A szervezett magánhatalom

A tömegtájékoztatási eszközök, a médiumok hatalma nagy hatalom, de hatalmuk függő, másodlagos hatalom, mivel annak a szolgálatában állnak, aki finanszírozza tevékenységüket.

Ma két független, elsődleges hatalom létezik Magyarországon: az egyik a szervezett közhatalom - az egyre szegényebb, egyre kevesebb hatáskörrel rendelkező állam -, amelynek anyagi forrása az adó, a másik az egyre erősödő szervezett magánhatalom, amelynek az anyagi forrása a magán-ellenőrzés alá vett pénzrendszer, a hitelnyújtás és kamatszedés magánmonopóliuma. Az önálló civil társadalom, mint független harmadik tényező azért nem tud megerősödni, és hatékonnyá válni, mert nincs saját anyagi bázisa, csak igen korlátozottan tudja finanszírozni saját tevékenységét. Ha a közhatalom tartja el a civil szervezetet, akkor attól válik függővé, ha a szervezett magánhatalom pénzeli, akkor annak lesz előbb-utóbb a kiszolgálója. Ezért félrevezető minden olyan állítás, hogy úgymond "ki a pártokkal a közszolgálati tömegtájékoztatás irányításából, mivel a civil szervezetek képviselői tárgyilagosabban és hatékonyabban látnák el a kurátori feladatokat".

A szervezett magánhatalmat nem könnyű beazonosítani, mivel soha nem jelenik meg nyíltan a saját neve alatt. Legfőbb működési elve annak az elhitetése, hogy nem is létezik. Mindig valamilyen álcázó intézmény, fedőszervezet mögé rejtőzik. Ezt az immáron nemzetközileg megszervezett magánhatalmat arról lehet felismerni, hogy - így vagy úgy -, de kétpólusú társadalom létrehozására törekszik a világ országaiban. E céljának az eléréséhez a háttérerők szerteágazó hálózata, és rejtett struktúrái állnak a rendelkezésére. Eszmerendszere a liberalizmus, amely mind jobboldali, mind baloldali változatában elsősorban az ő érdekeit szolgálja. A liberalizmus lényege, hogy a pénzügyi- és gazdasági hatalom, - és vele együtt a politikai döntéshozatal is - elsősorban a szervezett magánhatalomé legyen, és ne a szervezett közhatalomé, az államé. A szervezett magánhatalom nem az értéktermelő munkán alapuló gazdasági egyenjogúságot és esélyegyenlőséget, vagyis a társadalom többségének az érdekeit képviseli, hanem a pénzrendszert kisajátító, azt a saját magánmonopóliumaként működtető pénzoligarchia, azaz egy elenyésző kisebbség ellenőrzetlen hatalmát testesíti meg. A társadalomnak a privatizált pénzrendszer függőségébe került többsége - kamatjáradék formájában - évről-évre hatalmas privát-adót fizet a pénz szervezett magánhatalmával rendelkező kisebbségnek. A pénzoligarchia a többséget képviselő demokratikus államot is legyőzendő riválisának tekinti, és ezért folyamatosan törekszik a gyöngítésére. Még ma is további közhatalmi jogosítványokat igyekszik a "bürokrata vízfejnek" becsmérelt államtól megkaparintani. A társadalom félrevezetésére tudatosan egybemossa az egykori pártállami elit vezette kommunista államot, egy elenyésző kisebbség diktatúráját, a demokratikusan legitimált és ellenőrzött állammal, a társadalom többségének az egyedüli érdekképviseletével.

A pénzoligarchia uralmi törekvései érdekében átértelmezte a demokráciát. Az a demokrata, aki baloldali, vagy jobboldali liberális eszméket és célokat vall, azaz elismeri, hogy a pénzkartell szervezett magánhatalmának az alapjához - hitelnyújtási és kamatszedési magánmonopóliumához - nem szabad hozzányúlnia. Pedig ez a privatizált, magánellenőrzés alá került pénzrendszer a magyar társadalom példátlan elszegényedésének a legfőbb okozója. A megélhetési politológusok, szakértők és a pénzoligarchia más szellemi lakájai ezt a pénzmonopolista rendszert nevezik - a társadalom tudatos megtévesztésével - piacgazdaságnak, holott pontosan ez a magánpénzrendszer akadályozza meg a gazdasági esélyegyenlőség, a valódi vállalkozói szabadság és piacgazdaság létrejöttét. A gazdasági demokrácia hiánya szükségszerűen üresjáratúvá teszi a politikai demokráciát is. Aki pedig a közhatalomtól, az államtól elvett monetáris felségjogokat - a pénzkibocsátást, hitelezést, kamat- és árfolyamszabályozást - vissza akarná adni a társadalom túlnyomó érdekét képviselő demokratikus államnak, azt nyomban baloldali, vagy jobboldali szélsőségesnek kiáltják ki. A közérdeket képviselő ilyen személy szalonképtelenné válik a szervezett magánhatalom számára, és kiszolgáló személyzete a legkülönfélébb címkéket ragasztja rá. A közpénzrendszer és az alacsony kamatozású közhitelezés visszaállítása nélkül a politikai demokrácia alapját képező gazdasági demokrácia sem valósítható meg.

Van-e gazdasági demokrácia?

A politikai demokrácia alapja a gazdasági demokrácia. Mind a bal-, mind a jobb-liberális közgazdászok szerint viszont gazdasági demokrácia nincs, ez a meghatározás tudományosan nem értelmezhető. Berend T. Iván akadémikus sem tudott mit kezdeni vele, amikor-e sorok írója kérdést intézett hozzá e tárgyban. Gazdasági demokrácia azonban elméletileg is, gyakorlatilag is lehetséges és szükséges. Egyetlen szóval meghatározva monopóliummentességet jelent, de jóval több ennél.

Csak monopóliummentes gazdaság biztosíthatja a gazdasági élet szereplői számára az egyenlő esélyeket, az azonos feltételek szerinti részvétel lehetőségét a piaci versenyben. A gazdasági versenyben is - a tisztességes sportvetélkedőkhöz hasonlóan - induláskor biztosítani kell a résztvevők esélyegyenlőséghez való demokratikus jogát. A monopolhelyzet azonban előjogokat biztosít egyes gazdasági szereplőknek a többiek, végső soron a társadalom egészének a kárára. A monopólium lényegéhez tartozik, hogy diktál, kikényszeríti magának az egyoldalú előnyöket, és így a gazdasági élet diktátorává válik. Ha pedig a gazdasági élet szereplői nem azonos feltételekkel vesznek részt a piaci versenyben, akkor nincs vállalkozói szabadság, nincs gazdasági esélyegyenlőség, nincs piacgazdaság. A gazdasági demokrácia elsősorban az azonos esélyek és feltételek biztosítása a piaci versenyben résztvevő - jogilag mellérendeltségi és nem alárendeltségi viszonyban álló - vállalkozók számára. A gazdasági élet szereplői nem egyenlők, de a versenyzés feltételeinek, a játékszabályoknak és azok alkalmazásának, a piaci versenyben is egyenlőknek kellene lenniük. Ezért ha a legfontosabb tulajdon - a pénzrendszer - magántulajdonba kerül és ez által a monetáris jogok gyakorlása egy szűk csoport magánmonopóliumává válik, akkor az értékelőállító fizikai gazdaságban is a pénzoligarchia tulajdonában lévő nagyvállalatok jutnak uralkodó szerephez.

Ha az állam már nem tulajdonos, vagy csak igen korlátozottan az, akkor a közérdeket képviselő demokratikus államnak hatékony szabályozással kell megvédenie a gazdasági esélyegyenlőséget a privilegizált helyzetű monopóliumok visszaéléseitől. Nem az állami szabályozás gyengítésére, hanem jelentős megerősítésére van szükség, mert csak így lehet korlátozni a monopóliumok gazdasági diktatúráját, és érvényesíteni a társadalom egészének érdekeit a szervezett magánhatalom önzésével szemben. Az államnak kemény szankciókkal kell kikényszerítenie, hogy a reálgazdasági-teljesítmény és a valódi verseny döntse el, ne pedig a kivételezettséget biztosító monopolhelyzet, hogy mely vállalkozók és vállalatok lesznek a győztesek, és melyek a vesztesek. A közérdeket érvényesítő államnak ezért vagy biztosítania kellene a magánmonopóliumoktól való mentességet, vagy ha erre nem képes, akkor legalább hatékony szabályozással meg kellene fékeznie tevékenységüket. A pénzügyi és reálszférában egyaránt monopolhelyzettel rendelkező szervezett magánhatalom előszeretettel nevezi önmagát "piacnak", mintha a piac csupán annyit jelentene, hogy "nem állami". A piacgazdaság működését nemcsak az állami monopóliumok, hanem a magántulajdonban lévő monopóliumok is veszélyeztethetik.

Ha a demokratikus állam a közérdek szolgálatában gyakorol monopol-jogokat, akkor az hatékonyan szolgálhatja a közjót, mivel ez az állam a választópolgárok ellenőrzése alatt áll. A privatizáció és dereguláció eredményeként a pénzmonopolista oligarchia tulajdonában lévő termelői és kereskedelmi monopóliumoknak viszont nem kell tekintettel lenniük a közérdekre és a közjóra. Egyetlen feladatuk van: minél több pénzt előállítani a pénzből, minél nagyobb hozamot biztosítani a befektető pénzvagyontulajdonosoknak. Ha lehet, akkor a gonddal és kockázattal járó reálgazdaság megkerülésével - spekulációval, pénzpiaci műveletekkel - kell szaporítani a pénzt, ha pedig nem lehet kikerülni az árut és szolgáltatást előállító termelőgazdaságot, akkor monopolhelyzetek kialakításával kell elérni, hogy minél több profithoz jusson a nemzetközi pénzoligarchia. Az előállítandó hozam mértékét pedig megszabja a pénz után elvárt és önkényesen meghatározott kamatjövedelem, amely automatikusan növekszik teljesen elszakadva a reálgazdaság lehetséges növekedésétől. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy a pénz csupán a gazdasági folyamatok közvetítésére szolgáló nélkülözhetetlen, de önmagában mégis csak értéktelen jel, amelyet a pénzoligarchia kezében lévő központi bankok maguk állítanak elő. Használatáért azért kell kamat és hozam formájában megsarcolni az értékelőállító gazdaság szereplőit, hogy a pénzoligarchia munkanélküli jövedelmének a nagyarányú és stabil növekedése biztosítva legyen.

1990-ben Magyarország az egyik rosszat lecserélte egy másikkal. A reálszocializmus állammonopolista rendszere helyébe az angolszász gyökerű kamatkapitalizmus magán-pénzmonopóliuma lépett. Lehetett volna választani az 1913 (az amerikai magántulajdonú központi bank, a FED megalakulása) előtti amerikai gazdasági rendszert, amelyben az értékelőállító fizikai gazdaságé volt az elsőbbség, és amely erőteljesen korlátozta a monopóliumokat a szabad vállalkozáson alapuló termelőkapitalizmus, vagyis a piacgazdaság érdekében.

Erkölcsös gazdaság

Miért van szükség a gazdasági demokráciára, a közpénzrendszer visszaállítására és az olcsó közhitelezésre? Azért, mert a magánpénzrendszer és a termelőgazdaság monopolizálódása szükségszerűen elszegényíti a társadalom túlnyomó részét, míg 5-10%-a számára biztosítja a folyamatos gazdagodást, elmélyítve és véglegessé téve a társadalom megosztottságát. Egyetlen kormánynak sincs erkölcsi alapja a hatalom gyakorlására, ha nem tudja biztosítani a társadalom minden tagja számára azt a gazdasági rendszert, - azokat a tulajdoni és pénzügyi viszonyokat, - amelyek lehetővé teszik az általános jólétet és a közjó érvényesülését. Ezt a feladatot eddig csak a természetjogra alapozott modern és szuverén nemzetállam tudta teljesíteni. A történelem tanúsága szerint erre semmilyen nemzetekfeletti birodalmi rendszer nem volt képes. A szervezett közhatalmat és a szervezett magánhatalmat egyaránt korlátozó államok feletti jog, a JOG uralma - itt az egyetemes-érvényű természetjogról, isteni-eredetű jogról, és nem parlament által elfogadott törvényről van szó - nem érvényesülhet ott, ahol egy különálló birodalmi főhatalomé az elsőbbség, legyen ez a birodalom keleti, nyugati, vagy a nemzetközi pénzvilág mindent behálózó birodalma. Ha feltesszük a kérdést: jobb lett-e a magyar népnek a sorsa, hogy most már nem kommunista tervgazdaságban, hanem kamatkapitalizmusban él, és hogy növekedett-e Magyarországon az egy főre és egy négyzetkilométerre eső gazdasági teljesítmény és jövedelem, akkor a tényeknek megfelelően csak határozott nemmel válaszolhatunk. Arra is tagadó választ kell adnunk, hogy többet tud-e nyújtani a mostani - kétségtelenül demokratikus formák között működő - állam, a közérdek és a közjó érvényesítőjeként az ország polgárainak az 1990 óta bevezetett új tulajdoni rendszerrel?

A magyar nemzet jelentős részének nem nőtt az új tulajdoni rendszer bevezetésével az alkotó potenciálja. A polgárok - egyes privilegizált csoportoktól eltekintve - nem tudják hatékonyabban kibontakoztatni szellemi erőforrásaikat. Keresztényként tudjuk, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, és teremtményei közül egyedül őt ruházta fel az alkotó értelem isteni szikrájával. Ezt úgy is kifejezhetjük, hogy a természeti fejlődés eredményeként egyedül az ember rendelkezik azzal az értelmi potenciállal, amely lehetővé teszi saját életterének a kiterjesztését a természettel, elsősorban a bioszférával való termékeny kölcsönhatása és tudatos anyagcseréje révén. A jelenlegi kamatkapitalizmus azonban mindent alárendel a kamatjáradék és profithozam növelésének. De az ember kamatjáradék és profittermelő eszközzé - intelligens igavonó barommá - való redukálása ellentmond a természeti törvényeknek, keresztényi szempontból pedig az isteni parancs nyílt megszegése. A tulajdon van az emberért - minden emberért! - és nem az ember a tulajdonért.

Hazánkban baloldali- és jobboldali liberális retorikával kísért gazdasági ellenforradalom zajlott le a tulajdonviszonyok területén, mivel a közérdek és közjó szolgálatára rendelt tulajdon el lett véve azoktól, akik létrehozták, és át lett adva - ellenszolgáltatás nélkül - olyan privilegizált, külföldiekből és belföldiekből álló, szűk csoportnak, amely ezt a korábbi közvagyont magángazdagodása céljára, és gyakran a társadalom érdekeit sértve működteti. A magánosítás ugyanis nem azt jelentette, hogy az állam helyett az állam polgáraié lett a vagyon. A "nem állami" nem azonos a civil társadalommal. A "nem állami" kifejezés ma elsősorban a bankrendszert és a korporációkat birtokló pénzvagyonos réteg szervezett magánhatalmát jelenti. A pénzoligarchia, amikor további állami jogosítványokat követel már megszerzett monetáris monopóliuma és fizikai vagyona mellé, előszeretettel nevezi önmagát "civil társadalomnak", holott az igazi civil társadalomnak nincs saját anyagi bázisa, és ezért nem is képes hatékonyan megszervezni önmagát. Érdekérvényesítő képessége nem erősödik, hanem állandóan gyengül. Amikor a demokratikus állam "túlhatalmát" támadják a liberális véleményformálók, valójában arról van szó, hogy a pénz szervezett magánhatalma terjeszkedni próbál a társadalom egészéhez tartozó, annak érdekeit védelmező szervezett közhatalom, a demokratikus állam rovására. A pénzoligarchia hálózata ehhez az illegitim hatalomszerzéséhez a kiszolgáltatott és manipulált civiltársadalmat használja álcázásul és fedezékül.

Magyarországon a felelőtlenül ideimportált kamatkapitalizmus helyett a jóléti állam szociális piacgazdaságára, vagyis vegyesgazdaságra lenne szükség, ahol a közérdeket szolgáló, de versenyképes nyereséget előállítani nem tudó iparágak, illetve közművek köztulajdonban vannak, és ahol a tulajdonos magyar vállalkozói réteg a gazdaság meghatározó tényezője. A vegyesgazdaság szerves alkotóeleme a hatékony állami szabályozás, az igazságos közteherviselés, a nagy jövedelmek adóztatás útján történő társadalmi újraelosztása. Nyugat-Európában is az egykor oly sikeres jóléti állam rohamos lebontása helyett a monopóliumokat kellene betiltani, vagy korlátozni, helyreállítva a közpénzrendszert a monetáris szuverenitás visszavételével. A monetáris hatalmat, amely nélkül igazságos gazdasági- és tulajdonviszonyok nem alakíthatók ki, csakis a demokratikusan legitimált, választott törvényhozás és kormány gyakorolhatja. A közpénzrendszer visszaállítása nélkül nem lehet korlátozni a pénzmonopóliumot, valamint a termelői és kereskedelmi monopóliumokat. A monopolgazdaság diktatúra. A gazdasági diktatúra pedig aláássa a politikai demokráciát, mert a diktatórikus gazdaság nem fér össze a demokratikus közélettel. Ma már az Európai Unióhoz hasonlóan hazánkban is az a helyzet, hogy egyetlen demokratikusan választott testület sem szólhat bele érdemben a monetáris döntésekbe, vagyis a legfontosabb hatalmi kérdésekbe, mivel a monetáris politika meghatározása 1990 óta egy demokratikusan felelősségre nem vonható, el nem számoltatható szűk csoport magánmonopóliuma lett. Ezért az Európai Unió, de hazánk demokráciája is deficites. Csak egy szuverén magyar nemzetállam oldhatja meg igazságosan a tulajdonviszonyokat Magyarországon. A szuverenitás helyreállítását pedig a monetáris felségjogoknak a központi banktól való visszavételével kell megkezdeni.

A formális demokrácia álruhája

A szervezett magánhatalom nem nagyon látható, de annál inkább érezhető. Minél nagyobb a pénzoligarchia hatalma, annál nagyobb szüksége van szervezett magánhatalmának az elrejtésére és letagadására. Ez a hatalom nagyságához és erejéhez képest valóban kevéssé látszik, de a döntési központokat is lefedő hálózatának jelenléte félelmetesen érezhető. A legjobb rejtekhely autokratikus uralma számára a formális demokrácia. A politikai élet felszínén a bal-liberális és jobb-liberális pártok "hatalmas politikai csatákat" vívnak másodlagos, harmadlagos kérdésekről, gyakran álproblémákról, természetesen a pénzoligarchia áldásával. Az alibi-demokrácia színpadának a díszletei mögött pedig a szervezett magánhatalom képviselői hozzák meg a legfontosabb döntéseket. Így, pl. azt, hogy a magánpénzrendszer segítségével végzett folyamatos jövedelemelvonás az értékelőállítóktól a spekuláns pénztőkésekhez semmilyen körülmények között nem lehet társadalmi párbeszéd témája, és a monetáris hatalom privatizálása nem képezheti a választási küzdelem tárgyát.

A pénzkartell szervezetrendszerének legfőbb pillérei a központi bankok, az irányításuk alatt álló bankrendszerrel és pénzpiaci intézményekkel. Ennek a szervezett magánhatalomnak a "kormánya" a pénzpiacokat ellenőrző pénzdinasztiák nagybefektetőiből, és a nemzetközi bankrendszert működtető bankárkaszt vezérkarából áll. Ez a szűk és zárt oligarcha csoport - hatalmának megszilárdítása végett - világszerte kétpólusú társadalom kialakítására törekszik. A kétpólusú társadalomban egy kézbentartott integrált elit gyakorolja a hatalmat, a társadalom többi része pedig függőhelyzetű, pénzből- és fizetésből élő alkalmazott, vagy segélyezett személy. Ennek a kétpólusú társadalomnak az egyik formája a kommunista reálszocializmus, ahol a pártállami elit az államhatalom segítségével uralkodik a társadalom felett és rendelkezik annak vagyonával, az emberek életével. A kétpólusú társadalom másik formája a jelenlegi pénzuralmi magánmonopolista rendszer. Ebben a pénzvagyonos elit a magánpénzmonopóliuma révén uralkodik a gazdaság, a társadalom és az állam felett.

A kommunisták állammonopolisták, akik az állam segítségével rendelkeznek a pénzzel és a vagyonnal. A liberálisok pedig pénzmonopolisták, akik a pénz segítségével rendelkeznek a társadalom vagyonával és a hatalommal, beleértve az állam feletti ellenőrzést is. A rendszerváltoztatás ezért inkább csak módszerváltoztatás volt, mert az állammonopolista pártelit kollektivista uralmát a pénzmonopolista magánelit individualista uralma váltotta fel. Azaz a társadalom felett gyakorolt uralom módszere változott meg lényegében. A liberalizmus mind baloldali, mind jobboldali változatában egy szűk csoport hatalmi monopóliumát igyekszik kialakítani a gazdaságban és társadalomban. A liberális elituralom baloldali változata a kommunista diktatúra, amelyben az uralkodó csoport az állam segítségével biztosítja hatalmi monopóliumát. A liberális uralom "demokratikus", jobboldali változata a pénzvagyonos elit magánpénzmonopóliuma, ahol a pénzoligarchia monetáris hatalma segítségével ellenőrzi a gazdaságot és az államot. A liberális elvekre épülő formális demokrácia ennek az arctalan pénzviszonyokba elrejtett elituralomnak a kulisszája.

A szervezett magánhatalom kialakítója, működtetője és haszonélvezője tehát a pénzoligarchia, amely nemcsak a bankokat és a pénzpiacokat, - a globálissá növekedett pénzkartellt - ellenőrzi, hanem a reálgazdaság kis- és nagy szereplőit is. A pénzoligarchia monetáris hatalma révén élősködik a termelőtőke és az értékelőállító reálszféra egésze felett. A termelést végző vállalkozók munkája által megtermelt haszon jelentős része a hitelezési monopóliummal rendelkező pénzoligarchiához kerül kamatjáradék formájában. Ezért az értékelőállító vállalkozók nem a szervezett pénzhatalom részének, hanem az alávetettjének tekinthetők, akiket ez a hatalom kamatjáradék formájában folyamatosan megsarcol. A parazita pénzoligarchia piócaként élősködik az értékelőállító vállalkozókon. A kétpólusú társadalom kialakítására törekvő szervezett pénzhatalom csak megtűri, kihasználja és kizsákmányolja a kis- és közepes vállalatokat, a független középosztály anyagi bázisát, mivel végső célja ennek az önálló akaratképzésre képes középosztálynak a felszámolása. Amíg létezik egy erős, cselekvőképes középosztály, addig nem érezheti teljesen biztonságban magát a pénzoligarchia. A pénzoligarchia szervezett magánhatalmának ugyanis az értékelőállító termelőtőke és az önálló középosztály az igazi versenytársa, ez veszélyezteti uralmát, a társadalom felett gyakorolt hegemóniáját. A háttérhatalom vezérkara ezért a magyar társadalmat is minél előbb pénzügyi-gazdasági-politikai-szellemi vezetőkből álló integrált hatalmi elitre - amelyben a pénzoligarchiáé a döntő szó -, másrészt bérből- és fizetésből élő függőhelyzetű alkalmazottakra és segélyezett eltartottakra kívánja felosztani, azaz kétpólusúvá átalakítani, a középosztály folyamatos gyengítésével és minél előbbi felszámolásával.

Ezt jól szemlélteti, hogy a háttérhatalom utasítására miként adta át a szocialista párt vezetője az elsősorban őt illető miniszterelnök-jelöltséget a pénzoligarchia elit-csapatába tartozó, formailag pártonkívüli személynek 2001. május 17-én. Nem nehéz kitalálni e lépésnek a motívumait. Olyan kormánynak kell hivatalban lennie a választások után is, amely nem nyúl a pénzoligarchia monetáris monopóliumához. Ha FIDESZ, és a jelenlegi koalíció kormányképes marad, úgy folytatódhat a jelenlegi kurzus, hiszen ehhez a legfontosabb problémához ez a koalíció sem nyúlt hozzá. Ha viszont a FIDESZ csak egy olyan párttal tudna kormánytöbbséghez jutni, amely változtatna a központi bank státuszán, és visszavenné kormányzati hatáskörbe a monetáris szuverenitás gyakorlását, akkor már a FIDESZ és az MSZP nagykoalíciójára van szüksége a pénzhatalomnak. Egy ilyen nagykoalíció megalakítására viszont alkalmasabb az új jelölt, aki nem kényszerült az ellenzék vezetőjeként három éven át konfrontációs magatartásra a FIDESZ vezette koalícióval. Ez a kötözködő "mű-ellenzékiség" nem az MSZP elnökének a jellemében, hanem abban gyökerezett, hogy mesterségesen különbséget kellett kreálnia ott, ahol a lényeget illetően nincs, és a pénzoligarchia szempontjából nem is lehet különbség.

Visszatérve a pénzuralom elemzésére, a szervezett magánhatalom nemcsak a nemzeti vagyont veszi el a szervezett közhatalomtól - vagyis a demokratikus államtól -, hanem kisajátítja annak legfontosabb hatalmi jogosítványait is, elsősorban az állami szuverenitás részét képező monetáris felségjogokat. A választott parlament és a felelős kormány mozgásszabadságát folyamatosan a lehető legkisebbre igyekszik zsugorítani. Azt állítja, hogy az állampolgárok egyéni- és politikai szabadságjogainak a védelme még ma is az állam gyengítését igényli. Szándékosan nem tesz különbséget a kommunista diktatúra ellenőrzetlen állama, valamint a demokratikusan legitimált, és a társadalom által ellenőrzött állam között. A szervezett magánhatalom kiszolgálói szerint az állam nem rendelkezhet tulajdonnal, és saját bankja sem lehet, mert még egy demokratikus kormány is csak "saját klientúrájának a kiépítésére" használná maradék pénzügyi és gazdasági hatáskörét, és minden állami tulajdonlás csak a "korrupció melegágya" lehet. Ezek az ultraliberális szellemi lakájok elhallgatják, hogy az ellenőrzetlen magánhatalom a kamatjáradékból származó pénzével - amely a sokszorosa annak, amivel az állam rendelkezik - ugyanúgy létrehozza a saját klientúráját. Gazdasági-pénzügyi túlhatalmát pedig a korrupció legváltozatosabb technikáival alakítja át politikai döntésekké. Mindezt teszi a társadalmi méretű titkolódzás közepette. Hazánkban már nemcsak a közérdeket szolgáló államtitok és hivatali titok létezik, továbbá a személyiséget védő jogos adatvédelem. Ma a banktitok a piedesztálra emelt legérinthetetlenebb titok, amely minden fontos információt elrejt a monetáris hatalom működéséről, a társadalom felett uralmat gyakorló pénzelit tevékenységéről. Ez a rákos daganattá növekedett beteges titkolódzás a tájékozódási és tájékoztatási szabadság, a szólás- és sajtószabadság egyik nagy akadálya ma Magyarországon. A banktitoknak ez kultusza ma az arctalan pénzviszonyok mögött megbúvó egyik legtöbb kárt okozó cenzor.

A szervezett magánhatalom rendelkezik a társadalom részére rendelkezésre álló javak 80%-ával. Túlhatalma megnyilvánul abban is, hogy ő a tulajdonosa a magán-televízióknak, rádióknak és az írott sajtó csaknem 90%-nak. Az írott- és az elektronikus tömegtájékoztatás tulajdonlásával eléri, hogy csak az ő általa megszabott kérdések lehetnek a közéleti párbeszéd témái. Így, pl. arról nem lehet közéleti vitát lefolytatni a médiumokban, hogy a magyar társadalom eladósodása (külső és belső, állami és nem állami adósság együttesen, amely után elő kell állítani a hozamot) 1989 óta a négyszeresére, 80 milliárd dollárra nőtt, és a magyar nép az eladott nemzeti vagyon 80%-ért valójában nem kapott ellenértéket. Ma is csak az állam nettó adósságát közlik (ez ma 6 milliárd euró), holott az állam ma már csak 20%-kal részesedik a gazdaságból, és a magyar gazdaság többi része is el van adósodva és ennek az adósságszolgálati terheit is a magyar munkavállalóknak kell megtermelniük, és átadniuk a pénzvagyon tulajdonosainak. A pénzhatalom nem engedélyezi, hogy a társadalom megismerhesse, miként működik a magánpénzmonopólium rendszere, és hogy ennek a segítségével miként tudja egy arctalan pénzviszonyokba elrejtőző kis csoport minden évben elvonni a megtermelt érték 30-35%-át, azaz évente mintegy 8 milliárd dollárt, (2400 milliárd forintot). A magyar társadalom szegénységének ez az igazi oka, de erről nem szabad beszélni. Természetesen választási téma sem lehet. A parlamenti pártok közül csak egy párt vállalta el, hogy a magánpénzrendszer hibáiról beszéljen, és lépéseket tegyen a közpénzrendszer visszaállítására, arra, hogy a monetáris szuverenitás ismét a parlamentet és a kormányt illesse meg.

A sajtószabadság nagy veszélyben van, de nem a közszolgálati médiumok koalíciós befolyása veszélyezteti, hanem a szervezett magánhatalom saját lapjai, rádiói és televíziói. Ezekben a pénzhatalom érdekeit sértő témák még kérdések formájában sem hangozhatnak el. A közszolgálati tőmegtájékoztatás még mindig olyan szerkesztők domináns befolyása alatt áll, akik utasítás nélkül is a szervezett magánhatalomnak ehhez az íratlan elvárásához igazodnak. Közönséges félrevezetés tehát azt állítani, hogy a demokratikus állam, a szervezett közhatalom, - amely a társadalom többségét képviseli, és annak ellenőrzése alatt áll, - veszélyezteti a sajtószabadságot. A szervezett magánhatalom fojtja meg - pénzügyi eszközökkel - a sajtószabadságot. Ma a szervezett magánhatalom rejtőzködő diktatúrája az, amelyet le kell leplezni, amellyel szemben védekezni kell. Azok a magán-televíziók, amelyekben csak egy érdek- és értékrendszert képviselő személyek szólalhatnak meg a közéleti kérdésekről folytatott vitákban, ahol a "vita" résztvevői csupán az egymás álláspontját kölcsönösen erősítő véleményt hangoztatnak, az a szólás- és vélemény szabadság, a tájékoztatási és tájékozódási esélyegyenlőség megcsúfolása.

A szervezett magánhatalom a pénzével korrumpálja a tömegtájékoztatást. Leplezetlenül érvényesíti az "az, aki fizet, annak a véleményét kell hangoztatni" irányelvét. Juszt László, pl. szeret dicsekedni azzal, hogy mennyire tárgyilagos és demokratikus. De egyetlen alkalomról sem tudok - pedig gyakorta nézem kerekasztal beszélgetéseit -, hogy szóhoz engedett volna jutni a szervezett magánhatalommal szemben kritikus véleményeket hangoztató személyeket az ATV-ben sugárzott műsoraiban. Műsoraiban a pénz szervezett magánhatalma nem létezik. Pedig a szólásszabadság nem más, mint az eltérő vélemény hangoztatásának a szabadsága. Az, hogy a közönséget - az ellenvélemény kizárásával - csakis egyfajta vélemény meghallgatására lehet kényszeríteni közönséges cenzúra, amelyet a szervezett magánhatalom pénzével kényszerítenek ki olyan modern cenzorok, mint, pl. az ATV bal-liberális véleményformálói.

Két konkrét eseten szemléltetném a demokráciába csomagolt cenzori tevékenységet, és a közvélemény emberi jogokra hivatkozó álszent manipulálását. Az előbbire jó példa az, amikor az ATV-beszélgetések egyik állandó résztvevője, váltig állította, hogy az állami tulajdon a korrupció melegágya, és csak a kormányzó koalíció klientúrájának a kialakítására jó. Senki - a vitavezető sem - kérdezte meg, hogy a szervezett magánhatalom lényegesen több privát pénze vajon miért nem alkalmas korrumpálásra és magán-klientúra kialakítására? Az ilyen félrevezetés mögött az húzódik meg, hogy a pénz szervezett magánhatalma nem tűri, hogy a saját kizárólagos vadászterületének számító bankszférába, valamint a reálgazdaság hitelezésébe a közérdeket képviselő demokratikus állam - a középosztály megerősítése végett - beleszólhasson. A pénzhatalmat kiszolgáló ultraliberális véleményformálók jól ismerik ezt az igényt, és hajbókolva ki is elégítik. Így válnak lefizetett lakájokká, a szervezett magánhatalom cenzoraivá.

A közvélemény tudatos megtévesztésére és képmutató befolyásolására pedig jó példa a 40 értelmiségi által írott gratuláló levél a francia kormányhoz a zámolyi romák menedékjogi ügyében. A krokodilkönnyeket hullató, és emberbaráti érzelmektől csöpögő értelmiségiek levelükben mindössze a cigányságot sújtó szegénység legfontosabb okát hallgatják el, noha soraikban több szegénységkutató neves társadalomtudós is van. A közhelyektől hemzsegő írásban egy szóval sem említik, hogy a kamatszedő magánpénzrendszer bevezetése következtében több százezer magyar állampolgár elveszítette a munkáját, köztük a főleg szakképzetlen munkahelyeket betöltő cigányok is. A kamatszedő hitellel működtetett gazdaság csak olyan munkát tűr meg, amellyel egyszerre elő lehet állítani a pénzoligarchiának a nagy kamatot, az államnak az ugyancsak nagy adót, a korporációknak pedig a globálisan versenyképes nyereséget és önköltséget. Számos a társadalom számára szükséges munkát végző ember került az utcára, mivel munkája csak társadalmilag hasznos, de nem lehet rajta nyerészkedni, és nagy kamatjáradékot bezsebelni. Az uzsoracivilizáció 1990-es években történő kibontakozása óta az Európai Unióban is tartósan 18 millióra nőtt a nyilvántartott munkanélküliek száma (a tényleges munkanélküliek száma ennek a kétszerese), és a mai napig nem sikerült csökkenteni a számukat. Az ultraliberálisok azon állítása, hogy a "piac" (vagyis a nemzetközi pénzvilág vezérkara) majd automatikusan megoldja ezeket a társadalmi problémákat, tévedésnek bizonyult nemcsak Amerikában és az Európai Unióban, de Magyarországon is. A baloldali liberálisoknak, a mai szalon-szocialistáknak ki kellene mondaniuk, hogy a pénzoligarchia kamatszedő hitelpénzrendszere korlátozta a fizikai gazdaság termelő tevékenységét, és vette el az elsősorban szakképzetlen fizikai munkát végző cigány munkavállalóktól az életlehetőséget. Az a rendszer tette még sanyarúbbá a magyar cigányság életét, amelyet az ő ideológiai segítségükkel importáltak Magyarországra. Szabadságot ígértek, miközben tudatosan a pénzügyi függés és nyomor rendszerét vezették be a társadalom túlnyomó része számára. Demokráciát mondtak, de a pénzoligarchia uralmát valósították meg. Piacgazdaságot ígértek, és helyette a monopolgazdaság szálláscsinálói lettek. Ez az uzsoracivilizáció mélyen a lehetőségei alá szorította a magyar társadalmat, és különösen keményen sújtotta a halmozottan hátrányos helyzetű rétegeket, köztük a cigány lakosságot. Ezért a magyar társadalmat és a jelenlegi koalíciós kormányzatot tenni felelőssé, enyhén szólva lelkiismeretlenség.

Nemcsak a megfelelő jogszabályok és az anyagi eszközök hiányoznak ahhoz, hogy megvédhessük az egyre arrogánsabb magánhatalomtól a szólás-, sajtó- és tájékoztatási szabadságot, hanem hiányzik az a közvélemény is, amely kellő megvetéssel sújtaná ennek a hatalomnak a cinikus és álszent kiszolgálóit is. Figyelmünket a rejtőzködő szervezett magánhatalomra kell függesztenünk, mert ma elsősorban ez az arctalan hatalom uralkodik felettünk, vele kell megküzdenünk azért, hogy valóban mi formálhassuk saját sorsunkat.

2001. június
Leleplező 2001/3




Hátra Kezdőlap Előre