta" és "növényszappan" gyártóitól; ezen cikkek általános elterjedése eléggé igazolja, mit képes szilárd törekvés, életrevalóság és erős akarat kivinni.

Ily általában szomorú kereskedelmi rendszerünk mellett felette nagy hátrányára van a magyar könyvek kelendőségének a kaszinók, társaskörök és olvasóegyletek nemléte. - Hacsak minden 6000 lakosságú helység bírna is ily egylettel, és ezen egyleteknek csak fele vásárolna is egy példányt, a koronkint megjelenő magyar könyvekből számtalan példány elfogyna. - Efféle testületek többnyire minden jelesebb művet megszereznének, mit egyesek csak ritkán tehetnek.

Ennélfogva óhajtandó volna, miszerint kis helységekben községi könyvtárak, nagyobb városokban pedig olvasó s mívelődést terjesztő társulatok alakuljanak, hol pedig ez nem lehet, családok lépjenek össze. Némi buzgóság mellett a kedvező siker el nem maradhat.

Vidéken felette nagy befolyással van az új művek elterjedésére, ha azt az illető szerző személyes ismerősei felkarolják és terjesztik.

Számos vidéki jóakaratú ügynök, mint minden üzletnél, a könyv kelendősége körül is felette sokat tehet.

Mi bizton hisszük, miszerint kevés helység van hazánk területén, hol egy irodalombarát s néhány olvasni szerető egyéniség nem volna. Ezek közrehatása által okvetlenül nagy mennyiségű könyv jönne forgalomba, míg most saját magok szükségét is kénytelenek a központtól sok alkalmatlansággal és tetemes költséggel fedezni. - Ezen kezelés által megmarad ugyan a központi könyvárusnak a vidéki részére járuló százalék, de aránylag sokkal kevesebb könyv kelvén el, a látszólagos haszon elenyészik.

Ha könnyűszerivel és illő áron kapható az irodalmi termék, örömmel veszik az emberek; de hosszadalmas irkálás és utánjárás által nem örömest hozatják.

Közlekedési eszközeink már úgyis annyira javulvák; s a szállítás vasúton és gőzhajón oly kevés költséggel és még kevesebb bajjal jár, miszerint a szállítási költség bizományosok vagy testületek részére, több példányért, alig teszen 1%-ot, s a csomag egész a házhoz vitetik.

Egyesek részére, egyes példányok azonban felette sokba kerülnek...

Hozzánk, hol annyi az intelligens és olvasni szerető egyén, a Vasárnapi Újság^[28] több példányán kívül alig érkezik négy nagyobb politikai magyar lap. - Egy-két irodalombarát s minél kevesebb vagyonosabb egyéneken kívül - az anyagilag képesebb osztály sem gondol nemzetiségünk ezen fontos tényezőjével; ha tesznek is néha valamit, nem annyit, mennyire képesítvék, s sohasem pedig állásukhoz illő arányban.

A pénz szűke nem mindig helyes mentség, kevesebb fény a női ruhatárban s egy kissé több jóakarat - az irodalomra is juttathat valamit, csak erősen akarnunk és tudnunk kell, hogy az ember nemcsak kenyérrel él.

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1857. január 10.

8
RÁTH MÓR^[29]
IRODALMUNK TERJESZTÉSE ESZKÖZEIRŐL
Bécs, 1857. január 12.

A magyar lapok gyakran és legújabban is több vagy kevesebb szakavatottsággal írt, de tagadhatatlanul őszinte hazafiságból eredő cikkeket hozott irodalmunk általánosabb terjesztése érdekében. Engedje meg, szerkesztő úr, hogy én is, ki életem legnagyobb részét honn és külföldön könyvek között töltöttem, ki az idevágó magyarországi viszonyokat megismertem úgy, mint tán kevés más, míg Németország elsőrangú könyvkereskedéseiben is nem csekély tapasztalásokat szerezhettem, ki mindenesetre nézeteimet gyakorlatilag is életbe fogom léptetni, miután a magas kormány által engedményeztetve, fővárosunkban rövid idő múlva könyvkereskedést fogok nyitni, engedje meg, mondom, hogy én is pár szerény szót szólhassak ezen irodalmi életkérdéssé vált vagy válandó tárgyról.

Éppen nem célom pro domo [haza] beszélni. Meg is engedem, hogy nekünk, könyvárusoknak, sem árt, ha mint már rendes szokássá lett, időről időre a lapokban kissé megcibáltatunk. De bocsánatot kérek, ha én, bár könyvárus vagyok, az irodalommali üzletet mégis kissé magasabb szempontból szeretném nézetni, és ha semmiképp sem örvendhetek némely kiadó-író nagyon is erélyes és mindenesetre az európai irodalomban nem éppen szokásos eljárásának kiadásaik hirdetése s terjesztése körül. Az igaz, mióta némely íróink elhagyták azon, egyedül a szellemi küzdésnek szentelt magányt, hol klasszikusaink, hol egy Kölcsey, egy Vörösmarty távol a világ zajától, szerzették halhatatlan műveiket, mióta magok léptek ki az irodalmi üzlet zajos vásárába, pár ezer művel többet olvasott a közönség, de mi lett ezen hazafiúi, de túlbuzgó fáradozásoknak morális eredménye? Nemigen régen volt az, mikor a magyar ember míg kalapját emelte és kegyelettel volt eltelve, midőn irodalma bajnokairól volt említés. És most! Nemegyszer kellett ilynemű elnevezéseket, mint tolakodó, firkász stb. hallanom, melyek ugyan azoknak, kik így szólnának, nem nagy míveltségét árulják el, de nem tagadható, hogy ezt leginkább azoknak köszönhetjük, kik a sarlatánkodó és az irodalom méltóságával össze nem férő, számtalan előfizetési fölszólításokat szórták a világba, kik újabb meg újabb halhatatlan munkáik fennhangú kürtölésében kifáradni nem tudnak.

Máskint van a Német-, Francia-, Angolországban. Világért sem ajánlaná ott oly író, ki nem a vásári munkák előre megrendelt gyártásával foglalkozik, saját művét; előfizetési hirdetések csak akkor küldetnek szét, midőn csakugyan nagyobbszerű és előfizetők nélkül, magánvállalkozó által ki nem adható munkáról van szó. Más esetben a munka megjelenik, megveszi a közönség, ha tetszik neki; nem veszi, ha nem tetszik; a kiadó-könyvárus hirdetheti azt fennhangon, amint akarja, hisz a kereskedőtől már megszokták, hogy saját cikkét fölülmúlhatatlannak mondja; de aztán nem is juthat senkinek eszébe tolakodásról vagy pláne arról panaszkodnia, hogy más művet kapott, mint aminőről az előleges hirdetésben szó volt.

Erre azt fogják önök mondani: kénytelen az író előfizetési fölszólításhoz folyamodni, kénytelen egyes lelkesebb és ismertebb irodalmi barátot ilyenekkel elárasztani, mert kevés a vállalkozó könyvárus, és kevés a vidéki könyvárus is, ki az irodalom terményeit terjessze. Ebben tökéletesen igazuk van, de addig is, míg ezen bajon segíthetünk - és meg fogom mondani, miképp segíthetünk rajta -, ne kedvetlenítsék el, uraim, a közönséget és azon lelkeseinket, kik apostolai lettek a vidéken szellemi műveltségünk mostanában egyetlen eszközeinek. - Szerényen és hivatásuk egész méltóságához illően álljanak azok elé, kik örvendenek, ha saját műveltségük okát az írókban kereshetik, és ne veszítsék el soha szem elől, hogy ha csakugyan az irodalmat is úgy tekintjük, mint ezt egy zempléni érdemes levelező^[30] akarja, azaz mint a "fogpasztát" és a "növényszappant", a közönség is egy kategóriába fog tenni bennünket az ilynemű hirdetések zseniális szerzőjével, a berlini Goldberger úrral, ki tagadhatatlanul egyike Barnum^[31] legérdemesebb kollégáinak.

Én részemről, bár csak könyvárus vagyok, azt mondom: inkább éppen ne vegyen a magyar közönség könyvet, hogy úgy ismerje meg, miként egyike-másika eléje szokott állni, levett kalappal és égre földre kérve, hogy fizessen elő munkájára, mert ettől függ a hon üdve, a nemzet jövője. Én azt szeretném, ha a magyar író oly büszke lenne, aminő büszke nemzete, melynek öntudatát annyi század vészei sem voltak képesek megalázni soha. Mert biz nálunk még nem annyi az író, még nem oly nagy az irodalom, hogy ott a spekuláns, itt a rossz mű elveszne a nagy tömegben úgy, mint elvész az Német- vagy más óriási irodalommal bíró országban.

Addig is, még hosszabban elmondanám, mint lehetne a vállalkozók és a vidéki könyvárusok hiányán előlegesen is segíteni, szeretném az írókat a Szent István Társulat példájára figyelmeztetni, mely egyesült erővel oly szép eredményeket hozott létre. Alapítsunk kiadási egyletet; ha egyik munkán vesztettünk, nyerünk a másikon, díjazzuk illően a legdicsőbb, a szellemi munkát; de aztán csak jó, erkölcsös, hasznos munkával lépjünk a magyar közönség elé, és a világért se engedjük meg, hogy az író mint kéregető tűnjék föl: ez teszi tönkre a kegyeletet, mellyel minden nemzetnek irodalma irányában viseltetnie kell, ha akarjuk, hogy ez szívében gyökeret verjen.

A vidéki könyvárusok hiányán csak akkor lesz valódilag segítve, ha lelkes és művelt magyar fiúk tanulják meg a könyvkereskedést; én részemről előlegesen is két ily ifjú kiművelését vállalom magamra. De ne kívánják tőlünk, hogy az első jöttment kalmárnak vagy sajtárusnak adjuk bizományba kiadásainkat; ezekbe mi sem bízhatunk, míg az irodalomnak sem válnak becsületére. A vidékre is hazafiúi érzetű, de az európai műveltség színvonalán álló, tanult könyvárusok szükségesek. Egyes lelkeseink fáradozása, melyet én, amennyiben csekély erőmben áll, a legnagyobb készséggel és örömmel fogok előmozdítani, a bajon gyökeresen nem segíthet. Ha szerkesztő úr megengedi, jövő cikkemben gyakorlati részletekbe fogok bocsátkozni.

A szövegközlés alapja: Magyar Sajtó, 1857. január 29.

Nyomdák és nyomdászok

9
VADNAI KÁROLY
AZ EMICH-NYOMDA^[32]
1865. augusztus 2.

(Részlet)

... Nagy örömünkre szolgálhat, hogy ma már a sok kisebb nyomda mellett két oly nagy könyv- és lapgyárral bírunk, melyek Lipcsében is - e par excellence könyvgyártó városban - az elsők közé tartoznának. Ezek az Emich^[33] és Heckenast-féle^[34] nyomdák. Ez utóbbi kívülről díszesebbnek látszik, a homlokzaton büszke aranybetűkkel viseli tulajdonosa nevét, több emeletre épült - de a második, súlyára, horderejére, jótékony hatására s maga a nyomdai helyiség sajátszerűségéire nézve is, jobban megérdemli a közfigyelmet.

A Barátok terén 7. sz. a. [Ferenciek tere, ma Károlyi Mihály utca] fekszik ama kissé régies szabású, de igen terjedelmes, négyszögletre épített emeletes épület, melyben az Emich-nyomda üzleti helyiségei, a kiadóhivatalok, kőnyomda, szerkesztőségi és nyomdai irodái léteznek. Maga a nyomda az udvarról bemenet jobbra, egy külön épületet foglal el (Emich tulajdona), homlokzatával az iskola utcára. Egészen újszabású, csinos és könnyűd épület, nagy ablakokkal és üvegtetőzettel. Nagyságára nézve sok kisvárosi templommal vetekedik, s ami benne legérdekesebb, az, hogy az egészben egy belső fal sincsen, hanem karcsú bronzoszlopok tartják az emelet négyoldalú, széles karzatát, amelyen egész légió betűszedő foglalkozik, míg a földszinten a gépek nagy csoportja mozog, s egy elvasrácsozott helyiségben a könyvfűző személyzet dolgozik.

A belépő egyszerre láthatja különféle működéseiben az egész nagy üzlet-telepet, hol másfél száz férfi, nő, fiú és leány foglalkozik szüntelen a világ legnemesebb iparával.

Mindenesetre érdekes látvány e szüntelen zúgó, forgó, zakatoló gépek munkája, melyeket alólról egy mindig fűtött nagy gép mozgat, míg körültök fiatal lányok sürögnek, az egyik betéve a tiszta íveket, amelyeket a másik már azonnal telinyomva szed ki.

Hét különféle szerkezetű gyorssajtó (némelyik már hazai gyártmány) működik itten. Türelmetlen Astarótok,^[35] akiket száz meg száz író munkás keze töm örökösen - kéziratokkal. Zörögve, bár egykedvűen működnek, akár Kemény Zsigmond magvas cikkeit vagy Jókai szikrázó élceit, akár egy vidéki levelező panaszos sorait, vagy éppen egy zsönge poéta fűzfavirágait őrlik le. Mogorva, zsémbes és egyhangú gépek, dacára, hogy annyi különböző szellemmel jönnek a legközvetlenebb érintkezésbe, és sötét méhükből a legszebb könyveket, élclapokat, tarka újdonságokat szórják szerteszét a világba.

Van azonban közöttük egy egészen új gép, melyet - ha élne még - König Frigyes,^[36] az eislebeni német, gyorssajtók feltalálója is nagyon megbámulna. Ha nézi az ember, egyszer csak elmosolyodik ez értelmes gép gyors és okos munkáján. Ez nemcsak hogy óránkint 1800 lenyomatot végez, s pedig oly tisztán, aminő más gépeknél csak lassú, óránkint nyolc-kilencszáz nyomás mellett érhető el, hanem egyszersmind sokágú s mindig járó lemezkezével maga is rakja ki az íveket. Ez a gép, mely Bajorországból való, megszégyeníti a fiatal lányok kézi munkáját. Pontosabban dolgozik nálok. - Maga e gép, mely több ezerbe kerül, megérdemli a megtekintést.

Van aztán öt kézisajtó, melyen a finomabb, színezett nyomásokat eszközlik. Épp most a Hazánk gyönyörű színes mellékletét és a jövő évi képes naptár borítékját készítik rajtok. - E komor, de mindig nyugtalanul járó ércgépek körül egész élénk üzleti élet foly, tarkítva a tisztán öltözött nyomdászleányok által, kik körültök foglalkoznak.

Fölmenve a karzatra, ott három hosszú oldalon két sorban, hosszú és széles betűládák előtt foglalkoznak a - betűszedők, kik közt a metrompánzsok (mettre en page, hasábozók)^[37] többnyire mind oly derék kinézésű és az irodalommal való folytonos foglalkozás által értelmessé vált emberek, kikkel akárki sem röstelhet kezet szorítani. Tisztelet nekik, miután éppoly nehéz, mint üdvös munkát teljesítenek, s szárnyaik alatt mindig egy csomó apró fickót tanítanak a betűszedés tisztes mesterségére.^[38]

Itt szedik a kéziratokat egész gépies kitartással és sebességgel, akár Arany János szép nagy gömbölyű betűi, akár Jókai apró kis vékony tollvonásai, akár Remellay Gusztáv^[39] pongyola hieroglifjei kerüljenek szemeik elé.

Mily roppant és folytonos munka foly itt, mutatja a megjelenő lapok és könyvek száma. Több mint a fél irodalom kerül ki innen. A Pesti Napló, Hon, Pesti Hírnök és Fővárosi Lapok mindennap, a P[ester] Local Blatt hetenkint háromszor, a Hazánk és Külföld, Bolond Miska, Üstökös, Kertész Gazda, Katholikus Néplap, Der Katholische Christ képes heti közlönyök, aztán a Magyar Gazdasszonyok Lapja, Ifjúság Lapja, Politikai Heti Lap, Vadász és Versenylap. Meglehet, ki is feledtük valamelyiket, ami nekünk hibánk lehet ugyan, de a nyomdának érdeme, miután annyit ád ki, hogy valóban nehéz összeszámolni.

Itt jelennek meg továbbá az Akadémia könyvei (e jó könyvek, melyeket oly kevesen vesznek), s a Kisfaludy-társaság^[40], Szent István^[41] és Sz[ent] László társulatok kiadványai, a földhitelintézet, pesti biztosító intézet "Hungária" és pesti iparbank minden nyomtatványa.

Továbbá az Emich által kiadott könyvek hosszú sora, a magánosok munkái, évenkint négy-ötszáz darab könyv. Majdnem hihetlen a mai korban, midőn a lapokat csak gyéren pártolják, s a könyveket meg alig veszik.

S mily díszes kiállítások vannak közöttük, Vámbéry^[42] utazása vetélkedik bármily angol kiadással, "Julius Caesar élete"^[43] ízlésesebb, mint a francia nyomás, s a most sajtó alatt levő Xantus utazási könyve^[44] oly szép leend, hogy bármely díszterem asztalára odaillik.

E könyvek, hírlapok és másnemű nyomtatványok halmaza évenkint 25-30.000 rizma^[45] papírt emészt el, tehát 500 ívvel számítva 15 millió ívet, mely 150-160.000 forintnyi érték; ezenkívül nyolc-tízezer forint árú öntött betűt, hét-nyolcezer forintnyi fametszvényt (képeslapok és könyvekben) s ezernyolcszáz forint árú festéket. - A betűszedők, nyomók, gépészek, nyomdászfiúk és leányok heti fizetése ezerszáz forintra megy; a hírlapok bélyegezése, postajegyek és hirdetésdíjak évenkint nyolcvan-kilencvenezerre; a szerkesztőségi díjak, tisztviselők s írói tiszteletdíjak szintén hetven-nyolcvanezer forintra sat[öbbi]. E számok legjobban beszélnek. Látható belőlük, hogy ez üzlet mily terjedt és tevékeny, mennyi iparágat mozdít elő, s a művelődés ügyére mily fontos; de egyszersmind látható az is, hogy e nemes téren az anyag szintén többet vesz igénybe, mint a szellem, s az írók sat[öbbi] díjazása jóval kevesebb, mint amit ez intézet a bélyegekre és postajegyekre az államnak adni köteles. E teher nélkül mennyivel könnyebben, szabadabban és kihatóbban lehetne működni!

Egy évtizede csak, mióta Emich Gusztáv tevékenysége, tapintata és áldozatkészségei e szép ipartelepet ily virágzásra emelték. S a javítás folyton foly, s mióta fia - ifj. Emich Gusztáv^[46] - szintén egyik jobb keze lett, sok üdvös terv lépett életbe. E szorgalmas, művelt és világlátott ifjú vezetése alatt épp most készítik a tömböntészeti (stereotyp) műhelyt, miáltal az öntött betűk kiméltetvén, a kiadások jutányosabbak lesznek. E találmány, melyet a hollandi van der Mey^[47] s a skót Ged^[48] födöztek föl, és a párisi Firmin Didot^[49] tett általánossá, abból áll, hogy egész betűtáblákat öntenek, melyekben a számok és betűk nem mozdulhatnak ki helyeikből. Magyarországban nem volt eddig, s itt honosítják meg először. Újabban a főnök irodája s az igen terjedt helyiségek közti gyors érintkezésekre egy házi távírdát is rendeztek be.

Szóval ez ipartelep nagyon méltó a közfigyelemre. - Ha valaki oda megy, igen udvarias bánásmódban részesül, s a nyomda tevékeny és derék munkavezetője, Urschitz úr, vagy az egyik irodatiszt, Sárkány úr - bokros és szakadatlan munkáik közt is - mindig szívesen megnyitják a nyomda ajtait az idegenek előtt.

A szövegközlés alapja: V[adnai] K[ároly]: Az Emich-nyomda. Fővárosi Lapok, 1865. augusztus 8.

10
A PEST-BUDAI NYOMDÁSZOK ÖNKÉPZŐ EGYLETE

Felhívás az egylet megalakítására^[50]
1865. október 1.

(Részlet)

Ügytársak! Itt az ideje, hogy felébredjünk végre azon tespedésből, mely évek óta nyomasztólag súlyosodik reánk; azon tespedésből, mely hozzánk méltatlan; hogy hivatásunknak tudatára jussunk, mely az iparűző osztály élére állít bennünket, hogy méltó példaadás által testvéreinket a valódi szabadságra és műveltségre vezessük. Az iparososztály nagy jelentősége mai időben már félre nem ismerhető, és midőn művelődés utáni törekvést tanúsít, akkor a valódi, az emberi nemesség állapotába lép. Tekintsük csak a külföldet, mi szép bizonyítékokat tud az nekünk e tekintetben felmutatni! Azért, pályatársak, ne hagyjuk magunkat külföldi ügytársainktól megszégyeníteni; igyekezzünk hozzájuk hasonlókká lenni; igyekezzünk arra, hogy a magyar iparos az őt megérdemlő helyet elérhesse. Tanuljunk! Egyesüljünk, hogy a különben egyenként szétforgácsolt erők egyetlenegy nagy működő erővé váljanak! Mutassuk meg, hogy Gutenberg szelleme nem idegen előttünk, hogy szakadatlan előrehaladás, művelődés által szabadulni akarunk immár azon szemrehányástól, melyet tétlenségünk és mulasztásunk által méltán magunkra vontunk. Minden egyesnek szent kötelessége, hogy a birtokában lévő erőt a nagy munkára szentelje, s áldozatkészség és kitartás által azt biztosítsa; mert ha magunk nem segítünk szükségeinken, akkor elveszhetünk, és valóban érdemetlenek is lennénk akkor a jobb érzelműek szánalmára, ha nem tudnánk és nem akarnánk magunk segíteni bajainkon! Hogy segélyre nagymértékben szükségünk van, abban a szomorú valóság nem enged kételkedni, mert a képzetlenebb műtársak nagy száma, kiket fővárosunk kebelébe fogad, rákfekélyként fenyeget romboló terjedésével; s azok a munkaadók, kik ezt előidézték, tehát ezen veszedelmes eredmény okozói, többé-kevésbé - lelkiismeret szerint - maguk viselik az önmaguknak okozott terhet. A valódi fő teher azonban mégis reánk nehezül, miként azt a tapasztalat megmutatta; mivel a munkaerő túlsokasága a helybeli intézetekben mindig jobban előtérbe lép, és mindez abban találja természetes magyarázatát, hogy földieink közül sokan e hazán kívül nem találnak alkalmaztatást, míg ellenkezőleg, a külföldről nagy számmal működnek nálunk, és ezen aránytalanság fő oka nyomasztó helyzetünknek. Segítsünk tehát magunkon! Fogjunk össze egy önképző egylet alakítására, hol az idősebb az ifjabbat oktatja, segíti; hol a gyenge erőssé válik! Használjuk fel azon szerencsét, hogy hazánkban oly érdemdús nagy férfiakkal bírunk, kik bizonyára örömmel fognak kezet nyújtani tudományukkal egy önképző egylet felvirágoztatásához! Hallgassunk népgazdászati, államismei és mindenekelőtt nyelvtudományi előadásokat! Nyelvtudomány, igen, ez legyen fő feladatunk, mert ennek ismeretével leszünk világpolgárokká, mert ez leghatalmasabb emeltyűje a kozmopolitikus fejlődésnek!...

Az alakuló közgyűlés megnyitója^[51]
1866. július 22.

A művelődés egyletünk célja. A művelődés az embert nemesíti; ez följogosítja őt az emberi társadalomban azon állást elfoglalni, melyre méltó, melyre hivatva van. A külföldön több város mutatott nekünk szép példát hasonló egyletek alakításával, és hazánkban - erre büszkék lehetünk, ez az első ilyszerű egylet. Annál inkább tegyünk meg tehát mindent, mi tehetségünkben áll, hogy törekvéseinkkel a munkásosztálynak használhassunk; mutassuk meg, hogy mint nyomdászok és a nagy Gutenberg követői - méltók vagyunk hivatásunkhoz, mert művészetünk, mely úgyszólván világa a többi iparágaknak, leginkább van hivatva azon nemes magvak elhintésére, melyeknek gyümölcse mind magunkra, mind pedig a közjóra nézve áldásos hatással leend.

A szellemi művelődés az, mely különösen szívünkön fekszik, mely egyedüli eszközül szolgál önmagunk és hivatásunk emelésére; mert fájdalom, sokan vannak közöttünk - nyíltan merem bevallani -, kik a legszükségesebb iskolakellékekkel is alig lévén ellátva, a nyomdába lépnek, hol azután a szellemi továbbképzés megszűnik, mert hiszen ekkor kenyérkeresetre vannak az illetők utalva, és az ifjú, alig hagyván el a zsenge gyermekkort, szellemileg és testileg elnyomorodva, romlásnak indul; művelődése, tudománya soha, vagy csak igen ritkán haladja túl műhelyeinknek, fájdalom, ma még igenis korlátolt határait. - Ámde - elég szomorú, hogy ezt így be kell vallanunk, eddig nem is lehetett ez másként; az intézmények így hozták magukkal; a munkás ma csak gépnek tekintetik, de végre is meg kell szűnnie azon tévhitnek, mintha a munkás csakis a gépszerű dolgozásra volna hivatva: kell hogy őt is a világ mint művelt, értelmes embert tisztelje és becsülje.

A munkás helyzete napról napra szomorúbbá válik, és szükséges, hogy különösen a nyomdász, ki csakis kezei keresményére van utalva, és a súlyos viszonyok folytán alig képes kenyerét és mindennapi élelmét megkeresni, szükséges, mondom, hogy a nyomdász maga igyekezzék a folyvást növekedő bajnak megszüntetésére eszközről gondoskodni és minden lehető erejével és határozottsággal annak továbbterjedése ellen működni. Avagy a tanult munkás, ki gyermekkorától fogva egész életét, erejét és egészségét a munkának áldozza, és éppen művészetünknél vajmi ritkán juthat önállóságra, a tanult nyomdász tehát ne igyekezzék szomorú sorsát némileg enyhítőbbé, elviselhetőbbé tenni? A munkás, illetőleg a nyomdász is nem csupán puszta eszköz a munkára, ő ember is! és mint ilyen, szellemmel bír, melynek az idő és művészetünk haladásával lépést kell tartania, mert ha ez nem történik, a munkásnak a szépművészettel együtt koldusbotra kell jutnia. Hogy pedig attól megóvjuk mind magunkat, mind művészetünket, sorakozzunk egyetértéssel, ügytárs-szeretettel és kitartással egymáshoz, folyvást szem előtt tartván jelszavunkat: "Műveltséggel szabadságra!"

Minden társunk fel fogja ismerni az önképző egylet horderejét, és bizonyára legszentebb kötelességének tartandja minden igyekezetét az egylet érdekének szentelni.

A szövegközlés alapja: Novitzky N. László: Egyesült erővel. A magyar könyvnyomdászok ötvenévi szakszervezeti tevékenységének története. Bp. 1912, Világosság könyvnyomda rt. 74-75, 77-78. l.

Tudományos könyvtárak

11
NEMZETI MÚZEUMUNK ÉRDEKÉBEN^[52]
1851. április 17.

(Részlet)

Panasz és kárhoztatás minden oldalról, ha Nemzeti Múzeumunk könyvtáráról szól valaki. Hogy e panaszok és kárhoztatások oka minő alapon fekszik, csak az tudhatja, ki a múzeum könyvtárába bepillantott.

Nemrégiben szerencsés valék, a Pesti Napló majd minden számában olvasható hirdetés nyomán, egy idegen literátorral a könyvtárba juthatni. Különféle elmélkedést szült bennünk az épület minősége, de erről szólani nincs szándékom, különben is az egész országban tudvalevő dolog, hogy e roppant költséggel fölépített kazamata [erődítmény] - a botrányig céliránytalan, mint Pollack^[53] minden épületei; én csupán az érdekelt tárgyról akarok néhány szót emelni.

A tudományok templomába belépvén, az első terem szép, magas és széles polcokon a könyvek 3-4 sorával rendezvék. Szakértő azonnal meggyőződhetik afelől, hogy a bécsi egyetemi, s valóban igen célszerű rend szerint munkálkodik az őr. Egy másik szobácska üvegházzá alakíttatott az olvasóközönség fölügyelésére leendő könyvtári személyzetnek. Egy harmadik s negyedik teremben láttunk régi, privát könyvtárakhoz készült, de már roskadófélben levő, rongyos polcokat (melyeket a szolga szegezett össze), szinte zsúfoltig tömve könyvekkel, a legszebb rendben. A többi termekben éppen semmi polc sem lévén, a könyvek csupán a padlóra vannak halmozva (mit az előbbi termekben is lehete látnunk) - vagy éppen ládákba zárva.

Csináltasson a Múzeum igazgatósága minden terembe kellő polcokat, s adjon az őr mellé az egy létező szolgán kívül még többeket, mint a természeti osztálynál is van, hogy hamarább föl lehessen állítni a könyvtárt, mert jegyezve s lajstromozva sincsenek a könyvek; adjon télen fát is, s merem állítani, hogy rövid idő múlva élvezhetendjük a múzeumba zárt szellemi kincseket...

Szintén megütődve láttunk a Múzeum könyvtárában egy roppant halmaz kötetlen könyvet is, mely az országgyűlés azon cikkelye következtében, mely minden könyvnyomót kötelez nyomtatványainak egy példányát a Múzeum részére beszolgáltatni - gyűlt össze. Ezek, a többszöri hordozkodás által, avatlan kezek alatt nagy részben hiányossá, sőt haszonvehetlenné váltak - s szintén pénz és ismét pénz kívántatik arra, hogy a használható egész munkák beköttethessenek. Kötésre várnak továbbá még azon munkák is, melyek roncsolt állapotban lévén, a közönség kezébe veszélyeztetés nélkül, használatra nem adhatók. Számtalan sok drágább munkák ismét az árvízben úgyszólván szétmállottak - ezek szinte újra kötendők volnának. Mindez pénzt igényel, hiszem, hogy az ország a maga javára áldozhatand még valamit, különösen akkor, midőn a cél betöltése oly közel.

A könyvnyomó urakat említém imént. Évek óta - az egy Landerer és Heckenast könyvnyomó intézetet^[54] kivéve - egy darabot sem küldenek be. Oly roppant áldozatba kerülne-e egypár példánnyal többet nyomtatni, s a Múzeum által a hazát ezekkel megajándékozni? Ezen egypár példány nyereségüket nem emésztené föl. Annál is inkább tenniök kellene ezt, mert erre az országgyűlés fönt említett cikke által kötelezve vannak, s őket bármely bíróság a törvény értelmében rövid úton elmarasztalhatja ezért. Egy kis erély, s a múzeumi könyvtárnak sok ezrei, melyekből idővel az ily elmaradt munkákat meg kellend venniök, másra leend fordítható.

Célszerű volna, ha a custos [könyvtárőr] úr mindazt, mit beküldenek, lapokban nyilvánosság elé bocsátná, hadd látnók, könyvnyomóink közől kik nem szégyenlik ily kis kötelesség ellenében a hazafiatlanság vádját.

Végül még egyet. Hát a híres Horvát István^[55]-féle könyvtárral mi fog történni? Ezt is láttuk egy zárt szobaajtó kulcslyukán keresztül, mert habár boldogult József nádorunk^[56] azt az ország majd minden megyéinek kívánatára megvenni szándékozván, azonnal a Múzeumba vitetni is rendelé, mégis öt év óta bizonytalanságban hevernek ott a könyvek, mert nincs miből kifizetni! Nagyon valószínű, hogy, mint hallám, e megbecsülhetlen kincs közprédára külföldön fog árverés alá kerülni. Ki leend, ki H. I. szellemét fölfogván, oly fáradhatlan buzgósággal teremt ismét egy ily, különösen Magyarország használatára alkalmas gyűjteményt? hozzátévén még, hogy egy Révai^[57] és Horvát hátrahagyott kézirati munkái is benn legyenek! - Uraim, hazafiak, ne feledkezzünk meg ennyire magunkról!

A szövegközlés alapja: Magyar Hírlap, 1851. április 17.

12
THALY KÁLMÁN^[58]
A MAGYAR NEMZETI MÚZEUMRÓL
1864. november 11.

(Részlet)

A Magyar Nemzeti Múzeum ügyeiről e lapok hasábjain legújabban ismételt ízben folyt a szóváltás^[59]. Helyesen; a magyar nemzet ezen egyik legelső és legnagyobb fontosságú országos intézete minden tekintetben méltó arra, hogy hírlapjaink minél gyakrabban foglalkozzanak vele, s így iránta a gyakori felemlegetés által a közönség figyelmét folytonosan ébren tartsák.

A Nemzeti Múzeum állapotával némileg ismerős lévén, talán remélhetem, hogy a már elmondottakhoz legalább még valamelyes tájékozással én is járulhatok; - engedje meg azért, szerkesztő úr, hogy rövidre összefoglalt észrevételeimet, illetőleg felvilágosításaimat e tárgyban elmondhassam.

Először is azon, tapasztalatból merített meggyőződésemet kell kijelentenem, hogy a Nemzeti Múzeum igazgatóságának akár erélyén, akár tevékenységén semmi sem múlik, ami ez intézet emelését előmozdíthatná.

Miután napjainkban a sajtó közbenjárásának igénybevétele nélkül úgyszólván semmi nagyobbszerű közügy és közintézet nem létesülhet, vagy a már létezők tetemesen nem gyarapodhatnak: lássuk először is a Nemzeti Múzeum igazgatóságának állapotát a napisajtóval szemben.

Az igazgatóság évnegyedenként közli a Múzeum egyes osztályainak szaporodási tárgyjegyzékét, maga költségén leíratván azt több példányban, s a tekintélyesebb lapok szerkesztőségeinek beküldvén, hogy ezek egész kényelemmel hozzájuthassanak, s csak éppen a nyomdába kelljen adniok.

Úgyde - azt vetik ellen - ez nem elég; "szükséges, hogy a Nemzeti Múzeum igazgatósága évnegyedenként ne csak a beküldött tárgyak jegyzékét közölje, mint eddig tevé, hanem egyszer-másszor figyelmeztetne a nagyobb hiányokra, melyeknek pótlása az intézet világos károsodása nélkül nem halasztható messze jövőre; ki kellene mutatnia, mi van eddig javítva vagy beszerezve a hazafias adományok árán, és mik azok, mikről elsősorban kellene gondoskodni".

Én pedig, részemről, ez ellenvetésre azt felelem: hogy az igazgatóság mint ilyen, többet annál, mint amit eddig tett és tesz - ezután sem tehet, már csak hivatalos állásánál fogva sem. Magánúton eddig is szívesen szolgált adatokkal a napisajtó képviselőinek az intézet állapotáról, hiányairól avagy gyarapodásáról stb., sőt a nevezetesebb tárgyakat, melyekkel gyűjteményei koronként gazdagulnának, újdonságilag, az évnegyedi rendes kimutatásoktól külön és azoknál előbb szokta közöltetni - csak legyen, aki a sajtó részéről az intézet iránt érdekkel viseltessék...

A Nemzeti Múzeumnak kiváltképp az írók mindig szívesen látott vendégei; a 60.000 kötetből álló országos Széchényi Könyvtár s a 10-12.000 darabra menő kézirattár már rendezve van, s teljesen használható állapotban; s bár a közolvasótermek, e célra szánt személyzet és bútorok hiánya miatt, még megnyitva nincsenek: az írók számára öt-hat üres asztal folyvást készen áll, s az érdemekben gazdag könyvtárőr, t. Mátray Gábor úr^[60], oly előzékenységgel szolgáltatja kinek-kinek kezéhez a kívánt adatokat, hogy e tekintetben bárki is megtiszteltetve érezheti magát. - És mégis, a könyvtár vajmi kevéssé látogatott. Alólírott évek óta szerzett tapasztalatból mondhatja ezt. A Múzeum kézirattárában jegyezgetvén, volt idő, hogy hetekszámra sem láthattam ott más írót, mint azt az általam még hamvaiban is szent kegyelettel tisztelt nagy embert - Szalay Lászlót^[61]. Az ő asztala rendszerint halmozva vala fóliánsokkal, búvárkodásainak kútfőivel. Midőn elhunyta után először azon terembe léptem: amint a pusztán maradt asztalára esett tekintetem - ki írhatná le azt a fájó érzést, mely szívemen átnyilallott?! Szemeimbe könnyek tolulának...

Bocsánat, szerkesztő úr, e kis kitérésért, mellyel ama dicső férfiú emlékének áldozám. Vajh ki fogja pótolni őt!

Tehát a könyvtárat az írók gyéren látogatják. Pedig e könyvtár a maga nemében egyetlen, pedig e könyvtár hazánknak egyedüli országos, azaz specifice magyar könyvtára. Benne találhatjuk fel legjobban mindazt, ami a) magyarul, b) magyarok által, c) Magyarországon vagy d) Magyarországot érdeklőleg - habár külföldön - íratott és adatott ki.

Volt alkalmam a Pesti Napló hasábjain ezelőtt vagy másfél évvel e könyvtárt körülményesebben ismertetnem^[62]: mily részekből áll? mennyi van már rendezve? mik kellenek még teljes rendezéséhez? stb. Cikkemet akkor a többi hazai lapok többnyire egész terjedelműleg átvették, vagy kivonatot közöltek belőle - de azóta ismét hallgat a krónika.

Nem találkoznék a zsurnalisztika képviselői közül csak egy sem, akinek eszébe jutott volna személyesen meggyőződni vagy utánatudakozódni: mi történt ez idő alatt a Nemzeti Múzeum könyvtárában? mennyire haladt a rendezés? Pedig azóta már a díszterem teljesen elkészült, a Batsányi-könyvtár^[63] rendezve van, s a Horvát István-féle^[64] rendezés alatt.

Mert Mátray úr, habár az óriási munkához - 150.000 kötet mindenféle könyv osztályozása, lajstromozása - csak egyetlen őrsegéd és egyetlen szolga áll rendelkezésére: valóban nyilvános elismerésre méltó szorgalmat fejt ki. Annyira, hogy rendes szekrényeknek immár hiányában - a létezők rendezett könyvekkel kétsorosan is meg levén rakva - a régiségtárból kölcsönzött szekrényekbe rendezi a nemzeti irodalom termékeit...

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1864. november 11.

13
TOLDY FERENC^[65]
KÉRELEM A HAZAFIAKHOZ, RÉGI MAGYAR KÉZIRATOK
ÉS KÖNYVEK BEKÜLDÉSE ÜGYÉBEN
1850. június 24.

Az imént lefolyt szerencsétlen két év sokat emésztett meg azon irodalmi írott és nyomtatott emlékek közől, melyek a múlt századok viszontagságai közt az enyészettől szerencsésen megmenekültek; de fennmaradhatott, s kétségkívül fenn is maradt egyeseknél sok, ami magánkézben egy ideig fenntartathatik ugyan, de tűz, víz, hűtelen kezek s a birtokos elhalta által új veszedelmeknek kitéve, a jövendőségre s a nemzetre nézve biztosítva nincs. Amennyire régi irodalmunk ismérete terjed, belőle azon meggyőződést meríthetjük, hogy a régi kor nem volt oly szegény írott magyar munkákban, mint tán közönségesen hiszik, noha alig negyven kézirat kerülte el az enyészetet, vagy legalább a köztudomást; még a XVI. században új virulásnak indult irodalom sajtóművei is jórészt e sorsban osztoztak. A nemzeti becsület óhajtja tehát minden hazafival, bár mindaz, mit a kor az elvesztéstől megóvott, s jelenleg magányosok birtokában van, homályából kivonassék, s valamely közintézet birtokába juttatva, az irodalom történetének s a nemzetnek örökre biztosíttassék.

Az Akadémia tehát a hazafiakba helyhezett teljes bizodalomból felszólítja mindazokat, kik régi magyar kéziratokat s nyomtatványokat vagy ilyeknek magánkéznél léteztéről ismeretet bírnak: engednék azokat által vagy magok, vagy igyekeznének az illetők azok átengedésére bírni, vagy értesítenék ilyekről az Akadémia titoknoki hivatalát, hogy ez ügyben a szükséges lépések megtörténhessenek. Az Akadémia az ily küldeményekről köszönettel fogja a közönséget értesíteni, azokat könyvtárába iktatni s híven megőrzeni a maradék számára is; használni maga, s használtatni engedni, mint azt eddig is teszi folyvást; a kódexeket (barátbetűkkel készült magyar kéziratokat) azok nevével fogja örök emlékezetre s el. elismerése jeléül elkeresztelni, kiknek érdeme által azok birtokába jutand; oly esetben, ahol az ajándékozás a magánbirtokosnak áldozatába kerülne, kész azt kölcsönösen meghatározandó becsáron magához váltani. Semmi, ami régi, habár csonka vagy egyébként rossz állapotban volna, vagy tartalma szerint fontosság és becs nélkülinek látszanék: nem oly érdektelen, hogy beküldésre vagy róla adandó tudósításra méltó ne volna. Megjegyeztetik még, hogy vannak a XVII., sőt a XVIII. század elejéről is oly magyar nyomtatványok, melyeket az Akadémiai Könyvtár nem bír: s azért ilyekről is a tudósíttatás köszönettel fog vétetni. Végre oly esetben, hol a birtokos bármely okból a nála levő ilyes tárgyaktól megválni nem akarna, legalább azok részletes leírását a nemzeti intézettől sajnálni nem fogja.

Az Akadémia e felszólítását annál nagyobb reménnyel teszi a sükernek, mennél inkább van meggyőződve afelől, hogy nemigen van magyar, ki ne érezné, miszerint éppen most van ideje a mindenképpi közremunkálásnak, még önmegtagadással is, hol a nemzet becsülete van szóban, melynek egyik fő tényezőjét tagadhatatlanul azon adatok teszik, mik a rég lefolyt idők műveltségi s értelmiségi állapotait új díszben feltüntetnünk képesítenek.

A szövegközlés alapja: Pesti Napló, 1850. június 26.

14
HUNFALVY PÁL^[66]
JELENTÉSE A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVTÁRÁRÓL
Pest, 1868. január 2.

Tekintetes Akadémia!

A magyar akadémiai könyvtárt az 1865. év tavaszán nagy sietséggel kellett a régi helyiségeiből az új épületbe átszállítani.^[67] Ez magában is lehetetlenné tette volna megtartani és folytatni a felállítás azon rendjét, amelyben a könyvtár amott volt, s amelyben, ha ide át nem szállíttatott volna, használata talán félbe sem szakad. De a baj felette nagyobbodék még azáltal, hogy itt, az új épületben sem voltak még elkészítve a szekrények. A könyveket tehát kazlakba kellett rakni az udvari terembe, a leendő olvasóterembe s a leendő kézirattárba. Szerencsére a könyvek nem szenvedtek kárt a kazlakban, mitől nagyon lehetett tartani. Mert esős, olvadó időben történék az átszállítás, mely mintegy tíz napig tartott; azután a termek és szobák, amelyekben ideiglenes padlózatra rakattak a könyvek, a téli levegőtől nyersek, sőt a falak nedvesek is voltak még. De kár ezért nem történt egy könyvben vagy könyvcsomóban sem - mert nagy része, jelesen az új kötésűeké, csomókba volt göngyölve.

Amint a Duna felé néző könyvtári helyiségek elkészültek, a szétszedési és felállítási munka kezdődék, s tartott az 1865-i nyáron, sőt, amennyire lehetséges volt, a téli időn keresztül is, úgyhogy 1866 nyaráig a könyvtár fel volt állítva, s a részletes munka elkezdődve.

Fel van állítva a könyvtár s ami hozzá tartozik, azon rendszer szerint, amelyet a T. Akadémia még 1863. április 27-én elfogadott, s melyet az akadémiai jegyzőkönyvek első kötetének 78-83. lapjain lehet olvasni.

Maga a részletes munka, mely összekeresésből és állításból, jegyzésbe vevésből, cédulázásból és számozásból áll, lassan foly, s nyaranta a vidéki látogatók által is hátráltatott - kiket pedig nem szabad volt kitiltani, mert ki-ki, az országosan folyt adakozások után, érdekelve van nézni az akadémiai épületet, s látni, mi van benne. A rendező munka pedig legkényelmesebben magokban a könyvtári szobákban esik meg. Hozzájárul még, hogy 1867 eleje óta nemcsak akadémiai tagok, hanem egyéb olvasók is járnak bele olvasni, mi hasonlóképpen s néha sok időt is igényel magának. A könyvtárnoki rendes dolog, mely a járulékok elfogadása és rendezése, a kiadott könyvek bejegyzése és visszavétele s a könyvkötésre adandó könyvek körül forog leginkább, úgysem szünetelhet soha, s szinte állandóan veszen igénybe egy embert. Azért is az eddigi rendezési munka csak úgy haladhatott némileg, hogy ft. [főtisztelendő] Rómer kézirattárőr^[68] szíves volt folytonosan segíteni.

Az eddigi rendezés következő eredményt mutat a szakok és a gyűjtőcímek meg az egyes munkák száma szerint:

I. Akadémiák és Társulatok kiadásai	192 szám
II. Magyar Akadémia kiadásai	108 szám
III. Régi magyar irodalom	466 szám
IV. Újabb magyar irodalom	802 szám
V. Magyar történelem	1524 szám
VI. Magyar politika	195 szám
VII. Magyar jog	562 szám
VIII. Nem magyar történelem	1150 szám
IX. Nem magyar politika	1050 szám
X. Nem magyar jog	360 szám
XI. Növénytan	178 szám
XII. Ásvány- és földtan	231 szám
XIII. Állattan	176 szám
XIV. Természetrajz	148 szám
XV. Ó-régiségtan	311 szám
XVI. Középkori régiségtan	127 szám
XVII. Éremtan	130 szám
XVIII. Vegytan	251 szám
Összesen	7961 szám

Legyen itt mindjárt megjegyezve, hogy a nem magyar történelemből az 1150 szám alig teszi ki a meglevők egyharmadát; s hogy a biográfiai, geográfiai és utazási szakok szintén gazdagok. Távolról sem lehet még tehát a közlött adatokból az egész könyvtár létszámára következtetni.

De a kézirattár és éremgyűjtemény összes létszáma a következő:

A kézirattár áll 1867. év végén 1838 kötetből, miből még 938 darab kötetlen.

Az éremtár állapotja 1867 végén:

	arany	ezüst	réz	ólom
Római és görög érem	14	1492	2592	-
Magyar és erdélyi	53	1803	130	-
Külföldi államoké	32	1516	840	3
tehát	99	4811	3562	3

Összesen 8475 darab.

Az idei szaporodás a Pulszky Ferenc^[69] tiszteleti tag ajándékozta nagybecsű könyvei által jelesedik, melyek közt sok van olyan, mely egyik pesti könyvtárban sem találtatott, p. o. a mexikói régiségeket tárgyaló nagy munka^[70]. A nyelvtudományi, történeti és politikai tartalmú munkák száma 388 volt; a régiségeket tartalmazó munkák száma pedig 378, 592 kötetben.

A vételek és az Akadémiának csereviszonyai által beérkezett könyvek, valamint magánosok ajándékai és a kötelmi példányok^[71] összesen 693 számot tettek az elmúlt 1867-ben. Nagy panaszunk van azonban a kötelmi példányokra nézve. Igen keveset kap az akadémiai könyvtár azokból a kiadásokból, melyek a folyó magyar irodalom díszét teszik, úgyhogy kénytelen megvenni az Akadémia a magyar irodalom munkáit, amelyek nélkül könyvtára nem lehet el.

A szövegközlés alapja: Tudósítás a magyar Akadémia könyvtáráról (1356/1868. sz.). Akadémiai Értesítő, 1868. 33-35. l.

15
TOLDY FERENC^[72]
EGY ORSZÁGOS INTÉZET VESZEDELMÉNEK
NYÍLT ÉS TITKOS, ÉRDEKES TÖRTÉNETE
1866

(Részlet)

... Az egyetemi könyvtár^[73] udvarát a dél felé megszűkülő Ferenci tér felé egy emeletmagasságú puszta fal köríti; ennek sarkától be a Reál[tanoda] utcába egy magasabb földszinti ház vonul, melyet Á-nak nevezünk, s melyben két könyvtári hivatalnokok szállása van; beljebb azon utcában, ugyanennek közvetlen szomszédságában, egy alacsonyabb s minden mérveiben kisebb és silányabb építésű más házikó áll, szintén egy tiszti s egy szolgai lakással: ez legyen B. Ezek fedelei az udvarra néznek, melyeket kifelé ama Ferenc téri tűzifal alakú falnak mintegy folytatása rejtett el. 1866-i márc. harmadik hetében egy éjszak felől dúló orkán, rést találva a Hatvani [a mai Kossuth Lajos] utca felől a magas baráttemplom és szintén magas Horvát-ház^[74] közti földszinti és tetőtlen boltosház felett, a vele dél felé szemközt fekvő említett B. ház födelét rengette oly hatalmas rohamokkal, hogy ennek a Reál utcára néző s a fedelet elrejtő silány és rozzant homlok- vagy csúcsfala, melyre a gyenge fedélszék támaszkodott, két öl hosszában az utcai járdára kidőlt, szerencsére nem sértvén meg senkit. Jegyezzük meg, e B. háznak a széltől szenvedett része az 1855-beli jogtalan átadás óta a barátok birtokában volt.

Elé kellett ez unalmas és aprólékos leírást bocsátanom, hogy egy, a civilizált világban s a XIX. században (forradalmakat s régi magyar restaurációkat kivévén) kétségkívül hallatlan attentátumot [merényletet] kellőleg méltányolhasson a türelmes olvasó.

1866. április 3-án, húsvét keddjén, reggeli 6 órakor, a könyvtárudvar mindkét, ti. A. ház és a B. házrész lakói (két hivatalnok és egy szolga) egy városi fegyveres (azaz puskás) hajdúcsapat s egy csoport kőműves, cserepész és napszámos által felverettek nyugalmokból. A támadók élén a város vitéz főkapitánya, Thaisz Elek úr, kinek stábját két városi biztos és két városi mérnök képezték. A gyengélkedő Cs. custos, [könyvtárőr] álmából felriasztva, első percben a Bakonyban vélte magát (talán álmodott); de csakhamar fölismervén, hogy az élet- és vagyonbiztonságunkról oly gyengéden gondoskodó hatóság fegyverei villogtak kétfelől, az utcai és udvari ablakokon át, feléje, természetesen megnyugodott, s boldog volt hallani, miszerint csak a házat fogják demolírozni [lerombolni], melyben lakik, s őt is, ha ellenkezni mer, csupán "bevinni". Ily barátságos intésre a felijedt lakókkal egyetemben megadván magát, azaz szépen elhallgatván, az egyetem rektora távollétében a prorektor és a könyvtár igazgatója után küldött. A műsereg egy része ezalatt ama homlokfal lerombolásához látott, míg mások, anélkül hogy a lakóknak időt engedtek volna padlásaikon levő holmiok lehozatalára, a padlásoknak estek, azok deszka válaszfalait átverték, a sérelmes homlokfalra dőlő fedelet, sőt a másik háznak, ti. a könyvtár A. házának homlokfalát is bontani kezdték. Megjelenvén most a prorektor, tiltakozott az erőszakos birtok- és házicsend-háborítás ellen; azon fenyegetésre pedig, hogy aki ellenkezik, bevitetik, offerálta [felajánlotta] magát e szóval: "Tessék!". Azonban nem vezetvén fegyveres hadat a fegyveres had ellen, méltóztattak fenyegetéseket kegyesen be nem váltani. Éppen visszavonult volt a hadsereg, midőn a könyvtár igazgatója is megjelent, s már csak a generálstáb főnöke, ti. a főmérnök előtt fejezhette ki bámulatát azon, hogy az egyetem előre fel nem szólíttatott, hogy maga intézkedjék, s hogy minden válasz bevárása nélkül ily erőszakhoz nyúl a város: de felelet csupán a főpolgármesterre hivatkozás lett, s a Reáltanoda utcán elmenők életbiztonsága!! "Igaz, de uram, ha a másik, a szomszéd háznak baja van, ezt a mienket ne bántsák!" - "Hja, a főpolgármester úr parancsa." - Ekkor sült ki az is, hogy a határozat március 24-én hozatott! Természetesen, ha az egyetem tudósíttatik s felszólíttatik, akkor vizsgálatot eszközöl, a kormányt értesíti stb., és akkor nem lehet épületeket rommá tenni, s azokat a fait accompli [kész helyzet] után A BARÁTOK KEZÉRE JÁTSZANI. A "per cuniculos" [aknamunka] eljárás hőseit ismerve, az első gondolat érdemét tőlök el nem akarjuk vitázni; a közvetítő szerepre is kitűnően alkalmas a furfangos confráter-syndicus [papokkal szövetségben levő személy], a zsenialitásáról ismeretes Ságody Sándor alpolgármester: de a teljes dicsőség kétségtelenül a kivivőé (ha tán csak vak eszköz volt volna is), a gyors és törhetetlen erélyű főpolgármesteré, ki ezentúl mint rettenthetetlen FALTÖRŐ fog Pest évkönyveiben ragyogni. Neve a nagy embernek: ROTTENBILLER LIPÓT^[75]. Adjuk át a halhatatlanságnak!

S ím, ezalatt a prorektor jelentést tett a helytartótanácsnak. De ennek is imponált (nemcsak Cs. úrnak) a bátor Faltörő erélye, s hiába vártuk a teljesen jogosult hatalomszót. Jelent ugyan meg másnap egy helytartótanácsi szakbizottmány a tiszti (A) ház állapotának megvizsgálására, s konstatálta is az épület erős és biztos voltát: de tilalom nem jött. A rombolás tehát kedélyesen folytattatott. Megérkezett a rektor is, megtette ő is lépéseit mind az alapítványi ügyigazgatóságnál, mind a helytartótanácsnál: Pestnek basája csak nevette; sem tiltakozás, sem tilalom nem jött, s a rombolás folytattatott, bár ugyan kemény dió volt. Mert a ráfogás szerint roskatag fal nemcsak vastagnak, hanem nagy kaliberű, tömött kövekből állónak találtatott, melyek a mésszel gazdagon vegyített vakolat által szinte sziklává nőttek össze. És folyt a fárasztó munka kedden, szerdán, csütörtökön, még mindig városi asszisztencia mellett, azontúl enélkül (hisz nem mutatta magát ellenség), és április 9-én a ház homlokfal és fedélszék nélkül állván - most már a főfalak vaskapcsait kezdték kifeszíteni, s így világosan magokra a lakosztályokra került a sor.

Nem volt egyéb mentség! A könyvtár igazgatója egy telegramot indított Bécsbe:

"Mailáth^[76] Udvari Kancellár Úr Őexcellenciájának, Bécsben. Pest, április 9-én, 1 óra 50 perc.

A városi hatóságok április 3-án hajnali 6 órakor erőszakkal behatoltak kőművesekkel és ácsokkal az Egyetemi Könyvtár azon részébe, ahol hivatalnokaink laknak, és lerombolták azt. Panasz tétetett az állami helytartóságon és a gazdasági ügyvivőnél. Ma már isten szabad ege alatt vagyunk, ha Excellenciád a középkori erőszak folytatását táviratilag nem állítja le. Toldy prefektus. Látta a rektor."^[77]

E sorok írója, ki a könyvtár naplóját használhatta fel az épületes történetecskéhez, nem tudja, intézkedett-e a főkancellár, de tény az, hogy 9-én este a FALTÖRŐnek sziklarepesztői, eszközeikkel együtt, szépen elsunnyogtak, és félben hagyva az irtómunkát, többé meg sem jelentek. Április 10-én csend volt az eddig oly nyüzsgő életet mutatott udvartéren, de ennél telibb volt az a lerombolt falak kőtömegeivel, kőmorzsa-halmazokkal; itt a tetőzet cserepei ölbe rakva, a hosszú fedélszék gerendái, a padlások lécezetei s deszkái egymásra tornyosulva, ott a fedelétől megfosztott ház, pusztán felnyúló kéményeivel, amott a klastrom egy-egy ablakán egy kerek, de búsuló barátfej kikandikálva, hogy hát csak nem roskad-e össze az áldozat?

Végre április 12-én a barát-guardián [rendházfőnök] barátságos részvéte tágított a nagy kényelmetlenségen: elhordatta szépen a lépteinket mindenütt gátló gerendák és lécek nagy részét. (Persze, eladta.)

Végre, post festa [elkésve] összegyűlt a könyvtárban egy vegyes bizottság is, melyben a helytartótanács, a város, a könyvtár s a barátklastrom voltak képviselve, s jegyzőkönyvet vett fel az eseményről. A vitéz kapitány, a szent atya (ti. a gerendák és lécek elhordatója), mindketten amaz esprit superieurre [irányító szellemre], a nagy Faltörőre tolták a dolgot. A per cuniculos [földalatti utakon] működött szent atya vagy inkább a Faltörő a város kasszájából fizette-e meg azután a hét nap költségeit meg "az új nyeregtetőt", melyet, miután a lakók szobáikban néhányszor jól megáztak, megrendeltek: az ugyan a helytartótanácsnak május 2-án, 25.108. sz. alatti intézvényéből nem derül ki: de azt csakugyan elrendelte, hogy a megkárosított ház nyeregtetőt kapjon, valamint "a könyvtári személyzetnek előbbi lakhelyén leendő megtartását": s így vég vettetett a barátok azon, április 17-én képzelhetetlen naivsággal, s most már nyíltan tett posztulátumának [követelményének], hogy az egyetem engedje át a fél romokat (egy ház építésére!): ők majd a kertjökben adnak ahelyett egypár lakszobát a könyvtárszemélyzetnek rendelkezése alá.

S így a nagy stratagéma [hadicsel] - melyben a márciusi orkán alkalmi okul, a nagy faltörő Rottenbiller Lipót az egyesült korlátoltság és furfangnak dupejéül [kárvallottjául] szolgált - vízzé vált, de fájdalom! oly eseménnyel gazdagította történetünket, melyhez hasonlót ám keressetek az újkori mívelt népek élményei közt - ha találtok! Mutassatok példát, hogy nyugodt időkben, egy policiális [közigazgatási] rendszabály ÜRÜGYE alatt - mert hiszen nem az egyetem A. háza, hanem annak szomszédja, B. dőlt ki - egy ember, hatóságával takarózva, titokban szőtt támadó s romboló terv szerint, nyílt erőszakkal megrohanjon egy országos, közhasznú intézetet, hogy másnak kezére játssza annak királytól nyert birtokát, pártját fogva az alattomosságnak a nyílt jog, a sötétségnek a világosság ellenében: s mindezt egy kormány szemei előtt, és - büntetlenül!

Pest, 1870. (Különlenyomat a Reformból.)

16
EÖRY ANDOR^[78]
SZERÉNY INDÍTVÁNY HAZAI M[EZŐ]GAZDASÁGI
KÖNYVTÁRAK ÜGYÉBEN
1859. július 12.

(Részlet)

Nem a kótából való gazdálkodás érdekében emelek szót, annak is megvolt az ideje, mikor az empíria a könyvet búvó gazdát szerencsével választotta élcei tárgyául, szerencsével, mondom, mert a nevetők az élceskedő részén állottak, s csakis ez volt a néha nagyon is szögletes gunyor célja.

Ha nem is éppen nagy idő óta, de elvégre mégis, mint a szalmába fészkelt vackor, megpuhultunk, a betű hatalma nagy hódítást tett a gazdavilágban, s ez nem is lehetett másképp, az ép észjárású magyar gazda belátta, hogy az ő gazdai üzletének érdekében jól írott gazdasági könyvek és folyóiratok a legjobb barátjai, e tekintetben sem akarok tehát izgatni, mert - s ezt igen jól esik mondanom - erre nemigen van szükség.

Talán nem cselekszem helytelenül, ha elmondom, mi bírt indítványom közzétételére - az indítvány aztán magától előálland.

Mindenekelőtt nyílt vallomást teszek arra nézve, hogy a kótából való gazdálkodásnak - a betűnek, bizony, magam sem voltam nagy embere; e gyarlóságomat nem szégyenlem bevallani, csak azt sajnálom, hogy legalább tíz évvel előbb nem jutottam azon meggyőződésre, hogy a betű irányábani egykedvűségem csakugyan gyarlóság; de megnyugtat az, hogy egészen oka nem éppen én vagyok, ugyanis mezőgazdasági irodalmunk, folyvást, lehetőségig keveset törődött gazdasági íróink és irodalmunk történetével, ezen az úton tehát nemigen volt alkalmunk szétnézni a hazai gazdasági irodalom terén, továbbá az újabb idők, ha nem csalatkozom, talán nagyon is méltatlanul horzsolták le a régi iránt fennvolt kegyelet virágporát vagy zománcát, minek természetes következése az lőn, hogy igen könnyedén pálcát törtünk a régi, mint állítólag silány, vagy legalábbis már elévült felett.

Nagyon tisztelem az önállóságot, de csak úgy, ha öntudatos alapon veti meg lábát - gazdasági irodalmunk iránt, úgy látszik, ily öntudatos elvetési joggal nem bírtunk, mert amennyire ez idő szerint tájékozva vagyok, hazai m. gazdasági irodalmunk jobb, mint aminőnek a nagyobb rész tartotta, de már az is szép, hogy van oly gazdasági irodalmunk, mely szégyenünkre nem válik, melyet tehát már mint mívelődési eljárásunk egyik tényezőjét is ismernünk kell.

De hogyan kössünk vele alapos ismeretséget?

Állítsunk lehetőségig tökéletes tárt a hazai írók által szerzett gazdasági, bármi nyelven írt könyvekből és folyóiratokból; állítsuk azonban e gazd. könyvtárakat mindenekelőtt a gazdasági egyesületeknél, s ha például az országos és vidéki gazdasági egyesületek ily könyvtárakat állítnak, akkor a tagok kényök-kedvök szerint használhatnák azokat...

A szövegközlés alapja: Magyar Gazda, 1859. július 12.

Tervek közkönyvtárakról. Olvasókörök

17
TÖRÖK JÁNOS^[79]
KÖZSÉGI KÖNYVTÁRAK
Pest, 1857. március 7.

Ötödik éve már, hogy e sorok írója a községi könyvtárak mellett először felszólalt, s az indítvány minden értelmes magyar embernél szíves visszhangra talált.^[80]

Azóta az eszmét több ízben emlékezetbe hoztuk, s nevezetesen koszorús Vörösmartynk kora halála alkalmából kifejtettük, miképp lehetne a nemzeti mívelődés eszközét s szellemi nagyjaink emlékének kegyeletes megőrzését összekötni azáltal, ha minden jóravaló magyar község községi könyvtárt alapítana, s legjelesb íróink műveit azokban összegyűjtené.^[81]

Mert semmi sem tünteti ki annyira a kellően kifejlett, mívelt községi élet s a polgári emelkedettség s öntudatosság jeleit, mintha a szellemi ösztönök kezdenek nyilatkozni, s a tudás és ismeret szükségeinek kielégítésére az anyagok egyesült erővel szereztetnek meg.

A községi könyvtárak a nevelési s mívelési intézkedések nélkülözhetetlenül kiegészítő részét képezik, s összekötő láncszem gyanánt szolgálnak az ifjúság tanintézetei s az élet iskolája között.

A községi könyvtárak igen becses segédeszközül és szellemi forrásul szolgálnak egyrészről mind a helybeli tanulóknak, mind a tanítóknak, másrészről pedig egyedül azok tehetik lehetségessé, hogy olvasókörök és kaszinók valóban községi intézményekké váljanak, s azok a szellemi foglalkozás és művelt szórakozás minden jobb és újabb anyagával ellátva lehessenek.

Mi azonban a községi könyvtárakat a magyar emberre nézve rendkívül fontosakká teszi, az: irodalmunk s nemzeti művelődésünk kellő ápolása.

Mi, akik a nemzeti irodalom sorsával egyedül fajunkra, s mondhatni, csupán hazánk határaira vagyunk szorítva, csupán azáltal biztosíthatjuk jelesb szellemi műveink közrebocsáttatását s ezzel jobb tehetségű hazánkfiainál a magyar tudományos munkásság ösztönét - ha a megjelent vagy megjelenendő munka legalábbis bizonyos mennyiségű keletre számíthat.

Odáig még nem jutottunk, hogy a magyar arisztokrácia minden hazafiúi indulata dacára, kivétel nélküli nemzeti elv gyanánt tűzte volna ki, hogy háza elrendezésében egy teljes magyar könyvtár képezze életszükségeinek egyik alkatrészét, s munka- és társalgási legkedvesb teremét.

A nemzeti logika ezen axiómája eddig még aránylag kevés főúri házban győzött, mert az erőknek e megfeszített egyesülését a nemzeti irodalom ápolása és sohasem eléggé buzgó felkarolása körül nemzeti állapotunk új fejleményei s a legújabb kor tették - nemzeti közös életszükséggé, s mindenekfelett a nemzet nagyjai kiváló kötelességéül.

Szerintünk egyébiránt sokszorta fontosabbak a községi könyvtárak, mint a legnagyobb magángyűjtemények.

Lehetnek egyes nagy és költséges irodalmi és művészeti vállalatok és munkák, melyeknek megszerzését csak gazdag dinasztiák győzik meg: de a nemzeti irodalom egyetemes hatását és terjedését egyedül a hasznos könyvek keletének nagy száma eszközölheti.

A községi könyvtárak ugyanazon szerepet vannak hivatva a nemzeti irodalom összessége irányában vinni, mely szerep a községeket az országgal szemközt illeti.

Valamint községekből áll az egész haza, s valamint ha az egyes községek józan munkásságuk s helyes belrendezetük folytán gyarapodnak, az egyetemes haza is virágzik - éppen úgy fog virulni a nemzeti irodalom, ha minden községben a nyilvános nemzeti könyvtárak alapítása által tevékeny ápolásra támaszkodhatik.

S csak egyetlenegy ember és hazafi találkozzék valamely községben, ki e könyvtárak horderejét felfogja, s egyszersmind a község bizalmát bírja, akkor nem képzelhető eset, hogy ily községben lehetetlen legyen e közös könyvtár állításának legbiztosb s legildomosb módjait kitalálni még ott is, hol talán ily célra a község közjövedelme nem terjedne.

Azon, hogy ily emberek helyenkint találkozzanak, kik ez eszme fonalát s kivitelét kezükbe vegyék, nem aggódunk, nem aggódhatunk anélkül, hogy e nemzet józan eszén kételkednénk.

A községi könyvtárak célszerű és sikeres létrejöttének van egy egészen más, félreismerhetlen nehézsége; s ez: a megvásárlandó könyveknek helyes kiválasztása.

Kétséget sem szenved, hogy valamely községi könyvtár helyes könyvlajstromát szükségképpen nemcsak a község vagyonossága s anyagi ereje, hanem egyszersmind míveltségi állapota s különböző helybeli viszonyai s túlnyomó foglalkozásának természete dönti el.

Más könyvtár illik falusi községnek, más ismét nagyobb városnak, más választást kíván az iparos, mást a mezőgazdasági irány.

Vannak irodalmi szakok (s ilyenek például a szépirodalom, főleg remekíróink: Berzsenyi, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, azután Jósika, Eötvös, Jókai stb.; a történelem: Virág Benedek, Teleki, Szalay, Horvát, Péczeli stb.; s végre a természettudományok), melyeknek mag és velő gyanánt minden könyvtárban otthon kell lenniök.

De valamint e szakokra nézve a kiterjeszkedés és könyvek száma a község pénzbeli tehetsége által szabályoztatik - úgy egyéb gyakorlati szakokra nézve a községek szükségei s kívántatosságai tetemesen eltérnek egymástól.

Mármost ki adja a községnek (de még magánosoknak is) az irányt a legjobb könyvek megválasztására, jóravaló könyvtárak alkotására?

A közelebbi napokban bocsátott közre e lapok érdemes kiadója ily könyvjegyzéket, vonatkozva a községi könyvtárak szükségére. Mi e gondoskodást igen dicséretesnek tartjuk; s más kiadók is igen jól tennék, ha kiadói vagy bizományos körükben eső magyar irodalmi termékeiket hasonló gonddal állítanák össze, és hirdetnék.

Minden nyomtatott magyar betű egy-egy fövenyszeme a nemzetiség szent és örök hajlékának!

Mindazonáltal mi mélyen érezzük oly sémának hiányát, mely a községek különböző viszonyaira figyelemmel, minden részrehajlás nélkül irányt adjon a közös és nyilvános könyvtárba illő könyveknek helyes megválasztása körül.

Ezt pedig csak oly szakavatott testület teheti, mely minden magánérdeken s minden magán írói tekintélyen fölül áll.

Valamint maga az összes nemzeti irodalom bibliográfiájának szerkesztése, így az ily speciális könyvjegyzékek készítése is a magyar Akadémia tüzetes feladata.

Egy lehetőleg teljes magyar bibliográfia készítése, mely tartalmával a magyar irodalom mohos bölcsőjéig visszamenjen, csak hosszú évek munkája lehet; de a községi könyvtárak osztályozott lajstromának készítése sürgős, égető szükség.

Nem kételkedünk, hogy ez igénytelen nyilatkozatunk a Magyar Tudós Társaság tereméig elhat, s annálfogva némi reményt is táplálunk, hogy az Akadémia ez indítványt tanácskozásra méltatandja.

Mert azon meggyőződésben vagyunk, hogy a magyar Akadémia teendőinek mai napon nem legkisebbike az: a burjánzó irodalom vetései között, a magvas és szemteljes termények megválasztása körül az olvasóközönségnek szakavatott vezetőül, bizalomra méltó kalauzul szolgálni.

A szövegközlés alapja: Magyar Sajtó, 1857. március 8.

18
A GYŐRI OLVASÓ TÁRSASÁG ÜGYEI^[82]

Memorandum az Olvasó Társaság érdekében
Győr, 1852. január 30.

(Részlet)

... Az itteni polgármesteri hivatal által 1852. január 3-án 4. sz. a[latt] kiállított és nekem január 6-án kézbesített felszólításra, hogy ti. a Győri Olvasó Társaság további fennállhatása érdekében írásban tegyek lépéseket, és alapszabályait felsőbb jóváhagyás végett küldjem be, a következőket válaszolom:

A Győri Olvasó Társaság 1839-ben több tag társulásából keletkezett, és az 1848. évig, a mellékelt alapszabályok szerint - melyeket ismételten felsőbb hely elé terjesztettünk, de felsőbb jóváhagyást nem nyertek -, állt fenn, míg azután 1849 január hónapjában az akkori királyi komisszárius, Zichy Félix gróf úr parancsára bezáratott és megszüntettetett, és minden további gyűléstől eltiltatott, úgyhogy az összes, akkor még a Ferencváros 1. szám alatti Szűcs-féle ház első emeletén levő egyleti helyiségeknek kulcsa is az említett komisszárius úr által bekéretett. Ebben az időben éppen rám került a sor, hogy mint elnök fungáljak, mert az alapszabályok értelmében minden hónapban a 12 tagú bizottságnak egy más-más tagja látja el az elnöki tisztet az üléseken.

1849. április 17-én átnyújtottam a királyi biztosnak, Zichy gróf úrnak egy olyan kérelmet, hogy engedje meg egy aláírási ív kibocsátását a helybeli publikum számára egy évenként fizetendő hozzájárulás megajánlására, hogy a könyvtárat könyvek kikölcsönzése és lakásaikban való olvasása révén használatba vehessék, és a befolyó, megajánlott pénzekből a hátralékos házbért kiegyenlíthessük; ehhez meg is kaptuk a hozzájárulást.

Így 1849. május 1-től az egykori Olvasó Társaság könyvtárát több, a lakásán olvasó tag évenként fizetett 4 pengő forint ellenében mint kölcsönkönyvtárt használja. A befolyó pénzek a házbér fizetésére, a könyvtáros díjazására és szépirodalmi művek vásárlására fordíttatnak.

Ettől az időtől fogva mind a mai napig, az olvasóközönség kívánságára, én bonyolítom le ezt az egész ügyet, és kezeskedhetem arról, hogy az egykori olvasótermi helyiségek bezárása és a Társaság feloszlatása óta semmiféle gyűlés nem volt, kivéve az 1850. év végén, amikor az 1849. és 1850. év folyamán kapott pénzekről elszámoltam, amely ülésen az előzetes bejelentés alapján Bugli városkapitány úr mint kiküldött biztos is jelen volt.

Egy második ülés is volt folyó év január 12-én, a kir. biztos és Dorner Ede megyefőnök urak által, írásbeli kérelmemre, kiküldött Lehner alkapitány úr elnöklete alatt, amiről az ez alkalommal felvett jegyzőkönyvet hitelesített másolatban mellékelem.

Végül is: a jelenleg társult olvasópublikumnak az a legalázatosabb kérése, hogy a továbbiakban engedtessék meg: ezt a könyvtárat mint kölcsönkönyvtárat használhassuk addig is, míg később az Olvasó Társaság, a fennálló statútumok szerint, kegyelmes engedélyezés folytán, életre kelhet.

Ecker János sk.

A szövegközlés alapja: Szabó Imre Flóris Olvasói társulások Győrött a múlt század közepén c. szakdolgozatából. 40-41. l.

A Könyvvizsgáló Hivatal jelentése az Olvasó Társaság könyvjegyzékéről^[83]
1853. május 30.

(Részlet)

... A folyó hó 25-én kelt nagybecsű felterjesztése értelmében van szerencsém Nagyságodat tisztelettel értesíteni, hogy a leküldött könyvjegyzéket ismételten átvizsgáltam, és a tiltott nyomdatermékek listáival összevetettem. A Grenzboten című folyóirat kivételével - amelyre vonatkozólag a tilalom a volt cs[ászári] kir[ályi] Ministerial Commissariat [miniszteri biztosság] részéről 1850. október 13-án 3831/MD sz. alatt jelent meg, s ezért ezt a folyóiratot foglaltassa le azonnal - nem találtam a kérdéses katalógusban egyetlen könyvet sem, amelyre direkt tilalom vonatkoznék.

Éppoly kevéssé találtam tartalma szerint ismert könyvet, amely feltétlenül, további vizsgálat nélkül az általános és nyilvános használat alól kivonandó volna.

Azonban a megküldött katalógus tartalmaz jelentős számban olyan könyveket, amelyek címük, a tárgyalt téma, a megjelenés ideje vagy a szerző ismert felfogása miatt kérdésesnek tűnnek fel; éppen ezért kötelességemnek tartom Nagyságodat megkérni: kegyeskedjék odahatni, hogy ezek a könyvek a Könyvvizsgáló Hivatalhoz átnézésre beküldessenek. E könyvek címét méltóztassék Nagyságod mellékletben átvenni.

19
SCHWARCZ GYULA^[84]
LEVÉL A MEGYEI KÖNYVTÁRAKRÓL
1864

(Részlet)

Uram!

Ön tájékoztatást kért a magyar műveltségi állapotok körül, s egyúttal komolyan súlyt látszott fektetni azon párhuzamra, melyet publicistáink Anglia és hazánk politikai intézményei közt véltek egy időben fölfedezhetni. A tájékoztatást megadtam már; de ama párhuzamot sehogy sem vonnám közvetlen oktani összefüggésbe nemzeti haladásunk netáni örvendetes tüneményeivel. Ön tudniillik azt hiszi, hogy e haladást csak úgy láthatjuk maradandólag biztosítva, ha egyszer s mindenkorra megszűnünk az állami háztartás költségvetésétől követelni azt, amit magánegyesülések, magánvállalatok segélyével - mint ön állítja - sokkal könnyebben, sokkal hamarább létrehozhatnánk. E nézetet én egyáltalán nem oszthatom, mert sokkal jobban ismerem azon tényezők valódi jelentőségét, melyekkel az angol nép, alkotmányos szabadságának jótékony oltalma alatt, ily célokra tulajdonképp rendelkezik, hogysem e félreértést a maga elemeire egész őszinteséggel vissza ne vezethetném. Londonban könnyűszerrel jöhetett létre annyi tudós társaság és tanoda, oly nagyszerű könyvtár s múzeum, annyi színház és oly jelentékeny állatkert magánerők segélyével is; de annak, hogy mind e dolgok annyira sikerülhettek, annak okát csakis az angol nép hasonlíthatatlanul nagyobb, egyenletesebb gazdagságának - s ami szintén lényeges -, az angol nép szintén hasonlíthatatlanul nagyobb egyöntetűségű műveltségének tulajdoníthatom. Közcélokra hazafias lelkesedés sehol nem hozott tán aránylag oly lélekemelő áldozatokat, mint Magyarországon: mostoha évek, magas adó s egyéb szerencsétlenségek dacára közel kétmillió gyűlt össze pár hó alatt, a tudományos akadémia palotájának fölépítésére s másnemű szükségeinek fedezésére, s közel kétszázezer forint a nemzet dalnokának [Vörösmartynak] árváira. Ez megtörtént, valamint magánadakozások erejéből egyéb ünnepélyes vindikációk [felajánlások] is szerencsésen létrejöttek. Igen, de nem költekezték-e ki magukat máris teljesen azon kevesek, kiktől nálunk, jelen műveltségi állapotaink mellett várni kizárólag lehet, elannyira, hogy tőlök még a könyvtárakra is koldulni annyit tenne, mint őket kenyeröktől megfosztani?

Pedig vajmi sok van hátra, ami nélkül a kor vívmányaival, igényeivel szemben többé meg nem élhetünk, hanem legföllebb nyomoroghatunk. Mellőzöm a nagy hazánkfia, Deák Ferenc által indítványba hozott új országházát, miután ez minden kétségen kívül az állam költségén lenne építendő; mellőzöm egy, a magyar fővároshoz méltó egyetem, csillagda, állatkert, opera, dráma s lovarkör kérdéseit; csak egyről kívánok jelenleg szólni, a közkönyvtárakról. Angliában majd minden faluban van ily könyvtár, melyből magának a gyármunkás éppúgy merítheti a mindennapi szellemi táplálékot, mint a mezőgazda, katona vagy hivatalnok, vagy irodalmár, kik maguknak különben tán a kívánt olvasmányt meg sem szerezhetnék, vagy ha megszerezhetnék is, mégsem szereznék meg azt, mert restellenének a könyvárusoknál utánakeresgélni. Angliában, mondom, majd minden faluban van ily Mechanic Institute, ily közkönyvtár, jóllehet a kormány azokra egy fillért sem áldozik. Kik hozzák létre, kik tartják fönn azokat? Egyesek, fogja ön felelni, magánvállalkozók: igen, csakhogy ezen egyesek, kik önöknél a városi közkönyvtárakat alapítják, először nem oly szegények, mint azok, kikben nálunk legalább az akarat megvolna ilyesmire adakozni, vállalkozni; másodszor meg nincsenek annyi oldalról igénybe véve hazafias zsebeik, mint jelen viszonyaink között a mi szabadalmozott mecénásainkéi. Nálunk azok száma, kik az önök társulási szellemét beszíva, saját polgári lényök tönkretétele nélkül képesek lennének megyéjök korszerű szükségeit fedezni, nagyon csekély...

A magyar társadalom ily vállalatokban, adakozásokban eddigelé meddő rétegeit - ugyanis - nálunk egyedül a népnevelésnek szerencsésebb korszaka tehetné kamatozókká; ezen most meddő erők sokkal nagyobbak és sokkal kevésbé fáradtak még, mint amazok, melyek az ötvenes évek alatt és azóta a sok jótékonyságban szinte elbágyadtak; de azon nemzedékek, melyeknek szavai mostanság még döntenek, a magyar társadalom ama rétegeiben tanulni többé nem akarnak, következésképp önként, puszta meggyőződésből, jóindulatból az előkészítő munkában részt venni nem fognak. Sőt, azok ifjúságát is féltenünk lehetne, ha a dolgok jelen menete eddigi arányait tartaná meg még pár évtizeden át saját természetes fejlődésének. Röviden, a megye oly fogalom, mely míg csak magyar él e földön, halhatatlan; mért nem állítanak hát föl, kérdezi ön, magántársulatok megyénként kellő közkönyvtárakat? A felelet erre röviden ez: nincs pénz; azaz azok, kik ezen eszméért lelkesülni képesek lennének, mint előbb is mondtam, már annyi mindenfélére adakoztak, hogy a magas adó mellett csaknem koldusbotra jutottak. Azon kevesek ilyesmire nem is igen vállalkozhatnak, mert a megyei népesség legnagyobb részének merev részvétlensége annyira nyilvánvaló, hogy előre látná mindenki a bukást, melynek egy ily vállalat eléje nézne. Másrészről, a kereskedő-, iparos- és földmívesosztály embereit hiába vasárnapi-iskoláznók: ők ugyan nem emelnek nálunk közkönyvtárt még egy ideig. De ha emelne a magyar kormány ugyancsak megyénként fényes palotákat, ha megtöltené azok termeit érdekes, ékes kötésű könyvekkel, kényelmes zsöllyeszékekkel, készletteljes, díszes íróasztalokkal és szekrényekkel, akkor meg lehet ön győződve. Uram, - hogy idegen ajkú kalmáraink, furfangos iparosaink s épelméjű vagyonos földmíveseink annak szép homlokzatát mise után, hazajövet nemcsak meg-megbámulnák, de egyszeri ottlét után ingert is éreznének azon zsöllyeszékekbe beleereszkedni, azon ékes kötésű könyveket fölnyitni, tartalmaikon elgondolkodni, s ha egyszer már annyira jöttek, tán arra is elhatároznák magukat, hogy gyermekeiket nem fogják ezentúl az iskolától visszatartani.

Csak így lehetne, jelen műveltségi állapotaink mellett, a lappangó erőkre termékenyítőleg hatni. Iskola, könyvtár, akadémia egymásra kölcsönös befolyást gyakorolnak; csakhogy minálunk nem annyira ezért égető szükség könyvtárak fölállítása, hogy azok a már tanuló nemzedéknek segédforrásokat nyissanak, mint inkább azért, hogy azok a még szendergő rétegekben kíváncsiságot, tudományos részvétet gerjesszenek. Hány rendkívüli tehetség mentethetett volna meg a haza, az emberiség ügyének, ha körnégyszögítő és örök-mozdony-indító rögeszméiket egy tisztes, kényelmes olvasóterem könyvállványai előtt, a fogékony bennsejök előtt minden pillanatban föltáruló más és más ötletekért, eszmékért cserébe adhatták volna? Hány oly nemes lelket nyerhettek volna meg már e szóban forgó megyei közkönyvtárak a jövőnek, kiknek nagyra törő gondolkodásmódja mostanság, az események tragikumától megtörve, a világfájdalom és honsiratás egyezményes ürügye alatt, a borkancsó és kártyaasztal mellett megannyi átkaivá testesült e szegény hazának! A magyar ember nagyon szeret olvasni, csak venni restell, inkább kölcsönkéri. Önök nevetni fognak Angliában, ha meghallják, hogy nálunk egy-egy közérdekű könyv harminc-negyven tehetős birtokosnak meg szokott előbb kezén fordulni, mielőtt közőlök hárman-négyen magukat annak megvételére elhatározzák. Önök nevetni fognak, s mégis úgy van. Emeljen az állam közkönyvtárakat, s nemcsak az irodalom fog jótékony lendületet nyerni, hanem a közművelődés is hihetetlen ösztönzeteket rövid idő alatt...

A szövegközlés alapja: Magyar Sajtó, 1864. augusztus 30.

II. A DUALIZMUS FÉL ÉVSZÁZADA
(1867-1918)

Válogatta és a bevezetést írta
KOVÁCS MÁTÉ

A jegyzeteket készítette
BABICZKY BÉLA, DÉR MÁRIA, VOIT KRISZTINA

AZ OLVASÓKÖZÖNSÉG, KÖNYVKIADÁS,
KÖNYVTÁRAK A DUALIZMUS KORÁBAN

1. Társadalmi, művelődési viszonyok, olvasóközönség

A dualizmus fél évszázada viszonylag hosszú korszak, 1867-től 1918-ig, a kiegyezéstől az őszirózsás polgári forradalom kitöréséig tartott. A kiegyezéssel vége szakadt a csaknem két évtizedes császári önkényuralomnak. Az újból kísértő Habsburg összbirodalom helyébe az Osztrák-Magyar Monarchia kettős hatalmi rendszere lépett, amelyben Magyarország viszonylagos önállósághoz jutott. Az új államrendszer kétségtelenül reálisabb talajra épült, mint a császári összbirodalom, mégis ingatagnak bizonyult, mert megalkotói múlthoz tapadó konzervatív szemléletűek voltak, s nem vetettek számot az egykorú alapvető társadalmi és nemzetiségi fejlődési tendenciákkal. Ezért mind a társadalmi, gazdasági, politikai viszonyok, mind pedig az államkeretben élő sokféle nép és népcsoport helyzetének rendezésében félmegoldásokkal kísérleteztek, sőt több fontos problémakört teljesen megoldatlanul hagytak.^[85]

Magyarországon a kiegyezéssel a politikai, gazdasági hatalom és a kulturális élet irányítása azoknak a konzervatív társadalmi osztályoknak, ill. rétegeknek a kezébe került, amelyek az 1848-1849-os polgári forradalommal és a szabadságharccal szemben állottak, ill. akkor mérsékeltek, békepártiak voltak, vagy azóta a forradalom céljaiból kiábrándultak. A hatalmat birtokoló és gyakorló társadalmi osztályok és rétegek szövetsége, amely a nagy- és középbirtokosokból, egyháziakból, a nagy- és középpolgárságból, gazdag parasztokból, valamint a főhivatalnokokból és katonatisztekből tevődött össze, külföldi, főként osztrák tőke segítségével utat nyitott a hazai kapitalista fejlődés meggyorsulásának. A közigazgatás és a termelés átszervezésével, a tőkés viszonyoknak kedvező jogszabályok alkotásával előrelendítette az ország gazdasági életét, és ennek nyomában előremozdult az ország társadalmi, politikai és kulturális élete is. Erősen fékezte azonban a fejlődést, hogy az uralomra jutott osztályok és rétegek csak addig támogatták az átalakulást, ameddig az nem veszélyeztette az érdekeiket. Ezért következetesen korlátozták, sőt a monarchia államszervezetére és karhatalmi erejére támaszkodva elnyomták a fejlődés minden olyan irányát, amely a hatalmukat csorbította volna.

Ez az önző, konzervatív osztályuralom azonban az ország akkori társadalmi helyzetében: nemzetiségi és osztály viszonyai között szükségképpen olyan súlyos ellentétekre: osztályok közötti harcokra és nemzetiségi küzdelmekre vezetett, amelyek végül is előbb a konzervatív uralkodó osztályok helyzetét és hatalmát megrendítették, majd pedig a bukását is előidézték.

Az osztályellentétek részben már korábban is megvoltak, különösen a földbirtokok urai és a föld jobbágy sorban élő megmunkálói között, de a nemesek és a polgárság haladó rétegei, valamint az ipari, kereskedelmi üzemek tulajdonosai és munkásai között is. Az 1848-1849-es polgári forradalom bukása, továbbá a kiegyezés hatalmi rendszere és a kapitalista fejlődés viszonyai ezeket az ellentéteket továbbmélyítették és azok jelentőségét megnövelték. Egyfelől a parasztság túlnyomó többsége előtt bezárult a fejlődés útja. A kisparasztság és az agrárproletariátus nem juthatott elegendő földhöz, de az iparban sem talált kellő foglalkoztatást. Kénytelen volt a falvakban maradni és a földbirtokosoknál gazdasági cselédként, napszámosként, summásként vagy tőkés vállalkozóknál kubikosként olcsó bérért robotolni. Másfelől a tőkés fejlődés következményeként évtizedről évtizedre gyorsan emelkedett az iparban, közlekedésben, kereskedelemben a fizikai dolgozók száma s ezzel szükségszerűen nőtt a munkásság gazdasági és politikai súlya is. A mostoha életkörülmények között tengődő, elégedetlen munkásság és parasztság politikai, gazdasági szervezkedéssel, politikai, kulturális önképzéssel, pl. munkásegyletek, agrárszocialista olvasókörök, üzemi és aratósztrájkok szervezésével igyekezett helyzetét a társadalmi harcban megerősíteni, érdekeit megvédeni, amit a hatalom birtokosai politikai perekkel, erőszakkal próbáltak elnyomni. Lényegében sikertelenül. A dolgozó osztályok és a haladó, ill. forradalmi értelmiség küzdelmei fokozatosan erősödtek s az 1918-1919-es forradalmakba torkollottak.^[86]

A nemzetiségi törekvések és küzdelmek is régebbi eredetűek.^[87] A monarchia dualista hatalmi szervezete azonban még fokozta a nemzetiségek elégedetlenségét, minthogy a hatalomnak ez az új elosztása politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt jelentős előnyöket biztosított az osztrák tartományokban a németségnek, Magyarországon pedig a magyarságnak, s elvágta a nemzetiségi törekvések útját. A monarchia más nemzetei, ill. népcsoportjai még olyan elemi jogokkal is csak korlátozottan rendelkezhettek, mint az anyanyelv szabad használata, az önigazgatáshoz és a népképviselethez való jog. Sőt nemritkán a nemzetiségi elnyomás az osztályelnyomással is párosult, az egyes nemzetiségekhez tartozó ipari és paraszti dolgozó rétegekre kettős hátrány nehezedett. Az ellentétek kölcsönös bizalmatlanságot és szembenállást szültek, s a nemzetiségek erősödő ellenállása politikai, gazdasági, kulturális szervezkedésekben öltött testet, amit a hatalom hasonlóan politikai perekkel, hatósági elnyomással próbált letörni. Ugyancsak eredménytelenül. A nemzetiségekben érlelődött és terjedt az elhatározás az elszakadásra, s csak alkalom kellett a megvalósításához, ami az első világháború végén, a monarchia felbomlásakor be is következett.

Ez volt az a társadalom, az a politikai és gazdasági helyzet, amelyben a dualizmus korának hazai: magyar és más nemzetiségű olvasóközönsége, valamint könyv- és sajtó-, olvasási és könyvtári kultúrája kialakult. Az olvasóközönség a század nemzetiségi és osztályviszonyai között szükségképpen a népesség különböző osztályaiból és nemzetiségeiből tevődött össze. De nem az egyes társadalmi osztályok és nemzetiségek puszta számaránya szerint, nem az összlakosság arányosan kicsinyített másaként. Az összetétele attól függött, hogy az egyes osztályok és nemzetiségek mennyiben rendelkeztek azokkal az alapvető előfeltételekkel, amelyek az írásbeli közlés rendszerének kifejlesztéséhez és az abban való részvételhez nélkülözhetetlenek voltak. A könyv- és lapkiadás, ill. terjesztés mennyisége és minősége, a köz- és magánkönyvtárak száma, színvonala és használata pedig aszerint alakult, hogy az olvasóközönség egyes rétegei és csoportjai milyen igényeket támasztottak; vele szemben, mint "fogyasztók és felhasználók" mit, mennyit és milyen színvonalon kívántak és tudtak igénybe venni az írásbeli közlés lehetőségeiből. Ennek egyenes következményeként a könyv- és lapkiadás, ill. terjesztés, valamint a köz- és magánkönyvtárak is osztály-, ill. nemzetiségi jellegűekké lettek. Sőt itt ez még erőteljesebben is jelentkezett, mert az írásbeli közlés a társadalmi küzdelmek egyik legfőbb harci eszközévé vált, így e közlési rendszer fő formái: az írásmű, kiadvány és könyvtár tartalmában és tárgyi megjelenésében olyanokká lettek, amilyet a létrehozók és felhasználók céljai és módszerei megkívántak.

Az olvasótábor nagysága, összetétele és színvonala, mint mindenkor és mindenhol, aszerint alakult, hogy az össznépességben mennyiben voltak meg az olvasási folyamat létrejöttéhez nélkülözhetetlen előfeltételek: az írás- és olvasás bizonyos mérvű ismerete, a szükséges kiadványok az olvasók anyanyelvén vagy olyan más nyelven, amit az olvasók ismertek, a köz- és magánkönyvtárak, amelyekben az olvasó hozzájuthatott a kívánt olvasmányokhoz. Ezek mellett döntően befolyásolták az olvasóközönség nagyságát és összetételét: az osztályhelyzet és a közönség művelődési szokásai, a foglalkozási és kereseti viszonyok, a munkaidő és szabad idő aránya, a települési és családi körülmények s nem utolsósorban a kulturális helyzet, különösen az iskolázás színvonala. Ezek az alapvető előfeltételek és tényezők együttesen, kölcsönös egymásrahatásukkal határozták meg, hogy a népesség egyes osztályai, rétegei, ill. egyes nemzetiségei milyen arányban és milyen szinten fejlődhettek olvasókká, lehettek részesei és alakítói az olvasási kultúrának.

Ha nem is egészen pontosan, de az egykori hozzávetőleges becslések és adatok alapján megközelítően megállapítható, hogy a dualizmus korának kezdetén az olvasóközönség viszonylagosan szűk körű és kisigényű volt. A könyvvásárlók számát a XIX. század negyvenes éveit illetően 60.000-re,^[88] 1870 körül 100.000-re^[89] becsülték. Másfél évtized múlva a könyvtárak 1884-1885-ös országos összeírásakor az összes közkönyvtárakban 176.000 olvasót tartottak számon. Ugyanakkor 1001 magánkönyvtárat írtak össze.^[90] 1875-ben a posta összesen 26 millió folyóirat- és hírlappéldányt kézbesített.^[91] Később a viszonyok javulásával az olvasók száma is emelkedett. Alátámasztják ezt az iskolázás, továbbá a könyv- és lapkiadás, valamint a könyvtárak adatai egyaránt. Az ország iskolás korú népességéből 1870-ben 44,5%^[92], 1910-ben már 68,7%^[93] tudott írni-olvasni, s az írni-olvasni tudók közül 1910-ben a középiskola 4. osztályát 332.000, a 8. osztályt pedig csak 250.000 fő végezte el. Ez már eleve meghatározta az olvasók körét és igényeit. Az igényesebb könyvolvasók aránya csak kisebb mértékben, az újságolvasók száma jóval nagyobb arányban nőtt. Tanúsítja ezt, hogy a kiadott könyvek száma 1876-tól 1913-ig csak mintegy 100%-kal emelkedett. A hírlapok és folyóiratok száma viszont 80-ról 1600-ra,^[94] vagyis hússzorosára ugrott fel, s a példányszámuk is 1911-1917 között 203 és 259 millió között ingadozott, vagyis mintegy 8-10-szeresére növekedett, így a példányszám naponta 800-900.000 között lehetett. Az újság könnyebben és gyorsabban vált a széles tömegek tájékoztató és önképző eszközévé, mert kevesebb kulturális felkészültség is elegendő volt hozzá. A könyvolvasás lassabban terjedt, mert az igénytelen, alacsony színvonalú kiadványokat leszámítva, többnyire magasabb felkészültség vagy több önálló tehetség vagy a kettő együtt volt szükséges hozzá.

Ám az olvasók e viszonylag szűk körén belül is a zöm az uralkodó osztályokból és rétegekből került ki. Ezek rendelkeztek leginkább azokkal az előfeltételekkel és éltek olyan körülmények között, amelyek lehetővé, sőt bizonyos mértékig szükségessé tették, hogy olvassanak. Általában iskolázottabbak voltak, mint a népesség más osztályai, többnyire a gazdasági és kulturális központokban: a fővárosban és vidéki városokban éltek. A rendszeresebb és igényesebb tájékozódást s az önművelés bizonyos fokát a munkájuk, életvitelük és környezetük is megkívánta. Anyagi helyzetük és szabad idejük módot adott arra, hogy olvasási igényeiket részben egyéni könyvgyűjtéssel, hírlap, ill. folyóirat előfizetéssel, részben többé-kevésbé zártkörű kaszinói, egyleti, társulati könyvtárakkal elégítsék ki.^[95] Természetesen a családtagok számára szükséges olvasnivalók jelentős részét is innen kölcsönözték.

Az osztálytársadalom belső megosztottságára jellemző, hogy a társas érintkezés, szórakozás és művelődés e lehetőségeit nem együttesen, hanem az egyes rétegek a maguk számára külön-külön igyekeztek biztosítani. A nagy- és középbirtokosok, nemesi származású s magasabb beosztású tisztségviselők, katonatisztek a létszámuktól függően rétegenként külön vagy együttesen különféle úrikaszinókat szerveztek, benne igényeiknek megfelelő könyvtárakat létesítettek, s oda hírlapokat, folyóiratokat járattak. Az egykorú értékelések szerint ezek a rétegek korábban, de még a dualizmus korának elején is eleven érdeklődést tanúsítottak a közügyek iránt. A kaszinók és könyvtáraik is a közélet fontos fórumai voltak. A korszak második felében az egykori nemesi úri rétegek második, harmadik nemzedéke egyre jobban elmaradt és elszakadt az élettől. Ez idő tájt már kevesebbet és kevésbé igényesen olvastak. Ezzel bekövetkezett a kaszinói könyvtárak és e rétegek családi könyvtárainak a hanyatlása is. Egyre inkább csak a fontosabb politikai hírlapok és képes hetilapok, valamint a családtagok által igényelt szépirodalmi művek beszerzésére szorítkoztak.

A polgárság éppen úgy különböző rétegekből tevődött össze, és e rétegek éppen úgy különbözőképpen viszonyultak a művelődéshez, ezen belül az olvasáshoz, mint a földbirtokosok rétegei. A gazdasági életben egyre nagyobb szerephez jutó tőkés nagypolgárság eleinte inkább a vagyona és vállalkozása ügyeivel foglalkozott, s kevés figyelmet fordított a közélet kérdéseire, a politikai és kulturális tájékozódásra. A magánkönyvtárak tulajdonosai között még csak kevés (3%) bankár, gyáros, nagykereskedő akadt. Rendszeres olvasóvá és könyvgyűjtővé inkább csak a második, harmadik nemzedék vált. Ezzel szemben a polgárság legműveltebb, értelmiségi foglalkozásokat folytató rétegei (pl. ügyvédek, bírák, orvosok, tanárok, mérnökök, írók, újságírók, művészek stb.) hamarosan vezető szerephez jutottak az irodalomban, művészetekben, tudományban, újságírásban, a könyv- és lapszerkesztésben, kiadásban, terjesztésben. A polgárság e rétegeiből kerültek ki a kulturális intézmények látogatói, a közkönyvtárak olvasói, az irodalmi, művészeti, múzeumi egyesületek tagjai. Sajátos olvasási igényeiknek kielégítését a kávéházak,^[96] polgári kaszinók és klubok és a családi könyvgyűjtemények biztosították. E korszakban már a magánkönyvgyűjtemények nagyobb része, csaknem kétharmada, főként értelmiségi foglalkozásúak tulajdonában van.^[97] A közép- és kispolgárság nagyobb része ekkor még megelégszik az újságok s a közepes vagy alacsony színvonalú kiadványok olvasásával. Jelentősebb házi könyvgyűjteményt csak kevesen hoztak létre.

A munkásságnak és szegényparasztságnak csak kisebb rétegei válhattak rendszeres olvasóvá, különösen a korszak elején, de még a végén is. Az egyik legnagyobb akadály az iskolázottság hiánya vagy alacsony színvonala volt. Közülük került ki az írástudatlanok legnagyobb része. De akik eljutottak az iskolába, azok sem szerezhettek alapos felkészültséget. Az 1868: XXXVII. törvénycikkel kötelezővé tett népiskola, még ha jól működött is, a műveltségnek s az írás-olvasásnak csak az elemeit nyújtotta. Tehetség és kitartó erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ezeket a hiányokat pótolni lehessen, s erre csak egy kisebb rétegnek volt meg a képessége és módja.

Komolyan akadályozták az olvasóvá fejlődést a munkások és szegényparasztok kedvezőtlen élet- és munkakörülményei, mindenekelőtt a 12-14 órás napi munkaidő és a fárasztó fizikai munka, továbbá az alacsony kereset és életszínvonal, s nem utolsósorban a kedvezőtlen lakóhely és a többnyire zsúfolt lakás. A parasztság túlnyomó többsége kis falvakban, szétszórtan és elszigetelten, művelődési intézmények nélkül tengődött. A falusi lakosság feudális viszonyok között kialakult életformáinak, művelődési szokásainak felbomlása és korszerűsítése még akkor is lassan és sok erőfeszítés árán valósulhatott volna meg, ha ehhez erős ösztönzést adtak volna az új gazdasági viszonyok, az iskolázás magasabb színvonala és a korszerű művelődési intézmények. A munkásság zömét a magas lakbérek a városok külső kerületeibe kényszerítették, s ugyancsak zsúfolt lakásokban, művelődési intézmények nélkül élt. A könyvek, újságok vásárlása, vagy a városok belterületén levő művelődési intézmények, így a közkönyvtárak és a kölcsönkönyvtárak is, túlságosan költségesek voltak a keresetéhez képest.

A munkásság és a parasztság történelmi hivatását bizonyítja, hogy ebből a reménytelennek tűnő elzártságból forradalmi mozgalmaival ki tudott törni, erről az alacsony színvonalról szívós önműveléssel, nem utolsósorban olvasmányai segítségével a társadalom vezető erejévé tudott emelkedni. A munkásság és a parasztság sajátos olvasási kultúráját támogatták a mozgalmak könyvei, lapjai, a szakszervezetek, pártszervezetek könyvtárai és az agrárszocialista olvasókörök. Már csak azért is, mert ezeknek nemcsak a dolgozók művelődési igényeit kellett kielégíteniök, hanem egyben ellensúlyozniuk kellett az uralkodó osztályok népkönyveinek, népújságainak és népkönyvtárainak, valamint az egyházak különféle népies kiadványainak, legény-, leány- és nőegyleteinek a hatását is, amelyeket a nép befolyásolása céljából adtak ki, ill. szerveztek.

Az olvasóközönség összetétele nemcsak a társadalmi osztályok, hanem az állam keretében élő nemzetiségek és nyelvek szerint sem alakult arányosan. A magyarság az ország népességének mintegy felét tette ki, a kiadott műveknek pedig 80%-a, a hírlapoknak és folyóiratoknak pedig kb. 85%-a jelent meg magyarul. A német nemzetiségűek aránya általában 10% körül mozgott. A németül itthon megjelent kb. 8-10%-nyi, és külföldről behozott könyvek és sajtókiadványok jóval túlhaladták ezt az arányt. A többi nemzetiség: románok, szlovákok, rutének, szerbek, horvátok a lakosság mintegy 40%-át tették ki, de a könyveknek, hírlapoknak csak kis töredéke jelent meg a nyelvükön. Együtt is csak mintegy 4-5%-nyi. Az ország magyar és német nemzetiségű, ill. magyarul és németül tudó népessége tehát jóval kedvezőbb feltételek mellett művelhette magát, mint a más nemzetiségűek, akik között még a könyv- és folyóiratbehozatallal sem, vagy csak igen kis mértékben lehetett a hiányokat pótolni. Kétségtelen, hogy ezek az aránytalanságok jórészt a megelőző korszak mulasztásaiból adódtak. Ezek előidézésében egyebek között szerepe volt a dolgozók kizsákmányolásának és alacsony életszínvonalának, a nemzetiségi, többnyire egyházi iskolázás hiányainak is. De az is kétségtelen, hogy a hatalomra került osztályok nemzetiségi politikája nem, vagy csak igen kis mértékben segítette elő e hiányok felszámolását. Nyilván azért, mert ugyanúgy, mint a társadalompolitikájuk, nem az együtt élő népek egyenlőségét, hanem a földbirtokos és tőkés osztályok hatalmának biztosítását szolgálta.

A vázolt politikai és társadalmi viszonyok és ennek következménye: az olvasóközönségnek az össznépesség nemzetiségi és osztálytagozódásától erősen eltérő összetétele szükségképpen maga után vonta, hogy e kor könyv-, sajtó-, olvasási és könyvtári kultúrája zömében az uralkodó osztályok igényei szerint alakult, de ezek mellett létrejöttek benne az elnyomott dolgozó osztályok és itt élő nemzetiségek számára szükséges alapvető és később továbbfejlődő kezdetek is. A könyv- és lapkiadás, valamint a bibliográfia és a könyvtárak fejlődését a továbbiakban ennek az alapvető ténynek az ismeretében szabad és kell vizsgálni.

2. Könyv- és lapkiadás és kereskedelem

A könyv- és lapkiadás, illetve kereskedelem tőkés fejlődése a dualizmus korában nagy lendületet vett. A terület kapitalizálódása már a feudalizmus idején megindult, jórészt akkor jöttek létre azok a kiadói és nyomdavállalatok, amelyek később a magyarországi kapitalista könyv- és lapkiadás nagyvállalataivá váltak. Pl. Trattner, Landerer, Emich, Heckenast stb. Sőt nemcsak az egyéni, családi vállalatok növekedtek gyors ütemben, hanem a Landerer és Heckenast cég egyesülésével megindult a kiadói és nyomdavállalatok összevonása is.

A kiegyezés után az új politikai, gazdasági és kulturális viszonyok között a hazai kapitalista kiadói és terjesztői tevékenység előtt új, minden korábbit meghaladó fejlődési lehetőség nyílt meg. A szakterület általános fellendülésén túl két alapvető változás félreérthetetlenül tanúsítja ezt. Az egyik: a kiadás és terjesztés új, magasabb formájának, a nagy részvénytársaságoknak gyors kialakulása. A másik: a kiadás és a nyomdászat szabad iparrá válása után (1872) sok új, többnyire közepes, kis és törpe kiadó, nyomda, könyv- és lapkereskedés keletkezése a fővárosban és az ország egész területén. Mindössze néhány év alatt létrejön a dualizmus korának új, a korábbinál sokkal kiterjedtebb, de vegyes jellegű kiadói és terjesztői szervezete, amelyben egyszerre van jelen és egymással kíméletlen versenyben áll a néhány tőkeerős óriási részvénytársaság, amelyek döntő tényezőkké erősödnek, számos egyéni vagy családi közepes vállalat, és rendkívül sok kis, ill. törpe kiadó (valójában nyomda, papírkereskedés). De a kapitalista formák mellett a kiadásban is, a terjesztésben is mindvégig tovább élnek egyes korábbi formák: közületi (intézményi) és magánkiadás, ill. előfizetésgyűjtés ismerősök körében.

Ebben a vegyes jellegű szervezetben tehát mindenfajta forma létrejöhetett, amely a maga gazdasági alapjait a korlátlan szabadverseny közepette valamilyen módon biztosítani tudta. Lényegében a tőkés termelés gazdasági törvényei itt is ugyanúgy érvényesültek, mint az ipar és kereskedelem bármely más területén. Ez az oka és magyarázata, hogy a kiadói és kereskedői gyakorlatban a gazdasági alaptényező, vagyis a kiadás, nyomdászati előállítás és terjesztés gazdasági eredményessége mellett minden más szempont vagy követelmény háttérbe szorult, így a társadalmi rendszer kulturális célkitűzései is. A kiadvány elsősorban árunak számított, s az általa elérhető nyereség szerint értékelték.^[98]

Kapitalista kiadói és kereskedelmi szervezetek

Nem véletlen, hogy a kiegyezést követő évtizedekben sorra megalakultak a kiadói nagy részvénytársaságok, s magukhoz ragadták a vezető szerepet a könyv- és lapkiadás, illetve kereskedelem területén. Gyors egymásutánban nőtt nagyra az Athenaeum, a Franklin-Társulat, a Pallas Rt., a Révai Rt., a Légrády, a Singer és Wolfner Rt., a Szent István Társulat. Létrejöttüket a gazdasági, politikai és személyi okok egész sora szükségszerűen idézte elő. A kiadói részvénytársaságoknak nagyobb tőkebefektetésre volt lehetőségük, mint az egyéni vagy családi vállalatnak. Több és korszerűbb felszerelést szerezhettek be, több munkaerőt állíthattak munkába. A kiadói, nyomdai és terjesztői feladatok összekapcsolása egy-egy nagyvállalat keretén belül nemcsak szervezettebbé, de gazdaságosabbá is tehette a vállalati tervek megvalósítását. Az előnyök sokszoros érvényesülését mulatja, hogy a nagyvállalatok mindvégig szilárdan fennmaradtak, sőt növekedtek. Míg a közepes és kis vállalkozások számottevő része nehézségek elé került, sőt némelyik többször is gazdát cserélt, beleolvadt valamelyik nagyvállalatba vagy megszűnt.

A nagyvállalatok közül legelsőnek az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat alakult meg (1868).^[99] Emich Gusztáv és családja akkor már tekintélyes kiadói vállalatát (készletével, lapjaival és a kiadói jogokkal), nyomdáját és házát vásárolták meg összesen 610.000 forintért. A részvénytársaság alaptőkéjét 700.000 forintban határozták meg. A részvénytulajdonosok elsősorban bankárok és más üzletemberek voltak. Közülük került ki a vezetőség is. Mellettük azonban tagja lett a vezetőségnek néhány közismert közéleti ember is, pl. Kemény Zsigmond, Jókai Mór, Kandó Kálmán. A vállalat igen sikeresen dolgozott. A befektetett tőke után eleinte évi 30% körüli jövedelmet is biztosított. A század végén a kiadót új épületbe helyezik el, bővítik és korszerűsítik a nyomda felszerelését. Növelte a részvénytársaságot több kisebb vállalat, pl. az egykori Eggenberger könyvkereskedés, a Wolf betűöntöde, a Grafikai Intézet Rt., az Újságüzem Rt., a Riegler könyvkereskedés bekebelezése is. Így az Athenaeum a kor legnagyobb kiadóvállalatává és nyomdaüzemévé fejlődött.

Kiadványai közül kiemelkedik: Petőfi Sándor összes művei különféle díszes és olcsó kiadásokban (ez utóbbiból 1898 és 1899 során 50.000 példány kelt el), Madách: Az ember tragédiája Zichy Mihály híres illusztrációival és több különféle olcsó formában, a Képes Magyar Irodalomtörténet (Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében), a Magyar Nemzet Története (Szilágyi Sándor szerkesztésében), Kossuth Lajos: Irataim az emigrációból, Jókai 55 kötete, Acsády Ignác: A Magyar Birodalom története, a Műveltség Könyvtára, Athenaeum könyvtár stb. Hírlapjai közül a legismertebb a Pesti Napló (szerkesztő: Kemény Zsigmond), a Hon (szerkesztő: Jókai Mór), Budapesti Közlöny (szerkesztő: Salamon Ferenc), a Nemzet, a Fővárosi Lapok (szerkesztő: Vadnai Károly), Borsszem Jankó, Bolond Miska stb. volt.

Az Athenaeum sikerén felbátorodva és felbuzdulva, a nagy kiadói és nyomdai részvénytársaságok egész sora alakul meg. A Franklin-Társulat^[100] a másik nagy egyéni, ill. családi vállalatot, a Landerer és Heckenast céget vásárolja meg, ami már a társulásig (1841) is számos nyomdát, kiadót, kereskedést olvasztott magába. A tőkeerős nagy részvénytársaság még céltudatosabban folytatta a bekebelezést. Tulajdonába került a Lampel, a Wodianer, a Mehner Vilmos cég, a Werbőczi nyomda stb. Az alapító tőkések mellett ott volt Eötvös Loránd, Ballagi Mór és Hunfalvy János, Arany László, Gyulai Pál. A kiadványok tartalmát illetően és a kiadói módszerekben mindvégig konzervatívabb volt a többi nagy kiadónál. Fontos könyvkiadványai: az Olcsó Könyvtár sorozata (1876-tól 1922-ig több mint 2000 mű, jó három évtizeden át Gyulai Pál szerkesztésében), a Magyar Remekírók (1902-1906, 55 kötet), a Corpus Juris Hungarici (magyar fordításban, jegyzetekkel), a Nagy Képes Világtörténet (12 díszes kötete 7000 példányban kelt el), továbbá Arany János, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Tompa Mihály, Szigligeti Ede, Vas Gereben, Vajda János stb. számos munkája. Nevezetesebb folyóiratai: Budapest Szemle (1873-tól, szerkesztő: Gyulai Pál), Vasárnapi Újság (1854-1921, szerkesztő: Pákh Albert, Nagy Miklós).

A Pallas kiadó tíz évvel később (1884) alakult meg a Wilkens nyomda megvásárlásával. Kiadói tevékenységében legjelentősebb a lexikonok kiadása. Pl. a Magyar Lexikon (17 kötet), a Magyar Jogi Lexikon (6 kötet), a Közgazdasági Lexikon (3 kötet) stb. Itt készült a kor legszínvonalasabb magyar lexikona, a Pallas Nagy Lexikona is (1892-1896), Gerő Lajos kiadó és Bokor József szerkesztő irányításával a kor legkiválóbb szakembereinek a közreműködésével. A későbbiekben kiadói tevékenysége szűkebb keretekben folyt Palladis Rt. néven, a nyomda azonban az ország egyik legnagyobb nyomdaüzemévé fejlődött. Lapjai: Egyetértés, Magyar Föld, Magyar Hírlap, Friss Újság.

A Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. (1895)^[101] rövidebb múltra tekinthet vissza, és később is indult, de néhány sikeres vállalkozással mégis hamarosan a legnagyobb kiadói részvénytársaságok egyikévé fejlődött. Eredetileg Révai Sámuel és Leó könyvkereskedése volt, amelyet Révay Mór János fejlesztett nagy kiadói vállalattá. Nyomdát csak viszonylag későn (1918) szerzett. Viszont a könyvkereskedelmet és könyvügynöki szervezetet korán kifejlesztette. Jelentős vállalkozása volt a Regényvilág c., regényeket folytatásokban közlő folyóirata; az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben (1885-1901), Jókai Mór és Nagy Miklós szerkesztésében; a Révai Nagy Lexikona (1911-1935). De valamennyi között is legkiemelkedőbb a magyar könyvkiadás egyik legnagyobb teljesítménye: Jókai összes műveinek jubileumi díszkiadása (1894-1898, 100 kötet). A jelentős eredmények mellett azonban a tőkés üzletvitel árnyoldalai sem hiányoztak tevékenységéből. Ha alkalma volt rá, gátlástalanul érvényesítette a tőkés üzleti sakkhúzásokat, sőt fondorlatokat.^[102] Így kaparintotta meg a Pallas Nagy Lexikont. Miután az első 5000 példányt lekötötte, s azokat ügynökei hálózatával az iskoláknál, hivataloknál és jómódú magánosoknál elhelyezte, a terjesztéssel leállott, s mikor a Pallas csődbe jutott, az egész készletet megvette, s nagy haszonnal eladta.

A nagy kiadói részvénytársaságok közé tartozott a Singer és Wolfner Rt. (1885). Kiadványait újabb olvasórétegeknek, elsősorban a polgárságnak és kispolgárságnak szánta. Sikeresek voltak regénysorozatai: Egyetemes Regénytár, Milliók Könyve, Filléres Könyvtár. Folyóiratai közül elterjedt volt az Új Idők (1895-1949, az első három évtizedben Herczeg Ferenc szerkesztésében). Az én újságom (Pósa Lajos szerkesztésében). Később itt jelent meg a jó színvonalú Új Idők Lexikona is (1936-42, 24 kötet).

Az előző korok legnagyobb hazai kiadója és nyomdája: az Egyetemi Nyomda^[103] a kapitalizmus új viszonyai között nehezen találta meg helyét és szerepét. Az állami számvevőségi módszerekkel irányított intézmény nehezen tudott versenyezni a vállalkozó kedvű részvénytársaságokkal. Trefort Ágoston és Eötvös Loránd tudományos kiadóvá és mintanyomdává akarta fejleszteni, de ez a terv csak később, a két világháború között valósulhatott meg. Fő kiadványai: tudományos művek, pl. Fraknói Vilmos, Thaly Kálmán, Pauler Gyula stb. könyvei, továbbá elemi iskolai tankönyvek magyar és nemzetiségi nyelveken, középiskolai tankönyvek. Itt készült a Néptanítók Lapja is, sok más hivatalos kiadvánnyal együtt.

A közepes kiadók többnyire egyéni vagy családi vállalkozások voltak, de akadt közöttük több is, amelyik részvénytársasági vagy más tőkés társulás formájában működött. Egy részük csupán kiadói tevékenységet folytatott. Más részüknek emellett nyomdája, ill. könyvkereskedése is volt. Sőt olyan is akadt, amelyik a kiadói, nyomdai és kereskedelmi tevékenységet éppen úgy egyesítette magában, mint a nagyvállalatok. A közepes vállalatok üzletköre általában nem volt egyetemes jellegű, hanem valamely szűkebb körben tevékenykedtek.

A jó írók szép kiadásával szerzett elismerést és ért el anyagi sikert pl. Ráth Mór kiadóvállalata és könyvkereskedése (1857-1903). Mintegy 1500 kötetet adott ki az akkori legszínvonalasabb kiállításban. Itt láttak napvilágot az ismert és ma is keresett szép díszkiadásban pl. Vörösmarty Mihály, Arany János (12 kötet), Eötvös József (14 kötet), Toldy Ferenc, Gyulai Pál művei. A széles körben terjeszthetőnek ítélt műveket krajcáros füzetekben is kiadta. Arany János művei pl. 71 különféle kiadásban jelentek meg nála.

A jó felkészültségű, igényes kiadók közé tartozott Aigner (írói nevén: Abafi) Lajos, akinek a könyvkiadói vállalata és könyvkereskedése (1868-1896) egész sor fontos irodalmi művet segített a közönség elé, pl. a Magyar Könyvesház (140 füzet) és a Nemzeti Könyvtár (42 kötet). Ő adta ki az első magyar irodalomtörténeti folyóiratot, a Figyelőt (1876-89). Közreműködött a magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének a megszervezésében, és egy ideig szerkesztette az egyesület szaklapját, a Corvinát (1878-).

A tudományos művek jó része a Tudományos Akadémia erkölcsi és anyagi támogatásával jelenhetett meg. Az Akadémia alapításától az ezredévi ünnepségekig (1831-1896) 1083 kötetet adott ki. Később vagyonának elértéktelenedése és a vezetőség konzervatív szelleme miatt erősen csökkent a kiadói tevékenysége.

A nyomdászat viszonyai

A kapitalista kiadói szervezet fejlődésének felvázolása jórészt a nyomdászat kapitalista alakulását is megvilágította. Legalábbis fő mozzanataiban, hiszen a nyomdászat fejlődése szükségképpen párhuzamosan haladt, sőt többnyire szervezetileg is szoros összefüggésben állott a könyvkiadással és a könyvkereskedelemmel.

Magyarországon a kiegyezés idején közel 100 nyomda működött mintegy 600 munkással. A nyomdák száma és teljesítőképessége az önkényuralom két évtizedében csak lassan növekedett, a dualizmus szabadabb viszonyai között a fejlődés üteme erőteljesen meggyorsult. 1900-ban már 680 nyomdát tartottak számon 4150 munkással, 1914-ben pedig 1261 nyomdát 7172 munkással.^[104]

A nyomdák területi eloszlása is jelentős mértékben megváltozott. A dualizmus fél évszázada folyamán az élet minden területén erős központosítás ment végbe. A kiegyezés körül a fővárosban 15 nyomda volt 295 nyomdásszal. 1914-ig a nyomdák száma a fővárosban 287-re (tizenkilencszeresére!), a nyomdászmunkásoké pedig 4038-ra (több mint tizenháromszorosára) ugrott fel. A 100 munkásnál többet foglalkoztató nyomdák 1910-ben a fővárosban dolgozlak. Pl. a Franklin (302 munkással), az Athenaeum (241 munkással), a Pallas (233 munkással), a Globus (163 munkással), a Pesti Könyvnyomda Rt. (137 munkással) stb. Ezzel szemben vidéken csak közepes és kis nyomdák alakulhattak ki. A nagyobb vidéki városokban egymás mellett több is. Számos kis nyomda működött egészen kis városban vagy nagyobb községben. 1914-ben 974 vidéki nyomda csak 3134 munkást foglalkoztatott, tehát 900 dolgozóval kevesebbet, mint a fővárosi nyomdák. Szükségszerű következménye ez annak, hogy a legjelentősebb kiadványokat (sorozatokat), országos nagy lapokat és folyóiratokat a fővárosi nagy kiadók adták ki. A vidéki városok közül legjelentősebb Kolozsvár, Szeged, Debrecen, továbbá Győr, Miskolc, Pécs, Sopron nyomdászata. Ekkor vetették meg Gyoma (Kner nyomda, 1881) és Békéscsaba, (Tevan nyomda) kiemelkedő műszaki és művészeti teljesítményű nyomdáinak alapjait is.

A számszerű növekedés mellett figyelmet érdemel a nyomdászati technika forradalmi megújulása, valamint számos új nyomdászati anyag és munkamódszer bevezetése is. A nyomdászat nagyipari technikája valójában ekkor honosult meg nálunk, részben külföldi gépek behozatalával, részben a gépek itthoni előállításával. Gépesítették a betűöntést, előbb a nagy nyomdák háziöntödéinek a fejlesztésével, majd az Első Magyar Betűöntöde Rt. létrehozásával (1889). A nagyobb nyomdákban szaporodtak a gyorssajtó különféle újabb változatai. Megjelentek a körforgó (rotációs) nyomdagépek is. Az elsőt nálunk a Pester Lloyd előállításánál alkalmazták (1873). A sorszedőgépet (linotype) külföldön 1886-ban, nálunk 1900-ban kezdték használni a Budapesti Hírlap nyomdájában. Az egyes betűk szedésének gépesítése (monotype) külföldön 1894-ben, nálunk 1904-ben valósult meg, elsőnek az Athenaeum nyomdában.

Gépesítették továbbá a papírberakást, a hajtogatást, a fűzést, sőt a kötést is. Bevezették azokat a megoldásokat, amelyek lehetővé teszik az illusztrációkat nyomó felületek kémiai úton való elkészítését (galvanoplasztika, kemigráfia, fototípia, autotípia stb.). A hagyományos magasnyomás mellett sor került a sík-, ill. mélynyomó eljárások hazai alkalmazására és továbbfejlesztésére.

A nyomdászatban felhasznált anyagok: papír, festék, kötésanyag gyártását is gyökeresen újjá kellett alakítani. A szükséglet olyan mértékben növekedett, hogy azokat már nem lehetett a korábbi forrásokból és módokon kielégíteni. A papírgyártáshoz rongy helyett egyre több másféle alapanyagot kellett felhasználni. Így lépett a rongypapír helyébe a fenyőből és más fából, ill. növényi rostból készült papír, ami óriási tömegekben volt készíthető. A nyomdafestékek gyártásában is érvényesíteni kellett a festékkémia eredményeit. A fekete mellett egyre jobb minőségben készültek a színes festékek. A kötésanyagok között nagyobb teret kaptak az olcsóbb és nagy mennyiségben előállítható anyagok: a papír és vászon.

Lényegében tehát néhány évtized alatt a nyomdászat egész folyamata nagyipari színvonalra emelkedett. De a termelés nagyipari feltételeit csak a nagy nyomdák tudták megteremteni. A kis és törpe nyomdák tőke hiányában kénytelenek voltak megmaradni a korábbi kézműipari fokon. Vagyis a nyomdászatunk éppen úgy, mint a könyvkiadás és kereskedelem, vegyes jellegű volt. Akadt benne néhány korszerű felkészültségű nagyüzem, számos középüzem, de a túlnyomó többség kézműipari műhelyként működött.

A nyomdászmunkásság helyzete és törekvései

A nyomdászat gazdasági fejlődését és nagyipari technikai forradalmát természetesen nyomon követte a nyomdászmunkásság létszámának gyors emelkedése és összetételének gyökeres megváltozása is. A munkáltatók és a nevükben eljáró különféle vezetők kis csoportjához képest erősen megnőtt a bérmunkás dolgozók száma. A nagy nyomdaüzemek létrejöttével a nyomdászmunkásságon belül is túlsúlyba kerültek a nagyipari dolgozók, akik társadalmi, gazdasági helyzetüknél és viszonylag magasabb műveltségi színvonaluknál fogva egyre inkább vezető szerephez jutottak a nyomdászmunkásság körében, sőt a munkásmozgalom általános fejlődésében is.

A kapitalizmus viszonyai között megerősödött a nyomdászmunkásság szervezkedése. A korábbi önsegélyező és temetkezési egyesületek, amelyeket eleinte még csak nagyobb vállalatoknál, később pedig a jelentősebb városokban, többnyire egymástól függetlenül alapítottak meg (pl. Buda és Pest 1848, ill. 1866, Temesvár 1850, Kolozsvár 1861), egyre inkább gazdasági érdekvédelmi és kulturális, politikai szervekké váltak. 1868-tól kiadják a Typographia c. szak- és mozgalmi lapot. 1876-ban egyesült a budapesti Önképző és Segélyező Egyesület, s így a nyomdászság jelentős központi szervévé válhatott. További nagy előrehaladás volt, hogy 1885-ben megindították a különböző nyomdászegyesületek egyetlen országos szervezetbe való tömörítését. A század végéig valamennyi egyesület tagja lett a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező Egyesületének. Az egyesület fenntartásában a munkaadók is részt vettek, sőt 1918-ig az elnökök is a munkaadók közül kerültek ki. Ez az összefogás mégis igen nagy társadalmi erővé fejlődött, és sokat tett a nyomdászok műveltségi színvonalának emelkedéséért, a munkásság élet- és munkakörülményeinek megjavításáért.

A nyomdászmunkásság és a főnökök között az érdekellentétek időnként oly élessé váltak, hogy hosszabb-rövidebb sztrájkok robbantak ki (1870, 1880, 1885, 1890 stb.). E harcokban jelentős szerepet játszott a nyomdászszakszervezet: a Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Szakegyesülete. Ha a szervező munka és a sztrájkmozgalmak nem is voltak egyformán sikeresek, a nyomdászok mégis jelentős eredményeket küzdöttek ki. Sikerült csökkenteni a 11-12 órás vagy még ennél is hosszabb munkaidőt 8-9 órára és számottevő mértékben emelni a munkabért. 1901-ben létrehozták, majd 1910-ben továbbfejlesztették a kollektív szerződést, amely általános érvénnyel rendezte a nyomdászat munkafeltételeit és bérviszonyait, a munkaidőt, a fizetett szabadságot, a nyomdásztanulók alkalmazásának feltételeit, munkaidejét, szabadságát. Nagy érdeme a szakszervezeti mozgalomnak, hogy a nyomdászok szervezésével és mozgósításával, politikai és kulturális nevelésével sikerült a munkaviszonyokat jelentős mértékben megjavítani, és a nyomdászmunkásságot a forradalmi munkásmozgalom legöntudatosabb rétegévé nevelni.

A kiadványok összetétele

A korszak könyvtermésének egészéről számszerű áttekintést csak a fennmaradt adatok összevetésével, értékelésével és kiegészítésével lehet adni. Annál is inkább, mert az első évekről nincsenek adataink, csak megközelítő becslésekre vagyunk utalva. A hetvenes évek közepétől viszont, részben egymással párhuzamosan, három adatsor is készült, éspedig a Magyar Könyvszemle bibliográfiája és statisztikája 15 év könyvterméséről (1876-1891),^[105] Gerő Lajos könyvstatisztikája 10 év könyvkiadásáról (1889-1898)^[106] és a Corvina bibliográfiája, valamint a könyvészeti közleményei alapján készült statisztikai feldolgozás.^[107]

Az adatok e három csoportja számot tevő mértékben eltér egymástól. A könyvtárosok szakfolyóirata: a Könyvszemle az Országos Széchényi Könyvtárba beérkező könyvtári kötelespéldányokból azokat közölte bibliográfiájában, amelyek a tudományos kutatás szempontjából dokumentumértékűeknek tekinthetők. Gerő Lajos, a Pallas kiadó igazgatója egy évtized könyvkiadási eredményeit a külföldiek tájékoztatására szánta. A könyvkereskedők szaklapja: a Corvina viszont elsősorban azoknak a kiadványoknak a bibliográfiáját közölte folyamatosan, amelyeket a kiadó és a kereskedelem forgalomba hozhatónak tartott. Ez a magyarázata annak, hogy Gerő Lajos és a Könyvszemle cím- és adatanyaga általában mindig bővebb, a Corvináé pedig szűkebb.

A három adatsor összevetése alapján a dualizmus korában az önálló kiadványok száma hozzávetőlegesen a következőképpen alakult:

Év	Művek száma
	Könyvszemle	Gerő Lajos	Corvina ill. Elekes Dezső
	adatai szerint
1876	1716	-	-
1880	1975	-	976
1885	2169	-	1531
1890	2398	2517	1420
1892	-	2666	1435
1895	-	3795	1615
1898	-	5665	1658
1900	-	-	1718
1905	-	-	1672
1910	-	-	2059
1913	-	-	2111
1915	-	-	1091
1918	-	-	1623

A könyvek száma a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig fokozatosan emelkedett: négy évtized alatt megkétszereződött. Számottevő visszaesés csak a háborús években következett be.

Meg kell jegyeznünk, hogy a kiadott művek száma a külföldhöz képest alacsony volt. A fejlett nagyhatalmak többszörösen túlhaladják, közvetlenül az első világháború előtt pedig a fejlett európai kis országok is elérik a magyarországi könyvkiadást mennyiségben, minőségben pedig még inkább, mint ahogy azt a következő néhány adat is tanúsítja:^[108]

Ország	A kiadott művek száma
	1896	1913
Franciaország	12.738	11.460
Anglia	6573	12.379
Hollandia (1897)	2880	3872
Dánia	1128	3635

Sőt, a magyarországi könyvkiadás elmaradása e másfél évtized során még növekedett is. Amíg pl. Magyarországon csak mintegy harmadával nőtt a kiadott művek száma, addig Angliáiban ez a szám megkétszereződött, Dániában pedig egyenesen megháromszorozódott.

A kiadványok összetételéről, főként tartalom és nyelv szerinti megoszlásáról is jó áttekintést szerezhetünk a Gerő Lajos adatai alapján készült szemközti táblázatból:

A tudományos, ismeretterjesztő és szakmai művek száma a könyvkiadás többi csoportjához képest viszonylag magas. Az összes kiadványok mintegy kétharmada ide tartozik. A csoporton belül pedig a vallásos kiadványok száma volt a legmagasabb, átlagosan évenként 304. Ezt követte 200 körüli történelmi mű. Évente átlagban 150-200 mű került kiadásra a társadalomtudomány, a jog, az ipar, a kereskedelem s a művészetek, 100-150 a természettudományok, orvostudományok, a mező- és erdőgazdaság köréből. A többi területen 100 alatt volt a kiadott művek száma. Külön ki kell emelnünk a lexikonok, enciklopédiák és szótárak kiadását. Közülük a kortársak és az utókor véleménye szerint a Pallas Nagy Lexikona (1892-1906) és Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára (1862-1874) emelkedett ki. Az alacsony számok a tudományos élet és az ismeretterjesztés alacsony színvonalára utalnak. Különösen a matematikai, a természettudományi, műszaki és mezőgazdasági könyvek száma látszik kevésnek még akkor is, ha éppen ezeken a területeken a könyvtermelés a korszak végéig megkétszereződött.

A szépirodalmi művek mennyisége a könyvkiadás egészében viszonylag alacsony volt, bár a művek száma is, aránya is fokozatosan emelkedett. A korszak elején, 1876-ban még csak 176 magyar nyelvű szépirodalmi művet vettek számba, ami a könyvkiadásnak mindössze 10%-át tette ki. A kilencvenes években átlagosan mintegy 400 mű (12%), 1913-ban pedig 419 mű (17%) jelent meg. A szépirodalmi művek száma tehát néhány évtized alatt csaknem háromszorosára, aránya pedig közel kétszeresére növekedett, s ez az irányzat később a háború alatt és a következő korszakban tovább erősödött.

	Tíz év együtt 1889-1898	1889-ben	1898-ban

MŰVEK ÖSSZESEN	34.416	2376	5665
Ezek közül: 1. TUDOMÁNYOS ISMERETTERJESZTŐ és SZAKMAI MŰ
Enciklopédia	55	3	4
Évkönyv, címtár	2352	209	276
Vegyes mű	1457	71	323
Filozófiai mű	171	6	20
Vallásos mű	3039	178	531
Társadalomtudományi, politikai, közgazdasági, statisztikai mű	1814	90	287
Jogi, közigazgatási mű	1544	149	217
Nyelvtudományi mű	714	72	89
Irodalomtudományi mű	922	48	183
Művészeti mű	1677	67	400
Történelmi, életrajzi mű	2132	159	323
Földrajzi mű, térkép	958	47	211
Hadászati mű	359	26	38
Matematikai mű	368	36	53
Természettudományi mű	1153	90	266
Orvostudományi mű	1139	56	357
Mező- és erdőgazdasági mű	1229	66	216
Ipari, kereskedelmi mű	1586	58	190
2. SZÉPIRODALOM	4186	299	633
3. IFJÚSÁGI KÖNYVEK	473	23	47
4. NEVELÉS, TANKÖNYV	7088	632	1001

A számszerű növekedés nem járt együtt a minőség fokozottabb érvényesülésével. A néhány kiemelkedő költő, író: Arany János, Vajda János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Krúdy Gyula, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes munkái mellett egyre több olyan író művei jelentek meg, s egyre nagyobb példányszámban, akiket a könnyű tömegsiker és az anyagi érvényesülés elérése vezetett. Sőt, egyre tömegesebben kerültek ki a nyomdákból a ponyvák és más "népszerű" olvasmányok különféle rétegei: a betyárregények hosszú sora, az idegborzoló vadromantikus történetek kiapadhatatlan füzetei, s jelentkeztek a nagyvárosi ponyva első hírnökei: a különféle bűnügyi és detektív-regények gyorsan szaporodó serege hazai és külföldi szerzők (pl. Tatár Péter és mások) jóvoltából.

Az irodalmi műfajok közül egyre nagyobb tért hódított a széppróza, főként a regény. 1913-ban pl. a szépirodalmi kiadványok között 109 regény, 154 novelláskötet, 69 verseskötet és 87 színdarab jelent meg. Az arányok olykor ingadoznak, de továbbra is inkább a szépprózai művek, pontosabban a regények száma és aránya gyarapszik.

A szépirodalmi művek számottevő része, mintegy harmada fordítás. 1876-ban 75, 1880-ban 56, 1885-ben 58, 1890-ben 56, 1913-ban pedig már 106 más nyelvből fordított mű jelent meg. A fordított művek között a világirodalmi remekek éppen úgy megtalálhatók, mint közepes színvonalú munkák vagy selejtes fércművek. A fordított művek arányának növekedése ekkor még alig okoz gondot; nagyobb arányú beözönlése idején, a két világháború között azonban már válságtüneteket és éles vitákat idéz elő.

A gyermek- és ifjúsági könyvek csoportja meglehetősen szegényes volt. Magyar nyelven pl. 1876-ban mindössze 23, 1890-ben még mindig csak 27 mű jelent meg, ami a könyvkiadás egészében alig több 1%-nál. Csak a korszak vége felé emelkedett fel a számuk, 1913-ban pl. 65-re. Pedig a szorosan vett gyermek- és ifjúsági könyveken kívül a népszerű írások is itt kaptak helyet.

A tankönyvek a könyvkiadás egészében mintegy 20%-ot tettek ki. A számukat és arányukat pontosan azonban csak ritkán lehet megállapítani, mert többnyire ebbe a csoportba sorolták a pedagógiai műveket, sőt az iskolai értesítőket is. Az arányokra nézve némi tájékoztatást nyújt, hogy 1913-ban az e csoportba sorolt 294 műből 242 volt tankönyv: 147 középiskolai és 95 népiskolai, s 52 (17%) a más jellegű kiadvány. Mindenesetre az iskolázás bővülésével emelkedett a tankönyvek száma, annál is inkább, mert az állami, magán- és egyházi kiadók igyekeztek e biztos üzlet előnyeit kihasználni.

A kiadványok nyelv szerinti megoszlása eléggé pontosan megállapítható. A kiadványok túlnyomó többsége magyar nyelven jelent meg. A magyar nyelvű kiadványok aránya az első évtizedekben 82-83% körül ingadozott, később még valamivel emelkedett is. Nemzetiségi nyelveken pedig csak 17-18% készült. Ez nem felelt meg a nemzetiségi arányoknak. 1900-ban az ország népessége Horvátország nélkül nemzetiségi, ill. anyanyelvi hovatartozás szerint így oszlott meg: magyar volt 51,4, román 16,7, német 11,8, szlovák 11,9, szerb 2,6, kárpátukrán 2,5, horvát 1,1, egyéb 2,0%. Ugyanakkor az ország területén (ugyancsak Horvátország nélkül) készült kiadványok nyelv szerinti megoszlása a következő volt:

	1876	1890		1898
Művek	A MKSzle	A MKSzle	Gerő Lajos	Gerő Lajos
	adatai szerint
Magyar nyelvű	1170	1965	2002	4633
Más nyelvű	243	443	515	1032
Ebből:
Német	134	165	240	552
Román	12	42	45	142
Szlovák	34	53	52	128
Szerb	15	24	27	47
Horvát	12	122	91	12
Orosz	-	-	-	4
Latin	29	27	31	55
Görög	-	-	2	1
Olasz	2	-	1	14
Francia	5	8	8	56
Angol	-	-	1	5
Finn	-	2	-	-
Egyéb, ill. vegyes nyelvű	-	10	7	16

A Magyarországon kiadott idegen nyelvű könyvek között kevés az olyan, amely külföldiek tájékoztatására készült. A német nyelvűek között még csak akad több magyar irodalmi mű és néhány magyar tudományos munka fordítása. Egyéb világnyelven, így angolul, franciául azonban csak egy-két könyv jelent meg, az is jobbára alkalmi kiadvány volt.

A külföldön készült, egészében vagy jelentős részében magyar tárgyú idegen nyelvű könyvek száma viszont fokozatosan növekszik, A Könyvszemle pl. 1876-ban 104, 1880-ban 128, 1885-ben 167 magyar vonatkozású külföldi könyv adatait közli.

Köztük az egyik legértékesebb csoport a magyar szépirodalmi művek idegen nyelvű fordítása. Ezek jegyzékét a korszak vége felé Gulyás Pál állította össze és adta közre.^[109]A jegyzék, amely nem tekinthető teljesnek, összesen 770 önálló fordítást, ill. antológiát ismertet. A fordítások zöme a szabadságharc után készült. Ekkor terelődött rá a magyarságra és irodalmára a világ figyelme. Ugyanekkor az emigrációban élő magyarok közül sokan tapasztalták, milyen keveset tud a világ közvéleménye Magyarországról és népéről, s igyekeztek közreműködni a tájékoztatásukban.

A fordítások közül legrégebbi a Szigeti veszedelem horvát átdolgozása (1660). Ezt követően 1790-től a szabadságharc végéig mindössze 32 fordítás jelent meg. A többi 737 1850 és 1915 között került kiadásra. A legtöbbször fordított szerző Jókai 238 és Petőfi 116 fordítással. Viszonylag sok fordítással szerepel: Vörösmarty (55), Arany (50), Mikszáth (45), Eötvös József (35), Kölcsey (28), Madách (21). Sőt, a klasszikusok mellett a Nyugat-nemzedék több íróját és kötőjét is korán fordították.

A fordítások túlnyomó többsége, pontosan kétharmada egyetlen nyelven: németül készült. Ez újabb ténybeli bizonyíték e korszak egyoldalú tájékozódására és tájékoztatására. Az angol, francia és olasz fordítások száma együtt is csak 123. Feltűnő, hogy a nemzetiségek és a szomszéd népek nyelvére milyen keveset fordítottak (83). S még kevesebben a távolabb élő népek nyelvére.

Végül záradékként megemlíthető az is, hogy ebben az időszakban a külföldön kiadott magyar könyvek száma is kezdett emelkedni. A magyar népesség zöme ekkor ugyan még az államhatáron belül élt, de a szabadságharc emigránsai, valamit a kivándorlók több helyen már próbát tettek magyar könyvek kiadásával, részben az ott élők szükségleteire, részben pedig az itthoniak tájékoztatására.^[110]

Hírlapok és folyóiratok

Az írásbeli közlés nem egyszerre és nem is minden formájában alakult át tömegközlési rendszerré. A könyveket, különösen a tartalmában színvonalas, anyagában és kiállításában igényes, tehát többnyire drága műveket csak kevesen szerezhették meg. Annál inkább az olcsó füzetes kiadványokat, amelyeket csaknem mindenki fillérekért megvásárolhatott, ha igénye volt rá. A nagyipari nyomdászat lehetővé tette az ilyen tömeges kiadványok létrehozását, nagy számban és roppant példányszámban. A társadalom legszélesebb köreihez azonban még ezeknél is sokkal nagyobb tömegben jutottak el az újságok, mégpedig előbb a politikai röplapok, később hetilapok és napilapok, majd a filléres hírközlő bulvárlapok és az olcsó képeslapok. Az olvasni megtanulók széles tömegeinek jelentős része akkor még az újságok információinál többet és jobbat nem kívánt. Nem művelődni, hanem elsősorban gyorsan és több irányban is tájékozódni akart a bel- és külföldi eseményekről, politikáról, gazdaságról, irodalomról, művészetről, tudományról, divatról, szóval mindenről, viszonylag kevés szellemi erőfeszítés árán, rövid, színes, szórakoztató vagy legalábbis olvasmányos szövegek és változatos képek segítségével. A munkásság és a parasztság szegény tömegei azonban még az olcsó újságokat sem tudták megvásárolni.

Az időszaki lapok 1910-ben a következőképpen oszlottak meg:

	HÍRLAPOK			FOLYÓIRATOK
	Összesen	Ebből		Összesen	Ebből
		Bp.-en	Vidéken		Bp.-en	Vidéken
Magyar nyelvű	1143	518	625	460	295	165
Más nyelvű	202	64	138	77	26	51
Ebből:
Német	126	47	79	24	16	8
Román	27	2	25	14	2	12
Szlovák	16	6	10	28	5	23
Szerb	15	2	13	3	-	3
Horvát	6	3	3	1	-	1
Orosz	2	1	1	-	-	-
Vend	-	-	-	1	-	1
Bunyevác	-	-	-	1	-	1
Olasz	5	-	5	2	-	2
Francia	1	1	-	1	1	-
Angol	1	1	-	-	-	-
Héber	2	-	2	1	1	-
Latin	1	1	-	1	1	-

Az önkényuralom első évében még mindössze 9 magyar nyelvű újságot adtak ki, s azok is a császári hatalom szigorú ellenőrzése alatt állottak. A kiegyezés évében a magyar nyelvű hírlapok és folyóiratok száma 80 körül mozgott, de a következő évben csaknem megkétszereződött, 140-re ugrott, s azután is fokozatosan tovább emelkedett. 1877 elején már összesen 414 hírlapot és folyóiratot adtak ki.^[111] Közülük 268 magyar nyelvűt. Ebből 128 a fővárosban, 139 vidéken, 1 pedig külföldön jelent meg; nem magyar nyelven pedig 146, ebből 85 németül, 42 szlovák és más szláv nyelven, 13 románul, a többi olasz, francia és héber nyelven. A legnagyobb lapok és folyóiratok Budapesten készültek. Jelentős volt azonban a vidéki lapok száma és szerepe is. Ezek a helyi területi, nemzetiségi lakosság, ill. felekezet híveinek tájékoztatását végezték. A korszak vége felé, 1910-ben összesen már mintegy 1600 hírlapot és folyóiratot, vagyis hússzor annyit adtak ki magyar nyelven, mint a kiegyezéskor.^[112]

A hírlapok száma tehát két és félszer annyi, mint a folyóiratoké. A folyóiratkiadás jóval nagyobb mértékben összpontosult a fővárosban, mint a hírlapoké. A hírlapoknak több mint felét, a folyóiratoknak azonban csak mintegy harmadát adták ki vidéken. A hazai nem magyar nyelvű időszaki lapok között továbbra is a német nyelvűek száma a legmagasabb. Más nyelveken már jóval kevesebb jelent meg.

A magyar nyelven kiadott hírlapok és folyóiratok tartalom és kiadási hely szerinti megoszlása is jellemző a korra. Nézzük meg az 1910. év adatait:

Tartalom szerint	Összesen	Ebből
		Bp.-en	Vidéken
Politikai napilap	107	27	80
Politikai hetilap	105	36	69
Képeslap	10	10	-
Vallásos, tanügyi, ifjúsági lap	59	29	30
Irodalmi lap	12	6	6
Humoros lap	34	23	11
Szaklap	367	286	81
Vegyes lap	267	9	258
Hivatalos lap	83	25	58
Hirdetési lap	5	4	1
Melléklap	62	53	9
Alkalmi lap	32	10	22
Együttesen	1143	518	625

A korábban indult fontosabb napilapok közül a dualizmus idején is tovább élt a Pesti Napló (1850-1939), A Hon (1863-1882), a Fővárosi Lapok (1864-1903). Új lapként indult a Magyar Állam (1808-1908), az Ellenőr (1869-1882), az Egyetértés (1874-1913), a Népszava (1877-), a Pesti Hírlap (1878-1944), a Budapesti Hírlap (1881-1939), a Kis Újság (1887-1932), a Budapesti Napló (1896-1918), az Újság (1903-1944), a Világ (1910-1926), Az Est (1910-1939).

A folyóiratok közül nevezetesebbek: Vasárnapi Újság (1854-1921), Magyarország és a Nagyvilág (1865-1884), Budapesti Szemle (1873-1944), Figyelő (1876-1889), Magyar Könyvszemle (1876-), Corvina (1878-1951), A Hét (1890-1924), az Új Idők (1895-1947), Huszadik Század (1900-1919), Szocializmus (1903-1948), Nyugat (1908-1941) stb.

A hosszabb életű, nagyobb hatású hírlapok és folyóiratok mellett azonban sok volt a sikertelen próbálkozás. Sok újság néhány heti, havi, esetleg 1-2 évi fennállás után megszűnt. 1910-ben pl. 199 magyar nyelvű és 15 más nyelvű hírlap szűnt meg. Ugyanakkor valamivel több: 221 magyar és 21 más nyelvű hírlapot indítottak meg. Többet közülük eleve valamely alkalomra, pl. választás vagy nyaralás idejére létesítettek.

A régebbi típusú, komoly, tekintélyes politikai lapok vagy tudományos folyóiratok még kis példányszámban jelentek meg. A Pesti Napló példányszáma eleinte pl. kisebb volt, mint Kossuth Pesti Hírlapjáé a negyvenes években. A kevésbé igényes, eleve szélesebb közönségnek szánt "népszerű" újságok és folyóiratok viszont nemegyszer nagy példányszámot értek el. Különösen utcai terjesztéssel. Volt idő, amikor pl. a Pesti Hírlap több mint 100.000, Az Est több mint 400.000 példányban jelent meg. A Nyugat csak 2-3000, de az Új Idők 40.000 példányban is elkelt.

A dualizmus fél százada alatt a sajtó egészében véve még az akkori, viszonylag kedvezőtlen viszonyok között is óriási tudatformáló és mozgósító erővé fejlődött. A politika és közgazdaság mellett a hírek és hirdetések, az irodalom, a művészetek, a tudomány, a divat és a sport egyre nagyobb helyet kapott bennük. A sokrétű tartalom egyre nagyobb érdeklődést keltett, s tömeghatása a társadalom egyre szélesebb köreiben, egyre hatékonyabban érvényesült. Valójában ez a fél század volt a sajtó virágkora nálunk is, külföldön is, amikor későbbi nagy versenytársai: a rádió és a televízió még nem léptek színre, és a sajtó egyedüli közvélemény-formáló tényezőnek számított világszerte és Magyarországon is.

Könyvművészet és bibliofília

A kapitalista könyvkiadás új, megváltozott gazdasági és jogi viszonyai, a kiadványkészítés új anyagai és új, fokozatosan nagyipari jellegűvé fejlődő technikája, valamint a kor sajátos művészi törekvései alapvetően megváltoztatták a könyvművészet alakulását, de az új körülmények jelentős mértékben módosították a könyvgyűjtés célját, irányát és arányait is.

A megelőző korszakokban a kiadványokat általában kézműipari szinten, nagy gonddal, magas szakmai igénnyel és tudással állították elő. Az évszázadokon át tökéletesített technikát és kiforrott művészi megoldásokat alkalmazták. A könyveket általában kis példányszámban, főként a vagyonosabb gyűjtők és olvasók számára, többnyire jó minőségben készítették, és viszonylag jó áron adhatták el. A könyvek alkotói közül Bikfalvi Falka Sámuel újszerű törekvései, Riedl Károlynak és tanítványainak fametszetei, a nyomdaműhelyek közül az ország akkori legnagyobb és legjobb üzeme, az Egyetemi Nyomda, a Trattner-Károlyi- a Landerer-Heckenast-, a Kozma Vazul- és az Emich Gusztáv-féle nyomda, a könyvkötők közül a debreceni, pesti és kolozsvári mesterek váltak nevezetesebbé.

A gyűjtők a tehetősebb és műveltebb osztályokból, az egyháziak, a földbirtokosok és a polgárok vagyonos rétegei közül kerültek ki, akiknek nemcsak igényük volt a szép könyvre, a szép és jó könyvgyűjteményre, de megvolt az anyagi fedezetük is megvásárlásukra. Ezek a házi, családi gyűjtemények a katalógusok, könyvjegyzékek, hagyatéki leltárok tanúsága szerint többnyire enciklopédikus jellegűek voltak: a tudományos és szakmai, irodalmi és művészeti kiadványok - hazaiak és külföldiek - színe-javát foglalták egybe. A gyűjtők közül közismertek voltak a Rádayak, Telekiek, Széchényi Ferenc, Festetics György, Batthyány Ignác, Esterházy Károly, Klimó György, Szepesy Ignác, később Jankovich Miklós, Horvát István, Frank Ignác és sokan mások.

A dualizmus korának kiadói és nyomdái, különösen a nagyobbak és szakképzett vezetőkkel, munkásokkal dolgozók, tevékenységük egészében arra törekedtek, hogy nemcsak tartalmában, hanem anyagában, technikai és művészi kivitelében is általában jó minőségű kiadványokat, nemegyszer különleges vagy éppen díszkiadásokat készítsenek. A gyűjtők tábora is kibővült. A vezető szerepet az egyházfőktől és főnemesektől a főhivatalnokok, jól kereső szabadfoglalkozásúak és a vagyonos polgárság képviselői vették át fokozatosan.

A fáradozások mégsem bizonyultak elegendőknek, mert a kiadványkészítés minősége a kapitalizmus viszonyai között mindvégig rendkívül egyenetlen volt. A könyvek és más kiadványok kis része jó anyagok felhasználásával, gondos kivitelben készült, túlnyomó többsége azonban igénytelen, sőt rendkívül silány termék volt.^[113]

A színvonal általános hanyatlásában nagy szerepet játszottak a kapitalista könyvkiadás sajátos jogi és gazdasági viszonyai. Mint már említettük, a könyvkiadást és a nyomdászatot az ipari termelés feudális szervezete: a céhrendszer megszüntetésekor (1872) szintén szabad iparrá nyilvánították. Ezáltal számos olyan vállalkozó került be a szakmába, aki szakképzetlen volt, tehát nem kötötték a kiadványkészítés szakmai hagyományai, beidegzett minőségi követelményei, és döntései egyedüli, jobb esetben egyik legfőbb meghatározójának az üzleti hasznot tekintette.

Hosszú ideig a kiadványkészítés fokozatosan kialakuló új, nagyipari technikája és számos új anyaga is többé-kevésbé akadályozta a minőségi javulást. Az új technikai megoldások és az új anyagok, különösen eleinte, csupán tömeggyártásra voltak alkalmasak. Csak évtizedek szívós erőfeszítéseivel lehetett megoldani, hogy magasabb minőségi követelményeket is kielégíthessenek. A kiadványkészítés színvonalának általános emelkedése azonban a kapitalizmus viszonyai között sem az új nagyipari, sem a továbbélő kézműipari technikával nem volt elérhető. Ezt csak a szocializmus új, kedvezőbb gazdasági viszonyai, technikai és művészi adottságai tették lehetővé.

Végül, de nem utolsósorban a kor művészi ízlése és törekvései sem kedveztek a könyvművészet fejlődésének. Ismeretes, hogy a XIX. század és a XX. század eleje számos új művészi irányi indított el: pl. a festészetben, szobrászatban, grafikában a romantikát, a realizmust, a naturalizmust, az impresszionizmust, az expresszionizmust stb. Ugyanakkor azonban más művészi ágakban, pl. az építészetben az eklekticizmus uralkodott. Felújították, újra fogalmazták az európai történeti stílusok: a román, a gót, a reneszánsz, a barokk formáit. Sőt kísérletet tettek térben és időben távolabbi stílusok, pl. az egyiptomi, asszír-babiloni, indiai, kínai, japán stb. építészet és iparművészet formáinak a meghonosítására. Végül az építőművészetben és a díszítőművészetben jelentős helyet kapott a szecesszió. Ezek az irányzatok természetszerűen a könyvművészetben is szükségképpen nyomot hagytak, s az illusztrációkban egymást váltogatták. A különböző könyvdíszekben: díszbetűk, kezdő és záródíszek, kötésdíszek, gyakran a történeti stílusok motívumai, s igen sokszor a szecesszió törekvései jutnak szerephez. Megesett, hogy egy-egy kiadványon belül a különböző művészeti stílusok elemei egymás mellett vagy egymással keveredve fordultak elő. A könyvtörténeti stíluselemek felelevenítését a könyvtörténeti kiállítások is elősegítették.^[114]

A kiadványok minőségük szerint két élesen különböző csoportra oszlottak. Az egyikbe a kevés, könyvművészeti igénnyel készült könyv, a másikba az igénytelen kivitelű kiadványok nagy tömege tartozott. De az ún. szép könyvek egy része is inkább díszes és drága, mintsem igazán művészi értékű volt. Többnyire olyan műveket adtak ki díszesebb kiadásban, amelyek tárgyuknál vagy a különleges alkalomnál fogva szélesebb közönség érdeklődésére és kivételes áldozatvállalására számíthattak. Ilyenek voltak pl. a nemzeti múlt, ill. a nemzeti kultúra jelentős alkotásai, pl. a Képes Krónika hasonmás kiadása, a Magyar Remekírók 55 kötete, vagy a millennium idején a Magyar Nemzet Története, a Képes Magyar Irodalomtörténet. Ilyen különleges esemény volt Petőfi, Arany, Vörösmarty, Eötvös összes műveinek színvonalas, szép kiadása, vagy Jókai műveinek 100 kötetes jubileumi díszkiadása, hasonlóképpen az Ember tragédiájának vagy Arany balladáinak Zichy-féle illusztrált díszkiadása. A nagy és drága könyvek vagy könyvsorozatok mellett meglehetősen kevés volt az egyszerű, de igényesen és gondosan megtervezett, művészi és technikai szempontból jó minőségben megvalósított könyv, pedig a szerényebb gyűjtők inkább ezeket keresték és vásárolták volna.

A könyvek alkotói közül először a mesterszedő (akcidens) nyomdászok jutottak szerephez, akik az új betűtípusok, a különböző művészi stílusok díszítőelemeiből újszerű szedéstükröket állítottak elő. De ezek csak részeredményekre vezettek, egyre erősödött az igény, hogy az egész kiadványt korszerű technikai, művészi szemlélettel és követelmények alapján tervezzék meg. Az angol William Morris (1834-1896) Kelmscott Pressének (1891) példája, a német könyvművészet megújulásának eredményei (Insel Verlag, 1899; a Janus Presse, 1907; Paul Renner, 1878-1956), valamint a lipcsei nemzetközi könyvművészeti kiállítás (1914) nálunk is felkeltették az érdeklődési a könyvművészet elméleti és gyakorlati problémái iránt. Kner Imre gyakorlati kísérletezése és elméleti tevékenysége, Czakó Elemér és mások elméleti tanulmányai^[115] külföldi példák és eredmények felhasználásával hozzájárultak a könyvművészet szerepének a tisztázásához. Ugyanakkor buzdításaival elősegítette, hogy a legtehetségesebb nyomdászok számára iparművészeti iskolát és nyomdászati tanműhelyt létesítsenek. Itt mintegy 30 kiváló tipográfus fejlesztette magasabb fokra a tudását, de az első világháború nehézségei megakasztották a biztató fejlődést. A Nyugat kiadó, a Kner és Tevan nyomda úttörő kezdeményezése nyomán a kiadók közül az Egyetemi Nyomda, az Athenaeum, a Franklin, a Révai, a Hungária a kiadványok minőségi és művészi követelményeire nagy gondot fordítottak.

Az illusztrálók között a legjelentősebb Zichy Mihály. Ismert illusztrálók és könyvdíszítők voltak: Goró Lajos, Hegedűs László, Mühlbeck Károly, Neogrády László, Pataky László, Kozma Lajos, Divéky Adorján. A könyvkötés tervezői közül Horti Pál, Márkus Géza, Rinter Géza, Helbing Ferenc és Kner Erzsébet emelkedett ki.

A könyvtártulajdonosok közül több mint 1000 név szerint ismeretes.^[116] Sok köztük inkább csak örökölte a családi gyűjteményt. De szép számmal vannak olyanok is, akik személyesen gyűjtötték könyvtárukat. Nagy értékű gyűjteményével Apponyi Sándor, Todoreszku Gyula, Ráth György a nemzeti kiadványkincset egészítette ki. A gyűjtemények jelentős része már szakkönyvtár, tulajdonosának munkaeszköze, pl. a történelem, jog, földrajz, irodalomtörténet, természettudományok köréből.

3. A bibliográfia nagy alkotásai és hiányai

A bibliográfia a megelőző másfél évszázad kísérletei után nagyarányúan, magas igénnyel és jó színvonalon bontakozott ki. Czvittinger Dávid, Sándor István, Jankovich Miklós és mások alapozó kezdeményezései után megteremtette a maga nagy alkotásait. Szabó Károly három kötetes munkája, csaknem két és fél század kiadványtermését tárja fel és rendszerezi 1473-tól 1711-ig (Régi Magyar Könyvtár, I-III. kötet, Bp. 1879-1898). Ezt folytatták Petrik Géza művei, amelyek több mint két évszázad kiadványtermését gyűjtötték és foglalták össze 1712-tól 1920-ig (Magyarország bibliographiája, 1712-1860, 1788-1829; Magyar Könyvészet, 1860-1875, ezután Kiszlingstein Sándor munkája az 1876-1885. évekről, majd újból Petrik művei az 1886-1900., az 1901-1910. és az 1911-1920. évekről). Harmadikként szorosan csatlakozott ezekhez Szinnyei József nagy életrajzi lexikona és bibliográfiája, amely csaknem 30.000 magyarországi író életrajzának és műveinek adatait tartalmazza a kezdetektől a megjelenéséig (Magyar írók élete és munkái, I-XIV. kötet, Bp. 1890-1914). E munkák minden korábbinál teljesebb áttekintést nyújtanak a magyarországi, ill. részben a külföldi magyar vonatkozású kiadványtermésről, s ha a további gyűjtő és feltáró munkák során nem is bizonyultak hiánytalanoknak, a maga nemében mindegyik alapvető jelentőségű.^[117]

A három nagy életművet részben megalapozta, részben kiegészítette több más bibliográfiai munka, így Kertbeny Károly négy kötetre tervezett s a Magyarországra vonatkozó külföldi irodalom bibliográfiáját tartalmazó művének elkészült és megjelent első kötete (Magyarországra vonatkozó régi német nyomtatványok, 1454-1600, Bp. 1880), Stripszky Hiador kiegészítő kötete (Adalékok Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár e. munkájának I-II. kötetéhez, Bp. 1912). A Magyarországra vonatkozó külföldi irodalom egyik jelentős részéi: a francia nyelvűt dolgozta fel Kont Ignác (Bibliographie française de la Hongrie 1521-1910, Paris 1913). Előkészületben volt Apponyi Sándor nagy értékű gyűjtésének a katalógusa magyar vonatkozású külföldi irodalomról a XVIII. század végéig, de ez csak a következő korszakban jelent meg.

A könyvek mellett a kiadványok másik, egyre nagyobb jelentőségűvé váló fajtájára: a hírlapokra és folyóiratokra is fokozatosan ráirányult a bibliográfusok figyelme. Petrik Géza az önálló kiadványok mellett a hírlapok és folyóiratok és a közleményeik adatait is felvette munkáiba. De külön sajtóbibliográfiák is készültek. Ilyennek vehető Szaládi Antal munkája (A magyar hírlapirodalom statisztikája, 1780-1880, Bp. 1884), ill. Kereszty István műve (A magyar és magyarországi időszaki sajtó időrendi áttekintése, 1705-1867. Bp. 1916).

A magyar bibliográfia alapvető eredményeinek létrejöttéhez ösztönzést nyújtott a nemzeti önérzet, amely a nemzeti múlt értékeinek minél teljesebb feltárására, valamint a hazai és külföldi közvélemény alapos, megbízható tájékoztatására sarkallta a kor kutatóit minden területen. Támogatta e törekvéseket a kor tudományos irányzata: a pozitivizmus is, amely a tények és adatok minél teljesebb összegyűjtését és közreadását tartotta a tudományos kutató munka legfontosabb feladatának. Elősegítették a gyorsan bővülő tudományos kutatás, elsősorban az úgynevezett nemzeti tudományok: a történelem, irodalomtörténet, művészettörténet, nyelvtudomány, föld- és néprajz növekvő tájékozódási szükségletei, bibliográfiai igényei is. Mégpedig e tudományok akkori irányzatainak és sajátos követelményeinek megfelelően, elsősorban a múlt dokumentumainak, kéziratos és nyomtatott forrásainak feltárására volt szükség. E három indítóok más, viszonylag kedvező körülményekkel, pl. a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, a könyvkiadás és kereskedelem segítségével együtt tette lehetővé, hogy a magyar bibliográfia nagy alkotásai és az ezeket kiegészítő művek néhány évtized alatt elkészüljenek, és ha kisebb-nagyobb késéssel is, de rendre megjelenjenek.

Hozzá kell azonban tennünk, hogy a hazai bibliográfia nagy alkotásai kivétel nélkül rendkívüli áldozatos egyéni teljesítményként készültek el, s a közületi intézmények, szervek, pl. a Magyar Tudományos Akadémia, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, a Magyar Könyvkereskedők Egyesülete, legfeljebb szellemi támogatást nyújtottak a mű tervének kialakításához és kéziratának elkészítéséhez, esetleg előzetes bírálásához. Anyagi segítséget csak egyes művek, pl. Szabó Károly, Kertbeny Károly munkájának a megjelentetéséhez biztosítottak. Egyébként a kiadás is a szerző gondja volt.

A múlt kiadványtermést összefoglaló kiemelkedő bibliográfiák mellett azonban nem sikerült rendszeresen biztosítani az egykorú hazai kiadvány termés bibliográfiájának folyamatos, évenkénti elkészítését és kiadását. Az önálló kiadványok kurrens bibliográfiáját a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára külön e célra létesített folyóiratában: a Magyar Könyvszemlében, ha késéssel is, de megkezdte, azonban csak másfél évtizeden át (1876-1891) folytatta. Kedvezőbb volt a helyzet a hírlapok és folyóiratok kurrens bibliográfiájával. Szinnyei József ezt 1871-1894 között a Vasárnapi Újságban adta közre, 1897-1914 között pedig a Könyvszemle közölte.

Még kevésbé sikerült megoldani az egyes tudományágak szakbibliográfiájának,^[118]valamint az egyes folyóiratcikkek repertóriumának az elkészítését. Ilyen szükségletek ugyan már viszonylag korán felmerültek, pl. a magyar irodalom általános mutatójának a terve Rómer Flóris indítványa alapján, vagy a történeti szakbibliográfia terve a korszak végén, de csak néhány kísérlet valósult meg belőlük. A legjelentékenyebb Szinnyei József munkája: a Hazai és külföldi folyóiratok tudományos repertóriuma, 1874-1885, amely egy évtized tudományos szempontból jelentős cikkeit igyekezett rendszerezni a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, de a 3. kötet megjelenése után a kiadás abbamaradt.

4. A könyvtárügy és a könyvtárak

A kiegyezés után a könyvtárak fejlődése is meggyorsult. György Aladár kitűnő összeállítása, amely az 1884-85. évi állapot szerint készült,^[119] az országban összesen 2401 könyvtárt vett számba. Ebből 1867-1885 között 712 keletkezett, míg 1831-1867 között 664. A korábbi korszakokból még kevesebb könyvtár maradt fenn: az 1711-1830 közötti 120 évből 234, az 1711 előtti időkből pedig csak 63. Nem volt ismeretes 728 könyvtár alapításának az ideje. Ezek nagyobb része valószínűleg az újabb alapításúak közé tartozott. A fejlődés a korszak későbbi évtizedeiben is folytatódott: a Magyar Minerva 1912-13. évi V. kötete^[120] már 7502, tehát háromszor több könyvtár adatait tartalmazza.

A könyvtárak számának növekedése azonban egymagában nem mutatja a fejlődés irányát. Az 1884-85-i országos összeírás 1001 magánkönyvtár és 77 kölcsönkönyvtár adatait is magában foglalja. A közkönyvtárak száma akkor a kölcsönkönyvtárakkal együtt mindössze 1400 volt. A Minerva csak a közkönyvtárak adatait veszi számba, de azok közül a legkisebbekét is. A számszerű növekedés nagy részét az akkor létrehozott két új könyvtártípus: a 2026 népkönyvtár és a 3815 gazdasági könyvtár, tehát 5841 új típusú kiskönyvtár teszi ki. A nagyobb közkönyvtárak száma összesen 1661, vagyis csak 260-nal több, mint 3 évtizeddel korábban.

Ez a néhány összesítő adat már jelzi is a korszak könyvtári kultúrájának helyzetét és problémáit. Még pontosabb képet kaphatunk róla, ha az összefoglaló adatokon túl a dualizmus könyvtárpolitikájának, könyvtárügyének és főbb könyvtártípusainak a helyzetét külön-külön is szemügyre vesszük.

A korszak első felében az állami felügyelet még teljesen kialakulatlan, s később is csak részleges volt. A központi irányításra és ellenőrzésre leginkább illetékes szervnek: a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak általában csak ajánlások megtételére nyílt lehetősége. Pl. Eötvös József is, Trefort Ágoston is felhívást adott ki népoktatási, népnevelési körök létesítésére, felügyeleti hatásköre azonban legfeljebb csak a közvetlenül rendelkezése alatt álló könyvtárak ügyében volt, de abban sem egységesen.

Súlyosbította a helyzetet, hogy a könyvtárakat fenntartó szervek sem voltak járatosak a könyvtárügy korszerű kérdéseiben. Nem, vagy alig ismerték a külföldi könyvtárak törekvéseit és eredményeit. Így a könyvtárak működése teljesen a könyvtárostól függött.

Legelsőnek Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter igyekezett jogalapot teremteni 1874-ben a felügyeleti jogkör gyakorlására, az egyházak várható ellenállása miatt azonban nem törvénnyel, az országgyűlés útján, hanem királyi elhatározás formájában. Az elhatározásban foglaltakat azonban nem sikerült megvalósítani. Két évtized múlva a könyvtárak irányítását társadalmi szervek létrehozásával próbálták biztosítani. 1894-ben Országos Múzeumi és Könyvtárbizottságot szerveztek, és ennek keretében igyekeztek az együttműködést létrehozni. Ez a laza együttműködés nem hozta meg a remélt eredményt, ezért a következő években összekapcsolták a társadalmi, intézményi együttműködést és az állami, hivatali irányítást. Előbb 1897-ben megalakították a társadalmi szervet: a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát, amelyben a közművelődési, irodalmi és művészeti egyesületek választott képviselői, továbbá az országos múzeumok és könyvtárak vezetői, minisztériumok és más érdekelt főhivatalok kiküldöttei vettek részt. Ezt követően, 1901-ben megszervezték a hivatalt: az Országos Főfelügyelőséget is.^[121] Ettől kezdve megszűntéig (1924) a Főfelügyelőség és a Tanács együtt látta el az állami felügyelet feladatait.

Ez a felügyelet azonban nem terjedt ki az összes könyvtárra, csak azokra, amelyek azt önként elfogadták, amelyek államsegélyben, köteles példányban részesültek, amelyek állami gyűjteményekből letétet kaptak stb. Közvetlenül az első világháború előtt a Főfelügyelőség a népkönyvtárakon kívül mintegy 78 könyvtár felett gyakorolta a felügyeletet, tehát a túlnyomó többség nem tartozott a felügyelete alá.^[122]

Ilyen körülmények közölt a könyvtárak színvonala és teljesítőképessége az eredmények ellenére is szükségképpen alacsony volt. Mennyiségileg ugyan gyarapodtak a könyvtárak, a minőség azonban nem, vagy csak kevéssé fejlődött. Állományuk többnyire igen vegyes és jórészt rendezetlen. A muzeális értékek mellett sok bennük a felhalmozódott értéktelen lom, kevés az új könyv és folyóirat. A legtöbb könyvtárban nincs olvasóterem, kevés ideig tart nyitva, s olyan időben, amikor a lakosság jelentős része munkája miatt nem látogathatja. Az előítéletek és a települési viszonyok miatt a társadalom széles rétegei, pl. a nők és a fiatalok, vagy a munkások, parasztok egyébként sem vehetik igénybe. A hiányosságok egyik előidézője, hogy a könyvtárosok képzetlenek, s a könyvtári gyakorlat elmélete sem áll olyan szinten, amilyenre szükség volna. A bajok másik forrása azonban az, hogy Magyarországon, a külföldhöz viszonyítva is, és az ország gazdasági színvonalához képest is az állami, a közületek és a magánosok egyaránt aránytalanul kevés anyagi támogatást biztosítanak a könyvtárak számára.

Külön gondot okozott a könyvtárak elhelyezkedése az ország települési rendszerében. A főváros és a nagyobb városok lakossága jóval előnyösebb helyzetben volt, mint a kisebb városoké vagy éppen a falvaké. Budapesten és 25 törvényhatósági jogú (megyékkel azonos jogállású) városban, ahol az ország népességének alig 10%-a lakott, volt a könyvtáraknak csaknem harmada és az állománynak több mint a fele. Ugyanakkor a 63 megye területén, ahol a lakosság mintegy 90%-a élt, a könyvtáraknak csak mintegy kétharmada, az összállománynak pedig nem egészen a fele volt található. Ez az aránytalan megoszlás azt hozta magával, hogy a nagyobb városokban 1000 lakosra 3397 mű (ezen belül Budapesten 5758 mű), a megyékben pedig mindössze 249 mű jutott. Sőt, a lakosság nagy részére, a falvak népére még annyi sem.

Tudományos és szakkönyvtárak

A könyvtárak e csoportjába soroltak 1884-85-ben 44 nyilvános közkönyvtárt 1,2 milliós állománnyal, 76 hatósági (hivatali) könyvtárt 180.000 művel, 45 egyetemi és főiskolai könyvtárt 432.000 művel és 313 egyházi könyvtárt 1,2 milliós állománnyal, összesen 478 könyvtárt, vagyis a közkönyvtáraknak mintegy harmadát, kb. 3 millió művel. Jelentőségük tehát igen nagy volt, mert köztük találhatók az ország legnagyobb közkönyvtárai az összállomány 60%-ával. Állományuk nagy értékű muzeális-történeti részeivel és modern tudományos vagy gyakorlati jellegű dokumentumaival a hazai tudományos kutatást, a felsőfokú szakemberképzést, a termelő- és más gyakorlati munkát, pl. a közigazgatást, igazságszolgáltatást, közegészségügyet, pénzügyet stb. támogatták. A társadalom időszerű kutatási és gyakorlati szükségleteit elsősorban a nyilvános közkönyvtárak, az egyetemi és főiskolai, továbbá a hivatali könyvtárak szolgálták. Az egyházi könyvtárak a szorosan vett egyházi feladatokon túl, állományuk összetételének megfelelően, főként a történeti jellegű búvárkodásokat segítették.

A korszak későbbi évtizedeiben a tudományos és szakkönyvtárak, ha nem is minden csoportban egyformán, további számottevő fejlődést értek el. Tanúsítják ezt az alábbi adatok az állomány fejlődéséről, a látogatók számának és a forgalomnak emelkedéséről.^[123]

Könyvtár	Év	Állomány (egység)	Látogatás	Használt könyv	Személyzet
Országos Széchényi Könyvtár	1884 1900 1912	264.494 675.000 2.500.000?	22.542 19.805 34.633	53.104 47.464 186.207?	15 28 33
Budapesti Egyetemi Könyvtár	1884 1900 1912	275.000 271.060 485.981	43.857 59.649 87.060	47.372 69.401 113.189	17 18 31
Akadémiai Könyvtár	1884 1900 1912	179.248 180.242 191.232	9.899 5.838 4.521	13.520 8.116 4.812	6 9 8
Műegyetemi Könyvtár	1884 1900 1912	40.302 60.442 90.395	11.440 14.535 14.641	18.403 37.456 31.555	4 6 12
Szegedi Somogyi Könyvtár	1884 1900 1912	45.697 58.061 79.547	3.437 10.815 14.329	5.173 11.554 16.915	3 4 7

Az állomány megoszlásának arányait jól érzékeltetik a 10.000 kötetet meghaladó könyvtárak adatai:^[124]

Tárgykör	Kötet	%
Bölcselet (teológia is)	814.582	22,0
Történelem	542.767	14,7
Államtudomány	284.444	7,7
Nyelvészet	352.397	9,5
Szépirodalom	404.550	10,9
Természettudományok	344.547	9,3
Enciklopédia	163.876	4,4
Tankönyv és ifjúsági irodalom	246.366	6,7
Vegyes	471.671	12,7
Hírlap	78.089	2,1
Együtt:	3.703.289	100,0

Az állomány összetétele egyszeriben megvilágítja, hogy a könyvtárak hatása, viszonylag jelentős állományuk ellenére is, miért érvényesülhetett szűk körben. Csaknem félezer könyvtárat mindössze 110.000 látogató keresett fel, és ott csak 231.000 művet, vagyis az állomány 7,1%-át használta, Ez a szám igen alacsony, különösen a fejlett országok könyvtári forgalmához viszonyítva, ahol a tudományos és szakkönyvtárak igénybevétele többszörösen felülmúlta a hazai használat mértékét.

Könyvtár és közművelődés

Nálunk a könyvtár viszonylag későn lett a társadalom szélesebb rétegeinek művelődési intézményévé. Akkor is a népességnek csak kis része vette igénybe, és egy-egy olvasó kevés művet használt. A közkönyvtárak művelő-nevelő hatása a társadalom életében tehát viszonylag csak szűk körben érvényesülhetett, és mélyebbé is csak a viszonylag kevés rendszeres olvasóban válhatott.

A fejlettebb külföldi országokban a közkönyvtár már évtizedekkel korábban, a polgárság hatalomra kerülésével a társadalom tömegművelődési intézményévé fejlődött. A könyvtárak új típusát: a nyilvános, ill. közkönyvtárakat (librairie publique) Franciaországban a polgári forradalom teremtette meg a városokban a korábbi, ill. egykorú, többé-kevésbé korlátozott nyilvánosságú könyvtárak mellett, majd később a falvakban ún. népkönyvtárakat létesítettek. A XIX. század derekán a közművelődési könyvtárak fejlettebb változata (public library) jött létre az angolszász országokban. A század második felében Angliából és az Amerikai Egyesült Államokból átterjedt a világ más részeibe, többek között a skandináv, a Benelux államokba és Svájcba. Ezt vette alapul és fejlesztette tovább Lenin útmutatásai nyomán a Szovjetunió is a szocialista közművelődési könyvtári rendszer kialakításában. Ennek a meghonosítását szorgalmazták a dualizmus korának haladó magyar művelődés- és könyvtárpolitikusai: György Aladár és Szabó Ervin is.

Nyilván azért fordult a társadalmi és kulturális haladás híveinek figyelme, itthon és külföldön egyaránt, az angol-amerikai közművelődési könyvtárak felé, mert ezek célkitűzéseikben és működésükben jóval demokratikusabbak voltak - a működési területükön élő lakosság egészének könyvtári szükségleteit egységesen, megkülönböztetés nélkül, az állományuk egészének hozzáférhetővé tételével igyekeztek kielégíteni -, s ugyanakkor szakmailag jóval fejlettebbek, szolgáltatásaikkal jóval eredményesebbek voltak, mint a francia-német változat városi, ill. népkönyvtárai.

A dualizmus korában a társadalom szélesebb köreinek művelődését szolgáló különböző könyvtárak: a városi közművelődési, továbbá kaszinói, egyesületi, polgári olvasóköri, ipartestületi, kereskedőegyleti, legény- és leányegyleti, továbbá a munkás szakegyleti, ill. szegényparaszti stb. könyvtárak nem minden előzmény nélkül jöttek létre. Néhányat közülük már a feudalizmus utolsó évtizedeiben, ill. az önkényuralom időszakában megalapítottak. Egyesek valamely magánkönyvtár közhasználatra való felajánlásával keletkeztek, pl. a Kulcsár-könyvtár (Komárom, 1827), a Csaplovics-könyvtár (Alsókubin, 1839); a Zala megyei közkönyvtárat Kisfaludy Sándor, Skublics Károly és mások adományából létesítették (1826-1831). Másutt a megyék vezető rétegei, ill. a városok vezetői és polgárai szerveztek megyei, városi, kaszinói, ill. más egyleti könyvtárt, pl. Kőszegen (1810), az Olvasó Társaság Somogy megyében (1828), Esztergomban (1842), Losoncon (1851), Békés megyében Gyulán (1865). A nagyobb fürdőhelyeken az üdülőközönség számára létesítettek könyvtárakat, pl. Tátrafüreden (1857), Herkulesfürdőn (1860) és Új-Tátrafüreden (1868). Az iskolák egy részében ifjúsági olvasóköröket és könyvtárakat hoztak létre. A nagyobb könyvkereskedések, sőt a munkásság szakegyletei is már akkor megalapították az első könyvtáraikat, pl. a nyomdászokét (1865). Ugyanakkor néhány falusi könyvtár is létrejött lelkes egyéni kezdeményezésből vagy pedig közös gondoskodásból. Ezek közül több később is évtizedeken át működött, pl. Kiskéren (1850), Bánkúton (1864) stb.

A kiegyezés utáni szabadabb légkörben a népesség legkülönbözőbb rétegei nagy számban szervezték újjá vagy alapították meg igényeik és érdekeik szerint a különféle művelődési egyesületeket, egyleteket, társulatokat, társaságokat, társasköröket, kaszinókat, polgári köröket, olvasóköröket, gazdaköröket, népköröket, szakegyleteket. Úgyhogy az 1878. évi országos összeírás szerint^[125] 964 különféle egyesület volt az országban 89.730 taggal, s ezek évi kiadásai együttesen 657.865 forintot tettek ki. Úgy látszik, nem volt valamennyinek könyvtára, mert 1884-85-ben összesen 328 egyesületi, társulati, köri könyvtárt írtak össze, s ezekben 396.617 kötet állomány volt található, amiből abban az évben 25.022 olvasó 131.825 kötelet olvasott. Tehát a tagoknak alig több mint negyede vált csak olvasóvá, és az állománynak mintegy harmadát vették kézbe. A világháború kezdetéig a könyvtárak száma 506-ra, állományuk pedig 779.675 kötetre emelkedett. Ami azt mutatja, hogy a fejlődés üteme több mint negyedszázadon át nem változott, az évi gyarapodás 14.000 kötet körül mozgott.

Az idő múlásával azonban kitűnt, hogy egyfelől a már létrejött könyvtárak magukra hagyatva nem fejlődnek kellő mértékben, és nem működnek elég hatékonyan, másfelől pedig a társadalom különböző osztályaiban, ill. rétegeiben más jellegű és mértékű az igény a könyvtári olvasmányokra, s erősen különböző a helyzetük a könyvtárak létrehozásához szükséges gazdasági erő és az olvasáshoz nélkülözhetetlen szabad idő tekintetében is. Ezért hamar szükségét érezték, hogy a társadalom kulturális tevékenységének felső irányítására országosan és törvényhatóságonként központi szervet létesítsenek. Előbb a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hívta fel a községek vezetőinek a figyelmét a népkönyvtárakra (1882). A közművelődési egyesületek is programjukba iktatták a népkönyvtárak létesítését, elsőnek az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE, 1885), amely pl. 1888-ban 13 népkönyvtárat ajándékozott a falvaknak, majd csatlakozott a Dunántúli, a Délmagyarországi és a Felsőmagyarországi Közművelődési Egyesület is. Az eredmény azonban mindaddig meglehetősen szerény volt, amíg a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelősége kézbe nem vette a népkönyvtárak szervezésének ügyét, és az állami költségkeret számottevő mértékben nem emelkedett.^[126] Ez 1900-ban 4000, 1901-ben 19.000, 1912-ben pedig 52.200 koronát tett ki. A Tanács, ill. a Felügyelőség 12 év alatt 644 népkönyvtárat állított össze és küldött szét, 573.312 korona összköltséggel. Más forrásból is létesültek népkönyvtárak, így 1912-ben már összesen 2026 népkönyvtári tartottak számon, amelyben 606.363 kötet volt. Az olvasók és a kölcsönzések száma évről évre emelkedett. 1910-ben 726 népkönyvtár 673.091 kötetet, 1911-ben pedig 872 népkönyvtár 725.210 kötetet kölcsönzött. A kölcsönzések zöme a fővárosra és a nagyobb vidéki városokra esett. A használt műveknek 55%-a szépirodalmi jellegű volt. Az olvasott írók közül 1909-ben az élen Jókai állt. Utána Mikszáth Kálmán, Benedek Elek, Verne, Gárdonyi Géza, majd Beniczkyné Bajza Lenke, Vas Gereben, Rákosi Jenő és Viktor, ill. Herczeg Ferenc következett. Az ismeretterjesztő olvasmányokból legfeljebb néhány népszerű történeti mű emelkedett ki.

A Közoktatásügyi Minisztérium népkönyvtárain kívül nagyszámú gazdasági népkönyvtárat telepített szét az országban a Földművelésügyi Minisztérium 1904-től. A számuk 1912-ben 3815 volt, s az állományuk 447.708 kötetből állott. Kezdetben csak gazdasági szakmunkák kaptak bennük helyet, később könyvtáranként 30-40 szépirodalmi kötettel is kiegészítették egy részüket.

A népkönyvtárakkal kapcsolatos tapasztalatok felhasználásával szervezte meg a Honvédelmi Minisztérium a legénységi könyvtárakat. 1907-1909 során 94 gyalogsági és 20 lovassági alakulat kapott könyvtárat, ugyanakkor a tiszti olvasóköröket is fejlesztették.

A városi közművelődési könyvtárak túlnyomó többsége a XIX. század két utolsó és a XX. század első évtizedében létesült. A kiegyezés előtt mindössze 5 városi könyvtár volt, a korszak vége felé 55 működött. A legkisebbek állománya 1912-ben csak néhány száz kötetből állott, a nagyobbaké (pl. Kassán, Komáromban) 30-50.000 között mozgott. Sőt, a két legnagyobb közül a szegedié felül volt 80.000-en, a budapestié pedig 120.000 körül járt. A közművelődési könyvtárak fejlődése szempontjából a legjelentősebb a Fővárosi Nyilvános Könyvtár volt. Itt Szabó Ervin és munkatársai az angol public library mintájára, ha szerény formában is, de lényegében megvalósították az új közművelődési könyvtártípust, amely egyetlen intézményi keretben egyesítette az általános tudományos és népművelési funkciókat, sőt összekapcsolt ezekkel bizonyos szakkönyvtári feladatokat, így a szociológiai, az urbanisztikai szakirodalom gyűjtését és nagyszabású helytörténeti gyűjtemény létesítését. Ezzel a fővárosi új közművelődési könyvtár nemcsak a saját fejlesztési problémáit oldotta meg, hanem egyben példát mutatott a vidéki közművelődési könyvtárak korszerű továbbfejlesztéséhez is.

A városi lakosság olvasmányokkal való ellátását szolgálták a kölcsönkönyvtárak is,^[127]amelyek könyvkereskedők és más magánszemélyek tartottak fenn. Ezek száma, állománya és forgalma a korábbi időszakokhoz képest erősen megnövekedett. 1884-85-ben az országban 77 kölcsönkönyvtárat vettek számba. A 77 kölcsönkönyvtárban 112.404 mű volt 419.967 kötetben. Az állomány túlnyomó többségét szépirodalom (86,7%), főként regények alkották. A művek 60%-a német, 22,5%-a magyar, 13%-a francia, 2,7%-a angol nyelvű volt. Az olvasók száma 5189, az olvasott műveké pedig 75.843 volt. A kölcsönkönyvtárak jelentőségét mutatja, hogy az összes közkönyvtári olvasmányok 12%-a a kölcsönkönyvtárakból került az olvasók kezébe.

Közép- és népiskolai könyvtárak

A népiskola, majd a középiskola gyökeres reformja ráterelte a figyelmet az iskolai könyvtárakra is. A buzdító felhívásokon túl a Közoktatásügyi Minisztérium rendelkezése (1877) legalább a községi iskolák könyvtárai számára, ha szerény keretek között is, megteremtette az anyagi alapot azzal, hogy az elemi iskolai tanulóktól 25, a felső népiskolásoktól pedig 50 krajcár felvételi díjat szedett az iskola könyvtára javára.^[128] Ez egyben ösztönzést adott az egyházi iskoláknak is.

A népiskolai könyvtárak fejlődését tanúsítja, hogy amíg 1869-ben mindössze 870 iskolában volt könyvtár, addig az 1907-1908. tanévi összeírás során 4873 iskolai ifjúsági könyvtárat találtak 662.303 kötet állománnyal, amit 276.199 tanuló és 64.392 más olvasó (tanító, iskolaegyesületi tag stb.) használt. Ugyanekkor 3687 tanítói könyvtárat írtak össze 488.595 kötettel és 23.776 használóval. Az állami és községi népiskolák csaknem mindegyikében volt könyvtár. A felekezeti népiskolák jóval rosszabbul álltak.

A polgári iskolák és felsőbb népiskolák könyvtárai az új iskolatípussal együtt fejlődtek. Mintegy 86,8 százalékukban volt ifjúsági könyvtár, 207.000 kötetnyi állománnyal, és 80 százalékukban tanári könyvtárt is létesítettek, 212.000 kötet állománnyal. Egy-egy iskolában átlagban a tanári könyvtárra 607, az ifjúsági könyvtárra 552 kötet jutott.

A középiskolák kedvezőbb helyzetben voltak. 1884-85-ben 263 középiskolai ifjúsági és tanári könyvtárt vettek számba, amelyekben az állomány együttesen 986.713 kötetet tett ki, s amiből 21.102 olvasó 122.718 kötetet vett kölcsön. A Magyar Minerva 1912-13. évi adatai szerint összesen 327 középiskolában volt könyvtár, együttesen 2.486.916 kötettel.

Minthogy csaknem valamennyi középiskolának külön tanári és ifjúsági könyvtára volt, a középiskolai könyvtárak száma ekkor már 600 körül van, s az összállomány közel két és fél millió kötetet tett ki. Sőt ennél valamivel több lehetett, mert néhány nagy múltú középiskola könyvtárát több mint 200.000 kötettel az állomány történeti értékei miatt a tudományos könyvtárak közé sorolták

Magánkönyvtárak

A házi, családi könyvtárak mindenkor nagy szerepet töltöttek be az olvasási kultúra alakulásában, hiszen az olvasók legfejlettebb rétegei rendszerint ide gyűjtik és innen veszik kézbe a legkönnyebben és leggyakrabban az olvasmányaikat. Az 1884-85. évi országos összeírás - mint már említettük - összesen 1001 magánkönyvtár adatait dolgozza fel.^[129]Elsősorban a régi, nagy értékű családi könyvtárakat, de szép számban szerepelnek benne az újabb keletű s kisebb gyűjtemények is. Valószínű, hogy ezek száma még több is lett volna, ha induláskor nem állapítják meg indokolatlanul túl magasan, legalább 1000 kötetben a felvétel feltételét.

Az 1001 magánkönyvtár közül 1830 előtti időből való 51, 1830 és 1807 között jött létre 299, a többi 1867 után keletkezett, ill. nem tüntették fel a keletkezés időpontját.

A magánkönyvtárak állományának összetétele bizonyos mértékig különbözött a közkönyvtárakétól. Szembetűnő, hogy jóval kevesebb bennük a filozófia, pontosabban a teológia részesedése (22%-kal szemben csak 12,4%), valamint a tankönyv és ifjúsági irodalom (6,7%-kal szemben csak 3,3). Ezzel szemben jóval nagyobb a szépirodalom (10,9%-kal szemben 19,1%) és az államtudomány részesedése. Valamivel magasabb a történelem, a nyelvészet és a természettudomány aránya is. A magánkönyvtárak állománya tehát közelebb áll a társadalom akkori szükségleteihez, mint a közkönyvtáraké.

A magánkönyvtárak tulajdonosai és gyűjtőinek mintegy harmada a volt feudális osztályok tagjai: földbirtokos (182), főpap (85), főtisztviselő (69), összesen 336. Közel kétharmada különféle polgári rétegekhez, értelmiségi foglalkozásúak vagy gazdasági vezetők közé tartozott, pl. tanár (187), ügyvéd, bíró (97), orvos (68), tisztviselő (51), bankár, gyáros (29), író, újságíró (25), könyvtáros, muzeológus (14), mérnök (14) stb., összesen 639. A társadalom szerényebb helyzetben élő és dolgozó tagjai, pl. tanítók, kistisztviselők, munkások, parasztok, alig szerepelnek a gyűjtők között.

5. A szocialista olvasási, könyv- és könyvtári kultúra kezdetei

Az osztálytársadalom viszonyai között a társadalom minden osztálya, illetőleg rétege, így a munkásság és parasztság is, arra törekedett, hogy saját politikai, gazdasági és kulturális szervezeteket alakítson ki magának, amelyek keretében politikai és gazdasági érdekeit megvédheti s kulturális szükségleteit, ezen belül sajátos olvasási szükségleteit kielégítheti. A szakegyletek, szakszervezetek, földmunkásszervezetek, olvasókörök, munkás- és parasztpártok egyebek mellett szervezték és támogatták a szóbeli ismeretterjesztést, a műkedvelő mozgalmakat: az énekkarok, szavalókórusok, színjátszó csoportok működését és az olvasást is. A munkás- és parasztmozgalmak már a kezdeti időszaktól nagy gondot fordítottak az írás-olvasás ismeretére és a szükséges kiadványok és könyvtárak létrehozására. A saját kiadványok tartalmát, a könyvtárak állományának összetételét alapvetően a forradalmi mozgalmak célkitűzései szabták meg. Így az írásbeli közlés és olvasás szorosan együttfejlődött a mozgalommal. A sok évtizedes mozgalmi gyakorlat során tartalomban és formába olyan új megoldások alakultak ki, amelyek különböztek az írásbeliség polgári, kapitalista rendszerétől. Ezek voltak azok az új elemek, amelyek később a szocialista kulturális forradalom folyamán az írásbeli közlés új szocialista rendszerébe beépültek, a szocialista olvasási, könyv- és könyvtárkultúra gyors kibontakozását elősegítették.

A munkás- és parasztmozgalmak kiadványai, elsősorban a mozgalom céljait, az ipari munkásság, ill. a földmunkásság politikai, világnézeti tudatosulását, osztállyá szerveződését szolgálták. Így a saját újságok, folyóiratok állásfoglalásai a bel- és külföldi eseményekről, a külföldi baloldali és marxista írások magyar fordításai folyamatos útbaigazításokat nyújtottak a munkásság érdeklődő seregeinek. Ezek mellett jelentős szerepet kaptak a társadalomtudományok, a műszaki és természettudományok legújabb eredményei, a magyar és külföldi szépirodalom sok becses alkotása. A munkásmozgalmi kiadványokról készült két bibliográfia^[130] jó áttekintést nyújt azokról az eredményekről, amelyeket száz esztendő alatt a mozgalom bátor úttörői: szerzők, fordítók, kiadók, nyomdászok, terjesztők e téren elértek.

Az újságok és folyóiratok puszta címanyaga tanúsítja a mozgalom szerveinek százados, szívós erőfeszítését, amit a dolgozók tájékoztatása és nevelése érdekében kifejtettek. Táncsics Mihály két lapja: a Munkások Újsága és az Arany Trombita, a magyarul és németül megjelenő Általános Munkásújság, a Munkás Heti Krónika s utódja, a Népszava, amely századunk elején már 26-28.000 példányban jelent meg, a Nőmunkás, amely 1905-től került kiadásra, az Ifjúmunkás, továbbá az egyes szakszervezetek lapjai (a század elején 24, köztük pl. a Typographia, a nyomdászok lapja) és a szociáldemokrata párt elméleti folyóirata: a Szocializmus. A parasztság lapja közül a Világszabadságot, a Paraszt Újságot, a Szabad Szót, a Földművelőt és a Földművelők Szaklapját kell megemlítenünk.

A munkáskönyvtár mindig fontos kiegészítő része volt a mozgalmi szervezetnek: szakszervezetnek, pártszervezetnek. A szegényparasztság olvasóköre viszont maga volt a mozgalmi szervezeti keret. Az olvasókörben folyt az agrárszocialista földmunkásság politikai és társas élete, ez volt művelődésének egyik legfőbb, majdnem egyetlen intézménye. Mindkét könyvtártípus megegyezik azonban abban, hogy mindegyik igazi népi művelődési intézmény volt. A munkások, ill. szegényparasztok maguk létesítették, a saját mozgalmi és művelődési célkitűzéseik és igényeik támogatására, a saját anyagi erőfeszítéseik árán, legjobb tudásuk szerint.

A munkásság első könyvtárai a szakegyletek keretében alakultak meg, s a munkásság legszélesebb tömegeit ellátó közművelődési könyvtárakként működtek. A legelső munkáskönyvtárat a munkásmozgalomban élenjáró nyomdászok szervezték meg önképző egyletükben 1865-ben.^[131] A másodikat a hazai munkásság legelső országos szerve: az Általános Munkásegylet létesítette.^[132] 1906-ban 28 országos szakszervezet működik, mintegy 130.000 taggal. A legtöbbnek már az első világháború előtt volt könyvtára. 1904-ben 346 gyűjteményről vannak adatok. Ezek egyenként havonta átlagosan 80-100 kötetet kölcsönöztek. Szabó Ervin adatai szerint pl. 1907-ben a nyomdászok központi könyvtárában egymagában 6400 kötet volt.

Tömeghatásukban a szakszervezeti könyvtárak mellett a legjelentősebbek az agrárszocialista olvasókörök voltak.^[133] A falvakban a parasztság erős rétegeződése miatt, különösen a nagyobb községekben, több kör is működött, pl. a gazdag, ill. középparasztok gazdakörei, Kossuth-körei, függetlenségi körei, a gazdálkodó ifjak körei. Ezek a polgárosuló, tőkés útra tért parasztság politikai vagy társaskörei voltak. A másik út felé, a munkásság szocialista társadalmi rendje felé csak a szegényparasztság földmívelőegyletei, földmunkásegyletei, agrárszocialista olvasókörei tekintettek. Ezek nagyobb számban a XIX. század utolsó évtizedeiben keletkeztek. A századfordulón már az agrárszocialista mozgalmak központjaivá váltak.

A könyvtárak állományában a fennmaradt katalógusok tanúsága szerint az olvasmányos regények (Jókai, Jósika, Dumas, Dickens, Cervantes, Zola, Tolsztoj stb.) mellett szép számmal szerepelnek az ún. felvilágosító könyvek (Táncsics munkái, Szokoly Viktor: A pápák bűnei, Csernisevszkij: Mit tegyünk?, Kossuth iratai, Darwin: Az emberi faj története, Engels, Kautsky egyes írásai). Rendszeresen járnak újságok és folyóiratok, pl. a Népszava, Világszabadság, Világ, Magyar Köztársaság. Csupa olyan könyv vagy folyóirat, amely a társadalmi és történelmi valóság megismerését, a politikai tudatosulást segítette.

Éppen az olvasmányok tudatosabb és igényesebb megválasztása emeli a munkás- és agrárszocialista könyvtárat a népkönyvtárak fölé, és avatja a munkásság és szegényparasztság nevelőjévé.

Szabó Ervin és munkatársai

Az ipari és mezőgazdasági munkásság nagy tömegei mellett az értelmiségiek különböző csoportjai is felismerték a politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális elmaradottság súlyos hátrányait, és harcot indítottak ezek felszámolásáért. A politika területén a polgári radikálisok, a szociáldemokraták és a szakszervezetiek balszárnya, az irodalomban a Nyugat első nemzedéke, a zenében Bartók, Kodály és követői, a képzőművészetben a modern irányzatok hazai megalapítói és hívei, a tudományban a Társadalomtudományi Társaság, a Galilei Kör s a Huszadik Század történészei és szociológusai egyre tudatosabban foglaltak állást a múlttal szemben, és szálltak síkra az újért, különösen a századforduló után.

Ennek a "második reformnemzedéknek"^[134] a munkássága, így Ady harcos forradalmi cikkei, Szende Pál radikális történeti tanulmányai, Pulszky Ágost, Pikler Gyula és Jászi Oszkár jogi és társadalomtudományi munkái megingatták, sőt nem egy esetben szétfoszlatták a dualizmuskori hivatalos történelmi, társadalmi illúziókat. A Népszava, a Világ, Az Újság, a Pesti Napló, a Nyugat és a Huszadik Század, valamint a haladó szellemű könyvek, röpiratok egész sora fokozatosan új közvéleményt formált ki.

Ez a polgári radikális, ill. részben marxista forradalmi front kisebb vagy nagyobb vitákban szükségképpen szembekerült a dualizmus uralkodó osztályaival és hivatalos védelmezőivel - országosan feltűnést keltő módon a pécsi szabadoktatási kongresszuson (1907), amelyet a közművelődés állami irányításának és ellenőrzésének a megerősítésére hívtak össze, de amely az egykorú megállapítás szerint "a világnézetek csatájává" vált. Itt a "haladás hívei: Pikler Gyula, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond és különösképpen a fiatal Szabó Ervin határozottan szembefordultak a hivatalos művelődéspolitikával, amelyet pedig olyan országos tekintélyek képviseltek, mint Beöthy Zsolt, Berzeviczy Albert, Herczeg Ferenc, Prohászka Ottokár, Rákosi Jenő. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ország társadalma immár a kultúra területén is, s azon belül a könyv- és lapkiadás mellett a könyvtárügy területén is két táborra oszlott. Sőt az is bebizonyosodott, hogy a munkásság és parasztság, valamint a városi dolgozó rétegek érdekeinek felkészült és határozott védelmezője akadt Szabó Ervinben.

Szabó Ervin (1877-1918) ekkor már évek óta a Fővárosi Könyvtár szervezését végezte. Száznál több történelmi, szociológiai, politikai, közgazdasági, művelődéspolitikai és könyvtártudományi tanulmányt, cikket és könyvismertetést publikált. A fiatalabb nemzedék egyik legtehetségesebb, legfelkészültebb tagjának számított. Éppen ezért ekkor is, később is élesen bírálták, sőt támadták a hivatalos művelődés- és könyvtárpolitika hívei. Annál is inkább, mert jó érzékkel többnyire a művelődés- és a könyvtárügy eleven problémáit vetette fel.

Szabó Ervin munkatársai, Dienes László, Braun Róbert, Kőhalmi Béla, Pikler Blanka, Várady Irma, Szigeti Gabriella és mások segítségével teljesen új utat nyitott a hazai könyvtárügy fejlődésében. Könyvtárpolitikai terveiben és eredményeiben az volt a forradalmian új, hogy a dolgozó tömegek: munkások, parasztok és értelmiségiek művelődési szükségleteit és igényeit felismerte, ezeket következetesen képviselte, és szervesen összekapcsolta gazdasági-politikai érdekeikkel. Ezeknek a társadalmi érdekeknek a támogatására az egykorú kezdetleges népkönyvtárakkal szemben a hazai munkás- és parasztmozgalmak könyvtári hagyományaira s az akkori legjobb külföldi (angolszász) megoldásokra támaszkodott. Egyik legfőbb alkotása a Fővárosi Nyilvános Könyvtár, amelyben megteremtette a legkorszerűbb könyvtártípus: a nyilvános könyvtár itthoni változatát. Ebben a központi könyvtárat a korszerű szociológiai, várospolitikai kutatás jól használható munkaeszközévé tette. Ugyanakkor a kerületi közművelődési fiókok létrehozásával megkezdte egy új tömeghatású könyvtári rendszer kialakítását, amely messze felülmúlta az állami népkönyvtárak színvonalát. Egyben példát adott vidéki városaink és nagyobb községeink könyvtárai számára is.

Elméleti kutatásaival, elvi állásfoglalásával, tanácsaival, gyakorlati példáival további jelentős segítséget adott az ország többi könyvtárának is, pl. a tájékoztatás területén az időszerű bibliográfiák készítésével, az akkor újszerű tizedes osztályozás bevezetésével, a fiókkönyvtári címjegyzék összeállításával stb. Munkásságának egyik legfőbb eredménye, hogy munkatársai közül kerültek ki a Tanácsköztársaság könyvtárügyének vezetői, leglelkesebb segítői: az első szocialista forradalom könyv- és lapkiadásának és könyvtári politikájának elvi megalapozói és a gyakorlati megvalósítás megindítói.

Szabó Ervin kiemelkedő jelentőségét a kortársak és az utókor is felismerte és helyesen értékelte. A Magyar Tanácsköztársaság pl. összes műveinek kiadását határozta el, s egyik legfontosabb alkotását: a Fővárosi Nyilvános Könyvtárat róla nevezte el. A moszkvai Szocialista Akadémia pedig tagjául választotta, egyedül magyar kortársai közül. A történelem mérlegén - az értékelésével kapcsolatos viták után is - a magyar szocialista könyv- és könyvtári kultúra legnagyobb hatású alapozójának bizonyult.^[135]

Javában állt a harc a haladás és a hagyomány hívei közölt, amikor kitört az első világháború, és súlyos válságba sodorta az országot és népét. A négyéves háborús hanyatlás természetszerűen alapvetően befolyásolta az olvasási, könyv- és könyvtári kultúrát is. Bizonyos mértékig kedvezően azzal, hogy a népesség jóval nagyobb része kezdett érdeklődésből vagy időtöltésből hírlapokat, képeslapokat, könyveket olvasni. De kedvezőtlenül azzal, hogy csökkent az olvasnivaló. Anyag- és munkaerőhiány miatt zsugorodott a könyvkiadás, sőt nehézségekkel küzdött a lapkiadás is. A közkönyvtárakat alig fejlesztették. Nem jöhetett be a külföldi könyvek, folyóiratok, lapok jelentős része. A hírlapok és képeslapok gyors, felszínes és a szigorú cenzúra miatt egyre hiányosabb tájékoztatásain kívül egyre nehezebbé vált mind az általános művelődési, mind a tudományos kutatási igények kielégítése.

A gazdasági, politikai és kulturális élet sok évtizedes ellentmondásait csak a társadalom viszonyainak új alapokon való újrarendezésével lehetett volna megoldani. Erre tettek sok reménnyel biztató kísérletet az 1918-19-es forradalmak az életviszonyok, ezen belül a könyv- és könyvtári kultúra alapvető viszonyainak gyökeres megváltoztatásával.

A) OLVASÁSI KULTÚRA ÉS TÁRSADALOM

Művelődéspolitika és olvasás

20
EÖTVÖS JÓZSEF^[136]FELHÍVÁSA
NÉPNEVELÉSI EGYLETEK ALAKÍTÁSÁRA
Budapest, 1867. július 3.

(Részlet)

Báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a múlt év augusztus havában számos magán- és közhivatalt viselő hazafiakhoz egy felhívást küldött szét, melyben indítványozza, hogy az ország minden vármegyéjében, minden vidékén, sőt minden népesebb városában "népnevelési egylet" címmel alakítsanak a honpolgárok társulatokat a népiskolai oktatás gyámolítására.

Nagyobb fontosságú közügyeink között nincsen tán egy sem, melyre nézve a reformok szüksége oly általánosan elismertetnék, mint a közoktatás. És ha meggondoljuk, hogy századunkban, midőn a nyers erő nagy részben gépek által pótoltatik, s az emberi munkának becse minden téren a munkás értelmességétől s ügyességétől függ, az iparnak kifejlődése is az iparos osztályok műveltségétől feltételeztetik; ha meggondoljuk, hogy a jogegyenlőség elve, melyet utolsó törvényeink kimondottak, mindaddig puszta szó, sőt bizonyos körülmények között csak egy nagy veszély marad, mely az államot fenyegeti, még a nemzet azon osztályai, melyek politikai jogokkal ruháztattak fel, az azoknak gyakorlására megkívántató míveltséggel nem bírnak; ha tekintetbe vesszük jelen állapotainkat s azt, mily hosszú idő szükséges arra, még ezen ügyre fordított törekvéseinknek eredményét láthatjuk: igen természetesnek kell találnunk a türelmetlenséget, mellyel a népnevelés ügye minden alkalommal szóba jön.

Senki a buzgóságot, mellyel egyes lapok s egyesek ezen ügyet felkarolták, senki a követelést, hogy a kormány mindenekfelett arra fordítsa figyelmét, nem fogja rosszallani.

Mindezen sürgetésekben csak egy tévedést látok, s ez azon igen elterjedt meggyőződés, hogy a kormány még azon esetben is, ha egész hatalmát és befolyását kizárólag erre fordítaná, a közoktatás ügyében mindent vagy akár csak legtöbbet tehetne.

Nem szándékszom azon kérdés bővebb tárgyalásába ereszkedni, mennyiben célszerű s helyes az, hogy alkotmányos országban az egész népoktatás kizárólag a kormány befolyásának engedtessék által. Annyit azonban ki kell mondanom, hogy nézetem szerint a nevelésnek szabadsága alkotmányos országban éppoly lényeges, mint a sajtószabadság, ugyanazon okból s ugyanazon feltételek alatt. E szabadság nélkül a polgárok szellemi kifejlődése erőszakosan egy bizonyos irányba szoríttatnék. És ha a kormánynak főfelügyelési jogát senki sem vonhatja is kétségbe, s ha annak legfőbb kötelességei közé számítható őrködni afelett, hogy az oktatás jótéteményeiben az ország minden polgárai részesüljenek, de a jog és kötelesség nem terjedhet annyira, hogy az egyeseknek s testületeknek szabadságát e téren korlátolja. Az állam nem mondhat le befolyásáról a közoktatásra, de e befolyást nem rendeletek, hanem azáltal gyakorolja a legsikeresebben, ha az oktatást egy bizonyos irányba vezetve, a siker által, melyet előmutathat, másokat is azon irány követésére kényszerít.

Ha van feladat, melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen - ez a népnevelés. Oly feladat az, melyet csak a nép maga oldhat meg.

Az egyes ember, de még inkább egy nemzet nem élettelen anyag, melyet a leghatalmasabb művész is tetszése szerint faraghatna képzeletében előtte lebegő ideáljának megfelelővé; az emberi szellem úgy egyéni létében, mint társadalmi közösségében oly önálló hatalom, mely egyedül önmunkásságával fejtheti ki erőit és képességeit.

A népnek csak magának lehet önmagát művelnie. Egyedül ott fejlődhetik ki életrevaló, önálló, maradandó és az emberi polgáriasodásra valóban gyümölcsöző műveltség, hol a művelődés szükségének érzete a nemzet lelkületében felébredvén, a polgárok minden osztályainak vállvetett közreműködése által, magából az összes nép életéből képződik ki. És éppannyira az állami közhatalom csak segélyezni és gyámolítani képes az egyeseknek és testületeknek idevonatkozó törekvéseit, mint viszont a kormánynak minden legüdvösebb intézkedései is óhajtott siker nélkül maradnak, ha a társadalom közreműködése által nem támogattatik.

Annyival inkább áll ez pedig nálunk, hol a népnevelés jelenleg csaknem kizárólag hitfelekezetek kezében van, s onnét a közérzület sértése nélkül ki sem vétethetik; és ahol jelen financiális helyzetünkben semmi kilátásunk sem lehet arra, hogy a törvényhozás a kormányt a népnevelés által szükségelt pénzösszegekkel oly bőven láthassa el, minőt ez ügynek tisztán állami kezelése igényelne.

Az itt kifejtett okok által indíttatva, szükségesnek tartanám a levelemhez mellékelt előleges tervrajz szerint való "népnevelési egyletek" alakítását. Ez nem ugyan hivatalos állásomnál fogva, hanem mint a népnevelés ügyével éveken át tüzetesen foglalkozó s azt mindenekfelett szívemen hordozó polgára hazámnak, nagyon tisztelt kegyed hazafiúi buzgalmához fordulok, s felkérem, szíveskedjék vidékén és megyéjében egy ilyen egylet minél elébbi megalakulását eszközölni.

E mellékelt tervrajzban a világért sem változhatatlan szabályokat akarok adni, melyeket egyedül el vagy el nem fogadni lehetne, hanem csupán tájékozást szándékozom abban nyújtani ez egyletek iránti nézeteim és javaslataim felől. Ez oka, hogy abban lehetőleg csak általános alapvonásokat igyekeztem kiemelni; szervezetét és szabályait úgyis mindegyik alakulandó egylet a helyi viszonyok szerint önmaga fogja részletesen megállapítani...

Meggyőződésem szerint a népnevelés mezején gyors és biztos haladásunk csak így eszközölhető, s talán nem csalódom, midőn azon reményemet fejezem ki, hogy miután e hazában gondolkodó ember nem lehet, ki a népnevelés ügyének fontosságát át nem látná - a nemzet jobbjai pártkülönbség nélkül ezen ügy előmozdítására velem kezet fognak.

A szövegközlés alapja: Néptanítók Lapja, 1868. február 6. 6-7. l.

21
KELETI KÁROLY^[137]
MÍVELTSÉGI ÁLLAPOTAINK
1871

(Részlet)

Bármely társadalmi kérdést pendítsük meg hazánkban, melynek kielégítő megoldása nem akar sikerülni, a sok tapogatózás után osztogatott tanács utóvégre is abban összpontosul, hogy a nép műveltségi állapotán kell segíteni.

S ha komolyan megfontoljuk a megelőzött fejezetekben tapasztaltakat, csakugyan azt kell konstatálnunk, hogy őstermelésünk és iparunk, kereskedelmünk és üzleti életünk mind abban sínylik, hogy népünk műveltebbjeinek száma nem áll helyes arányban a milliókkal, melyek e számot kiadják, és hogy e milliók éppen nagyon is műveletlenek.

A népben a legelemibb műveltség azon foka, mely magasabbnak megszerzésére képesítene, az olvasni-írni tudás hiányzik; a középosztályban hiányzik nagyrészt a műveltség azon foka, mely a szükséges ismeretek megszerzése iránt fogékonnyá s így fokozottabb keresetre képessé tehetné; a középen is kiváló osztályoknál végül szintén hiányzik vagy azon általános műveltség, melyet európainak nevezünk, s amely egyedül képes oly magaslatra emelni, hogy elfogultság nélkül tanulmányozhassuk saját nemzeti viszonyainkat, s iparkodjunk rajtuk javítani; vagy ha ez európai műveltség mai alakjában megvan, akkor hiányzik ismét a nemzeti nézőpont, a hazai ismeretek azon nélkülözhetetlen mennyisége, mely nélkül Európa civilizált polgárai nagy tömegében ellehetünk s mozoghatunk ugyan botrányos feltűnés nélkül, de európai műveltségű magyar ember számában soha sort nem foghatunk...

A szövegközlés alapja: Keleti Károly: Hazánk és népe. Pest 1871. 356. l.

22
EÖTVÖS LORÁND^[138]
ELNÖKI SZÉKFOGLALÓ BESZÉD A MAGYAR TUDOMÁNYOS
AKADÉMIA KÖZÜLÉSÉN

1889. Június 24.

(Részlet)

... Az Akadémia alapszabályaiban az olvassuk, hogy célja a tudomány és irodalom magyar nyelven művelése és terjesztése, történetének szelleme pedig ezt súgja: törekedjünk arra, hogy nemzetünk magyar, de nemcsak magyar, művelt is legyen, s mint ilyen, megállja helyét a számban nagyobb, hatalomban erősebb európai nemzetek között. Nagyot haladtunk az utolsó évtizedekben e célunk felé, bátran mondhatjuk, hogy vagyunk olyan jó magyarok, mint amilyen jó német a német, jó francia a francia és jó angol az angol; európai műveltség tekintetében is magasabban állunk ma, mint ötven éve, de azért ne feledjük egy pillanatig sem, hogy ez irányban az említett nagy nemzeteket még el nem értük. Azért éppen most, mikor nemzeti létünk jobban biztosítva látszik, mint bármikor volt, egész erőnket arra kell fordítanunk, hogy az előttünk haladókkal egy vonalba jussunk. Ezt téve, jobb hazafiak leszünk, mintha a történetünkben és köznépünk életében megőrzött ősi szokásokat túlmagasztalva, azoknak erőltetett felelevenítése által törekednénk nemzeti létünket biztosítani, mert bizony, e szokások között van rossz szokás is elég, nem Európába, és nem a mai korba illő pedig még több...

Nem különböző tudományokon dolgoznak e nemzetek; egy az épület, melynek építésén mindannyian közreműködnek. De mivel ez az épület annyira terjedelmes, hogy elkészülni soha nem fog, és az idő múltával már-már befejezettnek látszó részei is lényeges átalakulásokra szorulnak: van ez egy épületen elég tér mindannyinak tevékenységére. Amit az egyik kezd, a másik folytatja, s végül az eredményt magáénak mondhatja mindaz, aki annak létesítésén közreműködött. Így a tudományt magáénak mondhatja a német, a francia, az angol, az olasz stb.; és magáénak fogja mondhatni a magyar is, ha Árpád fiaiból mindinkább a tudományok építőmesterei lettek.

Hogy ez így legyen, éspedig minél előbb így legyen, ez Akadémiánknak is magasztos feladata...

A tudomány művelése mellett Akadémiánknak nem kevésbé fontos feladata arról gondoskodni, hogy az irodalom legkülönbözőbb ágait a magyar talajon is felvirágoztassa. Mondhatjuk, hogy Akadémiánk a magyar nemzet első kiadója;^[139] mint ilyen, nem kél versenyre a magánkiadókkal, majdnem kivétel nélkül csak rossz kiadói üzletekbe bocsátkozik, s a kiadandó mű megítélésével nem azt kérdezi, kelendő lesz-e, hanem azt, jó-e és szükséges-e irodalmunkban? Félreismeri azért az Akadémia hivatását az, ki kiadói tevékenységét annak jövedelmezősége után ítéli meg. Regényeket, verseket, iskolai könyveket nem vesz fel kiadványai sorába, mivel azok kiadót úgyis találnak, de áldozatokat hoz olyan tudományos munkák kiadására, melyeknek megjelenése, támogatása nélkül, nálunk lehető nem volna.

A tudománnyal foglalkozó irodalomnak több faja van. Ilyenek: 1. az egyes tudós önálló búvárlatának eredményeit magukban foglaló értekezések és munkák; 2. egyes tudományszakoknak tudósok használatára írt kézikönyvei; 3. az iskolai könyvek; 4. a tudományt népszerűsítő munkák. A szoros értelemben vett iskolai könyveken kívül nálunk a többi majdnem kizárólag csak anyagi támogatással létesülhet.

Az Akadémia e tekintetben már eddig is megtette, amit tehetett. A tudományos értekezések tekintélyes gyűjteménye fekszik már előttünk, a művelt közönség kezébe már nem egy, tudományos jellege dacára is kedves olvasmányul szolgáló könyvet adtunk; leghátrább állunk a tudományos kézikönyvek dolgában. A tudományszakok legnagyobb részében elemi tankönyveknél magasabb fokú magyar könyvvel nemigen rendelkezünk, és érezhető baj az, hogy középiskolai tanáraink nagy része ugyanabból a könyvből tanul, amelyet tanít. Ezen hiány pótlása, nézetem szerint, a jelen pillanatban Akadémiánknak egyik fontos és elodázhatatlan teendője. Különösen fontos, éspedig éppen azon szakokban, melyek magyar hazánkra vonatkoznak, kell hogy Magyarország földrajzának, a magyar történetnek, a magyar nyelvtannak mai ismereteink magaslatán álló kézikönyvei legyenek. Amikor Akadémiánk negyven évvel ezelőtt magyar nyelvtanát kiadta, nem teljesítette végleg ez irányban elvállalt kötelességét. Az olyan rohamos haladásban s fejlődésben levő nemzetnek, mint mi vagyunk, nyelve és nyelvtudománya is rohamosan fejlődik, és ezért nem negyven, de tíz évnek sem szabadna elmúlni anélkül, hogy az Akadémia, mint a nyelvnek hivatott őre, annak rendszerére és szabályaira vonatkozó megállapodásait a művelt közönségnek, sőt az egész nemzetnek is hozzáférhetőkké ne tegye...

A szövegközlés alapja: Eötvös Loránd, a tudós és művelődéspolitikus írásaiból. Sajtó alá rendezte: Környei Elek. Bp. 1964, Gondolat Kiadó. 193-197. l.

Könyvet a népnek

23
DOLINAY GYULA^[140]
KÖNYVET A NÉPNEK!
1879

E jelszóban összpontosul minden igaz népbarátnak legforróbb óhajtása.

Ha megtanítottuk a népet az olvasás szeretésére, ha életszükségletévé tudtuk tenni a könyveket, és ha képesek vagyunk őt jó, alkalmas olvasnivalókkal mindenkor ellátni: ezen intézkedéseink által oly kincsnek juttattuk birtokába, mellyel az élet minden körülményei közt meg fogja szerezni boldogulhatásának alapföltételeit.

Az olvasás semmi nem egyéb, mint mívelt, tanult emberekkel való társalgás. Ki tehát folytonosan olvas, azaz mívelt társaságban él, végre maga is míveltté, tanulttá lesz.

A könyvek a legjobb tanítómesterek, mivelhogy legfőbb bizalmunkat helyezzük beléjük, tudván, hogy változhatlanok, soha meg nem csalnak, igaz barátaink maradnak mindig. A könyvekben foglaltakat saját gondolataival veti egybe az olvasó, az olvasottak nyomán érleli, tisztázza a maga nézeteit, mintegy megemészti; önnön lényével azonosítja az olvasottakat. Így a könyvek tanácsai oktatásai sokkal mélyebben hatolnak a lélekbe, mint a hallott beszédek vagy oktató tanítások. A könyv előtt nem pirulunk el tudatlanságunk vagy valamely dologban való hiányos ismereteink miatt, s az olvasott tapasztalatok értékesítését nincs okunk restellni. Ekként a nép a kellő tervszerűséggel írott könyvekből könnyebben hasznára fordítja a saját életkörülményeire behatással levő üdvös utasításokat, mint például a tanítómesterek tanácsait. Egy jó könyvvel, feltéve mindig, hogy a népnek van érzéke az olvasás iránt, s tud és szeret olvasni, könnyebb fölkelteni a népben a háziipar, méh- vagy selyemtenyésztés iránti érdekeltséget, mint utasító rendeletek vagy magyarázó tanítások által. És olvasmányokkal, megrendítő példákkal, vesékig ható következtetésekkel könnyebb a szívekbe elplántálni az erkölcsöt, a hitet és szeretetet, mint törvények vagy szónoklatok által.

E kettő által ti., hogyha olvasni szerető, könyv iránt érdeklődő néppel van dolgunk, végtelenül meg van könnyítve a népnek anyagi és erkölcsi jólétben való gyarapítására közreműködhetni, hangosan szól amellett, hogy: könyvet a népnek! - azaz, hozzuk oly helyzetbe őt, hogy könyvek által taníthassuk, befolyást gyakorolhassunk szellemi életére, gondolkodására, érző-, ítélőtehetségeinek fejlesztésére.

De ha a rohamosan terjedő civilizáció, a percenként növekvő kenyérharc s a zablátlanul dühöngő erkölcsi romlottság nem tenné is égetően szükségessé, hogy legyen egy út, melyen az emberszeretet, az ország jóléteért buzgó hazafiság szólhasson a néphez, még több okok követelik az olvasás általánosítását, a nép szellemi szükségletének hasznos könyvek általi kielégítését.

Minden találmány, minden felfedezés között a legüdvösebb, az emberiségre legáldásosabb a könyvnyomtatás feltalálása. Azok a piciny betűk, melyek a sajtók alul milliárdnyi számban kerülnek napfényre, új világot varázsolnak az ember elé. Azok a piciny betűk megelevenítik a képzeletet, felszabadítják az érzést, a gondolkozást, világot gyújtanak a sötétségben, karon fogva vezetnek az igazság, a tökélyesbülés keresésében. Azok a piciny betűk töltik be teljességében Isten rendelését: legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei atyátok tökéletes az égben. A betűk tárják elibünk a nagy elmék, a fennkölt szellemek örökszép gondolatait, istenemberek vigasztaló, boldogító tanait. A könyvek intenek boldogságunkban, megvigasztalnak szenvedéseinkben; tanítanak, oktatnak és nemesítenek. Egy jó könyv többet ér száz ember üres beszédénél. Egy jó könyv holtig való, igaz, megvesztegethetlen barátunk, mely szüntelenül serkenthet a jóra, táplálhatja erőnket, vagy visszatarthat bűntől, hibás lépéstől. Ki érti a néma betűk beszédét, soha nincs egyedül. A kietlen magányban, a földi szenvedések, a nyomor és ínség között is vele vannak tántoríthatlan hű barátai, kedvelt könyvei, melyeknek társaságában elszáll a gond, megenyhül a fájdalom, s felújul a csüggedő erő.

És vajon jogunkban áll-e ettől a boldogságtól, az olvashatástól eltiltani a népet? Nem a legvastagabb önzés-e saját monopóliumunkul tekinteni az olvasást?

De ez képtelenség is a betűk roppant elterjedtségének korában, mikor nincs zugoly, hova a nyomtatvány el nem hatolhasson. S hogy ezen képtelenség mégis elkövettetik nálunk, annak szörnyű mértékben való visszahatását borzadva szemlélhetjük. A betűt, a nyomtatást szabaddá tette sajtótörvényünk. És hogy nem volt gondunk arra, hogy e szabaddá lett forrás éltető italt csörgedeztessen a néphez, ma már megfertőztetett piszkos folyamként száguldja annak nép táplálására szánt ágazata hazánk tereit. Csupán könnyelmű közönyösségünk miatt, óriásilag felburjánzott a ponyvairodalom.

Az okszerű neveléstan szabályozza azért a nép szellemi szükségletének olvasmányok általi kielégítését. Nem szabad engednünk, hogy a fékeveszett gazság szólhasson a betűk által népünkhöz, mert ekkor inkább kellene óhajtani, hogy ne legyen szabad az írás, a könyvnyomtatás. A ponyvairodalom oly métely, oly undok fekély a nép testén, hogy azt már-már erőszakkal kellene letépni. A neveléstudomány szemüvegén nézve a kérdést, kimondhatjuk, hogy mindaz, mi bűn, mindaz, mi erkölcstelenség, haza, törvény, vallás, embertárs iránti közöny, vétség található népünk között, a ponyvairodalom terjesztette el. És szerencsének kell mondanunk, hogy a nép nagyobb része, mint minden olvasmány, úgy a ponyva termékei iránt is közönyös, s ilyképpen talán még nincsen erkölcse megvesztegetve, ami különben csakis feltevés, mert a ponyvairodalmi métely nemcsak azokat rontja meg, akik beszívják, hanem azokat is, kik az ily megmételyezettekkel érintkeznek.

Irodalmi szempontból is a legfőbb kívánnivaló, hogy a nép olvassa a tisztességes sajtó termékeit.

Mindennapi példa nálunk, hogy 80-100 hold föld birtokosai irodalmi termékre egy fillért sem adnak, s hogy a százezer forintos gazdag megelégszik egy német divatlap járatásával családja részére, a maga szellemi szükségletének fedezéséül pedig állítja a kaszinót, melynek tagja, de melynek lapjait nem olvassa.

Nevelni kell tehát a magyar olvasóközönséget, így biztosíthatjuk irodalmunk virágzását, mely egyedüli élő bizonyítványa lehet életképes voltunknak.

Egybevetve népoktatási viszonyainkat a világot uraló korkívánalmakkal, ki fog tűnni, hogy népünknek haladásra, felvilágosodásra, a szellemi és anyagi erők egyesítésére a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben van szüksége, mi végből múlhatlanul szükséges az elemi népoktatást továbbképző s úgyszólván az egész életen át húzódó oktatással egybekapcsolni.

Ezen továbbképzésnek adott körülményeink közt egyetlen eszköze az olvasás, tehát arra kell képesíteni a népet, hogy szeressen olvasni, kedvvel s haszonnal foglalkozzék a könyvekkel, s alkalmat kell nyújtani, hogy mindenkor jó és hasznos könyveket olvashasson merőben ingyen vagy elenyésző csekély díjért.

Kivihető-é ez a létező viszonyok keretén belül?

Feleletünk: igen.

A szövegközlés alapja: Dolinay Gyula: Könyvet a népnek! (Az iskolai és népkönyvtárak kérdése.) Bp. 1879. (I. Általános elvek.) 12-16. l.

24
KOSSUTH LAJOS LEVELE A NÉP OLVASMÁNYAIRÓL^[141]
Collegno (al Baraccone), 1879. február 28.

Tisztelt Uram!

Igen nemes célt tűzött ön ki maga elé, midőn népies irányú hetilapjával az úgynevezett ponyvairodalom mételyének ellensúlyozására vállalkozott.

Örvendetes dolog, hogy a mostoha viszonyok dacára máris szép számú olvasót sikerült lapja körül csoportosítania; bár, amint ön írja, e csoportosulás mégsem oly terjedelmű, mint aminőt a cél üdvös voltánál s a vállalat megindítását kísért biztató jelenségeknél fogva várni lehetett volna.

Ön ennek okát abban keresi, hogy a ponyvairodalom mételye már annyira beette magát népünk lelkébe, miszerint megrongált ízlését nemesebb szellemi táplálékhoz átterelni nem könnyű feladat.

Nekem igen nehezemre esnék hinni, hogy e métely nagy elterjedését a magyar nép ízlésének romlottsága magyarázza. Én hajlandóbb vagyok hinni, hogy népünk nem azért kap annyira a ponyvairodalom kárhozatos termékein, mert ízlése romlott, hanem mert azokhoz pár krajcár árán és igen könnyűszerrel hozzáfér.

És e hozzáférési könnyűség az a "vibrió" [baktérium], amely "járványt" okoz.

Magában abban, hogy a nép veszi amaz undokságokat, melyeket ön programjában oly méltán megostoroz, én annak jelét látom, hogy a nép vágyik valami szellemi táplálkozás után. Ez ösztön ingerénél fogva ahhoz kap, amit talál, ami könnyűszerrel, megerőltetés, áldozat nélkül keze ügyébe esik.

Én nem kételkedem afelől, hogy amely körbe az ön Mulattató Újsága eljut, onnan a ponyvairodalom kikopik, s csak szerencsét kívánhatok önnek azon nemes elhatározáshoz, hogy az akadályokkal el van tökélve megküzdeni.

Afelől sincs kétségem, hogy a Mulattató Újság ízlésnemesítő hatásának köre mindinkább és inkább tágulni fog, különösen ha a lelkészkar, a néptanítók, jegyzők, községi bírák s földbirtokosok szívökre veszik az ön felszólítását, s oly tevékenyen érdeklődni fognak a vállalat terjesztése körül, mint azt a nép értelmi emelkedésének nagy érdeke meg is kívánja, meg is érdemli.

Ez az érdeklődés olyan, mint a harmat a természetben. Zajtalanul, észrevétlenül, tömérdek áldást hagy maga után. Ez a harmatszerep nagyon szép szerep a népies társadalom mezején.

Hanem azt ne várja ön, hogy egyedül hírlappal - forintos hírlappal - a ponyvairodalmat - a krajcárost - a nép köréből egészen kiűzheti.

Szerintem a dolog nyitja abban van, hogy bemegyen a falusi nép az országos meg hetivásárra. Elad valamit. Ellátja szükségeit; s még érez maga körül pár forintot vagy egy kis aprópénzt. - Ott látja maga előtt a ponyván a 3-4 krajcáros füzetkéket. Felébred lelkében a szellemi táplálék ingere. - Nem arról van szó, hogy forintokat adjon ki, mire nehezen adná reá magát; - 3-4 krajcárról van szó, és nem kell hivatalt keresnie, hogy előfizethessen; nem kell útjából kitérnie; lehajlik a ponyvára, felkap egy füzetkét, melynek címén vagy durva fametszetén megakad, levágja a 3-4 krajcárt, s viszi a mételyt haza. - Olvasmány után vágyott; nála nem az a kérdés elsősorban, hogy minő olvasmányt kapott, hanem hogy mennyibe kerül. 3-4 krajcár! ez csábít; ez dönt. Nem mert ízlése rossz, hanem mert olcsó a portéka.

Ezzel a 3-4 krajcáros árral, ezzel a hozzáférhetési könnyűség csábjával hírlapnak bajos dolog megküzdeni. Ahhoz már forintok kellenek, legalább forint kell. S ami fődolog: egyszerre kell. Vannak, akiktől ez az "egyszerre" is kitelik, s azért a hírlapnak meg is lesz a maga közönsége, de azoktól, akik csak pár tucat tojást, pár font vajat, pár csibét stb. visznek eladni a hetivásárra, ez nem telik; pedig ezek képezik a ponyvairodalom nagyközönségét; nem azok, akik körül "delelés közben simára hízott saját igásjószágaik kérődzenek".

Aztán a hírlapra előfizetés végett nem lehet csak úgy lehajolni a ponyvára, ahhoz utánjárás kell, s a lejárat észben tartása kell, miről még magamforma emberen is megesik a megfeledkezés. - Mindez megannyi nehézség.

Miért írom mindezeket? Azért, mert kifejezést akarok adni azon nézetemnek, hogy az újság nagyon jó, nagyon szükséges; de magában mégsem elég a kárhozatos ponyvairodalom legyőzésére. - Szeget szeggel. A hasonszenvi gyógymód e járványos betegségnél is a legsikeresebb. A ponyvairodalom nem azért kárhozatos, mert ponyvairodalom, hanem mert rossz. Hogy a siker teljes legyen, a rossz ponyvairodalmat jó ponyvairodalommal is meg kellene támadni, nemcsak újságra szorítkozni.

Mondja ön talán, hogy a Mulattató Újság egyes számonként is kapható, és ez pótolja azt, mit én mondok. Nem gondolom, hogy pótolhatná. Nem az árkülönbség miatt mondom ezt; bár ez is valami, de elvégre is csekélység; hanem mondom azért, mert az újság egyes számainak elárusításával megbízott ügyvivőségek nem viszik azokat a hetivásárokra, a falusi nép keze ügyébe, s önök nem is nyomathatnak bizonytalan fejében annyi példányt, hogy velök a hetivásárokat eláraszthatnák, miként a ponyvairodalom elárasztja. Aztán az újság eszméje időhöz kapcsolás eszméjével jár; újságszám nem marad mindenkorra újság, mint az álmoskönyv, melyben az áll, hogy nyomatott "ebben az esztendőben". Újság januári számát nem veszik az emberek márciusban. Elavult óságnak nézik, és végre az is akadály, hogy az újság nem minden egyes száma bevégzett egész, mint a ponyvairodalom minden egyes füzete az. Többször egy-egy tárgy több számon húzódik keresztül. Amit nézetem szerint az egyes számok elárusítása tekintetéből a lehetségig kerülni is kellene.

Hát én azt mondom: az ön újsága nagyon üdvös vállalat, sok jót tehet, de épp azért, mert újság, a ponyvairodalom mételyét nem fogja kiirtani. Szeget szeggel. A jó máslásnak megvan a maga közönsége, mely megadja érte a forintot. De biz a 4 krajcáros rossz bort forintos máslással nem, hanem csak 4 krajcáros jó borral lehet a vásárról kiszorítani.

Bocsánatot kérek e megjegyzésekért. Nem tanácsot akartam adni. Ez itt nem volna helyén. Mert a dolog végre is üzlet dolga; a kiadók kalkulusára tartozik. De miután tény, hogy a rossz ponyvairodalomra bőven akadnak kiadók, mert nyereséges üzletnek tapasztalják, nem azért mert rossz, hanem mert ponyván árultatik a vasáron: hát én valóban csodálkozom, hogy nem akad kiadó, kinek a jó irányhoz annyi bizalma lenne, mint a rosszhoz sokaknak van, s némelyik meg is gazdagszik vele.

A szövegközlés alapja: Kossuth Lajos Bodon Józsefnek. Kossuth Lajos iratai. 9. köt. Bp. 1902. 306-309. l.

25
TREFORT ÁGOSTON
A MAGYAR IRODALMI MŰVEKRŐL^[142]
NYÍLT LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ
Buda-Pest, 1887. március 31.

Tisztelt Szerkesztő Úr!^[143] Néhány eszmét vetek papírra, amelyeket nem lehet eléggé szívökre kötni íróknak és olvasóknak egyaránt. Kérem közlésüket, talán így odavetve is, gondolkodásra ébresztik az olvasót.

Ha a tudásnak általában értéke van, úgy az iskolának is értékének kell lennie. Az iskola pedig a tanító és a tankönyv.

A rossz tankönyv igazi veszedelem; e bajt valami módon orvosolni kell. Épp azért csak jóakaratból kifolyó tanács, hogy a kiadók a tankönyvek kiadásánál óvatosak legyenek, vagy e spekulációval egy időre hagyjanak föl, míg a kérdés el nem döntetik. De a kiadók állítólag azt mondják, hogy csak a tankönyveken lehet nyerni, mert csak azokat veszik. A magyar könyvnek kevés a vevője.

Megengedve, hogy az így van, nyomozzuk az okokat, miért oly kevés a vevője a magyar könyvnek.

Az első ok az, hogy a magyar írók legnagyobbrészt nem tudják vagy nem akarják elsajátítani a franciáktól a könyvcsinálás mesterségét - l'art de faire un livre -, s igen sok esetben a nyersanyagot tárják az olvasó elé. Ily könyvek élvezhetetlenek, főleg azok előtt, kik jobb irodalmi étkezéshez vannak szokva.

E bajban szenvednek főleg a magyar történetírók, kik az anyagot általában földolgozni vagy nem tudják, vagy nem akarják.

A második ok, mert a magyar könyvek nem hirdettetnek elégségesen, nem bíráltatnak, nem ismertetnek. Párt- és személyérdekek döntenek a magyar könyvek sorsa fölött.

A harmadik ok: a romlott fantázia, melynek a hazai készítmény nem tetszik. Említettem már más alkalommal, hogy a hazai ipar és a hazai irodalom s művészet közt szoros benső összeköttetés létezik; kinek a magyarországi lámpa vagy edény, kalap nem tetszik, annak a magyar könyv sem fog tetszeni. De a magyar írók ez igazságot nem akarják érteni.

A negyedik ok szegénységünk, nem tudunk sok könyvet vásárolni. Valóban, szegénységünk minden kulturális előhaladásnak útját állja. Azonban e téren is csak lamentálni tudunk, de cselekedni nem. Nem akarjuk megérteni, hogy nyersanyagok kivitelével boldogulni nem fogunk. Nincs érzékünk az ipar iránt, és nem tudunk erős, tekintélyes polgári osztályt teremteni, mert mindenki, ki vagyonra tett szert, professzióját elhagyja, polgári foglalatosságát szégyenli, nemességet keres, s birtokot szerez, hogy tekintélyes polgárból törpe nemeske legyen, s ahelyett, hogy egypár nemzedéken át folytatván polgári hivatását, nagy házak keletkezzenek, ilyen új családok a második, harmadik nemzedéken címes proletárokká válnak.

Végre nincs vevője a magyar könyvnek, mert általában nem szeretünk olvasni; jobban szeretünk kártyázni, s valóban szomorító látvány, ha fiatal emberek már déli órákban kártyáznak.

Javítsuk meg szokásainkat, s lesz vagyon, s lesz a magyar könyvnek is vevője.

A szövegközlés alapja: Budapesti Szemle, 1887. 305-306. l.

26
GYÖRGY ALADÁR^[144]
OLVASÓKÖZÖNSÉGÜNK
1875. október 24.

(Részlet)

Egyik legjelentékenyebb napilapunk nemrég érdekes statisztikai kimutatást közölt előfizetőinek társadalmi állásáról. Ezen kimutatás után láttuk, hogy az olvasóegyletek, kávéházak stb. kivételével, melyek az előfizetőknek közel egyharmadát teszik, minden egyes társadalmi osztály viszonyszáma oly csekély, miszerint csaknem jogosítva vagyunk elmondani, hogy a magyar irodalom jelenleg főképp társulati úton ápoltatik.

Ezen jelentéktelennek látszó körülmény fontos lett azáltal, ha a hazánkban létező 166 város s 711 mezőváros számát (mert hiszen falukon az egyesülés még csak kivételes) szembeállítjuk az évenként megjelenő mintegy kétezer kötet könyvvel s 250 lappal, folyóirattal. Ezen összeállítás megdöbbentően tanúsítja azt, hogy a jelen viszonyok további fennállása esetében irodalmunk felvirágzására számítanunk alig lehetséges. S valóban, Magyarország közel 14 millió lakosa, melyből 8 millió ért magyarul, sokkal csekélyebb irodalmat tud felmutatni, mint Hollandia, melynek lakossága negyedfélmillió, vagy Svédország az ő 4¼ millió népével. Hírlapjaink előfizetői száma nem éri el az 5000-et, míg a német lapok közül több túlhaladja; vannak s igen nagy számmal tudományos folyóiratok, melyeknek bevétele a nyomtatási költséget sem fedezi. A negyvenes években - midőn olvasókörök s más testületek még sokkal csekélyebb számmal léteztek - már 60.000-re tették az olvasó- s előfizetőközönség számát, míg most, dacára a nagy szellemi haladásnak, statisztikusaink alig mernek százezer magyarról beszélni, ki hírlapokat is járat, s a naptárakon s iskolai könyveken kívül más műveket is vásárol.

Felesleges bizonyítanunk, hogy e kedvezőtlen arány jelentékenyen megváltozhat, sőt kell hogy megváltozzék. E lap hasábjain több ízben szóltunk is már a népkönyvtárakról s a népszerű tudományos előadásokról, melyek azon bajon elsősorban vannak hivatva segíteni - fájdalom! csaknem eredmény nélkül. Mindkét intézmény szükségességét sokkal gyakrabban hangsúlyozzák nálunk, mint amennyi a kísérletek száma, hogy azokat gyakorlatilag is életbe léptessék. Részben ugyanezen okból fölszólaltunk a valódi népies irodalom érdekében, mely nálunk dacára a százával megjelenő népies iratoknak, nagyon is parlagon hever, s egyes kevésbé sikerült törekvések dacára még mindig csak a középosztályra, az úgynevezett polgárságra szorítkozik. Felszólaltunk a vidéki múzeumok érdekében, melyek közvetve szintén az olvasóközönség számának szaporítását eszközlik. Mindhiába! A valódi buzgalom e tekintetben igen csekély, s vajmi kevés azoknak száma, kik az olvasás használ s gyönyörét az avatatlanoknak is igyekeznének megszerezni. Bucsánszky^[145] s társai kiadványai ma is a legnagyobb közönséggel dicsekedhetnek, ha az iskolai könyvjutalmak divatba nem jöttek volna, ha minden keletkező vidéki lap nem nyerne meg egy-egy embert az irodalomnak, a magánosok irodalompártolásáról még szomorúbban kellene nyilatkoznunk...

A valódi baj a terjesztés módjában áll. Tudvalevő dolog, hogy a legcsekélyebb, de éppen legbosszantóbb bajjal kezdjük, miszerint a fővárosban a magyar lapok sokkal rendetlenebbül s későbben hordatnak szét, mint a németek, s hogy a magyar művek egy nagy része nem jelenik meg a kellő időben, s könyvkereskedőink jó nagy része nem ügyes üzletember. Az is ismeretes, hogy a tankönyveken kívül, s ezeknél sem minden esetben, egyetlen műből sem küldenek mutatványíveket azokhoz, kiket az közelebbről érdekel, vagy ahol tömeges megrendelésre lehet számítani. Prospektusok csak a kivételek közé tartoznak. A művekre nézve már el is lehet mondanunk, hogy az előfizetési korszak végső napjait éli: de jött-e helyére egy más terjesztési mód? A lapok ajánlgatása ér valamit, de a pár száz előfizetővel nyomorgó Budapesti Szemle^[146]példája - különösen az ötödfélezer taggal bíró természettudományi társulat közlönyével^[147]szemben - eléggé tanúsítja, hogy keveset. Még nagyobb a baj a lapokra nézve, hol az előfizetési korszak még teljes épségében áll fenn, s hol éppen azért gyakran megtörténik, hogy a mutatványszámok kiállítása s a hirdetések az első évnegyed egész jövedelmét igénybe veszik. A szépirodalmi s más lapok mellékletei, könyvilletményei s olykor az irodalom valódi szégyenére fennálló teljesen üzleti fogásai eléggé tanúsítják, mily nagy kínnal kell a kiadóknak átvergődniök a kezdeten s a konkurrencia között még akkor is, ha a lap szellemi része valóban megérdemelné a pártolást.

Kétségtelennek látszik azonban előttünk, miszerint e bajnak a jelen rendszer fenntartása mellett tovább is meg kell maradnia. Az előfizetési felhívás az olvasóközönség testületi részén túl mindenkor nagy nehézséggel fog elhatolni az óhajtott helyre, s még nehezebben képes oly téren is apostolt szerezni, hol az irodalom még nem vert gyökeret. Az előfizetőgyűjtők hajdani világában is nem a nyomtatott, hanem az élőszó tudott valódi sikert felmutatni. A kiadóknak el kell fogadni a kolportázs-rendszert^[148] úgy a könyvekre, mint a hírlapokra nézve, ha azt akarják, hogy zöldágra jussanak, s évről évre szaporítsák az irodalompártolók számát. Bucsánszkyék hatása csaknem kizárólag innen ered. Az ő ágenseik ellepik a vásárokat, ünnepélyeket, csaknem minden egyes egyént felkeresnek, a többieknél ellenben nem elég az, hogy az irodalmi viszonyokkal teljesen ismeretlen embernek bizalmát mintegy előlegezni kell az előfizetők által, mely bizalom előlegezés különösen a gyanakvó földmívelőknél általában sohasem honosítható meg, hanem ezen előfizetésnél is megkövetelik, hogy az illető pénzét egyenesen a kiadó lakására küldje, melynek kikeresése rég elhányt lapok s előfizetési felhívásokból gyakran sok időt s nagy fáradságot igényelnek.

A franciák s angoloknál különösen a nagyobb városokban már teljesen gyökeret vert a kolportázs-rendszer. A Daily Telegraph s Standard százezernél több példányban elfogyó lapokra alig akad más előfizető, mint ami külföldről jő. De emellett a legutolsó trafik s szatócs is árulja azokat, a csizmatisztító gyermekek mellékkeresetet űznek vele, s a hordárok élő hirdetőként járnak fel s alá a városban, minden újonnan megjelent szám tartalomjegyzékét hirdetve. Nálunk a fővárosi szivar-szatócsok s néhány vidéki vasúti őr részesül legfellebb a napilapoknál ily jogokban, azonban ezek is rendesen oly feltételek alatt, melyek őket előbb-utóbb elkeserítik. A Corvina-társulat^[149] bukásának ügynökei ezen korlátoltsága volt egyik oka. Azon elvet, hogy a lapot példányszámra árultassák vidéken, még a valóban népies irányú Képes Néplap^[150] sem merte elfogadni, annyival kevésbé azt, hogy utazó ügynököket alkalmazzon. A hirdetésekben már kissé előbb vagyunk, bár a képes hirdetések nálunk még mindig a kivételek közé tartoznak.

Azonban ne folytassuk tovább. Látható ennyiből is, hogy mind az írók, mind a közönség, mind végre a kiadók részéről sok a baj. Igaztalan eljárás volna, ha egyiket vagy másikat kizárólag tennénk felelőssé ezen hiányok miatt. Az emelkedés kölcsönös leend. Kétségtelenül vannak egyes eszközök, pl. a népkönyvtárak s népszerű tudományos előadások rendezése, melyek létrejötte a legfőbb tényezőül tekinthetők, azonban olvasóközönségük számának tetemes szaporodása még a szaktanodák felvirágzása esetében is csak akkor reményelhető, ha az elősorolt teendők mindegyike felkaroltatik...

A szövegközlés alapján: Figyelő, 1875. október 24. 505-507. l.

27
GULYÁS PÁL^[151]
KIK A LEGNÉPSZERŰBB IRÓK?
1911

Kik a legnépszerűbb írók? A múzeumok és könyvtárak tanácsa legutóbb kérdőíveket küldött szét a felügyelete alá tartozó ötszázötvenkét könyvtár vezetőihez, hogy mely szerzőket olvas legszívesebben az ország olvasóközönsége. A könyvtárak közül kétszázhatvanhárom csupán általánosságban mozgó választ adott, csak a legkedveltebb írókat sorolta föl, míg száznyolcvanöt könyvtár minden név mellé odajegyezte a kölcsönzések számát. A beérkezett adatok alapján Gulyás Pál dr. tanár most állította össze a statisztikát, melynek érdekes adatai közül a főbbeket itt közöljük:

Kétszázhatvanhárom könyvtár közül kétszázharminckettő Jókai Mórt vallja legkedveltebb írójának, míg Mikszáth Kálmán száznegyvenöt szavazattal a második lett. A harmadik Benedek Elek, akire százharmincnégy szó esett, utána Verne Gyula következik, akire száznégy könyvtár szavazott. Száznál kevesebb szavazatot kapott Gárdonyi Géza (nyolcvannégy), Gaál Mózes^[152] (hetvenhét), Vas Gereben^[153] (hatvanhat), Rákosi Viktor és Jenő (ötven), Herczeg Ferenc (harminckilenc), Eötvös József és Károly (harmincöt) és Jósika (harminckettő). Örvendetes jelenség Marlitt^[154], May Károly^[155]és Ohnet^[156]háttérbe szorulása, ami ezeknek az íróknak fokozatos kiküszöbölésében leli magyarázatát. Annál elszomorítóbb jelenség, hogy költőinket alig olvassák. Arany tizenkilenc, Petőfi tizenhat, Tompa pedig csak öt könyvtár kimutatásában szerepel. A kérdéseknek egy más oldalát világítja meg az a száznyolcvanöt könyvtár, amely az egyes írókra vonatkozó kikölcsönzések számát feltüntette a kérdőívekben. A legolvasottabb író ebben a csoportban is Jókai, akinek műveiből abban a százhatvanegy könyvtárban, amely őt a közönség kedveltjének említi, 19.937 kötetet olvastak. Vannak olyan könyvtárak, ahol a szépirodalmi olvasmányok forgalmának több mint a fele írható Jókai javára. Mikszáth 111 könyvtárban szerepel, de a kölcsönzések végső összege csupán 6176 kötetre rúg. Benedek Elek csak 91 könyvtár jegyzékében szerepel, de az olvasott kötettek számát tekintve túltesz Mikszáthon, s így voltaképpen Jókai után ő következik. Az ő művei 8662 kötettel szerepelnek e 91 könyvtár forgalmában. Az ismeretterjesztő olvasmányokat illetőleg a kérdőívek igen szűkszavúak. Az a néhány adat, amely ebbe a körbe vág, azt a feltevést igazolja, hogy elsősorban a hazai történelem (s ebből is főképp két korszak: a kuruckor és a szabadságharc), azután meg az útleírások érdeklik a mi népünket. Sajnos, hogy egyes színmagyar vidéken a helyes gazdálkodásra vonatkozó könyvek legtöbbjét egyetlenegyszer sem vették igénybe.

A szövegközlés alapja: Corvina, 1911. 138. l.

28
POGÁNY JÓZSEF^[157]
KÖNYVDEMOKRATIZÁLÁS
1910

A magyar irodalom a legújabb időkig díszművekből állott. Nemcsak tartalmi, a gondolati részre igaz ez, mely szalonok vagy várkastélyok, háborúk vagy állami akciók, nemesi kúriák vagy hadisátrak irodalma volt, hanem igaz a könyvbeli részre is, az irodalomnak könyvekben való külső megjelenésére is. Nagy díszmunkákban jelent meg a magyar irodalom. Százkötetes összegyűjtött munkák, roppant fóliánsok bőrbe, selyembe kötve, ezüstös veretekkel, drága rajzokkal, pompázó papiroson.

Voltak ugyan szerény egyes kötetek is, de azok csak alig-alig száz példányokban ha fogytak. A könyvkiadók igazi üzleti vállalkozása mégiscsak a díszműkiadás volt: a száz-, a kétszáz-, a háromszázkoronás "összes művek" és minden "műveltséget" összefoglaló gyűjtemények, a magyar "klasszikusok" egy halomba hordása, a tömérdek kötetű magyar és világtörténelmek. Megvannak ezek ma is. Egész ügynökhad verejtékezik az eladásukkal még most is. Részletfizető jobbágyaikká tették a fél országot ezek a "hazafiúi" vagy "kegyeletes" célt szolgáló, "nemzeti ajándék" kedvéért megveendő, kultuszminiszteri "ajánlással" árusított díszművek.

Megvannak ezek ma is, de íme, már más is van mellettük. Ez: arisztokrata könyvek és könyvarisztokraták mellett kisarjadt egy másik irodalom és másfajta könyvek is. Ez a másik irodalom az új polgárság és az ifjú proletárság irodalma.

Ahogy gazdaságban és politikában egyre nagyobb számmal és egyre növekvőbb erővel követel tágasabb helyet, magasabb polcot magának a magyar polgárság és proletárság, akként foglal el egyre nagyobb helyet a szellemi életben is. A hatvanhét után egyre inkább bontakozó kapitalizmus lassan-lassan nálunk is fölszántotta az elméket. A táblabíró literatúra mellett már szárnyra kapott a polgári élettel, polgári szempontokkal foglalkozó irodalom is. Mikszáth, Herczeg mellett népszerű írókká lesznek Bródy és Kóbor^[158] is. A régi Magyarország irodalmának vadásztörténetei és dzsentrikalandjai helyén megszólal az új Magyarország újszavú költészete, és hatalmas erővel pattan ki a proletárság irodalma, költészetben Csizmadiával^[159], novellában Révész Bélával^[160], drámában Garami Ernővel^[161].

Új osztályok kerültek be a magyar közéletbe, és új irodalmat hoztak magukkal. A régi, arisztokrata érzésű és életű osztályokkal szemben demokrata érzésű és életmódú osztályok. És ez az új demokratikus irodalom egy csapásra átalakította az egész könyvpiacot. Új típusa jelenik meg a könyveknek: az olcsó könyv. Nem népies, nem népszerűsítő könyvek, nem miniszteri kiadványok parasztfogó olcsósága ez, hanem jó, becsületes, modern szépirodalmi és tudományos munkák olcsó kiadása. Nem roppant díszművek, csak apró füzetek, szürkék vagy tarkák, sokfajta a címük: Magyar könyvtár^[162], Modern könyvtár^[163], Nyugat könyvtár^[164], Ébresztő^[165], de egyben megegyeznek: abban, hogy olcsók, és nagy tömegekhez szólnak. Száz koronák helyett csak fillérek az áraik, de a néhány ezrek helyett a sok tízezrekhez fordulnak.

Vagy a könyvdemokratizálás másik formája: a füzetekké aprózás, ahogy a Népszava-könyvkereskedés^[166] csinálta a Francia forradalommal és a Szent Skarabäusszal. A súlyos forintlábak helyett így könnyű fillérlépésekkel haladhat el a könyv a proletárságig is.

Új közönség támadt, és a könyvkereskedők és könyvírók ezt az új közönséget akarják kielégíteni. Ez az új közönség sokkalta alkalmasabb komoly kultúrcélokat szolgáló irodalom befogadására, mint a régi, és ebben van a legmélyebb oka a magyar irodalom legújabb nekilendülésének.

Hogy ez az új közönség megvan, és hatalmas erővel szól bele az irodalompolitikába, annak érdekes bizonyságát adja egy ankét, amit a Világ rendezett arról, hogy "Mit olvas Budapest és Magyarország?" Az egyik kiadótársaság vezetősége azt mondja: "Az olvasóközönségben általában észre lehet venni egy alulról fölfelé törekvő áramlatot: a gazdaságilag szegényebb néprétegek ma többet olvasnak, mint a jómódúak." Egy másik nagy kiadóvállalat irodalmi titkára: "Egy új elemmel bővült a magyar olvasóközönség a legújabb időben: a munkássággal. Ma már a munkásság is olvas, éspedig elsősorban ismeretterjesztő könyveket. Már átment a tudatába az, hogy az olvasás útján szerzett ismeretek előmozdítják boldogulását... Anyagi tehetősége persze megtiltja neki a drágább könyvek vásárlását, s ezért főleg az olyan olcsó könyvek találnak nála jó piacra, mint a Magyar könyvtár, de azért nagyobb terjedelmű és drágább könyvek is, ha neki való, jó publikuma a munkásember. A magyar munkásság kulturális haladásának roppant örvendetes jele ez, s a munkások érdekében fönnálló szervezetek és testületek legfontosabb feladatai közé kell hogy tartozzék ennek az olvasókedvnek az ápolása és fejlesztése."

Hogy mennyire erős éppen a szervezett munkásság befolyása ma már a könyvpiac alakulásaira, mutatja, hogy a szocialista propagandától távol eső vidéken 5-25.000 példányokban fogynak a Szent István Társulat^[167] kiadványai, míg itt Budapesten, a munkásmozgalom fő- és székvárosában csak 300-400-ra megy a klerikális könyveket fogyasztók száma.

Még nemrégen is minden magyar kultúrtörekvés kiindulópontja a magyar értelmiség volt, éltek a régi márciusi tradíciók a magyar diákságban, és lángoló demonstrációk, tüzes felbuzdulások, kultúrtettek az ő mozgalmaikban csíráztak, ők jártak színházba, de nemcsak a primadonna lovait fogták ki, hanem ők vásároltak könyvet is, ők jártak hangversenyre, ők tartottak fölolvasásokat, ők vitték el a vidék lemaradottságába a városi kultúrát.

Ma mindez megváltozott. A munkásság nemcsak az utcáról szólította ki a diákságot, hanem a könyvtárakból is. Érdekes összevetni a könyvtárak vezetőinek a nyilatkozatait.

Az Egyetemi Könyvtár igazgatója írja: "Ki olvas az egyetemi könyvtárban? Az egyetemi hallgatók egy része. És mit olvas ez a közönség? Túlnyomólag azokat a tankönyveket, amelyekre a vizsgai készülés szempontjából szüksége van. Ez a magyarázata annak, hogy itt áll ez a hatalmas könyvtár sok százezernyi kötet anyagával, és a legtöbbet olvasott könyvek ebből a sok százezerből azok, amelyekből a hallgatóknak vizsgázniuk kell... A használat túlnyomó részben a humánus tudományokat keresi: a filológiát, irodalomtörténet és történetet." Ugyanazt kell megállapítania a Múzeumi Könyvtár vezetőségének is: "A múzeum olvasótermét leginkább ifjúság veszi igénybe, mely kilenctized részben a legközönségesebb tankönyveket és lexikont használja."

Milyen más a képe az olyan könyvtárnak, amelybe a munkásság is eljár, amelynek a közönsége a proletárságból és a proletárság törekvéseihez közel álló entellektüelekből kerül ki. A Fővárosi Könyvtár vezetősége így ír: "Az a hullám, amely a tudományos fejlődésben észlelhető, megnyilatkozik a mi közönségünkben is, amelyet mindinkább érdekelnek azok a nagy kérdések, amelyek a modern tudomány fejlődését mozgatják. Jog, irodalomtörténet, filológia háttérbe szorulnak, és a helyükbe lép az érdeklődés középpontjába a közgazdaság és a diadalmasan előrenyomuló társadalomtudomány... Mindennek megítélésénél természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy milyen közönség az, mely a Fővárosi Könyvtárt fölkeresi. Az erre vonatkozó adatok rendkívül érdekesek: fővárosi bizottsági tag egy év alatt három látogatta a könyvtárt, ellenben bérmunkás százhetvenkilenc."

Íme, ide nem tankönyvek bemagolása kedvéért jártak el, hanem tudománymegismerés és tudományfejlesztés volt az olvasás célja. A diákság csak azért járt el a maga nagy könyvtáraiba, hogy ne kellessen megvennie a tankönyveit, ahogy csak azért vizsgázik, hogy diplomát kaphasson. A munkásság hátat fordított a filológiai betűbolhászásnak, és a ma legnagyobb kérdéseire keres megoldást és feleletet a közgazdaság és a társadalomtudomány munkáiban. A kultúra útján a munkásság halad. Tudjuk, hogy még csak a munkásság legfelső rétege, hogy még százezrek élnek teljes kultúrálatlanságban. De a nagy munka mégis megkezdődött már. A nagy szociális forradalom első pozitív lépését látjuk az irodalom, a könyv demokratizálásában, ahogy a reformáció forradalmának is előfutárja a nyomtatás sokszorosításával demokratizált betű volt, ahogy a nagy francia forradalom előestéje az irodalom gyönyörű bontakozása volt, ahogy a negyvennyolcas magyar forradalmat megelőzte egy hatalmas irodalmi megújhodás. Az irodalom demokratizálását követni fogja a politikai élet népivé válása és végső, de meg nem állítható soron a társadalom szociális demokráciája.

A szövegközlés alapja: Pogány József: Kultúra, álkultúra. Bp. Magvető, 1962. 25-30. l.

B) KÖNYVKIADÁS, SAJTÓ, KÖNYVKERESKEDELEM

Szerzők és kiadók a tőkés viszonyok között

29
ELEK ARTÚR^[168]
A MAGYAR ÍRÓ ÉS KIADÓJA
1913

(Részlet)

Régi pernek megíratlan iratait szándékozom szellőztetni. Nesztelenül folyik a per évtizedek óta, nem a bíróság előtt, csak az írók köztudatában. Az anyaga megfogalmazatlan keserűség. Ezt a keserűséget kísérlem meg szavakba foglalni és egyben megmagyarázni annak alkalmából, hogy kéziratnak minősítve olyan könyv jelent meg a minap, amilyen még minálunk soha. (A Révai-Franklin-per.^[169] A Révai irodalmi intézet kiadása.) Két hatalmas magyar könyvkiadó cég vad birkózásának jeleneteit rögzíti meg benne az ellenfelek egyike, hogy csúffá tegye és kipellengérezze velök ellenesét. Közben pőrére levetkőzteti az egész magyar könyvkiadói üzletet, kitakarja titkos rugóit, kerekeit, és megismerteti a világot azokkal a fogásokkal és praktikákkal, melyekkel a mi könyvkiadóink a magyar kultúrát "csinálják".

A nem mindennapi könyv két üzleti ellenfél párviadala. (Majd harmadfélszáz lap a terjedelme, és kiadója ingyen küldözgeti szét. Hány magyar író zörgethetett volna jóval értékesebb kéziratával hiába ugyanannál az áldozatra kész kiadónál!) Alapjában véve magánügy, bár valamikor kulturtörténeti kútforrásnak fogják megbecsülni. Én csak egynémely adatát szándékozom felhasználni ott, ahol szükségét érzem; az ügynek magántermészetű részéhez hozzá nem szólok.

A magyar írói céh múltja félszázados is alig van. Addig csupán műkedvelő íróink voltak, olyanok, akik csak a napi foglalatosságuk után megmaradt idejüket szánták az irodalomnak. Kazinczy persze kivétel; az írásnak mint céhbeli foglalkozásnak kora Petőfivel kezdődik.

A közönség olvasási kedvének fölébredése mindenesetre megelőzte ezt a kort. Erre vall az a sajátságos körülmény, hogy a tizenkilencedik század első magyarországi könyvkiadóinak gyér magyar kiadványai között túlnyomó számmal szerepelnek a fordított munkák. A magyar írók még akkor nem tudták kielégíteni az olvasóközönség szükségletét. Kevesen is voltak, szinte kevesebben, mint könyvkiadóink, kik a század elejétől fogva mindjobban szaporodnak. Az elsők Németországból származtak el hozzánk, Hartleben Konrád Adolf^[170] Mainzból, Wigand Ottó^[171] Göttingából. Még az utánok következő nemzedékek is jó ideig német földről jöttek. Wigand sógora és utóda, Heckenast^[172] ugyan kassai volt, de Lampel Róbertnek^[173] és Juranynak,^[174] a Franklin első igazgatójának bölcsőjét szintén Németországban ringatták. Határszéli német lakosságú városainkban pedig azontúl is sokáig német volt a könyvkereskedés.

Hogy újabb irodalmunk e korszakában íróinknak kiadóikhoz való viszonya milyen volt, arra - hiteles adatok híján - legföllebb következtetni lehet. Hartleben adta ki Petőfi regényfordításait, meg a Hóhér kötelét. Nagy Ignác^[175] ajánlására Jókai Hétköznapjait s az akkor még teljesen ismeretlen, huszonkét éves fiatalembernek ezért az első munkájáért 360 forintot fizetett! Ami Wigandot illeti, ő volt a kiadója az első magyar lexikonnak, az irodalomtörténeti nevezetességű Közhasznú Esméretek Tárának, továbbá Kisfaludy Sándor munkáinak; Széchenyi István könyveit németre fordítva szintén ő adta ki. Ennek a kemény üzletembernek idealizmusára nézve jellemző, hogy miután az osztrák hatalom elől hazamenekült, és Lipcsében megalapította azóta világszerte ismert üzletét, a magyar írók munkáinak kiadását ott kinn is folytatta, és akárhányszor puszta kegyeletből meg a magyar ügy iránt való szeretetből bocsátotta közre írásaikat.

A szabadságharc után kezdődő korszakban Heckenast, Emich és Ráth Mór kerültek kiadóink élére. Róluk és hozzájuk való viszonyukról sokat tudnának mondani öregeink. Érdemes is lenne ki faggatni őket, és amennyire még lehetséges, összegyűjteni a kiadóikkal való érintkezés adatait. Ennek híján itt is csak következtetni lehet. Heckenast Gusztávnak rideg és kapzsi üzletember-híre maradt. Emich is kiváló üzleti érzékű kiadó volt, de az írókkal méltányosabban bánt. A három között Ráth Mór volt a gentleman-kiadó. Eötvös báró, Arany, Tompa, Vörösmarty, Gyulai, Toldy Ferenc műveit mind ő vitte a közönség közé. Ezek a férfiak barátságukra is méltatták a szokatlanul művelt és tájékozott kiadót. Ráth viszont tisztességesen honorálta íróit, nemcsak az elismerteket és ünnepelteket, de az ismeretleneket is.

Még egy elmúlt kiadó nevét érdemes a feledésből kimenteni: Abafi-Aigner Lajosét, aki az egész magyar könyvkiadó iparnak egyetlen idealistája volt, az egyetlen, ki teljes önzetlenséggel, sőt önfeláldozóan szolgálta a kultúrát. Két gyűjteményes vállalatának, a Magyar Könyvesháznak meg a Nemzeti Könyvtárnak nagyon sok tanulságot köszönhetnek az akkori nemzedékek. Ezt a derék férfit, aki maga is kutató volt, maga is írt, lassanként fölemésztették vállalkozásai. Még sokan emlékezünk Városház utcai üzletére, mely azután összezsugorodva a Haris bazár egyik udvarában vonult meg. Aigner Lajos volt egyetlen tönkrement jelentősebb könyvkiadónk.

Azóta sokszor hallottuk a könyvkiadói panaszt, hogy a magyar közönség könyvet nem olvas, könyvet nem vásárol, hogy a könyvkiadó üzlet nálunk tisztára nyomorúság: de bukott könyvkiadót azóta sem láttunk.

A kis kiadók azután eltűntek, elnyelték őket a nagyok. Megkezdődött a részvénytársaságok kora. Heckenast üzletéből lett a Franklin-Társulat, mely utóbb Lampel Róbert hajdani kiadói üzletét is magába szívta. Emich üzletéből lett az Athenaeum, a Révai Testvérek Haris bazári kiadó üzletéből lett a Révai Irodalmi Intézet.^[176] A kisipar nagyiparrá nőtt, s a kiadók meg az írók egyre távolodtak egymástól. A nagy részvénytársaságok teljesen az üzlet álláspontjára helyezkedtek, és a kíméletlen pénzcsinálásra adták magukat. Kapóra jött nekik Jókai írói jubileuma és a vele összefüggő nemzeti díszkiadás ügye. Ez a száz kötetes hatalmas vállalkozás lett a megindítója annak az egyiptomi csapásnak, melynek részletüzlet a neve. Derűre-borúra megindultak a sok kötetes gyűjtemények. És azok a kiadók, akik évtizedeken át húzódoztak verses-kötetek kiadásától, mivel, úgymond, verset nálunk senki sem olvas s még kevésbé vásárol, a közönség nyakába varrták az egész régi magyar irodalmat, azokat a mindig is jelentéktelen és rég beporosodott költőinket, kik iránt mai nap már csak a specialisták érdeklődnek.

Egyszerre kapósak lettek mindazok az íróink, kiknek munkássága sok kötetre rúgott. Egész jelentéktelen, majd azt mondanám, feledésnél egyebet meg sem érdemlő íróink jutottak ily módon ahhoz a kitüntetéshez, hogy gyűjteményes kiadásban került munkásságuk a közönség elé. S hogy a közönség elé kerüljön, vagyis hogy a terjedelmes gyűjtemények megvásároltassanak, arra volt gondjuk a kiadóknak. A mi szegény olvasóközönségünknek csodálatosan imponál a nagy tömeg könyv, amit egyszerre kaphat meg, és csak apránként, hosszú évekre elosztva kell megfizetnie. És az ügynökök sáskaserege, mely a kiadók vezényszavára elárasztotta a vidéket, értette módját a "könyvterjesztés"-nek. Hogy micsoda tatárjárás, hogy micsoda irodalmi rablógazdálkodás a könyvkiadóknak ez a részletüzlete, arról rövid nehány sorban alig lehet fogalmat adni. Ahhoz el kell olvasni a "Révai-Franklin-per" aktáit. Egy helyén azt olvasom, hogy a Franklin-Társulat tevékenysége "a magyar közönséget az utóbbi években egyenesen fanatikus ellenségévé tette a könyvnek". Hozzátehetném, hogy nem is csak a Franklin-Társulat, és talán nem is annyira a könyvnek, mint inkább a részletüzletnek, melynek mai gyakorlata ellen a törvényhozás is szükségesnek érezte a föllépést.

Míg a kiadók ilyformán pazarabbnál pazarabb gyűjteményeket, sokszor felesleges, akárhányszor haszontalan, nemegyszer értéktelen könyvsorozatokat "terjesztettek", az olyan írók előtt, kiknek nem voltak gyűjteményre menő könyveik, és náluk is inkább azok előtt, kiket még nem ismert a közönség, mert újonjöttek, mert fiatalok voltak, ridegen becsapták az ajtót. Még soha annyi könyvet Magyarországon nem vásároltak, mint az elmúlt tíz esztendő során. És még soha oly kevés igazán érdemes író könyvét a magyar kiadók közre nem bocsátották, mint az elmúlt tíz esztendőben, amely pedig egy új és rendkívül tehetséges nemzedék lábraállásának időszaka volt. Legirgalmatlanabbul költőinkkel bántak a kiadók. Ha egy-egy országos hírű emberünk versgyűjteményének kiadására nagy néha rá is szánták magukat, azt is sírva cselekedték, és mindenféle biztosítás fejében. A költemény nem üzleti portéka, a költemény csak kultúrai portéka, tehát nem kértek belőle. Holott azóta kiderült, hogy verset is olvas a magyar közönség, ha olyan, hogy fel tudja kavarni a lelkét, hogy meg tudja rázni, vagy meg tudja indítani. Egymás után bújtak elő az ismeretlenségből fiatal elbeszélő tehetségeink, de imádságra sem nyitottak ajtót nekik a kiadók. Sőt, mikor egy kiadónak az a szerencsés ötlete támadt, hogy élő és kevésbé ismert írók elbeszélő munkáiból indít meg részletüzleti alapon egy sorozatot, a többi nagy kiadó meg akarta fojtani az egész tervet. Pedig abban a sorozatban két olyan fiatal írónknak első kötete jelent meg, aki büszkesége újabb irodalmunknak, s aki másfél lusztrumon [ötéves időszakon] át hiába keresett tömeggé szaporodott alkotásainak kiadót. Jó Cholnoky Viktornak^[177] még náluk is tovább kellett várnia első kötetére, holott ha előbb jut része az irodalmi sikerben, talán ki tud szabadulni az újságírásból, és egész erejével, egész nagy tehetségével az irodalomnak tudja szentelni magát

Éveken át azzal utasítottak el minden kopogtatót a kiadók, hogy könyveik nem kelnek, mert aki olvas, az is kölcsönkért könyvet olvas. Éveken át sommázó adatokkal vették el az érdeklődők kedvét a tudakozódástól, értésére adták, hogy ennek vagy annak a kiváló és elismert írónak legújabb kötetéből mindössze száz vagy két-, vagy háromszáz példányon sikerült túladniok, a többi nyakukon maradt. Sokáig hallottuk ezt a nótát, sohasem hittünk benne. Végre a Nyugat kiadványai eldöntötték a kérdést. A Nyugat könyvkiadványainak sikere nyomán nyilvánvaló lett, hogy a közönség nagyon is vásárolja nemcsak a prózai újdonságokat, hanem az új versesköteteket is. Annyira vásárolja, hogy a Nyugat példájára hirteleniben a nagy könyvkiadóknak is kedve kerekedett az új, de immár nem ismeretlen írók felkarolására, s a modernek könyvei után kapkodott az egész kiadói tábor.

Ennél is beszédesebben tanúskodik a magyar olvasóközönség "fogyasztóképességéről" néhány szám, melyet a Révai-Franklin-per aktáiból írok ki. Mikor a Révai cég "Klasszikus Regénytár"-át megindítandó volt, a Franklin ellenvállalattal készült felelni reá. Hogy szándékát egy évvel későbbre halassza, vagyis hogy a Révai vállalat a legválságosabb időszakra megszabaduljon a veszedelmes konkurrenciától, 1904-ben arra a megállapodásra lépett a két cég, hogy az egy évvel később megindítandó gyűjteményből a Révai cég 225.000 kötetet vásárol meg. Ilyen tömegét a köteteknek azután, hogy a maga hasonló gyűjteményének köteteit már felszívatta a közönséggel! Igaz, hogy a következő évben módosult ez a megállapodás. A Franklin végleg letett arról a szándékáról, hogy ő is külföldi regények sorozatát bocsássa ki. Ennek fejében Révaiék a "Magyar Regényírók" című gyűjteményből, mely a Franklin kiadása, 90.000 kötetet, a Magyar Nép Művészete című díszmunkából pedig 16.000 korona ára kötetet vállalt el. De még ez nem minden. Más kiadóink is ontják a hatalmas könyvsorozatokat. Az Athenaeum Irodalmi Hírmondójának 1912-i, ötödik számában a vállalat azzal dicsekszik, hogy a "Műveltség Könyvtára" című könyvsorozatból eddig 120.000 kötetet adott el (kötetének bolti ára 24 korona), "melyhez hasonló sikere Magyarországon soha semminemű könyvkiadványnak nem volt". Szédítő számok. De nem az írók képzeletében születtek, hanem ugyancsak gyakorlati érzékű kereskedők mutatják ki őket. Ilyennek kénytelenek elismerni nagy kiadóink annak a közönségnek befogadóképességét, melytől egyáltalán el akarják vitatni a vásárlás meg az olvasás szándékát.

Magától jelentkezik a kérdés, mi értelem volt hát abban a csaknem ellenséges indulatban, mellyel kiadóink majd két évtized óta minden értékesebb tehetségünk megjelenését fogadták? Egyszerű a válasz: értelmetlenség. A magyar kiadó sokkal rosszabb ítéletű értékelője az irodalomnak, mint külföldi szaktársa; azonfelül kicsinyes és végül pedig rideg üzletember, a szónak már szinte nem is kalmári értelmében. Új írókra - a kultúra új értékeire - nincsen szüksége, mert ő már megalkudott a régiekkel; mert annál nyereségesebb az üzlet, mennél kevesebbféle árucikkel lehet a forgalmat lebonyolítani. A közönség, melynek ehhez az okoskodáshoz szintén szava volna, úgy látszik, kezes áldozata a "könyvterjesztők"-nek. A Révai-Franklin-per keresetében Révaiék egyebek közt tisztességtelen konkurrenciával vádolják Franklinékat, mert már megjelent könyvekből összeállították az "Újabb írók Könyvtára" című sorozatot, s vádjukat ily cinikus módon okolják meg: "... tudvalevő, hogy nálunk az irodalmi érzék és műveltség alacsony színvonala mellett a hasonfajú olcsóbb mű, tekintet nélkül tartalmára, mindig előnyben részesül s könnyebben terjeszthető". Tehát még le is becsülik azt a közönséget, melynek irodalmi érdeklődését és vásárlókedvét ők maguk bizonyították sokatmondó számaikkal. Ám ha igaz, hogy a magyar közönségnek a sok, de olcsó könyv a kedves, még ha selejtes is tartalma szerint, akkor látnivaló, hogy kiadóink éppen erre a gyöngéjére számítanak olvasóiknak, és valósággal az alantas ösztöneik kielégítésére törekszenek. Sajnos, nem tagadható, hogy kiadóink jól ismerik közönségüket, de éppen mivel igazuk van ebben, küzdeni lehet és küzdeni kell ez ellen az állapot ellen. S ha igazuk van, akkor éppen ez az, amiért írókra és éppen újabb meg újabb írókra, a kortárs-írókra, kik kontaktust tartanak a jelennek, kik a mából sarjadtak és a jelen élet jelenségeit, az idővel módosuló emberi lelket magyarázzák, a kor törekvései iránt lelkesítenek - amiért fiatal és új írókra szüksége van a kultúrának.

Az olyan közvetítő szervezet, mely ebben a munkában nem segítője, hanem akadályozója az íróknak, nem számít ott, ahol kultúráról van szó; az olyan közvetítő szervezet ellensége a kultúrának. Az üzlet üzletelvének kíméletlen érvényesítése ezen a területen antihumanitárius törekvés, amely ellen végre tiltakozniok kell elsősorban az íróknak. Tiltakozniok, sőt védekezniök, nemcsak a maguk, hanem a magyar közönség és az egész magyar művelődés nevében. Hogy milyen veszedelemmel fenyegetheti ezeket a kiadók elszabadult üzleti szelleme, arról megdöbbentő indiszkréciót szalajtanak ki vádló iratukban Révaiék. A Franklin-Társulat programja szerintök az, hogy tönkretegye a magyar könyvkiadói vállalatokat, és "romjaikon az egész irodalmi produkciót a maga kezében összpontosítva... az irodalmi termelést a legszűkebb korlátok köze szorítva, mindenekelőtt eladhassa értéktelen fércműveit, azután pedig az írók honorálását és a terjesztést egyaránt kezében tartva, az írókat és a közönséget egyenlő mértékben kizsákmányolhassa".

Fantasztikus szörnyűségnek tetszhetnék ez a terv, ha nem szakmabeli ember fogalmazná meg így. De bár le kell vonni belőle ezt a részt, ami benne az üzleti ellenfél elkeseredése és vádló indulata, a Révai-Franklin-pertől egész független jelenségek is arra vallanak, hogy ilyesféle fojtogató szándékok csakugyan készülődnek kiadóinkban. Ki nem vette észre például, hogy mióta a Nyugat folyóirat, meg a Nyugat könyvkiadó-társaság kettévált, és az utóbbi fölfüggesztette könyvei kiadását, az a nagy könyvkiadói tevékenység, melyet éppen a Nyugat indított meg, egyszerre megakadt.

De az új könyvek elmaradása csak egyik tünete a nagy könyvkiadók fojtogató akciójának. Másik és amazzal egyidejű szimptomája az írói honoráriumok leszorítása. A Nyugat könyvkiadói buzgólkodása ebben a tekintetben is nagyon hasznos volt; nem egy fiatal és felkapott írónkért valóságos árverezés támadt a nagy kiadók között. Hogy a Nyugat konkurrenciájának vége, igazi kalmári észjárással az írói tiszteletdíjak megnyirbálása lett első dolga a kiadóknak. Ez a kicsinyes és kapzsi észjárás a bizonysága annak, hogy a mi milliós részvénytársaságaink a mögöttük álló milliomos bankokkal együtt milyen mesquin [kicsinyes] intézmények. Az író a könyvkiadók érdekeit szolgáló tényezők között az egyetlen, amely védekezni nem tud, mert szervezet nem őrzi érdekeit, és mert tarifák körül nem bástyázzák. Hogy a papírgyárat, a nyomdászt vagy a könyvkötőt kopassza meg, hogy a könyvkereskedő százalékát szorítsa le, az eszébe sem jut a kiadónak. A részletüzlet oszlopait, ügynök urakat meg éppen becézgeti, ha kell, ölre megy értük, és úgy megfizeti őket, mint ahogy az íróit kivételesen sem. (A Révai-Franklin-per irataiban olvasom, hogy egy nagy kiadócégünk az előfizetett könyv bolti árának 26 százalékát engedte át jutalékul ügynökeinek. Az író jó, ha tíz százalékát megkapja.) Az író a prédájuk. Az író, aki nélkül könyvkiadás és részletüzlet és könyvügynök nem volna. Az író, ki amíg él, nem kelendő részletüzleti portéka, és akit ezért bátran el lehet hanyagolni. Aki, mire munkái az ügynökök kezére kerülnek, úgyis halott, tehát kevésbé alkalmatlan, kevésbé igényes üzletfél lesz.

III

Nem akarom elvetni a sulykot: a könyvkiadás, természeténél fogva, üzlet is. Kell hogy az legyen mai társadalmi berendezkedésükben, mely a kultúra termeléséről, az íróról és művészről nem gondoskodik, és melyben az olvasókra nem magától értetődő szükséglete az embereknek; melyben a könyvet az olvasókra többé-kevésbé rá kell tukmálni. De ha van az üzleti tevékenységnek területe, melyen az üzleti ridegség jogtalanság, visszaélés, sőt bűn, akkor a könyvkiadás az.

A könyvtermelésnek, vagyis az irodalomnak iránya az idealizmus. Voltak korok, melyekben a könyv egyáltalán nem volt árucikk. Az első könyvek betűit maguk az íróik metszették, szedték ki, nyomtatták és árulták. Az írónép mindig a legszegényebb rend volt. Ma is az. És ha arra kerülne a sor, az igazi íróember ma is elfogadná a régi korok nyomorúságát, az örökös szegénységet. Mert az író, mint emberegyén lehet materialista, de a föld minden javánál becsesebb neki a művészete. Annyira így van ez, hogy a társadalom valósággal erre számítva rendezkedett be; az osztályból mindenütt kihagyta az írókat. Ha elfogadjuk is ezt az igazságtalanságot: akinek legkevésbé van joga ahhoz, hogy a nagy Zeusz méltánytalanságának hasznát vegye, az a könyvkiadó. A könyvkiadónak száz jogos módja van arra, hogy előnyét keresse, jogtalan csak az az egy, mely az író rovására megy.

Az embereket az idealizmus, az önzetlenség irányában nevelik a kiadók számára. A társadalom intézményesen, az állam egész apparátusával dolgozik a kiadók elébe. Az ember parány korától fogva hallja az iskolában a könyv dicséretét. Olvasni, olvasni, olvasni, mert az a műveltség, az a kultúra, az az élet megszépítése. Nincsen az a silány termésű, nincsen az a nyomorult közgazdasági helyzetű esztendő, melyben karácsony és újesztendő táján ezrivel ne vásárolnák az emberek az ifjúsági könyveket. Még az olyan apa is, ki maga soha könyvet a kezébe nem vesz, gyermekét ünnepre könyvvel lepi meg. Halálosan bizonyos jövedelme jut ebből a kiadónak még a legszűkebb esztendőben is. (Viszont meg kell adni, hogy a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom a leghitványabbak közé tartozik nemcsak tartalom dolgában, hanem a könyvek kiállítása tekintetében is. S az ilyen rossz papirosra nyomtatott, selejtesen megillusztrált, ízléstelen táblájú könyvek ára páratlanul drága. Minthogy itt valóságos, évről évre megújuló és állandó természetű szükségletről van szó, ezt a konjunktúrát alaposan ki kell aknázni. Rosszat és csúnyát adni, de drágán, mert úgyis megveszik!) Az újságok, bennük és rajtok kívül az írók, mind az olvasásnak, a könyvfogyasztásnak verik a dobot. Az állam ennél is többet tesz érdekében: tömegével vásárolja a könyvet mindenfajta könyvtára számára. Sőt könyvkiadási alkalmakat szerez a kiadóknak, könyvkiadási monopóliumokat ád nekik - a tankönyvekét. A tankönyvkereskedés a legvirágzóbb és a legbiztosabban jövedelmező üzletág. Tankönyvet minden iskolás fiú vásárolni köteles, árát pedig a könyvkiadó szinte kénye-kedve szerint szabja meg. Legalábbis módjában van jó drágára szabnia. A művelődés nevében a könyvkiadó szekerét tolja számos egyéb intézményünk is. És mindez - az író idealizmusa, a társadalom önzetlensége - azért, hogy a kiadó kizsákmányolja ezt az idealizmust? Nem kötelessége lenne minden kiadónak ennyi szolgálat fejében némi áldozatkészség? Például az, hogy üzlete hatalmas fölöslegének bizonyos részét annak a kultúrának szolgálatára fordítsa, melynek mindenét köszöni? Hogy évenként, ha mégoly reménytelenül is, kiadja néhány új vagy ismeretlen, vagy meg nem értett író munkáját, még olyanokét is, kiken az ő kalmári szimata megérzi, hogy nem kap majd rajtok a közönség?

Ha megszorulnak, olyankor maguk a kiadók is jól tudják, hogy a könyvkiadás nem csupán üzlet. El kell olvasni prospektusaikat, melyekkel egy-egy új kiadásukat a közönség figyelmébe ajánlják: minden második mondatuk a kultúrára hivatkozik. Révaiék a bíróság előtt hangsúlyozzák, hogy a "könyvkereskedelem és a könyvkiadóság a mai modern fejlett forgalmi és műveltségi viszonyoknál fogva egy sajátszerű komplikált szervezet, melynek a pénzszerzésen kívül a kultúra termelése is feladata". A kultúra termelése? Az ugyan nem. A kultúrát az írók termelik, a könyvkiadók csak közvetítik. De mindenesetre a kultúrát szolgálják vele, ha becsületesen közvetítik. A becsületes közvetítésnek pedig az a módja, hogy a termelőket, az írókat segítsék munkájukban. Ebben a tekintetben óriási fontosságú feladatokat mulasztanak el a magyar kiadók. Az ő kötelességük volna, hogy kiszabadítsák az írókat az újságírás kazamatáiból. Nekik, akik oly hatalmas mennyiségű könyvet tudnak a közönséggel elfogyasztatni, módjuk is meglenne ahhoz, hogy kihúzzák az írókból a lélegzetet, melyet az újságírás fölapróz bennök, hogy világosabban: megteremtsék a magyar regényt, amely valamikor volt, nemegyszer újra megpróbált lenni, de végül még sincsen, mert íróinkat az újság igényeihez való alkalmazkodás elszoktatta az elmélkedéstől, a készülődéstől, a hosszabb gondolatmenetek végiggondolásától. Ami nélkül pedig igazi regényt írni nem lehet.

Mindez csupa olyan kötelessége volna a kiadónak, amik törvénykönyvekbe foglalva nincsenek, de amiknek teljesítésére esetleg rá kellene kényszeríteni őket. Ugyanaz a társadalom, amely oly magától értetődő önzetlenséggel szolgálja közvetve a könyvkiadókat, kötelességeire is nyomatékosan figyelmeztetheti őket. Ott van elsősorban az állam. Csak állami monopóliummá kellene tennie az iskolai könyvek kiadási jogát. Ha az állam kivenné a kiadók kézéből az oly busás kamatot hajtó tankönyvüzletet, és maga látná el könyvvel az iskolákat, tömérdek szennyet takarítana ki vele az egész magyar pedagógiából. Ismeretes, hogy a magyar iskolai könyvek, néhánynak kivételével, csapnivalóan rosszak. A kiadóknak az az érdekük, hogy a szerzők személye mentől gyakrabban változzék, mert a tanuló ifjakat csupán így lehetséges vadonatúj könyvek vásárlására kényszeríteni. Így azután akárhány esetben a kitűnőnek bizonyult tankönyv helyett újabb keletűt, de értéktelent tukmálnak az iskolákra. A tankönyvkorrupció szörnyűségeivel hasábokat lehetne teleírni. Az állam gazdálkodása egyszeriben véget vethetne minden bajnak, és jóra fordíthatna minden rosszat: jobbá, olcsóbbá tehetné a tankönyvet, s még tisztes jövedelme is maradna rajta. Ezt a jövedelmet, amely különben a kiadóknak jutna, a kultúra céljaira, akár az irodalom támogatására is fordíthatná. Másik módja volna a kiadók megrendszabályozásának és az irodalom megvédelmezésének a szerzői jog kérdésének új rendezése. Egyszerűen örökössé kellene tenni a szerző jogát, mégpedig olyképpen, hogy a szokásos negyven vagy ötven esztendei védelmi időn túl a szerző joga az államra, az állam révén pedig kulturális alapítványokra vagy intézményekre szálljon. Egyszeriben vége lenne akkor annak a hazug jelszónak, melynek értelmében a mai nap érvényes szerzői törvényt meghozták, s amely azt mondja, hogy a szerzői jogtól felszabadult mű közkinccsé válik. Holott valójában a kiadók prédájává lesz. Könnyű elképzelni például, hogy negyven-egynéhány esztendő múltán, mikor Jókai műveit szerzői jog védeni nem fogja már, ahány kiadónk csak lesz, mind Jókaira veti majd magát. Jókai regényei a ponyvára kerülnek, nemcsak a városbeliek, a falvak és puszták népe is olvassa majd. Örök olvasmánya lesz a magyar népnek Jókai, s könyveinek kiadói száz meg száz év múlva is vagyonokat fognak rajtuk keresni. Holott maga Jókai egész életében anyagi gondokkal viaskodott. Hiába bizonygatják a kiadók, hogy Jókainak ekkora meg akkora summákat fizettek, hogy Jókainál többet soha magyar író nem keresett, a fellázító valóság mégiscsak az, hogy nem Jókai gazdagodott meg, hanem kiadói meggazdagodtak abból, aminek híján Jókait gondok nyomták.

Az államnál is többet tehetnének azonban a maguk érdekében az írók. Csak függetleníteniük kellene magukat valamennyire a kiadóktól. Meg kellene alakítaniok mindenekelőtt a magyar írók grémiumát [testületét], amely elvégezné a szervezés munkáját, és közös cselekvésre csoportosítaná az írókat. Serao Matilda^[178] tervezte valamikor, hogy szövetkezetbe gyűjti a kiválóbb olasz írókat, és szerény tőkével kezdve a vállalkozást, olcsó áron adna ki velük jó könyveket. Olaszországban akkoriban - a kilencvenes évek elején - az íróknak szintén nagy volt a panasza a kiadókra. A szövetkezés azonban ott nem sikerült, mivel az írók túlságosan széjjel vannak szórva a félszigeten. Ahány nagyobb olasz város, annyi irodalmi középpont. Nekünk, velük szemben, megvan az a nagy előnyünk, hogy Budapest az ország irodalmi középpontja.

Fölvetem az ötletet, örülnék, ha valóra váltaná valaki. Kiadóink ellen körülbelül ez az egyetlen fegyverünk. Ha ezen sem kapunk, akkor végül is kénytelenek leszünk a magyar kiadó elől a német kiadóhoz menekülni.

A szövegközlés alapja: Nyugat, 1913. I. köt. 43-52. l.

30
SZABÓ LÁSZLÓ^[179]
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI
RÉSZVÉNYTÁRSULAT MEGALAPÍTÁSA
1918

Magyarországon ez volt az első nagyszabású irodalmi vállalat, mely a hatvanas évek végén már oly nagyra nőtt, hogy fenntartása és irányítása már meghaladta egy embernek az erejét. A zseniális Emich Gusztáv betegeskedett is. Fiát szintén a könyvkiadó és könyvárus pályára nevelte ugyan, de látnia kellett, hogy vállalatának sorsát csak úgy biztosíthatja, ha egyéni cégből részvénytársasággá változtatja.

1868 nyarának elején közölte ezt a tervét legbizalmasabb embereivel, báró Kemény Zsigmonddal és Jókaival, akik mindenben kezére jártak, hogy ez az akkor még szokatlan tranzakció a legjobban sikerüljön. A kereskedővilágban is igen nagy volt a bizalom Emich vállalatának a sorsa iránt, s a legelső pesti cégek jelentkeztek az új részvénytársulatban való részesedésre. Nem egészen négy hét alatt meg is történt az átalakulás, pedig több mint félmillió forint (1868-ban óriási összeg!) volt szükséges hozzá.

Az új részvénytársulat alapítói 1868. június 28-án tartották alakuló gyűlésüket, melyen a vita még német nyelven folyt; német nyelvű a "Gründerversammlung" [alapítógyűlés] jegyzőkönyve is. Hosszas viták mellőzésével Cséry Lajos ügyvéd elnöklete alatt hamarosan elhatározták, hogy megvásárolják az idősb és az ifjabb Emich Gusztáv üzleteit és ingatlanait... Az alapítás, illetve az Emich-féle vállalat megvételének lebonyolítására nyolctagú bizottságot választottak, amelynek tagjai lettek: Cséry Lajos, Berger Alajos, Lampel Róbert, Jókai Mór, báró Kemény Zsigmond, Pirnitzer Jakab, Deutsch Jakab és Posner K. Lajos. Az alapítógyűlés jegyzőkönyvének aláírói között ott látjuk még az említett nyolc néven kívül a következőket: dr. Reich Ármin, Holitscher Testvérek, Lövényi Lajos, Fenyvessy Adolf, August Pontzen, Carl Linzer, S. Deutsch tsa. Bruder, Jos. Kunig, Anton Mandl, Gyapay Miklós, Kandó Kálmán.

Az alapítók június 30-án ismét gyűlést tartottak; ez alkalommal Berger Alajos bejelentette a két Emich nevében, hogy bizonyos számú részvényt ők is jegyeznek, és részvényeiket a társulatnál letétbe helyezik. Ezután nagy vita folyt arról, hogy mi legyen az új társulat címe, de egyelőre nem tudtak megfelelő nevet találni. Tudomására adták az alapítóknak, hogy miután az adásvételi szerződést július 4-én megkötik, és e napon a vételárból Emichéknek meg kell kapniok 80.000 forintot, a részvénytőke 15%-a addig a napig befizetendő a Pirnitzer Testvérek bankcégénél.

A szerződés megkötése előtt való napon, július 3-án a délután 3 órakor tartott gyűlésen az alapítók jóváhagyták az Emichékkel kötött szerződés összes pontjait. Tudomásul veszik, hogy Emichék 30.000 forint névértékű részvényt hajlandók vásárolni, és részvényeiket leteszik a társulat pénztáránál. Majd elhatározzák, hogy az új részvénytársaságnak "Athenaeum irodalmi és nyomdai részvénytársulat" legyen a neve.

1868. július 4-én délelőtt 11 órakor Cséry Lajos ügyvéd irodájában jelen van a nyolctagú végrehajtóbizottság s az idősb és az ifjabb Emich Gusztáv, továbbá a két Emich felesége: Anderl Josefa és Tormay Etelka. Felolvassák az adásvételi szerződést, s ezalatt vendégek is érkeznek: érdeklődő részvényesek, akik nem tagjai ugyan a végrehajtóbizottságnak, de jelen akarnak lenni a nagy aktusnál, és ha már itt vannak: alá akarják írni az adásvételi szerződést. Mivel vannak, akik nem értenek magyarul, németül olvassák fel a "Kaufvertrag"-ot.

A szerződés értelmében idősb Emich Gusztáv és ifjabb Emich Gusztáv nejeikkel mint társtulajdonosokkal eladják a belvárosi 412. számú háznak kétharmad részét 80.000 forintért, a 297. számú iskolautcai házat pedig 60.000 forintért. Egyszersmind eladják minden üzletüket és jogaikat, a nyomdaberendezést az ott levő gépekkel, felszereléssel és készletekkel, könyvkiadóvállalatukat a kiadói tulajdonjogokkal, továbbá összes lapjaik tulajdonjogát és kiadói jogát, valamint újságszerződéseiket, úgy a meglevőket, mint azokat, amelyeket 1868. október 1-ig kötni fognak, leltár szerint, 470.000 forintért. A tényleges átadás 1868. október 1-én történik; a könyvüzletben az elszámolást az 1869. év húsvétján ejtik meg; az 1868-i üzleti év bevételéből háromnegyed rész az eladókat, egynegyed rész a vevőket illeti meg. Az átadás passzíva és aktíva nélkül történik; a papírkészletet mint aktívát a vevők számlaértékben kapják. Az ingatlanokra betáblázott terheket - kivéve a Pesti Napló 10.500 forint óvadékát - kötelesek az eladók 1869. szeptember 30-ig töröltetni. A vevők kötelesek a lapokért a biztosítékot letenni, és e tekintetben Emich Gusztávot tehermentesíteni...

A házak telekkönyvi átírása a teljes vételár kifizetése után történik meg. Az eladók tíz éven belül se könyvnyomdát, se kiadói üzletet, se hasonló vállalatot nem kezdhetnek, s ily üzletben vagy vállalatban részesek sem lehetnek.

A szerződés aláírása után ifjabb Emich Gusztáv kezébe lefizettek a vételár első részlete gyanánt 80.000 forintot. Az ifjabb Emich bejelentette, hogy családja 40.000 forint névértékű részvényt jegyez, és részvényeit egy évre elhelyezi a társulat pénztárában, s ezzel biztosítékot nyújt arra, hogy a részvények piacra dobásával nem fogja az árfolyamot lenyomni.

A szövegközlés alapja: Szabó László: Athenaeum. Ötven év egy irodalmi és nyomdai társulat életéből. Bp. 1918. 6-9. l.

A Jókai díszkiadás előkészítése

31
RÉVAI MÓR JÁNOS^[180]
ÍRÓK, KÖNYVEK, KIADÓK
1920

Természetes, hogy engem is felette érdekelt a Jókai ünneplés terve, de nem vettem részt semmiféle gyűlésben, semmiféle előkészítésben, mert nem hívtak meg sehová...

Néhány nap múlva édesatyám [Révai Sámuel] reklamálta, miért nem teszek valamit ez ügyben. Hivatkoztam elkedvetlenedésemre, de közben, úgy látszik, őket, társaimat is megragadta, megfogta és nem engedte pihenni a fölvetett gondolat.^[181] Most már ők sürgettek és nógattak. Újra és újra átgondoltam az egészet, és egy szép napon kimentem Jókaihoz, hogy beavassam tervembe, és tőle az engedélyt kikérjem az előmunkálatok, tanulmányok megtételére. Előadtam neki az egész tervet, a keresztülvitel módozatait lehető részletesen - ő nyugodtan meghallgatott, néha elmosolyodott, mikor pedig befejeztem, azzal a lakonikus kérdéssel főzött le:

- Hát meg van maga bolondulva, öcsém. Hiszen az én munkáim több kiadó kezében örökre le vannak kötve, azok csak nem fognak lemondani jogaikról, azután meg hol vesz maga ezer embert Magyarországon, aki annyi pénzt ad munkáimért, mikor úgyis sok példányban el vannak azok terjedve.

És azzal elővette azokat a kimutatásokat, amelyeket kiadói minden évben rendelkezésére bocsátottak a népszerű kiadások kelendőségéről, és tételről tételre kimutatva, hogy minden egyes művéből évenként hány példány kel el - azzal bocsátott el, hogy "ezt a bolond ideát verjem ki a fejemből".

Ezt a jó tanácsot, persze, azért kaptam, hogy meg ne fogadjam. És ezt annál kevésbé tettem, mert azok a kimutatások nekem mást mutattak, mint a szerénységében túlságig menő szerzőnek. És akkor aztán én készítettem összehasonlító kimutatásokat mindenféle műveiről Jókainak, és egy legközelebbi alkalommal azokat felmutatva neki, odaallegáltam [azzal érveltem], hogy most már még inkább hiszem, hogy művei összkiadására nemcsak megvan a talaj a magyar közönségben, sőt kötelesség is azt közrebocsátani, mégpedig ötvenéves írói működése fordulópontján és az ő közreműködésével, mert az összevissza kuszált kiadói tulajdonjogi kérdéseket az ő segítsége nélkül valóban nem lehetne sikerrel megoldani.

Okoskodásom, úgy látszik, ezúttal már kevésbé tetszett bolondnak, és ettől fogva meg-megfontoltuk az ügyet, mely mindjobban kidomborodott Jókai előtt is, úgyhogy az eszmét mindjobban megszerette, és a nehézségeik elhárítását nem tekintette többé oly leheletlennek.

Most már mindkettőnk titka volt a terv, és midőn a Petőfi Társaság^[182] kezdeményezésére megalakult az a fényes kör, amely Jókai ötvenéves írói jubileumának megünneplését határozta el - elmentem a költőhöz engedélyét kikérni, hogy tervemet a jubileumra alakult bizottság elé terjeszthessem. Ez engedélyre annál is inkább szükségem volt, mivel a szerző műveiről csakis ő, illetőleg kiadója volt jogosítva rendelkezni, és ily irányú felhatalmazás híján, az eszme egyáltalán nem lett volna megpendíthető. Beleegyezését a terv nyilvánosságra hozatalára készséggel megadta ugyan, de mivel előadtam, hogy a dolgot úgy tervezem, hogy a kiadás előfizetés útján legyen biztosítva, és hogy ő honoráriumképpen az ezer aláíró után befolyó előfizetési összegek felét, azaz százezer forintot kapjon, ebbe semmiképpen sem akart beleegyezni.

- Ily nagy honorárium nem dukál, ezzel lehetetlenné van téve a kiadás - ilyen és hasonló ellenvetésekkel akart engemet megcáfolni, míg végre licitálni kezdett lefelé, hogy neki honoráriumképpen elég ötvenezer forint, de sőt negyvenezer is, ha ez akadály volna a kiadásra nézve, még ennél is kevesebb, ő anyagi hasznot a kiadásból nem óhajt magának, és megelégszik azzal, sőt annak örül csak, ha egyáltalán létrejön műveinek összkiadása, és ezt ő maga rendezheti sajtó alá.

Minden ellenkezés dacára én nem tágítottam, megmagyaráztam, hogy voltaképpen joga sincs elhárítani magától a neki természetszerűleg járó írói tiszteletdíjat, hogy ez önzetlensége senkit le nem kötelez, sőt, hogy ezáltal az összkiadás létrejövetelét kockáztatja, mert nem volna a magyar nemzethez méltó, és a közönség körében rokonszenvre nem számíthatna oly akció, mely a költő anyagi érdekei rovására akarná a mindnyájunk által óhajtott célt, az összkiadás létesítését elérni.

Nagy nehezen meggyőztem a költőt, végre megengedte, hogy az akkor alakult jubileumi bizottság előtt tervemet így előadhassam.

Voltaképpen nem is a bizottság előtt adtam elő tervemet, hanem báró Eötvös Loránd^[183] előtt, aki ennek az ügynek az élén állott. És ez volt a szerencse, mert a bizottság talán eltemette volna, báró Eötvös Loránd pedig lelkesedéssel felkapta a tervet, szinte úgy vettem észre, megváltásként fogadja, hogy oly módon oldhatja meg a reá háruló feladatot, amely az ő egyéniségének jobban felel meg, mint az a sok-sok külsőséges, pompázó efemer tervezgetés, mely már veszélyes arányokat öltött. Báró Eötvös Loránd nélkül aligha valósíthattam volna meg a tervemet, és aligha küzdhettem volna le azokat a nehézségeket, amelyeknek legyőzése eleinte szinte lehetetlennek látszott. Az ő nevének fényes tradíciója, a tudományos és irodalmi életben elfoglalt előkelő pozíciója és egyéniségének különös varázsa tette őt alkalmassá arra, hogy sikerre vigye ezt az ügyet...

A Jókai Mór nemzeti díszkiadásának terjesztési akcióját egészen más alapokra kellett fektetni, mint az eddigieket. Itt nem lehetett ahhoz a nagy nyilvánossághoz fordulni, mint az Osztrák-Magyar Monarchiánál^[184], sem azokat a terjesztési eszközöket nem lehetett alkalmazni, mint a Pallas Lexikonnál^[185]. Itt egészen más objektummal, egészen más közönséggel, egészen más körülményekkel kell számolnunk, és ezekhez kellett az egész propagandát alkalmaznunk.

Az volt a cél, hogy mindennemű felhívásainkkal ezúttal csak az ország elit közönségét keressük fel, hiszen tetemes összegnek egyszerre való lefizetésére akartuk felszólítani, és az, hogy a társadalom vezető elemeit az ügynek megnyerve, egyúttal általuk tovább propagáltassuk a Jókai-jubileum egyéb céljait és programpontjait, azokat, amelyek ezt a nevezetes évfordulót a szó teljes értelmében országossá tegyék.

A nyári előkészítő munkának az volt a célja, hogy ősszel, amikor majd a nagy bizottság végleg dönt a jubileum időpontjáról, mintegy karikacsapásra, egyszerre szétküldessenek a jubileum érdekében kibocsátandó mindennemű felhívások, értesítések, meghívások - társulatokhoz, testületekhez, törvényhatóságokhoz, magánosokhoz.

Negyvennyolc különböző felhívás készült el, a társadalom különböző rétegeihez, egyéniségeihez, szervezeteihez alkalmazva, mind az ügyhöz méltó, előkelő hangon tartva, és elegáns kiállításban elkészítve. Mindezeket az általam elkészített felhívásokat a Beöthy Zsolt^[186] finom stílusa cizellálta és simítgatta, mert ő, aki mint a nagybizottság főtitkára, báró Eötvös Loránddal együtt névaláírásával látta el az összes nyomtatványokat...

A szövegközlés alapja: Révai Mór János: Írók, könyvek, kiadók. Bp. 1920. 244-250. 1.

32
A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES ÍRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL
ÖSSZES MŰVEIBŐL KIADANDÓ NEMZETI DÍSZKIADÁS PROGRAMJA
1893

A Jókai-jubileum alkalmából kiadandó nemzeti díszkiadás Jókai Mórnak összes eddig megírt műveit fogja tartalmazni. Nemcsak azokat, melyek már eddig is könyv alakban megjelentek, hanem eddig megírt, de könyvalakban meg nem jelent műveit, továbbá azokat amelyeket Jókai Mór a kiadás megjelenése közben még meg fog írni.

Az összkiadás megszerkesztését, rendezését, szakszerű beosztását maga Jókai Mór, a jubiláns szerző volt szíves magára vállalni. A nagyobb és kiválóbb művek elé ő maga ír előszót, amelyben elmondja, hogy keletkezett benne egy-egy regénytárgy, kik azok az alakok, amelyeket mintázott, mennyi bennük a históriai igazság; azonkívül irodalomtörténeti és a kort megvilágosító jegyzetekkel maga fogja a köteteket kísérni. Így tehát az összkiadás érdekes adatokkal fog szolgálni úgy az irodalomtörténet búvárainak, mint a gourmand olvasóknak.

A nemzeti díszkiadás nagy 8-rét alakban, finom famentes papíron, szép, könnyen olvasható garmond betűkkel nyomtatva fog megjelenni.

Terjedelme 2000 ív, mely mintegy 100 húsz-húsz íves kötetben lesz arányosan felosztva.

A közrebocsátás úgy van tervezve, hogy évenként 20 kötet jelenik meg, mely félévenként, 10-10 kötetenként fog az előfizetőknek megküldetni, úgyhogy az egész kiadás öt év alatt teljesen meg fog jelenni.

Az első 10 kötet közrebocsátása 1894 tavaszára van tervbe véve; azontúl rendesen félévenként, tavasszal és ősszel fog 10-10 kötet megjelenni.

A nemzeti díszkiadás minden példánya számozva lesz, és az első köteten az előfizető nevével ellátva. Minden példányhoz a szerző fénymetszetű arcképe, Jókai Mór saját kezű névaláírásával fog csatoltatni.

A nemzeti díszkiadás egy példányának előfizetési ára 200 frt-ban van megállapítva, mely összeg fele a szerző írói tiszteletdíja lesz, míg másik fele a művek előállítására fog fordíttatni.

A nemzeti díszkiadásból csak annyi példány fog nyomatni, ahány előfizetője lesz. Könyvárusi forgalomba ezen kiadás egyáltalában nem fog bocsáttatni, és az előfizetési határidő alkalmas időben bezáratván - többé e kiadás nem lesz beszerezhető.

Díszes és jutányos bekötési táblákról a közrebocsátással megbízott kiadó cég annak idején gondoskodni fog, és a t. előfizetőket azokra nézve értesíteni fogja.

Az előfizetési összegek a Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársasághoz Budapestre (Koronaherceg utca [Petőfi Sándor u.] 3. sz.) küldendők.

A nemzeti díszkiadás kezelésével és a példányok szétküldésével a Révai Testvérek könyvkiadói cége van megbízva (Budapest, Váczi utca 1. sz.).

Az aláírási ívek a Jókai-jubileum bizottsághoz címezve, Budapestre, Koronaherceg utca 3. sz. alá küldendők.

A kiadásra beérkező előfizetések nyilvánosan fognak nyugtáztatni a hazai lapokban; azonfelül a kiadás egyik közelebb megjelenő kötete az összes aláírók névjegyzékét fogja közölni.

Minden esetleges kérdésre készséggel nyújt felvilágosítást a Jókai-jubileum végrehajtó bizottsága (Budapest, Koronaherceg utca 3. szám) vagy Révai Testvérek könyvkereskedése (Budapest, Váci utca 1. sz.).

AMATŐR DÍSZKIADÁS

Minthogy ily nagyszabású vállalatnál úgy könyvészeti, mint irodalomtörténeti és nyomdászati szempontból egyaránt kívánatos, hogy abból néhány példány kiváló díszes amatőr kiadásban készüljön el - mindazon irodalombarátok számára, kik azt megérdemlik, rendkívül fényesen kiállított, különleges finom papíron nyomatott amatőr példányok fognak készülni, annyi példányban, ahány megrendelés érkezik azokra. Ily amatőr díszpéldány ára 500 frt-ban van megállapítva. Megjelenési és szétküldési módozatai azonosak a fentiekkel.

A szövegközlés alapja: A jubileum alkalmából készült nyomtatott felhívások egyike, amelyekből Révai Mór tudósítása szerint 48-féle különböző változat készült.

33
A JÓKAI-JUBILEUM ÉS A NEMZETI DÍSZKIADÁS TÖRTÉNETE
1894-1898

... Pár nap múlva, november hetedikén az első díszpéldányt Erzsébet királyné rendelte meg. Ugyancsak az amatőr kiadásból rendelt meg egy példányt magánkönyvtára számára Őfelsége, a király is. Legnagyobb megrendelések voltak: a közoktatásügyi miniszteré (100 példány) és a székesfővárosé (25 példány).

Az eredmény felülmúlta a legnagyobb várakozást, de egyszersmind másra is figyelmessé tette a bizottságot. Az ország minden részéből s a társadalom minden osztályából százszámra érkeztek a levelek úgy a jubileum rendezőihez, mint a lapok szerkesztőségeihez, hogy Jókai összes műveinek kiadása ne legyen a kiváltságos osztály privilégiuma, hanem könnyen törleszthető havi részletfizetések mellett kerüljön a nagyközönség kezébe is, mert ebből az irodalmi ünnepből ki akarja venni részét minden művelt tagja a magyar társdalomnak. Jókai Mór az egész nemzeté, műveiben szegények és gazdagok egyaránt gyönyörűséget találnak: fogyatékos volna tehát az ünnep, ha csak a társadalomnak dúsgazdag tagjai szerezhetnék meg a költészet e kincstárát. Egyhangú véleménye volt az egész nemzetnek, hogy a bizottság, az előfizetés módozatait megkönnyítve, lehetővé tegye mindenkinek a jubileumban való részvételt.

A végrehajtó bizottság, amikor az első négyszáz aláírás beérkezte után nagy felelősséggel járó vállalkozását félig-meddig biztosítottnak látta: örömmel és teljes készséggel állapította meg november 25-i ülésében az előfizetés módozatait akképp, hogy a munka évi ötven forintos törlesztéssel a közönség tágabb köreire nézve is hozzáférhetővé váljék. Az erre vonatkozó felhívást újra 15.000 példányban küldötte szét a bizottság.

Az aláírások ezután még nagyobb számmal érkeztek. A begyűlt összegek kezelésével a bizottság a "Belvárosi Takarékpénztár Részvénytársaság"-ot bízta meg, és a Jókai írói tiszteletdíján felül befolyó összegek kiutalványozási jogát olyformán biztosította magának, hogy a kiadók mindenkor csak tíz-tíz kötetnek nyomdai elkészülte és az aláíróknak történt szélküldése után vehetik fel az előállítási költségek címén rájok eső részt. A számadatokat és a pontos és szabályszerű megjelenés ellenőrzését egy háromtagú ellenőrző bizottság végezte, melynek tagjai az irodalmi bizottság részéről annak elnöke: dr. Falk Miksa^[187], a pénzügyi bizottság részéről: Brázay Kálmán^[188], és Jókai érdekei szempontjából: Hegedüs Sándor^[189]. E bizottság feladata volt az egész vállalat vitelét gondozni és mindmáig ellenőrizni.

A legtöbb napilap állandóan közölte az előfizetők és megrendelők névsorát, valamint általában külön rovatot nyitott a Jókai-ünnepre. Valóban szükség is volt ily külön rovatra a nemzeti közérzület kifejezéseképp, mert november és december hónapokban nem volt egyetlen nap sem, melyen az országnak valamely vidékén ne foglalkoztak volna a jubileummal. Csaknem minden törvényhatóság, tömérdek egyes község, számos társulat és egyesület foglalkozott a kérdéssel, miképp vegyenek részt az ünnepben, nem egy helyen társas mulatságokat, gyűléseket, sőt sorsolásokat is rendeztek, hogy azok jövedelmeiből Jókai műveit megrendeljék.

Jóval a hivatalos ünnep előtt tehát már megünnepelte a nemzet Jókait úgy, ahogy csak nagy nemzet ünnepelheti meg nagy költőjét. A világtörténelemben nincs példa hasonló vállalkozásra, amelynek sikere: az egész magyar nemzet dicsősége.

A kiadást ígéretükhöz képest bonyolították le a vállalat végrehajtásával megbízott kiadók. Minden évben kétszer megjelent egy tíz kötetből álló sorozat a kiadásból, amelynek végső revízióját maga Jókai végezte, majd egy új előhanggal, majd több érdekes kor- és irodalomtörténeti jegyzettel gyarapítva a monumentális kiadás értékét.

Mint azóta mindenki meggyőződött, e vállalat nemcsak a magyar társadalom áldozatkészségének emlékezetes szimbóluma, hanem egyszersmind bámulatra méltó eredménye a nyomdaiparnak, amely talán most birkózott meg először ilyen óriási munka kiállításának technikájával. Száz húsz íves kötetnek, vagy összesen kétezer ívnek kiszedése, kikorrigálása, nyomása és fűzése még csak néhány évtizeddel ezelőtt is tíz-tizenöt emberöltőnek adott volna munkát; míg ma a nyomással megbízott Franklin-Társulat egymaga végezte ezt a rengeteg munkát, amelyhez hasonló kevés volt még a világliteratúrában. Mégpedig mesébe illő gyorsasággal, mintha a betűk csak úgy maguktól futnának össze sorokká, a sorok oldalokká, az oldalok kötetekké, úgyhogy az 1898. esztendő karácsonyára pontosan együtt is van a hatalmas Jókai-könyvtár...

A szövegközlés alapja: A Jókai-jubileum és a nemzeti díszkiadás története. Bp. 1898. Révai Testvérek. 24-26. l.

Könyvkereskedelem

34
BLAHÁNÉ^[190] AZ IRODALOMÉRT
1902

Az elmúlt héten a napilapokat a következő érdekes hír járta be: Blaha Lujza asszony, jó szíve sugallatát követve, örömet akart szerezni azoknak a szegény embereknek, akik nélkülöznek és éheznek. Elhatározta ezért, hogy beáll a magyar irodalom terjesztőjének, s ezáltal szolgálja a jótékony célt is. Rövid idő múlva fog tudvalevőleg megjelenni a Magyar Remekírók^[191] című könyvsorozat, a magyar irodalom főbb műveinek egyöntetű díszes kiadása, ötvenöt kötetben. A megszerzési mód könnyűvé van téve azáltal, hogy ez a nagyszabású munka háromkoronás havi részletre is megszerezhető. Aki ezt a művet meg akarja szerezni, forduljon egyenes Blahánéhoz (Erzsébet körút 2. sz.), ezáltal nemcsak önmagának szerezte meg a Magyar Remekírókat, hanem szolgálta a jótékony célt is, mert Blaháné a közvetítésért járó jutalékot - a Könyves Kálmán irodalmi és könyvkereskedési részvénytársaság kérése folytán - jótékony célra szánta: ingyentejre és ingyenkenyérre. Aki nemcsak maga akar előfizetni, hanem segíteni is akarja Blahánét ebben a szép akcióban, forduljon hozzá, és szívesen küld mindenkinek gyűjtőívet.

Természetesen, mi is örömmel veszünk tudomást a nemzet csalogányának nemes elhatározásáról, amellyel nemcsak a sínylődőkön kíván segíteni, de egyszersmind beáll a nemzeti literatúra buzgó terjesztői közé. Az elsővel sok pillanatnyi nyomort enyhít, számos könnyet szárít föl, a másikkal beláthatatlan időre tesz hasznos szolgálatot a nemzeti kultúrának.

Ebből az alkalomból nem mulaszthatjuk el, hogy annak a meleg kívánságnak kifejezést ne adjunk, vajha minél többen követnék a nagy művésznő szép példaadását.

Nálunk könyvekre előfizetőket gyűjteni nem nagyon szokásos. Csak olyankor tesznek, főképp a társaságbeli emberek, kivételt, ha egy-egy barátjuk, ismerősük, vagy rokonuk "versfüzérre" vagy apró novellácskákra hirdet előfizetést. Ezeknek a gyűjtéseknek rendesen sikerük is szokott lenni, pedig csak a legritkább esetben érdemlik meg az elért sikert. Fiatal poéták, kezdő legénykék szárnypróbálgatásai rendszerint ezek a könyvek, amelyeknek nem akadtak kiadójuk, mert még nem egészen érettek a nyomdafestékre.

Nem arról akarunk szólni, hogy az ilyen gyűjtés nem helyes és nem okos dolog. Világért se. Csak csinálják vidáman, mert ha száz közül csak egy jövendő nagyságot szereznek ilyen módon az irodalomnak, szívesen megbocsátjuk a kilencvenkilenc kontárt.

De ha már a gyűjtés ilyen módon szokásos, mindenki bölcsen és hazafiasan cselekszik, ha Blaháné példáját követi, s olyan műre gyűjt előfizetőket, amely hatásában kiterjed az egész nemzetre. Ily módon akárki szolgálhatja a jótékonyságot, vagy pedig (tíz gyűjtött előfizető után) magának szerezheti meg azt a nélkülözhetetlen könyvtárat, amelyre minden művelt embernek szüksége van. S a nemzeti kultúra harcosa is lesz ilyenformán a gyűjtő. Mert így érhető el az a cél, hogy a remekírók művei eljussanak mindenhova, még olyan kis községekbe, falvakra, pusztákra is, ahol könyvtár egyáltalán nincsen.

Kövessék minél számosabban és főképp a magyar hölgyek Blaha Lujza asszony nemes példáját.

A szövegközlés alapja: A könyv, 1902. 2. sz. 7. l.

35
RANSCHBURG VIKTOR^[192]
A MAGYAR KÖNYVKERESKEDELEM HELYZETE ÉS SZEREPE
1899-1900

(Részlet)

... Nem régi időben, vagy 15-20 évvel ezelőtt, amikor még tisztán a német könyvkereskedelmi szervezet képére formálódott a magyar könyvüzlet, még nem ismertünk egyebet, mint szortimenter [bizományi könyvkereskedés] és kolportázs^[193] üzletágat. Az antikváriátus akkor 2-3 cég kezében volt, amelyek kizárólag a becses régiségek, különösen hungaricáknak^[194] összevásárlásával és elárusításával foglalkoztak; a többi antikvárius a legprimitívebb viszonyok között, pincékben és nyílt vásáron folytatta nem is annyira üzleti, mint zsibvásárját. Az új rend a nyolcvanas évek elején kezdődik, amikor a kultúrélet és a városok, különösen a főváros magyarságának rohamos fejlődésével és a könyvszükségletnek ezzel kapcsolatban álló óriási emelkedésével egyszerre nagy fellendülést észlelünk. Ez a fellendülés különösen az antikvárius üzleteknek kedvezett, amelyek már ezen időben kezdik befogadni a főváros akkori külső perifériáját - és ugyanazon időben, mint egy deus ex machina, hódító útjára lép a részletüzlet, mely mintegy fölszántott, előkészített talajra akadt, és rohamosan meghódította a közönség nagy rétegeit. A szortiment kezdetben észre sem vette, mint nyújtja ki karját az antikvárius és a részletüzlet, és mikor nyolcvanas évek végén felocsúdott és körültekintett, egészen megváltozott szituációt talált maga körül: új tényezőket, melyek ereje és hatása azóta sem fogyott, sőt megfordítva, előre nem látott, váratlan fejlődést mutat.

Nézzük most, miben rejlik a két üzletág nagy sikerének a titka. Az antikváriátus azon alakjában, amint ma létezik, a közönség szempontjából - valljuk meg - valóságos szükségletnek felel meg. A szortiment ugyanis, a maga előkelő szervezete mellett, képtelen volt arra, hogy a közönség egész széles rétegeinek irodalmi szükségletét felkeltse és ellássa. A magasabb állású tudományos világnak és a vagyonosabb közönségre nézve a szortiment üzlet valósággal ideális intézmény, mert német szervezete folytán képes ezen köröknek irodalmi szükségleteit - főképpen az újdonságok megküldése által - teljesen kielégíteni.

De másképp áll a dolog az úgynevezett kisemberrel, vagyis - a mi viszonyaink közt - a nagyközönség százezreivel szemben. Már a fiatal filozopternek, aki kevés garasaival zsebében és nagy tudomány szomjával lelkében a könyvpiacon először körültekint, sokkalta ingerlőbb az a bármennyire is elrejtett antikvárius üzlet, amelyben a véletlenek szerint ráakad egyik-másik reá nézve használható irodalmi termékre, melyet aránylag potom áron magához válthat. A józsefvárosi mama meg a lipótvárosi bakfis, szóval a közönség egyéb rétegei pedig szintén szívesebben keresik fel az antikvár üzletet, már csak azért is, mert itt a képeskönyvtől kezdve egészen a verskötetig bolti áron alul vásárolhatnak, ami - hiába tagadjuk - nagyon ingerlő hatású a mai közönségünkre. A közönségnek voltaképpen nincsen mérőfoka arra nézve, hogy valamely könyv tényleg drága-e vagy olcsó. De miután a megállapított bolti árakban hisz, és tudja, hogy ily áron mindenki mindenütt megveheti a könyvet: ránézve éppen az csábító, hogy ezen a bolti áron alul juthat hozzá, szóval a mi közönségünk nem olcsón, hanem olcsóbban akar vásárolni. Erre az antikvárium alkalmat nyújt, és innen ered az a meglepő tapasztalás, hogy a vevőközönség túlnyomó része ma már hozzászokott ezen üzletekhez.

Ennek viszont volt egy másik következménye, amely mint egy circulus vitiosus, az erősödő antikváriátus további erősödésére és a sortiment további károsodására vezetett. A kiadók ugyanis, akikben - mint láttuk - óriási vállalkozó kedv lüktet, mindinkább belátták azt, hogy önmaguk és a kezükben lévő irodalmi termékek ellen vétenének, ha ezen termékeket elzárnák éppazon üzletág elől, mely rövid időn belül a közönség oly nagy részét magához hódította. Nem akarom eldönteni, vajon helyesen cselekedtek-e vagy nem, de amidőn könyvkereskedelmünk jelen viszonyait rajzolom, nem zárkózhatom el ezen tényállás konstatálása elől. Lehet, hogy egyes kiadókat nemcsak kiadványaik piacának bővítése, hanem némelyeket a tőkehiány, másokat az irodalmi túlprodukció és a többieket a természetes verseny vitte bele eme akcióba, de tisztába kell lennünk azzal, hogy az antikvárium ma a szortiment kárára - de talán az irodalmi produkció hasznára - lényeges szerepet tölt be és egyik hatásos közege a könyvek eladásának.

A részletüzlet sikerének okát szintén sajátos hazai viszonyainkban találjuk, mely viszonyokat azon örvendetes jelzéssel akarom jellemezni, hogy a magyar ember könyvvásárló kedve és szeretete az irodalom iránt nagyobb, mint anyagi ereje. Míg egy oldalról azt látjuk, mint tódul a közönség széles árja az olcsóbb könyvforráshoz, másrészt azt tudjuk, hogy amikor a részletüzlet működését megkezdte, a közönség ezen üzletág utazóit - mint a kultúra bajnokát - tárt karokkal fogadta, szívesen tárta ki előtte irodalmi szükségletét, és hálás volt azon nagy előnyökért, melyeket a részletüzlet fizetési módszerei nyújtanak.

Így történhetett, hogy a részletüzlet nemcsak hogy a könyvszükséglet tekintélyes hányadát magához ragadta, hanem nagy munkák eladására irányuló tevékenysége folytán közvetlen hatást gyakorolt a kiadó üzletre, és így az irodalmi produkcióra is, mert oly munkák terve, mint a Nagy Lexikon, a Magyar Nemzet Története, a Jókai összkiadás stb. tán meg sem fogamzik kiadóink agyában, ha nem áll mögöttük a részletüzlet...

Igen, a szortiment, amelyben - dacára ezen új üzletágak rohamos fejlődésének - még mindig a könyvkereskedelem voltaképpeni törzsét kell látnunk, kezdetben úgy vélte, hogy ezen új üzletágak csakis az ő kárára erősödnek, az ő vevőkörét foglaljuk le, és az ő egzisztenciáját ássák alá.

Én más véleményen vagyok, és meggyőződésem az, hogy amennyit az antikvárium és a részletüzlet a szortimenttől elvont, ugyanannyi megtérült egyrészt a könyvszükséglet természetes növekedése következtében, másrészt pedig éppen ezen üzletágaknak a közönség könyvvásárló kedvére és a kiadók fokozottabb tevékenységére irányuló hatása következtében. A részletüzletek által szított nagy vállalatoknak a szortiment üzlet is látta hasznát, mert megvolt az az ereje és intelligenciája, hogy voltaképpeni vevőkörét nagyjában magának megtartsa, sőt a részletüzletek tevékenysége buzdítólag is hatott rá, hogy igyekezzék vevőkörét ki is bővíteni...

A szövegközlés alapja: Magyar Kritika. 1899/1900. 8. sz. 106-108. l. (Felolvasás a "Csak Szorosan" Magyar Könyvkereskedősegédek egyletében.)

36
IVÁN EDE^[195]
MAGYAR KÖNYVEK KARRIERJE
1911

(Részlet)

... A magyar irodalomnak vagy általánosabban a magyar kultúrának fokmérőjéül odaállítani a magyar könyvek sorsát éppolyan próbálkozás volna, mintha ama százezer példányos - természetesen részletüzletes - sikert, vagy ama 50-60 példányos eredményt állítanók fel a magyar irodalom kritériumául. Még azt sem mondhatjuk, hogy a két szélsőség között - valahol középütt - van az igazság. Az a tény, hogy Ábrányi Emilnek^[196] 1903-ban a Singer és Wolfner kiadásában megjelent költeményeire, noha 40% engedményt kínált a szortimentereknek [bizományi könyvkereskedőknek], s a könyv ára sem volt nagyobb 3 koronánál - 4, azaz négy rendelés érkezett, éppen úgy nem bizonyítéka annak, hogy Magyarországon a költő és a sorsharag egy gyékényen árulnak (4 példányt), mint ahogy nem lehet - hozzávetőleg sem lehet - a magyar közönség kultúrszükségletére, irodalompártfogására, de még magának a könyvnek l'art pour l'art szeretetére sem következtetni abból a körülményből, hogy a Göre Gáborból^[197] 60-70.000, az Athenaeum "Műveltség könyvtára"-ból^[198] (9 kötet) körülbelül 120.000 példány kelt el - részletüzlet útján!...

Budapesten van körülbelül 10 nagyobb részletüzlet, akik az egész ország területén "dolgoznak", s mintegy 300.000 számlájuk van. "Előkelő" könyvkereskedő van ugyanennyi, s ennek a tíz könyvárusnak a számlás vevője összesen néhány ezer: magánosok, intézetek, könyvtárak és a vidék!

Tessék elmélkedni!

Csak az utóbbi években beszélhetünk úgynevezett "irodalmi" könyvsikerről. Par excellence irodalmi sikere volt és még tart is Molnár Ferenc Ördögének. Ez a könyv körülbelül négy év alatt tíz kiadást ért meg, az első két évre nyolc kiadás esik.

Ebben a sikerben elsősorban Molnár Ferenc írói egyéniségének van döntő szerepe, de a páratlan színpadi siker is nagyban hozzájárult - a könyvsikerhez! Molnár Ferenc különben minden könyve roppant fogy. A Pál utcai fiúkból a kiadó a "felnőttek"-nek és a gyerekeknek külön-külön (csak külső megjelenésben eltérő) kiadást hozott forgalomba. A szépirodalmi könyvek közül Ady Endre verseskönyvei értek el "rapszodikus" sikert. A regényírók közül talán Szomaházy István^[199] művei a legkelendőbbek. Érdekes jelenség, hogy Beniczkyné^[200] népszerűsége, amely egykor országszerte ismert volt, halála után egyszerre megszűnt, s ma mér alig vásárolják a könyveit, holott a német Marlitt^[201] magyarra fordított műveinek még ma is óriási olvasóközönsége van.

Szinte magában álló exkluzív jelenség az a siker, amely a "Klasszikus Regénytár"^[202] külön kiadásában is megjelent Raszkolnyikovot kísérte. Dosztojevszkij híres művéből körülbelül tízezer példány fogyott el. Jókai még mindig vonz új olvasóközönséget, összes műveinek nemzeti díszkiadásában minden 10 kötetes sorozat körülbelül 12.000 példányszámban fogyott el - részletüzlet útján. Külön, egyes műveit azonban már meglepően kevesen vásárolják.

Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza még ma is a legolvasottabb írók. Herczeg Ferenc művei közül Gyurkovics leányoknak, Mikszáthé közül Szent Péter esernyőjének volt a legnagyobb könyvsikere. Kiss József a legolvasottabb magyar költők egyike. Verseinek - egyik kiadó véleménye szerint - sokkal nagyobb volt a könyvsikere, mint a maga idejében Aranynak vagy Petőfinek. Eötvös Károly műveiből kötetenként átlag 10.000 példány kelt el.

Ambrus Zoltán, ez a kiválóan finom stílusművésze az írásnak - sajátságos - nehezen tud könyveivel a közönség kegyébe jutni. "Nemhogy nem veszik, de még eladni sem lehet" - így jellemezte őt az egyik kiadó vezető embere. Ignotusnak különösen Olvasás közben című könyvének volt nagy irodalmi sikere. Rákosi Viktor összes műveinek négy kötetes sorozatai átlag 9000 példányban fogytak.

A vallásos könyvek évről évre jobban kelnek! Az angol bibliai társaság bibliáiból Magyarországon (a Pallas^[203] adja ki) évente körülbelül százezer kel el, háromszor annyi, mint tíz év előtt.

A tudományos és ismeretterjesztő művekből - úgy az egyes, mint a gyűjteményes kiadásokból - évről évre nagyobb mennyiség kerül piacra, és el is fogy, ami részben az utóbbi évek szociológiai munkáinak intenzív megjelenésére vezethető vissza.

A lexikonoknak mint az enciklopédikus tudományok gyűjteményének hatalmas "olvasóközönsége" támadt újabban. Amíg például az első nagy lexikonból, a Pallasból körülbelül 20.000 fogyott el összesen, a Révai nagylexikon első kötetéből nem is egy fél év alatt 8000 példány kelt el - részletüzlet útján.

(Több még nem jelent meg.) A Franklin-féle 3 kötetes kislexikonból pedig már a megjelenése előtt körülbelül tíz kiadásnak megfelelő példányszám fogyott el! Az Athenaeum "Műveltség könyvtárá"-nak első kötetéből 18.000, másodikból 16.000 fogyott el, a 9 kötetből összesen mintegy 120.000, ami 3 millió korona értéknek felel meg! A Tolnai-féle Világtörténelem^[204] a maga százezer főnyi törzsközönsége körében terjedt el!...

A szövegközlés alapja: Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja, Bp. 1911. 186., 188-189. l.

Sajtóviszonyok, sajtóerkölcsök

37
SZEMERE MIKLÓS^[205]
SÜRGŐS INTERPELLÁCIÓJA SAJTÓÜGYBEN
A MINISZTERELNÖKHÖZ
1906. október 10.

(Részlet)

T. Képviselőház! A közvélemény és annak hangolása, irányítása modern államokban fő fontosságú dolog. Erre szolgál mint legelső tényező a sajtó. A sajtóval itt a t. Házban is volt már egyszer szerencsém foglalkozni 1902. április 19-én. Akkor a magyar kultúra emelésére újságíróiskola felállítását sürgettem...

T. Képviselőház! 1830-ban volt nálunk körülbelül 10 újság, ma megjelenik Budapesten egyedül 30 magyar és 9 német napilap. Több napilapunk van, mint Berlinnek, ahol csak 36 jelenik meg, több, mint Rómának, ahol nincs csak 14, Londonban 25, Bécsben 24, Madridban 12. Ha az ország boldogulása és a magyar kultúra arányban állana lapjaink számával, akkor a legboldogabb nemzet lennénk, Eldorádó volna hazánk, és legelöl állnánk közvetlenül Franciaország után - Párizsban 46 lap jelenik meg. Ámde a kultúra igenis egyenes viszonyban áll a lapok kvalitásával, de semmi köze azok számához.

T. Képviselőház! Első tekintetre tisztában kell lennünk, hogy hírlapok tekintetében nagy nálunk a túltengés, óriási a túltermelés. A lapok fenntartása, természetesen, temérdek pénzt nyel el. Maguk a hírlapírók, e kiváltságos újkori félistenek, akiknek az Olümposzon minden szabad: honoráriumaikat jórészt csak előjogaikban bírják, mert fizetést oly keveset, mint nálunk, sehol sem kapnak. (Úgy van! Úgy van!)

Hiszi a t. Képviselőház, hogy az újságok nálunk a nagyközönség bizalmából állanak fenn (derültség) és vannak ily szép számmal? Azaz magyarul mondva: képzelik-e, hogy a hírlapok a rendes előfizetőkből és a rendes hirdetésekből élnek? Ezt a gyengéd és bizalmas kérdést kénytelen vagyok felvetni - mert ha egy újság nem a rendes előfizető és hirdető közönségből él, de máshonnan, akkor mindenféle nemzetellenes, államellenes, avagy tisztán egyéni önös célokat szabadon szolgálhat. (Élénk helyeslés.)

A felvetett kérdésre röviden felelek. Nagy tisztelet a kivételeknek, a lapokat nálunk nem az előfizetők tartják fenn, de tartják őket az állam, a kincstár, a bankok, a nyilvános társulatok hirdetései és hirdetés címén juttatott pausáléi [átalányai] és más jövedelmei. (Úgy van!)

Ha ez mind nyíltan történnék, nem is szólnék talán, de mert az egész szép csendben, sub rosa [titokban] esik meg, érdekel a rendszer, és szólásra főképp ez késztet. Az állami pausálék és hirdetések el vannak egyszerűen változatos címeken és lapokon könyvelve, úgyhogy a költségvetésben rá sem lehet akadni. Kaphat egy laptulajdonos az államtól ezrekre menő állami pausálét, azért nem lesz inkompatibilis [összeférhetetlen], lehet bátran képviselő. (Mozgás.)

Halász Lajos: Tessék megnevezni őket! (Helyeslés.)

Szemere Miklós: Nem a rendelkezési alapról szólok én, arról rendelkezzék a kormányelnök szabadon, és legyen is annyi, amennyi szükséges, elégséggel a kasszájában. Egyebekben azonban azt kívánom, azt követelem, hogy a szegény adófizető polgárok pénzét az utolsó fillérig à jour [napra készen] tüntessék ki, tartsák nyilván és számolják el (zajos helyeslés és taps), és ne könyveljük el a kiadásokat leplezve. Nem bizalom kérdése ez, de pénztárnál a bizalom az elszámolás. (Élénk helyeslés.)...

T. Képviselőház! Bevallom bűnöm, rövid idő előtt még fogalmam sem volt arról, mi az a pausálé-rendszer, akadhat t. képviselőtársaim között hozzám hasonló naiv ember más is; szolgálok tehát egy kis élethű képpel, illusztráció kedvéért.

Az adatok az Egyetértés^[206] című lap feltétlen hiteles dátumai az 1895. évből. - Csávolszky Lajos volt laptulajdonos, szerkesztő és országgyűlési képviselő bizonyára nem fogja azokat meghazudtolhatni.

Adott az Egyetértésnek 1895-ben pausáléképpen a Magyar Ipar- és Kereskedelemi Bank évi 1200 frt-ot (felkiáltások bal felől: Tisza!), Hollandi életbiztosítási részvénytársaság 300 frt-ot, Phőnix biztosítótársaság 300 frt-ot, Adria biztosítótársaság 500 frt-ot, Anker biztosítótársaság 120 frt-ot, Nemzeti balesetbiztosító társaság 200 frt-ot, Hazai első takarékpénztár 600 frt-ot, Pesti magyar kereskedelmi bank 1200 frt-ot, Salgótarjáni kőszénbánya részvénytársaság 500 frt-ot, M. kir. államvasutak 4500 frt-ot, Közúti vaspálya részvénytársaság 800 frt-ot, New-York biztosítótársaság 1200, Gresham 600, Dunagőzhajózási részvénytársaság 1200, Adria tengerhajózási részvénytársaság 800, Mutual biztosítótársaság 600, Első magyar általános biztosítótársaság 800, Magyar-Francia biztosítótársaság 300, Trieszti általános biztosítótársaság 580, Légszeszgyár 1200, Villamos városi vaspálya 600 frt-ot, Foncière Biztosítótársaság 250, Déli vaspálya 500, Budapesti takarékpénztár 300, Hazai bankrészvénytársaság 500, Magyar villamossági részvénytársaság 600, Budapesti bankegyesület 600, Magyar folyam- és tengerhajózási részvénytársaság 600, Osztálysorsjáték 2000, Leszámítoló bank 700, Agrárbank 800, Jelzáloghitelbank 500 forintot.

Ezek csak a nagyobb tételek, mert vannak kisebbek is, "Kleine Fische, gute Fische" [sok kicsi sokra megy]. (Derültség)

1895 óta a pausálék összege természetesen csak felfelé szállott a lapoknál. Ez életkérdés nálunk. Mindig tisztelet a kivételeknek.

Önkéntelenül az a kérdés jön az ember ajkára, vajon kibírja-e az ország azokat a nehéz terheket, melyeket a hatalmas sajtóóriás ilyformán a közéletre kivet. (Úgy van!)

Másrészt, vajon gyakorolhatják-e ezek a lapok a kellő nyilvános ellenőrzés kritikáját a közintézetek felett, ha mindeniktől le vannak pausálézva. (Élénk helyeslés.) A közgazdasági rovat ilyformán inkább csak megrendelt statisztikája, nem kritikája is a bankoknak és vállalatoknak. (Egy hang jobb felől: Reklám!)

Végre pedig kit szolgálnak vajon ezek a pénzzel, vagy ha jobb tetszik, pausáléval duggatott újságok, a közügyet-e, amelynek felszentelt papjai, vagy talán más érdekeket? (Élénk helyeslés.)

De haladjunk csak még tovább szaporán a tények mezején.

Pénzintézetek, vállalatok hirdetéseiket busásan kénytelenek megfizetni, a nagy pausálék a lapok kezét is szépen lekötik.

Hatalmas, világhírű és mintaszerű intézetünk, a Ganz-gyár részvénytársaság pl. évenként nem egészen 100.000 koronát, de 90.000 K-n mindig felül fizet hírlapi költségekre. (Mozgás.)...

T. Képviselőház! Hets Ödön hírneves védőügyvéd úr hozzám intézett elrémítő pozitív adatokat tartalmazó leveléből - mivel személyeket belekeverni lehetőleg nem akarok - csak ennyit közlök (olvassa): Hosszú ügyvédi gyakorlatomból állíthatom, hogy a bűnügyi tárgyalásokon majdnem minden lap képviselve van. Ha valamely nagykereskedő, nagyiparos, bankár vagy valamely előkelő állású ember - egyszóval pénzes ember - a büntető igazságszolgáltatással összeütközésbe kerül, s a laptudósítóknak nem áll azonnal rendelkezésére, akkor a vád alá helyezéstől kezdve a jogerős ítélet kihirdetéséig egész kálváriát járatnak vele. (Úgy van! Úgy van!) De ha kötélnek áll és fizet, akkor mentve van a meghurcoltatástól. (Igaz! Úgy van!)...

T. Képviselőház! Megvallom, adataim hiányosak és fogyatékosak, ha azonban a t. Képviselőház ebben az óriási fontos országos kérdésben tisztán akar látni, és a nagy bajon hazafiasan és kötelességhíven segíteni óhajt, módjában állt a t. Háznak ennek a közérdekű tárgynak az alapos kikutatására egy parlamenti vizsgáló bizottságot kiküldeni. (Élénk helyeslés és taps.) Ezeknek elmondását sürgősen parancsolta a lelkiismeretem: "dixi et salvavi animam meam" [megmondtam és könnyítettem a lelkemen] - és most a következő sürgős interpellációt van szerencsém az igen t. miniszterelnök úrhoz intézni (olvassa):

Sürgős interpelláció a miniszterelnök úrhoz:

1. Van-e tudomása t. miniszterelnök úrnak a sajtóátalányrendszerről?

2. És ha van, akar-e a t. miniszterelnök úr a régi, leplezett pausálés úton tovább haladni, vagy pedig az új érában a sajtóviszonyokat is szanálva, a nyilvánosság tiszta fényénél kormányozni? (Élénk helyeslés, a szónokot számosan üdvözlik.)

A szövegközlés alapja: Szemere Miklós sürgős interpellációja sajtóügyben a miniszterelnökhöz. Bp. 1906. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája, 29 l.

38
SZINI GYULA^[207]
IRODALOM ÉS ÚJSÁGÍRÁS
1905

(Részlet)

Milyen hatással volt a sajtó fejlődése az irodalomra? Ez a kérdés, amelyre érdekes hacsak keresni is a feleletet. A vasút, a távíró, a telefon, a tenger alatti kábel és a XIX. század egyéb szellemi diadalainak hosszú sora nemcsak a hírszolgáltatást tették tüneményessé, hanem nyilván az egész világon az irodalomra is mély hatással voltak. De a sajtó fejlődése és az irodalom közt való összefüggés a mi viszonyaink közt egészen speciális és jelentős.

Ez a részletekből fog főként kitűnni. Általánosságban is annyit lehet mondani, hogy nálunk, ahol a kultúra nem zavartalanul fejlődő múltra tekinthet vissza, sem a jelenben az ország anyagi helyzetére egész biztosra nem támaszkodhatik, sajtó és irodalom közt sokkal inkább összefolynak a határok, mint ott, ahol nagyobb a gazdagság és az irdalom pártolását az újságolvasás nem meríti ki javarészt...

Az újságból először is úttörés helyett intézmény lett. Pontos hivatalnokokra lett szüksége, akik az értesüléseket mentül pontosabban és szabatosabban szerezzék be, a helyi, országos és külföldi események híreit mennél hamarabb dolgozzák fel, a nyomtatógéppel együtt hajnalig működjenek. A régi kényelmes és meggondolt újságírásnak egyszerre vége volt. Ezek a pontos hivatalnokok azonban terhes örökségképp átvették elődeiktől a művészi becsvágat, a bohém tónust és érintkezést, azonkívül az irodalmat, sőt egész szabatosan: az írókat. Egy országban, ahol sem a könyv, sem a színdarab nem ad elég módot a megélhetésre, az írók az újsághoz szegődtek nemcsak kenyérkeresetre, hanem a nyilvánosság okából is.

Az írókból újságírók lettek, később pedig, akik írók akartak lenni, többnyire elébb újságírók lettek. Az újabb irodalomnak csaknem valamennyi protagonistája az újságíróműhelyből nőtt ki, sőt a legtöbbje ma is zsurnaliszta. Bátran azt lehet mondani, hogy az újságírás szinte abszorbeálta az irodalmat, sőt mentül inkább fejlődik, annál inkább abszorbeálja.

És ez már ma veszedelmesnek látszik.

Az újság csak részben szolgálhatja az irodalmat, nagy részben árt neki. Mert egészen mások az újságírás feltételei, mint az irodalomé.

Az újságnak gyorsan kell készülnie, az íróinak ellenben otiumra van szüksége. Otium est pulvinar litteraturae [a nyugalom az irodalom megszentelője].

Az újságírás efemer művészet, az írás a hallhatatlanságé. Az újságíró inkább színész, mint író, mert babérja néhány huszonnégy óra alatt szárad meg. Inkább alakítania, mint alkotnia kell.

Szó sincs róla, a külföldön sem vált még ketté a két művészet, de már mutatkoznak annak a jelei, hogy az újságból kikapcsolják lassanként azokat az irodalmi elemeket, amelyeknek gyors és tömeges készülése ellen a művészet emel vétót. Háromszázhatvan napja van körülbelül az újságnak. És csaknem mindennap beállít az olvasóhoz egy-egy novellett-tel [novellával]. Nyilvánvaló, hogy az ilyen termelés nem lehet művészi, holott a novellett mégis művészetnek, a szépirodalomnak az édes gyermeke. Az újság csak a "természetes" apja. Az újságtárca, a "feuilleton" eredetileg az apjára, az újságra hasonlított, a napi vagy érdekes eseményekhez való hozzászólás volt. Később az anyjára kezdett ütni, és szépirodalmi műfaj lett belőle, amelynek külföldön, de nálunk is briliáns művészei támadtak. De mindennap novellett, mindennap akasztás: ez az, ami ezt a műfajt gyökerében megtámadja. Először azért, mert rászabadítja a szépirodalomra a gyors termelés szörnyszülötteit. A nagy angol újságok nem is ismerik ezt a műfajt, a franciák már kezdik abbahagyni, a német lapok közül a legtöbb a tárcarovatában csak ritkán ad helyet az elbeszélésnek, szóval a jelek azt mutatják, hogy a novellett divatja hanyatlik. Haláláról azonban alig lehet szó, mert már a változatosság okából is tarkítani fogja az újság vonal alatt lévő részét. Jövő fejlődése nyilván az lesz, hogy nem fogja elárasztani az újságot, hanem a művészethez illő nyugodtabb, limitáltabb számban fog megjelenni.

A másik ilyen kétlaki műfaj, amely az irodalom és újságírás affinitásából [rokonságából] származott és tehát korcs gyermekük: a színházi kritika. Jelentősebb színházi eseményeknél úgy siet maga a színház az újságíró kritikus segítségére, hogy főpróbát rendez a sajtó számára. Így is kétszer huszonnégy órája van a bírálónak, hogy a véleményét megalkossa, átgondolja, megírja. Több mint kevés ahhoz, hogy a kritika alapos legyen, amilyennek kell lennie. Francia írók néha úgy segítenek magukon, hogy a hét egy napját tűzik ki a bírálat számára, még akkor is, ha a közönségnek egy hétig kell várnia a véleményükre. A kérdés legalkalmatosabb megoldása nyilván az volna, hogy az újság, mint mindenről gyorsan értesülő orgánum, az előadásról csak referádát [referátumot] hozna, és kritikusa csak akkor szólalna meg, ha a darab és az előadás méltó ahhoz, hogy komoly és alapos bírálata tárgyává tegye. Ennek a megoldásnak csak az a baja, hogy a referáda sem kerülheti el, hogy a közönségnek arra a kérdésére feleljen, hogy sikerült-e az előadás, és ezzel már a kritika terére lép. A művészi szándékú bírálatnak így is megmaradna azonban a joga, hogy jelentős színirodalmi eseményről megfontolt véleményével utólag álljon elő. És a színházi kritika valószínűleg ebben az irányban fog tovább fejlődni.

Az újságregény szintén a művészietlenül gyors produkciót szolgálja, és a művészibb törekvésű könyvregénynek csinál illojális konkurrenciát. Ez szintén olyan elem, amely lassanként ki fog hullni az újságból.

Egyáltalában mindaz, ami művészibb jelleménél fogva az újság zaklatott életmódjával nem fér meg, kénytelen lesz visszatérni régi keretébe, a könyvbe vagy a színpadra.

Ma, különösen nálunk, az újság nemcsak a híradás feladatát teljesíti, hanem pótolja, szurrogálja, és ezért kiszorítja a lassabb lüktetésű folyóiratot és a még lassúbb könyvet. Az újság ma mindennap ad egy novelletett, sűrűn egy-egy kurta-furcsa esszét, egy regényfolytatást és egy költeményt. Nincs az a csipegető verébfiók, aki el ne zenghetné a maga két-három strófáját egy csomó napilap mindennapi versrovatában, és mivel ilyen módon nagy a szükség rímekre, a verébfiókok ontják az ő kis csipogásukat, sőt, kis haszontalanságaikkal a nevük sűrűbb és könnyebb fogása következtében olyan hírnévre tesznek szert, amit az, aki keserves éveket töltött el egy könyvön, sohasem remélhet. A novellett terén is ez az anomália van. Ilyen módon az irodalmi hírnév gyakran méltatlanul is, pusztán a közönség emlékezetébe való gépies begyakorlás révén támadhat, és támad is. Mindez concurrance déloyale [méltánytalan konkurrencia] az irodalommal szemben.

Mindeddig az író otiumával foglalkoztunk. Vagyis azt mondottuk, hogy mivel az író művészember, tehát időre, meggondolásra van szüksége, a folyóirat, a könyv, a színház az igazi terrénuma, és az újság a maga mohó termelésével, zaklatott életmódjával a művészete rovására sürgeti őt, sőt lassúbb és meggondoltabb termelésének a boldogulását is megakasztja.

De figyelmen kívül hagytuk a közönség otiumát. A legtöbb ember szakíthat magának annyi időt, hogy az újságját több-kevesebb figyelemmel elolvassa. Az újságnak tehát sokkal nagyobb közönsége van, mint a könyvnek vagy a színháznak. És ez nemcsak az író, hanem a közönség szempontjából is fontos. Az újság már beilleszkedett nagyon sok olyan ember időrendjébe, akinek nincs ideje könyvre, színházra. És beilleszkedett sok olyan ember anyagi helyzetébe is, akinek nincs pénze rá, hogy könyvet vegyen vagy színházba menjen. Az újság olcsón és könnyen jut mindenkihez, és már csaknem mindenkihez. Nevelő és kulturális eszköz. Ezt pedig művészember sem vetheti meg.

Épp ezért az irodalom nem is fog egyhamar elszakadni az újságírástól, amint magának az újságnak is szüksége van rá, hogy a merő híradáson kívül egy-egy szebb, művészibb sugarat is lopjon olvasója asztalára. De így is igaz az, hogy a napról napra való erőltetett irodalmi csemege végül is elrontja az olvasó gyomrát. Tehát az újság maga fog diétát szabni, mentül műveltebbek és mennél művésziebbek lesznek az olvasói.

Az újság egyáltalában örökölt valamit Kronosz sorsából, falánkságából. A saját gyermekeit falja fel nagy mohóságában. Gyors eszű, gyors ítéletű, nagy tudású, művelt, szellemes emberekre van szüksége, akik főként írni tudjanak - mert a híradás, elmondás művészete nem közönséges művészet -, és mégis gyorsan megőrli őket és a tehetségüket.

A szövegközlés alapja: Figyelő, 1905. 1. sz. 3-6. l.

39
BÍRÓ LAJOS^[208]
A SAJTÓ
Budapest, 1911

(Részlet)

... Felfelé való harcát az újságírónak magának kell végigküzdenie. Ez a harc semmiképpen nem teménytelen. Igaz, kemény munkával, de férfikorra a legtöbb újságíró eléri a polgári jólétnek egy bizonyos fokát. A húsz-, huszonnégy, harmincezer koronás fizetésű írók, publicisták és szerkesztők a budapesti sajtóban nincsenek sokan. De vannak egypáran. És a tízezer koronás jövedelem a férfikorban levő újságírók között szinte a létminimum.

Ezt az összeget nem mindig egy munkaadó fizeti; az újságíró-jövedelem sokszor több helyről szűrődik össze. Így például egy harmincéves, ügyes politikai riporternek, egy nagy budapesti napilap munkatársának (államtudományi doktor, az ügyvédi pályát hagyta ott) a következő jövedelmei vannak. A lapjától kap rendes - fix - fizetés gyanánt 500 koronát. Minthogy mindennap be kell járnia a képviselőházba, ott tudósítást csinál egy esti lap számára is; ettől kap 200 koronát. Politikai tudósítással lát el két külföldi lapot, ez jövedelmez minden hónapban 400 koronát. Összesen 1100 korona egy hónapban, 13.200 korona, 6600 forint egy évben. Az államtitkárok fizetése.

Egy másik politikai riporter, egy kisebb lap munkatársa, huszonhét éves, építésznek készült, keres egy hónapban a lapjától 300 koronát, vidéki laptudósítással 300 koronát, különböző cikkekkel 100 koronát, összesen 700 koronát.

Egy huszonhárom éves rendőri riporter kap havonként a lapjától 240 koronát, egy esti laptól 160 koronát, cikkekkel keres 40 koronát, összesen 440 koronát.

Ezekért a jövedelmekért azonban keservesen, verejtékesen meg kell dolgozni: reggeltől hajnalig. Tíz órakor délelőtt kezdődik a munka és éjfél után ér véget.

Kevesebb munkával kevesebb jövedelem jár. Újságírók, írók, publicisták, akik csak egy lapnak dolgoznak, kényelmesebben élnek, de kevesebbet keresnek. Van huszonnégyezer koronás fizetés, de van kétezer koronás is.

A tisztességesebb és nagyobb budapesti lapoknál a minimális fizetés egészen fiatal emberek számára 100-160-200 korona. Vannak munkauzsorások, nagy hazafiak és közéleti erkölcsösök, akik negyven-ötven koronás toll-rabszolgákkal íratják össze az újságjukat. De ki fogja a maga ezer koronáját kockára tenni azért, hogy a képviselő úr a rabszolgáinak húsz koronával többet fizessen havonként?

A szövegközlés alapja Bíró Lajos: A sajtó, Bp. 1911. 36-37. l.

Nyomdák

40
A FŐVÁROSI RÉSZVÉNYNYOMDÁK^[209] 1891-BEN

(Részlet)

... Az első, Magyarországnak legnagyobb gyára az Athenaeum. Ez a részvénytársaság az idén is ki fog tenni magáért. Előreláthatólag 20-25 frt osztalékot fizet majd részvényenként. Az Athenaeum, melynek részvényei az intézet alapításakor 100 forintért bocsátattak áruba, és a múlt év december 31-i árkelet szerint 410 frt-ot állanak, 1890-ben 27 frt-ot fizetett minden részvény után! Talán ezt az évet kvalifikálják "rossz üzletévnek"? Az Athenaeum részvényesei egy csöppet sem panaszkodhatnak, de annál többet a munkásai. Az Athenaeum a legjövedelmezőbb nyomdai vállalat, de egyszersmind, in puneto tipográfiai haladás [nyomdai haladás tekintetében], a legkonzervatívabb. Az onnan kikerülő munkák sok kívánnivalót hagynak hátra. A modern kor követelte csínt meg stílszerűséget az Athenaeum nem ismeri; munkái - dacára annak, hogy a nyomda kitűnő munkaerők fölött rendelkezik - úgy néznek ki, mintha 30 évvel ezelőtt hagyták volna el a sajtót. Ez nem túlzás. Ki-ki meggyőződhetik róla!

A Franklin nyomda 1890-ben 15 frt-ot fizetett minden részvény után. A Franklin alapításakor egy részvény 150 frt-ba került, és 1891. december 31-én 255-ön jegyeztettek. Az 1891. üzletév az intézetre nézve szintén kedvező lefolyású volt, és ennek következtében a részvényesek bizonyára annyi osztalékot fognak kapni, mint 1890-ben. Lehet, hogy többet, mert az intézet a főnökilletéket sem fizeti, és így az elvont hatosokat is föl lehet használni az osztalék öregbítésére.

A Pesti Könyvnyomda részvénytársaság^[210], melynek igazgatója Falk Zsigmond^[211] úr, a múlt évben, mint beszélik, Baross Gábor^[212] miniszter határozott kívánságára az intézetben meghonosította a nálunk még teljesen ismeretlen hangjegynyomást, és e téren való versenyképességét be is bizonyította részvényeseinek - miután egyéb üzleti működése szintén, mint halljuk, kielégítő volt, legalábbis akkora osztalékot fog fizetni, mint 1890-ben fizetett, tehát éppen annyit, hogy a szegény részvényeseknek nem fog fájni a fejük azért, hogy a vállalatba fektetett tőkék még a törvényes százalékot sem jövedelmezik. A részvénytársaság nyomda melynek részvényeit az alapításkor 500 forintjával árulták, és ma az 1891 december 31-i árkelet értelmében 1200 forinton állnak, 1890-ben nyolcvan, mondd 80 frt dividendát [osztalékot] fizetett minden részvény után. Úgy hisszük, ez sem nevezhető rossz üzletmenetnek.

Hátra van még a legifjabb irodalmi és nyomdai részvénytársaság-vállalat, a Pallas^[213].

Ez az intézet, dacára annak, hogy többrendbeli munkát elveszített, így az Egyetértést^[214] is, 1891-re 15-20 frt dividendát fog fizetni részvényenkint, és az olya intézetnél, amelynél körülbelül több hivatalnok, mint munkás van alkalmazva, elég fényes eredmény. 1890-ben a Pallas 15 frt-ot fizetett részvényenkint. Részvényei 200 frt-on bocsáttattak ki, és jelenleg 223-on állnak.

Ebből látható, hogy a részvénynyomdáknak nincs okuk a panaszra; mire való tehát az a sok lamentáció akkor, ha 1-2 krajcár bér fölemelésről van szó 1000 n után!

A szövegközlés alapja: Typographia, 1892. január 15.

Könyvművészet és bibliofília

41
RADNAI MIHÁLY^[215]
MŰVÉSZET ÉS STÍLIRÁNYZATOK
1900

(Részlet)

Vegyük csak kezeinkbe a nevesebb öntödék által forgalomba hozott mintaalapokat és könyveket, látni fogjuk, hogy mily óriási mérvben hódít az új művészies irány, és hogy mennyire letűnt a különböző stílfajok kora a nyomdászatban. Látni fogjuk, hogy úgyszólván teljesen a növényi díszítmény uralja a teret, mint amely legjobban felel meg a művészies kivitelnek. Különösen figyelemre méltó a Schelter und Giesecke, Julius Klinkhardt, Bauer und Comp., Meyer és Schleicher, Gronau Vilmos, Numrich, Weiser Ottó, valamint a Poppelbaum cég termelő és alkotó tevékenysége. Mindegyik füzetben hoznak új és újabb és szebbnél szebb dolgokat...

Nem kételkedem abban, hogy jórészben a régi stílfajok szolgáltak alapul a jelen irányzat megszületésére nézve, de hát ezektől is túlnyomó részben csak azokat a díszítményeket vették át, amelyek beilleszthetők a jelen kor ízlésébe. A régi stílfajok díszítőanyagában csak néhány növény- és virágdíszítmény szerepelt, mint a búzakalász, szőlő, akantusz és lótusz. Ezek változatait látjuk a fokonkint fejlődő, különböző stílusfajokon, ezeket stilizálták úgy és addig, hogy végül rá sem lehet ismerni. Ha figyelemmel kísérjük a stílfajok változatait, akkor a legjobban láthatjuk az átmenetet az egyik korból a másikba, de a díszítésnél csak a fentebb említett növénydíszítmény szegényes változatait látjuk. Ma már az egész világ növény- és virágdíszítménye szerepel díszítőanyagul a nyomdászatban, mégpedig oly művészies kivitelben, hogy bízvást állíthatjuk, miszerint könnyed kivitele messze felülhaladja a különféle stílfajok nehézkes tömkelegét, mely igaz ugyan, hogy komoly és hatásos kivitelével lebilincseli a szemlélő figyelmét, de azért ez minden egyéb iparágnál jobban érvényesül a jelenlegi irányzat felett, mint a nyomdászatban.

Vegyük példának azt, hogy kényes ízlésű és díszes kiállítású meghívót vagy ehhez hasonló nyomtatványt kell előállítanunk. Ha mármost ezt a stílfajok egyik lelkes bajnokának kell végeznie, úgy esetleg előállíthat valami zárt határok közt mozgó szedést, melynek technikai kivitele talán helyes lehet, de tekintve azt, hogy az oly modorban előállított munkákon bizonyos nehézkésség vonul végig, nem nyeri meg sem a megrendelő, sem a magunk tetszését, mert hiányzik róla ama könnyedség, mely a jelenlegi irányzat munkáit jellemzi.

Az ókori és görög ornamentika, a római, olasz, német, francia stb. reneszánsz fajok ugyan szép és hatásos kivitelűek a megfelelő színezésben, de azért manapság máshol mégsem igen találkozunk velök, mint csak homlokdíszek alkalmazásánál, ott is akkor, ha valamely komoly irányú vagy tudományos jellegű munka kiállításáról van szó, mely nemigen tűr meg másfajta díszítést...

A művészies iránynál különösen szembeötlő a naturalisztikus és stilizált növény- és virágdísz alkalmazása. Míg az előbbi feldolgozása - mint már neve is mutatja - könnyebb, addig az utóbbihoz nem elégséges a közönséges szakismeret és a stílfajok ismerete, oda már bizonyos alkotó tehetség is kívántatik, melyet tág ismeretek és hosszabb gyakorlat útján lehet kellőképp elsajátítani.

A szövegközlés alapja: Magyar Nyomdászat. 1900. 5. sz. 77-79. l.

42
KNER IZIDOR^[216]
MŰVÉSZETI TÖREKVÉSEK

(Részlet)

... Megunva a sok idegen anyagból szedett, nem stílszerű díszítésű meghívókat, az elutasítások után más módot kerestem terveim megvalósítására. Bécsben volt Európa egyik legkitűnőbb cinkográfusa, tehát ehhez fordultam rajzokért. Vállalta szívesen, és segédjei készítették az első művészi meghívó-illusztrációimat: utasításaim pontos betartásával; mire vigalmi nyomtatványaimnak a nagyközönséggel egészen széles rétegben való megösmertetése végett képes folyóiratot adtam ki, ugyancsak Röpke Lapok^[217] címmel, s hogy ez is szellemi termék jelleget kapjon és portókedvezményben részesüljön, nagy cikk magyarázta a báli meghívók és hasonló nyomtatványok szépségének a mulatságokra való jótékony kihatását: ízlésfejlesztő, valamint kulturális szolgálatát.

A régebbi, szedett keretű meghívókat kilenc új, tetszetős rajzú minta tarkította, és ugyancsak osztrák származású volt a fedőlap egész oldalas képe, amelyen egy szép, termetes, begyes asszony, a címhez szabottan, üres papírlapokat szór szerte a világba.

Új voltánál fogva nem firtatták a művészeti hiányosságot, sőt tetszett a munka, amelynek ízléstelenségétől csakhamar megszabadított egy, a Vasárnapi Újság^[218] hasábjain szárnyat bontó fiatal illusztrátor: Goró Lajos^[219], kinek rajzai egyre-másra jelentek meg külföldi neves, szépirodalmi lapokban, folyóiratokban is.

Összeköttetésbe léptem vele, és 1904-ben bekövetkezett kora elhunytáig sok, igen tetszetős képe tette értékesebbé kollekcióimat, és keresettebbé propagandafüzetemet. Az év elején szállított tizenhárom illusztrációja még az 1905-ben szétküldött Röpke Lapokban is újdonságként szerepelt, és összes mintái soká voltak kapósak. De csak meg kellett újra kezdeni a rajzok utáni futkosást. Benyitottam tehát az Országos Képzőművészeti Társulathoz^[220], ahol sétálva pipázgató öregúr, Telepy Károly^[221] fogadott.

Jövetelem okát előadva, legyet elhessegető kézmozdulat kapcsán lemondó hangon szólt:

- Lusták vagyunk mi, magyar piktorok, az ilyeshez, de van egy lelkes emberünk, Lyka Károly^[222], azt keresse fel a Művészet szerkesztőségében, és ha ő nem hajlandó a kezére járni, egy lépést se tegyen a tervezett dologban.

Hírlapi cikkek tömege, buzdító episztolák garmadája és az eredmény igazolta Telepynek Lykához fűzött feltevését, száz százalékig.

Hatszáz koronás pályázat meghirdetésében állapodtunk meg Lykával, aki testtel-lélekkel karolta fel azt a kis ügyet, saját szavai szerint azért, mert maga is éveken keresztül fáradozott azon, hogy a magyar művészetet az illusztrálás terén is kapcsolatba hozza az élettel.

Rengeteg pályamunka futott be, és akadt közte sok értékes, és a cég szempontjából használható még több. A bíráló bizottság azonban nem javasolta a letétben lévő hatszáz korona pályadíj kiadását, s így azt vásárlásra fordítottuk. Valamennyi megvett rajzot nemcsak reprodukáltuk, de pár éven át újra meg újra nyomtattuk.

1907-ben frissíteni kellett az anyagot, és ezer koronával új pályázatot hirdettünk, hatszáz koronás első díjjal.

Lyka belevonta a dologba a Képzőművészeti Társulatot, valamint az Iparművészetit^[223] is. Kéthasábos cikket adott le az Új Időkben^[224], erős kifakadásokkal illetvén, hogy ily csekély feladattal Bécsbe szoruljon magyar kiadó, és eleve képtelenségnek minősítette, hogy ne akadjon magyar művész, aki "hatszáz koronáért egy tenyérnyi papírt báli meghívónak alkalmas figurával körülrajzoljon"! Írt erről a Művészetbe is, és felhívásunkat különlenyomatban megküldte minden nagy napilapnak, folyóiratnak, amelyek irodalmi és művészeti rovataikban foglalkoztak vele. De száz festőnek és iparművésznek is kezéhez juttatta, legtöbbjének privát levél kapcsán.

A Művészet szerkesztőségéből alakult bíráló bizottságot általában nem elégítette ki az elért eredmény, azonban Muhits Sándor^[225] pályaművét igen méltónak találta a hatszáz koronás első díjra, és a második és harmadik díjat is kellő érdemre ítélték oda.

A mi szempontjaink mások voltak, mert mi a nagyközönség igényeihez alkalmazkodtunk, ami nagyszerűen sikerült, mert abban az esztendőben kiadott Röpke Lapok nyolcvan gyönyörű meghívót hozott, mi túlságos válogatással lehetetlenség lett volna, de fölös gondosság is, mert egytől-egyig kapóssá váltak a tetszetős minták. Basch Árpád^[226], Kiss Vilmos^[227], Gerhardtné^[228], Nagy Zsigmond^[229] és mások igen változatos technikájú rajzairól, akvarelljeiről, olajfestményeiről olyan három-négy színnyomatú meg dombornyomású műlapokat mutattunk be, amelyek - az először ily kivitelben előállított táncrendjeinkkel együtt - országos feltűnést keltettek...

A szövegközlés alapja: Kner Izidor: Félévszázad mesgyéjén. 1882-1932. Gyoma, 1931. 97-100. l.

43
SZABÓ ERVIN^[230]
A SZOCIALISTA KÖNYVBARÁTSÁGRÓL
1916

(Részlet)

E szemle 2. kötetében ismertették dr. Krejcsi Rezső^[231] gazdag könyvtárát. Az övén kívül még dr. Pap Dávid ügyvéd^[232] és talán e sorok írójának magánkönyvtára jön számba. Tudtunkkal ezzel ki is merítettük a szocialista irodalom jelentékenyebb magyar gyűjtőinek sorát (de nagyon örülnénk, ha e cikk kapcsán mások is bejelentenék igényüket, hogy ide soroztassanak).

Ezekben a magyar szocialista könyvtárakban is viszonylag igen kevés a szocializmus magyar nyelvű vagy eredetű terméke. Nem azért, mintha ilyesmi nem volna. Hisz idestova egy emberöltő óta tucatjával jelennek meg évről évre a különböző szocialista párt- és szaklapok, jegyzőkönyvek, jelentések, naptárak, almanachok, évkönyvek, ünnepi lapok és plakátok, és természetesen könyvek és füzetek. De mindez nagyon újsütetű, szinte még nyomdafestékszagú irodalom; és a könyvkedvelőnek - még a szocialistának is - szinte természetrajzához tartozik, hogy jobban vonzódik a régihez, mint az újhoz.

Márpedig régi - viszonylag régi, mondjuk: harminc-negyven év előtti - magyar szocialista irodalom mennyi van!? A Népszava és Volksstimme^[233] elődeinek sorozatai; Táncsics, Külföldi^[234], Csorba^[235] stb. néhány röpirata; néhány nagyobb pör tárgyalása; néhány röplap stb. efféle. Egy polcon elfér valamennyi.

S ez is majdnem föltalálhatlan. Hisz mennyi üldözés, hány rendőri házkutatás tizedelte ezt az anyagot! A munkásegyesületeket és a Népszava szerkesztőségét is, melyek könyvtáraiban sok helyt gondosan gyűjtötték, hányszor oszlatták fel, ugrasztották szét! Erről az irodalomról is áll az, amit a szabadságharc irodalmának gyűjtői keservesen panaszolnak: amit a kortársak kegyelettel megóvtak, azt az egyebekben konzervatív fensőbbség pusztította el. A magyar forradalmi kormánynak volt gondja arra is, hogy napjai története megírhatásához az adatokat összegyűjtesse, és 1849 márciusában az egyes hadvezérek táboraiba is küldött történeti jegyzőket. De mi maradt meg ebből! "Nemzeti hírlapjainkat pedig - írja Szeremlei Samu^[236] Krónikájában (4. l.) - a ránk nehezült abszolút osztrák kormány olyanannyira elpusztította azon időről, hogy azok ritkábbak az ezeréves kódexnél, és megszerzésök annyira hihetetlen nehézségekkel jár, hogy a történetírás érdekében kívánnunk kell, vajha a becsesebbek (például a Közlöny^[237]) újra nyomattatnának."

Természetesen, nemcsak a hírlapokkal bánt így az osztrák rendőrség, hanem a röpiratokkal, könyvekkel, falragaszokkal és egyéb forradalmi emlékekkel is. De mióta Szeremlei e sorokat írta, a földerült szabadság e kincsekből sokat napfényre csalt féltékeny rejtekhelyeikből. Ha az öreg Szinnyei új kiadását készíthetné érdemes könyvészetének a forradalom hírlapjairól, sok új adattal bővíthetné azt.

S ez a bővített könyvészet a magyar szocialista irodalom kedvelőjének is fontos segédeszköze volna. Mily kevesen tudják még ezek közül is, hogy a magyar szocializmus kezdetei 48-ba, sőt a negyvenes évekbe nyúlnak vissza. Igaz, a szabadságharc és a reformkorszak közkeletű történeteiben kevés szó esik erről; nem is jelentettek sokat e dércsípte hajtások. Mégis, a magyar szocialista könyvkedvelésnek idáig kell visszamennie. Helyesebben: joga van idáig visszamennie. Mennyire kibővül ezzel anyaga!...

A szövegközlés alapja: Könyvtári Szemle, 1916. 36-46. l.

Olcsó kiadások, olcsó sorozatok

44
ADY ENDRE
IRODALOM HÍRLAPFORMÁBAN
1910

Néhány újságlap fekszik előttem: formájuk a Temps-é^[238] vagy a Matiné^[239], vagy valamelyik londoni lapé, vagy amerikaié. Különös újságok: ugyanegy lap s minden számának más címe van, s egyetlenegyben sincs egy sornyi eseménye se a napnak. Ilyen címeket hord a lap: Eugènie Grandet^[240], Les Vacances d'un jeune homme sage, Les Cosaques^[241] stb. Minden lapszámnak más a riportere, például az előttem fekvőé: Honoré de Balzac, Alfred de Musset, Léon Tolstoj, Henri de Régnier^[242], Brieux^[243]. Íme az első írói élelmesség, mely egyenesen az újságoktól vesz példát, sőt az újságok ellen tör.

Brüsszelben nyomatják a lapot, talán mert ott olcsóbb a papír és a munkabér, s hozzák Párizsba. A vállalat, a "La Feuille Littéraire" talán maga is megijedt már a sikertől, mely kevés munkálással rászakadt. Van már olyan száma, melyből 500.000-nél, félmilliónál több fogyott el. Tíz centimes-ért, alig öt krajcárért egy-egy nagy, híres igaz regényt vagy drámát vásárolhat akárki. S a terjesztés módja egészen a bulvárlapoké, s a címek a lapszámokról nagyszerűen, hangosan ordítanak. De valóságos irodalmat ordítanak, s megállítják azt is, aki ponyvaregényen s olcsó hírlapon kívül sohase olvasott egyebet. Hiába a kiadók prüszkölése, mert végre is ez hírlap a maga módja szerint s ráadásul nagyon jól meg is fizeti az írót. Följegyeznivalóm nincs is több az egészről, csak a következő két mondat. A hírlap nem taposhatta minden visszarúgás nélkül az irodalmat, s egyébként is, így is példát és haszont szerzett neki. Nem utolsó dolog irodalmat csinálni olyan nyelven, mely egy hét alatt esetleg millió számban viszi szét az író írását.

A szövegközlés alapja: Nyugat, 1910. I. köt. 204-205. l.

45
BABITS MIHÁLY
OLCSÓ JÓKAI
1912

Megnéztem a Herczeg Éva boszorkányát és most Jókaira gondolok. Mitől van az, hogy romantikus mesék, melyek másnál csupa irodalom, csupa kiszámított szimbólum és mesterség: Jókainál olyan frissek, olyan természetesek, olyan ragadóak? Úgy fakad fel a mese Jókainál, mint a líra: buzog és árad. Jókait olvasni: a röpülés érzése. Mintha szilárd kötelek felszakadtak volna: a légiszabadság!

Olvastam a világ legnagyobbnak ismert mesélői közül egypárat: egy sem olyan, mint Jókai. Egyiknél sem olyan legbensőbb líra a mesélés. Egyiknek sem villog úgy szeme minden új csodára, egyiknek sem hevül úgy át a hangja önnön csodáin. Pompás világ! mesevilág! mesevirága kelet népének, hogyan kihajtottál Nyugaton!

Otthon, ha otthon vagyok, abban a házban, ahol születtem, ahol a nagyapám élt: otthon csak Jókait szeretem olvasni. Ó gyönyörűsége a könyvben utazásnak: de édes vagy otthon! De hol az az édesség, amelyet gyermekkorunkban éreztünk egy Jókai-könyv felett? Jókai még most is gyermekké tesz, könnyelmű, szabad Robinzonná. Mit tett hajdan a gyermekből! Egy vidám kis mindenhatót, egy vidám kis istent!

Olcsó Jókai: gyermekek kezében, a szegény emberek kezében. Milyen jó ez, milyen jótétemény! A szegényeknek nyitni egy gazdag világot.

A szövegközlés alapja: Nyugat, 1912. I. köt. 832. l.

C) A MAGYAR BIBLIOGRÁFIA NAGY ALKOTÁSAI

46
SZABÓ KÁROLY^[244]
RÉGI MAGYAR KÖNYVTÁR
BUDAPEST, 1879.

Előszó

A magyar irodalom történetének megírásában CZVITTINGER DÁVID^[245] 1711-ben megjelent úttörő kísérlete után, a múlt században több tekintélyes tudósunk, mint BOD PÉTER^[246], BENKŐ JÓZSEF^[247], HORÁNYI ELEK^[248], WESZPRÉMI ISTVÁN^[249], HANER GYÖRGY JEREMIÁS^[250], SEIVERT JÁNOS^[251], MOLNÁR JÁNOS^[252], WALLASZKY PÁL^[253] dicséretes buzgósággal s irodalmunk akkori állásához képest nevezetes sikerrel fáradozott.

Az ő munkáikban található könyvészeti adatokat, valamint a Cornides Dániel^[254], gr. Teleki Sámuel^[255] és gr. Széchényi Ferenc^[256] könyvtárainak egészben vagy részben megjelent s némely más könyvtárak kéziratban levő címtárait használva szerkesztette s adta ki Győrött 1803-ban SÁNDOR ISTVÁN "Magyar könyvesház" című munkáját, melyben a magyar nyelvű nyomtatványokat 1533-tól bezárólag 1800-ig időszaki rendben röviden elsorolja. Ez volt első s ez maradt máig egyetlenegy magyar könyvészeti kézikönyvünk, mely az újabb időben annyira megritkult s oly keresetté vált, hogy többszörös áron is nehezen lehetett megszerezni.

Ha méltó elismeréssel tartozunk is SÁNDOR ISTVÁNnak, ki akkori irodalmi viszonyaink közt annyi nehézséggel küzdve megalkotta a magyar könyvészet ez alapmunkáját, mégis, anélkül hogy a valódi értelmet kisebbítnők, ki kell mondanunk, hogy e munkában sok a hiány, sok a pontatlanság, föltűnő tévedések is találhatók, s ennélfogva az a tudomány mai álláspontjának és követeléseinek nem felel meg. Vannak ugyanis abban fölhozva oly munkák, melyek nyomtatásban soha nem jelentek meg, néhány latin könyv magyar nyomtatványnak van kiadva, több, kivált XVI. századi munkánál az íratás éve hibásan nyomtatási évnek van leírva, a nyomtatási években gyakran találkozunk egy századnyi, több vagy kevesebb évtizednyi s még inkább évszámbeli vétséggel, még a szerzők neveiben is fordul elő néhány tévedés, a nyomtatási hely néhol mellőzve, néhol hamisan van adva, a hely és év nélkül megjelent könyvek meghatározása meg sincs kísértve stb. Mind e hiányok s tévedések menthetők ugyan azzal, hogy SÁNDOR ISTVÁNnak akkor még, midőn hazai könyvtáraink legnagyobb részében a búvárkodás oly nehéz és csaknem lehetetlen volt, kivált a ritka régibb nyomtatványokból igen kevés foroghatott kezében, és így ő régibb íróink s különösen a kéziratban használt hibás és pontatlan címtárak botlásait, ha a példányokat nem láthatta, ki nem kerülhette: de minél inkább gyarapodott irodalomtörténeti ismeretünk, minél több új meg új adat került napfényre, minél több tévedést lehetett kimutatni és helyreigazítani, annál föltűnőbbekké válván az előbb észre sem vett hiányok és botlások, annál élénkebbé kellett lenni az óhajtásnak, bár valahára mutathatnánk föl a tudomány mai színvonalán álló, nemzeti irodalmunk méltóságának megfelelő magyar könyvészeti kézikönyvet.

A legújabb korban, midőn TOLDY FERENC^[257] magyar irodalomtörténeti nagybecsű munkái és tanulmányai, s mások, mint LUGOSSY JÓZSEF^[258], gr. KEMÉNY JÓZSEF^[259], RÉVÉSZ IMRE^[260], FRAKNÓI VILMOS^[261], EÖTVÖS LAJOS^[262] többnyire folyóiratokban szétszórt könyvészeti közleményei mind több ismeretlen adattal s számos kétes kérdés eldöntésével gazdagították e szakbeli irodalmunkat, midőn könyvtáraink rendezésére s azok kincseinek használhatókká tételére országszerte oly örvendetes mozgalom indult meg, elérkezettnek mondhatjuk az időt, hogy avatott szakembereink nemzeti irodalmunk egyes ágainak tudományos vizsgálatát, régi nagy íróink munkáinak, szellemi irányának és hatásának bírálati tanulmányozását tegyék föladatukká, és így nemzeti mívelődésünk múltját teljes valóságában s igazi világításban állítsák a nagyközönség elébe. E cél elérhetésének pedig egyik fő feltétele, egyik legfontosabb segédeszköze a lelkiismeretes pontossággal szerkesztett, lehetőleg teljes és hibátlan magyar könyvészeti kézikönyv, melynek szüksége úgy a tudományos irodalom művelőire, mint a könyvtárak kezelőire nézve ma már igazán égető.

Régen éreztem magam is egy ilyen megbízható kézikönyv hiányát, midőn az 1859 végén alakult erdélyi múzeumegyesület könyvtárnokának megválasztván, a gróf Kemény József nagybecsű hagyatékából és az erdélyi hazafiak tömeges adományaiból alakult s csakhamar 20.000 kötetre szaporodott, s ma már mintegy 40.000 kötetből álló erdélyi múzeumi könyvtár címtározásával és rendezésével foglalkoztam. Az ezen munka közben szerzett tapasztalatok ébresztették föl bennem a gondolatot, hogy magyar könyvészeti irodalmunk hiányát pótolni, tévedéseit kijavítani igyekezzem, s evégre minden általam megkapható magyar könyvről teljes betűhív címmást vegyek, kimerítő könyvészeti leírást szerkesszek, és azt a szükséges tudományos jegyzetekkel kísérjem.

Azonban mindjárt a munka kezdetén be kellett látnom, hogy ily modorban szerkesztett magyar könyvészeti kézikönyv megírása, a legújabb korig lehozva, egyes ember erejét fölülmúló vállalat. Azért csak irodalmunk régibb korszakára szorítkoztam, csak a bezárólag 1711. évig megjelent magyar könyvekre terjesztettem ki kutatásaimat, nehogy, a közpéldabeszéd szerint, sokat akarva markolni, keveset szorítsak. Elégnek tartottam, ha a magam elébe tűzött föladatot szerencsésen végrehajtottam: különben is meg voltam győződve, hogy ifjabb írói nemzedékünk tehetséges tagjai közül akadni fognak, kik a megkezdett munka folytatására erőt és kedvet éreznek magokban befejezni, s egy teljes magyar könyvészeti kézikönyvvel az európai tudományos világ figyelmét nemzeti szellemünk legigazabb kifejezője, a magyar irodalom iránt felkölteni s annak részére a megillető elismerést kivívni.

Már 1860-ban megkezdett címmás-gyűjteményem szaporítása s illetőleg az erdélyi múzeumi könyvtár számos régi magyar csonka példányának meghatározása végett legelső gondomnak tartottam a kolozsvári róm. katolikus, református és unitárius főiskolák, valamint néhai gr. Mikó Imre, néhai b. Radák Istvánné s néhai Mike Sándor régi magyar könyvek ritka példányaiban gazdag, sőt egyetlen példányokkal is dicsekedhető könyvtárait átvizsgálni s célomra felhasználni. Amint ezzel készen voltam, kiterjesztettem kutatásaimat az erdélyi közkönyvtárakra, a marosvásárhelyi Teleki-, a gyulafehérvári Batthyány- s a szebeni Bruckenthal-könyvtárra; utóbb Erdélyt, a régi magyar könyveknek annyi dúlás után is gazdag kincsházát, minden irányban beutazva, átkutattam kevés kivétellel a különböző felekezeti iskolák és gimnáziumok, a kolostorok és egyes főúri családok könyvtárait. E munka közben, míg címmásaimat újabb meg újabb fölfedezésekkel reményem fölött szaporodni láttam, egyszersmind a legnagyobb örömmel tapasztaltam, hogy a hazafiak mily előzékenységgel támogatnak fáradozásaimban, s mily szíves készséggel járulnak legbecsesebb és legritkább darabjaik fölajánlásával az erdélyi múzeumi könyvtár gyarapításához.

Címmásaimat, melyek közt nem egy általam fölfedezett egyetlen példány leírása fordult elő, siettem időnként közölni TOLDY FERENCcel, kinek hatása ébresztette s ápolta lelkemben a nemzeti irodalom iránti lelkesedést és könyvbúvárlati szenvedélyt, óhajtva, hogy adataimat általa fölhasználva s a tudomány elővitelére munkáimban minél előbb közforgalomba hozva láthassam; közöltem LUGOSSY JÓZSEFfel, a széles ismeretű könyvésszel s szenvedélyes gyűjtővel, ki ritkaságokban gazdag könyvtár birtokosa; közöltem a legszívesebben az irodalom minden emberével, ki törekvésemről s gyűjteményeimről értesülve lévén, egy vagy más régi magyar könyvet vagy valamely egyes író összes munkáit illetőleg adatokért s fölvilágosításért hozzám fordult.

TOLDY, LUGOSSY, s több tekintélyes tudósunk, munkám értékét akkor bizonyosan túlbecsülve, már korán kezdettek buzdítani és ösztönözni, hogy jegyzeteimet sajtó alá rendezzem és közzétegyem: én azonban, minél inkább nőtt kezem alatt az anyaghalmaz, annál inkább éreztem, mennyire távol vagyok még a teendőimtől. Szabad szünidőmet, az erdélyi ref. tanárok évenkénti vidéki értekezleteit, a magyar történelmi társulat kirándulásait, olykor az orvosok és természettudósok közgyűléseit is alkalmul használva, hogy egy-egy vidék könyvtárait célom szempontjából átvizsgálhassam. A legközelebbi években pedig, a fővárosban olykor hetekig időzve, teljesen bevégeztem hazánk leggazdagabb három könyvtárának, a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Tud. Akadémia és a Magyar Kir. Egyetem könyvtárainak éveken át folytatgatott átbúvárlását. S csak 17 évi fáradozás után, midőn már Kolozsvártól Szebenig, Szegedig hazánk néhány száz könyvtárában nem a címtárakat, hanem magokat a könyveket gondosan átforgattam - mi nélkül több eddig ismeretlen példány tovább is homályban lappangva maradt volna -, határoztam el magamat, hogy az illetékes körökből annyiszor megújított sürgetésnek eleget tegyek, s munkámat a Magyar Tudományos Akadémiának fölajánljam.

A szövegközlés alapja: Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. Bp. 1879. V-XIV. l.

47
PETRIK GÉZA
MAGYARORSZÁG BIBLIOGRAPHIÁJA
1712-1860
Budapest, 1888

Szilágyi Sándor^[263] bevezetése

Szabó Károly "Régi magyar könyvtárának" megjelenése (1872) bibliográfiai irodalmunkban fordulópontot képez. Bármily becsesek voltak is az előmunkálatok, melyek e téren azelőtt világot láttak, azok nem nyújtanak biztos alapot egyes fölmerült kétes esetek eldöntésére sem a könyvkedvelőknek, sem a tudományos kutatónak, sem a nyilvános könyvtárak tisztviselőinek. Azonban irodalmunknak legalább egy szakaszára és ágára nézve megvolt a biztos alapvető munka e könyvvel, melynek azóta II. kötete is világot látott. Az örvendetes mozgalomnak, mely e téren beállott, legpregnánsabb kifejezése volt a Könyvszemlének megindulása 1876-ban, mely azóta állandó találkozási helye mindazoknak, kik bibliográfiai irodalmunkkal foglalkoznak, s fennállása óta tartalomban és magyarságban folytonosan nevekedve, állandóan sikerrel szolgálja az ügyet, melynek apostolává szegődött. S bizonnyal sok és jelentékeny része van a Könyvszemlének abban a fényes sikerben, mellyel az 1882-i könyvkiállítás s az 1886-i történelmi kiállítás könyvészeti csoportja meglepte még a legvérmesebb reményű szakembereket is.

De mennél meglepőbb eredményeket tud az "új élet" felmutatni irodalomtörténetünkben és bibliográfiánkban, annál kiterjedtebb mérveket öltenek az új kutatások e téren, s mennél nagyobb lendületet vett a nyilvános és hivatalos könyvtárak rendezésének ügye hazánkban, annál sajnosabban kell tapasztalnunk, hogy tudományos bibliográfiák ott, ahol Szabó Károly Régi magyar könyvtára véget ért, 1711-gyel megszakadt.

Az országos statisztikai hivatal a múlt évben Magyarország köz- és magánkönyvtárairól a hivatalos apparátus felhasználásával egy nagy és terjedelmes munkát adott ki,^[264] melyben konstatálta, hogy hazánkban 1400 köz- és 1000 magánkönyvtár van. Bizonnyal nehezen nélkülözi e könyvtárak jelentékeny része, hogy Szabó Károly bibliográfiájának nincs folytatása egész 1860-ig, mely éven kezdve Petrik Géza "Magyar könyvészet" biztos kalauzul szolgál, s ha valami korábbi dátumú, de 1711-en innen való bibliográfiai kérdés vár eldöntésre, a régi segédforrásokra van utalva.

Sándor István Magyar könyvesháza^[265] 1800-ban megszakad, de ez különben is csak a magyar munkákra terjed ki - a Kertbeny-Petrik-féle Magyarországi német könyvészet^[266] ennek különben sem képezte folytatását. A Denis által a Széchényi-könyvtárról készített katalógus^[267] bármily kitűnő s berendezés tekintetében példányszerű is a maga nemében, valamint a gróf Teleki-könyvtár katalógusa^[268] már e század derekán megszakadnak, s ezek éppen úgy, mint Cornides^[269], Bél^[270] és Schmeizel^[271] katalógusai csak egyes magános emberek könyvtárait képezik. Bod Péter^[272], Wallaszky^[273], Weszprémi^[274] Horányi^[275], Haner^[276], Csevapovich^[277] a korábbi időkből, Magyar Mihály^[278], Eggenberger^[279] és Heckenast^[280] újabb katalógusai sok becses anyagot tartalmaznak ugyan, de ma már hozzáférhetetlenek, nehezen kezelhetők, valamint a koronként megjelenő egyes szakkatalógusokkal: Szinnyeitől a Természettudományi és matematikai könyvészet^[281], a Seivert^[282] és Trausch-féle Lexikon^[283] együttvéve sem pótolják egy rendszeres s az újabb tudományos igényeknek megfelelő bibliográfiai szervek munkahiányát, s nem képeznek mást, mint becses előmunkálati anyagot, már csak azért sem, mert különböző s egymástól eltérő rendszer szerint vannak készítve.

Talán felesleges is mondanom, hogy az eredmény, melyet az országos statisztikai hivatal által kiadott munka hazai könyvtáraink létszámát illetőleg konstatált, mindenkire nézve egyaránt meglepő volt. Jelentékeny része az e munkában felsorolt könyvtáraknak nem új keletű: megvoltak azok már a múlt században is, sőt nem egy régebb időre is visszavihető. S ha ezekben a könyvtárakban gazdagon van képviselve a külföldi irodalma, feltalálhatók azokban a hazai könyvsajtó termékei is. Vajon nem fényesen bizonyít ez amellett, hogy az a folytonosság, mely az első magyar munka megjelenése óta megvolt az irodalomban, feltalálható a könyvolvasó világban is?

De hát amint idők folyamán alakul, fejlődik az irodalom, változik a közönség ízlése is. A korábbi idők sok közkedvességű munkáját elévültté teszik az újabban megjelentek. Így lesznek egyes könyvek keresett irodalmi ritkaságokká, sőt azok közül nem egy el is kallódik, úgyhogy utóbb az irodalomtörténet írójának olykor-olykor mondhatni fel kell fedezni a régibb idők olvasóinak nem egy kedvenc munkáját.

A bibliográfiai irodalom mai fejlettsége mellett ez már lehetetlenség. Hogy ilyesmi többé ne történhessék, arról gondoskodnak az évenként megjelenő könyvészeti katalógusok. De irodalmunk másfél századára nézve teljesen hiányzik a régibb és újabb időt összekötő rendszeres és kimerítő katalógus.

Pedig egy ilyen munkára irodalmunknak égető szüksége van. Íróknak és könyvtárosoknak egyaránt. Vajon felmentheti-e magát író - legyen az történész vagy természettudós - attól a kötelezettségtől, hogy a tárgynak, melyet tollára vett, irodalmi előzményeit ne ismerje? Vajon nélkülözheti-e könyvtárnok azt az alapvető munkát, mely neki lehetővé teszi, hogy az irodalmi tudakozásokra gyors és kimerítő választ adjon?

Kétségtelenül hazánk könyvészetének ilyetén kiegészítése lebegett Trefort Ágoston^[284] vallás- és közoktatásai miniszter úr őexcellenciája szemei előtt, midőn Kertbeny Károlynak megbízást adott egyes bibliográfiai munkák elkészítésére. Kertbeny egészen csak egy munkával készült el: a XVI. századi magyarországi vonatkozású német röpiratok összeállításával. Másik idevágó munkájának elkészítése előtt meghalt - s a kultuszminiszter a félbemaradt munka kiegészítésével Petrik Géza urat bízta meg, hogy bír a szükséges előismeretekkel e munka befejezésére s kiegészítésére. Feladatát Petrik úr oly jól oldotta meg, hogy a miniszter úr excellenciája benne vélte feltalálhatni azt az embert, ki előismereteinél fogva is legalkalmasb megoldani azt a másik nagy feladatot: hazánk 1712-1860 közti könyvészetét összeállítani.

Így történt aztán, hogy Petrik úr e nagy munkának elkészítésére is megkapta a megbízatást. Ugyanakkor őexcellenciája hivatalos állásom következtében engem tartott megbízhatónak a szükséges utasítások elkészítésével s az ellenőrzés vezetésével. Azon időtől fogva összeköttetésben levén Petrik úrral, tanúja voltam annak a lelkiismeretes buzgalomnak s fáradhatatlan szorgalomnak, mellyel Petrik úr feladatát mennél jobban megoldani igyekezett. A hivatalos támogatás megkönnyítette munkáját, s lehetővé tette, hogy azon forrásokhoz, ahonnan szükségképp merítenie kellett, hozzájuthasson.

A munka ma már készen van. Dobrowsky úrban áldozatra kész kiadóra talált. Irodalmunknak s tudományos életünknek minden barátja kész örömmel fogja azt fogadni, mint pregnáns bizonyítványát annak az igazságnak, hogy a tudományos és irodalmi élet hazánkban sohasem szünetelt.

A szövegközlés alapja: Magyarország bibliographiája. 1712-1860. I. köt. Bp. 1888. I-IV. l.

48
SZINNYEI JÓZSEF^[285]
MAGYAR ÍRÓK ÉLETE ÉS MUNKÁI
Budapest, 1891

Előszó
(Részlet)

... Midőn 1860-ban egy ily munka írásához fogtam, ismertem feladatom nehézségeit; tudtam, hogy csaknem egy század mulasztását kell pótolnom oly időben, mikor közkönyvtáraink még rendezetlenek voltak és hírlapjaink igen mostoha sorsban részesültek.

Irodalmunkkal és különösen hírlapjainkkal kellett tüzetesen megismerkednem; erre törekedtem tehát és harminc éven át szakadatlanul ezzel foglalkoztam. Azonfelül, hogy a hírlapok hasznosságairól a nagyközönséget is meggyőzzem, és megóvásukat eszközöljem, a hírlapkönyvtárak fölállítását sürgettem. Ezen törekvésem nem volt hiú munka; mert a magas kormány meggyőződött a hírlapok fontosságáról, és létesítette az országos hírlapkönyvtárt, mely a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának immár egyik külön osztályát teszi.

Midőn 1869-ben Pozsonyból a fővárosba költöztem, legfőbb törekvésem oda irányult, hogy az addig gyűjtött anyagot (mely akkor közel félmillió följegyzésből állott) közhasználatúvá tehessem.

E célból elsősorban a hírlapcikkek repertóriumának kinyomatását sürgettem. Így létesült Rómer Flóris^[286], Toldy Ferenc^[287] és Fraknói Vilmos^[288] közbenjárásával a M. Tudom. Akadémia kiadásában megjelent három kötet Repertórium, melyekben összesen 84.720 cím foglaltatik. Ezzel a hírlapok használhatóságát is előmozdítottam.

Ezután a kir. m. Természettudományi Társulat kiadásában jelent meg a fiammal együtt szerkesztett pályamunkánk, a Természettudományi és mathematikai könyvészet, melyben 4978 írónak 8912 könyve és 2834 külföldi cikke van fölsorolva. Ide tartozik még a Figyelőben^[289] 14 évig közölt irodalomtörténeti repertórium 10.560 címmel és a Hazánkban^[290] megjelent 2300 hírlapi cikknek címeiből álló történelmi repertórium.

Az Egyetemi Könyvtárhoz jutva, a könyvtár rendezésének vezetésével bízattam meg, és így munkám elkészítéséhez mind szilárdabb alapot nyertem. Felhasználtam minden fontos adatot, melyet a kezembe került könyvekből meríthettem; így különösen az oly bejegyzéseket is, melyeket a szerzők, ajándékozók, gyűjtők vagy Kaprinay^[291] és Toldy Ferenc, a buzgó könyvtárigazgató a munkák magyarázatára vagy a névtelen szerző nevének földerítésére tettek. Ilyeneket találtam a N. Múzeum könyvtárában is Jankovich Miklós^[292], Mátray Gábor^[293] és mások által bejegyezve.

Az anyag annyira fölgyűlt már, hogy földolgozásához kezdhettem. Még 1877-ben tettem közzé Egy "Magyar Írók Névtárának" Terve c. dolgozatomat a M. Könyv-Szemlében, és egyúttal beterjesztettem ajánlatomat, a munka kiadása végett a M. Tudom. Akadémiához. Az I. osztály bizottságot küldött ki, mely tervrajzomról indokolt véleményt adjon; a bizottság pártolólag terjeszté tervemet az I. osztály elé, melynek okt. 19-i értekezleti jegyzőkönyvéből szükségesnek látom magyarázatul és saját igazolásom végett a következőket ideoktatni: "A bizottság a munkának mutatványcikkek kíséretében benyújtott tervét helyesli s némi bővítéssel elfogadandónak tartja. Egy ily munka szüksége annál inkább érezhető, mivel naponként arról kell meggyőződni, hogy az ilynemű munkák, melyekkel az idő szerint rendelkezünk, se nem elég teljesek, se nem elég megbízhatók... A bizottság azt a módosítást, illetőleg bővítést javasolja, hogy ne csak az önállóan kiadásban megjelent művek szerzői, hanem amennyire lehet, a folyóiratokban szétszórva található értekezések s egyéb érdemes művek írói is fölvétessenek a névtárba. Emiatt újabb kutatásokra nincs szükség, csupán a felveendő anyag és a szerkesztési munka szaporodik. A 6-8 kötetre tervezett mű talán egy kötettel több, de egyszersmind teljesebb lesz. A névtár kiadására a bizottság szintén helyesli a füzetenként való (5 íves füzetekben) megjelenést oly formán, hogy az Akadémia 8-rétű kiadásai alakjában kéthasábos lapon történjék. Az életrajzi adatok nagyobb, a repertórium, kútfők stb. kisebb betűvel szedve... A mű általános érdekeinél fogva kiadási költségei ne valamely egyes osztály költségvetését, hanem az összes Akadémiát terheljék..."

A bizottság ezen véleménye az összes ülés elébe terjesztetett. Ez nov. 28-án az I. osztály javaslatát minden pontjában elfogadta, és felkérte az Igazgató Tanácsot, hogy a munka megindítására már az 1882. évi akadémiai költségvetésbe vegyen fel bizonyos összeget.

A munka kiadása fedezet hiánya miatt elhalasztatott ugyan, de én az előírt terv szerint, évről évre növekvő irodalmunkat szem előtt tartva, haladtam előre munkám megírásában.

Hogy a már létező életrajzi adatokat pontosabban meghatározhassam, sőt új életrajzokat nyerhessek, ezen idő alatt 54.000 gyászjelentést és 28.000 színlapot gyűjtöttem.

1885. nov. 17-én és 1886. nov. 20-án ismételten a M. Tudom. Akadémiához fordultam munkám kiadására végett; ezen utóbbi folyamodásomhoz egy nyomtatott mutatvány-ívet is mellékeltem. Ekkor az életrajzok terjedelmeseknek találtatván, azokat összevontabban kellet írnom.

Az önéletrajzok gyűjtésére blankettákat nyomattam, és 3220-at küldtem szét; beérkezett eddig 1415 önéletrajz. Itt meg kell jegyeznem, hogy ez önéletrajzok t. beküldői a hírlapokat többnyire nem helyesen idézik, és a könyvek címeit nem az illető címlapokról írják le. Ezek revíziója csak növeli a munkát; azért jövőre nagyobb figyelmet és pontosságot kérnék.

Végre az 1889. okt. 21-én beterjesztett kérvényem célhoz vezetett; a M. Tudom. Akadémia késznek nyilatkozott az írói tiszteletdíjat fizetni; azonban kiadóról én gondoskodjam.

A munka kiadására Hornyánszky Viktor akadémiai könyvkereskedése vállalkozott így, hogy azt csinosan, lehetőleg tömötten és olcsón állítja ki.

Az első füzet 1890. jan. 12-én, a kilencedik f. évi máj. 21-én jelent meg, és ezzel be van fejezve az első kötet, melyben összesen 2544 életrajz foglaltatik.

Munkám tartalmáról kell még egyet-mást elmondanom. Célom: az egész hazai irodalmat életrajzokban úgy összefoglalni, hogy annak minden ága lehetőleg teljesen legyen abban képviselve.

Miként a hadviselésnél nem egyedül a hadvezérek nyerik meg a csatát, úgy az irodalomban is minden közmunkás figyelmet érdemel a kutató részéről. Ez lebegett szemem előtt munkám megírásánál.

Nagy feladat volt a megjelent összes könyvek íróinak életrajzot szereznem, vagy legalább azt megjelölnöm, hogy mily állást foglaltak el a társadalomban. Ez nagy nehézséggel járt, és hogy mennyire sikerült, arról a munka átvizsgálásánál mindenki meggyőződhetik.

Miután számolnom kellett a térrel és idővel, összes íróinkat, ti. mindenkit, aki valaha valamit kinyomtatott, nem vehettem föl munkámba: igyekeztem, hogy csupán olyanokat hagyjak el, kik mint kezdők, később említendők, vagy kik eddigelé még egészen jelentéktelenek; azonban a múlt századokból még az ilyeneket sem mellőztem. Így történt, hogy az A betűbe való 1112 íróról vannak jegyzeteim és csak 527-et vettem föl munkámba. Amennyiben hibáztam és itt-ott hiányok mutatkoznának könyvemben, igyekezni fogok azokat a Pótlék-kötetben helyrehozni.

Az életrajzoknál az író életének minden fő mozzanatát igyekeztem lehetőleg összevontan adni; azután a hírlapokban, folyóiratokban és egyebütt megjelent dolgozatait időrendben jelezve úgy, hogy azok könnyen föltalálhatók legyenek; az önállóan megjelent munkák címét, szintén megtartva az időrendet, pontosan, de röviden írtam, és itt-ott megjegyzésekkel kísértem; a névtelenül megjelent munkákat igyekeztem az illető szerző alá sorolni; kiterjeszkedtem a kéziratban maradt munkákra is, hogy ebben is megkönnyítsem a kutatást; különösen fölhasználtam a M. N. Múzeum gazdag kézirattárát; az álnevekre s azok fölfejtésére, sőt az önállóan megjelent arcképekre s azok készítőjére is kiterjeszkedtem.

Miután bő életrajzot és a munkák teljes címét nem adhattam, mindezt a repertóriummal igyekeztem pótolni; ennek segítségével az illető életrajzot ki-ki maga igen könnyen kibővítheti.

Az eltérő életrajzi adatoknál kritikával jártam el, és lehetőleg a megbízhatóbbakat fogadtam el.

Midőn ezen munkámat a nagyközönség figyelmébe és pártfogásába ajánlom, fölkérem egyúttal t. olvasóimat, hogy a családjukhoz vagy ismeretkörükhöz tartozó íróknak, különösen a már elholtaknak, kikről irodalmunk megfeledkezett vagy kiknek életrajza nehezen hozzáférhető, szíveskedjenek nekem életrajzi adatokkal szolgálni s az eddig megjelentekhez pótlékokat adni.

Elsősorban köszönetet kell mondanom a M. Tudom. Akadémiának, mely áldozatkészségével lehetővé tette a munka megjelenését; azután az egyeseknek, kik munkámhoz hozzájárultak, s kiknek neveit az illető életrajzoknál fölemlítettem; végre tisztelt barátomnak, dr. Heinrich Gusztáv^[294] egyetemi tanárnak, kit a M. Tud. Akadémia munkám fölülvizsgálásával bízott meg, és ki önzetlen buzgalmával valóban nagy segítségemre volt mind a kéziratnak, mind a kiszedett íveknek revíziójánál.

A szövegközlés alapja: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Bp. 1891. III-VIII. l.

D) KÖNYVTÁRAK A KAPITALIZMUS VISZONYAI KÖZÖTT

Köz- és magánkönyvtáraink az első országos felmérés tükrében

49
GYÖRGY ALADÁR^[295]
MAGYARORSZÁG KÖZ- ÉS MAGÁNKÖNYVTÁRAI 1855-BEN

(Részlet)

A magyar társadalomban még nagyon kevéssé gyökerezett meg az a tudat, hogy a könyvtárak nem egyszerűen szellemi élvezetet nyújtó áruk raktárai s gyűjtése, berendezése s kezelése nem tisztán a véletlen dolga, s nemcsak általános rendezési elvektől van függővé téve, hanem amelyek eszményi céloknak szolgálnak s így a gyűjtés, berendezés s kezelés a különböző célok szerint módosítható.

Könyvtáraink ismertetésénél nem egy eklatáns példát láttunk az ily kezdetleges felfogásmódot tanúsító eljárásról. Említettünk társulatot, egyletet s szakköröket, melyek csaknem kizárólag szépirodalmi műveket gyűjtöttek össze, utaltunk a nagy könyvtáraknál azok csekély használatára, kimutattuk, hogy az egyházi könyvtárak nagyobb része tisztán véletlenül gyűlt s rendezetlen könyvekből áll, sőt láttuk azt is, hogy néhány szakiskolát kivéve, még a tanintézeti könyvtárak zöménél is inkább csak arra tekintenek, hogy minél több könyv gyűljön össze, de a könyvtár tartalma nagyrészt esetlegességektől függ, s a legtöbb helyen még a véletlenül összegyűlt kincsek is holt tőkét képeznek a tanulóifjúságra nézve. Valóban nem lehet elhallgatnunk, hogy éppen a számra s olykor még a beltartalomra nézve is legbecsesebb könyvtáraink legnagyobb része egyszerű könyvraktár, s bizony, kelleténél nagyobb az oly könyvtárak száma, melyek jelenleg alig használhatók.

De nemcsak a gyakorlat, maga az elmélet is tanúbizonysága primitív állapotainknak. Egyetlen szakfolyóiratunk, a Magyar Könyvszemle^[296] nem kevesebb, mint tíz terjedelmes évfolyamának körülbelül háromnegyed részét irodalomtörténeti s könyvészeti ritkaságok ismertetésére fordította, s így, magasabb látókör hiányában, nem vezető és tanácsadó, csak szolgája annak az uralkodó divatnak, mely különösen Szabó Károly nagy művének megjelenése óta a hazai gyűjtők fő törekvésének irányt adott. Nem akarjuk a félreértést. A hungaricák [magyar vonatkozású kiadványok] gyűjtése kétségkívül a legfontosabb könyvgyűjtések közé tartozik, s a magyar irodalomtörténet búvárlása különösen nagy hálával fog tartozni mindenkor a jelen divatnak; egyenesen hiba is volna, ha egy könyvészeti szemle nemcsak e fontos s határozottan körébe tartozó, de bármely más könyvészeti áramlatot is nem igyekeznék kellően pártolni. Hiba azonban az egyoldalúság, s különösen hiba akkor, midőn az elvégre is csak egy alsóbbrendű tevékenységet, a ritkaságok gyűjtését kultiválja. S e hibába esett a Magyar Könyvszemle. A régibb évfolyamokban még akadt itt-ott egy-egy tanulmány a könyvtárak berendezéséről s kezeléséről is, de oly fontos kérdésekről, minők a cédulajegyzékek helyes elkészítése, a könyvtárnokok képzése, a könyvtári helyiségek berendezése, a kisebb nyomtatványok kezelése, az olvasótermek minél használhatóbbá tétele stb., csak elvétve találunk egyes részben nagyon felületes megjegyzéseket, s ez a szakfolyóirat a tíz év alatt egyetlenegyszer sem talált alkalmat s helyet, hogy hathatósabban felszólaljon a nagy fontosságú nyilvános könyvtárak érdekében, avagy figyelmessé téve olvasóit a különféle könyvtárak önálló feladataira, azok különböző gyűjtésmódját s kezelését vitára bocsátotta volna. A Magyar Könyvszemle hosszú pályafutása alatt Mátyás király, Vitéz János^[297] s még egypár más középkori könyvtár emlékein kívül csak elvétve közölt magyar könyvtárak történetére vonatkozó adatokat, a külföldi nagy könyvtárak ismertetésénél általában megelégedett azok magyar eredetű vagy magyar vonatkozású darabjainak felsorolásával, ami kétségkívül szintén hasznos dolog, de nem karolta fel eléggé a feladatához közelebb álló dolgokat, hogy ti. e nagy külföldi könyvtárak belső berendezését a hazaiakkal összehasonlítsa, s még kevésbé emelkedett fel ama magaslatra, hogy példákban s kritikai szigorral mutassa meg a magyar könyvgyűjtőknek, hogyan kell a könyveket öntudatosan s magasabb célt tűzve ki, gyűjteni, s a meglévő gyűjteményeket kiegészíteni. A folyóirat évről évre közölt egy-egy szakirodalmunkban kétségkívül legbecsesebb könyvészeti jegyzéket, de csaknem teljesen elhanyagolta a könyvészeti irodalom termékeinek bírálatát, nem adott irányt a könyvüzletnek, sőt jóformán nem is figyelt reá, s nem támogatta a tanférfiakat, az olvasóköröket s más könyvgyűjtő testületeket tanácsaival. Egyszóval a Magyar Könyvszemle is túlnyomólag még csak könyvek raktárainak nézi a könyvtárakat, s a könyvgyűjtés s könyvtárfejlesztés megítélésében irodalomtörténeti, de nem könyvészeti eszmék vezérlik.

Könyvészetünknek e most vázolt állapota mindamellett nagy haladás a közelmúlthoz képest is. Hiszen nem oly régi dolog az, hogy nemcsak a könyvtárak, de a magánosok gyűjteménye is csaknem egészen véletlenül összehalmozódott darabok voltak, melyeket a könyvek nagysága vagy vastagsága szerint állítottak sorrendbe, s gyakorlatilag egészen hasznavehetetlen beszerzési lajstrom volt egyes búvárok emlékezetén kívül az egyedüli tanácsadója azoknak a közvélemény által kigúnyolt könyvmolyoknak, kik nem ismereteik öntudatos gyarapítása végett, mert hiszen erre a rendezetlen s hiányos könyvtár nem nyújtott támaszt, de ösztönszerűleg s megszokásból szerették a könyveket. Nem oly régi dolog, hogy a könyvészet tudománya egyszerű irodalomtörténeti nomenclatura [névjegyzék] volt, a könyvtárnokság gyakorlati mesterség, melyet egy kis pedantériával minden írni s olvasni tudó elvégezhet, s midőn a cédulajegyzéket, a modern könyvtárak berendezéseinek s fejlesztésének ez elengedhetetlen feltételét felesleges s nagyon fáradságos lomnak tartották, s midőn nem érezték még azt, hogy a legbecsesebb könyvtárak is külön olvasószoba nélkül többé-kevésbé holt kincsek...

A könyvtárak alapítása s könyvek beszerzése tekintetében tehát a jelen kor az, mely a hazai közművelődés általános fellendülésének is megfelelően, a legtöbb érzéket s áldozatkészséget tanúsítja, mely sokkal nagyobb s mindenekfelett sokkal általánosabb, mint a múlt század második felében uralkodott s már fentebb ismertetett könyvgyűjtési hajlam. Mindamellett kénytelenek vagyunk elismerni, hogy e tekintetben több művelt nemzettel szemben - még csekély számunkat tekintetbe véve is - nagy hátrányban vagyunk, s az a vád, hogy a magyar művelt közönség könyvvásárlásokra nem áldoz eleget, bár túlzott, de nem egészen alaptalan... Kimutatásunkban az összes könyvtárakra 1884-ben fordított összeg 451.195 forinttal, a magyar művek vásárlására fordított összeg pedig 101.020 forinttal szerepel. Nem akarunk összehasonlításokat tenni, hiszen elég volna utalnunk arra, hogy az egy British múzeum évi kiadása s a Newberry könyvtár^[298] tőkéjének kamatja felülmúlja ez egész országra szóló s a magánosok kiadásait is felölelő összegeket; elég volna felhoznunk azt, hogy Texasban 1874-ben, midőn még félig vadon terület volt, maga az állam 273.861 dollárt költött könyvtárakra, s ma az Egyesült Államok hatóságai évenként mintegy 15 millió dollárt fordítanak könyvtárakra, bár sehol sem oly nagy a társadalmi tevékenység s áldozatkészség; nem akarunk összehasonlításokat tenni, készséggel elismerjük azt is, hogy kimutatásunk e tekintetben is hiányos, s a való adatok bizonnyal jelentékenyen kedvezőbben; mindamellett oly országban, melynek évi állami költségvetése a 300 milliót meghaladja, s külkereskedelmi forgalma a másfél milliárdot megközelíti, ily fontos kulturális eszközre kiadott összeg aránylag csekély, nagyon csekély!...

Több más tényezőn kívül különösen nagy hátrányunk nekünk e tekintetben, hogy a művelt társadalom nagyobb s bizonyos tekintetben fogékonyabb felerésze, a nők, a könyvtárak legnagyobb részétől csaknem teljesen el vannak zárva. Anglia s az Egyesült Államok nagy könyvtárainak olvasótermeiben napról napra egymás mellett tanulmányoznak a férfiak és a nők, s számos élénk megfigyelőtehetséggel bíró kultúrhistorikus ismerte fel már a közkönyvtárak e nemi különbségeket nem tekintő kezelésének jelentékeny hatását az erkölcsök szelídülésére; nálunk a közvéleményben uralkodó középkorias előítélet, mely a középosztály művelt hölgyeit erkölcsi önállóságának megvédésére még mindig képtelennek tartja, s társadalmi kiskorúságot kényszerít reájuk, nálunk ez az előítélet, többszörös kísérletek dacára, még azt sem engedte megvalósulni, hogy a nők számára külön kaszinók vagy a könyvtárakban s hírlapolvasó helyiségekben külön szobák legyenek, s még messze van az az idő, midőn komolyan gondolkozhatunk arról, amit az Egyesült Államokban már sok helyen sikerrel s általános elismerés mellett valósítottak meg, hogy ti. a könyvtárak tisztjei... főképp nők legyenek, s így a jelen létküzdelem folytán folyvást növekvő számmal szaporodó, családtalan, művelt nők számára új, teljesen hozzájuk illő keresetág biztosíttassék. Közoktatásügyünk s humanisztikus törekvéseink egyaránt élő tanúságtételei, mennyire fellendül a közügy, ahol képesek vagyunk a női munkát s női tapintatot segédül megnyerni, s mindamellett a lenyűgöző előítéletek nálunk még a kutatás s önművelődés lehetőségét is megnehezítik nekik.

A könyvtárak számának szaporodásával s külső gyarapodásával mindamellett aránylag meg lehetünk elégedve. Az a tény, mit fentebb kimutattunk, hogy a magyarországi könyvárak alapítása s gyarapítása a múlt század óta fokozott arányokban halad előre, elég biztosíték a szebb jövőre, midőn ez az előretörő nemzet nem lesz már kénytelen többé a századok mulasztásait pótolni s anyagi és szellemi céljainak közvetlenebb előmozdítására nagyobb gondot s több költséget fordíthat. Kevésbé biztató a jelen helyzet, ha a könyvtárak külső körülményeiről azok benső életére s gyakorlati jelentőségére fordítjuk figyelmünket.

Nem egy helyen, de jóformán az összes közkönyvtárak csoportjaihoz írt bevezetésekben számos lényeges hiányt s hibát emeltünk ki. Nyilvános könyvtáraink nagy részében (valóságos lucus a non lucendo [fonákság]!) nincsenek olvasótermek, a legtöbb hatósági könyvtárt nem gyarapítja s nem gondozza rendszeresen senki, az egyházi, sőt részben még a nagyobb iskolai könyvtárak is használatlanul hevernek, a kaszinói s kölcsönkönyvtárak végre egészen tervszerűtlenül, legtöbb esetben a közművelődés, jó ízlés, sőt az erkölcs kárára gyarapíttatnak. Most, midőn az összes könyvtárak felett tartunk e tekintetben szemlét, e nagy fontosságú hibákhoz és hiányokhoz még egyet, azok kútforrását kell hozzá adnunk: a könyvtárkezelés nálunk csak tradicionális mesterség, mely éppen ezért nem nyújt tekintélyt a könyvtárnokoknak mint ilyeneknek, s nem erősíti a vágyat a könyvtárak kincseinek kiaknázására.

Teljesen lehetetlen s egy ily műben helytelen is volna minden egyes kérdésre kiterjeszkednünk, különben valódi bibliotekonómiát [könyvtártant] kellene közölnünk, de egy pár legfontosabb kérdésről a kimutatásainkban közölt adatok alapján lehetetlen hallgatnunk.

Mindenekelőtt fel kell említenünk a könyvtárnokok képesítését. Tudvalevő dolog, hogy nálunk ilyesmiről szó sincs. A legutóbbi időkig nagyobb közkönyvtárainknál e helyet érdemes tudósok, a magánkönyvtáraknál pedig a nevelők töltötték be, jelenleg már itt-ott tekintettel vannak arra is, hogy az illetők némi kis gyakorlatot szerezzenek a fővárosi nagy könyvtárakban, de arról, hogy, miként főképp Angliában egészen rendszeresen történik, a könyvtártisztek rendszeres szóbeli, írásbeli vizsgákat tegyenek le, nálunk szó sincs. A művelt külföldön már általában vannak könyvtárnokok egyletei, sőt az American Library Association 1886. júliusában Milwaukeeban tartott ülésén lépéseket tettek egy nemzetközi szövetkezet létesítésére, melynek különösen a katalógok szerkesztésére, a duplumok kicserélésére s más gyakorlati tárgyakra nézve igen nagy fontossága lenne. Az olasz egyetemeken s még más helyen is külön szemináriumok vagy tanfolyamok vannak könyvtárnokok számára, sőt még az e téren sem kiváló Spanyolországban a kormány évenként külön jutalmakat hirdet közöttük bibliográfiai pályakérdésekre, s már a florenci statisztikai kongresszus bibliográfiai tanács alkotását látta szükségesnek. Az olasz kormány terjedelmes szabályrendeletben állapította meg az állami s más közkönyvtárak személyzetének viszonyait, nálunk alig egypár tucatra megy azok száma, kik nem mellékmunka gyanánt, hanem hivatásszerűen foglalkoznak könyvtárakban, s pedig mindenkor főképp ezek közül kell kikerülnie azoknak a férfiaknak, kik a könyvtári ügyekkel elméletileg is foglalkozzanak.

A könyvtárnokok ily primitív szakképessége magától érthetővé teszi, hogy a legtöbb magyarországi könyvtárnok homályos sejtelemmel is alig bír feladatának fontosságáról. Jóformán csak főiskolai szakkönyvtáraink vezetői képesek a könyvtárakat tervszerűen s céljaiknak megfelelőleg gyarapítani, s ők is inkább csak azért, mert itt a szaktudós s a könyvtárnok feladata közel rokon. Pedig a könyvárak tervszerű gyarapítása, alig szükséges indokolnunk, a könyvtárnok legfontosabb feladata. Irodalmi segédeszközeink e tekintetben elég fejlettek. Évenként használható bibliográfiai jegyzékek jelennek meg, Szinnyei repertóriumai^[299] s könyvészeti s irodalomtörténeti közlönyeink is nyújtanak támogatást, nagyobb baj az, különösen a szűkebb látkörű kaszinók s kisebb közkönyvtárak kezelőire nézve, hogy a válogatott könyvekről bírálatilag készült jegyzékek nem adatnak ki. A külföldi irodalomra nézve minden nagyobb könyvtárban van már egypár tájékoztató enciklopédia, lexikon s irodalomtörténet, a könyvészeti folyóiratokon s nagy könyvtárak nyomtatott jegyzékein kívül speciális művek is nagy számmal vannak, így Weller 32.000 nevet magában foglaló óriási jegyzéke az írói álnevekről^[300]. S mindennek dacára még a fővárosi nagy könyvtárakban is azt tapasztaljuk, hogy a könyvbeszerzés egészen terv nélkül, főképp a szállító könyvkereskedő cégek által alkotott véletlentől függ, három legnagyobb könyvtárunkban^[301] sok drága s egy példányban elégséges gyűjteményes mű mindenütt megvan s más standardművek sehol, egyik sem respektálja a másik törekvését, s - talán az egy természettudományi társulat könyvtárának kivételével - sehol sem bíráltatnak szigorúan a megrendelések.

... Mind e hiányok mellett is már fentebb örömmel emelhettük ki az iskolai s egyes szakkönyvtárak jelentékeny fokú fejlődését. A könyvtáraknak az a csoportja, melyet tudományos jellegűnek lehet nevezni, Magyarországon sem áll nagyon hátul. Sőt bizonyos fokig hasonló dicsérettel kell szólanunk a Nemzeti Múzeum nagy könyvtáráról is, mely buzgalommal igyekszik megvalósítani a nemzeti jellegű nagy könyvtár eszméjét, bár nem hallgathatjuk el, hogy a köteles példányok megsürgetésénél nagyobb pedánsság volna szükséges. Az oly fontos népies könyvtárak, miként azt fent bővebben fejtegettük, a kezdetlegesség fokán túlhaladtak, s fejlődésük biztosítottnak látszik, különösen ha az olvasószobák berendezése az ily könyvtáraknál is jobban elterjed. Leghátrább állunk a gyakorlati irányú [szak] könyvtárak tekintetében. Az udvari könyvtár, mely más országokban a gyakorlati irányú könyvtárak élén áll, éppen úgy, mint az egyetemi a tudományos irányúaknak, sajátságos közjogi viszonyainknál fogva nálunk nem létesült. De nem létesültek elenyésző csekély kivétellel, mint annak helyén kimutattuk, a hivatalos könyvtárak sem. S még nagyobb sajnálattal kell felemlítenünk a technikai jellegű gyakorlati könyvtárak csaknem teljes hiányát. Százakra menő mezőgazdasági s iparegyesületeinek nagyobbrészt éppen nem gyűjtenek könyveket, részben pedig túlnyomólag szépirodalmi műveket, nagy gyáraink mellett sehol sincs olvasószoba és könyvtár, az iparossegédek s munkásképző egyesületek alig gondolnak reá, s az iparkamarák, melyek között különösen a württembergiek oly áldásosan tudják a könyvtárakat felhasználni, nálunk a szakismeret ily módon terjesztésének szükségét sem érzik. Manchester nyilvános könyvtáraiban leggyakrabban használt könyvek - a találmányok leírásai. Berlinben, hol külön városi hatósági bizottság kezeli a népkönyvtárakat, a technikai ismeretek élőszóval s folyóiratok vagy könyvek által terjesztése az előírt fő cél, a Kensington múzeum éjjeli órákban is nyitva tartja könyvtárát a nappal elfoglalt gyármunkások érdekében; Magyarországban, még a nagyobb városokban is, a valódi kézműves előtt tényleg bezártak a könyvtárak ajtói, de ha megnyílnának is, alig-alig akadna ott valami, amit használhatnának, oly segédeszköz, mely a sokat emlegetett fejlődés előbbrevitelét valóban eszközölhetné...

A szövegközlés alapja: György Aladár: Magyarország köz- és magánkönyvtárai 1885-ben. Bp. 1886. 564-574. l.

Tudományos nagykönyvtáraink

50
SZÁSZ KÁROLY^[302]
KÖZKÖNYVTÁRAINK S AZ EGY ORSZÁGOS KÖNYVTÁR
Pest, 1871

A jelenleg folyamatban lévő országos költségvetési tárgyalásoknál ismételve utasíttatott a kormány, hogy a jövő évi költségvetés előterjesztését megelőzőleg részletes javaslatot terjesszen elő az iránt, miképp lehetne az egyes miniszterek állal a könyvtárak gyarapítására igénybe venni szokott összegeket egy országos könyvtár létesítésére fordítani úgy, hogy emellett mind az egyes minisztériumok szükségleteinek elég tétessék, mind a közönség az így létrejött könyvtárnak hasznát vehesse; - s a beszerzendő könyvek - a létesítendő országos könyvtár első alapját képezhessék.

E határozat, mely most csak megújíttatik, mert már a múlt évi költségvetési tárgyalás alkalmával hozatott vala, azt látszik hallgatag involválni [magában foglalni], hogy jelenleg létező s országosnak tekinthető közkönyvtáraink (az akadémiai, egyetemi és múzeumi) mellett s azokon kívül szándékoltatik egy országos könyvtár létesítése, mert hisz az utolsó pontban arról van szó, hogy az egyes miniszterek által beszerzendő könyvek a létesítendő országos könyvtár első alapját képezzék.

Valóban ez volna az egyik mód egy teljes és a közművelődés minden igényét kielégítő egyetemes országos könyvtár létrehozására. S ha módunk volna benne, ki ne örülne annak, hogy bár első alapjai megvettessenek egy oly könyvtárnak, minők, hogy többeket ne említsünk, a londoni British Museumé, vagy a párizsi s müncheni nagy könyvtárak!^[303]

De ki nem látja egy ily egyetemes könyvtár létrehozásának óriási nehézségeit, a roppant költséget, melyet az igényel, s mely oly kiáltó ellentétben áll szegénységünkkel s azon aránylag parányi összegekkel, melyeket mi közművelődési célokra általában s azoknak csak egyikére, könyvtárakra, különösen fordíthatunk.

Azt hiszem, itt az első alapról szólani csak formulázási hiba; s első alapul a meglevő három közkönyvtár tekintendő inkább, melyeket csak kiegészíteni kellend. Azokban egyenkint s összesen oly nagy kincse van máris az országnak, hogy annak minden igényt kielégítővé kiegészítése nemcsak óhajtandó, de lehetséges is; s míg korlátolt erőnkkel elérhetőt el nem érve látunk magunk előtt, miért tűznénk elérhetetlen távolban lebegő ábrándos célokat magunk elé?

Másik mód a közművelődés és tudományosság könyvtárszükségletén segíteni az lehetne, hogy mint eddig jóformán történt, egymástól egészen külön, önálló könyvtáraknak tekintvén a fentebb említett (egyetemi, múzeumi s akadémiai) közkönyvtárak s tekintetvén egyetemes könyvtáraknak mind a hárman, amik kisebb-nagyobb mértékben valóban is, az ország igyekezzék mindeniknek hézagait pótolni, s lehetőleg teljes egyetemes könyvtárrá tenni mind a hármat.

Felállítottam e lehetőséget is, nem mintha valósítását komolyan indítványozni csak egy percig is akarhatnám. De felállítottam, mert eddig jóformán ez irányban (igaz, hogy a cél elérésére a szükségesnél sokkal kisebb mértékben) történt, ami történt, e három könyvtár irányában. Mindenik egészen külön, önállóan kezeltetett s igazgattatott, azon országos intézetek, illetőleg testületekhez képest, melyeknek tulajdonait képezik.

Mindenkinek külön alapjai s azokból eredő segélyforrásai vannak; az állam, az utóbbi években legalább, mindeniknek adott bizonyos országos segélyt évi költségvetésében, melyből a három könyvtár, egyik a másiktól függetlenül, a segélyforrások, illetőleg az országos segélyezés erejéig gyarapíttatott. De éppen e segélyforrások nagyon is korlátolt voltából következett, hogy nemcsak teljessé s igazán egyetemessé egyik sem válhatott a három könyvtár közül (hisz abszolút teljesség nem is létezhetik), de a legszükségesebbeket sem szerezhette be egyik is mind, s a tudomány óriási haladásával lépést nem tarthatott. - Tarthatna-e ezentúl, s pótolhatná-e amellett még eddigi hézagait s hátramaradottságát? Szegényebbek vagyunk, mintsem ezt komolyan remélhetnők; s ha egy teljes és egyetemes könyvtár első alapjaitól kezdve létre nem hozhatunk, bizony hármat, bár a már létező alapokon, szintoly kevéssé. S ha ennek lehetetlensége felől tisztában vagyunk, engedhetjük-e, hogy a három könyvtár kezelése s igazgatása, többi közt az országos segélyekből történő beszerzések, továbbra is oly elkülönzötten, egymástól teljesen függetlenül, még kölcsönös tudomást sem adva történjenek, mint eddig? Akarhatjuk-e, hogy pl. 10 könyv közül, melyek mindenikének legalább egy példányban megléte kívánatos, sőt szükséges volna, talán négy, két vagy három példányban is beszereztessék, kettő vagy három egy-egy példányban, három vagy négy pedig egyben sem? S pedig, hogy évenkint ez történik, s az eddigi eljárás szerint folyvást ennek kell történnie: első tekintetre átlátható, nem is történhetik másképp.

Ha tehát sem egészen új egyetemes könyvtárt, első alapjától fogva, úgyszólván semmiből létre hozni, sem mind a három meglevő könyvtárt egyenként némi teljességre kiegészíteni képesek nem vagyunk; s ha közművelődésünk s tudományosságunk kiáltó szükségletét egy lehetőleg teljes egyetemes országos könyvtár iránt mégis elevenen érezzük, s azon segíteni is óhajtunk - logikai következés, hogy nem marad fönn egyéb, mint szorosabb vagy tágabb összeköttetést hozni létre a három könyvtár között, s egyöntetűen és tervszerűleg eszközölni gyarapíttatásukat.

Szorosabb vagy tágabb összeköttetést, mondom. Mert lehetséges volna, vagy legalább gondolható, hogy a három könyvtár egybe, egy egyetemes országos könyvtárrá egyesíttessék, s mint ilyen, egészen egységesen kezeltessék és igazgattassék, részesüljön országos segélyben s gyarapításban. Sietek kimondani, hogy bár e módot legalább gondolhatónak tartom, éppoly kevéssé ajánlhatnám, mint nem az előbbieket, melyekről már szólék. Mind a három könyvtárra eredete, eddigi rendeltetése, jelenlegi tényleges állása s ehhez képesti természete bizonyos külön jellem saját bélyegét nyomja, melyet ignorálni éppoly kevéssé lehet, mint letörülni rólok sem könnyű, sem célszerű nem volna.

Mind a három részben, éspedig tetemes - s kettő legnagyobb részben, magánalapítványoknak köszöni létrejöttét, melyek sok tekintetben megkötik az ország kezét a felőlök való korlátlan rendelkezésben, jelesen teljes összeolvasztásukban, mint pl. a nemzeti múzeumi Széchényi- és az akadémiai Teleki-könyvtárak külön s önálló kezelése, bizonyos részben legalább, alapítványilag van kimondva s követelve, mit nem tisztelni vagy éppen megszegni az ország bizonyosan nem akarhat, még ha ezáltal az illető családok jogos ellenmondásainak (vagy többnek is) magát kitenni nem akarná is.^[304] Különben is, ha a három könyvtár teljes egyesítésén s összeolvasztásán azt értjük, hogy azok egy helyt, egy országos könyvtárépületben állíttassanak fel (másképp, mint egy könyvtárt, rendezni s használni sem lehetne), hol vesszük arra a szükséges épületet? s miért is költenénk reá, mikor a múzeum s akadémia könyvtárai saját palotáikban el vannak helyezve, s csak az egyeteméről kell gondoskodni.

Átmenve így minden lehetőségen, fennmarad az utolsó, mely abban áll: külön tartva a három könyvtárt, megőrizve egyediségöket, oly összeköttetést hozni köztük létre mégis, mely míg egyfelől tervszerű s összhangzatos gyarapíttatásukat teszi lehetővé, mindeniket saját természetéből kifolyó jellemében gyarapítván tovább, s emelvén a maga nemében lehető teljességre, ezáltal végre azt eredményezze, hogy a három könyvtár, ha részben fedezi is egymást, ami már most is megvan, de hézagaiban ki is egészítse egymást, illetőleg az egyetemes tudományosság kívánalmaival szemben hézagokat többé ne engedjen, s így, bár három külön helyen felállítva (Pest végre is sokkal kisebb város még most, terjedelem s népesség s könyvtárszomj tekintetében egyaránt, mintsem ez lényeges nehézséget képezzen!), együttvéve mégis egy teljes egyetemes országos könyvtárt képezzen.

E ponton, hova fejtegetéseimmel érkeztem, két teendőt látok magam előtt: először, körvonalozni a három könyvtár eredetéből, rendeltetéséből és jelenlegi tényleges állásából s ehhez képesti természetéből kifolyó saját jellemét, s megjelölni lehetőleg azon irányt, sőt részletesen azon tudományszakokat, melyek egyik, másik és harmadik könyvtárnak körébe esnek, s további kiegészíttetésök és folytonos gyarapításuknál szem előtt tartandók; és másodszor, körvonalozni az egyöntetű és tervszerű kezelés s igazgatás keretét, jelesen az országos segélyezés és gyarapítás eszközlésének módját, hogy a kitűzött cél lehetőleg eléressék.

A szövegközlés alapja: Szász Károly: Közkönyvtáraink s az egy országos könyvtár. Pest, 1871. 1-9. l.

51
ORSZÁGOS HÍRLAPKÖNYVTÁR
1884

Egy országos hírlapkönyvtár létesítésének eszméjével foglalkozik Trefort Ágoston^[305] vallás- és közoktatás m. kir. miniszter úr, kinek a hazai könyvtárügy és bibliográfia annyit köszön. Ez ügyben az ő elnöklete alatt f. évi június havában szakértői értekezlet volt, melyen Pulszky Ferenc^[306], Majláth Béla^[307], Hunfalvy Pál^[308], Fraknói Vilmos^[309], Szilágyi Sándor^[310], Sztoczek József^[311], Szabó József^[312], Szily Kálmán^[313], Szász Károly^[314] és Szalay Imre^[315] vettek részt. Ez értekezleten abban történt megállapodás, hogy fővárosi közkönyvtárak közt a Nemzeti Múzeum könyvtárának hírlapgyűjteménye a leggazdagabb és legrendezettebb lévén, ennek kiegészítése és rendezése a fővárosi két közkönyvtár [Akadémiai és Egyetemi] hírlapgyűjteményéből és az ország egyéb hozzáférhető gyűjteményeiből elhatároztatott, s az előmunkálatok végrehajtásával id. Szinnyei József, az egyetemi könyvtár első őre, ismert hírlapstatisztikus ekképpen bízatott meg, hogy megtartva mostani állását, a múzeumi könyvtárba délelőtti szolgálatra ideiglenesen beosztatott, melléje két napidíjnok rendeltetett, s a múzeumi könyvtár hírlapgyűjteményének rendezése, lajstromozása és kiegészítése, tekintettel a főváros többi gyűjteményeire, tétetett feladatául. Szinnyei ezen minőségben a Nemzeti Múzeum igazgatójának van alárendelve, a hatóságokkal való levelezéseket és reklamációkat a múzeumi könyvtárőr nevében és aláírásával intézi, s jelentéseit a múzeumi Igazgatóság útján terjeszti fel a minisztériumhoz. A vallás- és közoktatási miniszter az előmunkálatok keresztülvitelére 2000 forintot vesz fel a jövő évi költségvetésbe, s azoknak végrehajtása után fönntartja magának a végleges elhatározást. Az előmunkálatok ez irányban már megkezdődtek; előhaladásukról és befejezésükről annak idejében értesíteni fogjuk olvasóinkat.

A szövegközlés alapja: Magyar Könyvszemle, 1884. 321. l.

52
JANKOVICH BÉLA^[316]
MAGYAR NEMZETI KÖNYVTÁR
1895

... Fővárosunk tudvalevőleg 3 nagy nyilvános jellegű könyvtárral dicsekszik; ezek: az egyetemi könyvtár 210.000, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára körülbelül 300.000, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára 50.000 kötettel. Ezzel szemben a párizsi nemzeti könyvtár legalábbis 2,2 millió kötetet számlál; ugyanitt hét oly könyvtár létezik, melynek állománya a 60.000-et meghaladja. A londoni brit múzeum könyvtára 1½ millió kötetre becsülhető, de kapcsolatban vannak ezzel más régebbi könyvgyűjtemények, melyek a fenti összegbe nincsenek beszámítva. E városban még 30 kerületi nyilvános könyvtár található. A szentpétervári udvari könyvtárt^[317] 1½ millió kötetre becsülik. A müncheni udvari könyvtár 900.000, a berlini királyi könyvtár 800.000 kötetet tartalmaz. Németországban még hat város bír 400.000 kötetnél nagyobb könyvtárral. A bostoni nyilvános könyvtár és a washingtoni kongresszus könyvtára^[318] egyenként körülbelül 600.000 kötetre becsülhetők. Mindkettő számára új épület nyílik meg; ezek egyikében 3 millió kötet lesz elhelyezhető. Koppenhágában és Bécsben az udvari könyvtárban fél millió, a bécsi egyetem könyvtárában 416.000 kötetet számlálnak.

Már ezen összehasonlításból láthatjuk, saját intézeteink mennyire elmaradnak a külföldiek mögött. Ha azonban fővárosunkban nemcsak a könyvek számát, de egyszersmind azok minőségét, hozzáférhetőségét vizsgáljuk, továbbá, ha kérdjük, mennyiben tart lépést azok gyarapodása a hazai és világirodalom fejlődésével, úgy e tekintetben még kevésbé kedvező képet nyerünk...

Hogy ezen hiányokat az egyesek önmaguk pótolják, arra gondolni sem lehet. Legfeljebb egyik-másik külföldi könyvtár szívessége segíthet bajunkon, de az elért eredmény így sincs arányban fáradságunkkal. Aminek az a következménye, hogy látva, mint fecséreljük el erőnket és időnket az eszközök beszerzésére anélkül, hogy valamikor végleges eredmény elérésére számíthatnánk, lassanként minden önálló és szélesebb keretű munkáról lemondunk.

Ha tehát áll az, hogy nagy, nyilvános könyvtáraink állapota legkevésbé sem kielégítő, ha igaz az, hogy kiadásaink ezen a téren nincsenek arányban más kultúrállamok költségvetésével, ha előre láthatjuk azt, hogy ezen hiányok évről évre súlyosbodni fognak, és így olvasóközönségünk igénye aránylag még kevésbé lesz kielégítve, mint ahogy most van - talán eljött az idő, hogy azon módozatokra és eszközökre gondoljunk, melyek segítségével a jövőben e hátrányokat elháríthatjuk, világosabban szólva, elérkezett az idő arra, hogy a párizsi Bibliothèque Nationale,^[319] a londoni brit múzeum könyvtára^[320] s a külföld többi nyilvános könyvtárai mintájára a magyar és nemzetközi jelleget egyesítő nagy nyilvános könyvtár létesítésével pótoljuk az előző nemzedékek mulasztásait.

Önként érthető, hogy e nagy célt úgy érjük el legkönnyebben, ha meglevő könyvtáraink egyikét szélesebb alapra fektetjük, és azt valódi nemzeti könyvtárrá alakítjuk át.

Erre a célra két könyvtár között lehet választanunk; ezek: a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára és az egyetemi könyvtár.

Első pillanatra talán az utóbbira mint legmodernebb könyvtárunkra esik választásunk. Ha azonban meggondoljuk azt, hogy az egyetemnek külön könyvtárra mindig szüksége lesz, akár van nagy nemzeti könyvtárunk, akár nincs, ha látjuk azt, hogy ennek helyisége már ma is alig elégséges, és állományának szaporítása az épület nagymérvű kibővítését vonná maga után, ami a belvárosban nehezen volna eszközölhető, ha meggondoljuk azt, hogy ilyképp a nemzeti irodalom a külfölditől teljesen el volna választva, nemcsak azt fogjuk találni, hogy nemzeti könyvtárunk ily módon tökéletlen lesz, de azt is, hogy egyetemi könyvtárunk mint olyan, megszűnik létezni, s helyette idővel újat kell alapítanunk.

Másképp áll az eset a múzeumi könyvtárral szemközt.

A Magyar Nemzeti Múzeum kétségkívül legnagyobb magyar jellegű könyvtárunk. A hazai irodalom termékeinek gyűjteménye itt van meg legteljesebben, és ha a gyűjtemény ma még nagy hiányokat tüntet fel, a köteles példányok ügyének rendezése ezen a jövőre teljesen segíthet, s akkor csak a régi művek utólagos beszerzéséről kell gondoskodnunk. S mi a világirodalom termékeit illeti, a könyvtár független lévén minden más testülettől, azok beszerzésénél figyelmét főleg a nagyközönség, az irodalmi, művészi és tudományos körök igényeinek lehetőleg teljes kielégítésére fordíthatja, ami az egyetemi könyvtár keretében nem volna könnyen keresztül vihető.

Természetes, hogy e kérdés megoldásánál elsősorban a helyiség kérdésével kell tisztába jönni. A múzeumi könyvtár a Magyar Nemzeti Múzeum első emeletén van elhelyezve, de a régiségtárral kényszerülvén osztozkodni az emelet tágas és világos termein, már ma is nagy helyszűkében szenved, melynek hátrányos következményei felől évről évre olvashatjuk a panaszokat a könyvtár hivatalos jelentéseiben. Szerencse, hogy a baj orvoslásához a múzeum többi osztályainak túltömöttsége megadja a módot és lehetőséget. A Magyar Nemzeti Múzeum kezdetben elég nagy volt arra, hogy a legkülönbözőbb gyűjteményeket egy fedél alá egyesítse. Ma az osztályok megnőttek, nem férnek meg egymás mellett. Az utolsó három év alatt két osztály: a füvészeti és néprajzi gyűjtemények, melyek ez épületben találták meg első otthonukat, helyszűke miatt kényszerülve voltak onnét kivándorolni. A közeljövőben a képtári osztály, egyesítve az országos képtárral, egy új képzőművészeti múzeumban nyer elhelyezést. A természettudományi gyűjtemény kitelepítése és egy külön természettudományi múzeumban való egyesítése szintén csak idők kérdése lehet. A múzeumépületben így nem maradna más gyűjtemény, mint a könyvtár és régiségtár. E kettő pedig a belátható jövőben ott jól el fog férni; a régiségtár elfoglalja a második emeletet, s így a két osztály megosztozik az épület két szárnyán, s a könyvtár az időközben szintén megüresedő főrendiházi ülésteremben [a múzeum dísztermében] alkalmas olvasóteremre is találva, akkora helyiségekkel fog rendelkezni, amelyek nagyon hosszú időre teljesen megfelelhetnek egy nagy nemzeti könyvtárhoz kötött igényeknek.

A szövegközlés alapja: Magyar Könyvszemle. 1895. 2., 10-12. l.

Társadalmi megmozdulások népkönyvtárak szervezésére

53
TÜRR ISTVÁN^[321]
ELSŐ SZÓZAT A NÉPOKTATÁSI KÖRÖK ÉRDEKÉBEN
Baja, 1868. szeptember 30.

(Részlet)

Ipar, kereskedelem, művészet, földmívelés folytonosan gyarapszik. Ezen feladatok megoldásában a nemzetek élén az északamerikai államokat látjuk. Pedig ők nem dicsekszenek ezredéves alkotmánnyal, életök csak 92 éves, s mégis szabadságuk pajzsa egy területet fedez, mely felér kiterjedésében Európa kétharmadával, s hajóik a kerek föld minden tengerét hasítják. E csodát művelte egyetlen szócska, melyet cselekvésük jelszavának választottak: "Go ahead", menj előre. De átlátták, hogy tudatlanok éppúgy, mint a vakok, nem mehetnek előre, s azért az ismeretek terjesztését az állam s társadalom feladatai közt legelsősorba helyezték. Ezen elvhez képest bárhol a rengetegben, ha csak öt család megtelepszik, első gondjuk fakunyhóik közepette egy iskolát fölépíteni, s a tanító sohasem hiányzik, mert a tanítási buzgalom annyira vérében van e népnek, hogy ezerenként vállalkoznak önkéntes tanítók, s különösen fiatal nők, sokszor jómódú, sőt gazdag családokból, kik nem haboznak elhagyni a kényelmes szülői házat; és ezer, de kétezer angol mérföldnyi távolságra is a pusztaságokban elhinteni a tudomány cseppjeit.

Azért is lett oly hamar nagykorúvá a nemzet.

Hasonló példákat kisebb-nagyobb mérvben láthatunk Európában is: csak nevét kell említeni Svájcnak, Hollandiának, Belgiumnak, Skandináviának, s minden művelt ember tudja, mennyivel csekélyebb ott az ellentét a lakosság közt, mintsem azon országokban, hol kevesen bírják a tudományt. Ezen példák elégségesek annak bebizonyítására, hogy terjeszteni kell minden eszközökkel s fáradhatatlanul az ismereteket, a tudományt...

... szövetség alakítására szólítom most fel azon polgártársaimat, kiknek a népnevelés nem puszta szó vagy jámbor óhajtás, kik ellenkezőleg, készek a munka terére állani és a nemes célt vagy némi időáldozattal, vagy filléreikkel, vagy némi tevékenységgel előmozdítani. Ne ijedjen meg senki e szavaktól: az áldozat nem oly nagy, mert az egyesített erő csodákat mível anélkül, hogy az egyes tag az erőfeszítést megérezné.

A "népnevelési szövetség" előrajza egyszerűen ez volna: azok, kik tagokul be akarnának a szövetségbe állani, vallás-, osztály- s rangkülönbség nélkül e sorokat írnák alá:

"Alólírtak kijelentik, hogy személyesen kívánnak hozzájárulni a népoktatás terjesztéséhez, miért is pártolják a népnevelési szövetség létrehozását, melynek kebelében semminemű vallási vagy politikai vélemény külön érdekei nem pártoltatnak."

Kitűzött céljához képest a szövetség e következőkben körvonalozná működését.

Községenként népoktatási körök alakulnak, melyek függetlenül szervezkednek saját belátásuk s a helyi körülmények szerint, egyedül a fennebb idézett program képezi a külön körök szellemi egységét. E program oly széles, hogy egy födél alatt egyesíthet minden véleményt, bármily eltérők legyenek azok egymástól az eszközök megválasztásában.

A népoktatási körökből ki legyen zárva nemcsak minden vallási és politikai kérdés feszegetése, de általában minden vitatkozás, mely a néptanítási körön kívül esik, mert ez csak meghasonlást szül, s egyenest a Babilon-torony zavarához vezet az ismeretterjesztés minden haszna nélkül.

Egy központi bizottmány alakítása, mely arra szorítkoznék, hogy a szövetség előmenetelét evidenciában tartsa, s a hozzá befolyt nevelési eszközöket, könyveket, műszereket, térképeket oda, hol leginkább szükségeltetnek, elosztogassa, s egy központi orgánumot létrehozzon, ami egyik nélkülözhetetlen emeltyűje a sikernek.

Időszakonkint a társaság összejöveteleket tart, melyben az ügyhaladásáról számot adnak, kívánataikat előadják, hiányaikat felfedezik, jeles működő tagokat jeleznek.

A szövetség céljai kivételére minden tag egy csekély évi adományra kötelezi magát, mely nem lehet kevesebb egy forintnál.

Emlékezzünk Batthyány Lajos^[322] nagy hazánkfia 1847-i országgyűlésben mondott szavaira: a tudományt be kell vinni a cigány kunyhójába is.

Munkára tehát! mert csak úgy fog Magyarország élni, haladni és gyarapodni!^[323]

A szövegközlés alapja: Gyulai Gyulay Béla: A felnőttek oktatása és a Budapesti Népoktatási Kör története. Bp. 1895. 3-8. l.

54
MAÁR PÉTER PÁL^[324] INDÍTVÁNYA NÉPKÖNYVTÁRAK SZERVEZÉSÉRE
Pest, 1871. november 28

A népművelődésnek az írás-, olvasás- és számolásra való oktatáson kívül ennél sokkal magasztosabb s hathatósb eszköze népszerű, közhasznú ismereteket terjesztő könyvek kiadatása s az emberi társadalom alsó és közép köreiben való lehető legnagyobb elterjesztése lévén, alulírott ezennel bátorkodik a Népoktatási Kör^[325] által felállítandó könyvtár létesítését indítványozni.

E könyvtár előre látható kettős célja:

a) hogy szegényebb sorsú, tudományos vagy hivatalnoki pályára készülő egyéneknek igen olcsó kölcsönkönyvtárul szolgáljon;

b) hogy a kör céljainak megfelelő, népszerű s közhasznú könyvek szerkesztésénél a legnagyobb választékú anyagot nyújtsa.

Pesten mindeddig létező könyvtáraink jobbára elavult vagy oly művekkel telvék, melyek a népművelődés céljaira alig használhatók fel.

Kubinyi Ágoston^[326] őméltósága Losoncon alapított közhasznú könyvtárt, melynek művei száma ma már a 20.000-et meghaladja.

Pest városának pedig birtokában lévő Frank-féle könyvtárnak^[327] mindeddig nem vehette hasznát senki, rendezetlenül heverve valamely poros tárban.

Végre indítványozó egy 9000 kötetnyi, a tudományok és ismeretek minden ágából való német, francia és magyar nyelven írt műveket tartalmazó könyvtár megszerzésére szolgálhatna utat, módot.

Ez utóbbi könyvtár megvásárlása után a Népoktatási Kör Pest városa hatóságával tehetné magát érintkezésbe a Frank-féle könyvek felhasználhatása és egy "városi nyilvános könyvtár" felállítása iránt.

A hazánkban való tudományosság általánosítása és népszerűsítése céljából tett ezen indítványom támogatására talán nem is szükséges említenem, miszerint Nyugat-Európa legkisebb városaiban is léteznek már hasonló célú könyvtárnak, melyek népmívelődést máris nagymértékben előmozdították.

A szövegközlés alapja: Gyulai Gyulay Béla: A felnőttek oktatása és a Budapesti Népoktatási Kör története. Bp. 1895. 66-67. l.

55
MOCSÁRY LAJOS^[328]
A KÖZMŰVELŐDÉSI EGYLETEK BÍRÁLATA
1886 január

Bátortalanságot tanúsítottak a közművelődési egyletek, midőn nem vallották be igazi céljokat, s második szavuk az volt minden alkalommal, beszédekben és hírlapi cikkekben, hogy a világért sem akarnak támadólag fellépni a nem magyar nemzetiségek ellen. Ezzel elárulták annak érzetét, hogy tilosba léptek. Az őszinteség hiánya nyilatkozik egész sorozatában a szólásformáknak, melyek az egyletek alakulásának alkalmával használatba vétettek.

Hamis maga az elnevezés: "közművelődési" egylet. A közművelődés a maga egyetemében nem képezheti tárgyát egyleti működésnek; egyes ágai, egyes eszközei alkalmasak lehetnek arra, hogy egyleti működés által karoltassanak fel, de a közművelődés általánosságban véve oly terjedelmes valami, annyira igénybe veszi a társadalom s az állam egész tevékenységét és erejét, hogy egyleti munka speciális tárgyát éppoly kevéssé képezheti, mint egy más dolog, melyre szintén egylet van keletkezőben, az erkölcs-nemesítés.

Kapunk is erre némi magyarázatot azzal, hogy az egyletek célja "magyar kultúrát" terjeszteni a nem magyar nemzetiségek között. Magyar kultúra! Van-e a kultúrának nemzetisége?...

Beszélhetünk a kultúra állapotáról a különféle országokban, de német, francia, angol, magyar kultúra - ezek nem tiszta, határozott fogalmak, s kivált azt, hogy a speciális magyar kultúra [mi], bajos volna megmondani. Ha tehát az egyletek a magyar kultúrát akarják a nem magyar nemzetiségek közt terjeszteni, ez nem jelenthet egyebet annál, hogy a magyar nyelvet akarják köztük terjeszteni, s őket oda terelni, hogy művelődésben - amennyiben ez a nyelv közvetítésével történik - csakis a magyar nyelv útján haladhassanak elő...

De menjünk tovább a mozgalomnál forgalomba jött szólásformák jellemzésében, nem fogunk találni egyetlen őszinte szót. Azt mondják, az egyletek célja hazafias szellemet ébreszteni a nemzetiségeknél. Egyleti úton hazafiságra tanítani az embereket - nagyon különös vállalkozás.

Az egyletek főképpen az iskolák útján szándékoznak működni, de iskolában tanítani a hazafiságról nem lehet, mert a hazafiság nem diszciplína, hogy tantárggyá lehessen tenni, mint a számtant vagy akár a vallást is. A hazafiságnál legfőbb tényező a szülőföldhöz való ragaszkodás: ez természetes ösztönérzelem, melyre nem kell senkit mint kötelességre tanítani... Amennyiben pedig a hazafiság alatt az államhoz való ragaszkodás értendő, ennek fenntartása és fokozására egészen más eszközöket kell alkalmazni, mint amilyenek az egyletek programjában foglaltatnak. Ha azt akarjuk, hogy a mai nemzetiségek ehhez az államhoz ragaszkodjanak, biztosítani kell őket afelől, hogy a magyar állam nem exkluzív természetű, s minden itt élő nemzetiségnek készséggel megadja a biztosítékokat, hogy itt fennmaradhassanak s szabadon fejlődhessenek. Biztosítani kell számukra azt, hogy magukat a hazában otthon érezhessék. Biztosítani kell számukra szabadságot és jólétet...

Nincs egyetlen ember a nemzetiségek körében, ki előtt frázisokkal az egyletek irányát, célját beburkolni sikerült volna. Nem magyar emberhez való az efféle színeskedés, nem csoda, ha a szerepből csakhamar kiestek némelyek... [mint ahogy] Szatmárnak tősgyökeres magyar fiai félretették a diplomatizáló erdélyi álarcot, s a testvérmegyékhez intézett körlevelüket egyenesen ezen mindent megmondó szentenciával kezdik: "magyarnak lenni és az ezen fogalommal egybekötött hivatást minden irányban betölteni a haza minden egyes fiának szent kötelessége". Ez aztán meg van mondva magyarán, ez nem frázis, hanem ki van mondva a szándék, ki van tűzve a cél...

Állapodjunk meg a szatmári körlevél bevezető mondatánál, mert benne van egész gondolata annak a felfogásnak, mely legújabban a közművelődési egyletek alapításában nyert konkrét kifejezést. Hol veszi Szatmár a jogalapot, hogy a haza minden fiát kötelezze arra, hogy magyar legyen?

Hol van az az isteni és emberi törvény, melynek alapján ezt a kötelességet megállapítani lehetne? Vajon erkölcsileg vétkes dolog-e tótnak vagy románnak lenni? Az a tót vagy román ember tehet-e róla, hogy a nemzetiségéhez való ragaszkodást az anyatejjel szívta be?

Tette ezt bona fide [jóhiszeműen] tán húsz ivadék egymás után, s most arra ébred fel, hogy a hazafiság elleni bűnben leledzik, ebben született és fogantatott. Így egyszerűen tehát magyar lételre kötelezni senkit nem lehet, s ha okát kérdi az a nemzetiségbeli ember, hogy miért kötelessége neki magyarrá lenni, nem tudunk egyebet mondani, mint azt, hogy mi azt úgy szeretnők. Még jobb így megmondani, mint érvül azt hozni fel, hogy a haza minden fiának azért kötelessége magyarrá lenni, mert Magyarországban jó hazafi csak magyar ember lehet. Ezzel az érvvel nem tanácsos előállni, mert hát ezzel elismerjük, hogy a dolog természetében fekszik az, hogy a más nemzetiségbeli jó hazafi nem lehet, s ekkor ő magát a hazafiasság kötelessége alól felmentettnek tekintheti. De nem is igaz az állítás, mert békés időkben sohasem tapasztaltunk a nemzetiségek részéről renitenciát a haza, vagyis az állam iránti kötelességek teljesítésében, az 1848-i példák pedig örvendetes jelenségeket mutatnak, hogy más nemzetiségbeliek lelkesen szolgálták a magyar ügyet éppen akkor, mikor valamennyiöket erősen bujtogatta ellenünk a hatalom...

Mindenesetre nagyon sajátságosan jellemzi az egyleti mozgalmat, hogy minden tisztán körvonalazott terv és program nélkül indult meg... Akarnak valamit, de maguk sem tudják mit. Mintha csak tüntetés akart volna lenni az egész dolog. Magyarosítani mindenáron, mindegy akármiként. Mintha csak arról lenne szó, hogy lendület adassék az egész társadalomnak, hogy úton-útfélen, minden lehető eszközzel meginduljon országszerte a magyarosítás művelete. S erre meg is van e percben a társadalomban a hajlandóság, de a pozitív eredmény alig lesz más, mint a nemzetiségek alarmírozása...

Maguk is akarnak az egyletek népiskolákat állítani; ez alig lesz lehetséges, legalább egyelőre, mert ehhez nincs pénzök. Joguk van hozzá a népiskolai törvény szerint a társulatoknak, de sok nehézségbe ütköznének, ha iskolák állításában a felekezetekkel vagy községekkel konkurálni akarnának. Magyarosítás céljából azonban felesleges is volna az egyleteknek új iskolákat állítaniok, melyekben azután a fősúly a magyar nyelv tanítására fektettetnék, mert hogy az minden iskolában taníttassék, arról már gondoskodott az 1879: XVIII. tc. A népiskoláknál tehát alig marad más szerep az egyletek számára, mint az államnak való segédkezés.

Ennek a népiskolai, illetőleg óvodai eljárásnak úgy az állam, mint a nemzetiségek részéről a legtöbb esetben csakis magyarosító célja lehet, és nem az, hogy minden honpolgár részére megkönnyíttessék a közpályákon való boldogulás. Minden honpolgár nem akar közpályán boldogulni; a falusi iskolák növendékeinek alig egy-két százaléka van szülői által arra szánva, hogy "úri" pályára lépjen; ennek az egy-két százaléknak a magyar nyelven való előmeneteléről tud gondoskodni a szülő maga, más módon nem szükség, hogy otthon, a maga falujában tanuljon meg magyarul, mit úgysem érhet el tiszta tót vagy román környezetben... Ha nem akarják az egyletek csattanósan meghazudtolni a "közművelődési" elnevezést, ily műveletekhez segédkezet nyújtaniok nem szabad. Sajnos, hogy az állam az 1879: XVIII. tc. meghozatalával erre az ösvényre lépett, ne kövesse a tévúton a társadalom...

A szövegközlés alapja: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. 1867-1892. Összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta: Kemény G. Gábor. Bp. 1952. 704-706. l.

56
VÖRÖSVÁRY FERENC^[329] FŐTITKÁR ÉVI JELENTÉSE
AZ ERZSÉBET NÉPAKADÉMIA^[330] MŰKÖDÉSÉRŐL
1913. május 31.

(Részlet)

6. Könyvtárunk forgalma érte el a legnagyobb emelkedést. Ennek oka részben a könyvanyag gyarapodása, részben pedig az új könyvtári katalógus. A könyvtárban olvasott ez idén 2720 tag 9308 kötetet, s kölcsön vett 1166 tag 23.414 kötetet, összesen tehát 3886 tag 32.722 kötetet olvasott. Tavaly összesen 3425 tag olvasott 17.429 kötetet s így ezidén 461 taggal és 15.293 kötettel gyarapodott könyvtárunk forgalma.

Nem hagyhatom itt megjegyzés nélkül azt a szembeszökő jelenséget, hogy a 32.722 kötet közül 23.497 kötet volt szépirodalmi és 9225 kötet tudományos, vagyis: 71,81%-át teszi az egész könyvtári forgalomnak a szépirodalom, 28,19%-át pedig a tudományos művek...

A könyvtár állapota ma 9611 mű 8144 kötélben, 24 197 korona 94 fillér értékben, s így az ez idei szaporulat 576 mű 931 kötetben 2329 korona 25 fillér értékében.

7. Állandó tagjaink száma ez idén

Pártfogó tag					35
Törzstag					21
Működő:	a) alapító		336
	b) előadó		198		534
Rendes tag:	a) 20 koronás		24
	b) 3 koronás		49		73
		Összesen	663	tavaly	636
Ez idei szaporulat					27 állandó tag

8. A havonként 25 fillért fizető rendes tagok - akiknek száma hónapról hónapra változik, mert alapszabályaink értelmében csak arra a hónapra váltják meg tagsági jegyüket, amely hónapban előadást hallgatnak vagy a könyvtárt használják - alkotják az Erzsébet Népakadémia tagjainak zömét, ők adják hallgatóságunk túlnyomóan nagy részét, s ők használják legnagyobb mértékben könyvtárunkat is. Ezeknek a száma volt ez idén 6787, szemben a tavalyi 5724-gyel, s ennek folytán ez idén 1063 ilyen, 25 fillért fizető rendes taggal volt több...

Szinte csonka volna e jelentésünk, ha nem számolnánk be arról, hogy ez a 6787 tag a társadalom mely rétegeiből kereste föl az Erzsébet Népakadémia tudományt, műveltséget és gyakorlati ösmereteket nyújtó előadásait és könyvtárai?

Volt közöttük:

168	önálló iparos	tavaly	138
2184	ipari munkás	tavaly	1818
754	tanonc	tavaly	627
59	önálló kereskedő	tavaly	41
851	kereskedősegéd	tavaly	716
854	köz- és magántisztviselő	tavaly	709
248	értelmiségi	tavaly	206
38	katona	tavaly	29
170	tanító, tanítónő	tavaly	141
408	szak- és felső iskolai hallgató	tavaly	338
1053	foglalkozást be nem mondó nő (nagyrészt családtagok)	tavaly	961

Összesen tehát 6787 rendes, 25 filléres tag, tavaly 5724.

Mit tanúsítanak ezek a számadatok? Azt, hogy az Erzsébet Népakadémiának most lezárt tizenegyedik esztendejében a tagok száma, a könyvtár forgalma, az előadások, tanfolyamok, kurzusok száma és hallgatói, valamint a kirándulások sűrűsége és résztvevőinek száma a legnagyobb volt a Népakadémia fönnállása óta...

A szövegközlés alapja: Jelentés az "Erzsébet Népakadémia, a Magyar Népművelődés Csarnoka" tizenegyedik évi működéséről. Bp. 1913. 14-16. l.

A könyvtárak központi irányítása

57
MÚZEUMOK ÉS KÖNYVTÁRAK ORSZÁGOS SZERVEZÉSE
1894. április 27.

A hazai közművelődési és tudományos egyesületek f. évi április 27-én az új városháza tanácstermében tartották meg második országos értekezletüket, melynek célját a vidéki múzeumok és könyvtárak szervezését előkészítő Országos Múzeumi és Könyvtári Bizottság megalakítása és a szervezkedési akció munkaprogramjának megállapítása képezte. Az értekezleten közéletünk számos kitűnősége megjelent, s az országnak majdnem valamennyi közművelődési és tudományos egyesületei képviselve voltak. Az országos bizottság megalakulván, annak elnökévé Széll Kálmán^[331], társelnökeivé gróf Andrássy Tivadar^[332], Thaly Kálmán^[333], Gerlóczy Károly^[334], Pulszky Ferenc^[335], gróf Bethlen Gábor^[336], gróf Károlyi István^[337] és dr. Kuncz Adolf^[338] választattak meg. A bizottság azóta már megkezdte működését, s Széll Kálmán elnök és Porzsolt Kálmán^[339] titkár emlékiratot intéztek a képviselőházhoz, melyben kérik, utasítsa a Ház a kormányt, hogy úgy a régészeti leletek, mint a nyomtatványok kötelező példányai ügyének törvény útján rendezése tárgyában még ez év folyamán tegyen az országgyűlésnek előterjesztést. A nyomtatványokra nézve különösen azt javasolta a bizottság, hogy minden vármegye területén megjelenő nyomtatvány egy köteles példánya a Magyar Nemzeti Múzeumon kívül küldessék be a vármegye székhelyére s ott az esetleg már létező hatósági, egyesületi vagy iskolai könyvtár gyarapítására fordíttassék vagy egy később létesítendő közkönyvtár alapja gyanánt a levéltárban helyeztessék el. A vidéki múzeumok és könyvtárak szervezése érdekében megindított üdvös mozgalom már eddig is szép eredményeket tüntet fel. Turóc vármegye 20.000 frt-ot szavazott meg egy megyei múzeum és könyvtár alapítására; az eperjesi közkönyvtár létesítését az ottani Széchenyi-kör fogja megvalósítani. Sopron, Fejér és Esztergom vármegyékben a már létező történelmi társulatok fáradoznak ez irányban, s példájukra többi vármegyékben is megindult az akció, hogy tudományos és kulturális társulatok létesítésével biztosítsák az országos mozgalom sikerét. Az Országos Múzeumi és Könyvtári Bizottság mindent elkövet, hogy e mozgalom egyetemessé váljék, s az általános lelkesedés, mely működését az ország minden részében üdvözli, remélhetővé teszi, hogy rövid idő alatt tényleges eredményekkel járulhat hozzá a hazai közművelődés fejlesztéséhez.

A szövegközlés alapja: Magyar Könyvszemle. Bp. 1894. 208. l.

58
A MÚZEUMOK ÉS KÖNYVTÁRAK ORSZÁGOS FŐFELÜGYELETE^[340]
Bécs, 1897. december 10.

A hazai könyvtárak fejlődésének ügyében nagy fontosságú intézkedésekkel zárult le az 1897. év, melynek folyamán a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter^[341] a törvényhatósági, községi, felekezeti és egyesületi múzeumok és könyvtárak országos felügyeletére, szervezésére és gyarapítására vonatkozó részletes szabályzatot terjesztett ő cs. és apostoli királyi felsége jóváhagyása elé.

E szabályzat a törvényhatósági, községi, felekezeti és egyesületi múzeumok és könyvtárak felett az állami felügyelet gyakorlásán országos főfelügyelőséget, ez intézetek ügyének társadalmi úton leendő támogatására országos tanácsot létesít, melyben részben a Múzeumok és Könyvtárak Országos Bizottsága által három évre megválasztott és a miniszter által megerősített 15 tagon kívül az országos főfelügyelőség tagjai a belügyminisztérium kiküldötte, a Központi Statisztikai Hivatal igazgatója, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója és osztályvezetői, az Országos Levéltár, a budapesti Egyetemi Könyvtár, az Országos Képtár és az Országos Iparművészeti Múzeum igazgatói foglalnak helyet.

Őfelsége a szabályzatot 1897. december 10-én kelt legfelsőbb elhatározásával jóváhagyván, Fraknói Vilmos^[342] püspököt kinevezte a múzeumok és könyvtárak orsz. főfelügyelőjévé. E legfelsőbb elhatározással kapcsolatban a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter az országos főfelügyelő helyettesévé, három év tartamára, Szalay Imre^[343] min. tanácsost, és felügyelőkké, szintén három év tartamára, dr. Krenner József^[344], dr. Hampel József^[345], dr. Fejérpataki László^[346] egyetemi tanárokat és dr. Horváth Gézát^[347], a Magyar Nemzeti Múzeum igazgató-őreit, Radisics Jenőt, az Orsz. Iparművészeti Múzeum igazgatóját és Kammerer Ernő^[348] orsz. képviselőt, az Országos Képtár kormánybiztosát nevezte ki; s egyidejűleg megerősítette az Országos Múzeumi és Könyvtári Bizottság közgyűlésének határozatát, mellyel a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának^[349] elnökévé, három évi megbízással, Széll Kálmán^[350], előadó-titkárává Porzsolt Kálmán^[351] választattak meg...

A szövegközlés alapja: Magyar Könyvszemle, 1898. 83-84. l.

Világnézetek csatája a népkönyvtárak körül

59
SZABÓ ERVIN
ÁLTALÁNOS IRÁNYELVEK NÉPKÖNYVTÁRAK
KÖNYVEINEK MEGVÁLOGATÁSÁRA^[352]
1907

(Részlet)

A társadalom jelenségeinek kauzális nézése követeli, hogy minden intézménynek "célját" azokból az okokból igyekezzünk megállapítani, amelyek keletkezésére és létezésére vezettek. Azon a nézeten vagyunk, hogy semmiféle társadalmi intézményt nem lehet tartósan fönntartani, amely nem a tömegeknek, helyesebben a társadalom egy vagy esetleg több rétege, osztálya szükségleteiből, tehát érdekéből fakad, és annak tovább is megfelel. Bizonyos, hogy minden intézményt, amely akár eredeti céljától eltért, akár azon tömegek szükségletei változtak, amelyeket kielégíteni hivatva volt, csakis kényszerrel - a politikai és jogi hatalom esetleg szelídebb, a fegyveres hatalom durvább kényszerével - lehet fönntartani.

Amikor a népkönyvtárakról van szó a szabad tanításnak szentelt kongresszuson, természetszerűleg eleve ki kell zárnunk a népkönyvtárak szervezésének, irányításának, fönntartásának minden oly alakját és módját, amely előreláthatólag egyedül a fizikai hatalom kényszerével, vagy politikai, vagy erkölcsi nyomás alatt volna képes létezni. Azért, hogy ezt az intézményt azzá tehessük, aminek lennie kell: élő valósággá, szerves alkotórészévé az olvasók és használók mindennapi életének, ahhoz vizsgálnunk kell és megállapítanunk, hogy a nép mely rétegeinek szükségleteit hivatott kielégíteni, milyenek azok a szükségletek, és hogyan közelíthetjük meg a legkönnyebben azoknak teljes kielégítését?

A népkönyvtárak történetéből tudjuk, hogy azok - elenyésző kivétellel - a városokban jöttek létre, vagy pedig oly helyeken, amelyek a városi életnek jellegzetes tüneményét: ipari munkásságnak agglomerációját [tömörülését] - mutatták, ha nem is régi falak és emeletes házak között: nagy gyártelepeken. Azt is tudjuk, hogy ezek a könyvtárak eleinte azzal a bevallott tendenciával létesültek, hogy a tudásnak és a műveltségnek félelmetes különbségeit a vagyonos osztályok és a proletárság között áthidalják, be nem vallott, de összeállításuk elveiből igen sokszor kétségbevonhatatlanul kitűnő föladatuk ellenben az, hogy ún. hazafias, erkölcsös, vallásos irodalommal nem tudásukat, hanem erkölcsüket hozzák közelebb a vagyonos osztályokéhoz, vagyis a "lázadás" szellemét öljék ki belőle. Azt is tudjuk, hogy ez a törekvés csütörtököt mondott, hogy a munkásosztály gazdasági és politikai szervezkedése és harca - amit régen "lázadásnak" neveztek - országonként és időnként több vagy kevesebb hevességgel, hol szelídebb, hol erőszakosabb formák közt, de mindenütt megindult és csak balga önámítás tagadhatja, hogy a munkásosztály mind szélesebb rétegeit vonja körébe. És azt is tudjuk végül, hogy a népkönyvtárak ennek dacára nemcsak hogy fönnmaradtak, hanem szerte a világon elterjedtek, hatalmasan megnövekedtek, sőt már-már - lehet mondani - minden tekintetben háttérbe szorítják a régi, tudományos könyvtárak jelentőségét is.

Mi következik ezekből a történeti tényezőkből?

Két megállapítás.

Az első az, hogy a népkönyvtárak a népéi, a munkásságéi. Ez a kijelentés mindenesetre közhelyként hangzik, annyira magától értetődőnek látszik. Valóban az is. Mégis nem fölösleges hangsúlyozni. Mert nemcsak a múltban igyekeztek a népkönyvtárakat művelő hivatásuktól eltéríteni, és az alapítók és fönntartók, gyárosok, az egyház stb. szolgálatába szegődtetni; ez a törekvés hellyel-közzel ma is érvényesül. És minél kezdetlegesebb valamely ország népkönyvtárügye, annál erősebben tör érvényre. Ezt látjuk Magyarországon is. Ezért nem fölösleges hangsúlyoznunk, hogy a népkönyvtárak a népéi, nem pedig azon osztályokéi, amelyek sokszor igen dicséretes buzgalmukkal a népkönyvtárügy fejlesztése iránt gazdasági és politikai törekvéseket lepleznek.

A másik megállapítás ennek logikus folyománya. A nép könyvtárainak nem lehet más céljuk, minthogy a nép szükségleteit művelődés és szórakozás iránt szolgálják. Vagyis a tudomány köréből azt kell nyújtaniuk, ami a munkásság gazdasági, társadalmi és politikai törekvéseivel és harcaival közvetlen vagy közvetett vonatkozásban van, azok eredetét, történetét megvilágítja, elméleti alapjukat szélesíti és tudományos perspektívát nyit a jövőre. Szóval mindazt, ami az egészségesebb, teljesebb, tisztább, tudatosabb, egyszóval: emberiesebb létért való törekvéshez fegyvereket szolgáltat. A szórakoztató irodalom, a szépirodalom és a művészeti irodalom köréből pedig nyújtaniok kell azt, amit a tömegek tényleg élvezettel olvasnak.

Szillabusomban bővebben vázoltam azokat az általános irányelveket, amelyek az imént mondottak alapján népkönyvtárak könyveinek megválogatására kínálkoznak. Itten most a külföldi népkönyvtárak történetéről és a szakemberek ítéleteiből vett néhány adattal szeretném bizonyítani, hogy úgy a tudományos, mint a szépirodalmi anyag olyan összeállítása, amely a szillabusomban kifejtett általános elvekkel ellenkezik, teljesen sikertelen maradt.

Általános irányelvek népkönyvtár könyveinek megválogatásában.

1. A népkönyvtár célja, hogy olvasóinak ismereteit a jelen és a múlt idők természeti, társadalmi és tudományos eseményeiről, nézeteiről és törekvéseiről gyarapítsa, és hogy a szépirodalom és a művészet kiváló termékei útján szórakoztatásukról és érzelemviláguk differenciálásáról gondoskodjék.

2. Ezen céljai követésében csak az igazság és a szépség elvei vezethetik.

3. Minthogy azonban ezek az elvek igen változók, és az osztályok és pártok folytonos harcának reflexeként minden korban és minden osztály és párt számára más-más tartalommal bírnak, senki sincs, aki az objektív igazság ismeretével dicsekedhetnék; ezért a népkönyvtár is eltéveszti hivatását, ha egyetlen társadalmi, politikai vagy tudományos irányzat szolgálatába szegődik.

4. Nem tartozhatik ennek folytán a népkönyvtár föladatai közé, hogy a "hazafiságot", a "vallást", a "nemzeti eszmét" stb. védelmezze, terjessze. Hazafisága, vallása, nemzeti eszméje minden osztálynak van s mindenkié más. A legkevésbé azok a könyvek fejezik ki, amelyek irányzatosan egy általános, a nép minden osztályát és rétegét egyformán felölelő hazafias eszményt konstruálnak. Mert szülőföldje, kedves helyei és emberei, ősei és hősei, eszményei és vágyai minden, lelkében művelt embernek (legyen az "úr" vagy "paraszt") vannak; de hogy mi az, amit szeret, mi az, amire vágyik, mi az, amire törekszik, az főként társadalmi helyzetétől és műveltségétől függ, és ezek a tényezők határozzák meg kényszerűséggel; ezért minden népkönyvtár, amely egy ilyen irányzatot akar olvasóira reá erőszakolni, reménytelen és haszontalan munkát végez.

5. Az egyetlen irányelv: öntudatos, igaz és bátor embereket nevelni. Hogy minden ember ismerje helyét és szerepét a természetben és a társadalomban, hogy meggyőződéseit leplezetlen őszinteséggel képviselje és bátran törekedjék azon irányban, amelytől a társadalomnak, amelynek ő is része, jobb berendezését reméli: ezt tartsa mindenki, akinek népkönyvtárak intézésével dolga van, legfőbb vezető elvének.

6. A népkönyvtár ezt azzal segíti elő, hogy a múlt és a jelen összes világmozgató problémáit legjobb képviselői útján ismerteti: akár kedvesek azok valakinek, akár nem. Csakis a vélemények harcából alakul öntudatos lét, egyéni nézés, szellemi önállóság; csak az így nevelt emberek látják világosan a társadalmi és politikai problémákat és harcokat, mint a természetes fejlődés láncszemeit, és mozdítják elő tudatosan ezt a fejlődést, melynek hátráltatása vagy megakasztása csak igen kisszámú rétegnek az érdeke.

7. Az egyetlen követelmény, amelyet minden irány és minden párt irodalmi képviselete iránt támasztani kell, az, hogy tudománya színvonalán álló becsületes munka legyen.

8. Ugyanezekből folyik, hogy a szépirodalmi rész megválogatásában is csak a legfejlettebb esztétikai ítéletek vezethetnek. Nem "hazafias" irodalom, sem "erkölcsös" irodalom, sem a régi íróknak sokszor csak irodalomtörténeti érdekkel bíró munkái, hanem szép irodalom. Nem régi, nem "hasznos" könyvek, hanem csak szép könyvek.

A szövegközlés alapja: Népmívelés, 1907. 270-278. l.

60
GULYÁS PÁL^[353]
A NÉPKÖNYVTÁRAK SZERVEZÉSE, FENNTARTÁSA ÉS KEZELÉSE
1909

(Részlet)

... Hazánkban az első egyesület, mely az ország egy részében népkönyvtáraknak társadalmi eszközökkel való felállítását programjába vette, az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület^[354] volt, mely még alakulásának évében, 1885-ben, Szabó Sámuel főgimnáziumi tanár elnöklete alatt külön népkönyvtári albizottságot küldött ki a kérdés előkészítésére. Ez albizottság, melynek tagjai dr. Hegedűs István, Kozma Ferenc és Sándor József voltak, a következő irányelveket dolgozta ki:

"1. Legyenek népkönyvtárak, melyek nem zárják ki sem az erotikai elemet, sem a komolyabb gondolkodáshoz illő tárgyakat; annyival inkább, mert az ifjúsági könyvtárakat maga a kultuszminisztérium is gondjába vette, és ez irányban a szűkös viszonyok mellett is megteszi a lehetőt. Természetesen az érettebb ifjak számára írott némely olvasmány bizonyára lesz az ilyen könyvtárakban is, melyeknek használatára nézve a lelkész és néptanító urak felügyeletet gyakorolhatnak az ifjabb nemzedék felett.

2. Az irányra nézve hazafias, erkölcs- és ízlésnemesítő ismereteket terjesztő művekből alkotandók össze e könyvtárak. Az EMKE munkaprogramjában kimondott elvekre tekintettel a bizottság óvakodik a vallásos érzületet sértő művektől.

3. A netalán ajándékba kapott könyvekből csak a fennebbi elveknek megfelelő és föltétlenül érdemes műveket veszi föl a bizottság jegyzékébe.

4. A könyvek erős, illő kötésben, kész katalógussal bocsátandók használatba, illetve küldendők meg az illető községbe. Az ifjúságnak szánt művek pedig külső jegy által lesznek megkülönböztetve."

Miután ez alapelveket az EMKE választmánya is magáévá tette, a bizottság gondosan átnézte a hazai irodalmat, s egy mintegy 130 kötetből álló mintajegyzéket állított össze, mely külön-külön csoportosította a szépirodalmi, történeti és gazdasági anyagot.

Az egyesület az első évi népkönyvtári költségekre 1000 frt-ot, a további évekre pedig 600 frt-ot irányzott elő. Az első könyvtárak 1888 őszén kerültek szétosztásra; összesen 13 könyvtár, melyek ára 80-100 frt közt ingadozott. 1908 végéig a Múzeumi és Könyvtári Értesítőben^[355] közölt hivatalos kimutatás szerint összesen 219 könyvtárat létesített az egyesület, melyek közül 62 államsegélyből, a többi viszont kizárólag az egyesület társadalmi úton befolyt jövedelméből, illetve a földmívelésügyi kormány támogatásával állíttatott fel.

Az EMKE eredményes munkásságát a kilencvenes évek végén a Felvidéki, Délmagyarországi és Dunántúli Magyar Közművelődési Egyesületek is utánozták a saját működési területükön. Ez egyesületek közül azonban csupán az EMKE volt abban a helyzetben, hogy 20 könyvtárat részben a maga anyagi forrásaiból alapítson, a többi egyesület kizárólag államsegélyből fedezhette a népkönyvtári tevékenységének költségeit.

Egy-egy nagyvárosra szorítkozó helyi egyesületeket közül szép eredményeket értek el a hazánkban Budapesti Könyvtáregyesület^[356], melynek II. kerületi népkönyvtára 1907-ben 3627 művet 6855 kötetben tartalmazott, s 20.465 kötetes forgalmat ért el; a kassai Kazinczy-kör, mely 1678 kötetes népkönyvtárával 1907-ben 12.073 kötetnyi forgalmat fejtett ki; a Pécsi Ingyenes Népkönyvtáregyesület, mely 1831 kötetes népkönyvtárával ugyanez évben 10.193 kötetes forgalmat bonyolított le; a pozsonyi Toldy-kör, mely 5061 kötetes könyvtárával 1907-ben 6000 kötetnyi forgalmat mutatott ki, s a forgalom szempontjából valamennyit túlszárnyaló Temesvár-józsefvárosi Polgári Olvasóegylet, mely 7088 kötetnyi anyagával 50.388 kötetes forgalmat ért el 1907-ben. Ez egyesületek azonban, nagy forgalmuk dacára, igen szűkös anyagi eszközökkel rendelkeznek, s állami támogatás nélkül aligha volnának képesek ekkora eredményt kifejteni. Felszerelésük meg elhelyezésük pedig messze mögötte marad a külföldi, egyesületi alapon működő könyvtárak mögött, minők pl. a bécsi Zentralbibliothekverein, a hamburgi Patriotische Gesellschaft vagy a stockholmi munkásegyesület könyvtárai...

Hazánkban... olyan mérvű áldozatkészséget, aminővel Németország néhány nagy városában találkozunk, egyetlen városunk sem tanúsított. Maga a főváros egyáltalán semmit sem áldoz népkönyvtárakra, mert azt csak nem tekinthetjük áldozatnak, hogy egyik-másik egyesületi alapon keletkezett népkönyvtárat megtűr középületeiben, s néha-néha egypár száz korona segélyt adományoz. Községi népkönyvtárak felállítására s fenntartására még csak nem is gondol. Szomorú tünet, hogy a közelmúltban, amikor a főváros új, 200 milliós kölcsön felvételével akart lendíteni szükségletein, s a kerületek egymással vetélkedve dolgozták ki a közgyűlés elé terjesztendő szükségletek lajstromát - szó sem esett arról, hogy ideje volna kerületenkint külön községi népkönyvtárakat felállítani, melyek kielégítenék a lakosság szellemi szükségleteit.

Ha már maga a főváros, melynek pedig e mozgalomban elöl kellene járnia, ekkora részvétlenséget tanúsít, nem lehet csodálnunk, hogy a vidéki városok és községek is csak igen elvétve áldoznak valamit a népkönyvtári ügyre. A Múzeumok és Könyvtárak Orsz. Tanácsa hatáskörébe tartozó népkönyvtárak közül e sorok írásakor mintegy 500 terjesztette be 1908. évi jelentését. Átnézve e jelentéseket, arra a szomorú tapasztalatra jutottunk, hogy 500 könyvtár közül csupán 29, tehát az egésznek alig 6%-a részesül némi községi segélyben...

Ahol a népkönyvtári ügy a magánosok, a társadalmi egyesületek s a községek részéről egyformán mostoha elbánásban részesül, ott e fontos népművelési eszközről szinte kizárólag az állam tartozik gondoskodni...

Hazánkban a népkönyvtári ügy állami segélyezése igen fejlett fokon áll, s ha a mozgalom mégsem ölt nagyobb arányokat, ez annak a már említett sajnálatos ténynek tulajdonítandó, hogy úgy a társadalom, mint a községek áldozatkészsége csak igen csekély, szinte elenyésző mértékben nyilvánul. A népkönyvtárak állami segélyezését, illetve szervezését^[357] a Múzeumok és Könyvtárak Orsz. Tanácsa és Főfelügyelősége hajtják végre, melyeket Őfelsége 1897. dec. hó 10-én kelt legfelsőbb rendeletével léptetett életbe. E szervezetek megteremtése két férfiú nevéhez fűződik: Széll Kálmánéhoz^[358], aki mint a Dunántúli Közmívelődési Egyesület elnöke megindította a mozgalmat az Országos Múzeumi és Könyvtári Bizottság létesítésére, mely 1894-ben tartotta meg alakuló közgyűlését, és több évi eredményes munkásságával előkészítette az Orsz. Tanács és Főfelügyelőség megalakítását, s Wlassics Gyuláéhoz^[359], az Országos Tanács jelenlegi elnökéhez, aki mint az akkori vallás- és közoktatásügyi kormány feje, a nagy fontosságú intézmény megalkotását a magyar törvényhozásnál keresztülvitte. Hogy ez intézmények a m. kir. közoktatásügyi kormányaink által dicséretes előzékenységgel rendelkezésükre bocsátott tőkéket a nemzeti kultúra javára oly bőségesen kamatoztatták, azt ama férfiaknak köszönhetjük, akik az Országos Tanács és Országos Főfelügyelőség élén állva, az ügyek intézésére döntő befolyással voltak. Az Országos Tanácsnak az Orsz. Múzeumi és Könyvtári Bizottság, majd az ezt 1902-ben felváltó Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetsége választja meg ötévenkint az elnökét. Az első elnök az intézmény megalapítója, Széll Kálmán volt, akit őfelsége bizalma a m. kir. kormány élére szólítván, 1901-ben Berzeviczy Albert^[360] váltott fel. Miután az Orsz. Tanács második elnöke 1903-ban a vallás- és közoktatásügyi tárcát átvette, helyére a szövetség december 6-án tartott ülésén Wlassics Gyulát választotta meg, aki jelenleg is elnöke az Orsz. Tanácsnak...

Az Orsz. Tanács és Orsz. Felügyelőség munkásságának népkönyvtári részét a következőkben vázoljuk.

Fennállása első éveiben az Orsz. Tanács maga közvetlenül nem állított fel népkönyvtárakat, hanem a föntebb említett kulturális egyesületek útján létesített új népkönyvtárakat, illetve a mai létezők gyarapítására fordított kisebb-nagyobb pénzbeli segélyeket. Az első segély 1897/98. évi javadalma terhére 6000 K-t tett, mely az EMKE, FMKE és DKE közt oszlott meg; az 1899. évben két egyesületnek együtt 2000 K-t, 1900-ban öt egyesületnek 4000 K-t, 1901-ben tizenegy egyesületnek és könyvtárnak 19.000 K-t, 1902-ben 17 egyesületnek és könyvtárnak 25.700 K-t, 1903-ban ugyanennyi intézetnek 24.900 K-t, 1904-ben 18-nak 28.000 K-t, 1905-ben 23-nak 32.940 K-t, 1906-ban 32-nek 38.000 K-t, 1907-ben 68-nak 44.250 K-t, 1908-ban 48-nak 44.200 K-t folyósított, s az 1909. évben 29 intézetnek 41.300 K folyósítását irányozta elő. Az Országos Tanács tehát fennállása első tizenkét esztendejében 310.290 koronát fordított népkönyvtárak pénzbeli segélyezésére...

Az Orsz. Tanács hatáskörébe az általa létesített 408 könyvtáron kívül még az EMKE-könyvtárak közül 62, a FMKE-könyvtárak közül 115, a DMKE-könyvtárak közül 38 s a DKE-könyvtárak közül 32, végül egyéb egyesületi könyvtárak közül 47 könyvtár, összesen tehát 702 könyvtár tartozik. Ha ehhez hozzávesszük még az EMKE által társadalmi úton létesített 157, s a FMKE által ugyanígy létesített 20 könyvtárat, továbbá a m. kir. földmívelésügyi minisztérium által 1898. óta létesített gazdasági népkönyvtárakat, melyek száma 1907-ben 1874-re rúgott, de azóta közel harmadfélezerre emelkedett, s a Magyar Minerva^[361] utolsó (1904. évi) folyamában kimutatott 350 községi s egyesületi népkönyvtárat, melyek a Tanács hatáskörébe nem tartoznak, kiderül, hogy Magyarország 16.000 községében jelenleg közel négyezer népkönyvtár működik...

A szövegközlés alapja: Gulyás Pál: A népkönyvtárak szervezése, fenntartása és kezelése. Gyakorlati kézikönyv népkönyvtárak és kisebb könyvtárak kezelői számára. Bp. 1909, Athenaeum, 11-24. l.

Elgondolások a fővárosi könyvtárról

61
TOLDY FERENC^[362] JAVASLATA A PESTI VÁROSI
KÖZKÖNYVTÁR LÉTESÍTÉSÉRE
1868 január vagy február

(Részlet)

... Midőn a Tanügyi Bizottság a Tekintetes Közgyűlés azon kérdésére: "Mi történjék a közvádlótól a hatósághoz visszaérkező nyomtatványokkal?" - véleményét előterjesztené: a Tekintetes Tanács augusztus 27-i végzése folytán úgy hitte, hogy elébb a városi Frank-könyvtár^[363] mikénti felállítása és kezelése iránt leszen célszerű nyilatkoznia, mert e kérdés a hivatalos példányok kérdését is magában foglalja.

Kérdést nem szenved, hogy egy városi könyvtár felállítása városunknak nemcsak díszére, hanem a városi lakosság szellemi műveltsége, közvetve pedig annak anyagi jóléte előmozdítására is szolgálna.

E kettős célnak pedig úgy felelne meg egy városi könyvtár, ha: 1. az új irodalomnak, s főleg az angol, francia, német és magyar irodalomnak, történeti és földrajzi, utazási és természettudományi s más tudományos, de népszerű, valamint költői és széptani jeles munkáit (az angol és franciákat fordításban is), továbbá a szükséges nyelvkönyveket, szótárakat és enciklopédiai felütő munkákat magában foglalná; 2. ha a kereskedelem, gyári, kézműves és művészi ipar szakai, kézikönyvek, egyediratok (monográfiák), felütő munkák és folyóiratokban minél gazdagabban képviselve volnának.

Így szabva meg a városi könyvtár körét, az, a városban levő főkönyvtárak, úgymint a múzeum, akadémia és egyetem könyvárai mellett korántsem lesz luxuscikk, de sőt azoknak szükséges kiegészítője, s különösen a kereskedő és iparos közönségre nézve, mely Pest városa lakosságának legnagyobb részét s e város virágzása legfőbb tényezőjét teszi, valódi mívelő és kiképző fő intézetévé válnék. Ti. az elemi, a polgári, vasárnapi, a kereskedelmi s műipari tanodák nevendékei az iskola által csak arra képesíttetnek, hogy majd a gyakorlati életben, különféle szakjaik folytonos haladásait sikeresen követhessék; de hogy azokat maguknak elsajátíthassák és a képesebbek maguk is a haladás tovább fejlő tényezőivé lehessenek, arra az irodalom rájok nézve múlhatatlanul szükséges. Igaz, hogy az irodalom rájok nézve létezik ily könyvtár nélkül is, de hányan jutnak ily könyvtár nélkül annak ismeretébe? hányan szerezhetnek magoknak ily munkákat, mégpedig nem egyszer-kétszer az életben, hanem folyvást?

És azért nagyobb jótéteményt alig gyakorolhatna a városi hatóság a szorgalmas iparűző osztállyal, mintha oly könyvtárt állít számára, mely a feljebb, különösen 2.d pont alatt megnevezett szakoknak minden ágaira, minden különszerű (speciális) jó könyvet megszerezvén, azok polgárainak használatára e könyvtárban készen állanának. Csak egy nemzedék alatt is mennyire emelkednék ily intézet által a közműveltség, s a technikai szakbeli ismeretek elterjedése által az ipari képzettség! Ennek folytán pedig az előállító erő, a külfölddel való versenyezhetés, s így végre a közjólét.

Nem lehet tehát legbuzgóbb örömmel nem üdvezelni a Tanbizottmány azon kijelentését, mely szerint egy városi könyvtár felállítását a város legfontosabb szükségei közé sorolta.

S némi alapja egy ily intézetnek máris van. Ott van ti. a 14.000 kötetből álló Frank-könyvtár, mely nagyobb részben ugyan szorosan tudományos tartalmú, mégpedig előkelő tekintettel a jogtudomány minden ágaira - de nem kevés, a közmíveltségre tartozó jeles munkákkal is el van látva.

Másodszor ott lesz a pesti esküdtszéki kerületben megjelent minden könyv, folyóirat és hírlap, mik nélkülözhetetlen részei bármely hazai könyvtárnak.

Harmadszor nevelni fogják e könyvtárt számos ügybarátok és írók ajándékaikkal, s nem lehet kételkedni, hogy Pestnek nem kevés polgára végintézetileg [végrendeletileg] is meg fog róla emlékezni.

Negyedszer összeköttetésbe hozatván a mindinkább szaporodó főreáltanodai könyvtárral, egyik a másik kiegészítésére fog szolgálni.

De valódi megteremtését ez intézet mégis a közgyűlés buzgó ügyszeretétől várja. E részben nem szabad fösvénykednünk, nem szabad elfelejtenünk azon horderőt, mellyel ily intézet éppen a közjólét és anyagi felvirágzás emelkedésére is csalhatatlanul bír. S ezért az intézet éppen létesítése első évtizedében követel nagyobbszerű áldozatokat, sőt nem is áldozatokat, hanem inkább oly tőkebefektetését, mely az összes lakosságnak a legdúsabb kamatozást biztosítja...^[364]

A szövegközlés alapja: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Évkönyve, 1958-59. Bp. 1961. 105-107. l.

62
BÁRCZY ISTVÁN^[365]
BIZOTTMÁNYI ÉS TANÁCSI ELŐTERJESZTÉS A FŐVÁROSI
KÖNYVTÁR SZERVEZÉSE ÉS KEZELÉSE KÉRDÉSÉBEN^[366]
1902

... A Tanács javaslata ez:

A Közoktatásügyi Osztálynak a Múzeumi és Könyvtári Bizottság által is pártolt abbeli előterjesztéséhez, hogy a Statisztikai Hivatal szakkönyvtára egyesíttetvén az 1899. évi 637. sz. közgyűlési határozattal fölállítani rendelt Fővárosi Könyvtárral, nyilvános közkönyvtárra alakíttassék át, s annak vezetése a Statisztikai Hivatal igazgatójára bízassék: a Tanács a maga részéről hozzá nem járul, hanem javasolja a közgyűlésnek, hogy a Fővárosi Könyvtárra nézve a status quót egyenlőre fönntartani, illetőleg annak végleges szervezése iránti elhatározását egyelőre függőben tartani méltóztassék.

A Tanács ugyanis, figyelemmel főleg ama körülményre, hogy úgy a Statisztikai Hivatal szakkönyvtárában, valamint a dr. Toldy László^[367] főlevéltárnok kezelése alatt álló Fővárosi Könyvtárban jelenleg még igen csekély könyvanyag áll rendelkezésre: idő előttinek tartja, hogy a könyvtárnak bármilyen irányban leendő végleges szervezésére vonatkozólag már most elhatározó lépés tétessék.

De eltekintve ettől, a Tanács egyebekben sem tartja elfogadhatónak az ügyosztály, illetőleg a Múzeumi és Könyvtári Bizottság előterjesztését; nempedig azért, mert a két könyvtárnak tervezett egyesítése a leghatározottabban ellenkeznék egyrészt magának a Statisztikai Hivatalnak, másrészt a könyvtárra szoruló nagyközönség érdekeivel, amennyiben kölcsönösen korlátoznák és akadályoznák egymást annak rendszeres használatában.

Igaz ugyan, hogy a két könyvtár berendezése és használata a jelenlegi szervezet mellett is fölötte hiányos, s különösen alapos kifogás alá eshetik az a körülmény, hogy számos egységes egészet képező munka - mint pl. a külföldi városok költségvetései, zárszámadásai és egyéb hivatalos kiadványai részben a Statisztikai Hivatal szakkönyvtárában, részben pedig a Toldy László főlevéltárnok kezelése alatt álló könyvtárban vannak elhelyezve; e hiányon azonban a Tanács nézete szerint nem a két könyvtár egyesítésével, hanem sokkal egyszerűbben akként lehet segíteni, ha pontosan megszabjuk, hogy mely munkák tartoznak a Statisztikai Hivatal szakkönyvtárába, s melyek a Fővárosi Könyvtárba, ha ezen megállapodáshoz képest mind a két könyvtárból az oda nem tartozó munkákat kölcsönösen áthelyezhetjük, s végül gondoskodhatnánk arról is, hogy a fenti megállapodás a jövőben is a legszigorúbban betartassék. A Tanács nézete szerint ez annál kevésbé ütközik nehézségbe, mert hisz a két könyvtárnak más-más a célja és rendeltetése; a Statisztikai Hivatal szakkönyvtárának kizárólag a Statisztikai Hivatal érdekeit kell szolgálnia, a Fővárosi Könyvtárnak pedig nyilvános közkönyvtár jellegével kell bírnia, figyelmet fordítva természetesen elsősorban az olyan könyvek és folyóiratok stb. beszerzésére, melyek a fővárosra bármi tekintetben vonatkozással bírnak, s amelyekre a székesfőváros hivatalainak és intézeteinek szükségük van.

Végül nem hagyhatja említés nélkül a Tanács azt sem, hogy a Múzeumi és Könyvtári Bizottság javaslatának elfogadása esetén a könyvtár nagyon is szűk korlátok közé szoríttatnék, amennyiben fő célja volna a közigazgatás menetét elősegíteni, s csak mellékesen gyűjtetnének azok az irodalmi termékek, melyek a fővárosra bármi tekintetben vonatkozással bírnak, s így ez a könyvtár inkább csak a Statisztikai Hivatal, a hivatali személyzet s legfeljebb még a közigazgatással mint tudománnyal foglalkozók érdekeit szolgálná, a nagyközönség részéről azonban alig használtattatnék. A Tanács nézete szerint ez annál is inkább kifogásolható, mert egészben ellenkezik a közgyűlés intenciójával, s mert ezzel előreláthatólag beláthatatlan időre elodáznók egy nyilvános s a nagyközönség részéről is mindenkor könnyen hozzáférhető közkönyvtár létesítését.

A máris szép fejlődésnek indult s a nagyközönség részéről is mindinkább sűrűn látogatott Fővárosi Könyvtár minden nehézség és minden nagyobb anyagi áldozat nélkül lesz a megkezdett alapon nyilvános közkönyvtárrá fejleszthető, ami kívánatos volna nemcsak azért, hogy ezzel amúgy is csekély számú intézményeinket szaporítanók, nemcsak azért, hogy pótoljuk ama hiányt, amely ma - nyilvános közkönyvtáraink hiányos berendezése s főleg a könyvtári idő helytelen beosztása folytán nagyon is érezhető, hanem azért is, hogy a könyvtár iránt a nagyközönségben figyelmet és érdeklődést keltve alkalmat adjunk arra is, hogy azt a főváros és a nagyközönség érdekeit mindenkor szívükön viselő polgárok adományaikkal és hagyományaikkal gyarapíthassák, s ne jusson a főváros olyan kínos kényszerhelyzetbe, mint 1850-ben, mikor a Frank Ignác^[368] egyetemi tanár által a fővárosnak hagyományozott rendkívül értékes és több mint 13.000 kötetre rúgó könyvtárat kénytelen volt elajándékozni.

Mindezek alapján újból is azon előterjesztéssel járul a Tanács a közgyűlés elé, hogy a Múzeumi és Könyvtári Bizottság javaslatának mellőzésével a Fővárosi Könyvtárra nézve a status quót fönntartani s a szervezésre vonatkozó elhatározását egyenlőre függőben tartani méltóztassék.

A Tanács ezen határozata ellen dr. Bárczy István tanácsnok különvéleményt jelentett be, melyben a maga részéről a bizottsági előterjesztés elfogadását ajánlja.

A szövegközlés alapja: Fővárosi Közlöny, 1902. 5. sz. 62. l.

63
SZABÓ ERVIN^[369]
EMLÉKIRAT KÖZSÉGI NYILVÁNOS KÖNYVTÁR
LÉTESÍTÉSÉRŐL BUDAPESTEN
1910

(Részlet)

I
A könyvtár a közoktatásügy része

Valóban a modern nyilvános könyvtár funkcióját csak úgy ismerhetjük meg helyesen, ha az új intézményt a modern társadalmak közoktatási és közművelési politikája keretébe helyezzük. Pedagógusok és a közoktatásügy történetének kutatói közt kevesen vannak ma olyanok, akik ne ismerték volna föl, hogy az iskolai oktatásban az ismeretek közlése nem öncél, hanem kiváltképpen "politikai ügy", a gazdasági és politikai életre képesítő "hasznos" ismeretek közlése. Napjainkban is a géptechnikán alapuló nagyiparnak és intenzív mezőgazdaságnak éppen úgy, mint, a törvényhozás ezzel járó demokratizálásnak az általános iskolakötelezettség nemcsak következménye, hanem sokkal inkább előföltétele. Műveltebb emberanyagra van szükség. Amikor sokan arról panaszkodnak, hogy kivész a munkásból mesterségének ismerete, nem veszik észre, hogy az egyetlen mesterségben jártas és tanult, de más kézfogásokra vagy cselekvésekre képtelen, elnyomorodott, egyoldalú munkáselem helyét lassankint olyanok foglalják el, kik talán nem tudnak egy egész ruhát vagy cipőt megvarrni, nem tudják egy iroda vagy áruház üzemének minden ágát ellátni, de önmívelés által elevenen tartott természetes értelmességükkel igenis képesek ma ilyen, holnap olyan munkát végezni, bármilyen gépet kezelni, bármilyen áru termelésének és egyéb gazdasági vagy sokak munkájából összetett cselekvésnek folyamatát megérteni. És a kereteiben és tartalmában folyton változó kapitalista gazdaságnak éppen úgy, mint összes politikai és közművelődési szerveinek ilyen, szellemében ruganyos tisztviselő- és munkáselemre van szüksége: természetes eszüket megóvott, jó judíciumú és új ismeretek befogadására mindig képes emberekre. Szellemi individualitásokra. Kulikkal és írástudatlan muzsikokkal nem lehet gépet építeni, sem fűkaszálógépet kezeltetni vagy a nemzetközi közlekedést fenntartani.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a képességeknek megszerzésére a népiskola vagy akár szakiskolák elvégzése nem elég. Mert amit az iskola nyújt, az éppen az ismeretek és tehetségek uniformálása, a legjobb esetben az utak és módok megismertetése, amelyeken egyéni ismereteket szerezni lehet. Nekünk pedig éppen arra van szükségünk, hogy az egyéni képességek ébrentartásának, az egyéni hajlamok ápolásának eszközeit nyújtsuk. Olyan művelő intézményre van tehát szükség, amelyben mindenki megkapja, ami egyéni ízlésének megfelel, ahol mindenki számára egyformán előírt oktatási renddel és kötelező tankönyvekkel nem szegik szárnyát az egyénekben ezerféleképp rügyező és bontakozó szellemi érdeklődéseknek, ahol nem kell azzal törődni, hogy egy bizonyos penzumot valamennyien: tehetségesebbek és tehetségtelenebbek, élénkebbek és lustábbak, frissebbek és törődöttek egyenlő idő alatt végezzenek el, amelyben ezért mindenki kedvére vesz részt, con amore [szívesen] olvashat nehezebbet vagy könnyebbet, lassan vagy gyorsan, regényt vagy gépszerkezettant, mert hiszen minden kedvvel űzött olvasmány - némely káros könyvektől eltekintve, melyek éppúgy megárthatnak, mint megárthat a szesz is vagy egyéb közkedvelt fizikai mérgek - az egyéniséget fejlesztő olvasmány. Ha nem felelne meg a természetes hajlamoknak, nem olvasnák kedvvel.

Ilyen intézmény az angol-amerikai public library [nyilvános könyvtár]. Azok a társadalmak, amelyekben a legkorábban vert gyökeret a nagyipar és a legexpanzívabb a kapitalista szellem a közgazdaság összes terein, tehát a mezőgazdaságban is, teremtették meg a legteljesebben azokat a helyeket, "ahová legelsőbb megy mindenki, aki szakmájában vagy hivatásában, tanulmány céljából vagy kedve töltésére valamit tudni akarna".

S azon mértékben, amint egy ország iparosodik és mezőgazdasága belterjesebbé válik, kezd szintén gondolkodni hasonló helyekről. Míg Angliában és az Egyesült Államokban már a múlt század ötvenes éveiben kezdeményezték az intenzív közkönyvtári politikát, addig Németországban csak a nyolcvanas években kezdtek alakulni modern városi közkönyvtárak. De akárcsak a közgazdaságában, úgy közoktatásügye terén is idestova tizenöt éve lázasan törekszik angolszász versenytársai nyomába s már 1902-ben körülbelül hetven német városban volt modern közművelődési könyvtár vagy arra irányuló kezdeményezés. Ma bizonyára messze túl vannak a százon.

II
Budapest könyvtárügye

Közismert tény, hogy Magyarország városi közművelődési könyvtárak dolgában szinte a kezdet kezdetén áll még. Két-három iparosabb vidéki városban van általános jellegű és közhasználatra szánt városi könyvtár, de egyiknek sincs olyan szervezete és akkora forgalma, hogy a külföldi modern könyvtárakkal össze lehetne mérni. Az ország fővárosa, Budapest pedig egyáltalán nem tart fönn általános könyvtárt.

Pedig Budapest népességének társadalmi rétegződése gyökeresen eltolódott az utolsó évtizedek folyamán. A kiegyezés idejében körülbelül negyedmilliós városban 1890-re már félmillió lelket számláltak, és valószínű, hogy az 1910. évi népszámlálás nem fog 800.000-nél kevesebb lakóról beszámolni. Már 1900-ban 25.000-re rúgott az iparban, kereskedelemben és közlekedésben alkalmazott hivatalnokok, körülbelül 160.000-re bérmunkások száma. Az 1910-i népszámlálás előreláthatólag legalább 40.000 magánhivatalnokot és 240.000 munkást fog találni. A közszolgálatban álló vagy szabad szellemi foglalkozást űző egyének száma is majd 22.000-et tett ki 1900-ban; most bizonyára 30.000-nél jóval több él Budapesten, köztük 8-10.000 tanár és tanító. A budapesti iskolákban az 1896/7. tanévben 96.000 tanuló volt; 1905/6-ban 135.000; ma bizonyára legalább 150.000, köztük talán 10.000 főiskolai hallgató. Ha ezekhez hozzávesszük az önálló keresetet nem űző nőket: legalább 600.000-re kell tennünk már ma azoknak a számát, akik Budapesten közkönyvtár olvasóiként számba jöhetnek.

Hogyan gondoskodik a főváros közönsége ezeknek a tömegeknek művelődési szükségleteiről?

Iskolai oktatásukról elég jól. Míg 1896/7-ben 355 tanintézet működött Budapesten és a tanszemélyzet 3800 tagot számlált, addig tíz évvel később, az 1905/6. tanévben 527 iskolát és 5600 tanítót találunk. Maga a község 1873/4-ben 100 iskolát tartott fenn 612.000 K költséggel, 1909/10-ben 375 iskolát 12.430.000 K kiadással. S míg 1873-ban 27 K 60 f-t költött egy elemi népiskolai tanulóra, s egy lakóra átlag 1 K 57 f iskolaköltség esett, 1909/10-ben egy tanuló 116 K 14 fillérbe került, s egy-egy lakó átlag 13 K 79 f-rel járult hozzá az iskolák fenntartásához.

Ezek mindenesetre imponáló számok.

Ennek a következetesen emelkedő iskolapolitikának meg is volt az eredménye. Míg 1869-ben a hat éven felüli lakosságnak nem kevesebb, mint 27,8%-a nem tudott sem írni, sem olvasni, addig 1900-ban, bár Budapest népességének majd kétharmada bevándorolt, csak 10,7% analfabétát számláltak. Az országos átlag ugyanakkor, mint tudjuk, 41%.

De míg ilyenképp az iskolafenntartási költségek mind nagyobb hányadát teszik ki a székesfőváros kiadásainak, és a főváros e tekintetben mind bátrabban állhatja ki az összehasonlítást nyugat Európa nagyvárosaival, addig a közművelődésügy másik, és fejlett viszonyaink közt nem kevésbé fontos ága, a könyvtárügy, kevés figyelemben részesült.

Összehasonlításra alkalmas és rendelkezésükre álló adatok szerint a főváros 1906-ban kb. 50.000 koronát költött könyvtáraira, ha a különböző iskolai könyvtárakra kiadott 30.000 koronányi összeget is könyvtári kiadásnak tekintjük. Ez, mivel az iskolai könyvtárak költségei már az iskolafenntartási költségekbe be vannak számítva, összes rendes kiadásainak alig 1/20 százaléka (0,05%); ma, 1910-ben, négy év múltával, még nem egészen 1/10 százalék (0,09%). Alig ismerünk nyugat-európai várost, amelyben a könyvtári kiadások ily csekély hányaddal szerepelnek...

Budapest tudományos könyvszükséglete és tudományos könyvtárai

Vajon Budapest városa felhozhatja-e még elmaradottsága mentségéül az állami, intézeti, egyesületi és egyéb könyvtárak nagy számát?

Ez a kérdés annak a megállapítását követeli meg, hogy Budapest könyvtárai a lakosság olvasószükségletét mennyiben elégítheti ki...

Ha Budapest valamennyi, különösebb nehézségek nélkül hozzáférhető tudományos könyvtárának statisztikáját vizsgáljuk, az eredmény akkor sem kedvezőbb. Ennek a kilenc könyvtárnak igen egyenlőtlen értékű állománya ma is alig tesz ki egymillió kötetnél többet, és könyvek vásárlására alig költöttek 1907-ben 100.000 koronánál többet. Vagyis még mindig kevesebbet, mint a bécsi egyetemi könyvtár egymaga^[370]. Minthogy pedig ennyi könyvtárnál, ha nincs közöttük tervszerű munkamegosztás, elkerülhetetlen, hogy sok könyvet többen is meg ne szerezzenek, ellenben a bécsi egyetemi könyvtárban ez bizonyára nem történik meg: meg kell állapítanunk, hogy Budapest összes hozzáférhető tudományos könyvtárai együtt még annyira sem követhetik nyomon a világ tudományos könyvtermését, mint a bécsi egyetemi könyvtár egymagában. Aminthogy együttvéve alig gyarapodnak évenkint több kötettel, mint az Universitätsbibliothek egymaga.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy ez az egymillió tudományos könyv Budapesten kilenc helyiségben, a városnak nem kevesebb, mint öt különböző kerületében van szétszórva, hogy kilenc különböző szerkezetű katalógusban van lajstromozva, hogy a bécsi egyetemi könyvtár majd az egész éven át reggel 9 órától esti 8-ig, tehát 11 órán át van nyitva, ellenben Budapesten a kilenc könyvtár napi olvasóóráinak átlaga aligha több 6-7-nél, akkor azon sem fogunk csodálkozni, hogy tudományos könyvtáraink használata is oly kevéssé intenzív, hogy 3 kötetre alig esik 1 használat évenkint, mialatt a bécsi egyetemi könyvtár 3 kötetet 2-szer forgat meg. S mennyi még a többi bécsi tudományos közkönyvtár forgalma! Csak természetes ilyen körülmények közt, hogy Budapest drágábban dolgozik mint Bécs: míg az Universitätsbibliothekban a használat egy-egy esete átlag 55 fillérbe kerül, addig Budapest tudományos könyvtárai kb. 110 fillért adnak ki esetenkint, vagyis kétszer annyit...

A laikus közönség könyvszükséglete és a budapesti "népkönyvtárak"

Még szomorúbb képet nyerünk Budapest könyvtári viszonyairól, ha azokat a laikus nagyközönség és különösen az ún. nép, vagyis a keze munkájából élő népesség könyvszükséglete szempontjából vizsgáljuk.

Ezt a szükségletet - amely tudvalevőleg túlnyomórészt szépirodalmi olvasmány iránt élénk - Budapesten ma a könyvtáraknak öt kategóriájával igyekeznek kielégíteni.

Kaszinói és egyéb polgáregyleti könyvtárak látják el a középosztályt olvasmánnyal. Ezek mellett néhány, magánvállalkozáson alapuló kölcsönkönyvtár is mind nagyobb szerepet játszik e téren.

Külföldi mintákra létesült ún. népkönyvtárak, valamint szakegyleti könyvtárak a munkásosztályhoz fordulnak.

Iskolai és intézeti könyvtárakkal közelítik meg a tanuló ifjúságot.

Vizsgálatunk köréből teljesen ki kell kapcsolnunk a kaszinói és a magán kölcsönkönyvtárakat; más helyen kell foglalkoznunk az iskolai könyvtárakkal.

A kaszinói könyvtárakat azért, mert csak a klubtagok kis és zárt köre számára hozzáférhetők, tehát a nyilvánosság azon csekély attribútumait is nélkülözik, amelyekkel némely tudományos egyesületek szakkönyvtárai is bírnak. De - köztudomás szerint - még a klubtagok is alig használják a többnyire régi ajándékkönyvekből szedett-vedett gyűjteményeket. Irodalmi színvonalon álló klubkönyvtár tudomásunk szerint Budapesten nincsen, s ha van: úri klubok hozzáférhetetlen tulajdona.

A magán kölcsönkönyvtárak közt újabban több jól fölszerelt vállalat virágzott föl. Bár egyik sem vetekedhetik a nyugat-európai nagyvárosok, például a londoni Mudie- vagy a bécsi Leist-féle kölcsönkönyvtárral: térfoglalásuk bizonyára egyik jele annak a szükségletnek modern irodalom iránt, amely a budapesti középosztályban s különösen annak asszonyaiban és leányaiban mind erősebben érvényesül. De ezek a kölcsönkönyvtárak aránylag magas kölcsöndíjakat szednek (a bécsi Zentralbibliothekban a legmagasabb kölcsöndíj 1 K, Budapesten a legalacsonyabb 2 K), és így szintén csak keveseknek hozzáférhetők; azonkívül - a dolog természete szerint - forgalmi adataikat titokban tartják.

Az iskolai könyvtárakról későbbi összefüggésben fogunk szólni. Itten csak annyit bocsátunk előre, hogy a népiskolai könyvtárakat - a főváros legújabban bevezetett iskolai olvasótermeitől eltekintve, amelyek egyelőre jól funkcionálnak - alig használják, és sokszor értékes könyvanyaguk szinte teljesen parlagon hever.

Ilyformán vizsgálatunk tárgyául csupán az ún. népkönyvtárak valamint a szakegyleti könyvtárak kategóriája marad meg.

Sajnos, a könyvtárak ezen két kategóriája is majdnem kicsúszik a vizsgálat alól. Nagyobb részük sokkal kisebb, semhogy működésük statisztikai földolgozást vagy leírást megérdemelt volna. S nagyobbak közt is alig van kettő-három, amelyet külön meg kellene említeni. A legnagyobb a Budapesti Könyvtáregyesület, központjában és hat fiókjában összesen 32.000 kötet adott ki 1907-ben. Ezért csak az összesített eredményeket elemezzük.

Azt látjuk mindenekelőtt, hogy az összes budapesti népkönyvtárak állománya 1907-ben alig lehetett több 55.000 kötetnél, s mivel az évi gyarapodás kb. 5000 kötet, máig is alig haladta meg a 65.000-et. Kitűnik továbbá, hogy mindezek a könyvtárak mintegy 115.000 kötetnyi forgalmat, ebből 92.000 kikölcsönzést értek el. Végül azt látjuk, hogy mintegy 10.000 koronát költöttek könyvekre, 5000-et személyzetre, és összesen kb. 20.000 koronát adtak ki.

Ezek az adatok magukban véve semmit sem mondanak. Értelmüket csak úgy ismerhetjük meg, ha hasonló adatokkal összevetjük.

Ezúttal megint nem megyünk messzire. Megint megállunk Bécsnél, amelynek népkönyvtárügye még alkalmasabb a mienkkel való összehasonlításra, mint tudományos könyvtárügye. Bécs városa éppoly keveset költ nyilvános könyvtárakra, mint Budapest, s így azok ott is majdnem kizárólag a társadalom áldozatkészségén épültek föl; az állam és község támogatása aránylag ugyanolyan méretű, mint Budapesten, sőt talán valamivel kisebb.

Bécs népességének olvasószükségletét ma nagyjából négy egyesület látja el, melyek az 1909. évben 3,4 millió kötetnyi kikölcsönzést értek el. Ez azt jelenti, hogy Bécs egy-egy lakójára átlag 1,7 kölcsönzés esett. Budapesten ellenben az összes népkönyvtárak kölcsönforgalma ugyanakkor körülbelül 100.000 kötet, tehát fejenkint 0,12-t tesz ki. Ez a bécsi hányadnak 1/14-része. Vagyis, mialatt Budapesten 10 ember 1 kötetet, addig Bécsben ugyanannyi ember 15 kötetet olvas el.

A négy bécsi könyvtáregyesület közt a legjelentékenyebb a Verein Zentralbibliothek.

Ez az egy könyvtár 1908-ban központjában és 23 fiókjában 46 alkalmazottat foglalkoztatott, akiknek 56.000 koronát fizetett, új könyvek beszerzésére 40.000 koronát fordított, és 358.000 kötetével 2.000.000 kötetnyi forgalmat csinált. Egy-egy kötetét tehát 5,6-szer forgatta meg. Ugyanakkor a jellegére hozzá legközelebb álló, egyúttal legnagyobb budapesti népkönyvtár, a Budapesti Könyvtáregyesület, központján kívül 6 fiókot tartott fenn, tiszteletbeli alkalmazottainak 1980 koronát juttatott, és 30.000 kötetét 38.500 esetben használták; vagyis egy kötete 1,3-szer forgott: tehát nem is negyedrész annyiszor.

Ugyanabban az évben a Zentralbibliothek összes kiadásai 168.000 koronára rúgtak, a Könyvtáregyesületéi 6300 koronára. Bécsben tehát a forgalom egy esetének költsége 8,4 fillér, Budapesten 16,3 fillér. Ne higgyük azonban, hogy Bécs olcsósága ezúttal a szolgáltatások minőségének rovására ment. Mert mialatt Budapesten, ahol amellett a használók kilenctizede középiskolai tanuló, 11.000 tudományos könyvet adtak ki, addig a bécsi központ 406.000-et kölcsönzött el.

Szóval, akár az összes számokat nézzük, akár egyes könyvtárakat hasonlítunk össze, az eredmény mindenképp lesújtó. Budapest népkönyvtárai abszolute 1/34-ét, relative 1/14-ét is alig érik el Bécs népkönyvtárai forgalmának. Pedig - ezt itt is meg kell mondanunk - csakúgy, mint tudományos könyvtárak dolgában, Bécs a nyilvános könyvtárügy terén is sok tekintetben igen elmaradt Anglia vagy Amerika mögött.

A szakegyleti könyvtárak

Nem sokkal válik kedvezőbbé Budapest népkönyvtárügyének képe, ha a szakegyleti könyvtárakat is bevonjuk vizsgálódásunk körébe.

Nehéz megállapítani, hogy mennyi a különböző munkásegyletek könyvállománya. A Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó szakegyletek közül a főváros statisztikai évkönyvében csak egyet találunk, a nyomdászokét, 6400 kötettel, holott köztudomású, hogy sok külföldi országgal szemben is kitűnő tulajdonságuk a magyar szakszervezeteknek, hogy kisebb-nagyobb könyvtárral valamennyi fel van szerelve. A Magyar Minerva^[371] utolsó kötete, amelynek adatai 1902-ről szólnak, a nyomdászokén kívül még öt szakegyleti könyvtárt ismertet, és egyéb munkásegyleti könyvtárt is hatot, összesen kb. 10.000 kötetnyi könyvet. A Szakszervezeti Tanács 1904. évi kimutatása a kötelékébe tartozó budapesti szakegyletek könyvállományát 28.000 kötetre teszi. Az egyéb munkás- és magánhivatalnok-szervezetek könyveivel együtt az kb. 40.000 kötet.

Általában elmondhatjuk - és nyomtatott katalógusaiknak összehasonlítása mindenkit meggyőzhet arról -, hogy a szakegyletek könyvtáranyaga jobb, mint a népkönyvtáraké, és hogy használatuk intenzívebb. A nyomdász szakegylet 1907-ben például egymaga 4000 koronát költött könyvekre, és 27.000 kötetet kölcsönzött ki, tehát kötetjét 4,3-szor forgatta. Ugyanakkor az összes budapesti népkönyvtárak 10.000 koronán vásároltak könyvet, összesen 90.000 kötetnyi forgalmat értek el és kötetenkint 1,7 kölcsönzést. Mindazonáltal ezek az eredmények is alig lendítenek valamit az összesített arányszámokon. A végeredmény mégiscsak az, hogy Budapest 800.000 főnyi népességének könyvszükségletét kb. 100.000, nagyrészt silány, szegényesen gyarapított, szegényesen elhelyezett, ötvenféle szétforgácsolt kötettel kell kielégíteni, minek folytán, mialatt Bécsben 1 család átlag 8-9 kötetet olvas egy évben, Budapesten 4 családra egész éven át alig jut összesen 3 kötet! Ez majdnem annyi, mint semmi!

Így a könyvtárak mindkét, Budapest, tehát egész Magyarország kultúrája számára oly fontos típusáról: a tudományosakról és az úgynevezett népkönyvtárakról meg kellett állapítanunk, hogy a reánk lehetőleg legkedvezőbb összehasonlítás világításában is, úgy a könyvanyag, mint annak racionális kihasználása tekintetében, igen kezdetleges igényeket sem elégítenek ki. Ha a nálunk méltán sokkal népszerűbb angol-amerikai mintákkal mértük volna össze könyvtárainkat, az ítélet sokszorosan súlyosabb volna: egyenesen megsemmisítő...

A könyvtárügy a községi politika tárgya

Ilyen körülmények közt a kérdés egyedül lehetséges megoldásának útját egyengetik azok a kezdeményezések, amelyek Budapest községi politikájának körét legújabban a nyilvános könyvtárügyre is kiterjeszteni kívánják. Mindenki, aki a nyilvános könyvtárak kulturális fontosságát nagyra becsüli, csak örömmel fogadhatja ezeket.

Valóban, a kérdésnek náluk sincs más helyes megoldása, mint az angolszász országok városaiban, de a művelt külföldön ma egyformán mindenütt. A könyvtárügy a községi politika tárgya. Ugyanolyan része a községi közoktatási és közművelődési föladatoknak, mint a nép- és szakiskolaügy, mint a múzeumok és a modern képtárak, sőt ez utóbbiaknál mindenesetre százszorta előbbre való.

Nem szükséges ennél a kérdésnél soká időznünk. Akiket az angol-amerikai könyvtári adó intézménye^[372], az összes kultúrországok nagy- és kisvárosainak áldozatai esetleg még meg nem győztek, azoknak is meg kell hajolniok, ha Budapest könyvtári viszonyainak fent megkísérelt kritikáját olvasták. Ha egyáltalán hiszi valaki, hogy általános nyilvános könyvtárakra Budapesten éppen úgy van szükség, mint minden más kultúrás városban, akkor nem zárkózhatik el az elől a megismerés elől sem, hogy ezt a szükségletet Budapesten is csak a község láthatja el kielégítően.

És aki ezt az új szükségletet logikusan a közoktatási feladatok körébe utalja, az az új kiadásoktól sem ijed meg. Ugyan mit jelent egy tizenkétmilliós tanügyi kiadással dolgozó költségvetésben 200.000 korona! Budapest nettó tanügyi kiadásai az utolsó 20 évben évenkint átlag félmillió koronával emelkedtek. Egy lakóra 1890-ben 5 korona, 1906-ban 11 korona közoktatási költség esett; ma 13 korona 70 fillér. Megérzi-e majd Budapest népessége, ha ez a költség 30 fillérrel meggyarapszik, 13 korona 80 fillérről 14 korona 10 fillérre emelkedik? A főváros összes kiadásaiból egy lakóra eső hányadot ez alig ½%-kal növeli.

III
A községi nyilvános könyvtár föladata

Az új községi nyilvános könyvtár föladata tisztán és világosan áll előttünk: a főváros anyagi képességének lehető kímélésével jó olvasmánnyal kell ellátni azokat, akik maguk gyönyörűségére vagy okulás céljából máris olvasnak; és föl kell kelteni az olvasás és önművelés vágyát azokban, és bele kell vinni a könyvet azoknak körébe is, akik ezt a szükségletet még nem ismerik. "A legjobb könyveket a lehetőleg legtöbb olvasónak, a legolcsóbb úton" - mint az amerikai könyvtárak jelszava szól.

Az olvasók köre

A legelső követelmény az olvasók körének legtágabb kiterjesztése. Akik különböző nyilvános könyvtárainkat ma leginkább használják: a tanulóifjúság különböző kategóriái, a kispolgárság asszonyai és leányai és a munkásosztály némely keskeny rétegei, kell hogy az új nyilvános könyvtár híveiül is megmaradjanak; de ezenkívül be kell vonnunk az ipari munkásságnak azon százezres seregét, amely ma tudatosan távol tartja magát a legtöbb, nem az ő kezdeményezéséből fakadt továbbképző intézményből; meg kell nyernünk az iparban és kereskedelemben alkalmazott hivatalnokokat, és - amennyire lehet - magukat az iparosokat és kereskedőket is; meg végül az értelmiségi középosztályt, a tanítók és a tanárok, írók, művészek és egyéb entellektüelek ezreit. Szóval: Budapest egész írni és olvasni tudó népességét, talán azoknak a kivételével, akiket gazdasági helyzetük végső nyomorúsága minden nagyvárosban minden egyéb kultúrközösségből is kizár, a menthetetlen paupereknek, sajnos minálunk is nagyszámú fekete tömegét, a lumpenproletariatot. És az sem baj, ha ritkaságok kedvelői, a book-hunterek [könyvgyűjtők], akiknek költséges amatőrkedvtelései a tudományos könyvtárak szellemét is sokhelyt megmételyezték, és azokat igazi hivatásuktól eltérítették, szintén távol maradnak az új könyvtártól. Csak ha az összes dolgozó elemek szellemi élvezeteinek közös forrása lesz, teljesítheti az új intézmény majd tökéletesen hivatását.

Több okból is kell arra törekednünk, hogy a népességnek minél nagyobb részét egyesítsük a könyvtár használatában. A legelső ok anyagi. Rendszerint minden jól szervezett intézmény általános kezelési költségei aránylag annál kisebbek, minél nagyobb annak üzeme. Bármennyire eltérők is sok tekintetben a népesség különböző osztályainak szellemi szükségletei: éppen a könyvszükséglet terén igen sűrűn találkoznak, és ugyanazok a könyvek a legkülönbözőbb társadalmi és műveltségi osztályoknak egyformán szolgálnak. Valószínű ezért, hogy könyvtár, amely az olvasók valamennyi osztályát akarja kiszolgálni, s ezért nagyobb üzemet kénytelen fenntartani, a koncentrációnak összes előnyeit élvezheti, mert nagyrészt ugyanazokkal a könyvekkel, ugyanazokkal a helyiségekkel és ugyanazzal a személyzettel valamennyi olvasóját kiszolgálhatja.

A második ok könyvtárpolitikai. Általános tapasztalat, hogy a munkásosztálynak kétségkívül legfejlettebb rétegét, a szervezett munkásokat, akikben pedig a tudásvágy a legerősebb, és akik önművelésükért legtöbbet tesznek, nem lehet olyan könyvtárba becsalogatni, amelyre már előre rásütötték a jótékonyság bélyegét, amely már előre abban a színben jelentkezik, hogy azt a gazdagok és jómódúak csak a szegényeknek csinálták. Ugyanaz a szellem, amely egyéb tereken is perhorreszkál [elutasít] minden jótékonyságot - s amely különben ma már nemcsak a szervezett munkások, hanem a legtöbb szociálpolitikus szelleme is -, idegenkedik minden olyan kultúrintézménytől, amelyet csak a szegény osztályok számára csináltak, amely ezért menthetetlenül lesüllyed a szegény osztályok konvencionális kultúrnívójára, arra, amelyből haladottabb rétegei annyi véres áldozattal éppen kiszabadulni, fölemelkedni akarnak. Alig lehet kétséges, hogy már meglevő népkönyvtárainktól is ez az irodalmi népkonyhajellegük riasztja el a szervezett munkásokat. Őket megnyerni csak olyan könyvtárral lehet, amely, mert a népesség intellektuális elemeivel is számol, kénytelen magát ezeknek színvonalán tartani. És a tapasztalat azt mutatja, hogy a munkásosztály elitjének könyvszükséglete semmivel sem alacsonyabb rendű, mint az ún. művelt osztályoké.

De maguk a mi művelt osztályaink is örömmel kell hogy kapjanak egy új könyvtáron, amely az ő szükségleteikkel is törődik. Feljebb kimutattuk, hogy csupán a tudományos könyvszükségletet is tudományos könyvtáraink igen hiányosan elégítik ki. Amellett az esti órákban nyitva tartott könyvtárunk egyáltalán nincs, holott a nappal dolga után járó entellektüel is csak az esti órákat szentelheti olvasásnak. Nincs továbbá egyetlen nagyobb szabású folyóirat-olvasótermünk sem. És végül: még jó szépirodalomhoz is csak oly áron juthatnak hozzá, amely a művelt középosztály szegényebb, tehát nagyobb rétegének is túl magas. Bízvást elmondhatjuk, hogy a művelt középosztály éppen úgy rá van szorulva a nyilvános könyvtár intézményére, mint a munkások vagy a tanulóifjúság. Vajon nem nagyon jellemző adat-e, hogy amikor Budapest egyetlen általános tudományos könyvtárában összesen 174, az értelmiséghez tartozó olvasó fordul meg, Liverpool nyilvános "nép"-könyvtárában 4700-at számlálnak ilyet? Budapesten az olvasók 6%-át, Liverpoolban 11%-át. Tudományos és "nép"-könyvtárról lévén szó: fordított arányt várnánk.

Végül még egy nézőpontot kell említenünk, amelyből kívánatos, hogy az új könyvtár szolgáltatásai a népesség minden osztályára kiterjedjenek. Némely kultúrpolitikusok és pedagógusok sokat beszélnek egységes, az összes osztályokban egyforma nemzeti műveltségről mint az egész közoktatásügy céljáról. Mi nem hisszük, hogy ez a törekvés valóra válhatnék. A pedagógusok és politikusok, akik a nemzeti műveltség egységéről beszélnek, célt látnak ott, ahol csak eszköz van. Nem egységes műveltség csinálódik, hanem "csak" egységes művelődési intézmények. Ezek pedig csinálódnak ugyanolyan okból, amiért például az egységes népiskola létrejött. Mert egész társadalmi fejlődésünk arra visz, hogy nem a létért való harc eredményei ugyan, de igenis annak előfeltételei, alapjai a társadalom mind több tagja számára kedvezőbbek, tehát egyenlőbbek lesznek. Ami azelőtt csupán a leggazdagabbak és legműveltebbek kis csoportjának kiváltsága, tehát harci fegyvere volt: az írás-olvasás tudománya, az ma a népiskola által a műveltebb országokban minden embernek fegyvertárához tartozik. A könyvtárak sem jelentenek mást, mint hogy ezekben az országokban a műveltség közös alapja, a fegyverek egyenlősége magasabb fokú; hogy ezek a fejlett társadalmak már ott tartanak, hogy az életért való harcra minden tagjukat egy fokkal különb fegyverekkel szerelik fel, mint azok a szegényebb társadalmak, amelyekben ezek a különb fegyverek még mindig egy kisebbség kiváltsága, miként egykor az írás-olvasás fegyvere. Örülnünk kell majd ezért nekünk is, ha sikerül egyszer elérnünk, hogy elmondhatjuk: a szegény Magyarország fővárosa, Budapest is olyan fegyverekkel szereli föl minden polgárát az életért való harcra, mint a gazdag, a hatalmas angol és amerikai községek.

A könyvanyag

Így mindenképpen elvitázhatlan a követelés, hogy az új nyilvános könyvtárnak Budapest népességének minden osztályát és rétegét meg kell nyernie. Nem lehet az sem kétséges, hogy ezt a célt másként, mint jó könyvanyag készentartása és hozzáértő kiszolgáltatása által nem lehet elérni.

A régimódi népkönyvtárak eredménytelenségének egyik legfőbb oka könyvanyaguk silánysága. Tudjuk mindnyájan, hogyan létesülnek és gyarapodnak ezek a könyvtárak. Nagyrészt ajándékokból. De ki ajándékoz el minálunk hasznavehető könyveket!? Azután olcsó ("nagyon olcsó") alkalmi vásárlásokból. De hol lehet jó könyveket olcsón ("nagyon olcsón!") kapni!? Itt-ott az állam, a község adományoz kisebb-nagyobb gyűjteményt. De minálunk a hivatalos népkönyvtári politikában még mindig érvényesülnek idegen tendenciák, és az ajándékgyűjtemény is tendenciózusan van összeválogatva. Csoda-e, hogy ezek a könyvtárak alig tudtak mást csábítani, mint a tanulóifjúságot és a kispolgárság asszonyait és lányait.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy akik az új könyvtárt használni fogják, azok az összes osztályok legjobbjai lesznek. És "a nép minden rétegének elitjét csak elitkönyvtárral lehet meghódítani". Ne higgyük tehát, hogy amikor Budapest népességét könyvekkel akarjuk ellátni, alapjában nincs egyébről szó, minthogy a mostani könyvállományt gyarapítsuk, 100.000 kötet helyett talán 300.000-et tartsunk készen, hogy a könyvtárakat tovább tartsuk nyitva, s több efféle külsőségről. Mindezt természetesen szintén meg kell csinálni. De itt egyébről van szó: a népkönyvtár feladatának más, elvi fölfogásáról. Arról az elvről, hogy a nyilvános könyvtáraknak csak egy feladatuk van: a legtöbb embernek a legjobb könyveket közvetíteni, s hogy minden egyéb tendencia, amelyet némelyek a népkönyvtárak működésébe bevinni próbáltak, csak ezen első és fő hivatásuk teljesítését hátráltatta vagy éppen lehetetlenné tette. S ha még néhány év előtt minálunk szakemberek is azt vitatták, hogy a népkönyvtáraknak nem egyszerűen műveltség terjesztése a céljuk, hanem más feladataik is vannak: politikai hivatást is kell teljesíteniök s több effélét - ma a legfelsőbb állami könyvtári fórum, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa^[373] is teljesen a legmodernebb külföldi szakemberek álláspontja helyezkedik, akik közt nincs egy sem, aki azt tartaná, hogy a népkönyvtár föladatai közé tartoznék, hogy a népesség bármely osztály fölött gyámságot gyakorolván, azt bizonyos "káros" irányokkal és tanokkal való érintkezéstől megóvja. "Valójában" - olvassuk az Orsz. Tanács megbízásából kiadott népkönyvtári kézikönyvben - "ez irányzatok egyikének sincs igaza: mert valamennyi egyoldalúságra vezet. A népkönyvtárnak csupán egy célja, egyetlen természetes föladata van: jó, minden irányzatosság nélkül összeválogatott könyvanyaggal a nép minden rétegét nemesen elszórakoztatni s magasabb mívelődésre vezetni."

Ebből a két alapelvből: hogy minden irányzatosságot és gyámkodást mellőzni kell, és hogy a nép minden rétegét be kell vonni a könyvtárba, szükségképpen következik a összeállítására az az irányelv, hogy annak egyaránt ki kell elégítenie a különböző társadalmi helyzetű, különböző intelligenciájú, műveltségű, hajlamú, pártállású olvasórétegeidet. A könyvanyagnak változatosnak kell lennie minden irányban. Elsősorban az anyag tekintetében: az irodalomnak minden ága képviselve kell hogy legyen: tudomány és szépirodalom, művészet és természettudomány, ifjúsági irodalom és bölcsészet. Másodszor a tartalom tekintetében: az irodalom minden ágában minden jelentékenyebb vélemény, irányzat, iskola, párt kell hogy szóhoz jusson. Harmadszor a forma tekintetében: ugyanazon tárgynak az intelligencia különböző fokára szabott különböző előadásai kell hogy meglegyenek...

A szövegközlés alapja: Fővárosi Könyvtár Közleményei, 6. sz. Bp. 1910. 1-30. l.

Vita a fővárosi fiókkönyvtárak körül

64
MADZSAR JÓZSEF^[374]
AZ ELSŐ FŐVÁROSI FIÓKKÖNYVTÁR

A Fővárosi Könyvtárnak nyilvános könyvtárrá való átalakításában a múlt év [1913] utolsó napján történt az első lépés a nyilvánosság előtt, amikor megnyílt az első fiók, a Deák Ferenc Könyvtár. A főváros könyvtári programja értelmében a könyvtár központja megmarad továbbra is szakkönyvtárnak, amelyben megtalálható lesz a városi életre és igazgatásra vonatkozó irodalom, s ezenkívül a szociológia, közgazdaságtan, politika, történelem és ezek segédtudományai. Ez a rész tehát tudományos könyvtár marad a kutató számára. A nagy nyilvánosság számára pedig a könyvtár angol-amerikai mintára fiókokat állít fel a város minden részében, amelyekben a könyvanyag általános jellegű lesz, vagyis úgy felnőttek, mint gyermekek számára mindennemű ismeretterjesztő és szépirodalmi művek, a szorosan vett szakkönyvek kizárásával.

Ilyen fiókkönyvtár jelenleg öt van készülőben a főváros áldozatkészségéből, de az első, amely csakugyan meg is nyílt, a Deák Ferenc szabadkőműves páholynak köszönheti létezését^[375], amely 20.000 koronát ajánlott fel könyvtári célokra. Ebből a pénzből épült az Almássy téren egy kis pavilon, a Városi Nyilvános Könyvtár első fióképülete.^[376] Múlt év dec. hó 27-én vette át Bárczy^[377] polgármester az épületet, és 29-én du. 3 órakor nyílt meg a közönség számára.

Az egész épület voltaképpen egy teremből áll, amelynek egyik része a gyermekek, másik része a felnőttek olvasója, egyúttal könyvraktár, és kölcsönző is. Olvasóhelyet terveztünk felnőttek számára húszat, gyermekeknek huszonötöt. Ez a tervezés a könyvtárépítés elveinek pontos betartásával, a négyszög- és köbméterek kiszámítása alapján történt, a gyakorlat azonban újabb és újabb pótszékek alkalmazására kényszerített, úgyhogy most már hetvennél többen is olvasnak egyszerre.

Az első hét nagy tapasztalatai meggyőztek mindenkit, aki a nyitvatartás óráiban (du. 3-9, vasár- és ünnepnapokon 3-6) meglátogatta ezt a könyvtárat, hogy helyes volt az az irány, amerre a könyvtár megindult. A forgalom állandóan maximális, a gyermekeket csak turnusokban lehet bebocsátani, bármennyire is sajnáljuk azokat, akik fagyban és szélben kiskabátban dideregnek órák hosszat az ajtó előtt, míg egy-egy hely megürül. Az első héten a könyvtárban olvasott 996 gyermek és felnőtt, nem számítva azokat, akik csak a kézikönyvtárt használták, vagy csak folyóiratokat vagy újságokat olvastak, mert ezekről nem készül statisztika. Kölcsönzőjegyet váltottak 250-en, s ezeknek névsora mutatja legszemléltetőbben, hogy a nyilvános könyvtár valóban mindenki számára való, mert íme, a foglalkozások így következnek: sajtgyáros, iskolaigazgató, cipőfelsőrész-készítő, szigorló orvos, mérnök, díjnok, iparművész növendék stb. A "mindenki" szó persze csak a foglalkozás szempontjából értendő, s nem mennyiségileg; ha volt pedig panasz, az mindig csak úgy szólt: mért nem csinálták ezt legalább még egyszer akkorára! Az első héten, amikor még a közönség nem tudta, hogyan kell igazolnia magát, hogyan lehet jótállót szerezni, mégis kiadtunk 551 művet, ezek között 285 szépirodalmi, 139 ismeretterjesztő és 127 ifjúsági mű.

Nagyon szerettem volna elhozni a könyvtárba valamelyik este azokat az aggódókat, akik ilyen kérdésekkel próbálták építés közben lehűteni a mi lelkesedésünket: "Mit gondolnak az urak, lesz majd, aki itt olvasni akar?" Ezeket megnyugtathatják a fenti számok, hogy nem kidobott pénz, amibe ez a könyvtár került. A másik azt mondotta: "Ez a legrosszabb vidék! Nem fognak bírni evvel a sok jasszal és csirkefogóval." Nos, ezek a kis "csirkefogók" második nap már maguk figyelmeztették az újonnan jövőket, hogy mossák meg a kezüket, mielőtt könyvet vesznek kézbe. És nem hiszem, hogy nagyobb csend volna az iskolában, pedig itt mindig van valami mutatnivaló kép a szomszédnak, és meg kell beszélni az asztal közepén álló földgömbön kutatva, hogy hol keresik most éppen Grant kapitányt gyermekei.

A Deák Ferenc Könyvtár első hetének benyomásai ilyenformán igazolják, hogy a könyvtár Budapesten is szükséglet, és hogy az angol-amerikai nyilvános könyvtár típusa beválik nálunk csakúgy, mint az egész világon.

A szövegközlés alapja: Könyvtári Szemle, 1914. 1. sz. 19-22. l.

65
HIVATALOS HANG A FŐVÁROS ELSŐ FIÓKKÖNYVTÁRÁRÓL^[378]
1914

A Magyar Könyvszemle vegyes közleményei között a Fővárosi Könyvtár Almássy téri fiókjának megnyitásáról egyebek közt a következőket olvassuk: "...elrendezés és felszerelés tekintetében a kisebb amerikai típus hű utánzata, és az utánzásban annyira megy, hogy a kézikönyvtárba a lexikonok és egyéb kézikönyvek mellé a Szentírást is beállította. Aki az Almássy tér környékének felekezeti térképét ismeri, e különben dicséretes intézkedést aligha tartja éppen szükségesnek, s ismét tanulságos példát lát benne arra nézve, mennyire rabja a Fővárosi Könyvtár vezetősége a külföldi mintának. Egyébként a könyvtár felszerelése és a könyvkészlete teljesen megfelelne, ha arányban állna azon feladatok nagyságával, amelyek betöltésére hivatott. Jelenlegi méretei mellett inkább játékszer, amilyen kiállítási mintafaluba való látványosság, semmint komoly eszköze a modern könyvtári politikának. Ilyen mértékben egy közel milliós városban legalábbis annyi fiókot kellene létesíteni, amennyi azoknak az egyéb közrendeltetésű épületeknek a száma, amelyekhez a nem éppen válogatós pesti humor e házikókat hasonlította."

Ez a Nemzeti Múzeum hangja? Ez a Nemzeti Múzeum modora? Csodálkozunk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtára, melynek annyi érdemes, kitűnő tisztviselője van, hogy nem talál hivatalos közlönye számára európai modorú szerkesztőt?

A szövegközlés alapja: Könyvári Szemle, 1914. 4. sz. 119-120. l.

66
SZABÓ ERVIN
NÉPKÖNYVTÁR ÉS NYILVÁNOS KÖNYVTÁR^[379]
1914. december 30.

Nehezen vonulnak be új elnevezések a mindennapi élet szótárába. Különösen nehezen akkor, ha az új intézmény, mely a maga új nevét követeli a köztudat előtt, egy régi intézménynek a regenerált alakja. Még nem csukták be az utolsó népkönyvtár ajtaját, és alighogy megnyitották az első nyilvános könyvtárat, és ha a közönség a főváros könyvtári törekvései kapcsán esett nem kisszámú újságcikkekből meg nem alkotta magának az új könyvtártípus képét, a gyakorlatból ugyan még meg nem tanulhatta. Így esett meg aztán, hogy egyik legmodernebb napilapunk az Almássy téri Deák Ferenc Könyvtárat a megnyitásról írt tudósításban egyszerűen lenépkönyvtárazta. Erre a tudósításra küldte el dr. Szabó Ervin, a Fővárosi Könyvtár igazgatója, helyreigazító levelét, melyből közöljük a következőket:

A Deák Ferenc Könyvtár nem az első népkönyvtár Budapesten. Nem tudom, mióta, de bizonyára legalább ötven esztendeje vannak itt népkönyvtárak. S van, nem akarok sokat mondani, legalább ötven. De lehet, hogy száz. Ha csak azért végeztük volna munkánkat, hogy még egyet csináljunk: igazán szót sem érdemelne az egész.

Munkánk jelentőségét mi éppen abban látjuk, hogy Magyarországon és Budapesten is népkönyvtár néven ismert könyvtártípust másikkal próbáljuk kiszorítani, amelyet angol-amerikai mintára nyilvános könyvtárnak nevezünk. Hogy miért van erre szükség, s miben különbözik ez a népkönyvtártól, arról itt terjedelmesebben nem írhatok. Annyi írásomban megmondtam már, hogy szinte röstellem megismételni. De valamit mégis föl kell említenem megvilágításul.

A magyarországi népkönyvtárakról szóló hivatalos évi jelentés, az állam folyton fokozódó anyagi támogatása ellenére, legújabban is e könyvtárak forgalmának lényeges csökkenéséről ad számot. Mi ennek az oka? Nézetünk szerint legfőként az, hogy e gyűjtemények könyvanyaga túlnyomórészt úgy van összeválogatva, mintha az olvasók valamifajta szellemi kiskorúak, a művelt embernek szép dolgokra értetlenek és az élő világtól kikapcsolt alvajárók volnának. Népies könyvek, a nép számára lepárolt irodalom, a gazdasági, társadalmi, politikai, vallási küzdelmek "kényes" kérdéseivel szemben a pártatlanság hazug mezébe öltözködött és elavult tudomány - szóval, amolyan szellemi gyámság alatt állóknak szánt szegényházi koszt: ez a régimódi népkönyvtárak anyaga - és programja. A magyar tapasztalat is bizonyítja, hogy ez a koszt senkinek sem kell - hisz az összes magyar népkönyvtárak együttvéve sem forgatnak meg egy évben annyi könyvet, mint egy közepes angol város, pl. Bristol, vagy Salford egymagában; a nyugat-európai és amerikai viszont megmutatja: mi kell? Kellenek, éspedig szegénynek és jómódúnak, munkásnak és iparosnak és hivatalnoknak, "műveletlennek" és "műveltnek" egyaránt: a) a régi irodalomból némely jó könyvek, b) új könyvek, c) praktikus, az élet problémáira őszintén megfelelő könyvek. Egyaránt, egyformán. A könyvtár ne gyámkodjék tehát. Adjon jó könyveket, adjon új könyveket és adjon az élet kérdéseire minden szempontból megfelelő könyveket. Akkor aztán olvasni fogják százezerszám, milliószám, mint Bécsben, Berlinben, Liverpoolban, Chicagóban, s olvasni fogják munkások és munkáltatók, gyerekek és egyetemi hallgatók, utcaseprők és tisztviselők - egyformán. S ha ezenkívül újságokat és folyóiratokat is tart, nyitva van mindennap, éspedig este, a gyermekekkel is törődik, és ami a fő: anyagát folyton fölfrissíti - akkor nyilvános könyvtár lesz valóban; public library és nem "nép"-könyvtár, amely épp a "nép"-nek nem kell.

Hogy ehhez az új könyvtárpolitikához - és nem könyvtárhoz - segített az alapokat lerakni a Deák Ferenc-páholy: ez a kezdeményezésnek nagy érdeme. Vagyis éppen az, hogy népkönyvtárat nem alapított, hanem népkönyvtári eszmét temetni segített.

A szövegközlés alapja: Könyvtári Szemle, 1914. 1. sz. 23-24. l.

67
VÁRADY IRMA^[380]
EGY VÁROSI FIÓKKÖNYVTÁR KEZDETEI

(A Százados úti fiókkönyvtár^[381] működése 1914. május 7-től július 30-ig)

Három hónap elegendő volt ahhoz, hogy leszögezzük: a könyvtár működése a gyermekkönyvtár szempontjából eredményesebb volt, mint a felnőttek szempontjából. Augusztus elsején volt a könyvtárnak 767 olvasója, ezek közül 644 gyermek, 123 felnőtt.

A felnőttek egy kb. 2000 kötetből álló könyvanyagból összesen 1736 kötetet olvastak. Ebből 933 kötet az utolsó három hónapra esik, ami jelentékeny emelkedést mutat, és joggal vezet arra a föltevésre, hogy ha a háború folytán nem állott volna be a házi kölcsönzés megszüntetésének szükségessége, ez a forgalom mindinkább növekedett volna.

Igaz ugyan, hogy ezek az adatok felülmúlják az angol és amerikai könyvtárak forgalmát (mert míg Angliában és Amerikában átlag 4-5 kölcsönzés esik évenkint egy kötetre, addig a Százados úti könyvtár ennél nagyobb átlagot ért el kisebb könyvanyaggal), ezzel szemben azonban meg kell gondolnunk azt, hogy a könyvtárak hazájában minden városrésznek megvan a maga könyvtára, míg egész Budapestnek csak három fiókkönyvtára van mindössze. Figyelembe kell vennünk ezeknek az adatoknak az értékelésénél azt a körülményt is, hogy ezek az adatok az Almássy téri Deák Ferenc Könyvtár^[382] meglepő, erejét felülhaladó forgalmi adatai mögött messze elmaradnak.

Ez korántsem jelenti azt, hogy a Százados úton kevésbé volna szükség könyvtárra, mint az Almássy téren, hanem éppen az ellenkezőjét. Ahol a könyv nem kultúrszükséglet, ott a könyvtár kötelessége hogy azzá tegye. De ez csak ott lehetséges, ahol az eszközök megvannak ahhoz, hogy könyvtári akciót kifejthessünk. A Százados úti miniatűr könyvtár szűk helyiségével és szerény katalógusával semmi esetre sem bírt volna meg könyvtári propagandát...

Ha vizsgáljuk, hogy mi volt az ok, hogy a nagy könyvtárhiány dacára sem haladta meg a Százados úti könyvtár forgalma a könyvtár méreteit, megtaláljuk a magyarázatot abban, hogy a könyvtár vidékének a lakossága rossz olvasóanyag...

A lakosság egyik része alsó rangú közigazgatási alkalmazottakból áll, postásokból, rendőrökből, hivatalszolgákból és altisztekből. Kultúrpolitika számára nehezebben megközelíthető emberanyagból. A lakosság zömének másik része kisipari alkalmazottakból áll. Kultúrpolitika számára ez is kevéssé értékes emberanyag. Életüket elkerülik a nagy válságok, a megelégedettség egy bizonyos fokát érzik, úgy találják, hogy az elemi iskola nyújtotta műveltség, mely számukra is elegendő volt, gyermekeiknek is elégséges lesz. Ezért a könyvtárt felesleges intézménynek tartják. Ott lakó emberek szájából nemegyszer hallottam erre vonatkozó érdekes kijelentéseket. És nemcsak hogy a felnőttek nem olvastak, hanem még a gyermekeiknek is megnehezítették a könyvtár használatát. Augusztus elsején 42 intésdíj-hátralék miatt visszatartott zöld kölcsönzőjegy volt, mindegyik egy hétnél tovább hevert már ott, tehát nem valószínű, hogy a gyerek egyhamar kiválthatná a jegyét, mert szüleitől erre a célra pénzt nem kap. Egyes szülők megtiltották gyerekeiknek, hogy könyvtárba járjanak, mert "hátha nem viszi vissza időben a könyvet, és akkor fizetni kell". A felnőttek egy része legnagyobb idegenkedéssel fogadta, hogy igazolnia kell magát. Volt olyan is aki kereken kijelentette, hogy "nem érdemes neki a bejelentőlapot elhozni". A Deák Ferenc Könyvtárt jellemezte az, hogy semmiféle korlátozás, kényszerűségből alkalmazott ridegség sem bírta visszatartani a könyvtártól a közönséget. A Százados úton ellenben a legkisebb formalitás is elegendő volt ahhoz, hogy az olvasót elijessze...

A legtávolabbi kerületekből, sőt a főváros területén már kívül eső részekből keresték fel a könyvtárat, ami eléggé bizonyítja a nagy könyvéhséget. Hogy mennyire könyvéhesek nálunk az emberek, erre vonatkozólag a fiókkönyvtárosnak lehet leginkább tapasztalata. A tudományos és egyéb nagykönyvtárak milliője és egyéb adminisztrációja egyrészt nem alkalmas arra, hogy felbátorítsa az olvasót, hogy panaszaival és kívánságaival előálljon, másrészt azzal, hogy a könyvtárba bejutott, már meg is szűnt nagyrészt panaszainak tárgya. A budapesti könyvtárak zártkörű működésének nagyon gyakran egy szegény fiókkönyvtár issza meg a levét. Nem egyszer történt meg, hogy a legspeciálisabb tudományos könyveket a Százados úti fiókkönyvtárban keresték, és amikor nem találták, teljes megvetésükkel fordultak a könyvtár ellen, amelyben "semmit sem lehet találni", amíg meg nem értettem velük, hogy egy 2000 kötetes könyvtárban igazán nem tarthatunk szakmunkákat.

Amíg a budapesti köz- és szakkönyvtárak a nyitvatartás alkalmatlan idejének és egyéb nehézségeknek a reformálásával nem állanak az intelligens nagyközönség szolgálatába, míg minden egyes városrésznek nem lesz meg a maga fiókkönyvtára, addig persze minden fiókkönyvtár ki van téve annak, hogy "zaj és tülekedés legyen benne" (ezt hozta fel egy újságtámadás a Deák Ferenc Könyvtár ellen^[383], ahelyett, hogy a magyar könyvtárügyet vádolta volna érte), addig igazán nívós működést nem fejthet ki. Ha valamely fiókkönyvtár működésében zavaró elem van, az rendszerint nem az illető könyvtár, hanem az egész könyvtárügy bűne!

A fiókkönyvtár működésének milyenségét a könyvtárügy összessége determinálja, és ennek fejlesztése és javítása az, amire mindnyájunknak törekednünk kell.

A szövegközlés alapja: Városi Közlöny, 1914 december. 829-837. l.

Támadások Szabó Ervin könyvtárpolitikája ellen

68
KÖNYVTÁRI ZAVAROK^[384]
1914. február 20.

A főváros tegnapi közgyűlésén interpelláció alakjában mutattak rá arra, hogy a főváros nagy költséggel fenntartott könyvtárában tarthatatlan az állapot. A könyvtár kilenc hónap óta be van zárva az új, de ezúttal is ideiglenes helyiségbe való átköltözés címén, vagyis ilyen hosszú időn át egy nagy költséget igénylő városi kulturális intézmény nem bírt megfelelni rendeltetésének, s a beléfoglalt szellemi és anyagi tartalom holt kincset jelentett csupán. Olyan forrásból, mely a könyvtári viszonyokkal ismerős, erre nézve ma figyelmeztetést kaptunk, melynek az a része a legmeglepőbb, ahol a fővárosi könyvtár tevékenységét a külföldi könyvtárakéval hasonlítja össze. Az a megállapítása is szomorú, ahol a könyvtárt látogató közönség egy részének kulturális éretlenségére mutat. Végül az illetékes körök figyelmét követeli az a megállapítása, hogy a nemrég épített és használatba vett Deák Ferenc fiókkönyvtár épülete el van hibázva, és nagy tévedése lenne a fővárosnak, ha a megindult könyvtári decentralizálást ilyen helytelen irányban folytatnák tovább.

A velünk közlöttek szerint a főváros könyvtára évek óta Európa legjobban dotált könyvtárai közé tartozott, mert 290.000 koronás költségvetéssel, mint amilyen az idei, a berlini, bécsi, hamburgi, brüsszeli és párizsi városi könyvtárak egyike sem dicsekedhetik. Budapest bőkezűen költ évente pénzt könyvszerzésre. Mióta a fiókkönyvtárak létesítésének terve napirendre került, könyvszerzésre évi 40-50.000 koronát költ el a főváros, és egyre szaporítja a személyzet létszámát, bár a könyvtár 46 alkalmazottjával máris nagyobb személyzettel bír, mint a többi budapesti könyvtár együttvéve, beleértve a Nemzeti Múzeum, az Egyetem és az Akadémia könyvtárát is. A decentralizáló folyamat első lépése a Deák Könyvtár megnyitása volt, melyet 130.000 koronára kikerekített húszezer koronás adományból létesített a főváros, s nagy megütődést keltett, mikor alig néhány heti működés után az új intézmény fölmondta a szolgálatot. Azt mondják: kevés a személyzet és nincs könyv a könyvtárban! Hogyan lehetséges ez? Hiszen 1913-ban könyvszerzésre összesen 63.000 koronát áldozott a főváros, és a fiókkönyvtárra ebből 20.000 koronát szavazott meg a tanács. Még sincsen könyv, s ami van, az részben selejtes és piszkos. Ez onnan van, mert a könyvtárigazgató, mikor a fiók megnyitását már nem lehetett tovább halogatni, sebtében hozzávásárolt 2-3000 könyvet. Építettek ezeknek egy csinos kis házikót, az élelmiszerárusító bódék mintájára, körülbelül 3 m magasságban, kevés ablakkal, sok kályhával, ventillátor és más egyéb efféle fölösleges dolgok nélkül. Így a zsúfolt olvasószobában 6 órai tartózkodás alatt hihetetlen bűz terjeng. Való igaz hát, hogy nincs könyv -, mert nem vásárolt a könyvtárigazgató, és hiába reménykedünk is abban, hogy ha a könyvtár a kezdet nehézségein túl lesz, kedvünk szerint kapunk majd könyvet. Február 1-én megnyílt ugyan a kölcsönzés újra, de alig múlt el két hét, és a könyvtárigazgató a könyvek kiadását újra kénytelen megszüntetni. A személyzet hiányról szóló panasz mindenki előtt, aki egy cseppet is jártas a könyvtárkezelésben, teljesen érthetetlen. Hiszen a főváros könyvtárának 46 alkalmazottja van, és csak egyetlenegy fiókja. A nagy könyvtár már majdnem egy év óta zárva. Más könyvtárak sokkal kisebb személyzettel, sokkal nagyobb forgalmat bonyolítanak le minden zökkenés és fennakadás nélkül. A berlini városi könyvtár középpontja például 1911-ben 24 alkalmazottal 233.610 könyvet adott ki. A hamburgi Öffentliche Lesehalle [nyilvános olvasóterem] középpontja és 4 fiókja összesen 47 alkalmazottal 1.687.731 könyvet. A jénai Lesehalle 16 alkalmazottal 134.867 könyv kölcsönzését intézte. Ezzel szemben a főváros könyvtára 1912-ben 33 alkalmazottal rendelkezett, és csak 20.960 könyvet adott ki. Jelenleg 46 alkalmazottal nem képes egy körülbelül havi 5000 könyves kölcsönzőforgalmat lebonyolítani! De még ez a szám is alaposan megcsappan, ha tekintetbe vesszük, hogy sok gyermekolvasó van, aki naponta 5-6 könyvet kér, mert csak a képeket nézi. Komoly számba menő olvasója a könyvtárnak alig van. A jelenlegi állapotok ezt teljesen kizárják. A fiókkönyvtárban például zaj, tülekedés, rendetlenség van állandóan, mint egy cigányvásáron. Nem múlik el nap, hogy ne kellene rendőri beavatkozással rendet csinálni a verekedő suhancok között. Egy másik ok, ami a neveletlen kamaszok fegyelmezetlenségét előmozdítja az, hogy a könyvtár vezetése nőtisztviselőkre van bízva, a nők a külföldi fegyelmezett közönséggel szemben beváltak, és lehetséges, hogy később a mi közönségünk is megszokja a könyvtári rendet. Eleinte azonban már csak a komolyabb olvasókra és a rendtartásra való tekintettel is energikus férfi vezetésre volna szükség.

A szövegközlés alapja: Budapesti Hírlap, 1914. február 20.

69
A FŐVÁROS KÖNYVTÁRA^[385]
1914. február 21.

A Fővárosi Könyvtárról megjelent közlemény a Fővárosi Könyvtár teljesítésének elégtelenségét a berlini, hamburgi, jénai könyvtárakén méri. Hogy ezek a könyvtárak nyilvános (nép)-könyvtárak, szépirodalommal és népszerű tudományos irodalommal dolgoznak, s hogy a Fővárosi Könyvtár egész 1913. dec. 29-éig kizáróan tudományos szakkönyvtár volt, azt elhallgatja. A külföldi nagy városoknak is vannak ilyen tudományos szakkönyvtáraik, s ezek adatai egész mást mutatnak. Például: a hamburgi költségvetése 218.000 korona, összes forgalma 86.000 kötet; a frankfurti költségvetése 167.000 korona, forgalma 53.000 kötet. Ezekkel az adatokkal kellett volna a Fővárosi Könyvtáréit összevetni. Hogy a Fővárosi Könyvtár miért van zárva kilenc hónapja? A Budapesti Hírlap megírta 1913. évi április 24-i számában: mert a főváros "a megfeszített munkát oly helyiségben végezteti el velük, ahol a tüdővész csíráját szívják magukba és az elhanyagoltság és mellőzés érzését keltik fel bennük". S mikor végre a Gróf Károlyi utcai régi iskolát jelölték ki új helyiségül, három hónapra bezártuk a könyvtárt, de akkor hónapról hónapra húzódott az átköltözés, mert a Papnövelde utcai iskolapalota, amelynek 1912. végére kellett volna elkészülnie, még ma, 1914 februárjában sem kész. A személyzet számára vonatkozóan: a könyvtárnak 1912-ben nem volt 33 alkalmazottja, hanem 24, és ma sincs 46, hanem van: 35. Ezek között 9 gyakornok és 4 szolga. Ezzel szemben a múzeumi könyvtárnak és az egyeteminek már 1911-ben volt 57 alkalmazottja. Hol van még az Akadémia, az Iparművészeti Múzeum, a Statisztikai Hivatal, a Műegyetem stb. stb. személyzete? A könyvbeszerzést illetően: javadalmunk valóban nagyon szép. Nem volt ugyan 1913-ban 63.000 korona, csak 58.000. Ami a fiókkönyvtárak könyveit illeti, ezek háromnegyedét még 1913 nyarán vettük meg, nem egy fiókét, hanem egyszerre ötét. A Deák Ferenc Könyvtárra 20.000 korona volt előirányozva, s annyiból épült is meg. Csakugyan nem palota, de a 20.000 koronából nem is telhetett mindenre. Hogy a szellőzőkészüléke rossz, az hiba, de én ismerek milliókat nyelt középületeket, amelyeknek jó szellőzés hiánya miatt a tisztifőorvos nem akarta megadni a lakhatási engedelmet. Bármilyen hibái volnának is azonban az Almássy téri kispavilonnak, a Deák Könyvtár egy órára sem mondta föl a szolgálatot; egy pillanatra sem volt a könyvek kiadása megszüntetve; nincs zaj és tülekedés, és 51 nap alatt egyetlenegyszer esett meg, hogy rendőrt hívtak, hogy egy tetten ért könyvtolvajt letartóztassunk. A könyvtár nem havi 5000 kötetet forgatott, mint a cikkíró írja, hanem 8200-at.

A szövegközlés alapja: Budapesti Hírlap, 1914. február 27.

Vidéki könyvtárak

70
SOMOGYI KÁROLY^[386] ESZTERGOMI KANONOK KÖNYVTÁRADOMÁNYOZÁSA
Szeged, 1880. április 27.

(Részlet)

SZEGED VÁROS T. KÖZTÖRVÉNYHATÓSÁGI BIZOTTSÁGÁNAK

A romjaiból új életre kelő Szegedre nagy nemzeti misszió vár. A város újraépítésénél ehhez képest az országos intézkedések vezérelvét azon föladat képezi, hogy Szeged mindazon eszközökkel elláttassék, amelyek birtokában fokozott hatékonysággal és erővel képes lesz misszióját betölteni. Szeged város földrajzi helyzeténél, népének tiszta magyarságánál s életrevalóságánál fogva oly fontos központot képez hazánk déli részén, amelynek messze ható rendeltetése úgy a közgazdasági haladás forgalmi emporiumául [gócául] szolgálni, mint a nemzeties irányú közmívelődést és tudományosságot az ország nagy terjedelmű déli vidékén terjeszteni.

Ezen meggyőződéstől áthatva részemről is szolgálatot tenni kívánok a közmívelődés és magyar nemzetiség ügyének, és évtizedek hosszú során át gonddal, fáradságosan és nagy áldozatokkal gyűjtött könyvtáramat Szeged városának ajándékképpen, örök tulajdonul fölajánlom.

A könyvtárak az emberi mívelődéstörténelem tanúsága szerint mindenütt és minden időben leghathatósabb emeltyűi voltak az erkölcsi és tudományos tökélyesbülésnek. Könyvtáram, melynek gyűjtésénél tisztán ezen szempontok szolgáltak irányadóul, a benn foglaltató művek száma s különösen azok valódi tudományos és erkölcsi becsénél fogva egészen meg fog felelni azon rendeltetésnek, hogy mint "szegedi könyvtár" a mívelődésnek s a társadalmi fejlődésnek egyik hathatós eszközéül szolgáljon.

Midőn Szeged t. közönségével közlöm föntebbi elhatározásomat, egyúttal hangsúlyozni kívánom azon, a könyvtár adományozásához kötött célzatot, hogy én e könyvtárral akképpen kívánok rendelkezni, hogy az valóban gyümölcsözővé válhassék a közmívelődésre nézve. S midőn részemről Szegeden találom e közmívelődési intézmény legalkalmasabb helyét: viszont biztosítékokat kívánok szerezni afelől, hogy a könyvtár úgy a jelenben, mint a jövőben teljesen meg fog felelhetni rendeltetésének. E célzatból bizonyos, a dolog természetéből folyó föltételeket kötök ki, amelyek együttjárnak a könyvtár tulajdonjogával. E föltételeknek Szeged város köztörvényhatósági bizottsága által leendő elfogadásához kötöm az örök adományt.

Föltételeim, melyeket szerződésileg megállapíttatni kívánok, a következők:

I. Minthogy én Szeged közmívelődési missziójának biztosítékát a város egyetemében találom: akaratom az, hogy a könyvtár Szeged városnak, mint erkölcsi testületnek, egységében oszthatatlan és elidegeníthetetlen örök tulajdonát képezze, és annak tulajdonjoga másra soha át nem ruházható.

Magyar nemzeti érdekből kívánatosnak tartom, hogy Szegeden tudományegyetem létesíttessék, aminek a könyvtárral egyúttal egyik előföltételét kívánom megalapítani.^[387] A könyvtár szabályszerű használatával hatályosan támogatva leend a felsőbb tudományos képzés; azonban kívánom, hogy a könyvtár még ez esetben is Szeged város tulajdona maradjon, és annak tulajdonjoga se a tudományegyetemre, se egyéb tudományos intézetre vagy társulatra soha átruházható ne legyen.

II. Hogy a könyvtár rendeltetésének megfeleljen, elengedhetlenül szükséges, hogy kellő gond fordíttassék annak fönntartása és megőrzésére, és hogy újabb művek beszerzésével folyton gyarapíttassék, mert csak így tarthat lépést a tudományosság és korszellem haladásával.

Ezek folytán kötelezze magát Szeged város, hogy a könyvtár fenntartását, megőrzését és gyarapítását elvállalja, s illetőleg az ahhoz szükséges eszközöket előállítja, s viselni fogja az erre megkívántató költségeket, amelyeket eddig magam viseltem...

A szövegközlés alapja: Magyar Könyvszemle, 1880. 157-163. l.

71
CSŰRÖS FERENC^[388] KÖZMŰVELŐDÉSI TANÁCSNOK
ELŐTERJESZTÉSE A VÁROSI TANÁCSHOZ
1915

Tekintetes Tanács!

Tudvalevő dolog a tekintetes Tanács előtt, hogy a város könyvtára, mely a kis tanácsterem könyvszekrényeiben van elhelyezve, jelenlegi állapotában holt tőkének tekinthető. A szekrények elzárva rejtik magukba a könyvek tömegét, melyek közhasználatba alig kerülnek. Szép számú folyóirataink sem szolgálják azt a célt, melyre szánva vannak, hogy ti. minél több kézen megfordulva terjesszék a hasábjukon felhalmozott ismereteket: nem szolgálhatják, mert nincs megfelelő hely, ahol közkinccsé lehessenek. Van tehát könyvtárunk, szép számmal vannak folyóirataink, csakhogy nem lehet hozzájutni a megfelelő berendezés hiánya miatt. Így a városi könyvtár holt tőke marad mindaddig, míg valami úton-módon a közhasználat számára hozzáférhetővé nem tesszük.

Arra természetesen nem gondolhatunk, hogy olyan nagyszabású intézménnyé fejlesszük a városi könyvtárat, mint amilyen pl. a főváros nagyszerűen berendezett könyvtára vagy a szegedi városi könyvtár^[389]. De erre nincs is szükség Debrecenben. Debrecennek megvan a maga megfelelő könyvtára: a kollégiumi nagykönyvtár^[390], amely egyetemi könyvtárrá fejlesztve az egyetemi ifjúság és a tudományokkal foglalkozó szakférfiak igényeit kielégíti, és még jobban ki fogja elégíteni a jövőben.

Ámde szerény keretekben a városi könyvtár is nagyon hasznos és értékes szolgálatot tehet Debrecen közművelődésének - éspedig úgyszólván a város anyagi megterhelése nélkül - , ha bizonyos változtatásokkal és újításokkal azt használhatóvá és hozzáférhetővé tesszük.

Idevonatkozó nézeteimet a következőkben van szerencsém kifejteni, a sorrendet úgy állapítva meg, hogy először azt veszem tárgyalás alá, minő célt szolgálna, minő szükségleteket elégítene ki a városi könyvtár, azután: minő eszközökkel érhetnénk el azt, hogy a könyvtár a közhasználatnak átadható legyen.

A városi könyvtár elsőrendű célja adva van magában az intézmény jellegében. Egy ilyen könyvtárnak elsősorban a város tisztviselőinek önművelődését kell szolgálnia... Mivel a közigazgatási tisztviselők továbbképzéséhez elsőrendben közigazgatási és társadalomtudományi munkák szükségesek, a városi könyvtárnak főleg közigazgatási, és társadalomtudományi szakmunkákat és folyóiratokat kell tartalmaznia.

Mivel Debrecen város könyvtáráról van szó, nem pedig általánosságban a városi könyvtárról, nagyon természetesen a debreceni viszonyokat kell vizsgálat alá vennünk, s ebből a szempontból vizsgálnunk, hogy az előbb említett szükséglet mellett minő más szükséglet az, melynek kielégítése szintén a városi könyvtár feladata lenne. Debrecenben a kollégiumi nagy- és kézikönyvtáron kívül vannak szemináriumi könyvtárak az egyetemi hallgatók számára, tanári és ifjúsági könyvtárak a középfokú intézetek, iskolai könyvtárak az elemi iskolák számára. Ebben az irányban pótolnivaló nincsen. A kereskedelmi és ipari köröknek is megvan a maguk szakkönyvtára a kereskedelmi és ipari kamaránál. Van azonban Debrecen lakosságának egy rétege, amely nincsen ellátva az önművelődés eszközeivel. Értem a debreceni gazdaközönséget. Nagyon csodálom, de tényleg így áll a dolog, hogy Debrecen törzslakosságának továbbmívelésével eddigelé senki sem törődött...

Nézetem szerint a városi könyvtárnak másodrendű, nem kevésbe fontos feladata lenne gazdasági szakmunkák és folyóiratokkal a debreceni gazdaközönség továbbművelésének ügyét szolgálni.

Ezekben adva van az a szükséglet, melynek kielégítésére volna hivatva - nézetem szerint - a városi könyvtár.

Eszerint a könyvtár anyaga közigazgatási, társadalomtudományi és gazdasági szakmunkákból és folyóiratokból állna, s a fejlesztés céltudatosan történnék a jövőben...

A szövegközlés alapja: Debreceni Közlöny, 1915. július 10.

72
ÚJ VÁROSI KÖNYVTÁR DEBRECENBEN

Szabó Ervin levele Debrecen közművelődési tanácsnokához^[391]
1915

(Részlet)

... Hát mi is azt hittük itt, Budapesten, úgy tizenkét esztendeje, hogyha megcsináljuk a Fővárosi Könyvtárat, akkor a városnak egyéb föladata a könyvtárügy terén majd nincsen. Az is közigazgatási, szociálpolitikai és közigazgatási könyvtárnak szerveződött, és így hittük jónak. Hisz itt a Múzeum és az Egyetemi Könyvtár és a sok szakkönyvtár, a számtalan iskolai és intézeti könyvtár, népkönyvtárak tucatszám és egyleti és kölcsönkönyvtár százszám. Elég az, sok is.

Ma már másképp tudjuk. Tudjuk, hogy mindenekelőtt két dologra van szükség, hogy az a körülbelül kétmillió kötet, ami Budapest könyvtáraiban rejtőzik, valóban hatékony legyen, valóban könyvtár legyen, ha "une bibliothèque, c'est des livres qu'on lit" [a könyvtár olyan könyvekből áll, amelyeket olvasnak]. Az első: a meglevő erők racionális, gazdaságos megszervezése, okos összeegyeztetése, célszerű megosztása - kooperáció és centralizáció; a másik: a régiek mellett, amelyek korábban volt társadalmi szükségleteknek és rétegeződéseknek feleltek meg, a modern városi népesség szükségleteivel, lelkével és szellemével számoló új könyvtártípus - a nyilvános könyvtár: a public library, az öffentliche Bibliothek. Ami nem egyenlő a népkönyvtárral.

Debrecenben, ebben a pompásan lendülő, gazdaságilag és szellemileg oly erővel előretörtető városban sincs másképp.

Pedig talán nem is tudják Debrecen jó polgárai, mennyi töméntelen könyv van a hajdúk városában. Mert ha tudnák, még a városi könyvtárt sem szavaznák meg.

A Magyar Minerva utolsó kötete szerint Debrecen különböző könyvtáraiban együtt valami 237.232 kötet van! És ezek az adatok három-négy esztendősek. Bátran mondhatjuk ma: egy negyedmillió kötet!

Ki hitte volna! Majd három kötet egy lélekre. Budapesten sincs ennyi.

De ha azt nézzük, hogy ennek a sok könyvnek hogyan vették hasznát, hogyan forgatták, akkor ugyancsak más képet látunk. Mert egy egész évben összesen 31.780 kölcsönzést számolnak.

Ha föltesszük, hogy a tökéletlen adatszolgáltatás ennek a számnak felét ejtette el, akkor sem kapunk többet 45-50.000-nél. Vagyis, a régi főiskolájáról híres, sok iskolával, egylettel és egyéb kultúrintézménnyel bővelkedő városban egy-egy polgárra évenkint átlag csak fél kölcsönzés esik. Évenkint csak minden ötödik könyvet forgatnak meg.

Milyen pazarlás parlagon heverő kultúrmezőkkel! Angol és német nagy- és középvárosokban ma ott tartanak, hogy a városban levő könyvanyagot évenkint átlag háromszor, négyszer, ötször forgatják meg. Hogy akkora német várost vegyek például, mint Debrecen: Lübeckben a nyilvános könyvtár 14.000 kötetével már 1909-ben 120.000 kölcsönzést ért el, kötetenként átlag 8-9-et, 16-18-szor annyit, mint Debrecen.

Mi ennek az oka? Bizonyára az alacsonyabb átlagos műveltség is. De minden bizonnyal nem utoljára az is, hogy az a negyedmillió kötet nem kevesebb, mint 44 helyen van szétszórva, hogy aki egy helyről tud is, nem tud a másik negyvenháromról, s ha tud is, nem tudja, mit találhat azokban, s ha ezt is tudná, nem férhet hozzájuk, mert vagy nincsenek lajstromozva, vagy féltékeny kapzsisággal őrzik...

Mit kell tenni? Amit akkora pénzzel, 100-120.000 koronával okos terv és takarékos fölhasználás mellett tényleg ki lehet termelni, azt ki kell hozni Debrecen könyvtárából is. Mi célt szolgál a sok csip-csup könyvtár, valóságos könyvtári törpe parcella? 12 népkönyvtár együtt 2461 kötettel! Egyenkint 200-zal. (S még ezek a legjobbak!) Ifjúsági könyvtárak 500 és 1000 diák számára 100-200-500 kötettel? Tanári könyvtárak huszadrész annyi használattal, ahány könyvük stb. stb.

Nem bocsátkozhatom e helyütt a megoldás részleteibe. Rájöttök arra magatok is, miként rájöttek Zürichben, Brüsszelben, Lübeckben, hogy szörnyű pazarlás ennyi kicsi könyvtár külön kezelése, külön lajstromozása, külön helyisége stb. stb., s egyesítitek majd az önálló életre képteleneket, közös katalógust készíttek egész Debrecen számára, hogy a kutató ne kényszerüljön tízben keresni, míg egy könyvet megtalál, gondos munkamegosztást állapíttok meg, hogy a kevés pénzen ne vegye meg tíz könyvtár ugyanazt a könyvet, míg más, éppen olyan fontos, egyikben sem található. Amint azt különben jól kifejtette már évekkel ezelőtt éppen várostok fia, egyik hivatalnokom, Dienes László dr. Centralizáció a könyvtárügy terén címen, a Népművelés 1911. évi 2. számában.

Persze, a megvalósítás nem oly könnyű, mint a terv egyszerű. S hogy egyáltalán meg lehessen csinálni, annak is van egy nélkülözhetetlen szervezeti és lelki előföltétele. Az, hogy a városi könyvtárügynek legyen megfelelő szerve, s ez valóban szellemi központja is legyen a város művelődési törekvéseinek.

Így jutunk el a másik föladathoz, a városi nyilvános könyvtárhoz. Mely nélkül, ha centralizáltok is, igazi könyvtári életetek még sem lesz.

Mert a városi könyvtár mai keretében, mert a sok egységesítendő kis könyvtár, mert a népkönyvtárak is mind valamennyi a népességnek csak egy-egy rétegét szolgálja. A centralizáció ezen sokat változtatna. De az, ami a modern városokban mindenütt parancsoló szükségként lépett föl: az Einheitsbibliothek [egységes könyvtár], a könyvtár, amely a városi népesség minden rétegét és valamennyinek mindennemű olvasószükségletét elégíti ki, a szoros szaktudomány kivételével, az tovább is hiányozni fog. Pedig erre van szükség, hogy a német és angol átlagokat érjük el, 2-3-4 kölcsönzést fejenként, és kölcsönzését nem 2 és 3 korona, de 20 és 30 fillér átlagos költséggel.

Csak figyelmeztetni akartalak: ne higgyétek, hogy a városi könyvtár megszervezésével a város könyvtári föladatai teljesedtek. Mi is így hittük, s csináltunk elég jó szakkönyvtárt. S ma nyilvános könyvtárt csinálunk, s azt látjuk, hogy a kezdet kezdetén vagyunk.

A szövegközlés alapja: Könyvtári Szemle, 1915. 9-12. sz. 188-191. l.

Iskolai és népkönyvtárak

73
A VALLÁS- ÉS KÖZOKTATÁSÜGYI MINISZTÉRIUM INTÉZKEDÉSEI
AZ ISKOLAI ÉS NÉPKÖNYVTÁR-ÜGYBEN
Budapest, 1877. január 17.

1239. szám. Tapasztalván, hogy a míveltségnek a nép közötti terjesztésére egyik legbiztosabb eszköz és mód a helyesen szervezett nép- s illetőleg iskolai könyvtárak fölállítása és gyarapítása, e célból én minden oly törekvést, mely a ponyvairodalom kiszorítását és jobb irányú népies olvasmányok megkedvelését és meghonosítását célozza, mindenkor a legmelegebben pártolok. Ennélfogva fölhívom [címedet], hogy a gondozására bízott tankerületben a nép- s különösen az iskolai könyvtárak létrehozását lehetőleg mozdítsa elő, az elért eredményt pedig annak idején az iskolai állapotokat előtüntető statisztikai jelentésben pontosan jegyezze fel.

Trefort^[392]

A szövegközlés alapja: Iskolai és Népkönyvtár, 1878. 2. sz. 19-20. hasáb.

74
DOLINAY GYULA^[393]
AZ ISKOLAI ÉS NÉPKÖNYVTÁR C. FOLYÓIRAT PROGRAMJA
1878

A neveléstanok iskolai és népkönyvtárakról^[394] mit sem tudnak. A pedagógiai írók, a nevelés és tanítás ezen eszközéről említést sem tesznek, a legújabb munkában is csak futólag érintetik ott, hol az iskolai oktatás utolsó szakáról van szó, s az iskolából kilépő gyermekeknek ajánltatik a hasznos könyvek olvasása.

Az iskolai és népkönyvtárak eszméje haladó korunk legújabb követelménye. Igen, aláhúztuk e szót, mert valóban, a korban, a társadalmi és kultúrai fejlődésben rejlik a népnevelés ügyével foglalkozók abbeli kötelessége, hogy legyenek figyelemmel arra, mit olvas a nép, vagy egyáltalában olvas-e valamit.

A sajtó, az irodalom utolsó huszonöt év alatt világszerte óriási, csaknem képzelhetetlen hódítást tett. Mindenhol, a legutolsó zugolyban, a legelhagyatottabb helyen is a sajtó polipkarjával találkozunk; a nyomtatvány, a betű áradatként elborítja a világot, nem lehet képzelni embert, ki ezen ár elől magát elrejthetné. Az írás, a nyomott betű, hirdeti, eljuttatja tanait oda is, hol a nép nem tud olvasni. Elég egy ember, hogy az olvasottak elterjesztője legyen.

Ily körülmények közt lehet-e behunyni szemünket, szabad-e összefont karokkal állani azon kérdés mellett: miképpen viselkedik a föld népe, az ország millióinak tömege az újkor e leghatalmasabb tényezője, a sajtó iránt?

Az eszély, az óvatosság sem engedi ezt, mert ki állhat jót arról, hogy a figyelembe nem részesített nép nem olvas-e oly nyomtatványt, mi megrontja lelkét, megfertőzteti erkölcsét, aláássa anyagi jólétét, vagy éppen a társadalom ellen lázítja.

A nemzet, a nép iránti kötelesség pedig megkívánja, hogy ha a középosztályú, az irodalmi míveltségű olvasóközönség szellemi táplálékkal való ellátására gondunk van, sajtótörvényt állítunk, az irodalom fejlesztésére akadémiát, irodalmi egyleteket szervezünk, pályadíjakat létesítünk: úgy terjesszük ki figyelmünket a nép szellemi ellátására is. Mert a visszahatás borzasztó, és éppen nem szabad csodálkozni, ha felakasztott gonosztevők hagyatékában ponyvairodalmi termékeket, mintaképül választott rabló "históriákat" találnak, s a legotrombább babonaság, a legsötétebb vakság eredő okozójául a betű, a nyomtatás, a ponyvairodalom termékei tűnnek ki. Idevonatkozó rovatunkban megtalálja az olvasó a részletes és minden jó érzésű lelket mélyen elszomorító adatokat.

Ki meri helyeselni, hogy a nép ily irányú olvasmányokat olvasson?

Aki elég erős, ám facsarja ki a nép kezéből az ily, lelkét, szívet vérpadra hurcoló olvasmányokat, és zárja el úgy a népet a vasúttól, a hemzsegő világtól, hogy semmiféle nyomtatott betű hozzá ne juthasson. Ez esetben én nem fogom kívánni, hogy engedtessék meg nekem jó könyveim bevitele. Megnyugszom, és beleegyezem abba, hogy inkább semmit se olvasson a nép, mintsem romlását okozó olvasmányokat is. Ámde merő képtelenség és lehetetlenség az, hogy a népet elzárhassuk az olvasmányoktól; nincs erő, hatalom, mely a haladásban való ezen visszaesést keresztül tudná vinni. Azért tehát nincs más mód, mint résen állani, és odahatni, hogy a nép csak jó olvasmányokat olvashasson, és csak ilyenek olvasásában teljék öröme.

De másrészről, eltekintve minden egyébtől, az ország jóléte a nemzeti közvagyonosodás követeli, hogy tegyünk valamit a nép olvasásvágyának felköltésére. Népünk munkától ment üres idejét arra szokta fordítani, hogy a munkálkodás szakában szerzett vagyont vagy kocsmában, vagy otthon eltékozolja. És miért, őrületes butaságból s kretén együgyűségből, vagy pedig fékezhetlen szenvedélyből? Nem! Unalomból.

Tanítsd meg a népet az olvasás iránti vágyra, kösd le érdeklődését, figyelmét a jó olvasmányokhoz: akkor a nép munkamentes idejét olvasással tölti el, mert a magyar nép okos, értelmes és józan. Az unalom űzi őt kocsmába, s ez az eredete annyi sok társadalmi bajnak, a családi élet szétzüllésének, a vagyon pusztulásának.

Ha a néppel megkedveltetjük a jó olvasmányokat, ha a nép olvasásvágyával rendelkezünk: úgy mi könnyebb, mint kezébe adni azon iratokat, melyekből megtanul helyesen gondolkozni, megtanul szívben, lélekben vallásos lenni; megtanulja imádatos ragaszkodással szeretni honát, alkotmányát, és különösen megtanulja okszerűen mívelni földjét, tenyészteni barmát s fejleszteni háziiparát.

Nyelvében, irodalmában él a nemzet, s mi oly nehéz körülmények közt élünk, s oly csekély az irodalompártolás! Az összes magyar könyvek olvasóit kétszázötvenezerre, a könyvvásárlókat alig százötvenezerre, és az újságelőfizetőket százezerre tehetjük. Minő arány ez!...

Terjesszétek az irodalmat, növeljétek az irodalompártoló közönséget, mert a nemzet fennmaradása kívánja ezt!

De ha a felhozottakat merőben mellőzzük is, és nem hallgatunk meg semminemű argumentumot, ha csak a legkisebb mértékben is következetesek kívánunk lenni magunkhoz, okvetlenül oda kell törekedni, hogy az iskolázás után a nép a szerzett alapokon magát tovább képezhesse, hogyha megtanult olvasni, ebbeli ismeretét megőrizze, sőt annak hasznát vegye. Hazai népoktatásügyünk jelenlegi állása mellett ott vagyunk, hogy gyermekeink a pár évi iskolázáson túl egészen magukra hagyatnak, s úgy tűnik fel népoktatásügyünk, mint a sziszifuszi munka, mely folyton halad, s a kő, a tudatlanság, mégis mindig a hegy tövében vesztegel; az általános népmívelődés alig fejlődött valamit, sőt ki merjük mondani, hanyatlott.

Előáll tehát a kérdés, hogy vajon akkor, amikor évenként közel százmillió forint fordíttatik a hazai népiskolák fenntartására, s midőn a népoktatás ügye közvetve és közvetetten annyi intézményt, annyi elmét foglalkoztat: szabad-e a négy- vagy hatévi oktatással beérni, s nem a dolog természetéből folyik-e a képzést tovább is folytatni, sőt, az egész életen keresztül állandósítani. A törvény ugyan tartalmaz ez irányban némi intézkedést, amennyiben elrendeli az ismétlő és vasárnapi iskoláztatást, de hogy ezen intézkedés a fővárostól kezdve le az utolsó pusztai iskoláig ki nem vihető, s tizenegy évi vajúdás után, általánosságban szólva, a kivitel meg sem kíséreltetett: azt e hazában mindenki igen jól tudja, s az intézők azt is tudják, hogy a törvény betűinek megvalósítása, a mi viszonyaink mellett soha nem eszközölhető.

Azért tehát könyvet a népnek! Eszközt az intézők kezébe, mellyel a nép olvasásvágyát felkölthessék, ébren tarthassák, az iskolai képzést keresztülvihessék.

Ez a valódi megoldás!

Eszközt a néptanító kezébe, hogy a népet olvasásszeretetre taníthassa, s az olvasási vágyat hasznos könyvek által kielégíthesse s a népet mindenkor elláthassa jó olvasmányokkal.

Mi legyen ezen eszköz?

Az iskolai és népkönyvtár.

Ezen intézményt fel kell venni a népiskolai oktatás keretébe.

Az iskolai és népkönyvtár használatát be kell illeszteni a tantervbe.

Ez programunk, ez célunk!

A szövegközlés alapja: Iskolai- és Népkönyvtár, 1878. 1. sz. 2-3. hasáb.

Szakszervezeti könyvtáraink

75
ZAKA LAJOS^[395]
A SZAKEGYESÜLETI KÖNYVTÁR
1899. október 6.

... Tudják azt a szaktársak, hogy a szakegyesület könyvtára^[396] ugyanaz, amely az anyaegyesületé volt, így tehát tudják azt is, hogy közel 6000 kötet áll rendelkezésükre, amelyben képviselve van a régebbi és legújabb magyar szépirodalom, a tudományos irodalom pedig a történelmi, földrajzi, útleírási és egyéb művekkel, végre a szak- és szociális irodalom, ez utóbbi különösen német nyelven, ami másképp nem is lehet. Mindenki olvashatja tehát azt, amit akár szórakozási, akár tudományos igényei kielégítésére megkíván.

Olyan testületi könyvtár ez, amely Magyarországban nagyon számottevő, s nemcsak a kötetek száma, hanem a munkák becse következtében is olyan, hogy a fővárosi munkásegyesületek könyvtárai összesen nem állhatják ki vele a versenyt.

És ezt a könyvtárt a szaktársak kizárólag saját áldozatkészségöknek köszönhetik: a szakegyesület pár éves fönnállása alatt annyira megerősödött, hogy nemcsak célszerű, 1000 forintos egyleti helyiséget tarthat, hanem emellé - szintén anyagi áldozatokkal - fönntart dalárdát és zenekart is, s legutóbb megvette 1000 forintért e könyvtárt. És mindez a múlt év végén megvolt 3000 forint tőke megcsorbítása nélkül történt...

A könyvtár október 4-én nyílt meg; használhatja tehát már mindenki. A használati módokat a könyvtárnokok teszik közzé. Én végezetül csak arra akarom fölhívni a szaktársak figyelmét, hogy mit olvassanak.

Aki szereti az irodalmat, annak ott vannak azok a korábbi művek, amelyek nem a napilapokban gyárilag jelentek meg, hanem mint önálló regények. Megvan Vas Gereben, Jókai, Jósika, Eötvös, Kemény stb.; a humort kedvelőknek ajánlom (ámbár ez gyér) Beöthy Lászlót^[397], Balázs Sándort^[398], Frankenburgot^[399], Aszalayt^[400], Németh Ignácot^[401], mint régieket és az újabb ismert humoristákat. - Kinek ne kellene történelem? A magyar történelmi munkák közül kitűnőek a Szilágyi-féle "Történelmi Könyvtár"-füzetek^[402], és emellé még több mint 100 kötet magyar történelmi munka. Az idegen történelem is dúsan van képviselve. Emellé vegyék a szaktársak - különösen azok, akik németül tudnak - a bő szak- és szocialista irodalmat, s ezzel azt hiszem, ki van elégítve a tudás bármely ága iránt nyilvánuló igény.

Ne olvassanak értéktelen vagy ismeretlen íróktól származó műveket, mert ezek csak az irodalmi kutatók számára valók, hanem csak olyanokat, aminők minden hozzánk hasonló műveltségű, de tovább művelődni akaró embereknek szükségesek.

Megnyílt a könyvtár; ezzel bebizonyítottuk ellenségeinknek és a közönyösöknek, hogy a szakegyesület folyton, lépésről lépésre előrehalad, és így ha az ellenségeket nem is, de legalább az eddig közönyösöket megnyerjük ügyünknek: tagok lesznek ezek is, mégpedig éppoly jók, mint a küzdő úttörők.

A szövegközlés alapja: Typographia, 1899. október 6.

Szakképzés

76
JELENTÉS A MÁSODIK KÖNYVTÁRNOKI
TANFOLYAM LEFOLYÁSÁRÓL^[403]
1900

A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által f. évi július hó második felében rendezett második könyvtári szaktanfolyam a fővárosi és vidéki szakemberek élénk részvételével folyt le.

Mint annak idején már jelentettük, az országos főfelügyelőség 14 vidéki könyvtár fenntartóit szólította fel a tanfolyamban való részvételre. A résztvevők sora előzetes megfontolás után oly módon állapíttatott meg, hogy elsősorban azon könyvtári szakférfiak kaptak meghívót, kik hatósági vagy a társadalom által létesített és létesítendő, nyilvános, vagy nyilvánossá tételre törekvő könyvtárak élén állanak, vagy a jövőben azok vezetésére hivatva lesznek. Emellett azonban a főfelügyelőség készséggel nyitott másoknak is, akik magukat a könyvtári szakismeretekben tökéletesíteni óhajtották, szabad tért a jelentkezésre...

Az előadások tárgyai a következők voltak:

I. Paleográfia és a kéziratok kezelése; előadta 12 órában dr. Fejérpataki László^[404] egyetemi ny. r. tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtárának igazgató-őre, múzeumi és könyvtári országos felügyelő.

1. A paleográfia a könyvtári szolgálatban. Az írás anyaga. 2-3. Az írás fejlődése. 4-6. A szórövidítések elméletileg és gyakorlatilag. 7-8. Kortani alapismeretek elméletileg és gyakorlatilag. 9. Középkori kéziratok. A Corvina, magyar vonatkozású kódexek. 10. Középkori kéziratok leírása. Nyomtatott katalógusok bemutatása. 11. Újkori kéziratok és oklevelek lajstromozása. 12. Kéziratok és oklevelek kezelésének és megóvásának módjai.

II. Könyvismerettan (bibliológia); előadta 12 órában előadta 12 órában Varjú Elemér^[405] nemz. múzeumi asszisztens.

1. A könyvnyomtatás eredete. Első kísérletek, fatábla nyomatok. Nyomtatás szétszedhető betűkkel. Gutenberg. 2. A könyvnyomtatás elterjedése. A legelső nyomtatóműhelyek és termékeik. 3. Az ősnyomtatványok könyvtári szempontból. Könyvészetük, feldolgozásuk, katalogizálásuk. 4. A könyvnyomtatás kezdete hazánkban. Hess András. A zenggi nyomda. A mohácsi vész előtti magyar könyvkiadók és könyvkereskedők. 5. A könyvnyomtatás elterjedése Magyarországon. A XVI. század nyomdái és nyomtatványai. 6. A hazai nyomdászat és termékei 1600-tól 1711-ig. 7. Az 1711 előtti magyar nyomtatványok könyvészete és feldolgozása. 8. A magyar nyomdászat a XVIII. és XIX. században. 9. Könyvészeti különlegességek. Unikumok, ritka és becses könyvek, hártyanyomatok, röpiratok, különösségek s az ilyenekkel foglalkozó könyvészeti irodalom. 10. A könyvillusztráció. A fa- és rézmetszés, a niello-, a chiaroscuro, a karc és a kőnyomás. Metszetgyűjtemények mint a könyvtárak kiegészítő részei. Metszetes munkák, kezelésük, katalogizálásuk. 11. A könyvkötés. Rövid története külföldön és hazánkban. A könyvkötés a jelenkorban. Könyvjavítás és tisztítás. 12. A könyvgyűjtés hajdan és most. Könyvkereskedés, árlejtések, árak. Híres gyűjtők külföldön és hazánkban. Ex-librisek, címeres és jelvényes kötések.

III. Könyvtártan (bibliotekonómia); előadta 14 órában Ferenczi Zoltán^[406], a budapesti Egyetemi Könyvtár igazgatója.

1. A könyvtárügy és a könyvtárépítkezés áttekintése. 2. A régibb rendszerű, nevezetesebb könyvtárak ismertetése. Berendezésük. 3. Újabb könyvtári építészet és alapelve. 4. Újabb rendszerű nevezetesebb könyvtári épületek és berendezésük ismertetése. 5. A raktár (magazin)-rendszer részletes ismertetése, s a hazai viszonyok szerinti könyvtárépítészet. 6-7. A könyvtári berendezés; olvasótermek, hivatalok, bútorzat a különböző könyvtári anyaghoz, beosztás. 8. A könyvanyag beszerzése. Növedéknapló, cédulakatalógus. 9. Szak- és helykatalógus. Könyvek felállítása, néhány jobb szakrendszer ismertetése. 10. Egyéb katalógusok. Nyomtatott katalógus. Kézi könyvtár és katalógusa. 11. Folyóiratok katalógusa és kezelése. Apróbb nyomtatványok. 12. A könyvtár használata az olvasóteremben s más külön helyiségekben. Felügyelet. Kérőlapok. Szabályzat. Néhány könyvtár eljárásának ismertetése. 13-14. Könyvkölcsönzés; naplók, térítvények. A könyvtárvezetés egyéb feladatai; jelentések, statisztikák, revíziók.

IV. Bibliográfia; előadta 10 órában dr. Esztegár László^[407] nemz. múzeumi asszisztens.

1. Bevezetés. A bibliográfia elmélete, története, felosztása. 2. Általános bibliográfiai szakmunkák és folyóiratok, 3. Egyetemes külföldi repertóriumok. 4. Külföldi szakrepertóriumok. 5. A magyar bibliográfiai irodalom történeti ismertetése; az első kísérletek a bibliográfia és irodalomtörténet terén. 6. Folytatás; a bibliográfia önálló rendszere a művelése napjainkig. 7. A köteles példányokról szóló törvény és végrehajtása. 8. Modern nemzetközi bibliográfiai mozgalmak; a tizedes bibliográfiai rendszer és a brüsszeli bibliográfiai intézet. 9. Egyéb bibliográfiai vállalatok és tervek. 10. Bibliográfiai teendők Magyarországon.

Az előadások július 15-én kezdődtek és 28-án értek véget. Befejezésül, mint az első tanfolyamnál is történt, a hallgatók dr. Fejérpataki László és dr. Ferenczi Zoltán előadók vezetése alatt megtekintették az Egyetemi és Műegyetemi Könyvtárat és az Országos Levéltárat; a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára a nyári szünet miatt nem volt megtekinthető.

A szövegközlés alapja: Magyar Könyvszemle, 1900. 406-409. l.

77
A KÖNYVTÁRI TUDOMÁNYOK A KOLOZSVÁRI
M. KIR. FERENC JÓZSEF TUDOMÁNYEGYETEMEN
1901

A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter úr őméltósága dr. Gyalui Farkas^[408] kolozsvári egyetemi könyvtárőrnek a kolozsvári egyetemen a könyvtártudományokból történt magántanári képesítését jóváhagyta s nevezettet ezen állásában megerősíttette. E miniszteri intézkedés újabb elismerése a könyvtári tudományok fontosságának s bizonyára nagymértékben hozzá fog járulni a különböző könyvtári szakmák intenzívebb és rendszeresebb műveléséhez. Különös jelentőséget ad egyébként ez eseménynek az a körülmény, hogy a bibliográfia először foglal helyet általa magyar főiskolán a tudományos kollégiumok sorában. S a kolozsvári egyetem kétség nélkül büszke lehet arra, hogy ebben a tekintetben megelőzte az ország első egyetemét. A Magyar Könyvszemle, amely több ízben fejtegette annak szükségét, hogy az egyetemeken kellene a könyvtárnoki szakképzés problémáját megoldani, szívesen gratulál Gyalui Farkasnak, mint aki magyar egyetemen első képviselője a bibliográfiai stúdiumoknak.

A szövegközlés alapja: Magyar Könyvszemle, 1901. 417. l.

A könyvtárak és a háború

78
SZABÓ ERVIN
A VÁROSI NYILVÁNOS KÖNYVTÁR 1917. ÉVI JELENTÉSÉRŐL
1918

A könyvtár szerves része a környező társadalomnak; a társadalom egészét érintő változások nem hagyhatják érintetlenül a könyvtárat sem. Ha kimenekedtünk volna a háborúból, talán új eredményekről és új fejlődésekről számolhatnánk be. Így, sajnos, csak a régi háborús irányzatok továbbélését állapíthatjuk meg.

Ezek pedig hovatovább végzetes helyzetbe sodorják a magyar könyvtárügyet. Az 1916. év végére a könyvek átlagos drágulását 45%-ra becsültük. De már jeleztük, hogy az igazi drágulás a könyvkiadó- és a könyvkötőiparban tulajdonképp csak azután indult meg. Ezt ma, sajnos, számszerű adatok igazolják. 1914 óta 1917-ig, vagyis három év alatt a magyar szépirodalmi könyv közel 70%-kal, a magyar tudományos kereken 200%-kal drágult meg. A német ipar e téren is inkább tartott mértéket, csakúgy, mint a termelés más ágaiban: mégis, az átlagos drágulás úgy a szépirodalomban, mint a tudományos irodalom terén ott is körülbelül 60-70%. Hasonló az arány az angol és a francia könyvpiacon. Számítsuk ehhez a rendkívüli árfolyamkülönbözeteket és a szokásos könyvkereskedő engedmények megkurtítását, s akkor elmondhatjuk, hogy csak a nyers könyvek drágulása átlagosan legalább 100%.

Ehhez kell vennünk a könyvkötés drágulását. 1914-ben egy félvászonkötés átlagos ára 3,60 K volt; 1917 második felében 7,55 K; ez 110%-os emelkedést jelent. A félbőrkötés megfelelő árai 7,34, illetve 20,30 K; ez 176%. A granitol kötés 188%-kal drágult. 1914-ben az új gyarapodásnak még 53%-át tudtuk kötött állapotban beszerezni; 1916-ban még 38%-át; 1917-ben már oly kevés könyv került kötött állapotban piacra, hogy hányaduk gyarapodásukban 29%-ra esett. Azelőtt beszerzéseink kisebbik felét, most már 70%-át kellett magunknak köttetnünk. Helyesebben: kellett volna; mert a múlt évben már felét is alig tudtuk a mestereknél elhelyezni, és értékes és aktuális könyvek ezreit nem bocsáthattuk forgalomba.

Ezekkel a nehézségekkel és ezzel az ilyenformán legalább 200%-ra becsülhető drágulással hogyan birkózhattunk volna meg! Hisz összes könyvbeszerzési és könyvkötési hitelünk 1914 óta mindössze 17%-kal emelkedett.

Hasonlóképpen tovább is érvényben voltak a múlt évi jelentésünkben megállapított egyéb háborús bajok: a személyzet hullámzása, a könyvbeszerzés nehézségei stb. Ezekhez számszerűleg is megállapíthatóan újabbak járultak. A háború egyik újabb tünete gyarapodásunk nyelvek szerinti megoszlásában nyilatkozik meg: abban, hogy míg egészen 1915-ig a magyar nyelvű gyarapodás évről évre fogyó tendenciát mutatott, azóta ez az irányzat megfordult. A fogyó irányzat magyarázata azelőtt sem az volt - amint azt egy idevágó nyilvános bírálat alkalmából kétségbevonhatatlan számadatokkal bebizonyítottuk -, mintha bármiképpen előnybe helyeztük volna az idegen nyelvű irodalmat; kimutattuk, hogy a Könyvtár sokszorosan nagyobb arányban gyarapszik magyar könyvek által, mint amilyen a magyar könyvtermelés aránya a külföldihez; a könyvtár telítve volt magyar könyvvel, és valósággal erőlködtünk, hogy antikváriusok ajánlataiból és katalógusokból kihalásszuk azt a kevés, szakmánkba vágó magyar könyvet, amely könyvtárunkban nincs meg. A háború ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztatta. Nem ugyan a magyar könyvtermelés arányainak eltolása által, hanem a nemzetközi tudományos és kereskedelmi kapcsolatoknak mind erősebb meglazításával. 1915-ben beszerzéseink 55,8%-a volt magyar nyelvű; 1917-ben már 77,5%-a. Alig hisszük, hogy ebben valaki is, aki a kultúra és a tudomány fejlődési törvényeit ismeri, örvendetes hatását állapítaná meg a háborúnak. A magyar kultúra azokban a korszakokban volt a legvirágzóbb és legtermékenyebb, amikor önálló életereje tudatában nem zárkózott el a külföldi kultúrkapcsolatok elől; példa rá Mátyás korszaka, a reformáció ideje, az irodalmi megújhodás, a múlt század reformkorszaka. Félő, hogy ezeknek a kulturális kapcsolatoknak a meglazulása senyvesztő hatással lesz a most felnövő nemzedék kulturális és tudományos állapotára és alkotóerejére.

Annál inkább lehet ettől tartani, mert a forgalomnak nyelvi megoszlása még fokozza ezt az irányzatot. A Központi Könyvtárban 1916-ban a magyar nyelvű olvasmányok aránya 41,3% volt; 1917-ben már 48,4%. Ebben a háború egy másik hatásának tünetét is kell látnunk, amelyet az itthon maradt polgári népesség megoszlására gyakorolt. Minél tovább tart, annál erősebben tizedeli meg az értelmiség katonaköteles korosztályát. 1914-ben Központi Könyvtárunk kölcsönzőinek két legerősebb kontingensét a szabadfoglalkozásúak és a főiskolai hallgatók szolgáltatták; azok 19, ezek 21%-kal. Ez természetes volt, és megfelelt könyvtárunk anyagának és hivatásának. Azóta mindkét kategória aránya évről évre csökkent, míg végül 1917-re a liberális foglalkozások fokozatosan lesüllyedtek 11%-ra, a főiskolai diákok 12%-ra. Helyükbe nyomult a középiskolai tanulók tábora. Bár a Központi Könyvtár csak 16. évüket betöltött ifjakat vesz föl kölcsönzői sorába, arányuk 7,8%-ról fokozatosan 24,2%-ra emelkedett, s így ma ők alkotják a Könyvtár használóinak legerősebb rétegét. Nyilván ezeknek csekélyebb nyelvismerete okozza a használatban is a magyar nyelv előrenyomulását. Bizonyára örülnünk kell annak, ha ily nagyszámú fiatalember foglalkozik már ebben a korban komoly tanulmányokkal; hiszen a Központi Könyvtár anyaga eleve csakis komolyabb stúdium eszközéül szolgálhat. Mégis nem lehet elnyomni azt az aggodalmat, hogy az értelmiségi foglalkozásúaknak és az értelmiségi pályára készülő főiskolai hallgatóknak oly jelentékeny hányada szakította meg kapcsolatát a tudománnyal, hogy ez a háború befejezése után is kulturális életünk folytonosságának oly mélyreható megszakítását, akkora hézagot fog teremteni, amelyet csak évek múltával fog kitölteni a háború által intellektuális útjairól le nem térített legifjabb nemzedék szellemi termelő munkára megérése.

Minden jól szervezett, a tudományos és a gyakorlati életet egyforma gonddal szolgáló könyvtár működése és különösen forgalma valóságos mikrokozmosza a környező szellemi világnak. Ezért hisszük, hogy a Könyvtárunk életéből levont, ezek a tapasztalatok nagyjából érvényesek Magyarország egész szellemi életére, de mindenesetre a szellemi tudományok körére. És ezért merjük mondani: ha egyáltalán volt hatásuk tudományos és kulturális intézményeinknek, egész értelmi és műveltségi emelkedésünknek az ország és a nemzet minden egyéb területen való fejlődésére, és ha ebben az értelmi emelkedésben volt valamelyes része a magyar könyvtárügynek - akkor nem szabad e tapasztalatok után, hogy a közösségeink sorsát intézők számára a háború után következő súlyos gazdasági bajok okul vagy mentségül szolgáljanak a kulturális feladatok oly fokú elhanyagolására, amint az a háborúban történik. Nem lehet elhinni, hogy ha a javított népoktatás és a továbbképzés intézményei: a szakiskolák, szabadiskolák és könyvtárak a háború előtt is nem fényűzési berendezés, hanem a mai ipari és mezőgazdasági szervezet által kikényszerített szükségesség, gazdasági életünk valamennyi ága legnagyobb hatékonyságának nélkülözhetetlen előfeltételei és eszközei voltak, hogy akkor a háború után, amikor éppen minden testi és szellemi erőknek teljes megfeszítésére lesz szükség, inkább legyenek nélkülözhetők. Azt tartjuk, hogy a háború után még inkább kell, hogy minden átgondolt gazdasági és kultúrpolitika legelsősorban az értelmi továbbfejlődés - sőt sajnos nem is továbbfejlődés, hanem csak színvonalon maradás - eszközeiről megfelelően gondoskodjék. Ezek között ma, a géptechnika és a világgazdaság korszakában, a könyvtárak a legelső sorban állanak. S ezért semmiféle pénzügyi nehézségekre való hivatkozással nem lehet elhallgattatni a magyar könyvtárügy vezetőinek remélhetően majd hangosan megnyilatkozó igényét, hogy megfelelő anyagi eszközök rendelkezésre bocsátásával kompenzálják azt a viszonylagos visszafejlődést, melybe a háború sodorta őket...

A szövegközlés alapja: Részletek a Városi Nyilvános Könyvtár 11., 1917. évi jelentéséből. 1-3., 13. l.

III. A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG IDŐSZAKA
(1919)

Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta
KOVÁCS MÁTÉ

A KIADVÁNY- ÉS KÖNYVTÁRPOLITIKA
AZ 1918-19. ÉVI FORRADALMAK IDEJÉN

1. Társadalmi, politikai viszonyok, olvasóközönség

Az 1918-1919-es forradalmak időszaka együttesen sem tesz ki egy egész esztendőt. A forradalom első polgári demokratikus szakasza október 31-től március 20-ig, 142 napig, a második szakasz: a Magyar Tanácsköztársaság időszaka még valamivel rövidebb ideig, március 21-től augusztus 1-ig, mindössze 133 napig tartott. A forradalmak történelmi jelentőségét, különösen a Tanácsköztársaságét azonban nem az időtartam, hanem a társadalom fejlődésében betöltött, messze kiható jelentősége adja meg.^[409]

Az őszirózsás polgári demokratikus forradalom leglényegesebb követelményei azokat a politikai, gazdasági és kulturális adósságokat foglalják magukban, amelyeket a dualizmus kora megoldatlanul hagyott. Legfőbb feladatai között a nemzeti függetlenség, a köztársaság megteremtése, továbbá gyülekezési és egyesülési jog, demokratikus választójog, földbirtokreform, amnesztia, végül a sajtószabadság szerepelt. Támogatták a társadalom mindama osztályai és rétegei, amelyek a dualizmus rendszerével elégedetlenek voltak, a háborúba belefáradtak, békére vágytak, a változásoktól helyzetük lényeges javulását remélték. Irányító ereje a Károlyi-párt, a radikális párt és a szociáldemokrata párt szövetsége és az általuk létrehozott Nemzeti Tanács volt. A program azonban az adott körülmények között kevésnek bizonyult. Sem a dolgozó tömegek, sem pedig a nemzetiségek törekvéseit nem elégítette ki.^[410]

A Tanácsköztársaság éppen a történelmileg-társadalmilag szükséges többlet elérésére teremtette meg a lehetőségeket és feltételeket. Az első magyar szocialista forradalom a társadalom jövendő új szocialista életrendjének megalapozását tűzte ki feladatául. A társadalom életének minden folyamatában, így az írásbeliség rendszernek továbbfejlesztésében is, messze előre mutatott.^[411] Vele, történelmünkben először, országunk és népe egyszerre az emberiség fejlődésének élvonalába ugrott, alig másfél évvel a szovjet októberi forradalom kezdete után az új szocialista társadalom világát, gyökeresen új politikai, gazdasági és kulturális rendjét igyekezett elvben átgondolni és körvonalazni, s forradalmi bátorsággal az élet minden területén ezt akarta gyakorlatban is megvalósítani. E gyökeresen új, céltudatos forradalmi program avatja a Tanácsköztársaságot olyan nagy jelentőségűvé a magyar dolgozó nép fejlődésében. Betetőzte a hazai forradalmi munkás- és parasztmozgalmak több mint félévszázados erőfeszítéseit, és megnyitotta a továbbfejlődés sokat ígérő távlatait. Ez tette biztató erőforrássá az ellenforradalmi elnyomás negyed századában, és ezért vált 1945 után a szocializmus hazai alapozásának egyik fontos előzményévé és építő elemévé.

Az a társadalmi erő, amelyre a Magyar Tanácsköztársaság támaszkodott, a munkások, szegényparasztok, haladó értelmiségiek és fiatalok hatalmas tömege volt. Társadalmi helyzete szerint már a háború előtt is az ország népességének közel 60%-a tartozott azok közé, akiknek életviszonyait a forradalmi átalakulás lényegesen megjavíthatta. Már 1910-ben az ipari munkások száma több mint 1 millió, családtagokkal együtt mintegy 3,5 millió. Az agrárproletárok, napszámosok, uradalmi cselédek s a félproletár kis- és törpebirtokosok száma 3,5 millió, családtagokkal együtt pedig 6 millió körül járt.

A háború ezt a társadalmi alapot még jobban kiszélesítette. A viszonyok romlása olyanokat is nagy számmal a forradalom táborába sodort, akik korábbi helyzetükben nem tartoztak volna oda. Ugyanakkor a háborús nehézségek meg is gyorsították a dolgozó tömegek forradalmasítását, elősegítették a forradalmi tudat erősödését is. Fontos szerepet vittek a frontkatonák, különösen pedig az oroszországi hadifoglyok, akik tömegesen a szocialista forradalom befolyása alá kerültek. Közülük ott több mint 100.000 fegyverrel kelt a forradalom védelmére, s hazakerülve itthon is sokan a forradalom híveivé, katonáivá váltak, sőt irányítóivá fejlődtek.

A Magyar Tanácsköztársaság a dolgozó nép hatalmas tömegeinek nemcsak politikai jogokat és a korábbiaknál jobb gazdasági feltételeket kívánt biztosítani, hanem olyan szocialista műveltséget is, amely megadja a lehetőséget a politikai jogok tudatos gyakorlására, a munka jobb, termelékenyebb végzésére. A műveltséget az emberré való fejlődés lényegének tekintették. Természetesen úgy, hogy azt elsősorban a társadalom számára közérdekű termelő és más munkát végző dolgozó tömegek érhessék el. Ezt fejezi ki a Proletárdiktatúra és kultúra című szöveges plakát^[412], tehát a legszélesebb nyilvánosság számára készült közlemény, amely szerint a szocialista forradalom "két föladat előtt áll, ha a kultúra területén elő akarja készíteni egy osztály nélküli társadalom új rendjét. Egy a kapitalista kultúrszervezetek megsemmisítése, gondos megválogatásával annak, hogy a kapitalizmust megelőzően és azzal magával létrehozott alkotások közül mit érdemes a teljesedett kommunista társadalom számára megóvni. Másrészt az immár fölszabaduló proletariátusnak megadni a külső és belső lehetőségeket arra, hogy az átmenet után új életét megkezdhesse." Ez az élet tartalomban és formában új szocialista kultúrát kíván. Mégpedig nem mellékesen a megélhetéshez, az emberhez méltó élethez szükséges anyagi feltételek biztosítása mellett, hanem oly módon, hogy "mindenki életének középpontjában az álljon, ami igazán oda való: az emberi magasabbrendűségre való törekvés...". E célok érdekében "a munkások, katonák, földművesek tanácsainak köztársasága" a politikai és gazdasági átalakulással egyidőben megindította az első szocialista kulturális forradalmat is, hogy a dolgozó tömegek kulturális elmaradottságát mielőbb felszámolhassák, a kultúra kapitalista tartalmát és formáit szocialista tartalommal és formákkal helyettesíthessék, és a művelődés intézményeit a szocialista ember és társadalom nevelésének, művelésének szolgálatába állíthassák.

Mindenekelőtt a társadalmi közlés akkori legszélesebb tömeghatású formáját: az olvasást és ennek társadalmi alapját: az olvasók táborát igyekeztek fejleszteni. Ezért központi feladatnak tekintették az írástudatlanság csökkentését és a gyengén olvasók rendszeres olvasókká nevelését. Ez annál is fontosabb és sürgősebb volt, mert az ország akkori területén a 6 éven felüli lakosság mintegy harmada teljesen írástudatlan volt, és az iskolát jártak között is viszonylag kevés olvasó akadt. Az új szocialista alkotmány kimondta, hogy: "A Tanácsköztársaság megszünteti a burzsoázia műveltségi kiváltságait, és megnyitja a dolgozók előtt a műveltség tényleges megszerzésének lehetőségét. Ezért a munkások és földművesek számára ingyenes és a műveltség magas fokát nyújtó tanítást biztosít."^[413] Ennek elősegítése céljából államosították az iskolákat és az iskolán kívüli szabadoktatást, hogy azok mielőbb egységesen a szocialista forradalom nevelő intézményeivé fejlődhessenek. Az iskolai nevelés-oktatás gyökeres reformja mellett megszervezték a felnőttek szabadoktatását, s ennek keretében az analfabéta és továbbképző tanfolyamokat is.

Hogy az olvasók tábora minél nagyobb lehessen, az írásbeli közlés rendszerét megkülönböztetett gondossággal igyekeztek fejleszteni. A gondolatközlést minden korábbi tőkés polgári kötöttségtől igyekeztek megszabadítani és a szocialista művelődéspolitika irányítása alá helyezni. Az írásbeli közlés és olvasás jelentőségét mi sem emeli ki jobban, mint hogy az alkotmány külön rendelkezik róla. E szerint: "A Tanácsköztársaságban a dolgozók véleményüket írásban és szóban szabadon nyilváníthatják, de megszűnt a tőkésnek az a hatalma, amellyel a sajtót a kapitalista gondolkodásmód terjesztésének és a proletáröntudat elhomályosításának eszközévé alacsonyította. Megszűnt a sajtónak a tőkétől való függése is. Minden nyomtatvány kiadásának a joga a munkásságé, és a Tanácsköztársaság gondoskodik arról, hogy a szocialista eszme az egész országban szabadon terjedjen." Ennek megfelelően államosították a kiadványelőállítást és terjesztést és valamennyi intézményét: a nyomdákat, kiadóvállalatokat, a könyv- és lapterjesztést, valamint a könyvtárakat is. Korszerű fejlesztésüket és működésüket az új művelődéspolitika egyik fő feladatának tekintették. Ehhez a szükséges anyagi kereteket és a kiváló munkatársak egész sorát biztosították. Létrehozták azokat az országos központi szerveket is, amelyek az írásbeli közlés szocialista rendszerének megtervezését és kialakítását irányították és ellenőrizték. Így lényegében minden előfeltétel együtt volt ahhoz, hogy az új társadalmi rend és kifejlődése során az olvasóközönség a művelődésre vágyó dolgozó tömegekből addig soha nem tapasztalt mértékben kialakuljon, és az új közönség szükségleteit az új könyv- és lapkiadás és terjesztés, valamint a könyvtárak új rendszere minden korábbinál nagyobb mértékben és magasabb szinten kielégíthesse.

Kedvező körülménynek bizonyult, hogy a Tanácsköztársaság művelődési, kiadási és könyvtárpolitikája kipróbált előzményekre támaszkodhatott. A hazai forradalmi munkás- és parasztmozgalmak, valamint a századforduló haladó értelmiségének öröksége, elsősorban Szabó Ervin példája és életműve, szilárd alapot és útmutatást adott az új szocialista könyv- és könyvtári kultúra megteremtéséhez. A mozgalmi örökség a forradalom fő társadalmi erőinek az igényeit jelezte. Szabó Ervin életműve pedig a hazai szükségletek és az akkori világszínvonal szerves egybekapcsolására adott követhető és követendő példát.

Hogy ez a művelődési, kiadási és könyvtári politika mennyire az egyetemes fejlődés élvonalát képviselte, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy céljai, alapelvei és módszerei lényegük szerint jórészt egybeestek a lenini művelődési, kiadási és könyvtári politikával,^[414] vagy legalábbis közel állottak ahhoz, pedig eddig a közvetlen kapcsolatoknak nincs nyoma. Az egyezések nyilván a hasonló jellegű társadalmi-forradalmi fejlődésből fakadtak. De tisztán látó forradalmárok és tájékozott szakemberek kellettek ahhoz, hogy a forradalmi jelen adott lehetőségeit és követelményeit felismerjék, helyesen értékeljék s a programot ezeknek megfelelően reálisan fogalmazzák meg.

2. Kiadványpolitika, fontosabb kiadványok

A legfőbb eredmény annak felismerése, hogy a szocializmus viszonyai között az írásbeli közlés egységes rendszerére van szükség és lehetőség. A kapitalizmus üzletiességével szemben a könyv-, hírlap- és folyóiratkiadás és terjesztés terén a kulturális feladatokat helyezték előtérbe. A munkaerő- és papírhiány következtében szűk kiadási viszonyok miatt a közintézmények: könyvtárak, iskolák szükségleteit elébe helyezték a magánkeresletnek. Az új művelődéspolitikai célok kielégítése és az ehhez szükséges kulturális tervgazdálkodás biztosítása érdekében a könyvkiadást, a nyomda- és papíripart, a könyvkötészetet, a könyvterjesztést és a könyvtárakat teljes egészében egyetlen szervezetbe fogták össze, és a Szellemi Termékek Országos Tanács, ill. Bizottsága irányítása alá helyezték. Így egyetlen rendszerbe épült össze az írásbeli közlés minden tartománya a szerzői-alkotói tevékenységtől a kiadványok társadalmi felhasználásáig.^[415]

Az egyes területek viszonylagos önállósággal munkálkodtak. Így jött létre az írói szakszervezet 550 taggal, négy szakosztállyal (írók, tudósok és szakírók, újságírók, színpadi szerzők). Az államosított mintegy 100 kiadót, több mint 1100 nyomdát és csaknem 50 könyvkötészetet, ill. papírfeldolgozó üzemet a kiadványféleségek, ill. az egyes munkanemek szerint szakosították megközelítően úgy, mint később az 1948. évi államosítás után. A könyvkiadás fontosabb osztályai a következők voltak: tankönyvkiadás, propagandairatok, szépirodalom, tudományos művek, sajtótermékek, állami nyomtatványok, szabadtermelés (magánosok nyomtatványszükségletei), könyvtári kiadványok és nyomtatványok, technikai (műszaki) nyomtatványok. A nyomdászati direktóriumokat pedig így szervezték meg: iparművészeti, könyvnyomdai, kőnyomdai, könyvkötészeti, reprodukáló, sajtói, transzfer-konfekciós, könyvkereskedői és papírfeldolgozói direktórium. Hasonlóképpen összefogták a mintegy 300 könyv- és papírkereskedést is.

Ezzel létrejött az új szocialista könyvkultúra szervezete és mindama intézménye, amely a kiadványok tartalmi és technikai előállításához szükséges volt. Az írói szerződések és tiszteletdíjak újrarendezése és az elszámolandó rendszeres havi előlegek folyósítása megszabadította a szerzőket a kiadói érdekektől és a megélhetés napi gondjaitól. Az állami szerződések és az elbírálás új módja egyben biztosította, hogy csak olyan művek kerülnek kiadásra, amelyek támogatják a szocialista forradalmat, vagy legalábbis nem fordulnak azzal szembe. A kiadás, nyomdászat, papíripar és könyvkereskedelem egységes nagyüzemi szervezete egyfelől lehetővé tette, hogy a kiadványok elsősorban a leendő szocialista társadalom művelődési szükségleteit szolgálják, de azt is, hogy előállításuk és terjesztésük gazdaságosabb legyen, a szükséges példányszámokat a közkönyvtári és egyéni szükségletek egyeztetésével állapítsák meg. Különösen nagy jelentőségűnek ígérkezett az egységes tankönyvkiadás megszervezése oktatási-nevelési szempontból éppen úgy, mint gazdaságossági szempontból. Az egységes állami tankönyvek lehetővé tették a marxista világnézet és a legkorszerűbb tudományos eredmények széles körű terjesztését a felekezeti felfogásokkal és többnyire elmaradott tudatszinttel szemben. Ugyanakkor a nagyobb példányszám csökkenthette az állam és szülők költségeit.

A Tanácsköztársaság kiadványairól, valamint a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulásával és az első szocialista forradalomért folyó küzdelemmel kapcsolatos kiadványokról úgyszólván teljes áttekintést lehet szerezni az Országgyűlési Könyvtár külön katalógusából, amely a kommunista párt megalakulásának 40. évfordulójára készült el és jelent meg.^[416] Képet kaphatunk belőle Marx, Engels és Lenin, továbbá Gorkij, valamint Alpári Gyula, Kun Béla, Lukács György, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos és mások műveinek ekkori kiadásairól, a hazai és oroszországi kommunista párt tevékenységéről, a forradalom fontosabb kérdéseiről és eseményeiről. A fővárosi és vidéki időszaki kiadványok közül kiemelkedik a Vörös Újság, Fáklya, Népszava, Az Ifjú Proletár. Sok harcos röpirat, nagy hatású plakát igyekezett a forradalom mellett mozgósítani az ország népét.

3. Könyvtárpolitika, könyvtárak

A Tanácsköztársaság könyvtárpolitikájában szerencsésen és szorosan összefonódtak a szocialista forradalom általános politikai, gazdasági célkitűzései, művelődéspolitikai alapelvei és a könyvtárügyi örökség említett rétegei. De ez nem egyszerű összegződéssel, hanem olyan szerves egységbe olvadással jött létre, amelyben Szabó Ervin öröksége, valamint a munkás- és parasztmozgalmi hagyományok országos szinten általánosan alkalmazható és alkalmazandó megoldásokká váltak. A forradalom általános alapelvei pedig az olvasási, könyv- és sajtó, és könyvtári kultúra területére konkretizálódtak. Éppen ez az országos jelleg és új magasabb minőség emeli a Tanácsköztársaság könyvtárpolitikáját messze a korábbi tőkés-polgári könyvtárpolitika fölé, és teszi eleven erőforrássá az utókor számára is.

Pontosan tanúsítja ezt a fejlődési folyamatot az a három dokumentum, amelyben a könyvtárpolitikai alapelveket rögzítették.^[417] Az első, a "Könyvtárügyi program" még jóval a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt készült azoknak a megbeszéléseknek az eredményeként, amelyeket Dienes László a Kommunisták Magyarországi Pártjának művelődéspolitikai irányítóival folytatott. A másik kettő ezt fejlesztette tovább. Az egyik a könyvtárügy "rendszerének általános alapelveit", a mások a könyvtárügy új szervezetét határozta meg.

Az új könyvtárpolitikai alapelvek közül első helyen a társadalmi alapok körvonalazása, az olvasóközönség és a közkönyvtárak kapcsolata szerepel. A társadalmi bázist a proletár állam művelődéspolitikai elveinek megfelelően, szélesen értelmezte. E szerint: "A könyvtárügy olyan széles bázison építendő ki, mint a népiskola." A fő alapelv ezt tovább részletezi, amikor kimondja, biztosítani kell, hogy "mindenki az egész ország területén lehetőleg könnyen és gyorsan hozzájuthasson ahhoz a könyvhöz, amelyre szüksége van". A közkönyvtárak tehát minden ember, ill. minden kutató számára nyitva állanak. Természetesen aligha férhet kétség ahhoz, hogy a forradalom könyvtárai mindenekelőtt és fölött a munkások, a katonák és a földművesek művelődését és a tanácsrendszert támogató értelmiségiek szakmunkáját, valamint az ifjúság tanulását kívánták támogatni. Éppen ezért azonnal megkezdték a forradalmi osztályok, rétegek számára szükséges sajátos könyvtártípusok: a gyári munkáskönyvtárak, a falusi, az ifjúsági és katonakönyvtárak szervezését.

Ez a nagyvonalúan, az ország és nép egészében gondolkodó könyvtárpolitika a könyvtárügyet olyan egységes országos rendszerbe kívánta fejleszteni, amelyben egyfelől minden olyan könyvtár megvan, amely a társadalom számára szükséges, másfelől pedig mindazok a központi könyvtári szervek is mielőbb létrejönnek, amelyek a könyvtárak működéséhez nélkülözhetetlenek.

Az újjászervezést a központi szervekkel indították el. A Közoktatási Népbiztosság már március 30-án kinevezte a könyvtárügyi politikai megbízottait, akik az alapelvek alapján nyomban megkezdték a tervek kidolgozását és azoknak a központi könyvtári szerveknek és intézményeknek létrehozását, amelyek a szakmai irányításhoz szükségesek voltak. A megbízottak hivatalán kívül, amely kormányzati szinten irányította a könyvtárügyet, tervbe vették az Országos Könyvtárügyi Tanács mint szakmai önigazgatási csúcsszerv, valamint az ehhez kapcsolódó szakmai irányító központ: az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet megszervezését. E szervek által központilag ellátandó feladatnak minősült:

"1. az egész ország könyvtárügyének egységes terv alapján történő organizációja, azaz a meglevő könyvtárak ésszerű átszervezése és továbbfejlesztése, új könyvtárak alapítása, feleslegesek megszüntetése;

2. a könyvtári szervezet és könyvtári munka ésszerűvé és egységessé tétele (pl. egységes könyvbeszerzés, egységes katalogizáló, klasszifikáló szabályok, egységes katalógusok, egységes üzemi szabályok stb.);

3. a tudományos kutatás könyvtári segédeszközei, bibliográfiák, stb. előállításának egységes irányelvek szerint való vezetése (pl. a magyar nyelvterület teljes bibliográfiája);

4. könyvtárosképzés;

5. könyvtári ismeretek fejlesztése és terjesztése."

Ennek megfelelően központilag kell létrehozni és fenntartani: egy könyvtártudományi és bibliográfiai szakkönyvtárat, egy könyvtárosiskolát, egy-egy tudományos és közművelődési mintakönyvtárat, egy könyvtárügyi és egy bibliográfiai hivatalos szaklapot.

Csupa olyan feladat és intézmény, amelyre valóban szükség volt, amelynek a felismerését és előirányzását igazolta a történelmi fejlődés, s amelyek azóta egy sor fejlett országban - és nálunk is - valóban létrejöttek. Egy részük megvalósítását már akkor megkezdték, s azóta beigazolódott, hogy fejlett könyvtári kultúra e feladatok vállalása és az ezeket ellátó intézmények eredményes működése nélkül nem valósítható meg.

A könyvtárak országos rendszerén belül "az általános művelődés és az irodalmi műélvezet kielégítésére" előirányozták a közművelődési könyvtárak rendszerének kiépítését a fővárosban, a városokban, valamint a járásokban (esetleg csak a megyékben). Mindenhol olyan hálózatot terveztek, amelyben az "anyakönyvtárak" és a hozzájuk kapcsolt fiókkönyvtárak együtt gondoskodnak az olvasókról. A terv érthetően egyik legfőbb feladatnak, már csak Szabó Ervin emlékének megbecsülése és a fővárosi művelődésügy fontossága miatt is, a Fővárosi Könyvtár fejlesztését tekintette. Ezt egyben mintának szánták a többi városi, ill. járási (megyei) könyvtár számára is.^[418]

A Fővárosi Nyilvános Könyvtárat, amelyet Szabó Ervinről neveztek el, az ő elgondolásait követve nagy társadalomtudományi könyvtárrá - a tudományos szocializmus szakkönyvtárává - és egyben Nagy-Budapest közművelődési könyvtári hálózatának központjává kívánták fejleszteni. Elhelyezésére a Hazai Bank épületét szemelték ki. A főváros új vezetősége nyomatékosan támogatta ezt az elgondolást, s úgy rendelkezett, hogy "Budapest könyvtárügyét teljesen a proletárművelődés szolgálatába akarjuk állítani. Be kell hálózni az egész várost közművelődési könyvtárakkal és szakkönyvtárakkal úgy, hogy a város dolgozó népe mindenütt ráakadjon a tanulás centrumaira." Az új kerületi könyvtárakat főként munkáslakta területekbe tervezték. A szükségletektől függően minden kerületbe és peremvárosba 1-2 könyvtár, összesen 30-40 könyvtár került volna, egyenként 15-20.000 kötettel. A helyiségek (volt polgári klubok, kávéházak) kiutalása, valamint a kerületi könyvtárak állományának összeállítása meg is kezdődött.

A vidéki városokba hasonló jellegű könyvtárakat kezdtek szervezni. Elkészült a ceglédi, kecskeméti, nagykőrösi, győri, pápai, kiskunhalasi, körmendi, soproni, zalaegerszegi könyvtár terve. Előkészületben volt a kalocsai, gödöllői, kunszentmiklósi és szentendrei könyvtár terve is. Így a városainkban mindenütt az akkori legkorszerűbb könyvtártípus alakult volna ki. A mai megyei könyvtárak eredményei mutatják, milyen lehetett volna a korszerű városi könyvtárak munkájának hatása városaink kulturális életében, különösen ha negyedszázaddal korábban valósulhatnak meg.

Megindult a gyári munkáskönyvtárak szervezése is. Ezeket a szakszervezeti könyvtárak tapasztalatainak alapulvételével, de azokat nem a szakszervezetek központjaiban, hanem a munkássághoz közelebb, az üzemekben akarták felállítani. Az volt a jelszó: "Ne legyen gyár könyvtár nélkül", s a megvalósításhoz nyomban hozzá is láttak. Mintegy 80 nagyobb üzembe terveztek új könyvtárt, vagy fejlesztették volna tovább azt, ami már volt. Több gyári munkáskönyvtár megnyitását is kitűzték, de az már elmaradt, mert közben a Tanácsköztársaság megdőlt.

A falusi, főként mezőgazdasági lakosság művelődése érdekében a népkönyvtárak újjászervezését is elindították, néhány községi könyvtár tervét (Győrszentmárton, Ráckeve, Tét, Abony) elkészítették, de a népkönyvtárügy helyzetének felmérésére, az agrárszocialista hagyományok értékelésére és a fejlesztési terv kidolgozására a háborús nehézségek miatt már nem jutott idő.

Külön könyvtárakat létesítettek egyes rétegek, így a katonák, az ifjúmunkások, egyetemi diákság és vakok könyvtári igényeinek kielégítésére. A Vörös Őrség számára pl. 14 mozgókönyvtárat szerveztek. Ezek közül több meg is kezdte működését.

A szakkönyvtárak rendszerét a feladatkörök és gyűjtőkörök megosztásával és elhatárolásával, továbbá az azonos jellegű könyvtárak nagyszabású összevonásával kívánták fejleszteni. Hangsúlyozták: "Szakkönyvtári rendszerünk felépítésének alapelve, hogy mindenfajta könyvtár legyen, amire szükség van, de ne legyen egy felesleges sem." A tervezetben szerepelt pl. egy-egy szellemi (humán) tudományi, társadalomtudományi, technikai és technológiai, orvostudományi, agronómiai (mezőgazdasági) stb. központi könyvtár. Törvényben kívánták kötelezni a városokat, egyesületeket, intézményeket, hogy könyvtáraikat nyilvános könyvtárakká fejlesszék. A kihasználatlan könyvtárakat más városba akarták áttelepíteni, "hacsak ottlétük a hely történelmével szervesen össze nem tartozik".

A sok apró és szétszórt, többnyire elmaradott könyvtár állapota súlyos gondokat okozott. A tervezett összevonásokat épület és berendezés hiányában nem lehetett azonnal végrehajtani. A terv szerint nemzeti könyvtárunk: az Országos Széchényi Könyvtár a Nemzeti Múzeum épületét egészében megkapta volna, a múzeum pedig a Várpalotába került volna. A szakkönyvtárak elhelyezését a megszűnő tőkés-polgári intézmények felszabaduló épületeinek, ill. helyiségeinek igénybevételével szándékoztak megoldani. Az előkészítő tárgyalások több esetben meg is indultak, s a Közoktatási Népbiztosság támogatásával többnyire sikerrel biztattak. Egyidejűleg a könyvtárügyi politikai megbízottak hivatala, ill. az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet hozzálátott a könyvtárak működésének és szolgáltatásainak korszerűsítéséhez. Intézkedtek a könyvtárak állományának fejlesztéséről, külön is a legfontosabb külföldi könyvek és folyóiratok behozataláról. Megállapodást kötöttek a könyvtári berendezések központi gyártására és szállítására. Meghosszabbították a nyilvántartási időt. Megkezdték a katalógusok állapotának felülvizsgálatát és az egységes katalogizálási szabályok kidolgozását stb.

Még a magántulajdonban levő könyvgyűjtemények védelméről is gondoskodtak, hiszen ezek a nemzeti kulturális vagyonnak fontos részei voltak. Biztosították az ismert műgyűjtők könyvtárainak védelmét, pl. Apponyi Sándor gyűjteményét Lengyeltótiban, Todoreszku gyűjteményéét Budapesten. Intézkedtek az elhagyott magánkönyvtárak gondozásáról, pl. a Vigyázó, a Festetics, az Esterházy, a Zichy stb. könyvtárakról. A Forradalmi Kormányzó Tanács határozata alapján mentesítették az írók, művészek, tudósok dolgozószobáit és könyvgyűjteményét az igénybevétel alól.

A Tanácsköztársaság művelődés- és könyvtárpolitikai eredményeiben döntő szerepük volt azoknak, akik a forradalmi feladatok megoldását bátran vállalták. A Közoktatási Népbiztosságon belül Lukács György népbiztoshelyettes, ill. népbiztos és Fogarasi Béla csoportvezető népbiztoshelyettes irányította a kiadási és könyvtári politikát. A szocialista könyvtári kultúra tényleges kialakítására főként Szabó Ervin tanítványai és munkatársai: elsősorban Dienes László és Kőhalmi Béla vállalkoztak. Lelkes munkával segítette őket Soltiné Szigeti Gabriella, Braun Róbert, Pikler Blanka és Poórné Várady Irma. Ez is mutatja, hogy Szabó Ervin nemcsak az elvi alapvetést, hanem a munkatársai megválasztását és nevelését is mennyire eredményesen végezte. Sőt más területre is jutott közülük. Madzsar József pl. a népjóléti minisztérium államtitkára, Braun Róbert pedig a nemzetiségi ügyek egyik intézője lett. Más oldalról kapcsolódott be a munkába Fejes Sándor, Kovács Ödön, Mihalik József, Petrik Géza, Pfeifer Sándor, Vörösváry Ferenc.

A feladat súlya természetesen a könyvtárügyi politikai megbízottakra hárult, akik politikailag és szakmailag felkészülten, világszintű tájékozottsággal, forradalmi hűséggel és határozottsággal fogtak az új szocialista könyvtárpolitika alapelveinek kidolgozásához és gyakorlati megvalósításához.

Dienes László 30 éves korában, de már gazdag tapasztalatok birtokában lett a könyvtári ügyek megbízottja. Az MKP alapító tagja, korábban Szabó Ervin utódjaként a Fővárosi Könyvtár vezetője s egy ideig Budapest három személyből álló direktóriumának egyik népbiztosa volt. Több tanulmányának tanulsága szerint könyvtárpolitikai elgondolásai már évek óta alakulóban voltak. Teljes kiformálódásukat a forradalom viszonyai váltották ki. Lényegét az említett alapvető dokumentumok tükrözik. Összefüggően a Kommunista könyvtárpolitika c. cikkében (Vörös Újság, 1919. május 4.) és a Könyvtárak a kommunista társadalomban c. előadásában (A Tanácsköztársaság könyvtárügye. 1919. 2-3. sz.), valamint több fontos hírlapi nyilatkozatában fejtette ki. Személyisége, felkészültsége, megnyilatkozásai és tevékenysége egybehangzóan tanúsítják, hogy benne önállóan, korszerűen gondolkodni és cselekedni tudó vezetőt nyert a forradalmi könyvtárpolitika.^[419]

Kőhalmi Béla, a helyettese, aki ugyancsak a Fővárosi Könyvtár munkatársa volt, s aki a szakterület legjobb folyóiratának, a Könyvtári Szemlének a szerkesztésével keltett elismerést, mindenben kiváló segítő munkatársnak bizonyult. A Könyvtárügyi Politikai Megbízottak hivatalában való tevékenységén kívül különösen az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézetben a nemzeti bibliográfia összeállításának és közlésének biztosításával végzett jelentős munkát.

Vidéken is sok könyvtáros értette meg az új könyvtárpolitika céljait és törekvéseit. A munkás-, katona- és földművestanácsok támogatásával többfelé és többen hozzáláttak az ottani könyvtárak korszerű átszervezéséhez. Helyiséget szereztek, a kallódó, veszélyeztetett könyvgyűjteményeket gondozásba vették, pl. Kecskeméten Tóth László és Sinkó Ervin támogatásával, Pápán Török Mihály, Győrött Polgár Imre, Kaposvárott Neubauer Ferenc, Debrecenben Cs. Varga Antal kezdeményezésére. Szolnokon a megszervezendő új városi könyvtárat Szabó Ervinről nevezték el.

Tehát nemcsak a program, de az úttörő irányítók és közreműködő munkatársak gárdája is együtt volt, mégpedig olyan összetételben, amely személyi értékeivel biztosítékot nyújthatott a színvonalas munkára.^[420] A történelem azonban közbeavatkozott. A forradalom a hazai és nemzetközi reakció összefogásával szemben elbukott. A bukás magával sodorta a forradalmi programot és mindazokat a munkatársakat, akik az úttörő alapozáson annyi tudással és bátorsággal munkálkodtak. Az ellenforradalom hangadói eltöröltek mindent, amit a Tanácsköztársaság alkotott, és hajszát indítottak mindenki ellen, aki a forradalmi alkotó munkában részt vett. De ez már a következő időszak történetéhez tartozik.

A szocialista forradalmi művelődéspolitika céljai és feladatai

79
PROLETÁRDIKTATÚRA ÉS KULTÚRA^[421]
1919

Világ proletárjai egyesüljetek!

Proletártestvérek!

A proletariátus osztályküzdelmének rágalmazói azzal is próbálták lekicsinyelni az őket megsemmisítéssel fenyegető mozgalmat, hogy kizárólag gyomorkérdésnek minősítették azokat a célokat, amelyekért a proletariátus harcba indult. Így próbálták meg az ellentét segítségével kiemelni a maguk "kultúrás", magasabb rendű voltát. Már elmúlt - a proletariátus erejének és egységének mondunk köszönetet, hogy elmúlt - az az idő, amikor e kérdés fölött vitatkozni még érdemes volt. Ma nem kell többé érveket csoportosítania a proletariátusnak, hogy a kultúrára való érettségét bizonyítsa. Kezébe vette sorsának intézését, és tettekkel bizonyítja, hogy milyen kultúrát képes teremteni.

Mert a proletariátus eme kultúrát teremtő tette az egyedüli kiút, amely ma a világ számára nyitva áll. Ahogy a termelésben egy a végletekig lerongyolódott, már a tönk szélén álló gépezetet vett át a proletariátus, úgy van ez a kultúrában is. Szó sincs arról, hogy valami kimondhatatlan eleven értékek kincsesháza volna a kezünkben. Szó sincs arról, hogy egy nagy, fölfelé vezető fejlődésbe kapcsolódtunk bele, és félnünk kellene, hogy a mi vezetésünk alatt lehanyatlik. Ellenkezőleg. Ahogy lerongyolódott termelést vettünk át a kapitalizmustól, úgy egy lerongyolódott kultúrát is.

Proletártestvérek!

A kapitalizmus kultúráját halálra ítélte maga a tőkés termelési rend. Mert az nemcsak a munkásokat tette szabaddá abban a marxi kettős értelemben, hogy szabadok, mert személyük fölött szabadon rendelkeznek, és egyszersmind "szabadok" mindentől, amit, munkaerejüket kivéve, a piacra vihetnének, hanem elvágta a kultúrát igazi forrásától is: a közösségben élők szabad együttműködésétől. A kapitalizmus nemcsak a munkásságot hajtotta a kizsákmányolás igájába, hanem magukat a kizsákmányolókat is, illetőleg a kizsákmányoló osztályok legjobb energiáit. Míg a régi fajta kizsákmányolás lehetővé tette az uralkodó osztályok számára, hogy gondtalanul élhessenek magasrendű, a kultúrának szentelt életet, addig a kapitalizmus ezt csak elszigetelt egyének és nem közösségek, nem osztályok számára tette lehetővé. Az igazi kultúra ezért mindig hontalan volt a kapitalizmus világában. Az uralmat az üres semmittevők bágyadt idegeinek csiklandozására vagy az agyonhajszolt kapitalista főnökök kimerült idegeinek lecsillapítására szolgáló parazita-termékek ragadják magukhoz. Ami kevés jó van, az nem kell senkinek. A kapitalizmusra magára áll az, amit hívei a proletárság küzdelmének vetnek szemére: hogy gyomorkérdés lesz minden kérdésből. A kapitalizmus az első és remélhetőleg az utolsó kultúra az emberiség történetében, amelynek központjában a megélhetés, egyedül a megélhetés állott.

A proletariátus győzelmének kulturális fontossága éppen abban áll, hogy ezt a kérdést megfosztja központi helyétől. A megélhetés, az emberhez méltó élet elveszti bitorolt fontosságát. Magától értetődő lesz minden dolgozó számára, és ezáltal lehetővé lesz, hogy mindenki életének középpontjában az álljon, ami igazán odavaló: az emberi magasabbrendűségre való törekvés, a kultúra.

A proletariátus fölszabadulása a kultúra fölszabadulását jelenti. Mert az emberi méltóság, az ember önrendelkezési jogának győzelmét jelenti a gazdasági erő vak szükségszerűsége fölött, amely a kapitalizmusban uralkodott. De ehhez a szabadsághoz a diktatúrán át vezet az út. Rövidlátó emberek következetlenséggel fogják vádolni a proletariátust, mert egyrészt hevesen követelte a kultúra teljes szabadságát a kapitalizmus elnyomatási tendenciáival szemben, másrészt büszkén vallotta, hogy a proletárkultúra az igazi szabadság birodalma lesz - és mégis ugyanazzal a kíméletlen diktatúrával veszi a kezébe a vezetést a kultúra terén is, mint a termelésben. Akik itt következetlenséggel vádolnak minket, összecserélik a fölszabadulásért vívott küzdelmet a győzelemnek úgy első, mint befejező fázisával. A szabadságért vívott harc áll a küzdelem elején: küzdelem a kapitalista elnyomatással szemben. Szabadság áll az út végén: az osztálynélküli társadalom tagjainak testvéri és szabad együttműködése. De a középen kíméletlen diktatúra áll: az elnyomó szerveknek és kulturális felépítményeinek kíméletlen széttörése. Erőszaktól vissza nem riadó munka azért, hogy az új társadalom keretei már most fölépüljenek.

Proletártestvérek!

A kultúra eddig az elnyomó osztályok szolgálatában állott. Megszokta, hogy az uralkodó osztályok leromlott, rossz ösztöneit megfelelően rossz termékekkel elégítse ki. Megszokta, hogy ezeknek elnyomatási szándékait a valóság "tudományos" elferdítésével szolgálja. Ennek a parazita és hazug kultúrának vet véget a proletariátus diktatúrája. Két föladat előtt áll, ha a kultúra területén elő akarja készíteni egy osztálynélküli társadalom új rendjét. Egy a kapitalista kultúrszervezetek megsemmisítése, gondos megválogatásával annak, hogy a kapitalizmust megelőzően és azzal magával létrehozott alkotások közül mit érdemes a teljesedett kommunista társadalom számára megóvni. Másrészt az immár fölszabaduló proletariátusnak megadni a külső és belső lehetőségeket arra, hogy az átmenet leküzdése után új életét megkezdhesse.

A proletariátus diktatúrája tehát a kultúra területén is elkerülhetetlen. Nemcsak a külső és belső ellenségek ellen való harc kényszerítették erre a proletariátust, hanem a történelmi helyzet parancsoló szükségszerűsége. A szabadság kevesek anarchikus korlátlanságát, a többség tűrhetetlen rabszolgaságát jelentette a kapitalista társadalmi rendben. A kifejlett kommunista társadalomban a szabadság mindenki testvéri szolidaritását fogja jelenteni. De ha nem a proletárdiktatúra semmit sem kímélő, romboló és építő munkája kapcsolódnék a két fázis közé, vagy fönnmaradnának a kapitalista kultúra elavult keretei, és lehetetlenné tennék az új erők kibontakozását, vagy pedig anarchiába fulladna bele minden, és a rendezetlen romok tömkelegéből nem lehetne sem az elpusztult kultúrának maradványait, sem a keletkező újnak csíráit még csak össze sem keresgélni.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság röplapjai. Bibliográfia- és dokumentumgyűjtemény. Bp. 1959. A Főv. Szabó Ervin Könyvtár és az Orsz. Széchényi Könyvtár közös kiadványa. 144. és 145 l. közötti betétlapon.

Az irodalmi alkotó munka a forradalom viszonyai között

80
JELENTÉS A KÖZOKTATÁSÜGYI NÉPBIZTOSSÁG^[422] MŰKÖDÉSÉRŐL
1919 június

Irodalmi ügyek

Az irodalmi ügyek elintézését a tanácskormány egy direktóriumra és egy irodalmi osztályra bízta, melyek a Közoktatásügyi Népbiztosság keretében együttműködnek. A direktórium és az irodalmi osztály első feladata az volt, hogy megállapítsa a főbb elveket, melyek szerint az irodalom és az írók kérdéseit a tanácsállam rendezni fogja. Ezek a vezérelvek a következők:

A kommunista társadalom, amely produktív munkának ismeri el az író munkáját, nem tűrheti, hogy amikor minden dolgozó munkás életföltételeit biztosítja, egyedül az írók számára maradjon meg "a lét bizonytalansága", az anarchikus berendezésű kapitalista társadalom örökségeképp. Tehát az írók anyagi ügyét úgy oldja meg, hogy felmenti őket minden szorító íráskényszer alól, amelynek áldozatai voltak eddig, amíg minden írásukért egyenként és alkalomszerűen kaptak kenyeret.

Az író munkája időhöz nem köthető, idővel nem mérhető, és többnyire nem folytonos. Talán hosszabb ideig dolgozik egy nagyobb munkáján az író, és ezalatt megélhetési gondokkal küzd. Ezért a tanácsállam az írókat állandó fizetésben, illetőleg támogatásban részesíti, amennyiben írandó műveik honoráriumait munkabér-előlegként megszabott havi részletekben előre kiadja nekik.

Ezzel szemben az írók művei az állam tulajdonába mennek át. Az állam az írótól megveszi a kéziratait. A honoráriumok természetesen a már kiadott munkabér-előlegek törlesztéséül szolgálnak.

A könyveket az állam nyomtatja, az állam adja ki, terjeszti, fordíttatja; a színdarabokat is az állam adatja elő, viszi külföldre. Azt, hogy melyik munkát vegye meg az állam, melyiket utasítsa vissza, egy soktagú lektori testület állapítja meg, amely a legkülönbözőbb irányokat képviselő írókból áll. Ha ezek közül ketten kiadhatónak tartják a munkát, akkor az állam a munkát megveszi. Az író egyik lektorát maga választhatja. Végső soron a direktórium határoz.

Az írói direktórium az irodalmi osztállyal együtt egy honorárium-tervezetet is kidolgozott, amely az írók munkabéreit szabályozza. Ebben főleg arra törekedett, hogy az írók keresete arányban álljon a többi munkáskategória fizetésével, de számolt az író munkájának speciális természetével is.

A művészi munka különös megbecsülése indítja a tanácsállamot arra, hogy az írók munkakészségét ilyen módon támogassa, amit azzal is tetéz, hogy az írók munkaföltételeit a lehetőségig javítja. Ha egyes íróknak egy-egy nagyobb szabású munkájuk megírásához különös tanulmányokra, utazásra volna szükségük, az állam erre módot nyújt nekik.

Ettől a rendszertől az irodalmi élet megújulását várjuk. Egy írónak sem lesz többé érdeke, hogy olcsó sikerekre vadásszon, hogy tömegesen szállítson fércmunkákat. Senki sem lesz kiszolgáltatva se kiadónak, se közönségnek. Másfelől okkal várható az, hogy azok a tehetségek, akik a kapitalizmus ingoványában talajt fogni nem tudnak, most az állammal tisztességes alapon kötött szerződéseik alapján akarnak és tudnak majd dolgozni. Temérdek írói érték fog így átmentődni és fölszínre kerülni.

A tömegek irodalmi kultúrájának nagyarányú emelkedése is várható. Az állam a könyveket nemcsak óriási példányszámban nyomatja, de gondoskodik róla, hogy a könyvek a legszélesebb körökben el is terjedjenek, mindenki hozzájuk férhessen. Az állam a könyvkiadást nem üzleti vállalkozásnak tekinti, mint a kapitalista kiadók és könyvárusok, hanem kultúrérdeknek, amelyért áldozatokat hozni hajlandó.

Az irodalmi kultúra fejlesztésére szervezte a Közoktatásügyi Népbiztosság a fordítói irodát is. Rendeltetése, hogy a világirodalom legértékesebb termékeit az eredeti nyelvből készült hűséges és művészi fordításokban juttassa el a magyar olvasóhoz. Terjedelmes és sokoldalú munkaprogramját úgy vélte leghelyesebben és leggyorsabban megvalósítani, hogy mindenekelőtt az egész világirodalomból összeállította azoknak a klasszikus és modern műveknek a jegyzékét (a sürgősség sorrendjében elsősorban a drámai művekét), amelyek vagy még egyáltalában nem, vagy pedig elavult, illetve művészietlen, ponyvaszerű fordításokban voltak a magyar közönség számára hozzáférhetők. Azoknak a munkáknak a fordítása, melyeknek hiányát leginkább szenvedi a magyar irodalom, már folyamatban van. A program adminisztratív keresztülvitelének eredményességét biztosítja egy arra hivatott, központosított szervezet: a Szellemi Termékek Országos Tanácsa. Mindez nem volt meg, mert lehetetlen lett volna a kapitalizmus rendszerében.

Ifjúsági folyóiratok

A Közoktatásügyi Népbiztosság az ifjúsági folyóiratok közül azoknak, amelyeknek fenntartását kívánja, a maga kiadásába vette át. Az elv az, hogy a gyermek a legjobbnak is a javát kapja, és propagandát csak művészeten át. A megjelenő lappéldányoknak csak kisebb része jut a régi előfizetőknek, nagyobb részét a Munkások Gyermekbarát Egyesülete ingyen terjeszti proletárgyermekek közt.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. Gondolat, 218-219. l. (Eredetileg megjelent a Jelentés a Közoktatásügyi Népbiztosság működéséről címen Bp. 1919 júniusában kiadott füzetben.)

81
AZ ÍRÓI HONORÁRIUMOK
1919. április 26.

A kommunista államban az írói munkadíj rendezésének alapelvei kell hogy megegyezzenek a termelés általános alapelveivel. Ezekhez csatlakoznak azután a feltételek, melyek az írói termelés különös természetéről folynak. A Közoktatásügyi Népbiztosság a legmagasabb rendű irodalmi kultúrát akarja kifejleszteni, amiből viszont az következik, hogy méltányos akar lenni az írói munka megítélésénél. A kapitalista termelési rendben az írói tiszteletdíjak kialakulása sok mindenféle, nem művészi szemponttól is függött. Hogy egyebet ne mondjunk, az az író, akinek a könyve nagyon sok példányban fogyott el, sokkal nagyobb honoráriumot kapott, mint az, akinek a könyvét csak kevesen vásárolták. Valamely munka népszerűségének pedig, nagyon jól tudjuk, nem annak belső értéke volt az alapja. Legtöbbnyire felszínes, az élet mélységeit kerülő munkák tettek nagy olvasóközönségre szert. Nevezetes tényező volt valamely könyv kelendőségénél a reklám is. A könyvkiadó akárhány hitvány munkát olyan nagy dobveréssel kínált a közönségnek, hogy az - a jellemző pesti szólás szerint - "bedőlt", és a könyv számos kiadást ért. A közönség tájékozatlansága, megtévesztett ízlése is meghamisította az irodalmi mérleget. Különösen döntő körülmény volt a pénzes burzsoázia irtózása az élet komoly oldalaitól, a fájdalmastól, a mélytől és megrendítőtől. A kapitalista könyvkiadó, hogy jó üzletet csináljon, erre a lelki vonásra építette a maga számításait, és azzal a lelkes jelszóval, hogy a közönséget jól ki kell szolgálni, messze túlment a sekélyes célon. Nemcsak alkalmazkodott a közönség egy részének ízléséhez, hanem mind lejjebb és lejjebb is szállította azt. A Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi politikájának sok dolga lesz, amíg a könyvkiadóknak ezt a vandál munkáját helyreüti, s a közönség ízlését megtisztítja. Ebben a tekintetben sokkal inkább számíthat a még szűzlelkű proletariátusra, mint a többi rétegre. Hogy a közönség egy részében mindig volt hajlam a romlottságra, és hogy a hamisítatlanul nagy értékek is jó piacra találtak, azt néhány nagyszabású regénykiadás is igazolja, melyek néha pillanatokra el tudták feledtetni könyvkiadóink szempontnélküliségét vagy alacsony szempontjait. A kommunista kultúra a magasrendű, nemes irodalom fejlesztését tartja szem előtt. Ehhez képest természetesen olyan munkabér-módszert fog alkalmazni, mely alkalmas arra, hogy a magasrendű irodalom művelésére serkentse az írókat. Ez a díjrendszer nem arra lesz alapítva, hogy valamely munka milyen nagy példányszámot ér el, hanem arra, hogy az a munka milyen kategóriába tartozik, érjen el bármily kevés kiadást is. Ez az alapelv forrása azoknak a részleteknek, melyek ennek a honorárium-politikának az egész rendszerét adják. Ebből a rendszerből kiküszöbölik mindazokat a rugókat, melyek a kapitalista termelésben az írót akárhányszor a benne rejlő isteni erő lealázására kényszerítették vagy szoktatták. Az új rendben az írói munkadíjak rendszerét csakis a legtisztább művészi és kultúrszempontok fogják diktálni.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. 244-245. l. (Eredetileg megjelent: Fáklya, 1919. április 26.)

A tudományos munka az új társadalomban

82
FOGARASI BÉLA^[423]
A TUDOMÁNYOS IRODALOM FEJLESZTÉSE
1919. július 30.

Szellemi életünk felszabadulásával egyidejűleg aktuálissá váltak a tudomány fejlesztésének és népszerűsítésének végtelenül elhanyagolt feladatai is. Tudományos folyóiratainkat, melyeknek legnagyobb részét eddig a kapott cikkek összevisszasága, a teljes tervszerűtlenség és ötletszerűség jellemezte, új vezetők fogják irányítani, akiknek eddigi munkássága komoly garanciákat nyújt a tudomány számára. A nemzetközi érdeklődést és értékelést kiálló dolgozatok külön számokban, idegen nyelven is meg fognak jelenni. Lehetetlen lesz ezentúl, hogy helyi tekintélyek tudományos vezető szerepet töltsenek be, ha nem merték munkáikat az európai közvélemény bírálata elé vinni.

Ám a tudományos irodalom átszervezésében a folyóiratok kérdései csak egy mozzanatot jelentenek. Égető szükségünk van tudományos standard-irodalomra valamennyi tudományszakból. Nincsenek a mai tudomány színvonalán álló főiskolai tankönyveink, általános tájékoztató munkáink. A népszerűsítés és a pedagógiai szükségletek mellett pedig elsőrangú fontosságú a tudományos kutatás legfontosabb szükségleteinek megállapítása.

Ezt a munkát végzi a Közoktatásügyi Népbiztosság tudományos csoportja. A sürgős feladatok között első helyen áll a főiskolai tankönyvek dolga. Néhány kész munkán, fontos orvosi és természettudományi könyveken kívül, melyek már nyomdában vannak, a legagilisabb munkaerők megbízásokat kaptak és vállaltak természettudományi, technikai szakmunkák elkészítésére vagy lefordítására.

Készülnek a munkásegyetem^[424] tankönyvei. A szellemi tudományok és a társadalomtudományok terén is teljes intenzitással megindult a munka. A szorosan vett szocializmus tudományos irodalmának kivételével, mely a propaganda ügykörébe tartozik, a tudományos csoport megbízásokat ad ki a modern filozófia (Windelband^[425], Rickert^[426], Simmel^[427], Mach^[428], Poincaré^[429] stb.), lélektan, néptudomány stb. legfontosabb műveinek lefordítására. Intenzív anyaggyűjtő munka indul meg a történelem terén, ahol a szocializált levéltárak feldolgozása új fényt fog vetni az egész magyar történelemre, és a társadalomtudományok terén, ahol az adatgyűjtés még a kezdet kezdetén van. Állapotainkra a szellemi tudományok terén jellemző, hogy a hivatalos magyar irodalomtörténet nem győzte a magyar nemzeti géniusz kinyilatkozásait csodálni, de Arany János kéziratai még ma is kiadatlanul hevernek a Nemzeti Múzeumban. A tudományos csoport megbízást adott sürgős publikálásukra. S mindezen munkálatokban tudományról lévén szó - valamennyi komoly írónk egyformán szóhoz juthat, mindenkit, aki tudományosan dolgozni tud és akar, politikai vagy társadalmi szereplésre való tekintet nélkül felhívunk, hogy vegye ki a maga részét a kollektív munkából.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. 290-291. l. (Eredetileg megjelent: Vörös Újság, 1919. július 30.)

83
ÍRJUNK A PROLETÁROKNAK!
1919. április 6.

A Közoktatásügyi Népbiztosság tudományos propagandaosztálya felkéri azokat az írókat, akik társadalmi kérdések vizsgálatával, különösen a proletármozgalmak és a marxizmus tudományos feldolgozásával eddig is behatóan foglalkoztak, és akár eredeti munkákkal, akár alkalmas külföldi művek fordításával a proletárdiktatúra tudományos propagandáját támogatják, szíveskedjenek az alkalmasnak talált művek kéziratát vagy a lefordításra ajánlottak eredeti példányait a Közoktatásügyi Népbiztosság tudományos propagandaosztályánál (Eszterházy utca 30.) benyújtani. A propagandaosztály kéri továbbá, hogy mindazok a szakférfiak, akik képességet éreznek a kommunista társadalom mezőgazdasági, üzemtechnikai, közgazdasági, közművelődési és morális részének kidolgozásával foglalkozni, e témakörbe sorakozó és hasonló terveiket, valamint az esetleg készen levő tanulmányaikat nyújtsák be a propagandaosztályhoz, közrebocsátás céljából. A propagandaosztály minden tudományos értékű és népszerű munkát, forradalmi gondolkozású hozzáértők bírálata után, rendkívül nagy példányszámban fog elterjeszteni a proletárság körében.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. 233. l. (Eredetileg megjelent: Az Újság. 1919. április 6.)

A könyv- és sajtókiadás és terjesztés új formái

84
A SZELLEMI TERMÉKEK ORSZÁGOS TANÁCSA^[430]

Rendelet a Szellemi Termékek Országos Tanácsa felállításáról
és a sajtótermékek kiadásának engedélyezéséről
1919. április 19.

1. §. A sajtótermékek kiadásának irányítása céljából Szellemi Termékek Országos Tanácsa néven külön szerv állíttatik fel.

2. §. Minden - akár tudományos, akár szépirodalmi, művészeti, nevelésügyi vagy más - sajtóterméket, amely könyv vagy füzet alakjában jelenik meg (a napisajtó termékeit és a politikai lapokat kivéve), a könyvkiadó, könyvkereskedő, nyomda és általában az, aki sajtóterméket akar kiadni, köteles a többszörösítés tervezett példányszámának megjelölésével, a kiadás előtt jól olvasható kéziratban vagy két kefelevonatban, engedélyezés végett a Szellemi Termékek Országos Tanácsának (Budapest, IV. Türr István utca 1. sz. Hungária szálló; telefonszám: 119-27, 119-28) bemutatni. A sajtóterméket csak az engedély megadása után szabad többszörösíteni és terjeszteni.

Ilyen engedélyre nincs szükség azoknak a folyóiratoknak kiadásához, amelyeket a Közoktatásügyi Népbiztosság már eddig engedélyezett.

3. §. Aki a rendeletet megszegi, forradalmi törvényszék elé kerül.

Rendelet a Szellemi Termékek Országos Tanácsának feladatairól, ügyköri beosztásáról
1919. április 26.

1. §. A Közoktatásügyi Népbiztosság 9. K. N. sz. rendeletével (l. a "Tanácsköztársaság" április 19-én megjelent, 22. számában) létesített Szellemi Termékek Országos Tanácsa nevű szerv hivatása a szellemi termelésnek középpontosított és a szellemi termékek technikai előállításának és terjesztésének irányítása.

2. §. A tanács elnöke a közoktatásügyi népbiztosok sorából kiküldött népbiztos.

3. §. A Szellemi Termékek Országos Tanácsa három részre tagolódik:

1. szellemi termelő osztályra;
2. technikai termelő és szocializáló osztályra;
3. terjesztő osztályra.

4. §. A szellemi termelő osztály feladata minden sajtóterméknek - beleértve a napisajtó termékeit is - középponti irányítása a már megjelent vagy megjelenés alatt álló sajtótermékek felülbírálata és forgalomba való bocsátásának eldöntése. Ez az ellenőrzés és irányítás a napi- és politikai sajtónál olyképpen eszközlendő, hogy a sajtótermékek gyors megjelenését ne akadályozza. A szellemi termelő osztály feladata egyben a napi- és szaksajtó szocializálása.

5. §. A szellemi termelő osztály ügyeinek gondos ellátását biztosítandó, irányítás jogával felruházott bizottságot kell alakítani, amelynek tagjai a közoktatásügyi népbiztosokon kívül a Közoktatásügyi Népbiztosság propaganda, pedagógiai, tudományos, valamint művészeti, irodalmi és zenei osztályának egy-egy kiküldöttje, továbbá a Papír- és Nyomdaanyag Hivatal, a termelő és szocializáló osztály, a terjesztő osztály egy-egy tagja és az Újságírók Szakszervezetének két tagja.

6. §. A technikai termelő és szocializáló osztály feladata a szellemi termelő osztály által elkészített anyag előállítása, valamint a jövőbeli technikai termelés vezetése, folytonosságának biztosítása és az üzemek szocializálása, amely utóbbi tevékenységének keretében gondoskodik:

a) a könyvnyomdák,

b) a kőnyomdák,

c) a könyvkötészet,

d) az üzletikönyv-gyárak

e) a reprodukáló üzemek,

f) a betűöntödék,

g) a kő- és könyvnyomdai festék- és hengeranyaggyárak, valamint grafikai szaküzletek és üzemek,

h) a könyv-, mű- és zeneműkiadói üzemek és a könyv-, mű- és zeneműkereskedések,

i) tanszer- és papírkonfekció-üzemek és kereskedések szocializálásáról.

7. §. A technikai termelő és szocializáló osztály ügyeinek gondos ellátását biztosítandó, irányítás jogával felruházott bizottságot kell alakítani, amelynek tagjai: a Szocializáló Népbiztosság, a Papír- és Nyomdaanyag Hivatal, a litográfusok, könyvkötők, nyomdai tisztviselők, fényképészek, iparművészek, könyvkiadók, könyvterjesztő-alkalmazottak és a terjesztő osztály egy-egy kiküldöttje.

8. §. A már szocializált vagy ezután szocializálandó sajtó, továbbá a technikai és a terjesztő üzemek termelőbiztosait a Szellemi Termékek Országos Tanácsának elnöke nevezi ki.

9. §. A terjesztő osztály feladata a szellemi termékek terjesztése a szocializált és felállítandó szervek útján.

10. §. A terjesztő osztály ügyeinek gondos ellátását biztosítandó, irányítás jogával felruházott bizottságot kell kiküldeni, amelynek tagjai: a Közoktatásügyi Népbiztosság tankönyv- és könyvtárak ügyeinek képviseletével megbízott egy-egy kiküldötte, a szortiment [bizományi könyvkereskedés], kolportázs^[431], kiadóhivatali tisztviselők egy-egy képviselője.

11. §. A Szellemi Termékek Országos Tanácsa mellett és azzal szerves összefüggésben működik a Papír- és Nyomdaanyag Hivatal, amelynek hivatása a papírgyártás, a behozatal és elosztás, valamint a papírhulladék ügyeinek intézése, a nyomdai anyagok behozatala és elosztása.

12. §. Ezen rendelet megjelenése után minden szellemi termék csak a Szellemi Termékek Országos Tanácsa útján jelenhetik meg.

13. §. Minden egyéb, tisztán kezelési nyomtatvány- vagy ügykezelési papírszükséglet kizárólag a Papír- és Nyomdaanyag Hivatal útján kapható.

14. §. Aki e rendeletet megszegi, forradalmi törvényszék elé kerül.

A szövegközlés alapja: Tanácsköztársaság, 1919. április 19.: A Közoktatásügyi Népbiztosság 9. K. N. sz. rendelete; Tanácsköztársaság, 1919. április 27.: A Közoktatásügyi Népbiztosság 14. K. N. sz. rendelete.

85
JAVASLAT A SAJTÓTERMÉKEK ORSZÁGOS TANÁCSA^[432]
HATÁSKÖRÉBE TARTOZÓ ÜZEMEK SZOCIALIZÁLÁSÁRÓL
1919

(Részlet)

III. A könyvnyomdák szocializálása

Magyarországon az 1918. évi június hó 22-én felvett statisztika szerint 1137 könyvnyomda volt, éspedig 257 Budapesten és 880 vidéken (378 városban); ez utóbbiak közül elesnek a megszállott területeken levő könyvnyomdák, melyeknek száma ez idő szerint megállapítható nem volt.

A szakosztály feladata elsősorban a Budapesten levő nyomdák szocializálása. Szocializálás alá kerülnének elsősorban azok a nagyobb könyvnyomdák, melyek 20-nál több alkalmazottat foglalkoztatnak, ezeknek száma Budapesten 56. A 20-nál kevesebb alkalmazottat foglalkoztató budapesti könyvnyomdák szocializálása előtt sorra kerül a vidéki városokban levő, 20-nál több alkalmazottat foglalkoztató könyvnyomdák szocializálása, és csak azután kerülnének sorra a budapesti - majd végül a vidéki városokban levő, 20-nál kevesebb alkalmazottal bíró nyomdák.

A nagyobb nyomdák kétségkívül rentábilisabbak, mert hiszen az üzemvezetés, a munkabeosztás, az anyagbeszerzés és sok egyéb munkálat aránylag kevesebb költséget igényel a nagyobb üzemben, mint a kisüzemben. A kisüzemek centralizálása bizonyos fokú óvatosságra int bennünket a könyvnyomdák speciális helyzete miatt, ugyanis majdnem minden könyvnyomda betűmagassága más és más, ami lehetetlenné teszi a különböző betűmagassággal rendelkező könyvnyomdák egy üzembe való centralizálását. Ennek dacára a kis nyomdák betűi mégis felhasználhatók úgy, hogy azokat beöntenők, és modern típusú betűkké alakítanók át. Politikai szempontból a kis nyomdák fenntartása nem kívánatos, sőt, egyenesen káros, miután ezek voltak mindig tenyészhelyei az ellenforradalomnak.

Az üzemek szocializálásánál, mint ahogy a második [pénzügyi] részben már említettük, legelső teendőnk az üzemi tanácsok meghallgatása után az üzemi biztos kinevezésére szóló előterjesztés. Csak a legnagyobb, 50 munkást meghaladó üzemeknél gondolunk külön üzemi biztosokra, ennél kisebb üzemeknél 2-3 üzemnek közös üzemi biztosa lenne. Tekintettel azonban arra, hogy nagyon sok kő- és könyvnyomda nemcsak szorosan hozzátartozó tömöntödével és betűöntödével bír, hanem könyvkötészettel, litográfiával, könyves lapkiadóvállalattal is, ezen üzemek egységes vezetése érdekében feltétlenül szükségesnek véljük, hogy az egész üzem felelt diszponáló üzemi biztosok neveztessenek ki.

Az üzemi biztosok első feladata az üzemellenőrző tanácsok közbejöttével a vezetésük alatt álló üzem vagyonának és teljes leltárának átvétele; ennek megtörténtét természetesen köteles azonnal bejelenteni tanácsunk szakosztályánál. Ugyancsak jelenteni tartozik osztályunknál a személyzet létszámát és azt, vajon a személyzet kellően foglalkoztatva van-e, és ha nem, mily munkák volnának azok, melyek a személyzet foglalkoztatásához szükségesek. Munka hiányában osztályonként mennyi a felesleges munkaerő. Az üzemi biztosok szükséghez képest, de legalább hetenként egyszer, működésükről jelentést tartoznak küldeni szakosztályunkhoz. Az üzemekben foglalkoztatott munkások létszámát egyelőre megbolygatni nem kívánnánk, hanem a fölösleges munkával bíró üzemek munkájának átutalásával óhajtjuk biztosítani minden üzem rendes menetét. A személyzet elbocsátásához csak akkor szándékozunk nyúlni, ha előttünk nyilvánvaló lesz, hogy azok tartósan nem foglalkoztathatók. Az ebben a szakaszban elmondottak természetesen vonatkoznak az összes szakosztályokra, melyeknek tervezeteit a következőkben adjuk elő. Az üzembiztosok hatásköre a könyvnyomdákban főnöki, illetve a vezérigazgatói teendők ellátása, különösen, hogy az üzem a lehetséghez képest az eddiginél még ésszerűbben legyen kihasználható. Ennek elérése végett az üzemi biztosok állandó érintkezésben lesznek tanácsunk termelési szakosztályával, ami által a vezetésük alatt álló üzemeket munkával elláthatják. Ugyancsak a termelési osztályunk feladata lesz gondoskodni az anyagelosztó alosztályok útján arról, hogy a szocializált üzemek a szükséges anyagokkal elláttassanak.

Az üzemi biztosok Budapesten közös tanácsot alkotnak. A biztosok tanácsa a szocializáló bizottság könyvnyomdai szakelőadója vagy a szakosztály termelési biztosa által kinevezett más megbízott elnöklete alatt időközönként ülést tart.

Az üzemi biztosok a grafikai szakosztály termelési biztosának felelősséggel tartoznak működésükért, és tartoznak annak intézkedéseit végrehajtani.

Szigorúan kötelességük arra ügyelni, hogy az üzemben csak a legszükségesebb kiadások eszközöltessenek, és általában őrködniök kell a fölött, hogy minden bevásárlás, anyagbeszerzés stb. csak az arra illetékes fórumokon keresztül történhessék.

Haladéktalanul gondoskodni kívánunk arról, hogy szakosztályunk közegei pénzügyi szakértők bevonásával meggyőződést szerezzenek az üzemek átvételéről és ezeknek helyes és céltudatos üzemben tartásáról, és amennyiben arról győződnének meg, hogy akár az átvétel, vagy pedig az üzemvezetés nem a kívánatos módon történt vagy történik, annak orvoslásáról azonnal gondoskodni fogunk. Az üzemi biztosok kötelessége arra ügyelni, hogy az üzem pénztárában csak az üzem fenntartásához szükséges összegek legyenek. Ezeket meghaladó összegek azonnal beutalandók az illető üzem számlájának javára a Pénzintézeti Központba. Ha az üzem kiadásainak fedezésére bármi okból elegendő pénz nem állna rendelkezésre (ha ez az eset előfordulhat), akkor az üzemi biztos tartozik gondoskodni, hogy szabályszerűen kiállított és általa hitelesített számlák a grafikai szakosztálynak termelési biztosához vagy ennek helyetteséhez idejekorán utalványozás végett bemutattassanak.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. 222-223. l. (Eredetije: P. I. Arch. B. M. eln. 1920-36-453-3652.)

86
RENDELET A KÖNYVPIAC MEGNYITÁSÁRÓL
1919. május 27.

A könyvpiac újból való megnyitása alkalmából a közkönyvtárak szükségletének biztosítása végett a Népgazdasági Tanács a következőket rendeli:

1. §. Kiadók a kereskedőknek oly készletből, amelynek példányszáma 1000-en alul van, könyvet vagy zeneművet csak a Szellemi Termékek Országos Tanácsa könyvkiadó és kereskedő üzemeket szocializáló szakosztályának és a könyvtárügyi politikai megbízottnak együttes engedélyével szolgáltathatnak ki. Az engedélyt a szocializáló szakosztálynál (V., Markó utca 25. IV) kell kérni. Az 1000 példányt meghaladó készletből további intézkedésig - 1000 példány épségben meghagyásával - bármily mennyiség szállítható.

2. §. Az elemi, középiskolai és középiskola jellegű szakiskolai tankönyvek forgalma szabad.

3. §. Szortimentek [bizományi könyvkereskedések], antikváriumok és könyvterjesztő vállalatok 10 példánynál nagyobb, leltározás kényszere alá eső készleteinek összes példányait további intézkedésig zár alá kell venni. Ezekből a készletekből - azok feloldásáig - csak a Szellemi Termékek Országos Tanácsa könyvkiadó és kereskedő üzemeket szocializáló szakosztályának és a könyvtárügyi politikai megbízottnak együttes engedélye alapján szabad könyvet kiszolgáltatni.

4. §. Könyvkereskedők, antikváriusok, zeneműkereskedők üzleteiket további intézkedésig folyó évi május hó 25. után is zárva tartani kötelesek.

5. §. E rendelet intézkedéseinek pontos megtartásáért az üzemi (üzleti) biztosok személyesen felelősek.

6. §. Ezt a rendeletet a Közoktatásügyi Népbiztosság hajtja végre.

7. §. Aki e rendelet ellen vét, forradalmi törvényszék elé kerül.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. 137-138. l. (Eredetileg megjelent: Tanácsköztársaság, 1919. május 28.: A Népgazdasági Tanács 6. N. T. sz. rendelete.)

87
KNER IMRE^[433]
KOMMUNISTA KÖNYVKULTÚRA
1919

Az osztálytársadalom gazdasági szerkezete nem engedte meg a tömegeknek bizonyos életnívón való fölülemelkedését, és ezzel lehetetlenné tette kultúrszínvonaluk emelkedését is. Viszont a könyvtermelés célja sem a tömegek kultúrszínvonalának emelése volt, hanem a mindenkor meglevő napi igények szolgai kielégítése. A kapitalista termelési rend kérlelhetetlen következetessége így egy kegyetlen circulus vitiosusba kényszerítette bele a könyvkiadói, könyvtermelési tevékenységet, amelyben az egyes egyén, író, művész, kiadó vagy nyomdász esetleg meglevő nagyobb akarásai, jobb törekvései csak szórványos kísérletekben, áldozatokkal és lemondással teljes próbálkozásban tudtak elhelyezkedni, még ott is, ahol a demokrácia a tudatosan akadályozó és romboló cenzurális [cenzúrai] rendőri intézkedéseket már eltörölte. A tömegek jobb, szebb, emberibb élet utáni vágya csak abban a terméketlen, limonádé ízű romantikában találhatott kielégülést, amelyet a cselédszobától a szalonokig, a ponyván tenyésző krajcáros kolportázsirodalomtól [a hírlapárusok útján terjesztett ponyvakiadványoktól] a selyem és bársonykötéses "díszmunkákig" egyformán fogyasztott a kapitalizmus társadalma, s amely gyakran megtévesztően utánozza a komoly irodalom külső formáit.

A könyvkiadó üzletember természetesen arra az irodalomra vetette rá magát, amelynek legtöbb volt a vevője, és így - talán néha tudatlanul és szándéktalanul - egyre mélyebbre süllyesztette maga is olvasói színvonalát; még a legjobb esetekben is csak kiszolgálta a vágyaikat, de nem fokozta, nemesítette, emelte őket, holott az irodalomnak ez az igazi, egyetlen hivatása. A kapitalizmus tömegirodalma, tömegművészete, tömegzenéje, tömegszínháza összefüggő, szeres képződménye ennek a társadalomnak, s csak ebből a perspektívából ismerhető fel az operettszínházak és más tömegszórakozóhelyek "művészetének" veszedelmes és káros volta.

Hogy az irodalom és könyvkiadás ilyen irányú fejlődésével együtt járt a nyomdászat leromlása is, az természetes, sőt szükségszerű következmény. A tömegeladási lehetőségek kedvéért süllyedt folyton a könyvek tartalmi színvonala, s a profil kedvéért züllött le a könyv értéktelen tömegcikké. A géppel szedett, nyomott, kötött tömegkönyv vérszegény angolkóros testét azután ugyanaz a limonádé ízű romantika öltöztette "művészi" mezbe, amely a tartalmat jellemezte. A nemes anyag, az őszinte technika, a feladat komolyra vevése képezték a régi könyvművészet alapjait. A kapitalista könyvtermelés azonban nem ezekkel dolgozott s nem szolgálta az igazi célokat. És ez a katasztrofális lezüllés végeredményben éppen úgy megölte a közönség kvalitásérzését, mint az ipari termelés többi területein...

A kommunista könyvtermelés - a termelés szervezésének tempójával lépést tartva - egyre inkább kikapcsolja majd a gazdasági szempontokat. A megfelelően újraszervezett termelés által felszabadított energiák az igazi kultúrmunka irányába fognak terelődni, s az eddigi nyomasztó létfenntartási gondok alól felszabadulva, az egyén egész figyelmével az élet, az emberiség igazi problémái fele fog fordulni. Az igaz, produktív kultúrmunka akkor fog csak elkezdődni, ha a teljesen megszervezett, igazán a szükségletekhez alkalmazkodó szociális termelés az elsőrendű életszükségletek előteremtésére fordított munkán túl a teljes emberi szabadságot teremti meg.

Ma még a kapitalizmus csődjének leszámítolása foglalkoztat bennünket, a termelést a háború teljesen lezüllesztette, s kimerítette az emberiség erő- és nyersanyagtartalékait. Előreláthatóan hosszú ideig az újraszervezés foglalja le minden erőnket, s az az idő, amikor a kultúrának ez a végső felszabadulása el fog következni, még nincs közel. De az irodalomnak, művészeteknek s főként az iparművészetnek már ma ebbe az irányba kell fordulnia. Ha a kommunista társadalom csak jólétet ad, s nem ennek a magas kultúrának a lehetőségeit is, meghal a forradalom, s a tömegeken a kisburzsoá álmos butasága lesz úrrá. Már most el kell kezdeni az igények keltésének forradalmasító munkáját, már most arra kell törekedni, hogy a művészet s az irodalom egy magasabb rendű élet, a lélek új birodalma felé mutasson, s ezzel állandóvá tegye a lelkek forradalmát. Az egész iparnak újjá kell alakulnia, vissza kell szereznünk azt, amit a kapitalizmus elpusztított, újra meg kell teremtenünk azt a műhelykultúrát, amely körülbelül a barokk után, a kapitalizmus ébredése előtti nagy iparművészeti korszakkal letűnt. Tudatosan kell belevinnünk a tömegtermelésbe a tömegnevelés tendenciáit, hogy jó formákhoz, őszinte, nemes technikához szoktassuk a tömegeket, mert a "nagy" művészet élvezése, megértése csak kevesek elmélyedésének jutalma, de a tömegtermelés termékei mindenütt, minden proletár kis háztartásában ott vannak. És ennek a nagy munkának éppen a nyomdászatban kell elkezdődnie, amelynek termékei mozgékonyságuknál, gyakorlati céljuknál és természetüknél fogva is legelső sorban alkalmasak arra, hogy a tömegkultúra hordozói legyenek. A könyv, a propagandamunka s a mindenki helyzetébe belenyúló események gondolkozásra késztető ereje, a több szabad idő s az új életviszonyok nagy nivelláló hatása egyre szélesebb rétegeket fognak megnyerni az olvasásnak, s a profitszempontok kikapcsolása és a példányszámok nagy emelkedése eddig elképzelhetetlen lehetőségeket teremtenek. A termelésben fel kell használni a technika minden vívmányát, de tudatosan kell megkezdeni a harcot a technika korlátlan lehetőségei által előidézett iparművészeti anarchia ellen. Nem szabad szolgai módon utánozni az utolsó igazán szép könyvek stílusát, de belőlük elindulva kell megteremteni egy új stílust, amelyet a technika és az anyag lényegéből adódó lehetőségek determináljanak, s amely a legújabb technikai lehetőségek konzekvenciáit is vonja le, találja meg az ezeknek megfelelő kifejezési módokat. De becsülethez kell újra juttatni a nemes, igazi kézi munkát, s a szedőgépnek, a rotációsnak csak ott szabad teret engedni, ahol azt a sürgősség követelményei diktálják. A. "szabad verseny" halála kivonja a nyomtató művészet szervezetéből azt a mérget, amit a hallatlanul fejlődött reklám belevitt a nyomdászatba, s az "újszerűségek" a feltűnés, az egymás túlkiabálásának hajszolása helyett egy komoly, pozitív értékeken felépülő iránynak kell itt is utat törnie.

Az üzemi specializáció rendje oda kell hogy vezessen, hogy minden fajtájú könyv és újság nyomtatására más üzemek jelöltessenek ki, amelyek munkásai ezáltal rövid idő alatt képesek lesznek egy mindig a feladat legjobb megoldását hozó tipográfiai stílust találni.

A szellemi termelés gazdasági felszabadulása a szépirodalomban az új és új gondolatok szabad kifejlődési lehetőségein keresztül a forradalom folytonossá tételét fogja eredményezni. A tudományos és szakirodalom pedig - elejtvén a profit szempontját, s állandó összeköttetést találván a termeléssel és az élettel - önként fogja a kollektív munka egy olyan módját megtalálni, amelyben mindenki a tehetségéhez mért szerephez és feladathoz jutva lesz a szellemi termelés részesévé. A könyvkiadási tevékenység feladata az lesz a kommunista társadalomban, hogy a művészet és irodalom termékeit méltó formában juttassa el mindenkihez, s a kultúra igazi terjesztőjévé, a forradalom szolgájává legyen, a tudományos termelés termékeit pedig egy hatalmas, mindent felölelő rendszerben, a teljes szabadság megőrzése mellett úgy rendezze, hogy a nagy összefüggésben minden könnyen és gyorsan megtalálható és felhasználható lévén, a tudományos irodalom egy mindenkinek mindig rendelkezésére álló szellemi termelőeszköz szerepét tölthesse be.

A gazdasági forradalom befejezése után kezdődik az emberiség igazi történelme, a szellemi forradalmak szakadatlan láncolata. Ezt előkészíteni, megalapozni, lehetővé tenni a kommunista kultúrpolitika feladata, s erről senkinek, aki a könyvtermelés munkájában bármely szerepet tölt is be, egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie.

A szövegközlés alapja: Corvina, 1919. június 30. 18. sz. 74-76. l.

A kommunista könyvtárpolitika alapelvei és körvonalai

88
DIENES LÁSZLÓ^[434]
KOMMUNISTA KÖNYVTÁRPOLITIKA
1919. május 4.

A régi világ úgynevezett művelődési politikájának osztálymivolta legjobban két jellemvonásban nyilvánult meg. Egyik, hogy a kultúrát vagyoni cenzushoz kötötte (nemcsak tandíj képében, hanem azáltal is, hogy a tanuló évek alatt nem tartotta el a tanulót), s ezáltal a nagy tömegeket elvileg kizárta az írás-olvasáson túl kezdődő művelődési lehetőségekből. Másik, hogy szolgai lelkeket igyekezett nevelni azokban, akiket nem zárhatott el az ismeretforrásoktól.

A régi világ osztálykultúrpolitikája megnyilvánult könyvtárpolitikájában is. Könyvtár kevés volt s keveseké volt. Kevés volt, mert a burzsoá kultúrpolitikának nem volt érdeke a sok könyvtár, mert a sok könyvtár ellenkezik azzal a törekvéssel, hogy engedelmes, szolgai lelkeket készítsen ki, akik elég önállótlanok arra, hogy a burzsoá kizsákmányolást észre sem véve, a létező világot az egyetlen lehetséges világnak lássák. A könyvtár pedig önállóságot jelent, független kutatást, a józan ész szabad akaratát, a tanító csalhatatlanságának végét, az ellenállás kezdetét, a forradalom csíráját. Ezért nem kellett sok könyvtár a burzsoáziának. Mert veszedelmes volt. Ezért nem véletlen s nem személyes hajsza az, amiben évek hosszú során át részesült legmodernebb könyvtárunk, a Szabó Ervin Könyvtár, melyet nemcsak nagynevű alapítója miatt tartott a burzsoázia, s pedig joggal, az eljövendő forradalom fő melegágyának.

A burzsoá könyvtárpolitika gondoskodott arról is, hogy a kevés könyvtár keveseké is maradjon. Szigorú belépési feltételekkel és lehetetlen nyitvatartási időkkel, de még inkább hivatalnokaiba oltott elutasító magatartással igyekezett minél jobban távoltartani a tömegeket a könyvtártól. Az állítólagos közkönyvtár többnyire egy kisszámú klikk magánkönyvtára volt, ahol arisztokratikus csöndben csinálta a kultúrát néhány - többnyire nem tehetség szerint - kiválasztott. S hogy "népnek" is legyen könyvtára - mert hiszen az igazi művelődést úgy lehet legjobban megakadályozni, ha álműveltséget tenyésztünk -, csinált a burzsoázia könyvtárpolitika népkönyvtárakat. Más célra használhatatlan, eldugott, piszkos helyiségekbe beraktak egy-két kopott asztalt és széket, kiválogattak nagyon gondosan, nehogy véletlenül szocialista szellemű keveredjen közé, pár száz selejtes, "népszerű" könyvet, és hetenkint párszor odaállították a tanítót vagy a kántort, hogy adja ki a "népnek". A népet azonban nem csábította nagyon ezen irodalmi népkonyha kevéssé csalogató illata, s józan megérzéssel elutasította magától a gazdagnak asztaláról lehulló s igazi tápértéket nélkülöző kultúrmorzsákat.

A kommunista kultúrpolitika célja elsősorban önállóságra nevelni az embereket, azért nevelési eszközei közölt az eddiginél sokkal nagyobb szerepet fog játszani az önálló művelődés eszköze, a könyv. A könyv sokkal nagyobb szerepet fog játszani az egyén életében, s sokkal több ember életében lesz fontos szerepe, mint eddig. A kommunista könyvtárpolitikának meg kell találni a módot arra, hogy az önálló művelődés e fontos eszközeit minden proletárnak kezei közé juttassa. Ennek két föltétele - a burzsoá könyvtárpolitikával szemben -, hogy sok könyvtár legyen, s minden könyvtár mindenkié legyen.

Ez a két tulajdonképpen nagyon egyszerű követelmény olyan messze ható következményekkel jár, melyek keresztülvitele teljesen át kell hogy alakítsa országunk könyvtárügyét.

Kétfajta könyvtárra van szüksége a proletariátusnak. Egyik fajta az, amelyben minden proletár megtalálja azokat a könyveket, melyeket általános művelődése és irodalmi műélvezete céljából olvasni akar. Ilyen könyvtár sok legyen, legyen minden kerületben egy-kettő legalább, hogy közel essék mindenki lakásához. Az ilyen könyvtárban legyen szép, tágas, levegős, világos olvasóterem, ahol a proletár megtalálja az összes napilapokat, az összes folyóiratokat, melyek érdeklik, másik terem, ahol kényelmes ülőhelyeken, csendben, a házi bajoktól, gyermekzsivajtól távol nekiülhet egy-egy jó ismeretterjesztő munka vagy szép regény olvasásának. Legyen benne olyan jól berendezett helyiség is, ahol gyorsan, kényelmesen megkapja kölcsön otthoni olvasásra azt a könyvet, amelyet kiválasztott, vagy amelyre a figyelmes könyvtáros felhívta érdeklődését. Legyen benne mindez gyermekei számára is, lássa el a könyvtár az egész családot könyvvel, nem feledkezve meg képeskönyvről sem az egész kicsinyek számára. S gondoskodjon a könyvtár arról is, hogy előadások, kiállítások stb. rendezésével tájékoztassa a proletárokat mindazon eseményekről és dolgokról, melyek az olvasással összefüggnek.

A másik fajta könyvtár, amelyre még szükségünk van, a tudományos szakkönyvtár a szakismeretek elsajátítására és a folytonos továbbképzés, valamint a tudományos kutatás céljából. De ez se legyen a tudósok számára fenntartott s féltékenyen őrzött könyvtár. A proletár társadalomban a tudósok kasztja is megszűnik, a tudomány is megszűnik kiváltság lenni, a tudomány is mindenkié, s az eszközök is, melyek hozzá visznek, mindenki számára szabadon kell hogy álljanak. A tudományos könyvtárak is úgy legyenek berendezve, hogy azokban mindenki eligazodjon, mindenki hozzáférjen minden könyvhöz, melyre szüksége van.

Minden nagy városban tehát kettős könyvtárrendszert kell kiépíteni: egy közművelődési könyvtárhálózatot, s kerületenként egy-két vagy több könyvtárral az általános olvasmányszükséglet kielégítésére. Erre a célra, minthogy a közeljövőben építeni nem lehet, le kell foglalni minden kerületben a legalkalmasabb épületeket és berendezéseket, valamint - minthogy a könyvnek is szűkében vagyunk - le kell foglalni az eddig fennálló népkönyvtárakat, egyesületek, klubok, kaszinók stb. használható könyvtárait, föl kell kutatni a kiadók, könyvkereskedők rejtett készleteit. Hogy pedig alkalmas és hozzáértő személyzet is álljon rendelkezésre, sürgősen könyvtárosképző tanfolyamokat kell rendezni.

A tudományos kutatás és szakképzés céljaira pedig minden nagyobb városban egy szakkönyvtár-rendszer építendő ki, azon az alapelven, hogy mindenfajta könyvtár legyen, amire szükség van, de ne legyen egy fölösleges sem, legyen mindenféle szakkönyvtár, de mindegyikből csak egy, hogy ez az egy azután jó lehessen. Ez pedig a könyvtárügy mai állásában azt jelenti, hogy egyesíteni kell a mai, rendszertelenül működő egyfajta könyvtárakat, és ésszerű munkafölosztást kell létesíteni az így keletkezett nagyobb könyvtárak között. De még ez sem elég. Hogy a kutató gyorsan és biztosan dolgozhasson városa könyvtáraiban, meg kell hogy szüntessük a könyvtári adminisztrációk mai anarchiáját, mert csak a könyvtári rendszerek egyesítése által szüntethető meg az a tarthatatlan állapot, hogy pl. Budapest minden könyvtárában másféleképpen kölcsönzik ki a könyveket, más és más időben tartják nyitva az olvasótermeket, más és más a katalógusok beosztása stb., mely fölösleges anarchia a gyors és biztos munkát lehetetlenné teszi.

Könyvtárügyünk újjászervezésének keresztülvitele egy megalakítandó Országos Könyvtárügyi Tanács föladata, mely a mellé állított szakhivatal, az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Hivatal segítségével egységes vezetése alá kell hogy vegye az ország összes közművelődési és tudományos könyvtárát. Természetesen úgy az országos, mint a szintén megalakítandó megyei és városi könyvtári tanácsok a Tanácsköztársaság szervezetének megfelelően, az országos, illetőleg megyei és városi szovjetekből s a megfelelő szakemberekből alakíttatnak meg.

A szövegközlés alapjai: Kőhalmi Béla: A Magyar Tanácsköztársaság Könyvtárügye Forrásgyűjtemény. Bp. 1959. 88-92. l. (Eredetileg megjelent: Vörös Újság, 1919. május 4.)

89
KÖNYVTÁRÜGYI PROGRAM
1919 február vége

1. A könyvtárügy olyan széles bázison építendő ki, mint a népiskola.

2. Törvény útján köteleztessenek a városok arra, hogy meglevő kihasználatlan könyvtáraik nyilvános könyvtárakká (közművelődési könyvtárakká) alakíttassanak, s e célra könyvtári illetéket szedjenek.

3. A könyvtárügy kifejlesztése a szabadtanítás szervezetével^[435] kapcsolatban történjék. Ahol szabadtanító szervek működnek, ott emelendők és fejlesztendők a könyvtárak, és viszont.

4. Járásonként vagy legalább megyénként nagyobb közművelődési anyakönyvtár létesítendő, mely a vidék falusi népkönyvtárainak központja.

5. A járás, illetőleg megye kihasználatlan könyvtárainak anyaga, illetőleg a falusi népkönyvtárak nem használt, mert nem oda való könyvanyaga beszállítandó az anyakönyvtárba. Középiskolai és egyéb könyvtárak muzeális értékű kéziratukat vagy könyveiket az Országos Könyvtári Irodának^[436] adják át a megfelelő közgyűjteménybe való illesztés céljából.

6. Intézetek (esetleg állami vagy hatóságiak is), érdekképviseletek, társulatok kormányhatóságilag felhívandók, hogy könyvtáraikat, feladataik sérelme nélkül, adják át nagyobb közönség használatára a járási, megyei vagy városi központi közművelődési könyvtáraknak, amelyek azt tovább vezetnék.

7. Kihasználás szempontjából alkalmatlan helyen levő könyvtárak, hacsak ottlétük a hely történelmével szervesen össze nem tartozik, más községbe vagy városba helyezendők át.

8. A könyvtárügy különböző hivatalos testületeinek és könyvtárüggyel is foglalkozó egyéb hatóságok és testületek (Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa, Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége, Földművelődésügyi Minisztérium, Magyar Iskola-Egyesület, Népiskolai Ifjúsági Könyvtárak Intéző Bizottsága stb.) szervezete demokratikusan alakítandó, a könyvtári tevékenységeik egyesítendők. Úgy az országos, mint a járási, megyei, városi központi közművelődési könyvtárra felügyelő bizottságokba a helyi szabadtanító szervezetek küldöttei bevonandók.

9. A köteles példányok beszolgáltatásáról szóló törvény a könyvek célszerűbb felhasználásának biztosítására, a közművelődési könyvtárak érdekében, továbbá a hiánytalan nemzeti bibliográfia érdekében átalakítandó.

10. A sajtórendészeti példányok^[437] közművelődési célra való felhasználása intézményesen biztosítandó, vagyis pontosan megjelölendő, hogy a példányok az ügyészség területén vagy a szomszéd ügyészség területén mely központi könyvtár részére szolgáltatandók be.

11. Az országban kiépítendő közművelődési könyvtári hálózat megteremtésének előfeltétele új könyvtáros nemzedék kiképzése. Evégből sürgősen felállítandó a könyvtáriskola, mely az iskola fennállásának első három évében - a sürgős szükségletre való tekintettel - egyéves (fél évig elméleti, fél évig gyakorlati oktatás), azon túl kétéves. Átmenetileg a tanárképzők ifjúsága képezendő ki a modern nyilvános könyvtárügy szolgálatára.

12. A könyvtáros iskolával kapcsolatosan mintakönyvtár létesítendő a gyakorlók részére.

12/a. A könyvtárosi foglalkozás élethivatássá emelendő, s a pályán működők besorozandók vagy a közigazgatás, vagy az oktató személyzet státusrendszerébe.

12/b. Középiskolák és szakiskolák két felső osztályában a könyvtárhasználatról és a nagyobb tudományos könyvtárakról szóló előadások a tantervbe beillesztendők.

13. Minthogy a főváros összes tudományos könyvtárainak dotációja együtt sem elég arra, hogy a tudomány haladásával lépést tartsanak, a főváros nagy könyvtárai között kormányhatósági beavatkozással a költségek apasztása és a dotáció racionálisabb felhasználására nézve megállapodás létesítendő az egyes könyvtárak által rendszeresen fejlesztendő tudományszakokra nézve, hogy ekképp Budapest nagy könyvtárai együtt egy egészet alkossanak.

14. Az 5. és 6. pontban körülírt központosítás különösen keresztülviendő a fővárosban, ahol hasonló területen egymás mellett több könyvtár működik ki nem elégítő eredménnyel. A Nemzeti Múzeum Könyvtára kell hogy megmaradjon praesens [nem kölcsönző] könyvtárnak, estig nyitva levő olvasótermekkel és sok kutatószobával, viszont azonban, ha az Akadémiai Könyvtár képtelen - minthogy anyagi ereje nincs hozzá - a tudományok haladásával lépést tartani, egyesítendő az Egyetemi Könyvtárral, ugyanígy egyesítendő volna a megfelelő tárgyalások során az OMGE Könyvtára a Mezőgazdasági Múzeum szakkönyvtárával; a Kereskedelmi Kamara, a Szabadalmi Hivatal, a Számvevőség, a Társadalmi Múzeum, a Kereskedelmi Akadémia és a Statisztikai Hivatal szakkönyvtára együtt egy kereskedelmi és pénzügyi szakkönyvtárrá építendők ki; esetleg ezek csoportja a Városi Könyvtár központi gyűjteményével egyesítendő. A Képviselőház Könyvtára is átadandó a nyilvánosságnak stb.

15. A Városi Könyvtár központi (municipal reference library) könyvtára központi kultúrházzal, a fővárosi szabadtanítás tűzhelyével legyen kapcsolatos úgy, ahogy azt Szabó Ervin Emlékiratában^[438] kidolgozta.

16/a. A vakok részére nagy központi könyvtár emelendő a Vakokat Gyámolító Országos Egyesülettel kapcsolatban.

17. Államilag létesítendő Központi Bibliográfiai Intézet útján elkészítendő a magyarországi (XV. sz. végéig terjedő) kéziratoknak és az ősnyomtatványoknak a közös katalógusa.

18. Ugyanez a Bibliográfiai Intézet készítse el elsősorban a főváros, majd fokozatosan az ország legnagyobb könyvtárgyűjteményeinek egyetemes repertóriumát, és szervezze meg ezzel kapcsolatban a magyar könyvtárak tudósító irodáját, mely bárki számára illeték fejében rendelkezésre álljon.

19. A Központi Bibliográfiai Intézet ezeken kívül - tehát a kéziratok, ősnyomtatványok s a nagy könyvtárak betűrendes katalógusain kívül - készítse el ugyane gyűjtemények szótár-katalógusát, a folyóiratok egyetemes repertóriumát, gyűjtse a magyar könyvészet forrásmunkáiban hiányzó címeket, adja ki a kurrens magyar bibliográfiát folyóirat- és cédulaalakban, adja ki a nagy könyvtárak évi gyarapodását közös jegyzékben, és adja ki e nagy könyvtárakba járó folyóiratok közös katalógusát.

20. A könyvtárak és könyvtári szakismeretek technikai berendezésének megismertetése és az egész könyvtárügy propagandája céljából a központi könyvtári hatóság közvetlen felügyelete mellett, a Központi Bibliográfiai Intézettel párhuzamosan, szervezendő az Országos Könyvtári Iroda, hogy könyvtárak alapítása, berendezése dolgában tanácsot, útmutatást adjon, s evégből segédkönyveket szerkesszen és kiadjon, berendezési tárgyakkal és azok forrásaival bárkit ismertessen meg, aki ez ügyben hozzá fordul.

21. A szakiroda szervezze meg a könyvtári felszerelési tárgyak központi beszerzését, a központosított könyvkötést és a könyvtárak központi duplum-értékesítőjét (clearing house-át).

A szövegközlés alapja: Kőhalmi Béla: A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye. Bp. 1959. 218-221. l.

90
AZ ORSZÁGOS KÖNYVTÁRÜGY RENDEZÉSÉNEK
ÁLTALÁNOS ALAPELVEI
1919 március vége

Fő alapelv: mindenki az egész ország területén lehetőleg könnyen és gyorsan hozzájuthasson a közkönyvtárak útján ahhoz a könyvhöz, amelyre szüksége van. A közkönyvtárak útján kielégítendő könyvszükséglet általában kétféle: 1. az általános művelődés és irodalmi műélvezet kielégítésére alkalmas könyvek szükséglete; 2. a tudományos kutató könyvszükséglete. Olyan könyvtárrendszert kell tehát az országban kiépíteni, mely e kétféle szükségletnek eleget lesz.

Budapest könyvtárügye

A fő alapelv alkalmazásaként Budapesten kiépítendő:

a) Egy közművelődési könyvtárhálózat, egy adminisztratív központtal és kerületenként egy-két vagy még több könyvtárral, az egész népességre egységesen, az általános olvasmányszükséglet kielégítésére, kiépítve nagyban azt, amit a Szabó Ervin Könyvtár^[439] a rendelkezésére álló kicsiny eszközökkel megkezdett. Erre a célra, minthogy a közeljövőben középítkezésről aligha lehet szó, lefoglalandók minden kerületben az e célra legalkalmasabb épületek és berendezések, valamint a szükséges személyzet kiképzésére sürgősen két-három hónapos könyvtároskurzus rendezendő. A könyvekkel való ellátás végett pedig lefoglalandók az eddig fennálló népkönyvtárak, valamint a különféle egyesületek, klubok, kaszinók, körök stb. könyvtárai, felkutatandók a kiadók, szortimenterek [bizományi könyvkereskedők] és antikváriusok rejtett készletei: nagyobb gyűjteményekkel rendelkező magánosok felszólítandók ezek átengedésére. Elvenni tőlük csak a közre nézve nélkülözhetetlen, vagy az egyéni használat mértékét nagyon túlhaladó gyűjteményeket javasolnánk.

b) Egy szakkönyvtár-rendszer, mely számolva az adott lehetőségekkel, a tudományos kutatás könyvigényeit van hivatva kielégíteni minden szakon.

E kérdés megoldásánál még jobban, mint a közművelődési könyvtárhálózat esetében, számolni kell azzal, hogy sem speciális, nagy könyvtári épületeket a közeljövőben nem emelhetünk, sem pedig speciális könyvtári berendezéseket nagy tömegekben nem termelhetünk. Tehát a meglevő nagy könyvtári épületekkel és berendezésekkel kell számolnunk s ezekhez alkalmaznunk megoldási tervezetünket.

Szakkönyvtár-rendszerünk felépítésének alapelve, hogy mindenfajta könyvtár legyen, amire szükség van, de ne legyen egy felesleges sem. S minthogy Budapest nem olyan nagy város, hogy szüksége lenne, s nem olyan gazdag, hogy megengedhetné magának, hogy ugyanazon szakkönyvtárból a város különböző pontjain, csak azért, hogy kissé közelebb essék, több legyen, ennélfogva nem engedhetjük meg tovább azt az anarchiát, mely eddig uralkodott Budapest könyvtárügyében, s mely többek között oda is vitt, hogy volt Budapesten tizenöt-húsz kisebb-nagyobb közgazdasági könyvtár, a szakmák közelebbi elhatárolása s a könyvbeszerzés legkisebb tervszerű megoszlása nélkül. Alapelvünk tehát: legyen mindenféle szakkönyvtár Budapesten, de mindegyikből csak egy, hogy ez az egy azután jó lehessen. Egyesíteni kell tehát az egyfajta könyvtárakat, s ésszerű munkafelosztást létesíteni az így keletkezett nagyobb könyvtárak között.

Az adott könyvtárépületi viszonyok között ezen alapelv alkalmazása a következő szakkönyvtár-rendszerhez vezetne:

1. A mai Nemzeti Múzeum épülete teljesen könyvtári célokra volna átengedendő, s a Nemzeti Múzeum Könyvtára nagy muzeális könyvtárrá volna kifejlesztendő. A magyar nyelvű s magyar dolgokra vonatkozó nyomtatványok teljes gyűjteménye volna, inkább a jövő kutatója és a múlt történetírója számára szolgáló dokumentumraktár, mint a jelen élő eszköze. Egyetlen könyvtára volna Budapestnek, mely inkább őrzi a könyveket, mintsem használtatja.

2. A többi budapesti nagy és kis tudományos könyvtárak szakmák szerint összeolvasztandók, illetőleg az épület és felszerelés által legalkalmasabb centrumok körül csoportosítandók. Így legjobb volna az Egyetemi Könyvtárat az Akadémia Könyvtárával összeolvasztani egy nagy, szellemi tudományok könyvtárává (a társadalomtudományok [közgazdasági tudományok] kivételével), s ha ez azonnal építkezési nehézségek miatt nem is vihető ki, mindenesetre a legszorosabb kapcsolatba hozandó a két könyvtár, pontosan előírt munkaprogrammal, oly módon, hogy a két könyvtár tulajdonképpen egy könyvtár legyen, ha a város két pontján marad is elhelyezve.

Közvetlenül kiegészíti az így teremtett szellemi tudományok könyvtárát a nagyszabásúan kiépített társadalomtudományi Szabó Ervin Könyvtár, mely az összes budapesti társadalomtudományi és közgazdasági könyvtárakat magába olvasztva, a már neki ígért Hazai Bank Erzsébet [Engels] téri palotájában egyszerre Budapest legnagyobb könyvtárai sorába emelkednék. Területe: társadalomtudományok, beleértve történelem is.

A többi tudományszakok (vagy az eddig tárgyaltakból valamely okból kiemelendő szak, például esetleg a jog, néprajz, statisztika stb.) ismét meglevő centrumok köré csoportosítva adnának egy jó könyvtárat. Így a Műegyetem könyvtárába olvasztva az apró, hasonló jellegű könyvtárakat, egy technikai és technológiai könyvtár; az Orvosegyesület könyvtárába olvasztva a többi orvosi könyvtárakat, egy nagy orvostudományi könyvtár; az OMGE és a Földművelésügyi Népbiztosság könyvtárai körül alakulna egy nagy agronómiai és alkalmazott gazdaságpolitikai könyvtár; a Természettudományi Társulat könyvtára, mint centrum, s a többi apró, hasonló jellegű könyvtárak adnának egy jó egzakt és leíró természettudományi könyvtárat (esetleg a kettőt különválasztva); a Szépművészeti Múzeum, a Képzőművészeti Főiskola, az Iparművészeti Múzeum könyvtárainak egyesítéséből keletkezne egy szép képző- és iparművészeti könyvtár; az Országos Pedagógiai Könyvtár és a Városi Pedagógiai könyvtár egyesítéséből egy nagy neveléstudományi könyvtár (esetleg egy nagy Országos Pedagógiai Szeminárium mellett).

Ezek csak példák, a tervezet rendszeres kidolgozása csak pontos felvételek alapján történhetik majd meg.

Természetesen szükség volna az összes könyvtárak könyvanyagának kritikai átdolgozására, s a könyvtár rendeltetésének meg nem felelő anyag a megfelelő másik könyvtárba volna átutalandó. Ily módon volna csak elérhető, hogy minden könyvtárban csak azok a könyvek volnának, amelyek oda valók, de azok azután megvolnának.

A könyvtári rendszerek (katalogizálás, osztályozás, katalógusok stb.) egységesítése mellett felállítandó volna egy összkatalógus, mely az összes budapesti könyvtárakban található könyvek címeit egy egységes rendszerű katalógusban egyesítené, s amely összkatalógus minden nagyobb könyvtárban megvolna egy példányban. E mellé szervezendő egy központi könyvtári és bibliográfiai felvilágosító iroda, melynek feladata volna a vidéki könyvtárügyet is felölelni, legcélszerűbben az országos könyvtárügyi hivatalban.

A szövegközlés alapja: Kőhalmi Béla: A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye. Bp. 1959. 222-225 l.

A könyvtárak országos rendszerének kiépítése

91
RENDELET A KÖNYVTÁRAK ÁLLAMOSÍTÁSÁRÓL;
AZ ORSZÁGOS KÖNYVTÁRÜGYI TANÁCS ÉS AZ ORSZÁGOS
KÖNYVTÁRÜGYI ÉS BIBLIOGRÁFIAI INTÉZET FELÁLLÍTÁSÁRÓL
1919. április 28.

1. §. A Magyarországi Tanácsköztársaság az ország lakosságának könyvvel s a könyvhöz vezető segédeszközökkel (bibliográfiák, katalógusok stb.) való ellátását állami feladatnak tekinti. Ezért tehát köztulajdonba és kezelésbe vesz minden tudományos és közművelődési könyvtárat, amennyiben az a hivatali kézikönyvtár kereteit túlhaladja. Ezen rendelet alapján köztulajdonná válnak az eddig állami és községi tulajdonban levő könyvtárakon kívül az összes közművelődési intézmények, nem állami tanintézetek, hivatalok, egyházak, rendek stb. könyvtárai, a hozzájuk tartozó összes ingatlannal és ingósággal.

2. §. Az egész ország tudományos és közművelődési könyvtárügyének központosított ellátása és irányítása céljából a Közoktatásügyi Népbiztosság Országos Könyvtárügyi Tanács, és ennek segédszervéül Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet felállítását rendeli el, s ezzel egyidejűleg megszünteti az eddig fennállott Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát, valamint a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségét. Ez utóbbi köteles hivatali helyiségeit, felszereléseit, személyzetét az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézet rendelkezésére bocsátani.

3. §. A megyék, városok és községek könyvtárügyének intézése, az Országos Könyvtárügyi Tanács irányítása alatt, a helyi munkás- és katonatanácsok feladata. E célból a Közoktatásügyi Népbiztosság elrendeli, hogy a falusi, városi, járási és megyei, Budapesten a kerületi és központi munkás- és katonatanácsok kebelén belül alakult művelődési osztályok, amennyiben ez szükségesnek mutatkozik, külön könyvtárügyi alosztályokat alkossanak, melyek a tanácsok rendeleteit végrehajtják, a területükön elhelyezett könyvtárak gazdasági ügyeit vezetik, munkáját ellenőrzik, erre vonatkozólag intézkedéseket kezdeményeznek, amennyiben hatáskörükbe tartozik, foganatosítanak, és a helyi könyvtárügyre vonatkozó kérdésekben saját kezdeményezésükből vagy felhívásra a felettes tanácsoknak és az Országos Könyvtárügyi Tanácsnak véleményt adnak. Amennyiben külön könyvtárügyi alosztályok nem alakulnak, mindez a művelődési osztályok feladata.

4. §. A fennálló könyvtárak átvételét, valamint átszervezését az illetékes munkás- és katonatanácsok teljesítik az Országos Könyvtárügyi Tanács irányítása szerint, mely erre vonatkozóan részletes utasításokat dolgoz ki, s szükség esetén állandó vagy ideiglenes könyvtárügyi megbízottat küld a munkás- és katonatanács könyvtárügyi alosztályába, esetleg művelődési osztályába, a szervezés elvei egységes keresztülvitelének biztosítására és a munkás- és katonatanács szakszerű támogatására.

5. §. Külön rendelet intézkedik az egyesületi és magánkönyvtárakról.

6. §. Az Országos Könyvtárügyi Tanács megalakulásáig ennek hatáskörét a könyvtárügyi politikai megbízottakra ruházom.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. 153-155. l. (Eredetileg megjelent: Tanácsköztársaság, 1919. május 6.: A Közoktatásügyi Népbiztosság 22. K. N. sz. rendelete.)

92
RENDELET AZ ŐRIZET ÉS KEZELÉS NÉLKÜL MARADT
MAGÁNKÖNYVTÁRAK ÁLLAMOSÍTÁSÁRÓL^[440]
1919. április 28.

1. §. Kezelés és őrizet nélkül maradt vagy bármiként veszélyeztetett magán- és családi könyvtárak köztulajdonba vétetnek. Az ilyen könyvtárak azonnal bejelentendők a Közoktatásügyi Népbiztosság könyvtárügyi megbízottainál (Budapest, VI. Andrássy út 12. I. em.).

2. §. Oly esetekben, amikor az elkallódás veszélye fenyeget, köteles mindenki (tehát nemcsak a könyvek volt tulajdonosa, hanem bárki, akinek a könyvekről és azok veszélyeztetéséről tudomása van) a helyi munkás- és katonatanácsnak a könyvek hollétéről jelentést tenni. A helyi munkás- és katonatanácsok a jelentés vétele után haladék nélkül gondoskodni tartoznak a könyvek azonnali elszállításáról, megfelelő elhelyezéséről és leltározásáról.

A helyi munkás- és katonatanácsok kötelesek a tett intézkedésekről a leltár beküldésével együtt 48 órán belül jelentést tenni a könyvtárügyi megbízottaknak.

3. §. Az I. §-ban foglalt feltételek hiányában (tehát akkor is, ha a könyveket veszély nem fenyegeti) köteles mindenki, aki a könyvunikum vagy bármiféle nyomtatvány-unikum birtokában van, ezt jegyzék és pontos leírás mellett a könyvtárügyi megbízottaknak bejelenteni.

4. §. Magánosok, akik akár egész könyvtárat, akár a könyvtár jelentős részét áruba bocsátják, kötelesek előbb gyűjteményüket vagy értékesíteni kívánt részét a könyvtárügyi megbízottaknak felajánlani. Az értékesítés szabaddá válik, ha a könyvtárügyi megbízottak írásban közlik, hogy a felajánlott könyvgyűjteményre nem tartanak igényt, és az eladást szabaddá nyilvánítják.

A könyvgyűjteményeket vagy azok egy részét a könyvtárügyi megbízottak írásbeli engedélye nélkül senki meg nem veheti.

Nem terjed ki a felajánlási kötelezettség kisebb, csupán néhány pár könyvből álló gyűjteményre, ha a gyűjteményben levő darabok 1870 után adattak ki.

Speciális gyűjteményeket elidegenítés előtt minden körülmények között fel kell ajánlani.

5. §. Olyan gyűjtők szobáit, akik könyveiket felismerhetően könyvtár jellegű szobában helyezték el, és a könyvtárügyi megbízottak igazolványával igazolják, hogy könyvtáraikat közcélra átengedték, amíg a könyvtár e helyiségekben marad elhelyezve, a lakásrekvirálás alól mentesíteni kell.

6. §. Aki e rendelet ellen vét, forradalmi törvényszék elé kerül.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája Bp. 1959. 155-157. l. (Eredetileg megjelent: Tanácsköztársaság, 1919. május 6.: A Közoktatásügyi Népbiztosság 23. K. N. sz. rendelete.)

93
A VOLT ÉRDEKKÉPVISELETEK KÖNYVTÁRAI
1919. június 1.

A kapitalista termelési rend gazdasági érdekképviseleteit, a régi Magyarország osztályöntudatos burzsoáziájának szakszervezeteit beszüntette a proletáruralom, de amennyiben olyan funkciót láttak el, amely osztályérdekeltségeiken túlment, azt átvette a proletárállam. Így könyvtáraikat is, amelyek a tanulni vágyó tömegek elől el voltak vonva. Helyenként jól felszerelt könyvtárakkal látták el magukat, amelyeket csak megbízható, kebelbéli ember használhatott, míg más halandó emberfia, aki előtt a mindenható szervezetek kapui zárva maradtak, rongyosra koptathatta a cipőjét, míg valahol semleges helyen, magános ember birtokában vagy könyvkereskedésben, csak a világért sem közpénzen, közcélra fenntartott könyvtárban, a keresett könyvre ráakadhatott.

Ma ezek a könyvek a Közoktatásügyi Népbiztosság 24. K. N. sz. rendelete értelmében köztulajdonná váltak, és semmi sem áll többé útjában annak, hogy tényleg közcélra használtassanak is fel. A fontosabbak a következők:

1. Az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés könyvtára 1383 kötettel, irattárral és archívummal;

2. Gyáriparosok Országos Szövetségének 2263 kötetből álló könyvtára, katalógus nélkül;

3. Vasművesek és Gépgyárosok könyvtára, mely ugyan pár kötetből álló rendszertelen és kisebb értékű gyűjtemény, újságszemelvény-gyűjteménye pedig egyáltalában nincs, de irattára szép és igen fontos statisztikai gyűjteményeket tartalmaz;

4. a Magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete körülbelül 800-1000 kötettel;

5. a Cukoripar könyvtára kb. 1500 kötettel, ezt egyelőre a Szociális Termelés Népbiztosságának cukorosztályára vitték, ahol a műszaki részt megtartják belőle.

6. Az Országos Iparegyesület 2600 kötettel rendelkezett; katalógusa van. A kisiparra vonatkozó részére szintén a Szociális Termelés Népbiztossága tart igényt.

7. A Budapesti Kereskedelmi Testület könyvtára nem jöhet számba részint kis terjedelme, részint pedig értéktelensége miatt, de irattárában nagy értékű régi feljegyzések vannak, amelyeket feltétlenül jól el kell helyezni.

8. A Keleti Gazdasági Központ könyvtára 1000 kötetnél több, főként a Balkán-államokra és a Közel-Keletre vonatkozó értékesebb gyűjtemény. Minthogy ez utóbbinak anyaga szervesen egészítené ki a Szabó Ervin Könyvtár szépen fejlődő keleti gyűjteményét, a könyvtárügyi megbízottak oda illesztik be.

Meg lehet még említeni a Tőzsde könyvtárát is, de annak anyaga nagyrészt elavult, és így nemigen lesz majd a kommunista könyvtárpolitikában szerepe.

A könyvtárügyi megbízottak még 1919. április 5-én értekezletet hívtak egybe, hogy megbeszéljék, mi történjék ezekkel a közcélra felszabadult könyvtárakkal. Részt vettek ezen az értekezleten mindazok, akik a könyvtárakat eddig kezelték. A könyvtárügyi megbízottak nagyjában körvonalazták Budapest könyvtárpolitikájára vonatkozó terveiket, amelyek lényege az, hogy a létesítendő egyetlen nagy központi közművelődési könyvtár körül a szakkönyvtárak rendszere és közművelődési könyvtárhálózat kristályosodjék ki. Ennek a tervnek a végrehajtásaképpen az értekezlet megállapodott abban, hogy miután az említett könyvtárakban legfőként a közgazdasági szakirodalom van képviselve, ezek addig is, míg egy nagy központi társadalomtudományi könyvtárban, a Szabó Ervin Könyvtárban egyesíthetők nem lesznek, mind a volt Kereskedelmi és Iparkamara könyvtárában egyesítendők nagy közgazdasági könyvtárrá és archívummá. A könyvanyagot katalógussal, szekrényekkel és egyéb felszerelési tárgyakkal együtt már át is szállították oda, és az egyesítés és rendezés munkája állandóan folyik. Az új könyvtár neve "Magyar közgazdasági könyvtár és archívum", helyisége pedig Szemere utca 6. sz. alatt, a volt Kereskedelmi és Iparkamara helyiségében van. Ezen kívül marad még Budapesten néhány olyan közgazdasági könyvtár, amely egyelőre külön fog tovább működni, mint pl. a Központi Statisztikai Hivatal, a Gazdasági Főiskola könyvtára a volt Kereskedelmi Akadémia és Keleti Kereskedelmi Akadémia könyvanyagából, ezek azonban a kiépítendő szakkönyvtár-rendszerben kialakuló munkafelosztás alapján illeszkednek majd be Budapest egész könyvtárrendszerébe.

A szövegközlés alapja: Kőhalmi Béla: A Magyar Tanácsköztársaság Könyvtárügye. Forrásgyűjtemény. Bp. 1959. 125-127. l. (Eredetileg megjelent: A Tanácsköztársaság Könyvtárügye, 1919. június 1.)

94
RENDELET A VIDÉKI KÖNYVTÁRAK MEGFELELŐ ELHELYEZÉSE
ÉS AZ ELHAGYOTT VIDÉKI MAGÁNKÖNYVTÁRAK ÜGYÉBEN
1919. április 2.

A Közoktatásügyi Népbiztosság felhívja a vidéki munkástanácsokat, hogy ha járási vagy megyei székhelyeken olyan közkönyvtár van, mely eddigelé meg nem felelő, proletárolvasók számára hozzáférhetetlen helyiségben volt elhelyezve, addig is, míg részletesebb utasításokat nem kapnak, ezek részére megfelelő helyiségeket rekviráljanak, és jelentsék be intézkedésüket a könyvtárügyi megbízottaknál a Szabó Ervin Könyvtárban (Budapest, IV. Károlyi u. 8.).

Ugyanitt jelentendők be azok az őrizetbe vett vidéki könyvgyűjtemények is, amelyeket felszabadult egyletek helyiségeiben, palotákban, szakegyleti vagy más célra rekvirált helyiségekben elhagyva találtak.

A szövegközlés alapja: Kőhalmi Béla: A Magyar Tanácsköztársaság Könyvtárügye. Forrásgyűjtemény. Bp. 1959. 29-30. l. (Eredetileg megjelent: A Tanácsköztársaság Könyvtárügye, 1979. május 1.)

95
RENDELET A MEGSZŰNT VAGY FELSZÁMOLÁS ALATT LEVŐ
EGYESÜLETEK (INTÉZMÉNYEK, TÁRSASÁGOK) KÖNYVTÁRÁNAK
ÉS ARCHÍVUMÁNAK ÁLLAMOSÍTÁSÁRÓL
1919. április 25.

1. §. A megszűnt vagy a felszámolás állapotában levő egyesületek (intézmények, társaságok) könyvtárát és archívumát, a hozzájuk tartozó állványokkal és egyéb berendezési tárgyakkal együtt, a Közoktatásügyi Népbiztosság köztulajdonba veszi.

2. §. Az egyesületek volt elnöksége, esetleg titkársága vagy irodája köteles a jelen rendelet kihirdetésétől számított egy héten belül az egyesület könyvtárának jegyzékét a könyvtárügyi megbízottaknak beküldeni. A könyvtári jegyzéktől elkülönített külön jegyzékben kell feltüntetni a kölcsönzött könyvek címét, a kölcsönvevő nevét és lakását.

Magánosok, akiknél az 1. § értelmében köztulajdonba vett könyvtáraktól kölcsönzött könyvek vannak, kötelesek azokat a kölcsönző egyesületnek egy héten belül visszaszolgáltatni.

Ha a könyv a kölcsönvevőnél elkallódott, a kölcsönvevő köteles ezt a körülményt az egyesületnél bejelenteni.

Ha a könyvet a kölcsönző könyvtárnak visszaszolgáltatni nem lehet, a kölcsönvevők kötelesek a meglevő könyvet Budapesten a Szabó Ervin Könyvtárba (IV. Károlyi u. 8.), vidéken a helyi munkás- és katonatanácshoz beszolgáltatni.

A munkás- és katonatanácsok a hozzájuk beszolgáltatott könyveket a megye területén levő valamely könyvtárba tartoznak beszolgáltatni.

3. §. A közoktatásügyi népbiztos felhatalmazza a könyvtárügyi megbízottakat, hogy működésüket tovább folytató egyesületek (intézmények, társaságok) könyvtárait és archívumait, amennyiben az archívum és könyvtár az egyesület kezelésében kellően ki nem használtatott, saját kezelésükbe átvegyék. A könyvtárügyi megbízottak jogosultak arra is, hogy a ki nem használt egyesületi könyvtárak és archívumok kezelésére, anélkül, hogy azt köztulajdonba vennék, utasításokat adjanak az egyesület (intézmény, társaság) vezetőségének, amely köteles ezeket az utasításokat megtartani. E felhatalmazás alapján a könyvtárügyi megbízottak elrendelhetik az egyesületi könyvtárnak más helyiségbe való átköltöztetését, a könyvtárnak más könyvtárral való egyesítését s a könyvtár kezelésére megbízott kirendelését.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. 152-153. l. (Eredetileg megjelent: Tanácsköztársaság, 1919. május 6.)

A könyvtárügy országos irányító szervei

96
KŐHALMI BÉLA^[441]
A KÖZKÖNYVTÁRAK GYŰJTŐ ÉS ELOSZTÓ TELEPE
1919. május 31.

A könyvtárügyi megbízottak hivatalát április óta valóságos ostrom alá fogta a könyvtárak felállítása ügyében járó elvtársak és levélbeli kérések tömege. Olcsó és népszerű módszer lett volna ezeknek a kéréseknek nyomban eleget tenni, rendszertelen könyv-összevásárlásokkal sebtében összecsapni a könyvtárak anyagát, és hamarosan átadni azokat a közhasználatnak. Ezen a módon Budapesten és elszórtan a vidéken volna már vagy 25 újabb törpekönyvtárunk, olyan, amilyent a régi rendszer százszámra vetélt el. Erőnknek ez a szétforgácsolása könnyű és gyors sikereket hozott volna, de ha így jártunk volna el, nem tudtuk volna megalapozni egy olyan központi intézetnek a létét, amely a közkönyvtárak ellátását a könyvtámasztó sarokvastól a könyvekig egységesen és központilag biztosítaná. Ilyen intézmény létrehozásáról a régi könyvtárpolitika teljesen megfeledkezett, így történhetett azután, hogy a magyar könyvtárügy a proletáruralom beköszöntésével nem támaszkodhatott olyan könyvtári szervre, melyre ezt a feladatot rábízhatta volna, melyet a régi zsugori könyvtárpolitika letűntével nagyszabásúvá kiépíthetett volna. A magyar közkönyvtárak központosított ellátását előbb a semmiből meg kell teremteni, még mielőtt tulajdonképpen könyvtárakcióról szó lehetne, mielőtt az egyes - bármily sürgős s bármennyire jogosan türelmetlen - kéréseket teljesíteni szabad volna. Ha gyengeségből engednénk, és időnket és erőnket ezekben az alapozó munkáknak szentelt hetekben arra pazarolnók, hogy apró és türelmetlen könyvtáréhségeket csillapítsunk, higgyék meg a munkánkat távolabbról szemlélő elvtársak, katasztrófa érné a magyar könyvtárügyet.

A jó magyar könyvanyag kipusztulóban van. A könyvkiadók készletei kimerültek, és legjobban kimerítette, legjobban pusztította az a rendszertelen könyvvásárlás, amely az utolsó pár hónapban mániává fajult, úgy egyesek, mint testületek részéről. A jó magyar könyvekből - mert ez kis profitlehetőségeket biztosított a banktőkének - keveset nyomtattak a kiadók, ezek nemsokára ritkaságok lesznek, de ha itt gyökeres és alapvető intézkedések nem történtek volna, nemsokára minden könyv ritkasággá vált volna.

Ezeknek az alapvető intézkedéseknek a könyvkiadást szocializáló rendelet adott lehetőséget, melyet még kellő időben adott ki a Közoktatásügyi Népbiztosság. A könyvkiadást szocializáló rendelet alapján beszolgáltatott leltárak egy példányát a könyvtárügyi megbízottak kapták kézhez oly célból, hogy a meglevő könyvkészletekből a közkönyvtárak könyvszükségletét biztosítsák, mielőtt a könyvpiac újból megnyílnék, amielőtt a rendszertelen, mohó és mániákus könyvvásárlás könyvtárak alakításának minden tervét megakadályozhatná a könyvkészletek felhabzsolásával.

A másik intézkedés a leltározás tartamára lezárt szortimentek [bizományi könyvkereskedések] és antikváriumok könyvanyagának átkutatása és kiválogatása volt. Szortimentek és antikváriumok csak 10 példányon felüli készleteiket tartoztak leltározni. De éppen az ezen aluli készlettel bíró könyvanyagot fenyegette leginkább a mohó könyvvásárlás, és ezért a könyvtárügyi megbízottak intézkedésére a zárvatartás ideje alatt négy - egyenként 5-6 tagú -, könyvtári szakmunkásokból álló bizottság járta be a könyvkereskedéseket, és azokban a külföldi és magyar szortiment-anyagot és antikváriákat kiválogatta.

A kiadók leltárai alapján lefoglalt, a közkönyvtári célra jónak tartott anyagot (mert csak a legjobbat használhatjuk) művenként 500-1000 példányban, és a szortimentereknél összeválogatott könyvanyagot a volt Központi Zálogház emeleti raktáraiban gyűjtjük egybe, s ezzel megkezdi működését a Közkönyvtárak Gyűjtő és Elosztó Telepe, mely mostantól fogva a magyar könyvtárak mindennemű anyagi szükségletének központi biztosításával is foglalkozni fog.

A telepen gyűjtjük egybe a friss könyvanyagon kívül a szocializált egyesületek gazdátlanná vált könyvtárait, veszélyeztetett és elhagyott magánkönyvtárak anyagát, és itt fogjuk berendezni a közkönyvtárak értékes duplumanyagának központi értékesítő osztályát is.

A telep raktárai a Lónyai és Kinizsi utcák sarkán levő nagy központi zálogházi épület III., IV. és VI. emeletén lesznek (a II. emeleti raktár a Szellemi Termékek Országos Tanácsának terjesztő osztályáé), amelyek mindegyike egyenként egymillió kötet befogadására képes, s amelyhez megfelelő teherlift szolgál. Sajnos, nincs négymillió jó magyar könyv, mert ennyit is el tudnának helyezni ezekben a raktárakban. Ez a telep lesz a megalakítandó Magyar Könyvtárügyi Intézet könyvrezervoárja és központi ellátó szerve.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája, Bp. 1959. 269- 271. l. (Eredetileg megjelent: A Munka, 1919. május 31.)

97
A KÖZKÖNYVTÁRAK GYŰJTŐ ÉS ELOSZTÓ TELEPÉNEK MUNKÁJA
1919 július

Május 20-án kezdte meg Gyűjtő Telepünk munkáját, és ez ideig nagyszámú elhagyott családi és magánkönyvtárakon kívül a következő feloszlott egyesületek könyvtárait szállította le Kinizsi-utcai raktárába:

Park klub-könyvtára 1184 db,

Lipótvárosi Kaszinó 669 kötet és folyóirat,

Tiszti Kaszinó 11.729 db kötött és fűzött könyv, 821 db fűzött folyóirat,

Országos Kaszinó 8622 db könyv, bel- és külföldi heti és havi folyóirat, 6 db falitérkép,

Józsefvárosi Kör könyvtára 2910 kötet könyv,

Lipótvárosi Társaskör 3089 db kötött és 12 db fűzött könyv, 2 katalógus,

Ügyvédi Kamara könyvtára 1350 db kötött és 302 db fűzött könyv, egynéhány folyóirat, 48 db kotta,

Kereskedő Ifjak Társulata 1873 db könyv,

Terézvárosi Kaszinó 491 db kötött és 216 db fűzött könyv, 589 db folyóirat,

Katolikus Kör 893 db kötött és 28 db fűzött könyv,

Központi Demokrata Kör 1359 db könyv,

Erzsébetvárosi Kör 1893 db könyv,

Országos Iparegyesület 4047 db kötött könyv és 8363 db fűzött könyv,

Vegyiparosok Országos Szövetsége 607 db kötött könyv, 185 db fűzött könyv, 50 db naptár, utazási kalauz és évkönyv.

Regnum Marianum 634 db kötött könyv, 258 db fűzött könyv, 303 db fűzött és kötött tankönyv és leolvasatlan folyóirat és 6 db falitérkép.

Ezenkívül raktáregyesítési szempontból ide szállítottuk a készletét a volt Múzeumok és Könyvtárak Főfelügyelőségének is, éspedig 24.356 db könyvet, füzetet és folyóiratot.

A leltározás ideje alatt lezárt könyvkereskedések és antikváriumokban járt könyvtáros repülőbizottságok által vásárolt könyvanyag beszállítása most van folyamatban, erről összefoglaló jelentést a szállítás befejezése után adunk.

A szövegközlés alapja: Kőhalmi Béla: A Magyar Tanácsköztársaság Könyvtárügye. Forrásgyűjtemény Bp. 1959. 165-166. l. (Eredetileg megjelent: A Tanácsköztársaság Könyvtárügye, 1919. július 4. sz.)

98
A KÖZGAZDASÁGI ADATGYŰJTÉS KÖZPONTOSÍTÁSA
1919. július 7.

A kormányzótanács röviddel a proletárdiktatúra kikiáltása után elrendelte, hogy a megszűnő érdekképviseletek könyvtárait és archívumát a Szabó Ervin könyvtár egyik ágazatát alkotó közgazdasági könyvtár és archívumba kell beolvasztani. Ez a munka tüstént megindult, és a volt Kereskedelmi és Iparkamara Szemere utcai házának földszintjét ma csakugyan egész terjedelmében az új közgazdasági könyvtár és archívum foglalja el. A központosítás különösen kedvező hatással volt a közgazdasági adatgyűjtésre. Máris megtörtént az OMKE, a GYOSZ^[442] és a Kereskedelmi Kamara archívumainak a beosztása az új közgazdasági archívumba. Folyamatban van a textilgyárosok és vegyészeti gyárosok archívumainak bevonása.

A múltban a magángazdaság titokzatossága sok fontos adatot zárt el a gazdasági kutatás elől. Az adatgyűjtés hiányos volt, részben pedig párhuzamos kutatások történtek. Mindegyik érdekképviselet kisszámú személyzettel dolgozott. Most az egyesítés munkája egy-két hónapon belül teljesen befejeződik, és akkor a könyvtáron kívül, amely már ma is nyitva áll a kutatóknak, az archívumot is igénybe veheti minden közgazdasági kutató.

Az archívum berendezésénél a legelső külföldi példák, különösen a kieli gazdasági kutatóintézet és a bázeli Wirtschaftsarchiv [Gazdasági Levéltár] szolgáltak mintául. Az archívum berendezéséről a vezetőség részéről a következő felvilágosításokat kaptuk:

Adatgyűjtésünk felöleli a magyar és külföldi (osztrák, német, francia, angol és olasz) lapoknak, folyóiratoknak, szaklapoknak és tudományos revüknek a gazdasági élet minden jelenségére vonatkozó adatait és a külföld összes eseményeit, amennyiben azok a gazdaságpolitikával szoros kapcsolatban vannak, felöleli továbbá az egyesületi kiadványokat, felterjesztéseket, jelentéseket, évkönyveket, vállalati jelentéseket, külföldi kamarai nyomtatványokat, a Tanácsköztársaság hivatalainak jelentéseit, továbbá a rendeletanyagnak kimerítő teljes gyűjteményét.

Az anyag feldolgozásánál - ami a tudományosan megállapított legjobb, úgynevezett decimális [tizedes osztályozási] rendszer szerint történik - különös súlyt fordítunk a gazdasági törvényhozás egyéb anyagának kiépítésére olyanformán, hogy minden gazdaságpolitikai intézkedés előzményei, törvényes szabályozása, a mellette vagy ellene való állásfoglalás és a gyakorlati keresztülvitel tapasztalatai is kitűnjenek. A gazdasági béketárgyalások egész anyaga, a békeszerződés intézkedéseinek gazdasági kritikája, a bankjegy-lebélyegzés állása, a rokkantügy, a szocializálás állapota a különböző országokban, a háborús gazdálkodás, a kényszertársulás, az összes árucikkek iparára és kereskedelmére vonatkozó adatok mind szisztematikus csoportosításban lesznek archívumunkban feltalálhatók.

Az archívumnak tudományos munkaerő is áll rendelkezésére, hogy hatóságok részére összeállításokat végeztethessen. A külföldi forgalom megnyilvánulásával módunkban lesz figyelmünket valamennyi ország sajtótermékére kiterjeszteni. Egyik tudományos törekvésünk még, hogy adatainkat visszamenően kiegészítsük a magyar kapitalizmus kezdő koráig.

A szövegközlés alapja: Kőhalmi Béla: A Magyar Tanácsköztársaság Könyvtárügye. Forrásgyűjtemény. Bp. 1959. 128-130. l. (Eredetileg megjelent: A munka, 1919. július 7.)

A Fővárosi Szabó Ervin könyvtár fejlesztése

99
KÖZMŰVELŐDÉSI KÖNYVTÁRHÁLÓZAT KIÉPÍTÉSE
A SZABÓ ERVIN KÖNYVTÁR KERETÉBEN
1919. április 15.

Budapest könyvtárügyét teljesen a proletárművelődés szolgálatába akarjuk állítani. Be kell hálózni az egész várost közművelődési könyvtárakkal és szakkönyvtárakkal úgy, hogy a város dolgozó népe mindenütt ráakadjon a tanulás centrumaira.

Felhívjuk a Szabó Ervin Könyvtárt, hogy a könyvtár nagy újjászervezőjének munkáját továbbépítve, haladéktalanul kezdje meg a budapesti fiókkönyvtár-hálózat kiépítését, gyári munkáskönyvtárak és mozgó könyvtárak szervezését. Tegyen sürgős előterjesztést azon épületek lefoglalására vonatkozóan, amelyeket a központi lakásbiztosság útján lefoglaltatni kérnünk kell, és tegyen javaslatot mindazon eszközök biztosítására nézve, amelyek útján a közművelődési könyvtárak sürgősen berendezhetők és kellő személyzettel elláthatók lesznek.

Felhívjuk ehhez képest a Szabó Ervin Könyvtár vezetőségét, hogy előterjesztéseit a legrövidebb időn belül mutassa be a XIV. ügyosztálynak.

A szövegközlés alapja: A Tanácsköztársaság Könyvtárügye. 1919. május 1. Rendelet. 56.813/1919 - XIV. sz.

100
A BUDAI KÖZMŰVELŐDÉSI KÖNYVTÁR MEGNYITÁSA
1919 július

Június 24-én, ugyanabban az órában, mikor a budapesti ellenforradalom kirobbant, mi a tudásnak és közművelődésnek új kapuját nyitottuk meg a reakció fészkében, Budán.

A budai könyvtár nagy jelentőségét hangsúlyozandó, bizonyos ünnepélyességgel készülődtünk a megnyitásra. Úgy akartuk, hogy a Népoktatásügyi Népbiztosság, a könyvtárügyi megbízottak, a Központi Munkás- és Katonatanács Elnöksége, a Szabó Ervin Könyvtár vezetősége és a II. kerületi Munkás- és Katonatanács együttesen adják át a könyvtárat a budai proletároknak. Nem egészen úgy volt: Lukács György népbiztost, Ágoston Péter^[443] elnököt, Dienes László könyvtárügyi politikai megbízottat, és Ertler Antalt, a II. kerületi Munkás- és Katonatanács titkárát gépfegyvertűzzel állították meg a fehér monitorok, amint a Központi Munkás és Katonatanács üléséről az Erzsébet hídon át a Corvin téri könyvtárba igyekeztek.

Gépfegyverek ropogtak, amikor Kőhalmi Béla elvtárs, a könyvtárügyek helyettes megbízottja a könyvtárt a dolgozóknak átadta, és ágyú dörgött, mikor a II. kerületi Munkástanács megbízottja átvette a proletariátus nevében. Braun Róbert, a Szabó Ervin Könyvtár vezetője, fegyverzajban tett ígéretet, hogy a könyvtár az egész szervezet nagy alapítója, Szabó Ervin szellemében fogja a közművelődés ügyét szolgálni.

Sokan jöttek el. És ha akadtak olyanok is, akik az első puskaszóra megfutamodtak, még mindig elegen maradtak, akik az ígéretet felfogták. Melegen köszöntötte az egybegyűlt közönség a könyvtár átszervezőjét, Szauder Erzsébet^[444] elvtársnőt, aki a Budai Könyvtáregyesület^[445] patriarkálisan elavult könyvtárából pár hét alatt modern nyilvános könyvtárat szervezett.

A szövegközlés alapja: A Tanácsköztársaság Könyvtárügye. 1919 július. 4. sz.

Könyvtárak a munkások számára

101
A GYÁRI MUNKÁSKÖNYVTÁRAK ÜGYE
1919 július

Beszámoló a gyári munkáskönyvtárak szervezéséről

A gyári munkás- és üzemi könyvtár szervezési munkáinak megkezdése dolgában kérdőívek szétküldése útján érintkezésbe léptünk 73 üzemmel.

A kérdőívek adatai alapján megkezdődött és rövid idő múlva be is fejeződik a következő gyárakban a könyvtár szervezése:

A Ganz-Danubius Kocsigyár, Kőbányai út, 4200 munkás számára nagy könyvtárszobát, tágas olvasó- és előadótermet, és az ifjúmunkások számára külön olvasótermet állít, a termek berendezése gyakorlati és szép, a gyárnak addig is elsőrangú műszaki könyvtára van.

A Fegyver- és Gépgyár mintegy 5000 munkást foglalkoztat, díszes, a magasztos kulturális célnak külsőleg is megfelelő könyvtárat és olvasótermet épít, amelynek építési beosztása, berendezése igazán mintaszerű. Az építkezés már kész, a felszerelés, amelyet teljesen a gyár maga készít, két-három héten belül szintén elkészül, úgyhogy a fegyvergyári könyvtár és a Ganz-Danubius gyár könyvtára még ebben a hónapban megnyithatók lesznek.

A Magyar Ruggyantaárugyár, amely 500 munkást foglalkoztat, most rendezi be szép 40 m² nagyságú könyvtárát és mintegy 140 m² terjedelmű olvasószobáját. Ez a könyvtár egyúttal a Hadügyi Népbiztosság II. személyautó osztálya 1000 alkalmazottjának könyvszükségletét is kielégítheti.

A Telefongyárnak 450 alkalmazottja és mintegy 600 kötetes könyvtára van. Könyvtári központnak alkalmas, de nincsen megfelelő helyisége, sőt még könyvtár építésére alkalmas területe sincsen a gyártelepen. Ezért a következő megoldáshoz folyamodtunk: a Telefongyárral együtt a szomszédos Walla-cementgyár, Gyukits és Társa kalapgyár, Tessényi asztalosgyár, Gróf Testvérek vegyészeti gyár és a Budapesti Egyesült Városi Villamos zuglói végállomása munkásai számára a villamosvasutak egy centrális fekvésű telkén egy közös könyvtár elhelyezése számára külön könyvtárépületet emelünk. Az Építési Direktórium megértő előzékenysége következtében a könyvpavilon négy hét alatt elkészülhet.

Közvetlenül megnyitás előtt áll a Lenke úti Központi Katonai Ruhatár könyvtára is. Itt 1000 a könyvigénylők száma. A Ruhatárnak 300 kötet könyve van már, és könyvtárszobájának berendezése teljesen kész.

Tárgyalások folynak az üzemi könyvtár létesítése végett a Katonai Konzervgyárral, a Magyar Pamutiparral (Újpest) és az Ericsson-gyárral.

A felsoroltak közül hat üzemben négy-nyolc héten belül megnyithatók lesznek az üzemi könyvtárak. E könyvtárak kezelése egységesen fog történni, és már készülnek a nyilvántartási és kezelési nyomtatványok, és folyik az egyes üzemi könyvtáraknak kiszolgáltatandó könyvek kiválasztása.

A szövegközlés alapja: A Magyar Tanácsköztársaság művelődéspolitikája. Bp. 1959. 293-294. l. (Eredetileg megjelent: A Tanácsköztársaság Könyvtárügye. 1919. július. 4. sz.)

Az ifjúság és az olvasás

102
JAVASLATOK AZ IFJÚSÁGI OLVASMÁNYOK, AZ
OSZTÁLYKÖNYVTÁRAK, A NYILVÁNOS IFJÚSÁGI
KÖNYVTÁRAK ÉS A TANÍTÓI KÖNYVTÁRAK TÁRGYÁBAN

(A Reformbizottság^[446] elé terjesztett munkálat kivonata)

(Részlet)

Az ifjúság kezébe csak jó olvasmányokat szabad adni. Ezeken tanulja meg az olvasást, hogy a könyvek szeretete végig kísérje őt egész életén. A költői tárgyú ifjúsági olvasmány irodalmi remekmű legyen. Ezzel a megállapítással kizárjuk a ma forgalomban levő "ifjúsági irodalom" túlnyomó többségét. A mesterkélt morál, a hamisan értelmezett hazafiság, imperializmus, hősi erények, faji gőg, valláserkölcs tobzódása jellemzi ezeket. Az új idők ifjúságát ne mételyezzük meg ilyen könyvekkel. Az irodalmi mértéket úgy sem üti meg a java részük. Irodalmi igényeket kell támasztanunk az ifjúsági olvasmányokkal szemben. Ezeken tanulja meg a gyermek az esztétikai élvezést, a józan kritikát. Ezen fejlődik majd az ízlése, s szinte önmagától fogja félredobni mindazt, ami nívótlan, haszontalan, csupáncsak időtöltésre való. Ezek az igények általános szociális szempontból is fontosak, mert nem lehet a társadalomra közömbös, hogy a gyermek milyen könyvek hatása alatt áll, honnan meríti világszemléletét, milyen alakok állnak előtte követendő példaként, milyen világításban látja a múltat és a jelent. A közművelődés kérdését is erősen meghatározza az a körülmény, hogy a gyermekek milyen olvasmányokon nevelődnek föl. Sokkal nagyobb gondot kell tehát az olvasmányokra fordítanunk, mint eddig, amikor kritikátlanság, értetlenség s nem utolsósorban kapitalista üzleti érdek állapította meg a gyermekek olvasmányait. Rá kell nevelnünk az ifjúságot a könyv szeretetére, hogy majd felnőtt korában is szívesen olvasson. A most kialakuló termelési rendben az ember nem lesz többé a munka rabszolgája, sok szabad idő jut majd a társadalom minden tagjának, sok olyan élvezetre nyílik alkalom, ami eddig csak a kiváltságos kisebbségnek állott rendelkezésére. A tömegek fogyasztóképességét az irodalommal szemben is ki kell fejleszteni. Végtelenül nagy a fontossága tehát annak, hogy mit adnak a gyermek kezébe olvasás céljából. A szennyirodalom ellen való küzdelemnek is ez az igazi módja, bár a diktatórikus úton való agyoncsapása még gyorsabban célhoz vezet.

A megoldandó föladatok két csoportra oszlanak tehát: a "mit" és a "hogyan" kérdésre.

A) A "mit" kérdésre választ ad a fönt kifejtett álláspont, vagyis, hogy csak abszolút irodalmi értékű munka kerüljön a gyermek kezébe. Ennek érdekében megalakul egy több tagú bíráló bizottság, amely: 1. a magyar nyelven megjelent ifjúsági irodalmat átnézi, a fönt elmondott szempontok alapján megbírálja és lajstromozza. 2. Átnézi a "fölnőttek" irodalmát, a klasszikusokat, akiknek a munkái között bizonyára sok olyan akad, amely - a megfelelő értelmi fokon álló - gyermek kezébe adható, s amely eddig kasztrálva [megcsonkítva] vagy egyáltalában nem jutott el a gyermekhez. 3. A külföldi ifjúsági irodalmat áttanulmányozza és az értékeseket megjelöli, hogy az illetékes helyen lefordítsák. 4. Ugyancsak meg kell válogatni az ún. tudományos munkákat is, s ezeket is besorozni az ifjúság olvasmányai közé. Szem előtt tartandó ezeknél a helyes tudományos állásponton kívül a megírás módja is. Céljuk az lesz, hogy rászoktassák az ifjúságot a tudományos irodalom olvasására és a nyilvános könyvtárak használatára.

B) A "hogyan" kérdésénél figyelmen kívül hagyjuk most az olvasmányok nyújtásának, az esztétikai nevelésnek a metodikáját. Az iskolai könyvtárakról van csupáncsak szó. Ezek sem maradhatnak meg a mai formájukban. Hogy a tartalmuk megváltozik, a fönt elmondottak után természetes. Az iskolai könyvtárnak szervesen bele kell kapcsolódni a tanítás munkájába. A legideálisabb megoldás itt az osztálykönyvtár lenne. Ez azonban olyan horribilis összegbe kerülne, és olyan óriási könyvanyagot tenne szükségessé, ami fölött most nem rendelkezünk, sőt előállítása is lehetetlen belátható időn belül. Ezt pótolná azonban az amerikai rendszerű kerületi központi könyvtár, amely telefonfelszólításra szállítaná a megjelölt időre a kívánt könyveket. Mert ha együttolvasásra gondolunk - s ez egyik legjobb módja a helyes olvasásra való ránevelésnek -, kell hogy lehetőleg minden gyerek kezébe jusson könyv. Az iskolai könyvtárak tehát a mai formájukban megszüntetendők, s helyükbe nagy kerületi központi könyvtárak állítandók. Ilyen módon ugyanazt a könyvanyagot a kerületbeli összes iskolák fölváltva használhatják.

A középponti könyvtárak nyilvános olvasótermekkel volnának összekapcsolandók. Legalább két olvasóteremre volna szükség: a nagyobbaknak és kisebbeknek. Az olvasóterem kézikönyvtárral szerelendő fel, amelyben helyet foglalnának korcsoportok szerint: a klasszikusok, antológiák, mese- és mondagyűjtemények, mitológia, közmondás- és szállóige-gyűjtemény, életrajzok, jó atlaszok, útikönyvek, címtárak, statisztikai táblák és könyvek, vasúti menetrend, földrajzi és történelmi képcsarnok, természettudományi atlaszok, kirándulási kalauzok, kísérleti vezérkönyvek, találmányok könyve, bélyeggyűjtő, rajzgyűjtemények, etnográfiai képek, testnevelő kézikönyvek, játékok könyve, művészeti reprodukciók, szabás-varrás, szakácskönyv, szótárak, jó magyarság, helyesírás, rokonértelmű szók, pályamutató, folyóiratok stb. stb.

A könyvtár élére pedagógus vezető kell, aki nem oktat, de készségesen ad fölvilágosítást. A kézikönyvtárban lehet a tanulókat a katalógus használatára, a nagyobbakat a cédulakatalógus kezelésére ránevelni és bevezetni a tudományos könyvtárban való munkára. Önként következik ebből, hogy a tanítókat könyvtárpedagógiai képzésben is részesíteni kell. Emelné az olvasótermek jelentőségét, hogy itt találkoznának egymással a diákok és az ifjúmunkások.

C) A tanítói könyvtárak is megszüntetendők a mai formájukban. Középponti pedagógiai könyvtárt kell szervezni, ahonnan a tanítók könnyen kapjanak könyvet, amely az alapvető pedagógiai munkákat több példányban beszerzi, az új beszerzésekről minden héten értesíti az összes tanítótestületeket, a tanítók óhajtásait figyelembe veszi a beszerzéseknél, s kényelmes dolgozószobát bocsát a tanítók rendelkezésére. Az iskolákban csak a mindennap használatos, ún. Nachschlagewerkék ["utánnéző" könyvek] maradnának meg a könyvtárban. Tehát törvény-, rendeletgyűjtemények, vezér- és segédkönyvek, néhány szakfolyóirat stb. Ajánlatos volna a központi könyvtárral kapcsolatban egy mintaszerű ifjúsági könyvtárt is fölszerelni. Itt nyerhetnék a tanítók könyvtárpedagógiai kiképzésüket.

A mai ifjúsági könyvtárakból kiselejtezett könyvanyagból érdekes könyvmúzeumot lehetne fölállítani, esetleg retrospektív [az előzményeket ismertető] alapon.

A bíráló bizottságnak állandó permanenciában kell maradni, s amit a NIKIB^[447] az elmúlt időkben helytelenül, rosszul végzett, azt kellene jól megcsinálni, esetleg úgy, hogy csak olyan ifjúsági könyv kerülhessen a piacra, amelyet ez a bizottság arra valónak ítél. A bizottságnak - a pedagógusokon kívül - gyermekpszichológus, író, művész tagjai is legyenek...

A szövegközlés alapja: Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság iskolai reformtervezete. Bp. 1959. 43-48. l.

A könyvtárosképzés új utakon

103
RENDELET KÖNYVTÁROSI TANFOLYAMOK RENDEZÉSÉRŐL^[448]
1919. április 24.

A Közoktatásügyi Népbiztosság az ország közművelődési könyvtárhálózatának kiépítése céljából egyelőre kéthónapos könyvtárosi tanfolyamot rendez, melyet a jövőben a tudományos szakkönyvtáros-képzéssel egyetemben az egyetemi oktatás egy tagozata gyanánt fog kiépíteni.

A tanfolyamnak (később könyvtáros iskolának) képesítenie kell hallgatóit arra, hogy a tanfolyam sikeres elvégzése után egy modern közművelődési könyvtárban könyvtárossegédi munkát végezhessenek el.

A tanfolyamon részt vehet minden 20. életévét betöltött egyén, ha előképzettségét vagy szellemi képzettségét a tanfolyamot vezető könyvtárügyi megbízottak elégségesnek találják. Munkáskönyvtárak, szakegyleti könyvtárak vezetőinél félévi gyakorlati könyvtári működés elégséges előképzettségnek tekintendő. 20 évnél fiatalabbak csak az esetben vehetők fel, ha kétévi közkönyvtári működést igazolnak.

A kiképzés ideje ezúttal két hónap, a jövőben két év. Jelen tanfolyam hallgatói kötelezhetők a később meginduló könyvtáros iskola előadásainak hallgatására.

A tanfolyam a könyvtárkezelésben való tulajdonképpeni elméleti kiképzésből, könyvtári gyakorlatból és továbbképzésből áll olyképp, hogy a hallgatók a szakképzéssel párhuzamosan főiskolai vagy más előírt előadásokat is tartoznak hallgatni. Az elméleti oktatást a lehetőség szerint könyvtárak látogatása és könyvtári működés egészítik ki.

A könyvtári gyakorlatokon való részvétel engedélyezése az elméleti tanulmányokban elért eredmények alapján történik.

A tanfolyamra felvett hallgatók a tanfolyam tartamára indokolt esetben napidíjban részesülhetnek. Rendszeres könyvtári alkalmaztatásukra a fővárosi és vidéki könyvtárhálózat kiépítésével kerül sor, a tanfolyamon felmutatott eredmények szerinti sorrendben.

A könyvtárosi tanfolyam szervezésével és megindításával a Közoktatásügyi Népbiztosság megbízza a könyvtárügyi megbízottakat (VI. Andrássy út 12. I.).

A szövegközlés alapja: Kőhalmi Béla: A Magyar Tanácsköztársaság könyvtárügye. Forrásgyűjtemény. Bp. 1959. 40-41. l. (Eredetileg megjelent: A Tanácsköztársaság Könyvtárügye, 1919. május 1.)

IV. AZ ELLENFORRADALOM KORSZAKA
(1919-1945)

Válogatta és a bevezetést írta
KOVÁCS MÁTÉ

A jegyzeteket írta
KOVÁCS ILONA

AZ OLVASÓKÖZÖNSÉG, KÖNYVKIADÁS ÉS KÖNYVTÁRAK
AZ ELLENFORRADALOM NEGYEDSZÁZADÁBAN

1. Társadalmi, művelődési viszonyok, olvasóközönség

Az ellenforradalom időszaka a hazai kapitalista társadalom létének utolsó s egyben hanyatló szakasza. Negyedszázadig tartott, a Tanácsköztársaság bukásától a második világháború végéig, a hazai fasiszta rémuralom és a hitleri megszállás szétzúzásáig, a szocializmus hazai felépítésének kezdetéig.^[449]

Az ellenforradalmi uralmi rendszer társadalmi alapja újból a korábbi konzervatív uralkodó osztályok érdekszövetsége lett. A Tanácsköztársaság bukása után a földbirtokosok, nagytőkések, egyháziak és mellettük a szerepre vágyó katonák, hivatalnokok újból hatalomra kerültek. A hatalom konzervatív birtoklói az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásából, a vesztett háborúból, a társadalmi fejlődés megoldatlan problémáit jelző 1918-19-es forradalmakból semmit nem tanultak. Sőt éppen ellenkezőleg, az átélt történelmi tapasztalatok szélsőséges elzárkózásra és ellenállásra sarkallták őket a haladás minden formájával, de különösen a szocialista-kommunista forradalmi célkitűzésekkel szemben.^[450]

A haladás hívei és erői, elsősorban a kommunisták, baloldali szociáldemokraták, a szegény parasztság, demokratikus polgárság és haladó értelmiség képviselői pedig tőlük telhetően szembefordultak az ellenforradalmi elnyomással, a politikai, gazdasági és kulturális életben egyaránt. Feltárták és leleplezték az ellenforradalom maradi, népellenes uralmát. Ez a küzdelem sok áldozatot kívánt, mégsem volt hiábavaló. Erősítette az elnyomott és kizsákmányolt tömegek ellenállását és szabadságvágyát.^[451]

Ebben a társadalmi helyzetben az olvasóközönség is ugyanúgy, mint a dualizmus korában, a népesség osztálytagozódása szerint alakult. Az olvasóközönség nagyságát, összetételét és színvonalát a társadalom egyes osztályainak életkörülményei, főként foglalkozási, kereseti és települési viszonyai, valamint kulturális színvonala határozták meg. Ettől függött, hogy melyik osztály, ill. réteg, milyen mértékben és milyen szinten válhatott egyáltalán olvasóvá.

Döntő következményei voltak annak, hogy az ország gazdasági fejlődése rendkívül lassú volt. Az ipari és mezőgazdasági termelés az első világháború után évekig harmada-fele volt a háború előttinek. A keresetek úgyszólván minden foglalkozási ágban alacsonyak maradtak. Ráadásul a munkanélküliség is állandósult. Így a dolgozók keresete általában az elemi létszükségletek fedezésére sem volt elegendő, nemhogy művelődésre: könyvre, újságra, mozira, rádióra futotta volna.

Súlyosbította a helyzetet, hogy a foglalkozási és települési viszonyok negyedszázad folyamán alig változtak. A művelődés fő ösztönzői, a városok gyengén növekedtek. A lakosság többsége falvakban zsúfolódott össze, ahol a művelődés elemi feltételei is hiányoztak. A társadalom zöme tehát élet- és munkakörülményeinél fogva már eleve nem kapcsolódhatott be a közművelődés rendszereibe. A parasztság és munkásság nagy részének kereseti viszonyai annyira kedvezőtlenek voltak, hogy nem tették lehetővé a kulturális közlés technikai bázisú, tömegméretű és hatású rendszereinek: az olvasásnak, a filmnek és a rádiónak az igénybevételét. De nem volt meg hozzá a műveltségük, sőt többnyire az alkalmuk sem. Környezetükből hiányoztak a művelődés intézményei. A községek mintegy ⅔ részében egyáltalán nem volt közkönyvtár. Sőt a többség újsággal is ritkán találkozott. A mozihálózat is rendkívül aránytalanul oszlott meg. 1934/35-ben pl. a 2000 lakoson aluli 2563 kisközségben, ahol 2.160.000 ember élt, mindössze 11 mozi működött, és csak minden 22 lakosra jutott évenként 1 mozilátogatás.

A kulturális élet korabeli rendszereinek fő támaszai a polgári jómódú közép- és felsőrétegek voltak. Az a "művelt nagyközönség", amely kisajátította a nemzeti vagyon és jövedelem nagyobb felét s amely a magasabb életszínvonalhoz, és ezen belül az igényesebb kulturális élethez a szükséges kulturális felkészültséget is igyekezett megszerezni. Részben a maga számára formált iskolákban, részben pedig a társadalmi, családi, társasági környezetben.

De még ez a vékony, kisebb részben művelt, nagyobb részben fél- vagy negyedműveltségű kisebbség is erősen megoszlott a vagyoni tobzódás, illetve a műveltségi szintek és az érdeklődés különböző irányai szerint. Nem csoda, ha ez a kicsi és széttagolt társadalmi alap már önmagában is erősen megnehezítette mind az alkotómunkát, mind pedig az alkotások társadalmi felhasználását. E "művelt nagyközönség" többségében elutasított minden olyan erőfeszítést, amely a hazai társadalom valóságos problémáit igyekezett feltárni, mert létében érezte veszélyeztetettnek magát.

A másik tábor: a munkásokból és dolgozó parasztokból álló túlnyomó többség pedig csaknem egészében kívül rekedt a kulturális élet keretein, és megmaradt a közlés és művelődés korábbi fokán: a természetes (biológiai) közlési módokon (beszéd, ének, mozdulat, gesztus, mimika) alapuló közlési rendszerek szintjén. A parasztság szegény tömegei a felbomló feudális falu hagyományaiban, a népi műveltség formáiban éltek. A parasztság gazdagabb rétegei fokozatosan polgárosultak, és a polgári, rosszabb esetben a dzsentri életformát utánozták. Az ipari munkásság legöntudatosabb csoportjai a maguk szervezeteiben a művelődés új, szocialista elemeit és formáit igyekeztek kialakítani. A munkásság kevésbé tudatos nagyobb része az elhagyott falu kulturális kötöttségeitől is szabadulni próbált, de a munkáskultúra körébe nem mindegyik jutott el, így főként a fiatalja, könnyen a polgári városi kulturális élet silány termékeinek fogyasztójává vált.

A munkásság és a dolgozó parasztság széles tömegei már a fejlettebb kulturális életre való felkészülésben: az iskolázásban is hátrányban voltak. A falvak több mint 5 millió lakosa eleve gyenge iskolázásban részesülhetett. Különösén az a fele, amelyik kisközségekben, tanyákon és más külterületeken lakott. Az iskolák 49,5%-a osztatlan, egytanítós, 24,3%-a kéttanítós volt. Ráadásul itt a tanulók létszáma többnyire túlhaladta az átlagot. Ha nem is ennyire, de ugyancsak kedvezőtlen körülmények között járhattak iskolába a városok külső területein lakó munkások gyermekei. Az írni-olvasni nem tudók és a gyengén iskolázottak túlnyomó többsége tehát a falvak és külvárosok lakói: a parasztság és a munkásság köréből került ki. Az ország mai területén a 6 évesnél idősebbeknek 1930-ban 15,2%-a, 1943-ban pedig 12,7%-a nem tudott írni és olvasni. 1930-ban 735.076 az írástudatlanok száma, s ez így oszlott meg:^[452]

Szegényparaszt rétegből	54,7%
Munkások közül	14,7%
Középrétegek alsóbb csoportjaiból	12,9%
Kis- és középbirtokosok közül	12,7%
Egyéb, ismeretlen rétegekből	5,0%
	100%

A kis- és középbirtokosok írástudatlanjai is többnyire parasztok, a "középosztályi" írástudatlanok pedig főként kisiparosok voltak.

Országosan a városok és községek belterületén 8,6% az írástudatlanok aránya, a külterületeken: tanyákon, majorokban azonban 13,6%, sőt az alföldi és keleti megyékben még ennél jóval magasabb. Szabolcs és Szatmár megye több járásában eléri a 35-38%-ot is.

De rendszeres olvasóvá azok sem mind váltak, akik eljutottak az iskolába, s írni-olvasni megtanultak. 1930-ban pl. a lakosság nem egészen ¾ része (73,9%) végezte el az elemi iskola 4 osztályát. Az írni-olvasni tudók további 16,5%-a még annyit sem. Az elemi iskola 6 osztályát a lakosság fele sem járta ki (48,5%). A középiskola 4 osztályát 10,8%-a, 8 osztályát mindössze 3,6%-a, egyetemet, ill. főiskolát pedig csak 1,1%-a végzett.^[453] A lakosság több mint felének az iskolai felkészültsége tehát nem adott kellő alapot arra, hogy rendszeres olvasóvá fejlődjék. Sőt többnyire még az elemi iskola 6. osztályának és a középiskola 4. osztályának elvégzése sem bizonyult elegendőnek. Az akkori 9 millió lakosságból 360.000 fő szerzett közép- és főiskolai végzettséget, de ezek jelentős része sem fejlődött rendszeres olvasóvá. A lakosság túlnyomó többségének tehát személyes képességeivel, eleven érdeklődésével kellett pótolnia az iskolázás hiányát. Ez azonban csak nagyon kedvező esetben, inkább csak kivételképpen következett be akkor, ha a környezet is ösztönzően hatott, pl. volt hozzáférhető szakszervezeti könyvtár vagy olvasókör a közelében. A munkások közül többen, a parasztok közül kevesebben juthattak ebbe a helyzetbe.

2. A könyvkiadás és sajtóügy ellenőrzése

A kulturális alkotások és társadalmi felhasználásuk ellenőrzését az állam és a társadalom fontos feladatának tekintették. A sajtótermékek kiadását az ellenforradalom időszakának legnagyobb részében is az 1914:XIV. sajtótörvény szabályozta. E törvény kötelezte a nyomda tulajdonosát, hogy az üzemében előállított sajtótermékekről hitelesített könyvet vezessen, és a kiadványok egy-egy példányát a három könyvtári köteles példányon túl a terjesztés megkezdésével egyidőben az illetékes ügyészségnek megküldje. A törvény szerint tehát az ellenőrzés utólagos volt.

A gyakorlatban azonban eltértek a sajtótörvény rendelkezéseitől. Egyrészt a korszak első és utolsó éveiben előzetes cenzúrát rendeltek el. Másrészt ismételten kiterjesztették a sajtó útján elkövethető vétségek és bűntettek körét, s a közérdeket sértő bűncselekmények egész sorát állapították meg (pl. izgatás és lázítás, az állami és társadalmi rend felforgatása vagy megsemmisítése, valamint egy társadalmi osztály kizárólagos uralmának létesítése).^[454]

A cenzúrát nemcsak az újonnan kiadásra kerülő kiadványokkal, hanem a korábban megjelentekkel szemben is alkalmazták. A főügyészségek a fővárosban és vidéken (Debrecen, Győr, Pécs, Szeged) együttesen mintegy 900-1000 nyomda kiadványait ellenőrizték, és ha úgy találták, hogy valamely kiadvány nyíltan vagy burkoltan az ellenforradalmi rendszer ellen irányul, perbe fogták a szerzőt, a kiadói és a nyomdát is. Negyedszázad alatt mintegy 500 magyar nyelvű prózai mű és több mint 100 verseskötet megjelenését akadályozták meg vagy kobozták el megjelenése után. Pert indítottak a Márciusi Front ellen, ennek során Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Kovács Imre és Sárközi György ellen hoztak ítéletet; a népi írók közül Féja Géza, Kovács Imre, Szabó Zoltán, valamint a Híd, ill. a Válasz ellen is eljárás indult. A költők közül pl. Balázs Béla, Fodor József, Gábor Andor, Illyés Gyula, József Attila, Kassák Lajos, Komját Aladár, Radnóti Miklós, Várnai Zseni kerültek a vádlottak padjára.^[455]

Az elnémítás másik módja a postai szállításból való kitiltás volt. Huszonöt év alatt mintegy 2000 magyar és idegen nyelvű könyv és több száz újság, folyóirat, röplap, plakát került a postai szállításból kizárt kiadványok jegyzékére. Ezzel az illegálisan kiadott, ill. terjesztett vagy a külföldön készült és onnan becsempészett kiadványok terjesztését igyekeztek megakadályozni.^[456]

A hivatalos megkötések mellett azonban erősen érvényesült a társadalmi cenzúra is. Nagy Lajos pl. több írásában^[457] élesen bírálja a szűkebb szakmai közreműködők, a "szerkesztő, lektor, kiadó, nyomtatvány- és lapterjesztő, kritikus, színházigazgató" fékező beavatkozását. Sőt a "színházjáró és könyvvásárló közönség", tehát az összes "államhatalmi tényezőkön túli más tényezők egyéni buzgalmát: azt a spontán lelketlenséget, amellyel az államhatalmi tényezők cenzúráját túllicitálják: nemcsak az alkalmazkodás üzleti kényszere s a túlságos félelem folytán, hanem a burzsoázia osztályérdekeinek magánvédelmében".

Tiszteletet és elismerést érdemelnek azok az írók, tudósok, újságírók, kiadók, nyomdászok és terjesztők, akik itthon szembenéztek az államhatalmi és társadalmi cenzúra szorításával, s vállalták a kockázatokat: a meghurcolásból adódó anyagi hátrányokat, erkölcsi, szellemi terheket, vagy emigrációba kényszerülve igyekeztek műveiket megírni és hozzáférhetővé tenni úgy, ahogy azt emberségük, legjobb meggyőződésük sugallta. A történelem megmutatta, hogy legjobb műveiket így készíthették el, s a valódi közérdeket is így szolgálhatták igazán.

3. A hazai könyv- és lapkiadás, ill. kereskedelem

A könyv- és lapkiadásban, ill. kereskedelemben, valamint a nyomdászatban a Tanácsköztársaság bukása után lényegében a dualizmus kori viszonyok állottak vissza. Az államosításokat hatályon kívül helyezték, a Szellemi Termékek Országos Tanácsát és a szellemi termelés országosan egységes szervezetét feloszlatták. A kiadói vállalatok, a nyomdák, a hírlapok és folyóiratok, a könyv- és lapkereskedések kevés kivétellel visszakerültek a korábbi tulajdonosok kezébe. A kiadási, nyomdai előállítási és terjesztési tevékenység egész folyamatában újból a tőkés viszonyok váltak uralkodóvá. Az új kiadványok zöme tartalmában is az ellenforradalom uralkodó osztályainak igényeit, érdekeit és célkitűzéseit szolgálta. A kiadók és nyomdák, valamint a kiadványoknak csak kis része segíthette, a haladó, demokratikus polgárságnak még kisebb része támogathatta a munkásság és szegényparasztság érdekeit és törekvéseit.

A háborús károk és a nagyarányú területi változások ellenére a kiadók és nyomdák száma csak kismértékben csökkent, a kiadott művek száma és példányszáma pedig az első évek után fokozatosan emelkedett. Egyrészt, mert az ország területének csak kis része vált hadszíntérré. A kiadói és terjesztői szervezet vállalatai, valamint a technikai berendezések tehát többségükben megmaradtak. Másrészt pedig azért, mert a magyar könyv- és lapkiadás intézményei ebben az időben már elsősorban Budapesten, továbbá a nagyobb vidéki városokban összpontosultak. A szerzők és kiadók, a nyomdák és a szakmunkaerők nagy része az ország mai területén működött. Itt élt a magyar nyelvű olvasóközönség mintegy kétharmada is. Így a könyvkultúra társadalmi, gazdasági és technikai alapjainak jó része az ország új határain belül maradt. De ezek a viszonylagos előnyök az ellenforradalmi elnyomás mindent gúzsba kötő viszonyai között és miatt nem érvényesülhettek. Ezért a könyv- és lapkiadás, a nyomdászat és könyvművészet, a könyv- és lapterjesztés végig az egész korszakon terjedelemben is, minőségben is jóval alatta maradt azoknak a lehetőségeknek, amelyeket saját szakmai feltételei biztosítottak számára.

Könyvkiadás, könyvkereskedelem

Az ellenforradalmi korszakban mintegy 100 kiadó működött. Ha a cégek, főként a kisebbek részben változtak is, a kiadói vállalatok száma és összetétele kevéssé módosult.

A vezető szerepet természetszerűen mindvégig a nagy kiadói vállalatok vitték. Ezek közölt is elsősorban az Athenaeum, a Franklin-Társulat, a Révai Testvérek, az Egyetemi Nyomda, a Singer és Wolfner, a Légrády Testvérek, a Szent István-Társulat. A nagyvállalatoknál jelent meg a kiadványoknak legalább egyharmada.

Az Egyetemi Nyomda a hazai tudományos művek kiadójává igyekezett fejlődni. Legnagyobb vállalkozása az ún. hungarológiai, magyarságtudományi sorozat volt. Ebben jelent meg többek között Hóman-Szekfű: Magyar történet, I-V. kötet, két kiadásban is. Bátky-Győrffy-Visky: A magyarság néprajza, I-IV. kötet, Prinz-Cholnoky-Teleki-Bartucz: Magyar föld, magyar faj, I-IV. kötet. Az Athenaeum számos haladó művet adott ki, a Nyugat vezető írói közül pl. Ady, Babits, Móricz műveit. Itt jelentek meg Sárközi György szerkesztésében a Magyarország felfedezése c. nagy hatású falukutató sorozat kötetei is. A Révai jelentette meg a Nyugat több kiváló írójának műveit. A Franklin-Társulat elsősorban a régi íróknak, ill. az újabb konzervatív íróknak, tudósoknak adott teret. A Singer és Wolfner pedig a "középosztály" és a kispolgárság szórakoztatását tartotta feladatának Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Erdős Renée stb. műveinek és külföldi bestsellereknek a kiadásával.

A közép- és kisebb kiadók közül a Pátria, Pallas, Pfeifer, Génius, Dante, Danton, Tevan, Kner, Grill, Cserépfalvi, Lantos, Népszava, Politzer, Rózsavölgyi, Kókai, Pantheon, Ranschburg, Magyar Élet, Turul stb. ért el sikereket. Főképp azzal, hogy a könyvkiadás valamely szűkebb területére összpontosították tevékenységüket. A haladószellemű kiadványok (Cserépfalvi, Népszava, Politzer, Nyugat stb.), egyes tudományos területek (MTA, Pátria, Grill, Hornyánszky, Pantheon, Ranschburg stb.), egyes neves írók, ill. könyvművészeti törekvések (Kner, Tevan, Amicus) külön helyet és jelentőséget biztosítottak egy-egy közepes vagy kisebb kiadónak is. Nemcsak versenyképesek voltak, de gyakran a maguk választotta területen az élvonalban jártak. Mennyiség tekintetében is jelentős volt a közép-, ill. kisebb kiadók tevékenysége. Együttesen általában a hazai könyveknek egyharmadát jelentették meg, vagyis a 30-40 kiadó megközelítően annyit, mint a 7 nagy kiadó együtt.

A hazai könyvtermelés harmadik harmadát a törpekiadók, vagy egyébként könyvkiadással hivatásszerűen nem foglalkozó intézmények, vagy éppen maguk a szerzők adták ki. A mintegy 50-60 törpekiadó évenként csak néhány kiadványt jelentetett meg. A többinek a kiadása a szerzőkre és intézményekre hárult.

A könyveknek mintegy negyede kimutathatóan magánkiadásban látott napvilágot. Valójában azonban még ennél is több, mert a kiadók nevével jelzett kiadványok közül jó néhánynak a költségeit részben vagy egészben a szerző vagy az érdekelt intézmény viselte. Végeredményben tehát a könyvkiadás kapitalizálódása sem tüntette el azt a feudális kiadói gyakorlatot, hogy némely mű a szerző anyagi áldozatvállalásával, mecénások támogatásával vagy előfizetők toborzásával jelenhetett csak meg.

A magánkiadás viszonylag nagy aránya mutatja, hogy a szerzők jelentős része rendkívül nehéz körülmények között végezte munkáját. A kiadók igyekeztek a szerzői tiszteletdíjakat minél alacsonyabbra szorítani. Ezért még a legjelentősebb írók is kénytelenek voltak valamilyen foglalkozási, pl. szerkesztést, újságírást, kiadói, lektori teendők stb. ellátását vállalni. A tudós szerzők többsége egyetemi vagy középiskolai tanári, múzeumi, könyvtárosi, levéltárosi vagy más hivatali munkakörből élt. A tudományos művek közül elsősorban az olyan nagyobb szabású kiadványok megjelentetésére vállalkozott hivatásos kiadó, és azokért fizetett tiszteletdíjat, amelyeket a hivatalos művelődés- és tudománypolitika erkölcsileg, esetleg anyagilag is támogatott.

A könyvkereskedelem részben szorosan a könyvkiadáshoz kapcsolódott. A nagy kiadók - részben külön ügynöki hálózattal is - maguk terjesztették kiadványaikat. Ez így jövedelmezőbb és eredményesebb volt. Sőt akadt köztük olyan is, amely kiterjedt nagykereskedelmi és ügynöki tevékenységet folytatott, pl. a Révai, vagy országos könyvbarát mozgalmat szervezett és tartott fenn, pl. az Egyetemi Nyomda.

A könyvkereskedelem azonban szükségképpen szűk körű volt. A viszonylag kisszámú és jobbára városokban tömörült olvasó és vásárlóközönséget kevés könyvesbolt is ki tudta elégíteni. Az országban összesen 528 könyvkereskedés volt. Ebből 192 a fővárosban, 336 pedig vidéken működött. Nagy részük csak úgy tudta magát fenntartani, ha a könyvek, hírlapok és folyóiratok terjesztésén túl pl. papírkereskedőként vagy törpekiadóként is tevékenykedett, s ha az új kiadványok mellett antikvár könyvekkel is foglalkozott, esetleg kölcsönkönyvtárat nyitott, ahol főként a keresett regényeket általában nagyobb haszonnal forgalmazhatta, mint amekkorát a bizományosi jutalék kitett. Legbiztosabb és legjövedelmezőbb az iskolai szükségletek kielégítése: a tankönyvek, újak és régiek adásvétele, valamint a papír és írószerkereskedés volt. A szépirodalmi és tudományos kiadványokat rendszerint jóval kevesebben keresték. Szélesebb vevőkörre a hazai és külföldi szórakoztató bestseller könyvek, különféle ponyvakiadványok és képes folyóiratok, divatlapok számíthattak. Szűkítette a forgalmat az is, hogy a kiadványok ára a kis példányszám miatt viszonylag magas volt, s a könyvkereskedelem is magas árréssel volt kénytelen dolgozni.

Nyomdászat és papírellátás

A nyomdászat helyzete lényegében együtt alakult a könyv- és hírlapkiadáséval.^[458] Az első világháborúból adódó gazdasági és politikai nehézségek következtében a nyomdák száma és teljesítőképessége a húszas években mintegy a felére csökkent: 1914-ben 1261 nyomdában 7172 nyomdász dolgozott, 1922-ben 600 nyomda és bennük 3639 nyomdász volt.

A nyomdák megoszlása a főváros és a vidék között már a dualizmus korának vége felé is erősen aránytalan volt. Tovább nőtt ez az aránytalanság az ellenforradalom negyedszázadában. 1914-ben a fővárosban működött a nyomdák 22%-a, 1922-ben, ill. 1936-ban 45%-a. Még inkább Budapest javára alakult a teljesítőképesség. A nyomdászmunkásságnak 1914-ben 56%-a, 1922-ben már 75%-a, 1936-ban pedig valamivel kevesebb, mintegy 70%-a dolgozott a fővárosban. A korszak derekán, 1929-ben az ország 11 legnagyobb, megközelítően 100 munkást vagy annál többet foglalkoztató nyomdaüzeme Budapesten volt. Így pl. az Athenaeum (306 szakmunkás), Pallas (191), Globus (185), Hungária (128), Franklin-Társulat (128), Székesfővárosi Házi Nyomda (124), Budapesti Hírlap (122), Stephaneum (102), Egyetemi Nyomda (101), Légrády (97) és a Pátria (83). Ugyanakkor egy-egy vidéki városban a nyomdászok összesített létszáma még a legnagyobb helységekben sem érte el egy-egy fővárosi nagyobb üzemét. Pl. Debrecenben 96, Szegeden 64, Miskolcon és Pécsen 62, Győrben 52 nyomdász volt. A 31 legjelentősebb vidéki város, ill. község együtt is jóval kevesebb nyomdászt tudott foglalkoztatni, mint a 10 legnagyobb fővárosi nyomda.

A nyomdák teljesítőképességét csaknem az egész korszakon át, a fővárosban és vidéken egyaránt, csak részben lehetett kihasználni. Ilyen körülmények között a nyomdászmunkásság helyzete is rendkívül nehéz volt. Az ellenforradalmi elnyomás, a háború utáni infláció, majd a gazdasági válság, a munkanélküliség megnehezítette az életet. A kollektív szerződés ugyan bizonyos mértékig védelmet nyújtott a tulajdonosok, ill. képviselőik önkényeskedésével szemben, s a munka- és bérviszonyok rendezése, a munkaidő csökkentése is jelentős eredménynek bizonyult. A nyomdászok részt vettek a különféle munkásmegmozdulásokban. Nemritkán azok vezetői, irányítói voltak. Sokan bátran és elszántan vállalták azokat a veszélyeket is, amelyek a munkás- és parasztmozgalmi nyomtatványok előállításával jártak.

A papírgyártásban és a papírellátásban egészen más volt a helyzet, mint a nyomdászatban.^[459] A háború után mindössze egy papírgyár maradt (Diósgyőrben). A papír tehát hirtelen fontos hiánycikké vált, és csak behozatallal lehetett biztosítani. Ezért még a két világháború közötti szerény méretű iparfejlesztésben is az egyik legfontosabb feladat a hazai papírgyártás ás és papírfeldolgozás erősítése volt.

Ez a körülmény magyarázza, hogy a húszas években egymás után keletkeztek a hazai cellulozegyárak (Csepel 1923, Szolnok 1935) és a különféle papírgyárak (Csomagolóanyag-gyár 1921, Lábatlan 1923, Hungária papírlemezgyár Budapest 1923, Pesterzsébet 1929, Szentendre 1936), de az újonnan létesített üzemek is csak egy részét fedezték a szükségleteknek.

Kiadványok összetétele

A könyvnek tekinthető kiadványok száma a húszas évek első felében elérte, majd meghaladta az első világháború előtti színvonalat. Az utolsó békeévben, 1913-ban az ország akkori területén összesen 2377 kiadvány jelent meg. A háború és a forradalmak éveiben a kiadott művek száma erősen visszaesett, csaknem felényire, de a húszas évek elején az ország mai területén már újból évi 2300 körül mozgott. Ezt követően másfél évtizeden át, 1925-től 1940-ig 3000-3500 körül volt. Mígnem az időszak utolsó éveiben, 1941-1943-ban 5000 fölé emelkedett.^[460] Öt kiválasztott év adatai alapján a kiadványok tartalom szerinti megoszlását az alábbi táblázat mutatja be:^[461]

Kiadványcsoport	1913	1921	1928	1938	1942
Tudományos ismeretterjesztő, szakmai, vegyes	1599	1184	1737	1916	8887
Szépirodalom	519	665	1121	999	2392
Gyermek- és ifjúsági irodalom	65	111	244	105	317
Tankönyv	194	358	236	208	1907
Összesen	2377	2318	3338	3228	13.503

Az ismeretközlő kiadványok viszonylag magas száma könnyen megtévesztő lehet, ha nem választjuk el a valóban tudományos és igényesebb ismeretterjesztő könyveket a másodrendű, csak dokumentum értékű s többnyire kis terjedelmű, szakmai jellegű kiadványoktól. Az évi 1200-1900 ismeretközlő kiadványnak csak kisebb fele (5-600) a valóban tudományos értékű mű. A nagyobb felét iskolai értesítők vagy évkönyvek, egyesületi, társulati, üzleti jelentések, beszámolók, különféle jogszabályok, alapszabályok, jegyzőkönyvek stb. teszik ki.^[462] A tudományos kiadványok meglehetősen aránytalanul oszlanak meg a fontosabb tudományágak között. A termelést közvetve vagy közvetlenül segítő természettudományi, műszaki, közgazdasági munkák száma alacsony. Különösen kevés a műszaki, mezőgazdasági mű. A társadalomtudományi művek között kevés a filozófiai, művészeti kiadvány. Viszont viszonylag magas, sőt növekvő irányzatot mutatnak a vallásos kiadványok. Hasonlóan növekszik a jogi és közigazgatási kiadványok száma és aránya is, mint azt a következő statisztika tanúsítja:^[463]

Tárgykör	1913	1921	1928	1938	1942
Általános és vegyes művek, könyvészet	341	173	342	61	408
Filozófia	52	21	38	30	82
Vallás (okkultizmus)	134	123	267	261	1165
Társadalomtudomány, jog, közigazgatás	356	199	222	470	560
Közgazdaság, mezőgazdaság			140	158	845
Hadügy	-	-	32	34	198
Ipar, kereskedelem, forgalom	155	121	61	165	1382
Technológia			39	23	228
Természettudomány, matematika	35	41	59	60	552
Orvostud., közegészségügy	67	16	140	64	1054
Művészetek	16	15	90	81	244
Sport, szórakozás	13	4	48	32	228
Nyelvészet	27	34	29	150	420
Történelem, életrajz	105	40	247	180	417
Földrajz, utazás	21	7	883	113	243

A szépirodalmi művek száma a kiadványok egészéhez képest általában nem magas. 1913-ban 17% körül mozgott. A húszas és harmincas években az érdeklődés fokozódása következtében mintegy 30%-ra emelkedett. A második világháború alatt csökkent, 1942-ben 24-25% között ingadozott. Még kisebb a gyermek- és ifjúsági irodalmi művek száma. Az időszak első és utolsó harmadában mindössze 2-4%-ot ért el. Csak a középső harmadban növekedett 6-7%-ra.

A szépirodalmi művek mint mindenkor, ekkor is keresettebbek és kelendőbbek voltak más kiadványcsoportoknál. A kereslet jelentős része azonban nem a legértékesebb művek felé fordult. A kor legjobb élő hazai és külföldi írói és költői, valamint a hazai és külföldi klasszikusok az olvasóközönségnek csak kisebb, műveltebb részében keltettek érdeklődést. Műveik ritkábban és viszonylag kevés példányban jelentek meg.^[464] Jóval szélesebb körben kedvelték és keresték, tehát rendszerint több kiadásban és nagyobb (3000-5000, sőt 5000-10.000) példányban készültek a hazai és külföldi közepes írók divatos, könnyed szórakozást nyújtó s több-kevesebb erotikus izgalmat módszeresen adagoló munkái: a bestsellerek. Igazi tömegolvasmánynak azonban a ponyva bizonyult. A nagyobb részben külföldi, kisebb részben hazai, de gyakran a siker érdekében külföldi álneveket használó szerzők kalandos, izgalmas bűnügyi és erotikus történeteit több tízezres példányban zúdították az olvasók legkevésbé művelt és legszélesebb tömegeire. A bestseller is, a ponyva is ebben az időszakban vált a szépirodalmi könyvkiadás jövedelmező fő ágává. Amíg a valódi irodalmi értékek alig találtak kiadóra, kevés példányban és drága áron nehezen jutottak el az olvasókhoz, addig a félirodalomnak, sőt negyedirodalomnak is alig tekinthető bestsellereket, különösen ha külföldi volt, és ott már sikert ért el, a nagy- és közepes kiadók egymással versengve adták ki, és széles körben viszonylag olcsón, eredményesen terjesztették őket.

Mindezt azonban messze túlszárnyalta a ponyva sikere.^[465] Különféle terjedelmű és árú, különböző irányú és színvonalú sorozatok indultak. A "sárga rémnek" becézett Pesti Hírlap Könyvek (Légrády), a Tarka Regénytár (Stádium), a Világvárosi Regények (Literaria) stb. több száz füzete rotációs papíron készült, ordító külsővel hívta fel magára a figyelmet, minden újságárusnál is kapható volt, így azután mindenki belebotlott. A ponyva sikerére és arányaira jellemző, hogy 1938-ban 415 ponyvaregényt 4,8 millió példányban adtak ki, vagyis a szépirodalom csoportjába sorolt művek mintegy 30%-a és a példányok 70%-a ponyvát tartalmazott. Ugyanakkor a tulajdonképpeni szépirodalom a (félirodalommal együtt) összesen csak 2 millió példányban jelent meg.^[466] Az évek során a bestseller és a ponyva aránya fokozatosan növekedett, annak ellenére, hogy a hivatalos művelődés- és irodalompolitika, valamint az irodalmi kritika is ellenük foglalt állást. Gátat vetni nekik csak a korszak vége felé tudtak, amikor kormányzati rendelettel betiltották a ponyvakiadást. De ezzel is csupán az új ponyvakiadványokat lehetett megakadályozni. A korábban készült sok millió példány továbbra is közkézen forgott, s titokban a fekete piacon feláron adták-vették. A bestsellerek és ponyvakiadványok nem kis része még a második világháború után is kézről kézre vándorolt, mindaddig míg a zugforgalomba került példányok teljesen el nem rongyolódtak.

A tankönyvek az ellenforradalmi korszakban mind mennyiségükkel, mind pedig minőségükkel csak igen korlátozottan szolgálták társadalmunk széles dolgozó tömegeit. Többnyire kevés tankönyv készült, így azok jó része viszonylag drága volt, s az iskolások jelentős része olyan szegénységben élt, hogy a tankönyveket nem tudták megvenni, mert minden felekezet külön tankönyvet adott ki, s a kis példányszám megdrágította az árukat.

Külön is nehezítette a helyzetet, hogy az iskoláknak csak kisebb része állott állami és községi irányítás alatt, a túlnyomó többségük az egyházak kezében volt. S minthogy a tankönyvkiadás, ill. engedélyezés az iskolafenntartó jogkörébe tartozott, az állam is, az egyházak is igyekeztek az iskoláikban szükséges tankönyveket és segédkönyveket világnézeti felfogásuknak és anyagi érdekeiknek megfelelően elkészíttetni.

Ilyen körülmények között a tankönyvek száma és minősége a két világháború között nem sokat javulhatott. Feltűnő, hogy a tankönyvek száma a húszas évek elejétől a második világháború kezdetéig fokozatosan csökkent, az 1921. évi 358-ról 1938-ig 208-ra esett vissza. A második világháború éveiben azonban a korábbinak többszörösére ugrott fel. Részben, mert az erős politikai jobbratolódás miatt kicserélték a korábbi tankönyveket, részben mert a terület-visszacsatolások miatt többféle tankönyvre és több példányra volt szükség.

Külföldi művek magyar fordításban

Az első világháború után a nemzetek közötti érintkezés az élet minden területén világszerte kibővült, s ennek keretében a szellemi értékek nemzetközi cseréje mindenütt - így Magyarországon is - fokozódott. Az országot a monarchia felbomlása új szellemi kapcsolatok kiépítésére szorította. Csökkent a német kultúra iránti addigi erősen egyoldalú érdeklődés, és a figyelem a fejlett nyugati országokra, elsősorban a francia, valamint az angol, ill. amerikai, majd pedig az olasz kultúra felé fordult. Segítették ezt a nyugatos írók, költők szoros kapcsolatai a francia és angol-amerikai irodalommal, pl. Ady Párizs-járásainak ekkorra már legendás híre. Szélesítette a tájékozódás körét az északi skandináv irodalom erős vonzása. Egyre nagyobb érdeklődőst keltett a Szovjetunió kibontakozó új forradalmi szocialista kultúrája: irodalma, művészete, tudománya.

A gazdagabb külföldi könyvtermésből jóval több írásművet fordítottak magyarra. Vagy mert vitathatatlan irodalmi, tudományos értékek testesültek meg bennük, vagy azért, mert a világpiacon kiugró sikert arattak, és így nálunk is jó üzletet ígértek kiadónak és kereskedőnek egyaránt.

A látókör kibővülésének és a szélesebb körű tájékozódásnak az igénye tehát szükségképpen a fordítások számának és arányának növekedésére vezetett. Már a húszas évek elején csaknem kétszer annyi fordítás jelent meg, mint az első világháború előtti utolsó békeévben. Később a fordítások száma tovább emelkedett, aránya pedig az 1913. évi 12%-kal szemben 13-20% között váltakozott. A fordítások a kiadvány négy főcsoportja között a következőképpen oszlottak meg (1913-ban és 1921-ben a nem szépirodalmi fordításokat csak együttesen adták meg):^[467]

Év	Fordítás	Ebből
		Szépirodalmi mű	Ismeretközlő mű	Ifjúsági mű	Tankönyv
1913	251	106		145
1921	405	328		77
1928	549	429	85	31	4
1938	405	301	82	14	8
1942	673	358	244	66	5

A szépirodalom iránt ekkortájt általánosan is fokozódó érdeklődés következménye, hogy a fordítások zöme szépirodalmi mű volt. Két évtizeden át elérte, sőt olykor meghaladta a 70-80%-ot. Csak a második világháború idején csökkent 53-63%-ra. Részben a háború miatt bekövetkező elszigetelődés, részben a fasiszta jobbratolódás és elzárkózás: a baloldali kommunista, szocialista, polgári demokratikus írók, ill. külön is a zsidó származású szerzők műveinek kizárása miatt. A gyermek- és ifjúsági, ismeretközlő kiadványok, valamint a tankönyvek a korszak nagy részében az összes fordítások 20-25%-át tették ki, s csak a háború alatt közelítették meg a 40-50%-ot.

A művek háromnegyed részét angolból (amerikaiból), franciából és németből fordították. Jelentős még az oroszból, olaszból, spanyolból és a skandináv nyelvekből készült fordítások száma is. A többi nyelvről, így a szomszéd népek nyelvéről is, csak ritkán és keveset fordítottak.

A fordított művek tartalma és színvonala nyelvterületek szerint változik. Az ismeretközlő munkák több mint, egyharmadát németből fordítják, a szépirodalom legnagyobb része angol-amerikaiból, franciából, németből és oroszból kerül hozzánk. Gulyás Pál szerint 1928-ban a szépprózai művek eredetük szerint így oszlanak meg:^[468]

Az eredeti nyelv	Mű	%	Ezer lap	%
Angol (amerikai)	147	39,3	56,0	45,3
Francia	86	22,9	26,7	21,5
Német	83	22,2	21,6	17,4
Orosz	29	7,8	11,6	9,7
Skandináv nyelvek	11	2,9	3,2	2,5
Olasz	7	1,9	2,2	1,8
Spanyol	6	1,7	1,0	0,9
Lengyel	2	0,5	0,7	0,5
Egyéb nyelv	3	0,8	0,5	0,4
	374	100,0	123,5	100,0

A szépirodalmi fordítások színvonal szerinti megoszlását Drescher Pál vizsgálta meg az 1927-1929-es évek adatai alapján:^[469]

Fordított	Összesen	Ebből
		Értékes		Gyenge		Ifjúsági
		mű	%	mű	%	mű	%
Angol-amerikaiból	456	224	49,1	189	41,5	43	94,4
Franciából	252	159	63,1	84	33,3	9	3,6
Németből	209	56	26,8	127	60,7	26	12,5
Egyéb nyelvekből	200	130	65,0	59	29,5	11	5,5
Összesen:	1117	569	50,9	459	41,1	89	8,0

A lefordított műveknek majdnem a fele tehát félirodalom és ponyva volt. Sajnos, az ilyenfajta kiadványok egyre nagyobb számban, egyre nagyobb példányszámban áradtak szét az országban. 1913-ban még csak 103 külföldi szépirodalmi mű jelent meg, 313 eredeti magyarral szemben. 1923-ban azonban már 328 külföldi és 348 eredeti magyar irodalmi mű került kiadásra. Vagyis a fordítások száma megháromszorozódott, a magyar műveké pedig alig emelkedett. Később ugyan a magyar művek aránya kedvezőbbé vált, de a fordítások lapterjedelme akkor is jóval nagyobb volt, mint az eredeti magyar szépirodalmi kiadványoké.

Kiadványok idegen nyelveken

Egészen másként alakult e korszakban a hazai idegen nyelvű kiadás. A dualizmus korában az idegen nyelvű kiadványok elsősorban a nemzetiségek nyelvén, azok szükségleteire készültek. Legfeljebb a német nyelvűek kis része szolgálhatta a világközvélemény tájékoztatását. Pl. a Pester Lloyd c. színvonalas napilap vagy néhány tudományos könyv, s néhány magyar szépirodalmi mű német fordítása. Az ország új határai között csak kevés nem magyar anyanyelvű lakos maradt, annak is kétharmad része német nemzetiségű volt, így a nemzetiségi nyelveken a németen kívül csak kevés kiadvány jelent meg, pl. néhány tankönyv, ifjúsági olvasmány, vallásos kiadvány, jogi, közigazgatási nyomtatvány, naptár stb. Ugyanakkor fokozatosan növekedett az angol, francia és olasz nyelvű kiadványok száma. Ezek a német nyelvű kiadványok egy részével együtt a külföld tájékoztatására készültek. Nagyobbrészt az akkori napi politikai kérdéseket tárgyalták. Kevés volt köztük az olyan kiadvány, amely a magyar irodalom, művészet, tudomány kiemelkedő értékeinek színvonalas ismertetésére vállalkozott. Így a szellemi értékek nemzetközi cseréje nálunk meglehetősen egyirányú volt. Mint a kisebb és kevésbé fejlett nemzetek általában jóval többet fogadtunk be, mint amennyit adtunk.

Számszerűen a belföldi idegen nyelvű könyvkiadás alakulását a következő adatok mutatják:^[470]

Év	Hazai idegen nyelvű kiadvány összesen	Ebből
Év	Hazai idegen nyelvű kiadvány összesen	német	francia	angol	olasz	latin	eszperantó	szlovák ruszin	horvát	román	egyéb
1921	439	116	107	107	22	87
1928	489	86	113	206	12	72
1938	537	294	97	65	27	23	13	8	10
1940	499	275	67	48	54	11	-	19	7	7	11

A hazai idegen nyelvű kiadványok száma évenként 400-500 körül ingadozott. A német nyelvű kiadványok száma a húszas évek második felében csökkent, a harmincas években ismét emelkedett. A francia, angol és olasz nyelvűek előbb fokozatosan emelkedtek, később a háború éveiben a francia és angol nyelvűek érezhetően csökkentek, az olasz nyelvűek tovább növekedtek. A kisebb nemzetek nyelvén készült kiadványok száma alacsony, némileg csak a legutolsó években emelkedett.

Hazai hírlapok és folyóiratok

A Központi Statisztikai Hivatal felmérése^[471] szerint Magyarországon az összes lapok száma 1926-ban 934, 1930-ban pedig 1230 volt. Megközelítően annyi, mint ugyanakkor Ausztriában vagy Hollandiában. Később a lapok és folyóiratok száma emelkedett. 1934-ben 1477, 1938-ban pedig a legmagasabb: 1934 volt. A következő években azonban a baloldali lapok betiltása és a zsidótörvényekbe foglalt korlátozások végrehajtása következtében a lapok száma kevesebb lett. 1939 elejéig összesen 411 lapot tiltottak be. 1942-ben már csak 1240 lap jelent meg. 1938-tól 1942-ig a fővárosi lapok száma 37,3%-kal, a vidékieké 33,3%-kal csökkent.

Következő táblázatunk a postai terjesztésben részt vevő hírlapok és folyóiratok megoszlását mutatja jellegük szerint. A posta útján terjesztett lapok száma valamivel kevesebb, mint a ténylegesen kiadottaké, mivel egy részük nem vette vagy nem vehette igénybe a postát.

Jelleg	1930	1934	1938	1942
Politikai lapok	276	316	376	301
Szépirodalmi lapok	97	143	138	144
Tudományos és szaklapok	660	822	1043	748
Élclapok	2	8	7	-
Lapok száma összesen	1035	1289	1564	1193
Példányszám, belföldre millió	104,1	95,8	104,2	110,0
Példányszám, külföldre millió	6,5	4,8	4,8	2,2

A politikai lapok 24-26%, az irodalmiak 9-12%, a tudományos és szaklapok 62-65% között ingadoztak. A példányszámból viszont a politikai lapokra mintegy kétharmad rész (63-66%), a tudományos és szaklapokra kb. negyedrész (23-25%), az irodalmiakra pedig 9-10% esik. Nyilván a nagyobb politikai napilapok viszonylag magasabb példányszáma alakította ki ezt az arányt. Feltűnő azonban, hogy a politikai lapok példányszáma a háború éveiben csökkent, 1942-ben pedig csak 54% volt. Ekkor már jóformán csak a kormánypárti és a szélső jobboldali sajtó jelenhetett meg. Az olvasók érdeklődése inkább a szépirodalmi, tudományos és szaklapok felé fordult. Ezeknek a példányszáma viszonylag ezekben az években volt a legmagasabb (12, ill. 3%).

Az összes hazai sajtótermékek csaknem 70%-a Budapesten jelent meg, s csak mintegy 30%-a készült vidéken. Természetesen kevés kivétellel ott is a városokban. Egyes lapcsoportokat kizárólag a fővárosban szerkesztettek. Ilyenek pl. a társadalmi, szórakoztató és divatlapok, valamint a kőnyomatosak, hírlaptudósítók. Más csoportok túlnyomó többségét a fővárosban adták ki, csak a politikai napi- és hetilapok, valamint a vallásos lapok között számottevő a vidéki kiadvány. Még inkább a vidék javára alakult az arány a politikai hetilapok esetében. Ezek hetenként rendszerint egyszer jelentek meg, s a helyi közélet és közérdekű események szócsövei voltak.

Pl. 1929/1930 fordulóján az időszaki sajtótermékek a főváros és a vidék között a következőképpen oszlottak meg:^[472]

A sajtótermék jellege	Budapesten	Vidéken
Kőnyomatosok, hírlaptudósítók	18	-
Politikai napilapok	21	49
Politikai hetilapok és folyóiratok	40	141
Hivatalos lapok	35	20
Irodalmi, művészi, kritikai lapok	26	9
Társadalmi, szórakoztató élc-, divatlapok	40	-
Színházi lapok	10	9
Ifjúsági lapok	36	4
Tudományos folyóiratok	113	12
Szaklapok	350	50
Sportlapok	31	10
Vallásos lapok	61	45
Összesen:	781	349

Még szembetűnőbb azonban a főváros túlsúlya, ha a sajtótermékek jelentőségét és színvonalát is figyelembe vesszük. A legfontosabb politikai és hivatalos lapok, irodalmi, művészeti, tudományos és szaklapok Budapesten jelentek meg. Vidéken csak elvétve adtak ki egy-egy jelentősebb folyóiratot vagy hírlapot. Érthetően, mert az országos jelentőségű politikai pártok, állami és egyházi szervek, irodalmi, művészeti és tudományos intézmények, ill. csoportok a fővárosban működtek. Vidéken úgyszólván csak helyi jellegű tevékenység folyt, s lapjaik és folyóirataik így néhány kivételtől eltekintve, mint pl. a Minerva (Pécs, 1922-1940), a Széphalom (Szeged, 1927-1943) vagy a Debreceni Szemle (1927-1944), többnyire csak helyi jellegűek és jelentőségűek lehettek.

A kiadott hírlapok és folyóiratok világnézetüket, politikai irányzatukat tekintve jelentős részükben polgári demokratikus jellegűek voltak, ha ezen belül konzervatív, liberális vagy radikális irányzatot képviseltek is. Más, kisebb részük baloldali munkás- és parasztmozgalmi jellegű volt, ha ezen belül a szociáldemokrata reformizmus, ill. a forradalmi szocializmus programját hirdette is. Végül a sajtótermékek harmadik csoportja jobboldali keresztény, ill. keresztény-nemzeti jellegű volt, ha ezen belül inkább egyházi vagy ellenforradalmi, antiszemita, nacionalista irányzatokat követett is.

A hírlapok társadalmi befolyásáról számszerűen is bizonyos tájékoztatást nyújt a napi- és hetilapok pártállás szerinti megoszlása, mely az ellenforradalmi korszak derekán az egykorú kimutatás szerint így alakult:^[473]

kormánypárti hírlap	60
különböző jobboldali párti hírlap	52
polgári irányzatú hírlap	74
szociáldemokrata párti hírlap	3

Szám szerint már ekkor is a kormánypárti és a különböző jobboldali, többnyire kormánytámogató lapok voltak többségben. Később a jobbratolódás és a lapbetiltások következményeként az arányuk tovább növekedett. A polgári lapok száma jelentős, bár a korszak vége felé sokat betiltottak közülük. A kimutatás csak három szociáldemokrata lapot tüntet fel. Valójában a munkás- és parasztmozgalmi lapok száma jóval több. Figyelmen kívül hagyták a szakszervezetek mintegy 15, valamint a szegényparasztok néhány mozgalmi lapját.

A fővárosban a politikai jellegű hírlapok között minden irányzat megvolt. Közülük polgári liberális jellegűnek számítottak, pl. az Est-lapok (Az Est, Magyarország, Pesti Napló), Újság, Világ, Esti Kurir, Kis Újság, Pesti Hírlap, Pester Lloyd stb. Munkás- és parasztmozgalmi lap volt a Népszava, Szabad Szó. Jobboldali egyházi jellegű volt a Nemzeti Újság, az Új Nemzedék. Kormánylap volt, ill. különféle jobboldali ellenforradalmi irányzatokat képviselt: a Szózat, a Függetlenség, a Magyarság, az Új Magyarság stb.

Vidéken a nagyobb városokban három, de legalább két napilap és több hetilap igyekezett a liberális, ill. jobboldali felfogást kifejezésre juttatni és képviselni.

A folyóiratok között éppen úgy megtalálható valamennyi akkori politikai-világnézeti irányzat, mint a hírlapkiadásban. A haladó polgári felfogású folyóiratok között a korszak vezető irodalmi folyóirata volt a Nyugat (1908-1941) és utóda a Magyar Csillag (1941-1944, szerk. Illyés Gyula), továbbá a Századunk (1926-1939), a Huszadik Század utódja. A haladó irányzatok hosszabb-rövidebb életű folyóirata volt: a Válasz (1934-1938), a Toll (1929-1938) Németh László folyóirata: a Tanú (1932-1930), továbbá a Szép Szó (1936-1938, szerk.: Ignotus Pál és József Attila). A munkás- és parasztmozgalmi folyóiratok között a szociáldemokrata párt folyóirata, a Szocializmus (1906-1948), a kommunista párt folyóirata, ill. a kommunista irányítással készülők közül a Társadalmi Szemle (1931-1933, szerk.: Madzsar József és Sándor Pál), a Gondolat (1936-1937, szerk.: Vértes György) és a 100% (1907-1930, szerk.: Tamás Aladár) vált nagy jelentőségűvé. A konzervatív szemléletű folyóiratok között a Napkelet (1923-1940), az Új Idők (1894-1949), a Budapesti Szemle (1873-1944), a Magyar Szemle (1927-1944), az Irodalomtörténet (1912-1962), az Irodalomtörténeti Közlemények (1891-), a Közgazdasági Szemle (1895-1949), a Századok (1867-), a Városi Szemle (1908-1948) stb. töltött be fontos szerepet. Az egyházi irányítás alatt álló folyóiratok között pedig a Magyar Kultúra (1913-1944), a Katolikus Szemle (1887- 1944) stb. ért el nagyobb befolyást.

A hírlapok és folyóiratok behatóbb vizsgálata azért is fontos, mert ebben az időben a sajtó volt a tömegközlés legfejlettebb, legszélesebb körben és legállandóbban ható intézménye. Különösen a húszas években, amikor a tömegközlés másik gyorsan fejlődő formája: a rádió műsoradása csak éppen megindult (1927). A harmincas években naponta megközelítően 350-400.000 jelent meg, amely naponta több mint egymillió olvasóhoz érhetett el. Ugyanakkor a rádióelőfizetők száma 300-400.000 között mozgott, s ez megközelítően szintén egymillió hallgatót jelentett.^[474] A sajtó társadalmi befolyása azonban nemcsak lépest tartott mennyiségben a rádió befolyásával, hanem legalábbis polgári demokratikus, valamint munkás- és parasztmozgalmi részében demokratikusabb politikai tájékoztatásokat, időnként és helyenként forradalmi indításokat, haladó irodalmi, művészi, tudományos és technikai élményeket nyújtott olvasóinak. A rádió műsora viszont teljes egészében az ellenforradalmi rendszer hivatalos irányítása és ellenőrzése alatt állott.

Könyvművészet és bibliográfia

A háborús nehézségek erősen lefékezték a dualizmus korában megindult könyvművészeti törekvéseket és bibliofil igényeket.^[475] A nyomdászati anyagok: papír, festék hiánya vagy gyenge minősége, az igényes könyvtervezők, a képzett és tapasztalt mesterszedő nyomdászok katonai behívása, szétszóródása és sokuk pusztulása csaknem lehetetlenné tette a készülő kiadványok igényes, művészi megformálását és előállítását.

A viszonyok javultával ismét kísérletek történtek a magyar könyvművészet újbóli elindítására. Knerék Gyomán már a háború és a forradalmak alatt megtették az előkészületet Kozma Lajos, Király György közreműködésével, majd egymás után adták ki kisebb-nagyobb remekeiket: a Három cseppke könyvet, a Monumenta Literarum sorozatait, a Kner Klasszikusokat, Az Orosz Novellaírás Remekeit, Az Északi Irodalom Remekeit stb. Kiadványaikat itthon és külföldön is nagy elismeréssel fogadták. Tevan Andor Békéscsabán a Tevan Könyvtár és több bibliofil kiadvány után 1920-ban több szép könyvet egyszerre jelentetett meg Csokonai, Kisfaludy Sándor és Károly és Petőfi műveiből Divéky József, ill. Kolozsváry Sándor illusztrációival. Később még Vörösmarty kis eposzával, A két szomszédvárral próbálkozik, de az érdeklődés hiánya hosszú időre elveszi a kedvét. Mígnem 1943-ban, a nyomda 40 éves fennállása alkalmából kiadja Keleti Artúr szerkesztésében Heltai Gáspár Ezópus meséit, a két világháború közötti magyar könyvművészet egyik legsikerültebb művét.

E két úttörő és vezető műhely mellett a kor más igényesebb kiadói és nyomdái közül több is vállalkozott szép könyvek alkotására. Így az Amicus és a Hungária kiadó, az Egyetemi Nyomda, részben úgyis mint a Magyar Bibliofil Társaság külön kiadványainak kiadója, ill. nyomtatója, továbbá a Génius, a Nyugat Kiadó, az Officina, a Révai, a Rózsavölgyi, Bíró Miklós, Hornyánszky, a Korvin-testvérek, a Fővárosi Nyomda, a Szacelláry, a Glóbus stb.

A könyvterjesztők és tipográfusok közül kiemelkedett Kner Imre, Tevan Andor, Keleti Artúr, Kozma Lajos, Végh Gyula, valamint Kassák Lajos és Bortnyik Sándor meg Kun Mihály. Az illusztrátorok közül jelentős sikereket ért el: Kozma Lajos, Jaschik Álmos, Buday György, Fáy Dezső, Kassák Lajos, Dankó Ödön, Divéky József, Gara Arnold, Gróf József, Kolozsváry Sándor, Kner Albert, Major Henrik, Márffy Ödön, Reiter László, Szalay Lajos, Vértes Marcell és László és még sokan mások. A könyvkötők közül Kner Erzsébet, Végh Gusztáv, Bíró Márta és Cserna Juliska munkái keltettek elismerést.

A könyvgyűjtők szintén megkezdték testületi tevékenységüket a Magyar Bibliofil Társaság keretében. A Társaság évenként különleges igénnyel készült illetményköteteket adott ki. A legszebb kiadványokat bibliofil jellegűnek és értékűnek nyilvánította, könyvkiállításokat rendezett vagy azok rendezését támogatta. A korszerű nyomdászat és könyv készítésének kérdéseivel e korszakban a Magyar Grafika, a Magyar Nyomdászat, a Grafikai Szemle, a Nyomda és Rokon Ipar c. folyóirat, valamint a Grafikai Művészetek Könyvtára foglalkozott. A könyvesztétika és bibliofilia kérdései pedig a Magyar Bibliofil Szemlében és a Bibliofil Könyvtár köteteiben kaptak helyet.

A kiadványok egészhez képest az igényesen megformált, szépnek minősíthető kiadványok aránya azonban ekkor még viszonylag kicsi volt. Negyedszázad sok ezer kiadványa közül a Bibliofil Társaság mintegy másfél százat tartott érdemesnek a kiemelésre. A két legigényesebb kiadó és nyomda kiadványai: a Kner- és Tevan-könyvek száma 200 körül volt. A figyelmet érdemlő illusztrált könyvek száma mintegy félezerre tehető. A könyvművészeti törekvések tehát még távolról sem voltak általánosak. Az akkori szép könyvek inkább csak a lehetőségeket jelezték, még csak példát adtak arra, hogy hogyan lehetne és kellene a magyar könyvkiadás anyagi-technikai és művészi minőségét javítani.

4. Magyar nyelvű kiadványok más országokban

Az ország határain kívül magyar nyelven megjelent kiadványok száma a két világháború közötti időszakban az előzőkhöz képest két okból is erősen növekedett. Egyrészt a trianoni békekötés következtében kisebbségi helyzetbe jutott magyar népesség arra törekedett, hogy a számára legszükségesebb könyveket, hírlapokat, folyóiratokat és más nyomtatványokat a maga szellemi és anyagi erejéből előállítsa. Másrészt azok, akik a Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalom üldözései elől kénytelenek voltak tömegesen külföldre menekülni, igyekeztek a befogadó országok fővárosaiban új politikai, szellemi központokat kialakítani és különféle baloldali kiadványokat megjelentetni. A külföldi magyar nyelvű könyv-, folyóirat- és hírlapkiadás újonnan keletkezett társadalmi bázisai mellett továbbra is megvoltak, sőt még növekedtek is a korábbi magyar kivándorlók gócai, főként az amerikai földrészek országaiban, különösen az Amerikai Egyesült Államokban, továbbá Kanadában, Argentínában, Brazíliában, s új bázis keletkezett a hadifoglyokból a Szovjetunióban.

Amíg azonban az előző két korszakban, az 1848-1849-es emigráció tevékenységét leszámítva, a külföldön élő magyarság szellemi termékei többnyire helyi jellegűek és jelentőségűek voltak, addig a két világháború között számottevő részük egyetemesebb értékű volt. Az ellenforradalmi elnyomás korlátai között itthon lehetetlenné vált haladó, ill. forradalmi alkotói és kiadói tevékenység nagy része a határokon túl valósulhatott meg.

Természetesen a különböző országokban keletkezett és megjelent magyar nyelvű könyvek, füzetek, hírlapok és folyóiratok száma, világnézeti iránya, tartalmi összetétele és színvonala szükségképpen lényegesen különbözött egymástól. Attól függően, hogy ott milyenek voltak a könyv- és könyvtári kultúra alapvető meghatározó tényezői: az olvasóközönség összetétele, a szellemi alkotók világnézete, a kiadás és terjesztés gazdasági, technikai szervezete és színvonala, s nem utolsósorban az egyes országok társadalmi, államhatalmi rendszere.

Magyar kiadványok Romániában

Romániában alakult ki a leggyorsabban és a legszélesebb keretben a magyar irodalmi és tudományos alkotó munka, s ennek megfelelően a magyar nyelvű könyv- és sajtókiadás is.^[476] A kiadványok száma, szellemi, technikai s művészi színvonala később is itt volt a legmagasabb. Érthetően, mert egyrészt a magyar anyanyelvű népesség száma a magyar állam halárain kívül itt volt a legnagyobb: 1,8-1,9 millió. Másrészt a magyar népesség az erdélyi fejedelemség keretében évszázadokon át viszonylag önálló életet élt, és ennek hagyományai tették lehetővé, hogy a romániai államkeretbe kerülve kisebbségi helyzetében is hamarabb és eredményesebben át tudta rendezni és önállóbban tovább tudta fejleszteni kulturális életét.

Az első évek próbálkozásai után fokozatosan kialakultak társadalmi, kulturális szervei, írói csoportjai, tudományos testületei, iskolái és népművelési intézményei, könyv- és sajtókiadási és terjesztési szervezetei, amelyek közreműködése nyomán évről évre jelentős számú könyv, folyóirat és hírlap jelent meg és terjedt el elsősorban a román állam területén élő magyarok körében. A kiadványok egy része azonban eljutott Magyarországra is, ezen kívül Csehszlovákia és Jugoszlávia magyar lakosságához, sőt más államkeretekben élő magyar népcsoportokhoz is.

Az egykorú adatok szerint a román állam területén 1919-1940 között mintegy 6152 könyv és 5627 folyóirat- és hírlapévfolyam látott napvilágot. Az első években (1919-1920) a könyvek, valamint a hírlapok és folyóiratok száma is alacsony volt: 77-110, ill. 108-136 között mozgott. Az időszak nagy részében, 1921 és 1938 között mindkét kiadványféleség magasabb szintre emelkedett. Mígnem az utolsó években a háborús feszültségek és hiányok miatt mindkét kiadványcsoport érezhetően csökkent.

A könyvek mintegy harmada szépirodalmi mű, kétharmada pedig tudományos, ismeretterjesztő, különféle szakmai kiadvány és tankönyv volt. A szépirodalmi kiadványok csaknem kétharmadát a szépprózai művek teszik. A harmadik harmadot majdnem egészében a verses művek alkotják.

A szépirodalmi kiadványok jelentős része a polgári világszemlélet és művészi felfogás árnyalatait tükrözi. A polgári szemléletű írók, költők zöme az értelmiséghez, kisebb része a nagy- és középbirtokosokhoz tartozott. Az erdélyi magyar népesség konkrét társadalmi helyzetének és új életviszonyainak föltárására irányuló törekvések, valamint az erdélyrészi magyarság önálló életvitelének: a transzilvánizmusnak a felelevenítésére és továbbfejlesztésére tett erőfeszítések sajátos tartalommal töltötték meg ezt az irodalmat.

A költők közül elsősorban Áprily Lajos és Reményik Sándor művei keltettek általános érdeklődést. Ismertek voltak még: Bartalis János, Dsida Jenő, Horváth Imre, Kiss Jenő, Olosz Lajos, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő és Tompa László. A prózaírók közül főként Benedek Elek, Berde Mária, Bözödi György, Gyallai Domokos, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Kemény János, Kisbán (Bánffy) Miklós, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Szántó György, Tabéry Géza és Tamási Áron regényeit és elbeszéléseit ismerték és kedvelték széles körben.

Az irodalmi élet szervezettebbé tételében jelentős fordulatot hozott a romániai magyar írók tömörülése: az Erdélyi Helikon (Marosvécs, 1926). Hosszú időn át eredményesen működő kiadói szervezetnek bizonyult az Erdélyi Szépmíves Céh (Kolozsvár, 1925), amely elsősorban az Erdélyi Helikon íróinak a műveit igyekezett megjelentetni részben a korszerű könyvművészeti igényeknek megfelelően, részben olcsó népszerű kiadásban, kielégítő szintű írói tiszteletdíjak ellenében. Nem véletlen, hogy az Erdélyi Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai terjedtek el szélesebb körben Magyarországon is. A konzervatív, ellenforradalmi rendszer hivatalos szervei a legnyomatékosabban ezeket támogatták.

A haladó szellemű, szocialista, kommunista világnézetű és többnyire modern művészi megformálás igényével fogant szépirodalom alkotói igyekeztek önállóan biztosítani műveik közreadásának feltételeit. A Romániában élő vagy a Magyar Tanácsköztársaság bukása után ide menekült haladó szellemű írók, költők, szerkesztők és kritikusok már az első években forradalmi irányú hírlapokat, folyóiratokat indítottak. Legszínvonalasabb és legnagyobb hatású folyóiratnak a Korunk bizonyult, amely előbb (1926-1929) Dienes László, majd (1929- 1940) Gaál Gábor szerkesztésében jelent meg, s a haladás egyik legtudatosabb és legkövetkezetesebb szellemi erőközpontjává vált.

A forradalmi szocialista írók, költők, tudósok, kritikusok és szerkesztők szembefordultak az értékes, de konzervatív magyar irodalommal éppen úgy, mint a magyar és nemzetközi szórakoztató irodalmi giccsel és ponyvával, de igyekeztek kiadáshoz juttatni minden művet, amely népfront jellegű összefogással a dolgozó embermilliók szolgálatát tekintette feladatának. Ezt a törekvést a Korunk közleményein kívül az Új Erdélyi Antológia (1937) és az Erdély felfedezése mozgalom megindítása (1938), valamint az Erdélyi Enciklopédia kiadó megalapítása (1939) és működése tanúsítja.

A szocialista forradalmi erdélyi magyar költők közül főként Brassai Viktor, Korvin Sándor, Méliusz József és Salamon Ernő költeményei, a szocialista prózaírók közül Asztalos István és Nagy István, s mellettük Kovács György, Kovács Katona Jenő, Szilágyi András regényei és elbeszélései, az irodalmi kritikusok, szerkesztők és szervezők közül pedig Gaál Gábor, Balogh Edgár, Jordáky Lajos művei és működése hozták szemléletben, tartalomban és megformálásban azokat az új minőségeket, amelyek a szocialista irodalom és kritika, művelődés- és irodalompolitika alapjait gyarapították.

Az ismeretközlő munkák az összes könyv jellegű kiadványoknak megközelítően 40%-át tették ki. Zömük azonban inkább füzet, mint könyv volt. A tudományos kutatás főként a társadalomtudományok, elsősorban az irodalom, a nyelvészet, a történelem, a művészetek, az egyháztörténet, a szociológia és a közgazdaságtan egyes területeire összpontosult.

Az első néhány évben az összes kiadványok 20-25%-a tankönyv volt. Az új viszonyok között ugyanis a korábbi tankönyveket kivonták a forgalomból.

A kiadott könyvek nagy része eredeti magyar írásműveket tartalmazott. Idegen nyelvű művek fordítására csak kb. 10%-ban került sor. Nagy érdeme az erdélyi könyv- és sajtókiadásnak, hogy a román irodalom kiemelkedő alkotásait egyre gyakrabban tette hozzáférhetővé magyar fordításban a magyar olvasók számára. Más külföldi irodalomból elsősorban azokat a bestsellereket, giccses ponyvakiadványokat fordították le, amelyek tömeges érdeklődésre számíthattak.

Az időszaki sajtótermék-évfolyamok száma közel járt a könyv jellegű kiadványok mennyiségéhez. Nagy részük azonban csak rövid életű kísérlet volt.

A hírlapok és folyóiratok száma a korábbi mintegy 200 sajtótermékkel szemben emelkedett. Egy-egy évben átlagban 250-300 jelent meg. Ezeknek azonban csak harmada keletkezett 1919 előtt. A lapok és folyóiratok száma a húszas évek végéig nőtt, a harmincas évek első felében egyenletesen magas volt, 307-339 között mozgott. Ezt követően a sajtórendelkezések megszigorítása következtében csökkenni kezdett, 1940-ben már 200 alá süllyedt.

A sajtótermékek megoszlásáról és mennyiségéről a következő táblázat ad képet:

A sajtótermékek néhány fontosabb csoportja	Évfolyam 1919-1940 között	Cím évenként, átlagosan
Napilapok	676	20-30
Hetilapok	996	40-50
Irodalmi folyóiratok	489	20-30
Tudományos folyóiratok	176	6-11
Szaklapok	794	40-50
Ifjúsági lapok	153	5-10
Egyesületi lapok	531	20-40
Vallásos lapok	816	30-50

A 20-30 napilap közül egy-egy nagyobb tájegység tájékoztatását végezte, szélesebb körben elterjedt s tartósan fennállott a következő néhány újság: Ellenzék (Kolozsvár, 1879-1944), Újság (Kolozsvár, 1898-1927), Keleti Újság (Kolozsvár, 1917-1940), Nagyvárad (1870-1940), Nagyváradi Napló (1897-1940), Aradi Újság (1901-1940), Aradi Hírlap (1916-1940), Temesvári Hírlap (1902-1939), Brassói Lapok (1894-1940) stb.

A néplapok közül a Magyar Nép (Kolozsvár, 1921-1940) c. politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, az ifjúsági lapok közül pedig Benedek Elek Cimbora (Szatmár, 1922-1929) c. hetilapja és folytatása, az Új Cimbora (Kolozsvár, 1933-1940) emelkedett ki.

A tudományos folyóiratok fenntartása a kisebb érdeklődés miatt nehezebb feladat volt. Számos próbálkozás mellett az Erdélyi Irodalmi Szemle (Kolozsvár, 1924-1929) és az Erdélyi Múzeum (Kolozsvár, 1930-1940) igyekezett teret adni a hagyományos szemléletű írásoknak. A haladó tudományos törekvések pedig a Jövő Társadalma (Kolozsvár, ill. Bukarest, 1925-1930) c. társadalomtudományi és szociálpolitikai szemlében kerülhettek a közönség elé.

Az időszaki sajtótermeinek és a könyv jellegű önálló kiadványok között foglaltak helyet a különböző könyvsorozatok, amelyek rendszeres megjelenésükkel igyekeztek vásárlóik és olvasóik táborát állandósítani. A szépirodalmi sorozatok közül a Pásztortűz Könyvtára és az Erdélyi Szépmíves Céh könyvsorozata ért el legnagyobb sikert. Szépirodalmi és ismeretterjesztő füzetekből állott a Magyar Nép Könyvtára, az ifjúság számára a Cimbora Könyvtára, az Én Könyvtáram és a Magyar Ifjúság Könyvtára. Tudományos tanulmányokat adott közre a Minerva Könyvtár és az Erdélyi Tudományos Füzetek c. sorozat. Gyakorlati gazdasági útmutatásokat igyekezett közkinccsé tenni az Erdélyi Gazdasági Egylet Könyvkiadóvállalata. Az irodalmi és ismeretterjesztő művek mellett azonban a giccs és a ponyva kiadói is éltek a sorozatkiadás előnyeivel. Főleg hírlapok mellékleteként kerültek kiadásra, mint pl. a Brassói Lapok Detektív Sorozata, a Temesvári Hírlap Regények, vagy a Temesvári Pán Könyvtár stb.

A könyv- és lapkiadói szervezet csak lassan alakult ki. A legnagyobb kiadóvá a kolozsvári Minerva R.T. fejlődött, amely mintegy negyedét adta ki a romániai magyar kiadványoknak. Jelentős kiadói tevékenységet folytatott ezen kívül az Erdélyi Szépmíves Céh, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Fraternitas Könyv- és Lapkiadói R.T., a Romániai Szociáldemokrata Párt. Részt vettek a könyvkiadásban a nagyobb hírlapok és folyóiratok kiadói is. Bekapcsolódtak, főként magyarországi terjesztésre, a budapesti nagy- és középkiadók is, pl. az Athenaeum, a Révai Testvérek, a Géniusz stb. Sőt néhány könyv a berlini Voggenreiter cégnél jelent meg.

A Romániához csatolt területeken 69 helységben 238 nyomda volt magyar tulajdonban. A magyar könyvek és sajtótermékek mintegy 70-75%-át ezekben állították elő.

A könyvkereskedelem szervezetlen volt és sok nehézséggel küzdött. A területen 1925-ben összesen 361 könyv- és papírkereskedést tartottak nyilván, de ezeknek majdnem fele csak papír- és írószer-kereskedést folytatott. A szépirodalmi művekből 300-1000, a tudományos művekből 100-500, a tankönyvekből 100-1500, a naptárakból pedig 3000-20.000 példányt vásároltak meg.

Magyar kiadványok Csehszlovákiában

Csehszlovákiában a magyar könyv- és sajtókiadás szűkebb társadalmi alapokon, de kedvezőbb politikai légkörben alakult ki, mint Romániában.^[477] Az itt élő magyar népesség felényi volt, mint a romániai: számuk 1 millió körül mozgott. A magyar és csehszlovák közös határ mellett keskeny sávban helyezkedtek el. Nagyobb tömbben csupán a Csallóközben éltek. A kisebbségi helyzetben csak lassan találtak magukra, nehezen ismerték fel lehetőségeiket és feladataikat. Viszont kedvező körülmény volt, hogy Csehszlovákia polgári demokratikus rendszere viszonylag több lehetőséget biztosított a magyar lakosságnak is politikai, társadalmi és kulturális élete önállóbb kialakítására.

A csehszlovákiai magyar népesség politikai és kulturális élete több vonatkozásban is sajátosan rétegeződött. A jobboldali konzervatív polgári rétegek a régebbi közművelődési és irodalmi egyesületekben folytatták a tevékenységüket. Műveik és kiadványaik többnyire az epigonizmus és a dilettantizmus jegyeit mutatták. E csoport befolyása eleinte inkább csak az olvasóközönség idősebb, konzervatívabb rétegei körében érvényesült. A harmincas években, a hitleri fasizmus előretörése, Csehszlovákia helyzetének megnehezedése, polgári demokratikus rendszerének válsága idején azonban megerősödött, a magyar többségű területek visszacsatolása idején pedig irányítóvá vált. Legismertebb hírlapjuk a Prágai Magyar Hírlap (1922-1938) volt. A konzervatív irányzat erősödésével több haladónak indult folyóirat is befolyásuk alá került, pl. a Magyar Írás (1932-1937), Tátra (1937-1938). Hasonló szellemben készült a katolikus irányzatú ifjúsági lap, a Tábortűz (1929-1938).

Az együttműködő aktivisták viszonylag kis csoportjainak befolyása akkor erősödött meg, amikor a Köztársaság tízéves fennállása alkalmából Masaryk köztársasági elnök egymillió koronás alapítványával megszervezték a Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaságot (a Masaryk Akadémiát, 1931), és anyagilag is megalapozták az ilyen irányú könyvek, folyóiratok és hírlapok kiadását. Hosszabb-rövidebb időre az írók, költők, politikusok és kulturális munkások többen bekapcsolódtak a Társaság munkájába. Folyóiratot indítottak (Magyar Figyelő, 1933-1935), hírlapokat adtak ki (A Reggel, 1921-1933, Magyar Újság, 1933-1938). Könyvkiadással is kísérleteztek, de jelentősebb sikereket sem a írásművek létrehozásában, sem kiadásukban és terjesztésükben nem tudtak elérni. Legmaradandóbb eredményüknek a cseh és szlovák irodalmi művek fordítása és közreadása, az együttélő népek kulturális értékeinek kölcsönös megismertetése tekinthető.

A haladó baloldali, szocialista, kommunista csoportok alkotói, kiadói és terjesztői tevékenysége mutatott a legmesszebbre előre, s az ő könyveik, hírlapjaik és folyóirataik befolyása érvényesült a legszélesebb körben.^[478] Tanúsítja ezt, hogy a csehszlovák kommunista párt az ukránon kívül a magyarlakta területeken kapta a legtöbb szavazatot.

A forradalmi átalakulás hívei több rétegből tevődtek össze. Mindenekelőtt azokból, akik már korábban is ezeken a területeken éltek és ebben a szellemben dolgoztak, pl. Fábry Zoltán, Háber Zoltán, Forbáth Imre, Juhász Árpád. Sok segítséget nyújtottak a helybelieknek azok az emigránsok, akik Magyarországról a Tanácsköztársaság bukása után menekültek át erre a területre, pl. Balázs Béla, Barta Lajos, Gábor Andor, Gömöri Jenő, Ignotus, Illés Béla, Kassai Géza, Mácza János, Kaczér Illés, Betlen Oszkár. Jelentős mértékben megerősítették a baloldali tábort azok a fiatalok, akik az új körülmények között nőttek fel és váltak a szocialista forradalom híveivé: főként a Sarló-mozgalom balszárnya, pl. Balogh Edgár, Dobossy László, Ferencz László, Jócsik Lajos, Lőrincz Gyula, Szőke Lőrinc és mások.

A baloldali munkásmozgalmi hírlapok közül széles körben nagy hatást fejtett ki: a Kassai Munkás, később Munkás (1907-1937), a Nőmunkás (Kassa, 1924-1926), a Csehszlovákiai Népszava (Prága, ill. Pozsony, 1926-1938), s Ruszinszkói Népszava (Ungvár, 1922-1925), a Magyar Nap (Moravska-Ostrava, 1930-1938). A baloldali folyóiratok közül legjelentősebb Fábry Zoltán lapja: Az Út (1931-1936), az Új Szó (Pozsony, 1929-1933), a Tűz (1921-1923), A Mi Lapunk (Losonc, 1921-1932), a későbbiek közül pedig az első időszakában a Tátra (1937-1938).

A könyv- és sajtókiadásban számos hivatásos kiadó és nyomda, irodalmi és kulturális egyesület vett kisebb-nagyobb mértékben részt. A művek egy hányadát azonban maguk a szerzők saját költségükön vagy különböző irodalombarátok támogatásával adták ki. A hírlapok, folyóiratok és könyvek egy része Ausztriából, Németországból, Magyarországról, Romániából került ide.

Területileg is és nyomdák szerint is erősen megoszlott a magyar könyv- és lapkiadás. A magyar kiadványok jelentős része Pozsonyban és Kassán készült. Ha kisebb mértékben is, szerephez jutott a kisebb-nagyobb arányban magyar népességű városok közül Komárom, Nyitra, Losonc, Léva, Eperjes, Ungvár, Munkács és Beregszász is. Ezeken kívül belföldön Prága, Brünn és Moravska Ostrava, külföldön pedig Bécs, Berlin, London és Moszkva kiadói, ill. nyomdái jelentettek meg magyar kiadványokat.

A kiadói vállalkozások közül a kiadványok számánál és jelentőségénél fogva elsősorban az alábbi néhány nagyobb kiadó emelhető ki: a kassai Kazinczy Társaság Könyvbarátainak kiadói szervezete (1924-1937), amely az utolsó években Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet néven működött. Sok lehetőséget ígért, de mennyiség és minőség tekintetében viszonylag szerény eredményekkel végződött a Masaryk Akadémia könyvkiadói programja és tevékenysége. A harmincas évek közepén kezdte meg csehszlovákiai kiadói tevékenységét Práger Jenő.^[479] Több mint félszáz kiadványa szociáldemokrata pártállásról, valamint a tartalommal és kivitellel szemben támasztott igényességről tanúskodik.

A baloldali forradalmi könyv- és lapkiadásnak - egyrészt az anyagi terhek, ill. olcsó árak, másrészt a gyakori betiltások és elkobzások miatt - sok nehézséggel kellett megküzdenie. A két munkáspárt könyv jellegű magyar kiadványai, valamint szocialista és kommunista magyar szerzők művei már a húszas évek elejétől megjelentek. A harmincas években az ilyen szellemű művek száma is, minősége is tovább emelkedett. Szervezetten az Új Szó kiadóvállalata, e mellett a pozsonyi Schwartz, az eperjesi Pallas kiadó és baloldali munkáslapok jelentették meg őket.

A vázolt körülmények egyenes következményeként a könyv- és lapterjesztés is megosztott volt, és számos nehézséggel küzdött. Belföldön a nem nagyszámú városi könyvesbolt csak részben látta el a feladatát. Mellettük a társadalmi, mozgalmi terjesztés is nagy szerepet játszott. A működő politikai pártok szervezetei, társadalmi, kulturális egyesületei, műhelyei számottevő részt vállaltak a világnézetüknek megfelelő könyvek, füzetek, hírlapok és folyóiratok terjesztéséből előfizetők gyűjtésével, kézbesítéssel vagy közvetlen árusítással. Magyarországon a Franklin-Társulat szlovákiai magyar írók műveiből külön sorozatot indított. Ebből 11 kötet jelent meg. Az egykorú adatok szerint a napilapok példányszáma összesen és naponként a korszak elején és végén 50.000 körül, a gazdasági válság éveiben 35.000 körül ingadozott, vagyis a magyar lakosság ellátottsága nem érte el a cseh lakosságénak felét.

Magyar kiadványok Jugoszláviában

Jugoszláviában a magyar könyv- és sajtókiadás szűk keretek között folyt.^[480] A szomszédos országok közül a magyar népesség itt volt legkisebb számú, mintegy 600.000.

Az alkotók kis tábora itt is két rétegből tevődött össze: azokból, akik eredetileg ezeken a területeken éltek, és azokból, akik a Tanácsköztársaság bukása, ill. a Bajai-Baranyai Szerb-Magyar Köztársaság megszűnése után idehúzódtak az ellenforradalmi üldözések elől. Ennek megfelelően az alkotói és kiadói tevékenység is szükségképpen két irányban indult el. Az egyik hagyományos, többé-kevésbé konzervatív polgári törekvéseket tükrözött, a másik a haladás különféle irányzatait képviselte.

Az első években elsősorban a hírlap- és folyóiratkiadás élénkült meg. A korábban is megjelenő magyar újságok egy része elevenebbé és tartalmasabbá vált, pl. a szabadkai Bácsmegyei Napló (később Napló), az újvidéki Reggeli Újság. Mindkettő irodalmi mellékletet is adott ki. Ugyanakkor egész sor új folyóirattal próbálkoztak, de azok hamar megszűntek. Majd néhány antológia jelent meg, pl. a Kéve (1928). Mígnem a harmincas években két olyan folyóirat is megindult: a Kalangya (1932-1944) és a Híd (1934-1940), amelyek jelentős irodalmi tényezővé fejlődtek. A Kalangyát Szenteleky Kornél és Csuka Zoltán, később Szirmai Károly, majd Herceg János szerkesztette. A baloldali, majd kommunista Híd szerkesztője előbb Lévay Endre, később Mayer Ottmár volt.

A magyar könyvkiadással eleinte néhány nyomda próbálkozott,de a művek nagy részét maguk a szerzők jelentették meg. Csak 1933-tól sikerült a könyvkiadást szervezetté tenni, a Kalangya Könyvtár és a Jugoszláviai Magyar Könyvtár megindításával. Az elsőben főként a magyar írók, pl. Arányi Jenő, Farkas Géza, Gergely Boriska, Radó Imre, Szirmai Károly művei jelentek meg. A másodikban a jugoszláviai irodalom több jelentős művét is kiadták magyar fordításban. A magyar könyvkiadás főként Újvidéken és Szabadkán összpontosult. Néhány könyv Zomborban, ill. Pécsett jelent meg. Magyarországon a jugoszláviai magyar könyv- és folyóiratkiadás termékei csak szűkebb körben váltak ismertekké.

Magyar kiadványok más európai és tengerentúli országokban

A többi európai ország közül elsősorban Ausztriában, Németországban, Franciaországban és a Szovjetunióban, továbbá Belgiumban, Svájcban, Angliában stb. jelentek meg magyar kiadványok.

Ausztriában Bécsben alakult ki a haladó magyar könyv-, hírlap- és folyóiratkiadás egyik legjelentősebb gócpontja. A Tanácsköztársaság bukása után átmenetileg vagy tartósan Bécsben állapodott meg a politikai menekültek legnagyobb része.

Az első években az újságok és folyóiratok egész sorának kiadásával kísérleteztek. A húszas években mintegy 50 újság és folyóirat jelent meg. A hírlapok közül a Károlyi Mihály politikáját támogató Bécsi Magyar Újság (1919-1924), a kommunista lapok közül pedig előbb a Proletár (1920-1922), majd az Új Március (1925-1933) tett szert nagy befolyásra. A hetilapok közül Az Ember (1919-1925), a folyóiratok közül Komját Aladár és Uitz Béla Egység c. folyóirata (1922-1924), Kassák Lajos lapja, a Ma (1920-1925), továbbá a Panoráma (1921-1923) és a Tűz (1921-1923) jelent meg hosszabb ideig, s terjedt el szélesebb körben.^[481]

A könyvkiadást részben osztrák, részben magyar kiadók végezték. Sok egyéb között Marx, Lenin, Bíró Lajos, Gábor Andor, Kassák Lajos, Kolozsvári Balázs (Kun Béla), Szép Ernő műveit adták ki. A magyar kiadók közül legnagyobb a Bécsi Magyar Kiadó volt.^[482] Az egyéni kiadók közül jelentős volt Gömöri Jenő Tamás kiadói tevékenysége,^[483] aki a korábban Budapesten kiadott "Modern Könyvtár" c. sorozatát "Új Modern Könyvtár" (1920-1922) címen Bécsben folytatta. Előbb Bécsben, majd Pozsonyban, ill. Prágában működött a szociáldemokrata Práger Jenő, aki 1931-től német és magyar nyelvű könyvek kiadásával foglalkozott.

Németországban elsősorban Berlinben és Münchenben adtak ki magyar nyelvű vagy magyar tárgyú kiadványokat, pl. Illés Béla, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály műveit, Berlinben a Voggenreiter kiadónál jelent meg több romániai, szlovákiai és jugoszláviai magyar író műve is.

Franciaországban, főként Párizsban, az időszak második felében élénkült meg a magyar könyv- és lapkiadás, amikor a fasizmus előretörése lehetetlenné tette, hogy a magyar baloldali emigráció német nyelvterületen tevékenykedjék. Közel 50 lapot és folyóiratot indítottak el.^[484] Közülük leghosszabb életű a Párizsi Munkás volt, amely 1924-1939 között különböző címeken pl. Új harcos, Fáklya, Szikra, Osztályharc, Riadó, Szabad szó stb. jelent meg, s amelyet a magyar és a francia hatóságok egyaránt üldöztek. Rövidebb életű volt a Párizsi Újság, a Párisi Futár, a Március 8, a Köztársaság, a Párizsi Hírlap, a folyóiratok közül pedig a Horizont (1930-1934), az Üzenet (1939), a Magyar Szemle (1934-1949) stb.

A magyar nyelvű könyvkiadás a harmincas években vesz lendületet. A szerzők között Károlyi Mihály, Kémeri Sándor (Bölöni Györgyné) és mások nevével találkozunk. Legjelentősebb kiadói kezdeményezésnek indult a "Monde magyar könyvei" c. sorozat,^[485] amely Károlyi Mihály támogatásával, Bölöni György és Aranyossy Pál közreműködésével indult meg. Barbusse Le Monde c. folyóirata kiadójánál akartak haladó szellemű műveket magyarul megjelentetni és Magyarországra juttatni. A sorozatban 1930-ban négy mű készült el: Taraszov-Rogyinov: Csokoládé, Glaeser: A 902-esek, Szilágyi András: Új Pásztor és Hasek: Infanteriszt Svejk viszontagságai a nagy háborúban (3 kötet). Magyarországra különböző utakon, főként a dunai hajók munkásai segítségével, művenként 600-700 példányt sikerült becsempészni. Eljutottak e könyvek Csehszlovákiába, Romániába, Jugoszláviába, a Szovjetunióba, Ausztriába és több amerikai országba is. A sorozatnak komoly sikere volt, új magyar művek kiadását is tervbe vették, de a sorozat anyagi és szervezési nehézségek miatt megszakadt.

A Szovjetunióban a magyar könyv- és folyóiratkiadás két szakaszát kell megkülönböztetnünk. Az első szakaszban, 1918-1922 között, az újságok, könyvek és füzetek zöme a magyar hadifoglyok számára készült, azokat igyekeztek mozgósítani a Nagy Októberi Szocialista Forradalom mellett. Az újságok nagy részét a fogolytáborokban szerkesztették. A legnagyobbak Moszkvában, ill. Petrográdban jelentek meg, s az oroszországi magyarok forradalmi mozgalmának összefogására, elméleti megalapozására törekedtek. Nyomtatásban 1915-1921 között 51 forradalmi lapot adtak ki, amiből 35 szibériai, 16 pedig európai területen jelent meg.^[486] A kézírásos, ill. sokszorosított lapok száma 42. Ezek Szibériában keletkeztek, és többségükben polgári jellegűek voltak. A forradalmi lapok közül legjelentősebbek: Nemzetközi Szocialista (Pétervár, 1917-1918), Szocialista Forradalom (Moszkva, 1918-1919, szerk.: Szamuely Tibor), a Forradalom (Omszk, 1918, szerk.: Ligeti Károly), Roham (Irkutszk, 1918-1921, szerk.: Sugár Béla), Ébredés (Szamara, 1918, szerk.: Bajor Béla), Vörös Újság (Kiev, 1919), Vörös Újság (Moszkva, 1919-1921), Világszabadság (Taskent, 1918-1920, szerk.: Lóránt Ferenc). E forradalmi lapok fontos eredménye, hogy elősegítették annak a kommunista politikus- és újságírócsoportnak a kialakulását, amely a Tanácsköztársaság idején a szocialista forradalom és sajtó létrehozásában itthon vezető szerepet töltött be.

A könyvkiadás a sajtóval egyidőben, annak kiegészítésére indult meg.^[487] Moszkvában már 1918 elején megjelent a Kommunista Könyvtár hat füzete, amelyek Kun Béla, Bucharin, Lenin, Marx írásait és a bolsevik párt programját tartalmazták. Ezek jó részét a Tanácsköztársaság idején itthon is kiadták. Még ugyanennek az évnek a végén megjelent egy másik sorozat is "Forradalmi írók" címen, amelynek 17 füzetében jobbára magyar szerzők: Kun Béla, Szamuely Tibor írásait adták ki. Később, 1919-1921 között Moszkvában folytatták a "Kommunista Könyvtár"-t, amelyben Marx, Lenin, Bucharin, Zinovjev, Trockij, Kun Béla és Szántó Béla munkája és több fontos dokumentum látott napvilágot. Ugyancsak kiadták Moszkvában 1920-1922 között a "Forradalmi írások" újabb sorozatát is, amelyben Lenin, Bucharin, Lunacsarszkij, Zinovjev, Kun Béla, Varga Jenő, Pogány József és mások írásai jelentek meg.

A sajtó- és könyvkiadás második szakasza a húszas-harmincas évek fordulóján kezdődött meg a Sarló és Kalapács (Moszkva, 1929-1937), s ezt követően az Új Hang (Moszkva, 1938-1941) c. folyóiratok kiadásával. Mindkettő 2500-3000 példányban jelent meg, s ha nehezen is, de eljutott mindenhova, ahol magyarok éltek. A Sarló és Kalapács 1934-től Proletárirodalom címen irodalmi melléklettel is bővült. E folyóirathoz két könyvsorozat is csatlakozott. 1930-tól jelent meg a "Sarló és Kalapács Könyvtára", amelyben 27 ideológiai-politikai jellegű művet publikáltak Lenin, Molotov, Krupszkaja, Sztálin, John Reed, továbbá Münich Ferenc, Lengyel József, Madarász Emil, Komját Aladár s mások írásaiból. 1932-től adták ki a "Sarló és Kalapács Kis Könyvtárá"-t, amely Hidas Antal, Zalka Máté, Madarász Emil, Illés Béla, Kahána Mózes és mások írásait juttatta el a közönséghez. Az Új Hang a népfront politikai támogatását, a forradalmi demokratikus hagyományok ápolását tekintette feladatának, és döntően segítette az új szocialista irodalmi művek megalkotását, hozzáférhetővé tételét, a korábbi magyar irodalom haladó íróinak korszerű értékelését, az orosz és szovjet irodalom legjobb íróinak és műveiknek megismertetését, a szocialista irodalomszemlélet és kritika kialakulását.

Ezen kívül jó néhány irodalmi művet, dokumentumot a szovjet kiadók önállóan jelentettek meg - leggyakrabban az Idegennyelvű Kiadó -, pl. Hidas Antal, Kun Béla, Kahána Mózes, Karikás Frigyes, Gergely Sándor, Illés Béla, Bebrits Lajos és mások munkáit.

Észak- és Dél-Amerika nagy országaiban is számottevő magyar nyelvű hírlap-, folyóirat- és könyvkiadás folyt, mivel az Amerikai Egyesült Államokban mintegy 500-600.000, Kanadában megközelítően 40.000, Brazíliában 33.000, Argentínában 10.000 lehetett a magyar lakosság száma.^[488] A magyar sajtó- és könyvkiadást jelentős mértékben elősegítette, hogy az amerikai országokba települő magyarok között viszonylag sok író, újságíró volt, de ezek többnyire csak az amerikai film- vagy könyvipar számára dolgoztak, könnyű irodalmi szórakoztatásra törekedtek.

Az Amerikai Egyesült Államokban a magyar nyelven megjelenő hírlapok száma 45-60 között váltakozott. Közülük a legismertebb a New York-i Amerikai Magyar Népszava, a baloldali Kanadai Magyar Munkás és az Új Előre. A lapok nagy része helyi érdekű kiadvány volt.

5. Bibliográfia, dokumentáció

A tudományos tájékoztatás formáinak és módszereinek fejlesztésében még a korábbi állapotokhoz képest is visszaesés következett be. Egyfelől a tudományos kutatás viszonylag kis terjedelme miatt az igények sem jelentkeztek kellő súllyal. Másfelől az állam, ill. a társadalom keveset fordított a tájékoztatás korszerű intézményeinek és formáinak kialakítására. A kutatók a tájékoztatást általában csaknem minden területen maguk végezték, személyesen tájékozódtak a szakirodalom ama részeiben, amelyek nyelvismeretük és a rendelkezésre álló anyagi keretek alapján számukra egyáltalán elérhetők voltak.

A tudományos munka szűk keretek között, nagyobbrészt az egyetemeken és főiskolákon, kisebb részben pedig állami kutatóintézetekben folyt.^[489] A népgazdaság két nagy ága közül a mezőgazdaság inkább az államra hárította, az ipar számottevő részben maga vállalta a kutatás és kísérletezés terheit. Jóllehet a kutatás számos szakterületen nemzetközi színvonalon állott, külföldön is figyelmet és elismerést keltett (pl. Szent-Györgyi Albert Nobel-díja, több egyetemi tanár meghívása külföldi egyetemekre stb.), egészében mégis nagyon korlátozottan, elégtelen, elavult felszereléssel, kevés munkatárssal, központi irányítás és egybehangolás nélkül végezték.

A tájékozódás már a hazai kiadványok terén is nehézségekkel járt. A magyar nemzeti bibliográfia ebben az időszakban töredékes maradt.^[490] A Magyar Könyvészet éves kötetei 1921-1923 és 1930-1935 között a könyvkereskedelem kiadványaként, 1936-1941 és 1941-1944 között az Országos Széchényi Könyvtár, ill. a Magyar Szociográfiai Intézet kiadványaként jelentek meg. Az 1924-1929. évek terméséről azonban még éves összeállítás sincs. A dualizmus korában rendszeresen elkészülő 10 éves összefoglalások elmaradtak. A szakbibliográfiák közül is csupán néhány tudományágé, a filozófiáé, a klasszika-filológiáé, a matematikáé, és a kémiáé készült el. Hasonlóképpen csak töredékes a nyilvántartás a korabeli magyar sajtóról is, folyóiratcikk-bibliográfia pedig egyáltalán nincs. E kor kiadványanyagának rendszerezése mindmáig a fontos könyvészeti feladatok közé tartozik.

Még kevésbé lehet kielégítőnek tekinteni a külföldi szakirodalomban való tájékozódást. A külföldi kiadványok maguk is már eleve nagy hiányokkal és csak viszonylag kis részben kerültek az országba. Az első világháború éveiben sok fontos folyóiratévfolyam és könyv nem volt megszerezhető, s e hiányok számottevő részét később sem lehetett pótolni. Sőt fedezet hiányában éveken át erősen korlátozni kellett a külföldi beszerzéseket. A hiányt enyhítette, de nem küszöbölhette ki, hogy 1923-ban Magyarország is csatlakozott az 1886-os brüsszeli nemzetközi csereegyezményhez, és az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központon keresztül hazánk is bekapcsolódott a nemzetközi kiadványcserébe. A második világháború azonban hasonló, vagy még nagyobb kieséseket okozott, mint az első.

A külföldi szakirodalomról tájékoztatást többnyire csak a szakfolyóiratok adtak, meglehetősen szórványosan. A tájékoztatás egyik új formáját: a dokumentációt készítette elő Káplány Géza úttörő elvi tanulmányaival. A párizsi dokumentációs világkongresszuson (1937) felvetett problémák és ajánlások nálunk is nagy érdeklődést keltettek a szakkönyvtárosok, valamint a műszaki szakemberek körében. Az oxfordi (1938) és zürichi (1939) értekezletek ezt még jobban elmélyítették. A külföldi eredményeket, a hazai feladatokat és terveket Káplány Géza foglalta össze, és ő indította meg a Műszaki Bibliográfiai Tájékoztatót. A dokumentációs és könyvtári munka szükségszerű kapcsolatait pedig Witzmann (Veredy) Gyula fejtette ki. Az elvi vizsgálódásokon és a kezdeti próbálkozásokon azonban nem jutottak túl.

6. Könyvtárak

Az ellenforradalom hatalomra jutásakor a könyvtárügyben két irányban is gyökeres változás következett be. Az egyik mennyiségi: a könyvtárak számának és állományának erős csökkenése. A másik minőségi: a könyvtárpolitika célkitűzéseinek és tartalmának teljes megváltozása, a könyvtárügy társadalmi szerepének és jelentőségének visszaszorulása. A Tanácsköztársaság forradalmi szocialista könyvtárpolitikáját a dualizmus korának régi könyvtárpolitikája váltotta fel. Sőt az ellenforradalomé még annál is jóval konzervatívabbnak bizonyult.

A mennyiségi változásokat részint az ország területének jelentős csökkenése, részint a háborús pusztulások idézték elő. 1920-ban a könyvtárak számában és állományában az alábbi változások következtek be:^[491]

Könyvtártípus	Könyvtárak
	száma összesen	állománya összesen (kötet)
Népkönyvtárak	5961	1.111.033
Tudományos és közművelődési könyvtárak	1348	9.328.306
Együtt	7309