Kié a hatalom Amerikában?

(Első rész)

Világszerte egyre többen ismerik fel, hogy két Amerika van. Az egyik Amerika az alapító atyák, a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány Amerikája. A másik Amerika a pénzrendszert kisajátító pénzvagyon-tulajdonos elit, a Federal Reserve System és a korporációs vállalatbirodalmak Amerikája. Ma ez a hatalmi elit uralkodik az Egyesült Államokban. A nemzetközi pénzügyi közösség, amelyhez ez az uralkodó elit tartozik, természetesen tagadja, hogy övé lenne a főhatalom Amerikában. Tagadása nemcsak azért hatékony, mert tulajdonosként ellenőrzi a hatalmas ország tömegtájékoztatási rendszerét, nyomtatott és elektronikus sajtóját, hanem azért is hatékony, mert szigorúan eltitkolja azt az egyre jobban tapasztalható valós helyzetet, hogy a világ leggazdagabb országát sikerült a tartós és a végleges pénzügyi csőd állapotába juttatnia. Ezáltal az Egyesült Államok a nemzetközi pénzügyi közösség adósa lett, amely hitelezőként valójában diktálja akaratát a formálisan még demokratikus legitimációval rendelkező kormányzatnak. Ez a helyzet hosszú folyamat eredménye. Valójában már az Egyesült Államok megszületésénél is kulcskérdés volt, hogy lesz-e az országnak saját pénzrendszere, vagy pedig a brit anyaországból kell kölcsönöznie ezt a gazdaság működéséhez szükséges közvetítő-közeget, hatalmas kamatot fizetve a használatáért. Az Egyesült Államokat megálmodó és létrehozó alapítóatyák jól tudták, hogy a pénz önmagában értéktelen - de szükséges - jelrendszer, amit maguk is létrehozhatnak, és kamatmentesen a polgárok rendelkezésére bocsáthatnak, mint ingyenes közszolgáltatást. Ezért már az Egyesült Államok megszületésénél is az elsőszámú kérdés annak az eldöntése volt, hogy az új állam magánbankoktól kölcsönzött és tetemes kamattal terhelt hitelpénzt használjon-e, vagy pedig kamatmentes saját pénzt, amit maga állít elő csekély költséggel járó közszolgáltatásként.

A két Amerika küzdelme tehát az óta folyik, amióta létezik az Egyesült Államok. Ma már ismert, hogy az 1861-től 1865-ig tartó polgárháború hátterében is az amerikai pénzrendszer és az amerikai gazdaság feletti kontroll kérdése húzódott meg. 1913-ban a pénzoligarchia óriási győzelmet aratott, amikor sikerült keresztülvinnie a nyolc magánbank tulajdonában lévő Federal Reserve System létrehozását. Ezzel létrejött a világ leghatalmasabb magántulajdonban lévő pénzügyi kartellje, amely a saját magánmonopóliumává tudta tenni az Egyesült Államok pénzrendszerét. Az amerikai alkotmány rendelkezései ezt kifejezetten tiltják, mert az alapítóatyák tisztában voltak a magánpénzrendszer veszélyeivel, s világosan beleírták az Alkotmányba, hogy kizárólag a választott törvényhozás - a képviselőházból és a szenátusból álló Kongresszus - joga a pénz kibocsátása, a monetáris felségjogok és a pénzügyi szuverenitás gyakorlása.

1930-ban újabb fontos lépést tett előre a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése kiterjesztésében. Földgolyónk már akkor is gazdaságilag egyik legerősebb, a világ aranykészletének a többségét birtokló, és az I. Világháborúból győztesen kikerülő országát, amelynek el volt adósodva nemcsak a legyőzött Németország, hanem a győztesek közé tartozó Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország is, és akinek hatalmas összegekkel tartozott az egykori cári birodalom jogutódja: Szovjet-Oroszország, a nemzetközi pénzkartellnek sikerült véglegesen csődbe juttatnia és eladósítania. Ma az Egyesült Államok lakóinak a közös tulajdonát képező vagyon el van zálogosítva az államadósság fedezeteként, és többé nem a kormányzat rendelkezik vele, hanem a pénzoligarchia tulajdonában lévő Depository Trust Corporation, amelynek a központja New York városának központi városnegyedében, Manhattan-ben, a Water Street 55 szám alatt van.

A Depository Trust Corporation (Vagyonmegőrzési Társaság) anyavállalatként irányítja a CEDE Corporation-t, amelyet úgy is fel lehet fogni, mint a tulajdonképpeni Depository Trust Corporationt. De ide tartozik még a Federal Reserve Corporation, és a bankhatalom jogi meghosszabbításának a feladatkörét ellátó American Bar Association, vagyis az Amerikai Ügyvédi Kamara. Az amerikai pénzügyi, gazdasági és kereskedelmi élet legfontosabb törvényének számító "Uniform Commercial Code", vagyis az Egységes Kereskedelmi Kódex lehetővé teszi, hogy a Depository Trust Corporation, mint magántársaság, zálog alá vegye az USA vagyonát, és azzal, mint monetizált, azaz pénzzé átalakított hitellel rendelkezzen. A Depository Trust Corporation-nek ún. "lien"-je (biztosítékkal ellátott zálogjoga) van az Egyesült Államok vagyonára. A "lien" más vagyonával szemben támasztott követelés, vagyis adósság megfizetésének a biztosítására szolgál. Ez a zálogjog mindig adósságból származik, és a felek megállapodása (például jelzálogkölcsön), vagy a törvény hatálya (például adófizetési kötelezettség) alapján jön létre. A "lien"-nek nevezett zálogjog a vagyont nem ruházza át, és az mindaddig jogilag az adós tulajdona marad, amíg adósságszolgálati kötelezettségeit teljesíti.

Azért világítottuk meg a jogi összefüggéseket, mert ezekről a közvéleményt nem szokták tájékoztatni. Az 1921-ben elfogadott törvény, az Independent Treasury Act, (független kincstári törvény) lényegében átengedte a Federal Reserve System-nek, a FED-nek, vagyis egy 100%-osan magántulajdonban álló pénzkartellnek az Egyesült Államok pénzrendszerének, valamint Pénzügyminisztériumának az ellenőrzését. Érdemes felsorolni, hogy az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét betöltő magánkartellnek, a FED-nek, mely bankok (illetve jelenlegi jogutódaik) a tulajdonosai:

- Rothschild Bank of London
- Rothschild Bank of Berlin
- Warburg Bank of Hamburg
- Warburg Bank of Amsterdam
- Lazard Brothers of Paris
- Israel Moses Seif Banks of Italy
- Chase Manhattan Bank of New York
- Goldman, Sachs of New York
- Lehman Brothers of New York
- Kuhn, Loeb Bank of New York

Ha meg akarjuk érteni azt a pénzügyi káoszt és világgazdasági pangást, amely máris kibontakozott körülöttünk és várhatóan 2003-ban is folytatódik, s amelynek részét képezi a dollár értékének a tartós megingása is, felmerül a kérdés: miként jutott idáig a világ pénzügyileg, gazdaságilag és katonailag legerősebb országa, korunk egyetlen szuperhatalma? Hogy ezt megértsük vissza kell nyúlni a kezdetekhez. Az amerikai Alkotmány első cikkelyének nyolcadik és tizedik bekezdése így szól:

"A Kongresszus hatalommal rendelkezik...kölcsön felvételére az Egyesült Államok számára...pénz verésére, értékük és a külföldi pénzérmék értékének a megállapítására, valamint a súlyok és mértékek szabványainak meghatározására. Az állami értékpapírok és az Egyesült Államok forgalomban lévő pénzérméinek hamisítása miatt büntetések megállapítására...

Az egyes tagállamok nem verhetnek pénzt, nem adhatnak ki hitelleveleket, adósságok visszafizetésére csak arany- és ezüstpénzt állapíthatnak meg törvényes fizetési eszközként..."

Az alapító atyák tehát a legszigorúbban előírták az amerikai törvényhozásnak, a Kongresszus tagjainak, hogy valódi pénzt kell kibocsátaniuk, nem pedig fedezetlen papírpénzt nyomtatniuk. Az Alkotmány kifejezetten tiltja hitellevelek kibocsátást, vagyis olyan államkötvények, kincstárjegyek, adóslevelek forgalomba-hozatalát, amelyek pénzként használják az adósságot. Első olvasásra mindez nagyon világosnak tűnik. Ugyanakkor értelmezéséről, megmagyarázásáról eddig már több ezer oldalt írtak a szakértők. A probléma lényege az, hogy az amerikai Alkotmány egyértelműen megtiltja fedezetlen papírpénz kibocsátását a tagállamoknak, ugyanakkor azonban, nem nevezi meg a szövetségi kormányt is, mint a tilalom alanyát. Ezt értelmezték úgy egyesek, hogy a tagállamoknak nem szabad papírpénzt kibocsátaniuk, de a szövetségi kormányzatnak azonban ez meg van engedve. Ha az alkotmányozó alapítóatyák szándékait kutatjuk, akkor egyértelmű, hogy ez a tilalom a központi kormányzatra is vonatkozik. Ezt támasztják alá azok a pénzügyi kérdésekről folytatott viták, amelyek megelőzték az amerikai Alkotmány megfogalmazását, és amelyek az idézett alkotmányos rendelkezésekhez vezettek. Az Amerikai Alkotmányozó Konvenció ülésein felszólalók mind elítélték azt a gazdasági és pénzügyi káoszt, amit a fedezetlen papírpénz kibocsátása okozott.

Az első ilyen tapasztalatot az 1690-től 1674-ig terjedő időszakban szerezték, amikor is az új-angliai Massachusets-ben először használtak fedezetlen papírpénzt, hogy finanszírozzák a francia gyarmat, a ma is francia nyelvű kanadai tagállam Quebec, elleni háborút. A többi brit gyarmat követte Massachusets példáját és őket is elárasztották a fedezetlen hitellevelek. Ekkor még központi bank nem volt és a papírpénz hamarosan kicsúszott a hatóságok ellenőrzése alól. Ennek eredményeként olyan hatalmas infláció söpört végig az angol kolóniákon, amelyek egyes helyeken a 2300%-ot is elérték. Végül a londoni brit parlament közbelépett, megtiltotta az egyes kolóniáknak, hogy saját papírpénzt bocsáthassanak ki, s ezt a jogot kizárólag a Bank of England-nak, az akkor már működő magántulajdonú brit központi banknak tartotta fel. Miután a kolóniák által kibocsátott fedezetlen papírpénz teljesen értéktelenné vált, így az amerikaiak elkezdték használni az angol, francia és holland aranyérméket. Ennek eredményeként az árak ismét az értéket fejezték ki s a végeredmény gazdasági fellendülés lett. Ez maradt a helyzet egészen az 1756-tól 1763-ig tartó hétéves háború idejéig.

Az amerikai gyarmatok és a brit anyaország közti feszültség kiéleződése azonban ennek a virágzásnak véget vetett. A londoni központi bank már nem tudta ellenőrizni a gyarmatok pénzrendszerét, ezért az amerikai kolóniák ismét a bankópréshez nyúltak. Nemcsak az egyes tagállamok bocsátottak ki papírpénzt, hanem a megalakult Kontinentális Kongresszus is, amely a függetlenségre törekvő - és konföderációt alkotó - amerikai brit gyarmatok új állama volt. A kontinentális hadsereg azonban nem kapott elég pénzt a Kongresszustól, ezért maga is kezdett pénz helyettesítésére szolgáló hitelleveleket kibocsátani. Ezen óriási pénzáradat következtében a gazdaság óriási károkat szenvedett. De az amerikaiak többsége nem volt tisztában azzal, hogy a gazdasági bajok legfőbb okozója a fedezetlen papírpénz.

Mindennek a közvetlen következménye a gazdasági jólét megszűnése volt. A gazdasági nyomorúságot a nagymértékű infláció okozta. 1775-ben a gyarmatok pénze, a "continental" 1 arany-dollárt ért. 1778-ban már csak 25 centet. 1779-ben kevesebbet ért, mint 5 cent. S később már nem volt alkalmas arra, hogy forgalomban lévő pénz legyen.

Azok szenvedtek a legtöbbet a fedezetlen papírpénz áradatától, akik a leginkább bíztak a kormány által kibocsátott papírpénzben. Miután Anglia egykori gyarmatairól van szó, ebben az időben az ún. whig-ek voltak azok, akik hazafias meggyőződésből tartották a papírpénzt és, miután ez elértéktelenedett, elveszítették egész életük megtakarítását. A tory-k ezzel szemben, akik nem bíztak sem a kormányban, sem a papírpénzben, olyan gyorsan túladtak rajta, ahogyan csak tehették. S papírpénzüket valódi fizikai tárgyakra, illetve aranyra cserélték be. A lakosságnak ez a része viszonylag kevés veszteséggel vészelte át ezeket a nehéz időket.

Mindez még élénken élt az Amerikai Alkotmányozó Konvenció küldötteinek emlékezetében, amikor azok 1787-ben Philadelphiában nekiláttak az Alkotmány kidolgozásának. A küldöttek szinte egyhangúlag arra törekedtek, hogy olyan alkotmányt készítsenek, amely megakadályozza, hogy bármely tagállam és különösen a szövetségi kormányzat, fedezetlen papírpénzt bocsásson ki. Az alapító atyák, ahogyan az Alkotmányozó Konvenció tagjait nevezték, a leghatározottabban meg akarták tiltani a szövetségi kormánynak, hogy állampapírnak nevezett hitelleveleket bocsásson ki. Eredetileg a Konföderációs Cikkelyekből átvették azt a megfogalmazást, hogy: "...az Egyesült Államok törvényhozásának joga van pénzt kölcsönvenni, és hitelleveleket kibocsátani." Miután ezt a rendelkezést újra átgondolták és megvitatták, úgy döntöttek, hogy eltávolítják a készülő Alkotmányból. Így az Alkotmányba az a szöveg került bele, hogy hitelleveleket az Egyesült Államok, illetve tagállamai nem bocsáthatnak ki.

A dollár megszületése

A szövetségi kormányzat tehát arra kapott felhatalmazást, hogy pénzérmét bocsásson ki, és annak az értékét meghatározza. Más szavakkal, a Kongresszusnak jogában állott, hogy meghatározott súlyú nemesfémet - meghatározott értékkel felruházva - pénzként hozzon forgalomba. Ebben az időben a spanyol ezüst-érmék szolgáltak ténylegesen pénz gyanánt. A Kontinentális Kongresszus által létrehozott bizottság felhatalmazást kapott, hogy a forgalomban lévő érméket vizsgálja meg. Közzétettek egy listát arról, hogy a különböző forgalomban lévő pénzérméknek mi az egymáshoz viszonyított értéke. 1785. július 6-án a Kongresszus, vagyis az Egyesült Államok törvényhozása, egyhangúlag az ún. spanyol dollárt fogadta el az USA hivatalos pénzegységének. Thomas Jefferson azonban úgy vélte, hogy ez nem elégséges. Ez a pénzérme mind súlyát, mind minőségét tekintve megbízható volt, de azért még ez is változó minőségben került forgalomba. A Kongresszus ezért felhatalmazást kapott, hogy a forgalomban lévő pénzérméknek az értékét meghatározza. Jefferson ezt mondotta erről:

"Ha úgy döntünk, hogy a dollár legyen a mi pénzegységünk, akkor pontosan meg kell határoznunk, hogy mi a dollár. Ez a pénzérme, különböző időkben, különböző súlyban és finomságban, valamint eltérő értékben fordul elő." Két évre rá a Kongresszus rögzítette, hogy 1 ezüst-dollár 371.25 granum (24,057 gramm) színezüstöt tartalmaz. Minden más pénzérmét és annak értékét, ehhez az ezüst-dollárhoz kell viszonyítani. Amikor a spanyolok fokozatosan csökkentették az általuk forgalomba hozott ezüstérme ezüsttartalmát, egyre nagyobb nyomás nehezedett az amerikai kormányra, hogy biztosítsa a dollár értékét. Alexander Hamilton pénzügyminiszter 1791-ben sürgette olyan szövetségi pénzkibocsátás létrehozását, amely garantálni tudja az ezüst-dollár minőségét és értékét. Hamilton egyaránt megengedhetőnek tartotta az arany és az ezüstérmék kibocsátását.

Ebben az időben az amerikai Kongresszus még kettős-rendszerben gondolkozott s mind arany, mind ezüst érméket ki akart bocsátani. Ez nem volt szerencsés elgondolás, mert a történelem tanúsága szerint a kétfajta nemesfémben kibocsátott pénzek rendszerint zavarokhoz vezettek, s vagy az egyik nemesfém-pénz vagy a másik eltűnt a forgalomból. Ez részben azért van így, mert mindig van bizonyos változás az arany és az ezüst egymáshoz viszonyított értékében, amely az adott nemesfém keresletétől és kínálatától függ. Az Egyesült Államok történetében is hasonló folyamat játszódott le. A kezdetekkor megállapították, hogy az arany piaci értéke hozzávetőleg tizenötszöröse volt az ezüst értékének. A Pénzérme kibocsátásáról szóló törvény 1792-ben az aranynak az ezüsthöz viszonyított értékét 15:1-hez arányban állapította meg. Ezután a szövetségi kormány kibocsátotta az "Eagle"-nek (Sasnak) nevezett 10-dolláros aranyérméket, ami más szavakkal azt jelentette, hogy az arany pénzérme tízszeresen ért többet az ezüst pénzérménél. Mivel 10 ezüst érme együttesen így több ezüstöt tartalmazott, mintha a 15:1 arányt vesszük alapul, ezért máris kettős érték alakult ki.

A közkeletű vélekedéssel ellentétben a Kongresszus nem teremtett pénzt, amikor aranyérméket vert. Az Egyesült Államok pénze továbbra is az ezüst-dollár maradt. S ez szabta meg az aranyérmék értékét is. A Kongresszus csupán annyit tett, hogy engedélyezte az aranyérmék verését, és önkényesen meghatározta azok értékét. Ehhez még azt is hozzátette, hogy mind az ezüst, mind az arany pénzérme, amely a szövetségi kormány pénzverdéjében készül, törvényes fizetési eszköz. Azt is kimondták, hogy halálbüntetéssel sújtanak mindenkit, aki megrontja a kibocsátott pénzérmék minőségét. Az 1849-ben kibocsátott "Coinage Act" (Pénzverési Törvény) legfontosabb rendelkezése a szabad pénzverés volt. Ennek értelmében bármely polgár elvihette ezüstjét vagy az aranyát az Állami Pénzverdébe, és egy minimális díjért azt érmékké alakíthatta át saját személyes használatára. A kormány csupán technikai feladatot látott el, mikor a nemesfémekből érmét vert, és állami jelzéssel igazolta azok megfelelő súlyát és tisztaságát. Az állam feladata tehát ugyanaz volt, mint amikor ellenőrzi a forgalomban lévő mérlegek pontosságát. Az alkotmány írta elő, hogy a szövetségi kormány kötelezettsége a mértékegységek meghatározása és azok ellenőrzése.

Ebben az időben tehát az értéket hordozó fizikai termékeket és szolgáltatásokat előállító polgárnak még joga volt ahhoz, hogy a termékei kicserélésére szolgáló jelet is ő maga állítsa elő állami segédlettel és jóváhagyással. Vagyis a közvetítő jel, a pénz, előállítása még nem volt egyes kivételezett személyek magánmonopóliuma, amelynek a segítségével uralkodhatnak a termelő gazdaság szereplői felett. Ha ugyanis magánmonopóliummá válik a közvetítő jel előállítása és kikölcsönzése, akkor használatáért kamat formájában sarcot lehet szedni a termelőmunkát végzőktől, akik ilyen jel hiányában nem tudják tovább adni - eladni -termékeiket.

A szabad pénzverés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok gazdasági élete fellendült. Amikor 1934-ben, a Nagy Gazdasági Válság idején elfogadták a "Gold Reserve Act"-et (Aranytartalékról szóló törvény) az nemcsak a nemesfém pénzérmék veretését tette illegálissá, hanem bűncselekménnyé minősítette azt is, ha az egyes állampolgárok aranyat birtokolnak.

Szilárd pénz a gazdasági fellendülés alapja

A fiatal Egyesült Államok úgy lépett be a történelembe, hogy az alapítóatyák világosan rögzítették: milyen pénzrendszert akarnak? Visszatekintve úgy tűnik, az egyetlen hiba, amit elkövettek az volt, hogy szabályozni akarták az arany és az ezüst közti arányt. Helyesebb lett volna, ha a szabadpiacra bízzák az átváltási arányok kialakítását, figyelemmel az értük kapott árukra és szolgáltatásokra. Amikor létrehozták a 10-dolláros "Eagle" aranyérmét, az arany ezüsthöz viszonyított értéke emelkedni kezdett és hamarosan meghaladta a 15:1-hez arányt. Ez az "Eagle" forgalomból való eltűnéséhez vezetett.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az Amerikai Alkotmány tehát tiltja mind az egyes tagállamoknak, mind a szövetségi kormányzatnak, hogy fedezetlen papírpénzt bocsássanak ki. Ez volt a határozott szándéka az alkotmányt fogalmazó alapítóatyáknak, akik keserű tapasztalatokat szereztek a bankóprés nyomán létrejött hatalmas inflációról a Függetlenségi Háború idején. A gazdasági szükséglet létrehozta az ezüst-dollárt és a szabad pénzverési törvényt. Mindez elvezetett a szilárd pénz és a gyors gazdasági fejlődés időszakához. Ez addig tartott, amíg az amerikaiak újabb nemzedéke elfeledkezett a korábbi rossz tapasztalatokról s engedett a már akkor is létező nemzetközi pénzügyi közösség nyomásának, s lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok visszatérjen a hitellevelek, vagyis a fedezetlen papírpénz kibocsátásához.

Az alapítóatyák által lefektetett monetáris rendszer a kollektív géniusz termékének tekinthető. Semmikor a történelemben nem volt még olyan felkészült emberekből álló alkotmányozó testület, amelynek oly sok tagja értette, hogy miként működik a pénzrendszer, milyen veszélyeket rejt magában a fedezetlen papírpénz és a hitellevél, valamint az inflációnak nevezett álcázott és igazságtalan adóztatás. Az amerikai Alkotmányozó Gyűlés tagjai szilárdan elhatározták, hogy igazságos és stabil pénzrendszert teremtenek. A pénzrendszerrel kapcsolatos súlyos problémák nem e szabályozásból következtek, hanem abból, hogy az utódok letértek az amerikai Alkotmány útjáról.

A nemzetközi pénzügyi közösség rátelepszik Amerikára

Az Egyesült Államoknak az első központi bankja már akkor létezett, amikor még az amerikai Alkotmányt csak fogalmazták alkotói. A Kontinentális Kongresszus 1781 tavaszán fogadta el a róla szóló törvényt és a következő évben már a Központi Bank meg is kezdte működését. Ekkor még arra számítottak, hogy Kanada majd csatlakozik az amerikai gyarmatokhoz, és ezért ez a bank a Bank of North America (Észak-Amerika Bankja) nevet viselte. Ezt a bankot Robert Morris, a Kongresszus egy tagja szervezte meg, aki egy politikusokból és kereskedőkből álló tömörülés vezetője volt. Ennek tagjai arra törekedtek, hogy az új állam utánozza Anglia merkantilizmusát.

A merkantilizmus a kereskedők és államférfiak egyik legfontosabb gazdaság-filozófiai irányzata volt a 16. és a 17. században. Eszerint a gazdasági tevékenységet az államnak kiterjedten és erős mértékben szabályoznia kell. Az államvagyon alapjának a kincset és a nemesfém rudakat tekintették. A kereskedelmet úgy szabályozták, hogy export-többletet érjenek el, és ezáltal fémpénz áramoljon az országba. Olyan szabályozási eszközöket alkalmaztak, mint a tengeri áruszállítást érintő hajózási törvény, amely korlátozta a gyarmatok kereskedelmét az anyaországgal és támogatta az exportot, továbbá megadóztatta az importált feldolgozó-ipari termékeket. Ezt a doktrínát Adam Smith skót filozófus és közgazdász bírálta az 1776-ban megjelent "A nemzetek gazdagsága" című könyvében. Smith szerint a merkantilizmus a termelőt részesítette előnyben a fogyasztóval szemben, és ezáltal csökkentette a gazdasági rendszer hatékonyságát. A Robert Morris-féle csoport magas adókat akart bevezetni azért, hogy abból finanszírozni lehessen az erős, központi kormányzatot. Szorgalmazták magas vámtarifák alkalmazását a hazai ipar támogatására. Emellett nagy szárazföldi hadsereget és erős haditengerészetet kívántak fenntartani, hogy biztosítsák a külföldi országokba vezető kereskedelmi útvonalakat. Robert Morris gazdag philadelphia-i kereskedőként (Philadelphia ekkor még az Egyesült Államok fővárosa volt) előnyös hadiszállítási üzleteket kötött a Függetlenségi Háború idején. Gondosan tanulmányozta a pénzrendszer működését, és 1781-ben a Kongresszus tagjai körében nagy tekintélyre tett szert, mint pénzügyi szakértő.

A Bank of North America (az Észak-Amerikai Bank) az angol központi bank, a Bank of England mintájára lett megszervezve. Ez a bank is a részleges tartalék gyakorlatát folytatta, vagyis jogában állt több papírbankjegyet kibocsátania, mint amennyi tényleges arany-, illetve pénztartalékkal rendelkezett. Ekkor még szigorúan elő volt írva, hogy a forgalomban lévő papírbankjegyek hányad részének kell meglennie a banknál nemesfém - vagyis igazi pénz -formájában. Az állam ekkor még jogszabállyal nem kényszerítette polgárait, hogy ezeket a bankjegyeket fogadják el pénzként, azaz közhasználatban lévő közvetítő közegként. A kormány azonban hozzájárult ahhoz, hogy a polgárok e bankjegyek névértéke szerint fizethessék adóikat és illetékeiket, ami azt eredményezte, hogy a gyakorlatban ugyanazt a funkciót tudta ellátni, mint a nemesfémből készült pénzérmék. Ennek a banknak még, eltérően a ma működő központi bankoktól, nem volt joga kibocsátania az ország hivatalos pénzérméit. Ugyanakkor már monopóliummal rendelkezett a pénz forgalomba-hozatala területén, mivel más bankoknak nem állt jogukban, hogy bankjegyeiket forgalomba hozzák. Ezen túlmenően ez a bank őrizte a szövetségi kormányzat pénzletéteit, és ezeket saját banki tartalékának használva annak a többszörösét kölcsönözte ki állami célokra bankjegy formájában, természetesen magas kamatjövedelmet húzva e nem létező, de hitel formájában mégis kikölcsönzött "pénze" után is.

A Bank of North America alapító okirata megkövetelte, hogy magánberuházók biztosítsanak 400.000 dollár indulótőkét. Amikor Morris nem volt képes ezt a pénzt összeszedni, akkor politikai befolyását kihasználva megszerezte magának a kormányzat tartalékait. Miután bankjába került az az arany, amit az Egyesült Államok Franciaországtól kölcsönzött, ő azt részleges tartalékként használva bankjegy formájában többszörös mennyiségben kölcsönözte ki. Vagyis a pénz eme "titkos tudománya" már ekkor is igen kifizetődő volt. A világ jelenlegi pénzrendszerének, és a ma már részét képező magyar pénzrendszernek is, ez a titka, csak fejlettebb, kifinomultabb változatban. Magyarországon jelenleg teljesen magánkézben van a pénzkibocsátás. A nemzetközi pénzügyi közösség megtiltotta valamennyi ellenőrzése alá került államnak, hogy pénzügyi szuverenitása alapján saját maga bocsássa ki a gazdasági élet közvetítő közegének használt egyezményes jelet: a pénzt. Ez ma a központi bankok előjoga, amelyek viszont mind a pénzügyi oligarchia tulajdonában vagy ellenőrzése alatt állnak. Ha az állam jogilag - de jure - a tulajdonos, akkor sem szólhat bele de facto, azaz ténylegesen a központi bank érdemi működésébe. Ez a nemzetközi pénzkartell kizárólagos felségjoga.

A Bank of North America működési engedélyét a háború végeztével a Kongresszus nem hosszabbította meg. Amikor az Alkotmányozó Konvenció az Alkotmányba iktatta a papírpénz használatának a tilalmát, az Egyesült Államok soha nem látott gazdasági fellendülés korszakába érkezett. Az Alkotmány megtiltotta a törvényhozásnak, hogy papírpénzt hozzon forgalomba, de nem tiltotta meg neki, hogy pénzkölcsönöket vegyen fel. Köznapi értelemben a pénz kölcsönvétele azt jelenti, hogy a már meglévő pénzt veszünk kölcsön. Amikor azonban a bankárok adnak kölcsön pénzt, valójában nem kölcsönöznek, hanem létrehoznak olyan pénzt, ami addig nem létezett. A pénzvilágnak ez a titkos bankári nyelvhasználata ma sem ismert az átlagember számára, és nem volt ismert az éppen megszületett Egyesült Államok polgárai számára sem. Nem értették, hogy a magánbankok által kibocsátott bankjegyek miként szolgálhatnák pontosan ugyanazt a célt, mint amikor az állam működteti a bankóprést, és az állami pénzjegynyomda bocsátja ki az állam papírpénzét.

A már ekkor is működő pénzügyi háttérhatalom tervbe vette egy olyan bank létrehozását az Egyesült Államokban, amely felhatalmazást kap a pénz létrehozására, és az így megkreált pénznek a kikölcsönzésére az államnak. Az így kibocsátott hitelleveleket, bankjegyeket aztán törvény útján - állami eszközökkel - rá kell kényszeríteni a lakosságra, hogy azt használja pénzként, gazdasági teljesítménye közvetítő közegéül. Így az Alkotmány rendelkezése is teljesül, amely megtiltotta a Kongresszusnak, hogy hitelleveleket, papírpénzt bocsásson ki. Ugyanakkor a magánbank ezt megteheti, és kikölcsönözheti ezt a legbiztonságosabb hitelezőnek, az államnak. Az állam ugyanis adózási monopóliuma révén mindig fizetőképes marad. Ezen elgondolásokra építve megszületett a First Bank of the United States koncepciója. A javaslatot 1790-ben az akkori pénzügyminiszter, Alexander Hamilton terjesztette a Kongresszus elé. Hamilton korábban Robert Morris-nak volt az egyik munkatársa, ennyiben nem meglepő, hogy az új bank felállítását javasolta. Ugyanakkor Hamilton az Alkotmányozó Konvenció idején a szilárd, 100 %-osan fedezett pénz elkötelezett híve volt. Elképzelhető, hogy Hamilton, Morris és más ún. föderalisták, azért akarták távol tartani az államot a pénzkibocsátástól, mert már ekkor úgy gondolták, hogy ezt a létrehozandó központi bankra kell ráruházni, amelyik nem áll politikai ellenőrzés alatt, és ennyiben sokkal jobban szolgálhatja a háttérben meghúzódó szervezett pénzhatalom érdekeit.

Hamilton javaslatát az akkor külügyminiszteri tisztséget betöltő Thomas Jefferson erősen ellenezte, és így vette kezdetét az a nagyon is heves politikai csatározás, amely több évtizeden át zajlott az amerikai törvényhozásban. Ez a csatározás volt egyébként, ami létrehozta az Egyesült Államokban a pártrendszert. A föderalisták Hamilton eszméit támogatták, az anti-föderalisták, akiket később republikánusoknak neveztek: Jeffersont. Jefferson azzal érvelt, hogy az Alkotmány nem jogosítja fel a Kongresszust, hogy létrehozzon egy központi bankot, vagy egy ehhez hasonló intézményt. Ez más szóval azt jelentette, hogy akkor ez a jog megmaradt az egyes tagállamok hatáskörében, illetve továbbra is az állampolgárok összessége dönthet róla.

Hamilton ezzel szemben aztl állította, hogy az adósság hasznos, ha megfelelő korlátok között tartják és, hogy az amerikai nemzetnek több forgalomban lévő pénzre van szüksége ahhoz, hogy a növekvő kereskedelem zavartalanul bonyolódhassék. Hamilton szerint csak egy ilyen központi bank lenne képes megfelelő nagyságú hitel nyújtására. Ezen túlmenően, ha az Alkotmány nem is szól nevesítve egy ilyen központi bank létrehozására szóló felhatalmazásról, ugyanakkor ez egy ún. "implied power", azaz beleértendő jogosultság, mert erre szükség van ahhoz, hogy az Alkotmány további rendelkezéseit végre lehessen hajtani.

Jefferson kijelentette: "Egy magánellenőrzés alatt álló központi bank, amely fel van jogosítva a közhasználatú pénz kibocsátására, nagyobb fenyegetést jelent az emberek szabadságjogai számára, mint egy fegyverben álló hadsereg." .... "Nem szabad megengednünk, hogy az uraink örökké tartó eladósodásba taszítsanak."

Ezzel szemben Hamilton így érvelt: "Nem lehet sikeres az a társadalom, amely nem egyesíti a gazdag egyének érdekét és hitelét az állam érdekével és hitelével." ... "A nemzeti eladósodás, ha nem túlzottan nagy, nemzeti áldás lesz számunkra."

A pénzhatalom második kísérlete központi bank létrehozására

Kiélezett viták után, végül is Hamilton elgondolásai érvényesültek, és 1791-ben a Kongresszus 20 évre szóló felhatalmazást adott a Bank of the United States működésére. Ennek a banknak a példaképe ugyancsak az angol Bank of England volt, ami más szóval azt jelenti, hogy pontosan utánozta a korábban megszűnt Bank of North America-t. Az új bank elnöke is Robert Morrisnak az egyik partnere, Thomas Willing lett. Ez a bank is monopóliumot szerzett a bankjegyek kibocsátására. Ezek használata megint nem volt kötelező, de az állam elfogadta, hogy polgárai ezzel a banki hitellevéllel törlesszék adójukat, és az állam felé irányuló egyéb tartozásukat. És ismételten ez a bank vált az állami pénzalapok kezelőjévé. A bank alapszabályzata előírta, hogy a pénzbetéteiket elhelyező polgárok kívánságára minden időben köteles beváltani a bankjegyeket igazi nemesfémből való pénzérmékre, azaz valódi pénzre. A bank tehát kötelezve volt arra, hogy mindenkor rendelkezzen az általa kibocsátott papírbankjegyeknek a 100 %-os fedezetével. Alapszabálya szerint alaptőkéjének a 80 %-át magánberuházóktól kellett összegyűjtenie, és a szövetségi kormány csak annak 20 %-át biztosította. De ez csak amolyan könyvelési trükk volt, mivel a kormány által nyújtott összeget azon nyomban kölcsön is adták a kormánynak, pontosan ugyanabban az összegben. Ugyanakkor szükség volt erre a 20 %-ra, mert ezt tartalékként használva mindig igénybe vehették a magánbefektetők számára, ha a bank pénzeszközei megfogyatkoztak. A bank csak 8 millió dollár összegyűjtése után kezdhette volna meg a működését. Ehelyett már akkor megnyitotta kapuit, amikor még csak 675.000 dollárja volt - állapítja meg John Kenneth Gallbraith.

Kik voltak ezek a beruházók? Gallbraith írja "Money: Whence It Came, Where It Went" (A pénz: honnan jött, hová ment/ Boston, 1975.) című könyvében, hogy a külföldiek birtokolhattak saját tulajdoni részt, de nem szavazhattak. Emögött az ártatlan mondat mögött az húzódik meg, hogy ebben az időben már a Rothschild-ház volt a meghatározó pénzügyi hatalom Európában, és a Bank of the United States létrehozása mögött is ennek a bankdinasztiának a pénzügyi és politikai ereje állt. A pénzügyi hatalom kutatói szerint a Rothschild-ház nemcsak beruházó, hanem a meghatározó hatalom volt a Bank of the United States mögött. Kezdettől fogva az volt az új bank elsődleges célja, hogy pénzt hozzon létre a szövetségi kormányzat számára. A magánszektor ellátása pénzeszközökkel másodlagos volt csupán. A megengedhető legnagyobb kamat 6 %-ban lett meghatározva. Ez nem tette jövedelmezővé az állampolgároknak való kölcsönzést, viszont megfelelő hozamot biztosított a banknak, ha a kormányzat és a nagyban hitelt felvevők számára kölcsönzött. A beruházók 2 millió dollárt invesztáltak a bankba, az viszont 5 éven belül már 8,2 millió dollárt kölcsönzött. Ez azt jelenti, hogy maga hozott létre, a saját "privát bankóprésével" 6,2 millió dollárt, hogy azt aztán kamatra kölcsönadja az államnak és az említett nagybani hitelfelvevőknek.

Az így forgalomba-hozott fedezetlen papírpénz, amelyet a kormányzat állami kiadások útján szétterített a gazdaságban, természetesen nagy aránytalanságot hozott létre egyrészt a forgalomban lévő pénz, másrészt a termelőgazdaság által előállított árúk és szolgáltatások között. Ahogyan a dollár értéke csökkent, mert egyre több pénz lett szétterítve azonos mennyiségű árura és szolgáltatásra, az árak viszont ugyanilyen arányban emelkedni kezdtek. Azaz az árak öt év alatt 72 %-kal emelkedtek, ami más szavakkal azt is jelenti, hogy a pénzvagyonos réteg, amely a bankot működtette, a lakosság által megtakarított pénz 42 %-át elkobozta saját magának. Az inflációnak a járványa, amely oly sok szenvedést okozott a gyarmatok lakóinak, most ismét rátelepedett Amerika új nemzedékére. Ezúttal a járványt nem az állami bankóprés működtetése okozta, hanem a bankok által forgalomba hozott pénz fedezet nélküli része. A közös mindkettőben az volt, hogy az állam el lett adósítva. Az állam folyamatosan kamatjáradék fizetésére kényszerült a pénzvagyon-tulajdonosok javára. Jefferson ezért ki akarta egészíteni az Alkotmányt azzal a rendelkezéssel, amely megtiltja az államnak és a kormányzatnak, hogy kölcsönt vegyen fel.

Felvirágoznak a zugbankok

A "wildcat banks", vagyis "vadmacska bankok" nem azért kapták ezt a nevüket, mert törvénytelenek voltak, hanem azért mert távoli vidékeken ők látták el a banki tevékenységet. Ezek a bankok nem voltak híresek az aprólékos, kínosan pedáns számlavezetésről, vagy bankári tevékenységről. De ők is kötelesek voltak a letétek egy bizonyos részét készenlétben tartani arany-, és ezüstérmék formájában. A Bank of the United States azonban tekintélyes mértékben korlátozni tudta e bankoknak a tevékenységét, hasonlóan a városokban működő többi bankhoz. Ezt úgy érte el, hogy nem fogadta el azoknak a bankoknak a hitelleveleit, amelyek nem vállaltak garanciát hitelleveleik nemesfém érmékre történő becserélésére. Ehhez hasonlóan kezdett viselkedni a lakosság is, azaz ami nem volt jó a Bank of the United States-nek, azt ők sem fogadták el. Galbraith e bank javára írja, hogy szükség esetén a tagállami bankok segítségére sietett, ha azokat a hitelezők megrohanták. Így tehát ún. "lender of last resort", vagyis az utolsó menedék bankja funkciót is ellátta. Ez a funkció a modern központi bankok egyik legfontosabb tevékenysége és egyben létük végső igazolása is. A központi bankok a kereskedelmi bankok számára végső hitelforrást jelentenek, azaz a hitelezők végső mentsvárai. Ez az igény a szélsőséges pénzügyi válságok végén merül fel, amikor megrendül az emberek magánhitelekbe vetett bizalma, és magánköveteléseiket szilárd pénzeszközökbe kívánják konvertálni, amilyen például az arany, vagy a stabil valuta. Ez a nyomás nagy erővel nehezedik válság esetén a bankrendszerre, amelynek az értékpapírokba befektetett betéteit rövid határidőn belül kell készpénzé konvertálni. Amennyiben a bank nem képes gyorsan likviddé tenni pénzeszközeit, akkor az egész rendszert az összeomlás veszélye fenyegeti. Ezt előzheti meg a központi bank támogató közbeavatkozása, amelynek során saját forrásait bocsátja a megrendült bankok rendelkezésére. Ez úgy történhet, hogy hiteleket nyújt vagy megvásárolja a készpénzé nem átalakítható értékpapírjaikat, befektetéseiket.

A pénzrendszer szilárdsága természetesen közérdek, de azt feltételezni, hogy kizárólag csak egy szövetségi törvény által engedélyezett központi bank képes a pénzrendszer kilengéseinek a mérséklésére, egyenlő azzal, ha azt feltételezzük, hogy csak a politikusok, a bürokraták és a kormányhivatalok képesek megteremteni a szilárd pénzrendszert. Ez a vélekedés pedig távol áll az igazságtól. Ennek ellenére nem tagadható, hogy az Egyesült Államok bankjának a létrejövetele valóban megszilárdította az amerikai pénzrendszert. A központi bank működése természetesen inflációt is eredményezett, de az infláció nagyobb is lehetett volna, ha kizárólag csak kereskedelmi bankok tevékenykednek. A tények makacsul jelzik azt is, hogy a bank működésének az eredményeként az amerikai lakosság 5 év alatt elveszítette pénze értékének a 42%-át. Arra is figyelemmel kell lennünk, hogy ez a vagyonelvonás erősen szelektív módon történt, vagyis nem a pénzvagyonos gazdag rétegeket sújtotta, továbbá nem azokat a politikailag befolyásos személyiségeket, akik részt vettek ennek a banknak a létrehozásában.

Mindezek következtében fokozatosan növekedett a politikai nyomás a bankra. Thomas Jefferson, aki 1790 és 1793 között külügyminiszter, 1797-től 1801-ig alelnök, majd pedig két cikluson át az Egyesült Államok elnöke volt, követőivel együtt ellenezte ennek a központi banknak a működését, mert az volt a véleményük, hogy alkotmányellenes, és ők olyan pénzrendszert akartak, amely szilárd aranyalappal rendelkezik, és ezüst érméket használ. Az ellenkezők másik csoportját az ún. "wildcatters" (a wildcat jelentése vadmacska) helyi pénzintézetek jelentették, akik mindenféle kockázatos pénzügyi tranzakcióra kaphatók voltak. Közéjük tartoztak a telekspekulánsok és a korporációs birodalmakat építő nagyvállalkozók. E csoport hangadói azért ellenezték a központi bankot, mert olyan pénzügyi rendszert akartak, amely egyáltalán nincs szabályozva, semmi nincs tiltva, és még azt a korlátozást sem voltak hajlandók elfogadni, amit egy olyan központi bankhoz való tartozás jelent, amelynek a bankjegyei mögött csak részlegesen áll nemesfém-fedezet. Azt akarták, hogy valamennyi helyi bank lehetőséget kapjon a saját bankjegyének a kibocsátására, amit aztán a lakosság elfogad a gazdasági élet közvetítésére szolgáló közegnek, vagyis pénznek, mert gyakorlatilag pénzként fogják használni.

Amikor elérkezett e központi bank működési engedélyének a meghosszabbítása, akkor ez a kérdés osztotta meg e rendszer bírálóit és támogatóit. Csaknem egyenlő erőt képviseltek. Az Egyesült Államok törvényhozása, a Kongresszus is körülbelül két egyenlő erejű táborra oszlott. A szavazások döntetlen eredménnyel végződtek. Végül a bank engedélyének a meghosszabbítása nem sikerült és az egy szavazaton, mégpedig az akkori alelnök, George Clinton, szavazatán múlott. Így aztán 1811. január 24-én a Bank of the United States bezárta kapuit. A vesztesek azonban újrarendezték soraikat és a háború folytatódott. Magában a bankrendszerben vezető szerephez jutottak az egyes tagállamok által engedélyezett korporációk, amelyekhez nagyon is közel állott az előzőekben már említett "vadmacska" mentalitás. Egyre több helyi bank kezdett tevékenykedni és mindegyik létrehozta a maga bankjegyét, amit aztán helyileg pénzként használtak. Amennyiben pedig a közvetítő közeg, azaz a pénznek használt jelek mennyisége meghaladta a megtermelt konkrét javakat, árukat és szolgáltatásokat, akkor az inflációt vont maga után. Ez történt pontosan a fiatal Egyesült Államokban is ebben az időben. Ennek nyomán pedig egyre nőtt a lakosság elégedetlensége.

Ha a vállalkozói szabadságon és a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló piaci verseny hosszabb időn keresztül érvényesülhetett volna, akkor a piaci verseny minden bizonnyal előbb-utóbb helyreállította volna az egyensúlyt a termelőgazdaság és a gazdasági folyamatokat közvetítő jelrendszer, a pénz között. De ezt a lehetőséget eleve lehetetlenné tette az, hogy 1812-ben újabb háború tört ki az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. A háború ürügye az az angol sérelem volt, hogy amerikai tengerészek szolgáltak az Angliával konfliktusban álló francia hajókon, de ugyanezt sérelmezhették a franciák is, mert brit hajókon is szolgáltak amerikai tengerészek. Ez az ürügy alig tudta álcázni a háborús konfliktus valódi okát, vagyis azt, hogy a központi bankot szorgalmazó pénzügyi körök háborút akartak az Egyesült Államokkal, mivel számításaik szerint az jelentős profitjövedelemhez juttatta volna őket. Ez a háború rendkívül népszerűtlen volt és a Kongresszus arra kényszerült, hogy a fegyverkezés finanszírozására növelje az adókat. A központi kormányzatnak szüksége volt arra, hogy a tagállami bankok több pénzt bocsássanak ki, mint amennyi jövedelemhez a központi kormányzat az adóbevételei útján juthatott.

A szövetségi kormány ezért megengedte a bankok számának a növelését, és azt is, hogy bankjegyekkel megvásárolják a növekvő háborús adósságot. Ezek a gátlástalan helyi pénzintézetek hatalmas mennyiségű bankjegyet hoztak forgalomba az államkötvények vásárlására. A szövetségi kormány ezekért aztán fegyvereket vásárolt, illetve gyártatott az Új-Anglia nevet viselő, fejlett iparral rendelkező tagállamaiban. 1814. augusztusára már világossá vált, hogy az új-angliai bankok kivételével az összes helyi bank fizetésképtelen. Ezek a bankok már nem tudták bankjegyeiket átváltani a valódi pénzt jelentő arany- és ezüst pénzérmékre. A központi kormányzat azonban megengedte, hogy ennek ellenére tovább működjenek. Így kialakult az a gyakorlat, hogy akár van központi bank, akár nincs, ha a bankrendszer egésze inflációt gerjeszt, és csődbe jut, akkor az állam nem engedi megbukni őket, hanem a segítségükre siet. Az állami bankok elég bankjegyet bocsátottak ki ahhoz, hogy a szövetségi kormányzat az adót 45 millió dollárról 127 millióra emelhesse fel. Ez azt jelentette, hogy a dollár értéke az 1/3-át elveszítette korábbi vásárlóerejének. Amikor a betétesek rájöttek a csalásra, és elkezdték a bankjegyeiket valódi pénzre visszaváltani, akkor a bankok egyszerűen bezárták a kapuikat és biztonsági őröket béreltek fel azért, hogy megvédjék magukat felháborodott betéteseiktől. A pénzügyi és a politikai elit végül is közösen megfosztotta az amerikai polgárokat pénzük 66%-ától.

Thomas Jefferson ebben az időben már nem volt elnök, de igen nagy tekintélynek örvendett és nagy erőfeszítéseket tett, hogy rendbe szedje az Egyesült Államok pénzrendszerét. Ezt a pénzügyi káoszt az egész bankrendszerre kiterjedő közös nagy csalás okozta. A betétesek jóhiszeműen elhelyezték nemesfém pénzüket a bankokban, használták a forgalomban pénzként a pénzükért kapott papírbankjegyeket, és mindezt tették abban a hiszemben, hogy a bank kívánságukra bármikor becseréli a papírbankjegyeket valódi nemesfémből álló pénzre. Egyidejűleg azonban a részleges nemesfémtartalék mechanizmusa segítségével a bankok sokkal több papírbankjegyet bocsátottak ki, mint amennyi nemesfémből álló pénztartalékkal rendelkeztek. Természetesen az így kikölcsönzött, de már fedezetlen bankjegyekért is kamatot szedtek. Ezt a gyakorlatot az tette lehetővé, hogy a bankok mindig rendelkeztek annyi nemesfém tartalékkal, hogy azt a néhány ügyfelüket, aki éppen beváltani óhajtotta papír bankjegyét, ki tudják elégíteni.

Jefferson azért bírálta a Kongresszust, vagyis az Egyesült Államok törvényhozását, mert nem engedte, hogy a szabad piac állítsa vissza a megbomlott egyensúlyt a reálgazdaság, valamint annak a monetáris tükörképe, a pénzrendszer között. Ha a Kongresszusnak lett volna kellő hozzáértése és bátorsága, akkor a becstelen bankok csődbe mentek volna, a lakosság fosztogatása a bankok által pedig véget ért volna. Ehelyett a Kongresszus a csaló bankok védelmére kelt, és támogatásával megakadályozta, hogy azok csődbe menjenek. Ilyen körülmények között került sor 1816-ban az Egyesült Államok második központi bankjának az engedélyezésére.

Ez a bank szinte minden lényeges vonásában az elsőnek a másolata volt. Az egyetlen különbség az volt, hogy a Kongresszus 1,5 millió dollár engedélyezési díjat kért. A bankárok természetesen megfizették ezt az összeget, mivel az csak a töredéke volt annak a haszonnak, amelyet korábban bezsebeltek, továbbá azért is, mert azonnal a teljes tőkéjüknek az egy-ötödét az állam a saját betéteivel biztosította. Ez aztán lehetővé tette, hogy ennek a többszörösét hozzák forgalomba bankjegy formájában. Ennek a második központi banknak az alapszabálya előírta, hogy minimum 7 millió dollárt kell nemesfém-pénzérmékben tartania, de ez az összeg soha nem volt több mint 2,5 millió dollár. A másik fontos hasonlóság a régi és az új központi bank között az volt, hogy a külföldi beruházást magához ragadta. A bank teljes vagyonának az 1/3-át a külföldi beruházók birtokolták. Tény az, hogy az Egyesült Államoknak ez a második központi bankja is legalább annyira a City of Londonhoz tartozó bank volt, mint amerikai pénzintézet. Ez a bank is azt ígérte, hogy meg fogja szilárdítani a pénzrendszert, mert csak akkor fogja elfogadni más bankoknak a bankjegyeit, ha azok - kérésre - bármikor beválthatók nemesfémből készült igazi pénzre. De amikor a többi bank is úgy döntött, hogy csak akkor fogadja el a Second Bank of the United States bankjegyeit, ha azok beválthatók nemesfém pénzérmére, akkor kölcsönösen eltekintettek attól, hogy ragaszkodjanak a papírbankjegyek valódi nemesfémpénzre történő beváltásához.

A Second Bank of the United States megismertette az Egyesült Államokat azzal, amit ma úgy hívnak, hogy a "gazdasági fellendülés és visszaesés ciklikus váltakozása". 1816-ban hatalmas földspekulációk voltak folyamatban a jelenlegi Egyesült Államok nyugati területein. Ennek az új banknak hatalmas előnye származott abból - a többi bankhoz képest -, hogy az állam megengedte: az állampolgárok az ő bankjegyével fizethessék ki adóikat. Az egyes tagállamok bankjai is a rendszer haszonélvezői közé tartoztak, mert továbbra is gyakorolhatták a részleges fedezetre való kölcsönnyújtást, és ez lehetővé tette, hogy jóval nagyobb összegű hiteleket nyújtsanak kamatra, mint amennyi pénzzel a betéteseik révén rendelkeztek. Mindez a forgalomban lévő papírpénz-mennyiség óriási növekedéséhez vezetett.

Korábban az inflációs folyamat fokozatosan fejlődött ki. Ez elősegítette, hogy a tényleges vagyon folyamatosan átkerüljön létrehozóiktól azokhoz, akik ellenőrizték a kormányzatot és a bankokat. Ezúttal azonban ez a hatás nem fokozatosan, hanem hirtelen következett be. A bankok először rendkívüli mértékben kibővítették a forgalomban lévő bankjegyek, vagyis a gazdasági élet közvetítő-közegének a mennyiségét, majd pedig hirtelen, igen rövid idő alatt ezt a forgalomban lévő pénzmennyiséget csökkentették, s a mesterséges pénzszűkével a reál-gazdaság szereplőit valóssággal megbénították. Ez konkrétan úgy zajlott le ebben az időben, hogy 1818-ban a Second Bank of the United States hirtelen megszigorította hitelfeltételeit, majd kihelyezett hiteleit azonnali hatállyal felmondta, és minden lehetséges kölcsönét bevonta. A bank ezt a lépését az infláció megfékezésével próbálta igazolni a lakosság felé. Csak azt nem tették hozzá, amit ma sem mondanak meg a lakosságnak, hogy ezt a megfékezésre szoruló inflációt pontosan az a központi bank hozta létre, amely túl sok fedezet nélküli pénzt hozott forgalomba.

Azok akik a pénzrendszer működését értik, azt irányítják és ellenőrzik, elhitették a közvéleménnyel, hogy ezt a bizonyos "húzd meg - ereszd el" ciklust az okozza, hogy a bankok szabályozatlanul működhetnek, versenyezhetnek és túl sok bankjegyet hozhatnak forgalomba. Ezért van szükség, hogy a kormány közbelépjen és szabályozza a pénzrendszert. Ha azonban létrejön egy magánbank, amely rendelkezik a pénzkibocsátás, a hitelezés és a kamatszabályozás monopóliumával, valójában felbomlasztja a kereslet és kínálat versenyén nyugvó szabad piacgazdaságot, és azt monopol-rendszerrel váltja fel. Ha nincs monopolhelyzetben lévő központi bank, akkor az egyes helyi bankok csak egy bizonyos határig működhetnek csalárd módon; tisztességes versenytársaik előbb-utóbb kiszorítják őket a gazdasági élet szereplői közül. Amikor a csaló bankok csődbe jutnak, ez természetesen rendkívül súlyosan érinti betéteseiket, de ugyanakkor a pénzrendszer egészére kedvező hatással van. Az egyeseket ért súlyos kárt az egész pénzrendszer tisztességes működése ellensúlyozza. A reálgazdaság a veszteségeket fokozatosan feldolgozza, és a piac egészében kiegyensúlyozottabban működik, mint a csalárd módon operáló bankokkal.

De mikor egy központi bank lehetőséget kap arra, hogy a csaló módon működő bankokat megmentse a jól megérdemelt csődbejutástól, akkor tulajdonképpen a szabad piacon működő verseny már nem tudja kifejteni mérséklő hatását. Ezáltal óriásira növekedhet a gazdasági növekedés, amikor pénzbőség van, és rendkívül pusztító hatású lehet a gazdaság recessziója, ha hirtelen pénzhiány lép fel. Ekkor mindenki óriási kárt és veszteséget szenved, kivéve a bankárokat és azokat a politikusokat, akik a bankároknak ezt a monopóliumot politikai és jogi eszközökkel biztosították.

Így történt az, hogy 1819-ben a Second Bank of the United States, mint a tagállami bankok legnagyobb hitelezője, két lehetőség közül választhatott: Leírhatta volna tartozásaikat, amely felemésztette volna a részvényesek vagyonát és csőddel végződik. Vagy pedig kényszeríthette volna a tagállami bankokat, hogy teljesítsék kötelezettségeiket, amely viszont a tagállami bankok tömeges csődbejuttatását eredményezte volna. Nem volt kétséges a választás. A tagállami bankokra nehezedő nyomás drasztikusan csökkentette a reálgazdaság rendelkezésére álló pénzt, a pénzellátás összezsugorodott és az ország mély gazdasági depresszióba süllyedt.

1818-ban az Egyesült Államok Második Bankja (központi bankja) megszigorította a hitelezési feltételeit és beszedte kintlévőségeit. A reálgazdaság rendelkezésére álló pénzellátásnak ezt a drasztikus csökkenését azzal igazolták, hogy az elkerülhetetlen az infláció megfékezése érdekében. Az inflációt azonban a központi bankok tevékenysége idézi elő, ha a forgalomban lévő pénzmennyiséget jóval nagyobb ütemben növelik, mint amivel a reálgazdaság lépést tud tartani. Amikor a pénzrendszer magánellenőrzés alá került, és lényegében ezért volt szükség az Egyesült Államok Második (központi) Bankjára, akkor a monetáris jogok gyakorlását átvette a központi bank, és az irányítása alatt álló bankrendszer. Elképzelhető, hogy voltak jóhiszeműen eljáró bankárok és politikusok is, de közelebb áll a valósághoz az a feltételezés, hogy a döntési helyzetben lévő politikai és pénzügyi elit tisztában volt azzal, hogy milyen óriási romboló erő került a magánirányítás alatt álló központi bank és a hozzá tartozó kereskedelmi bankok kezébe.

Az értéktermelő reálgazdaság közvetítő közegének a szerepét betöltő jelrendszer, a pénz, ha hirtelen összeszűkül, akkor valósággal megbénítja a gazdaságot. 1818-ban is ez történt, amikor a magánirányítású pénzrendszer mély gazdasági és pénzügyi depresszióba taszította a fiatal államot. Ezzel először köszöntött be az Egyesült Államokban, ami aztán rendszeresen visszatérő kísértetté vált, az ún. "boom-bust cylce" (vagyis a fellendülés-visszaesés ciklikus váltakozása). A következmény pedig a fizetésképtelenség futótűzszerű terjedése, a tömeges csődök, és az értékpapírokba befektetett vagyon megsemmisülése volt.

Még ma is él az a tévhit, hogy ezeket a fellendülési és visszaesési ciklusokat, a gazdasági depressziókat és válságokat, a kereskedelmi bankok szabadjára eresztett rivalizálása okozza. Ezért szükség van a kormány szabályozó közbelépésére. Az igazság azonban az, hogy ezt a ciklikusan visszatérő egyensúly-megbomlást a magánellenőrzés alá került központi bank monetáris monopóliuma okozza, amely megakadályozza a kereslet és kínálat, valamint a szabad vállalkozáson alapuló piaci verseny normális működését. A piacgazdaságnak ugyanis a monopolgazdaság az ellentéte, ha megjelenik az árutermelő reálgazdaság felett egy átfogó magánpénz-monopólium, az a gazdaság élet egészére kiterjedően fékezi a piaci versenyt. Ez egyébként ma is így van.

Magyarországon azért nincs jelenleg a gazdasági és pénzügyi esélyegyenlőségen alapuló szabad vállalkozási rendszer, és ennek megfelelően a kereslet és kínálat alapján működő valódi piacgazdaság, mert létrejött egy általános magánpénz-monopólium, amely uralkodik az egész reálgazdaság felett, továbbá a reálgazdaságon belül is monopolhelyzetbe kerültek a vámszabad-területi multinacionális cégek, a nagy nemzetközi korporációk. Ez a kétszintű monopólium a minimálisra csökkenti bármiféle piaci verseny lehetőségét a magyarországi kamat-kapitalista rendszerben. Ezért Magyarországon nem a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló szociális piacgazdaság jött létre, amit a rendszerváltó elitek a magyar népnek ígértek, hanem a piacgazdaság egy újabb típusú ellentéte, a magánpénz-monopólium és a magántulajdonban lévő óriáscégek kettős-monopóliuma. A piacgazdaság másik ellentéte a reálszocializmusban működtetett centralizált állammonopolista rendszer volt. 1989 után lényegében csak annyi történt, hogy az állammonopolista rendszert felváltotta egy magánpénz-monopolista rendszer. Mindkettő tagadja a valódi versenyen alapuló piacgazdaságot. Magyarországon ma csak annyiban van piacgazdaság, amennyiben a berendezkedett pénzügyi és korporációs monopólium még nem hajtotta teljesen uralma alá az egész gazdasági életet. Vagyis a monopóliumok árnyékában működik egy csenevész, korcs kis piacgazdaság is.

Térjünk vissza az első nagy amerikai válságra, amelyet a központi bank okozott. A tagállami bankok és a központi bank közti harc a gazdaság és a pénzügyek területéről ekkor átkerült a politikai-jogi szféra területére. A szabadpiaci versenyt felváltotta az, hogy a központi kormány milyen monopoljogokat biztosít, helyesebben enged át a központi banknak különböző működési engedélyek kiadásával. Egy olyan okmány, amelyet a szövetségi kormány bocsát ki, természetesen erősebb joghatással bír, mint egy olyan okmány, amelyet egy tagállam ad ki. Ezért ezen a területen a tagállamok nem voltak versenyképesek. Úgy döntöttek, hogy a kezükben lévő adókivetési jogot használják fel a védekezésre. Egyre több tagállam kezdte megadóztatni a bankok által kibocsátott bankjegyeket, és ezt tették minden bankkal, amely a tagállam határain belül tevékenykedett. Ezt az intenzív adóztatást azzal indokolták, hogy szükség van az állami bevételek növelésére, valójában azonban a központi bank bankjegyeinek a használatát kívánták korlátozni.

Amikor a központi bank megtagadta Maryland tagállamban az így kivetett adónak a megfizetését, akkor az ügy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elé került, amely egyben ellátja az Alkotmánybíróság szerepkörét is. A Legfelsőbb Bíróság elnöke ekkor John Marshall volt, egy föderalista, azaz a szövetségi államot támogató bíró. Marshall erős, központosított szövetségi államot akart. A Marshall főbíró által vezetett Legfelsőbb Bíróság igen óvatosan járt el, és elkerülte annak a kérdésnek a felvetését, hogy vajon nem a Kongresszus, azaz az amerikai törvényhozás kizárólagos joga-e az Alkotmány szerint, hogy közvetve, vagy közvetlenül hitelleveleket bocsásson ki, vagy más formában pénzzé alakítsa át az adósságát (azaz monetizálja azt, a mai szóhasználattal élve).

Ha így tette volna fel magának a kérdést a Legfelsőbb Bíróság, akkor nem erősíthette volna meg a központi bank működését, mivel az Alkotmány szó szerint megtiltja, hogy egy magánszervezet olyan monetáris felségjogokat gyakoroljon, mint a pénz kibocsátása, amely kizárólag a Kongresszus hatáskörébe tartozik, vagyis a közösséget megillető jogosultság. A Legfelsőbb Bíróság ezt a kérdést úgy kerülte ki, hogy azt vizsgálta: vajon a központi bank szükségszerű és alkalmas eszköz-e a Kongresszus számára alkotmányos jogainak a gyakorlására? Ebből a szempontból tekintve a legfelsőbb bírák úgy találták, hogy a központi bank alkotmányos. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy egy magánbank által kibocsátott bankjegy azonos-e az állam által kibocsátott pénzjeggyel, amely a tényleges nemesfém pénzt volt hivatott egyszerű papírformában helyettesíteni a gazdasági forgalomban, akkor a válasz: határozott nem. E kettő igen lényegesen különbözik egymástól. Tény, hogy a magántulajdonban lévő Második Amerikai Központi Bank magánbankjegyeit a kormányzat is használta. De nem a kormányzat bocsátotta ki, hogy a gazdasági forgalomban a valódi pénzként szolgáló nemesfémből készült pénzérméket helyettesítse. Éppen ezért a központi bank bankjegyeit az alkotmány szerint nem lehet a Kongresszus vagy a kormány által kibocsátott pénznek tekinteni.

Ha pedig arra keressük a választ, hogy a központi bank vajon a kormány egyik szervének tekinthető-e vagy sem, akkor a válasz megint csak egy határozott nem. Az, hogy egy magán pénzintézet, országos szinten monopolhelyzetbe kerül, és monopolista privilégiumait az állami eszközök igénybevételével is érvényesíteni tudja, még nem teszi ennek a magánpénzintézetnek az intézkedéseit állami vagy közigazgatási intézkedésekké.

Az amerikai alkotmány szerint a tagállamok nem adóztathatták meg a szövetségi kormányt, vagy annak intézményeit. Ha pedig a központi bank a kormányzat feladatait segíti ellátni, akkor a központi bankot sem. Marshall főbíró kijelentette: "Az adóztatási hatalom, hatalom az elpusztításra". Az amerikai közvélemény azonban nem tudott azonosulni a Legfelsőbb Bíróság döntésével. Az 1820-as években ismét a szabad vállalkozáson alapuló piacgazdaság, a "laissez-faire" ("tégy, ahogy jónak látod") és a szilárd pénz alapelvei kerültek előtérbe. A jefferson-i republikánusok ellen, mivel feladták ezeket az elveket, egy új koalíció jött létre, amelyet Martin Van Buren és Andrew Jackson vezetett. Ezt a pártot hívták demokrata pártnak, és legfőbb célja az volt, hogy felszámolja a Second Bank of the United States-t, azaz a Második Központi Bankot. Jacksont 1828-ban elnökké választották, s ő haladéktalanul hozzálátott ahhoz, hogy e cél érdekében megszerezze a Kongresszus támogatását.

A központi bank elnöke ekkor Nicholas Biddle volt, egy rendkívül gazdag, arrogáns, könyörtelen, de brilliáns képességű személy. 13 éves korára már befejezte a Pennsylvania Egyetemet és frissdiplomásként azonnal bekapcsolódott az üzleti életbe. A pénz titkos tudományának a virtuóz mesterévé vált. Mivel a bankjához került magánpénz-monopólium révén ellenőrizni tudta a hitelviszonyokat, így Amerika egyik leghatalmasabb emberévé vált. Amikor egy szenátusi bizottság feltette kihallgatása során a kérdést, hogy vajon valaha is használta hatalmi túlsúlyát a tagállami bankokkal szemben, Biddle ezt tagadta. Kevés olyan tagállami bank van, amelyet ne lehetett volna tönkretennie a központi banknak. De ezzel a hatalmi súlyával Biddle soha nem élt. Jackson viszont néhány hónappal később nyilvánosan kijelentette, hogy Biddle-nek ez a válasza annak az elismerését jelenti, hogy a tagállamok csupán a központi bank kegyelméből létezhettek.

1832-ben Biddle akcióba lépett a központi bank működési engedélyeinek a meghosszabbítása végett, noha az még 4 évig érvényes volt. De tartott attól, hogy Jackson addigra megszervezi az őt támogató erőket. Azt is tudta, hogy Andrew Jackson elnök újraválasztás előtt áll és úgy okoskodott, hogy elnökjelöltként Jackson talán engedékenyebbnek fog mutatkozni. A központi bank bírálata nem azonos annak a teljes felszámolásával, amely neki sok szavazatba kerülhet. Ilyen meggondolásból Biddle arra kérte a Kongresszust, hogy már idő előtt hosszabbítsa meg a bank működési engedélyét. Ezzel is meggyöngítve Jackson ellene folyó kampányát. A törvényt támogatták a republikánusok és az még a választási kampány kibontakozása előtt elfogadásra került.

Jackson azonban egész politikai karrierjét erre az egy kérdésre tette fel, és szenvedélyes beszédben indokolta meg a törvény ellen emelt elnöki vétóját. Jackson első érve az volt, hogy az egész pénzrendszernek az igazságtalansága elsősorban abban gyökeredzik, hogy a közhatalmat gyakorló kormányzat az őt kizárólag megillető monopóliumát átengedi egy magánbanknak. Jackson második érve az volt, hogy ennek a központi banknak a létezése akkor is alkotmány-ellenes, ha működése nem lenne annyira igazságtalan. Végül nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ennek a központi banknak a valódi irányítói külföldi beruházó bankárok, s ez veszélyt jelent az Egyesült Államokra.

Az első kifogását azzal támasztotta alá, hogy a központi banknak az alaptőkéjét a leggazdagabb emberek birtokolják, és csak olyanok vásárolhattak tulajdoni részesedést benne, akik befolyásos politikai személyiségek voltak, de az átlagember ki volt ebből zárva. Ugyanakkor a monopolhelyzetnél fogva az amerikai polgárok rákényszerültek, hogy jóval többet fizessenek e bank szolgáltatásaiért, mint amennyit azok értek. Mindez méltánytalanul nagy haszonhoz juttatja ezt a bankot évről évre az állampolgárok rovására. A helyzetet csak még súlyosabbá teszi, hogy ezek a gazdag polgárok - e bank haszonélvezői - külföldiek.

A bank vagyonának a kisebbik fele külföldi beruházó pénzemberek tulajdonában van, a többit pedig több száz privilegizált helyzetű gazdag amerikai birtokolja. Jackson rámutatott, hogy az a törvény, amit ő megvétózott, kizárja az amerikaiak többségét a versenyből és megengedhetetlen haszonhoz juttatja azokat, akik monopol-helyzetbe kerültek.

Ami az alkotmányosság kérdését illeti, Jackson kijelentette: azért nem köti őt a Legfelső Bíróság korábbi döntése, mert az elnök és a Kongresszus egyformán jogosult eldönteni azt, hogy egy bizonyos jogszabály alkotmányos-e vagy sem? Ez a nézet abban az időben általánosan elfogadott volt. Csak az utóbbi néhány évtizedben, elsősorban a pénzoligarchia által kézben tartott tömegtájékoztatási intézmények hatására - vélik úgy az amerikaiak, hogy az a Legfelső Bíróság kizárólagos hatásköre, hogy eldöntse egy törvény alkotmányos-e vagy sem? Jackson elmondta, hogy az alapító atyák, akik az alkotmányt is megfogalmazták, gondosan megosztották a hatalmat a végrehajtó-törvényhozó és bírói hatalmi ágazatok között. Ennek legfőbb oka az volt, hogy ki akarták egyensúlyozni az erőviszonyokat e három államhatalmi ág között. Minden elnök, minden törvényhozó erkölcsileg is köteles, hogy esküjéhez híven betartsa és betartassa az alkotmányt.

Jackson vétója azonban nem temette el a központi bankot, csupán hadüzenetnek bizonyult, mert a döntő ütközet még hátravolt. A központi bankot támogató erők "főparancsnoka" Biddle, óriási előnnyel rendelkezett ellenfelével szemben. A Kongresszus tagjai ugyanis "a zsebében" voltak. Biddle a pénzt a Rothschild-formula szerint használta stratégiája megvalósítására.

A Rothschild-formula

A XVIII. század végére a Rothschild-ház a történelemben ismert egyik legsikeresebb nemzetközi pénzügyi intézményrendszer létrehozójává és működtetőjévé vált. A Rothschild-dinasztia üstökös-szerű felemelkedését szorgalmuknak és különleges tehetségüknek is tulajdoníthatjuk. Ebben Meyer Amschel Rothschild öt fia méltónak bizonyult a dinasztia megalapítójához. Az ifjabb Amschel Rothschild Frankfurtban, Nathan Rothschild Londonban, Salomon Rothschild Bécsben, Carl (Calmann) Nápolyban és James Rothschild pedig Párizsban alapított pénzintézetet és fejtett ki rendkívül sikeres pénzügyi tevékenységet.

A dinasztia-alapító Meyer Amschel Rothschild volt az, akit számos szerző idéz, és aki eszerint kijelentette: "Engedjék meg nekem, hogy én bocsássam ki és ellenőrizzem egy ország pénzét. Az már nem számít: ki hozza a törvényeit?" A dinasztia a németországi Frankfurtban növekedett pénzügyi hatalmassággá. Meyer Amschel Bauer fiatal korában banktisztviselő volt a hannoveri Oppenheimer Banknál, amelynek második számú vezetője lett. Apja halála után visszatért Frankfurtba, hogy folytassa a családi üzletet. Házuk kapuja felett egy vörös cégtábla volt egy sassal. Később e vörös színű cégtábla lett a Bauer család neve: Rothschild. (roth=vörös és der Schild=pajzs, címerpajzs vagy cégtábla jelentéssel). A Rothschild vagyon felhalmozódása úgy kezdődött, hogy Meyer alkalmazni kezdte a részlegesen fedezett bankjegyek kibocsátásának a módszerét. Ez nem az ő találmánya volt, de a Rothschild-ház hozzáértésben és technikájának kifinomításában messze túlszárnyalta valamennyi versenytársát. Ez nagyrészt a dinasztia-alapító rendkívüli üzleti tehetségének és szorgalmának tulajdonítható. Fiai sem maradtak le apjuktól és felnőtté válva maguk is megtanulták, miként kell az adósságot forgalomképes pénzzé átalakítani. Földrajzilag túlléptek Frankfurt határain és pénzügyi tranzakcióik lényegében az akkor ismert egész világra kiterjedtek, nemcsak Európára.

A XIX. Század első felében az öt Rothschild fivér magához ragadta Anglia, Franciaország, Oroszország, Ausztria, Belgium, Spanyolország, Nápoly, Portugália, Brazília és több német állam, továbbá több más kisebb ország pénzügyeit. Ők váltak számos koronás fő személyi bankárjaivá. Megbízottaikon keresztül hatalmas beruházásokat eszközöltek az Egyesült Államokban, Indiában, Dél-Amerikában és Ausztráliában. Ők finanszírozták Cecil Rhodes üzleteit, akinek sikerült megkaparintania Dél-Afrika aranybányáit, és monopóliumot szerzett a gyémánt-bányászat felett.

A nemzetközi pénzügyi közösség számára a legfőbb működési szabály a szigorú titoktartás. A Rothschild-család valóságos művészetté fejlesztette a titkolódzást. Azáltal, hogy mindig a színfalak mögül cselekedtek, el tudták kerülni a nyílt összeütközést és azt, hogy a közvélemény figyelmébe kerüljenek. Ehelyett azok a politikai személyek kapták a támadásokat, akiket ők viszont kemény kézzel ellenőrzésük alatt tartottak. Ezt a technikát azóta is alkalmazzák a nemzetközi pénzügyi közösség képviselői, és mindez érvényes a Federal Reserve System-re, a Bank of England-re, az Európai Unió Központi Bankjára, a bázeli Bank of International Settlement-re (a Nemzetközi Fizetések Bankja) és más központi bankokra.

A francia forradalmat követő háborúk folytatása Európában kiváló alkalmat teremtett arra, hogy az áruellátás és a fegyverkezés szükségleteit csempészettel pótolják. A katonai blokádok áttörése nem volt könnyű feladat, de igen nagy haszonnal járt. Mivel a Rothschildok gyakran mindkét szemben álló politikai felet finanszírozták, így nagy befolyásra tettek szert. Ha a katonák meglátták a vörös címerpajzsot valamely kocsin vagy hajón, az már a biztonságos áthaladást is szavatolta. Ezek a szállítmányok szinte minden ellenőrzőponton túljutottak. Ez az immunitás lehetővé tette, hogy virágozzon szinte minden fontos közellátási árucikk fekete piaca, Skandináviától Németországon és Németalföldön keresztül, Spanyolországon át Angliáig és Oroszországig. Általában elmondható, hogy ami az egyik oldalon veszteség, a másik oldalon nyereség. A Rothschild-ház pedig bőséges hasznot húzott a háborúból és mások gazdasági összeomlásából.

A beruházó bankárok hatalmát jól példázza az a gazdasági háború, amit Napóleon ellen indítottak. Napóleon elsősorban fegyveres erőre támaszkodva helyreállította a rendet a forradalmi káoszba taszított Franciaországban. Ezt követően figyelmét a gazdasági helyzet megjavítására fordította. Elsősorban arra törekedett, hogy országát megszabadítsa az egyre tornyosuló adósságtömegtől, a növekvő adósságszolgálati és kamatfizetési terhektől. Első lépésként létrehozta a Francia Bankot, egy a hiteleket nyújtó nemzetközi pénzoligarchiától független pénzintézményt, amelynek ő maga volt az elnöke. De még ennek a banknak sem sikerült elnyernie nemcsak a gazdasági élet szereplőinek, de még a kormánynak a bizalmát sem. Ezért állami pénzeket soha nem helyeztek el ennél a banknál. A nemzetközi pénzkartellnek azonban komoly gondot okozott, hogy Napóleon nem volt hajlandó kölcsönöket felvenni tőlük. Valójában ez egyszerre volt jó és rossz hír a számukra. Ami hátrányos volt számukra, hogy a részben fedezett pénz kibocsátásából származó haszon nem az ő zsebükbe ment. A jó hír viszont az volt, hogy ha Napóleon nem vesz fel kölcsönt tőlük, akkor előbb-utóbb katonailag is vereséget fog szenvedni. Így meg lehet buktatni, és vissza lehet állítani a Bourbon-dinasztia uralmát, természetesen úgy, hogy a tényleges hatalom most már a nemzetközi bankárok kezében marad.

Napóleon ebből a szorongatott helyzetből úgy keresett kiutat, hogy Franciaország számos birtokát áruba bocsátotta. Így például a Lousiana-nak elnevezett hatalmas észak-amerikai francia tulajdonban lévő területekért az Egyesült Államok 3 millió fontot fizetett neki. Napóleon - legalábbis ebben az időszakban - nem akart háborút, de tudta, hogy Európa pénzügyi hatalmasságai egészen addig nem járulnak hozzá a békéhez, amíg nem tőlük függő rezsimek irányítják a fontosabb országokat, illetve ha a béke nem hoz a számukra egyértelmű pénzügyi hasznot. Ezért tett lépéseket Napóleon arra, hogy ellenőrzése alá vonja a pénzügyi oligarchia egyik fontos központját, Hollandiát, és az ország trónjára Lajos nevű testvérét helyezte. Napóleon tudta, hogy a hollandok súlyosan eladósodtak az angol bankároknak. Ha Franciaország annektálja Hollandiát, akkor ezt az adósságot soha nem fizetik vissza. Ezért Napóleon ajánlatot tett az angol bankároknak, amely szerint, ha a brit kormány békét köt Franciaországgal, akkor nem terjeszti ki uralmát Hollandiára.

A tárgyalásokat egy Pierre-Ceasar Labouchere nevű bankár vezette holland részről és Sir Francis Barring angol részről. Napóleon ajánlata rövid távon vonzó volt, de hosszú távon kockára tette a nemzetközi bankároknak a folytatódó háborúból szedhető óriási profitját. Ezért úgy módosították az ajánlatot, hogy Anglia és Franciaország egyesítse erőit az újonnan függetlenné vált Egyesült Államok elfoglalására és, hogy annak iparosodott, nagyobbik felét helyezzék ismét brit uralom alá. Anglia kapná az északi tagállamokat és Kanadát, míg a déli tagállamok francia uralom alá kerülnének. Még Amerika királya címét is fölajánlották Napóleonnak. Napóleon azonban elutasította ezt az ajánlatot azzal, hogy a nemzetközi bankárok pénzügyi ereje aláásná az ő politikai hatalmát. Ezért Napóleon csak annyiban akart szabad kezet biztosítani a számukra, ameddig az az állam érdekeit szolgálta. Amikor válaszként a nemzetközi bankárok újból megtagadták a haderő finanszírozását, Napóleonnak nem maradt más hátra, minthogy fegyveres erővel vegye el tisztességtelen profitjukat - természetesen a nép nevében. Amikor a bankárok ez ellen tiltakoztak, börtönbe küldte őket.

Ezért a már ekkor is jól megszervezett pénzügyi közösség úgy döntött, hogy Napóleont minden áron el kell távolítani. E cél érdekében a Bank of England jelentős összegű és csak részben fedezett pénzt hozott forgalomba, amelyet aztán kölcsönadott a brit kormánynak, hogy abból finanszírozza a hadsereget. Óriási aranymennyiség áramlott Oroszországba, Poroszországba és Ausztriába is a fegyverkezés költségeinek a fedezetére.

Itt azonban megszakítjuk a Rothschild-dinasztia és a nemzetközi pénzügyi közösség tevékenységének az időrendi áttekintését azért, hogy ismertessük azt a stratégiát és módszert, amelyet ez a nemzetközi pénzügyi közösség alkalmazott.

A nemzetközi pénzkartell stratégiája

Képzeljünk el egy embert, aki minden szempontból gyakorlatiasan és céltudatosan viselkedik. Képzettebb, okosabb és ravaszabb, mint a többi ember, és bizonyos fokig egy kicsit le is nézi a többit. Tiszteletet tanúsít egyesek tehetsége iránt, de az emberiség egészének a sorsa kevésbé izgatja. Megfigyelte, hogy az országokat irányító királyok és politikusok valami miatt mindig összeütközésbe kerülnek egymással, és ez rendszerint háborúhoz vezet. Idővel arra is rájön, hogy ezek a háborúk nagy hasznot hozhatnak nemcsak úgy, hogy pénzt kölcsönöznek a háborús feleknek, de úgy is, hogy az államok irányítói, a királyok és kormányok, a finanszírozásért cserébe kereskedelmi előnyöket, sőt monopóliumokat biztosíthatnak a számukra.

Ez a pragmatikus személy primitívnek és elvetendőnek tartja a patriotizmust, amely csak akadályozza abban, hogy racionális üzleteket kössön. Mindenféle ilyen érzéstől megszabadítva viszont a nagyobb profit elérése érdekében racionális döntéseket hozhat akár úgy is, hogy konfliktus esetén mindkét oldalt finanszírozza. Cselekvőképességét csupán önös érdekei korlátozzák. Ebből kiindulva a következő öt szempont szerint szemléli a világot:

1., A háború bármely kormány végső fegyelmező eszköze. Ha sikeresen megbirkózik a háború kihívásával, akkor ez az állam túléli a konfliktust. Ha nem képes erre, akkor ez a kormányzat felbomlik. Minden egyéb másodlagos. Azaz a háborúban való győzedelmeskedés megelőzi a törvények szentségét, az állampolgárok jólétét, az államkincstár fizetőképességét. Mindezeket alá kell rendelni a túlélésnek.

2., Ahhoz, hogy egy kormány eladósodjon, és eladósodása tartósan növekedjék, arra van szükség, hogy háborús konfliktusba keveredjen, vagy szembe kelljen néznie egy ilyen konfliktus veszélyével. Minél nagyobb és reálisabb egy ilyen pusztító háborúnak a veszélye, annál inkább kész az ilyen állam és kormány arra, hogy hitelek felvétele révén egyre jobban eladósodjon.

3., Ahhoz, hogy egy államot bevonjanak a háborúba, illetve reális veszélynek érezze a háborús konfliktust, olyan ellenségekre van szükség, amelyek hiteles katonai erővel rendelkeznek, és valódi fenyegetést jelentenek. Ha léteznek ilyen ellenségek, az könnyebbé teszi a feladatot a hitelt-nyújtó nemzetközi bankárok számára. Amennyiben léteznek ezek a potenciális ellenségek, de nincs elég katonai erejük, akkor el kell látni őket a szükséges financiális eszközökkel, hogy fegyverkezhessenek. Ha pedig számításba jöhető ellenség egyáltalán nem létezik, akkor létre kell hozni, mégpedig úgy, hogy pénzügyileg támogatni kell egy olyan rendszert, amely potenciális háborús fenyegetést jelenthet.

4., A végső akadály az, ha egy állam, illetve kormány nem hajlandó háborús készülődéseit hitelek felvétele útján finanszírozni. Ez ugyan ritkán történik, de ha mégis előfordul, akkor támogatni kell a nemzetközi politikai ellenfeleket, adott esetben felkeléseket, forradalmakat kell kirobbantani azért, hogy ezt a kormányzatot le lehessen cserélni egy olyan másikra, amely már kész hiteleket felvenni a nemzetközi pénzügyi közösségtől. Ilyen kormányzatok lecserélésénél adott esetben szükség lehet államfők és vezető politikusok elleni merényletekre is.

5., Nem szabad megengedni, hogy valamely állam katonailag erősebb legyen, mint ellenfelei, mert ez békéhez vezethet, amely maga után vonhatja az államok eladósodásának csökkenését. Ezért a hatalmi egyensúly kialakítására kell törekedni; e cél elérése érdekében szükségessé válhat a szembenálló felek kölcsönös finanszírozása. Ha valamelyik fél ellenségesen viszonyul a nemzetközi bankároknak ahhoz az alapvető érdekéhez, hogy tőlük kölcsönöket vegyen fel, és adósságszolgálatként rendszeresen kamatot fizessen, akkor ezt a felet el kell pusztítani. Mindezt úgy kell elérni, hogy a szembenálló felek közül egyik se szenvedjen döntő győzelmet, vagy vereséget. A kimondatlan cél tehát az a háborús feszültség és hatalmi egyensúly, amely mindkét felet ráutalja a nemzetközi pénzügyi közösség hiteleire. A háborús feszültséget persze úgy kell fenntartani, hogy közben állandóan a világbékéről, az örök béke felülmúlhatatlan előnyeiről és a háború örök időkre történő kiiktatásáról legyen szó.

Természetesen mindezt nem kellett így pontokba szedve megfogalmazni, elég volt nemzedékről nemzedékre, mint gyakorlati útmutatást továbbadni. Az is lehet, hogy pontosan így ez a formula soha nem is működött - csak körülbelül így. A lényeg tehát az, hogy a magánpénz-monopóliumot megszerző nemzetközi pénzügyi közösség profitérdekeit követve olyan magatartást tanúsított, mintha lett volna egy ilyen formula, és ennek az útmutatásait hajtotta volna végre. A központi bankok rendszerének a kiépítése pontosan e stratégia végrehajtásának az eszköze volt.

A hatalmi egyensúly kérdése különösen fontos kérdés. A hivatalos történészek többsége úgy véli, hogy ez valamiféle természetes társadalmi jelenség, amely a nemzetközi életben tulajdonképpen az emberiség javát szolgálta. Mindenesetre az európai háborúkban egyetlen egy háborús fél sem volt elég erős ahhoz, hogy teljesen a másik fölé kerekedjen. Amikor a II. Világháború után az Egyesült Államok ilyen különleges hatalommá nőtte ki magát, a háttérhatalom és annak magja, a nemzetközi pénzügyi közösség vezető csoportja, azonnal nagyarányú politikai és pénzügyi mechanizmusokat indított be, kezdve a nemzetközi segélyezéstől a lefegyverzésig, amíg helyre nem állott, többé-kevésbé, a hatalmi egyensúly globális szinten. Anthony Sutton tételesen bizonyítja munkáiban, hogy a Szovjetunió és birodalma katonailag pontosan a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok technológiai, pénzügyi és gyakran politikai támogatásával tudott ellensúlyozó erőként évtizedeken át funkcionálni. De ez az Egyesült Államok természetesen már egy olyan ország, amelynek pénzügyi, gazdasági és politikai elitjét a nemzetközi pénzoligarchia választja ki, és helyezi pozícióba.

Nos ez a hatalmi-egyensúly doktrína nem jelenti azt, hogy minden háborús párti csoport megkaphatta az elmúlt kétszáz évben a nemzetközi pénzügyi közösség támogatását. Egy ilyen támogatás attól függött, hogy kit fenyegettek a háborús pártiak, és milyen esélyük van a sikerre. 1830-ban például lázadással kellett számolni a holland uralkodó rétegnek Belgiumban. De mind a kormányzó hatalmi csoport, mind az ellene lázadó forradalmárok rá voltak utalva a Rothschild család pénzügyi támogatására. A holland uralkodó csoport megbízható ügyfélnek bizonyult, mert nemcsak felvették a kölcsönöket, de azt mindig pontosan vissza is fizették a kamataival együtt. Éppen ezért a City of London pénzembereinek nem lett volna kifizetődő jelképes segítségen túlmenően is támogatni a lázadókat. Különösen akkor nem, ha hatalomra kerülve ők nem fizették volna vissza az általuk megdöntött rezsim adósságát. Éppen ezért végül is tárgyalásokkal oldották meg a konfliktust, és az új brüsszeli kormányzat legfontosabb kötelezettségei közé sorolta az adósságszolgálat pontos fizetését.

Az Angol Bankot a City of London kereskedőinek egy csoportja alapította 1694-ben. Az alapítás közvetlen indítéka az volt, hogy az állam rendkívül pénzszűkében volt amiatt a háború miatt, amelyet a király, III. Vilmos folytatott elődje II. Jakab és annak védelmezője, XIV. Lajos francia király ellen. Az új bank kontinentális elődjeitől az Amszterdami és a Hamburgi Banktól abban különbözött, hogy egy magántestület alapította, és magánrészvényesek társulásaként jogot nyert arra, hogy mindenfajta bankügyletet intézhessen. A banknak ezt az előjogait ellenszolgáltatásnak tekintették az állam hitelezéséért. A Bank of England letéti jegyei bankjegyként kerültek a forgalomba, majd bemutatóra szóló értékpapírrá váltak, amelyek bármikor kifizetendők voltak. 1697-ben azt a jogot is megkapta, hogy a parlament már több banktársaságot Angliában nem engedélyezhet. Ezt az előjogot 1708-ban pontosították, hogy maximum hat személyből álló társaságok foglalkozhattak bankügyletekkel és bocsáthattak ki bankjegyeket. Ezeknek a bankjegyeknek a névértéke magas volt s ezért a forgalom sokáig mérsékelt maradt. Ekkor még a bankjegyeket nem tekintették a pénzkibocsátás lehetőségének, hanem csak a fizetési forgalmat leegyszerűsítő eszköznek. A XVIII. Században azonban a Bank of England már kibocsátott kisebb bankjegyeket, és megkezdte más londoni bankok bankjegyeinek a kiszorítását. Ezzel ténylegesen már nemcsak részvénybank-monopóliuma volt, hanem Londonra érvényes bankjegy-monopóliuma is.

Ha áttekintjük azokat a háborúkat, amelyek a Bank of England megalakulása óta sújtották Európát, akkor 1689-től 1815-ig 7 olyan háborút is meg tudunk nevezni, amelyet abból a célból robbantottak ki, hogy azt a szerveződő nemzetközi pénzügyi közösség kölcsönökkel finanszírozhassa. Ezeken az európai háborúkon túlmenően az amerikai kontinensen is volt két háború: a Függetlenségi Háború és a kevésbé ismert 1812-es háború.

Az 1689 és 1815 közt folyó 126 háborúból 63-ban Anglia is részt vett, mint az egyik fél. Ez azt jelenti, hogy minden két évben folyt a harc. A másik évet rendszerint a harcra való felkészülésre fordították. A már ismertetett és G. Edward Griffin által Rothschild-formulának nevezett célok és módszerek világosan kirajzolódnak az említett 126 év angol történelmében. A monetáris hatalmat ellenőrző csoport gyakran finanszírozta mindkét háborús felet. A cél mindig a "balance of power", vagyis a hatalmi-egyensúly fenntartása, illetve helyreállítása volt az európai kontinensen, függetlenül attól, hogy az adott háború vereséggel vagy győzelemmel végződött. A pénzoligarchia számára az volt a lényeges, hogy minden ilyen háború során a kormányok és az államok eladósodtak, és adósságuk után folyamatosan fizették adósságszolgálati terheiket, a törlesztést és a kamatokat, majd a kamatos kamatokat.

Visszatérve az Egyesült Államok pénzügyi rendszerének a fejlődésére, ott folytatjuk, hogy Nicholas Biddle, aki ekkor a Second Bank of the United States élén állt, félelmetes ellenfele volt Andrew Jacksonnak. Andrew Jackson mielőtt 1929-ben az Egyesült Államok elnöke lett, Tennessee tagállam legfőbb bírája volt, majd az 1812-es háborúban tábornok, később pedig a Seminole háborúban az amerikai csapatok parancsnoka. Az első Seminole háborúban Jackson nemcsak az indiánokra mért vereséget, de Monroe elnök utasításait szabadon értelmezve Floridát is elfoglalta a spanyoloktól, és a terület kormányzója lett. Ezt követően 1823-tól 1825-ig tagja volt a szenátusnak is. Már utaltunk rá, hogy a monetáris hatalomért vívott küzdelemben Biddle egy olyan hatékony eszközzel rendelkezett, amelynek Jackson nem volt a birtokában: Az amerikai törvényhozás, vagyis a képviselőház és a szenátus tagjainak a többsége pénzügyileg függő helyzetbe került Biddle-től.

Biddle igen nagyvonalúan és gondosan megjutalmazta azokat politikusokat, akik a bankárok és az üzleti világ érdekei szerint hoztak döntéseket. Ez a politikába befektetett pénz igen hatékonynak bizonyult és jelentős hasznot hozott. Kevés képviselő és szenátor volt hajlandó arra, hogy beleharapjon abba a kézbe, amely bőségesen dugta a zsebébe a pénzt. Még a legkiválóbb szenátorok közé tartozó Daniel Webster is megalázkodott Biddle pénze előtt. Erről így ír John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem tanára, a neves közgazdász és történész a "Money: Whence It Came, Where It Went" (A pénz: honnan jött, hová ment / Boston, 1975) 80. oldalán:

"Biddle nem volt erőforrások nélkül. Bízva abban a hitében, hogy a bankok a hatalom végső forrásai, rendszeresen pénzeket juttatott a Kongresszus tagjainak, amikor a költségvetési felhatalmazási törvény évenként ismétlődő vitái során átmenetileg nem tudott a kincstár fizetést folyósítani a számukra."

(Az "Appropriaton Bill", vagyis a költségvetési felhatalmazási törvény keretében osztják el az állam bevételeit a költségvetés különböző céljaira. Ezekre a vitákra általában ősszel kerül sor, és ha időben nem tudnak megegyezni, akkor költségvetési törvény hiányában az államkincstár átmenetileg pénz nélkül marad. Hogy a törvényhozók hamarabb megegyezzenek, az állam nem mindig vesz fel kölcsönöket fizetésük folyósítására. Így érdekeltté válnak a konszenzus mielőbbi megtalálásában, mert különben fizetés nélkül maradnak. A költségvetési év és a naptári év nem esik egybe az Egyesült Államokban.)

Daniel Webster, aki mindig síkraszállt a Kongresszusban a szilárd alapokon nyugvó pénz érdekében, egyben Biddle jogtanácsosa is volt, és szerepelt az általa vezetett bank fizetési listáján. Jogászként Webster látta el a Second Bank of the United States képviseletét a Legfelsőbb Bíróság előtt a híressé vált McCulloch v. Maryland nevet viselő peres ügyben.

McCulloch és Maryland vitája

Ennek a rendkívül fontos ügynek az előzménye az, hogy Maryland tagállam törvényben tiltotta meg, hogy bármely bank, amelynek a működését nem Marlyand törvényhozása engedélyezte, bankjegyeket bocsásson ki az állam területén. Ez alól csupán azok a bankjegyek kaptak felmentést, amelyek egy különleges pecséttel ellátott papírra voltak nyomtatva, és amelyeket csak nagy összegű díj lefizetése után szerezhettek meg a bankok. Ezt a követelményt a bankok megválthatták a tagállamnak fizetett évi 15 000 dolláros általány-adóval. Amennyiben a bankok megszegték ezt az előírást, minden egyes szabályszegésért 500 dollár büntetéssel voltak sújthatók. Ez a Second Bank of the United States baltimore-i helyi kirendeltsége esetében azt jelentette, hogy több millió dollárt kellett volna büntetésként megfizetnie.

McCulloch a Baltimore-i bankfiók pénztárosa úgy bocsátott ki bankjegyeket, hogy nem tett eleget az állam előírásainak. Ezért Maryland állam keresetet indított a Second Bank of the United States ellen az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságánál. A központi bankot a kor három leghíresebb ügyvédje, köztük Daniel Webster képviselte. John Marshall főbíró döntése ebben az ügyben mérföldkőnek számít, mert beindította azt a folyamatot, amely fokozatosan csökkentette a tagállamok önállóságát és aránytalanul megnövelte a szövetségi kormányzat hatáskörét. Marshall azzal érvelt, hogy a Kongresszusnak joga van meghozni minden olyan törvényt, amely szükséges ahhoz, hogy az alkotmányosan ráruházott feladatokat elláthassa, és a szövetségi kormányzat is rendelkezhessen minden szükséges eszközzel feladatai elvégzéséhez.

Ilyen érveléssel támasztotta alá, hogy egy szövetségi központi bank létrehozása, valamint a Kongresszust megillető monetáris jogok átruházása egy ilyen bankra megfelel a szövetségi Alkotmány rendelkezéseinek, és ezért ezt az egyes tagállamok nem akadályozhatják. Ezen az alapon elérte a központi bank, hogy mentesüljön minden tagállam által kiszabott díj és adó megfizetése alól.

Mindennek az lett az eredménye, hogy az Egyesült Államok szilárd pénzrendszere megingott. Ezt felismerte Andrew Jackson és megvétózta a bank alapszabályát. Biddle ekkor azt kérte Webstertől: hangsúlyozza a Kongresszusban, hogy a Központi Bank mérsékelő befolyást gyakorol az Egyesült Államok többi bankjára. Webster képmutatóan úgy fejezte be proklamációját, hogy idézte az Alkotmány 8. paragrafusát némi csúsztatással, miszerint: "... a Kongresszus rendelkezik egyedüli hatalommal arra, hogy pénzt bocsásson ki, értéküket meghatározza." Webster ezt kiegészítette azzal, hogy egyetlen tagállam, sőt maga a Kongresszus sem rendelkezik azonban olyan alkotmányos felhatalmazással, hogy más pénzt hozzon forgalomba, mint az arany és az ezüst pénzérmék, abból a célból, hogy adósságait fizethesse. Ezt a kiegészítést, amely természetesen nincs benne az USA Alkotmányában, pontosan az a központi bank mondatta el a szolgálatában álló szenátorral, amelyik kifejezetten abból a célból jött létre, hogy csak részlegesen fedezett papírpénzt hozzon forgalomba, azaz olyan pénzt, amelynek nincs biztosítva az Alkotmányban előírt nemesfém fedezete. Az a trükk, hogy ezt egy nagy tekintélynek örvendő személy mondta el a központi bank nevében, a hozzá nem értő emberek szemében azt a látszatot keltette, hogy a központi banknak van igaza. Biddle nemcsak ezt, de Jackson vétóját is 300 000 példányban szétosztatta az amerikaiak között, bízva abban, hogy azt a lakosság többsége úgyse fogja elolvasni.

Az amerikai törvényhozás tagjai ekkorra már így vagy úgy le voltak kötelezve Biddle-nek. A bankok, a spekulánsok, a kölcsönre rászoruló ipari vállalkozók és a sajtónak egy befolyásos része már Biddle oldalán állt. Jackson elnöknek azonban volt egy olyan, mondhatni titkos fegyvere, amelyet korábban nem használtak az amerikai politikai gyakorlatban. Ez a fegyver abból állt, hogy az elnök közvetlenül a választópolgárokhoz fordult támogatásért. Ezért a második elnökségi ciklusért folytatott kampányában keményen bírálta a pénzarisztokráciát, amely elfoglalta a törvényhozást, aláásta a közmorált, súlyosan fenyegeti a polgárok szabadságát és a választási folyamatot is eltorzította pénzügyi befolyásával. A "Second Bank of the United States" Jackson szerint olyan hidrafejű szörnnyé változott, amely eladósítással és kamatszedéssel valóssággal felfalja az átlagpolgárt. Megesküdött hallgatóinak, hogy ezt a szörnyet vagy elpusztítja, vagy ő fog elpusztulni. Szinte megszállottan szónokolta:

"A bank és nem Jackson!", vagy "Jackson és nem a bankok!"

Az Egyesült Államok elnöke megértette a papírpénz mögött rejlő összefüggéseket is. Amikor választási kampányáról hazatérőben volt, valamennyi kiadását aranypénzzel fedezte. Ilyenkor mindig elmondotta, hogy többé nem lesz papírpénz, hanem valódi nemesfémpénz. Ekkoriban az arany még bírta a lakosság bizalmát, mint biztonságos és szilárd valuta. Jackson az államilag kibocsátott közpénzt akarta a Központi Bank által kibocsátott magán-papírpénz helyébe. Az amerikaiak számára az arany még igazi és valóságos értéket jelölt. Ezzel szemben a fedezetlen, vagy csak részben fedezett bankjegyek a lakosság szemében csupán a spekulánsok érdekeit szolgálták, azért, hogy a lakosság rovására gazdagodjanak. Jackson kampánya sikeres volt, s amikor novemberben sor került az elnökválasztásra. Megkapta a leadott szavazatok 55%-át, ellenfele Clay csak 37%-ot kapott.

A magánpénzrendszer és a közpénzrendszer közti háború azonban még nem dőlt el. Jackson csupán a választásokat nyerte meg, de a "Second Bank of the United States" még további négy évig működhetett a neki nyújtott engedély alapján. Jackson azonnal munkához látott és utasította pénzügyminiszterét William Duane-t, hogy az állam pénzeszközeit vonja ki a központi bankból és helyezze el arányosan szétosztva az Egyesült Államok többi bankjaiban, és az állami kiadásokat azokból a pénzalapokból fedezze, amelyek még a központi banknál voltak letétbe helyezve. Jackson meg volt győződve, hogy a szövetségi kormányzat pénze nélkül ez a pénzügyi szörny ki fog múlni. Az elnök bánatára azonban pénzügyminisztere vonakodott teljesíteni utasításait, mert meg volt arról győződve, hogy az bomlasztó hatással lenne az Egyesült Államok egész gazdaságára.

Ez nem az első eset volt, hogy nézeteltérés alakult ki az elnök és kormánya egy tagja között. A múltban azonban az ilyen konfliktus általában úgy oldódott meg, hogy az ellenvéleményt képviselő miniszter lemondott. Ezúttal azonban Duane elutasította a lemondást, és arra hivatkozott, hogy ha az elnök csak a Szenátus egyetértésével nevezheti ki kormányának tagjait, akkor ugyancsak a Szenátus egyetértésével mozdíthatja el őket. Mivel ez a kérdés eddig még nem merült fel az Egyesült Államok történetében, nem volt a megoldásra példaként szolgáló eset, azaz precedens. Jackson azonban nem kívánt elméleti vitákba bocsátkozni, és rövid úton közölte Duane-val, hogy a továbbiakban nem tart igényt szolgálataira. 1833. október 1-ét követően a szövetségi kormány pénzletéteit fokozatosan kivonták a központi bankból. Jackson magabiztosan haladt tovább, abban bízva, hogy a szövetségi pénzalapok kivonásával veszélytelenné tudja szelídíteni Biddle-t és központi bankját. Biddle azonban nem megszelídített bárányként reagált, hanem sebzett oroszlánként. Elhatározta, hogy rövid idő alatt a lehető legnagyobb mértékben leszűkíti az országban lévő pénz mennyiségét, ezáltal újabb gazdasági depressziót idéz elő, ahhoz hasonlót, amelyet a bank már 13 évvel ezelőtt is sikeresen megvalósított. Ezt a gazdasági visszaesést aztán Jackson nyakába lehet varrni, arra hivatkozva, hogy ő vonta ki a szövetségi pénzeket a központi bankból. A gazdasági pánik pedig majd ráveszi a kongresszus tagjait, hogy a két háza együttes 2/3-os, azaz minősített többségével változtassák meg Jackson vétóját.

Biddle ellentámadása során radikálisan csökkentette a hiteleket az egész bankrendszerben. Ez jelezte az élet-halál küzdelem beindulását a hatalmas bankárkaszt és a határozott, s ebben az időben még ugyancsak hatalmas politikai elit között. Biddle teljesen tisztában volt azzal, hogy mit akart. Tudta, hogyha kellő nyomással meg tudja bénítani a pénzpiacot, akkor rá tudja kényszeríteni az elnököt, hogy ismét az ő bankjába helyezze el a kormányzati pénzeket. Úgy vélte, hogy a választópolgárok pártok iránti elkötelezettségét meg lehet törni a kialakuló gazdasági nehézségekkel. A nélkülözés és a rászorultság, s a nyomában járó társadalmi méretű szenvedés olyan hatást gyakorol majd a Kongresszusra, amely majd meghozza a kívánt eredményt a beruházó bankárok számára. Ilyen meggondolásból Biddle kemény restrikciós kurzust kezdett, és meg volt róla győződve, hogy ez végül is el fog vezetni a Second Bank of the United States működési engedélyének a megújításához.

Biddle tehát célja érdekében áldozati báránynak használta az amerikai népet, és úgy kezelte az amerikaiakat, mint bábukat a nagy sakktáblán. Biddle restrikciós kurzusa előtt a gazdasági élet a korábban bőségesen rendelkezésre álló hitelek eredményeként jelentősen kibővült. S amikor még több készpénzre és hitelre lett volna szüksége a reálgazdasági folyamatoknak, egyszer csak bedugultak a hitelforrások. Óriási veszteségeket szenvedtek el a vállalatok, a bérek is rohamosan csökkentek, és az árak is zuhantak. Tömegesen veszítették el az emberek munkahelyeiket, és csődhullám söpört végig az országon. Amikor decemberben a Kongresszus újra összeült, általános volt a lakosság körében a felháborodás. Az amerikaiak szemében - a sajtó hatására -, amely mindenért az elnököt tette felelőssé, Jackson volt az egyedüli okozója a kialakult tragikus helyzetnek. Ő volt, aki arrogáns módon leváltotta pénzügyminiszterét Duane-t, ő volt aki hozzá nem értően kivonta a pénzeket a központi bankból, és ő az, aki makacsul ellenállt a Kongresszusnak.

100 napon át szakadatlan szónoklatokban bírálták a Kongresszus tagjai az elnököt arrogáns és kártékony magatartásáért. Végül is 1834. március 28-án a Szenátus bizalmatlansági indítványt nyújtott be Jackson ellen. Ez volt az első eset az Egyesült Államok történetében, hogy a törvényhozás ilyen döntést hozott. Ez súlyos csapás volt Jackson számára. Most már Biddle kerekedett felül. A bizalmatlansági indítvány azonban nem támaszkodott a lakosság valódi meggyőződésére és hangulatára. Még a Szenátusban is, amely hemzsegett a központi banknak elkötelezett támogatóktól, mindössze 3 szavazatra lett volna szükség ahhoz, hogy a bizalmatlansági indítványt leszavazzák. Ezalatt az idő alatt szinte alig észlelhetően, de egyre gyorsuló ütemben a közvélemény is átlátta a háttérben meghúzódó összefüggéseket és fokozatosan rájött az igazságra. Jackson természetesen minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált e folyamat felgyorsítására, de maga Biddle is a kezére játszott. A központi bank elnöke túl magabiztos volt. Nyíltan dicsekedett azzal, hogy ő dolgozta ki azt a tervet, amely szándékosan megbénította, majd felbomlasztotta a gazdaságot. Akik hallották dicsekvését, hittek neki. A fordulópont akkor következett be, amikor George Wolf Pennsylvania tagállam kormányzója, amely államban a központi bank székhelye volt nyilvánosan elítélte mind a központi bankot, mind annak elnökét, Biddle-t. Ez olyan mély hatást tett mind a Kongresszusra, mind a polgárokra országszerte, hogy napokon belül megfordult a hangulat.

A demokraták 1834. április 4-én felszólították a képviselőházat, hogy fogadjon el egy sor döntést, amelynek az volt a célja, hogy semmisítse meg a Szenátus bizalmatlansági indítványát. (A Képviselőház, amely a két házból álló amerikai törvényhozás, a Kongresszus nagyobbik testülete, és amelyben a lakosság számarányához képest foglalnak helyet a képviselők, viseli a törvényhozásban a nagyobb felelősséget. A Szenátus, amelyben minden tagállam két-két szenátorral vesz részt, akiket hat évre választanak, bizonyos kérdésekben kénytelen igazodni a lakossághoz közelebb álló Képviselőház döntéseihez.) Nos, ez a Képviselőház 134 szavazattal 82 ellenében deklarálta, hogy nem kell megújítani a "Second Bank of the United States" működési engedélyét. Egy másik döntés pedig megerősítette, hogy a kormányzati pénztartalékokat nem kell újra ebben a központi bankban elhelyezni. Egy harmadik törvény, amelyet 175 szavazattal 42 ellenében fogadtak el, felszólította a Kongresszust egy olyan különleges bizottság felállítására, amelynek az volt a feladata: vajon a "Second Bank of the United States" szándékosan idézte elő a jelenlegi gazdasági válságot. Ez a három törvény óriási győzelem volt Jackson számára, amely végül is rákényszerítette a Szenátust arra, hogy a bizalmatlansági indítványát vele szemben visszavonja.

Amikor ez a kongresszusi bizottság munkához látott és meg akarta tekinteni Philadelphiában, a központi bank székházában annak könyvelését, Biddle ezt megtagadta. Azt sem engedte meg, hogy megvizsgálják, milyen kongresszusi tagoknak, azaz képviselőknek és szenátoroknak nyújtott a bank személyi kölcsönöket és más pénzügyi kedvezményeket. Arrogánsan elutasította azt is, hogy tanúvallomást tegyen a bizottság előtt Washingtonban. Más amerikaiakat ilyen magatartásért szigorúan felelősségre vonnak, mert ez megvalósítja a "Kongresszus megvetése" nevű bűncselekményt, amelyet szigorú pénzbírsággal és szabadságvesztéssel büntetnek. A déli demokraták azonban megtagadták az együttműködést. Biddle maga is ironikusnak tartotta, hogy azok a szenátorok és képviselők juttassák börtönbe, akiknek a bizalmas leveleit és pénzügyi adatait ő nem adta át, amikor azokat követelték tőle. Biddle tehát megmenekült a büntetőeljárástól, de a "Second Bank of the United States" halálos sebet kapott.

Erre az időre már Jackson teljes mértékben kifizette az államadósságot, amely az 1812-es háború során keletkezett. Ezen túlmenően még többletbevételekhez is jutott. Elrendelte az államkincstárnak, hogy utaljon vissza a tagállamok számára több mint 35 millió dollárt, amelyet aztán ezek arra használtak, hogy széleskörű közmunkaprogramokat indítsanak be, amelyek munkához juttatták a Biddle-féle gazdasági válság következtében munkanélkülivé vált tömegeket. Jackson persze ezzel magára vonta a bankárkaszt, és a szolgálatában álló politikai elit haragját, mind az Egyesült Államokban, mind külföldön. Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy 1835. január 30-án merényletet kíséreltek meg ellene. A merénylőnek azonban mindkét pisztolya célt tévesztett, és Jackson csodálatos módon életben maradt. Ez volt az első alkalom, hogy ilyenfajta merényletet kíséreltek meg az Egyesült Államok elnöke ellen.

A merénylő, Richard Lawrence, akár elmebeteg volt, akár csak tetette magát annak, erre hivatkozva elkerülte a szigorú büntetést. Később Lawrence dicsekedett barátainak, hogy kapcsolatban áll nagybefolyású, hatalmas emberekkel Európában, akik megígérték neki, hogy megvédik a büntetéstől, ha elkapnák. 1836-ban a "Second Bank of the United States" engedélye lejárt. A bank különböző törvénytelen spekulációiért, s a tagjainak adott busás jövedelemért végül is Biddle-t letartóztatták és csalás címén vád emeltek ellene. Nem ítélték el, de még halálakor is polgári per volt folyamatban ellene. 5 éven belül a "Second Bank of the United States" bezárta kapuit, s ez volt Amerika harmadik találkozása egy központi bankkal.

Jackson azokat az amerikaiakat képviselte, akik azt akarták, hogy az arany, és az ezüstpénz legyen Amerika hivatalos pénze. Ez a csoport azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy a pénzügyi hatalomért folyó küzdelemben felvegye a versenyt a központi bankkal. A kibontakozó harcban olyanok is csatlakoztak ehhez a csoporthoz, akik nem a spekulációért és a fedezetlen papírpénzért támadták a központi bankot. Így az ellene harcoló tagállami bankok, és üzleti érdekeltségek egyáltalán nem akarták, hogy valóságos közpénz legyen forgalomban, olyan, amilyet az amerikai szövetségi alkotmány előír. Az ellenkezőjét akarták. Azt a korlátozást, amit egy központi bank léte jelentett ezen tagállami bankok és üzleti körök számára, túlságosan nagynak találták. Úgy vélték, ha ezt a bankot eltávolítják az útból, akkor tevékenységük többé nem esik korlátozás alá. A valóságban az történt, hogy Jackson győzött, de nem az alkotmányos közpénz került bevezetésre, hanem ez az utóbbi csoport tudta saját érdekeit érvényesíteni. A politikában gyakran szükséges átmenetileg szövetséget kötni olyan erőkkel is, akiknek a távolabbi céljai már különbözőek.

Jackson részben megváltoztatta az amerikai politika jellegét. Az alapító atyák gondosan kimunkálták az államhatalmi ágak szétválasztását, kölcsönös egyensúlyát és ellenőrzését. Jackson a hatalomnak ezt a szétosztását felváltotta a hatalom fokozatos koncentrációjával és centralizációjával. Kétségbe vonta az egyes tagállamoknak azt a jogát, hogy elszakadhassanak az Uniótól, és ezzel kezdetét vette az a folyamat, amely részben elvezetett a polgárháborúhoz, részben pedig véget vetett az egyes tagállamok azon képességének, hogy korlátozzák és ellenőrizzék a szövetségi kormány egyre növekvő túl-hatalmát. Ettől kezdve az Unió már nem az egyetértés alapelvei szerint működött, hanem a fegyveres kényszerítő erő alapján. A központi bank körüli vita pedig megváltoztatta az elnök szerepét a közfelfogásban is. Többé nem úgy tekintettek rá, mint a közösség szolgálatában álló személyre, hanem úgy, mint a nemzet vezérére.

Jackson a bankkal való küzdelem során ki is jelentette: "Az elnök a nép közvetlen képviselője." Ezzel Jackson deklarálta, hogy nem csupán azoknak érzi magát elkötelezettnek, akik - mint elektorok - őt elnökké választották, hanem közvetlenül az állampolgároknak felelős. Az Alkotmányt fogalmazó alapító atyák elképzelése az volt, hogy a szabad amerikaiak fölött ne uralkodjon király, hiszen nem azért harcoltak György angol király ellen, hogy ismét egy másik, most már amerikai királyuk legyen. De azt is felismerték, hogy egy választott elnök is abszolút hatalomra tehet szert, ha hatalma nincs gondosan kiegyensúlyozva és behatárolva. A történelem iróniája, hogy Jacksonnak ezt a küzdelmét a nemzetközi pénzhatalmat képviselő központi bank ellen úgy tekintik, mint annak a folyamatnak a kezdőpontját, amelyet az elnök hatalmának folyamatos bővülése jellemez a tagállamok önállósága és a Kongresszus törvényhozói hatásköre rovására.

Gazdasági fellendülés a központi bank kimúlása útán

A "Second Bank of the United States" ugyan halott volt, de a banki tevékenység példa nélkül álló módon fellendült. Jackson mindent megtett, hogy a papírpénz helyébe ismét az állam által kibocsátott szilárd pénz lépjen, amely nagyrészt nemesfémből készült érmékből állott, de ez a törekvése számos korlátba ütközött. A nemesfém-érmék forgalmának ellentmondott nemcsak a bankári technika rohamos fejlődése, de maga az ingadozó washingtoni törvényhozás is. A Kongresszus megtiltotta a bankoknak, hogy kiscímletű bankjegyeket hozzanak forgalomba. Ez a tilalom azonban nem vette figyelembe, hogy ebben az időben a bankok főleg számlapénzzel gazdálkodtak, s így nyújtottak hiteleket. Egyre inkább a csekkel való fizetés lépett a készpénz-fizetés helyébe, amely csökkentette az egyes bankok által kibocsátott bankjegyek jelentőségét is.

A bankok által kibocsátott bankjegyek forgalmát korlátozták, ugyanakkor nem korlátozták a nyújtott hitelekért követelhető fedezeti letéteket. 1837 után a forgalomban lévő pénz mennyisége 84%-al bővült négy év alatt. Ennek szükségszerű következménye volt, hogy a forgalomban lévő pénznek az a része, amely fedezetlen banki papírokból állt, bizonyos idő múlva csökkeni kezdett s ezzel a reálgazdaság rendelkezésére álló közvetítőközeg összezsugorodott. Egy év alatt eltűnt a forgalomban lévő pénz 16%-a. Ez azzal járt, hogy az egyébként szükséges termékek nem találtak vevőre és eladhatatlanná váltak. Ez ismét csődökhöz, munkanélküliséghez vezetett. Számos takarékpénztár és kisebb bank is tönkrement. A következmények elsősorban a kisbetéteseket sújtották. Számos javaslat készült a rendkívül ingataggá vált bankrendszer megbízhatóbbá tételére. Ezek közül azonban egyik sem foglalkozott a valódi problémával: a csak részlegesen fedezett papírpénz forgalomba-hozatalával és a hitelpénzbe beépített kamatmechanizmus romboló hatásával.

1. Az első javaslat azt ajánlotta, hogy a bank által nyújtható hitelek, azaz a hitelek formájában való pénzkibocsátás, a bank által tulajdonolt pénz és vagyontömeg mennyiségéhez legyen igazítva. Ezt a formulát az Új-Angliának nevezett amerikai tagállamokban próbálták ki. Massachusetts-ben például egy bank csak a kétszeresét nyújthatta hitelként, mint amennyi pénzzel, illetve nemesfémmel rendelkezett a páncélszekrényeiben. Az ún. tartalék nem lehetett papírpénz, vagy papírpénzt helyettesítő kötvény, értékpapír, vagy más adóslevél. Ez a tartalék csak arany, vagy ezüstérme lehetett. Ezáltal a bankok rá voltak szorítva arra, hogy kis címletű bankjegyeket bocsássanak ki. Massachusetts volt az a modell, amit Jackson elnök szövetségi szinten próbált megvalósítani. Jacksonra nagy hatást tett az, hogy 1812-ben, amikor a bankok többsége fizetésképtelenné vált az Egyesült Államokban, a massachusetts-i bankok mindvégig fizetőképesek maradtak.

Az idő múlásával azonban a bankjegyek jelentősége csökkent, mivel egyre inkább a csekkek használata lépett a helyébe A bankok úgy bocsátottak most már ki pénzt, hogy a náluk számlát nyitó ügyfeleiknek meghatározott hitelkeretet biztosítottak, amely hitelnek azonban nem volt meg a fedezete. Arra számítottak, hogy egyszerre úgyse kérik ügyfeleik a pénzüket, és annyi mindig lesz kéznél a banknál, hogy a napi ki- és befizetéseket lebonyolítsák. Ily módon az ún. "checkbook-money" révén olyan meghitelezett összegek után is szedhették a kamatot, amely pénzekkel nem rendelkeztek, illetve amely pénz a meghitelezés pillanatában született meg, a hitelkérelmező számlájára történő ráírással, mint bankszámlapénz. Ezzel ismét megjelent a részleges fedezettel bíró pénz a forgalomban. Mindennek az eredményeként 1844-ben 32 massachusetts-i bank ment csődbe. Ez az üzleti és pénzügyi vonatkozásában fejlett tagállam a bankellenőrzés megszigorításával próbálta megvédeni a kisbetétesek érdekeit. Ez a szigorítás azonban nem érintette az alapvető problémát. 1862-re, annak dacára, hogy a törvény csupán azt engedélyezte a bankoknak, hogy a rendelkezésükre álló fedezet kétszeresét használják hitelezés céljára, a bankok mégis közel 74 millió dollár pénzt kreáltak "checkbook-money", azaz számlapénz formájában.

2. A második javaslat a bankrendszer megszilárdítására az volt, hogy kötelezzék a bankokat ún. biztonsági alapok képzésére. Ez a közös pénzügyi alap, amelybe a közreműködő bankok befizetnének, szükség esetén kisegítené hitelekkel a megszorult pénzintézetet és így megvédené azt a csődbejutástól. Ez volt az előfutára a jelenleg működő "Federal Deposit Insurance Corporation"-nek (Szövetségi Betétbiztosítási Társaságnak) és a hozzá kapcsolódó pénzintézeteknek. Az első biztonsági alapot New Yorkban hozták létre 1829-ben. A rendszerben részt vevő valamennyi banknak alaptőkéje 0,5%-ával kellett évente hozzájárulnia, egészen addig, amíg ez a mennyiség eléri alaptőkéjének 3%-át. Az 1837-es pénzügyi válság gyakorlatilag megbénította ezt az alapot, csupán az mentette meg, hogy az állam hajlandó volt elfogadni a teljesen értéktelen bankjegyeket víziút-használati díj fejében. Ez más szavakkal azt jelentette, hogy az adófizetőknek kellett a különbözetet állniuk. Amikor az alap kimerült, akkor a fizetőképes bankoknak kellett kifizetniük a fizetésképtelenné vált bankok deficitjét. Ennek a helyzetnek az lett a következménye, hogy a bankok még vakmerőbben és még felelőtlenebbül hiteleztek. Egyrészt ez növelte profitjukat, másrészt - ha bajba kerültek - a többi kisegítette őket. Ez lényegében azt jelentette, hogy a tisztességes és szolid üzletmenetet folytató bankok viselték a felelőtlenül, hazárd módra üzletelő többi bank magatartásának a következményeit. A folyamat végül is oda vezetett, hogy például Massachusetts tagállamban 1857-ben a biztonsági alapok rendszerét fel kellett számolni.

3. A harmadik elképzelés a pénzrendszer stabilizálásra az volt, hogy a bankok lényegében csaló működését az állam által kibocsátott értékpapírokkal támasztották alá. Az állam adósságai fejében olyan adóskötvényeket adott át, amelyek fedezete a jövőbeni adóbevétele volt. Ezt a módszert több tagállam is bevezette az 1850-es években, így Illinois, Indiana, Wisconsin és más közép-nyugati tagállam. Valósággal divattá vált állami adóslevelek, kötvények és kincstári jegyek használata tőkevagyonként. Ez a nagy kereslet az állami adóslevelek iránt arra ösztönözte az egyes tagállamokat, hogy még jobban költekezzenek és még több állampapírt bocsássanak ki. Miután a kereskedelmi bankok az állami adósleveleket tartalékként használták, ők maguk is annak a sokszorosát kölcsönözték ki a gazdasági élet szereplői és az állampolgárok számára olyan számlapénzből, amelyet a hitelnyújtáskor hoztak létre úgy - miként már utaltunk rá -, hogy egyszerűen ráírták a kölcsönvett összeget a hitelfelvevő számlájára. Ezzel létrejött az adósság növelésének egy véget nem érő spirálja, amely gyorsított ütemben növelte a forgalomban lévő papírpénz mennyiségét, amely viszont inflációhoz vezetett. Ez a folyamat végül is az 1857-ben kirobbant pénzügyi összeomlásba torkollott.

4. Egy negyedik módszer abból állt, hogy ösztökélték az állami pénzkibocsátást. Ezt a módszert főleg az Egyesült Államok déli tagállamaiban alkalmazták, és ez a módszer ma is a modern magánpénzrendszer egyik alapja. Alabamában például 1835-ben az állami bank 13 millió dollár értékben bocsátott ki kötvényt. Ez a hatalmas összeg egy darabig gazdasági fellendülést okozott. Ez olyannyira fellelkesítette a tagállam törvényhozóit, hogy teljesen beszüntették a közvetlen adóztatást, és úgy döntöttek, hogy az államot és annak kormányzati intézményeit banki pénzzel működtetik. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy adó helyett egy rejtett adóval, az inflációval finanszírozták az állami kiadásokat. Ez is olyan pénzügyi buborékhoz vezetett, amely aztán az 1837-es pénzügyi válság idején kipukkadt. Kiderült, hogy az alabamai állami banknak olyan 6 millió dollár államkötvényekben lévő "vagyona" volt, amely teljesen elértéktelenedett. A betétesek, akik valódi pénzt kölcsönöztek ezekért az állampapírokért, csaknem teljes vagyonukat elveszítették, azon felül, amit az inflációs adón keresztül már elveszítettek. Ez a módszer hasonló eredményekhez vezetett más tagállamokban is, így Illinois-ban, Kentucky-ban, Floridában, Tennessee és Lousiana-ban is.

A fent ismertetett fejleményekkel egyidejűleg fejlődött az ún. "szabad banki tevékenység". Azt nevezték így, amikor a bankok korporációkból privát társaságokká alakultak át. Egy korporációnak az államtól kellett működési engedélyt szereznie, míg a magántársaságoknak erre nem volt szükségük. Más vonatkozásban megmaradt az állami ellenőrzés, érvényben maradtak a jogszabályi kötöttségek, vagyis mindaz működött, amely akadályozta a valóban szabad piac működését a bankok hitel útján történő ellenőrzése révén. Ezek az ún. szabad bankok semmivel sem voltak tisztességesebbek, mint az alapszabállyal működtetett pénzintézetek. Újra divatba jött a bankellenőrzés kijátszása a régi módszerrel, hogy a nemesfém-pénzérméket egyik bankból a másikba szállították röviddel a bankellenőrök megérkezése előtt. Így történhetett meg, hogy például az egyik - üzleti szempontból a legfejlettebbnek számító - tagállamban működött olyan bank, amely úgy hozott forgalomba 500 000 dollár hitelt és szedett utána kamatot, hogy fedezetként mindössze 86 dollár állt a rendelkezésére.

Amit egy valódi, az egyenlő esélyek tiszteletben tartásával működtetett piacgazdaság megkövetelt volna az államtól, az két követelmény: egyrészt ugyanúgy kényszerítse a bankokat a szerződéseik betartására, ahogyan más gazdasági szereplő is köteles betartani szerződéseit, másrészt magából a folyamatból lépjen ki az állam, és gyámkodásával, kontárkodásával ne zavarja a szabadpiaci folyamatok zavartalan működését. Ha az első követelményt a tagállamok teljesítették volna, akkor valamennyi olyan bankigazgatót, aki nem tudta a bankja által kibocsátott bankjegyeket valódi pénzre beváltani, börtönbe kellett volna küldeniük. Egy ilyen gyakorlat hamarosan véget vetett volna a valódi fedezet sokszorosát felülmúló bankjegyek kibocsátásának, és a velük való spekulációnak. A másik követelmény, hogy ezt a feladatát teljesítve az állam maradjon távol a gazdasági élettől. Ez rászorította volna a vállalkozókat és a polgárokat, hogy saját maguk vállalják a felelősséget pénzük befektetéséért, és ők maguk gondoskodjanak befektetéseik garantálásáról. Ehelyett az vált az általános gyakorlattá, hogy a bankok bármikor bejelenthették fizetésképtelenségüket, anélkül, hogy büntetéssel kellett volna szembenézniük. A politikusok pedig igyekeztek megnyugtatni a polgárokat, akik egyben választóik is voltak, hogy ők majd gondoskodnak befektetéseik biztonságáról.

Mindezzel nem azt kívántuk állítani, hogy valamennyi bank és pénzintézet korrupt volt, és hogy valamennyi pénzember titokban "összeesküdött" az állampolgárok ellen. Számos példát lehet felhoznia arra is, amikor a bankok vezetői is tisztességes módon jártak el, és felelősséggel kezelték betéteseik rájuk bízott pénzeit. Ez nem változtat azon, hogy maga a rendszer volt hibás, amely bűntette a tisztességes és szolid üzletvitelt, miközben megjutalmazta a vakmerő, lelkiismeretlen spekulánst. E rendszer következtében a tisztességes bankárok csaknem teljesen kihaltak és ma is "hiánycikket" képeznek.

Veszélyben az Egyesült Államok egysége

Korábbi írásainkban már utaltunk rá, hogy a gazdasági-pénzügyi konfliktusok mindig fontos szerepet játszottak a háborús helyzetek kialakulásában. Ez az Egyesült Államokra is igaz. A gazdasági-pénzügyi konfliktusok döntő hatást gyakoroltak a fiatal állam legvéresebb belső háborújára. A propaganda természetesen azt sulykolja, hogy az 1861-től 1865-ig tartó háború az Egyesült Államok északi és déli tagállamai között a rabszolgaság miatt tört ki. Ezt azonban legfeljebb "negyed-igazságnak" lehet tekinteni. A háború igazi oka Észak és Dél eltérő gazdasági érdekeiben keresendő. A rabszolgaság is elsősorban gazdasági kérdés volt. Az északi tagállamok iparosodottabbak lévén fejlettebb technológiával működtették gazdaságukat, s már megjelent a nagyüzemi, gépi termelés. Már működtek gépsorok és futószalagok is. A mezőgazdasági délen az ültetvények megműveléséhez viszont még sok százezer munkás élő munkaerejére volt szükség.

Lincoln 1861-ben, közvetlenül a háború kitörését követően, kijelentette: "Mindent felülmúló célom ebben a küzdelemben az Unió megmentése és nem a rabszolgaság fenntartása vagy megszűntetése. Ha megmenthetném az Uniót bármely rabszolga felszabadítása nélkül, ezt tenném. És ha úgy menthetném meg, hogy valamennyit fel kell szabadítani, akkor azt cselekedném. És ha úgy menthetném meg, hogy néhányat felszabadítok, s néhányat pedig meghagyok eredeti állapotában, akkor azt tenném."

Ez nem azt jelenti, hogy Lincoln közömbös volt a rabszolgaságot illetően, mert meg volt róla győződve, hogy az megerőszakolja az embert és sérti a nemzeti morált. Azt is tudta, hogy világszerte fokozatosan kiszorul a rabszolgaság, és arról is meg volt győződve, hogy hamarosan Amerikában is eltűnik. Ugyanakkor attól tartott, hogy az azonnali megszűntetés és a teljes reform nemcsak aláásná az Egyesült Államok egységét, de vérontáshoz is vezet, százezreknek okozva súlyos szenvedést.

Arra a kérdésre, hogy miért akartak a déli államok elszakadni, a választ nem a rabszolgaság intézményében találjuk meg. A déli tagállamok főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, és az ipari termékeket egyrészt az északi tagállamokból, másrészt Európából importálták. Ez a két térség volt a Dél legfontosabb termékének a felvevő piaca. Az európai textíliák a hosszú szállítási útvonal ellenére olcsóbbak voltak, ezért a déli tagállamok előnyösebbnek találták, ha Európából importáltak és nem saját északi területeiktől vásároltak. Ez rendkívül nagy nyomás alá helyezte az amerikai gyártókat és rászorította őket, hogy egyrészt hatékonyabban termeljenek, másrészt jelentősen csökkentsék áraikat. A republikánusok, vagyis a köztársaságpártiak, elégedetlenek voltak ezzel a helyzettel. Úgy döntöttek, hogy a szövetségi kormány felhasználásával kikapcsolják európai konkurensüket. Arra hivatkozva, hogy ez az össznemzeti érdek, nagy összegű importvámokat róttak ki azokra az európai árukra, amelyeket az Unió északi tagállamai is előállítottak. Az európai országok erre úgy válaszoltak, hogy beszüntették a déli államokban termelt gyapot behozatalát. Ennek eredményeként az északiak a verseny kizárásával magasabb árakat számíthattak fel és a déliek rá voltak kényszerítve, hogy ezt megfizessék, mivel Európából már nem tudtak vásárolni. Lényegében egy jogilag szabályozott rablással állunk szemben, amikor is az állampolgárok egy csoportja a jog eszközével fosztja ki az állampolgárok egy másik csoportját.

(Meg kell jegyeznünk, hogy mint annyi más, a lényeget illetően ez is ismétlődik a világtörténelemben. Magyarország is jó példája annak, hogy az egykori állampárt technokrata csoportja, kihasználva hatalmi pozícióit, olyan jogszabályokat íratott 1988-tól kezdődően a maga számára, amelyekkel védtelenné tette a közvagyont, és azt a saját magánvagyonává tudta átalakítani, arra hivatkozva, hogy mindez ugyan erkölcstelen, de jogilag megengedett. Ezt a jogot azonban ő maga alkotta a saját maga használatára. Ez a technokrata csoport az államot használta fel arra, hogy az állampolgároknak az állam által kezelt vagyonát részben a saját magánvagyonává tegye, másrészt külföldieknek jutassa jelképes összegekért.)

Visszatérve az Egyesült Államokra az északiak keményen támadták a déli tagállamokat a rabszolgaság intézménye miatt. Ebben az időszakban a rabszolgamunka ára igen magas volt, és egy rabszolga 1500 dollárba került. Egy szerény méretű ültetvény, amelyen csak 40-50 rabszolga dolgozott, már jelentős tőkeberuházást igényelt. Ezek az összegek ugyanis mai árfolyamon számolva több millió dollárt jelentenek. Ezért a déli államok számára a rabszolga-munkaerő kikapcsolása nemcsak azt jelentette, hogy többé nem képesek ültetvényeiket működtetni, de hatalmas méretű tőkeveszteséget is okozott volna. A déli ültetvényesek jelentős csoportja már ekkor arra törekedett, hogy az ültetvényekbe fektetett pénzét a sokkal nyereségesebb ipari termelésbe csoportosítsa át, ahhoz hasonlóan, ahogyan az az északi tagállamokban történt. Sokan már tudták, hogy a szabad emberekből álló bérmunkások hatékonyabban termelnek, mint a rabszolgák. Egy ilyen rendszernek a megváltoztatása azonban rendkívül bonyolult, és sok lépcsőfokot igényel. Úgy érezték, hogy egy hirtelen átváltás az új gazdasági rendre tönkreteszi gazdasági erejüket, és nemcsak az ültetvényesek számára hátrányos, hanem a munkát végző rabszolgák számára is. Ezzel a háttérrel már jobban megértjük Lincoln szavait, amikor meg akarta nyugtatni a délieket. Lincoln azonban meggyőződéses republikánus volt, és azoktól az északi ipari vállalkozóktól függött, akik a hangadók voltak pártjában, a köztársasági pártban. Lincoln, ha akarta volna sem tudta volna a gazdasági kedvezményezés és protekcionizmus rendszerét megváltoztatni, amely mint már utaltunk rá, egyoldalúan az északi vállalkozóknak kedvezett.

A nemzetközi pénzkartell és az észak-déli konfliktus

Az ismertetett gazdasági érdekellentéteken túlmenően a nemzetközi háttérerők is közreműködtek a polgárháború kirobbantásában. Ezek a háttérerők, amelyek jelentős befolyást gyakoroltak Franciaország, Spanyolország és Nagy-Britannia kormányaira ellenőrzésük alá akarták vonni Közép- és Dél-Amerika piacait. Közép-Amerika legnagyobb állama, Mexikó, ezért került a konfliktusok középpontjába. James Monroe (amerikai elnök 1817-1825 között) 1823-ban hirdette meg azt az elvet, amely Monroe-doktrínaként vált híressé: eszerint "az amerikai kontinens mostantól fogva egyetlen európai hatalom számára sem jöhet számításba, mint gyarmati terület." Monroe egyértelműen leszögezte, hogy az Egyesült Államok nem fogja eltűrni egyik európai gyarmattartó ország beavatkozását sem. Az európai hatalmak tisztában voltak azzal, hogy ha az Egyesült Államokban polgárháború tör ki, akkor nem lesz ereje ahhoz, hogy érvényt szerezzen a Monroe-doktrínának. Ezért az Észak és Dél közti háború egyben megnyitja az utat Mexikó újragyarmatosítása felé.

A "nagy sakkjátszma", amely egyrészt Lincoln, másrészt Anglia és Franciaország között folyt, nem kerülte el a kor nagy államférfijának, Poroszország miniszterelnökének, majd a birodalmi Németország kancellárjának, Otto von Bismarck hercegnek a figyelmét. Bismarck mélyen el volt kötelezve a nemzetközi pénzügyi közösségnek. Ez a tény külön súlyt ad véleményének:

"Európa leghatalmasabb pénzügyi erői már jóval a polgárháború előtt eldöntötték az Egyesült Államok felosztását két egyenlő erejű föderációra. Ezek a bankárok attól tartottak, hogy az Egyesült Államok, ha egyetlen tömb marad, mint egyetlen nemzet, akkor olyan gazdasági és pénzügyi függetlenségre tesz szert, amely alá fogja ásni az ő pénzügyi uralmukat Európa és a világ felett. A pénzügyi hatalom belső körében természetesen a Rothschildok szava volt a döntő. Óriási zsákmány lehetőségét látták abban, ha az Egyesült Államokat fel tudják cserélni két erőtlen demokráciára, amely el van adósodva a finanszírozó bankároknak...Éppen ezért megbízottaikat azzal küldték a helyszínre, hogy használják ki a rabszolgaság kérdését és verjenek éket az Unió két része közé... A szakítás Észak és Dél között elkerülhetetlenné vált. Az európai pénzügyek urai minden eszközt bevetettek, hogy a kívánt célt elérjék, és előnyükre fordítsák." (La Vieille France, No. 216, March 17-24, 1921, 13-16 old.)

A kidolgozott tervek szerint az Észak és Dél között kitört háború kezdetén francia csapatok szállnak partra Mexikóban. Amikor már megtört a mexikóiak ellenállása, akkor III. Napóleon francia császár Ferenc József osztrák-magyar uralkodó testvérét, Ferdinánd Maximiliánt helyezi báburalkodóként a közép-amerikai ország élére. Az elképzelések szerint az elszakadni kívánó Déli Konföderáció támogatást kapna Maximiliántól. Amikor véget ér a polgárháború az Egyesült Államokban és a déli konföderáció elszakadt, akkor Mexikó és a déli konföderáció először szövetségre lépne, majd pedig egy új államot alkotna, amelyet elsősorban a Rothschild-ház által irányított nemzetközi bankárok ellenőriznének. Egyidejűleg Anglia is csapatokat küldött Kanadába, amelyek elsősorban az Egyesült Államok északi tagállamait tartotta sakkban, az ugyancsak készültségbe helyezett brit hadiflottával együtt. Az előbb elmondottak szerint a francia csapatok ténylegesen is partra szálltak Mexikóban és Maximilián az ország báburalkodója lett. Nyomban megindultak a tárgyalások acélból, hogy Mexikó a Déli Konföderáció oldalán kapcsolódjon be a háborúba. A nagy "sakkjátszmába" azonban egy nem várt fél is bekapcsolódott.

II. Sándor orosz cár, aki soha nem engedte meg, hogy központi bank létesüljön országában, tudomására hozta Lincoln elnöknek, hogy kész katonai szövetséget kötni az északiakkal. Oroszország, amely ebben az időben szabadította fel jobbágyait, nem az Egyesült Államok déli részén meglévő rabszolgarendszer ellen kívánt fellépni. A cár már ekkor tudott azokról a brit és francia tervekről, amelyek ki akarták szakítani a cári birodalomból az akkor hozzátartozó Finnországot, a balti államokat, Lengyelország keleti felét és a kaukázusi országokat, elsősorban Grúziát. III. Napóleon francia császár azt javasolta, hogy Anglia és Ausztria Franciaországgal együtt azonnal üzenjen hadat Oroszországnak azért, hogy ezt a tervet mielőbb átültessék a gyakorlatba.

(III. Napóleonnal kapcsolatban érdemes utalni arra a körülményre, amit egy bolgár származású amerikai történész Nicola Nicolov kutatott ki és publikált 1990-ben az Egyesült Államokban. Nicolov: "The World Conspiracy, What The Historians Don't Tell You" (A világ-összeesküvés, amit nem közölnek veled a történészek) című könyvének 185. és 186. oldalán írja, hogy Meyer Amschel Rothschild, a Rothschild-dinasztia megalapítója kulcsszerepet játszott Bonaparte Napóleon, vagyis a nagy Napóleon hatalomra kerülésében. Rothschild milliói nélkül - csupán tehetségére támaszkodva - Napóleon nem futhatott volna be olyan nagyívű karriert, mint amilyet ténylegesen befutott. Meyer Amschel Rothschild azonban Napóleon ellen fordult, amikor az maga is dinasztiát akart alapítani. Már ekkor megszületett a dinasztia-alapítóban az az elgondolás, hogy a következő Napóleonnak saját családjából kell kikerülnie. A felszínre került adatok szerint apjának ezt a célkitűzését a londoni Rothschild érdekeltségeket vezető fia, Nathan Rothschild váltotta valóra.

I. Napóleon testvérét, Louis-t, vagyis Lajost, rávette, hogy vegye feleségül Hortense de Beauharnais-t, nevelt lányát. Louis nem szerette Hortense-t, és amikor 1802-ben egy fiút szült neki, akinek a neve Napóleon-Charles volt, az elterjedt hírek szerint nem is ő, hanem a francia konzul volt az apja. 1804-ben Hortense egy második fiút is szült Louis Bonaparte-nek, akinek a neve Napóleon Louis volt, és végül egy harmadikat is 1808-ban, akinek a neve Charles-Louis-Napóleon Bonaparte, és aki III. Napóleon néven lett Franciaország császára 1852-től 1870-ig. Napóleon 1806. június 5-én Louis testvérét Hollandia trónjára helyezte. Lajos új hazáját, valamint a hollandokat sokkal jobban kedvelte, mint rákényszerített feleségét. Hortensia költekező életmódot folytatott, és emiatt állandó pénzügyi zavarban volt. Ezért arra kényszerült, hogy Nathan Rothschildhoz, a Rothschild-ház londoni részlegének a vezetőjéhez forduljon kölcsönökért. Hortensia teljesen eladósodott Nathan-nak. A holland politikai körökben közismert volt, hogy Nathan Rothschild azért nyújtott nagy összegű kölcsönöket Hortensia-nak, mert a királynő a szeretője volt.

Charles-Louis-Napóleon Bonaparte Nathan és Hortensia közös gyermekének tekinthető az amerikai történész szerint. Névszerinti apjára, Louis Napóleonra egyáltalán nem hasonlított, viszont testileg és arcra is tökéletes mása volt Nathan Rothschildnak.

Hortense, Charles-Louis-Napóleon Bonaparte születését követően különvált férjétől Louis Bonapartétól. Nevelőapjától - I. Napóleontól - 2 millió frank adományban részesült azért, hogy gondoskodni tudjon fiairól.)

I. Sándor látva, hogy milyen terveket forralnak ellene a nyugati hatalmak (pontosabban a Rothschild-ház vezetése alatt álló nemzetközi beruházó bankárok), ezért 1863. szeptemberében úgy döntött, hogy a balti tengeren állomásozó cári hadiflottát az Egyesült Államok Virgina tagállamának a kikötőjébe, Alexandriába küldi. Egyidejűleg parancsot adott a csendes-óceáni orosz flottának, hogy hajózzon át a California államhoz tartozó San Fransisco-ba. Oroszország és az Egyesült Államok nem kötött szerződést egymással, de a kölcsönös fenyegetettség gyakorlatilag szövetségessé tette őket. A cári flotta, amely Alexandriában állomásozott, azt a parancsot kapta 1863. július 14-én, hogy háború esetén süllyessze el az Egyesült Államokkal ellenséges kereskedelmi hajókat. Hasonló parancsot kapott a csendes-óceáni orosz flottaparancsnok is. Az orosz flotta tette lehetővé, hogy az egységének fennmaradásáért küzdő Egyesült Államok pusztító erejű tengeri blokádot tudott életbe léptetni az elszakadni óhajtó déli államokkal szemben. Mivel ebben az időpontban sem Franciaország, sem Anglia nem akart nyílt háborúba bocsátkozni az Egyesült Államokkal és Oroszországgal, ezért rendkívül óvatosan támogatták a szakadár déli államokat. Az egész konfliktus ideje alatt - formailag - semlegesek maradtak. Kétségtelen, hogy az orosz flotta jelenléte nélkül más lehetett volna a polgárháború kimenetele.

Kezdetben az északi államok komoly vereségeket szenvedtek és a lakosság sem támogatta teljes szívvel ezt a háborút, amely elsősorban üzleti érdek-összeütközésből keletkezett. Ezért Lincolnnak egyrészt meg kellett szereznie a lakosság támogatását ehhez a háborúhoz, másrészt megoldást kellett találnia a háború finanszírozására is. Az első feladatot úgy oldották meg, hogy a háború folyamán megváltoztatták a célját, és rabszolgaság elleni hadjárattá alakították át. Lincolnnak a rabszolgák felszabadításáról szóló Proklamációja megszerezte a kívánt tömegtámogatást. Jogilag vitatható Lincoln lépése, mivel erre nem volt alkotmányos felhatalmazása, és a Kongresszus nélkül cselekedett, kizárólag hadsereg főparancsnoki minőségében. A minden egyes embert megillető szabadság azonban megmozgatta érzelmileg is a szabadságszerető amerikai népet. Így most már nem üzleti érdekekért, hanem egy rendkívül nemes célért folyt a háború. A rabszolgaság eltörléséről szóló nyilatkozat bénítólag hatott az európai hatalmakra is. Amíg csak a lázadó déli államok megtöréséről volt szó, addig az olyan konfliktusnak volt tekinthető, amelyben erkölcsileg nem elítélendő valamelyik félnek a támogatása. De amikor a szabadság kérdése vált a fő témává, akkor már sem Anglia, sem Franciaország kormánya nem merte vállalni saját lakossága előtt, hogy akadályozza az Északot a déli rabszolgaság felszámolásában. Így aztán 1862-re már nem számíthatott a Déli Konföderáció arra, hogy az európai nagyhatalmak katonailag beavatkoznak az oldalán.

Amikor azonban a háború véres küzdelemmé vált, az északiak lelkesedése alább hagyott, mivel sokan nem kívánták életüket feláldozni azért, hogy a rabszolgaságot felszámolják az Egyesült Államok déli tagállamaiban. Önkéntesek már nemigen jelentkeztek és katonákat vagy úgy lehet toborozni, hogy jól megfizetik őket, vagy úgy hogy kényszerítik őket a katonáskodásra. Mai értékének megfelelően 60 000 dollárt fizettek minden egyes önkéntesnek, aki csatlakozott a hadsereghez. A déli tagállamok, amikor létrejött a Konföderáció Richmondban, akkor a szövetségi kormány valamennyi hatáskörét kisajátították maguknak. 1862-ben besorozási törvényt hoztak, amely a Konföderáció Elnöke kizárólagos hatáskörébe utalta a 18 és 35 éves férfiak feletti rendelkezést. Itt is voltak kivételek, mert az, aki több mint 20 rabszolgával rendelkezett, azt nem lehetett katonai szolgálatra behívni. Amikor Lincoln is bevezette a sorozást 1863-ban, akkor kemény ellenállásba ütközött. New York-ban Lincoln-ellenes tiltakozómenetekre került sor. Ohióban és Illinois-ban pedig a szövetségi csapatoknak kellett leverniük a besorozás elleni lázadásokat. 1863. július 12-én New York-ban lázadás tört ki a besorozások ellen, amely 4 napon át tartott és a rend fenntartására érkezett csapatok tüzeltek a tüntető tömegre. Több mint ezren meghaltak, illetve megsebesültek. Lincoln csak úgy tudott úrrá lenni a helyzeten, hogy alkotmányellenesen felfüggesztette a Habeas Corpus-ban biztosított emberi jogokat.

(A Habeas Corpus azt jelenti szó szerint, hogy a "test legyen a tiéd". Így nevezték azt az 1679-ben elfogadott angol törvényt, amely később az amerikai alkotmány része is lett, és megtiltotta az önkényes letartóztatást és fogvatartást, biztosítva a személyes szabadságot. A Habeas Corpus olyan bírói parancs, amely előírja a letartóztatást elrendelő hatósági személynek: állítsa elő a fogvatartott személyt azért, hogy meg lehessen állapítani: jogos-e fogságban tartása? Itt nem a bűnösség vagy az ártatlanság eldöntéséről, hanem a fogvatartás jogszerűségéről vagy törvénytelenségéről van szó. Az Egyesült Államok Alkotmányának I. cikkelye, valamint a tagállamok törvényei is tartalmazzák ezt a személyi szabadságot védelmező alkotmányos garanciát.)

Nos, Lincoln ezt a Habeas Corpust függesztette fel, s ez lehetővé tette számára, hogy kormányának bírálóit vádemelés és bírói tárgyalás mellőzésével bebörtönözhesse. Így a rabszolgaság elleni küzdelemre hivatkozva északon nemcsak megöltek szabad amerikai polgárokat, hanem akaratuk ellenére katonáskodásra kényszeritették őket, és ha ellenálltak, akkor alkotmányos védelem mellőzésével be lettek börtönözve. Vagyis paradox módon megfosztottak szabad embereket szabadságuktól, hogy rabszolgákat felszabadítsanak.

A jövedelmi adó alkotmányellenes

A pénz előteremtése is rendkívül nehéz problémának bizonyult. Az 1861-ben befejeződött pénzügyi évben 67 millió dollárt tett ki a szövetségi kormányzat kiadása. A háború első évében ez 475 millió dollárra emelkedett, és 1865-ben elérte az 1300 millió dollárt. A beszedett adók csupán ennek az összegnek a 11%-át fedezték. A háború végeztével az állam költségvetésének a deficitje 2610 millió dollárra rúgott. Ekkor próbálták ki az Egyesült Államok történetében először a jövedelmi adó bevezetését. Ma ugyan ez már természetesnek tűnik, de a jövedelmi adó kivetése is alkotmányellenes. Az amerikai törvényhozás, a washingtoni Kongresszus tisztában volt vele, hogy további adók kivetése még inkább felkorbácsolja a népharagot. Korábbi időszakokban a háborús kiadásokat a bankok finanszírozták, amelyek ezt a pénzt valójában a levegőből állították elő, akkor, amikor az állam kölcsönt kért, és ők hitelt nyújtottak neki. Ez a finanszírozási módszer azonban visszaszorult, amikor a Second Bank of the United States beszüntette működését. A nemzetközi pénzügyi közösség a központi bankokat azért hozta létre, hogy azok az államtól, illetve az államot képviselő uralkodóktól elvegyék az állami szolgáltatást jelentő közpénz kibocsátást, és azt átkerüljön a magánellenőrzés alatt álló központi bankok hatáskörébe. Ezáltal a pénzkibocsátás állami-monopóliumból magánmonopóliummá alakult át, és a közhitelezés is lényegében a bankot működtető magánszemélyek hasznát szolgáló priváthitelezéssé vált. Az Egyesült Államok egyes tagállamaiban működő helyi bankok vonakodtak felvállalni a pénzkibocsátásnak és hitelteremtésnek azt a módját, amit a Second Bank of the United States gyakorolt. Korlátozta őket az a körülmény, hogy kötelezve voltak a nyújtott hitelek fedezetének a tartalékolására, és ezt a követelményt már nem tudták teljesíteni.

Tény, hogy az Egyesült Államok tagállamainak a bankjai már nem tudtak hiteleket nyújtani sem az északi, sem a déli kormányzatnak. A Rothschild-ház vezetése alatt álló nemzetközi bankkartell, amelynek a központja Angliában volt, viszont képes volt nagy összegű hitelek folyósítására. A Rothschild érdekeket August Belmont képviselte az Egyesült Államokban. Belmont nagy összegű Rothschild-pénzt helyezett el az államilag támogatott bankok kötvényeibe délen. Ezek a kötvények a háborús eladósodás eredményeként elveszítették értéküket. Amikor a háború során fokozatosan kibontakozott az északiak fölénye, akkor Belmont elkezdte felvásárolni ezeket az elértéktelenedett értékpapírokat valódi értékük töredékéért. Elképzelése az volt, hogy ha helyreáll az Egyesült Államok egysége az északiak győzelmével, akkor a központi kormányzat majd rákényszeríti a déli államokat, hogy azok tegyenek eleget a háború előtt vállalt pénzügyi kötelezettségeiknek és teljes névértékben - kamatostul - megfizessék az adóslevelekben rögzített összegeket. Ez természetesen óriási spekulációs profitot hozott volna a Rothschild érdekeltségek számára.

Az Egyesült Államok államkötvényeinek a fő forgalmazója Angliában és Franciaországban szintén Belmont volt. Ő ajánlotta fel Lincolnnak a Rothschild-ház kölcsönét 27,5 %-os kamattal, amit azonban az elnök elutasított. Északon az állam adósleveleinek az árusítása még az utánuk fizetett kamatos kamat ellenére is, amelyet egyébként aranyban kellett fizetni, nem volt képes a finanszírozáshoz szükséges pénzösszegeket előteremteni. Ezért az Unió számára csak két lehetőség maradt: vagy befejezi a háborút, vagy papírpénzt bocsát ki. Az 1812-es háború már precedensként szolgált, amikor is megszegve az Alkotmány rendelkezését, amely kifejezetten tiltotta hitellevelek kibocsátását kincstárjegyek formájában, az akkori pénzügyminiszter 5,4%-os kamatra államkötvényeket bocsátott ki. Ebben a helyzetben azonban döntő tényezővé vált az, hogy Abraham Lincoln személyében olyan valaki állt a kormányrúdnál, aki értette a pénzrendszer működését.

Korábban is voltak olyan jelentős amerikai politikusok, akik kiismerték magukat a pénzrendszer működésében és fel tudták mérni, milyen döntő jelentősége van annak, hogy az állam bocsásson ki adósságmentes közpénzt, mint a gazdasági élet olcsó közvetítő közegét. Ezt a körülményt jól ismerte Thomas Jefferson, Benjamin Franklin, Andrew Jackson, később pedig Daniel Webster, Thomas Edison, Henry Ford és Charles Lindbergh. A felsorolt személyiségek mind tudatában voltak annak, hogy döntően fontos a monetáris felségjogok állami kézben való megtartása és gyakorlása. Az a körülmény emeli ki a felsorolt személyek közül Lincolnt, hogy ő nemcsak tudta milyen nagy fontossággal bír az állami szuverenitáshoz tartozó pénzkibocsátási jog, hanem ezt a felismerését a gyakorlatba is átültette. Lincoln tudta, hogy a Kongresszus által kibocsátott - létrehozott, megkreált - pénz nem növeli az Egyesült Államok adósságát.

Lincoln komolyan vette, hogy a kormánynak kell megteremtenie, kibocsátania és forgalomba hoznia valamennyi pénzt is hitelt, amely szükséges az állam működéséhez és a fogyasztók vásárlási igényeinek a kielégítésére. A pénz létrehozásának a privilégiuma és a pénz kibocsátás nemcsak egy adott állam és kormány legfőbb előjoga, de egyben ez az adott kormány legnagyobb lehetősége arra, hogy alkotó módon kormányozzon és intézze a közügyeket. Ezeknek az alapelveknek az elfogadásával és gyakorlatba átültetésével lehet a gazdasági élet szükségletét optimálisan kielégíteni egy egységes közvetítőközeg iránt. Ez az adófizetők számára óriási összegeket takarít meg az elmaradt kamatok formájában. Ezekre a pénzekre ugyanis nem kell kamatot fizetni, mert ezek kamatmentes közpénzek, amelyeket az állam lényegében költségmentesen nyújt át a társadalom számára. A gazdasági élet közvetítését szolgáló közpénz megteremtésével és forgalomba-hozatalával, a pénz olyan közszolgáltatássá alakul át, amely az egész társadalom érdekeit szolgálja. Így a pénz megszűnik egy szűk csoport kezében lévő magánmonopóliumként működni, amelynek segítségével mások munkáját jelentékeny mértékben meg tudják sarcolni.

(Németország mai tehetetlenségének legfőbb oka, hogy a kormányzat kezében már nincsenek monetáris eszközök. Adót már nem vethet ki, mert azok máris igen magasak és bénítják a gazdaság versenyképességét. Hiteleket sem vehet már fel, mert a költségvetés hiány az EU stabilitási paktuma értelmébe nem haladhatja meg a nemzeti össztermék, GDP, 3%-át. Megoldás lehetne az értéket előállító termelőprogramok beindítása olcsó közhitellel, de ezt tiltja az Európai Központi Bank, amely egyedül jogosult a pénzkibocsátásra, kamatszabályozásra és hitelnyújtásra. Németország ma a nemzetközi pénzügyi közösség félgyarmata. Ezért nem képes - monetáris eszközök hiányában - legalapvetőbb gazdasági és társadalmi érdekeit sem érvényesíteni, s ezért nem tud semmi érdemlegeset sem tenni a jelenlegi 5 millió (a nyilvántartásokban már nem szereplő munkanélküliekkel együtt 10 millió) állásnélküli munkába állítása érdekében.)

Lincoln áttér az állami közpénz kibocsátására

Korábban már említettük, hogy a háborúban álló Unió sürgősen pénzhez akart jutni. 1861-ben Lincoln és pénzügyminisztere arra kérte a New York-i bankokat, hogy nyújtsanak kölcsönöket az északi tagállamok háborús erőfeszítéseinek a finanszírozásához. A különböző bankok 24, 27, illetve 36%-os kamatra voltak hajlandók csak kölcsönt nyújtani a szorult helyzetben lévő kormánynak. Ekkor Lincoln több barátja és tanácsadója azt javasolta: kérje fel a Kongresszust, az Egyesült Államok törvényhozását, hogy hatalmazza fel olyan pénzként szolgáló kincstárjegyek kibocsátására, amelyek segítségével fedezni lehet a háborús kiadásokat. Ezeket az állami pénzjegyeket adósságmentesen bocsátanák ki, és így is hoznák őket forgalomba. Lincoln nyomban felismerte, hogy az állam és a nemzet számára milyen óriási előnyökkel jár egy ilyen adósság-mentes közpénz kibocsátása. Nyomban elkészült a törvényjavaslat az ilyen adósságtól mentes, állami kibocsátású dollárok létrehozására. Amikor ezt a Kongresszus jóváhagyta, Lincoln ezeket írta:

"E köztársaság népét a legnagyobb áldásban részesítettük, amelyet valaha is kapott. Saját papírpénzjegyeikkel fizethetik saját adósságaikat."

1862-ben az államkincstár 60 millió dollár adósságmentes közpénzjegyet hozott forgalomba. Ezek az állami pénzjegyek alkalmasak voltak valamennyi adósság kiegyenlítésére, legyen az akár köztartozás, vagy magánadósság. Mivel ezeket a pénzjegyeket zöld tintával nyomták a hátoldalukon, így hamarosan rájuk ragadt a "greenbacks" (szó szerint "zöld hátú", de magyarosabban: "zöldhasú") becenév. Az új állami közpénz nyomban enyhített a háborúban álló északi tagállamok nyomasztó helyzetén. Fizetni lehetett a katonákat, és úgy lehetett állami vásárlásokat eszközölni, hogy nem fenyegetett a 24-től 36%-ig terjedő kamatfizetés réme, amely csillagászati összegű háborús adósságot eredményezett volna. Összesen 450 millió "zöldhasú" közpénzdollár kibocsátására került sor. Az állami közpénz kibocsátása azonban feldühítette a bankárokat. Ugyanis ha kamatfizetés nélküli adósságmentes közpénzjegyek töltik be a közvetítőközeg szerepét, akkor az nagy fenyegetést jelent számukra, mivel nem folytathatják az igen jövedelmező hitelteremtést, amely hatalmas kamatjövedelmet biztosít a magán-kibocsátású pénz segítségével. Ezért tervet dolgoztak ki olyan kivételes záradékok elfogadtatására, amelyek az új pénzügyi törvény bankokat sújtó hátrányait enyhítik. Lázas lobbizás kezdődött a kongresszusban abból a célból, hogy megfosszák az adósság-mentes közpénzt, a "zöldhasú állami dollárokat" a teljes jogú pénz státusától, azaz, hogy mindenre használható olcsó és biztonságos közvetítő közeg legyen.

A bankok azt akarták elérni, hogy ezekkel az állam által kibocsátott adósságmentes közpénzekkel ne lehessen kifizetni az importárukra kivetett vámokat és illetékeket, valamint a köztartozásokon fennálló kamatokat. Az importra kivetett illetékek és vámok, valamint az államadósság után fizetett kamatok csak aranyban legyenek megfizethetők. A nemzetközi pénzoligarchiának már ekkor is megvolt az a befolyása a törvényhozókra, hogy elfogadtassa velük ezeket a szabályokat. Az új jogszabályi előírások szerint az importőröknek a bankokhoz kellett fordulniuk és tőlük aranyat kellett vásárolniuk, hogy megfizethessék az általuk importált áruk után a kamatokat. A bankok természetesen kihasználták ezt a helyzetet és 185%-os felárat számítottak az aranyra. Ez azt jelentette, hogy minden 100 dollár értékű aranyért 285 dollárnyi "zöldhasúval" kellett fizetni. Ez a pótilleték nemcsak megdrágította az importált árukat, de beindította azt az egyre érezhetőbbé váló folyamatot, amely rontotta a "zöldhasúak" hitelét, és végül ahhoz vezetett, hogy a "greenbacks"-eket kivonták a forgalomból. Az állami kibocsátású közpénz-dollár, vagyis a "greenback" súlyos csapást szenvedett 1863-ban, amikor a Kongresszus visszavonta a "Greenback Act"-et, vagyis a zöldhasúak kibocsátására vonatkozó törvényt és jóváhagyta a "National Bank Act"-et, azaz a Nemzeti Bankra vonatkozó törvényt.

Ez az új törvény előírta, hogy a "zöldhasú" közpénz-dollárt csak úgy lehet államkötvények vásárlására fordítani, ha a kötvényekre, azaz állami adóslevekre járó kamatot az állam előre megfizeti, méghozzá aranyban. Ez a törvény lehetővé tette a bankok számára, hogy megtartsák az államkötvényeket és egyidejűleg névértékük 90%-át is átvegyék nemzeti banki bankjegyek formájában, amelyeket aztán kamatra kikölcsönözhettek ügyfeleiknek. A kivételezési záradék, valamint a nemzeti banki törvény annyira lejáratta az állami kibocsátású közpénz-dollárt, a "greenbacks"-et, hogy a Kongresszus 1866. április 12-én lényegében aláírta a halálos ítéletét. Az új törvény ugyanis feljogosította a pénzügyminisztert, hogy hozzon forgalomba államkötvényeket és az értük kapott pénzt fordítsa az állami kibocsátású pénzjegyek, köztük a "greenbacks"-ek forgalomból való kivonására.

Az államkötvények árusítását tehát arra használták, hogy csökkentsék a reálgazdaság szükségleteit kiszolgáló forgalomban lévő pénz mennyiségét, mégpedig abban a kritikus időszakban, amikor a háború utáni újjáépítés miatt nagy volt a szükséglet a közvetítő közeg gyanánt szolgáló jelekre, a pénzre. Amikor ilyen hatalmas munkák folynak a reálgazdaságban, akkor elkerülhetetlen a közvetítő közeg mennyiségének a megnövelése is. Ennek azonban pontosan az ellenkezője történt. Ahogy egyre több és több közpénz került kivonásra és megsemmisítésre, annak arányában növekedett a fizetésképtelenné vált és csődbejutott vállalatok száma. Ezt a nehéz helyzetet el lehetett volna kerülni, ha a Lincoln által kezdeményezett közpénzkibocsátás továbbra is folytatódik. Ehelyett mesterségesen előidézett pénzügyi pánikok sorozatára került sor, amelyeket a közgazdászok ma recessziónak, gazdasági visszaesésnek, súlyos esetben gazdasági válságnak neveznek. Ezek a mesterségesen előidézett pénzszűkék a nyomukban járó reálgazdasági zavarokkal, arra kényszerítették a Kongresszust, hogy az Egyesült Államok bankrendszerét központi ellenőrzés alá helyezze. Ezt a folyamatot fejezte be a Federal Reserve Act, vagyis az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét ellátó - magánbankok tulajdonában álló - privát pénzkartellnek a megalakulása és a Kongresszus által való jóváhagyása 1913. december 23-án.

A polgárháború és a Federal Reserve System, a FED, létrejötte közötti időszakot a nagyméretű gazdasági ingadozás és bizonytalanság jellemezte. Az 1863-65 között elfogadott nemzeti banki törvények olyan rendszert hoztak létre, amely lehetővé tette, hogy a szövetségi kormányzat által engedélyezett bankok fontos privilégiumokhoz és így monetáris hatalomhoz jussanak. Monopóliumot szereztek a bankjegyek kibocsátásában, és a kormány hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak ezekkel a privát bankjegyekkel fizethessék meg az adókat, a vámokat és az illetékeket. Ezek a bankok megengedhették maguknak, hogy tartalékaik 90%-át arany helyett államkötvényekkel fedezzék. Azt is biztosították számukra, hogy a rendszerben résztvevő valamennyi bank névértékben elfogadja valamennyi másik banknak a bankjegyeit, tekintet nélkül arra, hogy mennyire ingatag azok pénzügyi helyzete. Tömören azt mondhatjuk, hogy a polgárháborút követő időkben nem volt szabad és szabályozatlan a pénzügyi rendszer, csupán egy köztes állapot volt a felé a jelenlegi állapot felé, amikor is a magánellenőrzés alatt álló központi bankok már teljes mértékben ellenőrzik a pénzügyi rendszert és lényegében az egész gazdasági életet.

A pénz - minden pénz kivétel nélkül - önmagában értéktelen egyezményes jel. Az 1 dollár jelzéssel ellátott 25 grammos aranyérme és 100 dolláros jelzéssel ellátott 25 grammos aranyérme, ha az arany értékét tekintjük, ugyanannyit ér. Mégis nagy a különbség a kettő között mivel az egyezményes jel szerint a százas számmal ellátott arany százszor több árut és szolgáltatást közvetíthet, mint az ugyanolyan súlyú, de 1-es jelzéssel ellátott érme. Értéke a fizikai gazdaságban előállított termékeknek, és a reális emberi szükségleteket kielégítő szolgáltatásoknak van. Sok ezer konkrét terméket és szolgáltatást másik sok ezer termékre és szolgáltatásra azonban csak egy közvetítő jelrendszer segítségével lehet kicserélni. Ezért jogos az a felvetés, hogy azok alkossák meg a cseréhez szükséges jeleket, akik a kicserélendő, és a valódi értéket hordozó termékeket és szolgáltatásokat előállították.

A másik ehhez társuló vágy az volt, hogy magát a jeleket állíthassa úgy valaki elő, hogy annak segítségével rá tudja tenni a kezét a mások által előállított termékekre és szolgáltatásokra. Ehhez kapcsolódott az az elképzelés, hogy jólétet lehet teremteni csupán úgy, hogy egyre több pénzt hozunk forgalomba. Ennek volt egy szinte már abnormális változata, az ún. Midasz-komplexus, vagyis az a kényszer, hogy valamilyen mágikus bankári tevékenység segítségével mindent pénzzé lehessen átalakítani. Így az Egyesült Államokban a polgárháborút követően a személyi csekkek fokozatosan kereskedelmi forgalmat lebonyolító eszközökké váltak. Csaknem ugyanúgy elfogadták őket fizetési eszközként, mint a bankok által kibocsátott bankjegyeket, és megjelent a bankok tevékenységében is a számlapénz. A könnyen kreálható közvetítő közeg azonban kaotikus viszonyokat teremtett és végül is csődök tömegéhez vezetett.

A polgárháború és a FED megalakulása közti időszakban 1873-ban, 1884-ban, 1893-ban, valamint 1907-ben volt nagyobb arányú pénzügyi válság a forgalomban lévő pénzmennyiség drasztikus csökkenése miatt. Valamennyit az jellemezte, hogy a bankok nem rendelkeztek elegendő tartalékkal, és amikor valaki valódi pénzre akarta beváltani bankjegyét, ezt az igényét nem tudták teljesíteni. A Kongresszus ezért jogszabályban előírta a bankok tartalékainak a növelését. 1874-ben pedig olyan törvény látott napvilágot, amely megengedte a bankoknak, hogy kizárólag kormánykötvényekkel, azaz állami adóslevelekkel fedezzék hiteleiket. Ez egyben azt jelentette, hogy a Kongresszus is több fedezetlen pénzt költhetett el, más szóval az állam többet költhetett, mint amennyi adóbevételhez jutott. De egyben azt is jelentette, hogy a magánbankok bankjegyeinek már többé nem volt valódi fedezete, és az általuk kibocsátott hiteleknek még a 10%-a sem volt valódi pénzzel biztosítva. Így még több számlapénz volt kreálható és kamatra kikölcsönözhető.

A forgalomban lévő pénz mennyiségének bővítése és szűkítése elsősorban a gazdasági élet szereplőinek a közepes és kisméretű képviselőit tette tönkre. A pénzügyileg erős szereplők viszont még erősebbek és hatalmasabbak lettek. Ezt jól szemlélteti John Pierpont Morgan és vállalata. A francia és a brit kormány Morgant választotta ki fő pénzügyi képviselőjeként az Egyesült Államokban az I. Világháború idején. Amikor a háború kedvezőtlenné vált a számukra, a Morgan érdekcsoport komoly agitációba kezdett azért, hogy Amerika lépjen be a háborúba. Ennek az agitációnak az volt a célja, hogy megmentse az amerikai bankok által Angliának és Franciaországnak nyújtott kölcsönöket. A Morgan vállalatbirodalom Anglia kereskedelmi megbízottja volt az Egyesült Államokban. A nemzetközi szerződések megszegésével szállította Anglia számára a fegyvereket és a hadianyagot, beleértve azt a hatalmas mennyiségű lőszert is, amelyet a Lousitania nevű hajó szállított, amikor is azt a német tengeralattjárók elsüllyesztették 1915-ben.

A Morgan dinasztia és Nagy-Britannia között szoros kapcsolat volt kezdettől fogva. A dinasztia-alapító John Pierpont Morgan fia, ifjabb J.P. Morgan például kulcsszerepet játszott a háttérhatalom amerikai központi koordináló szervezetének, a Council on Foreign Relation-nek (Külkapcsolatok Tanácsának) a létrehozásában. Már említettük, hogy ez a londoni Round Table (Kerekasztal) titkos társaságnak az amerikai utódszervezete, míg a brit utódszervezet, a Royal Institute of International Affairs (Királyi Külügyi Kapcsolatok Intézete).

George Peabody és a Morgan-dinasztia

A Morgan-dinasztia felemelkedése azzal kezdődött, hogy George Peabody - egy massachusettsi amerikai kereskedő - 1837-ben Angliába utazott, hogy amerikai vállalatok kötvényeit beruházó bankároknak értékesítse. Így kívánta megszerezni a hiányzó tőkét, amelyhez a recesszió idején igen nehéz volt kölcsön formájában hozzájutni. A nagy londoni beruházó bankárok azonban rutinszerűen mellőzték. Ő azonban nem adta fel. Amikor az úgynevezett pénzügyi pánik kezdett alábbhagyni, újból és újból felkereste a City of London beruházó bankárait és bizonygatta, hogy Maryland, valamint más amerikai tagállamok garantálják az általa árusított kötvények biztonságát. Ezen túlmenően saját vagyonát is felajánlotta kiegészítő biztosítékként. A kötvényeket szinte jelképes áron adta, de ez aztán gazdagon kifizetődött. Hazatérve Amerikába 60 000 dollár ügynöki díjban részesült. Ezalatt az utazása alatt Peabody egy export-import vállalatot nyitott az Old Broad Streeten Londonban és kölcsönöket, valamint hitelleveleket kezdett nyújtani a szállítmányozó és a fuvarozó cégek számára. Így került be a brit amerikai kereskedelembe, mint kulcsszereplő. Ebben az időszakban kezdődött meg az Egyesült Államok gazdaságának gyors növekedése, s rendkívül nagy volt az igény a működő tőke iránt.

Peabody vállalata kivállóan ki tudta használni ezt a helyzetet. Mivel maga Peabody agglegény volt, idővel gondoskodni kellett utódjáról, akinek született amerikainak kellett lennie, másrészt jól meg kellett értetnie magát a brit pénzügyi és gazdasági életet irányító pénzarisztokráciával. Ehhez tartozott az is, hogy járatosnak kellett lennie ennek a pénzarisztokráciának a pénzügyi és hitelezési technikájában. Peabody 1850-ben, egy londoni összejövetelen találkozott először Junius Morgan bostoni kereskedővel, aki nyomban megnyerte Peabody rokonszenvét. 1854-ben Junius Morgan már családostul Londonba költözött és teljes jogú partnere lett az időközben újjáalakult Peabody, Morgan and Company cégnek. A polgárháború idején ez a cég volt a vezérképviselete az Uniónak és ez olyan nyereségesnek bizonyult, hogy a cég bekerült a londoni pénzügyi közösség legfelsőbb csoportjába. Amikor 1864-ben Peabody visszavonult, akkor a céget Junius Morgan vette át és a nevét megváltoztatta J.S. Morgan and Company-ra.

Fia John Pierpont Bostonban brit középiskolába járt és későbbi tanulmányait is európai iskolákban végezte. Az Egyesült Államokban született, de angol érzelműnek nőtt fel és ez kiválóan megfelelt a megszerveződött nemzetközi pénzarisztokrácia angolszász érdekeltségeinek. John Pierpont megtanulta a nemzetközi pénzügyek minden csínját-bínját, majd 1857-ben a New York-i tekintélyes beruházó cég, a Duncan, Sherman and Co. alkalmazottja lett. 7 évvel később megszerezte versenytársának, egy New York-i cégnek az ellenőrzését és az új cégbe partnerként bekapcsolta fiát is. Ez az új cég lett a londoni vállalat amerikai képviselete. 1871-ben bevont üzletébe egy philadelphiai pénzembert is, és ekkor vállalata Drexel, Morgan and Co. nevet kapta. Végül 1895-ben, Drexel halála után megszületett a J.P. Morgan and Co., amelynek már Párizsban is volt kirendeltsége.

Junius Morgan váratlanul életét vesztette egy közlekedési balesetben és ekkor Pierpont Morgan átszervezte cégét. Fiát, a Jacknek becézett ifjabb J.P. Morgant Londonba költöztette családostul. Egyrészt azért, hogy közvetlen közelből ismerkedjék meg az Angliát irányító pénzarisztokrácia bankári tevékenységével, elsősorban azzal, hogy hogyan működik a magánellenőrzés alatt álló Bank of England névre hallgató brit központi bank, s az általa dominált magánpénzrendszer. Az idősebb Pierpont Morgan már azt tartotta szem előtt, hogy hasonló magánellenőrzés alatt álló központi bankra lenne szükség az Egyesült Államokban is, hogy ott is bevezethessék a pénzgazdaságra való áttérést, amelyben a hitelpénzrendszerrel és kamatmechanizmussal működtetett magánpénzrendszer váltja fel a közpénzrendszert.

Ha csak ennyit tudunk, akkor azt is gondolhatjuk, hogy Peabody és Morgan a Rothschildok kemény riválisaivá váltak. De ha azonban mélyebben tanulmányozzuk a tényeket, akkor ennek az ellenkezője derül ki. Eustace Mullins amerikai kutató, "The Secrets of the Federal Reserve", (a Federal Reserve titkai) című könyvében, amely 1991-ben jelent meg Washingtonban, a következőket írja erről könyvének 49. és 50. oldalán:

"Mihelyt George Peabody megérkezett Londonba meglepetésére meghívást kapott a mogorva Nathan Mayer Rothschild bárótól egy kihallgatásra. Minden szépítgetés nélkül Rothschild feltárta Peabody-nak, hogy a londoni arisztokrácia többsége nyíltan utálja őt, és elutasítja meghívásait. Azt ajánlotta Peabody-nak, aki szerény vagyonnal rendelkezett, hogy rendezzen olyan bőkezű estélyeket, amelyeknek hamarosan egész Londonban híre megy. Természetesen majd ő - Rothschild - állja a számlákat. Peabody elfogadta az ajánlatot és hamarosan a legnépszerűbb vendéglátóvá vált a brit fővárosban. A "4th of July", azaz az Amerika nemzeti ünnepe tiszteletére rendezett évi díszvacsorája, amelyben az Egyesült Államok függetlenségét ünnepelték, rendkívül népszerű volt a brit arisztokrácia körében, akik közül sokan vicceket meséltek a Rothschildok nyersességéről és rossz modoráról, miközben Peabody borát kortyolgatták és fogalmuk sem volt arról, hogy minden kortyot maga Rothschild fizetett.

Alig meglepő, hogy London legnépszerűbb vendéglátója hamarosan sikeres üzletemberré vált, különösen azáltal, hogy a színfalak mögül a Rothschild-ház támogatta. Peabody gyakran kötött üzleteket úgy, hogy 500 000 font készpénz állt a rendelkezésére és hamarosan igen járatos lett az Atlanti-óceán mindkét oldalán a sikeres vásárlásokban és eladásokban. Amerikai képviselője a "Beebe, Morgan and Co." nevű bostoni cég volt, amelyet Junius S. Morgan, John Pierpont Morgan apja vezetett."

Ami a brit magánpénzrendszert irányító központi bankot, a Bank of Englandet illeti, az ebben az időben már valójában báró Nathan Mayer Rothschilddal volt azonos. Amikor a Bank of England egy napon úgy döntött, hogy többé nem fogadja el az Egyesült Államok által kibocsátott állampapírokat és kötvényeket, akkor valójában pénzügyi pánikot akart előidézni az Egyesült Államokban. A hitelek megvonása tovább akadályozta a részvények és kötvények kibocsátását, és teljesen megbénította azokat a gazdasági szereplőket, akik az amerikai állampapírokban lévő vagyonukat készpénzzé kívánták átalakítani.

Az egyik ilyen sikeres Rothschild-Peabody-Morgan üzleti tranzakció az 1857-es pánik volt. Ezt a pánikot a gabonapiac összeomlása, és a "Ohio Life and Trust" csődje váltotta ki. Ezek nyomán 900 további amerikai cég is tönkrement. Figyelemreméltó, hogy egy cég nemcsak túlélte a válságot, de óriási haszonra is szert tett. A Bank of England 5 millió fontot kölcsönzött George Peabody-nak és vállalatának 1857-ben. Ez az összeg ma megfelel 200 millió dollárnak. Nos, ilyen körülmények között, amikor az összes többi vállalat a pénz és hitel hiánya miatt csődbe jut, egy másik viszont óriási készpénzzel rendelkezik, rendkívül alacsony áron tudta felvásárolni a válságba jutott cégek értékpapírjait. Később, amikor a mesterségesen előidézett pánik véget ért, óriási profittal lehetett ezeket értékesíteni. Az a "vállalat" (pontosabban személy), amely a Morgan cég mögött meghúzódott, és amely ezt a rendkívül átgondolt és okos műveletet végrehajtotta, nem volt más, mint báró Nathan Mayer Rothschild.

A szoros együttműködés a Rothschild-ház és a Peabody-Morgan cég között, még a legtájékozottabb londoni és New York-i pénzemberek előtt is titokban maradt. Mindennek eredményeként a Morgan cég rendkívül gyorsan növekedett a XIX. század végén és végül az Egyesült Államok egész pénzügyi életét dominálta. Már ekkor gondolkodóba ejtett több megfigyelőt, hogy a Rothschildok miért nézik ezt tétlenül, és miért nem fektetnek be a példa nélküli módon növekedő amerikai gazdaságba. A Rothschildok azonban tartották magukat családi alkotmányuk legelső és legfontosabb szabályához, hogy a siker legfőbb biztosítéka a maximális titoktartás. Az európai Rothschildok tehát az anonimitást, a névtelenségben való elrejtőzködést rendkívül nagyra értékelték és az üzleti siker egyik legfőbb biztosítékának tekintették. Ebben az időben Európában és az Egyesült Államokban már jelentékennyé növekedett a Rothschild-ellenes mozgalom és a Rothschild-ház beruházó bankári tevékenysége éles bírálat tárgya lett. Amikor a Rothschildok úgy döntöttek, hogy az amerikai törvények által megkívánt regisztrált ügynököt fognak alkalmazni, akkor August Schoenberget küldték az Egyesült Államokba. Schoenberg azonban Belmontra változtatta a nevét 1837-ben, és a Rothschildok számára igen előnyös volt, hogy Belmontról nem tudták: ő valójában a Rothschild-ház titkos ügynöke.

Antiszemita volt-e ifjabb John Pierpont (Jack) Morgan?

Az ifjabb JP Morgan fokozatosan olyan képet alakított ki magáról, hogy széles körben meggyőződéses antiszemitának tartották. Ez a vélekedés erősítette üzleti pozícióit, amikor az amerikai beruházókkal és kölcsönfelvevőkkel üzletelt, mivel mindkét csoport féltékenyen tekintett az egyre nagyobb sikereket elérő zsidó származású pénzemberekre. A féltékenykedők közé tartoztak természetesen az amerikai pénzügyi kormányzatnak a tisztségviselői is. 1896-ban a pénzügyi kormányzat attól tartott, hogy nem lesz képes beváltani a forgalomban lévő papírpénzt valódi pénzre, amely aranyérmékből állt, és ez aláásta volna az Egyesült Államok pénzrendszerét. A washingtoni kormány arra kényszerült, hogy 62 millió dollár kölcsönt vegyen fel aranyban. A Rothschild-ház volt ennek a kölcsönnek a tényleges nyújtója, de az Egyesült Államok pénzügyi központja el akarta kerülni, hogy ez a kölcsönfelvétel antiszemita hangulatot keltsen. Megoldotta ezt a dilemmát az a körülmény, hogy végül is a Rothschildok pénzét a Morgan-cég továbbította az amerikai állami kincstárhoz.

Ifjabb JP Morgan látszólagos antiszemitizmusa rendkívül hasznosnak bizonyult az első világháború idején, amikor széleskörű nyilvánosságot kapott az a tény, hogy a német császárt, a németországi zsidó bankárok - élén a Warburg-házzal - finanszírozzák. Éppen ezért a Morgan csoporton keresztül való finanszírozás, szemben a Kuhn-Loeb-féle pénzügyi csoporttal, bizonyos amerikai körökben egyenesen hazafias tettnek számított. Amikor 1913-ban idősebb JP Morgan meghalt az emberek meglepődve vették tudomásul, hogy vagyona csupán 68 millió dollárra rúgott, ami jelentéktelen összegnek számított a Vanderbiltek, az Astorok és a Rockefellerek vagyonához képest. Még ennél is hihetetlenebbnek tűnt, hogy Jack Morgan 1943-ban bekövetkezett halálakor az örökösök csak 16 millió dollárhoz jutottak.


2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció II.
3. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre