KARINTHY FRIGYES ÖSSZEGYŰJTÖTT MŰVEI

 

KARINTHY FRIGYES

JELBESZÉD


NOVELLÁK

 

SZERKESZTETTE ÉS A SZÖVEGET GONDOZTA
UNGVÁRI TAMÁS

 

 

TARTALOM

MARGITKA ÁLMA

Esik a hó

CIPŐCSOKOR
ESIK A HÓ
KÉT VERSSOR KÖZÖTT
MELANKÓLIA
AZ ASSZONY
KÖNNYEK
VERKLISZÓ
A KÖRHINTA
GÉNIUSZ
A DÁRDA
AZ INTŐ
A PILÓTA
JÓ VICC
PIERRE
TAPSOLJANAK A MAMÁNAK

Ballada a néma férfiakról

AZ ÚJ ÉLET
BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL
AZ ÜTKÖZET

Találkozás egy fiatalemberrel

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL
A ROSSZ ÁLOM
GURUL A PÉNZ
UNALOM
PÉLDÁUL ILYEN AZ ÉLET
MŰVÉSZBECSÜLET
A LIFT FELJEBB MEGY

Két hajó

A CIRKUSZ
KÉT HAJÓ
ÉSZAKI SZÉL
A PÚPOS
NAPOK
POR
VAK CSIBE
GETSEMÁNE
A LÉLEK ARCA
NAPISTEN
A RÉGI VÁROS
A VAK SZOBRÁSZ
TERMÉSZETES KIVÁLÁS
ERZSÉBET SZÍNHÁZBA MEGY
KŐBŐL VAN A FÖLD
KATONÁK
ÁLMODNI!
A HŰTELEN
ÁRNYÉK
VIASZFIGURÁK
LEVÉL A JÓSKA ÖCSÉMRŐL
BŰN
TITOKZATOSSÁG
LEGENDA AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL

Gyilkosok

AZ ÉGŐ HÁZ
NOVELLA A DELEJES HALÁLRÓL
A HALÁL ÉS A FAVÁGÓ
PROLÓGUS
AKTÁK
REMÉNYTELEN SZERELEM
SZOMJÚSÁG
DÓDI
A MAGÁNY
FEBRUÁR
PÉLDÁZAT A HALÁLRÓL
A MÁSIK
AZ ELLENSÉG
VASZILIJ
ÉN ÉS ÉNKE
EGY NŐT SZERETNI
ÁLOM
CAESAR ÉS ABU KAIR
PÁR EZER ÉV
AZ ÉLŐ MOLEKULA
AZ OXFORD-STREETI GYILKOSSÁG

Harun al Rasid

AZ ÍTÉLET
HARUN AL RASID UTOLSÓ KALANDJA
KACSAPECSENYE
FESTÉK
TITOK
IRÁNYT
Ű
MIRÁKULUM
AZ IDEGEN
RÉGISÉG
ÁLMATLAN ÉJ
KÉPEK
A JÓ ÖRDÖG MESÉJE
KÉT JÁTÉK
RÉGEN VAN
ÖREG ÉS FIATAL
AZ ESKÜ
TALÁLKOZÁS...
IDILL
PISTA, A GYÖNGYKAGYLÓ
TOLVAJORSZÁG
SZÍNÉSZNŐ
AZ ELSŐ KOLDULÁS
SZEMÉT
FÉRFIBECSÜLET
A SZERZETES
BARACK
BEATRICE
FEKETE MISE
BESZÉLGETÉS EGY JÓ EMBERREL
RÁDIÓ
A GYÉMÁNT
BORBÁLA
PRIVISINSZKI
RÖNTGENORSZÁG
A RAJONGÓ
HISZTÉRIA
KRISTÁLYPALACK
A JÖVŐBELÁTÓ GÉP
FILOZÓFIA
RETTENETES
TERMÉSZET
HÁROM VŐLEGÉNY
ÉDEN
KOCSMA
KLOROFORM
PÁSZTOROK
CSÓK
A NYOMORÉK
A HEGEDŰ
A NEGYEDIK HALMAZÁLLAPOT

Hasműtét

ARABELLA
HASMŰTÉT
AZ UZSORÁS
VILÁGÍTÁS
AZ OLASZ FAGYLALTOS
CASTILIA HERCEGE
CSENDES BESZÉLGETÉS TAMÁSSAL
SZERENCSEKERÉK
ÚJ ÍLIÁSZ
ÚJ-ZÉLAND
PÁRBAJ A XXV. SZÁZADBAN
AZ EMBER ÉS A SZÉK
SZALAD A KALAP
AKÁCFALEVÉL
A NYAKKENDŐ
TÜNDÉRORSZÁG
HÁROM CSOKOLÁDÉSZIVAR
A SZERELMES NAP
CIGÁNYKERÉK
A SZÉLHÁMOS
EPILÓGUS

Nevető betegek

NEVETŐ BETEGEK
A NÉVJEGY
A NEGYVENÉVES FÉRFI
ALADÁR PADISAH HÁREME
AZ ÉLETMŰVÉSZ
EGY EMBER, AKI MÍNUSZ
HAJDUSEK
FOGHÁZIGAZGATÓ
VÉGZET
PROPAGANDA
ÖREG BAKTER AZ ÉGEN
ÉG A HÁZUNK
BELLIT
VAGY A BŰVÖS KÖNYVEK
KIRÁLYKISASSZONY ÉS VARANGYOSBÉKA
SIR RALEIGH HALÁLA
A FOTOGRAFÁLT GONDOLAT
KÖLTŐ ÉS DETEKTÍV
TIBOR
SKARLÁT
NŐK A HARCVONALBAN
ANYÁM
ROBINSON SZIGETE
BÚCSÚ A DINNYÉTŐL ÉS AZ OLVASÓTÓL

 


 

MARGITKA ÁLMA

I

Fullasztó meleg volt: a szállingózó porral borított országút csak úgy szikrázott az égető napsugarakban. Margitka lassacskán bandukolt előre az útszéli akácfák mozdulatlan árnyékában. Amint egy pillanatra megállott, hogy kissé fölemelje szalmakalapjának széles karimáját, hangos szitkozódást hallott a forduló mögül, és nyomban rá pufogó ostorcsapásokat. A fordulón túl volt egy kerítés, a kerítésen túl egy kapaszkodó, és a kapaszkodó előtt állott a kocsi, nehéz, buta kövekkel felrakva. Nekifeszített, remegő lábakkal, könnyező szemekkel, lihegve a hiábavaló erőlködéstől rángatta az istrángot egy barnavörös, vékonydongájú, kócos sörényű, csúnya, kicsi lovacska. Nem tudta átcipelni az otromba köveket. A kocsis pedig ordított rekedten a dühtől, és verte, mint a záporeső. Minden ütésre riadtan, nyihogva rándult neki a Ló, hogy húzzon, de mindig hiába.

Margitka már elment volna a kocsi előtt, de mikor a Ló nagy, bús, könnyező szemeit látta, úgy belenyilallott a szívébe, mint még soha. Egyszeribe visszafordult, odaállott a nagydarab, tajtékzó ember mellé, és elfojtott hangon rászólt:

- De hiszen nem bírja, nem bírja!

Az ember ránézett véres szemeivel.

- Valami baja van a kisasszonynak?

- Igen, minek veri azt a lovat, mikor nem bírja?!

- Valaki hívta ide a kisasszonyt? - mordult föl a kocsis.

- Nem engedem, hogy bántsa, szólok egy rendőrnek! - mondta Margitka, és már remegett a hangja a felindulástól, és haragosan lobogó, barna szemeivel egyenesen belenézett a kocsis eltorzult arcába...

A kocsis dühöngött.

- Elvánszorogjon innen a kisasszony, annyit mondok, mert én goromba is tudok lenni!

Ezt mondta a kocsis, és még mindenfélét, amit már ilyenkor egy kidülledt szemű, berekedt, dühös, részeg kocsis mondani szokott. Aztán felemelte az ostort, és akkorát húzott vele a Ló bordái közé, hogy az félreugrott a hámból tehetetlen fájdalmában.

Margitka szerette volna rávetni magát erre az emberre, és csaknem sírva fakadt. Úgy látszik, agyon akarja verni a nyomorult párát! Ezt nem lehet tűrni, de mit tegyen? Tanácstalanul tekingetett körül. És ekkor egy ember közeledett szembe az úton, és Margitka szinte elkiáltotta magát örömében. Viola bácsi volt, a városi elöljáró, az az ő jó ismerősük. Hallotta a zajt, és odajött megnézni, hogy mi történik.

Egyszeribe megértette, miről esik szó. És néhány perc múlva a goromba kocsis lesunyt fejjel rakosgatta ki a köveket a kocsiból. A Ló még reszketve, de már békében állott mellette, Margitka pedig megelégedetten és hálásan szorította meg Viola bácsi erős, jóságos kezét.

 

II

Az országút megint fehér volt és ragyogó, de most szelíd, ezüstös fény ömlött rajta el. Az akácos árnyéka sem volt éles és kemény, hanem olyan, mintha rálehelték volna a csöndes utcasorra. A hold pedig besütött a zsalugáterek közé, reszkető sávokat rajzolt a padlókra és tetőzetekre. Margitka nem aludt, hanem kinézett a zsalugáterek között az ibolyaszínű égre. Aztán felhúzta a redőnyt, és a holdsugarak tolakodva és hancúrozva özönlöttek be a kis szobába.

Egyszerre összezavarodott minden. A könyvek bólintani kezdtek a faliállványon, és az ibolyaszínű égen szakállas manók szaladoztak végig, zagyvatag, zavaros harmonikaszóval. Margitka egy ideig behunyt szemmel hallgatta, de egyszerre csak az ablakra nézett és összerezzent. Hosszú, keskeny, sörényes fej bólingatott befelé, éles körvonalakba vonva el az égbolt sugaras hátteréből. Szó sincs róla, első percben nagyon megijedt Margitka, de nem kiáltotta el magát, csak befelé remegett. Aztán látta, hogy csak a Ló az, aki idejött az ablakhoz, az bólingatott. A Ló nem is akarta őt megijeszteni, és nagyon udvariasan mentegetődzött:

- Bocsánat, bocsánat - mondta -, azt hiszem, itt lakik Margitka kisasszony. Nappal nem tehettem tiszteletemet, mert tudni tetszik, alkalmazva vagyok, hát most kellett jönnöm, hogy hálás köszönetet mondjak délelőtti közbenjárásáért.

Margitka már nem félt egy cseppet sem. Odajött az ablakhoz, és csodálkozva nézte a lovat. A Ló egy kicsit zavarba jött, de azért tovább beszélt.

- Tetszik tudni, nemigen tudom magamat kifejezni, rossz beszélő vagyok, de mondhatom, nagyon, végtelenül hálás vagyok. Ugye nem haragszik, hogy megzavartam békés nyugalmát?

És ezt olyan gyöngéden mondta a Ló, és könnyek ragyogtak mélabús, szürke lószemeiben.

- Sőt, ellenkezőleg! - felelte Margitka, és mosolyognia kellett a Ló zavarán. - Nem is tudtam, hogy ilyen művelt Lovak is vannak.

- Ó - mondta a Ló lelkesülten -, vannak nálam sokkal, sokkal műveltebbek is. Hát nem olvasta Swift Jonathán úrnak a könyvét, amelyikben leírja a Lovak országát?

- Bizony, már nem emlékszem rá.

- Az pedig szép könyv. Én különben hálámat kifejezni jöttem ide, és azért, hogy egy picit beszélgethessek Margitka kisasszonnyal. Megengedi, hogy idetámaszkodjam?

Azzal ráhajtotta a hosszú, keskeny fejét az ablakpárkányra. Margitka még mindig mosolygott, és ő is rákönyökölt az ablakra, és úgy néztek, szembe egymással. A hold bevilágította őket.

- Mert kérem, valami fényes sorsom nincsen. Az emberek gonoszak, kegyetlenek, megutáltam őket. Ma délelőtt azt hittem, ott pusztulok el a forró kövezeten. Gondoltam, átkot mondok az egész világra, és különösen az emberekre, és aztán meghalok. Ekkor jött Margitka. Megmentett, megsimogatott pici kezeivel. Akkor úgy éreztem, hogy talán mégis tévedtem, mikor gonosznak neveztem az embereket.

- Szegény Ló! - mondta Margitka, és most is megsimogatta a Ló barna, csontos fejét.

- Köszönöm! - mondta a Ló. - Nem hagyná itt kacsóját a fejemen?

Margitka szívesen otthagyta.

- Hát igen - folytatta a Ló -, a mi véreink országáról akartam beszélni. Swift Jonathán írta le könyvében. Ó, az gyönyörű ország! Fényes szőrű, méltóságteljes paripák bírják ott a földet, ők uralkodnak. Réges-régen, emberemlékezet előtt az övék volt már a kék mező és a sugárzó rengeteg.

Szabadon, lobogó sörénnyel barangolják be a réteket. Sátrakat építenek, és együtt élnek azokban, meleg szeretetben és barátságban. Nem ismerik a versengést és a hazugságot. Büszkék és mégis jóságosak, hatalmasok és mégis nemes szívűek. Egyszer közéjük került egy ember, Gullivernek hívták, ugyanaz volt, aki bejárta az óriások és törpék országát. Sok rosszat beszélt nekik, a lovaknak, az emberi nemről, de ők azért jósággal és szeretettel bántak vele, úgyhogy mikor vissza kellett térni hazájába, sírva és zokogva búcsúzott el, és szomorúan járt később az emberek között, örökösen visszaáhítozva a Lovak nyugodalmas birodalmát. Ó, az nagyon szép ország, nagyon szép ország...

Hosszú szünet következett. A Ló révetegen bámult bele a holdvilágos éjszakába, azután hirtelen visszafordult.

- Margitka kisasszony - mondta halkan és szomorúan -, a jó, a nemes, a karcsú és szép lovak országáról beszélek magával. Emberek nem laktak még ott soha, azért nincs ott bűn, nincs hazugság, nincs harc, irigység és bosszúállás. Az emberek kegyetlenek: ne adja az ég, hogy valóban bejuthassanak a mi álmaink országába!...

Ezüstfelhő húzódott át a hold karikáján, mikor megint világos lett, a Ló hirtelen odahajolt Margitkához, és remegő hangon kérdezte:

- Margitka kisasszony, nem volna kedve megnézni a mi országunkat?

Margitka csodálkozva nézett rá:

- Igen - folytatta a Ló gyorsan és hevesen -, maga eljöhetne, maga nem olyan, mint a többi ember, maga nem zavarná meg a mi békénket. Így gondoltam, igen, így gondoltam. A hold gyönyörűen süt, Margitka fölül a hátamra, és elvágtatunk. Ó, oly gyorsan fogunk menni, mint a szélvész, és oly lágyan, mint a szellő. Elviszem királyunkhoz, a Paripához, és Margitka megsimogatja a nyakát. És mindegyik Ló szeretni fogja és imádni fogja és kedveskedni fognak neki, de én fogom őt szolgálni. Puha mohából fekhelyet hordok hűvös, illatos barlang közepére, azon fog aludni Margitka. Virágos erdőből mézet hozok és friss tejet a mezőkről. Minden csupa béke lesz, és csupa boldogság. Ó, a Lovak nemesek és jók, ott nem ismerik a haragot és a bánatot...

Margitka tágra nyitott szemekkel hallgatta ezt a beszédet. Aztán elmosolyodott, és lassan, gondolkodva rázta meg a fejét. A Ló egyszerre elhallgatott, és lesütötte nagy lószemeit. Darabig hallgattak.

- Bolondokat beszélsz, Ló komám! - mondta végre Margitka. - Én ember vagyok, és te ló. Mit keresek én köztetek? Nem mehetek ám oda.

A Ló csak dobogott, zavartan és csüggedten, a lábaival.

- Maradjon csak mindenki ott, ahol lennie kell - folytatta Margitka. - Látod, én kedvellek titeket, lovakat, és kedvelni is foglak mindig. Amit a lovak országáról meséltél nekem, az nagyon szép volt, köszönöm neked. Te okos, művelt lovacska vagy. Menj el, keresd föl azt az országot, és légy boldog ott, mert bizony megérdemelted. De amit tőlem kívántál, az bolondság volt.

- Igaz - mondta a Ló, és fölütötte a fejét. - Isten vele, Margitka kisasszony!

- Hová?

- A gazdámhoz.

- Hát nem a lovak országába, a zöld mezőkre, a nemes Paripák közé?

- Nem. A gazdámhoz, aki kínoz és ver.

Fölemelte egyik mellső lábát, és elkeseredetten lódította el.

- Igaza van, Margitka kisasszony. Maradjon mindegyikünk ott, ahol lennie kell. Az Isten úgy akarta. Aztán mit is kezdjek el egyedül? Lovak országa? Zöld mezők? Nemes Paripák?... Eh, Swift Jonathán beszél csak róluk. Talán nem is igaz. Talán nem is igaz...

Hosszan, búsan, kétségbeesetten nézett bele a csillagos éjszakába. Aztán lassan megfordult, és vissza sem tekintve indult neki a holdsütötte útnak. Lehorgasztott fejjel, szánalmasan döcögött keresztül rajta, és beleveszett a láthatárra boruló homályosságba.

 

Esik a hó

L. E. asszonynak

 

CIPŐCSOKOR

I

Nagyapám szemei sötétek és nyugalmasok voltak, az ajka keskeny és mozdulatlan. Egy félszigetről jött, túl a vízen, hol a félsziget másik része eltűnik a láthatár mögött, ott, hol görbül a föld, s a másik félteke az éjbe borul már. Nagyapám ifjú korában bányász volt - egy napon másik és külön tárnára bukkant, amit maga ásott tovább. Érceket talált, a föld mélyében szétverte őket, különös módon izzasztott és pácolt mindent, és egy különös és új fémet hozott ki a földből. Nagyapámnak széles, fehér homloka volt. Ez a homlok is egy tárna volt, és a csontrétegek mögött csákányok és lapátok dörömböltek, és feszegették az agy puha ércét, és mély barázdákat ástak, be a homloktól, végig a koponya alatt a nyúltagyvelőig. Gondolatokat és akaratokat és terveket és kemény köveket ástak a lapátok, oly mélyen, oly mélyen, ahol senki se járt még. Nagyapám évekig próbálgatta az érceket, forrasztotta csövekben, és kavarta ólomedények fenekén. Azután csillogó köveket cserélt be, aranyat vett, és próbálta, mit lehet tenni arannyal. Azután vasutakat épített, s messze földről pénzt hozatott. Nagyapám fejjel nagyobb volt mindenkinél, és rettenetes homloka volt: féltek tőle, nem értették, mit akar. Irtatott erdőt, kereskedett, becserélt mindent, de úgy, hogy a végin ahhoz, amit ő kapott, visszaszerezte azt is, amit adott érte. Már nagyapám is híres és rettegett és csodált ember volt, rengeteg pénzt halomba rakott, s körülzárta magát, és körülzárta vele ijesztő és érthetetlen fejét, melynek mélyében, a nyúltagyvelő mögött, már akkor táplálta apámat. Mikor meghalt, e fejet baltával kellett széttörni az orvosoknak, hogy a velőhöz jussanak: s a velő egy darabban s rengve állt meg a csontgömb eresztékei közt, s oly súlyos volt, mint a nehéz föld.

 

II

Apámat megfeszült gonddal nevelték.

Fiatalon Párizsba és Angliába került, Marseille ostromában részt vett, izmait és bátorságát ütközetek edzették sziklakeményre. Afrikába ment, s az arab napfény sötétbarnára festette bőrét. Visszatérve, emberek csoportosultak köréje, mozgalmak indultak, hullámgyűrűk verődtek, melyek fellökték őt hátukra. Azt hiszem, apám szónoknak volt legnagyobb: csodálatos szép hangja volt és lobogó, szép szavai. Legendák keringenek arról, ahogy hatni tudott. A fölvert indulatok és szenvedélyek libegő magasságában oly keményen s biztosan ült, mint a pilóta két megfeszült vászonlap között: kezében a kormány, szemei a légörvényekbe fúrva. Azt mondják, szívremegtetően szép volt, mikor beszélt.

Apámnak később tettekben kellett felelnie azért, amit szavakban hirdetett. Megváltozott tömegek álltak mögötte és szembe vele: színek és lobogók átalakultak. Apám kevés és elszánt emberrel indult, és nemsokára sikerült neki az, ami századokig nem sikerült még hadvezérnek. Egy harmadik országnak érdeke volt, hogy két másik országot ne kössön össze semmi: és apám akkor beszorította koponyáját a kettős hegylánc közébe, mely ama két országot határolta egymástól, és koponyájával szétfeszítette azt a két országot. A rianás egy földrészt remegtetett meg: a térképen színfoltok futkostak ijedten, nem tudva helyök, hol álljanak meg véglegesen. De apám összefogott néhány szálat, s felülről elrendezett néhány vonalat. Ott, ahol nem engedett a föld, hosszú, kék kígyókat eresztett ki kezéből, amik beleharaptak a földbe: minden pikkelye e kígyónak egy katona volt. Új sorompókat csinált, és határköveket vert le nyílt országutakon. Rettentő kavarodás volt, aztán úgy látszott, minden elsimul, beletörve minden ebbe az új keretbe, amit apám két kemény ujja fogott össze. De közbejöttek a természet erői is: téli fagy s nyári hőség s még a Hold is jött: apály és dagály feszegette a föld merev rétegeit: a néprétegek megfeszültek egymáson, s csúszni kezdtek a felső rétegek, s egyszerre összeomlott minden. Apám állt, és tartotta nyakát: nekidőlt háttal a rombadőlő falnak, nem hagyta magát. S még megmentett egy országot, ahol világra jöhettem.

 

III

Huszonnégy éves koromban apámhoz hasonlítottam és nagyapámhoz. A szemeim és szemöldököm ama bányászé volt: szájam és homlokom apám holt képe körül kísértett. Magas hegyek közül, felhős országból kerültem vissza a városba, és csak homályosan láttam az utat. Tudtam, hogy erdőkből, völgyek mögött, kőházak mögött feszülten leskelődnek rám szemek a ravaszul leeresztett szemhéj mögül, és feszülten várják: mit akarok majd s mik a terveim. Magam is remegtem az akaratomtól s amaz ismeretlen s lappangó tettektől, melyek bujkálnak már bennem, tudtam róluk, hogy már ott vannak valahol csontjaim és húsom között. Féltem és idegenkedtem magamtól. Nem szerettem nézni az izmaimat: oly fenyegetően duzzadtak s vonaglottak a síkos bőr alatt. Mint megfeszült íjat és túltelített leydeni palackot: úgy hordtam magamat - kellemetlen és viszolygó érzéssel, elfordítva a szemem.

Mikor a városba visszakerültem, ősz volt. Falvakból és tavak mellől visszatértek az emberek, az utcák bizseregtek, szikráztak a ruhák. Délután erősen kisütött a nap, kabátomat felküldtem, és sétáltam én is. Untam magam, és ez oly jó volt, oly csöndes. A bástya mögé kerültem le, a folyó túlsó partján. Eszembe jutott egy írás, melyben apámról olvastam. Akkor, a népek csatája előtti napon, amaz eszeveszett s végső robbanás előtt: apám itt e bástyafal megett sétált úgy, mint én, csöndes és megbékélt szívvel. Feljegyezték, hogy vörös volt az ég, alkonyodott, s hogy apám a bástya túlsó végére érve megfordult, s percekig nézett szembe a lemenő nappal.

Hat óra volt. Megfordultam, mosolyognom kellett. A bástya mögött vérvörös volt az ég, s kemény körvonalakban váltak el a szögletekbe futó kövek. Az egyik kövön egy asszony állt, és tipegve, aggodalmasan nézett maga elé. Talán félméternyi magasság lehetett, amin le akart jutni. Tanácstalanul nézett körül.

Néhány perc múlva vettem észre. Odamentem, és a kezemet nyújtottam. Fogja meg, mondtam.

Megfogta és leugrott a kőről. Kérte, hogy kísérjem végig a lépcsőkön, és míg kísértem, beszélt. Férjéről beszélt nekem és valami hosszú, uszályos ruháról, amin sötétsárga szalag húzódik végig, s melynek uszálya a lépcsőkön oly szépen folyik le, mint egy hullám. Tubarózsáról is beszélt, úgy értettem, hogy a tubarózsának az uszály végén kell lenni s a szoknya körül. Erről beszélt sokat, s hogy a tubarózsából most már parfümöt is csinálnak.

A lépcső végén megállt, nyugodtan mosolygott, s megint zavarba jött. Ránéztem, s fáradtan vártam.

- A cipőm - mondta -, a cipőcsokrom kioldozott megint... borzasztó...

Egy lépcsővel álltam feljebb. Lehajoltam, és ő föltette lábát arra a lépcsőre. A csokornak két kioldozott végét fogtam meg, s össze akartam hurkolni. De nem ment: nagyon lent volt a cipő két utolsó gombja, s a szoknyát nem hajtotta vissza eléggé. Egy percig babráltam ezzel.

- Nem megy... - hallottam idegesen és türelmetlenül, magasan a fejem fölött... - Hagyja, kérem... Lejjebb kellene...

Egy kicsit lejjebb hajoltam. A vér arcomba futott, s felszaladt homlokomon. Csigolyám megroppant. Mi ez, mondtam, s egy kicsit összeszorítottam a fogam.

Most majdnem a gombig tudtam húzni a csokrot. Már majdnem összekötöttem, de éreztem, hogy a másik vége ki akar csúszni ujjaim közül.

- Nem megy... - hallottam újból.

- Mi ez, mondtam. Nem tudom megkötni? - és összeszorítottam a fogam. Egy centiméterrel kellett volna még lejjebb hajolnom. Állam mellemnek feszült. Sötét hullámok lobogtak lábaim felől: egy rettenetes vérhullám. Már akkor tudtam, mi lesz. Megpróbáltam, le tudom-e hajtani másik lábam, mely a lépcsőbe akadt. Kinyitottam a szájam... valami szánalmas dadogás nyöszörgött kifelé... kegyelmet akartam kérni, síránkozva s rettenetes rémülettel szívemben... de már késő volt. Csigolyám még egyet roppant, siket és pattanó hangot adott. Még hallottam a távolodó dobokat peregni. A vér szájamon buggyant ki először. Lassan eresztettem el fejem, és odafektettem a kőre.

Így halt ki családom.

 

ESIK A HÓ

Hat órakor ébredtem, és lementem az utcára. A folyó felől szél fútt. Apró és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom, és libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen összefagytak, és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira. Leráztam, és a sikátor felé fordultam.

- Az első hó - mondta mellettem egy alacsony ember egy másiknak. Szőke, petyhüdt férfi, mohón, előretolt alsóajakkal, és fontoskodva beszélt: valami kérdést vagy gondolatot magyarázott, és igen ragaszkodott hozzá. Mikor elhaladt előttem, árnyékom lábtól fejig végighúzódott rajta: hogy arcáig ért az árnyék, egy pillanatra sárgán és vigyorogva megvillant koponyája, üres szemgödrökkel, betört orral, penészes varratokkal fölül.

Csikorogva ásítottam, ez nem volt jó. A hó tetszett, fehér és tiszta hó, okosan beszéltem a hóval. Cigarettára gyújtottam, a hó elé tartottam a kék, hideg parazsat. Most megint nem tudtam, hova menjek; két bordám közé süllyesztettem a kezem, és odaszóltam a szélnek, mert dúdolva és fütyörészve akkor jött a szél. Hallod-e szél, hova sietsz. Üljünk le és beszéljünk okosan, unatkozom. De a szél nem felelt: a Színésznő szagát vitte, mérgesen belefüttyentett a fülembe, toporzékolt, arcul legyintett. Bolond vagy, mondtam neki, mit akarsz a pofámtól. Hát menj csak akkor, rossz vége lesz ennek - nekem ugyan nem kell az a szag, viheted. Unatkozom, és okosan szeretnék valakivel beszélni: valakinek szeretném elmagyarázni, hogy ne fusson úgy, hova a ménkőbe fut úgy - üljön le és feküdjék le és ne acsarkodjék: legyen okos, majd én betakarom, és lefekszem mellé, és szépen kiegyenlítünk mindent. De ti mind őrültek és unalmasak vagytok, és rosszak vagytok hozzám: összevissza rohantok, és mind belém ütköztök.

Felhajtottam a gallérom, és amint lassan, rosszkedvűen és dideregve végigmentem a téren, egyre ismételgettem, a szemgödrön becsapó havat forgatva koponyám üregében: unatkozom, unatkozom. A járda szélén begörbült s dermedt lábakkal vén gebe állott egy kocsi előtt: ez megtetszett, elkezdtem beszélni neki, és ő zöld lószemekkel nézett. Nézd, magyaráztam neki, egy léggyel beszéltem ma és egy verébbel: ezek okosak és értelmesek, aránylag a legértelmesebbek - a veréb rögtön helyeslőleg bólintott, és lefordult a fáról, és szépen, engedelmesen fölnyújtotta a két lábát -, a légy se ugrált sokat, vigyorgott, és leszédült a tenyerembe, ide. Hát nem látod, hogy esik a hó? Hiszen ez utálatos lehet, mikor azon a vékony szügyeden lecsurog.

Gyű te, gyű, mondta a kocsis, és a ló nyiszegve nekifeszült. Poroszkálni kezdett, de én makacskodtam, futni kezdtem a ló mellett, és beszéltem neki tovább. Ugyan, ugyan, te is futsz már. Valami csokrot, nagy csokrot cipelsz a Színházhoz, mert premier lesz, a Színésznő játszik. Ugyan, ugyan. Attól a pár ostorütéstől futsz úgy, nem szégyelled magad? Mit harmonikázol ezzel a sípoló tüdővel? Mit tremolázol ezen a négy vékony, patás pálcán. No, ugyan, no, feküdj már le szépen. Hó, te, hó.

A ló meredten, dülledve futott. Gyű, te, gyű, mondták neki, verték, jobban akart futni nálam. Hó, te, hó, mondtam, ostoba, ostoba állat. Elébe léptem, gáncsot vetettem neki, térdre bukott, aztán nyihogva kinyúlt a földön. Köréje álltak, nem akart megnyugodni, folyton rugdalt még. Birkóztam vele, és hempergőztem a földön: dühömben sírtam, hogy nem akarja abbahagyni, végre benyomtam öklömet a torkába, akkor elcsöndesedett.

Otthagytam a tömeget, és lassan, nyugodtan végigsétáltam a boulevard-on. Köd ereszkedett, és az ívlámpák úgy égtek a ködben, mint fénylő gombolyagok: belül, koponyám túlsó falán halványan reszketett ez a fény. Fél hét volt, unatkoztam, és kíváncsian kukkantottam be a kapuk alá. Egy sárga és didergő filozopter meglátott, arcomba nézett és megismert: - egy ideig sompolygott is utánam, és motyogott valamit, csokorról, valami árokról, a színházról, de nem fordultam meg, untatott. Befordultam egy mellékutcába, a kocsmába leültem. Verekedés lett, részegek kést mártogattak egymás testébe. Közbeléptem, és rendre intettem a leghangosabbat, vállára tettem a kezem (emberrel ritkán vitatkozom, ők már rég nem értenek engem), és határozottan szóltam: elég. Csöndet akarok, esik a hó.

Hideg pászmákban fény hullott a körúti kávéház ablakaiból. Lehajoltam, és ennél a fénynél vizsgáltam a havat: két centiméternyit emelkedett. Szép, puha, ondulózus takaró volt most már, sűrűbben libegtek a pihék, és puhábban tűntek el a takaróba. Megelégedetten bólintottam és visszaléptem: egy öreg ember jött szembe, valami bankárféle volt s szuszogva, de gőgösen és kidugott hassal fújtatott. Ujjnyi aranylánc a hasán, a szemei kicsik és kocsonyásak a vénségtől. Ékszertokot vitt, és vastag szája a Színésznő nevét pöfögte. Háromszor is kellett intenem, míg észrevett. Megállt, és hülyén nézett rám.

- Mit akar? - kérdezte.

- Semmit - mondtam, és levertem cigarettám széléről a havat. - Esik a hó. Menjen haza, és feküdjék le.

- Mit akar? - hebegte, fakószínűre vált arccal, szétesett ujjakkal. Vállára tettem a kezem.

- Semmit. Nem érti? Esik a hó. Igazgató úr nagyon sokat evett már: elég lesz már, igazgató úr. Nem szép maga ebbe a szép fehér hóba. Menjen haza és feküdjék le. Nem érti?

Otthagytam. Nekitámaszkodott a falnak, és gallérjába esett feje dülledten meredt utánam: leesett ajka még leffegett, mintha kérdezni szeretne valamit. Egy perc múlva, mikor visszanéztem, láttam, két kocsis hogy segíti be egy szédelgő fiákerbe.

Fölmentem a klubba, és néhány politikussal beszéltem. Nagy jeu volt a bakkterembe: tartott tétekkel adtam a bankot. Kevesen voltak, mert premier ment a Színházban - ezek is arról beszéltek. Eleinte kicsibe játszottunk, de tizenháromszor ütöttem kilencet, és a bank húszezerre növekedett. Széles mozdulatokkal kidobtam a kártyát: most a pointeurök nyertek. Azután megint tizenháromszor ütött a bank. Kivettem a croupier kezéből a pénzlapátot, és magam húztam be mindent. Magos halom sárga, kék és vörös zseton sodródott egybe, guruló aranyak és libegő, kék bankók. Futtában néhány vörös húsdarab rémlett a gőzölgő és kusza halom közepén, néhány ólomgolyó gurult. Mindent behúztam. Rettenetes hőség volt, izzadság gyöngyözött az arcokon.

- Tartott tétek! - kiáltottam. - Életéveket is elfogadok. Dupla vagy semmi. Senki többet? Kilenc a banknak.

Néhányan lefordultak a székről. A szélroham egyszerre betört egy felső tükörablakon - átfütyült az asztalon, és eloltotta a csillárokat. Fehér papírszeletkék kavarogtak fel a zöld posztóról, és libegve szállingóztak a földre. Mindent behúztam, felálltam, és odaintettem a szolgát.

- Esik még a hó?

- Igenis, méltóságos uram.

Vacogva jött vissza. A hó negyedméternyire állt a kapu előtt.

- Rendben van. - Felhajtottam bundám gallérját, keresztülléptem a földön heverő játékosokat, és lassan lementem a lépcsőn. A fiatal politikust lent találtam a kapu előtt: kabát nélkül, kuszált hajjal szaladgált, és kocsi után kiáltozott. Ökölnyi pihékben esett a hó, és sziszegve muzsikált a szurokfekete éjszakában.

- Merre megy? - kérdeztem a fiatal politikust.

- A kaszinóba kell még rohannom - hadarta szelesen. - Még ilyen havazást életembe nem láttam. Nem tudok kocsit kapni. Mindent elvesztettem.

- Jöjjön, elviszem szánon.

A tülkös, fekete autószán hirtelen odakanyarodott; beszálltunk. Sötétsárga ívlámpák fényében jajongó tülköléssel lódult neki a hónak. Recsegve verődtek össze a nehéz csontkerekek. Jól éreztem magam.

A fiatal politikus hadart.

- Most nem tudom, mennyi időm van még. Mindent elvesztettem. Tudja, belementem ebbe a series-be. Bement húszezerem, aztán tíz évet raktam föl, az is. De nem baj, még csinálunk valamit. Most bemegyek a kaszinóba, összehajszolok még tízezret, avval holnap én adom a bankot, mindent visszanyerek. Ugyan, csak nem hiszi, hogy kétségbeesem.

A kezeivel kalimpálva folytatta, egész testét rázta a hideg.

- Nevetséges, összeszedem azt a kis pénzt. Borzasztó, még a kabátomat is ott felejtettem a klubban. De nem baj, ma van a premier, holnap délután elmegyek a Színésznőhöz, sárga selyemszalon, nagyon jó meleg. Megcsókolom a száján azt a felfelé húzódó, nedves kis árkot, mikor lenézően, biggyesztve elmosolyodik. Mert ez már ki van csinálva, egy kis pénz az egész. A térdhajlását is megcsókolom, belül, hát még az milyen meleg, ha lassan felhúzza a lábát. De persze, igaz, azt a pénzt meg kell szerezni. Meg kell csókolni, az még hátra van, nevetséges. Borzasztó gyönyörű görcs lesz az holnap.

Egy marék hó verődött be sziszegve. Marokba fogva odaszorítottam a szájához, mely forró volt és remegett.

- Ezt csókold meg.

A szán hangtalanul, kígyózva futotta át a sikátorok labirintusát. Alagútba futottunk be, keresztül-kasul száguldoztunk. A folyó túlsó partján lerombolt tetejű házak üres kapuin berohantunk, üres és tetőtlen szobákon keresztül, melyekben méternyire állt a hó.

- Ezt csókold meg - mondtam én neki. - Nem fehérebb ez, nem síkosabb ez, mint az a bőr?

És beszéltem hozzá a kongó és üres szobák hörgésével.

- Hiszen jó és fehér. Drága, fehér hó, hogy süpped. Mindig magasabb lesz, mindent kiegyenlít. Nem jobb ez a te fülledt szájadnál? De milyen jó lesz elfelejteni, milyen jó lesz, milyen jó lesz neked elfelejteni ezt a görcsöt a szívedben és azt a görcsöt a sárga szobában, milyen jó lesz.

De fuldokolva és köpködve küszködött, és fújta szerte a havat, amit belegyömöszöltem. Átkozódott, és sípoló, kusza szavakban valami olyasmit hörgött, hogy most már tudja, én szeretem a Színésznőt, én akarok elmenni hozzá holnap, azért csaltam őt el szánon, és azért akarom megölni. Aztán megnyugodott, és elfelejtette ezt a nevetséges vádat - széthúzódott a szája, és szégyenlős mosollyal nézett rám -, és én mondtam szánakozva "hát nem jobb volt ezt elfeledni?"

Egy lábbal emelkedett a hó. A mentőkocsit egészen a klinikáig kísértem: átmentem a folyosókon, és beléptem a műtőterembe. Az egyik asztalon ott feküdt már a filozopter, akivel félóra előtt találkoztam. Szájpadlásába ment a golyó, és most vaspecekkel feszítették ki a száját, hogy a kutasz hozzáférjen - nem lehetett elaltatni, éhezéstől elgyöngült szervezete nem bírta ki a kloroformot. Két asszisztens fogta a fejét: a tanár csendben dolgozott a szétmarcangolt fejben. Odaléptem. Mikor kifordult szemei megláttak, hirtelen abbahagyta a vonítást, mintha elvágták volna. Egyetlen rángás futott át a testén.

- Beszélj - mondtam, és marokra fogtam a szívét. - Hallgatlak.

A szív görcsösen vonaglott kezeim között, kétszer ugrott, hogy szétrúgja ujjaimat, aztán elcsöndesedett.

- Mutasd meg egyszer még - dobogta dacosan.

- Mit akarsz?

- A száját és azt a nedves és lihegő árkot a szája körül, mikor oldalt rám néz a forró kocsiból.

- El fogod felejteni. Esik a hó. Elfödi a dombokat.

- Nem igaz. Vonaglani és vérzeni fogok a dombok alatt. Szétpeckelt szájam egy rettenetes harapással a szálkás deszkába tapad. Egy elfojtott ordítás lesz a torkom. Mutasd meg a száját. Hadd búcsúzom el.

- El fogod felejteni. Szépen, oldalt hajlott fejjel feküdsz, és a koponyádban sötétség és csönd duruzsol. Zöld moszatok függnek befelé a koponyafalon. Esik a hó.

- Mutasd meg.

- El fogod felejteni. Nem is lesz többé. Kinyílik a görcs. Nem is volt soha.

A szív tompán lihegett.

- Akarsz még mondani valamit? - kérdeztem jóindulattal.

- Igen - lihegett a szív, és könny szivárgott. - Mutasd meg azt az erdőt, a lemenő napban, ahol tíz év előtt álltam, és hittem, hogy enyém lesz, s a fenyők teteje vörös volt a lemenő naptól - hadd búcsúzom el az erdőtől.

- El fogod felejteni.

- Hát mutasd meg legalább azt a tükröt, amelybe egyszer belenéztem, és láttam a szájam vonaglani, és az ő szájára gondoltam - hadd búcsúzom el a tükörtől.

- El fogod felejteni. Untatsz.

- Hát mutasd meg azt a kígyózó fényfoltot a zöld tó vizén, ami ott vonaglott a vízen, mikor arra futott a csolnak, és én ráhajoltam a vízre, hogy megcsókoljam a foltot - el akarok búcsúzni a kígyózó fényfolttól a vízen.

- El fogod felejteni. Ostoba vagy. Elég.

Egy csont recsegve repedt meg a szájpadlásban: a fej megrándult, és hörgés szakadt ki a szétfeszített szájból. A fiú úgy megrántotta kezét, hogy a kötelék lepattant. A tanár hirtelen kivette a kutaszt, és feketekávét öntött a szájba. Aztán a szív fölé hajolt.

- Vegyék ki a pecket - mondotta. - Nem bírta ki.

Egy asszisztens kirántotta a pecket. Barna lé csurgott az összeleffenő kék ajkak közül. A lebillenő fej kiborított egy karbolos üveget, és nehéz szagú folyadék csurgott le a földre. Megnéztem az órámat: tíz óra volt. Még jókor érkezem, mondottam magamban, még jókor érkezem a második felvonásra.

Átmentem a parterre széksorai közt. Csakugyan a második felvonás vége felé közeledtek: ott, ahol a zenekar halkan és ravaszul beleszól a párbeszédbe. Leültem egy székre, de nem maradtam ott. Végigmentem a folyosókon, és benyitottam az első proszcéniumpáholyba, ahol a szerző ült egyedül. Dermedt volt az izgalomtól, gomblyukában vörös szegfű égett. Szórakozottan rázta meg kezemet, aztán nyitott szájjal fordult vissza a színpad felé. Leültem mellé, és kezembe vettem a látcsövet.

- Esik a hó - mondtam.

- Igen - súgta fojtott és forró hangon, s halkan nevetett -, a hó lerakódik majd a hajára, mikor hazamegyünk. Nézzed most, ennél a mozdulatnál, amint szembefordul a csábítóval. Ez az asszony. Neki írtam a darabot, azt hittem, én ajándékozom meg vele, s most íme, most úgy adja vissza nekem, mint valami új és ismeretlen ajándékot: életet a halott és holt anyagért cserébe, amit tőlem kapott. Ez az asszony. A szeretőm. Nézzed, azt a nedves és bódult árkot a szája körül. Ez azért van, mert ezen az estén az enyém lesz - ezt játssza most is a színpadon.

- A hó elfödi ezt az árkot.

- Nézzed, ő a mámor és a dicsőség. Elakadt torokkal és gyönyörtől kifordult szemekkel mered rá ez a bolond tömeg is. Nem látod: ő az élet és ő a diadal. És én vagyok a szeretője. Így számítottam ki, ravaszul és szívósan harminc év emésztő lázában, így számítottam ki ezt az órát; forró bársonyokkal és tapadó selymekkel, melyekbe villanylámpák fehér tüze és csiklandozó zeneütemek törnek. Selymekből, bársonyokból, ájuldozó muzsikából és forró parfümökből úgy építettem harminc évig a dagadó lépcsőt, hogy végre elérjek az ő meztelen bőréig, és megcsókolhassam. Így számítottam harminc éven át - ez szép munka volt.

Bólintottam.

- Ez szép munka volt: igazán - mondtam neki. - De most esik a hó. És most tégy úgy, ahogy szép és becsületes munka után teszünk: nyújtsd ki messze két görcsös karod és ásíts hosszan, és nyújtózkodj hosszan - és hunyd be csöndesen a szemed, és légy boldog, hogy elfelejtheted ezt a munkát. Mert én most onnan jövök, ahol szűkölve és nyöszörögve halnak meg a szerelemtől - és bizony mondom, hálával szorítsd meg a kezem, hogy nem bosszultam meg jobban, amiért nem láttál úgy, ahogy én mindjárt látni fogok.

Átléptem a páholy peremén, a kialudt csilláron keresztül: tapsvihar tört ki éppen, s egy pillanatig a felvert léghullámokon libegtem. Keresztülhúzódtam a színpadon, ráfeküdtem egy mattselyem ellenzőre, és megvártam. A kulissza mögött sötét arcú, plasztronos férfi állt, magas és sötét férfi, néhány lépésnyire tőlem. Valamelyik jelenés vége volt: s egyszerre, parfümös csipkék közt a kulisszák mögé suhant be a Színésznő. Egy halk és suhanó mozdulat történt: megfordult, visszahúzódott, meglátta a sötét arcú férfit, aki keresztbefont karokkal fordult el, még mielőtt a Színésznő megjelent. Visszahúzódott, toppantott, megérintette, intett neki. Egy percre összevillantak: - a férfi riadva lépett hátra.

- Nem! - lihegte.

- Igen - hallatszott súgva, majdnem ugyanabban a pillanatban. Az ajkak megvonaglottak.

A nő felemelte fejét; alulról látszott a biggyesztett, hideg száj. Még egy vonaglás - aztán egész testével elébe esett a férfi, fejét befúrta térdei közé -, örvénylő és lihegő csipkefelhő borított be mindent - a nő hirtelen kipattant, és felsőtestét visszavetette. Csípeje hullámzani kezdett: arca megnyúlt, szemei ködbe borultak, és eltorzult szája egy rettenetes gőg hideg mosolyában hirtelen megfagyott. Arcába néztem: összenéztünk, én üresen és várakozva - ő torzan és rémületes vadsággal a mámortól, a dicsőség, szerelem és gyilkolás hármas mámorában, mely úgy lobbant fel körülötte, mint a tűzörvény. Mi ketten, mi ketten összenéztünk a férfi teste fölött.

- Elég - dörmögtem, pirulva és szégyenkezve -, elég. Ez már igaztalan.

- Elég - mondottam újból. - Elég lesz. Esik a hó.

- Elég - mondtam én, sötét gyűlölettel -, elég lesz. Hadd abba. Én gyűlölt ellenségem, hazugság, hadd abba. Hadd abba, betegség. Hadd abba izgató és viszolygó lüktetésed, égő daganat a föld hideg testén, melyhez viszketve és viszolyogva újra meg újra hozzányúl a föld: - hideg test, melyre hó esik. Mikor gyógyulsz be?

- Elég - ordítottam arcába süvöltve, és nem bírtam tovább a hőséget: sötét gomolyok viharoztak arcomba, szavam eltikkadt - öklömmel zúztam be a tetőt, és kilövelltem magam az éjbe. Vihogó pacsmagokban kavargott a hó odakünt, átcsapódtam az utcákon, a szél nekivágott egy háznak, onnan feldobott a szembelevő torony tetejére. Hahó, halihó! A hó koponyámba gyűrődött - süvöltve forogtam át felhőkupacokon, mezők fölött, hol éjben és hóban farkasok vonítottak utánam. Árnyékom végigesett a hosszú, hegybe futó félszigeten, túl a csúcson az óceánba lógott, melyen mint hideg libabőr, borzongott végig a vékony jégkéreg. Ellöktem magam - a túlsó oldalon egyszerre halvány s derengő napfényben felködlött Afrika karcsú körvonala - mikor utoljára visszanéztem még az Éj üregéből, a Gömb már messze rémlett alattam, ferdén libegve a sötétség végtelenében, kétoldalt, a sarkoknál, két fehér folttal. Két fehér folt, belefolyva a szürke és sárga tömegbe, simán és síkosan pörög, s észrevétlen terül ki s nagyobbodik, s észrevétlen közeledik két egyre nagyobbodó kör, s végre középütt összeér.

 

KÉT VERSSOR KÖZÖTT

...Er wirft ihr den Handschuh ins Gesicht[1]
"Den Dank, Dame, begehr' ich nicht!"


Most itt vagyok. Az a súlyos, meleg vérhullám, ami imént egy másodperccel a fejembe zúdult, hirtelen visszahúzódott most, és most nagyon halovány és nyugodt lehetek. Nyugodt is vagyok, mert tisztán és derülten és nagyon élesen kell látni, két szemeimnek. Két másodpercet fel kell osztanom három részre: - lassan és erősen oda kell mennem a kör közepére, kicsit balra az egyik párductól és inkább az oroszlán felé - most lassan le kell hajolnom egy nyugodt, egyszerű ívben, két ujjal felveszem a kesztyűt -, megfordulok és egészen
ugyanolyan léptekkel - ó, ez a legfontosabb! -, egészen ugyanolyan léptekkel visszamegyek a rácsig.

Egészen bizonyos vagyok, és világosan látom, hogy nem bánthatnak. A sárga, lompos és szennyes oroszlánfej most közelről néz rám: csipás, hunyorgó szemei vannak és a vörös pofája csupa ránc. Itt tudnék állni, és megszámolni a bajusza szőrszálait. Nagy, nehéz állat, és súlyos szaga van. Éhes, ó éhes és kétségbeesett - szegény, szegény kiéhezett oroszlán! Rám néz. Ha egyetlen lépésem félmilliméternyivel gyorsabbá válnék a másiknál: ha egy másodperccel hamarabb fordulnék meg, s hajszálnyit rándulna kezem, vagy a szemem akkorát rebbenne, mint egy szúnyog szárnyának csapása: - úgy robbanna rám, mint kipattant acélrugó, s egyetlen harapással szétmorzsolná a fejem. De én ezt tudom. Szegény, ostoba, ostoba oroszlán!

Én ezt tudom. Most fölveszem a kesztyűt: egészen lassan és nyugodtan. A szemeimet mereven le kell szegeznem a porondra, és ugyanolyan mozdulattal kell, hogy visszalendüljek. Fekete bőrkesztyű, három gombbal. Ismerlek. Ha már egyenesen fogok állani majd, parfümöd orromba csap: tudom, milyen parfüm: Coeur de Jeanette. Ezt külön kell megfigyelnem majd.

Most háttal vagyok a másik párducnak, és néz. Még lassabban kell mennem, mint ahogy elhatároztam, mert bársonyos talpát egy lágy, egy gondolatnyi, egy nesztelen árnyalattal beljebb húzta, s fényes agátkarmait könnyedén felemelte a levegőbe. A következő másodpercben, ha addig tudom még akarni, tudom akarni ezzel a feszüléssel ezt a halálfekete csöndet körös-körül... ha a második páholy ötödik fülkéjében az a fiatal cataniai leány nyitott, eltorzult szájával addig el nem ordítja magát... ha meg nem botlom ebbe a kis halomba itt a lábam előtt, és őfelsége el nem ereszti azt a bársonybojtot, amit görcsösen megragadott a kezével, amikor lejöttem... akkor én a következő másodpercben a rácsnál leszek.

Lassan, nyugodtan megyek fel a lépcsőn. Zavaros ordítozások süvöltöznek, tolakodnak körös-körül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez? Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már, és talán nem is fogok többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már örökké így lesz.

Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok, olyanok, mint a sír, és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amíg én odaérek. Itt van a kezemben a kesztyű, és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata. Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén, kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony: - viszem a kesztyűt.

Viszem a kesztyűt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a kesztyűnek itt - ó, Coeur de Jeanette, te édes, te lágy! Az ő mellének is ilyen illata van, és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályú szobákban. Vajon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó, ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni néki téged, fekete kesztyű, fekete lobogó - és visszatérni szótalan a párducok közé és lefeküdni... Vagy megcsókolni kesztyűtlen kezét, mint mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán... régen... régen... tegnap. Lágy, illatos kezét, simogató kezét... lágy, illatos térdeit, jó térdeit. - Ó, unalom! Ó, csönd! Milyen messze van mindez. Honnan jöttem én?

Meg akart ölni. Tudtam már rég, mosolyogtam rajta. Megölhetett volna szerelemmel is: térdeit átkulcsolhatta volna nyakamon, és megfojthatott volna. De neki így kellett; látta volna sikamlós húsomat, amint a fenevadak marcangolják, és látta volna kibuggyanó beleim - s gonosz, irtózatos testén izgalmak vonaglottak volna végig... végig a combján... e látványra... s leroskadhatott volna véres, szétszaggatott holttestem fölé, hogy vad görcsökben és sikoltozva öleljen át... eszelősen kiáltozzon, hogy meghaltam érte... Ó, undor! Ó, unalom!

Mi ez? Mintha zene szólna a távolból. Még mindig nem vagyok ott. Igen, véres testemen feküdt volna, s átölelte volna a testet, amit elhárított magától, csiklandós nevetéssel, míg élt. Meg akart ölni. Nyugtalan, húsos kezeivel bele akart nyúlni a végzetembe. Végzetembe, mely úgy zeng most felém, mint távoli tengerek zenéje. Ostoba, senki. Asszony.

Ostoba, vonagló test. Ostoba, vonagló vágyak. Ostoba. Én a mélységből jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismeretlen vizek felől - és ő vonagló vággyal, apró dobogásokkal, kinyújtott, kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején. Meg akar csókolni engem. Át akar fonni a karjaival. Át akar fonni a lábaival. Meleg akar lenni hozzám, fülledt, szorongó hőséget akar belém nyomni - belém, aki a süket Nyugalom jégbarlangjából buktam föl ide. Asszony. Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges.

Hol voltam? Hol vagyok? Valahol ablakot törtek, és most hideg levegő csap keresztül a pállott, forró folyosókon. Messze szalad vissza a horpadó láthatár, és végtelenbe tágulnak most a magányos mezők. Távoli hegyek láncain bükkös rengeteg árad. Nehéz görcs bomlott föl a vajúdó gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke! Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az ég tiszta harangja terül, és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a szelíd messzeségben, mint egykor az apai ház udvara fölött. El tudtam feledni? Magános tenger vagyok, és körülfogott engem a szabad, a boldog, a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje - hideg és szelíd zene a zavaros és buja akkordok után. Ó, értelek! Ó, megyek!

Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel? Én amonnan jövök. Mi ez a fekete, forró, erős szagú és vonagló patkány itt a kezembe? Vágjátok a képébe a cudarnak! Meg akart ölni!

Ostoba asszony. Nem kell a jutalom.

 

MELANKÓLIA

I

Két hét múlva, egy délután, háromkor kelt fel megint, és elhatározta, hogy mégis kivánszorog. Ezek a napok különben így teltek el: három óra felé felkelt, megebédelt a vendéglőben, sokat evett és nehéz ételeket. Azután felment újra, és egy régi angol regényt fordított este nyolcig, amitől kábult és zavart lett - azután egy külvárosi kávéházba ment el, ahova azelőtt sohase szokott járni, és képeslapokat nézett, és zenét hallgatott, megint sokat evett vacsorára, hazament, lefeküdt, és könyveket rakott maga elé. De a betűkből nem látott semmit. Elfújta a lámpát, és akkor halálos csönd következett a néma és fenyegető bútorok között. Amint hanyatt feküdt, kinyújtott, hideg lábain alul indult meg a remegés: lassan terjedt, oldalt, fel a szívéig, a nyakán keresztül, és végre a fogáig ért - s a csöndet zúgó szoba odvában akkor halkan, egyenletesen kezdett el vacogni, és figyelte, hogyan verődnek össze a fogak, mindig hangosabban és ütemesebben. És vacogás közben mindig ugyanabban a mozdulatban látta a feleségét: amint este a hídnál, még hirtelen, keményen és elszántan nyújtja a kezét, és vonagló szája a kérlelhetetlen dacban és gyűlöletben egyszerre elfehérül. "Tovább már ne kísérjen: villamosra fogok ülni." És mindig ugyanaz az elviselhetetlen és gyötrelmes érzés jelentkezik, együtt ezzel a képpel: hogy milyen rettenetesen sajnálta akkor, hogy a felesége hirtelen és keményen elment, nem szólhatott még néhány szót legalább, meleg, áradó szavakat: hogy hiszen nem kell gyűlölködve és ellenségesen elválni, hiszen nem akar tőle semmit, és neki akar adni mindent, hogy bebizonyítsa, nem kell őt gyűlölnie. S milyen rettenetesen sajnálta, hogy nem sírhatott, vagy nem csókolhatta meg a kezét, egy udvarias és gúnyos mozdulattal, vagy ilyesmi. Vagy kérdezhetett volna valamit, vagy megüthette volna. De ő bénultan és szótlanul el hagyta menni, és még állt egy darabig, utánanézett, nem hívta vissza.

Mostanában úgy érezte, hogy azok a szavak akkor torkán akadtak, és azóta fojtogatják. A vacogás is ebből a hidegből áradt, mely elfojtott testét remegtette. Dühösen, makacsul kergette el a képet. Nem kell, nem kell, nem kell, mondogatta gépiesen. Később, mikor elkábult, egy telefonkagylót hallott folytonosan, ami a füléhez volt illesztve, és a telefonkagylóba valaki folyton beszélt. "Mi az, mi az, mi az, mi az, de hát mi az, mi az, mi az." Folyton ezt mondta valaki a telefonkagylóba, sürgetően és türelmetlenül. És ő nem tudott felelni, pedig szerette volna megmondani, hogy mi az, ami a tüdejében szorong. Aztán hosszú szobák következtek, színültig dohos sötétséggel. Ezekben a szobákban órákig járkált, mindig jobban félt, és a sötétség mindig elviselhetetlenebb volt. Tapogatva találta meg az ajtókat, néha egy nyirkos ablakot ért az ujja, de az is vak és sötét mellékudvarra nyílt. Már talán századszor nyitotta ki a halkan suhogó ajtókat, majd meg folyosókba ütődött, ezek is hidegek voltak. Végre nagyon messziről zavaros beszélgetést hallott, és ő borzongó felszabadulás érzésével törtetett a hang irányában: most már annyira irtózott a sötéttől, hogy a szíve hangosan és rémülten kalapált. Zongoraszót is hallott, és megnyugodott egy kicsit. Egy hosszú lépcsőn ment föl, ahol már régen elfújták a lámpákat. Végre megtalálta azt az ajtót: fény tört keresztül a kulcslyukon és oldalt az eresztékek közt és hangos kiabálás és nevetés. Poharakkal koccintottak, és valaki hangosan és szilajul zongorázott odabent. Mire odaért, a ruhája testéhez tapadt már és reszketett. Úgy fogta meg a kilincset, mint aki egy ágat kap el a szakadék fölött; mert mögötte vihogott már a folyosó sötétsége, és belé akart harapni. "Itt vagyok..." nyitotta már ki a száját, amint belökte az ajtót: - nagyot bukott előre, és hideg szél csapott az arcába. Koromsötét és jéghideg szoba halálos csöndje körös-körül. Aztán forogva süllyedt lefelé sűrű és hideg vízben: megállt, kezdett emelkedni, mint gyerekkorában, mikor magas trambulinról ugrott. Ki akarta dugni a fejét, de kemény lapba ütközött, a jég vastag kéreggel szorította le a vizet. A fejével verdeste a jéglapot, és úgy kereste a léket, közbe fuldoklott. Borzasztó sóhajjal riadt fel: a vánkos szájába gyűrődött, azt harapta és csókolta. Máskor hosszú, hosszú, gyötrelmes viták voltak. Budán, egy fölfelé hajló utca kopogó kövezetén gyalogolt fáradtan, és magyarázott; hosszan, kétségbeesetten magyarázott a feleségének. Hogy meg kell érteniök egymást: hogy valami tévedés történt, és hogy ő semmit se akar, csak jöjjön vele, beszéljék meg ezt együtt. Hiszen beszélhetnek és felelhet neki. Hiszen azelőtt sokszor könnyezve hallgatta az ő mély, egyszerű férfibeszédét. Folyton visszatért erre, és aggódva, szorongva leste a hatást. De a felesége szája még mindig fehér volt és összeszorított. Ő mindig hangosabban beszélt: kiszáradó, elfulladó torokkal, kézzel-lábbal magyarázott. Nem értette, nem értette, nem értette, miért nem felel. Dühös lett, feljajdult és még szilajabbul folytatta: rengeteget beszélt, öklével a szája előtt kapkodva: és most úgy érezte, hatalmasan mély és igaz és végtelenül megindító dolgokat mond, könnyek és szavak összebugyogtak, és a fájdalom diadalmas szimfóniája végre előtört torkából: most érezte, hogy megtöri azt a kemény vonalat, a rettenetes és puha száj körül. Egyszerre horkantva fölébredt a sós lére, amint könnyei szájába folytak: és még hallhatta, amint bénult szája ártikulátlan szavakat nyöszörög halkan: "ta-tu... ta-ba-tu... te... te... te... te..." - ez volt a hatalmas szónoklat. Az asszony helye üresen hideglett mellette, az ágyban, csak sajátságos illatát érezte még egy pillanatig, amint az álomból visszamaradt. Elhallgatott és feküdt. S a sötétségből s az ágy kemény deszkáiból akkor először fújt elhagyott, özvegy tagjai közé az otromba és éles halálfélelem.

 

II

Délután kelek föl s az utcára mék. Három óra lehet.

Milyen meleg, fülledt a levegő, a szelek elaludtak. Hova menjek? Milyen fáradt vagyok. Egészen mindegy, a körútra jutok-e ki, vagy a Duna-partra. Nem, az Eskü tér felé nem megyek, ott megint az a tompa hangulat vár. Ott jártunk akkor.

Nem, nem nem, nem, nem. Nem kell. De mire gondoljak akkor? Borzasztó, valamire mindig gondolni kell. Ha alszik az ember, akkor nem, de aludni rettenetes. Egész délelőtt aludtam, és most megint azt érezzem, mint mikor kinyitottam a szemem?

Balog, Balog, Balog. Balog hirdet a lapokban is, nem tudtam, hogy ez ott van. De hiszen ez engem nem érdekel. Engem nem érdekelnek ezek az emberek. Miért fájtok nekem, miért fájtok, miért fájtok. Valamikor ezt meg is írtam, milyen ostobaság volt tőlem. Most milyen nehéz a szívem, hogy hiába írtam meg, mert hiszen ez nem segít rajtam.

Ezt a sajtot szeretem, ez nagyon jó, nehéz sajt. Bemenjek? Huszonötért lehetne venni, és majd otthon, titokban megeszem. Szeretnék sokat enni ebből a sajtból, mielőtt meghalok. De úgy, hogy ne vegyék észre. Valami kapu alatt. Hiszen nem tart már sokáig, ugye, nem tart. Én istenem. Én erős istenem.

Én erős, nehéz istenem. Nehéz vagy, nem bírnak el a vállaim, kérlek, távozz el tőlem. Régi dal, régi dal, régi dicsőségről. Régi, régi régi dicsőségről. Régi, régi. Ez a zümmögés nem jó, ezt nem teszem többé. Akkor nyolcéves lehettem, mikor dongókat pléhskatulyába tettem, üvegfedél alá, és alul forraltam a pléht. Az a dongó zümmögött így, élesen, és szédítő sebességgel pörögve a forró lemezen: aztán hirtelen elhallgatott, egy éles hanggal, mint mikor kést húznak végig üvegen, meggebedve, beledögölve a kínba. Így fájt hát akkor annak a dongónak, mint nekem. Mint nekem most. Mint nekem most. Mint nekem most.

Ugye, ezek mind hazafelé mennek már a hivatalból. Délután van, és ők délelőtt már dolgoztak, már elvégezték a munkát, ők túl vannak, feléjük a kész és barátságos alkony közeledik már. Én délután keltem fel, és délután születtem. Már akkor minden be volt fejezve, délelőtt felépítették a házakat, elfoglalták a helyeket, és megnevezték a nevüket. Jaj, jaj, jaj annak, aki délután kel fel. Nézzed, a délutáni nőket: ők délelőtt leányok voltak még, és már szerettek, és gyermekeket szültek - most fáradt és édes testök ott pihen valami kávéház homályos zugában. Most én megkapnám már őket, ugye. Délutáni csókjaikat és könnyeiket - és belefulladhatnék a lemondásuk rettenetes mámorába. És csókolhatnám a kék árkokat a szemük alatt és a szájuk két legörbülő sarkát. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

Engem délelőtt elárultak és megcsaltak. Ezek mind elárultak: lám, végig az utcákban, a szobákban végig, csupa szerelmes pár, férj és feleség - és engem árul el mindegyik. Nézzed, nézzed. Hogy gyűlölöm őket. Miért vannak ott leeresztve a függönyök? Piha. Ők már mind találkoztak délelőtt és a szobába visszahúzódtak, és engem itthagytak az utcán. Az utcán, ebben a hideg szájban, kétoldalt a házak vigyorgó fogsorával, amik összemorzsolnak engem. Két fogsor közt hogy megyek előre. Jaj, ők mind engem árulnak el, jaj, végig a házakban: hiszen ezt nem lehet kitartani, idáig hallom. Összefonódnak és melegítik egymást. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették. Jaj, most azonnal odamegyek. A száját vigyék, de a nyakát nem adhatom oda. A két karja közül az egyiket. Én csöndes voltam, és jól viseltem magam. De most összekeverték a testrészeket. Nagyon nehéz a fejem. Szeretnék sétálni menni. Folyton járni kell a fejjel. Ezzel a fejjel. Ezzel az imbolygó fejjel. Ezzel a fejjel. Fejjel. Fejjel.

 

III

Este volt, mire a völgybe leért Budán. A gondolatlánc már egy órája megszakadt, csak egy utolsó szó maradt még, kínzón és tehetetlenül: fej, fej, fej. Tudta, hogy valami nagyon fontosat jelent ez, aminek eszébe kell jutni, amit nem szabadott volna elfelejteni. Mikor homályos volt már az ég, és alattomos kis szelek kezdtek fújdogálni a hegyek felől; egyszerre megállt és megijedt.

Ez egy nagy mezőnek a végében történt. Tudta, hogy át kell menni a mezőn, de valami benső, rettenetes nyugtalanság hirtelen megállította. Egy futó pillantást vetett a kezeire. Aztán zavartan tett megint pár lépést. Nem lehet, mondta magában, ostobaság. Még nevetni is próbált, hogy elűzze a fenyegető rémületet, ami az imént elfogta a szívét.

De aztán újra meg kellett állania. Hirtelen, bátrabban végignézte magát, a lábától föl, a derekán, a mellén keresztül, egészen...

És ekkor azt hitte, a szíve leszakad a nehéz rémülettől. Visszafordult, az elsötétülő út felé, ahonnan jött.

- Nem lehet... - hebegte borzasztó nyugtalansággal, és halványan nevetni akart megint. - Nem lehet... Itt lesz az úton valahol... elvesztettem.

Tanácstalanul tett néhány lépést, de aztán riadtan megbotlott. Szívverése most egészen megállt. Még egyszer, remegve nézett végig magán, hogy talán mégis tévedett.

Nem. A lábai hosszan és feketén nyúltak lefelé, valami homályba, mintha iszapba mártotta volna őket. Látta a mellényét és az óraláncot a mellényen. A két kezét, amint a rémülettől gémberedve lóg. Följebb a kabát két gombját... és még egy darabot a nyakkendőjéből... De azontúl semmi. A nyak már ködbe veszett. És több nincs.

- Az úton... az úton vesztettem el valahol - motyogta, és botorkálva megindult megint.

Kétoldalt sietve visszahúzódott a hegyoldal. Néhány kemény sáv szegte még be az eget és mélységes szomorúság.

- Az úton... az úton... - mondotta még egyszer.

Egypár gyors lépést tett előre, majd lihegve megállt. Rosszakaratú és makacs göröngyök kapaszkodtak előtte fel a kocsiútig. Már egészen homályos volt, csak az ösvény látszott fehéren és szabadon és üresen. Baljóslatú alakja, amint újból végigtekintett rajta, most oly hosszú és fekete volt, mint egy ijesztő dorong, aminek leverték a tetejét. Egyszerre páni erővel fogta el a borzadály. Még nem merte kimondani, félt, hogy elájul. Aztán egyszerre tört ki a tüdejéből.

- Nincs fejem! - ordította.

Zűrzavaros lárma kavargott föl körülötte. Szürke hullámok tolakodtak, összeverődtek, nekimentek és fölemelték.

- Na ne... - mondta még, és süket fahangon nevetett, mint mikor egy álmot akarunk elriasztani, vagy egy kísérletre ránevetünk rémületünkben, remélve még, hogy csak tréfál valaki velünk. De nem múlt el. A fejetlen törzs ott dermedezett alatta, és rémes volt, mint a halál és mint az undor. Fölsírt és nyöszörögve futni kezdett: két karja vészesen forgott körülötte, két ólomnehezék: összeverődött elöl, és néha a dereka köré csavarodott. Jajongva nyargalt fölfelé a hegyoldalban: aztán körbe kezdett futni, befelé és mindig kisebb köröket húzott. Összekunkorodott, pörögni kezdett, mint a csiga, és jajongása éles zizegésbe ment át. Most hat lába volt, vékony és fekete lábak, amik szédítő sebességgel kavarták a levegőt. A hátára esett, és körbe forgott rajta. Egy percig oly sebesen, hogy elmosódó korongnak rémlett. Aztán hirtelen állt meg, mint akit leütöttek: egy gomolyba gubancolódva, begörbült és összehúzódott tagokkal. Kész volt.

 

IV

Kész vagy, nyugodj meg.

Te szomorú és buta állat. Oly könnyű már, ami még vár rád. Az intézet parkjában ülsz, csöndes árnyékban egy padon, úgy, ahogy megmerevedtél. Két kezed a halántékodba szorítva, fejed sután behúzva térdeid közé, térdeid felhúzva fejedig: úgy ülsz napokig mozdulatlanul. Ha az ápoló megfogja a kezed, és leteszi melléd a padra: ott hagyod a kezed a padon, és ülsz tovább. Az állad leesett, és nyitott szájad is hülyén feketéllik. Csak a szemeidben van még valami kifejezés s állati szomorúság, mint a lovakéba. Nézel magad elé a földre. Izzadt, őszülő hajad a homlokodba lóg. Mire gondolsz?

Te szomorú, buta állat, akivel így elbántak. Mitől ez az aggodalmas erőlködés a szemeidbe, amint a szél végigsimít az arcodon? Még feszül-e egy utolsót elzüllött agyad, hogy egy nyomorult kis képet képzeljen a szélről, és puha hajnak érezze, ami megsimogat? Begörbült ujjaid közt érzel-e még egy ruganyos kis fülcimpát, amin félve babrálsz? Te nyomorult, te rongy. Haragszom rád, tudod? Elárultál minket, neki, a mi ellenségünknek. Most újra tudni fogja, hogy az ő döfése ilyen halálos. El kellett volna bújnod, takarás mögé, mint a jó katonának, mikor érezted, hogy talált. Nem szabad megtudni neki, hogy megölhet minket: nem szabad megtudni neki, a senkinek, az ostobának, a gonosznak. Értetted? Mit meredsz rám könyörögve? Erőlködj, kérlek, erőlködj, hogy ezt még megértsed. Hallod, erőlködj.

Ó, nyomorult, hadd abba. Ne kínlódj, nem bántalak: hiszen végtelenül szánalmas vagy. Legyen úgy, ahogy akartad: - mit tegyek veled? Hunyorogjon hát kihamvadt agyadban az ő elbízott szája, amin élők lakmároznak most, és nyöszörögve remegj hát, mikor végre kinyújtják összehúzódott kezeid és lábaid. Ott fogsz feküdni, rossz gyerek, te, aki durcásan és sírva elmentél, mert nem adtak neked cukrot, amit minden fiú kapott. Jól van már, no. Ott fogsz feküdni a deszkák közt, és visszatartott lélegzettel vársz. És akkor lassan és kéjesen nehezedik rád az Enyészet. Először a gyomrodba fekszik és benyomja. Aztán átöleli a melled, oly erővel, oly gyilkos szerelemmel, hogy a bordáid beroppannak. Aztán megcsókol, végre, végre. Rettenetes és buja csókkal: és az arcodból mély lyukakat harap ki. Aztán lassan kiszívja a szemeidet. Aztán visszafogad magába egészen. És azt fogod hinni, hogy ő az - boldogtalan te. És igazad lesz.

 

AZ ASSZONY

Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott, és megbarátkozott velem. Halvány, kék szemű gyerek voltam, és akkor tengerész akartam lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatalasszony egészen egyedül volt. Fehér pettyes, világoskék ruha volt rajta, szalaggal a derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak úgy van előttem, mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő vonallal alul - egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem, és néhány nap múlva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös, rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.

Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam, és úgy volt, hogy kimegyek a tengerre, nagyon messze, minél messzibb.

Tulajdonképpen most már bevallhatom (néhány év óta úgy kezdem érezni, már nemigen lesz belőlem tengerész), tulajdonképpen az Északi-sarkról volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg szóban vázoltam neki a hajósinas életét, és hogy miként temetik el, éjben és viharban, ha a villám lesújtja fönt az árbockosár tetején.

- Az embert szépen széthúzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab követ tesznek rá, aztán - zsupsz!

Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet segíteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni, de az élet keménnyé és fásulttá edzette.

Többnyire éles és szatirikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi gúnyos világításba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel emberiség valaha foglalkozott. Horovetzné felelgetett. Egy-egy megjegyzésemre arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be, és érdeklődve közelebb hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és elhallgattam. "S ha tudnád, ki vagyok", gondoltam.

Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson, és egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek: végtelen vízlap, csillagos ég mélyében - vízlap, mely távol a csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a homályban. Szárnyait szétvetette, és úszni kezdett: most a Plejádok csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a kormánylapátra, és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből áll, víz és szárazföld még nem vált szét laza, óriási tömegében, és sűrű páráiban fantasztikus árnyak nyújtóznak. Messziről a Nap: egy derengő csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen fájdalom, hogy oly messze van, oly messze, és megdöbbenve jutott eszembe az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szívem elszorult és elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd Horovetznének, és hogy beavatom őt.

És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagokról.

Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint elmosolyodott.

Ismeretlen érzés volt.

- Untatom? - kérdeztem gőgösen.

- Dehogy - mondta melegen, és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem. - Csak valami eszembe jutott. Beszéljen, Fricike. Ez nagyon érdekes, a Naprendszerrel.

Kinyújtottam a karom, és most úgy álltam ott a kerítés előtt.

- Az a sötét folt... tetszik látni... azt még nem ismerik... A többiről mindről tudják már, álló csillag-e vagy naprendszer... de azon a sötét folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy lyuk, amin keresztül valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép...

És egy végtelen ívet írtam le a karommal.

Lehanyatló kezem a mellét súrolta. Hirtelen elhallgattam. Elbúcsúzott és bement. A veranda lombjai közt tűnt el a világoskék ruha.

Kint a kertben, a barackfák alatt sétálgattam akkor, zsebre tett kezekkel sétálgattam és fütyörésztem. A kerítésen túl oly mély és ónszínű volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka lélegzett a tompaságban. És egyhangúan zizegtek a csillagok: tücsök és csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket, és azt hittem, a csillagok zizegnek.

- Azt hiszem, most látott valamit belőlem - mondtam ünnepélyesen, és megnyugodtam. - Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem beszélhettem.

A kerítésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és fejletlen volt még, arcomat odaszorítottam két léc közé. Aztán behívtak és lefeküdtem. Míg az ösvényen végighaladtam, olyan érzésem volt, mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl a földről, és nem éreztem a testem súlyát.

- Ő szép - mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant fejemre húztam. Emlékszem, hogy ájulásszerű és szédítő mámor fogott el erre a szóra: folyékony, hűs olajban úsztam. A Tejút volt az, amiről annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül, folytam lefelé.

Egy óra múlva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő képet láttam:

Horovetznéval állunk a Duna-parton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik, és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak jobban ki akarná nyújtani magát, belefordul a vízbe. Utánavetem magam, és derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a víz. Aztán földet érek. Kiugrom, és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, úgy, hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a derekamra. A langyos víz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem bírom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája most arcomba gyűrődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig szorosabban tapad rám a vizes ruha, és hörögve hallgatok el.

Ez a kép nagyon megrémített, és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tűnt csak gondolni is erre. Próbáltam komikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem ment. Szívem akadozva dobogott, és Horovetzné arca egyszerre oly fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tűnt fel a homályból, hogy pillanatra minden tagomba zsibbadás feküdt. A szemrehányás és kétségbeesés majd megfojtott, undort éreztem magam iránt és mélységes megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással: meg kell csókolnom a kezét vagy a ruháját, s így meg kell értetnem vele, hogy mily igaznak és szomorúnak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról beszéltem, s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen, mint a Tejút és hogy minden csodálatos, és hogy repülni fog ő is, mert nem hagyom itt a porban és szomorúságban. Igen, igen, mindezt meg kell tudnia.

Hogy egészen őszinte s precíz legyek: e felindulásom nem egészen elvont érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt. Oly igazán s mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem - így mondta ez az érzés -, hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét, s egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja, s én lassan simogatom a haját.

A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn gomboltam még be. Átlopózkodtam a túlsó veranda felé. A gesztenyefa alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világítva. A mellem úgy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyílt az ajtó és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy egyetlen szót se fogok szólni.

- Ki az? - kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.

- Fricike, maga az? - mondta újból a csöndben.

Nem feleltem.

Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha tömeg.

- Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?

Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az arcomat csókolta meg, és fejemet pillanatra a melléhez szorította.

- Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok borér.

Egy percre egyedül maradtam. A kerítésen néztem keresztül, és megláttam a Vénus csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is vissza.

- Na, jójcakát, Fricike, pá - sietett. Az ajtót becsukták.

És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel megzavarodott szívemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a naprendszeren túl, és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon buta dolog, velem együtt.

Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a kivilágított ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és elsötétült. Mi ez, mondtam, és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva és dideregve. Mi ez? Mi történt?

Mi ez? Mi történt veled, vékony csontú, didergő gyerek, ki most úgy tágra nyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember, ki előtt villám csapott le - ismeretlen, félelmes és fenyegető gonoszság. No jöjj, ne állj itt, mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj, fussunk, fussunk az országúton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide, beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te kicsim, te édesem, nem méltók hozzád, no jöjj. Ne gondolj rájuk, no jöjj már. Hiszen összeverődnek vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz a szemembe: nem ismersz? Én ismerlek, és az egész lelked ismerem: én szeretlek, és tudom, ki vagy: - te kis bolondom. Nem, nem, neked van igazad, a csillagok és a tenger - ez az igaz és ez a nagy és magasztos -, de látod, ezek nem érdemlik. Másképpen fogjuk azt csinálni - no jöjj már, ne hallgatózz. Ahhoz a szájhoz másképp kell beszélni, és én majd megtanítlak - és nem megyünk ki a tengerre, hallod-e, azért se megyünk -, ők nem érdemlik meg, hogy kimenjünk értük a tengerre... ők nem érdemlik meg a csillagos eget, melybe szomjas kis arcod felemelted. Látod-e, én ismerem ám őket, és mondok majd neked valamit - - - látod-e, erre van szükség, mert ők csak derékig állanak a csillagos égben, és az arcuk lefelé figyel. És nagyra nyitott szemekkel kint hagyott téged dideregni és vacogni a sötétben - az az arc, amit a Plejádok csillagképébe belerajzoltál. Kicsikém. De nyugodj meg. Én jobban ismerem azt az arcot, és tudom, mit jelent - tudom, mit jelent, a gonosz és rossz és hitvány. No jöjj, menjünk már innen - látod az izmaimat? már nem véznák és törékenyek, mint a tieid - erősnek és keserűnek kell lennem, hogy megbosszuljalak.

 

KÖNNYEK

- Igen, doktor úr.

- Igazán különös, sajátságos eset. Egészen józanul és okosan szeretném előadni. Tudom, valamelyes ideg-diszpozíció az egész, tudományosan meg lehet magyarázni. Nem is vitatkozom én, hanem majd megpróbálom elmondani a szimptómákat úgy, ahogy én látom őket. Én ezen sokat gondolkodtam, és magam is csináltam elméletet a dologról.

- Ó, nem mintha azt hinném, hogy ön segíteni tud rajtam. Bár talán lehet ezen segíteni is, nem tudom. Hiszen az természetes, tisztában vagyok vele, hogy betegség. Amint itt ülök, szemben az állótükörrel, látom az arcomat: sápadt, békés és szelíd fej, vörösesszőke haj, enyhe és nyugodt szemekkel, és ezek a szemek olyan különös, idegen szomorúsággal néznek most rám... Igen, ezek a szemek...

- Persze, mondom, nagyon furcsa. Egészen egyszerű - és szokott valaminek is nézhetné az ember, amiben semmi rendkívüli nincsen... Nos, éppen azt akarom megmagyarázni, doktor úr... hogy ez nem egyszerű és nem szokott... hogy mindennek mély és nagyon súlyos jelentősége van - és hogy ez egy egészen új és titokzatos - titokzatos betegség -, bizonyosan betegség.

- Végre is - megpróbálok beszélni róla. Nézze, várjunk csak, objektív leszek. Tudom, idegbeteg vagyok, doktor úr, mondjuk ki nyíltan, idegbeteg - és tudom, milyenek az idegbetegek. Szigorúan és kíméletlenül, kívülről vizsgálom magamat, és megállapítom, hogy a hisztérikusok és kéjelgők egy fajtájába tartozom, azok közé, akik az idegeik beteg érzékenységét valami állandó és zsibbasztó izgalommal kell, hogy narkotizálják. Az én fajtámból kerülnek ki, bizonyosan az én fajtámból kerülnek ki az ópiumszívók és hasisélvezők is - az alkoholisták és játékosok -, és azok, akik a képtelenség és förtelem iszonyatos és eszeveszett őrületéig feszítik a szerelmet... Csakhogy ők a túlsó végleteken vannak.

- Míg én... Nézzen a szemembe, doktor úr, nyugodtan és búsan kiállják az ön erős tekintetét. Ezek a szemek.

- Azt szeretném tudni, megállapította-e már az anatómia... hm, azt a csudálatos és érthetetlen kapcsolatot, ami a lelki jelenséget egyszerre és váratlanul testi jelenséggel köti össze. Íme, lelki bánatom van, lelki érzeteim... Valami elvont dolog. Aztán egyszerre szorongást érzek - összezavarodik és elhomályosul valami az érzetek között... s a következő percben víz, igazi, tapintható víz árad belőlem - konkrét jelenség -, amit egy elvont, valótlan tünemény idézett elő. Mintha gondolat és érzés térben és időben anyagot formálhatna... a képzeletem - érti?

- Ön mosolyog. Ezt tudománytalannak és naivnak tartja, értem. Hát akkor másvalamit mondok. Nem gondolt-e még arra - nem vette észre ön... azt a sajátságos hasonlatosságot... a könnyezés és... és a szerelmi mámor között? Én régen, csodálkozással és elfogódva észrevettem. Mindkét esetben (no, milyen tudományos vagyok, így mondom: eset) mindkét esetben az életérzésnek nagyon erős, borzasztó fokozásáról van szó - egyik esetben ujjongás és diadal -, görcsös fájdalom, görcsös félelem feszíti élettudatunkat a másik esetben. Görcs mind a kettő: rettenetes, túlzott energiák kapaszkodnak az élet libegő árbockötelébe - a hajót veszekedett tarajok forgatják -, táncol az élet, vagy ilyesvalami. A kéj és a gyötrelem görcse - érti ön? Fölzaklatott és riadt lelkünk tüdőnkbe, torkunkba, szívünkbe szorulva vonaglik. Valamit várunk: borzasztó és rémületes megoldást, valamit, ami a halálhoz hasonlít. A fejünket gránitsziklába fúrtuk bele, most halántékunk lüktető, irtózatos erővel tartja szétfeszítve a sziklarepedést - de már nem bírja tovább -, a következő percben lihegve elernyed majd, s az összecsukódó kő szerteroppantja koponyánkat. S ekkor, a kéj s a kín tetején egyszerre megszakad a görcs - hirtelen nyugalom áll be, és kihűlt szívünkből vér szivárog el. A láthatatlan kéz elereszti agyvelőnket, s halálos megkönnyebbülés remeg át a boldog idegek billentyűin. Megnyugszunk, és a halált érezzük. Most halk folyam indul meg belülről, elönti a partokat. Ez a kéj mindkét életjelenségnél ugyanaz: nedvek távoznak el a testből, nedvek a megszakadott görcs magvából, amik méreggé váltak volna s megfojtanának. A gyötrelem tetején duzzadt szemünkbe szökik fel a nedv... a szerelmi mámor teljében - igen, doktor úr.

- Ó nem, egészen nyugodt vagyok. Mosolyognom kell az ön aggodalmán. Azt akarom csak megmagyarázni önnek: ezekért a nedvekért volt a görcs, ez a megoldás, ez a megváltás, ez a felszabadulás - és ez a kéj. Hogy a lelki jelenség - ijesztő vágy és rettenetes gyötrelem - testi jelenséget vált ki és belefúl -, boldog, végtelen és tragikus halállal eltemetkezik a testbe, megadja magát... Ez a lélek hódolata a test előtt - ó százszor, százszor éreztem! A megfeszült, megfeszített lélek elhanyatlik - átöleli kacagó szerelmese lábait, és csiklandozó bőrét ájultan csókolja meg... Így képzelem.

- Nagyon köszönöm, doktor úr. Jobb is, ha így nevezem: mondjuk hát, ez "a kéj pszichológiájának egy új elmélete". Ön igen figyelmes, tudom, hogy kicsit kuszán beszélek. Igaza van, ez nem is tartozik ide.

- Én magam, hiszen én magam ismerem ezt a kérdést... én csak a véleményét jöttem kikérdezni... Mit gondol ön erről?... És hogy is kezdjem csak?... Petyhüdt és fáradt vagyok. Valami nagy, ostoba nyugalom van most bennem: egy csendes folyó árad, áradozik, messziről figyelem... Messziről hallom, amint beszélek... Nagyon csendesen és egyhangúan beszélek, nem fárasztja önt ez? Most ne szóljon közbe egy ideig, amit még elmondok, halkan és nyugodtan áradni fog belőlem, és én lassan behunyom a szemem.

- Szólottam eddig a kéjről, és beteg kéjelgőnek neveztem magam. Érti-e már: a fájdalom kéjence vagyok: nagyon furcsa, nagyon furcsa betegség, hm. Bizonyos, hogy csöndes és melankolikus természet vagyok, de nem ez a fő. Nem, az igaz, nem járok emberek közé. Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályban van, és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora előtt, fél kezem a billentyűkön pihen, és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek, s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még néhány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn. Valamit közbe kell vetnem, mielőtt a folyamatról, kéjelgésem processzusáról beszélnék. Nem vagyok szentimentális, és gyűlölök minden pátoszt. Ezt tudnia kell, hogy megértsen. Ami az én lelkemben végbemegy, mikor szemeimmel bűnözök: annak nincs köze életemhez, kudarcaimhoz, apró és ostoba körülményekhez, melyek körülvesznek. Nem életemet siratom s nem dolgokat - ostobaság. Ez egy folyamat, amit előidézek magamban - mámor és kéjelgés, öntudatos pszichikai művelet. Figyeljen - most érzem, el tudom mondani önnek, hogyan történik -, most egyszerre tisztán és világosan érzem. Látja, amint itt a zongora előtt ülök - sokszor az az érzésem van, hogy hangokat kellene megütnöm - cis, cis, dé -, és világosabban, érthetőbben szólanék ezekkel a hangokkal. Nem gondolt-e még erre? Az agyunk szintetizáló, spekulatív produktumait, szóval értelmi gondolatokat nagy nehezen körülírunk még szavakkal - de szervetlen és merev, formálhatatlan kérgek a szavak, mihelyt arról van szó, hogy egy ad hoc, önmagából fakadt és külön lelkiállapotot, szóval érzelmi állapotot magyarázzak. Persze, ha meggondoljuk, ez nem is lehet másképp... A szavaknak történelmi fejlődésük van, s megállapodott általános fogalmak fűződnek mindegyikhez - hiszen a legtöbb szó eredetileg egészen mást jelentett, mint ahogy én most szeretném... Szerencsétlen küszködés... De homályosan érzem, hogy száz és száz év múlva, mikor majd egészen pontosan és elhatárolva megkülönböztetik majd az emberek az agy érzelmi és értelmi működését, s mindkettőnek célját tisztán látni fogják -, hogy akkor a társalgás nyelve zenei hangokból fog állani, mert érzelmi és hangulati szuggesztió lesz az emberek érintkezésének a célja - és ennek a célnak ama zenei nyelv felel majd meg, mely akkor világos és érthető lesz, s minden érzésre félremagyarázhatatlanul egyetlen árnyalattal felel. Szavakkal írni fognak csak - ó, plebejus szavak, durva és csökevényes fegyverei most egy harcoló s végső boldogságáért küzdő, még meg nem állapodott társadalomnak. Szavak, szavak... most egyszer hadd bíbelődöm veletek, összecsomózlak, raklak, rendezlek titeket. Hadd veszek egy hosszú, nehéz lélegzetet... Figyeljen, én is figyelni fogok.

- Mikor kezdődött s hogyan fejlődött ennyire betegségem - nem tudom. S ha tudnám is, nem ez a fontos. Most már annyira vagyok, hogy jól ismerem ennek az állapotomnak természetét s a roham egész lefolyását, úgy, amint előidéztem, tisztán tudom előre. Íme, ahogy mondottam, itt ülök a zongora előtt, s kezeim a billentyűkön pihennek. Alkonyodik. Ravaszul és óvatosan figyelek: odakünt elhalkul a lárma, s néma vizek kezdenek kopogni; tik, tak. Tik, tak, mondja az óra is. Tik, tak, tik, tak, mondom, s zúgatom fejembe a szót, mintha telefonkagyló zúgna a fejemben. Most, most: érzem, közeledik. Egyetlen, nehéz hangot ütök le a zongorán, s a meglökött húr felmordul, odabent az öbölben. Még nem jelentkezik? Tüdőm lassan szivárogni kezd: a két tüdőszárny megereszkedik - már nehezül, lassul a lélegzet. - Most, most. - Még nem. - Még kell valami: egy szó, akármi ez: "nyomorúság" - de értse meg, ez a szó csak kisegítő, irritáló eszköz: ezt a szót mint valami fájdalmas, kemény tárgyat óvatosan és kegyetlenül lenyomom tüdőmbe, hogy a lélegzet nehezebb, lihegőbb legyen. Nehezebb, lihegőbb lesz: - most gyorsul a vonaglás, s torkom már szorulni kezd - arcizmaim megnyúlnak, s alsó ajkamat előre, kéjelegve, görcsösen mozgatom immár -, orrcimpáim remegve tágulnak - halk hörgés bugyog fel a mélyből - ó, nyomorúság! élet nyomorúsága! -, és most kifordult szemeimbe égőn szökik fel s jajongva zuhog le a könny. Ó, most érzem, zizegve, virgonc szaladással lefut az arcomon -, ó boldog nyugalom, rettenetes gyönyör. Érti-e már?

- Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya, és felfut a falon - nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban, és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket, és ismert tájakat keresek. Most százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok: élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek -, most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra. Szép nőnek születni - igen, ez lett volna talán egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget fojtottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem, s intettek irányukban - már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfimivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről - s mi gyötrődő, pusztuló szervek, nyüzsögve hízunk körülöttük, s várjuk az áldozatot -, hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az ő testükbe. Érti-e, doktor úr, mi halunk csak meg, levelek, porzók - a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük -, mindig miattuk halunk meg. Egyszer nyavalyásan, vonagló görcsökkel a tüdőmben, vágytam egy nőt - s irtózatos kínokat csomózott torkomba az irigység, hogy szeretem s hogy oly szép, s hogy nem én vagyok ő. Ki szerettem volna tépni a száját - s rettenetes volt, ahogy betelt s önmagát csókoló szemei öntudatosan s borzasztó fölénnyel borultak el a kéjben, mikor áldoztam neki, s azt hittem, én fogok győzni. Aztán hihetetlen levertséget éreztem, és elsötétültem, mint az éj - mikor úgy nyújtotta felém csókra a kezét, hogy éreznem kellett: erre a mozdulatra a természet tanította őt. Egyszer ájult düh fogott el, egyenesen s nyugodtan állott egy kerítés előtt és én valamiről beszéltem. Akkor láttam, nem figyel rám, és száj szögletében kihívó és bódítóan szép mosoly jelent meg. A kezében valami könyv volt, odakaptam, kitéptem a kezéből, és odavágtam szoknyái elé. Ő nyugodtan, egyenesen állt tovább, és ugyanazzal a mosollyal mutatott a könyvre: "vedd fel" - így szólt. Sötétséget éreztem, egy pillanatra elállt bennem valami - s amint görbült háttal lehajoltam a könyvért, esküszöm önnek, a halál süket szele volt az, ami akkor hajam közé fújt. A súlyosan omló szoknyák mintha rettenetes magasságban elzárták volna a világot, és én valami ürességbe zuhantam. Behunyt szemekkel átadtam a könyvet, elmentem onnan, mint az alvajáró, s akkor a lelkem is üres volt, mint a temető. Abban az időben, szerelmem egész korszakában, nem tudtam sírni - de ezen az estén magamra maradtam és rájöttem, hogy gyűlölöm őt, reménytelen és veszett irigységgel gyűlölöm. S nyomorult férfiember, hosszan és elvadultan bolyongtam - este kábultan mentem föl, s kongó fejjel feküdtem ágyamban, és fuldokoltam órákon át. Ájult álom következett: éjfélben tompa és halálos álmomban jöttek csak meg a könnyek, és én hanyatt fekve, hangosan, sípolva sírtam föl álmomból. Akkor két órán át úgy patakzott szememből a könny, nyirkos tócsa maradt a padlón. Rettenetes kéj volt: azóta nem szeretek nőt.

- Igen... aztán nem találkoztunk - miért kérdi? Nem mentem többé hozzá, vagy ő nem akart látni többé - mindegy, nem emlékszem. Most már tisztán látom: nem őreá volt akkor szükségem, mikor vacogva vágytam rá hónapokig ez éjszaka után - hanem az emlékére, amit felhasználtam, hogy egy igazabb s hozzám méltóbb, magános kéjt formáljak belőle: az én gyötrelmem kéjét. Hordoztam magamban, csörömpölve jött utánam. Esténkint, a második felvonásban föllopakodtam s behúzódtam páholyok sötétjébe. S akkor megmerevedett s kinyúlt arccal és csukott szemekkel tűrtem, hogy átgázoljanak testemen a vad futamok. Mint valami paripák, úgy gázoltak a futamok, és én egészen dermedten és sötéten szóltam le a szívemnek: ezek a borzasztó, dagadó jajgatások. Ezek a szabadulni vágyó, ágaskodó paripák, zűrzavaros, gonosz és kábító káosz, ami szétpattantja az agyvelőm eresztékét: ez az én gyűlöletem iránta. Ezek a szorongató és kérlelhetetlen daganatok - ez ő. Ő nyomorgatja, döfködi, kínozza odalent a húrokat - ő bugyborékol gúnyos nevetéssel a triangelek között, és ő búg és nyög és jajong fel hozzám az oboákból. Egész szavakat vettem ki néha egy elvont hangban: hihetetlen. Három hang egymás után - cis, cis, dé - és ez egy szót jelent, átcikázik az agyamon. Akármit, ezt: jaj: mi lesz, jaj, jaj: - de azért mindig ez lappang benne: nyomorúság. Ilyenkor úgy lövell ki szememből a könny, mint valami égő zsarátnok: - de nem tökéletes a kéj -, a duzzadt szem hirtelen megszikkad, és nem tudja kilökni jól a vizeket.

Dehogy... hiszen mondottam, hogy elfeledtem aztán... Mondom, nem ő maga volt fontos... később elmosódott ez a kép, és csak a készség maradt meg. Opera se kellett már: hozzászoktam, hogy egy verkli is megtegye ugyanazt a szolgálatot. Estefelé, elsötétült és nyomorúságos kapuk homályában keresem: egy tűzfal mögött megállok, és sóvárogva lesem, mi vár rám. Népligetek körhintája mellett különösen szeretem: - vidám nyekergés, tetszik tudni valami külvárosi népdal, ilyen: "Mikor tavasszal, enyhe napsugárban mosolygott ránk vasárnap reggele..." Várjon csak, eldúdolom... lalalla-lala... így, emlékszik? A verklik rendesen vidáman játsszák és sebesen, pedig lassú és szomorú a melódia, andante è come triste - mit mosolyog? Akkor az első és második sor között megállok, és nyitott torkomon engedem lefolyni e dallam gyűlölt szentimentalizmusát. Sikátorok sötét és lappangó árnyékában várok rá sercegő utcalámpák alatt. A hold visszaszalad előlem, és kisebb lesz - azután akkora már csak, mint egy kis csillag... Most megint azt a sort - ohó, liheg már, vonaglik már - ...folyjatok csak, zuhogjatok csak, átkozottak... nincs kegyelem...

- Éjfélben café-chantant-ok lármájába vonszolom ezt a magános testemet. Képzelje csak, a dobogón festett arcú nők hegedülnek... úgy tépik a reszelős húrokat, mintha sajgó és viszkető idegszálaikat tépnék ki rozoga testükből - feketét rendelek, és így megy ez órákon át. Akkor meg így szólok magamba: csönd. Vigyázz, az éj közeleg; - mi van még?

- Egyszer, még novemberben, kint jártam a törvényszéki boncintézetben is. Sziszegő gázlámpák alatt néhány orvosnövendék dolgozott, barna, szétvagdalt hullákat metéltek. Hátul, a homályban egy nagy láda állott: ide dobálták be a már feldolgozott részeket - s a homályban karok és lábak és törzsek kavarogtak a láda bűzös fenekén -, s alul, egészen alul néhány vigyorgó és leszikkadt fej, teljesen kiszáradt szemekkel... Akkor hazamentem, s otthon órákon át ültem a tükröm előtt, és néztem az arcom. Elferdült szájam húzogattam és gyötörtem, lefelé, az állam felé... nem akartak jönni... a fogamat csikorgattam... két ujjal fojtogattam a nyakamat... átkozott,... átkozott szemeim... dögöljetek meg... muszáj...

- Máskor emlékszem, simán és szépen sikerült. Temetés, ilyesvalami, egy katolikus temetőben. Sok ember, a pap unottan gajdolva hadarja: "requiem aeternam..." Csatakos ködben a hosszú, hosszú jegenye... allék... Furfangosan várok, míg elmegy mindenki, s egyedül maradok. Akkor oly édesen és nyugodtan közelgett... a puha és borús, süppedt homokon hangtalanul mozgattam a szájam, és mellemen át daloltam: Isten! Isten! milyen kevéssé fontos mindez! Istenem, miért csúfoltál meg bennünket! S némán folydogáltak akkor. Utána halálos nyugalom következett, mely napokig tartott.

- Néha, de ez ritkábban, váratlanul s hirtelen jön; nem számítok rá, fél perccel előbb nem is tudom még. Egyszer fényes nappal, a vásárcsarnokhoz közel siettem, az utca másik oldalán hajlott hátú és nagyon vén ember jött; ősz, hosszú szakállal. Nem látott, egyszerre egy uborkát szedett ki, megállt, nem bírta tovább, beleharapott. Szemeit behunyta, és ráncos pofáján két oldalt lecsurgott a lé, mintha zöld könnyek zuhogtak volna. Ádámcsutkája ráncosan mozgott, míg gyötrődve lenyelte. Mintha a szívemből szakadt volna fel, úgy szökött szemeimbe a rettenetes szánalom. Nem tudom, hogy történt, világosfejű és hideg vagyok s túl minden gyerekes szuggesztión, szánalomról, öregségről.

- Továbbmegyek. Hozzászoktattam magam, hogy parancsszóra szinte s akkor ömöljön túl fájdalmam mámora, mikor én akarom. Vannak helyzetek és körülmények, melyek közt mámor-állapotom szinte feltétlenül beáll - érti? S ezeket a helyzeteket most már ismerem, s elő tudom idézni. Vannak szavak, amelyeket el kell csak mondani... és vannak emlékek és arcok és tárgyak, amiket magam elé kell csak tenni... És vannak hangok, két hang a zongorán... És főleg, ó, ez a legfőbb, vannak könyvek és gondolatok... Elhiszi-e? Vannak, könyvek, amiknek lapját felütöm... Ezt hallgassa meg. Kérem... hajoljon közelebb... nem kopognak?

- Hát aztán... no, mi van még. Nekem nagyon sok könyvem van... Nagyon jól ismerem a könyveimet... egyet többször elolvasok... sokat kívülről is tudok. Itt feketéllenek az üvegablak fenekén, látja? Végtelen, meddő sétáim után hazajövök, bezárom a kandi, kíváncsi ajtókat és bereteszelek mindent. Akkor lefekszem, a lábaim reszketnek még a járástól - és akkor körülveszem magam velök. Körülnézek. Zárva vannak az ajtók? Nem közelednek alattomos, nevető nők a kulcslyuk felé? Egyedül vagyok. Egyedül hagytak minket. Még egyszer, lopva nézek körül - aztán kéjelegve lapoznak ujjaim a simuló lapokon. Ismerem már a lapot, és ismerem a mondatot, és tudom, milyen szóval kezdődik... Kérem, ne szóljon... ezt már meg kell hallgatni... ez igazán furcsa... Nézze, találomra kiveszek egyet... Dosztojevszkij Raszkolnyikovja... Akárhány olyan sor van benne, látja, ami nekem kell. No ez... nézze. Mikor Raszkolnyikov azt mondja Porfirnak, maga elé nézve, elfeledve mindent, rettegését, a büntetést, egész riadt, szorongó, szűkölő életösztönét - azt mondja: "az igazi nagy emberek már itt e földön nehéz bánattal járnak". Ezt csöndesen és ravaszul olvasom el, s elfojtok minden gondolatot. Akkor már árad, dagad görcsös szemeimben a süket könny. Most átfordítok... ide a végére... Raszkolnyikov Szibériában a fásult közöny és gőgös életmegvetés egy éve után, egyszerre meglátja fegyenctársait, kikkel egész nap együtt volt: - s kinyílván agya az ájulás után, mint valami villámcsapás, úgy döbbenti meg az első gondolat "hát olyan nagy dolog ezeknek az a tenyérnyi folt, az ablak rácsai közt - s az a forrás, melyet naponta egyszer látnak, munkába menet, hogy érdemesnek látják élni miatta"? Ezeket a sorokat sohasem olvastam még el áradó, boldog, nyomorult zokogás nélkül.

- Igen, doktor úr a könyvek... Ó, ínyencfalataim, drága könyvek. Ó, csemegéi nyomorúságomban kéjelgő szívemnek. Nézze, itt vannak mind: - hozzászorítom őket a szemeimhez - nincs egyebem náluk. A büszke, tragikus Hamlet... s azok a sorok, mikor Ofélia elé ül... Vagy Zarathustra, az a rettentő vers, a zokogó visszatéréssel végsoraiban: "Még sohasem találtam asszonyt, akitől gyermeket szerettem volna... ha csak nem ez az a nő, akit szeretek... mert szeretlek, ó, örökkévalóság! Mert szeretlek, ó, örökkévalóság!" Két mondat Schopenhauerből... Nézze, nehéz, ujjnyi betűkkel, berámázva, itt a falon. "Das Leben ist etwas, dass nicht sein sollte"[2] meg ez: "Úgy látszik, nem érdemelünk jobbat e kettőnél: «élet és halál»" - mint valami képet, egy böcklini misztikus jelet, hosszan és mereven nézem e két keretet innen... Remegő, hangtalanul vonagló szájam hosszan, nehezen gyötri szemeim... borzasztó... már jön... akkor hirtelen átdobom testem a vánkoson... arcomnak két petyhüdt árka buján, mohó vággyal érzi már csurogni a vidám vizeket... igazán... higgye el... ugye furcsa?... Nagyobb ez minden szerelmi kéjnél... ezekkel az eszmékkel... ezekkel a szavakkal kéjelgek buján, reménytelenül, meddő gyönyörökben... magános férfiember, akit a bárgyú természet megtagadott, meggyűlölt. Üres és tátongó eszmék... igazság... igazság... igazság... itt vagyok borús szemeimmel... én nyomorult, fölösleges élet... ölj meg, igazság, tedd lábad a fejemre... eszmék, egy más dimenzió testei ti... forró testek, amiket lihegve ölelek magamhoz, amiket összeszorított szemeim közé ölelek, míg elfullad öntudatom a gyötrelem gyönyörétől... Lábam, kezem, sárga, riadt arcom a tükörben... gyűlölöm, elhányom őket magamtól... nem kellenek... nyögve, kapkodva meredek rátok... jaj, jaj, csavarjátok ki a testemet, mint a haszontalan és vizes ruhákat... fonódjatok a nyakamra... gyűrődjetek a szemeimbe... gyúrjatok ki belőle minden szemetet... én idegen testem... gonosz pántok... zuhogjatok csak...

- Eh mit, nem akarok megnyugodni... Hagyjon... Mit akar? Hogy mondta?

- Hogy én azt nem értem... Hazudom, én?... Hogy a tudomány...

- Nem értem... hogy ez mind vízió... hogy egy elnyomott érzékiség... hogy magamat...

- Hogy magamat siratom?... Hogy egy lefojtott szerelmi csalódás... ön ostoba...

- ...mit bánom én!... Ön nem értheti meg soha... Hogyan? A boldogságom csődje... boldogtalan szerelem!... nyomorúság... hazugok és gonoszok... nem azt mondtam én...

- Hiszen ők se kellenek már nekem... eszmék koporsói, néma kötetek... Igen, leszek még boldog, ó, leszek még boldog, tudom jól. Odakünt, szorongó szívű utcák, remegő füstgomolyokon túl, mezők alusznak, érti-e - mezők alusznak, a szürke és ködös, lágy hegyek alatt. Az én lelkem elvisz engem oda, és lefektet engem a nyirkos és puszta és szörcsögő homokra, és pára párolog ki a földből, magános, kihűlt csillagzatok felé. Kihűlt bolygócsillagok, érett gyümölcsök az égen, lógtak le fölébem: titeket megedzett a sós lé, és én boldog vagyok veletek. Szelíd temető szitáló ködében fekszem, és jegenyék sora beléfoly a temető ködébe. Nem... ne menjen még... no látja... a cirpelő rengetegből egy arc nyúlik felém, és elkékült, nyitott szájamra tapad - távoli tüzek sziszegnek még a dombok lankái fölött, és akkor megindul szívemből, szemeimből, tüdőm minden rekeszéből megindul a könny, és akkor úgy fogom kilökni magamból, öklődve, rángatózva, úgy fogom okádni magamból a könnyet, mint a megroggyant gleccserek, és a könnyek fortyogó szennye lebugyog a dombok lankáin, és ködbe kuszál minden vonalat. Két kezem átszorítja a drága, tiszta rögöket, és könnyekké szétömlött testemet az öblös, fekete föld szörcsögve beszívja. Tengerek és felhők felszívnak - tengerek és tiszta felhők, érti-e, érti -, mert nem szabadott volna elhagynom őket... és emberré sűrűsödni nem szabadott volna soha... És akkor szertefolyt testem fölött egy tiszta és erős hangot ismerek meg ujjongva, amint kábultan bukik ki fejem a fullasztó vizek tetején - egy hang dübörög végig tisztán és szilárdan felszabadult bércek falai közt: ébredj föl, merülj ki, ne sírj - a borzasztó álom véget ért.

 

VERKLISZÓ

I

Kresz úr, a vegyészmérnök, lejött az emeletről, és benyitott az irodába. A gyár zúgott és rengett: ütemes, tompa lüktetések borzongtak végig a falakon. Ma reggel kezdték el a szivattyúzást: az olaj készen feküdt a tartályokban, és az összes gépek üzemben állottak.

- Magamnak kell lemennem - mondotta Kresz úr -, direkte lehetetlenség, hogy ez az ember megint kijöjjön a szobájából, hiszen összeesik a lépcsőn. Nem szabad megengedni, direkte lelkiismeretlenség.

- Hát csakugyan olyan beteg az öreg? - kérdezte Toma úr, a főkönyvelő. Kresz felé fordult, és részvéttel csóválta a fejét.

- Csak menjen föl és nézze meg - mondta a mérnök. - Én egyáltalában nem értem, miért nem megy ez az ember tanárhoz. - Gondolkodva állott. - Valamit csinálni kell - tette hozzá.

- Hát annyira? De hiszen még tegnapelőtt bejött és dolgozott.

- Igen és húzta maga után a lábát, mint egy részeg. Beáll a tartályok közé, a fejét két kezébe szorítja és erőlködik - pedig a gyerek is látja, hogy láza van. Persze, maguk ezt nem látják.

A szemrehányásra senki se felelt, kényelmetlenül meg voltak lepve az emberek. Az "öregnek" Schuller igazgatónak a betegsége, vagyis ennek a betegségnek komolyabb fordulata, váratlanul jött. Mindössze harmincnyolc éves ember volt, alacsony, csapzott bajuszú, nagyon kedves úr. Tíz évig mint üzemvezető dolgozott a vállalat berlini telepénél: most másfél éve igazgatónak nevezték ki ehhez az újonnan berendezett üzemhez. Schuller igazgató nagy ambícióval látott a munkához: a kinevezés, mely meglepte őt, a felelősségnek eddig ismeretlen, intenzív érzését váltotta ki belőle. Meg volt hatva, és meg akarta mutatni, hogy nem érdemetlen a bizalomra. Azok közé az emberek közé tartozott, akik új míljőbe kerülve, újonnan képesek meglátni önmagukat is. Egész egyéniségével belefeküdt a munkába: emberekkel látta el magát, dolgozott, fáradt, és három hónap múlva megindította az üzemet. A társaság bizalmi férfiai, csupasz képű, széles angol urak, akik minden hónapban megjelentek, leereszkedőleg mosolyogtak Schuller igazgatóra; jelezve, hogy a Társaság vár, a Társaság figyel, a Társaság nézi őt. A negyedik hónapban valami baj volt a tartályokkal: rozsdásak voltak belül, vagy mi. A bizalmi férfiak arcán udvarias, de nagyon savanyú vonás jelent meg. Schuller igazgató ezentúl személyesen jelent meg a tartályoknál s a tisztításnál is, reggel hat órakor. Csakhamar ebbe is beleélte magát: mire ebédelni jött, korommal és piszokkal voltak tele arca és kezei, amit alig mosott le. Lenyelte az ebédet, és rohant vissza a szivattyúhoz. Fáradt kis alakja egyre jött-ment, az irodában is ott volt, a műhelyben is ott volt, mindenütt egyszerre. Azt hitte, legjobb, ha mindent maga néz meg. "Csak maradjon, Kresz úr, majd megnézem!" - mondta és rohant le. Este a vendéglőben lassankint lenyugodott. Alkalmazottai nagyon szerették őt, ösztönszerűen, mert nobilis lelkű ember volt. Néha beszéltek a világról, a városról, és az igazgató elmerengett. "Hja, a munka!" - sóhajtott és legyintett.

De bajok jöttek. Az első öntés nem sikerült: március elején mindent vissza kellett szívatni a tartályokban. Bármily buzgón dolgozott is az igazgató, nem volt még meg az a gyakorlata, amivel mindent előre láthatott volna. A bizalmi férfiak igazgatói ülést tartottak, amelyen Mr. Webster igen ünnepélyes szavakban ecsetelte a Társaság kívánalmait. Schuller igazgató elpirult, mint egy lány. Azontúl aztán a vendéglőben is alig lehetett látni, most már a szivattyúzást is maga vezette. Április elején meghűlt, és egy hétig feküdt. Akkor kellett jönni Mr. Websternek: egy hétnél nem bírta tovább, egy pénteki napon megint csak kimászott az ágyból, és levánszorgott a műhelybe.

- De hiszen beteg még, igazgató úr! - mondta Kresz úr, a vegyész. Schuller igazgató lehajolt, hogy megnézze az egyik cső belsejét, de lábai reszkettek.

- Eh, csak kábult vagyok. Nem baj, ha az angolok elmentek, megint lefekszem pár napra.

Az orvos összegyűlt izzadmányokról beszélt és idegkimerülésről. "Hülyeség! - mondotta az igazgató az irodában, és legyintett a kezével -, a fejem van meghűlve, majd kigőzölöm."

- You look ill - vette észre kegyesen Mr. Webster. - Ha akarja szabadságoljuk pár hétre.

- Nem, nem, majd aztán - sietett mondani Schuller igazgató. - Ezt a mostani párolást még meg akarom nézni. Különben múlékony...

Magában meg volt hatva a figyelemtől.

Az új szállítmányt még maga vette át, be is szívatta a tartályokba. A párolást megkezdették, augusztusra készen volt az összes termény. Változatlanul lázasan folyt a munka tovább.

Szeptember elején, éppen mikor a szivattyúzáshoz kezdtek, egy reggel az igazgató elájult a műhelyben. De kisült, hogy nincs nagyobb baj: másnap újra megjelent. Az irodában, mialatt a kisasszonynak diktált, nyögött egy kicsit, és a fejét fogta, hátul. Nagyon kíváncsi volt a terményekre. Két nappal előbb aztán fönt maradt, onnan izengetett, hogy az új csöveket hova helyezzék, meg hogy mit írjanak a Társaságnak.

 

II

Ezen a reggelen felkelt és felöltözködött. Mialatt lassan húzta nadrágját, homályosan emlékezett, hogy csütörtök volt, mikor lefeküdt. Igen, az új csövek, gondolta. Meg kell nézni a csöveket.

Mikor nyakkendőjét meg akarta kötni, észrevette, hogy kezei valóságos táncot járnak. Tulajdonképpen csak erre tért egészen magához, eszébe jutott, hogy a két utóbbi nap folyamán alig volt eszméleténél. A takarítóné meg az orvos jött be hozzá egypárszor, ennyit érzett zavarosan. "Hülye!" - gondolta gépiesen az orvosra.

Így ült az ágyán. "Már nem fáj a fejem - mondotta magában -, csak kábult vagyok, ettől a buta fekvéstől."

Most úgy tetszett, megint elaludt, mert maga sem tudta hogyan, egyszer csak Kresz úr állott előtte, és mintha már beszélt volna, előbb is. Aha, a csövek, gondolta az igazgató, és nagyon figyelni kezdett.

- Én azt hiszem legjobb lesz, ha így, ahogy van bemegy Pestre, igazgató úr. A kilences gyors egy óra múlva megy, Toma úr majd elkíséri. Mégis a legjobb.

Az igazgató nem értette mindjárt, azt hitte, az öntésről van szó!

- Pesten kocsiba ül, és elmegy a tanárhoz. Majd jó melegen felöltözködik, a kocsiban le is fekhet.

- A tanárhoz? - kérdezte az igazgató gondolkodva.

- Igen, igen, feltétlenül. Majd Toma úr elkíséri. A doktor úr is mondta, mikor tegnap elment.

Felállt és kifelé tartott.

- Mi van a csövekkel? - szólt utána az igazgató.

- Rendben lesz minden, igazgató úr, csak most gondoljon saját magára.

Az igazgató úr egyedül maradt, és magára vette a kabátját. Mikor Toma úr belépett, fel próbált állni.

- Hát igazán gondolja, Toma úr, hogy bemenjek? - kérdezte.

- Bizony, igazgató úr, jó lesz - mondta a főkönyvelő, és köhögött, hogy elrejtse zavarát, melyet az igazgató nagy sápadtsága okozott.

- No nézze, alig tudok felállni - tréfálódzott az igazgató. - Hát igazán, Toma úr?

Borzasztóan nem tetszett neki ez a dolog, a tanárral. De érezte azt is, hogy nem lehet okoskodni. Zúgott a feje, és káprázott előtte a világ. Egyúttal nyugtalanság fogta el.

- De el tudja intézni Kresz az angolokkal?

Aztán hirtelen elfelejtette ezt is, és megint leült az ágyra. Most megint jöttek a mellébe azok a különös, félős érzések, mintha valami felfúvódnék a tüdejében, vagy mintha karika szorongatná a mellét. Nyirkos hidegség borzongatta. Igen, igen, ő nagyon beteg, elmegy a tanárhoz. Ez a legjobb.

Lent a lépcsőnél álltak egypáran, homályosan emlékezett később, hogy azokkal kezet fogott, de akkor nagyon rosszul lehetett. Veresnek mondott is valamit, és Kresz egy plédet adott neki. A gyár zúgott és rengett, pufogott és zakatolt. Amint az állomás felé mentek, megint eszébe jutottak a csövek. Olyan különös volt, hogy nem érezte a lábait, mintha bársonyon járna. Toma úr vitte a plédet.

Az állomáson leült, és egyszerre olyan jól érezte magát: elmúlt az a szorongó nyugtalanság. Úgy érezte, most szabad pihennie. "Az a Kresz ügyes ember, mindent szépen meg fog csinálni" - gondolta, és egyszerre lebukott a feje, elaludt.

Arra ébredt, hogy fuldoklik. Jobb oldalán, a torkából, föl a fejéig, mintha hosszú hólyagok nyúltak volna. A vasúti kocsi lépcsőjén állt, Toma úr lökdöste fölfelé. Bevánszorgott a kupéba, belevetette magát egy sarokba, és borzongott, hosszan elengedve magát.

- Köszönöm, jól - felelte néhány perc múlva Toma úrnak, aki nem is kérdezte. Megint elaludt, mintha fejbe ütötték volna.

Akkor napsugaras mezőket látott, egy hosszú, nyugodalmas folyót, amely lüktetve, szabályos morajokkal ömlött, terjengett. Ennek a folyónak a partján állott az ő sárgára meszelt házuk, a nyaraló, amely előtt az apja szokott üldögélni. A parton sok kavics volt és tutajdeszkák, rögös fűcsomók. A deszkák között folyton szaladgáltak a csibék, ezek a mulatságos, kétségbeesetten csipogó, nyugtalan kis pehelycsomócskák: - mintha a szél hajtotta volna őket. Este hamuszürke volt minden és végtelenül nyugodt: ő ott ült, kint a tutaj végén, és belebámult a csillagokba. Titokzatosan vibráltak, hunyorogtak a siket, tompa messzeségben. És zizegett, zúgott, monoton, kábító zizegéssel az éjszaka. Akkor ő azt hitte, hogy ennek a búgó némaságnak valami lappangó, félelmetesen nagyszerű jelentősége van, amelyen ő meg fog érteni valamikor. És ekkor a nagyszerű, titokzatos, végtelen jövőre gondolt, a zizegő csillagok monoton búgása közepett.

A vonat sikítva, prüszkölve futott rá a váltóra a pályaudvar zűrzavarában: aztán egyszerre megállt. Poros, füstgomolyokba törő napsugár terpeszkedett a sínekre, melyeken őrült kavarodásban tolongtak az utasok, málhaszállítók. Schuller igazgató hozzá ütötte fejét a támlához, de rögtön magához tért. Gyönge volt, de nyugodt. Egyszerre fölegyenesedett, mintha elhatározta volna magát valamire: szó nélkül a lépcső felé tartott, hogy leszálljon. Mikor leült, nyugodtan visszafordult, és Toma úrnak, aki csodálkozva követte, egészen biztos, természetes hangon szólt oda:

- Köszönöm, Toma úr, nincs szükségem tovább itt önre. Most elmegyek a tanárhoz. Ön menjen vissza, és mondja meg, hogy minden rendben van.

És mielőtt a bámuló Toma úr magához tért volna, érthetetlen módon eltűnt az emberek között. Toma úr leszállt, gondolkodni próbált, és nagyon szerette volna tudni, hogy most mit csináljon. Roppant kellemetlenül érezte magát, mert sejtette, hogy a dolog valahogyan nincsen rendben. Tíz órakor mégis jegyet váltott, és beugrott a kocsiba, idegesen vonogatva a vállait.

 

III

Hogy tizenegy óráig hol járt és mit művelt, sohasem lehetett megtudni. Tizenegy órakor azonban megszólalt a telefon, és Boros, a gyakornok, csodálkozva ösmerte fel az igazgató hangját.

- Voltam a tanárnál - beszéli Schuller igazgató Pestről -, de csak tizenkettőkor lesz otthon. Lehet, hogy négyre hazajövök.

- Igenis, majd szólok.

- Ha az angolok megjönnek, mondják meg nekik... Különben, lehet, hogy hazajövök.

- Igenis. Majd idehívom Kresz urat.

- Nem, nem, ne zavarja.

Ez volt az utolsó szó. A telefon lecsöngetett: Schuller igazgató érthetetlen módon letette a kagylót.

Annyi bizonyos, hogy tizenkét órakor csakugyan felment a tanárhoz. Szelíden és okosan beszélt, csak nagyon halkan: a tanár csodálkozott, amint egymás után elmondta magáról a szimptómákat. Mikor megvizsgálta, elhűlt.

- Azonnal vétesse fel magát a Berend klinikáján - mondta azután. - Üljön kocsiba, majd én írok egypár sort. - Mikor elment az asszisztens előtt: rámeredt, és szemével jelezte: "Borzasztó!"

Schuller igazgató lassan lement a lépcsőn, és egyedül kilépett a hideg októberi levegőbe. Felhajtotta a gallérját, és megindult a fiákerállomás felé.

Nem volt magánál.

Képek és szavak rohantak keresztül az agyvelején, gomolyogva, mintha súlyos, kóválygó felhők volnának. Kemény, ólmos tömegeket érzett, melyek lihegve küszködtek egymással - összeszorultak, jajongva zúgtak a fejében. Egy szó után kapkodott, amely a torkát fojtogatta. Olyan érzése volt, mintha löknék előre, utcákon keresztül; - egyszerre megfordult, és tűnődve nézett vissza.

Sárga házak voltak, jobbról és balról, lent valami piac, talán a Garay tér. A köd elborított mindent, belefeküdt az utcába, és lomhán hömpölygött előre.

- Ez az - mondotta egyszerre a halálravált ember, és halványan, gyermekesen elmosolyodott. - Ez az.

Ez a Hernád utca volt, régi házak és egy hosszú kerítés. Egy kapualjában, túl a járdán, zöldséges állványok, ezeket rögtön felismerte. Egészen világosan és pontosan előtte volt minden: a legapróbb részleteket is tudta, és mindig nyugodtabbnak, könnyebbnek érezte magát. Egyszerre felnézett, és meglátta a táblát: "Zirner Ede, vegyeskereskedés". Most jön a telek - mondotta -, a sarkon túl. S halkan, megkönnyebbülten, valami furcsa és vékony hangon nevetett - egy ember, amint elment mellette, megütődve fordult vissza, és utánanézett. Most már tudta, hogy mindjárt rendben lesz; felmegy a hátsó lépcsőn, a gangon oldalt fordul és felágaskodva, erősen lehúzza magához a kilincset. Anyika a kis szobában, az ablaknál ül, és feszes hímződobon dolgozik. Felugrik, és ijedten fut elébe. De ő gyorsan beszélni kezd...

- De hát ne félj, anyika, eltévedtem, de most már itthon vagyok... Egy nagy szürke házban voltam, ami folyton pufogott és zakatolt... és nagy, sima arcú emberek hajszoltak... és folyton hajszoltak... és én halálra fáradtam...

Anyika némán hajlik fölébe - keskeny, mamás szája olyan furcsán, ismerősen görbül, mintha nevetni vagy sírni akarna... Aztán kigyúl a zöld ernyős lámpafény... a sublód fekete, lomha tömege ráárnyékolódik a falra... És egyre ketyeg az óra...

Mindjárt ott lesz... És most az egyik udvarból ismerős, sajátságos hangok rikoltoznak elő...

Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette.

"Trattatta, trattatta,
Tramtatarata, trattatta..."

A zsongató, rikító hang csodálatos harmóniában gomolygott elő. Megint elmosolyodott, kíváncsian nézte az embert odabent és irigyelte... Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót... mindig az volt a vágya... Ő tudná forgatni... szép, ütemesen, egyenletesen kell forgatni...

A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott, és kitolta a verklit. Nagyot zökkent a járda szélén, és nyikorogva indult meg a következő utca felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros urat, amint megy utána... Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye... Nem tudott ellenállani a vágynak, borzasztóan szerette volna tolni a kocsit és forgatni a kapuk alatt.

Véghetetlenül csodálatosan érezte magát... Mi volt ez? Közeledtek ahhoz a házhoz - az a ház világított messzire a homályban. Ő véghetetlenül fáradt volt már! S álmosan és meggyötörten húzta maga után a lábát, s érezte, hogy össze kell esnie...

A verkli újra zökkent, és most befordult abba a házba... Utánalódult, s hosszú, hosszú sóhaj szakadt ki a tüdejéből. A szűk, ismerős kapualjból egyszerre kitárult előtte a kert - ez volt a kert -, hátul a méla poroszöld eperfával: a sárga falakat emeletnyire bevonta a futóbab. De milyen kicsi volt minden! Szemben a kapuval ott fityegett a korcsma cégére.

Ám a kapualja szűk és sötét volt. Tudta, hogy jobbra kell fordulnia: - a második emeleten bemegy, és végighalad a gangon. Megfogta a lépcső karfáját, s ekkor halkan, zökkenés nélkül lesiklott mellette a földre. Végigterült, aztán megint összehúzta magát, és úgy maradt.

Ó igen, véghetetlenül fáradt volt! Nehéz nyomást érzett és egyenletes lüktetést... A nagy, sima arcú emberek meghajszolták... de azért még fölmegy, gondolta, inkább nem szól anyikának,... végigfekszik a kis szoba díványán, és kinyújtja... nagyon erősen kinyújtja minden tagját, és elpihen... És ha anyika kérdi, nagyon halkan, nagyon halkan felel neki a félhomályú szobában... hogy meghajszolták a nagy, sima arcú emberek, végighajszolták, halálrakergették... és most pihenni akar... pihenni végtelenül és szakadatlanul...

És akkor szólalt meg odakint a verkli. Odafordult, és kint a kertből látott egy darab eget, melyen az alkonyi tompaság közepett halvány és bátortalan csillag kezdett el éppen vibrálni.

S most a verkli távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő léghajója, amit ő készíteni akart... hogy repüljön vele... s eszébe jutott, hogy nagy és különálló emberré akart lenni... s hogy minden oly nagyszerű, titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű, titokzatos és véghetetlen csodás rejtelmektől ezerszínű, óriás életben, mely fölötte és körülötte gomolyog a verkli régi, régi, távoli zengésében... Nincsen vége és nincs eleje többé semminek - ő megtalálta magát, és felébredt a kínzó, gyötrelmes álomból, amelyben lenyűgözve, bután, gonosz óriások üldözték a szürke és vigasztalan álomtéreken át...

Nagyot akart lélegzeni: - aztán figyelni kezdett. Mélyen, mélyen a tüdejéből rezegve jöttek, tolongtak a furcsa horkolások... egyenletesekké és ütemesekké lettek, és mindig erősebbek voltak... Mulattatta, hogy ő így hörög. Próbálta erővel csinálni, de nem ment.

- Anyika - mondta nyafogva -, horkolok...

Nevetni próbált, az arca görcsösen széthúzódott, ínyét felhúzta, elcsöndesedett és meghalt.

 

A KÖRHINTA

Indul.

A cifrára meszelt falakon hirtelen összemosódnak, szertefolynak most a naiv, boldog tájképek: messze mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat ábrázolók. Csikorog a tompa faváz, és borzolódva libegni kezdenek odafönt a festett rongydarabok. Ferdén nekilódulva áll a vezető középen, a tükrös, üveggyöngyös oszlop terebélyén. A gépzongora zengeni kezd.

Nyihorászó, aranyveretű ló. Himbáló, terpesz hintó mögötte: - kékre meg sárgára mázolt baldachin. Görbe strucc, üvegszemű, meredt zsiráf. Fürge, furcsa, fafényű zebra. Lakkos, tükröző elefánt füle mögött bizsegnek, fújdogálnak a bojtok, rojtok. A feje üvegskatulya, tompora tükör. Rézgyűrűk csörögnek a lábán. Nyitott szájából titkosan, mereven vigyorog elő a fanyelv. Én kisfiú voltam, én féltem. Eleinte szégyelltem magam a többi ember előtt, és messzi mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat bambán bámultam a meszelt falakon. Valaki kézen fogott, és mert vonakodtam, egyszerre fellökött a csikorgó, tompa favázra, és nevetve intett: ne félj, csacsi! látod, a többi is. És egyszerre csikorogni kezdett a tompa faváz, és libegni kezdtek a festett rongydarabok. Hahó!

Hahó! Forog a váz. Minden összefolyik. Zörögnek a pántok, síkosan elnyúlik a kör. A xilofon zsibongva harsog. Rugókon hullámoznak a fehér paripák. Szabályos, egyre sebesebb ütemekben csillannak meg a forgó, cifra keretű tükördarabok. Egyre sebesebben libegnek a rongyok - a fehér paripa merev, nyitott szája marad csak mozdulatlan egy torz, fafényű vigyorban. Sárga ruhás, karcsú és domború leány ül rajta féloldalt, és előrehajlik. Hahó!

Hahó!

Halljátok a visszhangot? A mezők verik vissza és a távoli, elmaradó sziklák. Most bódulni kezd a zavaros zongoraszó. Most tágulni kezd riadt, szomorú szemem, és aprókat, gyorsakat, egyre sebesebben, lüktetni kezd a tüdőm. Most nehéz verítékszag vegyül az olcsó, tarka ruhák és pomádés, durva fejek szagába. Zavaros kábulat gomolyog - ködök és gomolyok -, de egyszerre tisztulni kezd, és forró világossággal látni kezd az agyam. Hahó!

Hahó! Színek és formák és hangok vakítóan, élesen és elhatárolva zsibonganak, és egyszerre látom, és egyszerre értem meg mindegyiket. És amint egyre világosabb lesz agyvelőm: egyre jobban sötétül el szívem, mintha szakadékba zuhanna. Szédülök.

Szól a xilofon. Hahó! A sárga ruhás lány odaszorítja testét a paripához, és előrehajlik. Szoknyája örvényleni kezd körülötte, s a fehér harisnya kivillog. Nedves a szája, és haja homlokába csapzik. Egy mesterlegény kurjogatva feléje nyújtja a nyakát. A leány szilajul lendül vissza. Vigyorogva mered előre a megnyúlt paripa. Hahó.

Miért mindez a szörnyű zsivaj, és hová rohannak ezek? Őrület száguld a paripákon? Hiszen ez a leány nem tartja már magát - lábát átvetette a ló feje fölött, két combjával átszorítja a nyerget, testét vadul visszadobja, melle kifeszül, és haja vészesen lobogni kezd.

Borzasztó. Mi történt itt? Bordó karikák suhognak fütyülve a szemeim körül. Most megláttam a leány nyirkos, tétova ködökben úszó szemeit. Remegve, riadtan meredek reá. Rekedt röhögést hallok, és karok nyúlnak a levegőbe. Valaki megfogja a lábát. A leány sikongva viháncol, aztán lihegni kezd. Zsivajgó lárma kavarog. S az egészet, mintha vasharangot kongatna egy súlyos, lassú kalapács: úgy kíséri a szívem nehéz dobogása.

Jaj, jaj. Nehéz veríték és tikkadt leheletek öntik el az arcomat. Egy tükörben egyszerre meglátom magam, és riadtan hőkölök vissza. Kié ez az ismeretlen, rettenetes fej, duzzadt arccal, zavaros és dagadt szemekkel? Ki vagyok én? Mit akarnak azok ettől a leánytól? Mit tolakodnak, mit lökdösik egymást körülötte, mit lihegnek, mit röhögnek, mit nyomakodnak, mit verekesznek? Mit csinálnak azok ott a homályban? Rettenetes! Nem bírom tovább. Előrehajlom, összekuporodom - s ím, egyszerre lentről, lentről a mélyből - mintha elhagyott, távoli sikátorokból kúszna elő: -, panaszos, szívettépő hang csuklik... egy kutya halk, vinnyogó nyöszörgése... Figyelni kezdek - és szívem megdermed a rémülettől. Rájövök, hogy belőlem jön e hang - egy kutya szűköl és vonít elszorult torkomon keresztül - egy kutya szűköl és nyöszörög tüdőmben... egy kutya lihegő nyelve lóg ki párologva remegő ajkaim közül...

Ó jaj!... Nekem is... Nekem is... Én is... Én is... Én is akarok... Én is akarok...

És most kavarogj, vadul, diadalmasan, fülsiketítő gépzongora! Most libegjenek a kopott bársonyok és tarka selymek, és százféle szín szikrázzék a fényben. És nehéz illatokban és szakadó verítékben ázzék a sárga, örvénylő selyemöltöny... Csörögve verődnek össze az üveggyöngyök, mint vacogó fogak a láz borzongásaiban. Vacogok. Reszketek. Nyöszörgök és szűkölök. Hadd abba, veszekedett, átkozott barom, hogy ezek itt meghallják, amit tátogó szájam dadog. Halljátok, zsírfejű munkások, szennyes, tarka ruhák... halljátok, izzadt, forró cselédek... Kalárist adok nektek és karperecet... Halljátok, odaadom a kék mezőket, boldog vizeket és távoli vitorlákat... Ezekből a fülledt rongyokból kell nekem... Sárga ruhás leány, te förtelmes és iszonyú, te süppedt és sárga szemű... te szennyes és lihegő... hallod-e? Az én álmaimat odaadom neked, a végtelen kékséget és örökkévaló messzeségét, hogy magamhoz szoríthassam a melled... Hallod-e? A melled!... A tarka és gyönyörű selymek, a cifra üveggyöngyök és aranykeretű tükrök között.

Ó, nyomorúság!

 

GÉNIUSZ

Este volt - Hő-Fogyat, ahogy a Va-Kondiában nevezik -, és a kávéház szél-redőnyeit lehúzták. Az előkelően, különböző tapintású asztalokkal berendezett szalonban megszólaltak a villamos jelzőhárfák, és váltakozó G- és D-dúrban zúgtak szünetlenül, hívogatva a vendégeket.

A középső, úgynevezett "érdes-asztal"-nál ült a kávéház rendes törzsközönsége; zenészek, írók, tudósok: az előkelő világ ünnepeltjei. A társalgás lanyhán folyt, legtöbbjük nem is beszélt; unottan babrálták a széktámlák ujjcsiklandó arabeszkjeit. Éppen most érkezett Pipere, az író: - egy mélyhangú, likacsos bőrű, jóillatú fiatalember. Udvariasan végigtapogatta a jelenlevők arcát, megszagolta ujjait, aztán hanyagul leült.

- Hé, pincér - szólalt meg Szinfon, a divatos zeneszerző, az ő jellegzetes b-molljában -, egy pohár félhígat hozzon és egy középszagú mákosat, de jó sima legyen! - Azután Pipere felé fordult, és megtapogatta az arcát. - Olvastad? - kérdezte némi enyhe gúnnyal a hangjában.

- Mit méltóztatsz gondolni? - kérdezte feléje szagolva Pipere.

- Annak a félbolond Géniusznak a cikkét, a mai "Nemzeti Tapintat"-ban. Hé, pincér, hozza csak ide a "Nemzeti Tapintat"-ot.

Az alacsony, sima arcú gyerek sietve szimatolt az asztal felé, és letette rá a "Nemzeti Tapintat" keskeny, jószagú tábláit. Pipere ujjai kissé unottan futottak végig az első sorokon, azután visszalökte az egészet az asztal közepére.

- Olvastam - mondotta közönyösen -, Géniuszról már régen megvolt a véleményem. Eredetieskedő különc, aki amellett nagyon szeretne idekerülni, a mi asztalunkhoz. Minden erejét megfeszíti, hogy valami újat találjon ki, amivel fejbe üsse az embert. Sznob.

- Tehát így fogod fel - mondotta valaki elgondolkodva.

- Feltétlenül. Az effajta jelenségekkel nem szabad komolyan foglalkozni.

- Hát miről is ír tulajdonképpen? - kérdezte egy egészen fiatal, vékony hang, könnyedén végigszagolva a társaságot.

- Azt én is szeretném tudni - folytatta Pipere. - Az embernek belefájdul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem, megbolondult.

Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak most már oda nyilatkozni, hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki ajánlkozott, hogy majd elmondja a cikknek a tartalmát.

- Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan, ünnepélyes hangon kijelenti, hogy bámulatos dolgokról akar beszélni, hogy filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar írni, ha ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a felfedezésről.

- Felfedezés? Hát mi az?

- Hja, ha azt csak így el lehetne fújni! Hát először is valami zavaros fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról beszél, abszolút és relatív megismerésről. Azt mondja, egy idő óta különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és érzékelésében mi nagyon is szűk, szubjektív eszközökkel rendelkezünk csak. Azt mondja, kell hogy a Létnek megmagyarázhatatlan, óriási jelentőségű tulajdonságai legyenek, amikről nekünk eleddig fogalmunk se volt.

- Ugyan!

- Hülyeség! Régi vicc.

- Absztrakt spekuláció! - mondotta megvetően egy egyetemi tanár. - A fiú sok absztrakciót szedett be.

- Csak várjatok! Géniusz azután még cifrább, rapszodikus mondatokban arra tér, hogy az ő érzékelésében egy olyan bámulatos, érthetetlen változás állott be, amelyről ő bizonyosan tudja, hogy soha Va-Kondiában senki sem érzett hasonlót. Azt mondja, hogy a természet lényegének azokat az új, ismeretlen jelenségeit ő megérezte.

- Ugyan, ugyan, ugyan! Hát ez mi?

- Figyeljetek, saját szavait idézem: "Eleinte magam is kételkedtem benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntúli, emberfölötti ujjongást kelt a szívemben, amelyhez foghatót va-kondi ember sohasem érzett még előttem. Fizikailag kezdődött, igen fizikailag. Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban, amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen - nos tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak: félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni."

- Ejha, de ünnepélyes - szólt közbe valaki.

- Úgy beszél, mint egy külvárosi plébános - jegyezte meg egy másik. - Hiába, sohase volt stílusa!

Az előadó ujjai végigfutottak az újságlemezen.

- Figyeljetek - mondta újra -, később így folytatja Géniusz apánk:

- "A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne, kiterjedésükön, hangukon, szagukon kívül van még egy másik, nagyszerű tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a lelkemmel tudnám elmondani nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottam ennek az új, abszolút Igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltomból. Egy új világ nyílott meg előttem - ennek a világnak nincsenek határai és korlátai: ez a szellemek magasabb birodalma. A benyomások százezrei rajzanak és gomolyognak mámoros agyamban: képzeletem haloványan hullt vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba. Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá. Fölfelé fordítom arcomat - és határtalan, lágyan hullámzó képzetek borítják el az agyamat, mert valami végtelen, lágy lapot érzek, végtelen messzeségben. Lefelé hajtom fejem: és százféle benyomás lep meg anélkül, hogy kezemet kinyújtanám. Közeledem felétek: és egyszerre idegenszerű borzongás fut át a testemen: - megéreztelek benneteket anélkül, hogy érzékeltelek volna. Valami hosszú, nyúlós, libegő dolog vagytok; gomolyogtok és különváltok: félek tőletek. Mámoros kábulat fog el. Agyam már nem bírja a fogalmak és benyomások rengeteg zűrzavarát - kiabálni szeretnék és kezemet kinyújtogatni. A Létnek, úgy tetszik, egy magasabb, szélesebb régiójába jutottam: közelebb a végtelen Eszmének székhelyéhez. Új élethivatás nyílik meg számomra - a mi utaink itt szétválnak. Va-Kond testvéreim - sajnállak és szánlak benneteket. Egy új, sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém, amellyel szánakozásomat, boldogságomat búcsúzóul kifejezzem, mielőtt lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba - széttárom karjaimat: - és ujjongva, sikoltva tör ki szívemből egy ismeretlen nyelvnek ismeretlen kiáltása: Világosság!... Világosság!... Világosság!..."

A felolvasó elhallgatott, és letette a "Nemzeti Tapintat" lemezeit az "érdes-asztal" közepére.

Egyszerre csend lett: egy hangot se lehetett hallani az "érdes-asztal" körül; csak a jelzőhárfák búgtak, siket, zizegő búgással, mint azok a kerek kagylók, melyek a sószagú tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak sarujába.

- Világosság... - szólalt meg azután savanyúan és bátortalanul valamelyik, mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang.

Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, idegenszerű érzésből, melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonnak egy gyors és bosszús kézlegyintése volt; az egyetemi tanár kellemetlenül fölnevetett.

- Dekadencia - mondotta egy esztétikus. - Újabb íróink dekadensek.

Az író dühbe jött.

- Dekadencia? Ugyan, hagyd el! Sznob! Stréber! Ez mind csak erőlködés... ide akar kerülni... közénk...

Az utóbbi szavakat már szinte hörögve mondta. Kínos szünet volt.

- De hát természettanilag... - kezdte aztán egy újságíró.

- Ugyan, fantazmagória...

- Metafizika - fejezte be a vitát az egyetemi tanár. - A metafizika értéktelen, üres agyspekuláció: még az okkult tudománynál is hitványabb. Értelmetlenséget és zavart csinál csak a módszerben. Metafizika.

Itt igen nagy pontot tett, jelezve mintegy, hogy letárgyaltnak tekinti az esetet.

Ezután nem is lehetett sokat okoskodni.

- Metafizika - bólintott tehát befejezőleg az esztétikus is.

- Metafizika - vetette utána sajnálkozva az újságíró.

- Metafizika - sóhajtott megkönnyebbülve a kritikus, örült, hogy ilyen egyszerűen meg lehet oldani ezt a kérdést.

- Persze, metafizika - suttogott utoljára a zenész, akinek tetszett ez a szó.

Azzal szeretetteljesen végigszagolták és végigtapogatták egymást. Több szó nem esett. Az író gondolt csak Géniuszra, és megállapította, hogy végeredményben fegyelmezetlen bolond. A zenész holnapi felléptéről elmélkedett. Az újságíró arra gondolt, hogy mindezt fel lehetne használni. A többiek igyekeztek arra gondolni, amire az egyetemi tanár és azért megvetően mosolyogtak. Az egyetemi tanár nagyon meg volt elégedve magával, és semmire se gondolt.

Egy támlás székben, az asztal fejénél, némán és mozdulatlanul ült közöttük Géniusz, és kezébe hajtott halántékkal, réveteg mosollyal félig nyitott ajkain, nézte a Va-Kondokokat, amint lapos és sima homlokuk üresen belemered az asztal közepén égő lucerna tüzébe.

 

A DÁRDA

A bazalthegyek mögött olajos-sárgán bukott le a nap; gigantikus, kék árnyak nyújtózkodtak a páfrányok sudár törzsökei közül. Lent a völgyben lomha és buja gőzök terpeszkedtek, és aranypor szitált: fölötte sötéten zöldeskék és vakító volt az ég, mint a zafír.

Ezen az estén tűntek el végleg a Négykezűek, le a Kettősfolyó irányában.

Ádám már két napja külön volt. Mikor a Csőrszájú megharapta, egy páfrány ágain felkapaszkodott az okszidián-barlangba, és most ott gubbaszkodott: két karjával átfogta a térdeit, és elborult, vad szemeivel mozdulatlanul figyelte az utat, amelyen innen egészen a folyóig beláthatott.

Ádám különben már több hónapja nagy viszályban volt a Négykezűekkel. Ebben az időben Ádám húszéves lehetett, de nem volt olyan, mint a vele egykorú nemzedék. Hosszú, lompos karjai vékonyabbak; vörös szőrrel bevont melle szűkebb és homloka szélesebb, meredekebb volt a szokottnál.

Mindez azért volt, mert születésekor Ádámot baleset érte. Anyja, a vézna és különös, tétova szemű nőstény leejtette őt a fáról, és akkor Ádám a fejére esett. Hét évig nyomorultan hevert a vacokban, míg a többi Négykezű a folyóparton szaladgált. A feje nagyon furcsán alakult: előrehajolt és kidudorodott. Fiatalabb korában mindent összeszedett, ami a keze ügyébe került, eldugdosta, halomba hordta a kerek köveket, egyenes csontokat.

És két nap előtt, reggel átjött a Csőrszájú, a Kétfolyó túlsó partjáról. Messziről lehetett látni, amint hosszú, keskeny fejét kitartotta a vízből. Mikor partot ért, nehézkesen felkapaszkodott a kövekre és egyszerre előrefutott.

A Négykezűek hirtelen szerteszaladtak: csak Ádám maradt ott, egy csomó banán előtt gubbaszkodva: - és hunyorogva, kíváncsian bámészkodott a Csőrszájúra. Mikor közelébe ért, ő is felugrott; - de a Csőrszájú akkor már odakapott, és megharapta a vállán.

Ádám borzasztó, hosszú nyiffanást hallatott, azután elfutott.

Két napig rejtőzködött a páfrányerdőben: harmadnapon átkelt a patakon, és felkapaszkodott az okszidián-barlangba.

Most itt ült: elhagyatva, magában; elborult, ködös szemeivel egyre a partot vizsgálta, amelyről immár végleg eltűntek a Négykezűek. Átkeltek a Kétfolyón, itt hagyták ezt a vidéket, hogy soha vissza ne térjenek többé. A Csőrszájú járt az erdőn riasztva az élőket. Attól futott el a Négykezűek csapata.

Elhagyatott és csöndes volt a Kétfolyó hallgatag vidéke.

És Ádám egyedül maradt.

Hosszú, szőrös karjaival átfogta a térdeit. Fekete homlokán ijedt, szomorú ráncok futkostak, véghetetlenül nyomorult volt és tehetetlen.

Mikor az utolsó sugarak is lefutottak a bazalthegység fantasztikus ormairól: Ádám összerezzent, és föltekintett.

Alig húsz lépésnyire tőle, egy kiálló édesfagyökéren himbálta magát Éva.

Azonnal felismerte. Évának is ijedt, szomorú szemei voltak: azelőtt, mikor Ádám együtt volt még a Négykezűekkel, Éva volt az egyetlen, aki törődött vele. Átkarolta őt, hozzásimult, mikor hideg szelek fújdogáltak a Kétfolyó felől.

Most riadtan, meghökkenve nézték egymást egy ideig. Éva nem mert közeledni: félősen összehúzta magát és várt.

Akkor Ádám halkan és panaszosan nyöszörgött, és megtapogatta vállát. Fájt. De a szemei egy pillanatra felélénkültek: íme, nem volt egyedül, Éva itt maradt, Éva is itt maradt.

Mire besötétedett, a nőstény ott guggolt már mellette: szőke, hajlékony karjaival átfogta Ádám nyakát, és hozzásimult a testével. Így gubbaszkodtak hosszan, mozdulatlanul, a titokzatos fényektől foszforeszkáló éjben, egyedül a természet szunnyadó szívén.

Lent a folyó csillogott, békésen mormogva az éjben. A láthatárt hosszú sorban világították be a tűzhányók fehéren izzó fényoszlopai. Alant a páfrányerdőben olykor halk suhogás hallszott: majd felharsant a pleziozaurusz jajongó bőgése, és hosszan, elnyújtva halt el a távolban.

Másnap mohot hordtak az árokpartról, és behordták vele a barlang öblét. Éva banánt szedett, és Ádámnak is adott belőle. Együtt bejárták a vidéket: felkapaszkodtak a vörösfa porcos ágain, és együtt ették a gyümölcsöt. Sohasem hagyták el egymást.

De az egyedüllét tehetetlensége és nyomorúsága nagyon rájuk nehezedett nemsokára. Egy reggel a Csőrszájú felnyúlt az okszidián-barlang szájáig, és lehányta a mohot. Ez az együttlétük harmadik hónapjában történt.

Délután Ádám hazajött, és ott találta a Csőrszájút. A barlang nyílásában ült, és lomhán lóbázta a fejét. Éva a barlang belsejében kucorgott, vinnyogott, félt: nem mert a kijárás felé közeledni, a testét reszketés borzongatta.

Ádám nem ment be a barlangba. Egy félóráig ült az édesfa gyökerén, szemben a Csőrszájúval, és nézték egymást. A Csőrszájú szemei lomhán forogtak, és kilátszott a fehérjük. Ádám görnyedten előrehajtotta a fejét, és kimeresztett, buta szemei lassankint valami vörös, nyirkos párába borultak.

Félóra múlva egyszerre belenyilallott a mellébe: hirtelen átvetette magát az édesfagyökéren, és egész testével a Csőrszájúra dobta magát. De annak könnyű dolga volt vele: rövid, izmos lábaival egyszer megforgatta, és a levegőbe dobta. Ádám hempergetőzve gurult le a sziklafalon, és egy árokba zuhant.

Ennyi járt csak gyönge, csupasz testének, melyet a mostoha természet még szőrrel sem borított be eléggé. A Csőrszájúnak pompás izmai, félelmetes körmei voltak: hatalmas állkapcsában vaskalapácsokként csattogtak a tompa fényű kávák.

Ádám kivánszorgott a folyópartra, és leült a víz mellé. Végtelen violakék óceán volt fölötte az ég; - a láthatárt szaggatott, füstölgő sziklaláncok fogták körül, feketén, kemény körvonalakban. A túlsó parton masztodonok sütkéreztek, és néha megcsobbantották ormányukkal a vizet. És a páfrányerdő mögül egyszerre cikázva, fütyölő suhogással süvített elő a repülő gyík: áthasította a levegőt; kifeszített óriási szárnyaival egy pillanatra elsötétítette a napot, amint elcsapott előtte. Hosszú, hegyesen kinyújtott farka a villogó drágakövek minden színeiben pompázott.

Ádám bambán utánabámult, amint beletűnt a Kétfolyó narancssárga párázatába. Úgy maradt, összegubancolódva, a homokbuckán. Egyszerre Éva képe jelent meg előtte a vízen, és hallotta félős nyöszörgését az okszidián-barlang belsejéből. Ekkor különös, görcsös vonaglást érzett tüdejében: mintha a tüdejéből egy kéz nyúlna ki, és megfogná a torkát. A háta, melle még fájt a zuhanástól. És szegény, ködös, vad szemei mindig nyirkosabbak, súlyosabbak lettek a nyomorúságtól: egyszerre lebuggyant belőlük a víz, és beleszivárgott ráncos, fekete szájába.

Akkor felállott, és nyögve feljött a part tetejére. A nap éppen lebukni készült: vörösen, rézsútosan világított be az erdő lombjai közé. Amint át akart haladni a lankáson, egyszerre megbotlott. Lehajolt, és fekete kezeiben egy szikár, egyenes rudat emelt föl: valami letörött szikár faág lehetett.

Megállott. Kiegyenesedett.

Egyik kezében a bükkfaágat szorongatta, kinyújtva maga elé; másik kezét lassan, különös mozdulattal emelte fejéhez.

Először mintha a mellében érezte volna. Mintha valami hólyag fúvódott volna fel, és lassan húzódnék a feje felé. Most már érezte, hogy a fejében van: abban a dudorban érezte, mely még a születésekor képződött ott, mikor az anyja leejtette őt a fáról.

Néhány percig tartott ez. Mozdulatlanul állott: szája kinyílt, kezében mereven tartotta maga előtt a bükkfaágat. És tehetetlen, buta állatszemei egyszerre nőni kezdtek, amint mereven rámeresztette őket: valami különös, borzasztó kifejezés jelent meg bennök: vad rémület, várakozás; irtózatos, gyötrelmes küszködés. Fekete hajpamatai vadul belelógtak homlokába, pofacsontjai kidagadtak. Nézte, nézte: bődülten, révetegen, megbabonázva, a leháncsolt bükkfapálcát. Aztán egyszerre közelebb kapta a szeméhez: állkapcsai reszkető táncot jártak: a fejéből eltűnt az a rettentő gyötrelem.

És megszületett az első Gondolat.

Ádám hirtelen lehajolt, és a bükkfapálca végét őrült gyorsasággal kezdte hozzádörzsölni egy csillogó kvarcdarabhoz. A pálcavég keskenyült, hegyes lett. Akkor felkapta, és vad ugrásokban sietett föl az erdei úton. Szemei vörösek voltak és világítottak a növekvő homályban.

A Csőrszájú még ott ült a barlang szájában. Lehajtotta fejét, és szunyókálni látszott. A barlang belseje sötét volt már: egyetlen vérszínű sugár zuhogott csak beléje a magosból.

Mikor Ádám megkapta kezével a nyílás kőfokát: a Csőrszájú felütötte a fejét, és rábámult. Egy pillanatig tartott az egész: a Csőrszájú hosszú, szonórus mozgással emelkedett föl, és még kinyújthatta lábait... Ádám egészen egyenesen állott: fekete, sovány karjai hosszan kinyúltak, amint magasra, magasra emelte a bükkfadárdát.

Kétszer, háromszor döfött. A dárda sziszegve, puhán szaladt bele a fekete tömegbe: azután megingott, és állva maradt benne. A Csőrszájú egész hosszában kiegyenesedett, tántorgott, és súlyos puffanással bukott előre. Néhány percig hörgött még: lüktető, vonagló mozdulatokban lökte ki magából a sűrű, fekete vért.

Egy félórával azután felkelt a hold. A vidék egyszerre ezüstös és álomszerű lett és végtelenül elhagyott. A nyugati égen tündökölve jelent meg a Vénusz, és magánosan, álmatagon reszketett az éj pusztaságában.

És akkor Ádám felnézett a holdra. A Csőrszájú kihűlt teteme előtt térdelt, és Éva reszketve, fázva simult az ő testéhez. Most egyedül ők voltak, élők a vidéken, e barlang ótalmában, melyet vérrel vívtak ki maguknak.

Ádám ott szorongatta kezében a bükkfadárdát, és most mindketten lenéztek a völgybe. Völgy és erdő hideg, gonosz rejtelmektől népesült: borzalmakat rejtett magában az Éj is, mely süketen fenyegetőleg borult le fölébük. Völgyből és Éjből néma, fenyegető ujjak meredtek elő: vad gyűlölettel; fojtott, veszett haraggal vette őket körül az egész felbőszült természet, melyet harcba riasztottak egy bükkfadárdával kezökben.

És fenyegető, vésztjósló némasággal hevert Ádám lábainál a legyőzött állat kihűlt teteme, feketén, mozdulatlanul. Éjfélben kitört a vihar: tüzes lábak rugdosták a hegylánc égbe meredő ormait. Zokogott és jajongott a megkorbácsolt vidék: hörgések és ordítások szakadoztak ki a földnek mélységeiből.

Jaj neked, Völgy! Jaj neked, Erdő! Nyugalmas éj, nyugodalmas éj, jaj nekünk! Szemek figyelnek mireánk a barlangok mélységeiből, mohó, irigy Szemek. A romboló isten jár az erdőn, és bükkfapálcával döntögeti le a fák koronáját.

Az utolsó villám fényében még ott állott Ádám a barlang szájában. Dárdájával kezében mereven belebámult az Éjbe, mely kiátkozta és megtagadta őt.

És lőn este és reggel: a hatodik nap.

 

AZ INTŐ

I

Béla, a gimnazista, hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két óráig, és várta a postást. Béla már három nap óta vergődött ebben a lelkiállapotban, mely a torkára ült, a mellére ült, fojtogatta, pofozta. Az intőkonferencia szerdán volt, és ő nagyon jól tudta, hogy latinból és fizikából mégis megintik, mégpedig írásbelileg. Tegnap délután még gyötörték holmi fantasztikus és bizarr tervek, melyeket élénken kiszínezett, s melyek szerint például ő elmegy Launer tanár úrhoz a lakására, és hideg és szenvedélytelen hangon előadja neki, hogy ő mit szándékozik elkövetni, ha az a dolog mégis megtörténik, latinból.

De este, mikor a májusi alkonyat lassankint párás, szürke homályba borította a Duna-partot, Bélát kimondhatatlan gyöngeség és szomorúság fogta el. Lejött az Erzsébet térre, és csak azt szerette volna, hogy túl legyen, túl legyen mindenen. A katonazenekar csudálatosan szépen játszott, és enyhe, néma szelek fújdogáltak. Szerelmes Marcsák bakákhoz dörgölőztek. Béla tudta, mit jelent ez, és irigyen, borzongva és szorongva az életre gondolt, mely oly borzasztó és végtelenül gyönyörteljes, és melyben nagy vizek, hajók, robogó gyorsvonatok vannak s még valami, ami mindennél titokzatosabb. Kimondhatatlanul távol, elérhetetlenül állott most mindez előtte. Oldalogva, kábult fejjel kullogott egy ideig, aztán hazament.

Bélának akkor még volt két hatosa, füzetre. Vett háromér kókuszdiót és ötér olyan törmelékcsokoládét. Ettől nehéz lett a gyomra is, és akkor gondolta, vesz még egy narancsot, az könnyű és savanyú.

A narancsot ette, és mélységes, szaggató fájdalmat érzett. Összeszorult torkán nyomakodva csúsztak le a szeletek és Béla valamit dúdolt magában, jajongva, értelmetlenül, de a feje zúgott, mint a telefonkagyló. A Gizella téren fel volt törve az út, az árokban két munkás csövet rakott le. Béla sokáig nézte őket. Zsebre dugott kezekkel ácsorgott, míg valaki rá nem szólt, hogy ne álljon útba.

Akkor végleg hazament. A lépcsőn még nem gyújtottak lámpát, alul egészen sötét volt még minden. Nagyon lassan ment fölfelé, cikcakkos vonalban mérte a lépcsőt, vigyázva, hogy mindig a másodikra lépjen. Sajnálta, hogy már alkonyodik. Eszébe hozta, hogy a leghosszabb nap még csak júliusban lesz, olyankor ők már nyaralni szoknak. Egyszerre édesbús, fájó érzés fogta el, megjelent előtte a falu, az édes, édes nyugalom, a nyár, a szünet: - a fű, a sárga barackfák és csolnakázások. Azok a hosszú, hosszú, paradicsomi napok, mikor nincs iskola, nincsenek lelki gyötrelmek, csöndbe, nyugalomba, alkonyatok sárga ködébe folyik össze a gondtalan öröm.

A második emeleten meg kellett állania, annyira erőt vett rajta az emlék, a tüdeje elszorult. Nem, az idén nem lesz nyaralás. Ó, a napsugaras falu! Milyen távol állott most tőle. Borzasztó volt gondolni is arra, ami jön. De hát igazán már nincs segítség?

Ekkor jut eszébe, hogy beszélni fog a postással. Igen, talán még minden jó lesz. Beszélni fog, mindent kimagyaráz. S miután lefeküdt volna a sötét szobában, reszketve húzta magára a paplant, s ekkor egyszerre elfelejtett mindent, és csönd és fekete sötétség következett, és Béla a fekete szoknyás asszonyt látta megint, aki fehéren és suhogva jár lassan a Duna-parton, megáll, s a vízbe néz.

 

II

És Béla hazajött az iskolából, de nem ment föl, a lépcsőházban állt két óra hosszat, várta a postást. Mindabból, ami tegnap megnyugtatólag hatott rá, ma már semmit sem érzett. Hideg, nyirkos aggodalom töltötte most el a lelkét, amint várt, nézett lefelé, és úgy rémlett, hogy ennek nem lesz vége soha. Az első emeleten poroltak.

A postás először a második emeletre ment be. Bélának úgy elszorult a szíve, hogy félt, nem fog majd beszélni tudni, és nagyokat, hosszúkat lélegzett. A postás kijött a lépcsőházba, megállt, rendezni kezdte a leveleket. Aztán lassan megindult fölfelé. Jött, lassan és keresgélve és elment Béla előtt. Két méternyire lehetett, mikor a fiú utánaindult.

- Kérem... postás úr...

A postás ránézett.

- Kérem... Záborszkyéknak...

A postás megállt, keresgélni kezdett, és Bélának nagyot dobbant a szíve. A postás egy halványkék borítékot vett elő, és jókedvű baritonhangon olvasta.

- Záborszky ügyvéd úrnak... Ez a papának szól.

- Kérem, tessék ideadni... majd én átadom...

A postás ránézett, aztán a borítékot nézte. "Állami főgimnázium" - ez állt a borítékon. Elmosolyodott, úgy látszik, volt már ilyen esete.

- Hiszen ott van a cselédleány - mondta, amint fölnézett a fehér függönyös konyhaajtóra. - Majd beviszem.

Béla nagyon fehér lett, és lassan ment a postás után. Hallotta, amint a postás nagyot köszön, és átadja a levelet Marinak. Aztán becsapódik az ajtó, és az ember fütyülve, most már frissen és megkönnyebbülve, szalad le a hátsó lépcsőn.

Béla lassan kinyitotta a konyhaajtót az előszoba felől, és kiment a konyhába. Mari feltűrt szoknyával állt a polc előtt, és a fazekakat rakta egymás mellé. Erős, barna lábai körül egész kis tócsa képződött a padkáról lecsurgó vízből. Súlyos, átható szag áramlott mindenünnen: a csuprok közül, a teknőből és főleg a mosogatódézsa fölött. A leány megfordult.

- Hát az ifijúr hol volt? - kezdett el kiabálni. - Majd lesz, látta volna, hogy ment el az úr.

Béla lassan jött előre, körülnézett, és meglátta a kék borítékot Mari előtt, az egyik fazék mellett. Átlépett a lócán, odament, és fölnyúlt érte. De már e pillanatban érezte, hogy minden hiába, s hogy mindazok a gépies mozdulatok és szavak, amik még ezután következnek, egy reménytelen és halálosan sötét ismeretlen alagútjába vezetnek.

- Azt tessék otthagyni - rikácsolt a cseléd. - Az az úré.

- Majd én odaadom - mondta Béla határozatlanul, és egyszerre fullasztó, tehetetlen gyűlölet fogta el.

- Tessék otthagyni - ordította Mari, és a tócsán keresztül odaugrott. Ki akarta kapni a kezéből, de Béla visszarántotta. Most egy ostoba és lehetetlen birkózás kezdődött: a lucskos, mosogatólé szagú cseléd egyszerre szenvedélyes lett, érezte, hogy visszataszító, és ez dühössé tette. Lihegve kapkodott, megragadta a fiú kezét, és csavarta. Mikor a gyűrött papírlap kezébe került, ellökte a fiút. Béla fehéren, lihegve nézett rá.

- Adja vissza - mondta rekedten. - Adja vissza! Cseléd! Maga cseléd!

- Alló! tessék bemenni! - mondta Mari. - Semmi keresnivalója a konyhában.

És izmos karjának egy hirtelen kanyarításával belódította Bélát - s mikor az ellenszegült, nyomta az ajtót: Mari nagyot lökött az ajtón, és bezárta.

Béla állt egy ideig, aztán megfordult, végigfutott a homályos előszobán, és benyitott az üres ebédlőbe. A rolók le voltak eresztve, és fülledt tompaság olvasztotta el a bútorok körvonalait. Keresztülbukott egy széken, és nekiesett egy asztalnak. Milyen kemény, villant keresztül eszméletlen, ájult kétségbeesésén. Milyen kemény minden. A tárgyak, melyek ridegen ellenállának reszkető kezünknek - a levegő, mely belénk ütközik -, és odakint a sárga, komor és éles vonású napfény, mely oly kérhetetlenül s keményen felszökik a házak hideg falai közt. Oly keményen s rettenetesen néztek le rá a képek, és a falak kongottak és tátongtak a keménységtől és süket közönytől. És kemény volt minden, mint az utcák szürke és kongó kövei, mint a nehéz és gyötrelmes tanórák s az iskola padjai, a könyvek és a sárga, kemény tanárarcok és durva cselédek és szikkadt teknők. S kemény volt a pisztoly hideg fogója s a csikorgó asztalfiók, melyből kihúzta, s a fényes, éles kis szellentyű, melyen nyirkos, remegő ujjai babráltak, míg elfehérült, nyitott szája, mint egy sötét lyuk, reszketett szembe a cső kemény és fekete torkával.

 

III

A morgue-kocsiban egy fekete ruhás asszony ül szemben, a végigfektetett Bélával. Nyugodtan, békés fölénnyel megsimítja a vérrel csapzott gyerekhajat, és mosolyog.

- Csacsi te. Hová siettél? A nagy, gonosz emberektől szöktél meg és a kemény emberektől, és azt hitted, nem lehet élni. Keménynek és ridegnek láttad az életet, és nem akartál várni. Pedig én vártalak téged. Tudod? Én a fekete ruhás, suhogó szoknyájú asszony vagyok, akit rémülten és zokogva áhítoztál a szomorú estéken, fölhúzott paplan alól. Íme, idejöttem és most fölébed hajolok. Nézd, nem vagyok kemény: - nézd, lágyan és mosolyogva simogatom szegény, ijedt kis homlokod és az ölem puha és meleg. Mégis megszöktél előlem, és nem az én lágy és meleg és végtelenül édes testemre gondoltál, hanem az ostoba Launer tanár úrra, akinek sörtés, sárga ábrázatja van és püffedt hasa. Elmentél, szegény, szomorú kis hős, vérző szívedre szorítva az ostoba intőt, és behunytad a szemed, hogy ne láss engem. Pedig én vagyok a valóság, én, aki örökké élek, és örökké meleg, mosolygó és puha vagyok - és nem a szamár Launer tanár úr -, akit arra találtak csak ki, hogy gyűlöletessé tegye a sárga, kemény halált, s kívánatossá a meleg és édes életet. S most már hiába mosolyog vissza elfehérült, durcás kis arcodba a napsugaras élet, melynek meleg asszonyszívéből mosolyogva nyújtja ki karját a könnyes szánalom, hogy átölelje kihűlt, vézna kis nyakad. Most már nem tehetsz okosabbat, aludj és pihenj hát, s várd meg türelmesen, míg föloszlott testedből egy új, boldogabb lelket formál majd az én ölem - lelket, melyet nem ismersz, s mely téged nem ismer. A túlsó parton várok reád, meleg és vigasztaló szavakkal. Aludj.

 

A PILÓTA

A pilóta kinyújtotta testét, mely a drótok közé gubancolódott, és nyitva maradt szeme nagyra meresztve csodálkozott fel az égre.

Most hol vagyok, csodálkozott a velő, mely lassan szivárgott egy repedésen. Ezek a felhők feketék és sűrűek; még sohase voltam ilyen felhők között, és nem hallom berregni a motort. Nem érzem a kezeim és a lábaim se; görcs állt a kezembe. Most hol vagyok?

Lássuk csak: Domodossolában indultam el reggel. Gépem úgy ragyogott a napfényben, mint valami drága, óriási ékszer. A kormányt igazgattam, és megszorítottam néhány csavart. Akik mellettem álltak, aggódva bámészkodtak az arcomba, de én rájuk nevettem. Hiszen én csináltam a gépet - mondtam nekik -, én csináltam az utolsó szegig, csak tudom, hogy kell vele bánni. Megveregettem a csavart, mint egy paripa lobogó sörényét. Aztán belepattantam az ülésbe. Két kezem a fogóra feszült. Előttem a magassági kormány rézkupakja csillogott. Mereven figyeltem, hogy fordul el, mikor bal kezem letolta a fogót. Még láttam néhány kusza, elfolyó arcot, amint elcsaptak kétoldalt. Aztán csak két fehér lapot láttam már és magam előtt egy áttetsző, villogó korongot. Aztán előrehajoltam, és láttam magam alatt szaladni a sárga földet, szembe egy fekete árnyfolttal, mely sötét volt és óriási és madár alakú.

A fogó sivított, és egyszerre nagyobbodni kezdett a távoli hegyoldal. Szédítő sziklafal meredt előttem néhány pillanatig; egyet csavartam, lefelé. A sziklafal erre zuhanni kezdett alattam, és összeszaladt. Csúcsba futott és eltűnt, mintha levágták volna. Messze, mérhetetlen kékség tárult ki végtelenül. Alattam apró, zöld dudorok dagadtak; kerestem az árnyékom, és megláttam: picike fekete pont volt; épp most kúszott lefelé egy lankás hegyoldalon, és beleringott a határtalan lapályba. Lassan úszott keresztül egy négyszögű rozsföldön; egy erdő sötét lombjai fölött percre eltűnt, aztán az országút vékony, vakító pántlikáján pillantottam meg újra, amint áthúzódott.

A folyó azonban párás volt, és előttem valami kék, messze ködbe folyt. Oldalt a fehér falu körbefordulni látszott; kis piros pontok tarkáztak, és az egész lassan ferdült át a másik oldalra. Följebb, mondtam hangosan, és taszítottam a fogót. A drótok sírva remegtek. Hallottam zihálni a dugattyút, át a pokoli berregésen. Folyó, országút, minden vonal egyszeribe szerteszaladozott, és végtelenbe kitágult. Előrehajoltam, kinyúltam egészen, és a redőnyt fölcsaptam szájam elől. A szél sivítva arcomba ütött.

Följebb, lihegtem. Oldalt dűltem, hogy a bal szárny felemelkedjék, mert balról hajrázó, sivalkodó szélrohamok dörömböltek a vászonlapon. A fogó mereven, sárgán, hidegen ragyogott szemeim előtt. Zizegő, éles zörejt hallottam, mintha reszelnék a levegőt.

Percekig egyetlen vonalat se láttam előttem. Aztán hozzászokott szemem a közeghez. Most lágy, mérhetetlen kékség volt minden, szélén valami fehéres, lefelé görbülő, óriási vonallal. És ez az egész tér telehintve apró, fehér pihékkel; ezek eltünedeztek és felbukkantak megint. A tenger forrongott alattam. Partot nem láttam sehol.

Órákig tartott ez, vagy napokig? Milyen furcsa. Csak az bizonyos, hogy valami remegő karika szorongatta a torkom. Aztán mintha vékony, libegő selyemlapba ütöttem volna a fejem, amit nem tudtam keresztülszakítani a fejemmel. Ez akkor volt, mikor a tenger eltűnt alólam, és tejszínű fehérség gomolygott keresztül köztem és a mélység között. Egyszerre sötét, kemény körvonalakban pillantottam meg újból az óriás árnyék-madarat: egy villogó, dunyhaszerűen dagadó felhőn feküdt, és lassan halványult. Aztán minden fehér lett.

Hohó, aztán minden fehér lett. Hogy is volt? Följebb, csak följebb, így táncolt a szívem, majd hirtelen elhallgatott. Akkor úgy tűnt fel, egy helyben állok. Hallgatóztam, hallok-e valamit a szívemben. Forgatni akartam a lapátot, de nem ment; valaki fogta a csuklóm. Makacskodtam, rángattam a kezem. Eressz el, mondtam, és rángattam, de ő nem hagyta: átnyúlt a vállam fölött, és a másik kezével simogatta a kezem. Langyos arcát odafektette az arcomhoz. Keblével könnyedén a hátamra dűlt. Csak most láttam meg fekete, suhogó ruháját. Nem is emlékeztem, hogy magammal hoztam, és a hátam mögött ült.

- Mit akarsz, ereszd el a kezem - mondtam kedvetlenül, mert langyos arca kábított.

- Mindjárt - nevetett -, csak megnézem, így, ahogy a sárga fogantyún fekszik. Milyen szép.

A kezemre néztem. Halványnak, hosszúnak és szépnek láttam.

- Ereszd el - mondtam fáradtan, de nem rántottam meg a kezem.

- Hiszen forgathatod - mondta -, csak hagyd, hogy rajta hagyjam a kezem. Miért vagy oly komor?

- Repülni akarok - mormogtam -, és nagyon langyos az arcod; kábítasz, kellemetlen.

Odaszorította a fejét.

- Hiszen repülsz - mondta. - Nézd, mindjárt repülünk...

Most előrecsavarta a nyakát, és barna lobogással belelehelt az arcomba. Valami parfüm volt.

- Te szép - mondtam, és mosolyognom kellett. Eleresztette a kezem, és durcásan visszalendült.

- Nem - mondotta -, nem tetszem neked. Miért nem énekelsz nekem, híres, ha madár vagy?

- Te szép - mormogtam énekelve, és zavaros szemekkel, tévetegen nyúltam az arca után...

Egyszerre az ajkamra tapadt.

- Eressz - fuldokoltam.

- Nem, nem - lihegte -, te híres, te madár. Repülni fogsz... akarom, hogy repülj... velem...

- Repülök - hebegtem fuldokolva.

- Repülünk - sikoltott. - Fogd át a nyakam...

A csavar zakatolva villant el szemeim előtt. Akkor nehéz ízeket éreztem a szájamban és egy fülledt valcert, ami hasonlított a motor forró berregéséhez. Majd puha szobát láttam és virágokat. Homályos zugot és egy csipkevánkost. Egy pillanatra anyám arcát, a tükörből.

A szárnyak háromszor fordultak, bukfencezve libegtek. A hajó pörgött velem, mint az orsó.

- Most... most repülök! - kiabáltam bősz diadallal, és csipkefelhőbe fúltam. - Most, most szabad vagyok!

De karjai torkomba szorították a szót. Nehéz, bús felhők repedtek ketté alattam. Cikázva rohant fölfelé az elfeketülő ég. Egy ásító szakadék bomlott fel, és félelmesen nagyobbodott.

- Ölelj! - ordítottam rá, és öklömmel arcába ütöttem. Orra sárgán vigyorgott rám, amint elszalasztott öklöm belefutott pléhkoponyájába. Le akartam fejteni karjait, de vékonyak és szívósak voltak; húsz vékony, fekete kar, a hajó húsz vékony, fekete drótja, derekam köré csavarodtak. Lábamra csavarodtak, nyakamra hurkolódtak; az egyik mellembe törött. Lábai, a vaspántok, két lábamat hurkolták szorosra. Izzó gáz süvített elő.

Aztán egy ideig üresség volt, és mintha sok könny zuhogott volna valahonnan. Aztán csönd volt; egy sötét lyuk. Meddig tart még ez a csönd?

Most hol vagyok? Ilyen sűrű és fekete felhők közt még nem repültem... és miért nem hallom berregni a motort? És hol vannak az ünneplők és a koszorúk? És hol van a puha és langyos arc az arcom mellől? Jaj, mi tátong itt a fejem fölött? Jaj, miért nem hallom berregni a motort?

Így szivárgott a velő egy széles repedésen, a megrepedt koponyából; s a nyitva maradt szemek felcsodálkoztak az égre. Éjszakán egy csillag szegte át az eget. Körös-körül aludtak a sziklák. A motor tíz méternyire, egy nehéz kőbe vágódva, összeroncsolva, még füstölgött. A szárny egyik vászoncafrangja beleakadt, és az északi szél, mint valami zászlót lobogtatta a roncsok fölött. Csak ez a zászló mozgott az éjszakában.

 

JÓ VICC

Havazni kezdett, de csak úgy óvatosan: egy-két pihe ámolygott a hideg levegőben. A puhakalapos- és őszikabátos fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta, egy óra előtt a jó viccel még az utcán sétált, egy kicsit borzongott, és odasimult a szeretőjéhez. Másképp semmi baja se volt. Egy kicsit ideges lehetett és nyugtalan, talán nagyon sokat beszélt, fel volt hevülve, a szemei vidáman és ravaszul csillogtak. Azt magyarázta a szeretőjének, hogy mennyivel jobb így, mióta együtt lehetnek: a nyugtalanságok és féltések elmúltak. Vidám volt. A szeretője rejtélyesen mosolygott; drága és bódító arca a púderes fátyolon keresztül nedvesen és csodálatosan meredt maga elé.

- Előbb még sétálunk egyet, jó? - hadarta a fiatalember, aki később a jó viccet kigondolta. - Lemegyünk a vasúti hídig, aztán egy kerülővel haza, hozzánk.

És a fiatalember, egy félórával a jó vicc előtt, szenvedélyesen rántotta magához a szeretője karját, amint kicsit borzongó agyvelejében a puha szoba feltűnt, a puha pamlag és a fehér karok, kinyújtva, a pamlagon. Elhallgatott, és szorongva gondolt a boldogságára.

Aztán megint hadarni kezdett.

- Látod, erre jártam mindig, itt kerestem lakást, mikor még nem volt biztos, hogy az enyém leszel egészen... Tudod, buta voltam, még nem voltam biztos, de azért kerestem lakást... Milyen napok voltak...

És így hadart tovább a fiatalember, egy negyedórával a jó vicc előtt, a Külső Vasútihíd utcában, egy kis kerülővel, félórányira a lakásától, ahová a szeretőjével tartott.

- De aztán nem vettem itt... Ostoba és kétségbeesett voltam... A tizenkettes számban itt lakott... Bábolnay... és én féltékeny voltam rád, tudod? Nahát, szerelmes volt beléd... mindegy, emlékszel. Akkor még nem voltam biztos, hogy szeretsz... és borzasztó fájdalmakat álltam ki... ó, a nyomorult, hogy gyűlöltem. Milyen rettenetes gyötrelmeket okozott nekem...

És a fiatalember, néhány perccel a jó vicc előtt, dacosan megállt a Külső Vasútihíd utca tizenegyes háza előtt, egy órányira a lakásától, ahova szeretőjével tartott.

- Hónapokon át - hadarta kézzel-lábbal -, hónapokon át. Nem volt nyugtom, és nem tudtam dolgozni. Néha félőrülten iderohantam este, és a szomszéd kapu alól lestem a kapujára: az a kényszerképzetem volt, hogy odajössz hozzá - borzasztó, ugye? Remegtem, sírtam a félelemtől. A nyomorult, ostoba. És képzeld, tudta, hogy szenvedek, kínozott, csúfolt, játszott velem. Az utcán gúnyosan és messziről nagyokat köszönt nekem. Néha, mintha véletlenül tenné, nagyot sóhajtott, és a nevedet mondta ki... Majd szándékosan leveleket dugdosott hirtelen a mellényzsebébe... "Szegény barátom..." mondta emfatikusan, néha, mikor együtt üldögéltünk. Ha meglátogattam, és egyedül volt, zavarba jött, hirtelen becsukta a szekrényt, az ágy elé állt... Zavartan hebegett... Azt mondta, hogy: bocsánat, de... és így tovább. Aztán kinevetett, mikor látta, hogy sápadok el. Tudta, hogy görcs áll a szívembe ilyenkor.

A fiatalember föllélegzett, aztán harsogót nevetett.

- Képzeld, így meggyötört, csupa viccből. De megérdemeltem, milyen ostoba gyerek voltam. A nyomorult.

És a fiatalember, aki azelőtt olyan ostoba gyerek volt, megállt a tizenkettes számú ház előtt, és hirtelen a szeretőjéhez fordult. Ránézett.

- Te - mondta halkan, és a szemei furcsán fénylettek -, egy jó viccet gondoltam ki.

A szeretője is megállt. Egy hosszú percig szótlanul nézték egymást.

- Roppant érdekes lesz, hallod? Megtréfálom Bábolnayt... amiért úgy megkínozott... visszaadom neki a kölcsönt...

A két ember megint egymásra nézett. A vicces fiatalember arca szokatlan, nyugtalan színekben lángolt. Szemeit egészen összehúzta, és az ajka sunyin remegett. A szeretője nyugodt volt, csak egy árnyalattal sápadt el a púderes fátyol alatt.

- Nagyszerű lesz... ide figyelj... Te most fölmész Bábolnayhoz... egyedül találod... izgatottan és zavartan beszélni kezdesz... leülsz... Hiszen színésznő vagy, meg tudod csinálni... Ő meg lesz lepetve, aztán mindent megérteni vél... hiszen ismered, elbizakodott és hiú ember... Szóval, elkezd nyugtatni, hogy semmi baj... Aztán... aztán két perc múlva én feljövök... Becsöngetek... Te felsikoltasz: "Szent isten, ez János..." Én belépek... rettenetes csönd... Aztán Bábolnay mentegetőzik... erőlködik... produkálja magát... majd fölényes pózt vesz fel... és akkor mi mindketten egyszerre az arcába nevetünk: "Te marha, hiszen együtt beszéltük meg, ne kínlódj" és karonfogva távozunk... Képzeld...

Hirtelen megállt. A jó vicc után révetegen néztek egymásra. Mindketten remegtek egy kicsit, de egészen halkan és észrevétlen.

- Nos? - kérdezte a vicces fiatalember, és furcsa, torz vonalban vigyorgott.

A szeretője már közben, mialatt beszélt, befelé nézett, a sötét kapu aljába. Most se fordította vissza az arcát. Talán egy pillanatig állhatott, azután még, hogy a másik abbahagyta a beszédet.

- Jó - mondta aztán egész röviden. S már el is tűnt a kapu alatt.

A vicces fiatalember utánanézett. Még látta, amint a szoknya lila és habos fodra rálibben az első lépcső márványkockáira... Alatta, a fodrok alatt még a cipőt is látni lehetett, egyik csücskét, fölötte diszkrét és álmos homály. S még a sálnak egy röpködő farkincáját is láthatta a lépcső hajlásában - ez volt az utolsó részlet, ami eltűnt. Aztán csak a kapu volt és egy szűk, sötét hasadék, a lépcső bejárata. Esteledett. A homályos és tátongó udvar hátterében három-négy apró pihe szállingózott... a hó... Senki se járt odabent. A fiatalember egy percig állhatott a kapu előtt. Aztán lassan és szükségtelen ösztönnel: ujjhegyen ment föl. Szűk és magas lépcsők vezettek kanyarogva egy különösen épített, zegzugos emelet felé. Régi, százéves házban vannak ilyen emeletek, Budán. Be kellett fordulni, egy szűk nyílt folyosón menni végig. Annak a végében volt az ajtó. Az ajtó, megint szabadon, nyitott emelkedés fölött: egy vasrács választotta el a tűzfaltól, melyen túl a budai hegyekre nyílt homályos, elfolyó kilátás a téli borúban. Halvány réztáblán csillogott a "Bábolnay" név.

A fiatalember megállt. Lábujjhegyen állt, fülelt. Egy fél perc telt el. A homály bejött már a rács mögé, és a folyosóba fúródott.

Aztán lassan, óvatosan nyomta meg a gombot. Egészen könnyű, pici nyomás volt: zengzetes, de csak pillanatig tartó csöngetés harsant az előszoba öbléből.

Kettőt köhintett, aprókat. Egyik lábáról a másikra állt. Az arcán egy széles árok félszeg és ravasz mosolyra készülődött úgy, ahogy majd be fog lépni. Várt.

Megint köhögött. Aztán fölemelte a kezét, és erősebben nyomta meg a gombot. Hosszú, fájdalmas sikoltás volt most a csengő szava: hirtelen halt el, csend lett.

Egy perc telt el.

És a homályban akkor lassan, egészen észrevétlen hajlott el az ajkak széles vonala, és aki most hajolt volna arcához, egy szétesett és érthetetlen lyukat lát, riasztó és csúnya vigyorgáshoz hasonlót: hullák arcán látott ilyet, akiket egyetlen és váratlan pillanatban ütött meg a Halál rémülete.

Aztán halkan és nesztelenül feküdt rá az ajtóra. Előbb a felső testével dőlt rá, és a kezei tenyérrel kifelé rátapadtak az alsó táblára. A hó erősebben kezdett esni: hideg szél ütött be a rács fölött. Keresztülszaladt a gallérján, és befutott a mellénye mögé. Hallotta, amint a csatornán zúgva, búgva didergett keresztül.

És ott dögölt meg az ajtó előtt.

 

PIERRE

Pierre provence-i volt: ezernyolcszázhat elején került a Grand Armée nyolcadik brigádjába, önkéntes ajánlkozás után. Pierre húszéves volt: göndör hajú, karcsú gyerek, szép bátor szemekkel, melyekből ábrándos életkedv és intelligencia sugárzott. Január elején falragaszok futótüze árasztotta el a vidéküket, a császár kiáltványa volt, mely a polgároknak beszélt és a népnek, hadba szólítva minden franciákat. Az a sajátságos, merészen lüktető hang áradt belőle, amely egyszerre keltett rémületet és lelkesedést; hipnotizáló, erőtől duzzadó hang, mely kábító zúgásként visszhangzott a fülben, és zsibongásba hozta a vért. A császár maga fogalmazta e kiáltványokat, szavai úgy szikráztak, mint ama zöld fényű sasszemek, amelyekkel a világot kormányozta. Villogó szavak voltak, nem is betűknek sora, hanem kardok csattogása, fütyülő golyók, esztelen, lázító csatakiáltás.

Húszéves lelkének egész ábrándos szerelmével ölelte át Pierre a sas riasztó szavait. A "gloire" mámora részegítette az ő szívét is; de Pierre fiatal volt és álmodozó, képzelete egyetlen isteni alakban személyesítette meg a "gloire" zavaros fogalmát -: és ez az alak a császár alakja volt. Egész valója ihletett, rajongó bámulattal fordult az óriás, a félisten felé, minden tökéletesnek, minden emberfölöttinek, az emberi agy diadalának nagyszerű szimbólumát, az emberi akaraterő győzelmes titánját látva benne. Látni szerette volna őt, vágyakozott a megpillantása után, mint ahogy a görög lantos vágyta volna meglátni az Olümposz lakóit. Látni szerette volna őt, szemében azt a varázst, amely világokat teremtett. Látni szerette volna szemeiben azt a valamit, amely ekkora lelkesedést, ekkora hódolatot, ekkora imádást tudott kelteni távolból is az ő szívében. Téli éjszakákon megjelent előtte száguldó paripán, véres felhőgomolyok között, süvöltöző pallosával hasítva a kietlen pusztaságot. Hullák és vérben fetrengő sebesültek között robogott, a sebesültek kinyújtották utána kezöket; szívókét kitépték, és lovának patkói elé dobálták. Őrjöngve hördült fel belőlük a lelkesedés utolsó kiáltása: "Vive l'empereur!" És Pierre nyögött álmában, és nyakát odaszorította a vértől iszamós, hideg rögökhöz, hogy a császár lova rátaposson lüktető fejére.

Pierre belépett a Grande Armée-ba. Szeptember végére járt az idő: harcok fuvallata fújdogált Poroszország felől. Feszült várakozás remegtette meg a franciák idegeit. Jöttek a hírek. I. Ferenc letette a császári címet, és Frigyes Vilmosnak meggyűlt a baja a sassal. A sas készülődött. Ijesztő gyorsasággal növekedett félelmes hadserege, a győzhetetlen, mellyel orkán gyanánt szokott rázúdulni ellenségeire. Friss hangulat uralkodott a kaszárnyákban, és Pierre kedélyét elvarázsolta ez az új, pezsgő élet, mely tele volt színekkel és új, ismeretlen hatásokkal. Izgatta őt a katonalélek tomboló jókedve, mely belekacag a halál titokzatos mélységeibe. Izgatta, csábította őt ez az új világfelfogás, mely mosolygó szájjal, duzzadó életerővel, mámorban égő szemekkel rohan az enyészet hallgatag éjjelébe. Meghalni a gloire-ért, a hazáért, eszmékért és főleg - a császárért; ez a gondolat remegésbe hozta a Pierre balga, fiatal, forró képzeletét, mely nem ismerte még az élet gyönyöreit: a mámort, a szerelmet, az önzést.

És Pierre ott menetelt a forró országúton, melyen Poroszország felé nyomult a Grand Armée győzelmes áradata. Csak az bántotta, hogy eddig nem sikerült meglátnia álmainak tárgyát, a császárt, aki ott lovagolt harcosainak élén, büszke homlokát nekiszegve az északi szélnek, mint Hannibál, mikor nyugodt elszánással vezette népét a kérkedő Róma falai alá. Pierre-t boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy együtt van vele, közel hozzá, a császárhoz, az ő lelki és testi urához. És súlyos fegyverzetét cipelve ragyogó álmokat szőtt, a hősiség, az önfeláldozás, a lelkesedés ragyogó álmait.

Ezernyolcszázhat október 14-én, délután három órakor volt az ütközet. Az égen elnyújtott, kékesfekete felhősávok húzódtak elő: olajos simasággal sárgult a mozdulatlan láthatár, keményen verve vissza a jénai fennsík körvonalait. A csomós, rögös talajon csak néhol rágódott valami szívós gyom. Kanyargó sövényfalak húzódtak párhuzamos vonalakban a messzeségbe. Mikor Pierre, hasra vágódva a váratlan vezényszó után, egy sövényfal tövében felemelte fejét, és körülnézett a láthatáron: széles, homokos dombokat látott, melyek a meredek földhát felé húzódva, nyugatra elzárták előle a kilátást. Észak felé végtelen, göröncsös lapály terült el. Pierre-rel átellenben törpe erdőcske körvonalai vibráltak lilán a nyugalmas napsugárban. És jobbra, a fennsík tövében valami mozdulatlan fekete sáv veszett bele a távolság ködébe. A nap sugaraiban néha apró, szikrázó pontok villantak meg ennek a fekete sávnak a szélein.

Kimondhatatlan izgalom szorongatta a Pierre torkát. Érezte, hogy a perc elérkezett. Valami szilaj öröm futott át rajta, annak a gyönyöre, hogy nem fél - aztán elfojtott magában minden érzést és gondolatot, és várt.

Félóráig tartott az egész. Tisztán ki lehetett venni, hogyan nyomul előre a franciák jobbszárnyán a lovasok brigádja, mint valami vörös, kígyózó felhő. Mikor egy hirtelen mozdulattal szembekerültek a fennsíkkal: apró, fehér, tömör gomolyok dudorodtak ki a fekete távolból. A kopár talajon tompán dübörgött végig az első sortűz. A gomolyok ismét kidugták fejüket, ezúttal balról is, az erdő felől. Egyszerre egészen közelről szólaltak meg az ágyúk: ideges rázkódás vonaglott végig a táboron. A franciák kezdették a tüzelést: egyúttal megmozdult az egész jobbszárny, és villámgyorsan terülve szét, lezúdult a völgyre.

Azután rekedten ugattak az ágyúk, és meg nem szűnt egy percre sem a gyilkos sortüzelés. Huszárok rohantak elő minden oldalról; meggörbült lábbal, kinyújtott nyakkal, a mereven kitartott szuronyok fölé hajolva, rohamlépésben, lobogó köpenyeggel nyomult előre a gyalogság, mint valami óriási, vihartól kergetett szarkalábak. Mikor a "rajta" elhangzott a háta mögött: Pierre fölugrott társaival, és előrefutott. Szorongó kábulat ült szívén; egy perccel később azonban magához tért, és körülnézett.

Szemben velök, a dombsor mögött, szuronyok villogó hegye tört elő, mindig sűrűbben és magasabban. Hirtelen szíjas csákókat vett észre, négyszögletes forgóval, melyek egyenlő távolságban merültek ki a szuronyok mögött. Ekkor fölemelte fegyverét, és lőtt. Egy pillanatra vörösen villant meg szeme előtt a távoli fennsík kopár lejtője, aztán füstgomolyok jöttek, és irtózatos recsegés töltötte be a világot.

A többiről már nem volt határozott tudomása. Arra még emlékezett, hogy mikor a folytonos, gépies tüzelés után reszkető kezei nem találtak az iszákban golyót: hogy akkor ő is előredöfte a szuronyt, amely nekiment valaminek. Ekkor irtózat fogta el; megtorpant, vissza akart fordulni, de szemei a tisztnek dühtől megduzzadt arcával találkoztak, amint rekedten ordított rá. Újra döfött, megbotlott egy testbe, mely lábai elé gurult és előrehajolt. Körülötte kemény, megfeszült porosz arcélek tünedeztek fel. Most már tudta, hogy elveszett. Irtózatos gomolygás, tolakodás támadt: valaki a fejére vágott, aztán a mellébe döftek. Elesett, fordult egyet, néhányan keresztülléptek rajta. Ekkor kinyújtotta karjait, kiáltozni kezdett, és rémület szállta meg.

Mikor kinyitotta szemeit, bágyadó némaság volt körös-körül. Bealkonyodott. Tűzvörös fényben égett a nyugati égbolt, kelet felé még mindig azok a hosszú, acélkék felhők húzódtak. Pierre üresnek, kihaltnak, megtöröttnek érezte szívét, és végignézett a láthatáron. Mélységes szomorúság feküdt a kialvó táj felett. Lent a földön, körös-körül nyugalmas némaságban hevertek a hullák egymásra dobálva, széttört csákók között, vértől ázott fűcsomók fölé borulva. Némelyik az ég felé fordult.

Pierre behunyta szemét, és ekkor észrevette, hogy hörög. Lassan melléhez nyúlt, és egy mozdulattal lesöpörte róla a megaludt vért. Meg akart mozdulni, de nem tudott. A szurony keresztülment tüdején. Pierre haldokolt.

Ekkor zavaros képek kaleidoszkópja zsibongott el szemei előtt; gondolatfoszlányok, melyekért görcsösen kapkodott. Régi benyomások, melyek elmosódtak benne az utóbbi évek szilaj lelkesedésében. Folytonosan makacsul visszatért elébe egy napsütéses délelőtt képe, a Garonne melletti falucskában, mikor misére szóltak a harangok. A duzzadó lombokon keresztül kerek, vibráló foltokat vetett a nap. Derű és reménység töltötte be a szíveket. Akkor május volt: fodros, habos felhődarabok közül mosolygott elő az ég. A világoskék égbe egy himbálódzó, aranysárga szalmakalap volt belerajzolva. Pierre görcsös, sóvár vággyal feszítette meg képzeletét. Piros topánkát is látott, mely fölött alig két ujjnyira kivillogott a világos harisnya. A lányt Angélique-nek hívták, és azon a délelőttön piros topánka volt rajta, és rámosolygott Pierre-re.

Pierre delirált. Úgy rémlett neki, hogy a piros cipellők előtte táncolnak, kecsesen, hívogatólag. Utánok hajolt, szerette volna megcsókolni őket, de a cipellők, kacéran visszalibbentek, és egy pillanatra kivillogott a világos harisnya. Halk, csiklandozó kacajt hallott: Angélique nevetett. Pierre megint utánahajolt, de a cipellők elszöktek, visszaugrottak. Erre őrjöngeni kezdett, tombolva rúgta a földet, és úgy érezte, mintha borzasztó kiáltások törnének elő a tüdejéből. De csak halkan, ütemesen hörgött tovább. Most megint tudta, hogy itt fekszik a csatatéren, halálverejtékes arccal, megaludt, kihűlt vércsomók között. Hirtelen kétségbeesett életvágyat érzett, zokogni kezdett, és kétszer ismételte Angélique nevét. Egy pillanatra egész öntudata föllobbant, segítségért akart kiáltani, világosan eszébe jutott, hogy a kocsik erre járhatnak, és felszedik a sebesülteket. Utolsó erejével félkarjára támaszkodott, és kinyitotta szemeit.

Alig tíz lépésnyire tőle, egy kis magaslaton, két lovas állott a lenyugvó nap rozsdavörös tüzében. Körös-körül nyugalmasan hevertek a hullák. Az egyik lovas kicsit előbb állott, éppen szembe Pierre-el, úgyhogy a paripának csak a két első, mozdulatlanul megfeszült lábát láthatta. Tömzsi, feszes tartású emberke volt, fehér szarvasbőr nadrágban, araszos vállaira kék mente simult. Fején óriási, félkör alakú csákó. Összeszorított ajakkal, figyelmesen szemlélte a távoli fennsík homályosuló körvonalait.

Pierre azonnal megismerte a császárt. A szó torkába fúlt, szája nyitva maradt, kimeredt szemei hipnotizálva tapadtak a lovas alakjára. Azt várta, hogy valami történni fog, hogy a császár odanéz. Ez így tartott néhány percig, aztán megértette a helyzetet Pierre. Ah, mit törődött vele a császár, vele, a haldoklóval, a hullákkal behintett csatatér egyik véres roncsával! Mindenünnen nyögések, jajongó panaszok emelkedtek feléje - de ő a fennsík felé fordította arcélének kemény vonásait. Nem átszellemült varázs, félisteni fönség ragyogott e szemekből: hanem démoni acélakarat, önző, szomjas kapzsiság, határtalan, kielégíthetlen dicsvágy és makacsság.

És Pierre egyszerre tisztán és világosan látta, hogy ő egy borzasztó ostoba tévedés áldozata. Világosan látta, hogy néki éppen úgy joga volna az élethez, a napsugárhoz, a forró örömökhöz, mint ennek az embernek itt, akinek szüksége volt arra, hogy kettéhasítsák az ő erős, forrongó agyát, átdöfjék az ő fiatal, reménykedő szívét. Mit törődött most már a császár ővele, a haldoklóval? Neki az élőkre volt szüksége, hogy lelkesüljenek és meghaljanak érette, a hideg kolosszusért, a telhetetlen molochért, aki egymásra uszítja a népmilliókat, hogy a dicsőség emberfölötti gyönyörét érezze kicsiny, mohó, halandó emberi szívével.

A Garonne menti falucska... A napsütéses út... Angélique nevetése, fehér fogsora... Odavan, odavan. Elvitte ez a tömzsi, nevetséges, nagyhasú emberke. Irtózatos, dühös nevetés rázta meg, a nyelvét szerette volna kiölteni. Aztán minden összezavarodott fejében, még egyszer fölemelte öklét, és erőtlenül meglóbálta a lenyugvó nap felé. Utolsó érzése az volt, hogy borzasztó, gúnyos szavakat kiáltoz a császár felé torkaszakadtából. De csak halk hörgés emelkedett ki tüdejéből, és úgy maradt, félkarjára támaszkodva, arccal lebukott a nap felé.

A két lovas lépésben jött lefelé a rögök között.

- Mehetünk - mondta a kisebbik.

- Igen, Sire - válaszolt a másik, aki tiszteletteljesen követte.

Megsarkantyúzták a paripákat, és ügetve robogtak el ama hely mellett, ahol Pierre, feküdt. Egy tányérnyi vértócsa csillogott a fűcsomók között, és Napóleon paripája átugorva rajta, a hulla nyitvamaradt szemébe fröccsentette a véres sarat.

 

TAPSOLJANAK A MAMÁNAK

(Magánjelenet. Elmondja egy nyolcéves kisfiú. Sápadt, fekete szemű gyerek, kicsit elhanyagolt. Nagyon izgatott, mintha lázas volna. Sokszor köhög is.)

- A függöny két felvonás közt, a szünetben, váratlanul szétmegy.

A kisfiú (bejön, óvatosan néz körül, egy csokrot szorongat. A súgólyuk fölé hajol, nagyot lélegzik. Fölemeli az ujját, ragyogó szemekkel fordul a közönség felé.)

Pszt! Ne tessék megijedni! Ne tessék szólni senkinek! Most én fogok játszani!

Nem vette észre senki, felhúztam a függönyt... tudtam, hol kell, nem is látták, hogy benéztem, megszöktem hazulról... annyian szaladgáltak a kulisszák közt... nem vettek észre... beszöktem... ez most nem szünet. Sz' tudom én, hogy kell játszani. Rendező úr rendez, ügyelő úr ügyel. Aztán van vastaps és jelenés. Aztán van domborítás. Aztán van bokréta, az én mamám mindig kap bokrétát.

Az én mamám a G. Balog Etel, aki itt játszik, a híres színésznő, az én szép, drága mamám, a mi drága hősnőnk, drámai színészet, csillag.

Az én mamám olyan világhíres színművészet, a legvilághíresebb az én mamám. Az én mamám játszotta az Ibsent a Takarodóba... nem is, hanem a Gerhardot játszotta... előkelő tilizálással játszott az én mamám - benne volt az újságba. Az én mamám kidomborította az egyéniséget, az én mamám. Volt az újságba, a Málnássy bácsi írta. (Köhög.)

A Málnássy bácsi kitikrus. Nagyszerű kitikrus, mondta az én mamám, az én drága hősnőm. A Málnássy bácsi beszélt a papával: - de a papa nem szereti a Málnássy bácsit, mondta a papa, nyavalyás alak ez, édes fiam, mondta a mamának, de a mama védte. (Köhög.)

Az én papám olyan erős és egyszer megvert ha... ha... három rablót, és megölte őket, és a rablók szaladtak az erdőbe, és akkor az én papám kergette, mindig kergette, és a rablók, felmásztak a fára, és az én apám megrázta a fát, és addig rázta, míg a rablók mind meghaltak. Az én apám olyan erős, mint a király, és mi azelőtt nagyon gazdagok voltunk és volt ha... ha... háromszáz forintunk. (Köhög.)

De mostan szegények vagyunk, mert a gázsi még ruhára se elég, a diri nem ad bezzeg ruhára külön, és a papám mindig búsul, mert most is erre a báli belépőre, a Molnár-darabba, kellett száz forint. (Köhög.) De a mamám gyönyörűen játszott a darabba, mink a papával hátul ültünk, mert a papának rossz volt a kabátja meg lukas volt. És mindenki kiabált "Balog! Balog!" és én kiabáltam "Az én mamám! Az az én mamám!" de a papa húzta a kabátom, és nem hagyott kiabálni. (Köhög.)

Én tudom, mér haragudott a papám, mert a mamám a darabba nagyon csókolta a Bubáky bácsit, aki a hősszerelmet játszotta a darabba. Egész hazafelé a papa nem szólt semmit, csak a mamám beszélt, és adott nekem egy virágot az én drága mamám. (Sóhajt.) (Szünet.)

Ha én leánynak születtem volna, én is színésznő lennék, mint a mamám. Olyan szép, drága színésznő, és szagos ruhába járnék. (Sóhajt.) De én tisztességes katona leszek, mondta a papa.

Énrám nem kell vigyázni, mondta a papa. (Köhög.) Az én papám olyan erős... háromszor olyan erős, mint a legerősebb ember a világon... Én magam is be tudom venni az orvosságot, mondta a papa... Én tudom, mért búsul mindig a papa, mert a mama sohase lehet otthon, és csak nagyon későn jön haza, mikor én már alszom... Én megmondtam a papának! nézd, papa, hát nem jöhet haza, ugye (ujjain számol), ugye, délelőtt egyig van a próba, akkor ebédel kettőig, kettőkor a szabóné, meg a kávéház miatt, ugye, az hozzá kell a domborításhoz. Aztán hatkor már a színháznál van, na most a darabnak tizenegykor vége, akkor még vacsorázik... A Málnássy bácsi hazakíséri... (Köhög.) Hát ugye, papa, még nem lehet itt. Mondja az én papám, hogy csak aludj, fiam, én úgy is teszek, mintha aludnék, de nem alszom, megvárom, míg hazajön a színésznő, olyan szép az én mamám... és hazajön és olyan jószagú, mikor elmegy az ágyam előtt, és olyan szépen suhog... És a papám, múltkor, mikor a premier volt, vett virágot, és énnekem kellett odaadni a mamának, de olyan soká jött a mama, és akkor fáztunk meg a papával a színház előtt... (köhög)... de az én papámnak nem árt, mert a papám olyan erős, hogy egyszer fölemelt ha... ha... háromszáz kilót. De én egy kicsit megfáztam... és olyan sötét volt az utcában... és a színházba belül nagyon világos volt... és azóta köhögök kicsit... és mindig olyan hamar fáradt vagyok... (köhög.) De azért megvárom most már a mamát... (körülnéz)... majd addig leülök valahová... aztán... megvárom a mamát... és odaadom a csokrot... (Leül, középen egy székre. Nézi a közönséget.) Né... mennyien vannak... telt ház... majd fog örülni a mamám, ha jelenése lesz... (Köhög.)

Borzasztó nagy sikere volt az én mamámnak a "Lancelot"-ba. Jelenés közben is volt taps, mert a mamám gyönyörűen játszotta a szerelmet a Lancelot-val, fölemelte a karját a mamám, és olyan furcsán, olyan kiabálósan mondta (fölemeli karjait, elváltoztatott nőies hang) "A gyermekem, Lancelot! Gondold meg, a gyermekem! Ki adja őt vissza nekem, ha egyszer elveszítem?!" És a mamám sírt, mindenki sírt, olyan szépen sírt az én mamám, de csak olyan színháziasan sírt pedig, nem igazán, azt lehet domborítani, így: bü...hű! bü...hű! (műsírást produkál, utána erősen köhög, nevetve mutatja a szemeit). Tetszik látni? Egy könny nincs a szemembe. Ez a színházias sírás. Hja, ja (sóhajt).

(Szünet. Álmosan, elgondolkozva himbálja a lábait, maga elé néz. Hirtelen indulatosan megrántja a vállait.) A Suléti!... nem rossz! (Megvetően legyint. Szünet.) A Suléti! Az is színésznő? (A közönség felé fordul, bizalmaskodva.) De hiszen a Sulétinek a pofája tele van szeplővel, és görbe orra van, és nincs semmi hangja. Miért tetszik tapsolni a Sulétinek, kérem szépen, közönség úr,... (közelebb hajol, körülnéz, habozik, szájához emeli kezét, súgva)... ne tessék tapsolni a Sulétinek, mert az árt a mamámnak, ő nem mondja, de én azt látom. Az én szép, drága színésznő mamámnak tessék tapsolni... mert ő domborítja szépen a végszójelenést a Lancelot-ba, mikor a szerelem van... Én azért jöttem, hogy megmondjam ezt, tisztelt közönségnek... hogy annál a jelenetnél tessék tapsolni, mert ott van a domborítás... és annak örül az én szép, drága, jószagú mamám... Tessék tapsolni a mamának... de ne tessék megmondani, hogy én mondtam... (köhög), mert annak nem örülne a mamám... (köhög)... a mamám nem szereti, ha idejövök, mert ő nagyon el van foglalva... Hát azért ne tessék megmondani neki... én még egy kicsit itt ülök most... aztán visszaszököm a kulisszákba, és hazaszaladok... és nem tudja senki, hogy itt voltam... csak a közönség úr... (Köhög. Elgondolkodik. Ásít.)

Hja, ja. Bocsánatot kérek, hogy olyan álmos vagyok. De nagyon későig vártam, hogy ideszökhessek. Már úgy tettem, mintha lefeküdnék... a papám is lefeküdt, és kotorászott a mamám fiókjában... aztán nagyon hideg volt, és a papám lefeküdt... és nagyon csodálkozott valami leveleken, amiket pedig én már rég láttam... a Málnássy bácsi írta... (Ásít, köhög. Szünet. Lóbálja a lábait)... Hát te ezeket láttad, édes fiam... kérdezte a papám... mondtam, hát persze, hordárral gyüttek... (ásít)... Erre kialudt a lámpa, nem volt több petróleum... a papám magához húzott az ágyba, mert hideg volt... mondtam a papának... (ásít, köhög)... rosszak ezek a petróleumok... a színháznál vannak az izzófények... ez elég annak a sok közönségnek... ez meg kettőnknek se elég... Erre... (ásít)... erre megint sírt a papám... mondtam a papának... mer ma, álmos voltam... hiszen te olyan erős voltál (ásít) megvertél három rablót... itt van három rabló,... a... a hordár... (számol) a... az izzófény... meg... meg... a... a... közönség... hát mér nem vered meg... Erre a papám még mindig sírt... Erre aztán sorra még kérdezte a papám..., hogy én mért nem olvasom a Robinsont, amit vett nekem... mondtam a papámnak... hogy az nekem unalmas... erre kérdezte, hogy hát akkor mi az érdekes... mondtam... a... a színház érdekes... és akkor még nagyon soká vártuk a mamát... és nekem nagyon kellett köhögni, de nem akartam... és akkor... (Ásít) és akkor a papám elaludt... és én kezdtem nagyon félni... mer még mindig nem jött... és akkor gondoltam, ideszökök... és lassan felöltöztem... és kiszöktem... és vettem virágot... mert az én drága színésznőm nagyon szereti a virágot, az én szép, drága mamám... Hát csak ezt akartam mondani... (Ásít)... hát csak ezt... és most megyek... hogy ne vegyenek észre, hogy vele jöttem... hát ne tessék szólni... (Ásít) arról... hogy itt voltam... mert akkor baj lesz megint... (köhög, ásít)... hát csak azt akartam mondani... hogy ott tessék tapsolni... annál a jelenetnél, amikor... a Lancelot-val... és kérem... (előrebukik a feje)... és kérem szépen... már megyek... már megyek haza... hát csak... hogy tapsoljanak a mamának... (visszabukik a feje, a karjait leejti. Álomban motyogja)... Tapsoljanak a mamának... (Elalszik).

(Csöngetnek)

 

Ballada a néma férfiakról

Költeni annyi, mint ítélőszéket
tartani önmagunk fölött.

                      (IBSEN)

 

 

AZ ÚJ ÉLET

Reggel, mikor felébredt, nehéz ködök feküdtek az utcán, de az ég tiszta lehetett - vérvörös korong a barátságtalan nap, és valami fojtó szag szűrődött be a rések között. Fáradt volt, egészen sajátságos fáradtságot érzett ezen a reggelen, ami jó is volt, de egyúttal nyugtalanította. Az utóbbi napok szorongásai most elmúltak, és ő most elhatározta, hogy többé nem is szabad azoknak visszatérni.

Öltözködés közben többször gondolt erre. Hiszen nagyon könnyen el lehet intézni minden gyötrődést és fejtörést és aggodalmat. Egy, kettő, három, mondja az ember hangosan és elhatározza, hogy mire kimondta, hogy "három", már nem gondol arra, amire az elébb gondolt. Vagy így: szomorú vagyok, de ez nem jó, víg akarok tehát lenni. Mondom: egy, kettő, három - és kihúzom magam, és jól kinyitom a szemeimet, amiket a szomorúság és bágyadtság összehúzott, és mosolygok - és mire kimondtam: "három", már víg vagyok. Nagyon egyszerű ez. Egyszerűen azért, mert víg akarok lenni, és nem akarok szomorú lenni.

Csodálkozott, hogy ez milyen egyszerű, és hogy ő erre még nem gondolt. Ezentúl mindig így lesz, mondta magában, és ez nagyon megnyugtatta. Már a takarítónővel is vidámabban beszélt, sőt, mint később egy pillanatra átvillant az agyán, kicsit talán túlságosan is vidáman. A takarítónő kicsit csodálkozva nézett rá.

Milyen egyszerű, folytatta később is, az utcán. És fütyörészett. A köd lefolyt a Duna-partra, messziről tülköltek a hajók. Nem ment be a tőzsdére, hevenyében olyan érzése volt, hogy erre most semmi szükség. A tőzsde és mindezek a dolgok - bolondság. Mire való? Emlékezett rá, hogy milyen nyomasztó és rettenetes volt minden ezekben az utolsó napokban, és hogy a tőzsdén álldogált hosszan és szikáran, és fogta a homlokát elöl, és mindez milyen halálosan szomorú volt. Az orvoshoz se megyek el, tette hozzá. Az orvos az utóbbi időben ostobán néz, és ostoba kérdései vannak. Eee... izélni akarja az orvos... hogy is mondják csak? Egzekválni. Nem, dehogy, azt nem úgy mondják. Szuggerálni akarja az orvos. Szuggerálni. Szuggerálni. Így mondják, szuggerálni.

Ezen megint megörült. A Szabadság téren kevesen jártak, egy szembejövőt szinte megállított, hogy közölje vele, hogy így kell mondani: szuggerálás. De aztán mégse mondta, csak a száját nyitotta ki, és révetegen mosolygott rá. Az ember megfordult és utánanézett.

Mindez szomorúság, ami eddig volt, az nyilvánvaló. És most még egyszer átgondolta az egészet, s az az érzése volt, hogy elérkezett a számadásig. Csak mintha valamit elfelejtett volna. Mit felejtettem el, valószínűleg a feleségemnek felejtettem el szólni. Elhatározta, hogy délután felszól a feleségéhez, és megmondja neki. De mit? Eh, mindegy.

Végigment az utcán, még tisztában volt vele, hogy a sarkon visszafordult, és összehúzott szemmel elolvasott egy cégtáblát - azután hosszú csend következett.

Délután három óra felé jutott megint eszébe. Egy kávéházban találta magát, olyanféle érzéssel, mint mikor valaki nagyon erőlködik, hogy eszébe jusson, mit álmodott néhány perccel előbb - s végre hirtelen eszébe jut. Most jött csak rá, hogy órákig mászkált a körúton, boltokban vásárolt közben -, a széken csomagok hevertek mellette - emberekkel beszélt, hangosan hadonászott. Valahol mintha veszekedett volna is. Aztán bejött ebbe a kávéházba - de miért is jött csak be ebbe a kávéházba? Ide ő nem szokott járni. És hirtelen nyomasztó szorongás fogta el, az ismeretlen ablakok és ismeretlen pincérek láttára. Majd egyszerre felderült, eszébe jutott az "egy-kettő-három", amit délelőtt kifundált. Annyira jó kedve lett, hogy dúdolni kezdett, és zsebre dugott kezekkel nézte a főpincért. A főpincér is nézte őt, és valami furcsa volt az arcán. Ettől zavarba jött. Mi lehet az oka? A fia jutott eszébe és egy levélszekrény. Ellágyult, nagy melegséggel gondolt a fiára, és félhangosan szólt maga elé: "Az én édes fiam szeret engem. Az én édes fiam úgy szeret engem, mint fiú apját szereti az emberiség történetében." Elmondta ezt, és megdöbbent szavainak ünnepélyes nagyszerűségétől: - egy pillanatra szinte megszédült, hogy ilyen nagy dolog az ő eszébe juthatott. Igen, az emberiség, mondta még egyszer, mélyen megindulva - és hogy ő erre nem gondolt! Igen, a szeretet és az emberiség.

Egy, kettő, három - mondta, és megint ránézett a pincérre. Szegény pincér, ő nem tudja, mi az emberiség. Egyszerre forró szeretetet érzett a pincér iránt, majdnem könnyek gyűltek a szemébe, és már kinyitotta a száját, hogy megmagyarázza neki. De aztán mást gondolt.

A szeretet, beszélt magában, az emberek szeretete: ez az emberszeretet. Ó, és ő erre nem gondolt! Talán ezért volt minden szomorúság és rosszaság eddig - ó igen, mert ő csak magára gondolt eddig és nem a szeretetre. De ma reggel, ma reggel, mindenre rájött. "Egy-kettő-három", ez mindent megcsinált. Most egyszerre oly világosan érezte, hogy szinte szemét kellett behunynia a nagy fényesség előtt. Úgy jött, hogy eddig homály és sötétség volt minden és valami gomolygó fuldoklás ennek a sötétségnek a fenekén. De most egyszerre kiderült. Ezentúl a szeretet mindent megmagyaráz, és ezzel új élet kezdődik az ő életében. Csak úgy száguldoztak most a gondolatok zakatoló fejében, keresztül-kasul, szédítő sebességgel és mind tömegesebben. Egyszerre, minden átmenet nélkül, Krisztus jutott eszébe, és erre így szólt: "Igen, Krisztus és az emberszeretet. Szeretni, szeretni, szeretni kell az emberiséget, a szegény, szegény, édes, édes, édes emberiséget, szép, barna emberiséget. Ó, le kell borulni az emberiség előtt! Íme, ezért szenvedtem és gyötrődtem eddig, mert ezt nem tudtam. Mert mindig magammal törődtem csak, befelé fordultam, egzekváltam magam. Önmagamat emésztettem, nem volt kívül semmi, amibe kapaszkodjam. Most azonban boldog és tiszta emberszeretet következik - és új élet, ennek az érzésnek harmóniumában - ó, harmónium!"

Igen, új élet! - Új élet! Új élet! - ujjongott - aztán hirtelen újabb nyugtalanság fogta el, hogyan fogja ő mindezt megmagyarázni tudni nekik? Lángoló vágyat érzett, hogy megmagyarázza valakinek, milyen új élet kezdődött, s milyen más lesz ezentúl a világ.

Az ajtóban rászólt a pincér, hogy nem fizetett. Ránevetett a pincérre, és reszkető kezekkel adott át egy koronát. Most olyan könnyű volt minden, s még meg is jegyezte magának, hogy az ilyen nagy mámor, mely egy új igazság születését kíséri, nagyon hasonlít a részegséghez. Igazán, a vér fejébe szállt, s egy kicsit tántorgott is.

Esteledett.

Ködben gomolyogtak a lámpák, egymás után gyúltak ki a kirakatok - távol, a Váci körút végén egyenkint ragyogtak fel a sósborszesz-reklám betűi.

Hm. Most mit tegyek - szorongott egy percig.

Bemegyek a kávéházba, és beszélek valami szerkesztővel. Valami nagyon okos emberrel kellene beszélni. Hiszen ami ezután következik, gyorsan és energikusan történik majd, s minden kiviláglik. Valami szerkesztővel kell beszélni. De gyorsan, mert a halántéka ijesztően lüktetett.

Azért, aránylag egész nyugodt vagyok - mondta egy perc múlva. Hangosan mondta.

- Parancsol? - kérdezte a pincér.

- Feketét - mondta könnyedén, és magában örült. A pincér nem vehet észre semmit, gondolta, mert íme, könnyedén és elegánsan rendelte a feketét, mintha semmi se történt volna. Elhatározta, hogy most nagyon fogja figyelni magát, hogy könnyed és elegáns legyen.

Felhörpintette a feketét, és magában dúdolt valamit. Majdnem elnevette magát izgalmában, úgy örült, hogy a pincér nem vett észre semmit. Ingerlő vágya támadt, hogy még egyszer bebizonyítsa ezt a pincérnek. Átült egy másik asztalhoz, és odaszólt a pincérnek.

- Feketét.

Felnézett, és észrevett két embert, akik a középső asztal mellett álltak, és őt nézték. Egy pillanatra megzavarodott, aztán valami keményet érzett a szívében.

- Aha - mondta -, már figyelnek. Annál jobb.

Szembenézett velük. A halántéka vadul lüktetett. Összeszorította fogait, és rájuk nevetett. Egyszerre rájött, hogy az egyiket ismeri. Hiszen akkor rendben van.

- Szervusz, Svarc! - mondta hangosan. Mikor látta, hogy az nem nevet, megharagudott. Én itt ebbe a kávéházba otthon vagyok, lihegte magában, itt végre nem lepődhetnek meg, hogy bejöttem. És nekem jogom van feketét inni.

- Szervusz, Svarc! - mondta még hangosabban, és az asztalra ütött. Több ember felállt. Vállat vont, felállt és a fogain keresztül fütyörészett. Zsebre tette a kezét, és átsétált a biliárdterembe. Csak azért is jókedvem van, gondolta. Ha ezeknek nem tetszik, fulladjanak meg. De én már rájöttem, hogy lehet az embernek jókedve. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három.

Egészen az ablakig ment. Érezte, hogy az arca elvörösödik. Kinézett az ablakon: tovább dúdolta az előbb elkezdett orfeum-kuplét, és dobolt az üvegen. Aztán lassan megfordult, és szembekerült az ajtóval.

Egy csomó arcot pillantott meg, mind feléje volt fordulva: az emberek álltak és összetömörültek az ajtóban.

Most egy pillanatra elcsudálkozott. Mi ez? Történt valami?

Kinézett az ablakon, hogy talán odakint van az a valami. Aztán megint az ajtóban állókra meredt. Nyugtalansága csak percig tartott.

- Ahá, az új élet! - jött rá hirtelen. - Megtudtak valamit.

És nyugtalanságán keresztül izgalmas örömet érzett.

Végre meglátta a szerkesztőt. Ott állt a többiek közt. Egyenesen feléje tartott.

- Alászolgálja, szerkesztő úr - szólt könnyedén, kicsit rekedten. - Na, nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Sok a baj, mi, sok a baj, a kis újságírókkal, mi, hehe?

Ez jó volt, hogy ilyen elfogulatlan vagyok, nyugtatja meg remegő és riadt idegeit. Egészen közel lépett, és megveregette a szerkesztő vállát. Ez még nem elég, villant át agyán, úgy látszik, nem ismert meg, meg kell mutatnom, hogy szeretem őt.

És hirtelen átölelte a szerkesztő nyakát, és fejét mellére hajtotta. Behunyta szemét, és végtelen lágyság töltötte el. Érezte, hogy forró könnyek gyűlnek szemébe a szeretettől. A rettentő káosz mintha oszladozni kezdett volna, és pihegve sírni kezdett.

Most sűrű felhőket látott maga előtt s távolban hunyorgó tüzeket. A tompa és ijesztő hegyek felől vörös lángok csapkodtak. Ferde, acélkék felhők mögött három keresztfa állott: a Golgota. Felette narancssárga az ég. Krisztus feje vonaglott még, és szemében mérhetetlen fájdalom és szeretet.

Felemelte könnyes arcát: a szerkesztő ott állt még, és csitította őt. Körülöttük ember ember hátán, tolakodó és kíváncsi arcok.

Ezek megijedtek, gondolta, ám hadd ijedjenek meg. Ijedjenek meg még jobban. Összevicsorította fogait, és felrántotta szemöldökét. "Bá!" mondta, és rémülten érezte, hogy csakugyan megijedtek. Ekkor halálos rémület szállta meg, mikor észrevette, hogy csakugyan megijednek. Eleresztette a szerkesztőt, és botorkálva indult meg, elfordított arccal. Utat engedtek neki. A karzat felé indult. Tántorgott. Valami suhogást hallott. A karzatról hanyatt-homlok rohant le egy csomó asszony és fiatalember, amint ő lassan felfelé ment a lépcsőn - és ő gyötrődve próbálta eltalálni, hogy azok hová rohanhatnak és miért? Valami baj lehet odalent, nyugtatta meg rémülettől zakatoló szívét, valami nagy, nagy, nagy baj lehet. Ó, valami borzasztó, rettenetes baj lehet, amitől azok úgy megijedtek. Ó, valami rettenetes, feneketlen sötétség lehet, valami förtelmes szörnyeteg, görbe karmokkal és tátongó szemekkel.

Felért - a karzat üres volt - feldobott székek és asztalok -, egyetlen lélek se az oszlopok között... No, mi az?... döbbent meg hirtelen - na mi az, mi az, mi az?

- Pincér - mondta rekedten és vadul dobogó szívvel és fenyegetően -, pincér, feketét...

Érezte, hogy feketét kell kapnia, hogy ki kell őt szolgálni, hogy akkor elmúlik ez a lidércnyomás. Ha ő okosan viselkedik, és feketét kér, elfogulatlanul feketét kér, akkor még minden jóra fordulhat, és az a szörnyeteg nem jön ide föl.

- Pincér, feketét...

De rögtön megbánta, érezte, hogy egy fokkal hangosabb volt, mint kellett volna, nagyon hangosat kurjantott - és most halkabban tette hozzá "feketét". És leült a rács mellett egy székre. A lábai remegtek és táncoltak.

Lenézett.

A földszinten embertömeg hullámzott, megszámlálhatatlan arcot látott, odaszorongtak az alsó rács mellé. Ő egyedül ült a karzaton, a rács mellett, egy széken.

De mi ez, mondta ekkor magában kimondhatatlan aggodalommal, de hát mi történt? Miért nem szól senki hozzá, és miért nem mondják meg neki, hová bújt az a szörnyeteg? Talán a pincébe bújt vagy az oszlopok közé. Vagy itt, a karzat alatt van, vagy felmászott ide, és most az ő asztala alatt terpeszkedik - és azért nézik őt úgy? Jaj, vagy talán felkúszott őreá, és most az ő arcán fekszik, és az ő szemeiből fecskendezi ki rettentő pillantását...? Nem, nem, nem.

Nem, nem, meg kell nyugtatni őket, mert szörnyű, szörnyű dolog történhetik. Miért nem jönnek azok közelebb? De hát mi történt, az istenért? Felemelte a kezét, és halálosan meghökkent ettől a mozdulattól: nem emlékezett rá, hogy ő fel akarta emelni a kezét - a keze magától emelkedett fel az asztalról. És érezte, hogy most több ilyen mozdulat következik majd - feláll, járni fog, vagy nekimegy valaminek, vagy beszélni fog, egy perc múlva, vagy mindjárt -, és mindezt ő nem akarja, és mégis meg fog történni. Talán mégis álmodok, villant át rajta egy pillanatra a hiú és vacogó remény. De már nem hitte.

Gyorsan, gyorsan, nógatta magát ugyanakkor. Gyorsan, gyorsan, beszélni, cselekedni, hogy lássák, ébren vagyok. Most görcsösen erőlködött, hogy miről beszéljen. Valami általános téma kellene, amit mindenki megért: amiből mindenki rögtön látja, hogy minden rendben van, és hogy neki semmi titkolni valója nincs.

- Uraim - mondta hangosan -, a szocializmus vezet minket a liberalizmus felé. Éljen Vázsonyi!

Mialatt ezt mondta, belül kínosan s rémülten tolakodott fel a kérdés: hogy kerültem én ide, és most mit csináltam? Mi történt? De nem jutott eszébe, hogy mi történt. Annyi azonban bizonyos volt, hogy most már folytatni kell, ha elkezdte.

- A szocializmus, uraim, az egyetlen megoldás, uraim...

Hadonászott, egyszerre, mintha villámcsapás érte volna, eszébe jutott.

- Uraim! - ordított bele a gombolyagba. - Uraim. Az emberszeretet! Miért nem szeretik egymást az emberek? Uraim! Én szeretem az emberiséget! Én szeretem... Új élet... Uraim... Emberiség... Új élet... Egy-kettő-három... És új élet fakad... Ó, szeretni, szeretni kell az emberiséget... ó, végtelenül szeretni kell az emberiséget!!... Édes, jó emberiség!...

Örvény gomolygott, az oszlopok ferdén és keményen merevedtek meg. Kitárta karjait, és úgy maradt: az emberszeretet fenséges gondolata töltötte be egészen, mint Krisztust a hegyen. Csak a szívében nyöszörgött és szűkölt még egy riadt kisgyerek, és menekülni próbált, ki innen, ki ebből a rettenetes kávéházból - valahol az asztalok és székek között, kúszva, négykézláb, hogy senki ne lássa, eltakart szemekkel, ki a boldog, napfényes szabadba és futni, futni... Ki innen, e gyűlöletes és gonosz és részvétlen arcok közül, ki ebből a szörnyű kávéházból, ahol rögtön minden összeomlik, és valami bűzös feketeség marad csak... ki innen, menekülni a kötelek elől, amik mindjárt kezére csavarodnak, és hátracsavarják karjait... ki innen, ahol mindjárt betömik száját, és egy sötét odúba dobják, hol bőr van a falakon, melyeknek acsarkodva s vért hányva dühében, dobja majd neki megkötözött testét, hogy harapja és marja a falakat... hogy füleit letépje, és felszakítsa száját... hogy belemarkoljon agyába, s összerázza - agyába, mely elárulta s elhagyta őt... s mely megdermedett az Iszonyattól...

Nyögve és tántorogva állt fel - már késő volt. Két kéksapkás ember közeledett. Az egyik melléje lépett.

- Mit akarnak? - kérdezte, és halálos fehérség öntötte el.

- Jöjjön velünk.

- Hová? - kérdezte. A hangja kongva verődött neki fülének. - Nem megyek. Ne nyúljon hozzám. Agyonverem.

- Jöjjön, mert megkötöztetem.

- Nem, nem - szűkölt magában az őrült -, valamit tenni kell... csak ne kötözzenek meg... csak ne kelljen verekednem... Csak mehetnék így, nyugodtan... Csak ezt legalább... Csak mondana valamit, hogy mehessek... nyugodtan... Csapna be... Mondaná, hogy csak sétálni visz... hogy ne kelljen verekednem... ha már odavisznek...

Halványan elmosolyodott.

- De csak sétálni megyünk? - mondta mosolyogva.

- Igen - lepődött meg a mentő, hogy kisegítették. - Csak sétálni. Majd kocsiba ülünk.

És nyugodtan, békésen vonultak el az összecsődült tömeg sorfala közt.

 

BALLADA A NÉMA FÉRFIAKRÓL

A hajó, kissé ferdén oldalt fordulva, egy hegy oldalában fekszik, úgy, ahogy megérkezett. Jobb oldala, a visszahajtott kéményekkel, nekidőlt a hegynek, fedélzetéről ledőltek a padok. Esteledző, zöldes derengés árad szerte. A parancsnoki híd közelében, az egész felső fedélzeten, egyetlen ember maradt csak, a parancsnok. Kék ruhájánál fogva beleakadt a korlátba, és most előretámasztott testtel kifelé mered, arca kevéssé lehajtva, mintha a talajt kémlelné. Nyitott, kék szemei előrenéznek a derengésbe. Dombos, sárgásbarna síkság terül el előtte, a láthatár szélén szaggatott, fantasztikus hegyek violáznak, a középső hegy ormáról kavargó tajtékörvény kígyózik a zöld magosságba, pöfögve löki ki magából a tajtékot. Jobbra olívzöld korallerdő sötétlik a sziklák alatt, alatta nyugalmas, ezüstös lap: a higanytó. Az a lejtő, ahol a hajó megállt, szelíd eséssel egy sötét meder felé lapul el, abból már semmi se látszik, csak néha villan fel benne valami cikázó, vörös fény. A parancsnok tekintete mintha e mélység felé fúródott volna, mintha az utat keresné, melyen haladniuk kell, tovább, ha itt se nyugodott meg végleg ama sebzett óriás, akit az ő kezére bíztak. Jobb keze könnyedén pihen egyik zsebében, mintha távcső után kotorászna.

Háta mögött az ötödik kémény tetejéből hosszú, tarajos kígyó mászik kifelé, és lomhán végignyúl a kürtő falán. A villódzó vízben cikáznak a halak és medúzák: bizonytalan körvonalú tömegek gombolyognak távolabb, szétnyúlnak, összehúzódnak, buta fejjel nekilódulnak a víznek, és feketén tűnnek el valahol, valami bíborló sötétségbe. A hajó rengő spongyahegynek farolt neki, és ebből a spongyából ezer meg ezer halvány fényesség szökött ki, apró kék lángocskák, a sötétség beálltával ezek mind fényesebbek lesznek, mint a csillagok. Mindez örökös némaságban.

Egy tátogó félszegúszó nekilódul az ablakoknak, megáll, és kerek szemei kidüllednek. Egy csomó férfi áll az ablakok közé gyömöszölve, szájukat az ablakra tapasztják. Néhány katona közöttük, uniformisban. Az alsó fedélzeten is, egy sarokban, csomóba állnak a férfiak: szorosan, egymás mellett, mintha valamin tanácskoznának. De mozdulatlanok és némák. Néha meggondoltan, lágyan egy-egy kar emelkedik, amint a medúza átszeli a szoba zöldjét. Többen átölelik egymást. A norvég író egy csoport fölött lebeg, fejét befúrta a tető sarkába, arcán kérlelhetetlen szigor és határozottság. Szemeit keményen lehunyta. Egy matróz fejére támaszkodik.

Keresztbefont karokkal egy elegáns, szakállas férfi mosolyog: fogai kilátszanak. Ajkán még ott vannak szinte a szavak: "Uraim, ne tolakodjunk. Engedjék az asszonyokat, az asszonyok mehetnek!" Más arcokon vad düh és tajték. Egy-egy buborék tolakszik néha még a sápadt ajkak közé, kigömbölyödik és száll. Aztán csönd. A halak némán tátognak s kígyóznak a szobákon keresztül.

Éjfélben elsötétül a sárga fény, s valami vöröses sugárzás ködlik fel ama mélységből. Ezek a világító algák. Az öt néma kémény hosszában egy-egy vörös csík vibrál végig, a korallerdő sötéten vörösödik el, most a higanytó is, és vöröslő alakok mászkálnak a partján. A parancsnok jobb keze még mindig zsebében, balja kissé lejjebb csúszott a kormánykerék küllői között. Szemeiben két vörös pont gyulladt ki.

Éjfélben muzsikaszó hallszik, s a libegve alvó halak összerándulnak. Harmadik éjszakája már, hogy a víz idehozta ezt a zenét: mindig gyengébben hangzik, de még kivehető a lágy dallam, egy keringő melódiája. Hegedű és zongora kavarta össze a hangok olaját, úszik a vizek felett, s idáig szivárog. Messze fönt a magasban, a zöld harang felett, úszik egy hajó, úszik és távolodik, és húzza maga után a hang-uszályt. A hang nekilibben az ablaknak, és besiklik a fedélzet alá. Egy halk hullám verődik a fülekbe, s a nyelvek alá tolakszik, hogy felemelje a nyelveket. De némák maradnak.

És a hullám beszél, s fültől fülig szalad.

Sorrento... Sorrento...

Halljátok, néma férfiak... Sorrento felé megyünk a kék levegőben, Sorrentóban virulnak a narancsok. Nincs semmi veszély... a bárkák szelíden siklottak el az örvény mögött, és az asszonyok hamar magukhoz tértek.

Sorrento... Sorrento...

Egy kicsit megijedtünk, mikor a vészharang kivert csipkés ágyunkból, s fehér ingecskékben szaladgáltunk a félrebillent fedélzeten... Egy kicsit megijedtünk, mert éjszaka volt és sós a vízszag... és nedves lett a cipőcske...

Sorrento... Sorrento...

Egy kicsit megijedtünk, és szepegtünk is... De ti nem sokáig hagytatok szepegni, ti kedves, néma férfiak... ó, mi mindenkor megbíztunk a ti nemes szívetekben... "Az asszonyok a mentőcsónakba!" - hangzott a parancsnok szava, és maradtatok mosolyogva a hajón, és némán néztetek utánunk, és mosolyogtatok, amint lassan tűnt el a lámpasor, egyik a másik után... Részeg és mámoros mosoly ült néma ajkatokon... bizonyosan tetszettünk nektek ingecskékben, a borzongó hajnali levegőben... Ugye, szépek voltunk?...

Sorrento... Sorrento...

Csak egy pillanatig voltunk megijedve... Csak egy pillanatig hittük, ó nemes és néma férfiak, hogy most aztán nem használ a csipkés ingecske és púderes arcocska... hogy most aztán kiderül, milyen rongy és szemét gyámoltalan kis mosolyunk és ravasz kis harisnyánk és ravasz kis szerelmünk, a ti végtelen szerelmetekhez képest... hogy most aztán kiderül, hogy nektek kell élni, az erőseknek és igazaknak és mélyeknek..., s hogy most aztán nincs bók és gyöngédség, és úgy löktök vissza a vízbe minket, mint a haszontalan és sivalkodó kismacskákat... Mert mi így tennénk veletek, ha erősebbek volnánk... és így teszünk veletek ott, ahol erősebbek vagyunk, titokban... Csak egy pillanatig voltunk megijedve...

Sorrento... Sorrento...

Aztán jött a vezényszó: "Asszonyok a mentőcsónakba!" - s mi hanyatt-homlok szaladtunk... Ó, mi mindig bíztunk a ti lovagiasságotokban, néma férfiak... hiszen tudjuk, hogy ti még emlékeztek a tizennyolcadik századra, amire mi már alig emlékszünk... és mi ismerjük a ti csinos szonettjeiteket, és mi mosolyogva fogadjuk el a helyet, ha felálltok a kocsiban, hogy leülhessünk... Azt egy percig nem hittük, hogy az élet kocsijából is kiszálltok, hogy mi leülhessünk... hogy eddig terjed...

Sorrento... Sorrento...

Ó, köszönjük a gáláns ajándékot, néma férfiak... Oly szép az élet! Most megyünk Sorrentóba, ahol narancsfák virulnak és szenvedélyes olasz fiúk... Oly szép az élet... De mi mindig szívesen emlékezni fogunk rátok, néma férfiak, amiért oly kedvesek voltatok... nem felejtjük el, milyen nemesen adtátok oda, ami a tiétek volt... és hogy nektek köszönhetjük a forró, kék életet itt és Sorrento narancsfáit és a szép olasz fiúkat... Messieurs! Uraink! Néma férfiak! Egy könnyet ejtünk el értetek szép szemeinkből: ugye, örültök ennek? Odalent, a mélyen... De milyen mélyen lehettek most... Mi kihajolunk a bárkából, és keresünk titeket, a víz alatt... de a vízlap gáláns és enyelgő, és csak a mi arcunkat veri vissza... Halljátok?

Sorrento... Sorrento...

Így imbolyog a hullám egyik férfitól a másikig, s nyelvüket emelgeti, de ők nem felelnek. Éjfélben fokozódik a vörös fény. A parancsnok feje figyelmesebben lendül előre, s keze görcsösen ráfeszült a kormánykerékre. Néhány férfi, odalent a hajófenéken, mozgolódni kezd: püffedt arccal emelkednek, s libegve szállanak feljebb. A felfelé fordított szemgolyók rimánkodva keresik a magasságot, karjuk könyörögve nyúlik ki. De a parancsnok kemény tekintete visszainti a nyugtalankodókat: "Maradjatok csak!"

Maradjatok és bízzatok meg bennem, ki idáig vezényeltem a ti hajótokat, a néma férfiak hajóját. Azok a tengerek odafönt nagyon könnyűek és libegők voltak, mi bátran és szótlanul kerestünk szilárdabb talajt a mélyben. Nem tetszik nektek ez a sűrűbb elem? Nem tetszik nektek ez az új fény s e rejtelmes lények, egy új élet hirdetői? Itt a mi helyünk, a mozdulatlan mélységekben s a halálban, melynek felszíne alá nem mehetünk velük, csak némán és egyedül, mi, kik odafönt gondoltunk rá, hogy mi lehet mögötte, s mit kaphatunk cserébe az ő életükért. Ide csak nélkülök jöhettünk, csak nélkülök és csak mi s az a muzsika, melynek szavára nincs mit felelnünk, s melynek dallamát itt érthetjük csak meg igazabban, mint azok, kik szavakat adtak ennek a zenének.

Maradjatok csak.

 

AZ ÜTKÖZET

Most a hegyekbe visz fel az ördög. Esteledik... már véres az ég. Van-e itten ennek mellettem egy korty a kulacsában? Kérnék tőle, ha olyan rettentő csúnya szemei nem volnának. Valami földmívelő lehet vagy kubikos. Nem, mégse szólok hozzá: nem, mikor az imént kértem, igazítsa meg a szíjam, rám mordult, és fokhagymát lehelt felém... Meg kellett volna kötni ezt a szíjat, reggel belém vágott... véres a vállam, azt hiszem...

("Kettős sorok - balra át!!... jobbra kanya-rodj!!")

Ne káromkodj má', testvér, az isten áldjon meg, dögölj meg, ne káromkodj. Az a keserves isten, az a keserves, majd ezt a napot is megelégeli, testvér. Majd átmegyünk a hegyen... aztán majd fújnak... ugye, fújnak... aztán majd dögölhetünk... aztán majd leszedhetem ezt a véres szíjat, és megdögölhetek én is, veled együtt, testvér. Ha még két órát megyünk, akkor úgy is jó lesz azért... akkor nem bírom tovább, milyen jó az, hogy akkor úgyse bírom tovább. Akkor szépen megállok, lefekszem...

("Század - lépést - válts!!... Balra kanya-rodj!!")

...akkor szépen megállok majd... de pont két óra múlva... nyugodtan lefekszem majd a fűbe... a lábam kinyújtom... a fejem ráteszem a bornyúra... és elalszom... és akkor rúgnak majd... és belém lőnek... és milyen jó lesz akkor... hogy akkor már lőhetnek, élessel... ugye, kubikos pajtás, mert aki úgy elaludt, az már nem katona többé... ugye, testvér, aki meghalt, az má' nem katona... Ugye, testvér... Te drága, csak olyan förtelmes ne volnál... és ne bűzlenél úgy, testvér... katonatestvér...

("Harmadik század - állj!!... Brigád in-dulj!!...")

Indulok már, kapitány úr, hogyne indulnék... Nem látunk mi már németet ma, azt tudom. Megyünk a németbe... bele ám, a keserves nyavalyába. Itt a hegyek előtt rajvonalba kellene fejlődni, ha az őrszemek láttak volna valamit... De azok nem láttak semmit. Nieder! Le a földre, a földre!

("Négyes sorok - jobbra át!... Század, lépést - válts!!")

De csúnya arcot vág az én kubikos barátom... Hazagondol. Valami falura, ahol most esteledik... az öregek pipáznak a házuk előtt... ó, szép lehet.

("A monori kikötőben van egy öreg hajó,
Annak is a kötelében egy fehér lobogó,
Fújja a szél, fújja,
Hazafelé fújja,
Harminckettes öregbakák mennek szabadságra.")

Talán velük kellene énekelni... nem érezném annyira... Hallod-e, kubikos barátom, én is hazagondolok. Most gyúlnak fel az ívlámpák a körutakon... A kávéházak előtt kéksávos redőnyök... most olvassák az esti lapokat, és várják a híreket. Néhány lüszterkabátos fiatalember ül a teraszon, cigarettáznak. Az utolsó táviratokról beszélnek... Csapataink Oderbergig nyomultak előre. Holnapra ütközet várható... a Vág völgyében négyszáz ember esett el... a katonák...

("Szakasz, vi-gyázz!!... Kettős rendek - jobbra - nézz!!...")

Lent a korzón sétál az egyetemi ifjúság. Selyemköpenyes nők... nagy kalapok, napernyők. Mióta is nem sétáltam már? Milyen furcsa... azok jönnek-mennek... megállnak... benéznek egy utcába... meggondolják magukat, befordulnak. Egy kirakat megtetszik... egy virág... a parkban... megállnak előtte és nézik... Jó volna hátrafordulni most és megnézni mögöttem az eget. De nem szabad. Nem szabad megfordulni. Balra nézz.

("Vi-gyázz!! Kettős rendek - balra át!!")

Hát aztán, kubikos testvér, ez így van. Mert ők ugye, sétálnak, jönnek-mennek, selyemköpenyük suhog a szélben. Tudod-e, miért sétálhat a cudar cibil? Te bizony nem nagyon tudod, úgy látom a képeden. Hát én majd megmagyarázom neked. Azért sétálhat, mert mi itt vagyunk helyette, és vigyázunk rá, nehogy baja essék. Tudod-e, kubikos testvér, mi az, hogy: társadalom? A társadalom azok a lüszterkabátosok meg a selyemköpenyesek. Azokat fenyegette meg a német - megijedtek. Ide küldtek minket, hogy ne engedjük, mert ők sétálni akarnak és cigarettázni a kávéházakban. Hát mi nem engedjük, ugye, testvér, dögölj meg. Dögölj meg, testvér, ugye, mi eléjük álltunk: ide üss, német, ha mersz. Éppen mi: mi ketten, te meg én, kubikos. Mi ketten. A társadalom félt, és szája begörbült ijedtében - jaj, piszkos német, még mellbe vág, összetépi a lüszterkabátot, két ijedt tenyerét kinyújtotta hát, és téged, kubikos testvér, meg engem maga elé állított, páncélnak: - ezeket verd, német, ne engem. Mi vigyázunk most rá, ugye, hős katonák. Mi nem fordulunk meg, ugye, testvér, megyünk előre, a hazánkért - meg ne fordulj, kubikos, mert hátba vág a káplár. De jó vitéznek lenni, hősnek lenni, kubikos testvér. Igazi csoda, hogy ezt megengedték nekünk. Ők, a kis szerények... ők, a szelídek... ők, átengedték nekünk a dicsőséget... a hősi halált... milyen szerények voltak... Mi védjük a nőket, testvér, meg az anyákat... ide lőj, német, ha mersz... Mi védjük az ők feleségét... mi védjük most más feleségét... más feleségét, a muskátlis ablakok közt, alkonyodó szobákban.

("Harmadik század - állj!!... Század, rajvonalba fejlődj!!")

Az én vállamat éppen úgy szorítja, mint a tiédet, és méghozzá az enyém véres. Itt, ezen a helyen, ahol a szíj csúszik. Egy-kettő,... egy-kettő... egyet csúszik föl... egyet le... egyet föl... egyet le... ott, ahol véres. Ne káromkodj... nem bírom ki... inkább a halált...

("Első raj, állj!! Föld-re!")

Ott, az erdő mögött esik, emitt meg süt még a nap. Szivárvány lehet most valahol a hátunk mögött... de jó volna megfordulni, hadd látnám a szivárványt. Egyszer még jó volna szivárványt látni... csak egyszer... Szép, piros szivárvány... elmúlik, testvér, és mi nem látjuk soha többé... Szép, haszontalan szivárvány, halavány... De a katonának nem szabad azt nézni, testvér. Nem való az semmire, testvér. Jön a német.

("Irány - jobbra a hegy! Fegyver - láb-hoz!!")

Jeleznek valamit?... Mi az ott, odaát? Az őrszemek láttak valamit. Elöl már szétfejlődtünk... az erdő mögött lehet valami... Ne nyugtalankodj, testvér, ne duzzogj, mint a feldühödött kutyák... majd meglátjuk, mi vár ránk...

("Távolság - ezer! Cél - előre!!")

Riadsz-e, testvér, ijedsz-e? Úgy látszik, mégis megütközünk ma. No, hős katona, mit nézel olyan ostobán? No, hős katona, katona testvér? Itt maradunk, tudod-e? Tudod-e már, miért maradunk itt, testvér? Úgy látom, pajtás, félsz egy kicsit! Már nem énekeled, hogy a "monori kikötőben". No, mért nem énekelsz a szép hajóról, testvér, a monori kikötőben? Egy golyó fültövön talál, testvér... és akkor nem menetelünk már... jó lesz-e, kubikos... Jó lesz-e nekünk? Együtt esünk el, ugye,... iderogysz majd mellém... a borjú fejemre csúszik... itt hörgöd majd arcomba a vért... és két homokos karod nyakamba esik... és átölelsz majd, mint azt a férfit az az asszony... a más felesége... akit mi védünk, hős katonák... Nem mennél előre, az első sorokba, kubikos testvér. Dögölj meg. Hogy téged találna elébb. Hogy öklével belevágna abba a szép szájadba... és betörné a sárga, ostoba fogaid... ostoba... te ostoba barom... te állat... hogy törtetsz előre... hogy törtetsz... mint a barom... te hős katona...

("Távolság - ötszáz!!!... Harmadik század - balra át! Rohamlépés - in-dullj!!")

Bal... jobb... bal... jobb... hehe, he. Lóg a nyelved, kubikos? Hát csak rohanj, te szép katona... hehe... rohanunk, mi? Hajrá! Be vígan futunk... Mögöttünk leroskad az ég... Előttünk vérzik az erdő... Fuss, kubikos, fuss... Fussunk versenyt, kubikos... No, ki lesz ott elébb?... Várnak ránk... szép asszony vár ránk, ugye,... hogy úgy futunk... Vár ám a puskatus, a hátad megett... Nem állanál meg egy percre... hallod-e, mondani akarok valamit...

("Rohamlépés - indulj!! Balra tarts!! Jobbra kanyarodj!!! Fegyver súly-ba!")

Hahó! Hallod-e!... Csak azt akarom mondani... mielőtt összeesek... Csak azt akarom mondani... hogy most harangoznak a falutokban... Templomból jönnek a lányok... Meg ezt: mielőtt összeesek...

("Század lé-pés!!... Vi-gyázz!!")

Meg ezt: hogy el ne felejtsem... hogy lássam még utoljára... Most asszonyok jönnek a partra... a tenger tajtékzik... a fürdőkabinok vöröslenek a fényben... Hallod-e, kubikos? A távol tengerek partjain... most asszonyok fürdenek... fátyolruhájuk testükre tapad... kijönnek a partra, és a homokba végigfeküsznek... Láttál-e már ilyet? Vörös fürdőruhák... karjuk a fejük alatt... és egy férfi közeledik... egy cibil... rájuk mosolyog... megáll...

("Raj - menetlé-pés! Tömö-rülj!!")

Most... míg itt mi rohanunk... míg itt mi összeesünk... most jachtok futnak a tengeren... tudd meg hát, te barom. A tenger ringatja a jachtot... A fedélzeten kosárszékben feküsznek angol leányok, szőke fejek. Flanellruhás urak szivaroznak... bent, a kajütből lágy muzsika szól... Halkan beszélnek, a part elhomályosodik... édes bort hordanak körül...

("Raj - térdre!! Fegyver - kész!!")

Tudd meg hát, te barom, és dögölj meg. Most hangversenytermekben illatos asszonyok ülnek... sötét férfiszemek merengnek a pódium felé... Fájó hegedűk sírnak. Szóló... Még egyszer... még egyszer... még egyszer... akarom látni...

("Raj - fel! Irány - a domb! Indulj!!")

Most szomorúfüzek borulnak a part márványpadjaira... Nehéz virágok omlanak össze... Két árnyék csókolózik... Még egyszer, akarom... Most csendes és hallgatag erdőkben kígyózó ösvény fut a tó felé, és a tavon kígyózó fényfoltok bujdokolnak... És zene árad, messziről... és szívek áradnak túl a gyönyörtől... és lombok permeteznek a mély, meleg vizek fölé... és gőz árad az égbe... és most néma szobákban emberek ülnek, fejüket kezükbe temetve, és sírnak... sírnak szabadon és boldogan... ó, élet gyönyörűsége... ó, gyötrelem gyönyöre, ó, szabadság és gondolat mámora... és szabad levegő...

("Század - balra át!! Sza-kassz! Rajvonal - jobbra zár-kózz!!")

("Öt ember ebből a szakaszból - hozzám!! Ez a sárga ló - hé! hallod?! Mars!")

- Hát igazán, hadnagy úr? Kezdődik?... - No, kubikos... most jön a tánc. Majd vigyázz, rám ne ess, kubikos. Dögölj meg... lóg-e a nyelved?... Észre ne vegye a hadnagy úr, hallod. - Megyek már, hadnagy úr... Nagyságos hadnagy úr... Szép hadnagy úr... Nagyságos hadnagy úr... Szép hadnagy úr... Hát akkor most már nem bánom, hadnagy úr. Érti-e? Nem bánom. Itt, a kubikos mellett... itt fordulok fel... itt akarta az Isten... az a keserves isten az égben, aki idetett engem. Csak bele az ágyúba, hadnagy úr... dübörög már, csak bele, mi kettőnket... engem, meg a kubikost...

("Roham!!... Ötszáz méter - egyenes!! Mars!!... Második raj - le!! Első raj!!... térdre!!... Előre!!... Előre!!... Kutyák!!... Előre!!...")

Félsz?! Te kutya, te barom. Te büdös paraszt! Te félsz? Hát idenézz... én is csak olyan sár vagyok, mint te... idenézz, én nem félek! A cudar isten nem engedi, hogy féljek! Hős katona, te komisz paraszt! Itt döglünk meg - hadd éljen a cudar, a cibil! Hajrá! Hajrá! Ordíts, paraszt!

("Öt ember - oda, a dombra!!... Fel!... Fel!... Nem mentek?!... Káplár, lelőni, aki nem megy!... Fegyver - kész!...")

Hajrá! hajrá! Megyek, káplár úr... ne hátulról, csak hátulról ne... brrr, azt nem szeretem... Vacogsz, te kutya... te kutya fogaim... vacogtok... Ember... emberméltóság... éljen a társadalom!

("Első raj - le!... Állj!... Álljatok meg!... Le... a földre!... Takarás!!... Takarás mögé!... Jobbra tarts!!...")

Most... most, hadnagy úr... Nagyságos hadnagy úr... itt... itt... Hadnagy úr, isten vele... Hadnagy úr... isten vele, szép hadnagy úr... látja-e... ott... most látom ám... most ölelik a szeretőmet... egy sima ficsúr... homályos szobába... a függönyöket behúzták... és muzsikát duruzsol a fülébe... a szeretőmet, a ringyót... a gyáva cibil... a rongy... Pajtás... töltényt.

("Tűz!... Tűz!...")

Pajtás... töltényt... az enyém elfogyott... Hadnagy úr... áldja isten... maga megmenekül... menjen haza... és ölelje meg a szeretőmet... a magáé... magának adom... Pajtás... töltényt...

("Tűz!... Tűz!... Tűz!...")

 

Találkozás egy fiatalemberrel

 

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

Jókedvű voltam, sok mindent elfelejtettem, körülményesen meggyújtottam a szivarom, és nekivágtunk az Andrássy útnak. Én szép és drága feleségem mosolygott rám a fátyol alól, én szép kedvesem, aki, íme, szeretett, és megengedte, hogy szeressem.

A fiatalemberrel a Duna-parton találkoztam, hat óra felé. Elment mellettünk, már alkonyodott akkor, nem vettem észre. Már húsz lépésnyire lehetett, mikor hátulról megpillantottam. Egyszerre elhallgattam, és zavart nyugtalanság fogott el. A karcsú derék egy rakodóhajó hátteréből vált ki élesen, de mégis, azt hiszem, a lépéseiről ismertem rá. Kicsit kopottak a ruhák. A kezében széles füzetet vitt. Tizennyolc vagy csak tizenhét éves talán... még haboztam, nem mertem elhinni... el akartam fordulni, de egyszerre éles nyilallás vonaglott át a szívemen, és utána oly heves dobogás fogta el, hogy meg kellett álljak. Egy mozdulatát láttam meg, amint a kezét felemelte, és maga elé tartotta, ó jaj, rettenetes, ez volt a kéz, még a vágást is megismertem rajta, amit a tornateremben...

A feleségem csodálkozva nézett rám, és én hebegve mondtam:

- Kérlek... várj rám... beszélnem kell ezzel a fiatalemberrel...

És otthagytam őt és előresiettem. Nemsokára aztán meglassítottam a lépteimet. Már alkonyodott. A fiatalember nem fordult meg. Tudta, hogy mögötte vagyok. Nyugodtan ment tovább, egy hajókötélkőnél nyugodtan megállt, és a csendes Duna felé fordult s nézett át, messze a hegyek felé. Borzasztó zavarban voltam, a torkom köszörültem. Melléje álltam, hogy észrevétessem magam. Lopva a száját néztem, mely fiatalabb és keskenyebb volt még, mint az enyém. A szeme nagyobb és világosabb. Ó, ő volt az. És a füzet a kezében, a régi füzet... amit a szekrényem fenekére tettem és elfelejtettem... Nehéz, szorongó izgalom volt ez.

- Hát... nem látsz?... - mondtam végre halkan.

- De igen - mondta, de nem fordult felém.

Zavartan hallgattam. Aztán elszégyelltem magam. Nevetséges. Egy tizennyolc éves fiatalember! A találkozás különös, de fel kell találjam magam. Elfogulatlan leszek. Örüljön, hogy alkalma volt meglátni engem.

- Azonnal megismertelek - mondtam hangosan -, amint elmentél mellettem.

- Tudom - mondta.

- Hát mért nem jöttél oda? Nem vagy kíváncsi rám?

Nem felelt. Ideges lettem.

- Jó, tudom, milyen tartózkodó és gőgös vagy. De látod, ennek semmi értelme... Hidd el, rájöttem, hogy semmi értelme... Majd elmagyarázom neked... Magad is belátod majd, hogy nem maradhattam tartózkodó és gőgös... De hát miért nem nézel rám... Nézd, bajuszom van... Huszonhat éves vagyok... De furcsa vagy. Haragszol rám?

Nem felelt. A szája keserűen összehúzódott.

- Eh!... - mondtam. - Ez a nagyszerű hallgatás! Jó, jó, emlékszem már... Hát aztán? Örökké nem csinálhatja azt az ember. Né, még talán szemrehányásokat teszel. Ugyan kérlek, a nagy hallgatásod nem olyan nagy dolog... Nem látom, hogy sokat használt neked... A ruhád nagyon szánalmas, édes fiam. És sovány vagy. Már engedj meg, nem tudnék ilyen ruhát felvenni... Na, mi az! Sírj egy kicsit, kapsz egy krajcárt!

Most nézett rám először. Keményen rám nézett, a szemembe. Aztán megint elfordult.

- Sokat beszélsz - mondta szárazan.

Megsértődtem.

- Ó! Ugyan! Nagyon tökéletesnek képzeled magad. Igenis, beszélek, mert tanítani akarlak... érted? Végre, idősebb vagyok nálad... és én azóta sokat láttam... és sokat tapasztaltam... te gyerek vagy... mit tudod te...

Egyszerre elcsuklott a hangom, lehorgasztottam a fejem, és egészen halkan és zavartan mosolyogtam, és halkan és zavartan felemeltem a kezem, és zavartan mosolyogva suttogtam:

- ...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett...

Most felém fordult. Elgörbült szájjal, gyűlölettel nézett rám.

- Hol a repülőgép? - kérdezte rekedten.

Zavartan dadogtam:

- Hát... mit tegyek... feltalálták... Farman... a Wright-testvérek... nem voltam ott... De hidd el, ők is elég jól csinálták... egész jó, aránylag... lehet vele repülni...

- Látom - mondta gúnyosan. Aztán megint rám nézett. - Hol az Északi-sark?

Lesütöttem a szemem:

- Valami Peary elérte... Kérlek, hát nem volt időm... te tévedtél... nem lehet mindent... én akkor az egyetemre jártam...

- Úgy - mondta.

Aztán:

- Hol a büszke és szabad Magyarország?

- Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell.

Hadarni kezdtem:

- De látod... azért én igyekeztem... hogy legyen valami abból... amit neked, megígértem... írtam ám. Elég jó dolgokat írtam... Nézd meg csak kérlek a kirakatokat... a nevem ismerik... jónevű vagyok... ahogy te akartad... és az emberek eléggé tisztelnek... És látod, könyveket is írtam... ahogy te elgondoltad... nézd csak... itt van egy... elég jó...

Idegesen kapkodtam ki a zsebemből egyik könyvemet, amiben humoros rajzok és novellák vannak, és mutattam neki.

- Nézd csak... elég jó...

Egyetlen pillantást vetett csak a könyvre, nem nyúlt utána.

- Igen, láttam már - mondta kurtán. - Elég jó.

Kinyújtotta a karját az alkonyodó láthatár, az elgörbülő hegyek felé.

- Hol a nagy szimfónia, a rettenetes színjáték a szürke láthatárról és a gőgös istenekről, akik ott lüktetnek és vonaglanak a láthatár mögött?

Elpirultam.

- Hát, kérlek... azt nem lehetett... Azt nem lehet három felvonásban megcsinálni... Te tévedtél... A szürke láthatárt nem tudja eljátszani egy színész... aztán rájöttem, hogy ez nem is a megfelelő műfaj... és nem is tudnék elkészülni vele... Hanem írtam erről egy csinos szonettet... egy előkelő revü hozta... és tetszett... és azóta jobban fizetnek...

Nem felelt. Komor hallgatásba merült, tekintete eltűnt a távolban. Akartam még mondani valamit, megmagyarázni, hogy milyen fiatal ő... de homályosan emlékeztem rá, hogy ilyenkor, mikor így néz, nem lehet őt zavarni. Egyszerre eszembe jutott a feleségem, és nyugtalankodni kezdtem.

- Kérlek... - mondtam - jöjj velem, bemutatlak a feleségemnek. Ó, ennek örülni fogsz. Nagyon szép asszony... értékes, nagyszerű nő... látod... és én meghódítottam... szeret engem... látod... vagyok valaki... ahogy te akartad...

Most rám nézett, és a szemében végtelen gúny volt.

- Meghódítottad - mondta. - Ugyan! Ó, milyen büszke vagy rá! Te mentél hozzá és meghódítottad!... A várkastély leszállt a hegyről, és ostrommal bevette a völgyet!... A tölgy meghódította a folyondárt, és szerelmesen körülcsavarta... Miért nem jön ide a feleséged?

Összehúztam a szemem.

- Ostoba vagy - mondtam. - Gyerek vagy. Ezek fantazmagóriák. Nincs igazad. Nekem van igazam. Én felnőtt vagyok, és megismertem az életet. Mit tudsz te az életről! Téged mindenki kinevetne!

Egészen mellém állt, a szemembe nézett. Most láttam meg sűrű és barna haját.

- Nem akartam megismerni az életet... azt akartam, hogy az élet ismerjen meg engem... Igaz, engem mindenki kinevetne, és te nem akartad, hogy miattam téged kinevessenek... De te tudod, nézz a szemembe, merj a szemembe nézni!... te tudod, hogy te vagy a nevetséges és kicsi... és hogy nekem van igazam... és hogy nem nevetséges, amit én mondok... te tudod, hogy nekem van igazam... te szegény... te kicsi... te senki... Merj a szemembe nézni...

El kellett fordulnom; a helyzet ostoba és kínos volt. Ő lassan távolodott el tőlem, aztán nem nézett többé rám, lassan, gondolkodva indult meg...

Percek múlva, halkan tudtam csak megszólalni:

- Hová mész? Maradj... - suttogtam. De nem fordult már vissza. Csak a szavát hallottam még, távolról:

- Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...

Ezeket nagyon messziről hallottam már, és a karcsú alak vékonyodott, elfolyt, felemelkedett. Még néztem, azt hittem, hogy látom, de aztán rájöttem, hogy a vörös égen egy vékony felhő lebeg csak.

A feleségem türelmetlen lett.

- Ki volt ez a fiatalember? - kérdezte.

- Egy régi ismerősöm - mondtam neki zavartan. - Kedves fiú...

- Igen - mondta a feleségem kicsit élesen. - Csak rossz modora van. Miért nem mutatkozik be? Pedig feltűnően hasonlít hozzád.

Aztán idejöttünk a kávéházba. Nehéz kedvemről lassan oszolt el a görcs.

A téma szép - mondtam magamban, felvidulva. - Versnek kicsit hosszú volna. De egy novellát lehet belőle csinálni. Röviden, szatirikusan. Ma úgyis kedd van, szállítanom illik valamit.

Papírt kértem, és rövid habozás után leírtam a címet: "Találkozás egy fiatalemberrel..."

És csak tompán fájt már a seb.

 

A ROSSZ ÁLOM

(Ebben a novellában a szerző azt akarja megírni, hogy,
mint az álomból az életbe, úgy ébredünk az életből a halálba.)


AZ ÁLOM

Álmomba csónakon futottam
És kihajoltam -
Tizenhatéves voltam
És csolnakom fehér vízen szaladt
S láttam egy várost, a víz alatt
S láttam egy erdőt, a levegőben
S láttam kísértetet, lepedőben
S távol a kék és tiszta eget
És csillagokat és fellegeket.

Én kinyújtottam a körmöm
Ezer méter hosszúra
És kapartam az eget, ugye fura?
De én látni akartam
És egy csillagot lekapartam,
De mögötte az ég kiszakadt és szétfolyt
S belőle genny és aludt vér folyt: -
S acsarkodva téptem az eget
S éreztem folyni vért, ragadót és meleget.

S ordítva felébredtem -
Hát a mellemet martam
Kiszakítottam, felkapartam
És folyt a vér -

Ne bántsatok e versemér.


    (Egy versem ugyanerről)

 

I

Én kedvesem.

Én kedvesem, elmondom neked.

Akkor negyedik éve volt házas és reggel, mikor a felesége megcsókolta, valami kényszeredettet vett észre ebben a mozdulatban. A csóknak hamar vége volt, és a felesége így szólt: Édes fiam, ma feltétlenül el kell menned a szövetkezetbe, jegyezd meg jól. És el kell menned az orvoshoz, mert megint nem tudtál aludni. Ő elment a szövetkezetbe, és elment az orvoshoz, és az orvos hosszú, furcsa dolgokat beszélt hozzá, az ő gyomráról. Aztán találkozott egy iskolatársával, aki Amerikában volt. Ettől megkérdezte, milyen a tenger, mert valamikor, tizennégy éves korában, tengerész akart lenni. Kávéházba is beült, elolvasta, mint rendesen, az öngyilkosságok és életuntak rendőri híreit. Aztán következett a fájás és sok gondolat. Aztán elment egy képtárba, hosszan nézte a képeket, még világos volt, munkavágy fogta el. Hazament, előszedte az ecseteket, és az alkonyati tájképet kezdte festeni, tájat és messze, kék hegyeket, a hegyek mögött zöldben behajló éggel. Sárgákat kevert az égbe és megint zöldeket - messze, nagyon messze akarta kitolni, túl, messze, a kék hegyeken túl, hogy aztán egy hideg és zöld csillagot festhessen az ég peremére. Kenegette a színeket, az ég kitágult, öblös lett. De a színek nem tartottak össze - a levegő merev volt és hideg a képen, és a festőt csendes, néma kétségbeesés fogta el. Három órát dolgozott egyfolytában - végre rájött, hogy ő maga se tudja, mit akar. A képtől távol leült egy székbe, tenyerébe hajtotta állát, és hosszan, hideg kínnal a szívében, nézte.

Már este lett, a kandallóban vörösen égett a tűz, bevilágította a képet, és ő egyre nézte. A hegyeket idébb kellett volna hozni. Ez a lankás föld mélyebb, sötétebb. Keresett az emlékezetében, hogy milyen színű, és egy Chopin-melódia jutott az eszébe - igen, ilyen színűre akarta festeni, mint ez a melódia. Ugyanakkor az emeleten zongorázni kezdte valaki ezt a melódiát. Kék és zöld - kobalt, okker és még valami - hiába!

Mikor a másik szobában meghallotta a felesége lépteit, egyszerre kitört rajta a borzongás, az az agóniaszerű remegés és borzalom, mely ettől kezdve, három órán keresztül, haláláig, nem is szűnt meg többé. Akkor még nem tudta, hogy még csak három óráig fog élni - most, hogy visszagondolok rá, világosan érzem, hogy az agónia már ebben a pillanatban megkezdődött. A felesége bejött, a homályban kalapját és suhogó kabátját láthatta csak - ó, én kedvesem! -, és őrült vágy fogta el. Odafönt még zongoráztak, és a szoba csaknem sötét lett.

Magához vonta feleségét, csípőn alul ölelte magához, és szájon csókolta. A csók fullasztóan erős és kábító volt, és nehéz félelem járt vele, mintha elvesztette volna a talajt. Egyszerre elemi erővel tört ki a rémület - odafönt abban a pillanatban megszűnt a zongoraszó, mintha elvágták volna. Irtózva mellbe ütötte a feleségét, ellökte magától, és mikor az ijedten, nyitott szájjal meredt vissza rá, elhalványodott.

- Mutasd csak az arcod - mondta neki rekedten.

Erővel megfogta az arcát, és maga felé fordította. Aztán elállt a szívverése.

- Ma megcsaltál - mondta a feleségének.

Ami ezután történt, arra nem emlékszem világosan. A szobában mintha kavargó vihar lett volna ezután, hosszú percekig: úgy látszik, elhomályosult az öntudata - székeket és bútorokat dobált, összetörte a tükröt, tombolt és hörgött a dühtől, mint a vihar. Az asszony - ó, én kedvesem! - bőgve és remegve szaladgált, a haja szétzilálódott, bevallott mindent, lihegett és kezével, amit megvérzett egy földre hulló vázában, remegve kapkodta magára a kabátját és kalapját. Végre elfutott, nyitva hagyta az ajtót, kifutott a házból, a szeretőjéhez.

Ekkor egy kicsit megnyugodott a festő. Betette az ajtókat, és rendet csinált a szobában. Oly váratlanul jött mindez - hihetetlen volt, szepegni kezdett, és remegett egész testében -, de nyilván ily váratlanul jön a halál - és eszébe jutott a statárium, mikor halálra ítélik az embert a katonák, és három óra múlva kivégzik.

Nagyon félt ettől a kivégzéstől. Borzasztó volt, hogy nem lát mást többet soha, csak ezt a sötét és szűk szobát, olyan volt ez, mintha zsákba varrva vízbe fojtanák: - vagy mintha sötét folyosókon futna végig, lefelé, a földbe. De meg kellett lennie. Hosszan, ájultan imádkozott. Kezébe temette fejét, görcsösen szorongatta, és megkísérelte elállítani lélegzetét, hogy talán így is sikerül. De nem lehetett, szíve rendetlenül dobogott, és sietnie kellett. Úgy látszik, akkor már ott voltam az agyában, és vadul, haragosan noszoltam: siess már, siess már, nem bírom tovább. Ő úgy tudta, hogy a Sötétség hívja és kergeti így. Két óra múlva dideregve és vacogó fogakkal állt fel, és előkészítette a morfiumot. A villanyt meggyújtotta, sokáig nézte magát a tükörben. Évek múltak ezalatt. Azt hiszem, akkor mintha mellette álltam volna, már kívül - nem tudom másképp kifejezni magam, én kedvesem. Az arca borzasztó volt már. Végre, sokára, nagyon sokára, lefeküdt. Egyetlen hajtásra kiitta a folyadékot.

És most, most, ezt pontosan szeretném elmondani, az ébredést.

Először rettentő félelem volt. Homlokát kiverte a veríték, irtózatos, hihetetlen görccsel kezdődött. A száját tajték lepte el, feszengett, leesett az ágyról. Most katonákat látott, akik harcolnak és szétrobbannak, véres cafatokban, zúgott az örvény, az agyában kések forogtak. Ordítani akart, segítségért kiabálni, de nem tudott. Nem tudom elmondani ezt az érzést: de borzasztóbbat képzelni se lehet. Sokáig tartott így.

Hosszú idő múlva egyszerre enyhült meg szegény, szegény. Kinyújtotta magát. Bágyadt duruzsolás volt a fülében, megnyugodott. Ez olyan volt csak, mint valami erős, nagy álmosság. Egyszerre figyelni kezdett: hallotta a zongoraszót, odafent, a szobában. Csendesen pihegett és hörgött és várta, hogy ez mikor múlik majd el. Sőt, hosszúnak találta az időt, és úgy jött, hogy addig elfoglalja magát valamivel.

Szembe vele, az állványon, ott állt a tájkép, és most, a lámpa enyhe fényében, látta megint a csendes mezőt és hátrább a hegyeket. Kék hegyek voltak, mögöttük öblösen kitágult az ég - szélesebb lett, és a lenyugvó nap fényében úgy tűnt, a melódia onnan túlról árad. Most látta a hibákat is. Több kéket kellett volna keverni az égbe, hogy messze, messze kitáguljon a perspektíva - és elöl, bitümmel talán, mélyíteni az árnyékokat. Ide, vastag ecsetvonásokkal, egy széles fát kellett volna tenni - odébb még két dombot és vöröses napfényt, igen, ezt úgy kellett volna, ezt meg így. Ó, érezte, milyen szép és nagyszerű lett volna így az egész - és hogy ő eredetileg így akarta, de az anyag nem engedelmeskedett. Most azonban egyszerre közelebb került az egészhez. Most képesnek érezte magát, hogy egy szempillantással elmozdítsa a hegyeket helyükből, és a napot lejjebb szorítsa.

De világosan érezte azt is, hogy egész közel kell akkor kerülnie a tájhoz. Tétova kezeivel egy csomó barna festékbe markolt, a kép alján, elöl, egy kígyózó ösvény indult befelé - ennek az oldalára lerakta a barna festéket, és egy erős, plasztikus föld-domb lett belőle. Még jobban ki kellett hozni a távol mélységeit: - egyik lábával a kép aranyos keretére lépett, a másikkal rádobbantott az ösvényre. Két keze tele volt színekkel, óvatosan megindult az ösvényen, megindult, be, a hegyek felé. Sárgát és zöldet vitt, a kék hegyeken túl, hogy bekeverje az ég színei közé. Hátul, a sötétzöld erdő, amit még délelőtt festett, közelebb jött - futni kezdett, és nemsokára a fák nehéz árnyékában haladt -, átszűrődő, vörös napfény omlott a leveleken keresztül, de a nyirkos, párás talaj lilásan hideglett már az éjtől. Végre kiért az erdőből, átgázolt a folyón - és ekkor egészen közel, égbe meredő csúcsokkal zárta el szemeit a hegylánc. Az ösvény hágónak vezetett - keresztülfutott két hegy nyergén -, és ekkor... ekkor... ekkor dobogni kezdett szíve... titokban ekkor ujjongva érezte már a rettenetes, bódító felszabadulást... érezte, hogy pupillái hogy tágulnak, mint mikor világosság csap először a született vak agyán keresztül.

Ez egy sötét sziklafal előtt történt, a hegylánc csúcsvonalán, melyen túl visszabukott már a hegy, és kitágult a Tér. Remegő inakkal lépett még egyet előre - ekkor, még félig odaát, még érezte testét, ezt a különös, érthetetlen, fájós valamit. És fülében, a ködön keresztül egyszerre harsant fel ezer és százezer torokból a mennydörgés - mint mikor az ébredő álmában hallja az ébresztőóra rettenetes kiáltását. A világosság éles, mennydörgő muzsikája harsogott fel a végtelen űrből, odaát, a kék hegyeken túl - utoljára érezte a rémületet, de ez már boldog megdöbbenéshez hasonlított és ijedt, kacagó gyönyörhöz... még egyet lépett, a világosság elöntötte lelkét, hangosat, nagyot nevetett, kitárta kezeit a napig...

Minden eszébe jutott és rámeszmélt.

 

II

Ó, a rettenetes álom!

Megráztam magam, s kinyújtóztam. Mint aki messzi útról érkezett, és sötét tájakon járt. Ó, itthon voltam megint, én kedvesem és kinyújthattam magam - nevetve ágaskodtam és körülnéztem. Igen, ez volt az a vidék, ahol az álom elfogott - a messze, világos tájék, távol a térben, amint kiáradt belőlem a tér és idő, fényes gőzök gomolyogtak. Összefogtam egy marokkal a gőzökből, és izzó folyadékká sűrítettem - izzó golyó lett, és ezt felraktam az égre. Még világosabb lett most... ráfújtam a gömbre, és borzongó kéreg lett belőle - hegyek, völgyek és ligetek rajzoltak tarkán, mint a szappanbuborék színes rajzai.

Én e színes rajzot összefogtam, elkevertem, és hirtelen kiformáltalak belőle, én kedvesem. Én kedvesem, szép és vágyakkal teli. És bolyongva kerestelek.

Azon a távoli, zöld csillagon ültél. Odaszálltam hozzád, leültem melléd, egy halk, olajhangon daloló liget szélén, és mosolyogva és fáradtan így áradt belőlem a fény és a hang:

- Én kedvesem, borzasztó álmom volt, elmondom neked. Nevetni fogsz, és nem érted meg majd. Íme, én milyeneket tudok álmodni, milyen furcsákat.

- Oly soká tartott ez az álom... és oly nyomasztó volt... és érzésekkel teli, amiknek itt a világosságban és a térben szinte értelme sincs - oly sötétek, oly elnyomottak, elnyomott valóságok, gyermekes tévelygés...

- Képzeld el, hogy nagyon sok hozzám hasonló között voltam, egy egészen kicsi golyóra zárva. Nagyon régen és sokáig voltunk ott... igen ám és úgy volt, mintha ezt a golyót, erdőkkel, hegyekkel és színekkel nem mi csináltuk volna... hanem ezt úgy álmodtam, mintha az is egy élő szörnyeteg lett volna, ami szült minket...

- Igen ám, a Föld... Tudod-e, hogy van az álomban? Az álom sötétség és szorongás és félelem... Tele voltunk félelemmel mindannyian... ó, rettenetesen féltünk! Úgy volt, hogy nem szabad elmozdulni e fekete szörnyeteg hátáról... és mindannyiunknak egyetlen alakja volt csak... képzeld, én kedvesem...

- Rajtam egy nehéz és szorító ruha volt, én kedvesem, kemény csontokból és puha húsból... és a fejemen csontgolyót hordtam, és két nyílás volt csak e golyóban, melyen keresztül kinézhettem a szabadba és fel a csillagos égre... És képzeld, borzasztóan féltem, és azt hittem, nem szabad levetnem ezt a ruhát - ó, képzeld - alig mertem hozzányúlni ehhez a ruhához, mert attól féltem, hogy kiszakad... nem furcsa? - és még sokan, akik velem voltak, éppen így féltek.

- És ha felemeltem a lábam, egy izmos és szívós szalagot éreztem, ami hirtelen visszarántotta a lábam a földhöz, amiről felemeltem... Ezer ilyen szalaggal voltunk lekötözve mindannyian... ó, álom, álom, álom... és akkor ez úgy volt, mintha nem is lehetne másképpen...

- És egyetlen félelem lakott mindannyiunkban... a fekete szörnyetegtől féltünk, ami tele volt szájjal, és úgy volt, hogyha levetjük a ruhánk, elnyel és megesz minket... és hogy akkor mi elmúlunk, és nem leszünk többé...

- Ó, borzasztó volt ez a félelem... Vacogva és remegve járkáltunk mindannyian, hogy le ne rántsuk rólunk e ruhát... és ezt úgy neveztük: halál, halál, halál... Igen: e szó alatt: halál... ó, furcsa álom... e szó alatt nem ébredést értettem, mint itt veled, a szabadban is, hanem ezt értettem: elmúlás. Ó, álom!

- Eleinte összeverődve éltünk, vörös és haragoszöld erdőkben és verekedtünk... Különös, zajos hangokat kiáltoztunk át egymásnak... nem belülről, az agyunkból jöttek a hangok, hanem a húsruha torkán keresztül... ó, képzeld el kedvesem! mintha kívülről vennéd a hangot, amivel hozzám szólasz...

- És tudod-e, hogy sokan voltunk és verekedtünk és futkároztunk e kis golyó tetején... és e vizeken keresztül átszorongattuk egymást a másik féltekére... És én hol kicsike voltam, hol nagy... de mindig ebben a ruhában... és mindig azzal a rettenetes félelemmel...

- Én nem tudtam, hogy álmodom... És néha percekre megszűnt az álom, és akkor csak sötétség és üresség volt.

- És ez sokáig tartott nagyon. Hol mélyebb volt az álom, hol engedett kissé... de nem szűnt meg a félelem, a szörnyetegtől való szörnyű félelem.

- Ó, én kedvesem, rettenetes volt ez a sötétség... mert nem volt fény sehol, valami vörös borzongást neveztünk fénynek, de nem az volt.

- Ó, és az ijesztő álom vacogásában gyakran és sokféleképpen jelentél meg előttem, én kedvesem.

- Ruhában voltál te is, és kinyújtottad felém a karod. Olyankor egy pillanatra mintha ritkult volna az álom, és én a felszín felé közeledtem volna... És mintha egy pillanatra hallottam volna a zenét... De akkor magadhoz öleltél és összeszorítottál... és a következő pillanatban már te voltál a szörnyeteg, aki elnyel... úgy hívtalak: Természet.

- Néha puhán jöttél, és a fejem simogattad... és én ismét egészen kicsike lettem, és félve és szepegve elbújtam a te testedbe a szörnyeteg elől... Elbújtam, és te betakartál meleg húsruhádba, és azt mondtad: "kicsi fiam", és ennek az volt az értelme, mint most e zenének körülöttem és bennem - e zenének, melyet dalolok. Elnyeltél magadba - és ekkor megint te voltál a szörnyeteg, mely él, míg én elmúlok... Ó álom! Természet: így hívtalak.

- Néha elbújtam félelmembe, és menekülni akartam... de a mélyből tüzes szemek figyeltek éhesen - és megint te voltál, borzasztó arccal, behajló körmökkel. Neked mentem, és félelmemben megöleltelek, hogy megijesszelek és megfojtsalak - de én jobban féltem nálad akkor, és te jobban tudtál ölelni és fojtani.

- Aztán, az álom vége felé, nem bírtam tovább a rettegést, ezt az oktalan lidércnyomást. Egyszer egy templomban voltam, és az orgonában megszólalt a zene - igen, ez volt az, idekint, a szabadban szólt a zene bizonnyal, és én odaát, az álomvíz fenekén, meghallottam néhány ütemét. Ott jajveszékelt és dörömbölt az orgonában, kezembe hajtottam a fejem, és hallgattam, de nem értettem egyetlen szavát se.

- Nem értettem egy szavát se, de akkor az orgona szavára egyetlen pillanatra, tompán, bután és haloványan, felrémlett előttem, hogy álmodom. De ez egyetlen villanás volt csak - és a következő pillanatban kavargó köd borult megint az öntudatomra -, s nem ébredtem fel. Csak kétségbeesett dac és nyugtalanság maradt meg az egészből, és az az érzés, hogy meg kell szabadulnom mindenáron...

- Ekkor különös gondolat ötlött fel a zavarból. Úgy látszik, a gyötrelmes erőlködésbe, hogy felébredjek - mert elviselhetetlen volt nekem e perctől kezdve az álom -, innen, az ébrenlétből, az öntudat halvány emléke világított át hozzám s megnyugtatott.

- Ostobaság - így szóltam magamhoz. - Mindez talán csak rémkép és hazugság, a Föld kemény porával, mely elnyel és megfojt s leláncol. Rémképekkel ijeszt engem e sötétség - alkotni fogok én egy másik szörnyeteget, az ő arcára egészen, és akkor én is olyan erős leszek, mint ő, a Természet. És a lidércnyomás nincs többé. Hahó! megijesztem a Természetet!

- Én kedvesem, és akkor lehajoltam a Földre, és járkáltam megint az erdőben, és figyeltem a Természet szörnyű kísértetét, mely az álomban valóság volt. És megnéztem hegyeit és völgyeit és ama kísérteteket is, melyeknek arcából az én arcom formájában rémített a kísértet.

- És dolgozni kezdtem. Egy kifeszített lapra, vagy nehéz agyagból formálva ki, alkotni kezdtem, hogy kiformáljam a természetet. Ó álom, ó rossz álom - a kezem le volt kötve, szalagokkal a Földhöz -, bénán és kínlódva kapkodtam az anyaghoz, és átkozódtam és jajveszékeltem... nem lehetett! össze volt kötve a kezem, és a márvány darabokban vált le a szoborról, és a vásznon zagyva színek kavarogtak. Ismered az álmot? mikor megbénul a kéz.

- Egy este pedig ott ültem a munka előtt, és kétségbeesetten néztem, kényszerzubbonyában testemnek, leláncolva a szörnyeteg meztelen mellére. És ekkor, álmomban, megint megjelentél előttem, én kedvesem. Ekkor egy pillanatra megint hallottam a zenét - ó, én kedvesem, az álom gyötrelmében, egy pillanatra, azt hiszem, megismertem az arcod, és tudtam, hogy te vagy az... És ekkor gondoltam, megölellek, beléd fogódzom, mert te kívülről jössz, az ébrenlétből, és beléd fogódzva, elrántod a láncokat és köteleket, és én felébredek...

 

III

Mikor ezeket mondtam kedvesemnek, felálltam, és kimutattam a csillagos térbe.

- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, látod ott azt az üstököst? Szelíd csóvája hogy lebeg az űrben. Nem emlékszel rá? Ismerd meg: ez az üstökös egy mozdulatomnak az ég vásznára rajzolt képe: mikor álmomban a füledhez hajoltam, és megcsókoltam egy hajtincsedet. Akkor teremtettem, öntudatlanul.

És millió mérföldnyire onnan egy alakuló nebulát mutattam kedvesemnek: ködfoltok kavarogtak, egy naprendszer. Középen golyó forgott, hasonló ahhoz, amit álmomban láttam - és rajta távoli, kék hegyek, hasonlóak ama képhez.

- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, ez született, mikor álmomban egy délután szorongva és reménytelenül azt mondtam magamban: szeretlek - és nem tudtam, miért fáj ez úgy, e jelentéktelen és félelmes ige. Akkor szakadt ki belőlem, és én aludtam.

Most a tér közepén egy mély, sötét Éjszakára mutattam, mely üres volt belül, és semmi fény nem hatotta át.

- Nézd - mondtam neki mosolyogva -, innen kiszakadt és elmúlt az élet, egy este, mikor álmomban megöleltelek, hogy megszabadíts a lidércnyomástól - és te álmomban elárultál a Szörnyetegnek, és én azt hittem, elmúlok.

 

IV

Kedvesem megszánt engem e szörnyű álmom miatt, és megölelt s a feláradó fényben és zenében, a tenger felett, melyet én teremtettem - megkérdezett engem.

- És mondd, hogy történt az ébredés?

- A hegyek felé mentem, az álom kínjában és szenvedéseiben, én kedvesem. A hegyek felé mentem, és rettentő, fuldokló gyötrelmemben, mert azt hittem, elmúlok, így kiáltottam fel: Isten! Isten! és kinyújtottam kezem, a saját képemre alakot rajzoltam az égre. És megnyomtam kezem, hogy jól belevéssem a rajzot az égbe - és akkor egyszerre éles fájdalom lepett meg, és kinyitottam szemem: íme, a kezeim a saját testemet tapogatták, és végigfutottak fejtől csípőig, és végigszorongattam önmagamat.

 

GURUL A PÉNZ

I

Nagybátyám, Bohus Ervin, szőke és kék szemű ember volt, arcvonásai a kemény munkában kiélesedtek. Apám úgy beszélt róla, mint kérlelhetetlen és hideg self-made manről, aki kezdettől fogva egyetlen irányban haladt, érzések és indulatok felett áll, és soha nem gondol egyébre, arra a felfelé vezető útra csak, melynek tetején cél és eszköz egy: a vagyon s minden, amit magával hozott. Három év alatt ötszázezret teremtett. Azt hiszem, apám nem szerette: példaképnek állította elénk, és magasztalta, de elhallgatott olyankor, mikor - az ő hatása alatt - mi is magasztalni kezdtük. Néha eljött hozzánk, hátratett kezekkel sétált fel és alá, maga elé nézett, és különös, kemény és rövid szavakkal beszélt velünk. A pénzről beszélt és mindenről, amit azzal szerezhetünk: függetlenséget, nyugalmat, biztonságot e bizonytalan világban, önbecsülést és mások szeretetét. Kínos szigorúsággal vigyázott különösen a külsőnkre, néha hirtelen nézett ránk, egy nyakkendőt megigazított, a mi felszerelésünk érdekelte; "meg kell venni" - mondta rögtön, mihelyt valami hiányzott. Én mindig zavarban voltam, mikor nálunk volt, a szívem dobogott, az ő sok pénzére gondoltam, nem mertem vele beszélni, csak ha kérdezett. Tudatomban igazat adtam apámnak, de néha lopva néztem az arcára, és valami titok után kutattam. Mindnyájan nagyon komolyak voltunk, és tág szemekkel néztük őt, és útra készültünk - és akkor úgy rémlett nekem, hogy szemüvege mögött hirtelen tréfás és gyerekes hunyor villant föl pillanatra, és mintha hirtelen ilyesfélét akarna mondani nekünk: "De hát ne ijedjetek meg azért, csacsik, hiszen nem olyan komoly ez, és talán nem is kell nektek az a sok pénz és talán nem kell nekem se, és talán azért gyűjtöm csak, hogy egy nap minden pénzért törmelékcsokoládét vagy ilyesvalamit vegyek, és együtt megegyük - egy millióért törmelékcsokoládét, nem volna jó?" De hamar elkomolyodott.

 

II

Néha elmentünk hozzá, és félve és illedelmesen üldögéltünk a nehéz bőrszékekben. "Igenis, Ervin bácsi" - mondtuk és kiegyenesedtünk, ha hirtelen, kurtán és röviden ránk szólt. Otthon szigorúsága engedett, és gyakran láttuk mosolyogni. Furcsa, gyermekes mosolya volt, amit valamikor, nagyon régen szokhatott meg, és ami most úgy jelent meg az arcán, mint valami emlék, idegenül: a szájszöglete kicsit remegett, mikor mosolygott. Vacsoránál szinte vidám lett néha: történetek jutottak eszébe, és ravaszul nézett körül. Lopva, fojtott hangon mondott el holmi anekdotát, és mikor mindnyájan nevettünk, hirtelen megfogta a felesége kezét és megcsókolta. Én az asztal végéből remegő feszüléssel figyeltem az arcát, és megpróbáltam elképzelni, mit érezhet ő, a gazdag és hatalmas. Ez a mozdulata zavarba hozott, és kínos várakozással néztem a feleségére, és valahogy rosszul esett ez a kézcsók. Az asszony engedte a kezét, mint egy tárgyat: az én ködös gyerekfejem úgy érezte, hogy ez nem jó, hogy az asszonynak zavarba kellene jönni, visszahúzni a kezét, elpirulni, vagy általában valaminek történni kellene erre, hiszen mindent tőle kapott, az én nagybátyámtól, a nehéz selymet és csipkét és a fehér szobát.

Vacsora után az asszony zongorához ült, és fehér kezei nyugodtan pergették a billentyűket. Mi a zongora köré álltunk, és nagybátyám hátul egy karszékbe ült és szivarozott. És a homályban elereszkedtek szemei, és szája és két ujja ernyedten engedte el a szivart, és maga elé nézett - és én akkor elszoruló szívvel éreztem, hogy a melódiára figyel, és hogy a melódia valami ismeretlen és borzasztó dolgot jelent: a tehetetlen melódia, melynek nincsenek szavai, tehetetlenül és vadul dörömböl a zongorából, hogy megértesse magát, mert mondani akar valamit, fenyegetőzni és sürgetni, és kétségbeesetten figyelmeztetni valami szörnyű panaszra, ami utolér a hátunk mögött, és fejünk felett van már - a vonító melódia, mely koponyánk ajtaját kaparja szűkölve, hogy bebocsássuk, de beszélni nem tud, mert nem adattak néki szavak.

De akkor az asszony arcára néztem, és láttam, hogy nem figyel a melódiára. Az arca hideg volt, és az orrát fintorgatta, és láttam, hogy másra gondol. Ekkor nehéz, hideg, rémület szállt meg, mikor láttam, hogy ő nem figyel a melódiára, és másra gondol.

 

III

November egyik első napján nagybátyám hat órakor elment a nagyvállalkozó irodájából, nehéz kabátját felhajtotta, mert köd volt, és automobilba ült. Hat óra lehetett. A felesége születésnapja volt, és ő négy hónapja készült erre a napra. A vállalkozás sikerült, s ezen a napon a nagy, párizsi útról akart beszélni a feleségével, az ő második nászútjukról. Most egy vakító és ingerlő tréfát gondolt ki, amire rég készült, azt a módot, amivel tudatja majd a feleségével, hogy a vállalkozás sikerült, és hogy elutaznak. A kabátja két zsebét teletöltötte arannyal, duzzadtra töltötte, és az automobilban furcsán mosolyodott el. Bemegy a feleségéhez, és halkan járkál a puha szőnyegen. "Mi van a zsebedben, hogy tömheted így tele" - kérdezi a felesége, és ő odamegy, és a felesége a zsebébe nyúl.

Nagybátyám sápadt volt: egyszerre látta a fehér kezet, amint a hideg aranyak közt turkál - hideg, fehér kéz az éles, villogó aranyak közt -, és összeborzongott.

Az automobilt elküldte, lassan ment fel a lépcsőn, és halkan nyitott be. Az előszobába nem jött ki senki. A felesége szobája felé tartott, előre mosolygott már, s borzongott előre a tréfán - óvatosan nyomta be az ajtót, de nem talált bent senkit. Körülnézett, és becsengette a szobalányt.

- A nagyságos asszony elment?

- Igenis, öt órakor. Különben egy levelet hagyott az íróasztalon. A kis bőröndöt vitte.

Nagybátyám elolvasta a levelet. Első gondolata a szobalány volt, hogy vajon az nem nézett-e oda, vagy nem olvasta-e. Egy kicsit elpirult. Köhögött, és a levelet rendesen becsúsztatta az egyik zárt fiók résén, még lökdöste is kevéssé egy papírvágó késsel, mert a csücske kiállt. Egy pillanatra leült, aztán megint eszébe jutott a szobalány.

- Jól van, Anna, köszönöm.

Nagybátyám aztán felhajtotta a gallérját, tétován álldogált két percig, eszébe jutott a nehéz köd odakünt az utcán és a hideg levegő.

A homályos lépcsőn lefelé menet mintha távoli dübörgést hallott volna - egyetlen vonat dübörgött a távolban zakatolva, egyetlen vonat, amit lekésett; és most úgy rémlett, hosszú, hosszú, üres idők jönnek, és nem jön vonat - az állomáson éjszaka és sötétség, az őr lehajtja piros zászlóját: "Mehet" - sípol egy hang, az őr bemegy és lefekszik. Aztán sötétség.

 

IV

Most úgy volt, mintha évek óta nem látta volna. Ez volt különös, hogy nem haragudott. A távoli vonatot figyelte magában, és elviselhetetlen irigység és hideg gémberedett szívében. Nem haragudott rájuk, irigyelte őket, és homályos szavak bukdácsoltak mélyen, mélyen, a megbénult tudat fenekén: könyörgő szavak, amikkel a feleségének könyörgött, hogy miért nem vitte őt is magával - szívesen álldogálna a folyosókon, a dübörgő vonatban, és nézné, tisztelettel és mohón, nézné, hogy azok hogy csókolóznak. Hiszen ő csak egy tréfát akart csinálni, már előre mosolygott ravaszul, és beszélni akart: és akkor egyszerre durván a szájára ütöttek.

Ezt kalapálta valami a fülében, de ködök gomolyogtak. Most aztán igazán nagyon fázott. Hová menjen? A vonat mozdonyára gondolt és a lihegő gőzökre.

A mellékutcákba jutott, este kilenckor. Nagyon fáradt lett. Igen szeretett volna egy kályhát találni és meleg ételeket. Egy kis korcsma villant fel hirtelen, ahová diákkorában járt, bablevest evett, nők szolgáltak ki. De ezt rögtön elfelejtette. Hanem ekkor alattomosan elmosolyodott - igen - mondta magában -, igen, itt a mellékutcában... Ezt is diákkorában fedezte fel... Nők járnak arra... nini, hogy nem jutott eszébe...

Szép nők, meleg ruhákban. Rögtön talált egyet, bátortalanul szólt is hozzá, de tudja isten, miért, az nem állt meg... Végignézte és továbbment. Nagybátyám kísérte egy darabig, s fáradt feje holmi aljas, régi szók után dadogott... Talált egyet, durva és trágár szó volt. Félhangosan mondta párszor, de a lány nem hallotta meg. Nagybátyám reszketve kotorászott zsebeiben, és egy csomó aranyat szedett ki. Ránézett, pergette az ujjai közt. Utolérte a lányt, reszketve a szoknya zsebe felé akart nyúlni, de nem találta el... az aranyak lesiklottak a szoknya ráncai közt, a nyirokba: a leány nem hallotta meg a csörgést, továbbment.

Nagybátyám nem bírta tovább szusszal. Az utcasarkon megállt, és tűnődve, keserűen görbült le szája. Istenem, mi történt... istenem, mit felejtettem el... Meleg pára fújt az arcába, egy konflisló állt mellette, és fújt, a nedves utcán. Egyszerre végtelenül megsajnálta a lovat. Megsimogatta az orrát, nedves, könnyes szemébe nézett. Aztán belemarkolt az aranyakba, és a szája elé tartotta. A ló beleszagolt az aranyak közé, és szertefújta. Nagybátyám odaszorította a szájához, s kényszeríteni akarta. És ekkor sírt nagybátyám.

Másnap reggel találtam rá, iskolába menet. Még sötét volt, lent, a Duna-parton a hajó lámpái égtek. Nagybátyám a lépcsőn ült a sűrű, hajnali ködben, két lábát felhúzta, hogy ne érje a víz. Fütyürészett, és ugrómacskát játszott az aranyakkal; egyenként pörgette őket: az aranyak koppanva pattantak le a lépcső széléről, s kettőt-hármat ugrottak a vízen... Vidáman pislantott rám, mikor meglátott: a szája tele volt csokoládéval, valahol törmelékcsokoládét vett, és azt reggelizte, és az arcát bemaszatolta a barna péppel. Leültem melléje a lépcsőre.

- Látod, te szamár, így kell - mondotta anélkül, hogy felém fordult volna. A hangja olyan volt, mint mikor idősebb fiú tanítja öccsét. Két sapkás ember tartott feléje negyedórával azelőtt, hogy odaértem, egy munkás hívta őket telefonon.

 

UNALOM

Vasárnap délután találkozunk.

Talán a feketémbe volt elvegyítve a méreg vagy a cigarettámba. Elszívom a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kúszik fel a koponyámba. Ki ismeri közületek?

Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan énekeltem, aztán felindultam, sírtam egy levélen, a szeretőmre gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de úgy, hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszú, halál. Keresztbe egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.

Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibújnak a lyukakból a munka rossz szagú sajtkukacai, és úgy tesznek, mintha nekik is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe. Hangosan beszélnek, mi is itt vagyunk, mondják, sőt csakis mi vagyunk itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem, mit csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, mért nem megy ellenkező irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva, milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy - mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta látom így, és semmi nem jött ki belőle. De hát mi a fontos akkor?

Az embernek fontos a keze meg a lába meg a feje. Az igaz, már az elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak. Hja, úgy.

Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem. Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze, annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem is, de jelent ez valamit nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony, azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni, célba lőni, nem unjuk el magunk!

Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam így? Homályosan, ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sírok, nevetek, felindulok, a szeretőmre gondolok, meg akarok halni, de dörgő felhők közt zuhanni mélységekbe - és azt mondom: Végtelenség. Úgy, persze. Hát én így szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.

Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta meg a célba lövés. De hát hogy is van csak akkor a világ? Lássuk csak.

Kezdetben volt az Unalom. És mondá az Úr: legyen Szórakozás, mert így elalszom. És gondolt magának kis golyókat, és lökdöste őket jobbra-balra. Hat napig így szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyot ásított, majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.

Az ember nagyot ásított, és majdnem elaludt. Gondolt magának istent, és hintázott rajta, célba lőtt vele hatezer évig a Városligetben. Én is köztük voltam, és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és Halált, csakhogy el ne aludjak. Gondoltam magamnak szeretőt és könnyeket és rettenetes fájdalmakat, hogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sírtam, és fejemet a padlóhoz vertem.

De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog, elmúlt. Az abszolút, az egyetlen igaz állapot tehát az Unalom. Borzasztó.

Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon szép. De hogy magyarázzam el ezt nekik? Meg lehetne írni egy nagy filozófiai munkába, vagy verset lehet írni róla. Visszafordulok a József körúton, és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának nevezi magát.

De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.

Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő lehet, amelyikbe semmi sincs beleírva. Akkor hát mit néz engem az az úr odaát? Nini, idejön, ismerős.

Hogy hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat. Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még egypárszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok? Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván érdekli önt. Nézze, kérem, azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy szenvedélyes természetű úr most harapja le a szeretőm bal fülét, szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte, hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem érdekelt, de önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj, most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami más szórakozást? Alászolgája.

Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember? Hiszen egészen bizonyos, hogy semmi célja nincs az arcának.

A szeretőm levelet írt. Kérem, fontolja meg, azt írta. Mit fontoljak meg? Kérem, nagyon szívesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.

Az az ember, az az ember, mit akar az az ember? Az is felém tart és mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólít.

Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen fontos elintéznivalói vannak. Rám néz, köszön, megfordul, mosolyog, megáll. Én is megállok. Összenézünk.

Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állított meg, kérem? Hát kérem, tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállított engem, hát tessék megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz, kérem? Ön megállított, beszéljen, miért állított meg?

Ráordítok:

- Mi tetszik? Miért állított meg?

Néz és vigyorog. Csak úgy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak úgy! Csak úgy megállított, és nem is tudja, miért?

Pofon verem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.

Továbbmegyek.

És most mi lesz? Jöhet még, ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt úgy szoktam mondani: a Halál - és borzongó érdeklődés fog el olyankor. Végtelenség, mondom olyankor. De hiszen nem is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az Unalom ellen: csörgő játékszer volt, és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felírásokkal: Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a Végtelenség.

Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé - álljon meg, fáradt vagyok; - játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből. Kinyitom hátul az ajtót: - hűs levegő csap meg. Bemászom a felső rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszút ásítok, behunyom a szemem, és akkorát nyújtózkodom, hogy a csontjaim beleropognak. Mehet.

 

PÉLDÁUL ILYEN AZ ÉLET

I

Reggel apróhirdetés jelent meg a lapokban, ilyen tartalommal: "Ügyes könyvelő kerestetik, azonnali belépésre. Kereskedelmi iskolai bizonyítvány előnyben részesül. Cím a kiadóhivatalban. 22453."

Nyolc óra tíz perckor a Külső Stáció utca hat alól egy szőke fiatalember megindult: ennek a fiatalembernek oldalra volt fésülve a haja. A Tisza Kálmán téren jött keresztül, egyet gondolt, és a Kenyérmező utcába fordult és lejött a Rákóczi útra.

Nyolc órakor a Síp utca tizenkilenc alól egy szőke fiatalember jött ki, akinek a haja fölfelé volt fésülve: innen magyarázható, hogy előbb indult, mert a fésülködéssel kevés baja volt. Az Erzsébet körúton így szólt a fölfelé fésült fiatalember: "Lemegyek - így szólt - a Rákóczi útra, ott villamosra ülök, és bent vagyok a Belvárosban."

Így ábrándozott az életről ez a fiatalember, és lejött a Rákóczi útra. A Munkácsy-kávéház előtt mindketten megálltak ("Megállóhely"), és várták a villamost. A fölfelé fésült fiatalember megállt az oszlop mellett, mert őt így tanították az iskolában. Az oldalra fésült fiatalember ránézett, és így szólt magában: "Némely ember úgy áll, mint egy rendőr, akkor is, mikor semmi szükség rá - továbbá némely ember mindig fontoskodik, még egy villamosmegálló előtt is" - és az oldalra fésült kezdett járkálni a járdán.

A villamos jött, a villamoson egy "Megtelt" tábla jelezte, hogy legföljebb még tizenöten szállhatnak csak fel. A fölfelé fésült fiatalember szorgalmasan előrement. Az oldalra fésült is rátette egyik lábát a lépcsőre, de a fölfelé fésült fiatalember gyöngén meglökte, és rálépett a lábára: egyúttal gyorsan felszállt. Az oldalra fésült visszahúzta a lábát, "Pardon!" - így szólt - és legyintett, mert közben a villamos nagyon megindult. Az oldalra fésült habozott egy percig, de aztán nem szaladt, hanem megvárta a következő villamost.

Fél kilenckor az oldalra fésült fiatalember megérkezett az Erdélyi Faipari Részvénytársaság igazgatósági irodájába, és kereste az igazgató urat. Az igazgató úr háttal ült a tapétás ajtónak, és mialatt az oldalra fésült fiatalember bemutatkozott, és előadta a hirdetési dolgot, nem szűnt meg írni. Nagyon sajnálom, mondotta az igazgató úr háta, az állást öt perccel ezelőtt töltötték be. Az állás, mondta az igazgató úr háta, semmi különösebb kvalifikációt nem igényel, s így az első jelentkezővel betöltötte. Nagyon sajnálom, mondta udvariasan az oldalra fésült fiatalember, mire az igazgató úr háta szintén udvariasan és sajnálkozva mosolygott, mire az oldalra fésült fiatalember némi habozás után megjegyezte, hogy akkor hát ő ajánlja magát, ami pedig ezek után, mondhatnám, tárgytalan volt. Ezek után az oldalra fésült fiatalember háttal kifelé lement a lépcsőn, gyalog járkált a Duna-parton, lehorgasztotta a fejét és igen intenzíven és erősen megkísérlette meggyőzni magát, hogy ha nagyon odafigyel, a végén mégiscsak sikerül egy elvesztett bugyellárist találni a kövezeten.

 

II

Az oldalra fésült fiatalember további történetét az Élet, ez a fölöttébb tehetségtelen drámaíró, kire fentebb hivatkoztunk, olyan hallatlan bárgyún és tehetségtelenül oldotta meg, ami még nála is szokatlan: jóllehet, bosszankodva megszokhattuk már, hogy banális és lehetetlen témákat dolgoz fel, Zola és más, elavult naturalista írók hatása alatt, majmolva, de meg nem értve e kiváló szellemek morális tendenciáit. Az író, aki differenciált és finom témákon nevelkedett, pirulva recitálja ezt a silány fércművet, mely szerint az oldalra fésült fiatalembernek például gyomorrákot kapott az édesanyja (gyomorrákot! micsoda gondolat! ilyet a hetvenes években írtak) és neki, nem lévén állása, el kellett menni a címirodába (címiroda! Ez meg egyenesen önképzőköri), onnan pedig, elseje lévén, elment munkásnak egy gépgyárba. Egyszer egy nagy gép előtt állt, így szól a történet, és ábrándozva nézte a nagy gépet, hogy milyen szépen működik. A nagy gép kárörvendve és vigyorogva sandított a fiatalemberre, és hangosan, tüntetően zakatolt, mint olyan valaki, aki tudja a kötelességét, melyet a gyárvezetőséggel szemben vállalt, nem ábrándozik, nem tűnődik, hanem végzi a dolgát. Az oldalra fésült fiatalember meghatottságot érzett, közel hajolt, és meg akarta cirógatni a nagy, zakatoló gépet. De a gép önérzettel, hencegve és mérgesen vakkantott egyet, és rálépett a lábára.

Az oldalra fésült fiatalember négy hónapig feküdt a kórházban, négy lábujját levágták és így tovább. A továbbiakat szinte restellem elmondani, de szükségem van rá, hogy a befejezést, melynek beállítása szempontjából a tanulságos történetre szükségem volt, előkészítsem. Az oldalra fésült fiatalember most vámszedő lett a Lánchídon (ez például egyenesen émelygős fordulat), aztán még cifrább dolgok is jöttek, egészen maguktól. Négy év múlva az oldalra fésült fiatalembert elhagyta a felesége, ő az ivásra adta magát. (Legalább itt szerettem volna valami eredetibb gondolatot, mert ez már szánalmasan ostoba: de így jár az ember, ha vén fejjel ráadja magát a naturalizmusra, és modell után dolgozik.) Nagyon öreg lett, nagyon elzüllött; egy éjjeli mulatóhelyen valami csúnya betegséget szedett föl, ami átterjedt az agyára, és szellemileg munkaképtelenné tette: - végre egy emberbarát megszánta, és helyet szerzett neki egy budai menhelybe, ahol napi hat krajcárért aludhatott. Ez egy csütörtöki napon történt, reggel korán felkelt, hogy átmenjen a menhelybe. De a lábai nagyon reszketnek a delirium tremens következtében, elhatározta tehát, hogy villamosra ül: a hat krajcárt megérte. Letért hát a Rákóczi útra, a Munkácsy-kávéház előtt megállt, a tábla alatt várta a villamost.

 

III

A fölfelé fésült fiatalember eleinte a könyvelésnél dolgozott az Erdélyi Faipari Részvénytársaság irodájában. Egy napon sok dolga volt, és hat óra után is ott maradt, mikor mindenki elment már. Ez alkalommal az emeletről leszökött az igazgató tizennyolc éves lánya, akit hisztériás rohamok s egy Krausz nevű hivatalnokkal szemben tanúsított sajátos viselkedése következtében mintegy házi ellenőrzés alatt tartottak. A fölfelé fésült fiatalember éppen akkor oltotta el a villanyt, és az igazgató leánya, aki azt hitte, hogy Krausz van odabent (tényleg, rendszerint az szokott ilyenkor ott lenni, csak véletlenül volt most ott a fölfelé fésült fiatalember, amilyen véletlenül az oldalra fésült is ott lehetett volna, ha ő foglalja el az állást) - és hevesen átölelte a fölfelé fésült fiatalember nyakát.

Az igazgató meggondolta magát, neki olyan mindegy volt. Odaadta leányát a fölfelé fésült fiatalembernek, és két év múlva bevette az üzembe. Sok dolga nem volt a fiatal társnak: Pesten maradt, néha elment a tőzsdére. Három év múlva vett egy automobilt, de ez az automobil egy év múlva, csütörtökön reggel elromlott, épp, amikor a fölfelé fésült fiatalember betelefonált érte a garázsba. A fiatalembernek sürgős dolga volt, és a közelben sehol kocsi. Bosszankodva elhatározta, hogy villamoson megy, és átment a Rákóczi út másik oldalára. A Munkácsy-kávéház előtt megállt, és idegesen pillantott meg a tábla alatt egy idősebb embert, aki mereven, vigyázva állt a rúd mellett, és várta a villamost. A fölfelé fésült fiatalember sétálni kezdett a járda szélén.

 

IV

Két perc múlva jött a villamos. Egy "Megtelt" tábla jelezte, hogy legföljebb már csak huszonhárman szállhatnak fel. Az oldalra fésült öregember gyorsan felkapaszkodott. A fölfelé fésült fiatalember abban a percben tette rá a lábát a felhágóra: de mikor a szegény ember vergődését látta, visszalépett. Közben a villamos megindult: a fölfelé fésült fiatalember lemaradt, és várt a következő villamosra.

Az oldalra fésült észrevette ezt a jelenetet, és így szólt magában: "Milyen finom, szép gróf úr. Hiába, meg lehet érteni, hogy ezek az arisztokraták az élet szebbik felét kapják osztályrészül, őket illeti meg, mert a vérükben van."

És könnybe lábadt a szeme.

 

MŰVÉSZBECSÜLET

I

Az író harmadik hete dolgozott a drámán. Három hete visszavonultan élt, nem érintkezett senkivel: a botrány, ami ezt a kényszer-egyedüllétet előidézte, nagyon alkalmasan érkezett, irodalmi szempontból. Egyéb szempontokból egészen úgy hatott az íróra, mint ahogy akármilyen közönséges emberre hatott volna. Mikor az emlékezetes estén a nagy étterem asztalánál megjelent az oroszlánvadász, és szó nélkül karon fogta a sárga hajú nőt, egyébiránt jogos és régi tulajdonát, miközben a megrendült írót kézfejjel megütötte: - akkor az író egy pillanatra azt az egyszerű és elemi mérgelődést érezte, amit gyerekek tapasztalnak, ha egy erősebb fiú elveszi a vajas kenyeret. Látva a nő remegését, hirtelen úgy jött, hogy mérgesen kiöltse nyelvét az oroszlánvadászra, és hangosan kihirdesse: igenis, a sárga hajú nő magától eljött hozzám, és az enyém volt, maga pedig egy oktalan és bornírt barom, akárhány embert lőtt már agyon párbajban, maga, maga szarvasmarha.

De mindezeket nem tette, szépen, egyedül elment sétálni, sétált a Duna-parton, és ellágyult. Bolond fejével egyszerre rájött, hogy milyen jó egyedül sétálni. A munkások zsákokat vittek, a Lánchíd halkan remegett az éjben - és a Lánchíd közepén, egy pillér fölött, váratlanul, remegő izgalomban és még félénk ujjongással találkozott lelkével a Téma. Először csak halvány körvonalait látta meg, túl, a János-hegy sötét rajzában, aztán döbbenve, elálló szívveréssel ismerte meg a gondolat kemény magvát, melyet e hangulat ködösen emelt ki a mélyből. Mire lefeküdt, az egész dráma fel volt építve, felvonásokkal együtt.

Másnap aztán megtette azt a szépen fogalmazott és hihetetlenül lovagias nyilatkozatot a segédek előtt, hogy így meg úgy, őnagyságát mindig tisztelte, igényt nem támasztott rá soha, és szívesen verekszik érte, de kijelenti egyúttal, hogy az oroszlánvadász felháborodását maga is jóhiszeműnek és tévesnek bár, de jogosnak tartja. Ezután következett az oroszlánvadász heves bocsánatkérése, és az író körül csend lett. Lehet, hogy mások is sejtették, ő maga biztosan tudta, hogy egyszerűen gyáva volt, és félt a haláltól. Valószínű, hogy a nő is így tekintette az elintézést, kitűnő nemi ösztönével megszimatolta, nem tért vissza titokban sem, az író jól tudta, hogy megveti, mert nem akart meghalni érte. És csodálatos, erre a megismerésre, bár a nőnek igaza volt, az írót valami nagy nyugalom fogta el. Kissé csodálkozva, de könnyedén megállapította magáról, hogy tehát ő gyáva, és így nem érdemel nőt.

Ezekben a napokban saját magáról bizonyos objektív közönnyel gondolkodott: lírai élete nem érdekelte. Egész lelkét és minden képzeletét a Téma rabolta magának, önkívületben élt. Lázas kezei sebesen és nyugtalanul babráltak a mese nehéz anyagában - utcán, éjfélben, az ágyban, hirtelen jött rá, felugrott, szobájába futott, egy szót, egy mondatot írt le, egy színt rakott fel idegesen, így alakult a Dráma - keze-lába lassan, simán, kemény és nyugodt formákban bújt elő a kusza és zavaros anyagból. Egyik szál szülte, húzta a másikat - egyetlen szál összefogott mindent, és kacskaringós vonalaiban selyemgubót gömbölyített lassanként az író feje köré. A gubó egyre sűrűbb és nehezebb lett, de ő fogta a szálat, nem engedte ki kezéből, mert újra kell kezdeni, ha egyetlen ponton elszakad.

Egy nap lelkendezve futott fel szobájába. Egy képet látott meg útközben, emlékei közt kutatva újabb színekért - egy jellemző és éles vonást, mely alkalmas volt, hogy a Dráma gondolatát plasztikusan, keményen hozza a háttérből.

Három óra alatt, gyors, lelkendező szavakban írta meg ezt a jelenetet: az író, önmaga áll a hídon, szemben a lemenő nappal. Egy embert húznak ki a vízből. Megjelenik az asszony. Most ama kegyetlen és borzongató párbeszéd következik - kiderül, honnan jött az asszony és hogyan. És mindennek dacára, az elszéledő tömeg után együtt mennek el, sírva és remegve egymástól, a művész lakására: - és kiderül, hogyan lett akkor is, először, az övé.

Letette a tollat, felugrott, levegő után kapott. Izgatottan szaladgált percekig. Most, most érezte: a Dráma túl van legmagasabb pontján, ahová eddig emberfölötti erővel feszítette, most nyugodt, csendes decrescendo következik, hogy aztán egy ködös akkordba merüljön és haljon el a gondolat.

Nagyot sóhajtott, boldog volt. Még egyszer elolvasta a kéziratot. Ekkor éles, metsző szúrás érte agyát - mint valami rémes, nyikorgó és hasogató hang, egy zenemű harmóniáján keresztül - valaki beverte az ablakot a hangversenyteremben.

Még egyszer belenézett a kéziratba. Igen, ez így van, nem tévedett. Ha ezt a jelenetet eljátsszák a színpadon, ebből az oroszlánvadász megtudja, hogy a sárga hajú nő az ő kedvese volt. Nem lehet másképp, határozott dolgok vannak itt, határozott utalások, amiket csak ők hárman ismernek, s amiket ő csak akkor ismerhet, ha...

Az író lehajtotta fejét a papírra, és fáradtság fogta el. Még sokáig ült ott az asztalnál, és nagy sivárság és üresség ült vele szemben, a szoba túlsó felében. Lefeküdt, és fáradtan határozta el, hogy majd másnap, másnap átdolgozza a jelenetet.

És másnap átdolgozta. Szavakat húzott ki, és mondatokat változtatott. De nem bírta elolvasni az egészet - felében lecsapta a papírt, értelmetlen és ostoba volt az egész.

Két hónapig nem foglalkozott a Drámával. Eljárt megint a kávéházakba, kisétált: éjszaka barátaival mulatott. Elment a tengerpartra, nőkkel barátkozott meg. Inni kezdett, és egyszer megdöbbenve vette észre, hogy lelkileg úgy viselkedik, mint a csalódott szerelmes, akinek bánata van.

Egy este aztán megnyugodott és kibékült. Ez a tengerparton történt - egyedül maradt a tiszta vizekkel. Az író ekkor a halálra gondolt, végtelenül boldogan és világosan. Most halljuk még egyszer, egészen - mondta képzeletének, határozottan. És a tengerpart csöndjében végiggondolta darabját. Azon az éjszakán még vonatra ült és hazatért.

 

II

A premier tumultusában nagyon nyugodt volt már és előkelő. Az újságírókkal mosolygó fölénnyel beszélt.

- Igen - mondta az újságíróknak -, nekem is nagyon tetszik. Bizonyosan a legjobb darabom. Egész és kerek és becsületes. Igen, uraim.

Magában lázas, kusza, hóbortos jelzőket tudott volna mondani csak. Egész élete úgy feküdt előtte, mint egy távoli álom. De külsőleg tökéletesen csinálta. Legszebb frakkja ruganyosan feszült meg derekán: gomblyukában vörös azalea égett. Az utolsó felvonás végén jelent csak meg: addig otthon ült, és nyugodt, tiszta szavakban írta meg irodalmi végrendeletét. A mámoros, fülledt tapsviharban fehéren, ajka körül gúnyos és mégis szelíd mosollyal bukott fel, egy pillantással végignézett a páholysoron, és nyugodtan bólintott magában, mikor szeme az oroszlánvadász elborult, megvadult tekintetét érte.

Meleg himnuszokat zengenek róla fiatal, ábrándos írók, hogy milyen férfiasan, nemes fölénnyel halt meg: - de a kaszinó ifjú tisztjei is kellett hogy egy elismerő biccentéssel tisztelegjenek az író férfias és abszolút fair magatartásának: "úgy viselkedett, mint egy katonatiszt", mondta valaki, kissé raccsolva. Készült a halálra, végrendelet volt a zsebében - és emellett minden mozdulatára ügyelt. Kétszer lemondott a lövés jogáról, mosolygott, és egyik segédjéhez fordulva "szegény szarvasmarhának" nevezte az oroszlánvadászt. Az oroszlánvadász felhördült a dühtől, és akkor célzott olyan jól. Mikor mellében érezte a golyót, az író legyintett, ő maga mondta meg az odafutó orvosnak, hogy halálosan találták. Úgy halt meg, mint a középkori lovag, aki Palesztinába megy, egy szál karddal kezében és szívében néhány frázissal.

 

A LIFT FELJEBB MEGY

I

A laboratórium előtt egy terasz volt: este a fiatal tanár fiatal feleségével kiült a teraszra, az asszony odaült, ölébe hajtotta a fejét. Végtelen, holdtalan, csillagos ég. Lent lankás mezők nehezedtek, a jegenyeallé hallgatagon és megdermedve nyúlt ki alattuk. A fiatalember ivott is valamicskét, minden érdekelte, lelkesítette és tele volt szerelemmel. Az öreg tudósról is beszélt, az egyetemi tanárról, akivel együtt töltötte a délutánt, és aki óvatos modorához képest nagyon hízelgő dolgokat mondott neki: - és végre rábízta néhány napra azt az ezredgramm rádiumot, amit nehéz tokjával együtt a mellényzsebében hordott most is.

A fiatal tanár büszkélkedett, kivette zsebéből a tokot, és kitartotta maga elé.

- Látod?

Hosszúkás tubus tengelye táján halvány, kékes fénypontocska világol. Ez a betokozott, vastagon körülzárt rádium emanációja: a piciny fémdarab rettenetes fényenergiája keresztülvilágítja az ujjnyi acéllemezt.

Az asszony nézte, hitetlenkedett, bámult. A tanár is felizgult, szédítő számokat vágott ki, rémítgette a feleségét.

- ...Harmincezer kalória... tudod-e, mennyi az?... Az emanáció másodpercenkint millió és millió részecskét lövell ki ebből a parányi elemből... És milyen nagyszerű dolgokat beszélt az öreg!... Tudod-e, a részecskéknek ez a taszítása, ha ugyanezt az erőt vonzásban fejezem ki, akkora, hogy ez a csöpp fém itt a zsebemben hatszázmillió kilométerre ránt el magával, szőröstől-bőröstől, feltéve, hogy ebben a távolságban egy megfelelő, tömeg rádium vonzza ezt a kiszakadt darabkát, az ürességen keresztül...

- Hatszázmillió... - állt el lélegzete az asszonynak. - Mennyi az?

A fiatalember a csillagos égen nézett körül, hogy valami példát találjon.

- Látod azt a vörös, picinyke pontot? Az a Saturnus, aminek a gyűrűit múltkor mutattam neked, teleszkópon... Éppen jó példát találtam, a spektrálanalízis kiderítette, hogy a Saturnus félfolyós anyagában nagyon sok a rádium... Mármost tegyük fel, hogy a rádium, ez a titokzatos, ismeretlen elem, amiből oly kevés van a földön..., ez az ördöngös anyag, ami felforgatta nehezen összetákolt kémiánkat, s miatta újjá kellett formálni minden elméletünket...

Hirtelen megállt, elgondolkodott. Aztán különös, vontatott hangon folytatta. Maga elé beszélt, a szeme kitágult - ez az új lehetőség most alakult agyában.

- ...Miért ne?... Egy más világ kiszakadt darabja nyilván... egy távoli másik világnak, ahol másféle minden nehézkedés... igen, egy darab meteorit ez, itt a zsebemben... talán a Saturnusból egy darab, ami ide tévedt, a földre... és most felforgat minden földi törvényt... mert ekkora vonzást és ekkora taszítást mi nem ismerünk. Ó, igen... egy darab kiszakadt Saturnus... és rettenetes volna, hogy egyszer a taszítás, amivel ama bolygó e porszemet kilökte magából, egy pillanatra vonzássá alakulna...

- Ugyan... - szólt közbe az asszony.

A tanár tűnődött, odavetve mondta csak:

- ...Miért ne?... hisz erre itt a Földön ezer a példa... A folyóssá vált gáz atom-taszítása már atom-vonzássá alakult... ehhez csak a hőmérséklet változása kell... egy ilyen hőmérsékletváltozás a Saturnuson... egyetlen pillanatra... és minden rádium szédítő sebességgel repül vissza helyére, magával rántva mindent, ami rokon vele...

- Rokon...?

A tanár félig nyitott szájjal, feszülten meredt maga elé. Most már nagyon különös dolgokat érzett.

- ...Igen, rokon... Ki tudja?... Hiszen minden elmélet megingott az utolsó tíz év alatt... Anyag és erő... mindegy... Egyszer azt mondtam magamnak, egy sétatéren történt, emlékszem, megdöbbenve a gondolattól, mert hirtelen jött, mint a villámcsapás: "Az anyag limese az erő." Az anyag legkisebb része nem anyag már, hanem erő... Erő, életerő, lélek, ha úgy akarod... És a rádium... mely már itt a földön erővé alakul... előttünk... az egyetlen, a döbbenetes... az ismeretlen... És a lélek... az agy emanációja... az erővé, lélekké alakult agyvelő... igen... a lélek az agyvelő emanációja... érted ezt?... a lélek, az egyetlen, mely úgy jön létre, mint a rádium energiája... és a rádium... az egyetlen anyag, mely úgy emanálja az erőt, mint ahogy az agy emanálja absztrakt lényünket, a lelket... a rádium, igen... és a lélek, a radioaktív értelem... ha egyszer minden, ami taszítás volt, vonzás lesz megint... és minden rádium visszarepül... és minden értelem felszabadul... és minden lélek elmenekül... elszáll... a rádiummal...

Az összefüggéstelen, rapszodikus szavak úgy töredeztek elő, mint mikor egy égő házból, a nyitva hagyott ablakokon keresztül egy-egy lángnyelv kicsap. Az asszony nyugtalanul nézett emberére.

- Bibi - mondta, és rátette kezét a férfi karjára.

A fiatalember megrázta magát, és egy pillanatig kifejezéstelenül meredt az arcába. Egyszerre hangosan elnevette magát.

- Látod, milyen ostobaság. Hja, a rendszer, a rendszer, mondta az öreg ma délután. A jó öreg Kant megírta minden lehető metafizika jövőjét... Ez persze nem volt közte. Igaza van neki. Micsoda gyerekes, hebehurgya dolog.

Egypárszor végigsimított homlokán, aztán csupa meleg mosolygás és szerelem volt, mikor magához szorította a meleg asszonytestet. Suttogott, és lágy volt a hangja.

- Vonzás... taszítás... Micsoda bolond beszéd... Van-e vonzás, ami innen kiszakít, ha te nem akarod? Van-e vonzás ennél nagyobb?

És magához szorította a mellét. Az asszony hozzábújt, mint egy macska.

- Emlékszel... - súgta - mikor jegyben jártunk... Füzesen... te azt mondtad, hogy a Saturnus gyűrűje jó lesz az ujjamra...?

A férfi nevetett, mint akit csiklandoznak.

- Hahó! A jó kis Saturnus! Az ám!

Fölnevetett az égre, intett a csillagoknak. E percben úgy látta őket, mint hatéves korában, mikor a nagymamája mesélt, karácsonyestén, kint, az üvegház elején - és azt mondta, hogy a csillagok kis gyertyák, amiket Jézuska gyújtogat az égi karácsonyfa lombjaira. És elaludt a felesége karjaiban.

 

II

Tizenegy órakor délelőtt sütött a nap, villamosok csilingeltek, rikkancsok kiabáltak, az irodákban percegett a toll, a csarnokokban tarka főzelékek és véres mészárosok. A fiatal tanár gondolt egyet, a rövidebb utat választotta, átvágott egy közön, és ott is volt az egyetemen. Sietett, tizenkettőre kellett találkoznia az öreg tudóssal, hogy visszaadja neki az elemet: délután kísérleteznek vele, úgy volt. Reggel kicsit kábultan kelt fel, és a házak körvonalai furcsán hullámzottak. Még később, akkor is, emlékezett rá, hogy magában valamit mormogott "anémia" vagy ilyesmit, mert szédült, és szívdobogást kapott. Ezt akkor mondta magában, mikor a liftbe lépett - még látta a szolga elcsapódó arcát, amint az üvegajtó bevágódott. A szolga volt az utolsó ember, akit látott. A rémület a második emeletnél fogta el. Fuldoklásszerű érzés volt. A második emelet rácsa elferdült, és a lift lebegni kezdett, mint egy ballon captif, aminek elvágjuk a kötelét. Mi az, mondta ijedten, csak nem történt valami? De a lift felfelé szállt: tehát nem szakadt le. Még ezt is mondta magában: mindjárt a negyedik emeletnél leszünk és megállunk.

Mi az, mondta utoljára, és még nevetni is próbált, mint mikor egy rémképet riasztunk el; ránevetünk, hogy megijesszük, s a rémkép higgye azt, hogy nem félünk tőle, s tűnjön el - mi az, feljebb megyünk?

Aztán figyelni kezdett és számolt. Lefelé nézni nem mert egyelőre: halvány mosolyban torzult el szája, tehetetlen dac fogta el. Jó. Hát akkor lássuk, mi lesz. Végre mégis megborzadt: most elhatározta, hogy nem gondolkodik addig, míg meg nem állanak.

Sokáig, hihetetlen sokáig tartott ez, és nem bírta tovább. Úgy tűnt, hogy hosszú, hosszú, hosszú órákig nem mert gondolkodni: az értelem elzsibbadt, és most kínosan nyújtózott egyet - valami tompa, monoton zakatolást hallott, úgy emlékezett, hosszan és sokáig, olyant, mint a vasút zakatolása. Kínosan szedte össze tudatát - emlékezett rá, mi történt, és most lefelé fordult.

A sötétségben, ami most körülvette, hidegen, nyirkos borongással próbált tájékozódni. A csillagos eget látta, és még a tájat is meg tudta határozni: az ott az Alcione képlete - erre a Kis-Göncöl, amit gyerekkorában úgy szeretett. De alatta - vagy fölötte volt? nem tudta - egy óriási, kietlen korong derengett halaványan. A korongon árnyékok húzódtak keresztül. Egyszerre meglátta Amerikát. Igen, világosan meglátta: az ismert, karcsú vonal, kissé ferdébb, mint ahogy a térképről ismerte. És ekkor ordítani, ujjongani akart, és mérhetetlen vágy fogta el, hogy valakivel közölje ezt a félelmes gyönyört. Hát mégis, hát mégis, szörnyűködött ijedt, hihetetlen örömében - hát mégis, hát így van, hát megláthatjuk, én és akárki - vagy csak én? Madách jutott eszébe, és tizenhat éves lelkének elfeledett absztrakciói elevenedtek meg ragyogó intenzitásban. Ó! igen! tudta ő ezt, érezte egész nyomorult életén keresztül, hogy a halál szorongó, ostoba képe a buta test szuggesztiója volt csak - és kacagni tudott volna azon az ostobaságon, hogy egy-egy pillanatra ő is hitt a halálban.

De ez nem tartott soká: egyszerre éles fájdalom következett, az őrülethez hasonló és valami zagyva, kusza gomolyag, kivárhatatlan tompaság; - ebbe beleveszett.

És hogy most mi múlt el: évszázadok vagy évezredek, azt csak sejtette. Sejtette, mint ahogy ébredéskor, bár öntudatlanul hevertünk sokáig, halványan érezzük: mennyi idő múlhatott el, míg mellünkön nehezült az álom.

Először akkor jutott eszébe, hogy az elmúlt időt elképzelje, mikor egyszer a láthatár felé fordult, és a vöröses ködtenger fölött megint megjelent az a parányi fényes csillag, szemben az ég hármas ívével, amelyről akkor tudta már, hogy: a Nap. Eltűnődött, és körülbelül négyszáz esztendőre becsülte azt az időt, míg ideért - visszafordult az időben is, és azt a pontot, mikor ő ott állt a lift alján, s a szolga becsapta az ajtót, meglátta végre - meglátta, olyan távolságban, mint amekkora távolságban a Történelmet érezte azelőtt - mintha Nyolcadik Henrikre gondolt volna vagy Stuart Máriára - ezt érezte egyszer Londonban, a Tower előtt és Madridban, az Oroszlánudvar közepén: - ezt az ódon levegőt - így csapódott be az ajtó mögötte, mikor a Bastille pincéjéből fölvezette a régiség-őr.

Körülötte az örök, egyhangú, nyúlós köd. A ködben szétfolyó alakok nyújtóztak, kitágultak, összehúzódtak megint: egyszer elhatározta, hogy közelebbről nézi meg őket, de belefáradt ebbe a gondolatba, tudta, hogy nem érdemes. Ugyanígy vetette el magától, reménytelenül, azt a gondolatot is, hogy egyszer nagyobb utat tesz ebben a sűrű, félfényű ködben, hogy talán eljut valahová, valami szilárdabb partot talál. Eszébe jutott, micsoda óriási gömb az, ahová sorsa vetette - hogy évekig gázolhatná az iszapot és felhőket, melyeknek fenekén ragadós enyű sötétlett - s százmilliomodrészét se járhatná be kerületének. Az az erő, mely iderántotta, megszűnt: se repülni, se távolodni nem tud többé, s nem is fog soha már.

S hogy ezt belátta s megértette: nem mozdult többé, vagy csak alig. Látta ezerszer meg ezerszer felkelni és leszállani a Nap piciny csillagját: felkelni és leszállani újra. Henyén és tűnődve ült egy gőzoszlop tetején - nézte az öblös, fekete égboltot és a csillagokat s a hármas gyűrű tűzvörös íveit feje fölött. Alatta gomolyogtak az ellenséges anyagok - ez az örök, unalmas kotyvalék, ez a langyos, lomha libabőrző tömeg, mely oly távolra bukott a Nap forró hullámától, hogy kihűlve összeállni se tudott - így kering most az űrben a nagy buborék, lazán és tehetetlenül: nagy massza iszap, melyből nincs kilábolás.

Eleinte érdekelte, vannak-e élő lelkek itt vagy élő tenyészet. De letett erről is: a szétfolyó, párás ködben mozogtak néha alakok, de nem tartotta meg alakját egy se és soha - és elcsüggedt és elfásult. És századok múlva rájött, hogy a Földről nem került ide senki - egyedül van, egyedül, és nincs kinek elmondja, hogy egyedül van. A Fénnyel és Hővel beszélt néha, de azok nem értették, mikor arról beszélt, hogy a lélek néha egyedül lehet - és ő nem tudta ezt megmagyarázni, mert maga is homályosan emlékezett csak rá, a testi értelem régi, régi, megfoghatatlan gyermekkorára: - egy-egy pillanatra villant föl előtte, mint egy emlék, kétéves korunkból. A Földről is beszélt, és azok tudták is, hol a Föld, de mikor azt mondta, hogy ő odavaló, csodálkozva kérdezték, hogy lehet a Lélek valahová való? És ő maga is eltűnődött és meghökkent. És elhagyta őket.

Igen! A Föld. Mert néha fájdalmas, feszült erőlködéssel próbált emlékezni rá. Kiült a gőzoszlop tetejére, és tekintetét mereven befúrta a Múltba. A Nap piciny csillagja mellett, néha úgy rémlett, egészen apró, porszemnyi szikra villant meg, és ő tétován, naivan elmosolyodott - igen, kapta el fuldokolva az emlékét -, igen, ez volt az.

És egyik régi, régi kép a másik után villant fel. Ezermillió mérföld... igen, ó, messze, messze, messze volt végtelenül. Talán nem is igaz, tűnődött néha... talán csak rémkép... De hogyan kísérthet fejében mégis az emlék, mint az álom? És nem tudta már: álom volt-e csak, itt, a ködben és éjben - vagy valóság, az ő teste. A testére sokszor gondolt, határozottan emlékezett rá, hogy volt, csak azt nem tudta már, milyen volt. Néha hosszúkásnak látta és zöldesnek, és mindenféle ágak és bogak nyúltak ki belőle - de aztán eszébe jutott, hogy az mégse ő volt, hanem valami, amit Fáknak és Természetnek nevezett. Egyszer, egy pillanatra, mikor nagyon erőlködött, eszébe jutott egy arc: középen két nedves folt, erről már nem tudta, mi lehetett.

Ebbe görcsösen belekapaszkodott, és gyakorolta magát, hogy eszébe jusson. És egyszer-kétszer sikerült elég világosan emlékezni rá, a messze múltból és távol térből. Hosszúkás, kerek arc volt - két ibolyakék csillag imbolygott rajta és egy halványabb, vöröses - egy kicsi, fehér, hosszúkás tárgyat látott a közelében -, és megint iszonyúan erőlködött, mert homályosan úgy rémlett neki, hogy régen, régen, ezer esztendeje talán, úgy volt, hogy erre a fehér kis rudacskára neki rá kell tűzni a tűzvörös ívet, ami a feje fölött lángolt, a Saturnus gyűrűjét.

De hogy miért és mikor és hogyan történt ez, soha nem jutott eszébe többé!

És lassankint elmosódott ez is, kínosan s végtelenül szomorúan: elmosódott a gondolat, hogy teste volt, s odatartozott valaha, a Földre... és egyre több és több köd vonult fölébe - és nem maradt semmi az egészből -, egy végtelen, egyenletes bánat csak, nehéz bánat, olyan, mint a Hő vagy a Vonzás, mely egyhangúan s ridegen hajtja a golyókat a téren át, hajtja és kerengeti egyre, s össze nem ér, s nem csap össze soha egyetlenegy se - távolban, érzéketlenül kerengenék, s nézik egymást, egyetlen szemükkel.

 

III

A fiatal tanárt délután kettőkor találták meg a liftben. Az első kórboncolás szívszélhűdést állapított meg - később, ruhái közt találták meg a rádiumot, és felmerült a hipotézis: hogy a rádium emanációja megbéníthatja a szervezet bizonyos működéseit. Kísérletek is történtek ez irányban: mindenesetre eltiltották az egyetemen, hogy a zsebében vagy a testén hordjon akárki a veszedelmes elemből.

 

Két hajó

 

A CIRKUSZ

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is - aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben megújra álmodtam a cirkuszról -, egyszer messziről láttam dombok mögött, és mintha valaki vezetett volna, a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent.

Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál, és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt mellettem, a bejárat tarka függönyét fél kézzel félrehúzta, és kiabálva hadart: "Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék." Az emberek pedig özönlöttek - rengeteg ember, tarka népség, cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak -, lökdösték egymást, nevettek, és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott, és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, "tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor alómars!" Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm... és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz, és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen szorul szóra ezt mondta: "Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg." Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam, hogy az igazgatónak jólesett önkéntelen elismerésem, megveregette a vállam, és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük.

Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam, és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában, egészbenvéve paralellepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon bízik a sikeremben. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott, és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.

Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt, és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban, piros ruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársonytapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be, és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni. Az igazgató rám kiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a közönség, várja az előadást és annak nem szabad ide benézni.

Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félkör alakú csarnok terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas, és pálmaerdős csarnoknak a közepén egy szép arcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt. A nő nehéz, hörgő torokhangokat hallatott csak - borzasztó látvány volt, hangosan ordítani kezdtem, és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem, ostoba, mondta, hisz ezek a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek, viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.

Szégyelltem magam, és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol tarka ruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint ahogy iskolában szokás. Ez a bohóciskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is beültettek a padba, és az igazgató egymás után hívta ki a katedrához a felelőket. Az egyik kézen járva jött ki, és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő, és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött, és a földre roskadt. Az igazgató helyeslően bólintott.

- Így jó lesz - mondta -, ez tetszeni fog.

Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki, és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét.

Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly csudálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta - de mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt - aztán más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel, és a sötétben vészes szemek lobogtak.

Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe, és a nevemet mondta. Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:

- Hát te mit tudsz?

A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam. Nevetés futott végig a termen - az igazgató mérgesen ütött az asztalára.

- Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz - mondta. - Micsoda ócskaság!

Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam igen különös, és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott ki, és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.

Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak, mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fújtatók mozgattak - egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Aztán szoba nagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított elefántok jártak körbe, és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot - a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel, és szélörvény lett - azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint amilyenen szedőgépeket hajtanak - pápaszemmel dolgoztak, egyre a kottákat nézve.

Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se ismerem, és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta, és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a színházba vezetett. A színészek ezerféle maszkban, sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megnézni.

A másik ajtón mentünk be - sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe. Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és sűrű homályban fülkék nyíltak - fehér köpenyeges, szennyes arcú szolgák jártak ki-be. Borzongás fogott el, és nem mertem benézni. A folyosó legvégén megállt az igazgató, és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül - a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak -, a bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok, gyerekek - aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, egészen sötét folyosó nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt - mintha beajánlott volna az orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett.

Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom - elmondtam, hogy inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A fejüket rázták, és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.

Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek - kis szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyújtók és hálók hevertek szerteszét - a létrákon rózsaszín trikós artistafiúk dolgoztak. Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, alulról kihajlították a létrát, az utca fölé - görcsösen megkapaszkodtam - és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam, és elvesztettem eszméletemet.

De megint újra ott voltam, és hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán - mikor ez már jól ment, és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket nyújtottak fel - a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam, és felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És hosszú, hosszú idők jöttek.

Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon - de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt, és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt, és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam, és fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett, és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt - szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsúfolt emberfejek szorongtak a függönyön túl - rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd.

Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam - a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát, és sebesen, nesztelenül - oly könnyen, hogy nem éreztem a testemet - felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vasláb asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra, és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején - elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára, mely inogva csendben körbeforgott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán - a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot - ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat, és kihúztam a hegedűt... Remegő kézzel illesztettem rá a vonót... most egyik lábammal tapogatódzva, lassan elengedtem a póznát - előredőltem... egyensúlyoztam néhány percig... s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat, s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.

 

KÉT HAJÓ

Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, még az indulás napján is együtt ültek a kikötőben, az Atlanti-óceán spanyol partjain. Kristóf kapitány már akkor tekintélyes ember volt: a királynő kihallgatáson fogadta, és a kincstár pénzeket bízott rá. Józan és modern ember volt, barátja az új eszméknek és vállalkozó szellem, aki az új eszmék minden lehetséges megvalósítását tűzte ki célul. Szinéziuszt azért igen szerette, mint afféle különcöt: de elmosolyodott, és elnézően hóbortosnak nevezte, ha a barátai szóba hozták. Szinéziusznak is voltak azért tanítványai: kócos és halvány fiatalemberek, akik rajongó szemmel hallgatták, ha a kabalisztikáról és asztrológiáról beszélt. Abban az időben ezek a tudományok már halványulni kezdtek: az újítók, akik minden irányban világos és érthető elméleteket követeltek, nyíltan és harciasan kezdték csúfolni Ptolemaeus követőit. A tudomány egyszerre valami nagyon kézzelfogható és egyszerű dolog lett, amitől eredményeket és gyors eredményeket vártak. Jobb ma egy új és közeli ország, ahol olcsón, felelősség nélkül áshatjuk a föld aranyát, mint holnap ama bizonyos arany, amit szénből és homokból csinálnak majd az alkimisták, ha a csillagok állása összeesik. A túlzó divatosak rájöttek, milyen kényelmes és hízelgő tudat, hogy a Föld csak egy golyó - előre és hátra, mindenfelé bejárható, tehát birtokba vehető. A végtelenbe nyúló tányér, mely valahol a Kristályég rettentő tengerébe omlik, egyszerre összezsugorodott, és kicsike lett, kis elefántcsont teke, amit zsebre lehet vágni - és voltak, akik komolyan gondoltak rá, hogy zsebre vágják.

A part közelében egy kis kocsma volt, ablakából kilátás nyílt a kikötőre, melyben ott horgonyzott Kristóf kapitány pompás vitorlása. Az ablak mellett ültek most Kristóf kapitány és Szinéziusz, és erről beszélgettek, mert alkonyodott már, és úgy volt, hogy másnap hajnalban indulnak mind a ketten. A kapitány gúnyolódott Szinéziusszal.

- Hát tartsa a fogadást, Szinéziusz. Mához négy hónapra Hátsó-Indiában kötünk ki.

Szinéziusz a végtelenbe bámult; ő hitte, hogy végtelen. Titokzatosan emelte fel kezét, s a láthatárra mutatott.

- De nem nyugat felé...

- De nyugat felé, éppen hogy nyugat felé. Nyugat felé megyünk, egyre nyugat felé - és egyszerre csak nyugaton látjuk majd felkelni a napot. Tovább megyünk, és egyszerre itthon termünk megint. Az ám, Szinéziusz. Az ajtón keresztül távozunk, s hátul, az ablakon ijesztjük meg a gazdát. Így lesznek utolsók az elsőkből - addig megyek előre, míg a háta mögé kerülök, Szinéziusz.

- Odébb a végtelen tenger lakik - mondta tompán Szinéziusz, és az alkonyatba bókolt.

- Az ám. Az indusok laknak odébb. Még odébb Európa van arra. Még odébb Spanyolország - és még odébb ez a kocsma, ahol ülünk -, és aztán újra az indusok és újra ez a kocsma. Így van ez, újra meg újra - mintha tükörszobába járna, aminek nem éri végét, mert nagyon is szűk, Szinéziusz.

- Ezer évig kell járni, és aztán következnek a szárnyas emberek - mondta Szinéziusz makacsul. - Nézzen erősen odafelé, a láthatárra, Kristóf. Látja, a Merkúr most bukik fel a Kristályég mélyéből. Arra az óriások laknak, akik a szférákat mozgatják. Nem hallja a zenét időtlen időkből, kietlen messziségből? Én szoktam hallani, ha csendes az este.

És Szinéziusz suttogva beszélni kezdett a szférák zenéjéről, a Kristályégről és a szárnyas emberekről. Csodálatos meséket tudott óriásokról, törpékről, kettős csillagokról, ahol minden zöld és lila, nedves tüzekről, amikben szalamanderek bujkálnak, amik körülnyaldossák a testet, és nem égetnek. A szemében lidércláng lobbant fel, míg beszélt. Csodálatos ásványokat sorolt fel, amik csak a Szaturnuszban találhatók. Állította, hogy a Szaturnuszon a levegőben járni lehet, és a nők teste sárgászöld gázból van. Kristóf kapitány az asztalt verte, úgy nevetett.

- Hát nem hisz Regiomontanusnak - mondta aztán dühösen. - A Föld csak egy golyó.

- Honnan tudna róla a lelkem, ha nem volna igazam? - kiáltott az alkimista, és égnek emelte két karját, hogy a bő köpenyeg ujjai válláig zuhogtak vissza. - A lélek szabadnak született.

- De a test itt lakik a Földön. Ez a mi birtokunk.

- A testből árad a lélek, Kristóf kapitány. A csillagokból muzsika árad: az anyagból erő - az anyag lelket kap, muzsikálni kezd, és erő lesz belőle, ha a lelkes állatok akarják. A test a földből származott - a lélek a testből, és a lélek mégis felér az égig. Nézzen a csillagokra, ott a láthatáron - a fényük szemébe esik, és ott találkozik, isteni egyesülésben, a lelkével. A földből származott a lélek - ez a praemissa. Abscissa minor: a lélek az égig ér - abscissa major: ergo a Föld is az égig ér. Ott találkozik az éggel, ahonnan a légnemű emberek muzsikáját hallom. Ha érteném ezt a muzsikát, az ő szavuk szerint keresném az anyagokat, és levegőbe változtatnám magamat, hogy szállhassak a levegővel. Egyszer majd sikerülni fog nekem. A szférák zenéjét egyszer majd megértem.

- Ilyen gonosz badarságokat beszéltek azok is, akik börtönbe csukták a nagy Regiomontanust. A Föld az égig ér és mozdulatlan - ezt vágták a szemébe, és börtönbe csukták. Maga is köztük volt, Szinéziusz.

Szinéziusz az alkonyat felé fordult, és nem felelt. Kristóf kapitány, vérmes emberek módjára, megint méregbe jött, és hangosan követelte a választ.

- No, mondja hát nyíltan - merje nyíltan kimondani, hogy helyesnek tartja, hogy igazat ad azoknak, akik becsukták a nagy Regiomontanust.

Szinéziusz lassan fordította fejét a kapitány felé.

- Ő mindnyájunkat börtönbe csukott - mondta sötéten.

- Ki? Regiomontanus? - hüledezett Kristóf.

- Ő. És érezte maga is, hogy nagy gonoszat tett velünk. Mikor kényszerítették, hogy valljon színt, nem merte szemébe vágni bíráinak az ő alantas, hitetlen hitét. A máglya ott lobogott a háttérben. Ám hadd lobogjon! A máglya füstje égig ér; az ő szava csak az emberek füléig. Érezte, hogy mit tett, s lehajtott fejjel vallotta be bűnét a lélek arisztokratáinak. S mikor szabadon engedték, nagylelkűen, megállt a börtön kapujában, a csőcselék között - s gonoszul, árulóan odadobta a csőcseléknek a koncot: "és mégiscsak golyó!" - és mégis koldusok, börtönbe zárt rabok vagytok mindannyian.

- Hát ott hagyta volna, a máglyán, a tömlöc fenekén, a nagy Regiomontanust? - szörnyűködött Kristóf, a kapitány.

- Otthagytam volna. Egy ember pusztult volna el tömlöc fenekén - de kiengedték őt, és ő csukott tömlöcbe mindnyájatokat. Hittetek neki. Elhittétek neki, hogy kicsiny golyó az egész, amin hangyák mászkálnak, kilökve a légűr végtelenjébe. Elhittétek neki, hogy eddig és ne tovább. Elhittétek neki, hogy mindenütt egyforma, unalmas falak vannak körös-körül - s a falak közt, a csukott ajtón belül, kenyér és víz - rabok ebédje, semmi egyéb. Most körüljárnátok már a Földet, körüljárnátok már a falakat, hogy mindenki lássa: visszakerülünk megint rabágyunkra, s a falak között mindenütt egyforma, csíkos ruhájú rabtársaink állanak - egyformán nyomorultak. Elindulnátok már innen, hogy visszatérjetek ide, bár előrementek. Elindulnátok ebben a kék, ebben a kék végtelenben (Szinéziusz kitárta karjait a láthatár felé) - s azt mondjátok, hogy Hátsó-India van arra, kenyér a víz után - víz a kenyér után -, nyomorult indusok, a Föld porában izzadók. Elmentek majd a Föld sarkaira, és ott is bezárjátok a nehéz ajtókat az én képzeletem előtt. Ti visszatérők, ti befelé fordulók, ti boncolók, ti börtöntartók. Itt álltok az Óceán partján - s azt akarjátok, hogy ne Óceán legyen, amelynek boldog távolában az örökéletű bolygók várnak minket, örök életre - hanem hitvány tükör legyen csak, mely végtelent hazudik, pedig nem tud visszaverni mást, csak a mi szomorú, egyforma arcunkat, rajt' lassan őszül, fonnyad az ifjúság, mely messze vágyott... A tükörben megyünk előre, s újra magunkat érjük... újra Európába kerülünk... nyugatra indulunk, keletre érünk... s keletről megint nyugatra...

- Hát akkor miért jön velem, Szinéziusz, ha így van? - mondta gúnyosan Kristóf kapitány.

- Mert nem hiszek nektek, Kolumbusz. Nyugatra nyugat van csak... az örökkévalóságig nyugat. Nyugatra nagy vizek vannak és a nyájas görög bölcsek testté vált lelke... Nyugatra lidércláng lobog és ismeretlen zene, amit megértünk majd egyszer, ezer év múlva, ha az üstökös visszatér, s mi ezer évig ifjak tudunk maradni, hogy ezer évig hajózhassunk, előre, egyre előre, azon a vízen, amelyen hatezer évig is futhatna vitorlánk, s mindig újat s újat látna megint... szárnyas embereket... lidérctestű nőket... Keletre forró földek vannak és buja arabok. Keleten vége van a világnak. Nyugatról nem lehet keletre menni.

- Hát tudja mit, Szinéziusz - mondta Kristóf kapitány, és a markát nyújtotta -, fogadjunk. Ha mától négy hónapra nem látja meg az árbockosárból, saját szemével, a keleti szárazföldet: magának adom - mit adjak magának? - magának adom azt a nagy vitorlás bárkát, amit magunkkal viszünk.

- Tartom a fogadást, Kristóf kapitány - mondta sötéten Szinéziusz. - Azzal a bárkával elhagyom a hajót, s megindulok magam nyugatra.

S a tenger felé fordult megint. Este volt már, és köd ereszkedett. A lebukó nap eltűnt ebben a ködben, és eltűnt az a vékony vonal is, mely az eget és vizet elválasztja egymástól.

*

A szél Palos szigete felől fújt.

Santa Maria nyugatra fordította a kormányt, a középvitorla kidagadt. Este hat órakor, október tizenegyedikén, Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, a fedélzet előrészén álltak, a kiugró korlátja mellett, ahol egy óriási, hajlott vastartó tetejéről zöld üveges lámpás lógott ki a víz fölé. A vitorlák bonyolult kötélzete ködösen libegett: sírt az alattság, és a deszkák nyikorogtak.

Kristóf kapitány már hetek óta hamis tételeket jegyzett be a hajónaplóba, mert a legénység szívében lopva és rejtett remegéssel, de egyre feszültebb ajakkal rémült fel a Pánik sárga képe. Mi lesz? Három hónapja szelik az Óceán szürke szőnyegét, nyugatra, egyre nyugatra, s a tompa hajófar mögött titkosan és kérlelhetetlen simasággal fut össze a felzavart nedű. Pénzeket és állásokat ígért a kapitány, ha Ázsia keleti partjait elérik. Az ám, de ki járt arra előttük? Senki. A portugál partokról nyugatra a végtelenség lebeg ég és föld között - és ezek az új emberek beszélik csak, hogy a földgolyón nem lehet eltévedni, mert visszajut az ember oda, ahonnan elindult. Az új emberek beszélik, de a sötét szemű Szinéziusz s két halvány, ifjú tanítványa másféle kabalát tudnak. A kormányos hallotta őket beszélgetni, éjszaka, a fedélköz alatt. Mozsárban porokat törtek, és zöld láng csapott fel a mozsárból, amitől átlátszó lesz a bőr és a koponyát látni. Az árboc csúcsán ugyanakkor libegve villant fel Szent Elm tüze. A kormányos kihallgatta azt is, amit Szinéziusz és Kristóf kapitány beszélt: sokat nem értett belőle, de amit értett, elég volt hozzá, hogy elrontsa az álmát.

Mikor elindultak, Kristóf kapitány volt jókedvű és beszédes, és Szinéziusz hallgatott akkor sötéten. Most mintha kicserélték volna ezt a két embert. Szinéziusz rejtelmes mosollyal ül napok óta a kötélhágcsón, és ő maga szólítja meg a kapitányt.

- Hajnalban, négy óra múlva Kristóf kapitány lejár fogadásunk. Akkor megkapom ám Ninát, a kis vitorlás bárkát, át is veszem Kristóf kapitány.

- Hajnalban, Szinéziusz, árbockosarunkból szárazföldet lát - mondja Kristóf erős bizalommal. - Így szólt fogadásunk: ha nem: magáé a bárka.

- Hát nem látja még? - mondta Szinéziusz, és szája remegett és elfehéredett. - Hát nem látja még, hogy tévedett? Otthon egyszerű és világos volt a számítás, amit Regiomontanus és a többi bolond szabott ki nekünk... Nyugatra, egyre nyugatra... és Ázsia... De most, két hónapja futunk a semmibe... ohó! Kristóf! nézze csak - nem látja, hogy változik a tenger színe zöldről kékbe és kékből szürkébe megint? Nem látja odafent... amiről beszéltem... nem látja a száraz tüzet, amibe szalamanderek bujkálnak?

Az árboc tetején valóban kékes fény villódzott. Kolumbusz könnyedén remegett össze.

- Bolond maga, Szinéziusz - mondta aztán hangosan. - Megint a Kristályégről álmodozik, amiről Trismegistus írt.

Szinéziusz hosszan gondolkodott. Aztán halkan, mintha maga elé beszélne, elmondta, hogy gondolja ő azt.

- Maguk aranyat akarnak, Kristóf; maguk nem értenek engem. Én ismerem magát, Kristóf; magát lelkes és közügyekért lángoló embernek tudják az udvarnál, mert megígérte, hogy nyugaton át eljut Ázsiába. De én tudom, hogy mi kell magának; új országok kellenek és sok arany, alkirályi cím, dicsőség, siker, elismerés. Ezekért mondott le a szalamanderről, a légnemű nőkről és a szférák zenéjéről, amit én keresek, nem mintha hinne Regiomontanusnak, aki börtönbe akarja csukni a végtelen Fantáziát. Palos szigetén leveleket mutatott nekem, amikben János király pénzt és hajókat és tengernagyi címet ígért magának, ha Granada ostromát befejezték. Ez kell magának, Kristóf, és ennek az egész csőcseléknek, amit magával lódított. Arany, új ország, minél hamarabb, minél közelebb. Két hónapja futunk a vízen, és maguk máris nyugtalankodnak...

Közelebb hajolt a kapitányhoz:

- És mi lenne akkor - suttogta -, ha egy évig... két évig... három évig... és még tovább... futna a hajó nyugati széllel... és nem látna partot sehol...

- Október közepén elérjük Hátsó-Indiát, vagy valami új szigetet... Maga bolond, Szinéziusz.

A szél elkapta a szót. Messze, mint egy kietlen, kábító üresség, kongott az éjszaka előttük a nyugati égen. Oly szörnyű messze, messze voltak a csillagok.

- A fedélköz alatt dolgoztam - folytatta Szinéziusz -, tudja, az ifjúság elixírjét keresem, Kristóf...

Először történt, hogy Kristóf nem tudott mosolyogni ezen. A mai éjszakán, itt, ezen az ismeretlen tengeren, ahol ember még nem járt, másképpen hangzottak e szavak, mint a kis spanyol kocsmában. Erőlködve görbítette le száját, de érezte, hogy elsápad.

- A száraz tűz hiányzott eddig, Kristóf. De most megvan. Nézze, hogy libeg... Éccaka, a fedélköz alá beloptam néhány lángnyelvet... és éreztem, hogy hatja át a véremet, sűrűn és hidegen... Ez az a tűz, amiről egyikük se tud... De most már biztos vagyok a dolgomban, Kristóf kapitány. Egy óra múlva hajnal lesz, és én megkapom az én vitorlásomat... és itt akkor elhagyom a Santa Mariát. Pusson Marton Alonsi és Yamez, az én tanítványaim, velem jönnek. Együtt ültünk éjszaka, Kristóf, és láttuk a szalamandert.

Kolumbusz erőltetve nevetett:

- Hát mondja csak, Szinéziusz... mégis... hogy képzeli? Hova mennénk azzal a rozzant bárkával, feltéve, ha...

- Tegnap még rozzant volt a bárka - suttogta Szinéziusz.

- És ma?

- Bizonyos benne... egészen bizonyos benne, Kristóf kapitány, hogy most, e percben is víz van még alattunk?...

A kapitány megütközve nézett rá. Kinyitotta a száját, de egy hangot se tudott szólni. Az alkimista fojtott tűzzel suttogott a fülébe.

- Mind a hárman láttuk a szalamandert, tűzből és levegőből... Aztán egyszerre megváltozott az alakja... Sárgászöld fény lobogott, és mi meztelen nőt láttunk a hideg tűzben, amint libegve felszállott... Néztünk utána... A légnemű nőalak végigfutott a fedélzeten, lesiklott a hajó orrán, és a vízre lépett... Futott a vízen, nyugat felé. Halvány fénysugár futott utána. Néztük... néztük... rettentő távolságban volt már... már nem láttuk az alakját... akkora volt csak, mint egy csillag. De még láttuk, hogy távolodik. Egyszerre, mintha emelkedett volna... de a fénysugár mutatta, hogy még a vízen fut... Ott tehát a víz emelkedett már, a messzeségben... Aztán néztük még, azt hittük, hogy látjuk... de azon a helyen, ahol egyetlen tűzponttá zsugorodott össze, a Szaturnusz vörös rózsája villogott. Odanézzen!!...

Oly hevesen lökte meg a kapitányt, hogy az megriadt.

- Odanézzen!... A Szaturnusz!... Ott tűnt el... Ott tűnt el, egy félóra alatt, holott Trismegistus megírja, hogy kétezer évig kell futni a hajónak, míg azt a távolságot befutja.

- No és? - suttogta a kapitány. Határozottan rosszul érezte magát.

- Kétezer év!... De mi az, ha megvan az ifjúság elixírje, mi az a kétezer év nekem...? Hatszáz évig futunk a vízen... elixírből élünk, semmi másból, addig... hatszáz év múlva ritkulni kezd a víz, az Óceán végtelen vize... Bárkánk emelkedik... A száraz víz emeli... alattunk fényes, hideg ködök gomolyognak... a Föld... De a mi bárkánk húszezer méter magasságban lebeg már... vitorlája ráfekszik a levegőre, mint valami felhő... felhőnek hinné, ha alulról nézné valaki.

Az alkimista hangja úgy rengett most, mint a szél. Odafent borzongtak a keresztes vitorlák.

- És aztán... aztán a levegővé vált vízben úszunk tovább... Körülöttünk szárnyas emberek buknak alá... Aranyból csinálnak gyümölcsöket... és gyümölcsökből aranyat... Még négyszáz év és mi elértük a Kristályeget. Nyugatra nyugat van csak, Kristóf... nyugatra a végtelen tenger van csak, mely összeölelkezik az éggel... az éggel, ahonnan a szférák zenéje szól... egy rettenetes, rettenetes tévedés áldozata vagy, Kristóf... és most kiderült ez a tévedés... Azt hittétek, kezetekbe kerül a világ, ha tömlöcbe vetitek a Lélek szabad szárnyalását, s megmutatjátok, hogy a Földről nincs mód feljutni az Égre. Egy évre való kenyeret és vizet hoztatok magatokkal... pedig a Végtelenség és Örökkévalóság útján indultatok el... Ezért lakolnotok kell, mert nincs mód rá, hogy átlépjétek az istenek országának határát... Nézd, Kristóf, nézd... eltűnt a láthatár... nézd, a Szaturnusz nem az égen van már... hanem ott lebeg a víz alatt... Nem érzed?... nem gördül már a hajó... már nem úszunk a vízen... Valami könnyű, súlytalan légben lebegünk... Nézd... a vitorlák... olyanok, mint a felhők... Érzed, hogy rohanunk... Hallod? Hallod...? Hallod ezt a zenét...? Onnan... onnan... ahol a láthatár eltűnt... a szférák zenéje...

A kapitány szívverése megállt: füle zúgni kezdett, a vér akadozott ereiben. Rettenetes távolból valami hihetetlen, ismeretlen, jéghideg zene szólt.

És ekkor nyugaton világosodni kezdett az ég.

Kristóf észre se vette, hogy körmei görcsösen vájódtak az alkimista karjába. Belekapaszkodott, mint hajótörött a deszkaszálba, mert azt hitte, azonnal elájul.

Az alkimista diadalmasan állt fel... széttárta karjait, és kinyitotta a száját. De mielőtt szólhatott, éles, sikongó kiáltás hasított a levegőbe, mint a villám.

- Föld!

Egy percig úgy maradtak, mozdulatlanul. Kristóf kapitány tért magához először: eleresztette az alkimistát, és tüdejéből ordítás szakadt fel, mint mikor felébredünk a borzalom és rémület álmából.

- Föld! - ordította, ellökte az alkimistát, tombolt, nem bírt magával. A fedélközre futott, onnan a hajó orrára - nyugaton beteges, sárgás fény villódzott: sárgás fény és egy keskeny, hajszálnyi szürke sáv.

- Odanézzen!... - lihegte és rázta az alkimistát -, Szinéziusz, odanézzen. Nyugat-India!... Nyugatról indultunk és elértük keletet! Hát mégis - tudtam, én bolond -, el voltam kábulva az éjszakától... csakhogy nekem volt igazam!

Nevetett, ugrált, mint a gyerek.

- No, Szinéziusz - odanézzen hát -, látja a földet? Megnyertem a fogadást! Hajnali négy óra!

- Nem látom.

- Mit beszél? Nem látja?

- Nem látom, és nem is akarom látni - mondta Szinéziusz hidegen, és a hangjában volt valami az elszegényedett arisztokrata gőgjéből, akinek a szolgája főnyereményt csinált. - És ezzel megnyertem a fogadást: úgy szólt az, hogy enyim a vitorlás bárka, ha hajnalban nem látunk földet nyugaton. Oldozza le a bárkát, Kristóf kapitány, és hívassa az én tanítványaimat - aztán induljon el oda, ahol azt a szennyes szürke szalagot érzi, amit földnek hisz. Én pedig a bárkán megindulok velük nyugat felé.

*

Santa Maria eltűnt a láthatárról, Szinéziusz, az alkimista és két tanítványa, Yamez és Paracelsus pedig a vitorlás bárka kormánypadkájára ültek, és úgy bámulták a forgó vitorlát. Északnyugatnak fordult a bárka; a nyugati láthatáron halványfehér sáv bukdácsolt a növekvő dagályban: az Új Föld, amit néhány órája látott meg Kolumbusz a Santa Maria fedélzetéről.

Szinéziusz legyintett a kezével, és rajongó, sötét tekintetét mint valami bűvös, fekete sátrat borította az ifjak fölé.

- Megbántátok, hogy otthagytátok őt, és velem jöttetek? - kérdezte aztán szánalommal.

A tanítványok hallgattak.

- Ne féljetek - szólt nekik. - Az ő Új Földje nem volt méltó mihozzánk. Nem, nem tűrhettük, ugye, hogy nekik legyen igazuk: a börtöntartóknak. Föld és megint föld: ostobaság. Új Földnek nevezik majd: én pedig azt mondom nektek, hogy nem találnak ott semmi újat. Aranyat találnak a földben és vörös embereket, akik mégis hozzájuk hasonlatosak. Megismerik beszédjüket, és szorgalmas kis hajók indulnak meg Európa partjairól, hogy birtokba vegyék az új természetet. A német pozitivisták, asztronómusok és fizikusok pedig elégedetten dörzsölik majd a tenyerük: íme, a teória tudománnyá lett, kemény teke a Föld, s mi kicsiny kukacok rajta, akik születtünk, hogy együnk a sajtból, s aztán porrá legyen mindenünk, amit emberről tudunk: a test. Nem kell - nekik adom. Otthagytam őket. Nekik adom az Új Földet s az egész Földet, mely gömbölyű s körülzárt. Hiszek az én mestereimnek: Aristotelesnek, a derűs bölcsnek, ki a légnemű nőkről beszélt, hiszek János evangelistának, aki látta megnyílni az eget, s a Hétszarvú Bárányt is látta, hiszek Albertus Magnusnak s Hermes Trismegistusnak - és hiszek a Messzeségben, amelynek nem lehet határa, minthogy nincs határa a képzeletnek, mely az ő szülötte.

A tanítványok hallgattak.

- Hát elfelejtettétek? - mondta Szinéziusz alázatosan és szinte könyörögve - elfelejtettétek a stuttgarti éjszakákat? Elfelejtettétek a zöld kohót, aminek fenekén kékeszölden csillogott a Magisztérium? Nem hisztek nekem? Nem hiszitek el, hogy elérjük a Kristályeget?

Alkonyodott: Szent Elm tüze újra fellobogott a vitorlacsúcsokon.

- Itt az elixír - mondta Szinéziusz, és felmutatta a fiolát. - Ne irigyeljétek Kolumbuszt és társait: ők meghalni mennek az Új Föld porába. Sívó homok várja őket; nappal és éj szabályos váltakozása, míg el nem következik az utolsó nappal és utolsó éjszaka. A mi utunk pedig elvisz minket ezen az óceánon. Hat hónapig megyünk még, s naponta iszunk a bölcsek vizéből. S ekkor hangosabban halljuk majd azt a zenét, s ekkor felkel a nap, utoljára, és nem nyugszik le többet: s nincs többé alkonyat, ó Paracelsus! S ifjan és halhatatlan testtel, halhatatlan lélekkel folytatjuk utunkat a légtengeren át: hatszáz évig, ó Yamez, s hatszáz év múlva a Külső Burok nyílik meg előttünk: - ismét hatszáz év és megnyílik a Kristályég előttünk. Ott beszélünk a szárnyas emberekkel, mert addig megtanulunk beszélni az ő nyelvükön: a szférák nyelvén, mely hangjegyekkel fejezi ki a mély, mély, mély gondolatot. S akkor, ha úgy tetszik, Paracelsus és Yamez, visszafordulhatunk megint: kétszer hatszáz év - és elérjük ismét Palos szigetét, és Palos szigetéről beevezünk Lisszabon kikötőjébe. Most az úr ezernégyszázkilencvenkettedik évében vagyunk: - akkor kétezer-hatszáz és kilencvenet írnak az európai népek. Megváltozott világot találunk, azt elgondolhatjátok, Kolumbusz és követői megváltoztatják a világ képét. Tudósok jönnek majd, akik lemérik ama golyó felszínét, melyet ők határoknak vélnek - és minden kicsinyes, lelketlen számítás őket igazolja. Tudósok jönnek, akik megmérik a távolságokat, és birtokukba veszik a Földet. Mindenki nekik hisz majd, ezer éven át, a tiszta és népszerű Tudománynak, amely olyat állít csak, amit be tud bizonyítani - s olyat hisz el csak, amit szemével lát, és fülével hall -, mert ezer éven át Szem és Fül lesz a bálvány, ó Paracelsus, s e bálványoknak éppen úgy hódolnak ők, mint egykor a perzsák és asszírok hittek a kövek erejében. Mi tudjuk csak, hogy minden bálvány hamisság, mert Isten, a Lényeg, megfoghatatlan. De ők hiszik majd a vaskos és kézzelfogható Tudományt, mely a csőcseléknek hízeleg. És tiszteletére palotákat építenek majd az Óvilágban s az Új Földön egyaránt: palotákat és masinákat. Mire visszatérünk, masinákat találunk majd, amik a levegőben csaponganak, és körülrepülik a Földet, és hirdetik a sarlatán tudósok kicsiny dicsőségét: kicsiny csodák, amilyeneket e kicsiny Krisztusok mívelhettek.

És ekkor, kétezer-hatszázkilencvenben, mikor a régi Tudományt javában dicsőíti minden s minden neki hisz csak: - s mikor a mi eljövetelünket néhány rejtelmes Géniusz reméli csak remegve: - mi hárman megjelenünk Európa fölött. Megjelenünk, és a nyomunkban ujjongás s álmélkodás fakad: hozzuk az új tant, mely romba süllyeszt, s a korhadt porba visszadönt minden régi tákolmányt - mert vénhedt és rút lesz akkor a nehézkes bábjátékos, aki golyókat eszelt ki s tekézett velük a végtelen űrben. Hozzuk a hírt: testvérek, felfedeztük az igazi Újvilágot, odaát, a kárpit mögött! Kolumbusz és emberei régen por és hamu lesz már akkor: a kicsinyke Új Föld, amit felfedeztek, vén és kiszikkadt és romokkal népesült - fáradt tudósok hirdetik rekedten s egyre halkabban a Szem és Fül tanítását, mely a Képzeletet börtönbe zárta - elszikkasztotta az agyat, s utána kiszikkadt az ifjú és viruló test. Hozzuk a hírt: testvérek, északnyugaton, az Óceán fölött, kicsiny ösvényt találtunk, hajónk alig fért keresztül torkolatán, de ez az ösvény egyenesen kivezet a Térbe és fel, a testtelen emberek országába, akiknek megmondottuk, hogy van út leszállani a Földre, s a fénysugár szárnyán már jönnek utánunk, s itt lesznek csakhamar, és mi átmegyünk közébük az ő országukba, ahol nem sárga s kemény az arany, mint amaz Új Földön, amit Kolumbusz adott nektek, ott az arany folyékony és lobog, mint a tűz, s ha ittatok belőle, elfelejtitek a Halál nyomasztó kísértetét, s elmúlik tőletek a Halál, mint egy ostoba álom, amit megmosolyog a fölébredő. Testvérek: Aristoteles és Kolumbusz hazudott nektek - és hazudtak a tételek -, hazudott a premissza, és hazudott a konklúzió - jertek, felfedeztük az Új utat, és elhoztuk a Magisztériumot, amit hosszú századokon át kinevettetek, mint ahogy mi kinevettük őt, mikor megállt a kapuk előtt, és így szólt: "Eppur si muove..."

Az alkimista előrehajolt: tanítványai hangtalanul fordultak nyugat felé, ahol a Santa Maria eltűnt. Nem látszott már a csücske se vitorláinak. Mérhetetlen fájdalom szorította össze a tanítványok szívét. Az alkimista beszélt.

- Esteledik. Paracelsus, édes fiam - fordítsd a kormányt. A csillagok ott reszketnek az égen: a Merkur ma bukott fel, és szelíden ring a vizek fölött. Nem érzitek? emelkedünk. Hígan és egyre könnyebben siklik el alattunk az Óceán, és észrevétlenül dagad. Csendben és reszkető lélekkel figyeljétek - mert új vizekre értünk. Csendben és gyönyörbe fúló lélekkel figyeljetek a szavamra: mert észre sem veszitek, s már nem szavakkal beszélek hozzátok, hanem hangokkal, és ti értitek majd e hangokat, mintha szavak volnának. Mindegyre tünedeznek a szavak az én beszédemből, itt-ott bukkan fel még egy-egy - a többi halkul, emelkedik, összefolyik, egyetlen elnyújtott melódiába olvad: s a végtelenből s messzeségből mély gordonkahangon kíséri az új, hideg, ismeretlen zenekar ezt a melódiát. Most hajoljatok ki óvatosan a korlát fölött, s nézzetek magatok alá. A tengerfenék világítani kezd.

A tanítványok elbűvölve hajoltak ki az Óceán fölé - és ekkor, kietlen, kietlen messziségben és mélységben, alattuk, halvány derengés hajnalodott. Messze, messze, a mélységben, egy óriási város feküdt kéken, ködösen, a vízrétegek alatt. Apró tornyok és bástyák szegték be falait, furcsa, színes kupolák, mint a régi szumír városokat képzeljük. A város fölött villogó színekben óriási lények cikáztak: innen apróknak látszottak, mint a halak, de voltak akkorák, mint egy-egy ház odalent. Némelyeknek sárkányformájuk volt, mások az ichtioszauruszokhoz hasonlítottak, amiknek csontjait a hallei egyetem őrzi. A város szélén magas domb állott, és e domb tetején zöld láng lobogott: zöld lángok közt kígyótestű alak bujkált: ugyanaz, akit a Santa Maria fülkéjében láttak az elmúlt éjszaka.

 

ÉSZAKI SZÉL

I

Régen, mikor még a földön éltem, álmodtam ezt.

A nyár végét járta akkor: minden forróság és fény, ami hónapok óta összegyűlt, ízzé, pirossággá, cukros levekké duzzadt a gyümölcsökben, a föld lihegő tüdejében. Porhanyóssá váltak a nehéz banánok, és a narancsok héja kipirult, és a pálmák zöldje szinte vakított már. Az emberek is megértek, mint a gyümölcsök. Estefelé, mikor a tengerből kidugtuk a vállunkat, mintha rőtre sült cipók vagy égett naspolyák úsztak volna a vízen: a bőrünk megbarnult, és a szemünk csillogott.

Nagyszerű, pogány nyár volt, és eltartott vagy húsz évig. Az arénában olimpusi versenyeket rendeztünk, meztelen fiúk birkóztak, és perzsa nők táncoltak a végén - mindnyájan fiatalok voltunk és körülbelül mindnyájan szerelmesek egymásba. A lakomák buja, fűszeres zsírját bódító borokkal öblögettük le - éjfél után, büszke és lüktető fejjel, dalokat írtunk aztán, és meséket költöttünk. Megénekeltük a nők keblét és csípőjét, és csudálatos hasonlatokat találtunk a nők, a gyümölcsök, a virágok, bársonybőrű macskafélék és italok között. Egy-egy szép hasonlat valósággal mámorossá tett, és lázba hozott egy váratlan és lágyan csendülő rím: a költőt kiáltozva és száguldó szavakkal ünnepeltük ilyenkor - néha még szebb hasonlattal dicsértük a művet, mint amilyenekkel a költő felcicomázta.

Drámákat is játszottunk, amikbe sötét szenvedélyek törtek ki szabadon, és a szimbólumok éppúgy húsból és vérből valók voltak, mint az emberek. E drámákhoz egy olasz muzsikus írt közzenét - határtalan epedés volt a zenében, kétségbeesett, olthatatlan vágy: a zenekarból mintha görcsös karok nyúlkáltak volna ki, hogy megkapaszkodjanak valami barna leány lobogó hajába. Sokszor fuldokolva zokogtam e zenén, mert szerelmes voltam Lollába, akit az olasz muzsikus is szeretett, és legjobban úgy tudtam volna szeretni, ha meghalhatok a lábai előtt.

Nem féltünk a haláltól. A temetéseket orgiák követték, és nem emeltünk síremlékeket. A halálról csak kiömlő és lüktető vér jutott az eszünkbe, semmi egyéb. Beszéltek egy grófnőről, aki hallatlan s szívdermesztő módon elégítette ki szerelmi vágyait: áldozatai közt gyermekek is voltak és fiatal leányok; e nőre gyakran és tikkadtan gondoltunk. Augustus császár udvarában gyakran megjelentünk, és beszélgettünk az agg Maecenasszal. Egy ideig mindnyájunknak Borgia Caesar volt ideálunk - később rafináltabbak lettünk, pásztorjátékokat rendeztünk a versailles-i parkban. Majd Duse és D'Annunzio szerelme izgatott, jelzőink egyre ragyogóbbak lettek, és valamelyikünk megírta darabnak Salome táncát. S közben, egész nyáron át, vakítva tündökölt a nap, a Quarnero szikrázott és égett, mint a gyémánt, fel egészen az Alpesekig, forró lett a föld, s a dán vizekbe láttuk lebukni: tovább nemigen érdekelt, mi lehet. Gyönyörű nyár volt, és folyton kék volt az ég. Egy délután megjelent az idegen.

 

II

Délután Lollával csónakáztunk. Forró és könnyes voltam: a haldokló nyárról és haldokló ifjúságról beszéltem, sok színt kevertem a szavakba, mert a tó túlsó partján sárga, piros és kék színek vegyültek a fák zöldjébe, s én szembekerültem e fákkal. De kifogytam a szavakból és színekből, és mikor már nem tudtam beszélni, Lolla unatkozva hajolt ki a csónakból, és ujjait hűtötte. Gondolkodtam, milyen hangszer szólhatna helyettem, de csak epedő melódiák jutottak eszembe, és mindegyikben ugyanaz a sóvárgás volt csak, amiről beszélhettem. Kifogytam, és ekkor valami kényelmetlen, buta üresség állt be.

Visszamentünk a szállodába. A kertben fiatal leányok teniszeztek, sokan voltak a hallban, de fáradt voltam és levert, nem mentem be. A portás kint állt a kapu előtt, és egy idegen fiatalemberrel beszélt. Láttam, hogy nem értik meg egymást. Odamentem. Szőke, kék szemű, jelentéktelen ifjú volt, norvégül beszélt. Franciául szólítottam meg. Útbaigazítottam, és valahogyan együtt is maradtunk.

Vacsoránál már bizalmasabbak lettünk. Ekkor vettem észre, hogy tévedtem: nem kék szemei voltak, hanem szürkék, és legalább egy fejjel volt magasabb, mint ahogy első percben láttam. Ezen egy kicsit csudálkoztam, de aztán cinikusan vállat vontam. Nagyon keveset beszélt. Ekkor már mintha nem is Capri szigetén lettünk volna, hanem valami német kikötőben, talán Hamburg közelében, egy fürdőhelyen. Unalmamban neki is Lolláról kezdtem beszélni, ebbe belemelegedtem, ragyogó szavaim visszatértek, dagadtak, egyre forróbb és lüktetőbb lett megint a beszédem, végre egészen melódiákba csapott át, daloltam, dalolva magyaráztam neki, mit érzek, és sírtam hozzá. Hirtelen elhallgattam, hogy a hatást vizsgáljam. Reméltem, hogy legalábbis könnyezni fog. De a norvég most megint egész más volt már: hosszú, kékesszürke haja volt, ami furcsán lobogott a feje körül, mint a borszesz hideg, kék lángja, vagy a lidérctűz a hideg és nyirkos tavak tetején. Az arca pedig egészen megnyúlt, két méter hosszú arca volt, elfolyó körvonalakban, nem nézett rám, nem is felelt semmit. Hanem mikor jobban odafigyeltem, hallottam, hogy egészen halkan, mintegy magának dúdol vagy fütyörész valamit. Úgy látszik, a fogain keresztül fütyörészett, mert az arca nem mozdult közben - belülről jött ez a vontatott, kísérteties hang, amihez hasonlót nem hallottam soha. A fütyülés egyre élesebb és hasítóbb lett: valami megcsapta az arcomat. Hirtelen átvillant rajtam, hogy nyilván hasbeszélő ez az ember, ez nem emberi hang, nem torokból jön. Megborzongtam és kértem, ne tegye ezt, mert idegessé tesz. Erre elfogulatlanul és könnyedén csevegni kezdett, de hirtelen borzadással vettem észre, hogy mialatt beszél, nem hagyja abba ezt a kísérteties fütyülést, mely tompán és mélyen ott zúg azért benne, a szavak fenekén. Hasbeszélő, nyugtattam meg magam, de éreztem, hogy elsápadok.

Később ajánlottam neki, hogy bemutatom Lollának. Mikor Lollával beszélt, megint egészen jelentéktelen fiatalember volt, udvariasan felelgetett, de közönyös maradt. Csak az volt különös, hogy az egyik oldala valami zöldes fénnyel meg volt világítva: egy pillanatra, mintha ezen az oldalon öt vagy hat karja lett volna, de nem láttam tisztán, és ezek a ködszerű testrészek hirtelen szertefoszlottak.

Utóbb kíváncsian kérdeztem, mit szól Lollához: illik-e rá az a forró ária, amit a tiszteletére írtam, és zongorázni szoktam. Udvariasan, de hidegen dicsérte. Egyszerre zavartan vettem észre, hogy én untatom őt. Hangosan beszéltem, magyaráztam neki, és ekkor jöttem rá, hogy nem azon az oldalon ül, ahová beszélek: - megfordultam, és a hátam mögött állt, és hangosan, szilajul felnevetett. Elszégyelltem magam. Most megint csönd lett, de ezt nem tudtam elviselni: nehéz nyomás ült a mellemre. Kínlódva kerestem szavakat: megkérdeztem, hogy kit szeret, és tud-e énekelni? Ekkor nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy kedvese az Északi-sarkon várja őt, még nem látja tisztán a ködön keresztül, de szíve, egy keskeny és hajlékony vasdarab, állandóan arra mutat hegybe futó végével, mint az iránytű, s ha egyszer e piciny vasszilánk elszabadul testéből, a ködön és vízen keresztül odafut majd ama delejes ponthoz. Énekelni is szokott: - és ekkor megint hallottam azt a hátborzongató zenét, a füttyszót, egyhangú ütemeivel. Zene volt, végtelenül hajlékony és magasan lebegő: - de mikor magamban megrögzíteni próbáltam, kiderült, hogy a kromatikus skála hangjegyeivel nem lehet kifejezni, s így hangszer nem is játszhatja el soha. Ekkor felismertem, hogy a norvég őrült. Már ekkor esteledett. Nem láthattam az arcát, de éreztem, hogy magam is megőrülnék, ha most látnám. Hol közelről, hol távolabbról hallottam a hangját, a norvég lihegett, rakoncátlanul dobálta magát, és a karjai, amikkel a taktust verte, ezer méter hosszúak is lehettek, amint az elfeketülő égbolton hadonászott. Csitítani próbáltam, mondtam, hogy majd csak találkozni fog kedvesével, övé lesz, és elviheti Capri szigetére. Most végre komolyan válaszolt nekem: emberfölötti fájdalom volt a szavában. Azt mondta, hogy kedvesét nem viheti Capri szigetére soha - hogy kedvese rég meghalt, de valahol, valamikor azért látni fogja mégis, akár őt, akár az árnyékát - ha nem itt, talán a halottak között -, halihó, halihó! - mikor majd elhamvad a Föld, és kialszik a Nap - majd a temető fütyülő sötétjében -, halihó!... sírkeresztek között tapogatva keresi azt, kit a fény tett láthatatlanná. S mikor csitítottam, tombolni kezdett, és úgy hánykolódott, mint a tenger - nem bírom már, fütyülte, nem bírom ezt a fülledt meleget, ezt a zsírt, ezt a tikkadást, ezt a sok buta napot és puffadt gyümölcsöt. És mikor ezt mondta, valami suhogni kezdett a hajamban, oly rettentő félelem fogott el, hogy elájultam.

 

III

Másnap, mikor kinéztem az ablakon, hideg-fekete volt az ég és a hegyek mögött az északi szél. Forogva szaladt végig az utcán, szíjat hasított a levegőből, és tépte a házak fedelét, hogy visítottak bele. A fák földig hajoltak, és a levegőben forgott a föld szemete. Női fátylak rongyait sodorta tovább, a cölöpök csikorogtak. Túl a tó vize sötétlett és borzolódott, néhol felfordult vitorlák metszették a tarajokat. Az utat, ahol rémülten és vacogva futottam haza, nyakam köré csavarva görcsös köpenyem, az utat lesöpört, érett fügék borították - a szél söpörte a gyümölcsöt, futottak előttem, mintha mind életre kelt volna, s most jajgatva, bőgve bánná, hogy oly sokáig aludt.

Felemeltem a kezem, kegyelmet kértem, köpenyem örvénylett fejem körül - s ekkor magasan, magasan a fejem fölött, két rohanó felhő között hallottam, hogy fütyül az északi szél -, fütyült és vihogott és megismertem a kísérteties zenét, amit tegnap hallottam, a szálloda lugasában.

Az északi szél tombolt és dühöngött az égbolt harangjában; a sűrű, puha és fekete felhők pedig olyanok voltak most, mint egy óriási cella kitapétázott falai, melyeket dörömbölve tép, öklével és fejével csapdos kényszerzubbonyában az őrült, az északi szél.

 

A PÚPOS

I

Reggel erősen sütött a nap, és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen pislogott, mikor leért az utcára. Nagyon élesnek találta a napfényt, a gyomra is émelygett a sonkacsülöktől, amit reggelenkint evett. Kabátját, ezt a furcsa kabátot, begombolta elöl; körülményesen felhajtotta a nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh Lajoson: hangsúlyozottan divatszerű, alkalmazkodó. A szabó, mikor mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a számokat: sacco-öltönyről és zsakettről beszélt, élénken vitatkozott róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekről. Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a hangja, mintha soha életében olyan háthosszúságot nem látott volna, ami legalább negyven centiméterrel hosszabb ne lenne a mellhosszúságnál; gyakorlott és minden meglepetéstől vagy csodálkozástól ment szavai úgy körülírták az esetet, hogy az ember azt hihette: a legújabb párizsi divat a felsőkabátot hátban egészen bőnek és lötyögősnek írja elő, és nadrágban az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságot hordanak. És csinált Balogh Lajosnak szabályos saccót és őszikabátot: a gomblyukak legújabb divat szerint, horgosan körülvarrva, az ujjak elöl bővülnek, a gallér erősen kihajtott, a mellény gallér talán. Oldalzsebet is csinált, saccóban az idén megint divat, és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta selyemszalag, mint ahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik. Minden megvolt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy az egész kabát, mikor az ember kézbe vette, valami értelmetlen, formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabát alakja: az a körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan dologgá lett, amiről nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz: a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehérneműt és gyémántos garnitúrát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dicsérjék a gombjait és a nyakkendőjét. Az emberek valóban dicsérték a nyakkendőjét, és volt olyan, aki megkérdezte, ki a szabója. Balogh Lajos lassankint hozzászokott, hogy ő elegáns ember.

Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és előzékeny. Az utcán megálltak az ismerősei, kezeltek vele, és szinte túlzottan érdekelte őket minden, amiről beszélt. Ha valami vitába beleszólt: a kávéházi asztalnál, udvariasan elhallgatott mindenki, és végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek. Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne e jelekből, öntudatlanul: maga se tudta, mi az. Egy időben nőkkel kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte, kezdetben csak valami bárgyú, remegő és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és nagyszerű istenség felé emelkedő állati imádat. De meglepetve tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen: a nők mosolyogva néztek rá, éppolyan kedvesen és udvariasan beszéltek vele, mint a férfiak. Sőt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek, mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se. Ehhez is hozzászokott hát, és cinikusan viccelődve és fölényesen beszélt a nőkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebből is valami keserű íz maradt vissza, amiről nem tudott számot adni magának, de ami keserűvé, aztán hetykévé tette és érthetetlen módon gyanakodóvá. Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tűrt ellentmondást: a vitákat két szóval elintézte, és elutasítóan hozzátette: passz. Lármázott a pincérekkel, mindenből közkérdést csinált, és fenyegetően szembehelyezkedett mások véleményével. Egyszer a színházban valaki lehajolt a kalapjáért, és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott, és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetű, szőke úrra, hogy miért nem vigyáz. A szőke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért, emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett, és a torkára gyűlt a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen gyűlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.

 

II

Felment a hivatalba, és délután kettőig ült a kényelmes bőrkarosszék tág öblében. Azután egy előkelő Andrássy úti étterembe ment ebédelni, de semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról, nőkről beszélgetett néhány hivatalnoktársával, újságírókkal. A szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi napon. Bántó malíciákat mondott mindenikről, aki szóba jött; válogatott a szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit tegnapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj megbocsát egy ilyen bestiának - egyszerűen gyávaság, mondta.

Az affér az Aréna úton történt, egy kávéház előtt.

Valamelyik ismerősével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház teraszán egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonnan ismerte a hölgyet, és a barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult, és rájuk nézett.

- Ennek a púposnak járt a szája? - mondta, kérdően a nőre nézve, és egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.

Balogh Lajos elhűlt. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy, bevallottan, hogy ő púpos.

De nem sokáig tűnődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott, és életében először érezte, hogy az az arc, amit most a pofon felhevített, milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.

Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit beszélt volna: "pfuj, szégyen-gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem szégyelli magát?" Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást, és dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.

Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől elkezelt. Körülnézett: a Thököly út végén járt, hol apró munkásházak kezdődnek, és gyárfüst terjeng. Hosszú kerítések mellett baktatott: egyszer kifogyott alóla a kövezet, és egy tócsa mellett megállt. Az őszi alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még mindig fájt: lehajolt, és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába - először látta az arcát így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva levetette felöltőjét és nézte.

Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel, amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet, szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba, és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a majom - és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges... lehetséges... lehetséges volna... hogy mindez csak tréfa volt... hogy őt csak úgy felöltöztették... mint más embereket... és beszéltek vele... és rámosolyogtak... és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát, elfordult... akkor kitört a hahota...

Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna le a szeméről. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velazquez képei jelentek meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait, bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében. Szegény, bolond, kijátszott púpos - valaki álmában leszedte róla ezeket a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak -, és az udvaroncok ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az utcán.

Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen - futni kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek megfordultak utána, és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták. Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos boltok ajtajában legények álltak - tisztelettel elódalgott mellettük, és sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh Lajos - de nem csudálkozott rajta -, milyen ostoba dolog, lám, persze, hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember - neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet -, nevet adtak neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi embereknek - holott neki nincs neve.

Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek. Az égen halványan kiütköztek a csillagok, és közvetlen közelében egy tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli ezt játszotta: "A faluban a legárvább én vagyok..." - a púpos elandalogva hallgatta a nótát, igen szépnek találta, és most végre sírni kezdett. Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt éppen úgy, mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett, és egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt, és friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt, és a méhek és darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra - beszívta a levegőt, mely lágyan, békésen folyt le tüdejébe, nem bánta, hogy ő púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Újra egy tócsa fölé hajolt - és a víz barátságosan nézte őt: púpos vagy, mondta neki nyíltan és őszintén, de nem nevetett, és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere, szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény, szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni: a gonoszok és rosszak el akarták venni a könnyeidet, a te édes, egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük: sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél, és arra, hogy mások felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások, akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos, ugye jó, ugye édes?

A púpos hallgatta a fákat, és most már úgy zokogott, hogy egész teste vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét - csókolni szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt.

 

NAPOK

- Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki - így szólt az öreg ember csendesen. - Ti történeteket beszéltek nekem, amikben úgy rohan élet és halál, mint ahogy piros és fekete váltakozik a rulett forgó korongján. Sok szép színdarabot láttam, és sok szép verset olvastam tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak - de mindegyikből hiányzott valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos: ti az életet olyasvalaminek képzelitek, mint a születés és halál - pedig születni és meghalni lehet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem, kétségbeesés és ujjongás: úgy következik nálatok egymásra, mint a láncszemek; mintha minden pillanata az életnek maga volna a teljes élet. Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet, s a csendes, változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik az a három vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a sorsunkat? Ha visszanézek az életemre, úgy tűnik, mintha ezer év feküdne mögöttem: egy hosszú, hosszú könyv, amit ezer évig olvastam, és megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak úgy tudtok megérteni, ha a Történelmet olvassátok, vagy a középkor sötét váraira gondoltok. És mindaz, ami történt velem, úgy fekszik az Idő pusztájában, mint az elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő karavánúton. Ebben a hosszú, hosszú életben hihetetlenül kevés dolog történt velem: végtelenül hosszú éjszaka volt, amit ébren töltöttem el, s nem tudok egyebet róla, csak azt, hogy hosszú volt. Ti napfényről és örömökről beszéltek - elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam, és ezt a három napot egy örökkévalóság választja el - három egész emberélet, melyek nem ismerték egymást, s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre.

 

I

Először egy széles, fehér lapon hevert - később megtudtam, hogy ez a fehér lap egy tükör volt, ami a gyerekszobánk falán lógott. Mikor először nyitottam ki a szemem, szembekerültem vele. Elfolyó, értelmetlen ragyogás volt, kinyújtottam utána a kezemet, és csudálkoztam, hogy nem érem el: pedig szerettem volna megsimogatni vagy a szájamba venni. Később, mikor megértettem, hogy nem olyan egyszerű a dolog, megharagudtam és elfelejtettem.

 

II

Azután kimondhatatlan sok idő következik. Sok idő, mialatt velem alig történt valami, annál több bennem: szívemben és agyamban. Én egy kicsit nagyobb lettem, bajuszom is nőtt - két vagy három év alatt, két vagy három centiméter -, és tizenöt év kellett hozzá, míg kék szemem egy árnyalattal sötétebb lett. Míg belül, a sötétben, szívem világokat és századokat átérzett - kívül az arcom halványabb lett egy kicsit, és két vékony barázda gyűrődött orrom és szájam körül: ez volt az egész, ami kifelé változott. Türelmetlenül vártam, hogy mi lesz s mi az, amiért ennyit, ennyit várni kellett.

Egy délután aztán találkoztam egy asszonnyal: néhányan még emlékeznek rá, hiszen sok-sok éven át, nekem úgy rémlett, egy örökkévalóságon keresztül, ketten voltunk azután, az emberek között. Délután kettőkor találkoztunk, és este hétig voltunk együtt. Fiatalember voltam, gondoltam, meghódítom. Beszélni kezdtem neki, és ő áhítatosan figyelt: igen szép nő volt és jó illatokban bővelkedő. Megfogtuk egymás kezét, és szorongattuk. Másnapra találkozót adtunk egymásnak: de ő nem jött el, valami zavar volt. Akkor bosszankodtam, és sokat törődtem az esettel: nagyon vágytam erre az asszonyra. Megint találkoztunk, és én már félig bolond voltam a vágytól - megint elszakadtunk, és most úgy volt, nem is találkozhatunk többé.

Aznap - őszi délután volt - megértettem, hogy én egész életemben erre az egy asszonyra fogok csak vágyni, és más asszony nekem semmit se jelent -, s hogy amit vártam és sejtettem és reméltem, éppen ez az asszony volt, kit íme, nem kaphattam meg. Hogy ezt megértettem, végtelen, boldog nyugalom fogott el: elhatároztam, hogy meghalok, s hogy boldogan és elégedetten halok meg, mert szerettem. A folyópartra mentem ki, ott ültem és sírtam. Kezem a fűbe markolt, és azt gondoltam, hogy oly sima és édes, mint az ő haja. A folyó vize a hangjához hasonlított, olyan lágy és duruzsoló volt - és az égbolt selyemtapintású volt, mint az ő bőre. Egy óra múlva lassan vállamra nehezedett egy kéz: ő volt az. Félig fordultam csak meg, tovább sírtam, és ő leült mellém. Ott ültünk órákig, és tudtuk, hogy nem válhatunk el többé. Mikor aztán magamra maradtam, csendes és békés volt az este - nevettem, megmosakodtam a folyó vizében. Beszélgettem a fákkal, és a fák oly kecsesen nyújtogatták felém ágaikat, mint mikor asszonyok csókra nyújtják a kezüket. A szél finom, kék fátyol volt, ami a kezemre és lábamra hengergőzik.

És akkor másodszor láttam meg életemben a Napot: két hegy között lefelé kúszott az égen - ragyogó volt, meleg és vonagló, mint a fehér csipkék és rózsaszínű szattyánbőrök kettős takarója mögött egy asszony édes és meleg szíve.

 

III

És aztán újból, egy emberéleten keresztül úgy volt ez. Megint homály és köd volt hosszú, hosszú éveken át, ragyogó köd néha - olyan nekem most, mintha ti a reneszánsz koráról könyvet olvasnátok. Igen, az egész természetnek értelme volt abban az időben: a fákban embervér keringett, és mindent aranyszínűre festett a mi felhevült képzeletünk. Minden annyiban hatott csak rám, amennyiben az én örömömet szolgálta: csak kemény tárgyak voltak és lágyak - lágyak, mint az asszony öle és kemények, mint a kard.

De egy napon, sok-sok év múlva, megtudtam, hogy az asszony elárul. Ti gúnyolódtok felettem, mert öreg vagyok, s nyugodtan mondom ezt - nálatok az asszony árulása halált és összeomlást jelent, eldördülő pisztolyt, fekete szakadékot: mert nem tudjátok, mit jelent az idő. Azon a napon, este történt, úgy voltam én is: kábultan álltam meg szobám közepén, s vártam, hogy gyilkolni fogok. De nem gyilkoltam, a városerdőbe mentem, és ott töltöttem az éjszakát. Próbáltam magam elé képzelni az asszony arcát úgy, ahogy éveken át, remegve és elszoruló szívvel lestem ezt az arcot: elképzeltem és vártam, hogy szorul majd ökölbe a kezem, s hogy fogja el szívemet a féltés ismerős, halálos görcse. Ismét láttam két szemét és száját. De nem történt velem semmi. Fáradtan és lemondóan gondoltam, hogy ez az első pillanat kábulatától van csak így, és hogy életem elviselhetetlen pokollá változott, melynek égető parazsát érezni fogom, mihelyt elmúlt ez a kábulat s azontúl örökké.

De a kábulat elmúlt, és még mindig nem történt semmi. Reggel megéheztem, és betértem egy boltba, ahol tejet vettem és kalácsot. S míg ittam, éreztem az ízét: csudálatosan újnak és tömörnek, amilyennek hosszú-hosszú éveken át nem éreztem. Ekkor megértettem, hogy hosszú éveken át a szerelem íze keveredett a tej ízébe, míg ittam, és megváltoztatta annak az ízét.

Azután kimentem újra az erdőbe, és mellre szívtam a levegőt - és nehéz földszagot éreztem, üdítőt és frisset -, és megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem keveredett a levegőbe, és én nem éreztem a levegőt.

Már akkor sejteni kezdtem, mit jelent nekem ez a nap. Megnéztem egy fát - láttam a kérgét, és megvártam, hogy bújnak ki ebből a kéregből a rügyek. Nagyszerűen érdekes és izgató látvány volt - és akkor megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem eltakarta előlem a rügyeket és a friss levelek illatát.

Emberek jöttek-mentek - mindegyiknek arcán egy világ, új és élettel teli -, és én hosszú évekig nem láttam egyetlen arcot se.

Kő esett le egy épülő ház pereméről - megálltam s elgondolkodtam, miért kellett leesnie ennek a kőnek. Gondolkodtam és rájöttem és nagyon vidám lettem tőle - ó, itthon vagyok, itthon vagyok megint!

A város, amelyben tíz éve laktam, olyan új, olyan friss volt nekem, mintha tíz év múlva aznap tértem volna vissza először - ó, otthon voltam abban a városban, melyet tíz év óta nem láttam, mert benne voltam ugyan, de börtönben voltam, a szerelem börtönében.

Örömtől, mámortól kábultan botorkáltam, és ekkor két utca között szembe találtam magam a láthatár peremével - és a láthatár fölé e percben emelkedett a Nap -, és én szembe kaptam a Napot, harmadszor életemben, ragyogóan és zengve. És ekkor, mint aki hosszú-hosszú álomból riad fel, megdörgöltem a szemem, és megértettem, hogy a szerelem hosszú-hosszú éveken át eltakarta a Napot, és befestette a színét.

Tavasz volt megint a világon és a szívemben, és én kitárt karokkal álltam ebben a tavaszban s boldogan kiáltottam a felkelő Nap felé: "Ó, visszaszerzett életem! Ó, újrakezdődő gyönyöre a létnek és a megismerésnek! Már nem szeretem őt! Isten, Isten, boldog Isten, irgalmas jó Isten, már nem szeretem őt!"

És sírtam boldogságomban: a fűbe feküdtem, és magamhoz szorítottam a földet, amit visszakaptam, hogy édes gyermeke és ura és királya legyek újból - és amit már-már elszakítottak tőlem.

De ez is régen volt már, hallatlanul régen - utána megint sötétség következett -, s hogy mikor volt igazam, mikor igent mondtam, vagy mikor nemet: úgy tudom, csak most, mint a habozó, ki gombjain számolja: igen, nem, igen, nem, s az utolsó gombra határozottan rámondja: igen, vagy nem - de magában érzi, hogy azért mondja csak, mert utolsó a gomb, s nem azért, mert hisz benne, hogy igazat tanácsolt.

 

POR

Egy... kettő... három... oda... és egy... kettő... három... vissza, az asztalig. Lehet még tizenöt perc... mondjuk tíz... míg vagy százszor sétálhatok így, faltól az asztalig, óvatosan, hogy meg ne lökjem az asztalt, s a gyertyák fel ne boruljanak... Most már egyedül maradok - mondta a pap -, egészen egyedül, végig, az egész negyedóra az enyém. Milyen jó, milyen jó, milyen jó ez. Mostan már nem kell leülnöm addig, ugye nem, az egész negyedórát így végigsétálom, egyenletes, ütemes léptekkel, leeresztett kezekkel és a fejemet leszegezve... Ó, de jó ez...

Egy... kettő... három...

Igen, tisztelendő úr, tudom, erre gondolok majd... Az egész negyedórán át erre gondolok most... és most majd félek, tisztelendő atyám, ugye, szép illedelmes vagyok, nem bántok senkit, nem fogom meg a torkát senkinek. Tudom, hiábavaló, sokan vannak nagyon. Az őrök meg katonák... meg a két legény... Nem fogok verekedni, tisztelendő úr.

Egy... kettő... három...

Hát... igen... Hogy is van csak? Porból vagyunk, így mondta? Porból vagyunk, és porrá leszünk. Ez a feladat, ugye ezen kell gondolkodnom. Ezt még végiggondolhatom, még van tíz perc - és ha végiggondoltam, akkor már nem lesz semmi, ugye, akkor nem fáj, ugye, nem fognak fojtogatni, tisztelendő úr, nem ütnek, ugye, ha jó és engedelmes leszek? Majd megkérem őt, hogy ne szorítson, nem szükséges, majd magam szorítom oda a fejemet, nem is kell hozzám nyúlni... Magam bedugom a fejem, a nyílásba... van hely elég, nem kell erővel...

Egy... kettő... három...

Hát igen... tudom... erre gondolok. A porra, amivé leszünk... Jó ez, jó ez nagyon. És a porra, amiből lettünk... Ó, tudom, ezt meg kell érteni, meg kell érteni, tíz perc alatt... és ha megértettem, ugye, akkor nem fogok ordítani, tisztelendő úr, és nem tépem magam... és nem őrülök meg...

Jó, jó, jó. Egy... kettő... három...

De hát hogy is ordíthat és marcangolhat valami, ami porból lett... milyen bolondság! hiszen a por csendes és hallgatag... Csendesen és hallgatagon villong a mezők felett és csendesen ereszkedik le... De hogy lehetett belőle ember, jajgató, ordító ember, aki a másikat tépi és harapja... A csendesen elomló sziklából való a por, ugye, amit csöndes szigeten láttam egyszer... száz és száz év alatt békében omlott le, nem bántott senkit, éhes és szomjas nem volt, és vér nem folyt belőle... Hogy lettem én a porból - ó, meg kell érteni, meg kell érteni gyorsan...

Egy... kettő... három...

Régen, régen apám volt nekem és anyám. Talán ők születtek a porból, mert hiszen én már őbelőlük születtem...

Egy... kettő... három...

Honnan vettem hát csontjaimat és húsomat és véremet? Igen, ők az okai... a nyomorultak... ők az okai csontomnak és véremnek... ők az okai, a nyomorultak, e rettenetes gyötrelemnek... ha ők nincsenek, most is csendes, békés por lennék ama sziklán, és az esti szellő susogva fújdogálna fölöttem.

Egy... kettő... három...

Átkozott, átkozott két ember! Kik engem e világra hoztak a porból! hogy lettetek ti? most megtudom!

Kezdetben volt a szikla, s körülötte fák és álltak hallgatagon, s a tenger hideg hulláma csapkodta a partot. Ó, milyen szép volt, rettenetes szép - ó, milyen boldog, tiszta, halálosan édes volt a halott tenger s a halott kövek az ég alatt. Ó, hogy vonultak fölötte éjszaka a sötét, komoly fellegek, s hogy zengett az ég... míg ember nem volt e földön, tisztelendő atyám! Míg ember nem volt e földön, s az Úr lelke szállt a vizek felett - nem így mondta az imént?

Egy... kettő... három...

S az ötödik napon, mikor elvált a víz s a föld, s szelek fújtak - akkor megállt és pihent.

De ekkor, amaz elátkozott szigeten, porladni kezdett az egyik szikla, valami betegség szállta meg... Beteg por volt, igen... a kő beteg pora, melyre eső esett, s vizével elegyítette, s a szikla vonaglani kezdett, vonaglott a betegségtől, mint a kukac - piha! vonaglani kezdett, s gömbölyű gombócba csavargott kínjában... és elgurult...

Egy... kettő... három...

S gurult a porfolyó a parton, s midőn gurult, behorpadt, hurkák váltak le róla, s mindegyik külön vonaglott... a beteg sziklakő daganata felállt a földön, mint egy nehéz kelevény... És ez volt az ember...

Egy... kettő... három...

Hohó! tisztelendő atyám! most aztán őszinték legyünk! félre a mesével! mert most látni akarok. Nem isten volt, aki e lényt gyúrta a porból - az isten meghalt az ötödik napon -, ó, látom! ó, hála, hála, most látom, most értem! - mikor a szép, boldog, tiszta, halott világot megteremtette, elaludt, s meghalt maga is, mert nem kellett már a tiszta és hallgatag hegyeknek, s a feneketlen, mély vizek átvették az ő bölcsességét. De a magára hagyott port betegség támadta meg, s már nem volt isten, aki meggyógyítsa, hogy béke szállna reá - nem volt már isten, aki megakadályozza, hogy a kőszikla rút daganata felálljon, s mozogni kezdjen - mikor meghalt az isten, megbetegedett a Természet, s az ő betegségét Embernek hívják. S ekkor a Betegség átvette uralmát e Földön.

Egy... kettő... három...

És ott bujkált az első ember, árasztva nedveket és bűzt, a hallgatag sziklák között... Ott bujkált a beteg por... belsejében fájdalmas vérrel és hússal, belsejében pokloknak tüzével s rettenetes vággyal, hogy eloltsa e tüzet, s felhabzsoljon mindent, ami mozdul, hogy ezt a tüzet eloltaná...

Egy... kettő... három...

Éhes volt, tisztelendő atyám, éhes volt az ember, semmi más. Most nincs hazugság... most nincsenek szép szavak... most meg kell értenem... most majd én mondom el neked, tisztelendő úr, hogy volt ez.

Éhes volt a beteg por... éhes, semmi más. Egyetlen száj volt a feje és az ujjain karmok. S ami a közelébe került, azt karmaival megragadta, és begyömöszölte lihegő, vörös szájába. Gyermekkorában, míg egyedül volt, mohón nyelte a követ és homokot - kő és homok fájdalmas, szörcsögő gennyé vált benne, és ez volt a vér. Én láttam ezt a bűzös, öklendező folyadékot, láttam kígyózva, lüktetve kanyarogni, ömleni a daganatból, amit hideg, tiszta vassal téptem fel, hogy ömöljön...

Én láttam... Egy... kettő... három...

Éhes volt a vér... éhes volt az ember... S ahol vért és húst érzett a közelében, megragadta, feltépte és megette. Míg egyedül volt, elbújt a fák között, s ha állat került a közelébe, megtámadta, széttépte, felfalta. A bogarak lábát kitépte, a nyúl fejét odaverte a sziklához... Amerre járt, vér, vér... szétmarcangolt tagok, csontok, amikről lerágta a húst...

Egy... kettő... három...

És ekkor találkozott anyámmal.

A fa mögül vette észre, ahol leskelődött. Egy szomszédos fa ágán ült, s nézett messze, a tenger felé. S apám kitátotta a száját, és karmait begörbítette. S lassan kúszott anyám felé, hogy felfalja. Hátulról támadt rá, de mikor két karjával megragadta, a másik szembefordult vele. És ekkor viaskodni kezdtek. Apám nagyra tátotta torkát, hogy leharapja anyám fejét - hohó! tisztelendő úr. Anyám pedig karmolt és viaskodott. A földön hemperegtek, s karjaikkal fojtogatták egymás mellét. Lihegtek és haraptak, de egyik se tudta megölni a másikat. Fogaikat vicsorgatták, és szájuk tátogott. És ahogy fojtogatták s marták egymást, egyszerre akart harapni mind a kettő... egyszerre akarta felfalni mind a kettő a másikat... és ekkor a két harapó száj összetapadt... És így maradtak... aztán ájultan eresztették el egymást... nem bírtak egymással...

És így születtem én... Egy... kettő... három...

Hahó! Hó! Így születtem én... az ő kicsorduló vérükből... amikor fel akarták falni egymást...

Így születtem én, az én vérem... ez a vonagló, tüzes pokol, ami éget és fáj... így lettem én, tisztelendő úr, a porból... a beteg porból...

Egy... kettő... három... nem bírom tovább... hogy éget, hogy vonaglik...

Én ismerem ezt a folyadékot, ami bennem van. Én láttam ömölni, a másik testéből, akit megöltem...

Most hát rajtam a sor... De még van időm... ugye, van időm? Ó, nem félek én a csendes, tiszta portól, amivé leszek... ó, nem a félelem reszket így torkomban... ő az, a vonagló, beteg folyadék... Mi az?

Mi az? Mit akarnak? Hová?

Jól van, no... hiszen megyek már... ne szorítsa a karom, mert akkor nem megyek. Ha szorítja, nem megyek... harapok... A tisztelendő úrral akarok beszélni... nem lehet már? dehogynem... a porról akarok beszélni... Nem lehet? Akkor harapok...

Jó... megyek már... hát nem látja, hogy megyek... mit lökdös?

Hová megyünk?

Itt álljak meg? Jó... megállok. Az isten irgalmára... esküdt úr... csak a kezemet oldják fel... akkor engedelmes leszek... jó leszek... Igen, figyelek... Ahá... Értem, olvasnak... értem én, jól... Helybenhagyta... legfelsőbb... helybenhagyta... a legfelsőbb... értem én, tudom, mert olvasnak... helyben... hagyta...

Csak még egy kérelmem volna, arra az esetre, ha...

Tekintetes esküdt úr!... Tekintetes... hahaha! ti kutyák! Hahaha! Ti vagytok azok... ti beteg daganatok! Mit ültök itt kövéren? Előttem játsztok? Hiszen te vagy az... ismerlek... mit ülsz itt? Leköttetted a kezem... hogy ne fojthassalak meg... mert éhes vagy a véremre, ezer év óta vársz rá, hogy felhabzsold... hogy kiontsad... mint ahogy én kiontottam a tiédet!... Nesze hát... nesze hát... itt ömlik... itt ömlik már... nesze, a tiéd... nekem nem kell... nekem nem kell a piszkos, a forró, a lucskos és lüktető... amitől annyit szenvedtem... idd fel, mint ahogy a por felissza, látod?... és most béke lesz... végre, végre... szelíd... tiszta béke... a halott szikláké és a szelíd szél békéje... ó, föld betegsége, élet!

 

VAK CSIBE

Nevetséges, valakinek mégiscsak el kell mondani ezt a dolgot és méghozzá hamarosan, mielőtt meggondolnám, és eszembe jutna, hogy ostobaság. Kinek mondjam el? Annak az újságírónak - szent isten, hát csináljon belőle riportot. Vagy itt, szemben ül egy huszárkapitány, talán bemutatkozom, és elmondom neki.

De előbb mégis meg kellene fontolni, legalább azt, hogy hogyan kezdjem. Hát nézze, kedves kapitány úr, most három hétig falun voltam - bizony, egyik rokonomnál, és most, egy hét alatt történt ez a dolog. Nem, nem, nem velem történt, dehogy. Hanem egy kiscsibével történt, nem - nem valami kisleányt gondolok, hanem igazi kiscsirkét, olyan sárgát, akkorát, mint az öklöm, buta kis csőrrel és vékony, bőrös lábakkal.

Valami tíz darab volt, egy öreg, morgós tyúk - az anyjuk - vigyázott rájuk. Az udvarban szaladgáltak, mindig egy rajban, mintha vékony cérnával a tyúk lábához volnának kötve. Világossárgák voltak és roppant ostobák, tessék elképzelni, ilyen apró kis állatok. A vén tyúk szigorú volt, de igazságos; egész nap velük foglalkozott, kapart nekik mindenféle magot meg mit, nem tudom, hogy mondják ezt vidéken, mert városi ember vagyok. Ha nagyon buták voltak, akkor kokkantott egyet, és kemény anyacsőrével megkoccintotta a buksi, sárga fejeket. Rendesen olyankor vált szükségessé az effajta fenyíték, mikor tyúkanyó leült, amit a csibék nagyon szeretnek: nyakra-főre futottak a jó, meleg pelyhek alá, ügyetlenül egymásnak futottak, és addig nem volt csend, míg egy mérges, korholó vakkantás kíséretében oda nem ütött az egyiknek. Az akkor ijedten, siránkozva csipogott egyet-kettőt, és gyorsan bebújt a szárnyak mögé. Ugyanígy járt az is, amelyik kíváncsiskodott, kidugta a fejét, nem maradt nyugton. Akkor aztán csend lett: a csibék eltűntek, a tyúk kövéren és melegen lélegzett, lüktetett a fejük fölött, és a csibék aludtak, behunyt szemmel, boldogan, mint a tej.

Ez a kiscsibe, amelyikről beszélek, ez volt a legkisebb, onnan ismertem meg, mert különben egész egyformák voltak. Fehéressárga volt, még ügyetlenebb, mint a többi, mindig baj volt vele. Megfigyeltem, hogy leggyakrabban ez kapott barackot a buksijára: amellett mégis ez volt a leganyásabb - csak a szárnyak alatt szeretett lenni, az ételt nem becsülte többre. Mindig ott lábatlankodott az anyja körül, hogy az majd felbukott benne néhányszor. Nagyon szerette a meleget, úgy látszik, korábban kelt ki a tojásból a kelleténél. Nagyon kedves volt, mindig elöl akart lenni, pedig a legkisebb lába neki volt - de szaporázta a lépést, és ijedten, sápogva csipogott hozzá, ha arról volt szó, hogy első legyen a puha fészekben, langyos pelyhek alatt. Ott aztán elcsöndesedett. Igen.

Jó, jó, kapitány úr, mindjárt rátérek. A dolog úgy kezdődött, hogy reggel a kiscsibe nem evett, és még kisebb volt, mint rendesen. Valami határozatlan volt az egész kis állaton, közbe támolygott, és többször felborult, megbotlott. Odamentem, és felvettem a földről: nem futott el, ez volt a furcsa.

A kezemen feküdt most, egy kicsit remegett, a fejét, ami akkora volt, mint egy mogyoró, behúzta, és csudálkozva várt, hogy mi lesz.

Ekkor láttam, hogy mind a két szeme bedagadt.

A nevetséges, átlátszó kis szemhéjak, amivel madárféle alulról fölfelé zárja el gyöngyszemét: most duzzadtan, pirosan tapadtak a pihék közt. Először azt hittem, hogy csak ijedtében hunyta be, de aztán láttam, hogy nem tudja kinyitni.

Odavittem Márton bácsihoz, és megmutattam neki a csibét. Szakértelemmel nézegette, bólintott. Elmondta nekem, amit faluhelyen, úgy látszik, mindenki hallott már, de engem nagyon meglepett: hogy ez a kiscsibe hirtelen belenézett a napba, és most gyulladt a szeme. Kérdésemre, hogy mit csináljak vele, vállat vont Márton bácsi: próbáljam meg, egy kis vizes pamuttal csavarjam be a csibe fejét, tegyem az ablakba, és hagyjam ott egy-két napig.

És két napig az ablakban volt a kiscsibe és türelmesen várt, bekötött fejjel, mint egy kis beteg. A zsalut leengedtem, és betettem a táblákat.

Délután háromkor kezdett el csipogni. Odakint, a tikkadt napfényben porzó udvaron akkor ült le délutáni bóbiskolásra tyúkanyó - a jó fészekért veszekedő csibék csipogása behallatszott: bent, a pállott és alvó szobában valami szorongató és vigasztalan csendesség homálykodott. Ebben a csendességben hangzott fel a beteg csibe torka; - oly váratlanul és rögtönösen, hogy nem lehetett kétség benne: az udvarra felelget, azokkal szeretne beszélgetni. Aztán három óra hosszat egyfolytában, megszakítás nélkül és fokozódó fájdalommal panaszkodott. Végre elgyengült a hangja, és csend lett.

Másnap kint voltam a hegyekben: hatkor jöttem meg. Már a küszöbön megütötte fülemet a beteg csibe hangja: egész nap csipoghatott, mert rekedt volt, mint valami icipici csengettyű, ami megrepedt.

Másnap reggel erre a csipogásra ébredtem megint. Ekkor nagyon megsajnáltam a kiscsibét: óvatosan kivettem az ablakból, és kicsavargattam a nedves gyolcs közül. Abban a pillanatban elhallgatott, mintha elvágták volna a torkát.

Egészen kicsike és sovány volt most: a pelyhek, vizesen, hozzátapadtak nyomorult kis bőréhez: buksi fején pedig hetykén, borzasan állt néhány nedves, összetapadt toll. A nyaka kopasz lett és ráncos és veres, mint a paprika. Mikor a kezem melegét érezte, nagyon csendes lett: hallgatózott. A két kis szem nem nyílt fel többé - elmúlt a daganat, de a két gyöngy üresen és fehéren tátogott a héjak közt: a kiscsibe megvakult. Nem furcsa? Én nem is tudtam, hogy a csibék is megvakulhatnak.

De nagyon nedves volt és borzas, és én kivittem azért az udvarba, ahol sütött a nap, és letettem a földre, hogy megszáradjon. Állva maradt a csupasz földön: mint két gyengén megtámasztott gyufaszálon egy fél marék sárga kóc. Csámpásan állt, behúzta a fejét, és hallgatózott. Csibék szaladgáltak csipogva, és fűillat csapott a csőréhez. A vak csibe állt, és egy hang nem jött a torkából. Aztán ügyetlenül lépni próbált egyet, de mindjárt megállt megint. Most igen-igen elcsudálkozott.

Ezután ez történt.

A tyúk felállt, odajött a csibéhez: a csibetestvérek is odafutottak és körülállták. A vén tyúk kotkodácsolt egyet, aztán odakoppantott a csőrével - hát te honnan kerülsz elő és milyen állapotban? - mondta haragosan. A vak csibe nem felelt egy kukkot se, bűnbánóan gubbasztott, hagyta ütni magát, lógó csőrrel és összehúzódva - és kimondhatatlan boldogság volt a hallgatásában.

Aztán otthagyták, és a tyúk leült megint, és a kiscsibék aláfurakodtak. Most megmozdult: a hang után tipegett, de már nem tolakodott: szerényen és udvariasan bújt el a tollak közt, és most nagyon, nagyon boldog volt, és úgy volt megint, mintha semmi se történt volna, s rossz álom lett volna az egész.

Aztán sokszor láttam így a vak kiscsibét. Ott mászkált a többi közt, és nem volt már öröme, csak ha az anyja körül lehetett... igen... nem furcsa?... csakhogy sokszor egy dobogó láb felriasztotta a tyúkot, a csibék szétszaladtak, és a vak csibe magára maradt: felállt, behúzta fejét, és hallgatózott. Nem nagyon törődtek vele most már: hozzászoktak riadt, sovány kis testéhez. Én is elfelejtettem.

Egy hét múlva egyszer megláttam megint. A fáskamra oldalában gubbasztott. Egészen egyedül volt: úgy látszik, elfáradt, leült. Óvatosan hajoltam le, hogy el ne riasszam: de nem volt szükség erre a vigyázatos mozdulatra, a vak csibe meg se moccant, mikor a kezembe vettem. Nem is csipogott: közönyösen hagyta, hogy áttegyem a másik tenyerembe, félrehajtotta a fejét. Lábam alatt csipogtak a csibék, de a vak csibe nem felelt már nekik.

Ekkor eszembe jutott valami: a másik tenyerembe néhány magot tettem, és egy cseppecske vizet: most a vak fejét odaszorítottam a magokhoz. Egyszer, kétszer, nem reagált: harmadszor kinyitotta a csőrét, és odakapott. A tenyeremet találta: újból, most már mohóbban biccentett oda, és ezúttal felszedett egy magot. Sokáig tartott, míg ziháló és vonagló torokkal lenyelte: párat pötyögött még a csőrével, mintegy biztosan tudni akarta, lement-e már, aztán élénken kinyújtotta a fejét, keresgélt, és most sebesen, egész kihűlő testében remegve, bedagadt szemekkel, és csupasz, kopasz fejjel enni kezdett. Igen... és ekkor láttam... hogy a kis lábai... egészen... na, igen... egészen le voltak száradva... leszáradtak a lábai...

Hogy mi... hogy minek mesélem én ezt el... tetszik tudni... bizony isten, nem tudom, tudniillik csak azért, hogy furcsa, ugye... csak éppen ezt, mert aztán óvatosan letettem a földre, hogy majd másnap reggel megint megnézem... de már megdöglött... mire megnéztem... ott feküdt, döglötten, ahová letettem, a leszáradt kis lábai égnek meredve... de hát mit csodálkozik ezen, kapitány úr, csak nem hiszi, hogy bolond vagyok, úgy néz rám... hát nem mesélhetem én el, mi van abba... hiszen elég furcsa... ön talán hallotta már, hogy a csibék is megvakulhatnak?... én még sohase hallottam... csak ezt akartam mondani... és hogy milyen buta egy látvány volt... amint úgy kapott a kis fejével a magok után... na!... gyerekség!... ideges vagyok... na... nevetőgörcsöt kapok min... mindjárt... Köszönöm... csak hagyja... van nálam zseb... zsebkendő... mindjárt jól vagyok... ne nézzen ide... micsoda egy hülye vagyok, igazán... olyan rettenetes nehéz lett a szívem... alásszolgája...

 

GETSEMÁNE

Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol odafönt a hold, és ti kifáradtatok, ittatok is, ugye, és most alusztok az olajfák alatt. Az imént odamentem, és percekig néztem szelíd, szomorú fejed: - nagyon megindultam, Jánoskám, és nem költhettelek fel benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a hold - idejöttem, és most úgy érzem, talán nem bírnám ki mégse, ha utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el szépen ezt a pár sort, amit idevetettem - olvasd el, és aztán vesd a tűzbe, ezt ígérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek, és hiszem, hogy megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leírott szót, és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi papírokat, és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is - tudom, te kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted titokban - abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek, érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből - a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat, és úgy kellett szólnom velük, hogy megértsenek.

Írom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt ültünk a terített asztalnál, és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgyis tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék, lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen, hogy nem lehet, nem szabad; ha a szívembe látnál, mily békével, csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál te is, és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava - csak a szél süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben -, csak a végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen, elvégeztetett, és jól van így. Most még néhány formaság - hajnalban katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás - aztán a kereszt és a szögek.

Csitt, csitt, János: értsd meg, így van, és én akartam így, és jól van így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre ezek a kérdezősködések, és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől. Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit könnyeztem, és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el, és szédültem, és így szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár - s míg ezt mondtam, majdnem haragosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmúlt ez, Jánoskám, és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt, csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az egyetlen út, nem tehettem másképpen. Meg kell értened, meg kell valahogy magyaráznom neked - és te el fogod temetni a szívedbe, és soha nem beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint te, és szereti a szép szavakat - de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint te, és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.

Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkét éves koromban eltűntem Názáretből, és harminc esztendős voltam, amikor ti megismertetek. Hittetek bennem, és nem zaklattatok: jól volt úgy. De most elsuhan előttem az egész, és én megértem ezt az életet, s nem fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám - tizennyolc év hosszú idő, és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kisázsiát, és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget déli csúcsán - hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében annak, akit erősnek láttál, s akiben bízni akartál? Mondom neked: én is úgy áhítottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek. És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam. Másféle emberek laknak ott - emberfölöttiek szinte, azt hittem először, míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakíroknak és derviseknek neveznek - ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szívemnek kellett, ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták - de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! -, az ő lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém - s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni, vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek, s aztán éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy szempillantás alatt.

Ó, Jánosom, remegett a szívem, s évekig lestem sóváran a szürke és mély szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy történik mindez, s másnap, némi erőlködés után felismertem önmagamban ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg, Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont - valahol a két szem között, a koponya falán túl -, ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban, s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy akarjuk - és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek - csak én tudtam, hogy állok, mozdulatlanul -, s ti láttatok engem felemelkedni a magasba, mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth taván? Ó, Jánosom, ugye láttatok akkor járni az olajos vízen, lágyan, kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott ültem köztetek, s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban, s lángoltam az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom - s mert nagyobb csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; miként ha ott jártam volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel ötezer ember; mint hogyha öt halból lett volna ötezer - s nagyobb csoda, hogy megrészegedett a víztől egy kánai vőlegény: mint hogyha borrá vált volna a víz. Ó, Jánosom - és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap múlva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat - mint hogyha valóban feltámadhatnék halottaimból: - mert akartam, hogy lássatok.

Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek - mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és megértő - te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek előttetek, s letérdelsz -, s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó, Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik, mint az izzó vas, és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú heteken át tapostuk a sivatag homokját, s a tevék csontvázai közül bélpoklosok keze ágaskodott felém rimánkodva - én a te szelíd arcodba néztem, s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát elrohadtok, mind, és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez, mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni hozzátok, s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen, kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden. Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal: - de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül, s melyet úgy hívnak: Végzet - Végzet és Természet. Íme, az ő akarata rajtam és mindnyájunkon -, hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő akarja: nincs tovább.

A Halál járt mellettem, és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam tenni egy arcot - hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem, s rám vigyorgott -, elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét - az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.

Ekkor megfeszítettem elmémet, és így szóltam magamban: lássuk csak. Amit eddig tettem: tettem a Végzet ellenére - és sikerült. A Végzet úgy akarja, hogy meghaljon minden ember, s hogy féljen a haláltól. A halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot - mert senki sem mer meghalni, s kell hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy embernek, aki akarni tud, mint a Végzet - aki szembehelyezi az ő akaratát a Végzettel - aki éppúgy akarja magának a halált, mint ő -, és elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások éljenek - a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit csak az Élet ösztönének drótján tudott rángatni.

Ezt gondoltam, s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó, János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort? Ó, Jánosom, nem tudom, mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el; beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam, s ti megmenekültök. Ó, János, hinni akarok benne, hogy jól tettem - nem, nem szabad, hogy a te szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az összecsikorgó fogakat.

Emlékszel? Ott, a vacsorán bort töltöttem nektek, és így szóltam: igyátok meg: a vérem. Ki akarom ontani - nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább - így akarom. Meghalok, s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy mindenki éljen, csak én, egyes-egyedül én legyek meghalva, helyettetek.

Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom, kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne: tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat, és behunyom a szemem. Ugye, érted, most már nem lehet visszafordulni, nem bírok, de mintha egy kicsit gyönge volna a testem... Ó, János... egyszer szerettem volna még ülni veletek a zöld hegyoldalban a nyájas napfény alatt...

...De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod...

 

A LÉLEK ARCA

Nem vagyok tagja semmiféle tudományos társaságnak, és a kísérleti fizikában sem vagyok járatos, abban az értelemben, ahogy szakemberek elismerik a tudóst: az ő szemükben nem szakember az, akit a terminológia zavarba hozhat. Ez a pár sebes és kusza szó, melyben felfedezésemet lejegyzem, nem is szakembereknek szól, általában nem szól a közönséghez sem - inkább magamnak, későbbi használatra, szeretném hamarjában megrögzíteni azokat az eredményeket, amiknek alig néhány órája hogy birtokában vagyok, s amik annyira felizgatnak, hogy összefüggő és kimerítő képet e percben aligha tudnék adni felfedezésemről.

Röviden csak ennyit: magában véve egyszerű optikai kísérletről van szó, ami, éveken át folytatott kutatások után, ma végre sikerült nekem, s bebizonyította, hogy feltevéseimben igazam volt. Hogy e sikernek milyen gyakorlati és elméleti jelentősége van, azt e pillanatban nem tudom felmérni; bizonyos, hogy rendkívüli és ismeretlen tünemények kategóriája nyílik meg e kísérlet nyomában, s hogy egy ártatlan frázissal alkalmazkodjam hangulatomhoz: az élet rejtélye mától kezdve egy árnyalattal világosabb lett.

A következőket kell előrebocsátanom:

Hosszú évek óta foglalkozom pszichofizikával - nem deduktíve és spekulatív alapon, hanem az intuíció tolvajlámpása mellett -, tapogatózva a sötétben, mindenütt, ahol érthetetlen és homályos tünetek zavarják a természettudományos módszerek összefüggő sorrendjét. Hiszek a tudományban; hiszem azt, hogy ami rejtély és homály nekünk, az csak gyenge szemünknek az s nem valóban, hogy egyszerű és felbonthatatlan törvények foglalnak egybe mindent. De éppen mert hiszek az emberi megismerés fejlődéstanában, nem hiszek és nem hihetek egyetlen tudományos módszerben és elméletben sem, mely a belső, titkos megismerés kúszó fénye után kullog, hogy üvegbe zárt lámpát csináljon belőle, mely ragyogóbban ég, mint amaz, de mozdulatlan, és csak kis területet világít be. A módszer tengelyt ad a gondolatnak, s munkát végeztet vele, mert forgatja maga körül, de az ilyen gondolat egy helyben forog, s nem visz előre. Egyetlen módszert ismerek: nem hinni semmiben s nem foglalni törvénybe semmit, tudni azt, hogy agyunk, e tökéletlen gép, tökéletlent produkálhat csak, s azért az összefüggéseket nem önmagunkban keresni, hanem odakünt, a létben, mely alkotott.

Fiatal koromban erősen neuraszténiás voltam, s gyakran láttam víziókat: este, ha kihunyt a lámpa, egy fehér fej jelent meg a sarokban, és növekedve közeledett felém; felordítottam sokszor, és segítségért kiabáltam. Néha kezek nyúltak arcomhoz, aztán eltűntek. Oly rettenetes félelem töltött el ennek a fejnek csak az emlékére is, hogy néha nappal se mertem egyedül maradni a szobában; mindig ugyanaz a fej volt, és egyre borzalmasabb volt gondolni rá.

Később, hogy fizikailag erősebb lettem, ez a vízió ritkult. De egyszer egy spiritiszta tudományokkal foglalkozó szakkönyvben szellemek lefotografált képét láttam: pillanatnyi magnéziumfényben kapta le őket - állítólag - valamelyik tag, de nekem hideg borzongás futott végig a hátamon: ez volt az az arc, elfolyó, fehér körvonalakban - hosszú, elmosódó vonások -, s amint ez átvillant rajtam, egy pillanatra vízióm volt megint, de nem elmosódó és kísérteties: egy szobát láttam félhomályban, ahol behunyt szemekkel sápadt leány ült, és körülötte csudálkozó közönséges arcú emberek.

Ettől a perctől kezdve homályos ösztön élt bennem, hogy sokszor kicsúfolt és sokszor tagadott tünetek vannak szoros, fizikai összefüggésben rég felismert s megértett tünetekkel. Foglalkozni kezdtem a víziók elméleteivel, már amennyivel foglalkozhattam. Egy dologban megegyeztem velök: hogy a víziók valóságos képek, nem álmodottak - (vagy álmaink is valóságok? meglehet!) -, hogy szemünk mélyén, a retina sárga foltján valóságos, fixírozott képe jelenik meg annak, amit látunk, s mint a mozifilm egymásra következő képeit a hosszú szalag, úgy rögzíti meg s teszi el valahová valami végtelenül finom szerkezet mindazt, amit valaha láttunk odakünt a nagyvilágban. S hogy néha megfordulhat a folyamat - a szemünkben elrejtett kép visszacsavarodik, s az üres térbe veti ki mását - s akkor alakot és képet látunk az üresség fekete lapján: ez a vízió.

Hiszek az anyagban, melyből lettünk, s éreztem, hogy ez nem lehet másképpen. S egy napon, hogy erről gondolkoztam, váratlanul s önként eszembe jutott annak a kísérletnek a lehetősége, amit ma éjszaka végrehajtottam. Ha ez így van, mondtam magamban, akkor bizonyos, hogy egész agyműködésünk ilyen alapon történik, a gondolkodás nem más tehát, mint rekonstrukció, képek visszaidézése s egybekapcsolása, képeké, melyek valaha agyunkba kerültek. S közel feküdt a gondolat: kell hogy e képek megjelenjenek a retina sárga foltján ahhoz, hogy tudjunk róluk, ahhoz, hogy eszünkbe jussanak, ahhoz, hogy felidéződjenek - igen, a retina sárga foltja előtt képszalag fut el, régen felvett képek negatívja, s ezt nevezzük gondolatnak és képzeletnek.

De hogy lehetne erről meggyőződni? Ha szemünkbe, vagy más szemébe nézünk: a szem azonnal tükörré lesz, s nem ver vissza mást, mint aki belenézett. Miért? Mert mögötte sötétség van, s a sötétség tükrözővé teszi az átlátszó felületet. Ha a vetítőgép lencséjébe néznél olyankor, mikor a lencse mögött nem ég a lámpa: nem látsz egyebet, a saját arcodat csak, jóllehet, a lencse s lámpa között ott van a vetítendő kép. De ha a lencse s a kép mögött kigyúl a lámpa: e fény azonnal kivetíti a képet, s az megjelenik a szemben levő falon. Szemünkben is csak azt a képet látjuk, amit a szem a valóságban lát, de van ott más kép is, a rekonstruált kép: maga a gondolat és képzelet, amit kivetítene magából, ha...

Oly egyszerű volt a következtetés. Ha közvetlenül a szemlencse és a retina mögött kis lámpát lehetne gyújtani, mely belülről átvilágítja a szemet: akkor ama valóságos kép, amit önnön gondolatunknak és képzeletünknek nevezünk, a látott képen keresztül kivetítődne a térbe, eltűnne előlünk a világ, s a szemben levő falon vagy ernyőn megjelenne nagyított képe annak, amit gondolunk...

Most már egyetlen pontra redukálódott a kísérlet: lehet-e belülről átvilágítani a szemet? Először durva, anatómiai beavatkozással gondoltam megoldhatni a kérdést: kis villamoslámpát lehetne bevezetni, az orron keresztül, a szemgolyó mögé. Tanulmányoztam a terepet, és kiderült, hogy ez lehetetlen.

A többit már néhány szóval elmondhatom. Hosszú évekig azt hittem, megoldhatatlan a kísérlet; néhány hónap előtt hallottam először a mezotórium ama mellékterményéről, mely a csontot is átvilágítja. Szereztem magamnak néhány grammot ebből a még névtelen elemből: két hónapig aztán egyebet se csináltam, mint hogy különböző beállításokkal kiszámítottam, mekkora intenzitás s milyen távolság kell ahhoz, hogy a koponya túlsó falára alkalmazott átvilágító fény a retina s a szemlencse közé rögzítse minden sugár gyújtópontját.

Ma éjszaka készültem el: műszeremet, a kis mezotóriumos sapkát feltettem a fejemre - elsötétítettem a szobát.

Szemben velem, fehér kis vászonernyőn e pillanatban kör alakú folt jelent meg: azonnal felismertem retinahártyám világossárga foltját, ezerszeres nagyításban. Ekkor izgalom fogott el: gyermekkorom jutott az eszembe, amikor homályosan éreztem, hogy valamikor új tüneményeket fedezek majd fel, új megismerések alapját. E pillanatban az ernyő kerek foltján egy kanyargó erdei ösvény jelent meg, magas fenyőkkel körös-körül, az ösvényen egy szőke kisfiú közeledett, gondolkodva, tágra nyitott kék szemekkel. Azonnal megismertem: ez én voltam, tízéves koromban, az erdő pedig Máriabesnyő közelében egy részlet, ahol akkor nyaraltunk.

És most váltakozni kezdtek a képek - erdők, mezők, hegyek, völgyek -, szobákat láttam aztán és rég elfelejtett embereket.

Néhány perc alatt összeszedtem magam: önmagamat akarom látni, így szóltam határozottan, valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit így nevezek: én.

És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó, fehér arc jelent meg közepén. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon - ez volt az az arc, a vízió, amitől rettegtem -, és ez volt az az arc, amit ama könyvben láttam, ahol kísértetek képét fotografálták le egy spiritiszta ülésen.

Lekaptam fejemről a sapkát, és villanyt gyújtottam. Néhány óra múlva magamhoz tértem, s most itt ülök és sebesen, kuszán leírom, amit megtudtam. Még nem tudom, mit jelent felfedezésem, s mit fog jelenteni valaha, s a tünemények mely kategóriája nyílt meg a tudomány előtt, ez még a jövő titka s elkövetkező kísérletek és elméletek hosszú soráé. De engedtessék meg nekem, hogy minden elmélkedésen s magyarázaton túl, a nagy munka előtt, érezzem azt az izgalmat, amit Volta érzett, mikor a sósavba mártott drót végén először rándult meg ismeretlen erőktől a levágott és élettelen békacomb.

 

NAPISTEN

Kezdetben volt egy szürke fal, a szürke falon alul hosszú, sötét csík, aztán valami szilárd tárgy. A köd előtt valami puha dolog kóválygott, és belül fájás, gonosz fájás, ez volt talán az ördög. A fájás következtében, ami belül volt, hangos zúgás származott, egy állandó és ritmikus hang, ez volt az első hang, ami a káoszból kivált, mint külön és körülhatárolt jelenség - eköré tömörült most a többi, és forgott körülötte.

De a fájás egyre erősbödött, és erősbödött a hang is, és most már megkülönböztethető volt egymástól a két jelenség: a fájás és a hang, ami származott belőle.

És a szürke falon jelent meg először az isten. Hosszú, sárga uszályának egyik csücske suhant végig a falon - abban a pillanatban eszméltem fel. Néhány percig elült a hang akkor - néhány pillanatig, kuszán és elmosódva, még emlékeztem az álom túlsó pontjára -, láttam az elborult, őszi mezőt, a lankás hegyoldal alatt, és egy pillanatra még láttam magamat is, a hegyoldalban. Kissé ferdén álltam ott, gyökereim kiálltak a földből, és lombkoronám előrehajolt. Ágaim csendben és boldogan zúgtak a szélben, és én halkan és boldogan szörcsögve szívtam a vizet a földből. Az isten sárga szakálla libegve mozgott leveleim között, és csiklandozott. Előttem egy kis cserje ágaskodott, a cserjén valami röpdösött.

Igen, minderre emlékeztem abban a pillanatban, mikor a sárga csík először jelent meg a falon. És akkor még világosan tudtam, hogy én voltam a fa. Még arra is emlékeztem, hogy odajött valami állat, és a kemény, duzzadt gyümölcsöt, ami megint csak én voltam, hirtelen leharapta a fáról. Aztán, nemsokára, valami borzasztó következett: az állat hörgött és toporzékolt, és én ijedten, zakatolva ugráltam a belsejében; - akkor folyékony és vörös, sűrű voltam, és csak néha láttam a sárga istent. Egy pillanatra megint megjelent előttem, de csak nagyon rövid ideig tartott ezúttal - valami sötét tárnába kerültem, ahol forgattak és gyömöszöltek, pácoltak, hígítottak, alakítottak - végre egészen kicsi golyó lett belőlem, és akkor megkapaszkodtam. Megkapaszkodtam, és úgy éreztem, most egy ideig nyugodt lehetek megint, mint ott a hegyoldalban. A sárga isten is ott volt, de nem éreztem, hogy sárga, csak a melegét éreztem, és én kiéhezve és elcsigázva, habzsolni kezdtem ezt a meleget. Most megint itt vagyok a hegyoldalban, gondoltam, hálistennek, és lassan, óvatosan kinyújtottam megint a gyökereimet - lágy és meleg, sötét föld fogott körül -, és szívni kezdtem ennek a földnek nedvét és melegét.

Aztán valami szobrász jött, aki megint mintázni kezdett. A lombkoronámat összegyömöszölte, a sok kis ágamból csinált négy vastag ágat, kettőt behajtott a törzsem felé - a gyökereimet is összecsavarta egy szívós, hajlékony gyökérré. Ez nagyon mulatságos volt. Közbe eszembe jutottak egészen régi idők, mikor még egyebekkel próbálkoztam - mikor még a vízben is úszkáltam, víz alatt csúszkáltam, fák között bujkáltam, és jól éreztem magam. Veszekedni kezdtem a melegistennel, hogy én megint úgy akarok. A melegisten nem akarta, de én makacskodtam: kis békaporonttyá lettem, és erősködtem neki, hogy így majd jó lesz, én ezt már kipróbáltam. De erre kiderült, hogy nem tudtam jól lélegzeni - a kopoltyúk kevés levegőt szívtak, és majd megfúltam. Na látod - mondta a melegisten -, és erre becsukta a kopoltyúkat, és a törzsemben, belül, két kis hólyagot fútt. Így mindjárt jobban éreztem magam. Aztán egyebeket is próbáltam, igen. Régi dolgok jutottak eszembe, madarak, fókák, macskák és párducok - akikkel valamikor együtt futkostam - és megkísérlettem, hogy megint olyanná legyek. De sehogy se volt jó, és végre abbahagytam az erőlködést, és mindent rábíztam a melegistenre. És szívtam a nedveket, és hosszú ideig aludtam - aztán minden összekuszálódott megint, és hosszú ideig csönd volt és üresség.

És most eszméltem ezekre a dolgokra először és utoljára, most, mikor a sárga csík megjelent a falon. Akkor még, úgy rémlik, tudtam, miről van szó. A hang újra visszatért, most már világos volt előttem, hogy belőlem árad, és hogy az a fa, ami a hegyoldalban állott, most itt van, a fal előtt, valami kerek, kemény földben fekszik - gyökere eltépve és elfonnyadva -, ágai fehéren és puhán lengedeznek előtte, levéltelenül. A hegyoldal, az ismerős hegyoldal most egy fehér fal, és a sárga isten uszálya ezen a falon siklik most végig úgy, mint máskor a hegyoldalon. És hogy a fa ugyancsak én vagyok most - és ekkor eszméltem a fájásra, ami belül, a törzsemben motoszkált. Ez a fájás onnan volt, úgy látszik, hogy gyökeremet eltépték, és én nem tudtam, mint rendesen, belekapaszkodni a földbe, hogy felszívjam belőle a vizet. Innen volt a fájás és a rezgés, ami a torkomat rezgette, a hang.

Mikor a sárga csík megjelent a falon, feléje fordultam, és ekkor ráeszméltem arra is, hogy az ágaimat mostan mozgatni tudom, akkor is, mikor a Szél nem fújja. A két puha, fehér ág ott lengedezett előttem, és utánakapott a sárga isten uszályának. Mit kapkodtok, kérdeztem az ágaimtól, magatoktól, mikor nem is fúj a szél? De ők már nem feleltek nekem, mint rendesen. Mi ez, kérdeztem azután a sárga istentől - mi ez, hogy a gyökereimet kitépték... és hová vitték el a gyökereimet, mi ez, mi ez, mi ez?... és a sárga isten felelt is valamit, de olyan messziről és sebesen és kuszáltan, hogy most nem értettem. Egyre távolodott a beszéd, még láttam, hogy integet nekem a sárga isten, de már nem értettem a beszédjét, és amikor jobban oda akartam figyelni, rájöttem, hogy nem is beszéd az, hanem csak fény.

Most aztán igen rossz volt minden, az ágaim se beszéltek, a sárga isten se beszélt, a hegyoldal se beszélt, alattam se beszéltek, fölöttem se, mint ahogy megszoktam - bután és szótlanul néztek engem, és nem értettek egy szót se a tárgyak. Már azt hittem, hogy vége lesz mindennek, amikor egy fehér, hosszúkás valami hajolt felém - ó, hiszen ez a jó, puha föld, gondoltam belül boldogan... és belekapaszkodtam és szívtam. Csakugyan, édes volt és éreztem, hogy árad szét ágaimban és lombkoronámban.

Még beszéltem is hozzá, a jó, puha földhöz - milyen rég nem láttalak, mondtam neki, milyen jó puha vagy és édes, ugye, most már nem szakadunk el soha többé - és akkor éreztem is, hogy felel valamit, de ijedten tapasztaltam, hogy már nem értem, amit felel - két ágammal belekapaszkodtam -, és amit felelt, valami zúgás volt csak, értelmetlen, zagyva hangzavar akkor... később értettem csak meg, mit jelentett és mit szólt akkor anyám:

- Hallod-e, mit gügyög ez a csöppség? Gyü... gyü... azt mondja... hát ezt ki érti?...

Csakugyan, mire én az ő szavait megértettem, már én se tudtam volna megmondani neki, mit akartam akkor. És aztán mindent elfelejtettem.

 

A RÉGI VÁROS

I

- Látjátok a vízen keresztül? Ott, a lávahegy aljában... egy szabályos vonal...

A tanítványok kihajolnak a gépből - a kopoltyúkészülékek zizegve nyelik a vizet. Egy percre megáll a villany.

Rádion 23, a fiatal tudós, kinyújtja kezét, és egy ködös, elfolyó tömböt jelöl meg a távolban. Talán huszonöt kilométernyire ködlik az egész.

- Ez a város.

Közöttük s a város között zöldeskedik a víz - de elég ritka és átlátszó, reflektor nélkül is tisztán kivehetők a megjelölt pontok.

Rádion 23 fürkészve mered előre, aztán nyugodtan megigazítja homlokán a kopoltyúkészüléket.

- Nos - mondja, és mosolyogva fordul vissza a tanítványok felé -, foglaljuk egybe ismereteinket, mielőtt befutnánk a pályaudvaron.

Mindnyájan odasereglettek.

- Az első nyomokat három éve fedeztem fel... ha nem tartjuk meg a város eredeti nevét, az eredeti írásjelek valami feltételes kiejtése szerint - akkor, úgy hiszem, rólam fogják elnevezni a régi várost. Mert tudnunk kell, és ez a legfontosabb, hogy előttem jó háromezer éven át nemcsak nem látta, de nem is láthatta senki egyetlen tégláját se ennek a városnak...

Megütközve néznek rá - Rádion 23 egy széles mozdulattal a vízen át felbukkanó hegylánc-félkört rajzolja maga elé.

- Gondoljuk meg, barátaim, hogy mintegy ezerötszáz méterrel vagyunk a víz felszíne alatt. Ez itt lávatalaj - tízezer éves réteg, pontos számítással -, annak a borzalmas erupciónak terméke, amit geológiatörténetünk a Krisztus-számítás huszadik századába helyez. Ez a földrész, amin most állunk, akkor szárazföld volt - tisztes magasságban a tenger színe fölött. Az erupció egyik felét hirtelen, néhány perc alatt lökte víz alá - a másik fele évszázadokon át siklott utána. Itt, ezen a helyen alföld volt, egy körülzárt katlan - és éppen erre akartam felhívni a figyelmeteket. Ezt a katlant a kitörő láva néhány perc alatt színig elöntötte - ami város vagy kultúra, vagy tenyészet: a láva alá került és megkövesedett. Alig tíz éve, hogy egy újabb földrengés megrázta ezt a lankát, s a felső lávaréteg lecsúszott, kifordult az északi szoroson keresztül - leválva a humuszról, mint a gipszmaszk válik le a halott arcáról -, mélynyomatát kifordítva a fénynek. Most felszabadult az alföld, és a víz átjárta puszta felületét, öt éve jártam erre, a huszadik egyetem küldött ki, vizsgálni ezt az ismeretlen talajt - mikor rábukkantam erre a városra. Öt éve bukkantam rá - tízezer éve fekszik itt, a tenger alatt -, és tíz éve vált le róla a réteg, mely addig eltakarta. A többit olvashatták könyvemben, amit azóta írtam erről a kérdésről.

A villamos nagyítószelencét óvatosan emeli szeméhez.

- Legyünk tehát tisztában, hogy mi a feladatunk - folytatta aztán. - A geológiai vonatkozások ezúttal nem érdekelnek. Az egyetem megbízásából tisztán azért jelentünk meg, hogy mármost a város pontos korát megállapítsuk. Ha az anyagok még alkalmasak - nem lehetetlen, hogy restaurálni fogjuk az egészet. Hiszen tudjuk, hogy a Közállam építkezni akar ezen az elhagyott vidéken - az elméleti tanszakok egyetemeit egészen víz alá óhajtja helyezni... és nem lehetetlen...

Egyszerre izgatottá lesz, nem tudja folytatni.

- Barátaim... - és egy kicsit reszket a hangja... - barátaim, a perc ünnepélyes... Ebben a városban tízezer éve élő ember nem járt... az utcákon halak és pókok suhogtak, és bekandikáltak az ablakokon... Amit én öt éve láttam, hihetetlenül érdekes... igen... érdekes... Útközben nem beszéltem róla, mert azt akartam, hogy az első benyomás friss és elfogulatlan legyen. Az utolsó percben nem akarom elrontani meglepetésünket és áhítatunkat. Kapcsold be a villanyt, Fizika 14, és előre!...

A kerekek közt hideg fény villan fel. Halak verődnek szét az iszapból - a víz vörösen opálzani kezd - az alkonyattól. A gép sziszegve és szikrázva lódul neki a víznek.

 

II

Két lávahegyen túl egyszerre kinyílik a láthatár. Első percben ködös, szürke sziklatömegnek látszik az egész - aztán egyenként válnak külön a részletek. Annyit azonnal látni, hogy két részből áll a Régi Város - az egyik, sűrűn beültetett házöböl, laposan, simán terül el, mint egy tányér, egy mély barázda választja el a másik résztől, mely dombos és hegyes - a dombokon itt-ott mereven és szikáran állnak még a régi épületek. Az egész fölött derengő világosság - igen, a tiszta tengervízen át idáig világol le a nap.

 

III

A gép a középső lávahegy előtt hirtelen leállítja kerekeit, és függélyesen mintegy kétszáz méternyit emelkedik. Úszva hatolnak át a szoroson - akkor, alig háromszáz méternyire az első, nagyobb épület előtt, ismét leszállnak a fenékre, és keréken folytatják az utat.

Kétoldalt hallgatag házsorok futnak, szemben a géppel halak csapódnak el, és algák foszforeszkálnak a homályos kapuk alatt. Szorongva hallgatnak mindannyian. A szilárd kövezeten néha tompa nyekkenéssel pukkad meg egy-egy lomha polip, amint a kerekek átfutnak a testén. Az úttest közepén néha egy-egy furcsa, nehézkes tömeg állja el útjukat.

- Ezek járművek voltak.

A tanítványok hallgatnak. Egyik se mer belenézni a jármű homályos belsejébe. A gép rohan tovább.

- Csupa három- meg négyemeletes ház. Csodálatos építkezés, csodálatos munka... Igen... ez a Krisztustól számított huszadik század... Tízezer éven át láva takart el egy egész korszakot, és nem maradt semmi emlék... Ez a korszak kiesett a történelemből...

Rádion 23 komolyan mered maga elé.

- Egy korszak, igen, és egy kultúra... Mert volt kultúrájuk, barátaim... ismerték a villanyt, amint ezek a primitív vezetékek mutatják... és ismerték az élőképet, amit lapos vászonra vetítettek - és nem térbe, mint mi. De míg kínai őseinkkel összeköt minket a történelem vörös fonala - ez a földrész kikapcsolódott mindenből, s eltemetkezett a víz alá... és szelleméről nincs, ami hírt adjon nekünk. Majd megmutatom nektek csodálatos könyveiket, melyeknek betűjeleit öt éve tanulmányozzuk, hogy kulcsát találjuk ennek a nyelvnek... ennek a kultúrának, mely tízezer év előtt a mi kínai őseink kultúrájával párhuzamosan fejlődött, az akkori Európa közepén... egy nép, mely állítólag oly művelt s fejlett volt már akkor, mint a hatalmas kínaiak, a mi őseink.

- Élőképük is volt már? - kérdi Fizika 15.

- Élőképük, mint mondom, akkor még vászonra vetítették... De találtam néhányat, restauráltam és kipreparáltam - és Plaston-gépbe illesztve kiderült, hogy lehet térbe vetíteni velük.

Alumínium tokjába nyúl, s egy preparált, furcsa filmet szed ki belőle.

- Ide nézzetek... Ezt egy régi színház romjai közt találtam... majd megmutatom nektek...

A mellékutcákban hallgatva, mozdulatlanul állnak a hínárral, bürüvel belepett járművek. Ha megmozdulna valamelyik, s egyszerre robogni kezdene és száguldana, szembe a géppel!...

 

IV

A gép nekilódul, s hirtelen széles főútra tér. Megszorítják a kopoltyút. Aztán egy sötét mellékutcába robognak. Aztán Rádion 23 leállítja a kerekeket.

- Itt szálljunk ki - szól, és felrántja kesztyűjét. - Bemegyünk valamelyik házba, akármelyikbe, amelyik utunkba esik.

Kiszállanak mind. Hallgatnak: szorongó izgalom vonaglik torkukban. Egymás után lépnek fel a házak melletti járdára. Egy kapu előtt megállnak. Rádion 23 felvilágít a kapura - keskeny tábla ködlik át a vízen, rajt betűjelek.

Rádion 23 lerántja a moszatot, s figyelmesen nézi a jeleket. Lemezt szed elő, s egymás után leírja rá...

"R-á-k-ó-c-z-i-ú-t-8-4"

- Mit jelenthet ez?

- Még nem tudjuk. De rájövünk majd. Nyilván a tulajdonos neve.

Azután hozzáírja:

"B-u-d-a-p-e-s-t"

- Ez a város neve volt.

Mielőtt bemennek a kapun, Rádion 23 végignéz az úton. Szembe velük szürkéskéken ködlik a vízen át a Keleti Pályaudvar megkövült körvonala.

 

V

Lassan, egymás után mennek fel a lépcsőn. Egy ajtón keresztül egymás után lépnek be a szobámba. Halak neszelnek fel. Rádion 23 felemeli lámpását, s a növekvő homályban íróasztalomra világít. Kopoltyúi idegesen sziszegnek.

- Egy női fej...

Felemeli asztalomról kedvesem relief-portréját, és figyelmesen nézi. Fizika 13 egy sarokban megtalálja koponyám mellső felét, fehérre meszesedve. Ujjai közt forgatja, aztán maga felé fordítja. Szembenézünk: szembenézek vele - ő nyugodtan és figyelmesen - én összeroppantott fogakkal, tehetetlen, mérhetetlen gyűlölettel.

 

A VAK SZOBRÁSZ

Édes fiam,

Rómában ért utol leveled - nagy örömmel olvastam a levelet is, meg a mellékelt cikkeket, amikből valóban megállapítható, hogy sikered nem mindennapi és hogy a "Munkások" fordulópontot jelent művészi életedben. Valami illusztrált lapban láttam a szobor fotográfiáját, és mondhatom, hogy magam is nagyon meg vagyok elégedve veled: a "Munkások" erős, férfias munka, és ha úgy tetszik, büszke vagyok rád.

Ami a levélben jelzett töprengéseket és aggodalmakat illeti, megnyugtathatlak, Boldizsár. Az emberi élet hosszú, és van idő ilyenre is - mindez elmúlik és különben nem is fontos. Egy kis meghatottságot is éreztem, hogy éppen a te öreg apádra gondoltál, és neki beszéltél a belső dolgaidról. De hidd el: nem tudok mondani semmit, és nem tudok tanácsot adni - ne hidd ám, Boldizsár, hogy a hosszú évek egymásra rakódnak, és hogy épület lesz alattunk, mely egyre magasabb, s melynek tetejéről egyre szélesebb a láthatár. Nyilván valami folyik alattunk és felettünk, folyjunk mi is bele, de nem látunk két partnál egyebet. Nem tudok mondani semmit, és ha nem ülnék most itt, nagyon egyedül, a Tiberis partján, egy kicsi szobában, és nem tudnám, hogy ma este már nem megyek sehová, s ma estére nincs egyebem, mint egypár gondolat: néhány figura, amit öreges kedvvel rakosgatok a sakktáblán, valószínűleg nem is írnék neked levelet.

Nem írnék, kedves kis Boldizsár, sőt úgylehet, ezt a levelet se küldöm el, amit így lazán és andalogva írok most... az ám, érzem, hogy ebben a pillanatban hiányzik belőlem a bölcs, apai póz, és te keveset tanulnál tőlem. Sőt talán meg is bántanálak, mert őszintén meg kell vallanom, valami mosolygásféle suhant át öreg arcomon, míg a leveled olvastam, amiben olyan végzetes és elszánt komolysággal beszélsz művészetedről, eszmék meghasonlásáról... hogy milyen harcok dúlnak benned, s a kétségbeesés szélén állasz sokszor, mert nem tudod tökéletesen kifejezni magad a gipszen és márványon keresztül... mert nem tudod, kinek higgy: Michelangelónak vagy Rodinnek; - és hogy hol van az abszolút, megdönthetetlen Művészi Igazság.

Egy helyen futólag (ó, nem szemrehányásból mondom, hogy futólag!) megemlíted, hogy azért fordulsz hozzám, mert homályosan úgy érzed, keresztülmentem én is ezen a válságon. De nem vonhattad le a tanulságot, mert, íme, húsz éve annak, hogy letettem a vésőt, és nem bánva, hogy szép hírnevem szertefoszlik, otthagytam mindent: lázas verekedést agyaggal, márvánnyal, izgató kiállításokat, versengéseket, Rodint, Michelangelót - elbujdostam, s nem bántam: folytassák ott, ahol én abbahagytam.

Jó Boldizsár, milyen szép és hideg emlékek! Mosolygok, és hidd el, nem bántja a hiúságomat, hogy mindenről és mindenkiről beszéltél, ami foglalkoztat, csak az én hírhedt "Önarckép"-sorozatomról nem, amit annak idején nemcsak te csodáltál. Hol van a sok agyag meg gipsz, Boldizsár? Úgy tudom, anyád valahová a padlásra rakta a szép kiállítást - most pillanatnyi szeszélyből, szinte látni szeretnék még egyszer néhány darabot belőle. Nem hiúságból és nem lelkesedésből: szeretnék mosolyogni a furcsa, mókás torzókon - a hideg agyagba micsoda fogcsikorgó erőlködéssel kapartam, reszeltem bele a szájamat, az orromat, a füleimet meg a homlokom, és hogy püföltem ezt a homlokot, hogy a magamé fájt bele, én Istenem!

Igazad van, Boldizsár, keresztülmentem ezen a válságon én is. Huszonkét éves voltam, és az egész világból egyetlen dolog érdekelt, zaklató, nyugtalan kíváncsisággal: önmagam. Ki ez, kívül és belül, ki ez a vízcseppnyi mindenség, amihez ismeretlenül és ok nélkül jutottam, kiről nem tudom, mit ér nekem, és hová visz, s mégis annyira féltem őt, hogy felordítok, ha durván nyúl hozzá holmi avatatlan kéz, vagy mellbe löki a vihar? Tudtam, hogy egyetlen a világon, mert mindenben hasonlatos bár a többiekhez, az idő és tér végtelenjében ez a lény, csak az nem volt s nem lesz többé soha, akiről így beszélek: én.

Órák hosszú során át néztem arcomat a tükörben, kitágult szemekkel egyre közelebb hajoltam a fényes vízlap színéhez. Néztem mohón és sóvár kívánsággal szájam és szemem. Szerelmes voltam magamba. Ki fogja kifejezni valaha ebből az arcból, amit én tudok egyedül, aggódtam; ki menti meg a pusztulástól ez áll kifejezhetetlen vonalát s a fájdalmat, ami itt bujkál az ajkak között - mindezt, ami azért van így, s nem lehet másképpen, mert engem jelent, a kínok és gyönyörök legmélyebb forrását, az én édes, kegyetlen s önző, de formátlan indulataimat, érzéseimet, amikhez hozzáolvadt, s amiket szoborba öntött, s formába tökéletesített ez az arc? Ki menti meg, mert tudom róla, hogy el kell pusztulnia különben nyomtalanul ez értelmetlen létben, mely csak teremteni tud, de megtartani nem.

Mintázni kezdtem az arcom, jó Boldizsár. Hosszú órákat töltöttem a tükör előtt, s gyúrtam és faragtam az agyagot, hogy egy napon majd úgy nézhessek az agyagba, mintha tükörbe néznék, s megnyugodjam: íme, megfogtam a tükröt, és most már elmehetek, a tükör él helyettem, s beszél rólam, az idők végezetéig.

Igaz, igaz, Boldizsár, keresztülmentem a válságon. Megfaragtam a homlokomat, orromat és szájamat és államat - hiába! Minek a sok szó és magyarázat: nem sikerült. Orr, száj és homlok volt, nem én. A formák hidegen néztek rám - nem az én fejem, vagy nem az, ami benne lényeges, amit belőle féltek. Újra meg újra nekifogtam: talán itt volt a hiba vagy ott. Talán ezt a vonalat kell mélyebbre fognom, s akkor kapom meg azt a kifejezést, ami túl van a vonalakon. Ravaszkodtam. Megpróbáltam kivonatolni: a szájat kifaragtam erősen, s a többit hagytam, háttérnek - sok fej lett belőlem, és egyik se voltam én. Gondoltam, művészetemben a hiba. Tanulmányozni kezdtem a nagy szobrászokat - mi az a fortély, amit felhasználhatnék belőlük? Híve lettem Michelangelónak, aki roppant tömbökbe fogta össze a lágy életet, s kővé dermesztette, s híve lettem Rodinnek is, ki a formátlan és élettelen köveket, midőn aludtak, kifúrta - s a kövek lágy része kicsurgott, s ő hirtelen formált lágy s leheletszerű életet a kövek csurgó s hirtelen megalvadt véréből. Próbáltam ezt, próbáltam azt, minden hiába volt, Boldizsár!

Akkor éppúgy kétségbeestem ám, mint te. Bolyongtam, és bolyongás közben nem szűntem meg keresni - lopva és dühösen kerestem azt a hajlékony vésőt, azt a megértő anyagot, melyből és mellyel kifaraghatnám magam.

Anyád így ismert meg engem: tehetetlenség és meghasonlás útján találkoztam vele. Éreztem, hogy az anyag hűtlen lett hozzám - s ekkor én szerettem bele gyógyíthatatlanul az anyagba -, halálos bús nosztalgia fogott el, hogy fogadna vissza magába, s keverne el a földnek porával, mint ahogy én kevertem vissza a vályúba összetört szobraimat, mert éppen úgy nem sikerültem neki, mint ahogy azok a szobrok nem sikerültek, amiket belőle hasítottam. Anyád igen szép volt, Boldizsár, de engem nem szépsége, hanem az a végtelen, ismeretlen vonzás taszított hozzá, ami úgy áradt belőle, mint a nehéz földből árad az erő, mikor visszahull rá a feldobott kő s a felrepülő ember. Ostobaság, ne haragudj: azt hiszem, a köveket is vonzotta anyád. Egyszer egy kutyát láttam, egy vérebet, mely fogával szétharapta a láncot, s kitépte a lánc cölöpeit a földből, hogy anyádhoz futhasson, és megnyalhassa a kezét.

Szerettem anyádat, és ő megszeretett engem. Fölébe hajoltam, és a szemébe néztem, hogy temesse el szemébe az arcom. És anyád kinyitotta szemét, befogadott engem, és aztán lezárta a pilláit.

És ekkor, Boldizsár, ekkor felvette vésőjét, és faragni kezdett a vak szobrász. Így vénen, gondolatok sakkfiguráit tologatva, mosolyogva minden indulaton: mégis reszketni kezdek, Boldizsár, hogy eszembe jut. A vak szobrász - ó, Boldizsár, mily szörnyű -, a vak szobrász, ott a szuroksötét szobában, felemelte ujjait, és faragni kezdett rólam egy piciny, fehér szobrot. Először puha, nagy vonalakban megfaragta a fejem, behunyt szemekkel, két karomat keresztbe fektette, és lábaimat felhúzta. Aztán a részletekre tért. Megfaragta a szájamat, és megfaragta a koponyámat, és megfaragta a homlokomat. Aztán, még készületlenül, a kialakulás állapotában, megmutatta nekem kis szobromat.

Ó, Boldizsár, megrendültem egész testemben, és kihullott kezemből a véső! Még kicsiny volt akkor a szobor s a vonalak hevenyészettek. De én voltam az, Boldizsár, én voltam az, ahogy soha szobrász meg nem faraghatta - én voltam, az idők végezetéig! Rémület és borzongás suhant át rajtam, és az arcomhoz kaptam, ki látott engem, onnan a sötétből, ahol nincsenek szemek, és nincsen öntudat?

És aztán megnyugodtam, Boldizsár. A vak szobrász lefőzött, de nemcsak engem. Nincs többé vágyam, és nem érdekel már, mit jelentek én, s mi vár rám: itt ülök, az ő műhelyében, s csudálom őt, s gyönyörködöm benne - a te arcodba nézek, és mintha tükörbe néznék, ott látom arcomat, amit jobban megértett ez a vak szobrász, mint ahogy én valaha megérthettem. És rábízom a többit, nincs több dolgom, míg ő él, s munkálkodik helyettem.

 

TERMÉSZETES KIVÁLÁS

Természettudományos értekezés három képben

I

Azon a helyen lazán feküdt a bazaltréteg, alatta egy gneiszlap, úgy, ahogy a kihűlő kéregben megmerevedett. A két réteg közt egy darab okszidiánkő volt, amit nyomtak a kőzetek - ez a kődarab szeretett volna vagy egy félrőfnyivel lejjebb csúszni, a puha zsírkőbe -, de ez kicsit nehezen ment.

Mint vajat kenyérre, a szél homokos fövenyt kent a bazaltrétegre, s e homokba száraz, szívós páfrányok kapaszkodtak. Felül, nem messze az okszidiántól, egy zöld halom lejtőjén, halformájú, de szőrös állatok gubbaszkodtak. Bár nemrég kerültek csak e vidékre, otthonosak voltak már: élénk, figyelmes szemük forogni tudott, nem úgy, mint ama halak és gyíkok szeme, melyek e vidéket lakták. Ez a fajta régen elhagyta már a vizet: hasukon két lágy mirigy fejlődött, e mirigyből fehér lé folyt, s a tehetetlen kölykök behabzsolták ezt a lét. Kicsi, zömök lények voltak, a szájuk félig halszáj, félig madárcsőr - ínyükből kemény, piciny csontocskák törtek elő.

A domb másik oldalán, hunyorogva a napfényben, feküdt az ichtioszaurusz. Óriási testén ezer színben szikráztak a pikkelyek - széles szárnyait legyező formájában behúzta, földnek eresztette -, kurta gyíklábait szétterpesztette a fűben. Az erdő felől repült ide, kígyózó köröket írt le a magasban - aztán a tenger fölött nagy ívben, és most lefeküdt pihenni. Hosszú, keskeny állát lelógatta a lejtőn.

Az egyik mirigyes, az, amelyik közelebb feküdt a repülőgyíkhoz - két-három rőfnyire -, már egy félórája nézte az óriást, mohón meredt rá, és nyilván észrevette, hogy az nem látja őt: a hatalmas állat szemgödréből hiányzik a harántizom, oldalt nem tudja mozgatni a szemét. A mirigyes tudta ezt, mert amint óvatosan és hangtalanul előrekúszott, vigyázott, hogy mindig oldalt maradjon, az ichtioszaurusz látkörén kívül. A mirigyes egyszer visszanézett, és vonagló mozdulatot tett - ekkor megmozdult a másik mirigyes is, és utánakúszott.

Mikor csak félrőfnyire voltak: meglapultak. Összenéztek. A repülőgyík hátán, fent a nyaknál keskeny ér dagadt ki: tisztán látható volt a finom, zöldes bőr alatt, hogy árad, lüktet benne az élet, hogy dobog és vonaglik. A repülőgyík álmosan pislogott, még mindig nem látta a két mirigyest. Ha nem oly álmos és lusta, ha csak egy kicsit oldalt fordítja a fejét, éktelen dühbe jön vala: csontos szárnyát messze kitárja, s szájával odavág - a két melegvérű csúszómászó felmetélt hassal gurul le a domboldalról, s ő szikrázva és ragyogva emelkedik a magasba - két perc, s a felhők közt lebeg.

De hát nem mozdult. Az első mirigyes nekifeszítette lábát a homoknak, és elrúgta magát - a másik elkapta a repülőgyík farkát. Az első a hátára ugrott, s egyetlen harapással felszakította azt a finom, lüktető eret. Aztán jól megkapaszkodott a pikkelyekben, mert a repülőgyík szétcsapta szárnyait, s toronymagasat ugrik, visszaesik megint, s a felszakított sebből zöld lé patakzik. Kinyitja száját, a hatalmas test remegni kezd. Ájult, merev szemei kidagadnak. A mirigyesek ott gubbaszkodnak a hátán, s várnak, míg elcsendesül.

 

II

Az okszidiánkő félrőfnyit csúszott: a bazalt még mindig nyomta, a gneisz valamit engedett. A homoktorlasz félresiklott, de még áll a domb fölötte - rajta finom, másfajta pázsit.

A közeli tó vize azóta valamit emelkedett, úgyhogy most a domb oldalát mossák a habok. Ügyes kezek cölöpöket vertek a tó fenekére, s a cölöpökre négyszögletű, nagy fészkeket raktak fából. Híd vezet a parthoz, ezen a hídon, hátsó lábra emelkedve jön két majom, abból az új fajtából való, amelyik házakat épít. Mindkettőnek dorong a kezében. Pofájuk csupasz. A vézna, nyomorult testet idegen állatok bundája borítja. Átjönnek s a domb lejtőjén elbújnak egy bokor mögé.

Kétszer jött fel és szállt le a nap, és nem volt bátorságuk megtámadni az óriásmajmot. Az óriásmajom velük együtt jött le a hegyekből, de nem tartott velük - nem kellett neki dorong: kézzel fojtotta meg a lámát, s a vaddisznónak a nyakát átharapta. Nem kellett annak se cölöp, se ház, ahelyett inkább gyakran megtette, hogy kiráncigálta a cölöpöket, s ha ilyenkor közeledtek hozzá, ütött, és a fogait vicsorgatta. De nagyon erős volt, nem bírtak vele. Néhány nap előtt kézzel lyukat ásott a domb másik oldalán, s abban elrejtőzött, néha bújt csak elő, hogy valami galibát csináljon.

A két dorongos majom ott gubbaszt a bokor mögött, s néha kidugja fejét. Tudják, hogy az óriásmajom ott szuszog barlangjában - nyilván alszik. A szemük izgatottan forgolódik.

Így vártak sokáig, s egymás kezét szorongatták aggodalmasan. Néha a cölöpház felé pillantanak, az egyik pillér széttörve lóg alá - ezt az óriásmajom csinálta. Nagy megnyugvásukra szolgált, hogy a házak eresze alatt csapatostul ültek a majmok, s figyelték a jelenetet. Legrosszabb esetben azok idefutnak, és segítségükre lesznek a munkában.

A nap leszállóban - határozni kell. Végre megmozdul az egyik, lassan húzódik a barlang felé, oldalvást. A másik utána. Görcsösen szorongatják a dorongot.

Az óriásmajom bent fekszik az odúban. Az egyik óvatosan nyújtja előre dorongját - vigyázva löki be az odú száján. Hangosan bömböl odabent az állat, kidugja a fejét, s éktelen dühben csikordulnak meg a fogai.

A két majom visszaugrik a domb lejtője mögé: meglapulnak. Most vadul, véres szemekkel néz szét az óriásmajom. Nekilódul, hogy kimásszék. Roppant öklével a levegőbe kap.

De hogy megfordul, suhint a dorong. A másik oldalról az egyik felmászott a domb tetejére, behúzott fejjel, kiálló pofacsontokkal. A dorong koponyán találta az óriásmajmot. Vonítva fordul meg, s támadójára veti magát - de az megugrik, s most társa, a másik dorongos sújt le bozontos koponyájára. Az óriásmajom lerogy - ordítása hosszú, gurgulázó hörgésbe vész.

 

III

A domb meglehetősen lelapult, mert letarolták, s téglákat raktak fölébe. A téglákból pince lett, a pince fölé cöveket raktak, ezekre épült a kávéház padlója. Négy méternyire a domb fölött merőleges irányban, ezt a padlót linóleum borítja, s a szőnyegen, a domb jobb oldala felől, kicsi asztal áll egy ablakfülkében. Ennél az asztalnál ül Balog, kéziratot olvas, és nem veszi észre, hogy szemben, egy másik asztalnál (a domb bal oldala felől), ott ülnek Balázs a kritikus és Kaczolay, a népszerű, fiatal drámaíró. Éppen most ültek le.

Ő nem veszi észre őket, de azok meglátták. Odanéznek, de nem szólnak. Balázs mosolyogva int Kaczolaynak, hogy ne zavarják, úgy látszik, el van merülve.

- Kéziratot olvas.

- Igen. Az utóbbi időben nagyon szorgalmas.

- Sokat dolgozik. Az "Észak" óta, ami két évvel ezelőtt jelent meg, volna már vagy három kötetre valója.

- Nagyon helyesnek találom, hogy válogat, író soha nem lehet eléggé szigorú önmagához.

- Hát az igaz, igaz. Jól tudod, mily sokra tartom ezt a Balogot.

- Hiszen ebben megegyezünk. Egyike a legkitűnőbb publicistáinknak.

- Én is mindig mondom. Minek ír ez az ember novellákat, minek rontja magát, igazán kár. A novella nem neki való műfaj.

- Látod, ugyanezt mondtam nemrég Mucskainak. Furcsa, hogy mégis a legszívesebben tárcákat ír. Két éve alig ír egyebet. Amellett biztosan nagyszerű humoreszkeket tudna írni, biztosan van tehetsége hozzá.

- Nagyszerűeket tudna írni! Mindig mondom! Én nagyon sokra becsülöm, látod, de hát az ember nem tehet a lelkiismerete ellen. Ilyen ügyes publicista - hogy jön ő ahhoz, hogy drámát írjon?

- Drámát írt?

- Igen, drámát írt. Beadta a darabot a Nagy Színházhoz, azzal, hogy ez az életének egyetlen munkája, amire tart valamit. Ettől függ, hogy maradhat-e író, vagy sem. Ennek a darabnak a sorsától. Ha nem lesz vele sikere, örökre leteszi a tollat.

- Szép! Hiszen éhen hal, egyebe sincs, amiből megéljen!

- Én is azt mondtam. Mit tegyen az ember? Az igazgató ideadta nekem a darabot - tudod "A más felesége" óta, amivel olyan sikerem volt, nagyon megbízik a színpadi érzékemben - szóval, ideadta, hogy mondjak véleményt, persze diszkréten, hogy ne tudjanak róla... szóval, a véleményemtől teszi függővé, előadassa-e az "Ember"-t, ez a címe a Balog darabjának.

- Na és? Elolvastad?

- El. Egészen máig gondolkodtam rajta. Ebben a pillanatban határoztam el magam, most, hogy itt láttam ülni. Nem tehetek a lelkiismeretem ellen.

- Hát milyen? Rossz?

- Tudod, kérlek - nem színdarab. - Van benne minden, líra, filozófia, emberismeret -, de tudod kérlek, sehol egy eredeti helyzet, ami kell a népnek. Nem ajánlhatom tiszta lelkiismerettel, hogy előadják.

- Hát nem ajánlod?

- Lehetetlen. Te tudod, hogy szeretem ezt a fiút, de ez más.

- Na és ha Balog megtudja, hogy te...

- Nem tudhatja meg, mert a diri megígérte nekem, hogy senkinek nem szól - ha nekem nem tetszik a darab, visszaadja Balognak azzal, hogy az ő saját dramaturg meggyőződése szerint - és a többi...

- Pszt! Vigyázz - már nem olvas, idefigyel...

- Jó reggelt, kedves Balog! Mi szépet olvas? A "Kék vár", ami ma jelent meg, gyönyörű. Délelőtt beszéltek a klubban róla, és én ugyancsak kiálltam magáért - méregbe jöttem... "Nem igaz!"... - mondtam - "ellenkezőleg, nagyon tehetséges munka!"... kiabáltam folyton...

Az okszidiánkő még egy fél rőfnyit csúszott, lekerült a gneiszlapról, és kényelmesen kinyújtózott a puha zsírkőben, az asztal alatt, a kávéház alatt, a pince alatt, a homok alatt, a bazaltréteg alatt.

 

ERZSÉBET SZÍNHÁZBA MEGY

I

Erzsébet délután háromkor ébredt. Az utóbbi időben három-négy órakor hajnalban került ágyba, és lassankint ebbe is beletörődött. Késő ősz volt, és jó is volt így, a homályos szobában megvárni, míg a szűk Kálvária utca elsötétül, és túl, a borbélynál meggyújtják a petróleumlámpát. Ilyenkor halvány fénypászma esett a szobába, és Erzsébet lassan öltözködni kezdett.

Erzsébet tournure-t vett fel és az olcsó, de tarka szalagokat gonddal kötözgette. Borszeszlámpával bodorította a haját, amelybe ősz szálak vegyültek. A borszeszlámpa egy halványkék kötésű könyvön állott; - ennek a könyvnek ez volt a címe: "Emlény", valami költői társaság adta ki, ezernyolcszázötvenkettőben, itt, Kanizsán. Erzsébet elmerengett, s a felsőbb matézisben nem nagyon járatos elméjében jó egy percig tartott, míg kiszámította, hogy ennek már tizenegy éve lesz hovatovább. Az "Emlény"-nek nemcsak a kötése, de a lapjai is halványkék papirosból voltak, halványzöld versek voltak benne, Lisznyaitól és több költőnő is szerepelt. Az ötvenkettes évszámra Erzsébet külön emlékezett, hányatott és zavaros életében, homályosan tudta, ez az évszám valami különösebb eseményt jelentett. De ez nagyon távoli és kényelmetlen és bús gondolat volt, és Erzsébet gyorsan Szeremleyre gondolt. Szeremleyvel már egy hónapja volt együtt - illetőleg Szeremley volt az egyetlen ember, aki egy hónapja állandóan járt hozzá úgy, hogy együttlétüknek holmi határozottabb jellege kezdett kialakulni, megkülönbözve az egy- meg kéthónapos, futó barátságoktól. Ma is, hajnalban, öt órakor váltak el, Erzsébet suttogva kísérte ki a homályos kapualjába nyíló szobából, és Szeremley már ötre újból ideígérkezett.

De már négykor ott volt, pepita nadrágban, rettenetesen magas gallérban, fekete Chevallier-beli, alacsony, egyenes cilinderben. Erzsébet még nem fejezte be a ruházkodást, és bizalmasan hátraszólt, hogy csak üljön le. A gavallér óvatosan húzta fel nadrágját, és előbb megnézte a kopott bőrhokedlit. Aztán unni kezdte magát, és megszólalt:

- Ma beszéltek rólad valahol - mondta előrehajolva. Mostanában, mikor magukra maradtak, már tegezték egymást.

- Ne mondjad.

Erzsébet nem nagyon bánta, miről beszélhettek. Csak azon csudálkozott futólag, ki ismerheti őt Kanizsán, ahol alig fél éve lakott. Az emberekkel szemben évek óta valami távoli, zagyva érzése volt - nem emlékezett senkire és semmire, ami azelőtt történt -, mintha ez utóbbi tíz év előtt nem lett volna semmi, vagy ami volt, holmi más, idegen emberrel történt és nem vele. Úgy volt, mintha ő tulajdonképpen tíz évvel ezelőtt született volna, egy szennyes és homályos sikátor valamely udvarában, de nem gyereknek született, hanem már érett és mindent értő, megcsömörlött asszonynak - egy nagy, gúnyos csecsemő, kit nem érdekel a világ, mert már kiábrándult belőle, mielőtt megpillanthatta volna.

- Matskásyéknál kerültél szóba - folytatta Szeremley, látván, hogy magától kell belefogni.

Majd, hogy Erzsébet erre se érdeklődött:

- Nem is tudtam, hogy neked férjed is volt már.

Erzsébet egy gombostűt erősített meg, és a tükör felé hajolt. Annyit érzett, hogy Szeremley hangjában volt valami tiszteletféle, és ez bosszantotta. Évek óta elképedve és egyre növekvő megvetéssel szilárdult meg keveset foglalkoztatott értelmében a meggyőződés a férfiak határtalan ostobaságáról. Íme, ez az ember, aki eddig úgy bánt vele, ahogy ő maga is természetesnek és helyénvalónak találta, most talán meg akarja különböztetni őt a hozzá hasonló nők között, mert valaki megmondta róla, hogy tiszta családból származott, s hogy egyszer férje is volt, tekintélyes és jómódú ember, valami jegyző. Istenem, alig emlékezett rá.

- Mi bajuk velem? - rántotta a vállát.

A gavallér közelebb jött, legyeskedni kezdett. De Erzsébet ráütött a kezére. Egyszerre valami durva és kemény érzése volt. Most magától kezdett beszélni a volt férjéről. Szeremley a külsejére volt kíváncsi.

- Keszeg kis ember volt - mondta Erzsébet jókedvűen -, csapzott bajusza volt, nem szerette a rendet. Kevés pénze volt.

- Mért hagytad ott?

- Becsukták.

Szeremley megtudta, hogy holmi politikai ügyről volt szó: közvetve tudta csak meg, elképzelésből, mert a nő nem nagyon értette, mi a különbség.

A gavallér intim részletekre tért, érdeklődött. Erzsébet ajkát biggyesztette, megvetően legyintett. Aztán behívta a viceházmesternét, és kávét hozatott. Kalácsot ettek hozzá.

- Erzsébet, este elviszlek a Teátrumba - mondta a gavallér. - Társulat érkezett.

- Komédiát játszanak? - kérdezte.

- Nem ám, édes babám. Hanem a barátom uram, egy bizonyos Bájligethy, valahol egy drámai poémát talált, nyomtatásban, vagy azon manuscriptumban vette meg a szerzőtől, eljátssza, engedelem nélkül, Kanizsán és még egyebütt. Pesten még nem is játszották. Nagy mester ez a Bájligethy, ő maga festi a kárpitot meg a kulisszákat mind. Ehhez kellett vagy ötven darab.

Erzsébet elkészült, rizsport hintett az arcára, pirosítóval kendőzte még. Aztán jókedve lett.

 

II

Sokan voltak, az egész kanizsai intelligencia, és Erzsébet dacosan, szemtelenül suhogott fel a páholyba, megkövetelve mintegy, hogy az anyák szégyelljék magukat, és zavarba jöjjenek bakfis leányaik miatt. Szeremley valami diákot hozott még magával, és Erzsébet, amint a szűk lépcsőn felfelé mentek, már csak szokásból is, megszorította a diák kezét, úgyhogy a körmei egy kicsit belementek a tenyerébe. A diák hűlt-fűlt és remegett, a puha asszony sötét, árkolt szemei vészes, baljós mámorban ringatták.

Mire leültek, odalent javában folyt már a játék. A diák, lelkes szemű, igen fiatal ember, Szeremleynek magyarázta, miről van szó. Szeremley gúnyosan figyelt a diákra, és egyik karját óvatosan dugta Erzsébet háta mögé. Erzsébet viszont a diák felé hajolt. A diák folyton beszélt, suttogott. Erzsébet az egészből ezt a nevet hallotta: Arany János, és itt megjegyezte, hogy ismerte azt az írót, egyszer Pesten találkozott vele, és beszéltek is.

Valami nagy sivatag volt most a színpadon, hátul piramisok, és az egyik, barna színész igen hangosan szavalt. A diák azt mondta, hogy ez szimbólum, és hogy ilyeneket Goethe is használt. Erzsébet a színészre tett megjegyzést, hogy csinos fiú, de buta, ismeri ezt is. Szeremley elménckedett, hangosan szójátékokat csinált, hogy a földszinten is hallhatták.

- Mi ez az egész? - mondta Szeremley türelmetlenül.

Odalent tapsoltak. Erzsébet egyik lábszárát odaszorította a diák lábszárához. A diák nem tudta, mit tegyen, és megint beszélni kezdett. Erzsébet futólag a barna színészre is gondolt, aztán maga se tudta, hogyan, fanyar fáradtságot érzett, mind a hármat megutálta: Szeremleyt egyenesen megrúgni szerette volna, a diákot elkergetni. Halálosan unta őket: elhatározta, hogy inkább a színpadra figyel, és ha lehet, int a színésznek.

A színész hosszú lebernyegben állt egy asztal előtt, és szavalt:

"Ó nő, ha te meg tudnál érteni,
Ha lenne lelked oly rokon velem,
Miként az első csókodnál hivém,
Te hű maradnál hozzám s nem keresnéd
A boldogságot kívülem. -
Oh nő, mi végtelen szerettelek!
Szeretlek most is, ah, de keserűen..."

Erzsébet megütődött: milyen furcsa beszéd ez. Aztán megint elfelejtette a darabot. Megint ráfanyalodott, hogy a diákkal foglalkozzék, de ez tátott szájjal figyelt, nem is vette észre. Ez felbosszantotta Erzsébetet: ostoba férfiak, gondolta magában, mindenfélét összeirkálnak egymásnak a nőkről, és úgy figyelik egymás szavát, hogy közben megfeledkeznek arról, amiről szó van. Mit bámul úgy ez a gyáva diák?

"Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összetéve...
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt."

Minek, minek, minek - minek ez az egész -, mondta magában Erzsébet, és életének nagy ürességébe bámult. Rossz napokat látott és erőszakos, ostoba embereket - utálatos. Minek él ő? És miket beszélnek ezek az írók - eszébe jutott az Emlény, ami ott áll most az asztalkán, a hajfodorító spiritusz-masina mellett. Az egész egy zavaros mélység, amibe rossz illatú dolgok kavarognak. Csak lefelé lehet nézni bele - mélység, ami egyre mélyebb lesz.

Egykedvűen vette észre, hogy véletlenül ebben a pillanatban valaki a színpadon is a "mélység" szót mondta, abban a pillanatban, mikor ő maga is ezt a szót gondolta. Oda figyelt. Egy nő szavalt, felemelt karokkal:

"Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?
Hiszed, hogy éjed engem elriaszt?
A rög hull csak belé, a föld porába,
Én glóriával általlépem azt."

- Ki írta ezt a darabot? - kérdezte Erzsébet a diáktól.

A diák megmondta.

Erzsébet csak egy pillanatra merevült meg. De a diák észrevette. Megkérdezte, mi az. Erzsébet Szeremley felé fordulva válaszolt:

- A férjem... a volt férjem... nem is tudtam... hogy az darabokat írt...

És nagyra meresztette a szemeit, lassan előrehajolt.

 

KŐBŐL VAN A FÖLD

Három napig az ütközetről beszélt: felváltva vizet kért és a kardját, rohamra vezényelt, sokat emlegetett valami erdőt, ahol az ellenség elbújt, majd sírva követelte, hogy valami jelentést vigyenek el az őrnagyhoz, a tartalékba. A negyedik napon megnyugodott - ekkor úgy tűnt, sziklás hegy csúcsán fekszik, a havon, végtelenül magasan, és mintha már régen-régen ülne itt és beszélgetne a Kőemberrel, mintha más nem is lett volna soha, csak ez a havas csúcs, ahol ők évek óta ülnek szemben egymással, és vitáznak.

A Kőember gúnyosan és szánakozó fölénnyel érvelt, és ő szenvedélyesen vitatkozott vele. Arról volt szó, hogy ő a szívéről beszélt, hevesen magyarázta a Kőembernek, hogy az ő szíve húsból van, és hogy annak mozogni, dobogni kell, mert a szív él. A Kőember legyintett, gúnyosan mosolygott, kivette az ő szívét, és mutatta neki:

- No nézze, szerencsétlen, maga erővel csak vitatkozni akar velem. Hát nézze meg, hogy kőből van.

És ő kínlódva tápászkodott fel, és nézte a szívét - ott feküdt a Kőember kezében, és valóban nem mozdult.

- Mutassa, mutassa közelebbről - lihegte mégis makacsul.

- Tessék - akár nagyítóüveggel is nézheti -, mondta a Kőember, és vállat vont.

- Nagyon helyes - vitatkozott ő -, igenis, nagyítóval kell nézni, így nem látni semmit - hát nem hallott még ön a piros és fehér vértestecskékről? Ezek cirkulálnak a szívben, és ehhez nagyítóüveg kell. Adja ide, mindjárt bebizonyítom, hogy mozognak.

A Kőember megint vállat vont, és odaigazította szeme alá a nagyítóüveget.

- Hm, persze, nagyító alatt gömb alakja van - mondta értelmesen -, és a színe se vörös. - Gömb alakú volt a szív, valóban, a nagyító alatt, s amint szeme hozzászokott az üveghez, szeszélyes rajzok és színfoltok bukkantak fel a föld felszínén. A vonalak ismerősek voltak és csudálkozva ismerte fel Spanyolország, aztán a Skandináv-félsziget, a Földközi-tenger rajzát, amit annyiszor látott a térképen.

- Értem, értem - motyogta zavartan, mert e Kőember megint diadalmasan mosolygott. - Hát persze, az anyag, maga a Földgolyó, kőből van.

- Pardon, a szívét akarta látni - mondta a Kőember.

- Hát mondjuk, a szívem... hiszen látja, mindegy. Ha nagyítón nézem, az egész Föld. Hát mondjuk, a szívem is kőből van - de a vér, a vér, ami cirkulál... a veres vérsejtek... meg a fehérek... az él és mozog... az keresztülgázol a szíven, és kitör belőle, szerteárad az erekben, szertefoly szabadon, és mindent elönt. A vér, a vér nincs kőből, s a vértől dobogni kell a kőnek is, a vértől, mely benne dobog, hogy szétfeszítse.

A Kőember vállat vont.

- No jó, hát lássuk, hol van a vér, s hol tör ki belőle?

Ekkor ő ismét a nagyító fölé hajolt, s görcsösen meresztgette a szemeit, hogy a Gömb halott, megkövült vonalai közt valami életet fedezne fel. Odafönt északon, a félsziget fölött fehéren, halálos békében feküdt a hó. De lejjebb, Helgoland és Németalföld felé enyhébb, zöld foltok folytak szerte - és ott... ott... a Földközi-tenger hegyes, szeszélyes öblei fölött mintha... ó igen, most tisztán látta, mintha megmozdult volna valami...

- Forgassa... forgassa a nagyítót... - kiáltott lázasan - hogy jobban nagyítson.

Csikorogva fordult a csavar, s most egyszerre szétszaladtak a körvonalak, hatalmas mezőkké; hegyláncok váltak külön, folyók bukkantak fel. Lent a félsziget kitágult, s ekkor boldogan kiáltott fel - igen, a zöld lapályon mozgott valami. Ezer meg ezer porszem kúszott a mezőn előre, piciny, élő porszemek, s közöttük néha megvillant a fény.

- Oda nézzen! - mondta diadalmasan. - Ott a Vér, mely a Föld kőszívéből kiáradt, hogy szertefusson az erekbe. Én ismerem őket, ó drága, gyönyörű vér - én ismerem a porszemeket. Aprók, ugye, és tehetetleneknek látszanak e roppant, holt kövek fölött - de várjon csak, és figyeljen, mit művelnek majd, ha mozogni kezdenek. Forgassa a csavart, nagyítson jobban az üveg - a pici vérsejtek, íme, egyenkint látszanak, fejük van, kezük és lábuk - és látja-e, mi van a kezükben? Csákány van, erős vas, amit puha kezükkel letéptek a Föld kemény testéről. Tudja-e, mire való e csákány? Ezzel törik fel, szaggatják szét a Föld kemény kőszívét, hogy kitörhessen belőle minden vér, amit magába rejtett - hogy dobogni kezdjen a Föld, s kilökje magából az életet, szerte az erekbe, szerte a végtelen térbe, ahol minden élni és örülni akar.

A Kőember megint vállat vont, és hidegen érvelt tovább.

- Ha már a biológiáról van szó, hát akkor beszéljünk csak egész tudományosan - mondta. - A vörös vértestecskék nem azért úszkálnak, hogy feltörjék a szívet, hanem hogy elpusztítsák a fehér vértestecskéket: ezt én így tanultam az iskolában. Nekem nagyon gyanús az a csákány, amit ezek a kezükben forgatnak. Mielőtt kimondaná, hogy magának van igaza, talán figyelje még egy kicsit ezt a mozgást. Nekem úgy rémlik, mintha onnan felülről is látnék valamit.

És valóban, felülről, a hegylánc alól, másik áradat zúdult lefelé: egyre közelebb jutott a két sereg - szétereszkedtek, percre megálltak, aztán összekeveredtek. Gomolygás indult meg; hevesen forrongott minden a nagyító alatt, ez így tartott egy ideig, majd lassan gyengülni kezdett az örvény, a mozgás szűnőben volt, egyet-egyet rándult még itt-ott egy porszem - aztán egyszerre csönd lett, mozdulatlanul feküdtek a mezők. Kimeredt szemekkel nézte sokáig - de nem mozdult odalent semmi, csak a Kőember hideg hangja zengett lehajtott feje fölött.

- No lám, hiszen a csákányok nem a Föld kőszívébe vágtak bele, hogy kicsalják az életet belőle. A kicsikék egymásnak estek, s milyen szépen elhallgattatták egymást. Most némák és csendesek ők is, mint a Föld, amelyen feküsznek. Látja, csak maga vitatkozik velem ilyen makacsul és oktalan - ők igazat adnak nekem: kőből lettek, és kővé kell válniok. Amit életnek nevezett, életnek, ami túléli a Földet, megtöri és kilép belőle: íme, csak futó betegsége volt az ön szívének, e kőgolyónak. Múló betegség beteg férgei e porszemek - nevezze őket bacilusoknak, mert maga szereti az ilyen tudományos hasonlatot -, a tiszta, nyugodt, erős kő múló betegségének férgei, amik önmaguk pusztítják el egymást, undorodva egymástól, egymás szagától - homályosan érezve, hogy beteg kiütései csak a kőnek, s el kell pusztulniuk, hogy tiszta és nyugodt legyen megint a Föld.

Így beszélt a Kőember, s ő meredten, kábultan fordította el a szemét.

- Nem, nem - hebegte aztán -, ez valami borzasztó tévedés volt csak... Valami gonosz szellem félrevezette e szerencsétleneket - talán éppen maga... - Valamit öntött a nagyító alá, amitől megzavarodtak. Nem, nem... Nem betegség férgei ők... ők a vér, ami az erekbe fut... De még fejletlenek, gyöngék voltak ezek, nem volt erejük, mely fölemelné őket a Föld felszínéről, az én szívemből... Azért pusztították el egymást, hogy helyet adjanak jobbnak, erősebbnek, igazabbnak - az majd felemelkedik, s repülni fog! Várni kell, várni azokra, akik most bújnak elő, amonnan - ezek a jók, az igazak... Várni kell, míg minden lecsendesedik...

Behunyta a szemét, s várt, úgy tetszett, ezer évet. Aztán habozva, aggódva hajolt megint az üveg fölé.

- No lám - mondta izgalomtól remegve a Kőemberhez - íme, élnek, mozognak megint... Fúrókkal, vésőkkel ássák, vésik a Földet... Most a villámot szedték le, s azon nyargalnak... Most hegyekre hágnak, s szembenéznek velünk... És most... ó!... most szárnyakat csináltak... próbálják kitárni... nem sikerül... de igen... egy már felemelkedett közülök... egy másik követi... diadal, diadal!... egy egész sereg... fel, fel az ég felé... repülnek!... elhagyják a Földet... ott, ott... odanézzen... az Alpesek fölött... ezek hát letépték a kövek láncait!... Ezek hát dobognak!... él... él... mégis repül... mégis kering... győzött az élet...

Fuldokolni kezdett az előretörő szavaktól, de ekkor érezte, hogy a Kőember jéghideg kézzel fogja meg kezét.

- Nyugalom - mondta a Kőember -, és várjon még néhány percet. Hátha nem az ég felé repülnek azok. Ismerem őket.

Felelni akart, de nem tudott, elszorult a torka... még egyszer, görcsösen felcsavarta az üveget. Kék ég tárult fel előtte, mélyen, az ég alatt a hegylánc. A hegylánc mögül szabályos sorban háromszáz repülőgép emelkedik, biztos lejtéssel száll észak felé... Arra fordul, észak felől felbukkan a horizonton egy másik repülőflotta - szembekerülnek. Már alig öt-hat kilométer a távolság, már látni a pilóták sapkás, feszes fejét, ekkor az első gép csavarja mögül durranás hallatszik. Az ellenséges flotta egyik gépe lefordul, bukfencezve zuhan a mélybe. Túlnan a flotta két balszárnya összeért - percekig tartó dulakodás, a szárnyak csattognak, gépfegyver durrog. Aztán egymás után zuhognak alá a gépek... percek múlva tíz-húsz küszködik csak... aztán csak öt... aztán egy... aztán semmi... Csendben, változatlanul kéklik az ég nyugodt lepedője.

- No lám... a kövek visszahúzták a köveket...

A sebesült kiáltani akart, segítségért - "vizet!" ezt akarta ordítani -, de mire az ápolók odafutottak, már érezte, hogy megdermedt a szíve.

 

KATONÁK

I

A második felvonás közepén már kétség nem volt, hogy siker lesz - legalább ötven ház. A slágerszám beütött: Bardócz felülmúlhatatlan volt a kandallójelenetben, őrülten tetszett az "Omló csipkeszoknya" muzsikája, négyszer meg kellett ismételni, nem győzték hallgatni, tomboltak, verték a padlót, négyezer ember tátott szájjal kiabált: "Bardócz, Bardócz!", nem engedték le felvonás közben a vasfüggönyt.

Igen. A szerző fonnyadni kezdő, kicsit púderezett arca idegesen rángatózott, és az ajka remegett. Most vagy soha: ötven ház, motyogta magában. Aztán, mint éles kardpenge, villant át rajta: vajon Roskay átvette-e még egyszer az őrnagy szerepét, nem lesz-e majd belesülés? Gépiesen mondogatta magában a végszót: "Bella..." - mondogatta - "...Bella, mit bánom én, a szádat akarom, a nagy, erős, piros asszonyszádat, harapj, tiporj rám, megőrülök..." Ettől csak megőrülnek odalent is, gondolta kajánul. Meg is őrültek. Parády nagy volt - Parády még ilyen nagy sohase volt!!... bömbölte az újságíró át a negyedik sorból Bardócznak, aki részegen nézett vissza rá, s bal kezével letörölte álláról a nyálat, ami hurrázás közben kicsordult. Igen, Parády egy színésznőt játszott, egy forró színésznőt, akiért négyen fuldokoltak, meg az őrnagy, az öt. De neki nem kellenek, neki nem, neki a hatodik kellett, az izzó moziszínész - "vissza a lupanárba!!!" kiáltott, vagyis kiabál majd az utolsó felvonás végén, ha Parády így folytatja.

Óriási ötlet volt, barátom, lihegte az igazgató, óriási ötlet. Hogy zeneszámot is belevettél kettőt, mint valami operettbe. Féltem tőle, de látom, neked volt igazad. Nekem mondod: tudom én, mitől dögölnek. Dögöljenek csak - majd meglátod, mi lesz itt, a harmadik felvonás alatt, mikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter hörögve megragadja a nő szoknyáját, de a nő kitépi magát, és feléje rúg a lábával, de a vallás- és közoktatásügyi miniszter, hehe, nagyszerűen maszkírozta a kis Alcsuth, szóval a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem engedi el a szoknyát, letépi a nőről - mi? Ilyet még mindig nem írtak azért. Mér, talán nem volt igazam, hogy Edisont is belevettem? "Én vagyok a feltaláló, feltaláló, feltalálom magamat...", barátom, bőgni fognak, mint a fenevadak. És az őrnagy! az őrnagy a tengerparton, meg a hold, amint besüt. Az öreg Csepre sírt a főpróbán. Barátom. Tábla, barátom, tábla, ötven tábla.

Valaki Vad Lajosról beszélt a kulisszák közt, hogy nagyon mérges, írni fog a kis pamfletújságba. Azt elhiszem, még mindig fáj neki a múltkori cikk, a Lapba. Semmi az, a nők a mi pártunkon vannak! Itt járt már az ügynök, óriási az érdeklődés az egész országban. Mit szólsz a ruhákhoz? ilyet csak az én bemutatóimon lát az ember. Tudod talán, hogy rögtön átíratom mozidrámának, a Nordisk-film már írt is, háromezer méter tuti, az egész világon mutogatni fogják.

Berkenye, a Revü szellemes kritikusa csendesen ropogtatta ujjait. Nem tiszta irodalom, azt nem lehet mondani, talán kevesebb - de nem lehetetlen, hogy több. Az élet, kedves uram, a véres élet - egy darab kiszakított élet, még vérzik és vonaglik. És minden benne van, ez az, ez a fontos, minden benne van - ezt érzi ez a négyezer ember, azért tombolnak. Mámor, bűn, szerelem - micsoda eszeveszett szenvedélyek, kérem alássan. Színei vannak az öregnek - amihez hozzányúl, élni kezd. Nekem az idegorvos mondta, hogy sokat beszélt vele, mikor még embrióban volt a téma. Hiába, azért hat az emberre az ilyen - mégiscsak nagy dolog a szerelem.

Az újságíró végtelenül sajnálta, hogy nem nézheti meg a harmadik felvonást. Boyt küldtek érte, azonnal jöjjön be a szerkesztőségbe. Micsoda buta zaklatás. Sigorszky pár kilométernyire a várostól! Szép kis kacsa. És erről kell neki azonnal jelentéseket leadni. Ki a fenét érdekel most az ilyesmi? Az egész háborút megunta már a közönség, az ország, háromnegyed éve, augusztusban, akkor szenzáció volt, de most már mindenki tudja, hogy az egész holmi pénzügyi tranzakció, Németországnak semmi köze az ügyhöz. Katonáék szalonnát sütnek a határon. Folyton ezek a vaklármák! Hogy még nem unták meg, csak azt csudálom. Pukkadjon meg az öreg, ráérek szünet után is, ezt a felvonást még megvárom. Jól van, fiam, csak menj.

Sziszegve fütyörészett, aztán tátva maradt a szája. Hát ez a Parády Teréz óriási. És a vörös fény, amint a kandallóból megvilágítja. Puff! Nagyszerű. Revolverlövés?! Szóval, az őrnagy agyonlőtte magát a mellékszobában. Kitűnő, kitűnő, nagyszerű ötlet. A színésznő riadtan összerázkódik. "Hallotta... ez az őrnagy volt!" "Mit törődik vele, Bella - béke a nyugovóknak!! Az élőknek mámor és szerelem! Adja ide a száját... a piros száját... most... most akarom megcsókolni... mielőtt a hullát behozzák...!!"

Na, írni, azt tud az öreg. Milyen jó most ide ez a tompa, kísérteties zene. Dobpergés. Most hozzák a haldokló katonát. Milyen jó ma ez a Kovács Gyuri is! Igazi katona... úgy hal meg, mint egy igazi katona - hol tanulta ezt? "Bella... isten vele... én elestem, mint ahogy katonához illik... és azt akarom, hogy zászlóul terítse fejemre a maga bronzvörös, tikkadt haját..."

Nnna... ez szép volt. Egészen belemelegedtem. Függöny!!... Bravó! Bravó! Óriási! Óriási siker!!

A negyedik sorban feláll az öreg báró, és vörös arccal tapsol. Egy kövér bankár szuszogva és lihegve hívja Parády Terézt. Tizenhétszer legalább kihívják. Azt elhiszem, az öreg báró. Hallotta? Beszélik, de én nem hiszem. Pénz beszél, kutya ugat. De mit szól hozzá a szerző? Bánja is az, fő, hogy jól menjen a darab. Okosan teszi, nem bolond - az ilyen nagy nőt külön erkölcsi világnézet illeti meg.

Szép, a nyomorult - azt nem lehet letagadni, hogy szép. Meg tudom érteni Szomolnokit.

A szerző homlokáról csurog a veríték. Reszketve számolja a kihívásokat: "kilenc... tíz... tizenegy..." A tizenkettediknél elragadó ötlete támad - kézen fogva vezeti ki Parády Terézt -, és a feldörömbölő viharban, a tátott szájak és duzzadt nyakak előtt megáll, szívére teszi a kezét, szemét elfutja a nedvesség, rámutat a színésznőre, mintegy jelezve: "őt... őt ünnepeljétek... ő a nagy, nem én... ő csinált világraszóló remeket az én szerény művecskémből...", aztán a közönség előtt lehajol, és száját odaszorítja a nő festett kezéhez.

Az elragadtatás üvöltő orkánja zúg fel. Láttátok? Kezet csókolt Parádynak!! Óriási!! Micsoda finom, nemes ötlet!! Szerző! Szerző!

 

II

- Kapitány úrnak jelentem, a negyedik század nem bírja tovább. Harminc órát marsoltak, teljesen kimerült a legénység.

- Lágert csinálni, azonnal, ahol lehet. Mi ez a nagy hodály itt?

- Nem tudom, a sötétben nem találtuk meg a térképet. A patruj nem találkozott senkivel, a sötétben zugsweise felvonultunk a körúton, civilek sétáltak, senkinek nem tűnt fel, azt hitték, úgy látszik, az ő katonáik mennek éjféli gyakorlatra.

- Jól van. A negyedik és ötödik század berukkol ebbe a nagy épületbe, és lágert csinál. Két őrszem bemegy a kapun, és jelentést tesz, hogy mi van odabent.

- Kapitány úrnak jelentem, valami bál vagy komédia. Nagy barakk, tele civilekkel, oszt igen ordítanak. Oszt a kárpit elé kigyün két festett komédiás, egy férfi meg egy némber, oszt hajbókolnak. Oszt a civilek meg nagy zajt vernek.

- Jól van, freiter. Tiszt urak - hozzám! Két század berukkol ebbe a barakkba, egy itt, a nagy kapun, a másik hátul, a kis kapun. A civileket felszólítani, hogy menjenek ki - ha nem mennek, kiverni, de csak tussal, bajonett marad a szíjban. Vannak bent ágyak?

- Csak székek meg padok.

- A padokra pokrócot teríteni, három székre egyet-egyet. Zugok szerint mindenki lefekszik. Félóra múlva rend legyen, mindenki feküdjék, aludjék, lámpát nem gyújtani. Wache a kapuk elé. Negyedik század - mars!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Szent isten!... Mi ez?... Mi történt? Tűz van? Kik ezek?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Igazgató úr!... igazgató úr!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Mindenki takarodjék haza. Tíz perc alatt itt csak katonát lássak. Káplár úr, vigyázzon a legényekre, nem kell bajonetthez nyúlni, mennek már maguktól. Jól van. Mihelyt a padok üresek, a détachement hozza be a pokrócokat a szekerekről, terítsék szét, három-három székre egyet - és lefeküdni! Azt a komédiást rántsák le onnan, mert a függönybe kapaszkodott, vigyék ki szépen vigyázva, és tegyék le az utcán. A nőt nem szabad bántani, két baka vezesse ki szépen, és küldje haza.

- Mindenki fekszik? Lámpákat eloltani! Őrség a kapukhoz! Napos káplár itt járkál a padsorok közt és vigyáz. Retraite!

Tada... tadarata... tatata-ratata-ra!!

Katonák - aludni!

 

ÁLMODNI!

I

Hajnalban, három órakor, a nyírliget egy harmatos tisztásán bukkant rá a fiatalúrra Clarisse, a barna provence-i leány, aki két hónapja lakott náluk. A fiatalúr egy galagonyabokor tövében aludt; még erősen világított a hold, és a tisztást eltakarták a nehéz fák. A leány leguggolt mellé, és úgy költögette.

- Léon, Léon... - ismételgette kétségbeesetten. - Léon úr, hát mi jutott eszébe? Laetitia asszony nem aludt egy minutát, azt hitte, az algíri rablók vitték el.

Léon kadét kábultan nézett körül, és felült. Értelmetlenül nézte a leányt, és bosszúsan dörmögött valamit.

- Nem értem a mamát - mondta később hevesen. - Algíri rablók! Micsoda ötlet! Már párszor megmondtam a mamának, hogy ne féltsen, és ha már félt, bánom is én, de ne mondja meg másoknak, akik aztán azt hiszik, hogy engem félteni kell.

A leány elmosolyodott, és mondani akart valamit, de hirtelen maga se tudta, miért, eszébe jutott, amit tegnap este az öreg szolgáló mesélt neki Léon úrfiról, hogy milyen egy méreg lakik ebbe a fiúba, szűzanyám, egyszer, hatéves korában az anyja megverte, akkora volt, mint egy kis mérges patkány, és harapott!... szűzmáriám, mintha ma is látná, beleharapott az anyja hasába - mert csak odáig ért -, úgy kellett letépni, karmolt, mint egy kis tigris.

- A mama nagyon jól tudja, hogy itt szoktam olvasni délután, ezen a tisztáson... Tessék, itt van Plutarchos... Mit érdekel engem, amit Joseph citerázik? Hétig olvastam, azután jól éreztem magam, azután sétáltam, azután megint idejöttem... aztán... azután itt szavaltam és énekeltem...

- Egyedül szavalt és énekelt, éjszaka?

- Egyedül szavaltam és énekeltem, és gyönyörű szép volt, mondhatom magának. Azután lefeküdtem és elaludtam. És egy nagy lepedő repült el a fák fölött.

- Most aztán jöjjön, Léon úr...

- Egy nagy lepedő repült, igenis, és a lepedőn ültek a zenészek, és messziről, messziről zenéltek és trombitáltak... Mit zavarják az embert?

- Hát most menjünk, Léon úr...

- Nem magának beszélek, Clarisse kisasszony, hanem magamnak, és még nem megyünk, mert előbb elmondom magamnak hangosan, hogy mit álmodtam az ajacciói erdőben, éjszaka, a fák között és a repülő lepedő alatt... Elmondom magamnak hangosan, mert ennek az álomnak egyetlen szavát se szabad elfelejteni, érti?... És itt kell elmondani, amíg még itt vagyok, mert csak addig látom, és míg idesüt a hold, hogy lássam...

És Léon kadét felállt, és hangosan elmondta magának és az erdőnek:

- Az a két fa volt két égbe nyúló hegy, és köztük vezetett az út... És azon az úton jöttem én Párizs felé... és mögöttem borzasztó sok katona jött... És rettenetesen trombitáltak, és mint a mennydörgés visszhangját, úgy verte vissza az erdő a nevemet... mert mindenki a nevemet kiabálta... És borzasztó nagy csata volt valahol... és olyan tisztán láttam, mintha nem álmodnék, hanem valóban látnám, hogy egy völgyben verekedtek a franciák és a rómaiak... és a rómaiakat Julius Caesar vezette, mert nekem szólt valaki, egy lihegő katona, hogy látták Julius Caesart... egy szobában ült, gúnyosan mosolygott, és levelet írt a galloknak, ami így kezdődött: "Venio nunc..."

- Minek olvassa azt a sok csúnya háborús könyvet, Léon úr.

- Én a katonának nem szóltam semmit, hanem lóra ültem, és Marseille felé lovagoltam, és ott felmentem egy dombra, és távcsővel néztem az ütközetet. És a franciák karddal verekedtek, és visszaszorították a rómaiakat. Akkor odajött hozzám egy tábornok, és kérdezte, hogy most mit kellene tenni. És én azt mondtam, hogy nyittassuk ki Versailles-ban a palota kapuit, és kergessék ki Lajos királyt, hogy jöjjön ide... és kiabáltam, hogy hozzák ide, mert láttam, hogy baj van... És elfutottak Lajos királyért, és aztán jött egy katona, és jelentette, hogy Lajos király alszik, nem jöhet... És én rettenetesen tomboltam dühömben, mert tudtam, hogy Julius Caesar azonnal itt lesz, és bekeríti a franciákat... És akkor a tábornok bután nézett rám, és én ordítottam, hogy csináljon valamit, de nem értette. Akkor valaki megint a nevemet kiáltotta, és én félrelöktem a tábornokot, és mulinékat vagdostam, és lerohantam a völgybe... és a franciák utánam... és én tudtam, honnan kell jönnie Julius Caesarnak... és folyton hangosan ordítottam... és végre mindenki velem ordított... és akkor embereket söpörtek el előlem... és egyszerre messziről, nagyon messziről, egy hegyen át láttam futni a rómaiakat... És megint a nevemet kiabálták, azután jött, jött egy abbé, derékig érő varkoccsal a tarkóján, és sokat beszélt, hogy minek csinálunk ilyen lármát, a király nem tud aludni... És a végén maga Lajos király volt ez az abbé, a szemeit dörgölte, és pislogva nyafogott, hogy mért nem hagyják az embert aludni... hiszen ez nem parlament... De én nagyon fel voltam hevülve, és nem feleltem neki... És akkor udvariasan mosolygott, és mondta, hogy jöjjek be hozzá egy kupicára, itt lakik a közelben...

- Hahaha... ilyet álmodott, Léon úr?

- És akkor együtt bementünk a versailles-i palotába... és nekem még mindig rettenetesen dobogott a szívem az izgalomtól... és lakájok hajlongtak... és bementünk a király hálószobájába... és csupa aranyból és brokátból volt minden... még az ajtó is bronzaranyból volt... és leültünk... és Lajos király nagyon dicsért, azt mondta, többet tudok, mint Julius Caesar... és én nem tudtam felelni... de a lakájok hangosan kiabáltak! "Cézár, Cézár!" és hajlongtak és leültettek egy selyembaldachin alá, és én féloldalt dőltem, és úgy tettem, mintha egészen nyugodt volnék, és elfogulatlanul beszélgettem... pedig a szívem úgy vert... hogy vert a szívem!

- Hahaha, szóval császárnak álmodta magát, Léon úrfi? Nagyon szép álom lehetett.

A kadét felfortyant:

- Ne zavarjon, Clarisse kisasszony! Mit zavarják az embert? Ki küldte magát ide? Olyan gyönyörű... olyan félelmes volt... mért nem hagynak aludni? Épp a legszebb részben zavart meg, maga... szerencsétlen... buta... épp a legszebb... legérdekesebb... részben... mikor kiküldték a királyt, és a lakájok suttogtak... császár... császár... és én fáradt voltam... és egy érdemrendes tábornok... akkor fölém hajolt... éppen, mikor maga jött, és ráncigálni kezdett, Clarisse kisasszony... és éppen, mikor maga ráncigált, akkor fölém hajolt, és ő is költögetett... és női hangon beszélt valaki... egy királyné... és még hallottam a hangját, mikor felébredtem... azt mondta éppen: "Sire, ébredjen, Sire... a császár követei, Sire..."

 

II

- Sire, ébredjen... A császár követei, Sire...

A császár nehezen nyitotta ki szemét, és kábultan nézett a beszélőre.

- Sire, kegyes irgalmát esedezem, hogy megzavartam álmát... de oly nehezen ébredt... és Ferenc császár követei egy órája várnak a vörös teremben.

- Igen... a követek...

- Tegnap este kegyes volt elrendelni, hogy azonnal keltsék fel, ha megjönnek...

A császár felült ágyában.

- Igen... tudom már... rendben van.

- Jól érzi magát felséged?

- Sajnálom, hogy éppen most kellett ébrednem.

S még néhány percig az ágyban üldögélve, a császár, mindnyájuk meglepetésére, még félálomban és révedezve, néhány egészen távoli és ide nem tartozó, furcsa szót ejtett.

- Kár... mert éppen olyan szépet álmodtam... éppen ebben a percben... mikor felkeltettek...

A körülállók némán és hódolattal figyeltek.

- Azt álmodtam, hogy megint tizenöt éves vagyok... kadét a marseille-i iskolában... és egy csodaszép, csodaszép erdőben ültem... ó, micsoda szép erdő!... hajnalban, egy üde, szagos reggelen, de még sütött a hold... és minden remegett a szellőben... És tizenöt éves voltam, és egy bűbájos provence-i leány guggolt mellettem... fehér szoknyában... karcsú, fiatal térdei a hajamhoz értek... és valamit beszélt hozzám... de nem hallottam... milyen kár!... milyen kár, hogy már nem hallottam, mit beszélt... Szeretném tudni... hogy mit mondott nekem, és mit akart tőlem... és miért jött oda bátran, egyedül... hajnalban, egy csendes, elhagyott erdei tisztás közepére... ahol zúgtak a fák, és én egyedül feküdtem... egyedül és fiatalon... De éppen akkor keltettek fel...

A körülállók zavartan néztek össze. A császár megdörgölte szemét.

- Hja, igen... A követek.

Sóhajtva tolta félre a takarót.

- Várjanak, jövök.

Aztán elmosolyodott, mintegy bocsánatkérően, amiért félálomban elárulta magát.

- Az urak attól félnek, hogy beteg vagyok, mi? Nincs semmi baj. Magamnál vagyok. Az álmok szépek, uraim... de hát az élet munka és nem álom... ugye? Jövök már.

 

A HŰTELEN

I

Ma, mondta magában a fiatal orvos. Ma délután.

Ünnepélyes áhítat töltötte el a szívét. Korán reggel volt még, a villamosok hangosan csilingeltek. De nem ült a villamosra, pedig az intézet közel volt: fiákerbe ült, hátradőlt az ülésen, és átadta magát örömének. Ma délután öt felé elmegy a leányhoz - végre, végre! Elnyomta magában a nyugtalanságot - mert volt valami nyugtalanság, az bizonyos, a diadala nem volt teljes. Margit olyan különös és szomorú volt, mikor ezt a találkozást megbeszélték - és a fiatal orvos azt is tudta, hogy ma lesz az esküvője annak az embernek, akit a lány szeretett. Három évig vágyott rá, gyötrelmesen, méltatlan kínok között, és három évig éppoly kevéssé látta, hogy a lány szereti őt, mint ebben a pillanatban, amikor kapzsi mámorral gondolt rá, hogy mégis megcsókolja, összeszorítja, belemarkol a derekába, akár szereti, akár nem. A lány majdnem nyíltan megmondta neki, hogy csak az ő kívánságának enged - mindegy, az a fő, hogy engedett. A többit majd meglátjuk. Megcsókolhat, mondta, tehet velem, amit akar, holnap. Jól ismerte, tudta, hogy megtartja a szavát. A hároméves görcs feloldódni készült - a fiatal orvos, akit érthetetlen és ismeretlen vágy kergetett ehhez az egyetlen nőhöz, úgy lélegzett fel ezen a napon, mintha először használná a tüdejét.

Az intézetben várnia kellett, a szolga nem jött még be, pedig annál voltak a kulcsok. Az igazgató leizent, hogy Kulcsár doktor urat átkérték a sebészeti klinikára, nagyon kéreti a doktor urat, csináljon meg délelőtt öt kórbonctani jelentést, legalább ennyit, egyedül, mert a cellák túl vannak zsúfolva, ma megint három érkezett. A fiatal orvos letette a kabátját, gumikesztyűt húzott, a hosszú, fehér lebernyeget már a gumikesztyűvel kapcsolta be, nyaknál. Végre jött a szolga, jókedvűen köszönt, hangosan csörgette a kulcsokat.

- Na, egyedül vagyunk, János - tréfálkozott az orvos -, Kulcsár doktor nem jött be. Nem keresett senki?

- Nem bizony, nagyságos úr. Hallgatók voltak itt délután, meg egypár kíváncsi.

- Nyissa ki az ajtót, János, megnézem, hogy állunk. Hányan leszünk odalent?

- Hát velünk együtt tizenketten, doktor úr. De bizony kellene a hely: vannak már ötnaposak a jég közt, az a lakatos, a Bloch, akit Budán fogtak ki, már hatodik napja fekszik... Bizony, tessen már jelentést tenni, hogy kellenének még fülkék, ötöt most is le kellett fektessek a csupasz földre. Nem mintha attól félnék, hogy hideglelést kapnak, könyörgöm, de egy-két napig mindenkire ráfér a jég, mielőtt a macerálóba kerülnek, mert akkor aztán hiába preparálják, ha már egyszer...

Tizenkét lépcsőt lépkedtek lefelé; a hűvös, nyirkos pincéből egy poshadt éjszaka kipállott levegője csapott feléjük. János meggyújtotta a gázt: sercegve szisszent fel a láng a nedves sötétségben. A bádogajtó kicsapódott: a vaksötét pince folyosója üresen kondult meg. János újból gázt gyújtott. Vigyázva lépkedtek: elöl az orvos.

A falon, egyenlő távolságban, fekete négyszögek, fogóval. Az első négyszög előtt megállt az orvos.

- Itt... ha jól emlékszem... az a megégett...

- Mindjárt megnézem.

János megfogta a fogót, és kihúzta a ládát, a fülkéből. Alaktalan emberi alak hevert a fülkében, behunyt szemmel, mosolyra torzult arccal. Kezét szőrös mellére helyezte, lába be volt csavargatva.

- Igen, ez az. Tolja be, János.

A láda puffanva szaladt be a fülke homályába.

- Igen - beszélt tovább János -, ez a hat fülke mind tele van.

- Hát a szegény földönlakók?

- Erre tessék.

A folyosó szögbe fordult: a fordulón túl megint süket sötétség. A szolga újabb gázt gyújtott. Kicsiny, szoba nagyságú helyiség ködlik fel homályosan a fényben, csupasz falakkal: a csatornacsövek hideget izzadva szaladnak le, két bolthajtás közt, a puszta földbe. János a helyiség egyik falához megy és lehajol.

- Itt la, mind az öt.

Lent a földön, fejjel a falhoz támasztva, lábbal kifelé, öt meztelen emberi test. János, aki rendes ember, és van érzéke a szimmetriához, egyenlő távolságba fektette mind az ötöt: a fejek egy vonalban simulnak a falhoz. Arról persze nem tehet János, hogy a természet nem olyan rendes, mint ő, és a lábak szeszélyes, egyenlőtlen hosszúságban úgy következnek egymás után, mint az orgonasíp. A cédulákat viszont János rakta fel a bokákra, cukorspárgával, azok megint egyformák. Legelöl egy tizenkét-tizenhárom éves kisfiú fekszik, haptákban: sovány kis karjai derekához simulnak. Kifordult, fehér szemecskéi gyanakodva kancsalítanak fölfelé. Sárga ínye kikandikál a fehér ajkak közül: az egész arc mintha mondani akarna valamit, valami nagyon fontosat, egy különös és érthetetlen élményt, amin az imént ment keresztül, és ami nagyon meglepte. János felemeli azt a lábát, amelyiken a cédula fityeg, és szakértelemmel vizsgálja.

- Csak hat órája van itt. Még merev, tessék nézni.

És visszaejti a lábat, mely egyenesen hull a földre, nem hajlik be térdben.

- Jól van. Hát ezzel a bácsival mi történt?

A kisfiú mellett értelmes, öreg ember fekszik. Iparos lehet vagy munkás, a durva származású, közönséges fajtájú emberekre jellemzően üt el fejének és kezeinek színe a test színétől. Ráncos, vörösessárga arcából a fehér sörték kérkedve meredeznek: az összeborzolt szakáll és bajusz szőrpamatában a száj egy fekete és mély lyuk.

- Ez meg itten egy fiatal leány, ma éjszaka hozták be, de nem tudják, kicsoda. A szigeten találták, szívébe lőtt: jó ruhába volt, eleinte nem akarták idehozni, de semmi útbaigazítást nem találtak, hogy miféle lehet. Levelet hagyott, hogy aszongya, nem akar élni és kéri, hogy hozzák őt azonnal ide. Az a furcsa, hogy pontosan megírta, hogy ide, ebbe az intézetbe hozzák, és tegyék őt le a pincébe, hogy reggelre ott találja, aki keresi... még az utcát is megírta. Szegény, bolond lány, amolyan lehet.

 

II

A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskóta alakú boncasztalt szép tisztán, már a szoba közepére gurítottak. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró. Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor leszólt a szolgának:

- Azt a fiatal leányt hozzák fel először, János.

Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját lelógatták az asztal végén.

- Most menjenek ki.

Bezárta az ajtót, lehúzta a kesztyűt, és még egyszer, gondosan megmosta a kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan felhúzta megint a kesztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kíváncsi, ijedt kisfiú, aki életében először lát hullát.

Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta a leány homlokát. A szemek szépen be voltak csukva. A száj összeszorítva.

- Margit - mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után következett.

Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét, és úgy, ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.

- Hát most mit csináljak veled? - mondta aztán hangosan. - Megcsaltál.

Sziszegett a dühtől, amely csaknem megfojtotta.

- Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált... Az az ostoba fickó... hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén... az megérte kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom... az meg annyit se ért meg, hogy délutánig... csak éppen délutánig...

Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval szétfeszítette a bordákat. Az izmok síkosan váltak el egymástól.

- Látod? A szép melled... te elbizakodott, te ostoba... látod? ide nézz!... Ilyen belül... Ezt sajnáltad tőlem... Nézd... a szép fehér nyakad... mert kíváncsi voltál rá... nézd...

Végighasította a nyakat.

- Nézd, te gyáva... te ostoba, ostoba asszony...

Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gumikesztyűs kezével belenyúlt a rengő velőbe.

Nézd... nézd... ez az igazi meztelenséged... nem az a másik... az a hazug... amire vágytam... A halállal akartál fölénybe kerülni... fölöttem, aki ismerem az ostoba, értéktelen halált... és akit az élet egyszerű, misztikuma tudott csak elbűvölni... az életé, amit nem ismertem... az élet rejtelmes, örök titka... Te ostoba asszony... A halálban akartad nekem adni magad... de nem kellesz... undorodom tőled... elmúlt a varázs... kiábrándultam...

És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen és rút szívébe.

 

ÁRNYÉK

Valami lakatosműhely lehetett, ahogy homályosan emlékszem: de énnekem ez nem volt akkor fontos. Hanem nagyon sokat ültem a kis dobogós ablakba és az ablak fölött, drótszálon lebegett egy nagy, arany kulcs - úgy látszik, a lakatosműhely cégtáblája volt. Már mostan nem merném egész bizonyossággal állítani, hogy tiszta színaranyból való kulcs volt: akkor szentül hittem, és Szidi néni, aki az ablakban ülve meseszóval tartott, rám hagyta. Sőt, hogy őszinte legyek, tovább ment ennél (isten bocsássa meg, nyilván örült, hogy jó mesetémát adtam neki, úgy is nagyon kifogyott már), és beszélni kezdett az Aranykulcsról.

- És az Aranykulccsal ki lehet nyitni az Aranyország aranykapuját? - kérdeztem meghökkenve, Szidi néni csodálatos egyértelműséggel rám hagyta azt is, mire én tágra meresztettem a szemeimet, és csodálkoztam, mintha Szidi néni mondta volna ezt nekem, és nem én őneki.

- És ott minden aranyból van? - kérdeztem ijedten.

Szidi néni ezt is rám hagyta, és én hüledezve csóváltam a fejemet, hogy ilyesmi hogy lehet, és gondoltam aranyból embereket és asztalokat és házakat, átlátszó aranyból aranykocsikat, aranylovakkal - és meg voltam győződve róla, hogy mindezt Szidi nénitől tudtam meg.

Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy mikor este elfújták a lámpát, és a mécsest feltették a szekrény sarkára, mindig ugyanarra a helyre - hogy akkor a szembelevő falon, pontosan mindig ugyanazon a helyen, megjelent Szidi néni, profilban, hegyes állal és hegyes orral, továbbá a fal sarkában, már félig a mennyezeten, egy szakállas, görbe orrú gavallér, akit később Mukinak neveztem el, majd egy másik, kecskeszakállú férfi, szintén profilban, a kályha fölött, a Spitz úr, akiben volt valami hetyke, és mindig hátat fordított Szidi néninek, innen nyerte nevét. Azt hiszem, egyszerűen úgy volt a dolog, hogy a szekrény, a spanyolfal és a nagy onixváza körvonala árnyékká folyt össze minden este, a mécses mögött, ilyen profilokká, a falakon. Mindegy, Szidi nénire rögtön ráismertem; hogy Mukit Mukinak hívják, az meg nyilvánvaló, az rá volt írva az arcára, azon nem kellett gondolkodni, nemkülönben Spitz úr is egész beállításával, nyakának tartásával, méltán rászolgált erre a névre, különben kalapja is volt.

Szóval: Spitz úr, Muki és Szidi néni minden este ott voltak a falon, mihelyt a mécses felkerült a szekrény sarkába. Spitz úr néha egy pillanattal később jelent meg, de ez csak azért történt, hogy Szidi nénit bosszantsa. Nyíltan és bevallottan Spitz úr udvarias volt Szidi nénihez, értelmesen nézett rá, mintha nagyon érdekelné az, amit Szidi néni beszél. De az ember azért érezte, hogy ebben az udvariasságban valami rejtett gúny van, hogy gúnyból hajol meg olyan mélyen Szidi néni előtt, és ha meghajolt, belenevetett a kis kecskeszakállába. Sőt Szidi néni is tudta ezt, és eleget mérgelődött magában, de nem tehetett semmit, mert, mondom, nyílt gorombaságon Spitz urat nem lehetett rajtakapni részint, részint pedig közvetlenül nem beszéltek egymással, csak Mukin keresztül. Muki, aki, azt hiszem, egy kicsit gyomorbajos ember volt, siránkozva csóválta a fejét a Szidi néni rémes történetein, és bárgyúságában nem vette észre, hogy Szidi néninek azért görbül le az álla és szorul össze a foga olyan dühösen, mert Spitz úr hetyke mosolya ingerli, és nem azokon a rémes történeteken izgul fel, hiszen ilyent ő százat is el tudott mondani egy nap anélkül, hogy odafigyelt volna.

Közvetlenül és szavakkal először azon az éjszakán beszéltem velük, amikor az Aranykulcs került szóba. Ez körülbelül egy órával azután történt, hogy megjelentek a falon Szidi néni, Muki és Spitz úr. Most már nem emlékszem, én hoztam-e szóba vagy Szidi néni. Azt hiszem, Szidi néni, mert Spitz úr már akkor nagyon kétértelműen mosolygott.

- Az aranykulcs - mondta Szidi néni meglepően folyékony előadásban -, az aranykulcs igenis ott lóg a fejünk felett, és nézetem szerint pontosan beleillik az aranyországi aranykapuba. Vannak, akik ebben kételkednek, de ezek, nézetem szerint, olyan kalapos fiatalemberek, akik nyilván azért hordanak kalapot, hogy az ember azt higgye, végig fej van a magas kalapban: holott semmi sincs benne, csak az a cinikus mosolygás.

Restelltem a dolgot, és csitítani próbáltam Szidi nénit. Muki siránkozva csóválta a profilját, és egyre azt hajtogatta: "ugyan, ugyan, Szidi néni". Mondtam, hogy hiszen nagyon egyszerű a dolog, meg kell próbálni, Szidi néni élénken helyeselt. Spitz pedig kétértelműen jegyezte meg:

- Kérem, kérem, ugye, ha a nagyságos asszony mondja, meg lehet próbálni. Nem mondom, hogy nem lehet megpróbálni. Parancsoljon velünk.

Mindezt Mukinak mondta Spitz úr, mert egymással nem beszélgettek.

- Talán lemennénk az utcára... - vetettem fel bátortalanul.

Ebben megállapodtunk, és felkészültünk mind a négyen. Udvariasan előre akartam bocsátani őket, de mondták, hogy csak menjek előre. Egy kicsit feszélyezett érzés volt, velük tartani: mert csak egymás mögött tudtak haladni, egymás mellett nem, és ha az egyik elhaladt a másik mellett, akkor vagy az egyik, vagy a másik eltűnt, belefolyt a másikba, és a másik oldalon megint előkerült. Bakot is lőttem ügyetlenségemben: arra kértem Mukit, forduljon arccal felém, hogy láthassam, mire zavartan és kicsit sértődötten megmagyarázta, hogy nem fordulhat arccal előre, mert akkor egy sötét folt lesz az arcából - csak profilban tudnak élni mindnyájan.

A lépcsőn is zavarba jöttem, udvariasan mutattam a lépcsőre, hogy tessék, tessék - de ők álltak a falon, és végre lejöttek, mellettem, a lépcső árnyékán, egymás mögött. Elöl Muki ment, és mutatta az utat, utána Szidi néni, láthatóan mérgelődve, hogy Muki legutolsónak jön, és nyilván gúnyosan mosolyog. Muki egy zsebkendő árnyékát szedte ki a zsebéből, és megtörölt egy árnyék-szemüveget.

Az Aranykulcs azonban nem volt a helyén, és Szidi néni láthatóan meghökkent. Egy pillanatra úgy nézett Spitz úrra, mintha az lopta volna el.

- Nyilván odakint lesz a Városliget Árnyékában - mondta Szidi néni, és erre mindnyájunknak eszébe jutott, hogy valószínűleg ott van.

Sietve haladtunk végig egy utca világos-fekete árnyékán, a szemben levő házak árnyéka mentén. Siető árnyékok jöttek szembe, mind profilban, egy vonallal megrajzolt, siető alakban, feketén. Egyik-másik köszönt is Szidi néninek, sőt Spitz úr meg is állt diskurálni egyik barátjával, a bajuszuk mozgott a falon, és a két kéz összefolyt.

Minden rendben ment, eleinte kicsit furcsa volt, hogy a szembejövők nem kerültek ki bennünket, hanem egyszerűen keresztülmentek rajtunk, és mi is keresztülmentünk rajtuk, de ehhez is hamar hozzászoktam, rájöttem, hogy nem is érzem, mikor keresztülmegyünk egymáson, nemhogy fájna.

Nem mertem szólni, hogy fáradt vagyok, de Szidi néninek eszébe jutott, hogy villamosra kellene ülni. Jött is a falon, szembe, egy villamos, szép, tiszta, árnyékos. A kalauz csengetett és megállt, nem a lépcsőn mentünk fel, hanem egyszerűen keresztülmentünk a villamos elején, és beültünk profilba fordulva az ablakok mellé. A villamos megindult, végigszaladt a falon, keresztülszaladt egy csomó emberen, akik abban a percben eltűntek, de nyugodtan és vígan folytatták útjukat, mikor a villamos leszállt róluk. Az utcalámpákon is csak úgy keresztülmentünk - a körúton nagy bonyodalom támadt, összevissza futkosott, keresztül-kasul, mindenki -, egy nagy, fekete gombolyag lett az egészből, ami lassan oldódzott fel, úgyhogy megint kiváltunk, a villamossal együtt. Spitz úr a zsebébe nyúlt, fekete gyufát szedett elő, fekete cigarettát tett a szájába, meggyújtotta a gyufát, amiből fekete láng csapott fel, rágyújtott, és finom, csipkéhez hasonló fekete füstfelhő szállingózott. Szidi néni prüszkölni kezdett, és éles megjegyzéseket tett rossz modorú fiatalemberekről. Spitz úgy tett, mintha nem venné magára.

Aztán leszálltunk a villamosról, és véget értek a házfalak is: kint voltunk a mezőn. Én tovább akartam menni, de megint zavarba jöttem, Spitz úr, Szidi néni és Muki megálltak, és azt mondták, hogy így nem mehetünk tovább, állva, hanem feküdjünk le hosszába, a mezőre, úgy könnyebben megy. Kicsit furcsállottam, de nem mertem szólni, lefeküdtem melléjük. Abban a pillanatban Szidi néni, Muki és Spitz úr három méter hosszúra nőttek meg, és egész vékonyak lettek. Nagyon megsajnáltam, főleg Mukit, aki így hosszan és vékonyan oly siralmas és szomorú volt, részvétemet fejeztem ki, és aggódva kérdeztem, hogy talán beteg. Siránkozva felelt, hogy estefelé, mikor a nap leszáll, mindnyájan így meg szoktak nyúlni, és ilyen soványak lesznek, de nem baj, reggelre meghíznak megint, jobban, mint illenék, délben, mikor ebédre kerül a sor, olyan köpcösek és kövérek, hogy az már szinte kellemetlen - de hát mit tegyen az ember árnyéka?

Egy fekete hegyoldalban mentünk fölfelé, és most minden oly szép és légies volt; hosszú-hosszú jegenyefák közt jártunk, regényes bokrokon keresztül. Nekem megfájdult a szívem, úgy tűnt, hogy már ezer és ezer mérföldet suhantunk így, egyik hegyre föl, másik völgybe le, s még mindig nincs kezemben az Aranykulcs, amivel Aranyország aranykapuját kinyithatnám. Oly könnyű volt suhanni és mégis oly borzongató, felhők habkönnyű árnyéka libegett keresztül a testünkön, és percekre mintha köddé váltunk volna mindannyian.

És ekkor egy száz méter hosszú jegenyefa tetején megláttam az Aranykulcsot; az ám, ott függött egy ágon, és úgy ragyogott, mint a lebukó nap. Szidi néni nagyot ugrott örömében, és sorba ölelgetett mind a hármunkat.

- Na látja - mondta diadalmasan Spitz úrnak.

- Jó, majd meglátjuk - mondta Spitz úr, és kétértelműen mosolygott.

Kicsit magasnak találtam a jegenyét, de Szidi néni biztatott, hogy csak nyúljak bátran utána. S valóban, kinyújtóztam, s elértem a száz méter magas jegenye legfelsőbb ágát, és kezembe vettem az Aranykulcsot. Kezembe vettem a ragyogó Aranykulcsot, és majdnem felkiáltottam örömömben. De ekkor Spitz úr élesen és gúnyosan elnevette magát, és én görcsösen összeszorítottam a markom, hogy ki ne ejtsem a kulcsot, ám úgy volt, mintha az üres levegőt markoltam volna. Ijedten nyitottam ki a tenyerem, hogy ott van-e a kulcs, és ott feküdt a tenyeremben, laposan és feketén. Ott feküdt, egy pillanatig csak, aztán kiugrott a tenyeremből, s felugrott a falra, és mikor körülnéztem, a szobámba voltam, és a nap erősen sütött az ablakon keresztül, és a szemben levő falon, jobbra az ágyamtól, élesen és feketén ott feküdt az Aranykulcs árnyéka, az Aranykulcs, a lakatosműhely cégtáblája ott fityegett az ablakunk előtt, és az árnyékát bedobta a falra.

 

VIASZFIGURÁK

Egy borús, kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között, magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam, és a rikító, durva plakátokat bámultam csüggedten: - milyen durvák és bántóak - és az a vonakodó bús kíváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett percekben kívánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk: gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagú lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját - üljünk le részeg, danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel "Siegfried"-hez, menjünk be a bolhaszínházba, és nézzük végig az előadást; zsebünkben D'Annunzió legújabb regényével, vegyünk ötér planétát, és olvassuk el figyelmesen - álldogáljunk hosszan és tompán tolakodó tolongások közepén, ahol elgázoltak valami munkást -, és félig ájult, szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Így voltam, és megváltottam a jegyet a panoptikumba, és mentem föl a cifra lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt, és csodálkoztam, mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra volt, már akkor féltem - pedig az első emelet csupa idillt és boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött, és bölcsők fölé mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka kiöntötte a levest a háziasszony kötényére, és a leves most végigfolyik a padlón... igazi tányérból... Végigmegyek a termen, és azon töprengek, miféle titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorít és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szűk kis ajtó felfelé kanyargó csigalépcsőre nyílik - fölírás: Borzalomkamra - csak erős idegzetűeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez az otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kultúremberre, aki figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig híres sebészek legképtelenebb műtéteit - elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem, s kesztyűmet húzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a Szvetenay utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a szolgának, és pénzt adok át - én még fölmegyek, majd jöjjön vissza - és fölmegyek a homályos csigalépcsőn, és derengő, félig égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat, és benézek a zugokba, és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze - fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornírt ötlet - mondom idegesen, és tovább megyek -, de milyen pállott, nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus - hát aztán? Na, a levágott fejű ember. Egy szétdarabolt munkás, úgy, amint a villamos keresztülment rajta. Lépcső, sötétebb alagút. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizíció kínjai... Egy meggyilkolt, tizennégy éves fiú, a fél feje hiányzik... Hát az ott mi?... Valami homályos lyuk... habozok... fölébe hajolok és belenézek... Korhadt földbe ásott koporsó, egyik deszkája csikorogva emelkedik... hamuszürke, halálra torzult hullaarc furakodik a vízbe, és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a levegő felé... egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit beleássa a deszkába...

Mi az? csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba ember?... Végre itt hálni, azt mégse akarok... Fázom is, a kezem hideg... kicsit sebesebben sietek a kijárat felé... no, merre van?... És miért nincs itt rendes világítás... Megriadok: egy tükörben saját arcomat pillantom meg... viasz a viaszok között... milyen riadt, fakó és gyűlöletes most az az arc... Egy hosszú, véres vágást képzelek rá, a sűrű, lucskos folyadék kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak úgy ezek a komisz, durva viaszok, és mit jelent az egész lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban, s emberi testem törékeny nyomorúságát azokon keresztül éreztem százszor, és megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen műgonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes képzeleteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyílt, tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be, s nem is porladhatnak el - maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a mosogatólé szagú cseléd a maga igazát: íme, ilyenek vagyunk. És ki meri mondani, hogy ez nem művészet? Minden művészet legfőbb jellegét: megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmúlna: - ez a "műfaj" is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus megfigyelőmunkát végzett, és híven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? - azaz, ami visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása, és létjogáról kit győz meg az a "műfaj", mely bebizonyítja, hogy lucskos húscafatokból vagyunk összerakva, s az ember egy bűzös és szennyes folyadékokkal telt, fájdalmas zsák, mely undorító halommá bomlik össze, ha valahol fölmetéljük... Kinek okoz örömet, kifordítani ezt a zsákot s mulatni azon, hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen - ezek a Borzalom-kamra színészei és egyben közönsége is. A napihírek és rendőri hírek hősei ezek és az Életuntak rovat állandó, napi munkatársai: - ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villamos, akik forró lúgba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával lerablógyilkolnak - mindennap, újra és újra, pontosan jelentkeznek, a maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és sablonná a borzalmat -, igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Borzalmas öngyilkosság-emberek és a Rémes rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a Fölakasztott csecsemő-emberek, akik úgy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt, összevagdalva és rémes arcokkal, és ők járnak ide, hogy kíváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, új irodalmi irányok hívei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy Élet lehet anyaga a művészi becsvágynak, úgy, amint van, minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerűségében és rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Gray-d hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a Gondolattól és Eszmétől sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Gray, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól, hát elég jól nézett ki, míg aztán egy kocsirúd véletlenül föl nem öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépítette meg eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit úgy megvetettél, az áll melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van, látjátok - a többi - könyvek, drámák, gondolatok -, a többi mind ostobaság. Visszaadni az életet úgy, amint van, s nem tenni hozzá semmit, nos, ifjú esztétikusok, úgy tele volt a szájatok, hogy nem lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers, valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, őneki beszéltek. Látjátok, ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba - Zola Emil hullája, azon naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul, harisnyája lecsúszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetűeknek és reálista íróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami szép versből és egy hosszú, hosszú kortyot valami lázadó és nagyszerű zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van, mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért - levegőt!

 

LEVÉL A JÓSKA ÖCSÉMRŐL

Kedves jó Helén néni,

aggódom, vajon megkapod-e ezt a levelemet, te kedves ibolyaszemű néni, pedig igen szeretném, ha megkapnád. Ma délután eső esett, és én a leveleim közt kotorásztam és egyszerre a kezembe került egy leveled, amiben a Jóskára kérdezősködsz, hogy feleljünk hamarosan. Attól félek, nem sikerült elég hamarosan felelni, bizony nem lehetetlen, hogy egy-két év el is múlt, hogy ez a levél választalanul hever a fiókban, úgyhogy azóta rémlik, egy-két dolog meg is változott, még azt se tudom teljes bizonyossággal.

De azért én mégis felelek, részben mert esik az eső, részben meg a leveled olyan sürgető, bár nem mindenütt értem a kérdéseket. Kicsit össze is kell hogy szedjem a gondolataimat, hogy is volt csak. Hiszen a Jóskát másfél éves korában vitted magaddal Bécsbe, mikor szegény mama meghalt, és te a tizenkét éves korod óta hófehér hajaddal (valami betegségtől lett ilyen, ugye, így mesélik a családban), ibolyakék szemekkel és rizspornál fehérebb arccal a fehér haj alatt, először jelentél meg nálunk, mint egy kövér, drága hercegnő a tizennyolcadik századból... Jaj, te kedves, furcsa Helén néni, máig is hiába töröm a fejem, mi lehetett az oka annak a hallatlan barátságnak, amivel mind a hatan neked estünk - mégis azt hiszem, a hangod, ez a porcelánvékony hang, amitől muszáj nevetni az embernek, mintha egy langyos vízcsepp gurulna le a füle mögött - ugye, nem haragszol? Vagy a szájad, hogy olyan nevetségesen csöpp. Nem haragszol ugye, de hiszen tudod, hogy néha a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk, mikor pörölni akartál velünk. Mivelhogy nagyon szerettünk, amiért olyan rettenetesen kövér és fehér, kicsi és drága voltál.

De hiszen nem erről van szó, hanem Jóskáról, akit magaddal vittél, és kijelentetted, hogy nem is adod vissza. Ugye, kedves Helén néni, ne vitatkozzunk a meddő kérdésről, hogy bizony egy kicsit elkényeztetted a Jóskát - eleget veszekedtünk már ezen: és most, hogy írok neked, úgy érzem, kár ezen veszekedni. Én ugyan még mindig azt mondom, hogy egy hatéves kisfiú ne hordjon vállig érő, aranyszőke hajat, mert az affektált - viszont el kell ismernem, hogy a Jóska nagyon helyes gyerek volt így. Mi otthon, anya híján kicsit vadul nőttünk fel, az igaz, a Jóska pedig zongorázni tanult nálad, és bársonyzekébe járt. A zongora előtt igen magas szék volt, és a Jóska tényleg jól játszotta a Minuten-valcert, bár én nem szeretem az ilyen csodagyerekeskedést. De mondom, úgy rémlik nekem, mintha az egész dolog nem volna aktuális, és mintha elkéstem volna valamivel. Arra még pontosan emlékszem, hogy hazahoztad látogatóba a Jóskát, és hogy akkor nem engedték vissza veled, amiből nagy tülekedés lett, te sírtál is, ugye és fenyegetőztél - a vége, mint leveledből látom, mégiscsak az lett, hogy egyedül utaztál haza, a Jóska itt maradt.

A Jóska itt maradt, és most kezembe került a levél, amelyben hevesen és mondhatnám követelően szólítasz fel engem, írjam meg részletesen, mi van a Jóskával. Nézem, nézem a levelet, hm, dátum persze nincs rajta, szokás szerint - csak a te rettenetes kriksz-krakszjaid -, de mondom, a kérdésekből következtetve: attól félek, a levél nemsokára azután íródott, hogy a Jóska visszakerült hozzánk. Hát most mit írjak?

Édes jó Helén néni, azt kérded, megkapta-e a Jóska a meleg bársonyruhát a csipkegallérral, amit küldtél? Továbbá, hogy nőtt-e azóta a Jóska, és hogy ápoljuk-e rendesen a hosszú haját? Hogy vigyázunk-e reggel a fürdésnél, meg ne fázzon - és mikor sétálni visszük, jól begomboljuk-e a kabátját a Jóskának? Hogy gyakorol-e a Jóska - és hogy ne gyakoroljon túl sokat, mert egy kicsit nervózus. Hogy írjam meg pontosan, mit eszik - és milyen az étvágya a Jóskának? Hogy miket beszél a Jóska, és szokott-e beszélni rólad? Hogy megmutattuk-e a tanárnak a szemét, amit egy kicsit erősíteni kellene. Hogy az utcán nem lökdösik-e komisz gyerekek a Jóskát - hogy velünk alszik-e, be van-e zárva az ajtó, ahol alszik a Jóska, mert földszinten hamar bemászik valaki - hogy lehúzzuk-e a függönyt, és meggyújtjuk-e azt a kis rózsaszín lámpát, amihez hozzászokott a Jóska, és amit azért vettél neki, mikor Pesten hagytad?

Kedves jó Helén néni, miránk is kérdezel, hogy mit csinálunk, járunk-e rendesen iskolába, jól tanulunk-e, és tudjuk-e már, milyen pályára akarunk lépni.

Kedves jó Helén néni, értesítelek, hogy már kijártuk az iskolát, hazajöttünk - aztán megint elmentünk hazulról. És most nagyon sokfelé vagyunk - és én már nagyon régen nem beszéltem a testvéreimmel.

Én elég jó bizonyítványokat kaptam - de, úgy látszik, Helén néni, a bizonyítványok nem bizonyítanak semmit, én mindig újabb leckéket kapok: - és kedvenc tárgyamat, a történelmet, most másképp tanulják.

Kedves Helén néni, értesítelek, hogy a Jóska nem kapta meg a meleg bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél. A Jóska azóta igenis megnőtt, nagyon hosszú és hórihorgas lett, és a hosszú haját lenyírták. A Jóska halvány, kicsit savanyú képű fiú lett és úgy emlékszem, keveset beszélt, mikor utoljára láttam.

Amikor utoljára láttam a Jóskát, durva, szürkekék ruha volt rajta, és én elfelejtettem megnézni, jól begombolták-e a kabátját. Kicsit előrehajtotta a fejét, mert a hátán nehéz zsák volt. Nem szólhattam hozzá, és nem kérdezhettem meg, mit üzen neked, mert sokadmagával volt, és a kezében görcsösen szorongatott egy szíjat.

A Jóska így ment - akkor még meleg volt, de sokat, végtelen sokat mentek, és később szelek jöttek a hegyek mögül. Végtelen hosszú, kopár mezőkön mentek keresztül, azután kanyargós utakon hágtak fel a sziklás hegyekre. A Jóska lába elfáradt, és a torka kiszáradt. Estére jeges szél fújt, és fekete lett a világ - de egyszerre, mintha hajnalodnék, piros sáv bukkant fel az ég peremén, a kőhegyek mögött: vörösen lángolni kezdett a láthatár. A határfaluk égnek - mondotta egy kemény hang, és ők mentek tovább. Meredek sziklafalak közt vezetett az út - az út végén egyetlen tűzoszlop világít. Komoran, dobogó léptekkel vonultak át égő faluk utcáin - kétoldalt füstölgő romok recsegtek. A Jóska nehezen járt és megbotlott egyszer - mikor lenézett, két szétvetett emberi kart látott a lába alatt, és valami puhába lépett... Hajnalban túl voltak a határon, akkor megálltak. Lovasok vágtattak előttük, integettek és kiabáltak. Messziről tompán mennydörgött. Rövid, gyors szavak futkároztak körül - lassan nyomultak előre, és hátuk mögött zengeni, bömbölni kezdett egy rettenetes zenekar. Lefeküdtek a hideg sárba, és feszülten figyeltek. Aztán pattogni kezdett valami, mint a kukorica - a Jóska nézett és csodálkozott: aztán egy parasztfiú, aki mellette feküdt, nagyot ordított, és mikor odafordult, látta, hogy a fél feje hiányzik. Akkor nem csodálkozott tovább a Jóska, csak az arca rángatózott még egy darabig. Később hideg lett, hó szállingózott, és ők dideregtek. Mély lyukakat ástak maguknak - és ezekben éltek hetekig. Aztán felkeltek, mentek előre, megint lefeküdtek, elásták magukat, és vártak. Aztán hozzászokott a Jóska szeme az égő falukhoz, és a füle úgy megszokta a folytonos dörgést, mintha ez a természet örök hangja volna, és mintha soha nem lett volna feje fölött más, mint az elborult, hideg felhőharang, és mintha ő mindig is itt élt volna, a fagyott földű gödörben, ahol emberi tetemek feküsznek, és fölöttük a csóka kering. Aztán nem tudom, mi lett. Egy napon talán odajött ahhoz az árokhoz, ahol ő feküdt, egy aranysujtásos lovas, és megkérdezte, kinek volna bátorsága bemenni abba az erdőbe. És talán felálltak néhányan, és a Jóska is köztük volt - és hideg éjben, hóviharban mentek az erdő felé, ahol kísértetiesen susogtak a fák. Elérték az erdőt, és feltűzött szuronnyal kikutatták - aztán megint este lett és elfáradtak -, feljött a hold, lefeküdtek, és a Jóskát kiállították őrködni.

Most hát ott áll talán a Jóska, lábhoz eresztett fegyverrel az erdő szélén, és kitekint a havas mezőre. Szél fúj, és ő összébbhúzza a kabátját. Jobbra tőle, egy kicsiny domb lapul meg, nem látja - pedig a domb mögött egy idegen katona hasal, puskatusát arcához szorítja, s összehúzott szemmel céloz a holdvilágban. Ujját most tette a ravaszra - most mindjárt elrántja.

Jóska!... Vigyázz, Jóska... ugorj félre!

Nem szeretném, ha eltalálna.

 

BŰN

Borzasztó nekem a gondolat, hogy ebből esetleg humoros novella lesz a tollam alatt - most, hogy írni tudok róla, tárgyilagosan látom az esetet, és ha érzésemre hallgatnék, a legkomorabb és szorongatóbb műfajt választanám a témához, talán a balladát s talán így kezdeném: "Tekintetes törvényszék, bűnös vagyok!" De talán jó, hogy ez írást ötperces tollrágás előzi meg; ezalatt rájöttem, miért érzem e történet mögött a tragikum rembrandti hátterét: velem történt meg az eset, valóságosan és igazán.

Velem történt meg, hogy nehéz szívvel és reménytelenül szerettem felebarátom feleségét, és megkértem, hogyha már találkoztunk, hadd kísérjem őt el a fasorban a kocsiállomásig, mert ott kocsiba ül, és hazahajt a Mariska-lakba, hja bizony, a Mariska-lakba. Későcske volt már, és én kimondhatatlanul szomorú voltam; szegény voltam, nagyon szegény abban az időben - minden vagyonom ez a szegénység volt és az, hogy reménytelenül szeretek. Féltékenyen őrködtem erre a vagyonomra, s az asszony nem is gondolt rá, hogy megfosszon tőle - bár irigyelt ezért a nagyszerű érzésért, hogy olyan valakit szeretek, aki nem lehet az enyém -, ezt ő nem értette, és nagyon tisztelt érte. Órák hosszat beszélgettünk erről az én szerelmemről, mint valami érdekes és izgató betegségről, ami nem ragadós, hozzá lehet nyúlni, megtapogatni. Néha izgatottan beszéltünk róla, néha közönyösen és néha sajnálkozva - de mindig és mind a ketten fölényesen. Ez már így volt.

De ezen az estén egészen elvesztettem a hitemet. Bajok is voltak, amikről nem beszélhettem - szállodába kellett menjek javaim sürgős hátrahagyásával, és az asszonnyal való találkozás úgy hatott rám, mint a kegyelemdöfés. Méghozzá nagyon szép volt a nyomorult, az utálatos, és mikor a fasorhoz értünk, hirtelen azt mondta "Puff", és elfintorította az orrát.

Be kell mennem a kapu alá, a harisnyakötőm...

Engem odaállított háttal a kapunyílásba... ott álltam és hallottam, hogy a hátam mögött egyszerre suhogni kezdett valami... valami fehér suhogott, fehér meg halványlila... szemtelen, mohó, gyalázatos, fuldokló szövetek, csipkék... alattomos, romlott, ravasz kis szörnyetegek, amik csipkének mutatják magukat, holott én nagyon jól tudtam róluk akkor, hogy fülük és orruk és szájuk van, és hogy csak tettetik magukat szelíd, sima, ártatlan selymeknek. Vad keserűség szorongatta a torkomat, és mikor az asszony kijött, és szólt valamit: válasz helyett idomtalan hangok törtek ki belőlem, mint a vér.

Akkor már nem volt mit alakoskodni: emlékszem, csudálkozva figyeltem meg, milyen komikus, lehetetlen hangokat ad a tüdő és a hangszálak, mikor az ember a vágy miatt sír. Az asszony maga elé meredt, nem talált szavakat, így bandukoltunk végig a fasoron a kocsiállomásig. Akkor végre lélegzethez jutottam: - az utálatos vonítás megszakadt, és én végre fel tudtam nevetni. Erre ő is megkönnyebbült, elfogulatlanul beszélgettünk és tréfáltunk. Toprongyos ember jött arra, és kiskutyákat kínált: kettőnek a feje állt csak ki kétoldalt a zsebéből, a harmadikat tenyerén nyújtogatta felénk. Egészen fiatal, apró kiskutya volt, aminek az volt a szokása, hogy széles, vörös kis nyelvével mindent végiglefetyelt, amit a szája elé tartottak. Az asszony sikongva nevetett, és két kezébe fogta a kutyát. Erre a kiskutya formálisan megbolondult, mind a négy lábával kapkodni kezdett az asszony arca, melle, nyaka után - szűkölt, tombolt, buksi fejével döfködött, és tépte a selyemblúzt -, végre elkapta az állát, és vörös nyelvével villámgyorsan végignyalta az asszony arcát, szemeit, mielőtt megakadályozhatta volna. Az asszony sikítozott - odakaptam, és lerántottam a kezéből. De a kiskutya meg volt őrülve, vissza akart menni, nyújtogatta a talpát, hízelgett nekem, de nem úgy, mint az asszonynak, hanem csak ravaszságból, hogy odaadjam. Akkor először szorítottam meg a torkát. Az asszony nevetett, és kérdezte, mennyibe kerül a kutya. Én nem kérdeztem semmit, de mikor az ember megmondta az árát, szó nélkül zsebembe nyúltam, és egyik kezemmel erősen tartva a kiskutya nyakát, kifizettem utolsó koronáimból. Az asszony tapsolt örömében, és a kutya után nyúlt, de én visszarántottam durván, és gorombán megmondtam, hogy nem neki vettem, hanem magamnak. Aztán gyorsan kezet nyújtottam, nem csókoltam meg az övét, elváltunk. Száz lépés után megfordultam és utánanéztem - éppen akkor szállt kocsiba.

Én pedig nem vacsoráztam aznap, a kiskutyát begyűrtem kabátzsebembe, mint egy rongyot, gallérommal eltakartam, és hazamentem a szállodába. Lopva osontam fel a lépcsőkön - a folyosó sötét volt már, lábujjhegyen léptem a szobámba, és lefeküdtem. A kiskutyát letettem a földre - fürgén szaladgálni kezdett, szimatolta a falakat. Hirtelen megállt, és panaszos, félénk csecsemőhangon sírni kezdett. Kiugrottam az ágyból, egy vánkost dobtam a sarokba, megfogtam a kutyát, és rátettem. Felcsavartam a villamoslámpát a hálószekrényen - a sarok sötétben maradt -, a kutya elhallgatott. Olvasni próbáltam, nem ment. Eloltottam a lámpát, és hátamra feküdtem. Szemem a sötétségbe meredt, kinyújtott lábaim remegni kezdtek.

Előbb félénken, nyöszörögve kezdte - hallgatózott, mint egy kis gyerek. Hogy aztán az idegességtől, mely gerincemben futkározott, nem tudtam mozdulni, felbátorodott és hangosabb sírásba fogott. Hallottam, hogy motoszkál, forgolódik, leesik a vánkosról, a fal felé fut. Most hangosan sír, éles, követelő hangon. Egyszerre hallom, hogy az ajtót kaparja. Kaparja és sikít. Felülök az ágyban, felcsavarom a villanyt. Igen, ott van. Az ajtóhasadék felé szimatol és kaparja.

- Mit akarsz ott? - kérdeztem.

De nem hallgatott el, még csak meg se fordult - hallatlanul szemtelen, szinte kárörvendő makacssággal visított, szabályos időközökben.

Kiugrottam az ágyból, nyakánál fogva felemeltem. Tovább visított. Simogattam és hízelegtem neki, az arcomhoz emeltem - elfordult, és tovább sikított. Letettem a földre, tányérba vizet öntöttem, elébe raktam. Bedugta az orrát, prüszkölt - otthagyta, az ajtóhoz futott, újult erővel kaparni kezdte, és egyre hangosabban sírt.

- Mit akarsz? Hová akarsz menni?

Éreztem, hogy önti el a vér az agyamat.

Nyakon fogtam, és bevittem az ágyamba. Egy percre elhallgatott - elcsavartam a fényt, aludni próbáltam, bár tudtam, hogy nem sikerül. És mikor újból nyafogni kezdett, halkan, tapogatózva, már tudtam, mi volt az, ami az imént agyamba kergette a vért: - hiszen ezeket a hangokat, ezt a rút, elviselhetetlen, gyalázatos, állati panaszt, ezt a vonítást és szűkölést hallottam én ma már... ma délután... a fasorban... hiszen én, én sírtam így...

Ájult düh volt ez: a forró, lüktető kutyatest ott remegett mellettem - utálattal kaptam meg, és földhöz vágtam, hogy csakúgy nyekkent. Levegő után kapott - aztán szaladgálni kezdett a szobában, egy perc múlva az ajtónál volt. Kezdte elölről.

De most pillanatig se haboztam: leugrottam az ágyból.

- Itt maradsz! - kiáltottam rá, és nyeltem egyet. Ideges nevetés rázott. - Ohó, barátom, várjunk csak egy kicsit. Hova olyan sietve? Várjunk csak szépen. Hiszen te nem is haragszol rám, amiért kidobtalak az ágyból. Egészen jól jönne, ha úgy elkergetnélek... mi? ki az ajtó elé, az utcára... hogy futhass... és szimatolj... vissza az úton, amerre jöttünk... a kocsi után... mi? Te dög.

Fölemeltem, visszavittem az ágyba. Rátettem a vánkost. Idegeim főzésbe jutottak - a kiskutya vadul ugrált, tombolt, bőgött -, most már egészen nyíltan, szenvedélyesen, dühösen - nem könyörgött többé, követelte, hogy eresszem el, tegyem a földre -, dühöngött.

És akkor az éj csöndjében, a merev és hallgató falak közt, elhatároztam, hogy megölöm.

Elhatározásomat magam előtt azzal magyaráztam, hogy a kiskutya visítása nemcsak hogy engem nem hagy elaludni, hanem fellármázza az egész szállodát - bizonyosan hallják is már, bejönnek, felelősségre vonnak, hogy itt nem szabad kutyát tartani - kilöknek. Akkor hová megyek aztán?

Hidegen mérlegeltem az eshetőségeket. Késsel nem megyek semmire - vér, piszok nem kell. Talán a vánkossal - de nem tudom leszorítani, kiugrik.

Megfogtam a kutyát a vánkos alatt - simogattam, beszéltem hozzá -, megfogtam a nyakát, és lassan szorítani kezdtem. Kinyílt a szája, a szeme kevéssé kidagadt és rám meredt. Hüvelykem alatt éreztem a nagy ütőér lüktetését.

Ekkor léptek közeledtek a folyosón.

Valaki elment az ajtó előtt - talán a londiner. Eleresztettem a kutyát, felálltam, az ajtóhoz futottam. Szívem hangosan vert. A kutya utánam futott.

Vártam, míg minden elcsendesül - az ablakhoz léptem, és lenéztem a süket udvarra. A párkányon kis csomag hevert; óvatosan lefejtettem a spárgát - két részben maradt a kezemben. Most felemeltem a földről.

- Kutya... kutyuka - mondtam neki. A fejét simogattam, közben másik kezemmel rátettem nyakára a spárgát.

Hurkot csináltam, és erősen megrántottam. Ekkor irtózat fogott el - a díványon ott feküdt a kabátom, felkaptam -, a fuldokló kutyát begyömöszöltem a kabát egyik ujjába, és ezt az ujjat - a kezem reszketett közben - másik spárgával elkötöttem. Összecsavartam a kabátot, és az egészet a sarokba dobtam.

Eloltottam a lámpát, a takarót fülemre húztam és vártam. Kiszámítottam, hogy öt percig tart, míg megfúl. Halálos csönd volt most, és ebben a csöndben egyszerre úgy éreztem, hogy a lélegzetem kihagy, megfulladok. "Ostobaság!" mondtam magamban, nevetni próbáltam, de a fogam vacogott. "Autoszuggesztió!" mondtam újból.

Öt perc múlva kiugrottam az ágyból - levegő után kapkodva felöltöztem... a kabátot otthagytam a földön... kalapot vettem fel, és kinyitottam az ajtót. Lassan, hihetetlenül lassan mentem le a lépcsőn. Találkoztam a szobalánnyal - akkor köhécselni kezdtem meg dúdolni. A kapuban köszönt a portás - könnyedén megemeltem a kalapot. Tíz lépést nyugodtan mentem - aztán futni kezdtem.

Sötét mellékutcákon futottam - gyanús árnyak csaptak el mellettem. Egy jasszlegény bő nadrágban, véraláfutásos szemekkel, szembejött - aztán megfordult utánam. Én is megfordultam - tekintetünk találkozott. Erre zavarba jött, fütyörészni kezdett, én pedig ránevettem. Remegtem a vágytól, hogy hangosan felkacagjak. Szerettem volna beszélni vele, elkísérni, valahol inni együtt, vagy fejbe verni: a kezem ökölbe szorult.

Hogy jutottam a villához, magam sem tudom. A virágágyak közt hasas üveggömbök hunyorogtak, erre emlékszem. Fölkapaszkodtam egy kőre, és bezörgettem az egyik ablakon.

Fény villant fel, aztán kialudt. Ő volt az, az ablakhoz jött, kinyitotta.

- Várjon, kiemelem - súgtam.

Hagyta. Azt hiszem, félig ájult volt a rémülettől. Hideg száját egészen kinyitotta - a fogait éreztem, mintha hűs, nedves rizskásához ért volna az ajkam. Nem beszéltünk - csak én mondtam néhány halk, parancsoló szót. Éjféli ütközetnél, a bozót mögött hason fekvő katonák adják le egymásnak így, halkan, keményen a vezényszavakat.

Reggel a kávéház felforgatott székei közt talált rám a szálloda portása. Tudta, hol keressen. A kabátomat hozta, amit a szobámban felejtettem. Kérdezte, mit csináljon a kutyával. A kényelmes kis állat bebújt a kabátom ujjába, és nyugodtan aludt egész éjjel. Reggel tejet adtak neki.

Délelőtt dolgaim után szaladgáltam, délben egy kis korcsmában ebédeltem, ahová hivatalnokok szoktak járni. Délután a körúton találkoztam az asszonnyal. Egy kicsit elpirult és elbúcsúzott - elutaznak, mondta; két perc múlva nem tudtam, miről beszéljek.

 

TITOKZATOSSÁG

"Azoknak, akik hisznek
a misztikumban."

I

Mindig hittem és éreztem, hogy vannak erők és titkos jelenségek, amelyek ott lebegnek értelmünk fölött, s melyek néha egy pillanatra felkapják a szegény és tudatlan emberi lelket, mint valami labdát, hogy a Homály és Sötétség borzongató ködébe lökjék, s visszaejtsék megint a Földre, ahol mindennek értelme van, s mindenről tudjuk, mit jelent.

Azokkal, akik a rideg, de korlátolt matematika várába zárkózva, gúnyos és lenéző mosollyal hallgatják meg ijedt dadogását valakinek, aki egy pillanatra látta a Rejtelmet, a Borzalmat és a Rémületet, azokkal nem vitatkozom, ők nem értenek meg engem. De vannak, akik titkos sejtelmekkel jöttek a világra, s hisznek a Titokban: ezeknek mondom el életem legcsodálatosabb emlékét, sietve, csak néhány szóban, mert még mindig megborzongat hideg lehelete, ha rágondolok.

Abban az időben szegény diák voltam, s hónapos szobát gyakrabban váltottam, mint öltözetet, sokszor feküdtem le vacsora nélkül, és sokszor talált a hajnal holmi külvárosi kávémérés asztala mellett, ahol éjszakámat töltöttem.

Egyszer lakást keresve, ismeretlen utcákba kerültem, olyan vidéken, amerre sohasem jártam eladdig. Régi, nyomorúságos házak múltak el mellettem[3] - különös, régi házak -, nem is hittem volna, hogy vannak még ilyenek. - - De úgy látszik, vannak. Vagy nincsenek?!... Csak én hiszem, hogy vannak...

Az egyik ház előtt megálltam; nem tudom, miért álltam meg, mintha valami ismeretlen erő legyintett volna felém... Ezen a házon nem volt szám; valami vonzotta a szememet, hogy benézzek az ásító, fekete kapuba, mely olyan volt, mint egy izé, mint egy nagy, fekete denevér... szóval, mindenféle volt, csak olyan nem, mint egy kapu.

Nem tudom, mi volt az, valami húzott befelé, a kapu alatt meghökkenve álltam meg, öreg nő jött elém, és egyenesen a szemembe nézett. Kinyitottam a szájamat, hogy mondjak valamit, de a szó torkomon akadt, ez a tekintet a homályos kapuban, ismeretlen falak közt, velőkig borzasztott anélkül, hogy tudtam volna, mi van velem s miért ez. Képzelődöm - mondtam magamban aztán, s erőltetetten szilárd léptekkel elhaladtam mellette - a szívem hevesen dobogott, de erőt vettem magamon, s nem fordultam vissza.

Alacsony ablakok néztek a földszintre, az egyikben munkásféle ember állott, megkérdezte, kit keresek. Felriadva néztem rá, aztán valamit dadogtam, hogy hónapos szobát keresek. Rögtön az ajtóhoz jött, mondta, hogy ez a földszinti szoba kiadó, a konyha mellett van ugyan, de be lehet csukni az ajtót, és ami a fő, tizenkét forint az ára.

Lefoglaltam a szobát, aztán elmentem. Egész nap az egyetemen volt dolgom, megfeledkeztem az egészről, este hétkor kerestem fel új lakásomat, becsuktam az ajtót, és az ablak mellé állított kicsi íróasztal elé ülve, kinéztem az alkonyodó udvar kőkockáira. Aztán homlokomat tenyerembe hajtottam, s gondolataimba merültem: gyermekkorom, távoli izé... mint valami mély tó suhant el szemeim előtt. Odakint egyre homályosabb lett az udvar, és a homályból egyszerre mint régi, borzongató tengerek felől, lassan lopózott a szívembe a Borzalom. Erőlködtem, hogy elmúljon, s nehezen emeltem föl a fejem; ekkor jeges irtózat futott végig a hátamon: az ablak sötét rámájában mereven rám szegett szemekkel egy arc világító körvonala vált ki - az öregasszony arca, akit délelőtt láttam.

Mozdulatlanul állt, és nézett rám; engem jéggé dermesztett az iszonyat; egy óráig tartott, vagy csak két másodpercig, míg így farkasszemet néztünk egymással, nem tudom.

És ekkor megszólalt: egyetlen szót mondott csak, de engem még most is elfog valami halk, mély remegés, ha rágondolok a hangra, ahogy mondta:

- A szemedet!

Halk, de átható és intenzív volt az a hang, parancsolóbb és fenyegetőbb, mint amilyennel a hóhér szólítja fel a kivégzendőt, hogy lépjen a zsámolyra. Tudtam, hogy nem hallottam még ilyen hangot, s nem fogok hallani soha.

A szememhez kaptam, lélegzetem elakadt. Ekkor lassan megmozdult az öregasszony, s be sem várva válaszomat, nesztelenül, mint ahogy jött, eltűnt az ablak elől.

Mikor egy kicsit magamhoz tértem, még dobogó szívvel ugrottam fel, s kidugva fejem az ablakon, körülnéztem a teljesen besötétedett udvaron. Az öregasszony sehol se volt többé.

Becsuktam az ablakot, és lámpát gyújtottam.

- Beteg vagy és kimerült - így szóltam magamhoz -, és íme, már víziókat látsz és hallucinálsz. Jól tudod, hogy csak hallucináció, hiszen az idegkórtani klinikán éppen a napokban hallgattad meg Ranschburg előadását e kóros lelki tünetekről. Emlékszel, milyen megnyugtató és világos volt előtted a kérdés? Nyilván hallucináció volt csak s talán vízió; lehet, hogy nem is láttad az öregasszonyt, csak látni vélted; vagy ha igen, azt, amit mondott, csak te hallottad úgy, mintha mondaná. A szemedet! Minek neki a te szemed? Mire kellene neki a te szemed? Nyugodj meg, a középkor elmúlt, és nincsenek boszorkányok. Nyugodj meg, nincsenek földöntúli erők a földön.

 

II

Minek neki a te szemed?

Ezt a kérdést ismételgettem magamban egész nap, váratlan időközökben, az egyetemen, előadás közben, a laboratóriumban. Nyugtalan, sötét zavar borzongott bennem. Pillanatra úgy rémlett, mintha a katedrán, előadás közben, megállna a tanár: riadtan kaptam föl a fejem, s akkor úgy láttam, mintha mereven és mozdulatlanul felém szúrná tekintetét, és mintha messziről, végtelenül messziről suttogva lebegne felém a szívet remegtető suttogás: "A szemedet..."

A szemedet...

Estefelé megnyugodtam valamicskét. Kimerült voltam és bágyadt. Elhatároztam, hogy átnézem jegyzeteimet, és korán lefekszem. Hazamentem, s asztalom elé ülve, buzgó munkába merültem. Langyos, nyár eleji szellő szaladgált körülöttem, idegeimet jóleső zsibbadás olajozta.

Néhány perc múlva könnyű félálom nehezedett szempilláimra, hátradőltem székemben. Különös, idegenszerű érzésem volt. Mintha régi és távoli dolgokra emlékezném, amik nem történtek velem, s amerre soha nem jártam. Egyszerre úgy volt, hogy valaki lefogja két váltamat, s két sötétkék láng közeledne arcomhoz. Nyöszörögve nyitottam ki szemem. Az ablakban ott volt az öregasszony feje. Egy pillanatig tartott az egész. Rám nézett az ólmos homályból, addig csak, hogy nem volt időm felállani, meggyőződni róla, valóság-e; de a hangot, a hangot ezúttal világosan hallottam.

- A szemedet!

Most éles és parancsoló volt, mint egy rövid vércsekiáltás, mint a halálos hírt hozó sürgönykihordó ujja alatt a csengő kurta, jajongó szava, éjjel, az alvó előszobában. Felemeltem a kezemet, de már nem tudtam tartani, elvesztettem eszméletemet.

Esővel, borult éggel virradt rám a másnap. Úgy éreztem, mintha szívem meg volna törve, mintha mindaz, amit cselekszem vagy gondolok, nem a saját akaratomból történnék. Lassan öltöztem föl, és levánszorogtam az utcára. Egy kirakat tükrében riadtan láttam meg petyhüdt, sárga arcomat és a szememet. Nyirkos félelem szorongatta a torkom: ez a szem idegen volt nekem most, és mintha a színe is megváltozott volna. Tovább siettem, és ekkor világosan éreztem valami szúró fájdalmat a szememben. Igen, mintha belülről emésztené e szemet valami sorvasztó láz.

Délelőtt az egyetemen voltam, délután nem bírtam már magammal, bementem a szemklinikára, és megkértem egy ismerős asszisztenset, vizsgálja meg a szemem, mert különös idegfájdalmat érzek. A doktor megvizsgált, s azt mondta: egyelőre nem lát semmit, jöjjek fel később.

Valami azt súgta, hogy ő nem értheti ezt; ekkor erőlködve kapkodtam magamban: menekülni, menekülni, ezt súgta bennem egy hang. Egyszerre eszembe jutott valami; felmentem az egyetemi könyvtárba, és kikértem egy régi könyvet a tizenharmadik századból, mely kabalisztikával és okkult tudományokkal foglalkozik. Mintha idegen kéz vezetné a kezemet, úgy lapoztam benne: egy fejezetnél megálltam, mintha villám sújtott volna. Ez a fejezet a szemmel való verés-sel foglalkozott, megállapította, hogy főleg öregasszonyoknak megvan gyakran a mágikus erejük, hogy szemveréssel megvakítsanak. A szerző hosszan foglalkozik a kérdéssel, s a végén megállapítja, hogy egyetlen védekezést tud a szemveréssel történő megvakítás ellen, de ez is csak akkor hat, ha az áldozat észreveszi a pillanatot, amikor a szemverés történik, s a szemveréstől számított három másodpercen belül ideje van kimondani ezt a három szót: "Alopex, lopex, opex" háromszor egymás után. Utána macskaszőrrel kell megdörgölni a szemet.

Estig különös emésztő láz borzongatott; magam se tudom, hogy jutottam a macskaszőrhöz, amit kezemben szorongattam, mikor beléptem szobámba. Odaültem az ablak mellé, s kihagyó szívveréssel mereven bámultam az udvarra.

Nem maradt el: pontosan hét órakor megjelent az öregasszony kísértetarca, és harmadszor hallottam a mágikus szót:

- A szemedet!

- "Alopex, lopex, opex! Alopex, lopex, opex! Alopex, lopex, opex!" - kiáltottam hangosan, s szememhez dörgöltem a macskaszőrt.

A fej riadtan nézett rám. Megdöbbenés látszott vonásain.

- Nyomorult! - kiáltottam magamon kívül és diadalmasan, mert abban a pillanatban úgy tűnt, megszűnik a fájás, amit egész nap éreztem. - Ugye, jó lett volna, ugye, kellett volna a szemem! Az én világot látó szemem! Ó, ti sötétség fantomjai!

Tettette magát, mintha nem értene.

- A szemedet! - ismételte hangosabban - tessék kiadni a szemedet!

- Takarodj! - ordítottam vadul. - Távozz sátán cimborája! Nem adom! Nem hallottad? Alopex, lopex, opex!

Az öreg boszorkány most végre megijedt: talán belátta, hogy itt az ő sötét, földöntúli erejénél nagyobb erőbe ütközött véres szándéka. Elhúzódott az ablaktól, sietve hátrált az udvar másik vége felé.

- Ne tessék rá haragudni - szólalt meg ekkor a házmester mellettem -, egy kicsit süket, meg nem is ért jól magyarul. Majd én szólok neki.

És hangosan rászólt az öregasszonyra:

- Hallja, vicéné, nem látja, hogy az úr albérlő, nem partáj? A konyhán kocogjon be máskor, mikor a szemetet kéri.

- Dobzse - vigyorgott görnyedezve a vénasszony -, eddig mindig iden szokdam...

A konyhához ment - és ekkor utoljára hallottam megtörten és békésebb hangon:

- A szemedet!...

Azóta nem láttam többé, nem jelent meg. Még egy hétig laktam ott, aztán elköltöztem.

Elmondtam ezt a történetet azoknak, akik velem együtt hisznek abban, hogy vannak dolgok...

 

LEGENDA
AZ EZERARCÚ LÉLEKRŐL

Következik a Messiás születésétől számított egyezer és kilencszáznegyvenharmadik, az általunk használt új időszámítás első esztendejének rövid evangéliuma úgy, ahogy azt közönségesen tudjuk mindazok, akik ebben az évben élünk, és tanúi voltunk, szemünkkel láttuk, és fülünkkel hallottuk, és kezünkkel tapintottuk Őt, az ő ezer formájában.

KURT JÓZSEF

 

I

Megnézte óráját: június 24-én, délután fél három volt, mikor elkészült. A laboratórium elsötétített ablakai mögött villany égett, eloltotta, és kitárta az ablak redőnyeit, a továbbiakhoz már nem kellett mesterséges fény. Nyári nap sárga nyalábjai omlottak be a széles ablakon.

Körülnézett - a műszerek nyugodtan álltak az asztalon, álltak és vártak. Autók berregése hallatszott fel az utcáról, egy rikkancsgyerek a La Manche csatornán tíz nap óta dühöngő tengeri ütközet eddigi eredményeit üvöltötte. Ekkor halványan elmosolyodott. Állt egy percig, tűnődött, majd eszébe jutott, amit még tennie kell. Papírlapot vett elő, és olvasható, nagy betűkkel írta fel rá azt a néhány sort, amit ma Londonban őriznek, a British Museumban.

"Ezt a holttestet a vasszéken Telma Titusznak hívták, az élettan doktora volt és a hágai egyetem magántanára. Régi zsidó családból származott, erős, egészséges test volt, harminchárom évig használtam, jól tartott, keveset kellett reparálni, meg voltam vele elégedve. Most már aligha öltöm magamra: a becsületes megtalálónak adom, tegye el emlékül. Felszerelésemet, az egész laboratóriumot adják tanítványomnak, Kurt Józsefnek, akit kísérleteim eredményének lejegyzésével megbíztam. Különben lehet, hogy ezekben az ügyekben magam fogok intézkedni."

A töltőtollal még becsukta, és letette az asztalra. Aztán nagyot, mélyet sóhajtott. Még egyszer megnézte a vezetéket, a sarokban álló csontvázat az ablak felé fordította, és megerősítette rajta a vezeték csapját. A deltasugarak korongját megpörgette: lila fény villant fel a bonyolult görebekben, és egyhangú zúgás indult meg.

Készen volt - levetette fehér munkaköpenyét, a tőrt a kis asztalra helyezte, és a vasszékbe leült. Lábára erősítette a szelénlemezeket, vigyázva, hogy testét érintse a vezeték. Merően nézett az ablakra, fütyörészett, aztán behunyta a szemét - behunyt szemmel fogta meg a tőrt, két kezébe szorította markolatát, és egyetlen, izmos mozdulattal döfte be szívébe, s ugyanígy kirántotta. Ekkor ismét kinyitotta szemét, és elégedetten biccentett, látva, hogy másfél méteres sugárban szökkent ki a forró vér: jól talált, egyenesen a bal kamrába. Eldobta a tőrt, és visszahanyatlott, érezte, hogy merevedik meg - kinyitotta a száját, magában számlált, s míg csak bírta, figyelte a vérsugarat - tizenkilencig jutott a számolásban, akkor abbahagyta, mert szeme üveges lett, és érezte, hogy gégéje görcsbe fut össze.

A lila fény pedig zöldesbe fakadt a görebekben, és hangosan zúgott. Telma Titusz utolsót vonaglott, s kinyúlt a széken.

És ekkor, mint meg vagyon írva, megmozdult a csontváz a sarokban, előrelépett, és kopogó karját hajtogatva és recsegtetve, kikapcsolta a vezetéket. Nyújtózkodott, ügyetlenül botorkált a műszerek közt, a holttest fölé hajolt, és kíváncsian tapogatta. Majd ismét megállt, az ablakhoz közel, s porhadt fogai közül süket hangot adott. Aztán megrázta koponyáját, mintegy maga elé, hogy így nem jól megy. Hirtelen, mint akinek eszébe jutott, az ablak párkányához lépett, ahol ott feküdt a két préselt orgona, amit Telma Titusz odakészített. Mereven rájuk nézett, és lassan megmerevedett ő maga is - úgy maradt az ablaknál -, az egyik orgona pedig duzzadni kezdett, s felágaskodott a párkányon, s édes orgonaillat áradt. Odahajolt a deszkadoboz fölé, melyben az előre odakészített döglött patkány hevert, szétterpesztett lábaival. A patkány megrázkódott, fetrengett néhányat a hátán, hasára fordult, és cincogva kifutott a dobozból - át a párkányon, le a csatornán - az utcán körülnézett, átiramlott a túlsó oldalra, és eltűnt egy kapu alatt.

Most csendes lett a laboratórium, a deltasugár lila nyalábja zúgott még, egyre halkabban, aztán ez a hang is elhalt.

 

II

A kolmi ütközetről szóló legelső riportokból körülbelül a következőket lehet röviden rekonstruálni:

Sztrogoff zászlós "a nevető", aki hónapok múlva, a kihallgatáson először jelentette hivatalosan a történteket, vallomása szerint már három vagy négy napja hallott beszélni a dologról, közlegények adták tovább, de természetesen ügyet se vetett a mesékre, a szláv fantázia megszokott agyrémeit látta bennök.

Az éjszakai ütközetet megelőző este kis haditanácsot tartott a tisztikar, és kiadták a parancsot, hogy a sötétség beálltával - holdas éjszaka ígérkezett - lehetőség szerint észrevétlenül előrecsúsznak az ellenséges állásokig, és rajtaütnek a katonákon.

A programnak csak első fele sikerült: hallgatózó őrök felverték a legénységet, és az első rajvonalat heves tűz fogadta.

Az a szakasz, amelyiket maga a zászlós vezényelt, nem bocsátkozott kézitusába, hanem száz-százötven lépésnyi távolságból egy sövény mögül vívta az ellenséges árkot. A holdfényben tökéletes tisztasággal lehetett látni a legapróbb részleteket. Negyedóráig tartó heves tüzelés után a szakaszból több sebesült vánszorgott vissza, és három halottat jelentettek: az egyik néhány lépésnyire hevert a zászlóstól.

Ekkor az ellenséges árokból egy fej nyúlt ki, majd egy egész alak - kimászott a cementfal párkányára, leugrott, és nyugodtan megindult feléjük.

Ő első pillanatban azt hitte, hogy azok parlamentert küldenek: de a katona nem integetett, és nem hozott zászlót - mikor közelebb jött, mindnyájan látták, hogy fegyver van nála. Az út felén megállt, és cigarettára gyújtott.

Sztrogoff zászlós, abban a hitben, hogy őrülttel van dolguk (ezek az esetek nagyon gyakoriak), vallomása szerint szólt is a mellette fekvő altisztnek, hogy ne lőjenek rá: de a távolabb dolgozó katonák közben élénken pufogtattak a bolondra. Úgy látszik, nem találta golyó, mert egészen a sövényig jött előre, tőle nyolc-tíz lépésnyire állt akkor, és az arca is feléje volt fordulva: közönséges parasztbaka-fej volt, amilyet százával lát az ember: durva vonások, apró: disznószemek. A tüzelés egy pillanatra szünetelt, ekkor meglepetve ágaskodott fel néhány közlegény.

Az ellenséges katona feléje tartott - ő annyira meg volt lepetve, hogy csak akkor kapott revolveréhez, mikor a katona már ott állott, közvetlenül mellette, rátámaszkodva a sövény másik oldalára. Ekkor ő is feltérdelt, és revolverét amannak szegezte. A baka nyugodtan fogta fegyverét, és hibátlan franciasággal, udvarias és nyugodt hangon megkérdezte, hogy ő-e ennek a szakasznak parancsnoka. Hogy ámulatában nem tudott válaszolni, bár maga is jól beszél franciául, a baka bátorító kézmozdulatot tett, és szorul szóra a következőket mondta:

- Zászlós úr, szedje össze embereit, vonuljon vissza, és jelentse, hogy Telma Titusz felszólította az itt harcoló orosz hadtestet, ürítse ki azonnal hadállásait, rakja le fegyverét, és szállásolja el magát Kolmban.

Sztrogoff zászlós, most már meggyőződve róla, hogy bolonddal van dolga, ekkor még mindig nem használta revolverét, hanem intett a mellette heverő altisztnek, hogy fegyverezze le az őrültet. A káplár, nem nagy barátja a teketóriának, puskáját megfordítva ugrott egyet előre, és vállba kólintotta - a baka láthatóan megrendült, - a következő pillanatban azonban pisztolyt rántott, és egyetlen lövéssel leterítette az ő káplárját, aki előtte bukott le, a sövény mellé.

Ekkor végre felocsúdott a zászlós - nagyon kiemelkedni nem lehetett, mert odaátról hevesen tüzeltek -, csak karját dugta ki, megragadta az őrültet, és lerántotta a sövényre: egyidejűen fejének tartva a revolvert, elsütötte. Bizonyos benne, hogy jól talált, mert az őrült élettelenül rogyott le azonnal - és itt Sztrogoff zászlós először jegyzi meg a lila lángot; azt mondja, egy pillanattal utóbb látta, a baka feje fölött, olyan volt, mint egy villamos kisülés, talán sziszegett is.

Ezt különben nem állítja határozottan. Annyi bizonyos, hogy a következő pillanatban ugyanaz a lila láng megjelent az előtte heverő káplár fején is - az ő lelőtt káplárja felugrott, és arccal fordult feléje. Ő először persze úgy vette, hogy a káplár nem halt meg, talán meg se sebesült, csak cselből vágódott hanyatt - becsületére állítja, hogy ugyanaz a káplár volt, a jól ismert arcát látta, fölötte az ő legénységük sapkájával. Azt kellett hinnie, hogy álmodik, mikor a káplár szájából ugyanazzal a franciasággal, csak mélyebb hangon szólt ugyanaz az őrület.

- Ne bolondozzon, zászlós úr, nem vagyok tréfás kedvemben. Elég volt az öldöklésből - takarodjék vissza, és jelentse, hogy Telma Titusz megérkezett.

Abban a hitben, hogy az ő káplárja is megőrült, de már maga is közel az őrülethez, Sztrogoff zászlós csitítani próbálta az embert: de az egészen közel jött, és megfogta az ő kabátgombját.

- Nem érti, amit mondok? - szólt határozottan.

Ekkor dühében és kétségbeesésében hangosan kiáltott: egy páran, a közel heverő katonák közül felugrottak, és bukdácsolva, lesunyt fejjel odacsődültek.

- Fogjátok le... lőjétek le... - lihegte a zászlós, és próbálta ellökni magától a káplárt. Néhányan rá is vetették magukat - a káplár két kézzel lökdöste magáról a legényeket, és közben - ezt többen állítják - hahotázott, mint mikor valakit csiklandoznak.

Az egyik katona bajonettjét lekapta fegyveréről, és mellbe szúrta a káplárt - a káplár térdre, aztán arcra bukott. Most néhány pillanatig lihegve és vadul álltak mindnyájan, néhányan visszahúzódtak, de már ekkor mindenki érezte, hogy ezzel még nincs vége a dolognak, és hogy itt valami álomszerű varázslat dühöng: a lila láng újból megjelent, ugrált - egy pillanat múlva a zászlós leesett, valaki gáncsot vetett neki. Felpillantva, az ellenséges baka állt fölötte, nevetett, és az öklét mutogatta. Tisztán látta a fejét, a homlokból vér csurgott, abból a sebből, amit két perccel ezelőtt ő maga ütött rajta, revolverével.

Ami ezután következett, arra úgy emlékezik, mint valami őrületes lázálomra - mint valami illusztrációra, amin holmi tébolyodott futurista festő Dante Poklát elképzeli: ferde és kancsal vonalakban, torz mozdulatok közt. Néhányan hangosan kiáltoztak - békaugrásokban ott termett két katona, lövöldöztek az ellenséges bakára, aki az egyiket leszúrta -, a másik őt ütötte fejbe, a baka leesett, de abban a percben felállt a másik, akit leszúrt, és saját pajtásának esve lerántotta a földre. Közben kattogva muzsikált túlnan a gépfegyver, a katonák elvesztették fejüket, felálltak, csomóba gomolyodtak - öt... tíz... tizenöt elesett... egy halott legurult a lejtőn, de rögtön felugrott helyette egy másik, nekirontott az élőknek, és szurkálni kezdett. A lila láng hol itt, hol ott villant fel, és rekedt kacagás hallatszott, hol mély, hol magas hangon: a legfurcsább pedig az volt, hogy a katonák egymással verekedtek, tépték és marcangolták egymást - néha harmincan nekiestek egynek, tussal verték a fejét, torkába haraptak, kitépték a karját, a fején tapostak, szétnyomták, mint egy bogarat - de már a következő percben más helyen gomolyogtak össze ugyanígy, egy másik fölött, aki hátulról nekiugrott, és nyakszirten szúrta azt, akivel még előbb véres szájjal és acsarkodva együtt tépett egy harmadikat. Aztán ugatás és hörgés sikongott: a gépfegyver hangja erősbödött, nagy fekete foltok potyogtak szerte, a gomoly szétnyílt, szétterült, és fegyvert, csákót dobálva rohant lefelé a lejtőn, aki még élt.

Túlnan pedig, az árokból szabályos vonalban emelkedett ki az ellenséges raj: hurrá, hurrá, zengett messziről, és az egész kacskaringós, földszürke kígyó megindult feléjük.

Ezt már úgy látta, mintha valahonnan, a magasból nézné: az egész dolog olyanformán hatott rá (hónapok múlva magához térve, a kórházban mondotta így, még mindig fuldokolva a nevetés görcsében), mintha valami képtelen bábszínház ugrálna a szeme előtt, merev drótbabákkal, amik elesnek, megint fölállnak, leszakad a fejük, és a levegőbe ugorva tovább verekesznek, tízével eltűnnek a süllyesztőben, hogy fejjel lefelé és torz fintorokat vágva, kezek és lábak nélkül újból leugráljanak a zsinórpadlásról. Arról tud még, hogy példátlanul tréfás érzés volt, és ekkor kezdett el hahotázva kacagni, ahogy csak gyerekkorában kacagott - aztán elájult.

 

III

Érdekes, hogy még a kolmi visszavonulás után is alig volt, aki hitt volna Telma Titusz létezésében. Az igaz, hogy a hivatalos körök makacsul tartózkodtak attól, hogy bizonyos kézenfekvő tényeket elismerjenek. A harmadik hadtest valóban kiürítette állásait, és új védelmi vonalra húzódott vissza Kolm mögött: de a hivatalos jelentések csak a megszokott stratégiai terminusokban számoltak be a visszavonulás okairól. A lapok zavaros cikkeiből semmit megérteni nem lehetett: a szemtanúk szavaiból pedig nem volt mód kiokosodni - rengeteg ember esküdött rá, hogy látta Telma Tituszt, és beszélt vele, de mindegyik homlokegyenest különböző személyleírást adott: márpedig a tömeg fantáziája, egy névről lévén szó, csak egy személyben tudta volna ezt a nevet érzékelni. A haditudósítók jelentései ilyen címek alatt "A kolmi pánik" vagy "A kolmi tömegőrület" - hóbortos agyrémek leírásának tűntek -, zavaros dulakodásokról volt szó, váratlanul megfutamodó tömegekről. És Telma Titusz mindenütt ott volt és mindenütt másképpen - hol egy pap állította magáról, hogy ő az, hol valami öreg ember, hol egy tiszt, hol olyan emberek, akik nem tudták igazolni magukat.

Legsikeresebben látszólag az idegorvosok próbálták megoldani a problémát, és felfogásuk sokáig tartotta magát. Egy új idegbetegségről van szó egyszerűen, mondták, és fölényesen legyintettek, és fölényesen mosolyogtak a zavaros és rémült kombinációkon. A természetben nincsen ugrás, és a tudomány nem ismer csodát. Az emberek zaklatott életmódja teremtette ezt az új betegséget, sőt még csak nem is új dolog, effajta tömeghisztéria gyakran előfordult már. A "telmaizmus" vagy "telmamánia" sokáig divatos orvosi műszóként szerepelt: idegorvosok rengeteg adatot hoztak fel, hogy a legkülönbözőbb társadalmi osztály egyedeiben milyen diszpozíciók mellett és milyen tünetek között lép fel ez a betegség. A varsói tébolydában legalább nyolc ízben kezeltek ilyen beteget - mind a nyolc meghalt, megölte magát, de Telma Titusz élt.

Aztán valaki kisütötte, hogy a spiritiszta társaságok misztifikációjáról van szó. Ez az elmélet homályosabb, de talán éppen azért tetszetősebb volt: abban az időben, bizonyos amerikai tudósok kísérletei következtében éppen megint aktuális volt a spiritizmus. Az inkarnáció, materializáció fogalmak népszerűbbek voltak, mint valaha, és tagadhatatlan, hogy Telma Titusz elejtett szavaiból effajta célzások nem hiányoztak. Közel feküdt a feltevés, hogy Amerika propagandát akar csinálni holmi új vallásnak, amit könnyebben összeegyeztethet nemzetközi politikájával, mint az Óvilág humanista kereszténységét. Amerika - kiáltoztak a szabadkőművesek - ki akarja bérelni, és meg akarja fojtani Európát: nemcsak búzáját és marháját tukmálja reánk, nem elégszik meg vele, hogy kisajátítsa a muníciószállítást, méregpoharat adjon a kezünkbe, hogy megöljük magunkat, s tegyük meg őt általános örökösnek - most már a vallást is ő akarja nekünk szállítani, gonosz, álszent hitet, mely azt szuggerálja nekünk, hogy mondjunk le az életről, mert nem vesztünk vele semmit.

Mindennek persze varázsütésre el kellett múlnia, mikor október harmincegyedikén, évfordulóján ama nevezetes napnak, mikor Luther Márton a wittenbergi székesegyház falára a reformáció 95 tételét kiakasztotta: megjelent Telma Titusz ötven pontban összefoglalt kiáltványa a londoni parlament kapuján.

Mindenki ismeri a pontok tartalmát. Az általános rész után, mely az egyén jelentőségéről, a szabadnak született ember jogairól szól, s néhány meglepően egyszerű érvvel kimutatja, hogy milyen gyermekes s mégis rettentő tévedés áldozata a tömeg, mely pedig csupa egyénből áll: Telma Titusz felszólítja a kormányok képviselőit, hogy Antwerpenben gyűljenek össze konferenciára, ahol megfelelő alakban meg fog jelenni közöttük. Ezután nem lázadó gyűlölettel, de szelíd és nyugodt határozottsággal név szerint megnevezi azokat a férfiakat, akik jól ismerik a tömeg halálos tévedését, de gonoszságból vagy ostobaságból még inkább taszítják az örvény felé. Ezeket felszólítja, hogy haladéktalanul hagyják el azokat az állásokat, mely nekik végrehajtó hatalmat biztosít, "mert különben én, Telma Titusz, fűben és fában és kőben, élőkben és halottakban, kénytelen vagyok kiirtani őket".

Az egész elaborátum ama művek elemi erejével hatott, melyeknek hatását az adja, hogy a bennük foglalt gondolatokat mindenki gondolta már, és mindenki tudta, csak valami csodálatos gátlás miatt senki nem mondta még ki: illetve senki nem vette észre, hogy ezt ki lehet mondani, abban a hitben, hogy ezt más nem értené meg.

A rendőrség persze nem sokat elmélkedett a kiáltvány irodalmi értékén. Nyilvánvalónak tetszett, hogy egy anarchista-társaság dolgozik: a kiáltvány két héten át mindennap megjelent a kapun, minden ellenőrzés hiábavalónak bizonyult. Először egy munkás ragasztotta ki, áttörve a rendőrkordont, leütve egy-két őrszemet - a munkást lecsukták, de aznap éjjel meghalt a börtönben, és másnap egy öregasszony jelent meg, akit szintén lecsuktak. A Telmamánia különben kitört az őrség között - volt eset, hogy maga a kirendelt katona ragasztotta ki a kiáltványt -, az őrség nagy részét idegklinikákra és tébolydába kellett szállítani, mert képtelen agyrémeket fecsegtek: az egyik látta, hogy egy varjú szállt le a kapura, csőrében a kiáltvánnyal - ő rálőtt, a varjú leesett, de már néhány perc múlva ott termett egy másik.

Így álltak a dolgok, mikor november harmadikán az emlékezetes hármas merénylet bekövetkezett. A kiáltványban proskribált egyik államférfit egy munkás ölte meg, a másik kettőt egy és ugyanaz a katona. Mindhárom Telma Titusznak vallotta magát - kettőt kivégeztek, a harmadik elmenekült.

Ebben az időben olyan volt már a hangulat, hogy csak halálos fenyegetéssel lehetett rábírni a zsoldoskatonákat vagy bárkit, akit használni kellett, hogy részt vegyen bármiféle állami rendszabály végrehajtásában, mely a Telma-üggyel valamiképpen összefüggött.

 

IV

- Az elnök úrral akar beszélni - mondta a titkár.

A kabinetiroda főnöke még mindig nem értette.

- Az Egyesült Államok elnökével akar beszélni - hogy megy ez? Be van jelentve a látogatás? Kaptunk mi értesítést?

A titkár vállát vonogatta. Igen nagy zavar kínlódott az arcán.

- Hát mi az? Ki az? - sürgette türelmetlenül a főnök.

- Az ördög vigye el - tört ki kétségbeesetten a titkár -, ha nem tudnám, hogy Lincoln minisztert három hete meggyilkolták: hát azt mondanám, hogy ő az.

- Maga megbolondult.

- Nézze meg a főnök úr.

- Hm. Majd átmegyek.

A hall egyik bőrpamlagán ott ült az az ember, aki beszélni akart az Egyesült Államok elnökével. A kabinetiroda főnöke megdörzsölte a szemét, aztán erőlködve nyitogatta megint - az ördög játszik vele, hiszen ez Lincoln! Egy pillanatra tótágast állt az esze, a másik pillanatban azt mondta magának, te szamár, hát persze, hiszen nem is ölték meg, ezt te csak úgy álmodtad. A harmadik pillanatban már előzékenyen mosolygott.

- Tudja már az elnök úr, hogy excellenciád a Fehér Házban van?

- Azt hiszem, tudja - mosolygott nyugodtan Lincoln.

- Azonnal felismertem excellenciádat.

Minden olyan gyorsan ment, mire az elnök úrnak telefonáltak, már egy titkár be is vezette a vendéget az ő dolgozószobájába.

A köztársaság elnöke föltette a szemüvegét, megint levette, aztán megint föltette. Aztán azt mondta: "Damned!" Aztán elvörösödött. Aztán hátracsapta a fejét.

- Na, hát maguk furcsa vicceket csinálnak, Lincoln: very strange jokes. Olyat már hallottam, hogy politikából elhallgatják Szolimán halálát, viaszbábut mutatva a népnek - de hogy halálhírét keltsék, mikor még él -, na, ebből valami nagy dolog lesz. Beszéljen, Lincoln!

Az idegen mosolygott.

- Nem Lincoln vagyok. Lincoln meghalt - mondta csendesen -, Telma Titusz beszél, elnök úr.

Az elnök a nyakkendőjéhez nyúlt, azon babrált. Aztán hátrált, az asztalig, és ott keresgélt, szemüvege kancsalul csillogott az idegen felé.

- Üljön le, elnök úr. Ne féljen.

Legyintett a kezével, látván az öreg ember reszkető ujjait, a csengő felé tapogatva.

- Hagyja el, ne hívjon be senkit. Minek a fölösleges verekedés? Elégben volt részem fél év alatt, elhiheti. Majd mutatok egypár kunsztot, azzal megelégszik, reménylem - aztán beszélgethetünk.

- Lincoln - igazán maga az... vagy... nem értem...

- Kérem, üljön le, elnök úr. Mindent meg fog érteni azonnal. Majd egy kis papírt vesz onnan az íróasztalról, és lejegyzi, amiket mondtam, amiket ma önnel beszélni fogok. Igen - de nagyon kérem, hagyja azt a csengőt (és Lincoln szeme felvillant, hangja pedig bosszús lett), mert rosszul jár. Emlékezzék a Telma-esetekre! Emlékezzék Lincolnra, akinek az arcát itt látja maga előtt!

Az elnök levegő után kapott: kiáltani akart.

- Eh! ostoba ember! Hát nem érti, hogy engem nem lehet megölni? Lincolnt lehetett, idenézzen (és feltépve ingét, mellét mutatta, melyben mély lyuk tátongott), ezt én csináltam, Telma Titusz. Hát most válasszon, nincs időm: akar-e meghallgatni, vagy fel akar fordulni maga is, mint a többi. Mégis képtelenség, hogy csak úgy higgyék el nekem az emberek, hogy megölhetem mindegyiket - ha igazán meg is ölöm mindegyiket.

Az elnök leült.

- No várjon - mondta nyugodtabban Telma Titusz -, majd mutatok kunsztot, hogy megnyugtassam. Gyerekek vagytok még mindig, csodát akartok látni.

Fölállt, a falhoz közeledett - egy kiterjesztett szárnyú albatrosz kitömött teste ágaskodott állványán. Telma Titusz kezével érintette, lila láng villant fel, az albatrosz megrázkódott, és csapkodni kezdett szárnyaival.

- Hihetetlen - mondta Telma Titusz néhány perccel utóbb, mikor az elnök kicsit magához tért, és figyelni tudott rá -, hihetetlen, mennyire nem látnak túl az orrukon a legkitűnőbb gondolkodók. Ugyanazt a megnyilatkozást tapasztalván különböző testekben, nem jut eszükbe, hogy egységes okot keressenek. Fél éve bosszankodom a Telma-vitákon, és várom, hogy akadjon valaki, aki megközelíti a valóságot - nem, még mindig a tömeghisztériánál tartanak. Galileinek, Newtonnak, Voltának értelmesebb kortársai voltak, elnök úr, mint nekem. Ön tátott szájjal mered rám, és kurtákat lélegzik, elnök úr - ez minden hatás, amit felfedezésemmel eddig el tudtam érni. Nincs hát ember, aki álmélkodás helyett tenyerébe hajtsa homlokát, s néhány percig intenzíven gondolkodjék?

- Én... én gondolkodom... - mondta az elnök... és tehetetlenül fordította ki tenyerét.

- Dehogy gondolkodik. Kétségbeesetten kapkod gondolatok után, amik közt fölnevelték, amiket készen kapott - és persze nem talál köztük megfelelőt. Világszemléletet csak az elején lehet kezdeni, mindenkinek újra el kell kezdeni, ha meg akarja érteni a világot. Azt hiszi, Descartes ostobaságból vagy műveletlenségből kezdte el rendszerét ott, hogy az önmaga létében is kételkedett - vagy mert nem olvasott elég bölcselkedést, melyeknek írója abban sem kételkedett, hogy a lét rejtélyét sikerült megoldania? Ha Volta olyan művelt és okos ember, mint a ti materialista tudományotok nagyszerű oszlopai: a rángatózó békacomb láttán harminc vastag könyv jut eszébe a fiziológia tudósaitól: talán kisüti, hogy a békacombnak külön lelke van - és a mennydörgős mennykőt még ma is istennyilának nevezné a tudomány. Hála istennek, elég naiv és elég tehetséges volt ahhoz, hogy a saját fejét szedje elő, és eltűnődjön rajta, hogy a dolgok összefüggését nemcsak lóugrás szerint lehet megtalálni.

- Már kezdtétek sejteni, hogy a földgolyót mégsem elefánt tartja a hátán: de a "földöntúli," a "transzcendens", a "metafizikus" szavakkal éppoly könnyedén dobálóztatok, mint annak előtte. Hány milliószor mondták ki a "lélek" meg az "életerő" szavakat, míg Telma Titusz meg nem érkezett, hogy egy napon úgy álljon meg e szavak előtt, mint Newton, aki tizenhat éves korában elkezdett csodálkozni egy almán, amit eleresztettek a levegőben, mire az alma habozás nélkül megindult egy bizonyos irányban. Hatezer évig senki se csodálkozott ezen, mert valaki kitalálta ezt a szót, hogy "leesik", és hatezer éven át megnyugodva és örömmel, hogy nem kell tovább gondolkodnia, mindenki elégedetten bólintott "hja persze, leesik".

- Beszéltetek a lélek tulajdonságairól, szeretetről, vonzalomról - még halhatatlanságról is beszéltetek, mert mégiscsak orrotokra csapott a hullaszag s a rohadt hús még foszforeszkált is. Nagy nehezen rájöttetek hát, hogy itt mégiscsak van valami feltűnő és valami, ami valamihez hasonlít - párezer évig törtétek a fejeteket, és végre kisütötték az "életenergia" szót, és akkor megint megbékéltetek, mint aki jól végezte dolgát. Aztán kezdtetek keresni, mint a szórakozott tanár, aki nem találja a szemüvegét, mert az orrán van. Hogy hol van, hogy hol van, az bizonyos, hogy valahol van. Itt járt pedig valahol, kerekecske, gombocska, erre szaladt a nyulacska - így játszottatok, a felboncolt hulla hátgerincén -, persze hogy erre szaladt, hiszen otthagyta a nyomát: hőt, fényt, amit máshonnan volt szerencsétek ismerni. De mindez mit sem ért, mert csak szemeteket és fületeket használtátok - s nem jöttetek rá, hogy látottak és hallottak után be kell hunyni a szemet és fület ahhoz, hogy az igazságot megismerjétek: az igazság ugyanis belül van. Mert a vadember is látja, hogy a lecsapó villám éppen úgy felgyújtja a házfedelét, mint ahogy ő gyújtja meg a rőzsét - de a villámot azért tovább is istennek tartja, és egy Volta kell hozzá, hogy eltűnődjön a rokon tüneteken.

- És egy új Volta kellett hozzá, hogy az életerőt, a lelket ott keresse, ahol hozzá lehet férni: saját magában. Ezt az erőt odakünt, a külső világban, csak más erőkre felbontva látom, mint a vadember a villám felbomlott erejét: fényt és hőt - mozdulatban, dinamikus hatásokban. A kérdés tehát az, van-e mód rá, hogy felbontatlan formájában kezembe kerüljön ez az erő - mert ha igen, közeget találhatok neki, és dolgozhatok és kísérletezhetek vele, kocsiba foghatom, és gépet hajthatok az ő erejével, és áthelyezhetem és megakadályozhatom, hogy felbomoljon és szétszakadjon, más erőkké - amit úgy hívunk: halál.

- Minden, ami lehetséges, a természetben meg is van - halvány és ködös, primitív körvonalakban néha, de megvan. Csak fel kell ismerni a tünetek jelentőségét. Rendes körülmények között a halálban felbomlik a lélek, az életerő - de voltak már kivételes esetek, ahol egy ideig még a halál után is egészben maradt ez az erő. Ezekkel az esetekkel foglalkozott a spiritizmus, de persze merőben elhibázott szemlélettel, hibás rendszerrel magyarázta a tüneteket. Hóbortos, gyermekes legendákat szőtt a letagadhatatlan jelenségek köré - mert a materializáció, elnök úr, csakugyan megtörtént néhányszor, már előttem is: sajnos, a spiritiszták megkótyagosodtak attól, amit láttak, s vakmerően kombináltak tovább - összezavarva empíriát, intuíciót - tudományt és hitet, mint az alkimisták hajdanában.

- De a zavaros, ostoba alkímiából kémia lett - és a spiritizmus után el kellett következnie az új tudománynak. Mindannak, amit a természet produkál itt a Földön, itt a Földön vannak meg az eszközei, és nem lehet akadálya annak, hogy az ember megtalálja ezeket az eszközöket, s végrehajtsa velük tudattal és akarattal azt, amire a természet használja őket. Efelől nem is szabadott kételkedni - egy baj volt csak, hogy a lehetőségek végtelen sorozatában kutatva, talán sok ezer évig kellett volna kísérleteznünk, míg a megfelelő eszközre rábukkan a kezünk.

- Ebből a szempontból tekintve, elismerem, nem voltam magam se más, mint egy szerencsés alkimista, egy Schwarz Bertold, aki aranyat keresett, és puskaport talált. Bevallom, a megtartható lélek teóriája később következett - mint ahogy mindig történik, egy véletlen felfedezés előzte meg a tudományt. Enélkül talán ezer év múlva találkoztunk volna, elnök úr.

- A felfedezésről most nem beszélek. Engem most - ugye, ez érthető - egyetlen dolog érdekel és foglalkoztat: az a konzekvencia, ami felfedezésemből és a bátran végrehajtott alkalmazásból rám következett: hogy íme, élek, én vagyok az, Telma Titusz, most a meggyilkolt Lincoln miniszter testében, tegnap egy munkáséban, tegnapelőtt egy lemészárolt katona agyában - holnap talán egy elhullott paripa testét öltve magamra -, de mindenütt, kőben és fában, én, én, Telma Titusz, a megölhetetlen lélek, kinek érintésétől megmozdulnak a kövek, és a halottak feltámadnak.

- Elnök úr! felfedezésem jelentőségét még magam sem ismerem, mert nem próbálhattam még ki minden vonatkozásban és minden más erővel szemben az én erőmet. Ehhez sok idő kell még. De egy már most is bizonyos, fél év alatt elégszer bebizonyíthattam magamnak és másoknak: az, hogy engem el nem pusztíthat, meg nem ölhet anyaszült ember vagy állat ezen a Földön - és ön, az emberi jog ismerője, jól tudja, mit jelent ez: azt jelenti, hogy én viszont büntetlenül ölhetek meg és pusztíthatok el bárkit, akit akarok. Több bizonyíték, remélem, nem kell, mint amennyit eddig nyújtottam - gondoljon Kolmra, gondoljon londoni kiáltványomra, gondoljon Lincolnra és a többiekre. Telma Titusz, mint ahogy szemeivel láthatta, és füleivel hallhatta, nem tömegőrület és nem betegség - Telma Titusz egyetlen ember, aki testét úgy és annyiszor válthatja, mint ön az ingét - akit ha megölnek, annyi történt csak vele, mintha önről lerántották volna az inget. Mindezek után pedig - látva a kézzelfogható tényeket, felteszem a kérdést, elnök úr: hiszi-e, vagy sem - érti-e vagy sem, amit elmondottam? S ha igen - hajlandó-e tárgyalni velem?

 

V

Az elnök arcába visszatért a vér, és a szeme már mosolygott. Még reszketett kicsit a keze, de ez már az a friss, egészséges izgalom volt, ami nagy politikai harcok, választások, ultimátumok, diplomáciai tárgyalások előtt jelentkezett nála.

- Hiszek vagy nem hiszek mindebben, amit elmondott - hihetek-e vagy sem: az, kedves Lincoln, aki magát Telma Titusznak nevezi, lényegében mindegy. Aminthogy nem fontos az sem, hogy Isten és a Megváltó létében hitt-e Konstantin, amikor, belátván, hogy az új tan hívei eléggé megszaporodtak ahhoz, hogy hadsereget lehet szervezni belőlük: igen okosan és helyesen és kitűnő államférfiúi ösztönnek engedve, felvette a keresztény hitet. Ön, kedves Telma Titusz, az egzakt emberi tudás és megismerés katedrájáról alaposan megleckéztetett engem az imént - engedje meg, hogy én most a politika katedrájáról visszaadjam a leckét, és biztosítsam önt, hogy ehhez a kérdéshez ön éppoly kevéssé ért, mint én azokhoz az érdekes ismerettani problémákhoz, amiket fejtegetni szíves volt. Kérem, várjon, még nem fejeztem be - sejtem, mit akar mondani. Hogy ezt az állítást kockáztattam, az semmiképpen nem jelenti, mintha én lehetetlennek tartanám, amit ön közölt velem. Becsületszavamra állítom, azt sem tartom lehetetlennek, hogy ön maga Jézus Krisztus, vagy a hússá és vérré vált Ige. De ez véleményemen keveset változtat - mert ha maga az Úristen állna itt előttem, hiteles okmányokkal igazolva személyazonosságát, akkor is azt mondanám: atyám, tisztellek és imádlak téged, de a politikához te nem értesz. Hogy a világot te teremtetted, azt elhiszem, ha be tudod bizonyítani - én ahhoz nem értek: de a politikához meg te nem értesz: te, aki mindenhatónak mondod magad, holott mindjárt mondok neked valamit, amit nem tudsz: kicsinyes és gonosz és hitetlen nem tudsz lenni.

- Nem az a fontos tehát, kedves Telma Titusz, elhiszem-e a Telma-kérdésnek ezt a - bevallom - meglepő magyarázatát: hanem az, tudomásul veszem-e a tényeket, és mennyire becsülöm őket. Nos: már előre kijelenthetem, hogy a tényeket igenis tudomásul veszem, jelentőségüket elismerem - amivel már feleltem is kérdésére, hogy hajlandó vagyok-e tárgyalni önnel. Hát persze hogy hajlandó vagyok. Mikor a Telma-ügy első híreit (megbízható leírásban, nyugodt lehet) közölték velem, magam is azt hittem, hogy múló zavarokról van szó és az a fakír, aki ezeket a szemfényvesztő csodákat csinálja, majd csak visszamegy Elő-Indiába. De ami azután következett, már kezdte sejtetni velem, hogy itt olyasvalami indul, amit akarva, nem akarva, tudomásul kell majd vegyenek a hatalmak. És most, hogy saját szememmel látom azt, amiről ezer forrásból összevágó és megegyező jelentést kaptam - most kijelenthetem önnek, Telma Titusz, hogy nézetem szerint a kereszténység fellépése óta ilyen nagyszabású mozgalmat és változást nem tapasztalt az emberiség. Én nem tudom, igazán felfedezett-e ön valamit, vagy csak grandiózus hipnotizőr-e ön - nem is fontos ez nekem. Én látom a megmozgatott tömegeket, amiket ön mozdított meg - látom a fegyvereket, amiket kezökbe adhat, és elismerem, hogy e fegyverek ellen e percben még nem tudok védelmet - látom ezt, és hajlandó vagyok önnel tárgyalni, mint ahogy Konstantin tárgyalt Krisztus papjaival. Hajlandó vagyok tárgyalni, és felszólítom önt közös megegyezésre és közös munkára, Telma Titusz - s ha ön szükségesnek látja a kiegyezés szempontjából, én természetesen felveszem a Telma-hitet, s gondoskodni fogok róla, hogy ezt a hitet államvallássá tehessük idővel. Halljam hát az ön feltételeit.

Telma Titusz hosszas szünet után, vontatottan kezdett el beszélni.

- Londoni kiáltványomat olvasta elnök úr - ismeri hát világnézetemet. Amit ön a politikáról beszélt, az engem nem érdekel. Az az érzés, amivel én az emberi fajtára gondolok, nem hasonlít politikához - de vallási vagy filozófiai erkölcshöz se hasonlít. Ezen már túl vagyok. Amihez ez az érzés legközelebb áll, az valami, amit általában esztétikának neveznek s aminek igen kevés szerepet adtak az emberiség sorsát mozgató tényezők között. Nagyon röviden elmondhatom érzésemet. Én az életet szépnek tartom, elnök úr, a halált pedig csúnyának. Ennyi az egész. Az önök politikája, az önök filozófiája, az önök etikája mind a halál szolgálatában állott eddig. Nem a nagy tömegek sorsában felolvadó krisztusi altruizmus az, ami engem, ki véletlenül adódott hatalmamnál fogva gonosztevője és gyilkosa éppúgy lehetnék az emberiségnek, mint megváltója és jóltevője - ami engem arról győzött meg, hogy az élet pártjára álljak, és kívánjam, hogy annyi ember éljen szépen és jól, amennyi csak tud. A lelkem összhangját és nyugalmát így találhatom csak meg - ennyi az egész. Kívánom hát az emberiség életét és boldogulását - és nem kívánok halált látni és pusztulást és visszafejlődést. Nem kívánom a háborút, elnök úr, mert jelenlétem teljesen fölöslegessé teszi. Most, hogy itt élek a Földön, nem használhatják önök azt a hazug dogmát, hogy szükség van a háborúra, mert anélkül csak nagyobb nyomort és méltatlanságot cselekedne az önkény és hatalmi erőszak. Itt vagyok én, egymagamban a gonoszság ellen, hogy kettétörjem erejét - itt vagyok én, a rend és törvény, hogy biztosítsam a jók és okosak és szépek életét a csúnyák, rosszak és ostobák ellen. Nem vettétek még észre magatokban az ösztönt, mely nemcsak a kártékony rovart pusztítja - de a csúnyát és undorítót is? Ami rút és formátlan, annak éppoly kevéssé van joga az élethez, mint a rossznak és kártékonynak - ami különben egy és ugyanaz. Íme, az én etikám. Nem kell háború, fölösleges. A megoldás nagyon egyszerű, elnök úr. Egész programomat majd az antwerpeni konferencián mondom el - önhöz, elnök úr, azért jöttem, hogy egyelőre ennyit közöljek: Amerika beszünteti a muníciószállítást, minden vonalon és haladék nélkül - a már elindult hajókat szikratávíróval visszarendeli, a felhalmozott anyagot megjelölt helyen elraktározza, és bevárja a továbbiakat.

 

VI

A muníciószállítás beszüntetése nem érte meglepetésként a világot. Amerika diplomáciai okokkal védekezett, és kereskedelmi szerződésekkel fedezte magát. Hivatalosan a Telma-kérdés nem szerepelt - egyetlen nyilatkozatban vagy szerződésben sem fordult elő a Telma név. A hívők, kiknek ekkor már jelentékeny volt a számuk, maguk se viselték a Telma nevet, megelégedtek a parlamentben szentesített törvénnyel, mely türelmi alapon biztosította az új szekta érvényesülését, megvédte az üldözéstől, s megengedte, hogy tételeit szabadon terjessze.

Az a lassú és közelről észrevehetetlen erjedés volt az, mely a világot gyökeresen átalakító eseményekre jellemző - s mely ma is folyamatban van még. Külső formájában mintha nem is változott volna meg a világ: maradtak az államformák, a társadalmi szerződések - minden úgy bonyolódott le, mintha a meglevő törvények értelmében szükségszerű egymásutánban történnének az események - a világ tragédiájának deus ex machináját, Telma Tituszt, elmés és ügyes rendezők úgy elkasírozták, mintha egyike volna a normális szereplőknek, maga is a végzet kezében - s ha Telma Titusz igazán létezett, fel kell tenni, hogy nem volt ellenére ez a rendezés, mert hiszen módjában lett volna tiltakozni ellene.

Ilyen körülmények között simán és zökkenő nélkül folyt le az antwerpeni konferencia, amelynek szükségességét bőségesen megokolták az arravaló diplomaták. Az új név, Müller gróf neve, melynek csengésére már a konferencia előtt gondosan előkészítették a füleket, ügyesen elsiklott a többi név között, s a jegyzőkönyvekből nem derült ki, hogy minden kérdésben ez az ember mondta ki a döntő szót, aki ezt a nevet viselte hivatalosan.

A békekötést követő hágai szerződést persze már nem lehetett olyan formában feltüntetni, mintha a nagyhatalmak már régen készültek volna erre, s egyöntetű felfogás előzte volna meg a legnagyobb szabású egyezményt, amit valaha kultúrállamok közös akarattal aláírtak. Néhány hatalmas embernek buknia kellett, néhány rendszernek végleg megszűnnie - s azoknak a szervezeteknek és intézményeknek bukása, melyeket sok ezer éven át magasra épített a kényszer és a hatalom, bizony nem történhetett dörgő és rengő falak recsegése és hatalmas porfelhő nélkül.

De kiderült, hogy a világ rosszul ismerte önmagát, mikor nem tudta testét elképzelni e függelékek nélkül, s kiderült, hogy az embernek nincs szüksége a kardra, amit úgy tekintett már, mint harmadik kezét.

A kikötött három hónap elteltével megindultak hát hajók és vonatok, országok belsejéből, sötét hegyek mögül, folyók szűk medrén át - megindultak a szabad tengerek felé, s lerakták a parton terhüket. Hegyek halmozódtak fel puskaporból, s e hegyeket árkokon keresztül levezették a tenger fenekére. Hidak és mólók nyúltak a vízbe, az érkező vagonok rászaladtak a mólóra, s tartályaikból a puskaport egyenesen belefordították a vízbe. A gyárak két hónapra felfüggesztették üzemüket, hogy fel tudják dolgozni az anyagot: szünetlenül dörögtek a vashidak, melyeken ágyúk, aknavetők, fegyverek rohantak a műhely felé, hogy ott szétszedjék s beolvasszák mindezt. A robbanó lövedékek milliárdjait heteken át szállították a vonatok, le-lerakva adagonkint a megjelölt pontokon - s fél év alatt ki volt robbantva az árka a világ legnagyobb csatornájának, az Internacionálénak.

 

VII

Asszonyom,

bocsásson meg, hogy tegnap nem voltam lent a strandon, de azt gondoltam, hogy talán kegyed se megy le, a tenger felől nagy felhők tűntek fel. A parkban ültem, és olvastam egész délután és tűnődtem. Holnap, ha szép idő lesz, s ha úgy tetszik, találkozhatunk.

Mesquin márki


Asszonyom,

talán igaza van, és jobb volna, ha elutaznék. De hiszen mindegy: a világ nem olyan nagy - Párizsban most vidám az élet, és jó volna ülni a páholy homályában s hallgatni őrült muzsikát - aminek nincsen teste. Olvasom, hogy a jövő héten felelevenítik Lohengrint, amit együtt hallgattunk a télen, de csak félig, mert kifutottam a páholyból. Udvariatlan voltam, de kegyed volt az oka, a maguk lehetetlen asszonyi logikája, amivel minden gondolatot vagy érzést spontán alkalmaznak arra, akivel éppen együtt vannak. Lohengrin rettenetes fájdalma, amivel otthagyja szerelmesét, mert az a családfája iránt érdeklődik, apropóul szolgált kegyednek arra, hogy megkérdezze tőlem, ki volt az anyám, és hogy milyen gyerek voltam, szőke vagy barna. Egyben megjegyezte, hogy nagyon szereti a gyerekeket, aztán még kombinálni is próbált, milyen lehettem tízéves koromban, még nevetett is, és azt mondta, hogyha akkor ismer, feltétlenül megcsókolt volna. Kedves, hogy észrevette, milyen hatással volt rám ez a csacsiság akkor, és azóta nem emleget ilyesfélét. Ha megígéri, hogy jól viseli magát, én is megígérem, hogy a legközelebb végighallgatjuk Lohengrint Párizsban.

Mesquin márki


Asszonyom,

nem tudom, miért ragaszkodik hozzá, hogy olyankor is írjak, mikor naponta beszélgethetünk. A hangulataim érdeklik kegyedet - nos, nincsen jó kedvem, amint azt elmúlt este nyilván észre is vette. Nincs okom elhallgatni, hogy Palló barátunk, akit különben tisztelek és becsülök, nem jó hatással van együttlétünkre, ha cinikus volnék, azt mondanám, hogy untat ez az ember a problémáival, rajongásával, csillogó szemeivel. Engem az ő spiritizmusa nem érdekel: ha pedig telmaizmusról beszélnek, a bőrömből szeretnék kibújni. Ostobaságnak tartom, hogy valaki ilyen komolyan vegyen valamit, amihez szükségképpen nem érthet, és ahol csak kombinációkra nyílik alkalom. Kegyedet az én véleményem is érdekli, esküszöm, nincs véleményem, Mesquin márki vagyok, a kegyed alázatos lovagja, és nem akarok más lenni. Az egész különben nyilvánvaló ostobaság, és kijelentem, hogy a hatéves világbékét olyan átmeneti stádiumnak tartom, mint amilyen mindegyik volt eddig, a történelemben. Telma kezét nem látom sehol, a leszerelés, a fegyverek beolvasztása, a puskapor elsüllyesztése mind csupa humbug. Biztosíthatom, azokban a körökben, ahol a magamfajta ember megfordul, megbízható értesüléseket lehet szerezni. Nos, örömmel közlöm kegyeddel és Palló barátjával, hogy a fegyverkezés titokban máris megkezdődött, és vidáman folyik világszerte. Palló nagyon kedves ember, és a mániája, hogy felfedezi Telma Tituszt, és kicsikarja tőle a titkot, nem veszedelmes. Nézetem szerint a kitűnő Telma Titusz nem hallgatna olyan mélyen, mint dinnye a fűben, ha nem volna az ő felfedezésének egy nagy hibája - az, hogy másra át nem ruházható, és el fog pusztulni vele együtt. De minek untatjuk egymást ezekkel - a nap ragyogóan süt, és a fjordok felől rejtelmesen szép fuvallatok szállanak a levegőben. Holnap!

Mesquin márki


Te őrült,

a hajad vörös és a tested oly rettenetesen fehér, mint a felhő. Nem viselem el, hogy a kezed felemeled, és ruhád visszaomlik válladra. Fuldoklom, a torkom kiszárad. Mit tettél, őrült? Elnyúltál a fűben, és behunytad a szemed, és két lábad csüggedten lecsüngött a parton, a víz fölé - és aranycipőd alatt két vízirózsa úszott a zöld vízen; a pukkanásig duzzadt, libegő szirmok elájultak, és lelküket, a vastag, nehéz illatot két elernyedt térded közé lehelték. Most elmegyek és elbúvok az erdőbe, mert őrült vagyok én is, mint te.

Mesquin


Szerelmem,

te sírsz és én elnémulok - és rettenetes félelem fog el, hogy nem bírom tovább, és mindent elmondok neked. Te nem tudod, honnan tértem én vissza hozzád. Hol jártam én, istenem - rettenetes volt elgondolni, mikor ott ültem és a kezedet fogtam. Iszonyú álom, amit ember még nem álmodott a Földön. Te sírsz, és én reszkető kezekkel nyúlok a szemed felé - szerelmem, ne sírj. Mit tegyek, hogy vigasztaljalak meg - mit tegyek veled, micsoda selyemmel takarjalak be -, miféle vizekben fürösszem minden muzsikánál szebb testedet, hogy olyan gyönyörben fürödj, amit asszony még nem ismert? Milyen legyek, hogy fellobogjon a szemed? Nem nyúlok többé hozzád, akarod?

Mondd meg, milyen legyek - elmegyek és visszajövök úgy, ahogy te akarod. Az én hajam sötét - akarod, hogy szőke legyen -, akarod, hogy holnap eljöjjek hozzád, tizenhat éves, szőke fiú, ifjú lovag, ki reszkető szájjal csókolja meg a kezed? Vagy jobb szeretnéd, ha napkelet királya szállna le előtted lováról, olajbarna arccal, marcona hős? Én megteszem. Rettentő izmú szerecsen atlétát akarsz-e - vagy kék szemű fríz tengerészt? Milyennek szeretnél?

Én oroszlán is tudok lenni, és ha tudom, hogy selyemlepled alatt megborzong fiatal vállad - eljövök éjszaka ablakod alá, és sárga sörényem megrázva bőgök a fekete ég felé. Nem - fekete eb leszek inkább, küszöbödre fekszem és vonítok - ott fekszem naphosszat, és megharapom a tolvajt, aki ott settenkedik házad körül, hogy ellopja a könnyű illatot, amit kilehelsz. Szereted a madarat? Szép tollú fácán leszek, és a kezedre szállok. Saskeselyű csap le feléd az égből, és meglegyinti arcod és felborzolja hajad.

Szerelmem, ne sírj. Egy szót szólj: és én mindezt megteszem.

Mesquin


Asszonyom,

durván hagytam ott, azt hiszem, meg is ütöttem. Csak most tudom összeszedni magam. Valami borzasztó történt velem, mikor - mikor azt mondta, hogy szeret. Ezt - ezt nem tudom magának elmagyarázni - nem is értené meg -, és én nem beszélhetek. Miért nem - miért nem hitt nekem - miért nem akarta, hogy ezerféle legyek - mért mondta, hogy senki nem kell magának, se napkeleti király, se kék szemű ifjú - se oroszlán, se eb, se saskeselyű -, hanem hogy én kellek, én!

Csudálkozott, hogy ezen mennyire felindultam, hiszen örülnöm kellene. Nem örülök, halálos düh és kétségbeesés forr bennem. Csak ennyit, hogy tudja: maga Mesquin márkit szereti, nem engem! Én nem vagyok Mesquin márki - érti már? -, Mesquin márki régen meghalt, és én gyűlölöm őt, az egyetlent, akit maga szeretni tud - és még egyszer megölném őt, a nyomorultat!

Asszony, vagy nem tudom mi,

hallgass rám - várj rám - figyelj. Ne szeresd Mesquin márkit - szeress engem. Te nevetsz, és azt kérded - hol vagyok hát én? Még nem tudom. Elvesztettem magam valahol, én ostoba, én szerencsétlen - Berlinben valahol, egy laboratóriumban, és nem tudom, hogy most hol lehetek. Eldobtam egy terhet, azt hittem, nincs rá szükségem - és most vadul verem Mesquin márki homlokát a falhoz, hogy megszabaduljak tőle, és megtaláljam az én testemet - megtaláljam és elhozzam neked: nézd, ez vagyok én, nézd az arcom, a kezem, nézd a szemem és szájam - ugye szebb, mint Mesquin márkié - ugye elfelejted őt, és engem fogsz szeretni ezentúl?

Utazom Berlinbe - várj rám.


És még egy papírszelet, kusza, őrült betűkkel, a tébolydában elpusztult Mesquin márki írásai közül:


...az én testem, az én egyetlen testem, amit a természet kölcsönadott nekem, hogy visszaadjam, nincs meg - elvesztettem. Sok év múlva eszembe jutott, Berlinbe mentem érte, de nem tudták nekem odaadni. Felástam a temetőt, és megtaláltam maradványait - eves és rohadt por, elbarnult csontok fölött - undor és kétségbeesés -, hogy vigyem el hozzá, hogy mutassam meg neki? Pedig ő csak a testemet tudná szeretni - a lelkem szabad és megfoghatatlan. Ez a lélek fáradt és szomorú - ez a lélek szereti őt, és hódol az ő teste előtt, és megadja magát. Ez a lélek fáradt és szomorú - elengedem őt békével, mint kisgyermek a léggömböt -, szálljon szét az űrben, és oszoljon fel elemeire... legyen belőle fény, mely az ő hajában bujkál - legyen belőle hő, mely ajkát megcsiklandozza... legyen belőle villám, melytől egy pillanatra behunyja szemét... és soha többé ne álljon össze lélekké, mely magát "én"-nek nevezte... És ennyiben maradjon a legenda.

*

Ezeket állítjuk lenni, mi, kik hiszünk az ezerarcú lélekben, s kiknek közössége hisz benne, hogy valamikor feltámad megint, s felfedezi előttünk titkát. Hiszünk benne, s keressük az ő nyomát, tudósok műveiben, műhelyek görebei közt, ahonnan útjára indult, s közölte velünk, hogy volt ember a Földön, ki látta közelről a természet arcát, melyet még eltakar előlünk - de ő bizonyság reá, hogy ezt a fátyolt félrehúzhatja a halandó ember, ha tudás és akarat még egyszer párosul majd amaz egyetlen eséllyel.

KURT JÓZSEF

 

Gyilkosok


Ezt a könyvemet feleségemnek akartam ajánlani, aki a boldogság, a szépség, a jóság, az élet és az öröm volt e Földön, és akit 1918 októberében megragadott és a Föld alá tiport gyűlölet és téboly mocskos magzatja: a dögvész. Most, hogy immár nem ő olvassa többé, ő, a szeretet és megértés, mint a többit - átadom könyvemet a hideg közönynek és unalomnak, mely semmit meg nem ért, semmiben nem hisz, és mindent eltemet.

 

 

AZ ÉGŐ HÁZ

Egyike legkínosabb álmaimnak.

Úgy volt, hogy valami régi utcában laktam, egy négyemeletes kaszárnyában, a földszinten, persze albérletben. Egyszerre, minden átmenet nélkül - mint ahogy álmokban történni szokott -, nagy lárma az udvaron, fojtó füst, csörögnek az ablakok, a lépcsőkön szaladó léptek.

- Tűz van, tűz van!

Kihajoltam az ablakon - a ház teteje égett nagy, vörös lángokban, de a lángok szabályos távolságban lobogtak, végig a csatorna mentén, az egész úgy festett, mintha valami rendszerető gyújtogató, aki tiszta munkát akart végezni, mérőrúddal a kezében járta volna végig a tetőt, hogy mindenhová jusson. Ezzel szemben az emeletek ablakában rémülten, megzavart ürgék módjára futkostak az emberek, fejetlen csapatokban ereszkedtek le. A homlokzat kiugróján magasra emelt karokkal szónokolt egy ember - nemes pátosz, érzékforraló lendület harsogott a hangjában, a meggyőződés meggyőző tüze lángolt felhevült vonásain - lent az utcán embertömeg futott össze, és részegen, mámorosan helyeselt, ordított a szónok felé -, az én szívemet is ismeretlen részegség szállta meg, és belebömböltem az égbe "úgy van! úgy van!" - és csak ezután kezdtem ügyelni a szónokra, hogy tulajdonképpen miről is beszél, és ekkor kicsit csodálkozva vettem észre, hogy vadul hadarva és széles gesztusokkal folyton ezt mondogatja, egyre szédítőbb tempóban:

Hallod-e te kőrösi lány
De kőrösi lány, de kőrösi lány...

Egy pillanatra eltűnődtem, aztán megnyugodva mondtam magamnak, hát persze, te szamár, a házégésnél azonnal telefonálni kell a kőrösi lánynak, másképp összeszalad a víz a vezetékben. Most már értelmesebben kezdtem figyelni.

Az ötödik emeletről hosszú csöveket eresztettek lefelé vörös ruhás tűzoltók, és nagy szivattyúkkal vesződve, erőteljesen fecskendezni kezdték az utcát. Most már úgy volt, hogy egy kávéházi asztal mellett ülök, szemben velem egy volt iskolatársam, Bányai, újságot olvasott. Kérdésemre, hogy miért vannak a tűzoltók vörös ruhában, fölényesen megjegyezte, hogy ez mimikri, nehogy észre lehessen venni a tűzoltókat a lángok között. Rögtön megértettem, hogy ez milyen fontos, és elrestelltem magam tudatlanságomon.

A "tűzpirosak" - így hívták őket, és akkor, álmomban, mindezek a szavak olyan természetesek voltak, mintha most azt mondom, hogy asztal vagy étel - a tűzpirosak közben elkezdték rendszeres munkájukat, és ez a rendnek és célszerűségnek valami megnyugtató érzésével hatott. Sorba álltak az utcán, és adott jelre, kis tokot vettek elő a zsebükből. Rekedt vezényszó hallatszott, a tűzpirosak a tokot fölfelé fordították, réz csettent és rugó pattant. A tokból hosszú és keskeny létra jött ki, ezeket sorjában az ablakokhoz támasztották. Azután fürgén felfutottak az ablakokhoz - újabb vezényszó, és a tűzpirosak gépiesen, egyforma mozdulattal kezdték becsukogatni a tárva-nyitva lengő ablaktáblákat, melyek mögött rémült, kusza fejek igyekeztek előbújni, fuldokolva a füstben, mely a szobák fekete odvából előgomolygott. Néhol erőszakoskodni kellett, a nyitott ablak mellett álló férfi vagy nő nem akarta az ablakot magára csukni hagyni, ezeket visszapiszkálták a szobába, vagy ha másképpen nem ment, egyszerűen rányomták az üveget - egy-egy fej vagy láb, vagy kar a becsukott táblák közé szorult, és megkékülve lógott ki az utca fölé. Ettől eltekintve azonban rend volt, néhány perc alatt be volt csukva minden ablak, csak a repedéseken kunkorgott elő néhány vékony és éles füstkígyó. Bányai, aki most főfelügyelő volt, és széles íróasztal mögött sebesen írt valamit, fölnézett, hajlongott, és örömmel jelentette a polgármesternek, hogy senki nem jöhet ki a házból, minden ajtót elzártak, és így remélni lehet, hogy tökéletesen sikerülni fog a tervbe vett oltás. Magas, borotvált arcú, gúnyos tekintetű férfi állt előttem, és kezeinek tudatos, szép mozdulataival kísérve szavait, magyarázta nekem, hogy minden rendben van, ennek így kell lenni: a házban, azzal, hogy mindent elzártak, magas hőfokot érnek el, amitől kiszikkadnak és tűzállóvá lesznek a falak - ha aztán a tűz szép egyenletesen leér az első emeletig, kinyitják a szökőkutat, erre megdermed az egész, szét lehet szedni darabokra. Többször közbe akartam szólni, de csak a szájam mozgott, és a torkomból nem jött hang - közben a tűz már a harmadik emeletig ért, a betömött ablakok egymás után robbantak fel, pufogva olvadt az üveg -, ekkor halálos görcs markolta össze az agyam, eszembe jutott, hogy a kisfiam az emeleten van, az új lakásban, amit pár nappal ezelőtt vettünk ki, és ahol éppen meszeltek. Újra erőlködni kezdtem, hogy közbeszóljak, a szemem majd kiugrott, de hang nem jött belőlem - végre egészen vékonyan sipítva, gyerekes és idegen hangon, mintha messziről hallanám, ennyit tudtam kinyögni: "meszelő" és aggódva hápogtam az arcába, hogy megértette-e. Ekkor más dolgok kezdődtek.

Az arca kipirult, megragadta a kezem, és izgatottan suttogva, sebes szavakban tudtomra adta, hogy igenis, a meszelő-párt titokban már megalakult, és ha már tudok a dologról, elvisz a tanácskozmányra, de meg kell ígérnem, hogy senkivel nem beszélek a dologról, főleg újságírókkal nem.

Egyenruhás szolga nyitotta ki a titkos ajtót, és hosszú folyosón keresztül léptünk be az égő házba. Csodálkoztam, hogy a kanyargó lépcsőkön, hosszú folyosókon, ahol áthaladtunk, sehol nem éreztem füstöt. De Bányai, mert ő volt az, megmagyarázta, hogy az intézőség helyiségei hermince (azt hiszem, hermeticét akart mondani) el vannak zárva, hogy a tanácskozás nyugalmát semmi ne zavarja. Hivatalos helyiségek ajtói sorakoztak, római számokkal és feliratokkal, "Központi Tűzvizsgáló és Összegező Hivatal", "Doktor Pista, főzsarátnok", "Pernyeközpont", "Pernye Kihasználó és Elosztó Hivatal", "Egységes Oltást Előkészítő Albizottmány", "Üszögtömítők Közlönye." Aztán egész sor ilyenféle: "Oltóközpont", "Oltási Műveletek Kirendeltségének Elnöki Osztálya", "Oltóanyagokat Felhalmozó Belképviselet", "Külügyi Mészvizsgáló és Ellenőrző Titkárság".

Az igazgató széles mozdulattal üdvözölt, hosszan rázta a kezemet, nagyon örült, és az oltási munkálatokhoz készülendő műszerek műhelyébe vezetett. Itt gépek dübörögtek, fojtó olajszag áradt. Egy bonyolult gépezet előtt szurtos gépész magyarázott valamit, ezen a gépen évek óta dolgoznak; az előadásból annyit vettem ki, hogy ezzel a szerkezettel a lángot zöldre lehet festeni, ami nagy megtakarítást jelent, mert a tűzoltók régi, zöld ruháit fel lehetne használni az oltásnál. Egy másik gép olajpárló készüléket hajtott: ez arra volt való, hogy az égő házban esetleg felhalmozott olajból a tűz segítségével kipárolják a vizet, amit aztán a fecskendő-szivattyúknál lehessen felhasználni.

Ezután a főtanácsba vezettek.

Az elnök folyton rázta a csengőt, akkor se hagyta abba, mikor bemutattak. Futólag utasított, hogy üljek le valahol, és majd a mészbizottság felterjesztésénél adjam be a javaslatomat. A szónoki széken ketten álltak, hosszú és izgatott vita folyt. Lent, a terem mélyén néhány tűzpiros beszélgetett, unatkozva néztek fel néha a szónokokra. Az egyik szikár, magas férfi, aktákat olvasott fel, ezekből, úgy látszik, az derült ki, hogy a házat egy szikra gyújtotta fel, amit szándékosan fújtak ki a szomszéd házból. Az aktákat letéve, emelt hangon, isten és ember előtt hivatkozott rá, hogy a kéreg-delegáció nem felelős a dologért. Most a másik szónok beszélt, tanúk kihallgatását kérte hevesen, akik igazolják majd, hogy ki volt a tettes. Ezután valami szavazás következett, mely annak eldöntésére volt hivatva, hogy a cigaretta, amiből a sokat emlegetett szikra kipattant, szopókás cigaretta volt-e vagy szopókátlan. A szopókapártiak bejelentették az összeférhetetlenséget. Albizottságot küldtek ki, és a szavazás eredményéről értesítették az élettani laboratórium növendékeit, hogy alkalmuk legyen készülni a jövő hétre tervezett hídavató ünnepélyre.

Ekkor másodszor szorította össze szívemet a rémület: eszembe jutott a harmadik emeleti szoba. Rekedten kiáltoztam, artikulálatlan hangokon, lélegzet után kapkodva. Ketten lefogtak, de az elnök, abban a hitben, hogy szólásra jelentkeztem, csendet kért. Felálltam és előrehajoltam: a teremszolga bélyeget ragasztott a kezemre, fülemet lyukasztóval átütve, cérnát fűzött bele, összecsomózta, a cérna végét átnyújtotta az elnöknek, aki szájába vette, és értésemre adta, hogy most már beszélhetek. Kínos percek következtek; szorongva éreztem, hogy arra szeretnék engedélyt kérni, hogy felmehessek a harmadik emeletre, ehelyett - ijedten jöttem rá - folyton hangosabban hadartam valamit, minden mondat után ezt a refrént énekelve: "Mert lord Teddy, az elmúlt keddi versenyen, a tendemen, a díjat vitte el". Ezt meg is játszottam, derekamat riszálva, mintha táncmozdulatokat markíroznék. Nyomasztó érzésemet azzal próbáltam megnyugtatni, hogy ha nem is fejezem ki magam világosan, kecses mozdulataim meggyőzik majd az elnököt, hogy szegény, szomorú, jobb sorsra méltó ember vagyok, és felengednek az emeletre. Nehezen csurogtak a könnyeim, és egyhangú zizegéssel estek a kezemre.

Heves vita következett, sokan nekem adtak igazat. A házat, mondta valaki, igenis, fel kell építeni, mégpedig egészen más alapokon. Tartós oszlopokra van szükség, az emeleti pillérek nem rosszak, de két részre kell fűrészelni őket, összekötni a kéménnyel, hogy veszély esetén ott menjen el a gáz. Ezt mások hevesen ellenezték, nem lehet emiatt kilakoltatni két teljes lakást, mondták, ezen a ponton nem kell változtatni semmit, hanem igenis be kell tapétázni az előszobaajtót, akkor majd sokkal kisebb fáradsággal meg lehet akadályozni azt, hogy egy esetleges tűzveszélynél, amire igenis számítani kell, ne mindjárt a kályha gyulladjon meg. A kályha ellen általában nagy kifogások voltak, hevesen kiáltoztak, hogy ez az oka minden bajnak, mindig ott támad először tűz. A kályhába jeget kell rakni és a jégszekrénybe befűteni: ekkor helyreáll a sokat keresett egyensúly. Csak most, uraim, csak most - könyörgött remegő hangon egy vörös szakállas úr -, csak most ne veszítsük el a fejünket, az istenért, ne hamarkodjuk el a dolgot, mint a hebehurgyák, akik mindjárt víz után kiabálnak, mihelyt a láng felcsapott; csak most tudjunk nyugodtan, higgadtan, férfiasan ülni a helyünkön és fontolóra venni a jövőt, hogy a tűz eloltásának egy egységes, minden részletében átgondolt, biztos és célravezető tervét megalkothassuk. Hidegvér, uraim, hidegvér, rettenetes volna most elhamarkodni a dolgot!

Ekkor harmadszor lángolt fel előttem a harmadik emeleti szoba képe, ájulásszerű kábulat ütött halántékomon! Hallottam a hideg víz cuppogását, amint a pincékbe folyt. Elöntött padlók pállott deszkái pattogtak. Messziről, messziről, a falakon túl elnyújtott bőgés szivárgott az égbe, szótalan, süket, egyforma hang. És a kisfiam hangja, egyre sürgetőbben:

- Apuka! Apuka!

Csodálkoztam, hogy ez a hang nem volt rémült, inkább vidám, nevető. Rettenetes erőfeszítéssel duzzasztottam meg a tüdőmet, öklömet belenyomva, hogy kitáguljon - végre kitört belőlem az ordítás. A szétszakadó képek kusza pókhálóját átlépve, utolsó érzésem valami homályos lelkiismeret-furdalás volt, hogy gyáván és ravaszul megszöktem, fölébredtem, és otthagytam őket az álom égő, csattogó poklában, mely abban a pillanatban, hogy eltűntem belőle, összeomlik a fejük felett.

 

NOVELLA A DELEJES HALÁLRÓL

Az 19... év februárjának elején távirattal rendeltek Melbourne-be, hogy mint a philadelphiai főiskola bakteriológiai intézetének vezetője, szedjem össze az adatokat, és tegyek jelentést arról az új és rémes járványról, ami ebben a városban fellépett, és amiről eddig csak közvetett és megbízhatatlan hírek szivárogtak ki. Az új betegség, vagy inkább új halálnem - mert egyetlen gyógyult eset nem fordult elő - leírása merőben hihetetlenül hangzott.

Határozottan emlékszem, hogy útközben többször is eszembe jutott Edmund Dale, régi iskolatársam, akiről legutóbbi információm annyi volt, hogy a teológiáról mármint felszentelt lelkész, Melbourne-be helyeztette magát. Futó kívánság alakjában átvillant rajtam, milyen jó lenne, ha találkoznánk, legalább nem volnék annyira egyedül.

Erről Melbourne-ben, az első napok izgalmai közt, teljesen megfeledkeztem. A szállodából egyenesen az egyetemre hajttattam, X. tanárhoz, akihez ajánló levelem szólt. Tőle tudtam meg aztán a borzasztó részleteket. Az új betegség mintegy másfél hónappal ezelőtt lépett fel, egészen váratlanul. Az első áldozatnál - egy kereskedő volt - még nem sejtették, miről van szó: az utcán esett össze, különben egészséges ember, nem boncolták valami lelkiismeretesen, szívszélhűdést állapítottak meg. Csak a negyedik vagy ötödik hirtelen haláleset vizsgálatakor derült ki, hogy nem különálló egyéni okok szerepeltek: megtalálták a szívben és agyban azt a közös, eddig ismeretlen elváltozást amihez hasonlót a tudomány - ez volt a legmeglepőbb - eddig azoknak hulláiból ismert csak, akiket magasfeszültségű villamos áram pusztított el. Egyébként az arc eltorzulása, az ujjak görcsös összehúzódása is tipikusan azt a képet mutatta - X. tanártól tudtam meg, hogy a betegséget és járványt népszerűen máris "delejes halál"-nak, "villamos halál"-nak nevezik a városban. Hogy honnan származik, arról sejtelme se volt senkinek; annyit kétségtelenül meg véltek állapítani, hogy ezúttal nem fertőző anyagról, baktériumról van szó - sem a beteg, sem a hulla nem veszélyeztette az egészségest, még közvetett értelemben, az úgynevezett bacilusgazda útján sem, és a mikroszkóp csak fizikai elváltozásokat tudott felfedezni a szövetekben. A város legkülönbözőbb pontjain váratlanul rosszul lett, összeesett, rángatózott és meghalt az áldozat, eddig több mint háromszáz: kétszáz ezek közül a legutóbbi napokban.

Nem vagyok író, és így csak szárazon, riportszerűen adom elő azt, amit láttam és hallottam: nem próbálom meg képét adni annak a halkan, jéghideg szorongással növekvő rémületnek, amit az emberek arcán, nyugtalan tekintetén észrevehetett az, aki ismerte ennek a pániknak az okát, utcán, tereken, az egész mozgalmas városban: - mert egyébként a város élte a maga életét. Röviden annyit, hogy már az első héten volt alkalmam látni delejes halálban elpusztult ember hulláját és fájdalom, magát a delejes halált is.

Szállásomra siettem éppen, hogy magamhoz vegyek néhány preparátumot - be kell vallanom, ebben az időben titokban azon fáradoztam még, hogy kimutassam, hogy a delejes halálnak, igenis kóranyag, bacilus az oka, mint más járványnak -, itteni orvosi körök felfogását, némi belső kárörömmel és tudós gőggel mint afféle laboratóriumember, naiv és igazi tudóshoz méltatlan fantazmagóriának hittem, s már készen volt néhány oldal a Bacteriological Weeklybe szánt értekezésemből, amitől ezeknek az uraknak egy kicsit megnyúlik majd az orra.

Az állomáson, sőt a villamoson történt, amelyről már leszálltam volt. Néhány lépést tettem, mikor ijedt, fojtott kiáltások, a hátam mögött, megállítottak. Egy ember feküdt közvetlen a villamoslépcső előtt, úgy látszik, éppen leszállt, mikor a roham utolérte. Epileptikus görcsök rángatták ezt az embert, kövér polgár-arca rettenetes kínokban vonaglott. Azonnal csődület támadt, néhányan fölébe hajoltak - bizonyos, hogy már az első pillanatban hallottam ezt a szót "delejes halál".

Megfordultam és odasiettem, és egyenesen beleszaladtam Edmund Dale-be, aki sietve, szinte futva igyekezett a járda felé.

Én ismertem meg.

- Dale! - kiáltottam rá.

Visszahökkent, rám meredt. Az arca nagyon sápadt volt, s ettől eltekintve is, mert hisz ennek az iménti jelenet lehetett az oka, feltűnően sovány és megviselt.

- Fel akartalak már keresni - hadartam gyorsan -, gondoltam rá, hogy meglátogatlak. Tudod mit, ebédeljünk együtt. Mi történt itt?

Idegesen vállat vont, még mindig nem felelt, de mikor a csődület felé akartam lépni, megfogta a karomat.

- Ugyan, hadd el - mondta bosszúsan és rekedten -, mit látsz rajta?

Meg akartam magyarázni, hogy mint orvost érdekel a dolog, de ő görcsösen fogta a karomat, és vonszolt a járda felé. És közben gyorsan, fojtottan ezeket mondta:

- Valami ostoba filiszter, mit tudom én. Elém terpeszkedett, éppen mikor le akartam szállani. Egy kicsit meg is lökött talán. Most ott fekszik.

- Hát te is ezen a villamoson utaztál?

- Igen. Bocsáss meg, nem vettelek észre.

- Én se téged.

Néhány percig szótlanul mentünk egymás mellett. Nem tudom, miért jöttem zavarba: valami különös, hideg érzés fogott el.

- Mégis meg kellett volna nézni - mondtam végre. - Úgy látszik, ez a járvány... amit itt delejes halálnak neveznek... tudod, éppen emiatt vagyok itt Melbourne-ben.

Megállt, felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. Én már kinyitottam a szájam, de nem jött szó a torkomon. Idegen rémület fogott el, és az ujjaim végén valami rángatódzó bizsergést éreztem: a hajamat is mintha megcsapta volna valami. Pedig a tekintete mély és szomorú és fájdalmas és bensőséges volt.

- Nem nézed meg, ugye - mondta szelíden, búsan mosolyogva, és folyton nézett -, nem nézed meg, mert én kérlek erre, és mert nem akarsz velem ellenkezni.

Nem tudtam felelni, ijedt csodálkozás remegett minden idegemben.

Lehorgasztott fejjel ment egy darabig, aztán fáradtan, egyhangúan beszélni kezdett, mintha maga elé beszélne.

- Most már úgyis mindegy... ma vagy holnap... úgyse maradok itt... és ha nem találkozom veled... talán másnak mondom el... egy idegennek...

Megállt.

- Máriusz - mondta remegve -, mindig szerettelek... legalább úgy tudom, azt hiszem... De azért mégis kérlek, menj innen, fuss el gyorsan ebből a városból...

- Én is mindig szerettelek - csak ennyit tudtam mondani. Különös beszélgetés volt ez ott az utcán. Megint rám nézett.

- Bizonyos vagy ebben?

A szájam rángatózva dadogott valamit. Agyamra köd ereszkedett. Az ájulás környékezett, nem tudtam, órák óta állunk-e itt, megdermedve, vagy csak percek múltak el. Rettenetes erőfeszítéssel, mint aki álmában beszél, nyögtem ki szánalmas rémülettel:

- Ne... ne... mondd ki...

De már későn volt.

- Én vagyok a delejes halál - mondta Edmund Dale.

*

- Máriusz, mindig azt hittem magamról, hogy szeretem embertársaimat, hittem magamban és a jóságomban, mikor pap lettem, és eljöttem Ausztráliába. Mikor az a szörnyű dolog, ott a szigeten, megtörtént - mikor ez után néhány nappal megértettem, hogy ez így van, hogy énnekem ez most már olyan képességem, mint a kaméleonnak, ha színt változtat vagy a villamos rájának, ha leüti messziről a kis halakat: akkor hálát adtam istennek, hogy engem vert meg ezzel a hatalommal és nem mást, aki visszaélne vele. Mit tudom én, hogy ki vagyok, és hogy mik vagyunk mindannyian, akik jóknak és szeretőknek hisszük magunkat, mert irtózunk a vértől, és nem szeretjük látni a szenvedést. Ott, a szigeten, mikor a halálos félelem először váltotta ki belőlem iszonyú tehetségemet, mikor támadóm és gyilkosom nyöszörögve esett össze és terült el anélkül, hogy hozzányúltam volna - ott még áltathattam magam, hogy ami történt, önvédelemből történt, és gonosz szándék nem párosul szívemben agyamnak rettentő erejével. De mikor a kereskedő, aki elment mellettem az utcán, száz lépés után összeesett és meghalt - és én égnek álló hajakkal ismertem fel ugyanazt a vonaglást és görcsöt eltorzuló arcán: akkor megvizsgáltam magam, és szívem verése elállt - eszembe jutott, hogy mikor elment mellettem, megirigyeltem őt szép kabátjáért, és szerettem volna magamnak is olyant. Akaratom, melyről azt hittem, belátás és megfontolás kormányozza, agyamnak sötét mélységében, amiről nem tudok, ahol rejtve és szabadon és korlátlanul dolgozik a velünk született, soha meg nem változó ösztön - öntudatlan akaratom halálra ítélte a boldogtalant, mert szebb kabátja volt, mint nekem -, és átkozott tehetségem végrehajtotta az ítéletet. Ne szólj közbe, ne mentegess, ne beszélj - avagy nem álmodod-e gyakran ismerőseid, rokonaid, anyád és testvéreid halálát? Verejtékezve ébredsz, és sajnálod őket, s azt hiszed, örülsz, hogy csak álom volt - pedig álmodban a felszabadult akarat dolgozott benned, álmodban kívántad halálukat, megölted őket: - és ha felméred napodat, mely ezt az álmot megelőzte, rájössz, hogy aznap megbántott valamivel, akit megöltél - görbén nézett rád, keményen szólt, vagy azt hallottad róla, hogy többet keres nálad. Ó, én szörnyű tapasztalatból tudom, hogy a legkisebb bántalomért halált kívánunk mindenkinek - halált, néha bántalom nélkül is, mert a ragadozó lakik bennünk, aki többet pusztít, mint amennyit elfogyasztani képes. Figyelj jól, Máriusz. Eddig háromszáz embert öltem meg, akikről, ha közbe nem jön ez az irtózatos felfedezés, soha nem tudtam volna meg, hogy a halálukat kívántam. Nagy részük közönyös, ismeretlen járókelő - egy pillanatra találkoztam velük, talán az arcuk nem tetszett, vagy nem néztek rám barátságosan. De volt köztük sok jó barát és sok, akiről azt hittem, úgy szeretem, mint magamat. Emlékszel a mai emberre, aki a villamos előtt esett össze? Fél pillanatomat akarta elrabolni, előbb szállt le nálam. Megöltem, mert egy pillanatra az utamba állt.

*

Kábultan néztem körül. Örökké rejtély marad előttem, hogy kerültünk ide, a szobájába. Edmund Dale a szekrény mellett állt, hátrakulcsolt kezekkel, maga elé nézve.

- És megöltem a leányt, akit szerettem, és akiért meg tudtam volna halni, mert utánafordult egy angol katonatisztnek az utcán.

Lassan ereszkedtem a földre: kezeim zsebemben kotorásztak, öntudatlanul. Mintegy álomban rakosgattam ki mindent, ami nálam volt.

- Edmund Dale... - dadogtam, hideg verítékkel a homlokomon - ...nesze... itt van mindenem... akarod az órámat? a pénzemet?...

A száját biggyesztette, vállat vont. Szórakozottan kotorászni kezdett a holmik között, néhány papírlap került a kezébe, belenézett.

- Aha - mondta és félredobta -, egy kis értekezés... a mi orvosaink ellen... ami, ha megjelenik, egy kicsit elrontja a hírnevüket... esetleg tönkreteszi őket... Persze, ha nyíltan le mernéd döfni kollégáidat, jobb volna... de hát a törvény...

Csúnyán nevetett:

- Nem bántlak, de csak azért, mert megvetlek, és nincs dolgom veled. Csakolyan nyomorult vagy, mint én. A középkorban kevesebbet gyilkolták egymást, mert a nemes lovag nyílt harcban ölhette meg a vakmerőt, aki palástjához ért, elmenőben. Ma sok törvény préseli össze bennünk a vadállatot - nagyobb az erő és több mellékutat talál magának.

Percekig sétált hátratett kezekkel, lehorgasztott fejjel. Később jutott eszembe, hogy ez idő alatt, a földön kuporogva, olyan mozdulatokkal figyeltem őt, lesunyt fejjel és meggörbített nyakkal, mint a farkas ketrecébe dobott kandúr. Megállt előttem.

- Ne félj, Máriusz, távozz békében. És megírhatod, hogy a delejes halál megszűnt Melbourne-ben - megírhatod, és megölheted kollégáidat néhány csípős szóval, a magatok módja szerint. Énnekem nincs mit keresni köztetek. Hála, istennek, rájöttem, hogy állaton nem fog az én hatalmam, csak emberen. Az emberi fajta el fog pusztulni a földről, mert ösztöne megrohadt és elfajzott beteg lelkében - fel fogja falni önmagát, rettenetes mohóságában és gyűlöletében. A föld legundokabb fajtájának gyermeke, én, akiben öntudatra vált az ő bűne - utálattal dobom el mocskos családom nevét és hagyományát, hogy visszatérjek a tiszta és nemes bestiák közé, akik nyílt harcban marcangolják össze egymást, és akik közt, ha ki gyilkol, legalább bőrét viszi vásárra, hogy beteljen végzete, mely bűnre és halálra és pusztulásra hívta őt, élni a szelíd virágok és hallgatag fák és süket vizek közé...

*

Két hét múlva azzal a jelentéssel tértem vissza Amerikába, hogy a titokzatos betegség úgy, ahogy támadt, nyomtalanul elmúlt. Értekezésem megjelent, és feltűnést keltett. Edmund Dale-re nem gondoltam azóta, és nem beszéltem róla senkinek, ha eszembe jutott, elhessegettem magamtól, mint egy ostoba lázálmot. Néhány nappal ezelőtt kaptam hírt róla, hogy széttépve találták az erdőben: valami ritka nevű, csak állatkertekben látható vadállat feküdt mellette, úgy látszik, viaskodás közben pusztult el mind a kettő - a lelkész feje a bestia rettentő állkapcsa közt, összeszorult ujjai a bestia nyakán, alig lehetett szétválasztani őket.

 

A HALÁL ÉS A FAVÁGÓ

I

Három nap óta, mióta a dolog határozottá vált benne, és térbe és időbe helyeződött, miután már azt is tudta, részletesen, hol és hogyan fog megtörténni: valami egész, tiszta érzése volt, csaknem a nyugalomhoz hasonló, a régi, régi érzéshez, amit már szinte elfelejtett. Emlékek is ébredeztek, régiek, gyerekkoriak. És mindebben volt valami titkos, szép, komoly tevékenység. Milyen furcsa volt például ez: az utóbbi években, mióta ebben a lelki pokolban élt, a külső dolgok iránt minden érzéke béna lett, megvetette és lenézte a céltalan nyüzsgést, sürgést-forgást, fontoskodást, amivel a körülötte kavargó élet intézte a maga kis formaságait. Kézlegyintéssel tért napirendre fontos ügyei felett, levelekre nem válaszolt. Minek? Kinek? Mire jó? gondolta mindenre, ami a valósággal, az ő életével, körülményeivel, környezetével összefüggött. Nem törődött vele, milyen érzéseket vált ki az emberekből közönye és megvetése; ha véleményt hallott saját magáról vagy szemrehányást: fáradt, torz mosoly jelent meg az arcán. Soha nem ítélte érdemesnek megcáfolni a róla szóló hamis híreket, amiket nemtörődömsége szült, elintézetlen ügyei komplikáltak.

Most pedig, három nap óta, mióta igazán semmi érdeke nem volt már közös a világ érdekeivel, mióta oda készült, ahol már nincs vélemény és ítélet, vagy ha van, bizonyosan nem embereké: most egyszerre ellenállhatatlan szükségét érezte, hogy a világ előtt tisztázza magát. Egész délelőtt leveleket írt, hosszú, formás dolgozatokat, amikben részletesen és tárgyilagosan elemezte az ő "esetét", kifejtette, megmagyarázta, hogy miért kell meghalnia. Mindenkire gondolt, mindenkivel a maga nyelvén beszélt. A kapitánynak írt levelében katonailag tisztázta magát, függő ügyeiről rendelkezett. Anyját, aki évekig nem tudott választ kapni tőle, egy ötoldalas kéziratban szenvedélyesen vigasztalta, megértette vele, hogy nem tehetett másképpen. Barátjának, az orvosnak, egész tudományos értekezést írt, sok szakkifejezéssel, az ő sajátságos lelki betegségéről, ami predesztinálta őt az öngyilkosságra. Kitetszett az írásból, hogy esetét határozottan különálló és egyéni esetnek érzi, és feltűnően hangsúlyozta, hogy semmi külső, tárgyi oka nem volt búskomorságának, mint a "közönséges" öngyilkosjelölteknél. Menyasszonyával, akinek eddig legfeljebb levelezőlapokat küldözgetett, melegen és hosszan beszélt, egész szívét kitárta. Mikor ezt az utóbbi levelet befejezte, csaknem boldog meghatottság öntötte el, érezte, hogy a menyasszonya egy életen keresztül szeretni fogja azt, aki ezt a levelet írta. Ebben a hangulatban még ki is javított két jelzőt, és letisztázta az egészet.

Délután néhányszor elővette a leveleket. Elmenet a kaszárnya kapujában hirtelen megállt - egyszerre az jutott eszébe, vajon nem volna-e jobb, kifejezőbb, ha mindezeket a leveleket összetépné, és ehelyett asztalára egyetlen papírszeletkét tenne, egy vagy két mondattal legfeljebb, ami tömören és egységesen magyarázna meg mindent. Több ilyen mondatra gondolt. "Nem így képzeltem", vagy: "A fenékre értem, mélyebben nem lehetek", vagy: "Nincs többé tartalma az életemnek - a puszta élet nem elég nekem", vagy: "Nincs mit mondanom", vagy: "Nincs semmi, csak kedd... szerda... csütörtök... péntek... szombat... elég volt". Ez utóbbit különösen kifejezőnek találta. Néhány percig úgy tűnt, ebben minden benne van, amit a levelekben írt, aztán mégis úgy döntött, hogy inkább a leveleket küldi el.

Miután mindezeket elvégezte, nagy megkönnyebbülés fogta el. Kedvet kapott hozzá, hogy a többi még hátralevő dolgát is rendben és szabályosan intézze el. Bement a bankba, és előkérte könyveit. Kiszámított mindent, és végrendeletét, amit már régen, ösztönszerűen megcsinált, megtoldotta néhány ponttal. Négy órakor bezárkózott és írásai között rendet csinált, rózsaszín szalaggal átkötött egy csomó levelet, és külön, feltűnő helyre tette, ellátta felirattal.

Megnézte az óráját - még volt ideje. A szolga kibontott gallérral szunyókált az első szobában. Beintette:

- Ezeket a leveleket otthagyod az asztalon. Ha nem jövök haza este, holnap reggel feladod őket. Megértetted?

- Igenis, hadnagy úr!

- Elmehetsz.

Megvizsgálta a fegyverét, és hátsó zsebébe süllyesztette. Künn a folyosón az őrmester cselédje kiabált valamit, a szavakat nem értette, de az a furcsa és ismert érzése volt, mintha mindez pontosan így, a cselédleány kiabálásával, a haránt eső napsugarakkal és azzal, hogy ő itt áll az íróasztal előtt, már egyszer ugyanígy megtörtént volna. Rögtön utána érezte, hogy többet nem fog megtörténni, és ez az újság mély izgalmával töltötte el.

És tudta, hogy most mindentől búcsúzik, anélkül hogy ezt szavakba öntené. Búcsúzik a lépcsőfokoktól, külön-külön. Az utcától és házaktól, amiket most észrevett, mintha először látná őket. Csodálatos. Sohasem érdekelte úgy a szembejövők arca, mint most. Mindegyikből kiolvasott valamit, amiről az illető sem tudott. És szerette volna, ha megjegyzik az ő arcát, ha találna köztük néhányat, akik holnap majd azt mondják: "Én néhány órával előbb találkoztam vele az utcán, és jól megnéztem - az arca nyugodt és átszellemült volt."

A villanegyedtől kezdve kezdte felismerni a húsz év óta nem látott utcákat. Itt kell befordulnia, hogy ahhoz a házhoz érjen, a két jegenyével. Már este volt, szél kezdett duruzsolni, az égen előtte csillag ütközött ki. És most egyszerre, könnyűen és magától, mintha rejtett ajtót nyitottak volna ki nesztelenül a szívében, megértette azt, amit csak ötletszerűen határozott el három nap alatt, nem tudva okát, hogy miért kell neki meghalnia annak a háznak kertjében, amelyben született. A végnek egyesülnie kell a kezdettel - helyre kell hozni egy nagy hibát, amiről ő nem tehet. Be kell bizonyítania önmaga előtt és a világ előtt, hogy ő, a Lélek, többre és másra lett volna méltó, mint amire nyomorult, anyaszülte teste kárhoztatta, nyomorult teste, amit már nem is érez, élete, amivel semmit sem tudott kezdeni, és amit büszkén eldob magától.

Forró, bő könnyek csurogtak végig az arcán, szája hangtalanul mozgott. A fegyver felé tapogatott. Rettenetes fájdalmán keresztül, mélyen, valami belső ujjongó elégtételt érzett, hogy ebben a fájdalomban megtalálta önmagát és ezt a ritka percet nem fogja elszalasztani.

 

II

- Halló, Sándor, állj meg!

A sötétben hórihorgos alak futott feléje. Mikor egész közel ért, ismerte csak meg az orvost.

- Már vagy öt perce futok utánad - lihegte -, miért sietsz annyira? Engem kerestél?

Révedezve és valami kellemetlen, bosszankodó érzéssel nézett rá. Csak most jutott eszébe, hogy az orvos itt lakik, és hogy csakugyan úgy fest a dolog, mintha őt kereste volna.

- Éppen el akartam menni - véletlenül vettelek észre. De legalább túlesünk rajta. Jöjj, kérlek, felmegyünk a laboratóriumba.

Magyarázat nélkül előrement, az arcát nem lehetett látni. Míg tehetetlenül követte, valami ellenséges hangulat kezdett ködleni benne, barátjának parancsoló viselkedésével szemben. Szerette volna megalázni, megdöbbenteni, hogy érezze, kivel bánik így, s hogy hová készült éppen.

A fajansz-kockákkal borított helyiség sötét volt. Az orvos felgyújtotta a villanyt, és egy üvegasztalkán babrált valamit. Ekkor észrevette, hogy az orvos nagyon sápadt. Elcsodálkozott. Abban a pillanatban élesen és keményen fordult feléje az orvos.

- Hát kérlek... Felnőtt ember vagy, és kötelességeid vannak. Ülj le, viselkedj nyugodtan. Őszintén fogok beszélni veled.

Rámeredt, érezte, hogy szívébe szalad a vér, aztán rendetlenül fut szét a testében. Egy pillanatra azt hitte, elájul. Aztán csak egyes szavakat hallott - az értelmüket percekkel utóbb fogta fel.

...már múltkor, mikor az idegbajodról beszéltünk... sejtettem valamit... még nem akartam szólni... az az ekcéma - a szájüregben... a punkciót is azért csináltam... vegyelemzés... ma délután megnéztem... sajnos, az a baj, hogy az első stádiumról nem tudtál... Ez már a nehezebbik része...

Egyszerre mint a villám cikázott át rajta. Felállt. Kétszer meg kellett köszörülni a torkát. Az orvos is felállt.

- És a prognózis?

Az orvos egy pillanatig habozott. Ezért a pillanatért meggyűlölte.

- A kezelés talán még nem késett el végleg - de hosszadalmas, és mindent fel kell áldozni. Legjobb, ha egy időre visszavonulsz a polgári életbe... katonának egy kicsit bajos.

Még egyszer megköszörülte a torkát.

- Röviden - milyen kilátásaim vannak?

- Röviden - nem jók. A dolog erősen elmérgesedett. Úgy látszik, a kisagy meg van támadva. De talán visszafejlő...

- Értem. És ha nem - mennyi idő kell hozzá - hogy...

- Egy év, másfél év.

Felvette a kabátját, határozott mozdulattal gombolta. Az orvos odaugrott - előzékenyen segített. Közben hadarva, gyorsan beszélt.

- Hát nem tudom... Mint orvos biztatnálak... mint katona, nem szólhatok bele... Ha valami szamárságra gondolsz... verd ki a fejedből... minek az? De ha mégis... várj vele egy-két napig... Az ember intézze el az ügyeit - mások is vannak...

- Gyáva, szájhős... - hörögte, lefelé futva a lépcsőn, a vér az arcába szaladt. - Hogy élvezte ezt a nyomorult pózt... hogy férfiasan és őszintén beszél velem...

Fújt, az öklét rázta.

- Élvezte ezt a helyzetet... a tárgyilagos ember... az orvos, aki nem undorodik, de meg tudja érteni, ha én undorodom magamtól...

Megállt, annyira lihegett.

- Élvezte... kiélvezte... lódította... valószínűen még hazudott is... csakhogy ünnepélyes legyen a helyzet... ő, az egészséges férfi... és én...

Megint megindult, hangosan beszélt, gesztikulált.

- Túlzott... bizonyosan túlzott... Hogy azt higgyem, csalhatatlan... Mindig nagyképű volt és tetszelgő... Embertelen komiszság... Miről is van szó?

Észre sem vette, hogy idegen, külvárosi utcákban csatangol. A gondolatok száguldoztak, elvesztette az idő fogalmát. Mint aki lázas, nagy terveket kovácsolt, csupa izgalom volt és vad, keserű elhatározás. Egy sárga, nagy épület előtt megtorpant. Nehéz jódszag ütötte meg az orrát. Ekkor magához tért. Elsápadt, és úgy elkezdett remegni, hogy a falnak kellett támaszkodnia. Homlokát hideg verejték ütötte ki.

Az utcán már senki sem járt, késő éjszaka volt. Közelben, a kápolna mellett, egy gázláng sziszegett. A kórház sárga, komor fala nyirkos hideget lehelt vállai közé. Lassan, nesztelenül csúszott le a fal mellett, úgy maradt, ülve az utcán, hátát a kórház falának támasztva, és fejét két nedves tenyerébe hajtotta.

Odabent, a sárga falakon túl, sebekkel borítva lihegnek nyomorult halandók. Kötések és jódos vatták alatt felvágott belek, arcok, koponyák. Kitaszított bélpoklosok, akiken megkönyörült a duzzadó és gazdag egészség, és fölöslegéből odadobott nekik egy szalmaszálat, hogy próbáljanak megkapaszkodni benne. És ők megkapaszkodnak - vagy nem csúsznak-e a földön, hasukon, fadarabkákkal kezükben, a levágott lábú koldusok, hogy könyörgő szemüket felemeljék a járókelőkre: a gyomrom még megvan, adjatok valamit, hogy megtölthessem. És az egészséges megkönyörül és ad.

Megtapogatta magát: neki még megvannak a lábai. A kápolnában rekedten, álmosan kondult meg egy csengettyű.

 

III

Az orvos riadtan fordult meg, amint a beteg, kék hajnalban valaki csendesen megfogta a karját. Éppen be akart fordulni a kórház kapuján.

- Mi az?... Te vagy az? Itt vártál rám, reggelig, az utcán?... Honnan tudtad, hogy én ilyen korán bejövök?

A másik bólintott. Lázas szemekkel, harag nélkül nézett rá. Egyenletesen, csöndesen remegett.

- Meg akartalak kérni, hogy végy fel engem... ha nincsen terhedre... Megpróbálom ezt a kúrát... Másfél év... Ha mindent abbahagyok... talán sikerül...

Az orvos nem tudott szólni. Az nyugtalanul nézett rá, aztán gyorsan, mohón belefogott, mintha elejét akarná venni a kételkedő ellenvetéseknek.

- Eszembe jutott, amit erről a dologról olvastam... Ne tagadd, te magad is beszéltél nekem... hogy az újabb teóriák szerint minden a kúra lelkiismeretességétől függ... És hogy igenis, vannak szerencsés esetek... Én pedig lelkiismeretes leszek... Várj... már mindent aprólékosan elgondoltam. Óráról órára... az életmódomat. Délelőtt kezelem magam... délután valami munkát vállalok...

Egészen vidám lett, szemei gyorsan, szorongva pislogtak.

- Ó... már kész programom van... majd meglátod... ha én valamivel komolyan foglalkozom... majd meglátod... nem vagyok én olyan könnyű legény...

És furcsán, gyerekesen, éles és hamis hangon, összekoccanó fogakkal nevetett, és aggódva nézte az orvost, hogy miért nem mosolyog ő erre.

Az nem tudott felelni. Intett, hogy jöjjön utána.

 

PROLÓGUS

- Erre van - mondta a portás, és a szuterén ajtaja felé vezetett. - Csak tessék lemenni a lépcsőn, jobbra fordulni, végig a folyosón, aztán balra végig, ki van írva: "Igazgató".

Keskeny pincefolyosókon mentem, és azon tűnődtem, miért lakik az igazgató a föld alatt. De aztán megértettem, hogy a földszintet egészen elfoglalja maga az orfeum: innen, alulról nagyon jól lehet adminisztrálni, és hogy mindez nagyon gazdaságos. Süllyesztők, gerendák, szuffiták bonyolult világa volt ez: apró villanylámpák pontozták be a sötétséget. Nyers puhafának, olajnak szaga terjengett.

Az igazgató szobájában meleg volt, a pincefalat nehéz, drága szőnyegek borították. Puha karszékbe ültetett le, és havannával kínált. Borotvált arca kövéren, élesen világított az íróasztal mögött, kiégett, gúnyos szemei most szórakozottan mozgolódtak. Előtte, az asztalon, egész sor villamosgomb, ezeket babrálta.

- Éppen telefonálni akartam - mondta -, azt hittem, nem talál ide.

Bólintottam, és eszembe jutott, amire figyelmeztettek, hogy óvatos legyek.

- A kegyelmes úr ajánlotta önt - mondta aztán az igazgató -, de különben magam is olvasgatom az írásait. Régi politikám, hogy törekvő, tehetséges fiatalembereket foglalkoztassak, új erőkhöz jut az ember, önök meg hozzájutnak valamihez, ami nélkül, akármilyen tehetség legyen valaki, nem viszi semmire. Megismerik az életet egy kicsit, közelről.

Néhány bókot dadogtam, hogy mennyire csodálom az egész üzemet, bonyolult szálaival, amik egyetlen kézbe futnak össze. Kieresztett tokával hallgatott.

- Most egy kisebb munkáról van csak szó - mondta aztán hanyagul -, de ha meg leszünk elégedve egymással, akad utóbb egyéb is. - Oldalt nézett rám, hidegen, gúnyosan, kegyetlenül. - Nálunk lehet keresni. - Nevetett, és megveregette a vállamat.

Kínosan vigyorogtam, aztán megdermedt az arcom. Kívülről a folyosó felől hosszan elnyújtott jaj zendült fel, bugyborékoló hörgés vegyült bele, majd minden dobpergésbe fúlt. Az igazgató lenéző jóakarattal nézett rám.

- Próbálnak - nyugtatott meg -, ne féljen semmit.

- Milyen érdekes - mondtam, még mindig borzongva egy kicsit -, nekem még szokatlan... Hát ez így megy, ilyen komolyan?

Felállt, és zsebre dugott kezekkel járkálni kezdett előttem. Most láttam csak, hogy biceg.

- Annak bizony komolyan kell menni, fiatal barátom. Ekkora üzemet csak nagy fegyelemmel lehet fenntartani, mindenki a legjobbat kell, hogy nyújtsa, ez nem játék. Sokba kerül a dolog, és csak biztosra mehetünk, a közönség látni akar valamit. Nem szabad zökkenni semminek, mire elérkezik az előadás; a próbákon hulljon ki, ami férges, gyenge, élhetetlen. Annak össze kell vágni, mint egy gépnek. Erőlködést, forgácsot, bíbelődést nem szabad, hogy lásson a közönség.

Megállt előttem, vállamra tette mind a két kezét.

- De az ilyen tehetséges művészembernek nem árt, ha egy kicsit bekukkant a kulisszák mögé. - Bizalmaskodóvá lett a hangja. - Mi? Magunkfajtát - nem sértem, ugye, ezzel - ez jobban érdekel, mint a nézőtér, a kész előadás. Mi, akik csináljuk a dolgokat, ugye?... Mi szeretjük közelről látni, hogy is készül a szenzáció? Részt venni benne, ugye? Aztán magának nem is árt, ha megismeri a dolog technikáját. Az illúzió veszít vele, de kap helyette valamit, ami később többet ér majd: egy kis fölényt, egy kis iróniát, amivel nagyszerűen el lehet igazodni az emberek között. És talán - nyersen nevetett, és rám kacsintott -, talán egy kis pozíciót, később egy kis hatalmat... mi, fiatalember? Gondolja meg. Egy kis címecskét, esetleg... meg némi kiváltságokat, amikről kevesen tudunk csak.

Az asztalhoz lépett, és megnyomott egy gombot. Vörös fénybe sötétült a szoba, s alig vettem észre, hogy a szemben levő fal lassan szétnyílik. Homályos mező terült el a falon túl, alkonyodó éggel, melyet bordó és sárgás sávok kereszteztek. Lejtős domb emelkedett, tetején elnyúló sövény. És hideg szél fújt.

- Csak erre - mondta az igazgató -, mindenütt utánam. Vigyázzon, meg ne botoljon.

Távoli dörgés dübörgött, világító rakéták kapaszkodtak az égre. Hevenyészett pallón mentünk egymás mögött, az igazgató zseblámpával világított lefelé. Ekkor vettem észre az elnyúló kígyókat alattam, a katonákat. Most megint dübörögve szólalt meg az ágyú, és a rakéták fényében olykor megvillant a tájék. Ilyenkor felvonuló csapatokat láttam vergődni keskeny, sziklás ösvényeken. A fák közt hullák hevertek.

- Látja - mondta az igazgató, más gombot nyomva meg, mire nappali fény öntött el mindent -, látja, minden igazi, nem kíméljük a pénzt. Igazi fák, látja? Igazi föld és igazi fegyverek. A hullák is igaziak. Mintha ágyban, párnák közt haltak volna meg. Nézze, megfoghatja akármelyiket. Ez csak természethű lesz?

Tölcsért csinált a kezéből, és a zsinórpadlás felé kiáltott - végtelen magasságban kereszteződött a fejünk felett.

- Hé, Majer, egy kicsit balra a világítást. Aztán ide, az előtérbe egy kis ütközetet szeretnék - ha lehet, kézitusával. És több hangot, több hangot. Az a katona ott rosszul áll: lője le.

Rettenetes dörgés rázta meg a hegyeket, aknák robbantak, lassan halt el a visszhang, aztán sikoltozás, jajgatás, hörgés. Lovak nyerítettek, és sár cuppogott. Az igazgató felém fordult.

- A rendezés elég egységes, ugye? Mert nem szabad elfelejteni, hogy a mű, úgy, ahogy háziszerzőim összetákolták, magában zavaros és sok helyen értelmetlen. Sokfelől szedtük az anyagot - Caesar, Hannibál és Napóleon nyomán, kevés mese van benne, de annál több helyzet és szín. Nagy tömegeket mozgatunk, a legbiztosabb hatás.

Hogy erre nem tudtam mit mondani, elmélkedni kezdett:

- Hát persze, azt gondolja, ugye, mint afféle fiatal idealista, hogy minek ez, minek ez a sok régi darab, újra meg újra felelevenítve, mikor már ezer év előtt se volt sok értelmük. Tudom én azt, fiatalember. Olvasom én a maguk írásait, ha nem is látszik meg rajtam. Hát persze, tudom én azt jól, hogy többet érne valami újat kezdeni, valami szebbet, valamit, amiben tehetség, szellem és erő van, fiatal kedv, új szempontok, új erkölcs a megújhodott emberiségnek - hogy ezen a gyönyörű színpadon, pompás felszerelésével -, ezen a nagy mezőn itt, fölötte pompás csillárunkkal, a Nappal, új drámát kellene játszani, új miljőben, új szépségek új tanulságaival, hogy próbálni kellene már valami egyebet, hátha tudunk írni és játszani mi is úgy, mint a régiek, vagy talán még jobban? még szebben? még igazabban? hogy talán nem is volt se szép, se jó, se igaz, amit ők csináltak, és mi tehetetlen szokásból megcsodáltunk? Ezt gondolja, fiatalember, de mit tegyünk? A közönségnek ez kell, higgye el nekem, régi komédiásnak. A közönségnek klasszikusok kellenek, ez már így van, és én, ugye, üzletember vagyok, ami annyit tesz, hogy szeretek jól élni. Erre, erre tessék, gyerünk vissza az irodába.

Az ajtó bezárult mögöttünk, és az igazgató hátradőlt székében.

- Szóval, hogy az üzletre térjünk - mondotta, és szórakozottan nézegette a körmét -, arról volna szó, hogy ehhez a darabhoz nekem egy prológus kellene. Tudja, nem hosszú, persze versben és könnyen szavalható formában. A téma igazán nem nehéz, adva van minden, ami kell, tudja, úgy gondolom, hogy a prológusban nem kell elmondani a darab tartalmát, hadd lepődjön meg a közönség ezeregyedszer újra azon a befejezésen, amit már ezerszer látott, hanem csak valami olyan lelkesítő dolgot gondolok - hiszen tudja. Valami összefogó gondolatot, amit a szerzők kifelejtettek a darabból. Valami olyasmit, tudja, mintha az igazgató beszélne a közönséghez, melegen és lelkesen, hogy ezt és ezt akartam: nemes és fennkölt érzéseket akartam kelteni bennetek, hölgyeim és uraim, férfijellem, önzetlenség, hazaszeretet. Ami igaz is, ugye, mert a darabban tényleg vannak ilyen dolgok, ahogy emlékezem rá, de mondom, úgy kell azt megírni, mintha az igazgató azért adatná elő a darabot, mert ilyen dolgok vannak benne és nem a siker végett. No, de hiszen maga majd tudni fogja. Én aztán ezt a prológust a műsorra nyomatnám.

Várakozóan, de nem sürgetve nézett rám.

- Nézze - mondta hirtelen -, hiszen maga azt meg tudja írni nagyon hamar. Minek halasszuk a dolgot? Van itt egy kényelmes mellékszoba, bőrajtóval, a színpad lármáját kicsukjuk, leül szépen a fotelba, maga elé tesz egypár jó szivart - ezt a bockot parancsolja? -, egy üveg likőrt, elmereng, ugye, ahogy maguk költők szoktak, és egy-két óra alatt ott lesz az a prológus a papíron. Én tizenegyig itt vagyok, bemegyek érte, és mindjárt megcsináljuk az üzletet. Az első, akinek megmutatom, persze a kegyelmes úr lesz, fiatalembernek sohase árt, ha az akadémián tudnak róla. Egy kis halhatatlanság, teringette, pláne, ha előleget lehet fölvenni rá, à conto. Mibe kerül az egész ilyen tehetséges embernek? Néhány jó rím, néhány szép hasonlat - és kész.

Igazán, mondtam magamnak, ülvén a másik szoba zöld karszékén, szájamban szivarral, s a füstbe bámultam - mibe kerül? Hiszen ismerem a mesterséget, és vannak hasonlataim.

A papírra tettem tollamat, és rámeredtem. És gondolkodva és szórakozottan leírtam: "jaj", és leírtam "istenem!" és megint "jaj" és megint "istenem" ...és aztán hosszan múltak a percek és az órák, és a papíron egyre teltek a sorok... egy és ugyanaz a szó, százszor, ezerszer egymás után... jaj... jaj... jaj... egyre nagyobb betűkkel... egyre görcsösebben, makacsabbul, végeláthatatlan... és ködbe borult szemeimen, lefittyent, elernyedt szájamon túl szegény, meggyötört elmém lassan, halálos gyönyörrel forgatott egy képet, hogy milyen jó lesz most, bejönnek értem, és szelíden felemelnek majd, ugye - nem lökdösnek, nem taszigálnak, mint a kulisszákat odakint -, szelíden szólnak majd, csitítanak, kocsiba tesznek... és milyen jó lesz majd a tébolyda hűs cellájában ülni, nézni, nézni végtelenül a fehér falakat... és tudni, hogy itt nem bánthatnak, nem szólhatnak hozzám... mert nem leszek ember többé, és nem kell felelnem a lelkemért.

 

AKTÁK

Én már akkor éreztem, hogy valami baj van, hogy valamit elfelejtettem, hogy nekem mozogni, ordítani kellene, mert különben nem tudok felébredni - már akkor, mikor kezdődött a legszörnyűbb álom, és én tudtam, hogy csak álmodom, de azt is tudtam, hogy még egy perc: és már nem tudok felébredni, és már nem tudom majd, hogy csak álmodom.

Akkor még tudtam mozogni: lábaim voltak és kezeim - igen, egy nagy mezőn voltam, körülöttem hegyek voltak, és sárgán sütött a nap. És ha a napot látni akartam magamtól, szabad akarattal felfelé fordítottam a fejem - és ha elfáradtam, leültem, és ha járni akartam, felálltam.

De már akkor éreztem, szorongva, halálos félelemben, hogy valamit elfelejtettem, és ebből baj lesz. Valahová mennem kellett volna, valahol szólni kellett volna, valakinél jelentkezni, aki tud rólam valamit, amit én nem tudok. De elfelejtettem, mert jó volt feküdni a fűben és a nagy kék golyóra gondolni, mely az űr boldog végtelenségében ringat engem és az életet.

Kínozni kezdett a gondolat, nem mertem letérni az útra, aggódva, hogy találkozom valakivel. Átmentem a dombon, és akkor megláttam egy rendőrt - egy kis házikó előtt állott, úgy látszik, a dombra őrködött, hogy ne vigyék el innen. Gyötrelmes nyugtalanság ütött szíven, de elfogulatlan arcot csináltam, látván, hogy el kell menni előtte, mert gyanús volna, ha visszafordulnék. Gyanús volna, és nekem nem szabad gyanút keltenem - hiszen én elfelejtettem valamit, és nem tudhattam, nem valami szörnyű bűn-e az, amit elfelejtettem, s amiről ők már tudnak? Kiszámítottam, hogy húsz lépés alatt elérem, elmegyek előtte, nem nézek rá, ezzel jelezve, hogy nincs okom félni tőle. Fütyürészni fogok majd, és nem fordulok vissza, és nem gyorsítom a lépésemet, bárhogy unszol, kerget görcsösen, rendetlenül dobogó szívem. Úgy teszek majd, mintha a szívem rendesen, egyformán dobogna, előírás szerint, ahogy az orvosok parancsolják. Akkor talán nem vesz észre.

Úgy is tettem, és elmentem előtte, fütyürésztem, nem néztem rá. De éreztem, hogy utánam néz, lassítottam a lépéseimet, még lassabban mentem, ahogy előre terveztem volt, és ez volt a baj. Azt hitte, hogy meg akarok állani, és ekkor hallottam, hogy utánam szól. Kétszer úgy tettem, mintha nem hallanám, de tudtam, hogy harmadszor már nem lehet. Megálltam és megfordultam.

- Hová megy?

Hazudtam valamit.

- Hogy híják? - kérdezte.

Halálos félelem fogott el - hiszen ez az, amit elfelejtettem. Közelebb mentem hozzá, és sebesen, lelkendezve magyarázni kezdtem neki, hogy hiszen nem fontos az, hogy hogy hívnak, hiszen az, hogy itt állok, fejestül, lábastul, élő és mozgó emberként: elég bizonyíték arra, hogy vagyok. Szenvedélyesen esküdöztem, hogy mindenre pontosan emlékszem, apró gyermekkoromra, képeskönyvekre, hogy volt apám és anyám, és egészen rendesen, előírás szerint születtem, úgy, mint más ember vagy növény; hogy nem különbözöm senkitől, és éppoly kevéssé érdemes engem megszólítani, mint akármelyik fűszálat itt a mezőn. Félre akartam vezetni, eltéríteni a figyelmét, ravaszul áttérni valami másra, a természetre. De tudtam, hogy hiába, és már szorongatta torkomat a rémült sikítás, mert láttam, hogy kinyújtja a kezét.

- Az mind szép - mondta, és vállamra tette a kezét -, de név, az kell. Anélkül nem megy.

- Hát adjon valami nevet, és eresszen el.

A rendőr sértődötten nézett rám, és biztosított, hogy ő tisztességes ember, és tudja, mi a kötelessége, hogy neki ahhoz joga nincs, és ezek után jobb, ha nem beszélek. Ha rendes ember vagyok, nem kell tartanom semmitől, majd bekísér a Negyedik Kerületi Iktató Alosztály második Nyilvántartójába, ott majd tudni fogják, ki vagyok. Jobb, ha nem ellenkezem, mert akkor kénytelen lenne a Nyomozó és Felderítő Fogalmazóhoz vinni, és ott tovább tart a dolog.

Nem ellenkeztem hát, vele mentem, és útközben vadul, kapkodva erőlködtem magamban, hogy mit fogok mondani.

Ekkor kezdett homályosulni.

Sok ház között mentünk, és én néztem az ablakokat, és az utcaközökbe sóváran kukkantottam be, hogy valahol meglátom a Dunát, de csak utcákra nyíltak az utcák, és egyformán vágott ablakok sorakoztak négyes, hármas sorokban feltakarva, mint a katonák. Majd kapukon mentünk át és négyszögletes udvarokon, kivárhatatlan folyosók következtek - nehéz téglaszag ütötte meg az orrom, és nem múlt el többé. Lent az udvarban kopácsoltak, fűrészeltek, építettek és mázoltak - lovak lódultak neki a kőporral megrakott szekerek mögött. Legjobban egy alacsony és sötét folyosótól féltem, melyben gázlámpa sziszegett: ebbe fordultunk be, és kinyitottunk egy ajtót, melyen táblák fityegtek. Belül, a szobában is gázlámpák égtek: magas pultokon, méternyi papíroszlopok hevertek, a falakon végig, hosszában és széltében, deszkarekeszek és minden rekesz fölött egy betű. Míg a rendőr egy sárga és ősz emberrel beszélt, én gyötrődve néztem ezeket a betűket, s gondolatban enyhítettem, hajlékonyabbá rajzoltam az A és H kérlelhetetlenül egyenes vonalát s a T akasztófájára, felül, haszontalan és szép arabeszket rajzoltam.

Rekedt és színtelen hang szólott rám, hogy várjak, s a sárga, papírarcú hivatalnok létrán ment fel egy rekeszig. Rengeteg aktát húzott ki, vállára tette és lemászott. Ekkor az az érzésem volt, hogy megfulladok, és szelíden, halványan mosolyogva megkértem, hogy amíg megtalálják az aktát, lemehessek az utcára legalább. Azt felelte, hogy nyolc óráig nem lehet, akkor pedig már sötét van.

Vártam hát, s igyekeztem oly halvány és beteg lenni, mint amihez támaszkodtam, az aktacsomó; talán nem vesznek észre. Gázt gyújtott valaki, és az aktákat morogva forgatta egy tintapettyes kéz. Harminckettő, harminchárom - mormogta, és egyszerre megállott.

- 37321 - mondta a hivatalnok. - Az előakta nincs benne, a kerületi rubrikán nincs bélyegző. Ide nem tartozik, menjen fel a protokóliumba.

Veres plajbásszal írt valamit az aktára, lebélyegezte, megnyálazta ujját, s vörös cédulát ragasztott rá, aztán a kezembe adta. Megindultam a folyosón, és sorba néztem az ajtókat - egyre kisebbek voltak az ajtók, és egyre mélyebben beásva a falba. Nehéz doh- és papírszag áradt, savanyú itatós, vegytinta, enyv és ostya. Árnyék suhant el mellettem a falon, megfordult, és nyersen rám szólt:

- Mit keres?

- A protokólium... - dadogtam.

- Erre.

Teremszerű mélyedésbe botoltam, három lépcsőn keresztül - a mélyben asztalok álltak, toronymagas aktacsomók, rekeszek. Sárga, egyforma vakondokarcok, ősz hajak mozogtak egyformán, ütemesen. Valaki kivette kezemből az aktát, és sebesen írni kezdett rá. Aztán anélkül, hogy felém fordult volna:

- Haja?... - így szólt.

- Bizonytalan színű... - mondtam.

- Szemei?... Szája?... Szemöldöke?...

Felelni akartam, de az előbbi hang nem fért ki a torkomon. A hivatalnok egyre sebesebben, követelőbben darált.

- Feje?... Kezei?... Idegei?... Lábai?...

Elvesztettem a fejem, éreztem, hogy végem van, elájulok. Az ablakhoz akartam futni, de megfogtak. Hideg ujjakat éreztem a nyakamon, rángatództam, könnyek törtek elő a szememből, de rögtön felszáradtak, valaki itatóst borított az arcomra. Nem láttam semmit.

- Nem ide tartozik - mondta egy hang -, a 37321-es aktából hiányzik a bejelentőlap, láttamozni kell. A harmadik ügyosztály referenséhez vigye fel, adjanak hozzá borítékot, és vezessék be az ad akta könyvbe. Négy hónapon belül aláírva és bélyegezve küldjék be a kivezetőbe. Fő, hogy már nem veszhet el.

Nehéz ütést éreztem a homlokomon: mintha bélyegzővel ütöttek volna meg. Aztán lapok sebes suhogását hallottam, és léptek kongtak. Valaki fölemelt és vitt.

- Vigyázzon rá, maga felelős érte - mondta egy hang. - Lajstromozni kell.

- És mi lesz a vérével? - kérdezte egy másik.

- Töltse üvegbe, tegyen rá számot, és küldje le a raktárba.

Megint lapok kezdtek suhogni. Éreztem, mint hidegül a vérem, dugó siket pattanását hallottam, mintha valahonnan belőlem húzták volna ki. Aztán felülről, a szájamon keresztül, amint kinyitottam, hogy felordítsak: lassan csurogni kezdett befelé valami hideg és bűzös folyadék: a tinta. Ereim megteltek e folyadékkal, aztán megszáradtak és leülepedtek, kacskaringósan a testemen. Leitatták a kacskaringókat, egy kéz végigsimított, szétlapított.

Egy másik kéz, görcsös bütykökkel írt rám valamit, aztán bélyeget ütött rám: akkor már nem fájt. Fölemeltek, most már könnyű voltam és csaknem átlátszó - kétrét összehajtottak, borítékba tettek. Hallottam a cipők csoszogását a létrán - aztán sötét lett, az egyik rekeszbe, két akta közé csúsztatott egy kéz, és rám ejtette a többit.

És itt várok most, istenem, itt várok sok-sok éve, porhadt papírok között, szürke porréteg alatt. Itt várok, és ápolom, dédelgetem megbélyegzett, megfojtott agyam tompa kínjait, talán van még annyi erő benne, ebben az üszkös fájdalomban, hogy hosszú, hosszú évek alatt lassan átégeti a körülöttem szorongó papírokat - egy napon fellángol az egész, vörös tűzviharban keringenek a sárga ívek, s a forgószél kiröpít, elégve és kormosan, de szabadon, hajrá, a felhők felé, át a mezők fölött: könnyű, lenge pernyén, melyre nem lehet írni többé.

Vagy kialszik az üszők, s száz év alatt elporladunk mi mindannyian, szegény, szegény papiros társaim. Akkor elég lesz egy kicsi szellő, hogy kifújjon az ablakon, s csendesen lerakjon csenevész füvek között, a homokra. És fű lesz belőlünk, s megint száz év múlva megint ember talán - vagy még pornak, homok közé keverve is meddő és terméketlen és örökre halott az akták átkozott pora?

 

REMÉNYTELEN SZERELEM

Nyolc év után, egy őszi napon, üzleti ügyben kerültem újra Berlinbe, ahol ifjúságom két legszebb és legszomorúbb évét éltem át. A vonaton aktuális dolgaimmal foglalkoztam, egy érdekes tanulmányt is olvastam - már a friedrichstrassei pályaudvar lépcsőjén jöttem lefelé, mikor végre elfogott az a fájdalmas és mély hangulat, ami aztán, három napon át, amíg ott voltam, egy pillanatra se szűnt meg. Immár nem vagyok költő, s nem tudom kifejezni azt, ami kifejezhetetlen: idegen és üres szóval annyit tudok csak mondani, hogy e három nap alatt, úgy látszik, nem a jelenben éltem, hanem ama két év emlékeiben, amelyeknek színét és illatát oly visszahozhatatlanul vesztettem el, mint a halott az ő életét. Akinek a kezét levágták, az gondol talán olyan tompa kínnal és irigységgel arra, hogy valamikor, ha megütötték a kezét, fájni tudott; mint ahogy én gondoltam azokra a bánatokra, amik ma már nincsenek bennem - s amikről most tudtam meg, hogy bennük volt minden, ami az életben kápráztatóan és halálosan szép, bennük volt az a teljessége a létnek, aminek egy pillanatáért múlott el millió esztendő, hogy kiderüljön az ürességnek és káosznak értelme: az ifjúság és a magamban való hit.

Ez a bánat már nincsen, és én a Friedrichstrassén ballagva, kínosan tépelődtem, hogy vissza tudjam idézni legalább azokat a helyeket és eseményeket, jelentéktelen realitásukban, amikhez fűződött. Ebben a kávéházban ültem egyszer, várva valakit... ott, a híd alatt találkoztam Dénessel, öngyilkos kísérlete után... ebben a postahivatalban adtam fel azokat a leveleket, amiknél szebbeket sohase írtam, és amik elvesztek. Mindez együtt volt, de tompán éreztem, hogy valamit, ami a legfontosabb, ami mindent egybefog, valamit elfelejtettem.

Elfelejtettem, de úgy látszik, öntudatlan énem titkos, nálam erősebb szimatja és akarata tisztában volt vele. Másképp nem tudom megérteni, hogy kerültem le a Lessing Theater közelébe, ahol aztán, egy szűk és züllött mellékutca kávéházi ablaka mögött egyszerre megláttam Stahl Félixet.

Nyilvánvaló, hogy öntudatlanul őt kerestem, mégpedig egészen ösztönösen, mert hiszen hogy számíthattam volna rá, hogy ma is pontosan ott ül, ugyanannál az asztalnál, mint nyolc esztendővel ezelőtt, mindennap? Hogy elválásunk óta mi történt Stahl Félixszel, nem tudtam, és nem is tudhattam - de valahányszor eszembe jutott, mint valami magától értetődő dolgot, úgy végeztem el magamban, hogy Stahl Félix vagy nem él már, vagy ha él, nem az emberek életét éli: talán tébolydában van vagy klastromban, vagy Afrikába került mégis, vagy mit tudom, madárrá változott, keselyű lett belőle, hiéna, krokodil, vaddisznó, akármi. Az életnek, a sötét, marcangoló és kétségbeesett és eszméletlen vágynak és odaadásnak és rajongásnak azt a tömör és fojtott erejét, ami Stahl Félixben lakott, nem lehetett az időnek, napok és évek folyásának keretébe foglalva elképzelni. És most, hogy megpillantottam őt, inkább voltam hajlandó elfelejteni, hogy nyolc év múlott el azóta, és hogy nem tegnap láttam utoljára, mint elhinni azt, hogy Stahl Félix keresztül tudta vágni háromezer nap és háromezer éj rizskásahegyét anélkül, hogy föl ne égetett volna mindent maga körül, az egész világot, mint a zsarátnok, amit kiszáradt rengetegbe dobtak - vagy fel ne bomlott, el ne illant volna, amint a víz és levegő, ami tűzhányó torkába került. Stahl Félix azonban, íme, itt volt, és vele itt az a két év, az átkódorgott éjszakák, hajnali séták, hosszú hallgatások, féktelen, ideges röhögések, elképzelt figurákon és torzképeken, amiket a levegőbe rajzoltunk magunk köré, amiknek kieszelésében ő fáradhatatlan volt, és amik úgy hemzsegtek körülöttünk, mint középkori metszeteken az alvilági szörnyek és manók és ördögfiókák.

Az ő arca is kiszínesedett, amikor leültem melléje. Keveset változott. Teltebb lett, de csodálatosképpen ettől csak mélyebbekké váltak a régi és ismerős barázdák - árkai annak a mániákus, makacs szenvedélynek, amitől Stahl Félix arca néha szinte kiszáradt és megmerevedett.

Apró dolgokról beszéltünk eleinte: ámde melegen és fojtott örömmel - éreztem, hogy nyolc év óta ő se talál senkit, akivel önmagáról beszélhetett volna. Már fél órája ültünk együtt, és egyikünk se vette észre, hogy arról, ami közben történt velünk, hogy mivé lettünk, mi a foglalkozásunk, szegények vagyunk-e vagy gazdagok, szó se esett. A régi összhangot jelentette ez, azt a belső barátságot, melynek tartalmához képest a mi külső életünk, dolgaink, ügyeink és bajaink olyan jelentéktelen és ostoba semmiség volt, hogy soha nem vesztegettünk rá kérdéseket vagy szavakat. Most is, mint valami sürgős és mindenekelőtt való kérdést, azt intéztük el legelőbb, hogy milyenek manapság az emberek, hogy mennyiben változott meg nézetünk erről vagy arról a művészről, vagy filozófiai kérdésről, hogy milyen jeleit tapasztaljuk magunkon az öregedésnek, milyen viszonyban vagyunk az élettel és a halállal. Néhányszor hangosan és idegesen nevettünk egy gúnyos, találó megjegyzésen, amivel valami nagyképű hírességet vagy ostoba intézményt jellemeztünk. Egyszerre észrevettem, hogy egyre sűrűbben nézegeti óráját.

Mintha ebben a pillanatban ismertem volna rá igazán: - minden eszembe jutott.

- Hiszen te készülsz valahová - mondtam.

Rám nézett, valami ostobaságot akart mondani nyilván, de nem jött hang a torkán, elfordult. Engem végtelen szánalom fogott el és ugyanakkor csodálatos irigység. Bámulva néztem: hogy törnek meg vonásai, hogy mered maga elé, lihegve és nyomorultan. Engedelmesen, színtelen hangon válaszolt a kérdéseimre.

- Itt van még a városban?

Bólintott.

- Őmiatta ülsz itt? Hol van most?

- A Lessing Theaterben.

Megnéztem az órámat.

- Még negyedóránk van, megnéztem a színlapot. Oda akarsz menni, a bejáró elé?

Bólintott. Később, egy óra múlva, mikor túl voltam a meglepetésen, tűnt csak fel, hogy ebben a negyedórában csodálatosképpen eszembe se jutott megkérdezni, mi történt köztük azóta külső dolgokban, hová fejlődött, milyen eseményeket idézett elő az a szenvedély, amihez hasonlóan szépet, lángolót, nyomorultat és gyalázatosat férfi még nem élt át. Oly természetes volt, hogy itt ül, és nincs semmi a világon többé, nincs idő és nincs tér, csak Hanna van, az ő betegesen halvány, férfikönnyekben fürdő kezei, érthetetlenül szép feje és halkan suhogó selyemruhái. Oly természetes volt, hogy itt kell ülnie és várnia, éveken át, hogy egy pillanatra megláthassa messziről vagy nézhesse a házat, amelyről sejti, hogy ott van, az utcát, ahol tegnap talán átsuhant, a levegőt, mely szabadon áramlik és suhog, bemegy a kulcslyukon, és észrevétlenül visszatér: a hordár arcát az utcasarkon, amelyre talán véletlenül ránézett.

Amiket kérdeztem, nem is arra vonatkoztak, hogy megtudjam, hol tart most történetük. Azt láttam úgyis, hogy szerelme ott tart, ahol első pillanatban, mikor meglátta Hannát - ahol akkor tartott, mikor még nem is ismerte őt, csak elképzelte -, ahol hatéves korában és egyéves korában tartott: - mert Stahl Félixet nem bába, hanem a Hannára való kétségbeesett vágy segítette a világra, Stahl Félix azért született csak meg, mert odaát, a nemlét sötétségében, megérezte Hanna parfümjét, és azt remélte, hogy egyszer, egyetlenegyszer megcsókolhatja szoknyája szegélyét.

- Beszéltél vele?

Bólintott, de láttam, hogy bosszantja a kérdés. További kérdéseimre, amik a Hannával való érintkezéseire vonatkoztak, rövid és száraz, egyszerű válaszokat adott vagy nem felelt. Mégis megtudtam, hogy egyszer eljött hozzá Hanna, és akkor meg is beszéltek valamit, hogy elmennek valahová, Rómába, együtt, hogy Hanna otthagyja férjét, mindent. Ezen nagyon elcsodálkoztam.

- Ugyan! Hát már ennyire is voltatok? El akart szökni veled?

Sebesen bólintott.

- Hát hogy történt, mégis?

Láttam, hogy kínlódik, nem szívesen beszél erről. Ezt akkor annak tulajdonítottam, hogy nem lett a dologból semmi.

- A vasútnál kellett volna találkoznunk. Délben. Tizenkettőkor. Be volt csomagolva minden. Ott álltam. Vártam.

- Nos és?

Stahl Félix egyszerre felugrott. Láthatóan nem bírta ezt az emléket.

- Hány óra? - kérdezte.

Én is felálltam. De a történetet mégis be kellett fejezni. Kérdően néztem rá. Ekkor elvörösödött:

- Majd legközelebb. Nincs még nyolc óra?

Fizettünk, és szótlanul siettünk a színház felé, a barátságtalan gázlángok hisztériás lobogása alatt. Már jöttek kifelé: kocsik és autók dübörögtek a feljáró előtt. Illatos belépők szikráztak az ívlámpák között. Ő látta meg először. Nem szólt, csak megállt, és belémarkolt a karomba. Olyan sápadt volt, mint a halál.

Húsz lépésnyire előttünk, fekete csipkeköpenyben, könnyedén sietett egy kocsi felé Hanna. Magasra tornyozott, nemes hajzatában villogó diadém. Változatlan szépsége, mint egy parttalan sziget, amin nem lehet kikötni, távol tartotta a körülötte tolongó életeket.

Stahl Félix mozdulatlanul nézte. Én izgalomba jöttem.

- No jer - húztam szenvedéllyel -, ne légy oly ostoba. Menjünk oda - beszéljünk vele. Talán emlékszik még rám. Hát nem akarsz beszélni vele? Nem akarod, hogy meglásson?

Szótlanul rázta a fejét, lassan jött velem, és visszatartott, mikor néhány lépéssel közelebb jutottunk. Mosolygott, az arcán átszellemült, eszméletlen boldogság sugárzott. A fülembe hajolt, oly halkan tudott csak beszélni.

- Minek? - suttogta. - Minek lásson ő engem? Nem gyönyörű, így, hogy nézhetem?

Ujjongott, nevetgélt magában.

- Mi? Mit szólsz hozzá? Nézd - most ott megyünk, ahol előbb ő ment... Nézd... nézd, hogy hullámzik a köpeny... nézd, elérhetetlen...

Reszketve nézett rám.

- Ha azt akarná, hogy haljak meg azonnal... ha azt akarná! Ha megengedné...

Dühbe jöttem.

- Kocsiba száll... elmegy... te ostoba... hát nem jössz oda... már el is indult...

Visszatartott. Csendesen, nyugodtan állt és bólogatott.

- Halálosan szeretem - mondta egyszerűen.

Most vagy öt percig szótlanul ballagtunk egymás mellett. Mikor a körútra értünk, lopva az arcába néztem, és meglepődve láttam, hogy az teljesen nyugodt, sőt szinte unatkozó. El is ásította magát.

- Hol vagy megszállva? - kérdezte ásítás közben.

- Elkísérhetlek - mondtam.

- Jó - mondta Félix egészen új, idegen hangon. Annyira megdöbbentem, hogy meg kellett állanom. Ismeretlen ember állt előttem. Ő nem vett észre semmit.

- Elmehetünk gyalog - folytatta -, nincs messze. A redakció közelében vettem ki lakást.

És hogy ámulatomban nem tudtam szóhoz jutni, folyékonyan csevegve elmondta, hogy egy nagy napilap szerkesztője lett. Még a lap programját is fejtegette. Közben kulcsot vett elő, és egy szép, új ház előtt megállott.

- Gyere fel egy percre, aztán veled tartok, ahová parancsolod. Csak beszólok a feleségemnek, ha már itthon van, hogy nem vacsorázom vele.

- Neked feleséged van?

Nem hallottam feleletét, a lift megindult.

Csinos lakás előszobájában tettük le kalapunkat. Félix előrement, és beszólt egy ajtón. Meglehetős rideg volt a hangja.

- Pardon, öltözködik? Ne zavartassa magát, fiam. Csak azt akartam bejelenteni, hogy nem vacsorázom itthon.

Az ajtó kinyílt, és egyszerű, viselt otthoni ruhában kilépett Hanna.

Nem emlékszem rá, hogy mit dadogtam, hogy szédültem le egy székre, mit beszéltem Hannával. Arra ocsúdtam fel, hogy Félix ridegen és türelmetlenül ismétel valamit, és az asszony lesütött szemmel, szenvedve hallgat el.

- El kell mennem, benézek a szerkesztőségbe is. Csak feküdjön le nyugodtan. Majd holnap felhozom megint Sándort, aztán traccsolhatnak. Kezit csókolom.

És már a lépcsőn mentünk lefelé. Képtelen voltam megszólalni. Ő nevetett, de erőltetetten és kedélytelenül.

- Vicceltem, te csacsi. Mit vágsz olyan görbe arcot.

Aztán röviden és nevetés nélkül hozzátette:

- Hát igen... akkor tudod, amit mondtam... a vasútnál. Nem igaz, hogy levelet küldött... eljött... együtt mentünk el... Hat éve vagyunk házasok.

Végre hanghoz jutottam. Bosszúsan és sértődötten tettem szemrehányásokat, hogy ilyen ostoba komédiát játszott velem, ott, a színház előtt... engem is és önmagát is megalázva. Az ember nem figurázza ki a feleségét... vagy ha igen, nem bánik vele így egy óra múlva... Szegény asszony...

Ekkor már az utcán voltunk. Egy erkély alatt álltunk, és én csak ekkor néztem rá. Türelmesen és szelíden és szótlanul hallgatott végig, és az arcán a régi, régi szenvedés és szomorúság tűnődött. Melegen, szomorúan és lágyan szólalt meg, és felnézett, fel, az ablakok magasságába.

- Én nem komédiáztam - mondta, és melegen és oly gyöngéden mosolygott, mint aki gyermeket altat. - Én nem mondhatom meg neki, hogy mennyire szeretem - hiszen a feleségem. Soha nem fogja megtudni, mert hiszen mindig együtt vagyunk, és én nem kiálthatok akkorát, mint a mennydörgés - Hanna! szeretlek! -, mint akkor, mikor még egyedül álltam a hegyen, és senki se hallotta, mikor kiáltottam. Ő a feleségem és a cselédem - és úgy kell bánni vele, mint feleséggel és cseléddel. De az utcán, néha, mikor nem lát engem, és tűnődve, búsan néz maga elé - és a kulcslyukon át néha, mikor csendben dolgozik, reszketve nézem őt, a régi Hannát, az elérhetetlent és szentet, akit nem érdemlek meg... az egyetlen és igaz szerelemmel, a reménytelennel - mert csak az szerelem, ami reménytelen.

Soká nem váltottunk szót. Mintha messziről beszélne valaki, úgy csapódott hozzám egy idő múlva tompa, tűnődő sóhaja.

- Bár meghalna... Szépen, csendesen elrendeznék mindent... bezárnám a lakást, eldobnám a kulcsát a Spree-be... csendesen kimennék a temetőbe... és éjszakán át ott sírnék a sírján... ott sírnék, szabadon, kiengesztelve, boldogan, hogy nem hallhat, és nem hallgathat meg immár - a régi Hanna, aki itt suhog közöttünk, Berlin utcáin, mindenütt, szelíd és titkos mosollyal, ujját szájára téve, hogy csendben legyünk - a régi Hanna, az ifjúság!

 

SZOMJÚSÁG

...Mi az?... Mit akar?... Már visznek?... Még nem?... Hát ki az?... Az ügyvéd... Jó napot, Máriusz... Mit akar? A kegyelmi kérvény... nem jött meg? Jó, nem baj... A kívánságom?... Igen, értem... az utolsó kívánságom...

Menjen a pokolba, Máriusz... Nincs semmi kívánságom... azazhogy igen, hozzanak valami italt... nem ezt, ezt a löttyöt... ebből elég volt... valami mást, bort vagy teát... nem, valami hideget inkább... valami hideget és hűvöset... ami savanyú is és édes... átlátszó, hűvös, rózsaszín... nem, inkább kékesfehér... nem tudom a nevét, hagyjon... nem jut az eszembe... csak az ízét érzem itt... a nyeldeklőmön... és megfulladok... jaj, még most is.

Átkozott, átkozott! Nem jut eszembe a neve! Nem tudom, nem tudom azt az italt - de már nincs időm rá... gyorsan, amíg lehet... talán maga meg tudja mondani, Máriusz... Maradjon, Máriusz, ne remegjen, ne idegeskedjék... pokolba azzal a kérvénnyel! Nem kell, ez most fontosabb... úgyis hiába minden, ha nem kapom meg, mielőtt belém fojtják ezt a szomjúságot...

Maradjon, beszélni akarok... el akarom mondani, meg akarom magyarázni... talán még nem késő... mondja meg nekik, az ügyésznek és mindenkinek... hogy most már értem, most már kezdem érteni... de a torkom kiszáradt, így nem tudok beszélni, adja ide azt a poharat... fúj! undorító! nem ez az.

Nem ez az, doktor úr, értse meg... értse meg, egész életemben szomjazom... harminc éve... nem bírtam tovább... Gyalázat! gyalázat! Ostoba fejem... nem jutott eszembe és még most se...

Már kölyökkoromban... kilenc-tízéves koromban... tréfáltak velem, csúfoltak... Azt az italt kértem mindig, mikor megszomjaztam... azt az italt... de senki nem tudta megmondani, és én elfelejtettem a nevét... Hát mi az? kérdezték tőlem, mi az, te ostoba kölyök... Víz?... Nem... nem víz... Bor? Likőr? Málnaszörp?... Nem, nem... Hideg almalé?... Nem, nem az... nem hideg, csak hűvös... áttetsző, halkan, kékesen bugyogó... valami fehér sziklából csörgedezik, és csendesen bugyog... Talán artézi víz, abból ittál egyszer, és elfelejtetted... Nem, nem az, ismerem... nem artézi víz... könnyebb, lágyabb, foszlóbb ital... valami, ami csak majdnem ital, de lazább anyagból van... valami az ital és az illat között... folyékony illat, légnemű folyadék... csak illetni kell az ajakhoz, s rögtön szétfolyik testedben, szerteárad, eloszlik, mint a vízbe cseppentett tintacsöpp... elárad, és hűvösséggel és illattal és megnyugvással önti el a tested és a lelked... Ha egyszer innám belőle, egy kortyot csak, többé nem éreznék szomjúságot... De mi lehet az?

Mi lehet az? Órákig tűnődtem rajta, elveszve, öntudatlanul bolyongva a mezőkön, pamlagon heverészve behunyt szemekkel, evezve csolnakon, csobbanó vizek között. Néha, egy pillanatra, szimatolva megálltam... Orrcimpáimmal kapkodtam a levegőbe... itt futott el az illata, hohó, utána... már nincs, eltűnt! Kiszáradt torokkal hápogtam... vizet!... hiába!... milyen vastag és nyúlós és tisztátalan volt a víz ahhoz képest, amire szomjaztam! mint a zsír vagy olaj. Vastagon ömlött le torkomon, s én éreztem, hogy egyre szomjasabb leszek.

Egyre szomjasabb... Értse meg, ez szorul szóra úgy volt, egy italt kerestem, amiről tudtam, hogy van valahol, de nem tudom, hol... Eleinte magam is mosolyogtam rajta, azt gondoltam, majd csak eszembe jut... vagy valahol föltalálom, egy napon csendesen elém teszi valaki, metszett kristályüvegben... vagy meglátom valami kirakatban, terített asztalon. Abban nyugodt voltam, hogy rögtön ráismerek majd, nem téveszthetem össze semmi mással!... hiszen belül, agyam mélyén és szívem mélyében egészen jól tudom, mi ez az ital, csak kimondani nem tudom... A nyelvem és a torkom és az ajkam jól emlékeznek rá, csak a nevét felejtettem el... néha olyan tisztán éreztem az ízét - most is, hogy beszélek róla - hogy felugrottam, és lihegve, nyeldekelve kerestem... itt van a szobában, eldugták előlem... És csaknem elepedtem a szomjúságtól...

Vendéglőben, korcsmákban, angol csapszékek söntésében, amerikai bárok magas székein kuporodva, hosszan és körülményesen próbáltam megmagyarázni a pincérnek, mi az, amit rendelni szeretnék. Aggodalmas pontossággal igyekeztem körülírni... és míg beszéltem, lehunyt pillákkal, befelé fordított szemekkel, hogy annak az italnak ízét érezzem - míg így beszéltem, egy kép volt mindig előttem... furcsa, földöntúli táj... magas, idegen fák... és egy óriás... egy óriásnő, igen... szelíd és rettenetes, mint egy dobogó és élő nagy domb, zúgó erdővel, zúgó rengeteggel... Később észrevettem, hogy mindig ezt a képet látom, mikor az átkozott italra gondolok. A rengeteg zúg és az óriás nő, szelíd és szörnyű tagjaival, szelíden néz le reám... Aztán vihar keletkezik, remegve hajolnak földig a fák, elsötétül az ég és minden szertefoszlik... És pokoli kín ég a testemben, pokoli szomjúság...

A pincérek udvariasan hallgattak végig... Egyik-másik értelmesen bólintott, nesztelenül tűnt el, s én szívdobogva vártam!... Pókhálós palackkal tért vissza, s elém tette. Ritka italok kerültek elő pincék mélységéből, drága és ritka nedvek... hiába, egyik se volt az.

Aztán az egyetem... víg cimborák... rettenetes ivások, berlini "Burschenschaft". Reggel részegen tántorogni haza... Részegen és szomjasan, a bolond báróval, összeszabdalt arcok, hetyke diáksapkák... Pénz és rang és dáridó... dögöljön a nagyhasú polgár! miénk az élet! ante mortem nulla voluptas.

Aztán távoli tájak... Afrika és India... Japánon száguldok keresztül... a Himalája lejtőin félmeztelen csordák... Ó, Arábia, ezeregy éj... ó, ritka fűszerek, drága illatok! Bőrtömlőből ittam a kumiszt, vonagló ádámcsutkával nyeltem és nyeltem, hogy talán felfedezem azt az ízt. A szomjúság vihara sziszeg fölöttem szikkadt sivatagok szélén... Leültem Babilon vizei mellett, és sírtam a szomjúságtól. A Holt-tenger fehér sópora lerakódott rám, ahogy vizébe mártottam tenyerem. Édes kefirrel kínáltak az arabok, s a törökök szörbettel. Rákit is ittam, s amaz ismeretlen italt, amit Ceylon szigetén készítenek, vérből és virágból. És szívtam ópiumot Kínában, és szívtam Mandzsúriában hasist. S a kábult álom ott kóválygott fejem fölött, s részegségemben azt a tájat láttam egyre, s éreztem azt az ízt, és szomjas voltam, Máriusz, szomjas, mint Szahara homoktorlaszai s mint a kopár sziklák Ararát hegyén, ahová már nem ért az özönvíz.

Hagyja el, Máriusz, hagyja el... Nem vagyok őrült... igen, erről akarok beszélni, mert ez az igazság... pokolba a pappal, nem kell! csak erről akarok beszélni a szomjúságomról, ez az utolsó kívánságom... Erről és nem a végrendeletemről... adják oda, akinek akarják... a képeim... a szobraim... és az operát... amit írtam...

Művészet? A művészetem? Ostobaság, Máriusz... rettenetesen szomjas voltam arra az italra, ennyi az egész... Tudja, mikor kezdtem festeni? Böcklinnek egy képe döbbentett meg Münchenben vagy Berlinben... Emlékszik a kagylóból ivó szatírokra? Ó, azokon az arcokon láttam valamit az én szomjúságomból... de mi lehetett a kagylók fenekén? Olimpusi must, nektár... ó, ők talán ismerték az én italom, a görögök... hiszen külön nevet adtak neki, semmihez sem hasonlót, s hitték, hogy csak istennek adatott innia... S én hittem a szektákban, s hinni kezdtem az ő művészetükben... ó, de nem tudtam kőbe vésni és színekbe önteni a végtelen vágyat, a nyomorult vágyat egy korty után, ami nincs... Mindent megkaphattam volna, Máriusz, amit az élet nyújt, cserébe azért, hogy nem tart örökké... de azt a kortyot nem találtam sehol.

S már hinni kezdtem, hogy talán nem is ital - talán másutt találom azt az ízt és illatot, amit betegen és nyomorultan kerestem. Talán nem odakint van, hanem belül valahol... a test és lélek határán... átkozott folyadék... ott, a nyúltagy tekervényei közt, a fülek táján... ahol az érzékből érzés lesz, csodálatos folyamat... Talán nem is íz volt, amit ízleltem... talán hang volt, amit hallottam valahol, hang, ami eltévedt füleimben, a fül bonyolult labirintusában, s szájamba került... S ekkor figyelni kezdtem a hangokra, hogy talán ott megtalálom. Muzsika! jajongó panasz az orkeszter mélyén, ijedt kopogás a lélek kapuján, hangok íze és illata, zene! Tapogatózó hangok rohannak fel és alá, keresnek valamit, valami kimondhatatlant, ami elveszett... amire pedig emlékezünk, valahonnan, egy másik élet messzeségéből, ahol elmerült... Keresnek valamit, ami eloltaná a lélek szomjúságát...

Ekkor hallgattam és írtam zenét... de hiába volt, Máriusz. Ó, igen, gyalázatos idők voltak... Kívül siker és pompa... belül tompaság... Legendák keringtek, hogy miért iszom folyton, s mért süllyedek egyre jobban... azt mondták, beteg vagyok.

Aztán a bukás... a szörnyű évek... züllött csapszékek, Párizs, csavargók... Hogy kóvályognak... Aztán Donna Laetitia...

Eh, igen, hát szerettem... és meg akart menteni, tudom. És én hagytam magam, ravaszul, mohón - hogy mi lesz ebből. Ó, hogy hevertem a lábainál, eleinte... hogy csókoltam halvány, illatos bőrét... Furcsa íze volt a bőrének, teringette... mint valami különös ital... És a szájának... és mindenütt... és néha elöntött a kábult rémület... hogy talán ez az... Akkor szívesen meghaltam volna, ha megengedi, hogy a térdét megcsókoljam...

De egy napon valami gorombát mondtam, és akkor elhomályosultak a szemei...

Ó, igen, rettenetesen bántam vele! A többi nő és a többi gazságok - semmi! Csak eszköz volt és kelepce. De ő nem tudta meg soha, s nem is tudhatta meg, hogy akkor, két nappal halála előtt, mikor egy éjszakán át ott hevert süket és mozdulatlan ajtóm előtt, hogy akkor az ablak függönyei mögött kuporogva, ott lestem rá - s mikor végre elalélt és elájult, óvatosan kimentem, és petyhüdt, szegény, szegény csukott szemeiről mohón csókoltam és ittam a könnyeket... A könnyek íze... talán ez volt az?

Ej... hagyjon, hagyjanak... Nem kell az a kérvény... Nincs semmi vallani valóm több... Szomjas vagyok... nem akarok beszélni... a torkom kiszáradt. Megöltem és punktum... szándékosan, előre megfontolt szándékkal... ó, de mennyire előre! Hónapokkal előbb készültem már rá... és nem voltam beszámíthatatlan... Hiszen figyeltem, csillogó szemekkel, közelhajolva, mikor aludt, hogy áramlik a vér ifjú kék ereiben... Most már megmondhatom magának, Máriusz, egészen hamis volt a védelem, amit kieszelt, hogy megmentsen a kötéltől... Én csaltam oda a szegény, szegény fiút... én zártam el az erkélyablakot... én kaptam el a borotvát... mindent én kerítettem elő... És mikor megtaláltak mellette, a szájam nem azért volt tele vérrel, mert dulakodtunk... és nem az én véremmel volt tele a szájam... Ó! rettenetes íz! de mégsem az volt.

Máriusz!... Mi ez és kik ezek?... Az ég szerelméért, Máriusz... nézze, az ügyész... Máriusz nézze... a kérvény... a kegyelem... nem jött meg?... Segítség! meg akarnak ölni!

Azonnal... azonnal megyek, ügyész úr... egy pohár vizet kérek csak... öt percet még... vagy egy pohár vért... hívassák el az anyámat... igen, az anyámat... ez az utolsó kívánságom... Még van idő? Igen, az anyámat akarom, ügyész úr... nem tudom... nem tudom, hol lakik... nem ismertem... elvált az apámtól... meghalt... nem láttam soha... de le tudom írni... magas, fekete nő volt... - egy pillanatra, kegyelem! most jut eszembe... a parkban, óriási fák közt... kegyelem... túlvilági táj... idegen bolygó... én csecsemő voltam... és anyám éppen szoptatni akart... de ekkor... vihar... apám kitépett a kezéből... árulás... kegyelem... elkergette a háztól, mert valami levelet kapott... és én sírtam, mert letéptek a melléről... ügyész úr... de boldog vagyok... végre, végre eszembe jutott...

 

DÓDI

Betegségének ötödik napján, két órával halála előtt, Dódi felült az ágyban, és a barna mackót kérte. A szoba el volt sötétítve, és Dódi, aki a homályban nem látta meg anya fehér ruháját, azt hitte, nincsen senki a szobában. Eleinte halkan kérte, aztán, hogy senki sem felelt, panaszosan és nyöszörögve emelte a hangját. Ezekben a napokban, csak ennyit tudott az egész zűrzavarból, mindent megtagadtak tőle, és ő gyanakodó és kemény lett, és rájött, hogy legjobb mindjárt elkeseredetten sírni és követelni, ha valamit ki akar erőszakolni.

A hangra anya föléje hajolt. Nyitott, rémült szájjal meredt rá, és Dódi egy pillanatig csodálkozva nézte, hogy hullámzik furcsán, csukló rángásokban a nyaka. Háromszor is elkezdte, míg ennyit ki tudott mondani: "Mi - mit akarsz, kisfiam?" a zokogástól. Dódi nagyon elkomolyodott, és tűnődve nézte őt - vajon miért sír? Aztán türelmetlenül elfordult, és a barna mackót kérte.

Odaadták neki. Megint behunyta a szemét, és nehéz, tompa szívvel simogatta a mackó fejét. Meg is próbálta fogni, körülfogni az ujjaival, de ez nem jól sikerült. Most érezte anya kezét, amint az ő homlokára teszi.

- Anya menjen ki - mondta Dódi.

- Kimenjek? - hallotta a szívszakadó hangot.

Bólintott, anélkül hogy a szemét kinyitotta volna. Rosszul esett neki, hogy nem magyarázhatja meg, miért kell anyának kimenni, de nem tehette: a Rossz Fiú, akinek oda kell adni a mackót, csak őtőle fogadja el, nem tűri, hogy anyának megmondja, megkérdezze tőle. Addig nem is lehet odaadni, amíg anya bent van a szobában - mihelyt anya vagy apa közeledett, a Rossz Fiú elugrott az ágytól néhány lépésnyire, elbújt a sarokban vagy a szekrény mögött, és csak Dódi látta őt, kócos, vad hajával, mezítláb, vásottan, röhögve és titokban, anya háta mögött, fenyegetve és szamárfüleket csinálva.

Bárhogy fájt a szíve, Dódi nem mondhatta meg, hogy a barna mackót oda kell adni a Rossz Fiúnak, mert most ebben egyeztek ki. Dódi most már nagyon jól tudta, hogy a Rossz Fiúnak senkivel mással a világon semmi dolga nincsen, csak vele - és hogy se anya, se apa nem segíthet ezen. Mikor először bukkant fel, kint a parkban - milyen furcsa, régen volt az, mikor ő még egyenesen járt a lábán, a parkban és nem feküdt itt az ágyban -, rettenetes, komisz grimasszal, mert észrevette a kis automobilt, akkor még próbált szólni anyának, hogy kergesse el, vagy üsse meg, vagy vigye el őt, és zárja be az ajtót. De anya és később apa is azt mondták neki, hogy rossz fiú nincsen, ők nem látják. Felkapták őt, és futva behozták a szobába, és az ágyba tették. De a Rossz Fiú pár lépésnyire követte őket, röhögött, és nyelvét öltögette apára - és apa arrafelé fordult, és mégis azt mondta, hogy nem látja. Később, mikor kimentek, a Rossz Fiú odajött, öklével mellbe bokszolta, és iszonyú grimaszt csinált rá, amiért szólt. "Te hülye - mondta neki -, nem látod, hogy félnek tőlem, apád is meg anyád is? Látod, hogy rám néztek, és azt hazudták neked, hogy nem látnak. Így csinálok nekik."

És a Rossz Fiú rettenetes mozdulatokat tett, és csúf dolgokat beszélt, csúfolva apát és anyát, aztán megint erősebben mellbe bokszolta Dódit, úgy, hogy a lélegzete elállott. Dódi most már nem mert sírni, és nem merte hívni őket, mert a Rossz Fiú fenyegetőzött, hogy mind a kettőnek lenyiszálja a nyakát és hasba szúrja őket - mutatott is piszkos, rozsdás kést, amit a zsebéből vett elő.

Aztán, mikor látta, hogy Dódi nem hív senkit, csendesen és figyelmesen nézi őt, eltette a kést, és kegyesen érdeklődni kezdett, hogy mije van Dódinak. Dódi aggódva nézte az arcát, kémlelte, vajon tud-e a fehér egérről. De a Rossz Fiú, úgy látszik, akkor még nem tudott róla, és Dódi csendesen, lesütött fejjel, engedelmesen elősorolta, hogy; a sarokban van egy másik pléhautomobil, egy krampusz, egy képeskönyv, egy szerecseny katona. A barna mackót egészen halkan mondta akkor, remélve, hogy a Rossz Fiú talán nem hallja meg; - aztán dobogó szívvel, de mozdulatlanul nézte, behunyt szemmel, hogy kotorász az a sarokban, széthányva a holmit. Erős, barna, meztelen lábán megfeszültek az inak, ahogy leguggolt, egymás után emelgette ki a skatulyából a tárgyakat. Mindent összepakolt egy csomóba, és az ajtó felé rohant. Dódi rémülten látta, hogy a szerecseny katona feje lefelé lóg a csomagból, a fejébe fog menni a vér. A szerecseny katonának, akire úgy vigyázott, akit esténkint be szokott takargatni, vizet ad neki, ápolja, borogatást tesz a fejére. Halkan utánaszólt a Rossz Fiúnak, de az, hogy mutassa, mennyire rossz, odacsapta a katona fejét a falhoz, Dódit még egyszer mellbe bokszolta, grimaszt vágott és elrohant.

Ezután - csak zavarosan emlékezett rá - de úgy látszik, ezután jött csak a doktor bácsi, a borogatás, a mérés, az orvosság. A doktor bácsinak már nem is szólt a Rossz Fiúról. Az első szónál észrevette, hogy a Rossz Fiútól éppen úgy fél, mint apa és anya, restelli, hogy fél tőle, jókedvet és fölényt és bátorságot tettetve mindjárt másról kezd beszélni, mihelyt az szóba kerül - cukorról meg borogatásról meg orvosságról. Úgy tesz, mintha nem tudna róla, viccel, ezzel akarja elütni gyávaságát és tehetetlenségét. És Dódi csendesen, tűnődve megértette, hogy a Rossz Fiú ellen senki nem segítheti őt, és hogy neki kell vele mindent elintézni: neki kell megakadályozni, hogy a fehér egeret meglássa, megtudja, hogy van. Annyit el tudott érni amellett, hogy nem engedték őt ki az ágyból, hogy a fehér egér itt volt vele, a paplan alatt, hozzásimulva a melléhez, csendesen pihegve és dobogva. Hangosan nem mert szólni hozzá, csak az egyik ujjával simogatta, azt is úgy, hogy észre ne lehessen venni.

Ezen a délután megint megjelent az ágya mellett, odalépett, abban a pillanatban, mikor a doktor bácsi kiment a szobából. Egy szót se szólt, gúnyosan, vásott arccal, hallgatva nézett Dódira, a körmeit rágta. Dódit kínos, halálos aggodalom fogta el - homályos remegéssel sejtette, hogy gyorsan cselekednie kell, el kell terelnie a Rossz Fiú figyelmét valamivel, nehogy eszébe jusson. Ekkor egy fonott nyelű ostor volt mellette az ágyban, amit nagyon szeretett, és eddig még nem tudott szólni róla. Most próbálta meggyőzni magát, hogy az ostor nem kell neki. Csúnya ostor, rossz, mérges - ismételte gépiesen néhányszor, magában. Aztán elszánta magát - kiemelte, és gyengén a Rossz Fiú felé lökte. Még mosolygott is hozzá, halványan és ravaszul, hogy kedvet csináljon neki.

- Ustor - mondta félénken hízelegve -, szép ustor.

De a Rossz Fiú nem nyúlt az ostor felé. Kieresztett hasával, lábait lóbálva, orrát piszkálva, makacsul hallgatott. Dódi szíve nehezen szorult össze. Még odébb tolta az ostort, el is eresztette.

- Ustor - bólintott okosan -, szép ustor. Nem kell Dódinak.

A Rossz Fiú azonban félrelökte az ostort, szipákolt, és szemtelenül beleröhögött a Dódi arcába.

- Fehér egér - mondta.

Dódi megdermedve, kábultan hallgatott.

- Na, mi lesz? - mondta a Rossz Fiú, és egészen közel jött.

- Ustor - ismételte, de csak a szája mozgott, hang nem jött a torkából.

- Eh, eriggy már vele! - kiabált a Rossz Fiú gorombán, összetörte és elhajította az ostort. Aztán röhögve leült az ágy szélére.

- Mit adsz a fehér egér helyett? - kérdezte.

Dódi szíve hevesen kalimpálni kezdett. Összehúzott szemmel gondolkozott.

- Barna mackó - mondta halkan. Ekkor volt, hogy anya fölébe hajolt. A Rossz Fiú abban a percben elugrott, és a sarokban várt. Intett, hogy kérje el azonnal a mackót, aztán küldje ki anyát.

Dódi még egyszer megfogta a mackót.

- Csúnya mackó - mondta magában -, csúnya, rossz mackó.

- Hát még mi van? - kérdezte a Rossz Fiú.

Dódi gondolkodott. A park jutott eszébe, a fák. A kis pad, amire a homokjátékot felrakta egyszer, a szűrőn átcsurgatta a homokot, vizet hozott a kis kannában, ráöntötte a homokra, és gombócot csinált. A gombóctól maszatos lett a keze. Csúnya homokgombóc - mondta. Odaadta a gombócot.

- Hát még mi van?

Mi van még? Egyszer a nagy házak között sétált Mártával. Márta húzta a kezénél fogva. Nagy, fényes ablakok voltak. Az egyik ablak mögött paprikajancsi. Azt sokáig nézte, aztán csak úgy ment el, hogy megígérték neki. De a paprikajancsit odaadja. Hát még mi volt? Egyszer sok fehér hó volt mindenütt. Akkor bársonykabátot adtak rá: a nyaknál bársonyszegélye volt, azt ügyetlenül megsimogatta párszor, jó puha volt simogatni. Hát ő nem simogatja többet, simogassa a Rossz Fiú. Mi volt még? Egy nagy zöld fa, telerakva gyertyákkal, sziporkázó csillagokkal és cukorral. Fújják el inkább a gyertyákat. A cukor úgyis rossz, mérges, megfájdul a gyomra tőle. Nem kell a cukor se, meg a csokoládé se. Rossz csokoládé, keserű.

A park se kell, a fák se kellenek. A kocsis se kell, a villamos se kell, a cirkusz se kell. Mindent odaadott, engedelmesen, szótlanul. Egymás után hordott el mindent a sarokból - az utcát, a körutat, az ablakot. A ház előtt a rendőrt, a házmestert, az állatkertet, egymás után. Elefánt, zsiráf, zebra!

Elefánt... zsiráf... zebra...

Egyszerre megint anyát látta, nyitott szájjal, fuldokolva. A könnyek egymás után, zizegve szaladtak le az orra mellett. Dódi összehúzott szemmel figyelte, hogy indul meg a csepp, lassan kanyarodik, nő. Az orr szélén egyszerre meglódul, eliramodik, vígan és cikcakkban leszalad, mint a gyík. Utána akart nyúlni, hogy megfogja, de megijedt, hogy a fehér egér akkor kiugrik a hóna alól, ahol szorongatta.

- Mi kell neked, édes kicsi fiam? - hallotta még egyszer anya furcsa, idegenszerű hangját. Hozzam a képeskönyvet?

Dódi konokul hallgatott. Hiszen a képeskönyvet már odaadta. Lassan kaparászott kezével a paplanon. Szeretett volna mondani valamit. Ekkor megint megpillantotta a Rossz Fiút. Valamit integetett, de Dódi nem értette meg mindjárt. Aztán egyszerre tudta már, mit akar tőle.

- Csúnya anya, rossz anya - mondta magában. Aztán hangosan megszólalt.

- Nem szeretem anyát!

Nehéz, hörgő kiáltást hallott. Anya arca egészen közel jött, szeme ijesztően nagy lett. Úgy látszik, meg akarta ölelni. Dódi behunyta a szemét, és kezével lökte el magától.

- Nem szeretem anyát - mondta még egyszer haragosan.

Az ágy fölött egy másik fej jelent meg.

- Nem szeretem apát - mondta Dódi. Érezte, milyen hatással vannak szavai, kietlen, furcsa, tűnődő élvezettel figyelte, hogy zokognak mind a ketten. Most egy percig úgy tűnt fel, hogy a Rossz Fiú végre meg van elégedve vele. Még egyszer, hangosan ismételte:

- Nem szeretem anyát se, apát se. Menjenek ki.

És mikor csönd lett, egyszerre eszébe jutott, hogy még mit adhat oda.

- Itt van a Dódi keze - mondta... Abban a pillanatban érezte, hogy a keze eltűnt, nincs sehol. A Rossz Fiú lihegve, most már mohón és vadul, rakott föl mindent a csomó tetejére.

- Itt van a Dódi lába - mondta Dódi -, nem kell neki láb. - És már nem érezte.

- Itt van a haja meg a foga meg a szája meg a fülei, nem kell Dódinak - mondta. - És itt van neki a szeme, az se kell neki - mondta, és abban a pillanatban sötét lett.

Most csendesen és némán állt és figyelt és várt. De a Rossz Fiú még mindig nem ment el. Dódi eltűnődött, azután egyszerre csendesen mosolyogni kezdett. A fehér egér, ami az imént a torkában kalimpált, most ijedten leszaladt a mellébe, érezte, hogy kaparászik és dörömböl. Megfogta, megsimogatta, és csendesen, szelíden odatette a Rossz Fiú kezébe. Az nagyot kiáltott, mohón elkapta, és elszaladt vele. Dódi még utánanézett, csendesen - aztán üres tenyerére pillantott még egyszer, tűnődve.

Valaki megfogta a kezét, egy idegen bácsi, és vezetni kezdte. Dódi engedelmesen megindult, és nem kérdezte, hová mennek.

 

A MAGÁNY

Igen sok év után, egy őszi napon, apám megérkezett a régi városba, és engem keresett.

Messzi vidékről jött, északról, ahol több helyen látták, különböző módon, és senki se tudta, hogy egy és ugyanaz. Párizsban állítólag megjelent valakinél, hosszú ősz szakállal, havelokban, azt mondta magáról, hogy ügynök, valami nagy gyár megbízottja, és megrendeléseket gyűjt. Találkát adott az illetőnek, de nem ment el - sok év múlva Hágában látták, a könyvtárban, régi iratok közé temetkezve, szelíden és szomorúan. Aztán Norvégiából írt valamelyik rokonnak, aki azonban már meghalt, a levél hónapokig utazott oda és vissza, míg elkallódott végre. Azt is beszélték, hogy Upsalában holmi zavaros célú filozófiai társulatot alapított, vagy mi - az akadémián százoldalas memoranduma feküdt évekig, amelyben egy régi leletről ír, nem tudom, hol találta, amit állítólag századok óta keresnek a tudósok.

És most engem keresett. Azoknak, akik találkoztak vele ezen a napon, hosszú és körülményes történetet adott elő, hogy egyik ismeretlen nevű norvég városból jön, igen fontos dolgot akar közölni velem, rájött valamire vagy valamit megtudott, ami rám nézve döntő jelentőségű. Néhányan udvariasan végighallgatták, de hogy se engem nem ismertek, se a dolgot nem értették, mondtak valami általánosságot, és elmentek.

A körutakon zajos tömegek és kocsik tolakodtak, újfajta közlekedési eszközök. A toronymagas, keskeny házakon oldalt fémfelhúzók szaladgáltak fel és le, tele emberekkel. Feje fölött szürke vasállványokon robogtak a villamosok - zúgó szél kerekedett, és elsötétült az ég: örvénylő berregéssel csapott le egy nehéz, hadihajó nagyságú repülőgép.

Darabig a házak mellett bandukolt. Ha véletlenül ránézett valaki, biztatóan mosolygott, és megigazította szemüvegét, hogy talán megszólítják és beszélhet. Egyszer már ki is nyitotta a száját, és megállt: azt hitte, hozzá szóltak, de nem, boltajtóból kiáltott rá valaki egy arra futó fiúra. Apám köhögött és továbbment.

Délután a rendőrségen járt, a bejelentőben hosszan magyarázta az esetet. Türelmesen végighallgatták, és egész csomó könyvet lapoztak át. Az évszámokkal voltak bajok: apám elpirult, és ujjait határozatlanul mozgatva nézett és pislogott a tető felé.

- Az évszámot nem tudom egészen biztosan - mondta -, úgy húsz és harminc közt talán...

De nem tudtak rólam semmit, az elöljárósághoz utasították, hogy talán ottan.

Az elöljáróságon, sajnos, rövidebben ment a dolog. A sárga, idegen nyelvű iratokat, amiket fontoskodva és körülményesen kiteregetett az asztalon, egyszerűen félretolták.

- Mi a teljes neve az illetőnek?

Apám meghökkent, aztán gyorsan mondta.

- Úgy hítták, mint engem.

Felcsaptak egy régi kötetet.

- Itt van egy ilyen név. De az idő nem egyezik, bácsi. Talán a maga anyakönyvi irataival többre megyünk. Mikor született?

Apám magyarázni kezdett valamit, amiből azonban nem derült ki semmi. Türelmetlenek lettek.

- Apját, anyját hogy hívták?

És megvolt a baj. Apám meghökkenve nézett maga elé, zavartan mosolygott, megdörgölve homlokát. Csodálkozva néztek rá.

- Elfelejtette?

Apám ijedten, reszkető ujjakkal kezdett kotorászni zsebeiben...

- Tetszik tudni, úgy áll a dolog...

De azok most már gyanakodva néztek.

- Tessék máskor jönni, most sok dolgunk van - mondta valaki kurtán.

- Igenis, majd holnap - mondta engedelmesen, és lassan, gondolkodva megindult lefelé. A lépcsőn egyszerre megállt, maga elé nézett, habozott, csettintett az ujjával.

- Persze, már tudom - mondta félhangosan.

Megfordult, és lassan visszaindult, egészen az ajtóig ment, de ott megint elveszítette a bátorságát: fehér szakállát birizgálva topogott percekig, aztán legyintett, és végképpen elhagyta az épületet.

Később becsengetett egy házba, és a portást megkérte, hogy át szeretné nézni a régi lakók jegyzékét. Félóráig ült a szűk cellában, lapozgatva - végre felállt, és sajnálkozva jegyezte meg, hogy nem talált semmit. De még nem ment el: szeretett volna, úgy látszik, a portással beszélgetni.

- Pedig csodálom... - mondta - biztosan tudom, hogy itt lakott valamikor... Nagyon fontos beszédem volna vele... igen messziről jövök... Norvégia...

- Azt mi nem tudjuk, kérem - mondta a portás.

- Nem baj - mondta gyorsan, megnyugtatóan mosolyogva apám -, majd csak megtalálom: Jó napot kívánok. - Ne féljen semmit, barátom. Maga még fiatal ember.

Ezután betért az egyik zenés kávéházba, oldalt leült egy kerek asztalka mellé, és aludttejet rendelt. Barátságosan és biztatóan nézett a pincérre.

- Nem ismerem én magát valahonnan? - mondta neki.

- Nem tudom, kérem - mondta a pincér.

- Pedig úgy hiszem, ismerem. Nagyon ismerős. Biztosan tudom, hogy láttam már.

- Igenis, jövök - szólt át a pincér hangosan az egyik asztalhoz, és elsietett.

Apám most körülnézett, szemügyre vette a közelében ülőket. Két szép nő volt és valami katona. A katona ravaszul hunyorgó szemekkel előadott valamit, és a nők időnként hangosan kacagtak. Apám figyelt, nem értette a dolgot, de mikor az egyik nő hátradőlve a kacagástól, véletlenül rápillantott: ő is barátságosan és melegen elmosolyodott, éreztetni akarta, hogy a tréfa jó és érdemes nevetni rajta és a katona nagyon derék, kedves, okos, szellemes ember. De a nő abban a pillanatban elkomolyodott, és elkapta a fejét.

Most muzsikálni kezdett a zenekar, egy frakkos művész előre jött a dobogón, és valami dalt énekelt. Apám levette a szemüvegét, és úgy figyelt. Nem értette a dalt, de azért helyeslően bólogatott, és mikor vége volt, hangosan és lelkesen azt mondta:

- Bravó!

De azonnal elhallgatott, és zavartan nézett körül, mert senki nem ismételte a helyeslést. Az emberek diskuráltak, és nem figyeltek oda. Megint összetalálkozott tekintete az előbbi asszonyéval, és megint mosolygott, mintegy jelezve, hogy nagyon tetszett neki a dal. Arra gondolt, hogy ha valamiképpen beszélhetne ezzel a nővel, elmondhatná neki, hogy az ő feleségéhez hasonlít - de aztán eszébe jutott, hogy nem tudná megmondani a nevét, ha kérdeznék.

Fizetett, felvette a kabátját, és a botot kezébe vette. Az ajtónál habozva megállt - visszafordult, és odament ahhoz a frakkos művészhez, aki az imént énekelt.

- Bocsánatot kérek - mondta mosolyogva -, nem lehetne megtudnom, ki szerzette azt a dalt?

Az pedig értelmetlenül nézett rá.

- Nem tudom - mondta végre.

- Mert azt gondoltam, hogy talán a fiam.

És hogy a másik nem felelt:

- Tudniillik a fiam is írt dalokat, azt gondoltam, hogy talán... Nagyon szép dal, mindegy. Igazán nagyon szép. És nagyon szép volt az előadás is. Bocsánatot kérek.

Odakint már gyújtogatták a lámpákat. Most arra gondolt, hogy talán az utcán találkozik velem. Ezért egészen lassan járt, és figyelmesen megnézett mindenkit. Határozottan emlékezett rá, hogy széles, fekete csíkos nyakkendő volt rajtam és fekete bársonykalap. Ha másról nem, a forradásról rám ismer, ami a halántékomon van: megállt, és megtapogatta halántékán azt a forradást. Egy tükrös kirakatban meglátta az arcát, és elmosolyodott: persze, mondta, erről a hiányzó fogról is megismerném - akkor már hiányzott ez a foga...

A folyópartra ért le, ahol rakodóhajók és kátrányos hordók gőzölögtek. Átment a hídon, még egy darabig házak közt járt, aztán üres telkek következtek. Ez is elmúlt, mezők jöttek és kapás domboldalak.

- Sétáljunk - biztatta magát. - A levegő jót tesz.

Átvágott az egyik réten, leereszkedett a domb oldalán, nagy láthatár nyílt meg előtte és fehéren kanyarogva az ország hosszú, hosszú útja.

Megindult ezen az úton, de most már érezte, hogy nincs előtte semmi: csak a távoli fák és vonalak, amik szeme előtt beszegték a göröngyös világot, csak kanyarulatai a nagy országútnak, és a kanyarulatokon túl megint ugyanaz a göröngy és ugyanaz a kocsinyom és azontúl már nincs város és falu, amit ismerne, és ahol ismernék. Visszafordult és tűnődött, folytassa-e útját - de a régi város képe eltűnt az elszürkülő dombok mögött, oda már nem térhet többé, ezt belátta - alkonyodott, és azok talán már alszanak is. Új, ismeretlen faluk jönnek most, idegen arcok, más nyelv is talán - és ha megszólítják és kérdezik megint, mit felel nekik? Nem, nem, dünnyögött bosszúsan, ebből elég volt - és elszánta magát, hogy a legközelebbi keresztösvényen letér az országútról.

Akkor már majdnem egészen sötét volt, mikor odaért: keskeny, nedvesen cuppogó dűlő volt, enyhe emelkedéssel föl, a hegybe. Csak a zúgó, süket susogásból tudta, hogy erdő az - áthatolhatatlan feketeség emelkedett: a hegy most elvágta az égből azt a keskeny darabot, ami még ott borongott fölötte barátságtalanul és hidegen. Óvatosan lépegetett, nehogy megbotoljon, a botját kissé maga elé tartotta. Ekkor a bot megkoppant, kinyújtotta a másik kezét, és szabályos, egyforma cölöpök során futtatta végig. Félig szemmel, félig tapogatva rájött, hogy valami kerítés van előtte. A kerítés mögött dudvás, elhanyagolt kert, azon túl alacsony kis kunyhó fala foszforeszkál.

- Aha - mondta bólintva.

Tapogatva ért el a kerítés ajtajáig, a kilincset is felfedezte. Erősen megrázta az ajtót, de az nem engedett.

- Hé - mondta és figyelt. Aztán hangosabban kiáltott.

- Halló!

Szél futott keresztül a kerten, valami megnyikorgott, talán a kút fája vagy valami ág. Egy ablaktábla csapódott be kegyetlen puffanással, aztán nyiszeregve ereszkedett vissza. Aztán megint csend lett. Még várt darabig, hogy talán mégis mozdul valami. Végre kinyújtotta botját, és újra megindult.

Ez volt az utolsó ház, ami útjába került.

Ezentúl már csak fák voltak és bokrok és a fák alatt tapadós, süppedős, nyirkos avar. A talaj még mindig emelkedett. Lassan lépegetett előre, míg elérte a hegy gerincét: ekkor enyhe világosság lett, feljött a hold, és messze, messze, szomorú vidék terült el a felhőkig.

Ekkor megállt és körülnézett. Előbb kalapját vette le, megtörülte homlokát. A kalapot óvatosan letette egy kőre, otthagyta, és megint ment néhány lépést. Most lassan, türelmesen vetkőzni kezdett. Kabátját szépen összehajtotta, és szeretettel borította rá egy törpe bokorra, hogy az ne fázzék. Mellényével egy vén fa odvát bélelte ki, lassan lebontotta nyakkendőjét, és habozva nézett körül, hogy kinek adja. Pár lépésnyire tőle magas, karcsú jegenye meredt fel szótlanul.

- Tessék - mondta és rácsavarta a derekára. - No, mi van még?

Szemüvegét vigyázva letette a földre. Óráját két széles levélbe csavarta, és a fű közé fektette.

Aztán lefeküdt. Dereka alatt csendesen szörcsögött a dús föld, kétoldalt magasan hajladoztak a füvek. Egy bokor aludt jobb felől. Sovány, hosszú karjait kinyújtotta.

- Kell-e? - kérdezte álmosan - kell-e ágnak, gyökérnek? Dolgozd fel, csinálj belőle valamit, ha tudsz.

Egyik kezével kirántotta a karját tövéből, és messzire elhajította. A kar recsegve, roppanva repült, és mélyen bevágódott a földbe. Meredten és csupaszon állt ki belőle, szétnyitott ujjakkal. Meglódította magát, és a másikat is elhajította. Az egy fa koronájára esett, megkapaszkodott rajta, és eltűnt a levelek között. Hosszan, mélyen ásított.

A lábaimat itthagyom, tűnődött még, a talaj jó sűrű, tavaszra talán gyökeret tud verni, ha egy kis szerencsém van, szerzek magot ebből a galagonyabokorból, és megpróbálom. Jövőre kinőhetek a földből, és gyümölcsöt teremhetek.

Még egyszer kinyitotta a szemeit, felnézett az égre, és meglátta a csillag hunyorgó tüzét. Mosolygott és bólintott feléje.

Még legfeljebb ötször csinálom, szólt oda neki, számolva magában lélegzetvételét. Sajnálom, elég volt. Elég hosszú ideig hitetted el velem, hogy ezt én akartam és nem te. Elég hosszú ideig, hogy erre nekem volt szükségem és nem neked. Most, hogy neked se kell már, hadd, hogy én is abbahagyjam.

Még kettőt lélegzett, aztán megállította szívét, mint ahogy a vándor megáll, mikor elfáradt. Aztán a csillag hunyorgott csak, és homályos golyók keringtek a messziségben.

 

FEBRUÁR

Egy reggel aztán a lejtő bozótjai, amik leértek egészen a folyópartig, hangosan cuppogni és szörcsögni kezdtek: a vastag hópaplan megrogyott, belapult, likacsossá lett - egy nagy darab hó egyszer csak leszakadt, és sirrenve csúszott le a partra. Hosszú jégtábla terpeszkedett ott, a hógomolyag szétfreccsent. Szőrös, didergő láb kalimpázott a levegőbe - a barna pamacs kinyílt; pislogó szemek néztek körül csodálkozva.

Mikor a tejfényű jégtábla megindult, egy pillanatra ijedten kapaszkodott meg - aztán megrázta magát, felkancsalított az égre. Az is világoskék volt és fanyar, friss szag párolgott belőle. Mintha üveget reszelnének, csilingelt a zajló jég - szünetlen recsegés zengett, percekig olyan hangosan, hogy hosszú és hegyes füléhez kellett kapnia. Most kezdett csak éledni: szája körül ravasz fintorgásba szaladtak a ráncok, nagyot ásított, aztán felkurjantott.

Másfél napig kuporgott a jégen, dideregve és vakaródzva, másfél nap múlva a jégtábla a városba ért, lassúdott, ferdén közeledett a part felé. Eltátott szájjal és rémülten nézett körül ezen az ismeretlen vidéken - emeletes házak sorakoztak a parton, lejjebb óriási, kupolás épület merült ki a ködből. A magas partlépcső alján zsúfolt hajók úsztak, sikított a gőz, emelődaruk lánca nyikorgott.

Most már zölden, élesen sütött a nap. Mikor a jégtábla széle hozzákoccant a lépcsőhöz, lódulva felborult, sikoltott egyet, felugrott és kifutott a kövekre. Ugrálva szaladt fel a lépcsőn, szőrös, sovány lábán megfeszültek az inak. Mikor felért, zavartan és kábultan állt meg. Tarka sokaság nyüzsgött a ragyogó simára csiszolt úton - mindenféle színű holmi, először káprázó szemmel azt hitte, fácánok vagy papagájok: - percek múlva ismerte csak fel, ujjongva, az emberi és asszonyi formákat. Ekkor remegni kezdett, a szíve hangosan dobogott: az ismert, boldog és reszkető rángás borzongott mellében. Másként pedig félelem fogta el.

Két gyerek, amint a lépcsőn felkapaszkodott, látta meg először. Az egyik rámutatott, a másik kitátotta a száját.

- Né - sikított az egyik -, majom!

- Dehogy, te szamár... - mondta a másik - mókus...

De nem fejezte be, hirtelen, mintha elszégyellte volna magát, elfordult. Ő is megriadt erre, bakugrásokban átvetette magát valami cifra vasrácson, egyszerre egy csomó ember közé keveredett, akik visszahökkentek.

- No - mondta valaki.

- Ejnye, de megijedtem - nevetett egy hang.

- Mi az? - fordultak vissza mások.

- Nem tudom... mintha...

Megint megijedt, és - mint ahogy ilyenkor szokta - két kezére ereszkedett, ledugta a fejét. E mozdulatra a körülállók, úgy látszik, megnyugodtak, néhányan tovább sétáltak.

- Valami kóbor kutya - hallotta a feje fölött -, a hajóról ugrott le.

- Barátom, felállt a hátulsó lábára, pont előttem, azt hittem, rám ugrik.

A hangok enyésztek; ijedten, négykézláb futkározott darabig a lábak között, aztán egy mellékutcába csapott. Itt óvatosan, félénken felállt: de mindjárt lebukott megint, két piros, röhögő fiú közeledett. Hallotta, hogy megállnak.

- Né - milyen furcsa kutya...

- Nem is kutya... valami állat...

- Fenét...

Ezek is továbbmentek, az egyik feléje rúgott, erre rávicsorította a fogát. Pihegve, riadtan tátogott, és forgatta a szemeit. Az ismeretlen benyomásoktól valami nagy szomorúság szállta meg. Mit csináljon? Szomjas is volt, de nem mert visszamenni a folyóhoz. Másik utcába futott át, a falak mellett szaglászott. Ekkor megint léptek közeledtek, már le akart bukni, amikor kimondhatatlanul édes, ismeretlen és mégis ismerős, fájdalmas, mámoros illat csapta meg. Felkapta fejét: ketten jöttek feléje... Az ismeretlen leplek és burkok ellenére is rögtön felismerte őket, hogy micsodák... de milyen csodálatosak voltak! Lobogó, zizegő, lágyan fénylő fátylakba és ködökbe voltak burkolózva - csak a karjuk és fejük látszott s a színes leplek alatt az idomok könnyű rajza -, aztán alul a lábak vörösbe burkolva. Ó, és milyen kimondhatatlanul szebbek és borzongatóbbak voltak így... és ez az illat, amitől álomszerű kábulat és félénk düh rázta meg...

Visszahúzódott egész a falig - de mikor elhaladtak a túlsó oldalon, s nem néztek arra, pillanatig se habozott tovább. Felugrott, és utánuk iramodott. Az egyik megfordult, futó pillantást vetett rá - ekkor megállt és remegve, szemében bódult könyörgéssel meredt rá: a szakálla fénylett és lángolt.

- Mi az? - mondta a méltóságos asszony, egészen közönyösen, mikor a szőke nő megállt.

- Nem tudom - hebegett a szőke nő... - semmi.

- De hiszen te rákvörös vagy édesem - mondta a méltóságos asszony gúnyosan -, mi történt?

- Semmi... - dadogott a másik... - de ilyen butaság... fönt felejtettem... vissza kell fordulnom... bocsáss meg, drágám... Majd délután felnézek hozzád...

- Kérlek, kérlek, rendben van... szervusz... azért nem kell annyira megijedned.

- Semmi... ez az ostoba szél... a kalapom... - és a hajához kapott. Aztán megfordult, és csaknem futva indult meg a másik irányban.

Mikor a közelébe ért, nagyon jól látta, hogy ránézett, ilyesmiben nem szokott tévedni. De kicsit megszédült a gyönyörtől, és túl szelesen iramodott neki - a szőke nő megrémült, és fütty! eltűnt egy kapu sötét torkában. Riadtan, pihegve állt meg - ha rekettyebokor vagy odvas fatönk lett volna, pillanatig se habozik - de ez a furcsa, sötét kapu... Tanácstalanul pislogott. És ekkor észrevette, hogy a másik, a vöröshajú, bár nem fordul meg, nyugodtan, egyforma léptekkel távolodik... és mintha lassabban menne...

Három utcán keresztül loholt utána, a vöröshajú egyetlenegyszer se fordult meg. Ha emberek jöttek szembe, kezeire ereszkedett, és úgy futott tovább. Mikor a körútra értek, annyi ember lett egyszerre, jobbra, balra, hogy megijedt, elveszti köztük a selyembe burkolt lábacskákat - aggodalmában vakmerőbb lett, egészen közel férkőzött, és megbódulva ajkával érintette a selymet... A vöröshajú nem nézett le, de gyorsabban kezdett menni. Úgy látszik, most már ez is, az öntudatosabb is zavarba jött. Habozott, sietni kezdett, megállt - körülnézett. Valami nagy sárga állat közeledett, recsegve és zakatolva... éppen előttük állt meg. A vöröshajú hirtelen elhatározta magát, és felugrott valami vaslépcsőre. Ő utána... sárga szobába került... a nagy állat nekiiramodott.

- Hová tetszik? - hallotta a feje fölött.

- Szakaszt kérek - ezt a vöröshajúnak édes, édes hangja mondta.

Lihegve lekuporodott a földre, a pad mellé. Ekkor kezdődött a hecc.

- Mi ez a dög? - kiáltott egy recsegő, komisz hang. Aggódva, sunyin nézett fel a földről. Otromba férfiláb ért az oldalához.

- Kié ez a nagy kutya? - kérdezte a kalauz.

A férfiak, akik odanéztek, rögtön vállat vontak. Tudom is én! - mondta az egyik, a másik unatkozva fordult el. Néhány nő is ült a padokon, ezek egy szót se szóltak. Az egyik idegesen dobolt az ablakon. A másik pillantást vetett a többire: ebben a pillantásban piros zavar és gyávaság villant meg. A harmadik már kinyitotta a száját, de aztán mégse mert szólni? Remegve, sunyin várt - melyik lesz?...

- Kié ez a kutya? - kérdezte hangosabban a kalauz.

És ekkor a vöröshajú, közömbös arccal elnézve a fejek fölött, egészen könnyedén és odavetően azt mondta: az enyém.

Az egyik nő halkan felszisszent, és felugorva, kifelé tartott. A többi sápadtan türtőztette magát.

A nagy sárga csöngetett, megállt. A vöröshajú felugrott, és leszállt. Ő utána. Odalent alkonyodott már - hosszú, békés gesztenyeallé húzódott előttük, egészen üresen. Egyetlen lélek se mutatkozott, ameddig a szem ért. Ujjongva felsikoltott, és három bukfencet vetett.

Néhány lépést sietve tett még a vöröshajú, aztán elcsendesedett. Lopva nézett körül. Aztán halkan bólintott.

Felállt és abbahagyta a bukfenceket, és odalépett melléje. A szemét még nem merte fölemelni. Csak az illatot szívta be tágult orrlikakkal.

Némán mentek darabig. A szíve úgy ugrált, mint a béka.

- Chloe... - mekegett... - Chloe... Ne fuss el... Csak a tenyeredet akarom megcsókolni...

De ni, Chloe nem felel, nem is üt rá az ő kicsi gidaszarvaira, pajkosan, azzal a hamis utálattal, amitől megőrül.

- Így nem lehet... ostoba... - lihegte a vöröshajú. - Menjen be... valahová... borotválkozzon meg... szerencsétlen... vegyen fel ruhát...

Pislogva, értetlenül nézett rá.

- Chloe... nem tudom, mit beszélsz... olyan szép vagy... olyan illatos vagy... csak a csuklódat akarom megcsókolni...

A mellékutcából léptek... A vöröshajú megáll, pipacsvörösen. Sziszegve szól rá.

- Nevezzen méltóságos asszonynak... míg ezek látnak...

Hirtelen előrefut, nem néz vissza. Két férfi jön. Ő lekuporodik a földre. Elmennek. Megint feláll, utánakullog.

- Chloe... ne tégy úgy, mintha nem ismernél... Tudod te jól, ki volt az, aki a vadrózsabokorban lábikrádba harapott... Vigyázz! még megvannak a fogaim...

A fogai megvillannak.

A vöröshajú lihegve beszél valamit.

- Menj be valahová... borotválkozzál meg... várj... majd küldök ruhát... hordárral... akin olyan vörös sapka van... Aztán, ha felöltöztél... feljössz... azt mondod, kezét csókolom... értetted?... Aztán téged úgy hívnak, hogy Vörös Géza... értetted? Vörös Géza festőművész... lánykori ismerős... értetted? A többit majd...

Tátott szájjal néz rá... mi ez? Ingerkedik?

A vöröshajú tovább beszél.

- Aztán senki után nem szabad futni... értetted?... senki után... mert akkor többet nem állok szóba veled... hanem elkergetlek...

Elszontyolodva, lehunyt fejjel néz Chloéra.

- Mi?... Senki után?... Ohó!

Cigánykereket vetett.

A vöröshajú elvörösödik.

- Takarodj! - sziszegi. - Ostoba! Takarodjék!

Előresiet.

- Mi ez? Miféle hóbortos szavak? Eh! Már megint ugratni akarja!

Nagyot sikoltott, őrült bukfenceket vetett. Ohó! Ohó! A levegőben fordult meg. A szíve majd kipattant a vidámságtól.

Megint léptek.

- Méltóságos asszonyom!

- Varga, maga az? Kísérjen hazáig. Olyan ideges vagyok. Egy nagy kutya vagy mi fut utánam.

A negyedik bukfencnél vette észre őket, már akkor jókora távolságban siettek. Ülve maradt a földön, eltátotta a száját.

Aztán halkan, panaszosan vonítani kezd - a hold éppen most jön föl az égre. Könnyei szakállába csurognak, zokogva kuporog darabig, majd nekilódul, és panaszos, keserves vonítással iramodik el. A februári szél zizegve sepri végig az utcát.

 

PÉLDÁZAT A HALÁLRÓL

Ivanovics Iván diplomata volt: hímzett kihajtós kabátban, keresztbevetett lábakkal és lomha tekintettel szeretett üldögélni a zöldposztós asztal mellett, ahol milliók sorsáról tanácskoztak és döntöttek. Később, a háború folyamán, katonai tanácsadója lett Nikolajevics Nikolájnak, és maga is elfogadott egy előkelő katonai rangot. Diplomata simaságát a vezérkarban is megtartotta: társai irigyeltek könnyű és hajlékony modorát, lágy hangját, mely vonzó és borzongató volt, mint a leopárdé, mikor élő húsba harap. Csodálni való volt az a majdnem művészi fölény, amivel a háború anyagáról: élő emberek tömegéről úgy tudott beszélni és határozni, mint az építész a kőről és agyagról, amiből építeni kell, vagy a sakkmatador, midőn összehúzott szemmel és csak az eredményre gondolva, emel le a tábláról egy parasztot.

- Két zászlóaljat kell odadobni - mondta lágyan és halkan. - Három rajvonal, elöl, nem tüzel, nem is kell muníciót osztani, úgyis kevés van. Ezeknek a teste elzárja a szorost, fedezéket ad. A negyedik rajvonal sturmol, mikor ezekkel elkészültek odaát.

- Villamos áram van a drótsövényben - mondta mosolyogva. - De hiszen nagyon egyszerű: pár száz ember megrohanja a sövényt, ezek odatapadnak, az emberi test rossz vezető, ezeken keresztül a többi átmászik.

Különben keveset beszélt és mindig indulat nélkül. Ivanovics Iván alapjában szórakozott volt: egyszer felborult, lovastul, egy holttestbe botolva, amit nem vett észre. A kórházak, sebesültvonatok nem riasztották el, csak untatták; udvariasan, de figyelmetlenül hallgatta az orvosok rémmeséit. Egy időben azt hitték róla, hogy megsiketült - ez a gorlicei áttörés idején volt, mikor az ellenség egy hajnalban, váratlanul fronttámadásba ment: harminckilométeres vonalon, másodpercnyi pontossággal egyidőben megszólaltak az ágyúk. A detonáció oly félelmes volt, hogy sokan sírógörcsöt kaptak és megőrültek; megdagadtak és összesűrűsödtek a hanghullámok, annyira, hogy a tiszta levegő láthatóvá lett, és szederszínű fátyol gomolygott. Nagy kavarodás volt a hadiszálláson; apró, riadt szemekkel futkostak a felzavart tisztek, lélegzet után kapkodva, a hangörvény viharában. Ivanovics Iván elkésve jelent meg a tanácskozáson - csudálkozva nézett körül a sápadt arcok közt, és azzal az unatkozó fölénnyel, amiről nem lehetett föltenni, hogy olcsó tréfát enged meg magának, kijelentette, hogy nem hallott semmit.

Nem hallott semmit, és nem látott semmit Lupkovnál, Lemberg alatt, Kumanovónál - a Dnyeszter hídján álldogált és bólintott, mikor valaki a sodródó hullákra figyelmeztette, a hullámok közt. Radomnál a németek elvágták a vasútvonalat, s Ivanovics Iván jajgató sokasággal találkozott az országúton, melyet a sápadt rémület ökröndözött ki Rigából - mint a leütött dongólégy, élő és nyüzsgő kukacok gombolyagát ürítve ki kínjában. Ivanovics Iván kitért a sokaság elől, és átcsapott egy mellékösvényre.

Aztán jött a nagy összeomlás: a fonalak kiestek Ivanovics Iván kezéből, ez már nem érdekelte, ez a felbomlott, szétesett tömeg, nincs már fogója, amint emelni lehetne, szikkadt por, nem való mintázásra. Varsóban levetette az uniformist, nem kellett már neki, civilt öltött, és az utolsó vonattal elindult Pétervár felé. Az volt a terve, hogy elmegy a külügyminiszterhez, most már talán meg tudja győzni róla, hogy mégis neki volt igaza, úgy kellett volna kezdeni, ahogy ő mondta, a vasútkérdés kikapcsolásával.

Útközben egy, a tárgyalásokra alkalmas érdekes ötlete támadt; persze, mondta magában elégedetten, ez senkinek se jutott eszébe, a régi német-olasz szerződés nyolcadik pontja, a hatodik paragrafus - igen a hatodik paragrafus, mely szerint abban az esetben, ha a kereskedelmi szerződés -, hja, ja, hisz akkor még el lehetne nyújtani, odadobunk még pár százezer embert... de ezt már nem tudta végiggondolni Ivanovics Iván, mert az ablak csörömpölve szakadt a fejére, füst és por robbant szerte és elájult.

Tompa, távoli dübörgésre tért magához, hosszú, hosszú órák múlva. Csodálkozva figyelt fel: igen, ágyúdörgés volt. Mi ez, villant át rajta, hiszen errefelé már nem lehet... de a dörgés egyre közelebb jött, most mintha ezer ágyú dörgött volna, gránátok sziszegtek, srapnel pukkant a feje fölött, hogy majd agyát loccsantotta szét, úgy tetszett - és csodálatosképpen azért tisztán és világosan kivehette az egyes puskák kattogó zaját is, a pokoli dübörgésen át.

Kinyitotta szemét, és körülnézett: négy fehér fal meredt rá, az ablakon esti fény ömlött békésen. Ő maga kórházi ágyon feküdt, előtte két komoly, pápaszemes úr: nyilván orvosok.

- Mi az... - mondta Ivanovics Iván az orvosoknak, és nem csodálkozott, hogy nem hallja a saját szavát - mi ez a rettenetes ütközet?... itt az ablak alatt... hisz ebbe bele lehet őrülni...

Az egyik orvos megütközve nézett rá, fejét rázta, aztán felelt valamit, de Ivanovics Iván csak a szája mozgását látta. Fülére mutatott, előrehajolt, jelezve, hogy a rettenetes csatazajtól nem hallja az orvost. Az orvos ekkor kis papírszeletkére írt valamit, átnyújtotta neki, ez állott rajta: "Önt vasúti szerencsétlenség érte, a nyakcsigolyája megsérült egy helyen, úgy látszik, a nyúltagy is. Egyelőre megbénultak a hallóidegei - reméljük, a bénulás nem fog átterjedni a többi érzékszervre."

- Ostobaság - gondolta Ivanovics Iván -, hogy én megsiketültem? - Hiszen éppen ellenkezően: soha nem hallottam még ilyen borzalmas hangokat...

Borzalmas hangok voltak: figyelni kezdett, s ekkor az ágyúk és puskák zenebonáján túl más, elszigetelt zajok tolakodtak agyába. Az egyik nehéz, hörgő lihegés volt: a rohamra futó katona ájult lihegése, amint előredöf... Hallotta a mellcsont halk recsegését a szurony hegye alatt... hallotta azt a halk, szivárgó sziszegést, amint a szétvált tüdőből kifreccsent a vér. Aztán szívdobogást hallott, tisztán kivette a szívbillentyűk ziháló erőlködését, hogy visszatartsák a vért az átlőtt szívburokban... hiába, a billentyűk elálltak, lassan, gyötrődve ritkult, halkult a dobogás... Aztán más hangok... "Jaj, jaj..." - vacogta egy-egy görcsbe szorult torok... "jaj, jaj" és "anyám!..." és "jaj, nem akarok!..." "jaj, végem, nem akarom...", "ja... a... aj!... megöltek... megölte... e... ek... ja...aj!... ja...aj..." ...egyre erősebben, félelmesebben, ezer meg ezer torokból, fuldokolva, sikítva, öklendezve - az egyik abbahagyta, egy elnyújtott vonítással, kezdte a másik: - és mind az ezret, külön-külön, hallotta megindulni, jajongni s elfulladni újra. Aztán távoli kürtöket hallott, aztán mintha kintorna rikácsolt volna, kietlen messzeségből. Aztán károgást hallott: fekete, piszkos csőrök kopácsolását kuszált hajcsomók közt. A rettenetes ágyúdörgésen keresztül tisztán kivette egy szemgolyó pattanó szétloccsanását, amint a fekete csőr belevágott. Aztán asszonyi sikolyt hallott és utána vad zokogást, messziről... fekete szegélyes levélpapír halk zizegését!... De ezt már nem bírta tovább.

Úgy tetszett, napok múlva ébredt csak újra... megint ezek a hangok ébresztették fel. De most már nemcsak hangok voltak - alkonyi táj derengett előtte, csodálkozva nézett körül, hogy hol fekszik, de közvetlenül körülötte sötétség volt. Tapogatózott, és a kórházi ágy szövetét érezte ujja alatt, a fejét meg mintha fogta volna valaki, de nem látott senkit maga mellett, és nem látta a szobát se. Ám a táj ott feküdt előtte anélkül, hogy szemét kinyitotta volna... próbálta kinyitni, nem tudta. Átvillant rajta egy pillanatra, amit az orvos mondott a többi érzékszervről... De nem, hiszen itt volt az alkonyi táj, éles körvonalakban látta a hegyeket. Nem messze tőle haldokló katona feküdt, zöld tányérsapkája mellette a földön. Mellét széttépte a gránát, pirosan buggyant ki a laza tüdő... a katona hörgött és jajgatott, szeme kifordult... Aztán száz meg száz más katonát látott... hullákat és haldoklókat, egymás hegyén-hátán... kanyargó vércsíkokat látott és kifreccsent agyvelőt. Szétroncsolt szíveket látott a zárt mellek mögött, mintha átlátszó lenne minden... és látta a megbomlott hajszálidegek rángatózását... szájszélek és fülek és homlokok rángatóztak ütemes időközökben, mint a kaszáspók kitépett lábai a papiroson.

Számlálta az egyenletes rángatózásokat... egy, kettő, három... aztán úgy érezte, nem bírja tovább. Zokogni kezdett, érezte, a meleg víz hogy csurog megdermedt pillái alól. Ekkor mindent megértett, és végtelen, ismeretlen öröm fogta el. A zavaros, félelmes hangok összefolytak, és dagadva és egyre diadalmasabban harsogó zenévé egyesültek... és összefolytak a képek valami szelíd, messze fényesség hátterébe, mint mikor a felkelő nap aranytavában elolvad a hegyek kemény gerince. Nagy fényesség volt ez, harsogó, felséges zene - érezte, hogy hangosan fel kell kiáltania, mint az újszülött gyermeknek, mikor először pillantja meg a napot... s először hallja a földi zajt, az anya gügyögő szavát. Erre gondolt, s még folytatta magában a gondolatot, örvendezőn és felszabadulva: ez az élet, ugye, ujjongott, amire úgy vártam, újszülött gyermek én, odaát, a hosszú sötétségben. Ez az élet... a hang és a fény, ugye... látok és hallok immár - ó, be jó megszületni az édes, ragyogó világra!

Kinyitotta a száját, és tüdejét teleszívta levegővel. Az orvos fölébe hajolt, és intett az apácának - vége van. A bénulás átterjedt az agyra.

 

A MÁSIK

Tízéves lehetett akkor, mikor először érezte. Pajtásaival játszott a tornácon, míg apja odakint, a ház előtt, valami római katonával beszélt, aki hordágyat vagy ilyesmit rendelt az asztalosnál. Két pajtása, Jáfet és Káin összevesztek valamin, hempergőztek a földön, és Káin, aki fölülkerült, beleharapott Jáfet nyakába. Jáfet hangosan feljajdult - ő pedig rémülten és tátott szájjal meredt rájuk, és ekkor a nyakán, körülbelül ugyanazon a helyen, ahol Jáfetet megharapták, éles és heves nyilallás villant meg.

Eleinte nem tudta, mi ez, azt hitte, mindenki tud erről. De hamar észre kellett vennie, hogy neki valami különös betegsége van, amit meg se magyarázhat, mert nem hiszik el, kinevetik érte. Néhány nap múlva kivégzés volt éppen, a rendes helyen, közel hozzájuk, azon a dombon, amit a rómaiak valami latin névvel jelöltek, közönségesen csak koponya-domb volt a neve. Valami Natániel nevű zsidót ítéltek el, és a fiúk már reggel hívták, jöjjön el ő is. Hallgatott és velük ment, mert restellt beszélni arról a furcsa szorongásról, ami elfogta.

Odakint aztán meglett a baj. Mikor a földre fektetett keresztre ráhúzták a sovány, hosszú zsidót, és két katona, a kötelekkel, kezdte kicsavarni a kezét, hogy a rúd végére feszüljön - akkor világosan érezte, hogy a karjai feszülni kezdenek, a szívverése megáll, és a torka kiszárad. Artikulátlan hangok törtek elő szájából, hadonászni kezdett, aztán arccal előrebukott. Anyjáért futottak, aki szaladva jött érte, és sírva kapta fel a földről. Még otthon a lócán is vonaglott és rángatózott önkívületben. A rabbi csak az ajtóból nézte meg, és kijelentette róla, hogy nyavalyatörés.

Ebbe hát beletörődtek, és beletörődött ő maga is. Vásott gyerekek néha ingerkedtek vele, macskát vagy gödölyét kínoztak előtte, és sivalkodva mulattak rajta, hogy sápad el és kezd rángatózni: nagy fekete szemei rémülten lobogtak. Anyjának, akitől nem félt, bevallotta, hogy ilyenkor rettenetes testi fájdalmakat érez. Ha valakit megszúrnak, akkor ő testének ugyanazon a helyén szúrást érez. Ha szomjas embert lát, megszomjazik, ha fáradtat és törődöttet, ólmos fáradtság fogja el: - akkor múlik el csak, ha a szomjazó iszik, a fáradó megpihen.

Betegsége csendes, otthonülő gyerekké tette. Megtanult írni és olvasni, és emlékezőtehetsége bámulatba ejtette a hozzáértőket. Tizenkét éves korában, egy délután tudós farizeus hozta haza a templomból, és szüleinek szörnyűködve mesélte, hogy az istentiszteleten megszégyenítette a főpapot - több helyen kijavította a régi szöveget, amit karban énekeltek. Ezt az esetet anyja többször emlegette később is ismerősöknek, akik kérdezősködtek nála.

De állapota nem javult. Ha panaszkodott, azt mondták neki, képzelődik. Egyszer aztán - tizenhárom éves volt már - nyilvánvalóvá lett, hogy amit erről beszélt, nem csak téboly volt és agyrém. Bent, a szobában történt - az asztalos cédrusfát fűrészelt, elcsúszott a szerszám, és ujjába szaladt. Az asztalos összeharapta száját, hogy ne sziszegjen - ugyanabban a pillanatban hangosan felsikoltott a fiú, ki eddig a sarokban kuporgott. Apja, feledve fájdalmát, hozzáfut: a gyermek könnyes szemekkel emeli fel kezét, s íme, mutatóujján, azon a helyen, hol apja megsebesült, vér szivárog elő a bőr alól anélkül, hogy nyomát lehetne látni karcolásnak.

Most hát bársonykaftánba öltöztették, apja megáldotta őt, s elküldte házától. Híre járt, hogy a tengeren s a kékfolyón túl, távol keleten Sét nevű csodarabbi él, aki szemmel és nyállal gyógyít s minden titkoknak ismerője.

Sok hosszú napon át vándorolt az ifjú, barna homokpusztákon át, hol a karavánok nyomát szétszórt tevecsontok szegik. Éjnek évadján odúkban és gödrökben pihent, sakálok ugatása verte fel álmából. Ilyenkor dobogó szívvel, lüktető halántékkal futott tovább - tudta, mit jelent az éhes állat üvöltése, és hogy most valahol gyilkolnak, vagy gyilkolni készülnek. S ő éppen ez elől menekült, s keresett orvosságot, mert a repedő csontok az ő csontjait ropogtatták. A kifolyó vér az ő vére volt, és ezt senki más nem tudta, csak ő.

Mire az esős évszak beköszöntött, az ifjú eljutott ama földre, ahol a dravidák élnek, sziklaodúkban, odvas fák törzsökében, utak szélein. Elmaradoztak a tanyák és karámok, meztelen férfiak futottak néha le a sziklák közül, és öklükkel fenyegették. Ő ilyenkor lesütötte szemét, mert nem félt az ütéstől, csak ha mást fenyegettek. Néha megállt előttük, s szelíden kérdezte meg, nem tudják-e ama Sét prófétát, akit keres. De csak tátogtak rá, és fejüket rázták, aztán vadul felnevettek.

Egy napon, alkonyat felé, rongyokba burkolt ősz ember jött vele szemben az úton. Köszöntötte őt, az is megállt, szólt is, de szavát nem értette. Ám az öreg nem ment tovább, megfogta kezét, és vezetni kezdte. Két összefutó sziklafal közt keskeny folyó kanyargott, aztán ébenfaliget következett. Egy tisztás szélén megállapodtak. Ekkor már a hold világított, s annak fényénél guggoló alakot pillantott meg az ifjú.

Összeaszott aggastyán volt, első percben azt hitte, halott, mert oly mozdulatlanul guggolt a fa tövében, mint a fából faragott bálvány. Közel ment hozzá, s ekkor látta, hogy az aggastyán egyik karját, kinyújtott mutatóujjával mereven és egyenesen fölfelé tartja, míg a másik keresztbe kulcsolt lábszáráról lóg alá. Ez a kinyújtott kar olyan sovány és száraz volt, mint egy karó.

Az ifjú percekig nézte őt, aztán tenyerét homlokához emelte.

- Te vagy ama Sét? - kérdezte tőle.

Az pedig sokáig hallgatott.

- Egy vagyok a fakírok közül - mondotta végre anélkül, hogy megmozdult volna.

- És hová mutatsz, fakír?

- Oda, ahol nincsen szenvedés.

- És mióta mutatsz oda?

- Tizenhét éve, vándor.

És ekkor az ifjú karjában rettenetes fájdalom harsogott fel: megértette, miért zsugorodott össze a fakír karja, s mint aszott össze egyetlen, görcsös csontdarabbá. Hangosan feljajdult a fájdalomtól.

- Ó fakír - kiáltott -, én gyógyulást keresek, mert iszonyú betegséggel vert meg a természet - minden fájdalmat érzek, amit más ember érez. Eljöttem hazám földjéről, hogy prófétát keressek, aki szóval megérteti vélem e csodát - de íme, te nem szólsz, csak az én szenvedésem tetézed!

Az pedig mosolygott.

- Ülj le ide mellém - mondotta -, és emeld fel karod az ég felé úgy, ahogy én.

Ekkor az ifjú leült a fakír mellé, és egyik karját az ég felé emelte. Csekély idő múlva eszméletlen fájdalmat érzett izmaiban, a keze égett, és csontjai mintha szertemállottak volna. Már-már leengedte volna ölébe, de a fakírra nézett, aki szótlanul és dermedten ült mellette, s megértette, hogy amíg az szenved, ő úgyse tudna nyugodni. Nehéz veríték csurgott homlokáról, ájulásszerű álom ólma nehezedett szemére.

Másnap reggel, mikor felébredt, már nem fájt a karja. Egyenesen dermedt az ég felé, és ő nem is érezte többé, mintha egy idegen test nyúlna ki vállából.

Hat hónapig ültek így egymás mellett, szótlanul, a fakír és az ifjú. Ájtatos hívők hoztak eledelt néha, és abból táplálkoztak. Hat hónap múlva megszólalt az ifjú:

- Te Sét próféta vagy - mondotta.

Az pedig ennyit felelt neki:

- Fakír vagyok, mint te.

Az ifjú bölcs így szólt:

- Tudom. Én és te egyek vagyunk, mint ahogy egy az én szájam az én nyelvemmel, mint ahogy egy az én fejem és az én törzsem. Amikor ember szenvedett, szenvedtem én is, s nem értettem, hogy lehet ez - és amikor az én atyám megsebesíté az ő kezét, az én kezem is vérzett. Ezen ma már nem csodálkozom, mert íme, megértettem az én elmémben, hogy ő és én egyek vagyunk, mint ahogy egy a fának levele az ő ágával. Most már mindenre jól emlékszem.

A másik fakír nem szólt.

- Emlékszem az én ősömre és minden ivadékára, mintha a magam gyermekkorára emlékeznék. Emlékszem arra az időre, mikor anyám az ő méhében hordott, s emlékszem rá, amit nagyapám gondolt, amikor még gyermek volt. És emlékszem rá, mit érzett Natániel, mikor keresztre feszítették - és most már értem, miért vesztettem el akkor eszméletemet a fájdalomtól. És emlékszem mindenre, amit ember valaha érzett és szenvedett és gondolt és cselekedett. Emlékszem rá, mert mindazt én éreztem, én szenvedtem és gondoltam és cselekedtem. Rendjén van tehát, hogy nekem fájt minden, ami fájdalmat egymásnak okoztak - mert önmagát üti meg, aki mást megüt, oktalan csecsemő módjára, mely önnön kezébe harap.

- És most mit fogsz tenni? - kérdezte a fakír.

Az ifjú így szólt:

- Sok száz évvel ezelőtt, mikor még Dávidnak hívtak engem, az eljövendőt vártuk, aki csodát mivel majd, megmozdítja a hegyet, és a tenger színén jár száraz lábbal. Önmagunkat vártuk és akartuk, s mert a csoda bennünk lakik - valamint bennünk lakik a hegy is és a tenger színe is, amit látunk a mi szemünkkel. S ha én hiszem, hogy megmozdul a hegy, hinni fogod te is, és hinni fogja mindenki, akinek teste van, mint nekem. Mert ha énnekem fáj az, amit ők szenvednek - őnekik meg azt kell akarni, amit én akarok - mint ahogy megmozdul a láb és a kéz, mikor a fej megmozdul.

- Te vagy hát az a Másik? - kérdezte a fakír.

- Én vagyok a szem és én vagyok a fül és vagyok a fej, amelybe minden fájdalom összefut a testből. Én fogok hát látni és hallani helyettük - és én fogok meghalni helyettük, hogy tovább élhessen a kéz és a láb. Egyetlenegyszer voltam a Földön, és nem leszek többé soha - mert én vagyok a Szenvedés a Földön, aki megjelentem, hogy kiáltva tudassam egyszer: nem kellek ide! és bebizonyítsam: nincsen szükség reám. Mert íme: a lélek szenved csak és nem a test - a léleknek kell hát pusztulnia. A lélek, ó fakír, halandó - a test pedig halhatatlan.

És felkelvén, otthagyta a fakírt. Tizennyolc évig bolyongott még ezután a dravidák földjén, és megtanulta minden szenvedését a fakíroknak, amivel igába törik a testet, a szemmel és füllel pedig akaratuk szerint cselekszenek. Megtanult mozdulatlanul állni egy helyben évekig, kifordított tagokkal járni, órákig nem venni lélegzetet, aludni hónapokon át, szívverés nélkül. Így történt, hogy mikor sok évvel azután egyszer eltemették, néhány nap múlva kikelt a földből, megjelent barátai között, azután eltűnt megint, és többé nem láttatott: - néhányan állítják csak, hogy hallották még egyszer a hangját, hónapokkal eltűnése után, egy ragyogó tavaszi napon.

 

AZ ELLENSÉG

- Meg vagyok értve? - mondta a zászlós kurtán és gúnyosan, úgy, ahogy az őrnagytól tanulta, egy pillanatig még nézett rá, hogy mer-e válaszolni, aztán megfordult.

Persze hogy meg volt értve. A két napi szabadságnak ezúttal befütyültek, igaz, hogy azzal az ígérettel, hogy a jövő héten beterjesztik Fedort három hétre. Hogy neki erre a két napra most nagyobb szüksége volt, mint jövő héten három hétre vagy nyolc hónapra, avagy örök időre, azt elmondani vagy célozni rá, jól tudta, éppen olyan nevetséges és hihetetlen és értelmetlen dolog lett volna, mint arra hivatkozni például, hogy ő szeretne élni, hogy neki tetszik a kék égbolt és a rejtelmes éjszaka; arról hogy a szíve fáj, még lehetett volna beszélni, persze nem átvitt értelemben, nem úgy, ahogy a költők mondják, hanem úgy, hogy jelentem alássan, szívgörcsöm volt reggel. Akkor esetleg átküldik a szanitécekhez a hátsó árkokba, ott jelentkezik maródira, délután leküldik, éjszaka ott marad, reggel jelentkezik, délben vizit, délután ott marad, holnapután írást kap, esetleg azt, hogy semmi baj... ez megint két napot venne igénybe, és neki most azonnal, ma délután kellene a szabadság. A nő ma még bizonyosan odalent van, az elfoglalt faluban, de holnap ott már rendes őrség lesz, a telefonhuzalokat átvezetik, mindenkit elküldenek, vagy nem küldenek el, de... nem, erre nem is szabad gondolni, erre az utóbbira, erre a gondolatra, úgy érezte, az ájulás környékezi. Most, most azonnal indulnia kell, hörögte magában, remegő szájjal, és mikor abban a pillanatban durva, kíméletlen pukkanással csapott le valahol egy gránát, az olyan volt, mintha valaki ököllel ütött volna a földre, türelmetlenül és parancsolóan: indulj azonnal, mert különben agyonváglak. Elég soká vártam, három évig tűrtem, hogy élj, a piszkos és ostoba hullák közt, de most már nem várok két perccel se tovább, ha azonnal nem mégy a fenébe, agyonváglak.

- Még agyonvághatják az embert... - mondta határozatlanul, és mikor Pohr, aki két lépésnyire tőle feküdt a hasán, erre a meglepő kijelentésre nem válaszolt, magyarázóan tette hozzá - mielőtt azt a három hetet megkapom.

Ekkor oly keserű erővel facsarta össze torkát a fájdalom és gyöngédség, hogy úgy érezte, minden felelősség alól feloldja ez a fájdalom. Óvatosan felemelkedett és körülnézett. Az árok túlsó falán éppen kíváncsian és ijedten futottak a rések mellé, heves, sűrű, makacs ágyúzás tört ki egészen közelről.

- Mi az isten - dadogta elhűlve. - Csak nem támadunk?

Átvillant rajta a jól ismert érzés: most vagy egy óra múlva, kiugrálni, lelapulni, aztán előre...

Ekkor elszánta magát. Elég homályos volt már, és tudta, hogy minden simán fog menni.

- Lemegyek a latrinához - mondta közönyösen és odavetően, mintegy magának, de úgy, hogy a társa is hallja.

A kurta összekötő árkon nehéz léptekkel, szürkén vonult keresztül. Mikor a latrinához ért, egy pillanatra meghökkent. Aztán befogta az arcát, és két ugrással átvetette magát. Érezte, hogy valami sűrű és ájulatosan undorító piszok freccsen fel a köpenyére, de nem fordult meg, észrevette, hogy véletlenül senki sincs a közelben, most lehet... Felkapaszkodott a csaknem meredek vájaton, egyszer visszacsúszott, a fogát csikorgatta. Most sikerül... odakint volt a mezőn.

Valóban sötét volt már. Pár lépésnyire a kiserdő, ahol keresztüljöttek, balról halványan pislákolt valami fény... A falu. Az egész mező, ezt még a sötétben is láthatta, fel volt túrva, át volt lyuggatva. Az erdő fái recsegtek. Félrehúzta a száját, megvetően legyintett, és lelapulva futott, amikor a fák közé ért, lihegve állt meg.

Ebben a pillanatban hangos, lármás, tolakodó kereplés harsant fel a töltés felől, amit tegnap este megszálltak. Röhögni tudott volna, olyan ficánkoló és ideges diadalérzés fogta el, hogy éppen jókor, éppen az utolsó percben szánta el magát...

- Gépfegyver - morogta, kurtán bólintva, okosan. - Hát mégis... már meg is kezdtük a támadást, egy óra múlva azok mind künt lesznek az árokból és görcsös, hideg, kegyetlen fegyelemben, mint egy összekapaszkodott lánc, valami különös és agyafúrt gépezet, egyszerre forogni és dübörögni és zakatolni kezdenek... az ijedt és tudatlan kis csavarok és szíjak és kerekek, amik még sohase látták a Nagy Tengelyt, csak azt tudják, hogy néha megindul valahol, messze, a gép közepén, és akkor ők is megindulnak... egy és ugyanabban a pillanatban.

Ó, milyen ismerős volt mindez, mint a hideg reggeli ébredések, mint a kemény és rágós húskonzerv, sarzsik paszomántja a durva parolin, hosszú telefonpóznák, avas olaj a fegyver závárzatán, valóság! És most megint egyszer eszébe jutott az a fájdalmas csodálkozás, mikor három év előtt először hallotta meg a gépfegyver kereplését... A háború, ütközetek, halálhörgés, dobogás, valami zavaros és romantikus álom képében élt benne mindig, cikázó villámok, éjfél, lovak nyerítése... tikkadt és részeg félelem és lelkesedés, dobogó szív, mámor... De minderről szó se volt akkor reggel s azóta... mert reggel volt, hűvös, rossz szagú reggel, bambán és fáradtan és gondolat nélkül marsolt... és akkor egyszerre valami kiállhatatlan, egyhangú karattyolás zendült fel, és valaki azt mondta; gépfegyver. Csak nehezen tudta elhinni és megérteni, hogy ez az, amiről szó volt: hogy most valahol embereket ölnek, talán őket is mindjárt... a kereplés erősödött. Hisz ebben a hangban nem volt semmi félelmes vagy földöntúli: józan, bosszantó és sértő és süket lárma volt, mint mikor reggel megindul az üzem valami szürke és rideg gyárban, kat, kat, kat, ahol talán szalámit aprítanak vagy bádoglemezeket, vagy bőrt vagdalnak és varrnak össze, hajszálig egyforma darabkákban, szinte unatkozva és bosszankodva, a gépek... És akkor megértette, hogy így is van, és hogy mindegy az, hogy szalámit vagy bádogot vagy bőrt, vagy embert... csak ő hitte addig, hogy van különbség; odahaza, a házak és az utcák között hitte ezt, ahol mindenki másképp öltözködött, úgy, ahogy jónak látta, ahol nők mosolyogtak, és az emberek magukról beszéltek, mintha mindegyik valami külön dolog volna, egyértékű a többivel, együttvéve... ahol kirakatok voltak és a kirakatokban könyvek, és a könyvekben emberekről volt szó és fájdalmakról és örömökről és szenvedésekről... egyes, külön-külön élő emberek örömeiről és fájdalmairól és szerelmeiről...

Ó, a könyvek! Hosszú veszteglések idején, szitáló felhők alatt, hideg fedezékek padlóján hasalva, milyen kábult és sajgó álomban nyelte Fedor azt a betűsorokba zárt csodavilágot, ami odaát, messze, messze, pompázik és csillog, hunyorogva, valami megfoghatatlan langyos és rózsaszínű és lágy levegőben... Regények és novellák és színdarabok, egyetlen óriási útleírás bibliájává folyt össze, ezeregyéjszaka, Kalevala, ami az álmok földjéről beszél... nem erről itt, a valóságról, a nagy emberaprító gyár valóságáról, amire most három éve ébredt fel, született meg, abból a lázas álomból, amiről azt hitte, hogy valóság, és amiről a könyvek beszéltek. Emberek, nők, szerelmek, színház... bánatos és vidám idillek és megrázó tragédiák. Különösen a féltékenységi és szerelmi drámák izgatták: meredt szemekkel és égnek álló hajjal leste, a megbántott szerelmes hogy fetreng kínjában, hány szóval és hasonlattal festi és dédelgeti gyötrelmét, hogy fojtja meg meg aztán a hűtlen, de végtelenül édes, édes nőt... vagy a tolvaj csábítót, megöli, mert kettejük közül csak egyik élhet, megöli, mert érinteni merte azt, aki neki az életnél és halálnál többet jelent!... Egyszer kegyetlen ágyútűzben olvasott ilyesfélét Fedor, egy életről és egy halálról volt szó a könyvben, de olyan ember életéről és haláláról, kit a könyvben megismert, jobban, mint bárkit valóságos ismerősei közül - egy emberről volt, őróla. És mikor a hős utolsót hörgött a könyvben, Fedor vacogva és kábultan ejtette le a könyvet, és mint az alvajáró meredt rá kipirult bajtársára, aki már néhány perc óta magyarázott neki valamit, hogy kétszázan estek el közülök, de most már biztosítva van az állás, megérkeztek a hetvenkilencesek.

És most, íme, amaz álomország felé közeledett Fedor, az ígéret földje felé, mely ott csillogott, néhány kilométernyire. Közeledett hozzá, egyedül az erdőben, kiválasztottan, egymagában, mint a sarkutazó, akinek volt bátorsága hozzá, hogy kitépje magát gyáva és nyomorult társai közül, és meginduljon távoli tartomány felé, amiről régi csodálatos legendák beszélnek... A szerelem várta Fedort a faluban, ama csodálatos hatalom és felsőbbség, mely nem dolgozik hadtestekkel és osztagokkal és zászlóaljakkal, és nem ismer terepalakulatokat és szakaszokat és rajvonalakat, hanem egyetlenegy embert ismer a milliók közül... egyetlen embert, aki több és fontosabb, mint a többi együttvéve. És ha van bátorságod hozzá, te lehetsz az az ember. Egy órát volt együtt, tegnap este Annával, és Anna azt mondta, kézzel és szemmel, hogy ő az. Hogy került oda Anna, a felhőből pottyant le, vagy a földből virult, ezt megtudni nem volt ideje. Annyira emlékezett, mintha olyasmit mondott volna, hogy átutazóban volt, férjét vagy fivérét kereste a fronton, és ott rekedt, a rejtett házban, remegve és bénán, mikor a mieink tűz alá vették a falut.

Rohanni...

A sötétben torzalakok bukkantak fel, egy domb, egy kerítés... kísértetes csend mindenütt. Ez az országút... ezek már házak. Fekete, odvas ablakok tátják rá ijedt szájukat. Ez itt... ebben az irányban... Ó, igen, ez az... Fény, fény... ó, isteni szépség, álom és csoda... fény az ablaktábla mögött...

Egy ugrással vetette át magát a kerítésen. Lebukott, felállt. Oly hangosan lélegzett, szíve úgy kalimpált, hogy félt megzörgetni az ablakot, talán elijesztené... Nekifeszítette vállát az ajtónak és kinyitotta.

Az első szobában senki se volt, de a másik szoba ajtaján keskeny fénysáv húzódott, tetőtől padlóig. Tapogatózva közeledett az ajtóhoz, elejtett egy széket. Ekkor halk sikítást hallott, az ajtó kinyílt, és gyertyával kezében megjelent a nő. Maga elé tartotta a gyertyát, gyorsan becsapta maga mögött az ajtót, és térdre ereszkedett előtte.

- Anna... ne félj... én vagyok... - suttogta rekedten, és közeledett, hogy megfogja a kezét. De mikor odaért és a nő arcába nézett, riadtan, nyitott szájjal hőkölt meg attól, amit látott.

- Mi az... mi történt... - dadogta, és még nem akarta hinni.

Aztán mintha szíve felszabadult volna a fejébe. Csodálatosan nagyszerű, hatalmas érzés volt ez a düh és fájdalom, olyan, amilyenről annyit álmodott borzongva és vágyva, könyvei közt...

- Van bent valaki? - ordította idegen, ismeretlen hangon, amitől felujjongott benne a vad és dühös élet. Később, néhány nap múlva csodálkozva tűnődött rajta, miért hitte ő ebben a pillanatban teljes bizonyossággal, hogy a zászlós van bent, hiszen egészen valószínűtlen volt, hogy otthagyva az ütközetet, leszokott ide, ehhez a nőhöz... De bizonyos, hogy ebben a pillanatban azt tudta és hitte, hogy a zászlós van bent, és amit elhatározott, a zászlósra vonatkozott. A zászlósra, aki nem engedte őt el, és aki idejött, hogy elrabolja tőle az egyetlent és mindenek fölött valót, aminek reménye tartotta benne az életet, három év örökkévalósága óta.

Kitépte övéből a bajonettet, és élvezve az eszeveszett düh mámorát, lökte félre a nőt. Ebben a pillanatban megértette, ujjongva és boldogan, miért kellett megtanulnia ölni.

A férfi az ágyon ült, és mikor ő berontott, nehézkesen fölállt. Már a levegőben villogott a bajonett, mikor a véres párán át, ami szeme előtt kavargott, meglátta az egyenruhát. Nehéz koppanással esett ki kezéből a fegyver.

Egy ellenséges katona volt.

Akkor még nem tudta, miért nem bántotta. Tíz perc múlva, az árkok felé futva, jutott csak eszébe, elképedve, hogy ezt nyugodtan leszúrhatta volna, még meg is dicsérik, igazolhatja magát, hogy emiatt jött vissza a faluba, tudott róla, megleste, hogy egy ellenséges katona, talán kém, elbújt a faluba...

De most, az alatt a két perc alatt, míg megfordult, szótlanul kiment, átment a másik szobán, kilépett az utcára, és betette maga mögött az ajtót, az kóválygott csak határozatlan, fáradt és nyomorult bánattal szívében, hogy ezzel most semmi dolga, ezzel a fáradt és szürke katonával, ezt nem öli meg, mert hiszen ezt úgyis meg kell ölnie, holnap vagy holnapután, mikor majd együtt forognak a nagy szürke gépben - s a maga ellenségét kereste odabent, a szobában, aki őt bántotta meg, és akit nem talált sehol.

 

VASZILIJ

I

- Most már mindegy - mondta az ezredorvos türelmetlenül -, nem lehet visszafordítani az összes aktákat. Berukkoláskor ő maga vagy valamelyik családtagja jelentsen beteget, és küldjék helyőrségi kórházba - az ilyesmit úgyis csak kórházban lehet konstatálni.

A nagybácsi vállat vont. Szerette volna még megjegyezni, hogy Vaszilijnak Kazánba kell berukkolni, oda ő nem utazhatik utána - de az ezredorvos kinyitotta az ajtót és bement. Tűnődve nézegette az iratokat, zsebre tette, és tétován megindult, lefele a lépcsőn.

És így esett, hogy Vaszilijt, aki féléve került csak ki a gyengeelméjűek intézetéből, egy öreg szolga kíséretében el kellett küldeni Kazánba. A hatalmas, szőke fiú aggódva nézegetett ki a vonat ablakán: ha szóltak hozzá, ugyanazzal a zavart mosollyal hallgatott, és nyomkodta a homlokát, amit otthon már megszoktak: ebben a mosolyban valami szelíd és szégyenkező bocsánatkérés volt, hogy nem érti a kérdést, nem tud rá felelni. Ahogy a süket vagy a vak figyelmezteti szerényen a felületes ismeretlent nyomorúságára: úgy mutatott Vaszilij tétova mozdulattal szegény nyomorék agyveleje felé, mely nem tudott összekötni egymással két képzetet: melyben a fogalmak "étel", "víz", "álom", "ember" külön-külön éltek dermedten és vakon, és nem volt köztük összefüggés. Még ez a két fogalom: "én" és "Vaszilij" se tudott összeállni, egybeforrni e híg, béna kocsonyában. Vaszilij, ha néha hebegve megszólalt, magáról mindig harmadik személyben beszélt.

A kaszárnyában sorba állították őket - az öreg, ügyetlen szolga eltévedt az irodákban, nem tudta, hová kell menni, kinek kell elmondani a dolgot. Lerázták és megnyugtatták őt: csak menjen, hagyja itt a fiút, ha valóban tökéletlen elméjű, fedezettel küldik majd utána.

Azonban menetalakulatok zavarában Vaszilij azok közé került, akiket egyenesen a frontra küldtek, hogy majd ott a lövészárkok között képezzék ki két-három hét alatt. Az altisztek észrevették útközben, hogy a szegény fiú hülye, de vállat vontak: ha a doktor uraknak jó volt, ők minek okoskodjanak? Hagyták hát, nem ismételték a kérdést, legyintettek és odébb álltak. A bajtársak etették Vaszilijt, aki szelíden mosolyogva tűrte, hogy tréfáljanak vele és rajta. A kiképzésnél kiderült, hogy Vaszilij elég jó arra, amire kell: mint a jó medve, eltanulta és megcsinálta a fegyverfogásokat - eleinte eldobta puskáját, mikor elsült a kezében, de aztán ehhez is hozzászokott. Hatalmas válla meg se érezte a batyut - nem ellenkezett, mikor felrakták rá. Az első felváltásnál leküldték ötvenedmagával az árkokba.

 

II

Mikor a gránát lecsapott, Vaszilij éppen a futóárok torkolatában igyekezett előre. Pár lépésnyire volt egy tiszti fedezék: ennek a betonfalával együtt ő is a levegőbe repült, aztán a hasára esett, mint a béka. Három óra múlva, mikor magához tért, több katona közt hevert félrefektetve az útból: néhány szanitéc éppen a hadnagyot cipelte kifelé: a hadnagy viaskodott velük, a nyelve lógott ki és hebegve, hülyén, folyton nevetett. Vaszilij felült, és mintha villámcsapás érte volna, úgy cikázott át rajta ez az ismerős, hehebegő nevetés. Mintha saját magát látta volna, életében először: saját magát, élő és valóságos dolog között. Hadonászni és hangosan kiáltozni, aztán, életében először, fuldokolva zokogni kezdett. Végre megint elájult.

 

III

Hogy történt, senki se tudta, az orvos, talán helyesen, a légnyomásnak tulajdonította a csodálatos gyógyulást. A bajtársak nevetve veregették Vaszilij vállát, öreg kujonnak nevezték, és arra céloztak, hogy el akart lógni, hülyének tette magát, aztán meggondolta a dolgot. Vaszilij nem bánta: mohón és izgalmas ámulattal fedezte fel az életet, melyre érett, tizennyolc éves testtel adatott születnie. Mint a gyerek a játékkereskedésben, kíváncsian fogdosta össze a keze ügyébe került tárgyakat: ez puska, ez tőr, az ott az ellenség, akit le kell lőni. Bámulatos gyorsan megtanult mindent - és minden, amivel az intézetben éveken át hiába gyötörték, most felszínre került a tudat mélyéből: kiderült, hogy tud írni, olvasni, számolni - csak persze nem emlékezett rá, honnan tudja mindezt. Az esze frissebb volt, mint bárkié: néhány hónap múlva tisztában volt az egész mesterséggel - amit megtanult, jobban tudta, ügyesebben annál, aki megtanította. Előrecsúszott a drótkerítésig és elvágta: szabad szemmel észrevette, hogy a leplezett cserjés mögött ágyú van, és megkülönböztette az igazitól; először hallotta meg, alkonyatban, a repülőgép búgását.

És Vaszilij világra született, odakint a harcmezőn - megszületett, szürke egyenruhában, puskával a hátán, oldalán tőrrel - úgy, ahogy a karvaly karmokkal születik és a rák ollóval és a bika hegyes dárdákkal a homlokán. Ahogy a többiek akkor csodálkoztak, mikor először vették fel a fegyvert - úgy csodálkozott ő, mikor először jött rá, hogy le lehet venni a testéről, mintha a kezét vagy a lábát csavarná le és rakná maga mellé. Megszületett a világra, mely hegyekből és völgyekből és mezőkből áll: és a mezőkön hosszú, keskeny csíkok húzódnak, az árkokon túl fák és a fákon hegyes drótok és a drótokon túl az ellenség - és a levegőben madarak és repülőgépek vannak: a madár elrepül, a gépre pedig rá kell lőni, éppen úgy, mint azokra a másféle sapkájú állatokra, akik a dróton túl vannak.

És megszületése után öt héttel úgy lőtte az első katonát, aki a drót mögött felbukkant, mint a kölyöktigris, mikor az első mezei egér torkát átharapja, kinyújtva körmeit és szemeit összehúzva.

 

IV

Az állóharc öt teljes hónapig tartott: ekkor egy éjszaka kimásztak az árokból. Az ellenség visszahúzódott. És Vaszilij végigcsinálta az egész előnyomulást, le a nagy homokhegyig. Két hónap alatt vagy harminc ütközetben vett reszt - márciusban káplárrá léptették elő, májusban szakaszvezetővé. Ekkor már három kitüntetése volt: följebbvalói úgy csodálták, mint valami különös jelenséget. Egyszer név szerint szerepelt a jelentésben: egy híres író, aki mint tudósító beszélt vele, nagy cikket írt róla, és a lapok átvették. Más ezredhez került, ahol nem tudtak róla: katonai dolgokban többet tudott, mint a legöregebbek - mihelyt másról volt szó, elhallgatott, de ez nem tűnt fel ott, ahol annyian voltak, kiknek senkije-semmije otthon, akik azóta élnek, mióta katonák. A koritói ütközet után, ahol egy felderítésével megmentette az ezredet, s autóstól elfogott egy vezérkari tisztet, iratokkal, okmányokkal együtt: szóba került, hogy kitüntetést alig lehet már adni neki, rendkívüli szolgálataiért tisztté kellene lennie. Kihallgatták, kiderült, hogy gyakorlatilag többet tud, mint a kapitánya - az elméletekbe belezavarodott. Ekkor két és fél éve harcolt már anélkül, hogy egy napra hazakéredzkedett volna. A hadügyminiszter külön rendelettel nevezte ki hadnaggyá - ugyanekkor megkapta egyikét a legmagasabb kitüntetéseknek.

 

V

Tiszttársai eleinte nem vettek észre semmit: az a tónus, ami a tiszti fedezékekben, elfoglalt városok szállásain, győzelmi banketteken uralkodott, nem volt alkalmas arra, hogy kiderüljön valakiről, kicsoda, milyen ember, mit tud, ki volt azelőtt. Mihelyt a múltról volt szó, városi életről, civilekről: Vaszilij hadnagy elhallgatott, de ez nem tűnt fel senkinek. Néha, mikor a civil életről kérdezett valamit, a kérdés oly hihetetlenül naiv volt, hogy azt hitték, tréfál, nem feleltek, kacagtak. Nem is erőltette hát: valami homályos, távoli kép alakult ki benne holmi ismeretlen világról, amit képeken látott; szavakból állított össze: furcsa világról, ahol különös, természetellenes törvények uralkodnak, falak és házak közt - ahol minden másképpen és fordítva van, mint a valóságban, ahol fegyver nélkül járnak, és mégse félnek semmitől, ahol nemcsak hogy nem jutalmazzák meg, aki sok embert leölt, de még inkább megbüntetik. És mint ez ismeretlen földrész bennszülötteit, távoli jövevényeket, ismeretlen ország furcsa vadállatait, mint ahogy mi Afrika tarka küldöncét, a papagájt nézzük állatkertjeinkben - úgy nézte ő azt a néhány nőt, leányt, asszonyt, akivel elhagyott városok kocsmáiban, duhaj mulatságok mámorában találkoztak, s akiket fegyverrel az oldalán ölelt meg, ahogy bajtársaitól látta.

Gyakran volt szó a békéről, hogy ennek egyszer vége lesz: az ellenséggel barátkozni fogunk, úgy, mint ahogy mi most egymással. Eleinte zavarba jött ilyenkor: de később vígan mosolygott, ha ilyesmi szóba jött; elvégezte magában, hogy ez, hogy ilyeneket mondanak, valami társasjáték, mint a kártya meg a kabaré, amit egyszer rendeztek, és ahol a tisztek női ruhába öltözve, mindenféle bolondságot énekeltek össze.

Februárban megsebesült, fél évre szabadságolták, és Moszkvába küldték üdülni.

 

VI

Feodorovna pár percig görbén, nevető szemmel nézett Andrej főhadnagyra, aztán szája elé tette kezét, és úgy kérdezte, elfojtott nevetéstől csukló hangon:

- Hát ez meg miféle volt?

Andrej lovagolva ült a széken, lovaglópálcájával a bársonyrojtokat veregette, és gonoszul nevetett.

- Láthatja. A hadsereg egyik legtöbbször kitüntetett tisztje, az én Vaszilij barátom. Jó, jó - csak nevessen - hiszen maga kacérkodott vele. Persze, megijedt a váratlan hatáson. Hja, ma chère, ez egyenes ember, egy katona, ez egyszerűen megfogja, ha valamit odatartanak elébe.

- Kolosszális!

- Mit akar? Huszonegy éves az egész kölök. És csinos fiú. És tegnap először volt színházban.

- Azt mondta, hogy visszajön.

- Jó, ne nevessen már, Mása.

- De mikor olyan furcsán nézett! Mint egy őrült! Hahaha!

- Hát akkor - fél tízkor, jó lesz? Magammal viszem a kulcsot. Isten vele.

- Isten vele, Andrej. Jaj, az oldalam!

*

- Szervusz, Vaszilij! Hát te még itt ténferegsz? Nem jössz a kabaréba?

- Nem. Dolgom van.

- Ugyan! Mi dolgod van?

- Nem mondhatom meg.

Andrej gonoszul nevetett.

- Na, isten veled. Én elmék.

- Hová?

- A kabaréba. Onnan hazamegyek, holnap találkozhatunk megint.

- Jó lesz.

*

- Maga az?

Vaszilij olyan rekedt volt, hogy alig tudott beszélni.

- Én. Itt vagyok.

Az asszony megijedt.

- Maga... maga őrült... Menjen most.

És hogy nem mozdult, suttogta:

- Jöjjön tíz órakor vissza... Egyedül leszek.

És mikor a fiú eltűnt, vállat vont.

- Majd addig kitalálok valamit...

*

A csengetés felsikoltott, hosszan, kábultan visszhangzott a sötét előszobában. Kétszer, háromszor, négyszer. Negyedóráig is eltartott, míg elhitte, hogy nem eresztik be. Lassan kifordult, tapogatva ment végig a sötét kerten. Mikor a kertajtót megfogta, a kilincsére fényreflex villant fel. Megfordult, és az erkély függönye előtt meglátta őket.

- Vaszilij... te vagy az... Hahó... Hát te itt vagy? Nem hallottuk a csengetést! Gyere vissza, csacsi!

Az asszonynak csak a nevetését lehetett hallani, amint a zsebkendőjébe fojtja. Hirtelen elhallgatott.

Vaszilij egy ugrással ott termett, fegyveréhez kapott - fülében ismeretlenül zúgott a hang, nem értette, azt hitte, németül szóltak. De mikor a fénysávba ért, egyszerre eleresztette a fegyvert. Andrej főhadnagy állt előtte, két lépésnyire. Vállára dőlve az asszony. Andrej főhadnagy - abban a ruhában, amiben ő... nem ellenség... nem német sapkában... bajtárs... orosz katona... nem lehet... hiszen azt mondta... és mégis... de hát akkor...

*

- Hohó! Mi az?... Mi történt?... Vaszilij!... Hé... Lámpát...

De Vaszilij már nem felelt. A fűben feküdt, egész teste rángatódzott és feje dadogva, hebegve egyenletesen reszketett.

Évek hosszú során át többféle diagnózis alakult ki; abban megegyeztek az orvosok, hogy az idegsokk ugyanolyan természetű volt, mintha gránát csapott volna le mellette. Az egyik elmélet, mely a páciens múltját is tekintetbe vette, úgy oldta meg a kérdést, hogy a régi állapot tért vissza, a három év előtti, öröklött imbecilitás - a másik lehetségesnek tartotta, hogy a hároméves harctéri szolgálat lappangó idegbaja tört ki, váratlanul, amint már sokszor előfordult.

H. G. Wells egyik regényében olvastam, hogy az óriás, géptestű marsbelieket, akik ki akarták pusztítani az emberiséget, egy ártatlan baktérium ölte meg, amit a mi szervezetünk fel se vesz, mert már hozzászokott. Vaszilij nem tudta meg soha, hogy agyát, mely ágyúk bömböléséhez idomult, az első, ártatlan hazugság pattantotta meg, amivel életében találkozott.

 

ÉN ÉS ÉNKE

Én magamat nem ismerem: ez a szó, hogy Én, ködös, rejtelmes, tragikus, homályt jelent, felvillanó tüzekkel, tompa fájdalom vagy diadalmas öröm. Mások Énje világosan, éles körvonalakban áll előttem vagy mögöttem, megnagyítva vagy megkicsinyítve az én Énem lencséjén keresztül, de a lencse maga üveg, láthatatlan, önmaga eltűnik, mikor láthatóvá tesz másokat.

Magamat sokszor kerestem, s magammal sokszor tusakodtam a sötétségen keresztül, de csak kifejezhetetlen, szorongó indulatok, éles fájdalom, nyugtalan gyönyör válaszolt, mikor kérdeztem.

Magamat nem ismerem. De ismerek valakit, aki bennem lakik, akivel én sohase beszélgettem, aki gyakran megszólal, hetykén és hangosan, nem törődve azzal, hogy én sohasem válaszoltam neki, hogy szégyellem és zavarba vagyok miatta, mint valami neveletlen kölyök miatt társaságban az illedelmes szülő.

Most, hogy beszélek róla, csodálkozva veszem észre, hogy még nevet se adtam neki, annyira haragszom rá, annyira igyekeztem mindig, hogy elhitessem magammal, hogy ő nincs.

Pedig ő van. Minek nevezzem? Én-nek csak nem, hiszen ő nem én vagyok, ő egészen kicsike. Ő az Énke, de nem szeretném, ha velem azonosítanák.

Énke egy kicsike ember, akkora, mint a mutatóujjam. De mégse kicsike gyerek, hanem egy csöpp ember, borotvált arcú, fürge, mozgékony, gúnyos, elbizakodott mosollyal, szemtelen szemekkel. Térdnadrág van rajta és selyemharisnya, mint egy kis márki, vidám, gúnyos, hetyke, cinikus, hitetlen. Kerek és gúnyosan túlzott mozdulatai vannak, fölényesen alázatos, udvarias, néha elképesztően arcátlan. Nem ismer ünnepi perceket, meghatódást, megilletődést, a csöndet nem szereti, a kínos szünetekbe hangosan hahotázik. Nem tudom, hol tanyázik, néha a fejembe van, agyvelőmre ül, és lábacskáit lóbázza, fütyürész. Néha a kezembe bújik, ujjamat rángatja, ülök szembe valakivel, tisztes, derék úriemberrel, és komolyan, illedelmesen beszélgetünk, ő ott van az ujjamban, és rángatja, hogy fogjam meg a fülét annak az úrnak, egész váratlanul, vagy az orrát, vagy fricskázzam meg.

Énke mindig ébren van, de beszélni rendesen olyankor kezd, mikor nekem a legkellemetlenebb, legkínosabb, mikor csöndre, figyelemre, áhítatra volna szükségem.

Énke csak hozzám beszél, soha máshoz nem szólt még. Kiszemelt magának, úgy látszik, és elhatározta, hogy céltalan, vidám kis életének egyetlen programja: engem bosszantani, zavarba hozni. Voltam már néhányszor úgy, hogy felolvadt és kiáradt a szívem, forró szeretet töltött el és fájdalmas vágy, hogy elmondjak magamról mindent barátnak, szeretőnek: odaadjam magam, maradék nélkül, hogy megszeressenek, megsajnáljanak - látod, ez vagyok. Ilyenkor kutattam magamban, megindultan, alázatosan, tisztán. Kutattam magamban, és rábukkantam Énkére is, és rángatni, nógatni kezdtem: no, hát beszélj te is, mutasd be magad, hajolj meg, hiszen te is hozzám tartozol. De ő ilyenkor makacsul, arcátlan mosollyal hallgatott, s ha megszólalt, hozzám beszélt csak, nem a másikhoz, hadd abba már, mondja szemtelenül, fölényesen, nem látod, milyen komikus vagy? Most be akarod csapni őket, hát nem látod? De engem nem csapsz be, papa, nem szégyenled magad, engem akarsz becsapni? Hiszen ismerlek - micsoda szentimentalizmus ez, milyen szamárság, de hát csináld, ha kedved van hozzá.

El kell hallgatnom, mert nincs fegyverem vele szemben. Én szeretem a szép, sima, kifejező szavakat, a mélyértelmű igéket, az artisztikus fordulatokat, szeretem a tragikus szavakat, mert hiszem, hogy ezek fejezik ki az életet. Az ő szótára aljas, cinikus, szemérmetlen, közönséges, perverz élvezettel gyűjtögeti az útszéli kiszólásokat, a tömör és hetyke, zamatos jelzőket, összeszedi és habozás nélkül használja a csavargók, jasszok, durva emberek, parasztok, katonák szókincsét, az argot-t, barátja a hitetlen, alantas, külvárosi csőcselék, a romlott rikkancsgyerek, a hitetlen városi zsidó, a züllött cseléd, a kávéházi ügynök. Szótárát ezektől lopkodta össze Énke, ezekkel a szavakkal rémít meg, ejt kétségbe, pirít el éppen olyankor, mikor a legszebb, legmélyebb, legzengőbb szavak kristályát keresem magamban.

Legmélyebb perceimet tette tönkre, mikor közeledtem az élet értelméhez: a fájdalomhoz. Igaz, hogy sokszor ezzel mentette meg puszta, pogány, állati életemet. Kamaszkoromban naplót írtam magamról és magamnak, hogy ne olvashassa senki más, csak én. De mikor a végső igazságot le akartam jegyezni magamról: ő volt az, aki megszólalt: no, tatuska - mondta -, ezt ne írd le, mit szól hozzá az, akivel el akarod olvastatni? Még kiábrándul belőled, és nem hiszi el, hogy az vagy, akinek látszani szeretnél. De hiszen én éppen azt akarom - erősködtem kétségbeesve. Jó, jó, kisöreg - mondta ő, és én engedelmeskedtem, hogy ne legyek kénytelen vitázni vele.

Ő tette tönkre a verseimet, két rím közt megszólalt hangosan, viccelve. Bánat az jó, jó rím - mondta. - Persze, nem azt akartad írni, ugye, de hiszen nem az a fontos. Az a fő, hogy közvetlenül hasson, mintha a lelked legmélyiről fakadna. Holott a lelked legmélyéről már csak azért sem fakadhat, mert ott én ülök: cigarettázom, és lóbálom a lábamat. Passz.

Ő az, aki torkomba szorul, mikor kondoleálok, mert meghalt valaki. Ilyenkor vicceket mond. Nézd - mondja -, milyen orra van nekije, mint egy uborka. Milyen szépen sétálhatna rajta egy darázs. Akkor kénytelen volna odakapni, hogy lenne az?

Nem tudom, ismerik-e Énkét a színészek; én, ha színész lennék, nem tudnám elviselni őt. Néhányszor beszéltem közönség előtt, szónokoltam vagy szavaltam. Ezek voltak legféktelenebb percei: egy pillanatra be nem állt a szája. Én beszélek, szónokolok, emelem a hangom, indulatba hozom magam, meghatódom és hatok: még talán könnyezem is, ő közben egy pillanatra se hallgat el, beszél, folyton beszél, ami eszébe jut, az ő cinikus, szemérmetlen hangján. A legkevésbé sem zavartatja magát attól, amit én beszélek, egyszer rémülten kaptam rajta, orfeumkuplét énekelt, miközben én felindulva, emelt hangon az emberiség céljairól, egy hős tragikumáról beszéltem. De ez még a jobbik eset, hogy nem figyel arra, amit én csinálok, s mulatja magát, rossz dalokkal, verklimuzsikával. Rosszabb az, mikor felfülel, odafigyel, ellenőriz, kritizál. Én a közönséghez beszélek, ő pedig hozzám, szünet nélkül. Na jó, papa - mondja -, ez elég jó volt. De most aztán vigyázz, tudod, a következőt, amit mondani akarsz, emeltebb hangon mondd, s kicsit reszkettetni kell a gégét. Most hatódj meg, csinálj úgy, mintha könnyezni akarnál. Most rossz volt, ezt jóvá kell tenni, majd ott, tudod, ahol az az izé van, azzal a felháborodással vagy mivel, szóval azzal a vacakkal. Erre itt vigyázz az első sorban, ez nem figyel, erre rá kell ordítani, vajon miféle alak lehet? Jó alak. Mit szólna, ha most hirtelen elkezdenéd énekelni, ezt, hogy: "Sáááári... te vagy a pááá-árom, hajaho-hóóóha... hajahahó!" vagy ezt: "Nagypapa-papanagypapám!..." amit a kabaréba énekelnek.

Nem tudom, ismeri-e Énkét más is - de ismerek embereket, akikről tudom, hogy nem lakik bennük. Hirtelen haragúak, a felbőszülők, az őszintén gyávák, akiket ösztönök vezetnek. Akiknek agyát elönti a vér, kést ragadnak, döfnek - ordítva hullanak térdre. Ezekben Énke nincsen, mert Énke, ha kést emelnék, s ezt hörögném: "Most megöllek, csalfa asszony!" - visszakapná a kezem s nyugodtan mondaná: "No, majd meggondolod te azt az ölést" - és ha könyörögni akarnék az életemért, hahotázna belül, és csófolná azt, aki fenyeget.

Mert ő nem törődik az én életemmel, ő nem sajnál engem. Ő az, aki énekelget, dúdolgat, mikor könnyek törnek szemembe a kíntól, mondván: jól van, most emeld fel a kezedet, a szemedhez, most így hajtsd le a fejedet, most hangosabban, mert figyelnek rád. Milyen furcsán bőgsz, tramtadaram, jó pofa vagy, bőghetsz miattam, pusztulj el, ne is lássalak, unlak már. Különben hogy vagy? Ő az, aki párhuzamosan beszél azokhoz, akikhez én beszélek - de míg én tisztelettel, rendesen csinálom, ő ugyanakkor hallatlan gorombaságokat mondogat foghegyről. Ő az, aki letegezi a miniszterelnököt, míg én azt mondom: "Kegyelmes uram, talán lehetne..." - letegezi és így szól: "No nézd, fiacskám, gyerünk, gyerünk, neked sincs időd, nekem se, ne untassuk egymást."

Azt hiszem, utolsó perceimet is tönkreteszi majd, s megfosztja minden nagyszerűségétől. Míg én hörögve készülök a nagy útra, Énke hetykén ott ül majd beesett orrom tetején, s dirigál: "Na, most valami ügyes bonmot, öreg, mielőtt elmennél túróér', hogy emlegessék a kis romantikusok, meg a nagyképűek, akik sohase ismertek téged - és soha engem nem ismertek."

És ő az, aki kiveri kezemből a tollat, most, hogy beszélni akarok róla. "Jó téma vagyok, ugye - mondja odavetően -, bár kevesen értenek meg, de viszont kevesen veszik észre, hogy csak témául használtál engem, mert nem volt más írnivalód."

Vásott kölyök, mit feleljek neki? Csak jobban elbízza magát. Mondjam neki, hogy hazudik, hogy nem igaz, hogy csak téma, hogy én meg akartam rajzolni őt, elmondani, bevallani, hogy bennem él?... Szemtelenül, önhitten mosolyog. "Igen?! - mondja. - Na jó. De hát akkor miért nem hagyod, hogy a magam szájával szólaljak meg? Így csak közvetlenebbül, jobban be tudnál mutatni! Miért írsz körül, miért «jellemzel»? Hadd, hogy magam beszéljek: majd én bemutatkozom nekik!"

Nem... nem, azt nem lehet... Azt nem lehet komoly, rendes könyvben, újságban... Hallgass, neveletlen.

 

EGY NŐT SZERETNI

I

Hogy ehhez hozzászólhass, barátom, vagy minden asszonyt ismerned kellene - vagy nem szabadna ismerned, csak egyet. Aki sok asszonyt szeretett, nem ismeri a szerelmet - önmagát szerette és kereste: az ilyenhez nincs szavam, nem érti, amit beszélek, vállat von. És vannak, akik szép csípőkre és szép vállakra gondolnak - ezek se tudják a szerelmet. És képzeld, édes barátom, de azért ne szörnyűködj - képzeld csak, én azt súgom neked - nem hallja senki? -, borzasztó, képzeld, nekem az a hitem, hogy nem ismerték a görögök se - és nem ismerte Wilde Oszkár, a te kedves íród - és Heine se ismerte, se Petőfi, szegény - ugye furcsa? - egyik se, ama költők közül, akik szép keblekről és vérről beszéltek.

Egyetlen asszony a szerelem, barátom - és nem Az Asszony, akármekkora betűvel írod az "a"-t, mivel te szimbólumnak kedvelője vagy.

Várj csak, mindjárt megmagyarázom. Egy angol folyóiratban láttam egyszer egy érdekes, fototechnikai játékot. Tíz-tizenkét híres drámai művésznő arcképét összefotografálták egyetlen lemezre - elmosódó fej jelent meg a lemezen, mely magába foglalta a tizenkét arcból mindazt, ami bennük közös és jellemző volt -, a többit homályos folttá mosta szét. "A" drámai művésznő psziché-képét adta ez a lemez - egy elvont arcot, melyen, ha a szemöldök élesen vált ki, mit jelent az? hogy abszolút ideálja e nőtípusnak csak erős szemöldökkel képzelhető.

A te lelkedben, barátom, aki sok nőt szerettél, midőn e szót kimondod "asszony" vagy ezt "szerelem": harminc és negyven meztelen nő képe olvad össze eggyé. E képen mindaz, ami a nőkben körülbelül hasonló - csípők, keblek, vállak, combok - élesen s világosan rajzolódik eléd -, de ami megfoghatatlan s egybe nem olvasztható: az arc közös folttá esik szét s eltűnik: fejetlen nő jelenik meg előtted, valld be, ne szégyelld - mert elég volt neked a nő nyaktól lefelé s a fejetlen nő a te ideálod - a tied s minden hedonista költőé. De aki egy asszonyt szeretett, az igazi szerelmes - midőn szerelemről szól, harmincszor és negyvenszer vetíti vásznára ugyanazt a képet - s e képen arcot lát élesen és ragyogva - asszonyi arcot, a szerelem arcát; - s ez arcon a szemek mély kútját, melybe ki lebocsátkozik, megismeri a titkot. Ezt az arcot ismerte Goethe és ismerte Lenau - a régiek közül Dante, Milton és néhány ismeretlen északi eposz - az újak között talán Maeterlinck, Jacobsen, Rainer Maria Rilke, Dosztojevszkij, Shakespeare, Molière, Fielding - D'Annunzió, Wilde Oszkár, Anatole France: ezek soha nem látták ezt az arcot: ha tudni akarod, mi a szerelem, ne tőlük kérdezd.

 

II

Hámozzunk ki az összezavart fogalmak tömkelegéből egy szigorú absztrakciót, s állapodjunk meg ebben: amit szerelemnek neveznek, az nem vágy, nem gyönyör - annak semmi köze erotikához, érzékekhez. Amit a testből elvon magának, az éppen csak a szépség - de nem a test ingerlő szépsége, hanem valami ismeretlen és megfoghatatlan: a kifejezés, melynek egyetlen területe és lehetősége az emberi arc. Állapodjunk meg ebben: csak arcba lehetek szerelmes: - lábak, kezek és keblek - ki keverte a szerelem élesen határolt szenzációjába ezeket a távoli elemeket, melyeknek élvezése úgy aránylik a szerelemhez, mint egy jól elkészített borjúfilé valami szép és okos gondolathoz, amely csak úgy jöhetett létre, hogy ebédre megettem a filét, amelyből az a vér lett, amelyik agyamban cirkulált, amikor gondoltam.

 

III

Azok, akik másként vélekednek, akik lábakon, kezeken keresztül is tudnak szeretni: látszólag döntő érvekkel kérkednek. De ezek az érvek felületesek s végig nem gondoltak. Ők a szerelmet állati, természetes mivoltunkból vezetik le, mondván: a tökéletes test az, ami szerelemre ingerel, a tiszta és fejlett szervek s minden irányban egyenletesen kiképzett emberi figura. Szépnek és szerelemre valónak azt az arcot nevezik, melyen minden felület olyanformán gömbölyödik, mint a hólyagból csinált kismalac feje és lábai, ha felfújtuk a hólyagot - az egészséges vér így tölti ki az emberi arc állati formáit - s ami nem egészséges, nem lehet szép: mihelyt kevés a levegő, a vér - a kismalac orra lekókad, az emberarc vonalai elvánnyadnak. Szép az, ami állati, ami egészséges, ami fejlett - szép az, ami egészséges utódokkal biztat, s megnyugtat afelől, hogy fajtánk élni fog a fajták között s szaporodni minden korokon át. Így fogta fel a szerelmet Schopenhauer és csekély változással Stendhal is. Eszerint szép és szerelemkeltő, ugyebár, a tiszta fajtájú ember s minden, ami a fajta egészségére és maradandóságára emlékeztet.

De nézzünk szét ez elmélet alapján az életen - s az élet kísérleti laboratóriumában, a művészetben. Igaz-e, hogy a szerelem a fajta felé szimatoló honvágy?

Mikor először hittem, hogy szeretek, azt mondtam magamban: igen, a szeme szép és a szája szép és szép a homloka: de amitől reszketek s félek, s mozdulni nem tudok, és hangosan sírni vagy énekelni szeretnék - az nem szem és nem száj és nem homlok, hanem a három közt van valahol, a száj szögletén bujkál, néha felszökik a szemek közé, vonaglik egyet és megáll. Mi ez? Érthetetlen valami és mindenekfölött: idegen. Soha nem láttam ezt a vonást. Egy délután meglátogattam őt, és megismertem az édesanyját. Két percig beszélgettem vele, aztán forogni kezdett velem a világ. Mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Az a rejtelmes vonás nem a lányé volt: az anya húsos és érett arcán ott élt a mása - nem rejtelmes célzás az ismeretlen s idegen lélekre: egyszerűen a faji vonás volt az, s idegennek és csodásnak úgy hatott csak a leány külön, egyéni arcán, mint valami, ami nem egyéni. Bélyeg volt, amivel a művészek képeit lebélyegzik a Faji Műcsarnokban; "megfelelt és kiállításra bocsáttatott" - s én ezt a hitvány bélyeget a mű legszebb színfoltjának néztem, azt hittem, a művészi öntudat rakta fel a színek közé. Szégyellem magam. Eljöttem és tudtam, hogy nem szeretem ezt a leányt.

 

IV

Akit szeretek: az az arc nem hasonlít senkihez, nem kapta senkitől, nem volt apja is nem volt anyja - ez az arc belülről fejlődött ilyenné. Nem is kerestem magamnak ezt az arcot - (lásd: nemi kiválogatódás, vérségi kötelék, "a" szerelem) -, s nem én alkottam az én szerelmem formájára (lásd: kristallizáció) - hanem ez az arc megfogott engem - az ismeretlenből intett: állj meg, vakon tántorgó vándor, és nézz ide - látod ezt az ösvényt? Ez az egyetlen. Indulj meg rajta, ha tudsz. Hogy merre vezet, nem mondhatja meg se a társadalomtudomány, se a fejlődéstörténet. De egy bizonyos: kivezet innen más, messzi vidékre, ahol nyugtalanabbak s higgadtabbak a vizek, s ahol vár valami az emberre: talán az, amit az élet céljául kerestünk. Kezek, lábak és szervek: mindez való valamire, tudom - de mire való az egész ember? Ezen az ösvényen indulj meg, ha mersz, s talán megtudod. Indulj meg s ne csudálkozz, ha az út letér a Térről s belefut az Időbe - talán messzi, messzi időkbe visz, a messzi-messzi jövőbe, ahol nincs többé faj, csak egyén - ahol nem kell már szülni és születni, meghalni és helyet adni szebbnek és jobbnak - mert nem lehet már szebb és jobb.

Száz nőtől szerettem volna gyermeket - de akit igazán szerettem, azt az arcot nem tudtam elképzelni másolatban. Az ő szeme nem látószerv, mely az ételt, italt és gyermeket keresi - hanem a Szem az ő szeme, mely arra való csak, hogy szeressék. Az ő orra nem szaglószerv, mely az ételt és italt és gyermekének atyját keresi - hanem arra való csak, hogy szép legyen és szeressék. És az ő szája nem evésre és ivásra s gyermekringató gügyögésre való - az ő szája nem száj, az ő szája a csók.

 

V

A lélek egy pici ember, aki az emberi testben szaladgál - akkora, mint a hüvelykujjam. Néha a gyomorban van, néha felszalad a fejbe -, előrejön, beül a szemekbe, vagy hátul, a nyúltagyvelő puha párnájára lefekszik. Néha a torokban szorul meg, s onnan beszél - néha a kezekbe szalad. Nem tud jól beszélni emberi nyelven, dadogva vonaglik, s nyugtalanul rázza kényelmetlen börtönét. De ahol befészkelte magát: legyen az kő vagy ember, annak a tárgynak mozdulnia kell.

Az alvó álmában dadog valamit, s nem érti maga sem, mit beszél. De odaát, az élet álmán túl, ágyánál ott állanak a lelkek, és hallják és megértik a szavát. S mikor dadogva megszólal, bólintanak, s komolyan intenek, vigyázzatok, az alvó lélek megszólalt álmában, nyugtalan és zavaros immár az ő álma, és nemsokára ébredni fog.

 

ÁLOM

Ostoba állat - gondolta magában Róbert, bosszúsan sziszegve. Vállat vont, dobbantott, és lesietett a lépcsőn.

- Szamár - tette még hozzá, mikor már kint volt az utcán, és gépiesen befordult az Unter den Lindenre, a Tiergarten irányában.

A szamár, akire gondolt, König úr volt, aki kettő után, mikor már éppen el akart jönni a hivatalból, behívatta, és - eh! - mindenféle sértő és buta dolgot beszélt, hogy így-úgy, nagyon komolyan figyelmezteti, ne vegye a hivatalt olyan könnyedén. Azt érti, ha az ember egyszer-kétszer elkésik, de rendszeresen, mindennap... aztán a restanciák! Ő igazán nagyon sajnálná, de végre, ugye, ő maga is felelős a társaságnak...

A hülye stréber! Még az előlegét is emlegette. Persze, nyilvánvaló, mire megy ki az egész. Döller Emilt, az unokaöccsét szeretné benyomni az ő helyére, jól jönne neki, ha Steinitz...

Különben vigye a kakukkmadár! Már megint odáig alacsonyítja magát, hogy ezekkel a méltatlan emberekkel foglalkozik gondolatban? Csupa középszer, unalom, gonosz szürkeség, csak arra valók, hogy elkeserítsék az életét, hogy kiöljék a szívéből a pogány, ujjongó, friss színeket... a sok drága semmit, tarka felhőcskéket... az ő édes, jó gyerekszívét, egyetlen vigasztalását ebben a fakó nyomorúságban... az ő fantáziáját, azt a birodalmat, ahol kényére-kedvére fickándozhat, mint az aranyhal...

El, csak el velük! mihelyt nem gondol rájuk, nincsenek. Bár ne látná őket soha - de ma már nem is megy fel - inspekció? - pukkadjanak meg. Nem bolond felmenni. Különben is álmos... négy órát, sok, ha aludt éjszaka. És milyen gyönyörűen süt a nap... micsoda enyhe, ragyogó tavaszi délután!

Az ám... hm. De előleget akart kérni, mégiscsak ki kellene váltani az órát... és jó volna este elmenni a Luna-parkba... Viszont délután úgy sincs pénztár. Egye fene, majd megpróbálja a cigarettatárcával... talán el tudja sütni valamelyik ékszerésznél...

Ez hát rendben van, ezzel se kell törődni - gyerünk! Miről is volt szó?

És Róbert megállt a Brandenburger Tor boltívei alatt, és összehúzott szemmel maga elé nézett.

- Hol is hagytam abba?... aha, tudom már... a császár...

Néhány gyors lépést tett, aztán megint megállt és elkomorult, de figyelmes és ünnepélyes arccal diszkréten felemelte jobb kezét.

- Igen, felség, csak ezt akartam mondani - mondta most olyan hangosan, hogy egy kövér kereskedő megütközve áll meg, abban a hitben, hogy őt szólították meg. Aztán zavartan köhögött és továbbment.

Reggel, hivatalbamenet kezdte el ezt a dolgot Róbert, és éppen ennél a pontnál tartott, hogy:

- Igen, felség, csak ezt akartam mondani... mikor a hivatal kapujához ért, és akkor elhatározta, mint rendesen, hogy majd folytatni fogja a dolgot, mihelyt vége a hivatalnak, és megint kiér az utcára.

Róbert ezeket hosszú esztendőkön át rendszeresen csinálta. Ezek a történetek voltak az ő életének valódi és egyetlen igazi tartalma, nem a hivatal és a hónapos szoba. Igen hosszú, komplikációban és belső struktúrában kissé laza, de részletekben hajszálnyi pontossággal kidolgozott történetek voltak ezek, melyeknek központja mindig ő volt, Róbert, a legváltozatosabb szerepekben, hihetetlen körülmények között. Róbert ezekben a történetekben hajóskapitány és detektív, diplomata és zongoraművész, világbajnok és igen gyakran váratlanul felbukkant hadvezéri lángész volt: - de mindegyik figura ő maga volt azért, Róbert, a maga arcával és hangjával és természetével, többnyire a tulajdon ruháiban. Róbert ezeket nem lelkiismeretlenül csinálta - a történeteket nem építette levegőbe. Mindegyik a valóságból indult ki, abból a tényleges helyzetből, amelyben Róbert élt: és mindegyik történetnek volt egy rövid bevezetése, melyben egy bizonyos csodálatos véletlen szerepelt, indító akcióként - ez a véletlen csodálatosképpen mindig Róberttel történt, aki egészen gyanútlanul és mit sem sejtve ült éppen a hivatalban, vagy sietett az utcán. Kiindulva ebből a véletlen csodából, a történetet pedáns pontossággal állította össze, minden mellékes részletet kialakítva. Egy-egy történet két-három napig tartott, volt olyan, amelyik egész hetet vett igénybe. Mivel csak járás közben, az utcán tudott dolgozni, rendesen úgy osztotta be a dolgot, hogy mihelyt leért az utcára, elkezdte a munkát. Mikor a hivatalba ért, megjegyezte azt a pontot, ahol abbahagyta, és délben, lejövet, pontosan ott folytatta megint, mint valami folytatásos regényt a lapban.

Ma reggel nagyon érdekes helyen kellett félbeszakítania magát, s ez volt az oka, hogy König szavai és az, hogy ezekhez reflexiókat kellett fűznie, annyira bosszantotta. De most minden rendben volt, és Róbert arca felvette a maszkot, ami ehhez a szerephez illik. A történetnek meglehetősen elején tartott még - tegnap este kezdte el, a Kurfürstendammon sétálgatva. Inspirációt egy riport adott, amit délben olvasott valamelyik lapban - a császár demokratikus ötleteiről, közismert egyszerűségéről volt szó. Legutóbb megint bejárta a világsajtót a hír, hogy itt és itt felszállt a villamosra, szakaszjegyet váltott, és úgy ment az állomásra.

Kiinduló pontnak képzelni se lehetett jobbat - a szükséges véletlen ezek után kézen feküdt. A történet eddigi összefoglalása, addig a pontig, hogy

- Igen, felség, csak azt akartam mondani... röviden és egészen egyszerűen annyiból állt, hogy ő, Róbert, egy napon itt sétált a városerdő szélén. Egyszerre csak a park fái között, egyszerű vadászruhában, megjelenik a császár. Ő röviden és öntudatosan köszön. A császár egy pillanatra megfordul. Látni a szemén, hogy különös ötlete támadt. Megszólítja így és így. (Ez tegnap részletesen ki volt dolgozva.) Azután ő elmondja azokat a bizonyos dolgokat. A népekről beszél és a nagy tömegekről, hogy mit éreznek azok, és mit szeretnének. Egyszerűen és elfogulatlanul beszélgetnek majd, sétálgatva a fák között - és Róbert szavai észrevétlenül és halk iramban emelkednek, dagadnak, addig a bizonyos pátoszig, melyben egy nép szilaj lelkének minden vágya és reménysége lobog. A végén a császár kezet fog vele, Róberttel, és halkan, meghatottan mondja: fiatalember, ne higgye, hogy azért, mert én egy császár vagyok, nem értettem meg az ön lelkének lángolását. Én csak egy egyszerű császár vagyok, de nekem is van érzékem hozzá, mi a lángész, és higgye el nekem, kezdem más szemmel nézni a világot. Ön sok mindenre megtanított engem, amit nem tudtam eddig... Köszönöm...

- Igen, felség, csak azt akartam mondani...

Róbert izgatottan és fáradtan ült le a parkban egy padra, szemben a szökőkúttal, és a szeme lassan lecsukódott. Jó szagú szél cicázott a fák közt és Róbert feje bólogatva helyeselte a világ folyását, míg dereka egyre lejjebb csúszott, a pad támláján.

Először azt hitte, valami őr vagy kertész szólongatja, nem reagált. De hogy egyre sürgetőbb lett a hang, lassan odafordult. A magas, bajuszos katona ott állt, három lépésnyire a szoba közepén. Egy írást nyújtott feléje.

- Ez a hitelbiztosítási utalvány - mondotta Róbertnek -, ez bemegy őfelségéhez, aki aláírja magának a dolgot, és maga megkapja a pénzt a vámhivatalnál.

Róbert udvariasan mosolygott, de egy kicsit zavarban volt. Nem tudta, neki személyesen kell-e bemennie a császárhoz, vagy csak beviszik az írást? Az bizonyos, hogy a pénzre sürgős szüksége volna. Tanácstalanul nézett körül a nagy, hivatalos helyiségben, és nagyon örült, hogy Kranzot, a színészt meglátta.

- Mondja, kérem, nekem ezzel személyesen kell bemenni a császárhoz? - kérdezte elfogulatlanul.

- Hát persze - mondta Kranz, és Róbert csak most vette észre, hogy a színésznek hosszú, ősz szakálla van. Aha, jutott eszébe, biztosan játszik ma este. Na igen, játszom is véletlenül, de meg nem szeretem, ha tacskónak néznek. Haha, nagyon jó, mondta Róbert vidáman, és titokban örült, hogy ilyen elfogulatlanul és jókedvűen tud nevetni, holott mégiscsak nagy dolog, hogy mindjárt kezelni fog a császárral, személyesen.

De előbb még néhány formaság következett, néhány szobán kellett keresztülmenni, ahol gyalultak és reszeltek valamit, valami nyomorult, szürke, rossz szagú dolgot. Róbert melyen sóhajtott, mindezt nagyon is természetesnek és helyénvalónak találta, azon is csak egy pillanatig tűnődött el, hogy miért kell neki előbb fizikából érettségiznie, mielőtt bevezetik. Az érettségi biztos, egy magas tábornok azonban hosszasan és részletesen megmagyarázta neki, hogy miután kedden ismétlés van, nekik be kell szolgáltatni a szappant. Ekkor értette csak meg Róbert, hogy miért van a tábornok derekán az a fehér, csipkés szélű kötény, a fején meg piros női kalap.

Végre mégis beengedték a császárhoz, miután egy nagy rostély előtt számot ragasztottak a kezében levő táskára, amiben az ingek voltak.

A császár feltette a szemüvegét, és köhécselve szólt rá, hogy mit akar.

- Ezt a cigarettatárcát szeretném eladni... estére a Luna-parkba szeretnék... - vallotta be pirulva.

A császár hosszan, bíbelődve nézte a tárcát, közelhozva a szeméhez.

- A forgattyú el van romolva, valószínűleg vaj van benne - mondta -, különben is a gyémánt nincsen aranyból. És a König is panaszkodik magára...

Róbert szíve fájdalmasan, hevesen dobogott, és izgatottan kezdett el beszélni.

- Bocsánatot kérek, felség, én a Fischernél vettem. De tudom, hogy Könignek pikkje van rám, a Döller Emil miatt...

A császár legyintett.

- Ugyan, kérem...

Róbert pillanatig gondolkozott.

- Nem tetszik ismerni Kranzot, felség?

- Ki az a Kranz?

- A Műszínkörből...

- Ahá, tudom már. Na, nem bánom, húsz márkát adok magának.

(Mégis jó volt említeni Kranzot!) - gondolta magában Róbert elégedetten. Aztán arra gondolt, hogy még moziba is mehet, és kiválthatja a gallérokat.

- Hát akkor... ha volna olyan szíves, felség...

A császár felállt.

- Na, ne féljen semmit. Majd ellátom én a baját annak a Döllernek, azonnal írok az igazgató úrnak...

- Igenis, felség - de tetszik tudni a címet? Friedrichstrasse 23.... és tessék megírni, hogy nincs érettségije...

- Jó, jó... kell még valami?

- Csak azt akartam mondani, felség...

Úgy kell annak a dögnek, gondolta kárörömmel. Mélyen meghajtotta a fejét, és beleütötte a padba. Pislogva, bosszúsan nézett körül. A Tiergarten fölött édesen olvadozott a délutáni nap.

Bosszúsan megdörgölte a szemét, ásított és felállt a padról. Ezen a délutánon nagyon rossz kedve volt.

 

CAESAR ÉS ABU KAIR

I

Azon időben találta fel valami vándor fakír a halhatatlan sakkjátékot, és a csodálatos mesterség lázba hozta egész Indiát. Az uralkodótól lefelé az út szélén hentergő leprás koldusig, mindenki sakkozott, a harminckét figura szabályszerű harca s e harc ezerféle lehetősége tüzelte és izgatta az elméket. Néhány év alatt tízféle megnyitást analizáltak ki a sakktudósok és sakkszakértők, és akadtak már bajnokok, akik tíz játszmát vezettek egyszerre, és tábla nélkül is játszottak, bemondva a lépéseket.

De mindenkinél többet tudott és mindenkit megvert Abu Kair, a világbajnok, aki egész életét a sakkjáték titkainak megfejtésére szentelte. Már négyéves korában ismerte az alapszabályokat s tízéves korában megverte az ősz Hasszánt, aki addig a legjobb sakkozó hírében állott. Abu Kair azonban egész nap a sakktábla mellett ült, elemezte a változatokat, és készült minden lehető ellenlépésre. Huszonöt éves korában verhetetlen bajnok volt, nem ismert nőt, kártyát, élvezetet, mindene a sakk volt. Sápadt arccal és égő szemekkel ült a tábla előtt: a sakkirodalom négy szakkönyvet és kilencszázharminc feladványt köszönhet neki.

Harminchat éves korában halt meg, csodálatos és szomorú, de életére jellemző körülmények között. Egy óriási világversenyt rendeztek éppen Bagdadban, és Abu Kair négy napon keresztül éjjel-nappal sakkozott, ötven játszmát vezetve egyszerre. A negyedik nap alkonyán felállott, homlokára jeges borogatást tett, és kiment a szobából, hogy levegőt szívjon.

Enyhe júliusi este volt, és Abu Kair a folyó felé közeledett. Szél emelgette a fák lombját, de Abu Kair nem érezte a szelet. Különös lázban égtek a szemei, szempilláit félig lehunyta, fürgén, apró pillantásokkal nézegetett körül, és jobb kezének két ujja reszketve, óvatosan nyúlkált előre, a levegőbe. Az ajka mormogott valamit.

Lent a folyó partján fiatal parasztgyerek ült, nem messze tőle beljebb, egy dombon szép leány heverészett, hason, koszorút fonva fűszálakból. A fiú sűrűn kacsingatott hátra, egyszerre csak felállt, és lassan megindult a leány felé. Szemeiben huncut fény csillogott, és már kinyitotta a száját, hogy szóljon. Ekkor egy száraz kéz fogta a nyakát, és visszarántotta. Ijedten pillantott fel, és tekintete az Abu Kair lázas szemébe botlott.

- Vissza - suttogta Abu Kair indulatosan -, megbolondultál? A paraszt nem léphet hátrafelé!

A fiú hápogott valamit.

- Maradj itt, ahol ültél - suttogta tovább Abu Kair -, itt a legjobb helyen vagy. Előtted a futó folyó, nem üthet le téged, mert csak egyenesen szabad ütnie, egy irányban. Hátad mögött a királyné, az se üthet, mert ferdén annak se szabad ütnie, te ellenben, ha feljön ide a partra, az utolsó sorba, sekket adhatsz neki, feltéve, hogy én védelek. Maradj csak a helyeden, királynét csinálok belőled.

A fiú meg se mukkant, mert azt hitte, varázslóval van dolga. Nem ismerte a sakkszabályokat, s nem tudta, hogy ezek szerint a tábla utolsó vonalára felvezetett parasztból királyné lesz.

Abu Kair égő szemekkel, reszkető kézzel állt mellette, és vadul nézegetett körül.

- Aha - mondta és rekedten nevetett. - Oda nézz, a túlsó partra, nem látod?

A fiú nem látott még semmit.

- Mert kezdő vagy - mondta Abu Kair jóakarattal. - De engem nem vezetnek félre. Ott túl, ott a bokor mellett, azt hiszik nem látom, ott áll egy figura...

Ekkor jobban odanézett a fiú, és rémült kiáltás szakadt fel a torkából. A túlsó parton, egy bokor mögött, hatalmas tigris lapult meg, ugrásra készen, rájuk meresztett szemekkel. A leány már elfutott volt, megrettenve Abu Kairtól, most a fiú is futni akart.

- Itt maradsz, itt maradsz - súgta Abu Kair, és fogta a nyakát -, mitől félsz? Igaz, hogy a figura ló vagy tigris, mindegy... Igaz, hogy leüthetne a tábláról, mert kettőt léphet oldalt, egyet előre, de nyugodt lehetsz, nem üt le, hiszen látja, hogy én, a király, védelek. Ha ő leüt téged, én leütöm őt. Csak nem ad oda huszárt egy parasztért? A legrosszabb kombináció... ezt nem teszi meg velem, erős játékossal szemben. És ha mégis... legföljebb feláldozlak téged, akkor pláne megnyerem a partit. A parti a fő, nem a figura.

De a fiúnak már elég volt, köszönte alássan, ő nem kívánta, hogy a nagy parti érdekében feláldozzák. Nagyot rúgott Abu Kair lábaszárába, kitépte kezéből a nyakát, és úgy eliramodott toronyirányában, mint a nyúl.

- Átkozott szamár - kiabált utána Abu Kair -, hát mitől félsz? Hiszen éppen rossz irányba futottál, a torony úgy leüt, mint a pinty, minden haszon nélkül. Vigyázz, a torony messzebb fut, mint te.

De a fiú nem félt a toronytól. Abu Kairt azonban a következő percben hátulról megtámadta a tigris.

- Haha - mondta gúnyosan Abu Kair, mikor két lépésnyiről látta, szemébe villogni az égő szemeket -, naiv lépés. Sakk! Nekem sakk! Gyerekes lépés! Gyenge játék!

Legyintett a kezével és nyugodtan, megfontoltan oldalt lépett egyet.

- Na, most mit csinálsz? - mondta gúnyosan és diadalmasan a tigrisnek, a kezeit dörzsölve. - Most hol adsz másik sakkot? Nincs, nem lehet, leüt a torony. Persze, nem vetted észre a tornyot a hátad mögött. Látod, barátom, tudni kell játszani. Most föladhatod a partit. Véged van.

A tigris pedig ugrott egyet, leütötte Abu Kairt, és átharapta a torkát.

 

II

Caesar tizennyolc éves koráig vidám és gondtalan életet élt, előkelő patríciusok lakomáin gyakrabban volt látható, mint a kollégiumban. A görög bölcsészet nem nagyon érdekelte, annál inkább a nők meg a kártya. De jól vívott és kitűnő társalgó hírében állott.

Azokban a körökben, ahol mint eljövendő államférfi számításba jöhetett, nem vették nagyon komolyan. Az bizonyos, hogy amaz előkelő család, amelyből származott és családjának kitűnő összeköttetései predesztinálták a politikai pályára, de Caesart sohasem látták a fórumon, viasztáblával a kezében, hogy feljegyezze nagy szónokok beszédeit, melyekből a retorika örök érvényű szabványait elsajátíthatja minden lelkes és törekvő fiatalember. Ezzel szemben tudott olyan intim és jellemző dolgokat az egyes emberekről, azok magánéletéről, amiket a fórumon nem szokás szellőztetni. Mindegyik szónokról tudta, hogy ki volt a szeretője, és ha valaki szóba jött, Caesarnak egy gúnyos és váratlan megjegyzése, amellyel meglepő világot vetett az illetőre, egyszerre elhallgattatott mindenkit. Féltek tőle, és haragudtak rá.

Tizennyolc éves korában csinos összeghez jutván, hosszabb kéjutazást tett Indiába. Visszajövet hajóra szállt, hogy Görögországon keresztül térhessen hazájába. Ez alkalommal kalózok fogták el a hajót, a legénységet tengerbe vetették, Caesart pedig fogolyként vitték a kalózhajó fedélzetére, Ben Jusszuf kapitány elé.

A kapitány, aki előkelő nevelést szerzett Bagdadban, látván, hogy kivel van dolga, Caesart társadalmi állásának megfelelő modorban fogadta. Értésére adta ugyan, hogy foglyának tekinti, akit ha jónak lát, meg is ölelhet, de tisztelte benne az úriembert, és szabad mozgást biztosított neki a fedélzeten.

Ben Jusszuf titokban örült, hogy intelligens ember került a hajójára. Szenvedélyes sakkjátékos volt, és számított rá, hogy Caesarban méltó játszótársára akadt. Egy este beszélni kezdett a sakkjátékról, nagy elragadtatással fejtegette, hogy India milyen halhatatlan érdemeket szerzett e játék felfedezésével és kultuszával. De Caesar, aki a sakkjátékot alig ismerte, legfeljebb futólag, egy-két játszmát kísérve, véletlenül, gúnyosan és gőgösen mosolygott. Ben Jusszuf kérdésére, hogy miért teszi ezt, kijelentette, hogy ostobaságnak tartja az egész játékot, és mindenkit ostobának, aki míveli. Egyébként bár alig játszott eddig sakkot, nem hiszi, hogy volna Indiában vagy akárhol valaki, aki őt megverné, vagy csak eldöntetlent is ki tudna csikarni tőle.

Ben Jusszuf éktelen haragra gerjedve ezen a szemtelen és hencegő beszéden, már-már neki akart menni Caesarnak, de aztán türtőztette magát, s látszólag nyugodtan egy játszma sakkra szólította fel Caesart, oly feltétellel, hogy ha Caesar megnyeri a játszmát, visszaadja neki szabadságát; ha azonban elveszíti, a legnagyobb árboc legfelsőbb keresztfájára kötteti fel. Caesar könnyed és hanyag mosollyal, egy fejbiccentéssel fogadta el a feltételeket, és leült a sakktábla mellé, jelezvén, hogy kész azonnal állani a mérkőzést.

Ben Jusszuf, aki kardját maga mellé tette az asztalra, már az első lépéseknél látta, amit különben mindjárt sejtett, hogy egészen gyakorlatlan és kezdő játékossal van dolga, aki sokszor még a legelemibb feltételeket is összezavarja, úgy, hogy néhányszor figyelmeztetnie kellett a helyes lépésre. De Caesar nyugodtan és fölényesen játszott tovább, mit sem törődve azzal, hogy egyik figuráját a másik után veszti el, csak arra ügyelve, hogy királyát védett és jó fedezékbe helyezze.

Jusszuf azonban nagy figyelemmel és makacs energiával játszott, azzal törődve csak, hogy mindenáron sarokba szorítsa ellenfelét, sehol módot nem adván neki védekezésre vagy pláne ellentámadásra. Miután néhány figuráját ravasz cselekkel elütötte, ravasz és bonyolult, körültekintő kombinációba bocsátkozott, melynek célja az ellenséges király oly módon való körülzárása volt, amit a sakkban "matt"-nak neveznek, s ami a játszma végét, az ellenfél legyőzetését jelenti.

Fél óra múlva a kombináció sikerrel járt, Caesar királya körül egyre szűkült a gyűrű, egyik "sakk!" követte a másikat, s egyszerre felállt Jusszuf, húzott egyet, s így szólt: "Sakk-matt! Elvesztetted a játszmát!"

Caesar, aki fütyürészve húzgálta szorongatott királyát, nyugodtan nézett fel rá.

- Miért? - kérdezte és vállat vont.

- Miért! - hüledezett Ben Jusszuf. - Hát nézd meg a táblát. A királyod nem mehet sehová; ha ide megy, leüti a ló, ha ide megy, leüti a futó; ide nem mehet, mert itt a saját futód áll, és más helye nincs a táblán.

- A táblán nincs - mondta nyugodtan Caesar -, de itt van, a táblán kívül. - Ezzel nyugodtan felemelte királyát, s leállítván a tábláról, maga mellé állította az asztal szélére. - Folytasd, Ben Jusszuf.

- Te szerencsétlen - kiáltott Ben Jusszuf magánkívül -, de azt nem lépheti a király.

- Látod, hogy lépheti.

- De nem a sakkszabályok szerint! - ordított magánkívül Ben Jusszuf.

- De ezentúl ezek lesznek a sakkszabályok, el fogom rendelni! - kiáltott most már Caesar is, felugrott, elkapta az asztalon heverő kardot, s levágta Ben Jusszufot.

A megrémült legénység behódolt Caesarnak, aki mint a hajó új kapitánya, partra vitte a hajót, és rakományát eladta a normann kereskedőknek.

 

PÁR EZER ÉV

I

Prof. J. H. jegyzőkönyvéből

A mű három kötetből fog állani. Cím: Az öntudat születése. Első kötet fele áttekintése az eddigi természettudományos eredményeknek. Meddig jutott a kutatás. A fossziliák, tudományos érték. Az első szerves nyomok. Tengeri puhányok, egyivarú genezis. Gerinchúr. Algák. A kopoltyú első nyomai. Szimmetrikus alakulatok.

 

II

J. H.-né naplójából, máj. 1.

Herbert egész nap dolgozik, és én nagyon unom magam. Most már, amíg a kicsike meg nem születik, nem járhatok sehová, de nincs is kedvem hozzá. Jólesik egész nap a pamlagon heverészni, nem csinálni semmit, merengeni, hogy lesz, milyen lesz. Elhatároztam, hogy följegyzek mindent, amit tapasztalok vagy gondolok, abból a korszakból - és ha a kicsike megszületik, folytatom ezt a naplót, milyen volt, miket beszélt, hogy alakult ki. Mennyire szerettem volna mindig, ha valaki fölírta volna, amiket gyermekkoromban tettem és beszéltem. Azt akarom, hogy ha felnő, odaadhassam neki ezt a naplót. Ma Herbert könyveiben lapoztam, nézegettem a képeket, amik az én esetemre vonatkoznak. Brrr! de furcsa képek - ha elgondolom, hogy a drágám, akinek ingecskéket és főkötőket csinálok, mint egy kis embernek... hogy ebben a percben ilyen szörnyűséges békaporonty, mint ezen a képen... Milyen komikus, sohase fogom megérteni.

 

III

Prof. J. H. jegyzőkönyvéből

A második korszak. Óriási hüllők és halak. A forró égöv alatt szédítő arányok bontakoznak ki. Ichtioszaurusz, páfrányok. A lila szín eget sárkányok szeldelik. Küzdelem életre-halálra a rengetegben. Az öt ujj princípiuma. A kénguru őse. Gibbon. Oldalági fejlődés a csőrös emlősök felé. Földrétegek mint naptár. Tízezer év - Hartmann tévedése. Rémy de Gourmont. A "missing link". Az első szerszámok. Feltehető, hogy egy napon megállt a testi fejlődés, és az idegközpont betegesen elváltozott. A kritikus pont. Elpusztul-e a fajta, vagy megússza ezt a betegséget, és előnyére fordítja a csökevényt, amit magával hozott? Pár ezer év eldönti ezt a kérdést. Egy napon nyilvánvaló, hogy a válság elmúlt. Az ősember megszületett.

 

IV

J. H.-né úrnő naplójából, aug. 3.

Csak most jutok hozzá, hogy folytassam a naplómat, és beváltsam ígéretemet. Mindent fel szeretnék jegyezni, amit Dódi csinál: olyan hallatlanul mulatságos! Most lesz egyhónapos Dódi - lehet, hogy nincs benne semmi különös, de nekem első gyerekem, és minden úgy hat rám, mint valami csoda. Ahogy az első nap felemelte a fejét, és a szájával követelő és határozott, félre nem érthető mozdulattal követelte a táplálékot, amit még nem ismer, amiről fogalma sem lehet (születésük előtt nem szájon keresztül táplálkoznak, úgy tudom)... hiába mondják nekem: ösztön. Ez csak egy szó - és én mégis azt kérdem, honnan? honnan tudhatta, a sötétben és csöndben, hogy idekint, ahol világosság van és zaj, vár rá valami, amit követelni kell - honnan emlékszik a világra, amit most lát meg először? és honnan emlékszik rá, miért hiszi, hogy ezen a világon makacsul és erőszakosan, sírással és kapálózással kell követelni az életet... honnan ez a pesszimizmus, ez a sötéten látás, ez a feltevése gonosz és közömbös indulatoknak, amik nincsenek, amik ellen...

 

V

Prof. J. H. jegyzőkönyvéből

...rettenetes küzdelmek kora következik most hősünkre, az ősi Emberállatra. Ezer formában riogatja őt az ellenséges Pán: élő és élettelen ellene fordul. Szőrtelen, vézna testét viharok paskolják, forró szelek aszalják. Sziklák odúiból, erdők fái közül csikorgó szörnyetegek leskelődnek rá, hogy felfalják; nincs menekvés. Vad és riadt szemekkel, forgó szemgolyókkal áll a tenger partjain, s értetlenül, bután a messzeségbe néz. Gyümölcsöt tép le a fáról, és megtanulja, hogy vigyáznia kell, mert az ágak között pikkelyes kígyó sziszeg... Nincs semmi fegyvere: karjai soványak, körmei gyöngék... Csak a fogaiban bízik, fenyegetően csattogtatja olyankor, ha lábai nem győzik a futást... Pár ezer évig tart, míg a tavak közeléből bemerészkedik a hegyek közé. Az éhség hajtja, az éhség bátorrá teszi. Ekkor új ellenségre bukkan.

 

VI

J. H.-né úrnő naplójából, nov. 11.

Nagy napja van Dódinak: ma délelőtt magától felállt, és gyorsan tipegni kezdett anélkül, hogy valaki eléje állt volna. A konyháig legalább tíz lépés - egyenesen kiment a konyhába, drága kis bolondom!... Valamit meglátott a konyhaasztalon...

 

VII

Prof. J. H. jegyzőkönyvéből

...A következő ezer év mostoha viszonyok között köszönt rá hősünkre. Valami kósza üstökös megbontja a bolygók rendes futását... katasztrófa üt ki a világűrben, s mintha kiütéses betegség támadná meg a Napot, óriási foltok lepik el tűztestét... A tudomány jégkorszaknak nevezi el, a hagyomány özönvizet emleget halvány sejtelemmel. Gleccserek zuhataga önti el a völgyeket, földrétegek csusszannak el helyükből, szigetek fúlnak bele az Óceánba, és hegyek nőnek a lapályon. Rettentő jégtömbök indulnak el a sarkok vidékéről, csörögve törnek meg, s eltemetnek egész földrészeket. Állati hullák milliói bukdácsolnak a zavaros habokon: vérvörös golyója a Holdnak kísértetiesen ragyogja be a pusztulást. S a jég és víz szürke dühében tehetetlenül vergődik a Faj, mely hivatva van, hogy kiállva minden csapást, diadalmasan kerüljön felszínre, mikor a katasztrófa lezajlott. Egy időre elvesztjük a nyomát...

 

VIII

J. H.-né úrnő naplójából, dec. 6.

Ez a legújabb: Dódi nem akar fürdeni. Nem kell neki a víz, pedig semmi baja sincs, eddig maga kívánkozott esténként pancsolni, sikongatott örömében, mikor vetkőztettük. Ma, mikor beviszem a fürdőszobába, leveszem a ruháját, egyszerre meglátja a vizet - maga elé néz, kitátja a száját, mintha eszibe jutott volna valami: és rettenetesen elkezd bömbölni, kapaszkodik belém, nem és nem, ordít, mintha nyúznák. Most egypár napig majd spongyával fogom lemosni, míg ez a szeszélye elmúlik...

 

IX

Prof. J. H. jegyzőkönyvéből

...Mikor újra felbukkan a következő évezred derekán, úgy találjuk, nagyon megváltozott. Az arca megnyúlt, koponyája előredől. A sekély tavak vidékén cölöpöket szed össze, és fészket épít a víz fölé. A tolakodó hódok néha kiássák a cölöpöt - dorongot ragad, úgy kergeti el őket. Egy forró, nyári napon, úgy lehet, a parton heverő korhadt cölöpök közül magától meggyullad valamelyik... Mohón kap a sárga virág felé, mely a fából hirtelen kilobban, azt hiszi, ehető... üvöltve fut el, rázza a kezét... később visszatér oda, megmerevedve nézi. Tél idején eszébe jut megint... követ csiszol, a szikra taplóra esik...

 

X

J. H.-né úrnő naplójából, dec. 20.

Ezt le kell jegyeznem, valami, ami ellentétben van azzal, amit erről a dologról hallottam. Nekem mindig azt mondták, hogy a kisgyerek addig nyúlkál a tűz felé, míg a kezét megégeti, attól kezdve fél csak, miután megismerte. Ez, úgy látszik, nem igaz: Dódi csakugyan nyúlkált a gyertyaláng után, ha eléje tartottam, de arról szó sem lehetett, hogy megégesse magát, erre mindig vigyáztunk, és nem is történt baj. Tegnap mégis megfigyeltem, hogy hirtelen visszakapta a fejét, mikor a kandallóban fellobbant a tűz... El is csúszott onnan... Szóval, nem azért nem nyúl a tűz felé, mert megégette magát, hanem egyszerűen azért, mert nagyobb lett, okosodik...

 

XI

Prof. J. H. jegyzőkönyvéből

...És csak most, a tűz felfedezése után lehet szó társas életről, a halvány kereteiről a törzseknek... A tárgyak, amiket védelmére használ, és a szerszámok, amikkel e tárgyakat készíti, új gondot okoznak... most már ezeket is védeni kell, mint ahogy eddig kezeit és lábait védte. A tulajdon és a birtok új feladatokat ró a tulajdonosra. Odaát, a tó túlsó felén más színű emberállatok élnek... egyszer talán megesett, hogy erre jártak, és elvittek néhány dárdát, amit nagy fáradsággal faragtunk... Elvitték és vidáman lakmároznak a pézsmaökörből, amit ezzel a dárdával szúrtak le maguknak... Újat kell faragni, most már ellenük is... vagy el kell rabolni az övékét... Csak az van biztonságban, amit becipeltünk a kunyhó kamarájába, és elrejtettük... És megindul a harc törzsek és törzsek között - harc a hatalomért és elsőségért... A legerősebbet törzsfőnökül választják, és engedelmeskednek neki... ő vezeti őket küzdelembe aztán, övé a dicsőség és a zsákmány...

 

XII

J. H.-né úrnő naplójából, jan. 2.

Beszél a Dódi... kezdi megnevezni a tárgyakat... és most már mindent magától kér, amit meglát... Saját magáról is beszél már, persze csak harmadik személyben... a Dódi... mondja... és "a Dódié". Minden a Dódié, a kutya a Dódié, a mackó és a zongora... és az ablak és az ajtó... és anyuka és apuka... minden, ami után kinyújtja a kezét... Az egész világ a Dódié, a házak is, meg a nap meg a hold... de kié a Dódi? mert saját magáról harmadik személyben beszél, és az első szó, amit kimondott, ez volt: enyém...

 

XIII

Prof. J. H. jegyzőkönyvéből

...De hol van ő, az első ember, a történelmi ember, a jövő embere? Ázsiában keressük, vagy a tenger mélyén, amaz elsüllyedt földrészen, mely Elő-Indiát Madagaszkárral összeköti? Hadvezér-e ő, ki törzsét kivezette a tavak közül, és leverte a szomszéd vidék népeit: s győzelmének tudata, vagy környezetének csodálata és hódolása váltotta ki belőle azt, amit a lélektan öntudatnak, értelemnek nevez, ki tudja? Annyi valószínű csak, hogy Ázsiában az első feljegyzett történelmi adatok körülbelül egybeesnek Európában azzal a korral, amelyből az első barlanglakók rovátkáit, primitív állatrajzait örököltük...

 

XIV

J. H.-né úrnő naplójából, ápr. 6.

Dódi ma két és féléves, reggel megmagyaráztam neki ezt a dolgot, de nem nagyon érdekelte...

Délelőtt hallatlan drága volt, a szomszédból átjött egy hároméves kisfiú. Annak mutogatta a játékait. A kisfiú el akarta venni az építőköveket, Dódi visszarántotta... A kisfiú bőgni kezdett...

Nekem ki kellett szaladni éppen a konyhába, mire visszajöttem, az idegen kisfiú a szoba közepén ült, és ragyogó szemekkel játszott az építőkövekkel. Dódi az asztalnál állt, és halálosan komoly arccal és tágra meresztett szemekkel nézte, ahogy a gyerek játszik.

- Dódi... - kiáltok rá. - A Dódi adta oda?

- Én... - mondta Dódi ragyogó arccal. Életében először mondta ki ezt a szót: "Én" - saját magáról.

 

AZ ÉLŐ MOLEKULA

Ismételnem kell, amit "A lélek arca" cím alatt közölt felfedezésem alkalmából írtam: nem vagyok tagja semmiféle tudományos egyesületnek, tudós sem vagyok abban az értelemben, ahogy az egyetemek meghatározzák, az ő szemükben nem tudós az, akit a terminológia zavarba hozhat. Rendszerem nincs, és nem volt: tompa és ismeretlen ösztönök vezettek kutatásaimban, s amire rábukkantam, a magam műszereivel, úgy villant meg mindig ámuló szemeim előtt, mint egy forrás, a fatönkből, váratlanul ismeretlen erdők vándorának. De most már van okom hinni magamban, másokkal nem törődni: ők csak kerestek, jól és helyesen talán, de én már találtam, bár - szerintük - hibásan kerestem is. Most már nyugodt is tudok lenni, néhány órával második felfedezésem után, használt az a keserű és kínos meglepetés, mit két év előtt éreztem, azután, hogy lázasan, hevenyén, kuszán, néhány papírszeletkén kidobtam a sajtóba első nagyobb felfedezésem (hogy a hátulról, a recehártya mögül átvilágított szem egy, a szem elé tartott ernyőre kivetíti tiszta mozgógépekben mindazt, amire gondolunk (legyen az konkrét vagy elvont). Akkor reszketve vártam a kísérletek, kutatások hosszú és diadalmas sorozatát, aminek követnie kell majd e meglepő felfedezést. Semmi sem történt. Néhány levelet kaptam, pár fölényes, tudákos vállveregetést. A tudós világot a szerves szövetek átültetése foglalkoztatta éppen, azt mondták, ez egy reális probléma, nem fantasztikum. Szerény eszközeimmel, kicsiny műhelyemben nem volt módom folytatni nagyobb apparátussal a kísérletezést. Elaludt a dolog, így is jó.

Most hát lejegyzem, néhány szóval, újabb fölfedezésem, melynek jelentőségét magam sem ismerem. Immár lelkesedés és szívdobogás nélkül, szárazon. Akit érdekel, hallgassa meg, egyszerű tényeket mondok el, hogy mit bizonyítanak, nem tudom.

Az előzményeket is összefoglalhatom pár szóba. A szövettannal foglalkoztam, szerves kémiával, de csak magamban, néhány magam alkotta műszer segítségével, könyvek nélkül, arra már régebben rájöttem, hogy a könyvek, bármily okosak, csak zavarják, hamis irányba terelik, szuggerálják, elkedvetlenítik a magamfajta kutatót. A stratégák könyveket írtak arról, hogy hadsereggel nem lehet átkelni az Alpokon, aki hadvezér, elolvasta e könyveket, belátta, hogy nem lehet. Napóleon semmit sem olvasott, és átkelt az Alpokon, és csak később tudta meg, hogy az Alpokon sem lehet átkelni. Mit tudhattam volna meg Haeckeltől? Hogy az élet titka megfejthetetlen, hogy a legutolsó egység, amire felbonthatjuk, a szerves sejt, azon túl homály és sötétség mindörökké. De az én módszerem a Descartes-é: nem hinni el semmit, megszabadulni minden tudástól (minden szuggesztiótól), mikor gondolkodni akarunk, kezdeni elölről az egészet, a magam számára; "dubito, ergo sum". Vagy tud az ember, vagy gondolkodik, két ellenkező irányú mozgása ez az emberi értelemnek, előrejutni csak az egyikkel lehet. Clairaut, a francia enciklopedista, tizenhat éves korában, minden tanulmány nélkül írt egy algebrát, könyve egyike a legvilágosabb, legösszefogóbb műveknek e nemben.

Egy generális jelenségből indultam ki, mivel sokat foglalkozott a tudomány, de úgy beszélt róla mindig, mint a religió, a Szentháromság titkáról: van, de érthetetlen, hogy van. Mi az, amit átöröklésnek nevezünk? Minden élőlény a sejteknek egy nagy társadalma. A sejt él, kinyílik, oszlik, önmagában hasonló sejtekre bomlik fel: így tudtuk. A felsőbbrendű élőlények, állatok és ember szaporodása lényegben úgy történik, mint az ősnemzés: hím egyedből néhány sejt átjut a nőbe, ott oszlani kezd, s végre összeáll egy a szülőkhöz hasonló sejttársadalommá, mely önálló életnek indul.

Virágból virág lesz, kutyából kutya, emberből ember. Kell hát, hogy a legvégső elem, a sejt, magában hordja minden megkülönböztető tulajdonságát ennek a sejtországnak, amelyikből átszármazik, amelyikké lesz. Ezt a tudomány is elismeri, bár másrészt arra törekszik, hogy a sejtet felbontva, a szerves élet legvégső elemét megtalálja, mely elem szükségképpen homogén anyaga az egyetlen elv alapján dolgozó természetnek. A szerves kémiának éppen úgy szüksége van az egynemű ősanyag feltételezésére, mint a szervetlennek: a világ egysége, melyet kívülről tapasztalunk, belül csak így képzelhető el.

De lássuk tovább. Nem elég, hogy a fajták átöröklése, ez a tapasztalat, dacol minden törekvésünkkel, hogy a sejtek egyneműségét feltegyük: a fajta keretein belül az egyéni átöröklés végleg zavaros paradoxonná teszi ezt az elméletet. Az emberanyába került embersejtből nemcsak hogy kifejezetten ember lesz: de letagadhatatlanul olyan ember, az az ember, az az egyetlen ember, akinek testéből ez a sejt kiválott. Hogy apámhoz, anyámhoz arcban, külsőben hasonlítok, még hagyján, de a mozdulataimat is tőlük örököltem, a természetemet, a hangomat. Apám tízéves korában leesett a hintáról: beszakította a homlokát, mély heg maradt a helyén - nos hát, ugyanazon a helyen a halántékomon, nekem is megvan az a heg. Ez már csak nem ősnemzés - ez már csak nem lehet ugyanaz a sejt, mely százezer év előtt kiindult az Eufrát vizéből?

Éreztem, hogy itt valami hiba van az elmélet körül. A hiba forrására Bergson olvasása közben jöttem rá (természettudományi filozófusoktól kell tanulni, filozófiát pedig a természettudományból) azon a ponton, ahol az élet más, külön törvényéről beszél, mely a mechanika törvényeiből le nem vezethető, mint eddig hittük. Nyilvánvaló, gondoltam, hogy a szerves ősanyag kutatásában is a mechanikai hasonlat tévesztette meg a gondolkodókat: ezt a hasonlatosságot azonosságnak, adekvenciának vették, s a szerves végső elemet, a sejtet, erővel szervetlen molekulákra akarták bontani. A felbontás sikerült is egy bizonyos fokig: carboniumot kaptak s más egyebeket, de megmaradt valami, a szerves gyök, ami lelke az egésznek.

Ha megvan a hibaforrás, világos, hogy megtörtént a hiba. Úgy ám: a szerves élet törvénye merőben más, mint a szervetlené - a világ nem egy-, hanem kétféle elv alapján készült: le kell mondanunk a monizmus kényelmes elméletéről. Ha szervetlen anyag legvégső eleme szervetlen, a szerves anyagé csak szerves lehet.

Ezt belátva, maradt azonban számomra egy kérdés: vajon az a tapasztalat, hogy a szervetlen anyag molekulája minden tulajdonságban hasonló az egészhez, áll-e a szerves molekulára is? Mert ha igen: akkor az élőlény legapróbb sejtjének legapróbb része is élőlény, mégpedig...

Itt azonban abbahagytam az elmélkedést, egy csodálatos sejtelem zavarában. Amit ezek után közlök, abban nincs immár elmélet, azt mondom el, amit láttam. Az összefüggés oly nyilvánvaló, hogy ami belőle következik, nem elmélet többé, hanem magyarázat.

Abban az időben éppen optikai problémákkal kísérleteztem, a rendelkezésemre álló szerény laboratórium műszereinek segítségével. Volt egy magam szerkesztette szép ultramikroszkópom: pompás műszer, melynek lencséje mögött olyan parányi testecskék is elárulják jelenlétüket csillogásukkal, melyek a legtökéletesebb nagyító mikroszkóp üvegén is láthatatlanok. Saját véremből csináltam egy érdekes preparátumot - hosszadalmas volna elmondani, hogyan sikerült (nem tudom biztosan, csak sejtem, hogy hasonlót előttem még nem próbáltak előállítani) -, elég az hozzá, hogy e preparátumot az ultramikroszkóp oly módon bontotta fel, hogy egyetlen vérsejt háromszáz külön egységre oszlott, háromszáz csillogó pont volt a ferde lemezen, azon a helyen, ahol a közönséges mikroszkóp egyetlen vérsejtet mutatott csak.

Már akkor sejtettem, hogy e háromszáz csillogó pont az, amit keresek: háromszáz szerves molekula. Kínzott a szomjas kíváncsiság, vajon milyenek valójában? (Tudnivaló, hogy az ultramikroszkóp sem nagyságát, sem alakját nem tünteti fel az általa észlelt legapróbb részeknek, csak elárulja jelenlétüket egyforma, alaktalan csillogással.)

Nos, hát fejezzük be röviden, öt hónapon át kísérleteztem, lépésről lépésre közeledtem célom felé. Végre tegnap sikerült az, amit magam se mertem remélni, hogyan és miképpen, más helyen fogom elmondani. Legyen ennyi elég: sikerült előállítani egy olyan műszert, helyesebben egy műszernek olyan beállítását, mely az ultramikroszkóp csillogó parányát valódi formájában vetíti a közönséges mikroszkóp lencséje alá.

Mikor ez a beállítás napnál vakítóbb durranógázfénynél először sikerült, éppen egy kvarckristály preparátuma volt a készülékben. Az objektív üveg kerek lapján számtalan apró kristály jelent meg, ugyanolyan alakúak, mint az a kvarcdarab, amiből kipreparáltam az átlátszó lemezt. De engem nem ez érdekelt. Megnéztem az órámat, negyedhat volt. Éreztem, hogy kezd hevesebben dobogni a szívem. Felszúrtam az ujjam, s a friss vért rácsöppentettem egy üveglapra, szétkentem, és betoltam a cső alá.

Felcsavartam a csövet, újból meggyújtottam a durranógázt, s a lencse fölé hajoltam. Kiáltás szakadt föl belőlem - hiába, nem tudom nyugodtan leírni, a kezem reszket, mert amit láttam, olyan kísérteties, minden képzeletet százszor felülmúló tökéletességgel igazolta sejtelmemet, hogy az első percben azt hittem: vizionálok.

Száz meg száz picinyke lény futkosott az üvegen, száz meg száz picinyke ember, száz meg száz tökéletesen egyforma ember, fejestül, lábastul, meztelenül, s megannyi én voltam, az utolsó vonásig, én, összehúzott szemekkel, elkomolyult arccal, amint a lencse fölé hajolok.

Darabig futkostak még, aztán lassan, egyenkint megálltak, megmerevedtek, ugyanabban a mozdulatban a vércsepp megaludt az üveglemezen. Kezem lesiklott a csapról: a durranógáz kialudt, és én megdörzsöltem a szemeimet.

Ennyit láttam, ennyit tudok - most zavar és nyugtalanság kóvályog bennem, képtelen vagyok gondolkodni. Feltevésem tehát helyes volt - de ki álmodhatta, hogy ennyire az? S ki tudná hirtelen levonni minden konzekvenciáját? Egy bizonyos: az átöröklés problémája ily módon sokkal világosabbnak tetszik. Ha az én testem legkisebb része ugyanolyan emberi test, ugyanaz az ember, aki én vagyok, ugyanazzal az arccal, ugyanazzal a velővel - természetes, hogy az én testem néhány molekulája átjutván az idegen, anyai testbe, midőn szaporodni kezd, az apró én-ek, egy hozzám hasonló társadalmát hozza létre, egy hozzám hasonló nagy Ént alkotnak együtt az én fiamban. Így már érthető nemcsak a testi, de a szellemi átöröklés is, s az ember egyéni fejlődése nem más, mint fokozatos ráeszmélés arra, amit ezek az apró ének magukkal hoztak a múltból. Egy órát vagy kettőt kellene gondolkodni még - úgy érzem, csodálatosan egyszerű és meglepő magyarázatok következnek...

De most fáradt vagyok, majd holnap. Ezt a napot pedig szögezzük le egy tollvonással. (1915. április 1.)

 

AZ OXFORD-STREETI GYILKOSSÁG

Sherlock Holmes úrnak, a katonai rend-
őrség volt főparancsnokának, Edinburgh

19... július.

Kedves ezredes úr,

a hágai békét aláírtuk, Európa népei szabadon és ujjongva borulnak egymás kebelére, a felszabadult sajtó eksztázisban ünnepli a világ szabadságát és Jane Gordon, az "angol Corday Sarolta", miután a tízek tanácsa ünnepélyesen felmentette őt, s a tömeg kifogta a lovakat kocsijából, elutazott Párizsba, Ön pedig, kedves barátom, önkéntes száműzetésben Edinburgh-ban, a világ forgandóságán és az oxford-streeti gyilkosság körül kifejtett nyomozásának kudarcán búsong, és még most se érti talán, hogy lehet az, hogy én, tapasztalatlan asszony, aki bűnügyekkel sohasem foglalkozott, négy nappal a gyilkosság után, mikor még homály fedte a gyilkos személyét, és Jane Gordon, az angol Corday Sarolta, még sűrű és mély gyászban siratta férjét - hogy én akkor megfogtam önt a kastély halljában, és azt mondtam önnek: a gyilkos pedig senki más, mint Jane Gordon, a miniszter felesége, az én kedves barátnőm. Vagy ha érti, meg van győződve róla, hogy Jane Gordon Európa megmentője, aki vakmerő tettével éppen úgy véget vetett a háborúnak, mint ahogy a fanatikus szerb diák annak idején ugyancsak gyilkossággal felidézte azt - hogy Jane Gordon engem beavatott világmegváltó tervébe, és hogy én előre megfontolt szándékkal bűntársa voltam a nagyszerű asszonynak.

Én nem vagyok politikus, nem mosolygok sem azokon, akik a történelmet kényszerű törvények eredőjének tekintik, és lenézik a naiv demagógokat - de nem mosolygok azokon se, akik szegény Robert Blackpot erőszakos halálában látják a világkatasztrófa végét. Végre is, ha korszakos háborút idézhetett fel két ember erőszakos halála, talán korszakos békét is hozhat egy harmadiké. Az bizonyos, hogy Sir Robert Blackpot az volt, amit zsarnoknak nevez a szabadság lantosa. Nem kétséges, hogy a békevágy, sőt hivatalos békehajlandóság, legalább formálisan, az ő akaratán tört meg, amíg élt - és kétségtelen, hogy a szabadság és béke pártja csak a halála utáni zendülésben ragadhatta magához a hatalmat, olyan elementáris erővel, hogy egész Európa felriadt tőle nehéz álmából. Akárhogy történt, boldog vagyok, hogy így történt - és szótlanul, megjegyzés nélkül hallgatom és olvasom a gomba módra termő új lapok vezércikkeit, hogy a szabadság és igazság eszméjének szükségképpen győzni kellett a zsarnokok fölött, hogy a mélységben forrongó eszmék és indulatok ki kell, hogy törjenek bilincseikből, az elnyomott nép, ha sokáig élnek vissza türelmével, feltétlenül termel egy Brutust, aki aztán rettenetes példát mutat az időknek.

Hallgatom és olvasom - de ön előtt, szegény régi barátom, ön előtt nem tudok színlelni, önnek meg kell mondanom az igazságot, hogy nyugodjék meg végre ön is, és mosolyogjon, mint ahogy én mosolygok, most már békélten és elnézően. Ez a Brutus, akire vezércikkek céloznak, ez a Jane Gordon, az én barátnőm, Robert Blackpot felesége és gyilkosa, most Párizsban van, és talán most már maga is azt hiszi, hogy ő csakugyan Brutus. De ön tudni szeretné, ugye - sokan vannak, akik ezt tudni szeretnék -, hogy lehet az, hogy csak két héttel a gyilkosság után, mikor a forradalom győzött, és a gyilkost immár nem azért kereste, hogy megbüntesse, hanem azért, hogy megjutalmazza - hogy az angol Corday Sarolta, az én csinos barátnőm, csak akkor eszmélt rá bűnbánatára -, akkor jelent csak meg önnél, hogy megfogja a kezét: "ne keresse tovább a gyilkost, bocsássa szabadon Benettet, az anarchistát - Robert Blackpot-ot én öltem meg".

Ne szóljon közbe, ezredes úr, ne meredjen rám megdöbbenő, új gondolattal - nem, nem azt akarom mondani, hogy Jane Gordon hamisan vádolta önmagát, őrültségből vagy feltűnésvágyból, hogy nemzeti hősként ünnepeltesse magát, vállalta a tettet. Erről szó sincs, bár Jane Gordonban, az én csinos barátnőmben, igenis van feltűnésvágy, de, mint ahogy mindjárt meg fogja érteni, egészen másféle. Nem is lehet erről szó, hiszen beismerése után pontosan és kétséget kizáróan leírta és elmagyarázta, hogy történt a gyilkosság - hogy vette ki nappal, észrevétlenül, az erkélyrács kifelé nyíló reteszét, hogy támasztotta be a rácsot - s éjszaka, a kiugró homlokzat lakosztályából, hogy figyelte mikor férje szokása szerint kilép az erkélyre - hogy kiáltott rá a szobából, s a megforduló öregurat hogy taszította meg egy könnyű mozdulatával, amit úgy nyújtott ki, mintha vissza akarná tartani: - hogy futott vissza aztán szobájába, észrevétlenül feltörve a dolgozószoba zárját, hogy a nyomozást kívülről történt erőszakos betörés nyomaira vezesse. Igen, Robert Blackpot-ot Jane Gordon ölte meg és nem az anarchisták, akik évek óta fenyegették: nem a "fekete kéz", mely leveleket küldözgetett neki és nem Bennet, szegény, akire minden gyanú irányult, s akit két hétig tartott ön vizsgálati fogságban. Ha csak anarchia van és elkeseredett szocialisták és forrongó indulatok és elnyomott népmilliók és bosszúért lihegő politikai rabok Írországban és jogtalanul, törvénytelenül kivégzett szabadsághősök fiai, hozzátartozói, követői - ha csak Casement véres kísérlete lobog az ír lelkek börtönében, és mészárszékre küldött ártatlanok ökle emelkedik feléje -, mindezek felől Robert Blackpot még ma is élne, és a világ talán dühöngene tovább az ő karmaiban. Ezen az emberen nem fogott a tömlöcbe zárt nép bosszúvágya, kétségbeesett vergődése - emlékszik a calais-i merényletre, mikor a szegény francia közlegény felemelt pisztolyát, amit Robert Blackpot-ra irányított már, hirtelen megfordította, és tehetetlen dühében önmagát lőtte agyon, nehogy felelősségre vonják ezért a mozdulatáért?

Nem, nem, Robert Blackpot-ot Jane Gordon ölte meg, a felesége. És nem kell szégyellnie, hogy ezt ön lehetetlennek tartotta akkor. Ön logikusan és helyesen úgy gondolkodott, hogy a zsarnokot azok közül ölhette csak meg valaki, akik haragudtak rá, a szocialisták és anarchisták közül - de ki gondolta volna, hogy Jane Gordon, a miniszter ünnepelt szépségű és eleganciájú felesége, az előkelő estélyek és garden-partyk királynője, az álszent hadi jótékonyság hírhedt és titokban kigúnyolt patrónusa - hogy ez a Jane Gordon szocialista és anarchista, aki két hét múlva, miután győzött a forradalom, büszkén kiáll, és így szól: igenis, megöltem a férjemet, elszántan és rajongva, mert a haza és nép ellensége volt - és én előbb vagyok honleány, s ha kell, vértanú - és csak másodsorban hitves és feleség!

Ki gondolta volna - igaza van, szegény barátom, ki gondolta volna? Nos hát, nyugodjék meg, és fogjon kezet önmagával, és veregesse meg a tulajdon vállát tulajdon tenyerével. Az ön logikája helyes volt. Jane Gordon, az angol Corday Sarolta, soha nem volt anarchista és vértanú - ha az lett volna, egészen bizonyos, hogy nem sikerül neki a gyilkosság úgy, ahogy sikerült. De Jane Gordon, az angol Corday Sarolta hitves és feleség se volt, ó, nem - hanem egészen egyszerűen és minden komplikáció nélkül csak nő volt a szónak legmélyebb és legősibb értelmében.

Szegény barátom, hallgasson rám. De hallgasson végig, ne ugorjon fel közben, míg a következőket elmondom, felháborodva, hogy frivol és triviális tréfa kedvéért izgattam fel eddig kíváncsiságát. Amit hallani fog, azt ön talán halála napjáig nem hiszi el nekem, és nem érti meg - én azonban egy fél perc alatt jöttem rá és értettem meg -, igaz, hogy én viszont politikához és jogbölcselethez nem értek.

Közlöm tehát önnel, szárazon és egyszerűen a következőket:

Öt nappal a gyilkosság előtt Madame Daisy kalapműtermében jártam, hogy gyászkalapot rendeljek magamnak, egyik rokonom temetésére. Megállapodtunk egy mintában, és Madame Daisy megígérte, hogy harmadnapra - ekkorra volt kitűzve a temetés - elkészül vele.

Harmadnap, mikor felkerestem, míg a kalapot csomagolta, nevetve mesélte nekem, hogy barátnőm, Jane Gordon, a miniszter felesége, bent járt a boltban. Ő megmutatta neki a gyászkalapot. Jane elsápadt az irigységtől (igen szép és eredeti kalap volt), és azonnal felpróbálta. A kalap csakugyan meglepően jól állt Jane Gordonnak - két hölgy, aki szintén jelen volt, elragadtatva kiáltott fel, meglátva őt a kalapban, elhalmozták őt hízelgő dicséretekkel, körülállták, forgatták. Madame Daisy is kijelentette, hogy soha még ilyen szépnek nem látta a kegyelmes asszonyt, mint ebben a kalapban. Jane Gordon kipirult arccal állt köztük a tükör előtt, egyik kezével a kalapot fogta, oldalt fordult, kézitükröt kért, hogy hátulról is megnézhesse, a nagy tükör segítségével. Aztán megfogta a kalapot, nagyot sóhajtott, hirtelen levette a fejéről, és láthatóan leverten kiment a boltból.

Egy szót se, míg be nem fejeztem! Robert Blackpot temetésén, talán ön is emlékszik rá, Jane remek gyászkalapban jelent meg - a hölgyek közt feltűnést keltett, olyan szép volt. Nos, ez volt az a kalap, szakasztott mása az enyémnek, amit rendeltem.

Én Jane-nel a nyomozás hetedik napján találkoztam először, a gyilkosság után. Bevitt az öltözőjébe, és a körülményekhez képest eléggé élénken csacsogott mindenféléről: azt mondta, kezd már magához térni a rettenetes csapásból.

Beszélgetés közben egyszerre észrevettem a gyászkalapot, az egyik szekrény tetején. Nem tudom, nem emlékszem már, milyen furcsa ösztönből felálltam, és komolykodó arccal azt mondtam neki, hallotta-e, hogy a nyomozás főnöke, Sherlock Holmes ma reggel bekérette bűnjelnek az ő gyönyörű kalapját is. Én csak tréfálni akartam, karikírozni önt, aki - emlékszik - akkor mindenféle szemetet összegyűjtött corpus delicti címén - de a hatás rettenetes volt -, Jane Gordon elsápadt, összerogyott előttem a földön, és félig önkívületben, térdeimet ölelgetve és hisztériás görcsökben elmondta nekem, hogy férjét ő ölte meg. Nem úgy, ahogy később vallotta, nem kézzel lökte meg - ő a szomszéd lakosztály ablakánál állott, és mikor látta, hogy Robert a kireteszelt rács elé áll, hirtelen rákiáltott. A miniszter megfordult, és rá akart támaszkodni a rácsra, és a következő pillanatban lezuhant.

Hüledezve hallgattam - Jane pedig még mindig ott fetrengett a földön. Könyörgött, hogy mentsem meg - hiszen Sherlock, úgy látszik, mindent tud, ha a kalapot bűnjelnek kéri.

- Én nem akartam megölni - jajgatott Jane -, de értse meg, egész este sírtam dühömben, hogy nem rendelhetem meg azt a gyászkalapot - mert nincs, akit gyászoljak... Én csak rákiáltottam.

Ezredes úr, csak ezt akartam elmondani... De már látom, hogy nem fogom elküldeni ezt a levelet... Jane Gordon, az angol Corday Sarolta, akit a tízek tanácsa jogos hazafias felháborodásában elkövetett emberölés vádja alól felmentett, ma már úgyis meghazudtolna engem, hiszen ő ma már büszkén vállalja, hogy tettét szándékosan követte el... Nekem nem hinne senki, őrültnek mondanának... És ha hinnének?... Minek romba dönteni, csírájában fojtani meg egy legendát? Minek tudja meg az emberiség, hogy a zsarnok, akivel nem tudott végezni egy elnyomott rabszolgavilág, végre is nem Brutusnak, a szabadság vértanújának kezétől esett el, hanem egy női kalapba botlott bele, egy női kalapba, amelyik véletlenül gyászkalap volt - s temetésre volt szükség, hogy hordani lehessen. Jane Gordon hordja immár büszkén ezt a kalapot - temetésén ama szörnyetegnek, akit öntudatlanul legyőzött.

 

Harun al Rasid

 

AZ ÍTÉLET

A hármas kürt rekedten megszólalt; felcsengett rá a negyedik, hatodik és nyolcadik szféra diszharmóniája és Áziel - (mintha tegnap történt volna, úgy áll előttem, pedig van vagy harminc éve) - meglökött, hogy álljak fel, és lépjek előre.

Bíráim is felálltak.

Hideg borzongás futott végig rajtam - fáradt voltam a hosszú vizsgálattól, hercehurcától -, vagy kilenc dimenzió tárgyalta már az ügyet, lökdöstek egyik kategóriából a másikba. Fáradt voltam, szerettem volna, ha már vége az egésznek: de most, hogy közeledett az ítélet, újra felsírt bennem az Ismeretlentől való félelem.

A Büntető felemelte kezét, intett a Vádlónak. És újra felolvasták, nem tudom hányadszor, a deliktumot.

Összetörve figyeltem: tompán kongottak a Fogalmak. Hő és fény villózott - egy pillanatra, ahogy szóba került, láttam a boldog sugárzást, amelyből elhurcoltak, mikor az irigy Astarot árulása következtében asztrál-csendőrök kezére jutottam. Vajon látom-e még?

Alig értettem már a vádat: alig emlékeztem már a részletekre. Igen, igen - valahogy így volt, valóban, kiküldetésben voltam -, egy Szikrát kellett elhelyezni, megbíztak bennem, hogy jól csinálom majd a dolgot - a Végső Cél titkos kiküldöttje személyesen tárgyalt a kormánnyal, hogy teljes puvoárt kapjak -, nagy eredményt vártak ettől a lépéstől. Tudatában voltam fontos és kényes szerepemnek - de hát mit tehettem? Átkozott, rossz természetem. Hiszen tudtam én, hogy ebből baj lesz: - minek is kellett éppen a negyedik szférán kiszállani? Ha átmegyek a következőre, soha nem jutok kísértésbe. De azt hittem, ez jó hely - valami furcsa golyóbis volt, hegyek-völgyek, sok meleg, kevés fény -, gondoltam a Mágneses Központra, hogy odateszem - ha forogni kezd az egész, csodálatos muzsika lesz belőle, és a Végső Cél ezerszeresen aratja az erőt, amit elvetett. Aztán kisebb tömegek fölött lebegtem - egy tűzhányó, a tenger vagy mi volt az. És a tengerparton - hát igen, a homokban -, hát ott láttam meg az első Élőt, aki aztán bajba hozott. Még soha nem láttam addig, csak hallottam róluk sokat, dajkám, a jó öreg északi fény, mesélt nekem apró koromban, hogy ilyenek is vannak, de én nemigen hittem. Ez, úgy látszik, azok közé tartozott, akikről valami Mózes nevű fiatal írótól olvastam az "Új Dimenzió" egyik számában ismertetést: embernek vagy minek nevezi őket: - vagy asszonynak? nem tudom már. De mindegy is - elég az hozzá, a drága kincset, a ritka szikrát, amivel el kellett számolni, ennek a szemébe raktam - elkövettem az árulást. Még láttam, ahogy felvillan a szemében - egy másik élő ment arra, talán "férfi" volt (Mózes szavát használva), és az megállt, és nem tudott tovább menni. Hát ezt tettem én - és Astarot elárult. A vád, egyike a legsúlyosabbaknak, így minősült: a Végső Cél államvagyonából egy szikrát elsikkasztva, saját céljaira fordította, hogy Élő Apához és Élő Anyához jusson.

Hátrafordultam, de ügyvédem, a Védő arcáról semmi biztatót nem olvashattam le. Vállat vont, és a szája szögletéből súgott oda:

- Baj van. Úgy látszik, ki fogják mondani a szándékos emberteremtést.

- És akkor?

Ügyvédem megint vállat vont.

- Nincs más hátra - kérni fogom az elmeállapot megvizsgálását: ha még nem késtünk el vele.

Gonosz sejtelmek fogtak körül. A Vádló befejezte beszédét: zúgás futott végig a hallgatóság sorain. Szemben velem, az esküdtek gomolygó foltjai összefolytak - az oldalamnál ülő két asztrál komoran intett, hogy üljek le.

Rövid tanácskozás: aztán a Védő emelkedik szólásra.

A minősítést vitatja előbb: nem lehet szó szándékosságról. Honnan tudhatta volna a vádlott, úgymond, hogy az illető negatív előjelű lényben (emlékszem még, így nevezték azt a valamit, amit mi nőnek nevezünk) elég vakmerőség lesz az isteni szikrát eszköznek használni holmi értelmetlen és méltatlan játék szeréül? Vádlott ideiglenesen adta csak át a Végső Cél kincsét, abban a hitben, hogy jó helyen találja, ha megint szükség lesz rá. S ha mégis - ha a vallomásból bizonyítottnak vesszük a szándékosságot -, lehetetlen a beszámíthatóság kérdését figyelmen kívül hagyni. Lehetetlen feltenni, hogy lélek, aki megbízatást kap, hogy isteni kinccsel ékesítse fel a Teremtés valamelyik részét, ép elmével kiválassza e részek közül a legszürkébbet és legjelentéktelenebbet, a természet ötletei közül a legszerencsétlenebbet és legellentmondóbbat, az élőlények, állatok és növények közt a legocsmányabbat - s éppen annak adja oda az erőt, hogy önmagát terjessze és fejlessze, elharapózzon, mint valami betegség. Aki ezt szándékosan tette, nem lehetett eszénél, ezen az alapon kérem védencem felmentését.

Rekedt kürtjel: a bírák visszavonultak. Komor csend lett - magam elé néztem, nem láttam semmit. De messziről, a mélyből valami zavaros és ijesztő hang emelkedik, s torkomba szorítja lélegzetem - szemeket látok, hideg fut végig a hátamon. Nyitott, kiáltó száj, kitárt karok - hideg veríték veri ki homlokom. Az Élet... az Élet szele csap felém forrón, ájult rémület fog el.

Az ötödik és hetedik szféra harmóniája zeng fel: a bírák elfoglalják helyüket. Mindenki feláll. Ijesztő csend.

A Büntető emelt hangon olvassa: A Végső Cél nevében!

- ...A védelem visszautasíttatik... Indokok és... Mindezek alapján és tekintetbe véve a súlyosbító körülményeket...

...születés általi életre ítéltetik...

Eszméletlenül hanyatlottam le a felhődarabról: még láttam, ahogy a két asztrál utánam kap: aztán gyereksírást hallottam: később jöttem rá, hogy az én torkomból jött elő.

 

HARUN AL RASID UTOLSÓ KALANDJA

Rosszkedvű volt már abban az időben Harun al Rasid, nagyon rosszkedvű; éjszakai kirándulásain megismerte s meg is unta a népet, melynek forgatagába úgy vágyott elkeveredni valamikor. Az álruhás kalandok után, ha levetette a maszkot - hol vásári árus, hol borbélylegény, hol utcai énekes öltözetét -, valami keserű íz maradt az egészből, már nagyon is jól játszotta ezeket a szerepeket, és egy napon rajtakapta magát, hogy komolyan megharagudott a gyaloghintó utasára, aki - kocsihúzó minőségben cipelte fél Bagdadon át - keveset fizetett a fáradságáért.

Így következett el utolsó kalandja.

Az elmúlt éjszaka vándorszínészek bódéját fedezte fel, valahol a külvárosban: elbámészkodott a csepűrágón, és szeretett volna a színfalak mögé kerülni, hogy rájöjjön a csínyre, de csavargónak nézték és félrelökték. Másnap este piros bugyogót és csörgős sipkát rendelt az udvari ruhatárból - a kastély alagútján szökött ki, a kert felől, egyedül. Jelentkezett a bódé tulajdonosánál, arméniai komédiásnak adta ki magát, állathangokat utánzott. Összebarátkozott a csepűrágóval, és csakhamar kitanulta a fortélyt - később, mikor a tarka közönség gyülekezni kezdett a ponyva előtt, elunta a színpadot, és lement a csőcselek közé. Itt látta meg az etióp hajadont, aki miatt bajba került.

Csavargóféle volt, Zorajdának hívták. Harun al Rasidnak megtetszett kócos haja és hosszú karjai, amiket úgy dobált, mint a cséphadarót. Egy pillanatra átvillant rajta, hogy abbahagyja az egész kalandot, amit úgyis unt már, szépen hazamegy, és meghozatja magának ezt a lányt, de aztán elszégyenlette magát. A lány valami handzsáros katonával volt, és Harun al Rasid látta, hogy tetszik neki a katona - így nem ízlett volna a dolog. Fellobbant benne a régi virtus, az a furcsa bolondéria - talán a rossz dzsinn szava, aki megigézte gyerekkorában -, aminek soha nem tudott ellenállani, aminek különös portyázásait köszönhette: hogy Ő, Harun al Rasid, így, ahogy van, szőröstül-bőröstül és a birodalom hatalmas kalifája, tulajdonképpen nem egy személy, mint ahogy gondolják, és mint ahogy rendes állapotban maga is tudja: hanem kettő - és amit az egyik ad vagy kap, az nem a másiké, az nem a másiknak szól, abból nem lehet öröme a másiknak. És bolond fejjel elszánta magát, hogy álruhában bolondítja magába a lányt.

Csakhogy nehezen ment. A lány nem sokat adott a piros bugyogóra, a szép beszédre se nagyon ügyelt, inkább a színes ponyvát nézte meg a bűvészeket - azok tetszettek neki. No megállj, gondolta Harun al Rasid. Nem ment haza reggel, ott maradt a vándorszínészeknél, és felajánlotta magát, ingyen, hogy részt vesz a mókában. Valami díszes színjátékra készültek éppen, aminek "Kalifa" volt a címe: a szereplők közé Harun al Rasid figurája is kellett. Harun al Rasid jót nevetett magában, mikor ezt megtudta. Aztán komoly képpel felajánlkozott, hogy majd eljátssza ezt a szerepet - úgyis jól tudja utánozni a furcsaságairól hírneves kalifát. Meghallgatták és kiosztották neki: harmadnapra megvolt az előadás.

Harun al Rasidnak, a színésznek (persze, álnéven - Hasszánnak mutatkozott be) szép sikere volt Harun al Rasid szerepében. Különösen a nőknek tetszett - előadás után Zorajda is ott volt azok között, akik a bódé függönye mögött várakoztak, hogy megbámulják. És aznap este együtt mentek Hasszán szállására, amit három drachmáért bérelt a keresetéből.

Szép napok következtek. Harun al Rasid tunya kéjben szürcsölte a Hasszánnak szóló szerelem gránátalmaízű italát - a lány dédelgette őt, és elhalmozta kedveskedésével: szerelmének, gyönyörűségének, istenének, boldogsága urának, parancsoló fejedelmének, édes, egyetlen kalifájának nevezgette. Harun al Rasid behunyta szemét, és arra gondolt, mit szól majd Zorajda, ha megtudja, hogy szerelmes szavának rajongó túlzása nem is túlzás, hanem a való igazság.

Így ment ez vagy három holdtöltén át - Hasszán eljátszotta még néhányszor Harun al Rasid szerepét a színpadon, és Zorajdát irigyelték szerelmeséért, akit már mindenki férjének tekintett. Harun al Rasid halogatta a hazatérést - esténként azt a boldogságot színezgette magában, mikor majd magával viszi Zorajdát (mert megszerette közben) a kastélyba, és felfedi előtte a valóságot, mint isteni és csodálatos jutalmát a leány szerelmének és benne való hitének.

Egy napon rászánta magát, hogy megteszi az előkészületeket. Hajnalban, mikor Zorajda még aludt, kiosont a szállásból, és a palotába sietett. De a kerti alagút ajtaját zárva találta, belső lakattal: a rendes úton ment hát fel. A kapuban megállították, s mikor haragosan felfedte nevét, a katonák szemébe nevettek. Bolond ez, mondták, aki még azt se tudja, hogy Harun al Rasid meghalt, és Achmed uralkodik helyette - legalább Achmednek adná ki magát, ha azt akarja, hogy művelt bolondnak tartsák.

Ez lett hát Harun al Rasid utolsó kalandjából. Még tett néhány kísérletet, hogy felismerjék és elismerjék: de minden hiába volt, a gyűrűt, sajnos, otthonfeledte annak idején, és Harun al Rasid ál-holttestét már el is temették valahol a dravidák földjén, ahonnan hiteles híre jött, hogy meghalt. Kimerülve és bosszúsan tért vissza Zorajdához, aki duzzogva fogadta: szép dolog, igazán, panaszkodott, hogy a férje itthagyja őt, egyedül, pénz nélkül, és hetekre elcsavarog, azt se tudni merre - ilyet Abdullah se tenne, az a handzsáros török katona, aki pedig el akarta venni őt, mielőtt Hasszán jelentkezett.

Harun al Rasid útközben olyasféle ábrándokkal vigasztalta magát, hogy Zorajdának majd elmondja, ki ő és mi történt vele: de most, az asszony siránkozó vádaskodását hallgatva, rájött, hogy kár szólni: úgyse hinné el neki. Pénze azonban csakugyan fogytán volt - elment a színjátszó bódé tulajdonosához, ahol megtudta, hogy az ő szerepét közben egy másik színész játssza már, akiről a közönség azt állítja, hogy sokkal jobban tudja utánozni a legendás Harun al Rasid hangját és mozdulatait, mint ő, Hasszán: ezt még Zorajda is elismerte, aki az utolsó előadásra, a török katona kíséretében, eljött, megnézni az ura vetélytársát.

Hosszas könyörgésre kisebb munkát kapott. Fél év múlva a banda elment, és őt otthagyták. Aztán még próbálkozott néhány munkával, mert Zorajda egyre keserűbb és civakodóbb lett, ahogy öregedett: régebbi kalandjaiban eltanult néhány mesterséget, amit, jól-rosszul, felhasznált most: két évig csepűrágással kereste kenyerét, aztán borbély lett, aztán évekig hol vásári árus, hol kocsihúzó, hol utcai énekes, sőt - egy komisz évadban, mikor a drachma árfolyama rosszul állt Teheránban - elszerződött belső munkatársnak a "Bagdadi Tükör"-höz is. És egy napon, mikor Jusszuf, a "Bagdadi Tükör" szerkesztője megdicsérte munkáját, Harun al Rasid elpirult örömében, és úgy érezte, hogy elégtételt kapott azért a megaláztatásért, ami sok-sok évvel azelőtt érte, mikor fél Bagdadon cipelt egy utast, és az keveset fizetett fáradságáért.

Mert alapjában véve szerény ember volt Harun al Rasid.

 

KACSAPECSENYE

I

Így történt, láttam.

A Végtelen Űrben hangtalanul forogtak el a sötét korongok: túl a láthatáron felbukott Fényes Valóság, amit csak tudni lehet, ránézni nem. Kezdődött a hangverseny: előbb halkan, aztán egyre merészebb, követelőbb vidámsággal. Kezdte a Tarajos, hosszú, hetyke kukurikú - utána belevágtak a disznók. Aztán gágá és kotkodács - pár perc múlva élt az udvar, cuppogott a sár, az itatóban locsogott a víz, lefetyelő csőrök habarták. A kerítés lécein át megjelent Nagy Tollas és Pici Pelyhecskék, csipogva, lázas fontoskodással.

Reggel volt, a mindig megújuló, örökkévaló, végtelen Élet és Lét reggele - vér és vágy az erekben, a begyekben pedig jóízű, nyeldeklő készülődés halvány árpaszem, sárga kukorica morzsolására. Hevenyében beosztotta magának a legközelebbi teendőket - mihelyt a két Hízottat hátraviszi Szárnyatlan Óriásisten (ezekbe erővel tömik a kukoricát), átbújik a palánkon: előbb az itató, aztán keresgélés az eperfa alatt, sietve, mert Kékfejű megint fürgébb lesz, elkapja előle. Aztán verekedés a libákkal, az utóbbi időben nagyon erőszakosak lettek. Aztán sütkérezni a forró fényességben, töltött beggyel - utána ki a kapun, le a folyóhoz, át a sáson -, a Végtelenségnek és Örökkévalóságnak talán ez a legszebbik fejezete, a hűs, csobogó nedvesség, amiben olyan könnyű és álomszerű a lebegés, hasonlatos ahhoz, amire még emlékszik, messziről - mikor fönt, fönt lebegett még, a kék határtalanban, Fényes Valóság közelében... Aztán álom, a vér csöndes bugyborékolása ereiben, meleg, édes szárnyai alá dugott csőrrel, egyenletesen pihegve, örökké.

Kibújt a palánk alól, az itatóhoz. Már vagy öten álltak ott: egyforma, gépies mozdulattal, bedugták a csőrüket, kihúzták, föltartották, hogy a víz lemenjen, megint bedugták. Ő is közéjük állt: bedugta a csőrét, felszívta a vizet, hátracsapta a nyakát, lenyelte, megint bedugta. Mikor színültig megtelt, elégedetten gágogott egyet, és az eperfa felé indult. Ekkor toppant oda Szárnyatlan Óriásisten.

Most sietve jött bőrlábon, ugrált közöttük. Tudta, hogy ilyenkor el kell ugrani előle, valamivel gyorsabban szedni a lábát, szárnyait szétterpeszteni - aztán, pár lépés után meg lehet állni megint. Legtöbbször kukoricát dob ilyenkor - legrosszabb esetben hamar eltűnik, vissza lehet jönni a vályúhoz.

Ezúttal kicsit tovább tart a dolog. Szárnyatlan Óriásisten hevesen ugrál, lehajol, kapkod utánuk. Még őutána is. Meg akarja fogni, úgy látszik, mint a Hízottakat, akikbe erővel tömik a kukoricát. Ezt nem szereti, idegessé teszi: a kemény, sima öt ujj érintése, fogása: egyszer már volt köztük, végignyomták, tapogatták, akkor is csapkodott és tiltakozott, hogy tudtára adja Óriásistennek: örült is, mikor az végre megértette, és letette a földre. Úgy látszik, megint erről van szó - talán már elfelejtette Óriásisten, hogy ő ezt nem szereti, őneki csak adjon tovább kukoricát, messziről, és a többit bízza rá. Lám, most majd elkapta, de kicsúszott. Most Kékfejűn a sor - aha, már elcsípte, fölemelte, meg lehet állni. De mégse - Kékfejű kiugrik a kezéből, Óriásisten haragosan gágog valamit... ejnye, Kéklábúnak is épp itt kell botorkálni, a csőre előtt, most nem tud elfutni... hopp, megfogták a szárnyát. Ki akarja tépni - Óriásisten megint nem érti, nem ereszti el... sőt, jobban megszorítja, és felkapja a levegőbe.

Ejnye, ez unalmas és bosszantó. Óriásisten hátraszorítja mind a két szárnyát, és már megint tapogatja. Most a begyét meg a nyakát. Jó lenne, ha már letenné, már fáj is a hónalja. Erőlködik, hogy megértesse vele, hogy ez nem jó, hogy talán a macskával téveszti össze, az szereti az ilyet. De ezúttal tovább tart a dolog... Óriásisten most a nyakát is hátraszorítja, egészen hátra, vissza a hátára. Most mozdulni se tud, nem is látja Óriásistent, csak egy darab eget. Legjobb, ha türelmesen vár. Az ám... de Óriásisten nem hagyja békén... valamit motoszkál a nyakán, tépdesi a tollat, úgy látszik... ejnye, ez már egészen kellemetlenül csiklandós, csak már letenné... de nem, szorosan tartja, nagyon szorosan, már fáj a visszahajtott nyaka... és a másik kezével, ami szabadon van, hadonász... és valami csillogó, villogó hosszú van ebben a másik kezében...

Ez nagyon furcsa... ez nagyon kényelmetlen... és nagyon rossz... ejnye... hát ez mi... valami tévedés... hisz ez a villogó valami... hisz ez nem ide való, a nyakára... ki kellene nyitni a csőrét, gyorsan, gyorsan, visszahajtani a nyakát... megértetni azzal az ostoba Óriásistennel, hogy ez nem oda való... gyorsan... de nem bírja...

No és... no és ez... ez meg mi... valami nyisszan... hát persze, tudta ő, hogy az nem oda való... hogy ebből rossz lesz...

A nyaka... kinyílt a nyaka... ez nem lehet... ez nincs rendjén... ez tévedés... a csőre helyett... ez nem történhetik... most egy rettenetes, iszonyú lehetetlenség történt... és valami folyik... kapkodva, lüktetve... talán a víz, nem? amit föllefetyelt... és igen... és Óriás... isten... szét... tartja... a nya... a nyakát...

És folyik... és lüktet... és bugyog... tovább... de milyen... furcsa ez... ez nem igaz... és most... Óriás... isten... végre... eleresztette... és már lent van... a földön... most... most... el kell... gyorsan... szaladni...

És mi ez... ez a piros... ez a sok piros... ez a sok piros és nem lehet... szaladni... pedig Óriásisten... már eleresztette... És mi ez... nini... Kékfejű... itt kotorász mellette... valamit... hé, Kékfejű...

Rá akart gágogni Kékfejűre, de csodálkozva vette észre, hogy nincs hangja. És ugyanakkor valami más furcsa is volt: az egész udvar elfordult és lassan, körbe forogni kezdett. Még látta Tarajost és Nagy Tollast, és látta a palánkot, de mindez nevetségesen homályos volt... és a Fényes Valóság... a Fényes Valóság is... lehetetlen... olyanná lett, mint az ezüst Hold... ezüst Hold a rejtelmes éjszakában, mikor hangtalanul pihen a világ, és fent, fent magasan lebegnek... lebegnek...

A tó... a sás... a víz...

Ekkor sivító döbbenet fogta el: minden izmát megfeszítette, minden tollát felborzolta, szétterpesztette lábait, és rettenetes erőfeszítéssel felemelte kinyitott nyakát; egyetlen, rémült, sürgető, dühös eltökélésében akaratának, hogy helyrehozza a Tévedést. De a nyak nem engedelmeskedett az akaratnak, és visszacsuklott és elnyúlt a földön.

És az udvart és Kékfejűt és a palánkot abban a pillanatban elnyelte a Végtelen Űr és Fényes Valóság az égen nagyot lobbant és kialudt. És Kozmosz, a Világmindenség megszűnt: időtlen időkre, örökkön-örökké.

 

II

Ebédre kacsapecsenye volt.

 

FESTÉK

Még egy kis rúzst dörgölt szét ajkain, a szemét fekete irónnal kendőzte, a tincseket elsimította homlokából, és megperdült előttem: habfodrok örvénylettek, szalag röpködött, gyémánt villant, illat remegett.

- Szép vagyok? - kérdezte a két ajakformájú festékcsík, picit szétnyitva, annyira csak, ameddig a csík vége engedte, és a hegyesre simított pillák felcsaptak.

Csodálkozva mosolyogtam.

- Szép - mondtam aztán, mert eszembe jutott, hogy ugyanezzel az arccal, ugyanezzel a perdüléssel, ugyanígy kérdezte már egyszer ezt, és mintha ugyanilyen körülmények között lettünk volna akkor is - és mert emlékeztem, hogy akkor szép volt és kívánatos. De furcsa volt, hogy minderre emlékeztem: a mozdulatra, amivel szájához emelte a festékrudacskát és az irónt - de hogy közben mi volt, merre jártam, és merre járt, és ki volt, és ki voltam, és honnan ismertem - erről már nem tudtam semmit. Lehet, hogy olvastam csak valahol, vagy láttam a képtárban - de nem, hisz az álom íze és melege is ott borzongott az emlék hátterében.

Mire a lépcső aljára értem, ennek az álomnak az íze elöntötte hangulatom - forró lett a szemem, és halántékom lüktetett.

A hallban utolért.

- Megyünk? - lehelte a Coty Lorigan. És az illatos púder egy pillanatra megcsiklandozta arcom.

A gépkocsiban mellemre bújt. Ekkor már tudtam, mi volt az álom: lent, a patak mentén, vadvirágok közt, két kapkodó kéz, vonagló meztelen lábak, furcsa fanyar szag és tágra meresztett, ijedt szemek. Gidaszarv! Boldog isten! hogy el tudtam felejteni, micsoda ujjongó öröm, micsoda kacagó ragyogás - fűnek, fának, levegőnek, napsugárnak értelme, hogy mégis eszembe jutott!

Részegen dadogtam valamit... hát te vagy az, te vagy az?

Az illat és fodor suttogva felelt és lihegett a fülembe, kábítóan, epedőn.

- A Singerné... láttad?... de nem igazi gyémánt... könnyű neki... nyertek rajta... és nem az ura vette... nekem a Kató mondta... az a szőke, a krepp-muszlinban... az alakja jó... de a lábai nagyok...

Így felelt és libegett illat és fodor... Egy percre megütköztem... eh! talán nem jól figyeltem, hogy nem értem... majd, majd, odafent...

A gépkocsi nagyot fordult, zökkent, lassított. Fényszóró simította végig a partot - ez volt az a patak: éreztem a vadvirág szagát. Tovább!

Karjaimban vittem fel a lépcsőn, lihegve, dagadó izmokkal. Ajtó csapódott, még hallottam a kapus csoszogó lépteit elhalni az udvarban. Aztán csönd lett - ajtó, ablak bezárva -, és én egyedül, zsákmányommal. A pamlagon feküdt, már nem beszélt, behunyta a szemét.

A kislámpát gyújtottam fel, aztán óvatosan közeledtem. Az volt a tervem, hogy így csókolom meg, puhán és óvatosan előbb, behunyt szemmel. De a két vörös csík megzavart: visszamentem a pipereasztalkáig, és szarvasbőrdarabkát hoztam, hogy ledörgölöm.

Hamar lejött: de alatta nem találtam az élő arc puhaságát - halványabb, de keményebb festékréteg volt alatta, régebbi kendőzés nyoma. Igen, ez volt az, emlékeztem, pár hónappal előbb, mikor először láttam.

Nagyobb bőrdarabot hoztam, és most dörgölni kezdtem az egész arcot, a szemeket és a finom, szép vonalú arcot. Lassan engedett a festéklárva, spirituszt öntöttem rá finom rétegben: erre levált az egész. Soványabb kép maradt alatta, de ez is festék volt - igen, ráismertem a művész keze nyomára.

Most már dühödten fogtam neki, hogy lerántsam ezt a réteget is. A lámpa fénye vibrált, alig láttam már valamit: csak ujjaim érzékeny tapintása vezetett. Újabb réteg vált le alatta, újra festék. Felordítottam, és az egész üveg tartalmát ráöntöttem. Aztán gyúrni és dörgölni és kaparni kezdtem, hogy elevenig jussak - a festékmaszk meglazult, engedett, szétfolyt ujjaim közt -, két kezem csupa színes lucsok volt, a pamlag két oldalán vastag patakban, lassan csurogni kezdett. Egyszerre azt éreztem, hogy a pamlag bársonyát gyömöszölöm már... Rémülten kaptam a lámpához és odatartottam.

A test ott feküdt a pamlagon, de a fej nem volt sehol. Feloldott, szennyes festékfolt maradt a helyén, amit szürcsölve szívott be a pamlag bársonya.

Torkom kiszáradt.

- Mit bánom most már - hörögtem -, hiszen az arc csak cégér volt úgyis - nekem a teste kell!

És egyetlen mozdulattal lerántottam a selymet, hogy mohón belekapjak... De nem találtam inget alatta: egy másik ruha volt... igen, ráismertem, amiben elsuhogott mellettem, annak a másiknak a karján... Ezt is letéptem... most egy kosztüm következett... ez volt az, amit a bankártól kapott. A kosztüm alatt lányos, világos és virágos batiszt: az édesanyja vette, mikor férjhez akarta adni... Középen hasítottam ketté... ez alatt csak megtalálom? És belenyúltam a hasadékba... valami puha, selymes tárgy akadt a kezembe - kirántottam, csipkés pólya volt, üresen, lelógó szalagokkal - a pólya, amibe tették, mikor világra jött. De ő nem volt sehol, s a pamlagon gyűrött, szertekuszált rongyok hevertek.

 

TITOK

Igen, most már tudom... most már értem, hogy történt, hogy történhetett, miért kellett annyit gyötrődni, szégyenkezni miatta... most, egy pillanatra, világosan láttam vidám, kipirult arcát, amiről azt hittem akkor, az Istené, a hatalmas Úré, aki egy napon útnak indított, hogy menjek megszületni. ...Indultam hát, a születő lelkek fehér köntösében, szégyenkezve és pirulva... S ekkor, mielőtt átléptem volna a kitárt ajtó küszöbét, melyen át először pillantottam meg messziről, aranyfelhők között a tarka Földgolyót, hirtelen ott termett mellettem, pillanatra visszarántott, fülemhez hajolt, éreztem forró leheletét.

És sebesen, néhány gyors szóval, megsúgta nekem a titkot. Piros lettem, és a szemem kitágult. Ő pedig eleresztette a kezem, de még egyszer utánakapott, és suttogva, sebesen még annyit mondott "de ne mondd ám el senkinek, hallod-e? csak neki"!

Aztán átléptem a küszöböt, szemem a tarka golyó felé irányítva, de abban a pillanatban sötét lett... És kábult álom és sötétség volt évekig, hosszú évekig.

Kilencéves lehettem, vagy tán annyi se még, mikor először eszméltem vissza a titokra. Ilonkával játszottunk a fáskamra mögött... kis parasztlány volt Ilonka, piros kendővel és piros szájjal. És mikor kergetőztünk és előrefutott, a kerítés áttört, én átbuktam rajta, és együtt hemperegtünk az árokszélen lefelé... És mire leértünk, az én arcom is piros volt, és már eszembe jutott... És ijedten néztem körül, nem látta-e meg valaki az arcomon... és mikor Ilonkára néztem, szinte megdermedtem: gyors, rekedt nevetést fojtott el, mintha sírni vagy csuklani akarna - és én egy pillanatra gyanakodni kezdtem, hogy ő az.

Aztán egyszer a fűben heverésztem egyedül, és katicabogár kapaszkodott orrom előtt a margaréta szárán; a tetején megállt, gondolkodott, két kemény fedelét emelgette, huss, elrepült...

Aztán lányok szaladgáltak, az egyik a domb tetejére szaladt, lihegett. Aztán kirepült a hinta, és szoknyácska perdült és villant. Aztán a cirkuszban fehér karú kisasszonyok táncoltak valamit. Egy néni jött Bécsből, ott lakott nálunk pár napig, nedves szája mindig nyitva volt kicsit. Erről sokáig hittem, hogy ő az, akinek meg kell mondani a rám bízott titkot. Este a sötétben magam elé meredtem, odakünt nevettek és zongoráztak és fecsegtek. Ha tudnák... ha tudnák, amit csak én tudok... ha látnák, ha látnák... amit csak én látok... én, én, csak az egész világon... hogy dermedne meg az egész társaság, ezek a vidám, tudatlan, ostoba felnőttek, hogy halna el a zongoraszó, hogy tolonganának ajtóm felé, hogy merednének rám, tátott szájjal, tágra nyitott, sötét szemekkel... De nem mondhatom el: csak neki, aki majd megérti.

És így hordtam magamban a titkot, és nem szóltam róla senkinek. Labdáztunk az iskola udvarán, nevettem és fecsegtem, és részt vettem mindenben, amiben a többiek - játszottam fiúkkal és leányokkal... És azt hitték rólam, olyan vagyok, mint ők: csak én tudtam magamat idegennek az élőlények között, csak én tudtam, hogy egyedül álló csillag, soha nem ismert szörnyeteg, elátkozott csodalény vagyok, akit nem értenek se földön, se égben, még a pokolban se: mert nem mondhatom meg a titkot, amit tudok.

Gyerekek, gyerekek... fiúk és lányok... élő társaim a szép világon... ne beszéljünk róla, jó? Most már tudom, igen, igen, jó, jó... elég... tudom, hogy tévedtem, elég, elég! befogom a fülem!... tudom már, és nagyon haragszom, nagyon fáj, nagyon szégyenlem az ostoba tréfát... Az a gonosz kis kobold pukkadozva markába nevet - igen, ő volt, aki becsapott engem és mindannyiunkat. Igen... most már tudom, hogy ti is tudjátok, csak nem szóltatok nekem, azt hittétek, hogy én nem tudom... de az igaz, ugye, hogy jóhiszeműek voltunk, az igaz, ugye, hogy nem egymástól tudjuk mi a titkot, hanem őtőle... ő követte el a csínyt, az ő komisz, vásott, huncut ötlete volt, hogy mindnyájunknak külön súgta meg, nem egyszerre, mielőtt a világra jöttünk - és mindnyájunknak külön-külön azt hazudta, hogy csak neki mondja meg, senki más nem tud róla... Fiúk és lányok, hogy mulathatott rajtunk, ahogy komolykodva titkolóztunk, és lenéztük egymást...

Most már tudom, de azért még mindig sajog kicsit... még mindig fáj az ostoba tréfa. Ne beszéljünk róla... tartsunk össze, jó? Tartsuk titokba tovább is... és amikor megsúgod Neki, akárki, aki olvasod, hadd higgye, hogy Tőled tudta meg, mint ahogy én hittem - én ígérem, hogy nem szólok, úgy teszek, mintha én nem tudnám, és ígérd meg te is, jó? És csak ketten beszéljünk róla, soha harmadik meg ne hallja, mert minden utálat és szégyen és csúnyaság ettől a harmadiktól származik, aki hallgatózik... egy mondja egynek tovább is a titkot, a titkot, s maradjon titok, amiről senki se tud, csak Én meg Te, csak Te meg ő, csak Ő meg Én.

 

IRÁNYTŰ

Az Eufrát vize habzott és fortyogott kegyetlen tüzében a napnak - tarka hüllők pihegtek az iszapban, a páfrány legyezője kibomlott. S a Férfi álmosan, szemét dörgölve nézett körül, felriadva a datolyafa tövében.

- Jó volt a datolya és a forrás vize hűs. De mit tegyek most, míg a nap leszáll? Szemeim vannak, hogy messze nézzek, lábam, hogy meginduljak - de merre? Kerek a világ, és százfelé kanyarognak az utak. Jó volt a reggel, s a gazda, kinek vendége vagyok, nagylelkűnek látszik - csak kissé túlzottan tapintatos: rejtvényekben beszél, nem jelentkezik, hogy köszönetemet kifejezzem, s nem mondja meg, a jó reggeli után, hol lehetne még jobban vacsorázni.

Nyújtózkodott, s felpislantott a datolyafa lombjai közé.

- Hé, te nagylelkű gazda, a datolyából egyelőre elég. Szép a lakásod, csinosak a bútorok, és pompásan működik a központi fűtés odafönt. De mégiscsak a tiéd és nem az enyém - nem ismerem ki magam benne -, s a leghatalmasabb csarnok is börtön, ha nem tudom, merre van az ajtó. Van neked biztosan pompásabb termed is, zöldebb pázsitod, pirosabb almád, forróbb napsugarad - hiszen csak most érkeztem hozzád, előszobádban vagyok. Küldd ide valamelyik szolgád, adj nekem bálványt és fétist, ha csak akkorát is, mint a kisujjam, amelyik tudja a járást ebben az átkozott labirintusban.

A Férfi felkacagott, s ekkor a fa lombjai közül szürke, rozsdás kis vasdarabocska esett le - vékony és hosszú szilánk, egyik vége hegyesebb. Felvette és forgatni kezdte: semmi különöset nem talált rajta.

- No, ez sovány istenke s nem nagyon félelmetes. De datolyaszurkálónak jó lesz. Az effajta bálványtól nincs mit tartani: ujjam körül forgatom, ha kell.

És kinyújtott mutatóujján megpörgette a vasszilánkot - s ekkor csodálkozva vette észre, hogy a szabadon forgó, jelentéktelen kis tárgy nem maradt meg tehetetlenül abban a helyzetben, amiben kénye-kedve forgatta, mint minden élettelen anyag, amihez eddig nyúlt: hanem makacsul és kitartóan visszalendült egy bizonyos állapotba, hegyes végével mindig ugyanazt a határozott irányt jelölve meg, mint egy kinyújtott, figyelmeztető mutatóujj.

- Nini - mondta csodálkozva a Férfi -, ez a hitvány kis vasdarab akar valamit. Nemesebb testvéreinél, aranynál és ezüstnél, sohasem tapasztaltam ilyet; azokat én kormányozom, ez meg, úgy látszik, engem akar kormányozni! Lássuk hát, ha jobban tudja, mint én, merre tartsak, merre jó nekem.

És megindult, arrafelé, amerre a lebegő szilánk mutatott.

Forró tájakon vezetett az út: a Férfi olykor leült és pihent. Mosolygó rózsa terített asztallal kínálta - az erdő csalogatott, barlang tátotta odvát, hogy ott háljon, és ne igyekezzék a bizonytalanba. Karcsú őz és barna, villogó szemű asszony rebbent elő meztelenül a pálma alól - csillogó foggal csókot és gyermeket kínált - gyermeket, akinek bőven jut gyümölcsből és melegből, ha itt marad. A Férfi megcsókolta a nőt, pihent, de a gyermeket nem várta be - hajnalban útnak indult megint, amerre a Tű mutatott.

De hűvösebb lett a nap és zordonabb a táj: eltűntek a pálmák s a dühös szél fenyőfák koronáját zúgatta fülébe - szőrmébe burkolt, rossz tekintetű nő ugrott elő, megragadta csuklóját, és fülébe sziszegett: "Itt maradsz, hé - vadat kell leterítened, hogy magamra öltsem bundáját, mert fázom -, nem adok csókot, ha fázom, hallod-e?" S a Férfi leterítette a vadat, házat épített, s a nő csókot adott - de reggelre a Férfi megindult, fáradtan, kimerülve, mert a szilánk még mindig nem engedelmeskedett.

És elmaradtak a zúgó fenyők s a szél is lecsendesedett: ám messziről valami fehérség villant, s mikor odaért, halott hóba süppedt a lába, s parttalan jégtorlasz állta el útját. Itt nem lehetett már építeni se, nem volt kinek és miért. A láthatár szélén lebukott a vörös napkorong, és nem jött fel többé - sötét volt és hideg, és a Szilánk még mindig előre mutatott. Dermedő kézzel tapogatta meg még egyszer, didergő szívverése kihagyott, eszmélete homályosulni kezdett, s alig emlékezett már a pálmákra, ahonnan elindult s hogy miért, azt se tudta már. De egyszer megtorpant és megállt: az ingó Szilánk bizonytalanul libegni kezdett kinyújtott ujja hegyén: aztán lefelé fordult egyik felével, másik felét pedig az égnek emelte.

S mikor lecsukló szemét fáradtan, utoljára felvetette, a jéghideg égbolt sötétjén ismeretlen Fényt látott abban az irányban - nem a nap s nem a hold s nem a csillagok fénye volt, hanem valami más -, onnan indult ki, ahol ő állott, és sugárzó ívben görbült a határtalan sötétség felé, mint valami híd, ami kivezet Isten világából, a Határtalan Börtönből, hol élet van csak és halál.

 

MIRÁKULUM

A béna kínlódva nyújtogatta görbe karjait, a sokaság várt, és kíváncsian hallgatott. Ő pedig megállt a béna előtt, tűnődve nézte darabig, aztán megszólalt.

- Kelj fel és járj.

A béna nyújtózkodott, csontjai ropogtak. És felkelt és megindult, és eltűnt a sokaság között.

Később, a külváros egyik zugában, sárga, porladó fal tövében összeesett ember feküdt - megállt előtte, kinek keblében a gyehenna tüze égett, és testét ellepték a fekélyek. Megállt előtte, tűnődve nézte, és hűs kezével érintette homlokát. S a gyehenna tüzei kialudtak, és a fekélyek leváltak testéről, és összezsugorodtak és eltűntek.

Ekkor a szomjazók üvölteni kezdtek a sivatagban, s lerogytak a földre, mert hat hónapja bolyongtak immár. Lerogytak, és elfeketült nyelvük kilógott - fejüket a sziklafalba verték, hogy meghaljanak. A döngő hangokat visszaverték a bércek - ő a tó túlsó partján állt, és felütötte fejét. Aztán megindult, átsietett a tavon - saruja alig érintette a vizet. S a kősziklához érve, pálcájával kopogott rajta, s a kőszikla nyögni kezdett: megrázkódott és elolvadt és megrepedt, és repedésén át zokogva nyílt meg a forrás.

S jött ötezer éhező és fennhangon kiáltozott és zúgolódott - s a sáfárok rémülten futkostak csarnokaikban, mert öt kenyér volt csak, a többit elvitték a gazdagok. És szólt nekik: vigyétek és osszátok el! És mire bealkonyodott, a sokaság sátrat vert a városon kívül, és békésen és jóllakottan elszenderedtek a sátorokban.

De a pénzverő leánya mégis holtan feküdt ravatalán, harmadnap, harmadéj: - jajgatók és siratók között. És az ő szerelmese aléltan hevert a ház küszöbén, és könnyeitől iszamos lett a küszöb, és senki át nem léphette. És ekkor megjelent a küszöbön, és csendesen mosolygott. És szólt: A leányzó csak aluszik. S a fehér gyolcs zizegve omlott az ágy lábaihoz, és a pénzverő leánya felült, és álomittasan nézett körül. És talpra szökkent az ő vőlegénye is, és hangos szóval kiáltotta a szerelem szavát: mert elhitte, amit látott.

És ekkor dübörögve megindultak a hegyek, és útra keltek és hosszú sorban, mint tenger hullámai, siettek a tenger felé, a pusztaságon át - és mikor odaértek, a tenger elnyelte őket. A hó pedig elolvadt, és tiszta méz csordogált a fákról - a csillagok akkor futkosni kezdtek az égen, s volt, amelyik a földre esett:, s aki lámpás nélkül bolyongott az éjszakában, felvett egy csillagot, s messze bevilágította az utat magának. És aki fázott, kinyújtotta kezét és belemarkolt a napsugárba és keblébe rejtette: mert a napsugár folyékony lett, és fürdeni lehetett benne a didergőnek.

A pénzverő leánya pedig tágra meresztett szemmel megindult, hogy kövesse őt: s midőn az ő szerelmese szólt hozzá, hogy karjában visszatartaná, nem felelt az ő szerelmesének.

És másodnapra utolérte őt a pusztaságban. És ő szólt a leányzónak: Menj vissza a te szerelmesedhez. És a leányzó szólt: Téged akarlak követni.

És ő kérdezte a leányzót: Szomjas vagy és éhes? És a leányzó felelt: Ételt és italt akarok adni neked. Mert látom, hogy szomjazol és éhezel és fázol, emberfia. Jöjj a forráshoz, hogy italt adjak, és lábaidat megmossam langyos vizével.

És mikor a forráshoz értek, a leányzó kinyújtotta kezét, hogy tenyerébe merítsen és odatartsa neki: és a forrás vize elapadt, és a szikla megkeményedett. És az emberfia szomjazott.

És mikor gyümölcsöskertbe értek, az emberfia kinyújtotta kezét, hogy gyümölcsöt tépjen magának - s a gyümölcsök összeszáradtak és lefonnyadtak a fáról. És ötezer kenyér feküdt és tömlőben bor - és mikor felé akart harapni, eltűnt az ötezer kenyér, s a bor kiömlött a földre. És nyújtottak neki ételt és italt, és az ő karja megdermedt és megbénult, és nyelve szájpadlásához tapadt. És fellángolt a gyehenna tüze az ő testében.

És a fegyveresek vizet nyújtottak felé és a víz ecetté változott. És a folyóvíz megállt, és megdermedt az ő medrében - és az ég kárpitja megrepedt, és a nap megállt az égen, és a kő megállt a levegőben. És a sírok kinyíltak, és a halottak kiléptek, és kinyitották szemüket, és az ő szeme becsukódott, és meghalt.

 

AZ IDEGEN

Három asszony merengett a teraszon.

- Hát igen, a siker - mondta Lenke asszony távolba meredő, sötét tekintettel, míg finom keze szórakozottan nyúlt ki a cigarettadoboz felé -, az a biztos, határozott érzés, hogy tetszünk, hogy vágyat keltünk, minden erőfeszítés, minden szándék nélkül, egyszerűen azért, mert vagyunk: igen, ez mámorító lehet. De milyen ritka, milyen rövid pillanat az egész!

A két asszony eltűnődött. Böske asszony maga elé nézett, s elgondolkodva hörpintett egyet az illatos szeszből, mely ott zöldellett előtte a metszett pohárkában. Letette a poharat.

- Az idegen - mondta aztán, vontatva. A két asszony várakozva nézett rá.

- A nevét se tudom - csak így nevezem hát: az idegen. Talán két évvel ezelőtt... de ezt se tudom biztosan. El is felejtettem, talán soha eszembe se jut - de mikor beszélni kezdtél, abban a pillanatban őt láttam - és őrá gondoltam, míg beszéltél - és igazat adtam neked: van ilyen pillanat - és ez az igazi.

A két asszony várakozva nézett.

- Milyen volt? - suttogta Erzsi asszony izgatottan.

- Magas és szikár. Csontos arcú, már nem fiatal: a szemei mélyen fekvők és valami különös, figyelmes és követelő és mégis bús, fekete tekintet. Nagyon rossz kedvem volt aznap éppen.

Sóhajtott és kiürítette a pohárkát.

- Otthon üldögéltem, egyedül. Nem volt semmihez kedvem, öregnek és kiábrándultnak éreztem magam. Az uram elutazott, csak éjszakára vártam, de nem vágytam rá. Unalmas, kietlen estének néztem elébe - nem volt kedvem hozzátok se átjönni. Fehérneműt rakosgattam, aztán tétlenül hevertem a díványon, könyvet kezdtem lapozgatni, eldobtam. Egyszerre csöngettek.

Böske asszony sóhajtott.

- A szobalány valamit beszél az előszobában, magyarázza, hogy az úr nincsen itthon, tessék talán holnap eljönni. De az nem hallgat rá, kemény léptek közelednek az ajtóhoz, kopognak. Én felülök a díványon. És belép egy idegen ember. Láthatóan meg van lepve, hogy csak engem lát. Pillanatig nem is tud szóhoz jutni, zavartan köszön. Kérdem, hogy mivel szolgálhatok, nem felel. Aztán kérdés nélkül kezd el beszélni, mély, izgatott hangon.

- Bizonyára K. úr neje? ó, bocsánatot kérek - én K. urat keresem - igen fontos ügy...

- A szobalány nem mondta, hogy nincs itthon? - kérdem csodálkozva.

- Rendkívül fontos ügy - ismétli az idegen és néz. - Bocsásson meg, asszonyom. K. úr tud róla...

És áll egy helyben, makacsul, megkövülve. Zavarba jövök: a karszékre mutatok, az asztal mellett.

- Tessék talán helyet foglalni - mondtam, hogy mondjak valamit.

Rám néz - aztán a székre néz. Aztán leül. De nem veszi le rólam a tekintetét - határozott, félre nem érthető egyenes tekintettel az arcomba néz.

Elvörösödök: érzem ennek a megdöbbent tekintetnek erejét.

- A férjem csak éjszaka jön haza - kezdek el gyorsan beszélni, hogy zavaromat leplezzem -, de talán szíveskedjék elmondani... majd referálok neki.

Bizonytalan mozdulattal felállok. Ő is feláll. Nem felel - merően, összehúzott szemmel néz, nem veszi le rólam a tekintetét -, most már határozottan látom, hogy nem érdekli, amit mondok - a szavaknak semmi hatása rá: a szájamat nézi, mintha bűvölet fogta volna el, mióta belépett a szobába. Elfordulok. Ekkor különös dolog történik. Az idegen odajön hozzám, egészen közel. Elhúzódom tőle, és visszaülök a pamlagra.

És most azt történik, hogy az idegen leül mellém. De értsétek meg: ebben sem volt semmi tolakodás. A fejét előreejtette, és nézett az arcomba, és nem szólt. Megint felálltam, hadarva kezdtem beszélni.

- Talán tessék megvárni - vagy mit beszélek -, csak éjszaka jön.

A karszékbe ültem - ekkor az idegen felállt, és utánam jött. És leült, egészen közel, szorosan mellém, egy másik székre. És nézte, most már leplezetlenül, mohón, tátott szájjal, ájultan és megfeledkezve magáról, nézte a szájamat. Mondom nektek, nem volt ebben semmi erőszakosság, durva vágy, hódító akarat - olyan tehetetlen és nyomorultan ügyetlen volt ez a modortalanság, ez a kigyulladás, ez az egyszerű mozdulat, ez a kábulat, ahogy követett holdkórosan, mintha villám csapott volna le előtte. Igen, ez volt az a pillanat, amiről Lenke beszélt - éreztem, hogy mámoros kábulat fog el engem is -, éreztem egy pillanatra, mit jelenthet az a férfi számára, hogy nő vagyok, hogy szép vagyok - éreztem, fizikailag éreztem a delejes hullámokat, amik kicsapnak a testemből, és megbénítják az akaratát - hogy kitér az útjából, és tehetetlenül keringenie kell körülöttem a gyönyörtől és varázslattól - egyre kisebb körökben, egyre közelebb, míg végre nem bírja tovább erővel -, és ájultan rá kell hullania a vészes égitest izzó magvára: a szájamra. Csodálatos, ujjongó diadalérzés volt - remegtem, de azért nyugodt voltam -, még egypár kísérletet tettem: másik székre ültem, aztán vissza a pamlagra, közben nyugodtan és folyamatosan beszéltem tovább, és nem törődtem vele, mi lesz ebből, már nem is vártam feleletet, tudtam, hogy képtelen rá - de jött utánam, mindenüvé, közelebb húzódott, odajött mellém mindig - azon a rövid fonálon, aminek a végét én tartottam a kezemben. És nézte, nézte és nézte a szájamat, és várt és várt és várt... két kitágult, óriás szemgolyó... mint két forgó üstökös... ködbe folyva a részeg vágytól...


Böske asszony elhallgatott, és a pohár után nyúlt. A két heverő asszony már ült, egyenes derékkal, mohó tekintettel.

- No és? - kérdezte Erzsi izgatottan.

Böske asszony egy kortyra kihajtotta a szeszt. Vállat vont.

- Egyszerre csak berontott Gyuri a szomszéd gyerekekkel. Nagy ricsajt csináltak, felhányták a lakást. Az idegen valamit dadogott, hogy majd felkeresi Bercit a hivatalban. Még éjszaka, a sötétben, dobogó szívvel, de közömbös hangon referáltam az uramnak, hogy egy ilyen és ilyen úr kereste. Az uram végre ráismert a külső leírásból.

- Ja, a Skurek! - mondta - tudom már, a faügyben! Örülök, hogy nem talált itthon - rémes ember szegény, olyan süket, mint az ágyú, de nem vallja be, csak folyton beletartja az orrát az ember pofájába, hogy a szájmozgásból értse a szót: mert még hozzá rövidlátó is az istenadta. Majd írok neki, hogy átveszem azt a két vagont.

 

RÉGISÉG

- Kérem, tessék itthagyni.

A fiatalember elvörösödött, zavartan nézett körül, rám is vetett egy félszeg pillantást, dadogott valamit, és kiment a boltból. Csodálkoztam.

- Miért volt ilyen rideg hozzá? Múltkor, mikor az apja volt bent, ugyanezért az óráért, hosszan alkudott vele, és kevesebbért is odaadta volna.

A régiségkereskedő vállat vont.

- Az öreg Barabás úriember, azzal szívesen alkuszom. Ez a tacskó neveletlen.

- Neveletlen? Hiszen csupa kedvesség volt, úgy mosolygott magára, mint valami kisasszonyra. Még hízelgett is, azon kezdte, hogy milyen jó színben van, milyen fiatalos.

- Úgy? És persze, ha hízeleg, az már azt jelenti, hogy jó modora van.

Zavarba jöttem.

- Nem úgy gondoltam, hogy hízelgés... maga csakugyan nagyon jó színben van... az ember nem is gondolná...

Gúnyosan nézett rám.

- Hogy már ötvenhat éves vagyok, mi? Hanem hogy fiatalabb vagyok, mondjuk, negyvenhat, mi?

- Legfeljebb...

A régiségkereskedő bosszúsan nevetett.

- Legfeljebb... Esetleg, ha szerencsém van, még kevesebbnek látszom... És minél kevesebbnek látszom, annál nagyobb bók, ha azt tudtomra adják... annál hálásabbnak kell lennem érte... szóval, az volna a legnagyobb bók, azért kellene a leghálásabbnak lennem, ha azt mondanák, hogy tizenhat évesnek látszom... Ha ez a tacskó egyszerűen megveregetné a vállamat, mint magához hasonlóét... vagy a korzó hölgyei kikezdenének velem, tetszeném nekik, ami azt jelenti, hogy éppolyan szemtelenül és tiszteletlenül kezelnének, mint a fiatalembereket - ez volna a legnagyobb boldogság, mi?

- Ezt nem értem... - dadogtam.

Legyintett.

- Persze hogy nem érti. Maguk társaságban forgó, kalandok után szaladgáló, egymás számára öltözködő, egymás számára gondolkodó, egymás számára létező és élő nőstények és hímek egyetlen, gyötrelmes, görcsös vágyat ismernek csak: fiatalság! Fiatalság, minden áron, fiatalság, mindenekfölött - minél fiatalabb vagyok, annál többet érek a nagy szerelmi vásáron -, minél tovább tudom áltatni a vásárlót, hogy kevesebbet tapasztaltam, kevesebbet tudok, minél fejletlenebb és ostobább vagyok, egyszóval: minél kevesebbet érek, annál magasabb az áram. Vallja be: ez a furcsa, fordított gazdaság folyik a szerelmi piacon - én csak ridegebben fejezem ki ugyanazt az üzleti elvet, amit maguk, mikor az árut dicsérik, így szoktak elrajongani: "milyen édes, milyen ártatlan, milyen naiv, milyen fiatal!"

Egészen elkábultam.

- No, de ez mégis kicsit furcsa... Nem gondolja, hogy isteni és örök törvények ellen lázad fel, mikor a szerelem és szépség, az élet vallását káromolja?

Fölkapta a fejét, elvörösödött.

- Ki káromolja az élet és a szépség vallását? Hiszen éppen ez az! Ti szegény, üzekedő állatok, akiknek egy gondolatotok van csak, egy vágyatok, amit vágynak és akaratnak hisztek, holott csak nyomorult kényszer - ti összetévesztitek a szerelmet az élettel és a fiatalságot a szépséggel! Nem mondom én, hogy a fiatalságnak nincs meg a maga szépsége - furcsa, tökéletlen szépség, az igaz, és kell hozzá egy kis beteges, csaknem perverz elkorcsosulás, hogy élvezni tudjuk - de hát csak ez a szépség a világon? A vén hegyek, a kilombosodott kemény fenyőfa szépsége rútság a ti szemetekben - ti rútnak látjátok a szikkadt acélt, melyből kiforrt, elpárolgott, elgőzölgött minden fölösleges és tisztátalan salak és nedvesség? a szikrázó gyémántot, mely egyetlen anyaggá kristályosult? az ódon aranyat, mely túlélte tökéletlen, rozsdafogó társait, a vasat és rezet, s ezzel kimutatta, hogy életrevalóbb, nemesebb, előkelőbb volt azoknál?

Ódon, elefántcsont keretű tükröt ragadott fel az asztalról, azzal hadonászott.

- Azt hiszi, bóknak veszem, ha fiatalnak neveznek? Azt hiszi, én is azt tartom jónak, ami új - azt tartom értékesnek, ami érdekes? Azt hiszi, kényszerből vagyok itt, ebben a boltban, mert számomra nem maradt már mészárszék, ahol frissen levágott barmot árusíthatnék - és nem azért, mert itt jól érzem magam? Nézze meg ezt a tükröt: esténként, ha egyedül maradok, ebben szoktam nézegetni magam - hiába nevet, nézegetem magam, mint a fiatalok -, mert hiú vagyok, hiú vagyok az öregségemre, a régiségemre, a nemességemre! Elégedetten és gyönyörűséggel nézegetem a fogaimat, amik lassan sárgulnak, kopnak, nemes patinát kapnak, mint a kiszítt tajtékpipa - a bőrömet, mely lassan húzódik össze, hogy felvegye végleges formáját, ahogy aztán megmarad, mint a szép, sárga pergament, mely túlélte a durva rongypapírt és cifra selymet, s most már örökké élni fog. A bőrömet és a szememet, amit...

A régiségkereskedő hirtelen elhallgatott: csinos, fiatal asszony jött be a lakás felől, felugrottam, hogy bemutatkozzam. A felesége volt. Kérdően néztem rá, elfordította a tekintetét.

- Az más - fejezte be hirtelen -, a nő, az más. Annak nincs egyebe.

 

ÁLMATLAN ÉJ

Aludni... aludni... aludni...

Persze, ha így mondom magamnak folyton, akkor nem csoda, ha nem tudok elaludni... Ez olyan, mintha valaki állna az ágyam mellett, és egyre hangosabban sürgetne, a végén a fülembe bömbölve kényszerítene, hogy aludjak... Ostobaság. Mert mi az alvás? Az öntudat eloltása, minden belső és külső gondolati kényszer megszűnése. Bölcsészeti szempontból minden imperativus, akarat hiánya - lélektanilag a felső tudat és az alsó tudat összeköttetésének megszakadása, a képzettársítások cenzúrájának, ellenőrzésének felfüggesztése - élettani nézletből a központi idegrendszert tápláló véredények anémiája. Mindenképpen pont az ellenkezője annak, amit én itt csinálok. Ahhoz, hogy elaludjam, mindenre szabad gondolni, csak arra nem, hogy el akarok aludni - az akarat ébresztésre való és nem altatásra. Úgy van ez, mint az aranycsinálással - nem szabad közben a vízipapra gondolni.

Szóval, éppen az ellenkezőjére kell gondolni, nem igaz? Szóval arra, hogy nem akarok aludni, á, eszem ágában sincs, akkor talán elalszom. Ez egy kicsit nehéz, de azért meg lehet próbálni. Szóval, van itt egy ember az ágyban, aki nem akar elaludni. Sőt, nagyon is ébren akar maradni, gondolkodni akar, sürgős elintéznivalói vannak. Hogy akkor minek fekszik az ágyban? Ostobaság. Ez a kérdés így helytelen, az ágyban való fekvést nagyon is önkényesen kötötték össze az alvás fogalmával. Maga a fekvés is nagyon relatív dolog, ha vesszük. Igaza van Einsteinnek.

Attól függ, honnan nézem a dolgot. Azt hiszem, Einstein írt olyan elképzelt lényekről, akik egy síkban élnek, hogy azoknak milyen furcsa lenne elgondolni a mi háromdimenziós életünket. Nahát akkor. Oldalról nézve az egész dolgot, a fekvést egész bátran lehet állásnak tekinteni - szóval, ha akarom, azt is mondhatom, hogy én most nem fekszem, hanem vízszintesen állok egy helyben. De minek állok én egy helyben? Persze, ez a bökkenője a dolognak, erre Einstein nem gondolt. Hallatlan, nekem kell ilyesmire rájönni! Még jó, hogy nem aludtam el, ezt meg kell írni Einsteinnek.

Azt hiszem, a szekrény az oka minden bajnak. Ha például a szekrény nem ott állna, az ablak és az ajtó között... de hiszen nem is áll ottan! Mi ez? Na, ez nagyon furcsa, én most azt hittem, hogy itt van a szekrény, pedig a túlsó oldalon van. Micsoda szórakozottság! persze, a bal oldalamon fekszem és nem a jobbon, mint ahogy hittem. Vagy talán nem vagyok magamnál? Dehogynem, hiszen éppen az a baj, hogy nem alszom, pedig kellene, mert korán kell felkelnem holnap. Várjunk csak, átfordulok a jobb oldalra, így nem tudom magam tájékozni!

Na, hol is hagytuk abba... Most nem tudom, hol hagytam abba, pedig valami döntő dologra gondoltam, rettenetes volna, ha elfelejteném, addig nem is tudok elaludni... pedig hogy örültem, hogy végre eszembe jutott! muszáj felidézni... nagyon fontos dolog volt, elhatározóan fontos volt, arra pontosan emlékszem... olyasvalami, amitől az egész jövőm függ... döntő megfontolás... a boldogságom függ tőle... valamire rájöttem, amit hiába kerestem eddig egész életemben, a megoldásra jöttem rá, ami végre meghozza a kívánt fordulatot... rettenetes! és elfelejtettem!... muszáj, hogy eszembe jusson... jaj... mindjárt megfulladok, ha nem jut eszembe... a jövő... a megoldás... a fordulat... aha, igen, a fordulat! valami ilyen volt benne... hogy fordulni... megvan!!... megfordulni az ágyban, a szekrény miatt!!

Ez volt az egész, a nagy döntő elhatározás? Na, ezért nem volt érdemes erőlködni. Tehát: forduljunk meg. De merre? jobbra, balra? Az a szekrénytől függ. Az ám, csakhogy a szekrény az előbb még itt volt - most meg a másik oldalon van. Persze, csak ha akarom. Ni, milyen furcsa ez. Most behunyom a szemem, és önkényesen elhatározom, hogy a szekrény, mint naprendszerem központja, a koordináta-rendszer origója, mondjuk, erre van. Ebben az esetben az ablak arra van, én pedig... tyű, a kirelejszomát, hisz akkor én fordítva fekszem az ágyban!!... lábtól van a fejem!... vagy az egész ágy fordult meg?!... Hihihi... ez nagyon furcsa, az ágyam meg van fordítva... az ajtó felé áll... most ebbe beleképzelem magam... nini, már nem is tudom másképpen elképzelni, csak így... ejnye, de kellemetlen... vissza kell fordítani gyorsan... persze, csak képzeletben... de nem megy ám!!... Kár, hogy leeresztettem a rolót, ez az átkozott sötétség... jaj... nem bírom ki... fordítva áll az ágy... erőlködjünk kicsit... nem megy!... hé... segítség!... megőrültem!!... gyilkosok!!... a szekrény... segítség... a szekrény... hol a szekrény?!... tegyük fel, hogy itt... és az ablak... igen... aha... fordul már... lassan, libegve kezd az ágy visszafordulni eredeti helyzetébe... na, csakhogy... ez kemény dolog volt, egészen beleizzadtam... Most talán el tudok aludni... ha közben nem jut eszembe valami más.

 

KÉPEK

- Ha meg tudnám csinálni - mondta a festő, és nagyra meresztette szemét, mintha a horizontot nézné -, az ám! ha ezt meg tudnám csinálni. Pedig sokszor látom, elalvás előtt - húszéves korom óta látom. Most már tudom, azért lettem festő, hogy megcsináljam egyszer - minden csak előkészület volt hozzá, hogy megcsináljam egyszer... de most már tudom azt is, hogy lehetetlen... nem azért nem csinálta meg más, mert nekem jutott először eszembe, hanem mert lehetetlen. Tudod, a címe az lehetne: Isten. Isten vagy Jehova vagy Jupiter, vagy Allah... mit bánom én. És valami hegy teteje volna... de rettenetes ködös ég volna a háttérben, mintha tűzben állna az egész, talán valami özönvíz előtti táj... sok vörös, kék, ibolya, sárga... tudod, mikor a színek még nem voltak összekovácsolva fehérré... És az volna a vicc benne, hogy isten alakja nem egy volna, hanem kettő - két alakból állana, tudod... egy nőalak és egy férfialak, mondjuk... én ezt nem tudom másképp elgondolni. De azért az egyet jelentene mégis, az a kettő... Egy csodálatos női alak, óriási, árnyékos szemek, mély, sötét tekintet, félig nyílt ajak... és mellette a férfi... képzeld el, szörnyű izmok, kitárt karokkal, vakítóan elütve a fellegektől, lábával a hegy gerincére dobbantva... Hogy miért isten? Hát nem tudom - persze, az istent nem ábrázolták soha így, se a középkorban, se a görögök... hiszen nem bánom, lehetne a címe az is, hogy "Szerelem". De nem, mégiscsak az kell hogy legyen a címe: Isten. Én legalább így gondolom, mert azt jelentené. Tudod, sose tudtam belemenni, őszinte hittel, abba, hogy az istent mindig, mindenféle vallás, férfinak ábrázolta, s méghozzá öreg, szakállas férfinak. Ami örökéletű, az nem lehet öreg... és nem lehet csak férfi, ami hasonmása az embernek... ami az emberhez hasonlít, vagy amihez az ember hasonlít... hiszen az ember férfi és nő... tehát az isten nem lehet csak férfi, vagy csak nő - de nem lehet kétnemű lény se, egy személyben, mert az... az nem az igazi... és még kevésbé lehet nemtelen. Nem tudom másképp: két alakban ábrázolhatom csak. De hatalmas két alaknak kell lenni, hogy betöltsék a szemét, aki nézi - káprázatos formák és vakító színek... és a két arcon emberi erő, szenvedély... Eh! azért mondtam csak el, hogy írd le, írd meg, ha tudod - mert én nem tudom megfesteni!

Az író behunyta a szemét, mint akit bánt a fény. Furcsán mosolygott.

- Két alak... férfi és nő... igen, én is láttam egyszer, a sötétben, ehhez hasonlót. De egészen közönséges férfi és nő... nem is szabadban, hanem, mondjuk, egy szobában. Közönséges, polgári szobában, a háttérben szekrény volna, vagy almárium edényekkel, vagy egy fogas, amin felöltő lóg és kalap. A férfi közönséges, jóképű fiú, minisztériumi titkárféle, aki sporttal is foglalkozik. A nő afféle városi dáma, jó alakú, utolsó divat szerint öltözött, a szája kicsit kipirosítva. Házaspár lehetne vagy vőlegény és menyasszony, esetleg szeretők, a viszony harmadik évében. Éppen veszekesznek, válás vagy szakítás előtt vannak. A nő arcán gyűlölet, düh és megvetés... az ajka hisztériásan eltorzul, szeméből zöld undor freccsen, látni rajta, hogy halálos szitkokat sziszeg... ökölbe szorított keze kalaptűt szorongat, amit a következő percben talán a férfi szemébe döf. A férfi zsebre dugja kezét, száján ostoba fölénye az oktalan lenézésnek, az arca fakó a titkolt dühtől és féltékenységtől és felháborodástól. Egyik, zsebre dugott keze kidagad a szövet alól - látni, hogy minden pillanatban fölemelheti, torkon ragadni a lángokat okádó gyűlöletet, ami feléje árad... Így állnak... megdermedve, ugrásra, gyilkolásra készen... így állnak... és a testükből, mint valami finom pára, fehér, hajlékonyan gomolygó köd emelkedik... két ködfolt... két ködtest... asztráltest, ahogy az ostoba spiritiszták mondják, bánom is én... és ez a két ködfolt, ez a két kísértetalak hajszálnyira ők ketten, az arcuk, alakjuk ugyanaz... nem is ugyanaz, hanem ők maguk, finomabban és légiesebben, de valóságosabban és felismerhetőbben ők maguk... és ez a két hajlékony ködfolt, a két ködarc, a fejük felett összeborul... csodálatos öröm és boldogság mámorával a szemükben, simogató, önfeledt, ájult szerelemmel, egymás szemébe alélva... eggyé válva, összefolyva, egymás felé tárt karokkal, összeomolva a csókban... Eh! nem tudom elmondani - ha festő lennék, talán megfesteném.

 

A JÓ ÖRDÖG MESÉJE

Ott élt a kis ördög a pokol fészkes fenekén, boldogan és elégedetten - kutyabaja volt, mindenki szerette. Az iskolában első tanuló volt, különösen a tűz- és kénismében, a beszéd- és förtelemtanban, a csűrés-csavarásban tűnt ki, senki sem tudott úgy bőrt nyúzni, fület fűrészelni, talpat égetni, csalni, lopni, hazudni. A Tudás Fáját, ami ott áll a pokol közepén, éppen úgy, mint a paradicsomban, szorgalmasan látogatta: megtanult mindent, amivel kárt lehet okozni, bánatot kelteni, irigységet támasztani, könnyet fakasztani. Utóbbiban különös művészetre tett szert: ismerte az idegrendszer bonyolult gépezetében azokat a hajszálfonalakat, amiknek rángatása a legerősebb szervezet egyensúlyát is megbontja. Nagyon édes kis fekete ördög volt, az ördögszülők mintaképül emlegették gyermekeik előtt példás rosszaságát. Ha valamelyik ördögfióka szórakozottságból szót fogadott a mamájának, őt hozták fel: "ó, te, gyalázatos angyal, nem tudsz példát venni a Milikéről"?

Történt azonban, hogy a derék, rossz kis ördög egy napon evett a Tudatlanság fájáról, ami szigorúan meg van tiltva odalent, a pokol fészkes fenekén. Ettől a naptól fogva mintha kicserélték volna. Reggel korán felkelt, és megfőzte a reggelit a papájának, azután elcsatangolt, és nem lehetett rávenni, hogy részt vegyen a tűz-sütésben, ami rendes foglalkozása volt az ördögöknek, mert a közönséges tüzet odalent a pokolban rendesen még sütni is szokják, és úgy tálalják fel, sülve, a lelkeknek. Egyszer meg rajtakapták, hogy egy ordító lelken, aki nagyon fázott, mikor az első bőrt lenyúzta róla, a másodikat már rajtahagyta. Egyszóval mindenféle jóságot követett el.

- Milike egészen megváltozott - csóválták fejüket az ördögök -, ki fogjuk rúgni a pokolból, ha ez így megy.

És mivelhogy ez így ment tovább is, egy napon, mikor Milikét megint jóságon kapták rajta, megfogták, és egyszerűen kirúgták a pokolból, azzal a megjegyzéssel, hogy egyelőre a földre küldik, megpiszkulni, de ha ott se romlik el, és nem lesz belőle rendes ördög, javasolni fogják a mennybemenetelét.

Ugyanabban az időben, mikor a jó kis ördög a földre került, a mennyországból is kilöktek egy angyalt, aki olyan gyalázatosan komiszul kezdte viselni magát, hogy nem lehetett kibírni vele. Egy ideig tűrték, de mikor aztán egy mindössze harmincezer esztendeig tartó imádságot két perccel hamarább fejezett be, belátták, hogy ekkora erkölcsi züllésen odafent már úgyse lehet segíteni, és legjobb, ha megszabadulnak tőle. Így került Tibor, a rossz angyal a földre.

A földön elég tűrhetően érezte magát. Elment mérnöknek egy iparvállalathoz, ahol nem tudván büntetett előéletéről, emberszámba vették, és nemsokára odáig vitte, hogy egész tisztességesen meg tudott élni.

Milikével a korzón ismerkedett meg. Nagyon megtetszett neki a kislány kreol bőre, nagy, epedő fekete szemei és az a különös, megfoghatatlan idegen vonás, ami egész lényéből sugárzott. Milike szomorú volt, és Tibor gyáván és zavartan vigasztalta. Egyszer csak, mikor az egyik utcában egyedül maradtak, Milike sírva Tibor mellére borult, és azt mondta, hogy őt nem érti meg senki ezen a földön. Tibor odavolt a meghatottságtól, hogy ez a gyönge, védtelen lény így rábízta magát, és olyasmit dadogott, hogy az életét adná oda szívesen, és meg is kérné feleségül, de sajnos, nem tudja biztosan, vajon méltó-e ő erre a boldogságra.

- Csak négy szoba kell - mosolygott bánatosan Milike.

- De nekem csak három van... - dadogta megsemmisülten Tibor.

Milike egy percig gondolkodott. Aztán megfogta Tibor kezét.

- Három is elég, ha veled lehetek! - lehelte elhalóan.

- Angyal! - ordított fel elragadtatva Tibor. - Angyal!

És még aznap elvette feleségül. És Milike valódi angyalnak bizonyult: mindig hagyott a férjén annyi bőrt, amennyi elég volt, hogy újat szerezzen magának, hogy azt is lenyúzhassa róla. Így éltek boldogan, nem is mentek vissza többé illetőségi helyükre, hanem itt maradtak a földön.

 

KÉT JÁTÉK

Nagyon jól emlékszem én, miket játszottam gyerekkoromban, pajtások és játékszer nélkül, egymagamban, önmagammal, a képzeletnek emberfölötti önkívületében, megfeledkezve mindenről, elbűvölve, vakon és süketen, magam a játék halálos mámorának odadobva: a játék rögeszméjének, a játék tébolyának, melynél nincs üdvözítőbb részegség. Voltam én paripa, kényes és prüszkölő, arany zabolával a szájamban, és álltam makacsul, leszegett fejjel, dobbantva olykor türelmetlenül - és voltam gőzmozdony, vészesen vöröslő tűzszemekkel, két öklöm dugattyúja lihegve, zihálva, sivítva fúrta a levegőt, tüdőm, a gőzkazán, fújt, és fejemből gomolygott a füst. Voltam automata, boszorkányos szerkezet, az istennek se mozdultam el a helyemről, ha a járógépet fel nem húzta valaki előbb: beszélőgép beszélt belőlem, sírógép indította el könnyeimet, és villamos gombra járt minden porcikám.

Voltam vitorlás hajó, halkan siklottam végig a Damjanich utcán, figyelve fényes nappal a csillagok járását, iránytűvel a jobb kezemben, bal kezemmel kormányozva, a szembejövő kocsik, emberek megannyi zátony volt, kősziklák, Scylla és Charybdis, csupa veszedelem, amiket ügyesen ki kellett kerülni - hogy aztán diadallal befussak kikötőmbe, a házunk kapuja alá. Voltam a vöröshangyák vezére, voltam körbeforgó szélkakas a háztetőn - voltam marathóni futó, voltam légyfogó papír, voltam tüzet fújó sárkány, jelzőlámpa, télen cukorsüveg, nyáron barlangépítő vakondok. Micsoda mérnök voltam, föld alatti városokat építettem - és micsoda állatszelídítő voltam, csirkeidomító, macskát úszni, halat járni tanító csodalény! Hát azt tudjátok-e, hogy a repülőgépet én találtam fel? Blériot és Wright előtt én szeltem a szelet a budai Vár fölött, keringve, egyre magasabban, büszkén tekintve alá az ámuló, szájtátó sokaságra.

De ki emlékszik még rám, tizenhárom éves koromból, ahogy soványan és égő, zöld szemekkel osontam a falak mellett, tenyeremmel csapkodva a kerítést - néha egyenletesen ugrándozva, felemelt fejjel -, lesunyva néha a fejem, mellemen keresztberakott kezekkel, csendesen lépkedve, mintha márványcsizma húzná a lábaimat, és mintha a fejemen valami nehéz tárgyat hordanék - és ki emlékszik rá, ahogy sápadtan, de felemelt fejjel, hátratett kezekkel, lassan, nagyon lassan, de határozottan megyek előre - átszellemült arcomon valami túlvilági büszkeséggel?

Most már megmondhatom azoknak, akik ilyenkor megütközve fordultak utánam: a két legtitkosabb játékomat. Most már megmondhatom, miért nem nézhettem rájuk, miért nem láttam meg őket ilyenkor.

Nem nézhettem rájuk, nem láthattam őket: hiszen nagy tömeg közepén jártam én akkor. Az első játéknál király voltam én: fehér lovas heroldok lépkedtek előttem, kürtöt emelve szájuk elé - aztán a notabilitások jöttek, páncélos lovagok, díszruhás miniszterek. Kétoldalt a kordonnál visszatartott tömeg mögött tribünök, zászlólobogtató nyüzsgés. Így vonulok be a meghódított városba: most Bécs, holnap talán London - a palota felé tartunk, hadseregem élén: királynő integet az erkélyről. Most már megmondhatom:

ilyenkor lépdeltem én az utcán szelíd, csendes arccal, jóságos mosollyal, mellemen keresztbefont kezekkel, szerényen és alázatosan, mintha templomba mennék.

De talán ennél is gyakrabban s talán szívesebben játszottam a másik játékot. Kordonnal elzárt tömeg közepette lépdeltem ilyenkor is; de ez a tömeg zúgott és forrongott és átkozódott. A kezem vaslánccal hátrakötve; kétoldalt fogják ezt a láncot, előttem vörös ruhában a hóhér. A vesztőhely már nincs messze: ide látszik a magasra emelt vérpad - ahogy közeledünk, egyre halkul a morgás -, dermesztő rémület fogja marokra a szíveket, szorítja össze a torkokat. Kitágult szemek, rémülettől tátva maradt szájak merednek rám, ahogy egyedül, lassan, nyugodtan megyek előre. A borzalom bénít meg minden izmot, gyökeret vernek a lábak - és e halálos, fekete csend között fejét lesunyva gubbaszt a viszolygó Gonoszság -, és egyedül, magára hagyva, lassan, de biztosan lépdelek én: a halálra ítélt Lelkiismeret.

Ilyenkor mentem én tizenhárom éves koromban az utcán sápadtan, de fölemelt fejjel, hátratett kezekkel, lassan, nagyon lassan, átszellemült arcomon valami túlvilági daccal.

 

RÉGEN VAN

Egy délután a nagy tó csendes homokján, tüzelő napfényben - míg messze vitorlák siklottak a vízen, s a közelben motorcsónak berregett - így próbáltam Neki eldadogni ezt az érzést, ami akkor fogott el először: a berregés, a messzi vitorla, vagy a napfény örök lobogása váltotta-e ki, már nem tudom.

- Szívem, tudod-e, milyen régen van ez itt, ami most van, velünk együtt, amint sütkérezünk? Nem, nem értettél meg - a szókötés, "régen van", valóban mást jelent, mint amit mondani akarok -, és amit mondani akarok, arra meg nincsen szókötés. Nem úgy értem, hogy régóta megvan már mindez, hogy a világ régóta áll fenn - régen van, ezt ahelyett mondtam, hogy régen volt -, ilyesvalamit értek, várj csak, hogy mondjuk, ha valaki kétszáz év múlva visszafordulhatna a múltba, és látna bennünket, vagy húsz év múlva, mi ketten, ha eszünkbe jut majd, ahogy itt heverésztünk és beszélgettünk - hogy az ő számára és a mi számunkra ez a pillanat, ez a kép, ez a valóság, ez a két ember, ez a tó, ez a vitorla, ez a motorcsónak, ez a tüzelő nap micsoda varázslatos, bűvös, semmi más hangulathoz nem hasonlítható hangulatába folyik össze annak az érzésnek, amit így hívunk: "a múlt". Mert ez, ami most van, éppen olyan múlt a majdan kétszáz, háromszáz, ezer, kétezer év múlva élő emberi képzelet számára, mint amilyen varázslatos, elbűvölő múlt a mi képzeletünk számára Boucher-nak holmi versailles-i pásztorjelenetet ábrázoló festménye, egy régi metszet gótbetűs, bordás szegélyű régi könyvben, ódon ruhák, fegyverek a múzeumban, altwien-porcelán, dohos kézirat barnás töredező papíron, csikorogva nyíló karcsú spinét kopogó billentyűje, régi utazók írása. Sterne "Érzékeny utazásai", Goethe olaszországi levelei, Beaumarchais naplója a francia forradalomból, Gvadányi útja Pest-Budán, Apor László könyvecskéje Erdély társadalmi életéről, történet dédanyánkról, a családban: - emléktábla a falon, Gül Baba sírja, vízvezeték maradványai Aquincumban, Traján oszlopa, Colosseum, érmek és pénzek, régi lelet, itt, a tó partján valahol, amit fehérnemez-kalapos kutató tart a kezében tűnődve, míg szemei előtt megelevenedik a régi ember, talán vásárra siető szolga, aki elejtette ezt a pénzt, kereste darabig, aztán odébbállt, s most íme, megtalálták... Érzed már? Vajon ha itt maradna nyomunk a homokban, ha lefotografálnak bennünket s elteszik a képet - ha most elővenném jegyzőkönyvemet s leírnám, naivan, hűségesen, egyszerűen azt, amit látok magam körül, s azt a néhány eseményt, ami a mai napon történt velem, hogy jöttünk le vonaton, hajón, mit ettünk, kivel beszéltünk, mit mondtunk, milyen ruhát vettünk fel, ki érdekelt, mi érdekelt bennünket, mit tudunk, mit akarunk, mire vágyunk, mire emlékszünk, mit várunk a jövőtől: - vajon, ha látná, olvasná majdan háromszáz, ötszáz, ezer év múlva ezt a jegyzetet valaki, s eltűnődne a régi képen - mi volna hát az a valami, az a vonás, az az árnyalatkülönbség, az a furcsaság, amiről mi most nem tudunk, ami minekünk természetes, s amiről ő első pillanatban felismerné régmúlt idők stílusát, a temetőszagot? Csak a ruhánk, vagy egyéb is? a mozdulatunk, fölényesnek hitt mosolyunk együgyűsége az ő mosolyához képest, melyben már benne van ötszáz előttünk ismeretlen év ismerete? a vitorla színe, ami ide látszik - vagy a motorcsónak, ez a primitív, naiv közlekedő eszköz - vagy fönt a levegőben, a repülőgép, ami most elcsapott - ez a döcögő, gyermekes, együgyű tákolmány, a repülő ember őskorára emlékeztető régiség, amit múzeumban mutogatott párjáról ismerne fel? Vagy inkább - azt hiszem, sokkal inkább - a leírás hangja, a furcsa, régimódi ékezetek, számára fölösleges, vagy nagyon is szűkszavú jelzők? naiv szófecsérlés, nevetséges, nem helyénvaló pátosz? jámbor tudatlanság? Vajon mi volna hát az, ami miatt elnéző és atyai mosollyal (mert az utód, mivelhogy többet tud, lélekben mindig atyja az elődnek) így kiáltana fel: "Ó, igen, ezek a drága, régi, régi emberek!... Milyen boldogok voltak a maguk tudatlanságában... Igen, tudom már, a huszadik század eleje... persze, hiszen itt azt állítja, hogy... mert abban a korban még nem tudták, amire csak a század közepén jött rá az emberiség, hogy..." és a többi és a többi.

- Igen, ez az, amit csak így tudok nevezni, "régen van". Idők rohanó hullámaiban mindig, mindig a keletkező múlt, emlék, valaki számára, aki még nincsen - kép, valakiről, aki már nem lesz... Régi, porhadt századok kísérletei vagyunk mi ketten... nem élünk, ne hidd el... az eljövendő képzelet futó káprázata vagyunk csak, egy ötletének, egy szeszélyének tetszett bennünket felidézni néhány pillanatra... jöjj hát, unokáid ősanyja, elmosódó kép - jerünk, lemegy a nap.

Ezt játszottuk aztán, "régen van"-játékot néhány percig, azon az alkonyon, nevetgélve és csodálkozva - hogy ez milyen régi, régi, régi dolog, ez a tó, ez a rozoga vitorla, ez a régi szerelmespár - és hogy nekünk milyen szerencsénk van, személyesen itt vagyunk, a huszonhetedik századból, és mindent látunk -, a múlt élő ízével és élő zamatával együtt, amit nem tud megadni leírás - és kultúrhistória. És így jártunk a tóparton, karonfogva, mint egy múzeumban.

Ezt játszottuk akkor néhány percig, és nevettünk rajta... de néhány perc múlva ő elkomolyodott, és bosszúsan vállat vont és dobbantott.

- Hadd el már, unalmas... Hát minden csak múlt... és minden csak jövő... hát én már egyszer most van-t akarok játszani... jelent akarok játszani - mert annyiszor beszéltünk múltról... és annyiszor jövőről... de még sohase figyelmeztettél rá, hogy figyeljek... itt van a jelen... No mondd, mikor van az?...

A szemébe néztem: a szeme türelmetlenül könyörgött és követelt. Ostobán, meghökkenve mosolyogtam.

- Talán... mikor... megszülettél... nekem... akkor... vagy egy pillanattal előbb... - nyögtem ki erőlködve.

Elégedetlenül rándult meg a válla, a szeme elborult, és másfelé nézett.

- Vagy talán... akkor... abban a pillanatban... mikor majd meghalsz... - csúszott ki a számon: azt hittem, mást fogok mondani.

Nem felelt, kitágult szemmel meredt maga elé. Sok évvel később nézett rám még egyszer ugyanezzel a tekintettel: pár perccel azelőtt, hogy lefogták a szemeit. Talán közölni akarta velem, hogy ő már megérkezett ahhoz a pillanathoz, a mindig jelenlevő halál pillanatához.

 

ÖREG ÉS FIATAL

A láthatatlan gépmadár zökkent egyet, fordult, lebillent és megállt. Pilótám lemutatott az alattunk elterülő városra.

- Ez az. A házak, partok még sárosak egy kicsit, de ne felejtsük el, hogy az árvíz, mely száz évig feküdt rajta, csak most takarodott el, mindent abban az állapotban hagyva, ahogy a tizenkilencedik század első éveiben volt. De az élet már megindult - nézze, a postakocsik vidáman közlekednek, a krinolinok is megszáradtak már, pezsdülni kezd az élet, fagylaltot árulnak az utcasarkon, és a sétány fái között piros diákok szavalják Berzsenyit.

- Jól van. Tegyen le, ott, a kávémérés előtt.

Suhogva értünk földet. Kiszálltam, meghagytam pilótámnak, hogy nézzen át Párizsba, vegye meg estére az operajegyet, és félóra múlva jöjjön értem, addig majd itt üldögélek, jót fog tenni öreg csontjaimnak. Ősz szakállamat tavaszi szél birizgálta, reszkető kezemmel megdörgöltem könnybe boruló, gyenge két szemem. Pincér állt meg előttem.

- No mi kell, öreg?

- Hát... izé, hozzon egy fagylaltot.

Míg odajárt, körülnéztem a teraszon. Igen, úgy volt minden, ahogy régi képekről ismerem - erre kell legyen valahol a színház, a bástya, a postakocsi-állomás... Csak persze, az a szikrázó, mindig új, mindig fiatal fényözön, a nap, erre nem gondoltam, ez nem lehetett rajta a régi képeken.

Fészkelődni kezdtem, mint aki érzi, hogy figyelik. Megfordultam, a szomszéd asztalhoz közben leült valaki - nyurga, húszéves suhanc. Az üstöke zilált, dús rendetlenségben omlik homlokára, vállán hármas gallér, kezében mappa, abba firkál valamit, szénnel, közben átpislog. Ahá, művészféle lehet, festő vagy rajzoló, és úgy látszik, én vagyok a modell.


AZ ÖREG 1940-ből. Engem rajzol, fiatal barátom?

AZ IFJÚ 1810-ből. Kendet, öregem. Csak maradjon, mindjárt meglesz.

AZ ÖREG. Megnézhetem?

AZ IFJÚ. Tessék, ha úgy akarja. De úgyse sokat értend belőle.

AZ ÖREG megnézi. No igen... Tehetséges munka... ha jól emlékszem, Mányoki vagy Kupeczky lehet a mestere...

AZ IFJÚ elnéző mosollyal. Mindegy az, öregem. Annak, amit én tsinálok, annak, amit mi fiatalok tsinálunk, úgyse Mányoki vagy Kupeczky a mestere (akik, nem mondom, derék mesteremberei a maguk korának), hanem - hanem mi magunk. Mi magunk, a jövő, a Holnap.

AZ ÖREG. Aha, pedzem már. Kegyed, ifjú barátom, az új, modern művészet, a forradalmi jövő embere.

AZ IFJÚ legyint. Művészet! Miért éppen a' művészet? Nemcsak a művészetről esik itt szó. Egy új, születő világról, amilyet mi, húszévesek, néhányan a Holnap emberei, kezdünk már sejteni - s aminek sejtelmét ki merjük mondani, ha megköveznek is bennünket a vének, a maradiak, akik irigyek ránk, nem is értenek bennünket: hogy is értenének meg, hisz ők a múlté, mi pedig a jövőé vagyunk!

AZ ÖREG restelkedve. Hát igen... hiszen nem mondom... az bizonyos, hogy a fiatalságnak megvan a maga hivatása... de mégis, ha követni nem tudnám, öreg ember létemre, az ifjú géniusz lángolását... talán mégis megérteném, ha elmondaná nekem, mi az, amit maguk látnak, sejtenek, akarnak, ott a jövőben? Fiatal koromban engem is érdekelt a jövő, a kultúra, a civilizáció fejlődése... talán föl tudnám fogni, ha megmagyarázná.

AZ IFJÚ vállat von. Alig hiszem. Ne haragudjék, öregem, de ez már a' korral jár, nem érteni a' kort, amelyben élünk. Nézze hát: minden forr, minden mozog, minden újratsinálódik körülöttünk, kívül, a világban és belül a' szűben.

AZ ÖREG. A szívben, azt tetszik gondolni.

AZ IFJÚ. Tessék, a maradiság, melly nem akarja elfogadni az új, bátor szavakat! Nem, öregem, mi fiatalok így mondjuk már: szű, nem így, régiesen, hogy: szív! Mert a fiatal szű más, mint az öreg szű.

AZ ÖREG rezignáltan. Hát az igaz, magam is érzem, hogy gyengülök: és elmarad körülöttem a világ, amihez tartozom. Amíg Moszkvából átdöcögött velem az öreg bricskám, alig hatezer méter magasságban, egy óra is betellett - nem bírom a gyorsabb iramot -, jól mondja a közmondás: öreg legény, fakó légcsavar.

AZ IFJÚ nem nagyon figyelve, lelkesen. No láttya kend! ez az! a' gyorsaság! én meg tsak akkor érzem magam elementumomban, ha erdőn-mezőn át röpít a' száguldó postakocsi!

AZ ÖREG irigyen. Annyira szereti a gyorsaságot, az iramot?

AZ IFJÚ lelkesen. Tsak azt! A' gyorsaság az én mindenem! Múltkoriban agyonhajszoltam egy' lovat, hogy fél nap alatt érjek Pesthről Pomázra! A' mostan következendő seculum a gyorsaság, a Virtus és Bátorságh seculuma lend! én mondom kendnek, öregem! Látnoki eksztázisban folytatva. És hiába agyarogtok, ti elmaradt vének, kerékkötőji minden Haladásnak... én látom már vatesi szemmel, mint Keresztelő János, az Új Poétát, ki nem rozzant csézán baktat előre... de robogó kotsin... hallom, hallom, hogy fog zengeni, ha majd feltaláljuk a' Gőzszekeret... Szavalón. "Eddig tsak a madár repült... mast az Ember is repül..." Felugrik, széttárt karokkal deklamál. "Repülj, hajóm, rajtad a' Holnap Hőse!"


Többet már nem hallottam, mert e pillanatban szállt le értem pilótám, láthatatlan gépmadarán, a terasz elé - s én nyögve, öreg csontjaimat ropogtatva, beleültem szerény kis járművembe. A gép döcögve megindult - még félperc múlva is láttam, ötezer méter magasságból a Holnap emberét, az öregeket elsöprő Ifjú Titánt, amint felemelt karokkal rajong a kis kávéház terasza előtt, szárazon repülő gőzszekérről és vízen repülő hajóról. Búsan és irigyen sóhajtottam - a következő pillanatban elnyelte előlem a felhő, ami fölé emelkedtünk.

 

AZ ESKÜ

Anyóka, hogy kilépett a hajóból, összehúzta a kabátját, és hunyorgott az édes napfényben. A cekkert letette egy padra, hogy kifújja magát, csámcsogott, aztán maga is leült néhány percre. Előtte a korzó rácsa, lent a szikrázó Duna, az Eskü téri híd, túl a Vár - bal kézről a Vigadó.

De milyen furcsa bolondságok motoszkálnak a fejemben, korholta magát az anyóka. Hát nem is gyerekség, az igaz - harminc éve nem voltam Pesten - az embernek eszibe jut. Ni, milyen szép házak: csak képeken láttam, ez biztosan a Vigadó itten. Jaj, istenem, istenem, mi lett énbelőlem! Ha nem tudnám, hogy itt vagyok, azt hinném, rossz helyre vitt a gőzös. De mit is vettem ebbe a vén fejembe, hogy nekem itt ki kell szállani, mikor a Málcsi Óbudán vár.

Hát igen, meg akartam nézni, hogy tudok-e még emlékezni rá. Mer' itt volt, itt bizony - a német színház, a rondella -, arra odébb a cirkusz, amibe a heccet néztük vagy hatvan évvel ezelőtt. No de mi az, talán a naptól kábul úgy a fejem, mint mikor a bor pezseg. Mert úgy vagyok vele, tudja istenkém, hogy nem tudok emlékezni rá arra, ami tegnap volt - de ezek a hatvanéves dolgok mind eszembe jutnak, sorba, mióta a hajón ülök. Hát már csak azért is, hogy a doktor unokámnak elmondjam, hadd kacagjon a selyma - no Grossmama, hogy állunk szerelem dolgában? Erigy má', gonosz csont.

Erigy má'! Hát csak nevetne, ha elmondanám, hogy éppen itt - bizony isten, éppen itt, hatvan évvel ezelőtt - és hogy ez nekem ma eszembe jutott - azóta se, éppen ma! Ha elmondom neki, bolond vénasszony - elfúlna a kacagástól -, hallod, mama? szerelemről álmodott a grószi! No, el is mondom, hadd nevessen a komisz, piros képe az én doktor unokámnak - aztán ha nevet, majd megharagszom - eriggy, szégyelld magad -, aztán majd ölbe kap, összecsókol, hogy kibékítsen.

Hát igen, igen, de hogy is mondjam csak? ha rákerül a sor... hiszen igaz, lehet, hogy csak álmodtam. De ha álmodtam is, annyi szent, hogy hatvan évvel ezelőtt álmodtam legalább - és bizony és hogy itt volt ezen a szent helyen, arra is esküszök. Nem szoptam az ujjamból - sok minden volt akkor, amiről má' nem tudok -, az se jut eszembe, szegény öregemmel hogy kerültünk össze, mikor csókolt meg először - pedig nyolc gyerekünk volt, így van ez -, ez a bolondság pedig megmaradt, pedig hát semmi se lett volna belőle. Megmaradt, és tudom, hogy itt volt.

Itt volt hát. Száz lépés se lehet az egész. De mintha tegnap esett volna meg. A német színházból jöttem, onnan hát - no látod, rossz csont, még azt is tudom, mit adtak: "Ármány és Szerelem", azt hát. Azt adták bizony, és én Marival voltam, az öreg sváb lánnyal - aztán elkeveredett valahogy, mikor kijöttünk, én pedig csak magamra maradtam, éjszaka volt. No de most már folyékonyan emlékszem. Hát nem csuda ez, mintha tegnap... Rózsaszín krinolin volt rajtam meg zöld selyemkendő. Ej, be takaros voltam, édes szentem! Hát csak megijedtem nagyon, még ríttam is. Mari, Mari - kiáltom, mert hogy kerülök most haza? Pénzem se volt kocsira - szép história! No, nekilódulok a Duna-partnak, lent a rondellán, hogy talán odament a bolond, a hajóhíd felé - de ríttam nagyon. Hát így volt. Akkor odalépett egy keszeg kis ember - nemigen láttam a sötétben, de olyan suszterféle képe volt, gondoltam is mindjárt, hogy suszter lehet.

- No mi baj, kislány? - mondja. Én nagyon megijedtem, szaporáztam a lépést. - Eltévedt, kislány? - Én meg csak elbőgtem magam, hogy a Mari... De hogy olyan kedves, rekedtes hangja volt, meg a szeme szép volt, azért szóba álltam. Hogy ő majd elkísér, aszongya, megkeressük együtt a Marit. Jaj, istenem, én csak szepegtem, de azért mentünk együtt az úton. Az volt a furcsa, hogy olyan szemérmes volt, de azért nyers is egyben, hát ő kérdezte előbb:

- Hogy hívják, kislány?

- Zsófinak.

- Engem meg Sándornak - aszongya.

Hát így kerestük a Marit mindenfelé, de azért beszélt - még ilyet se hallottam, két perc alatt úgy beszélt velem, mintha tíz éve ösmerne. Hogy ő is eltévedt, aszongya - hát akkor összevalók vagyunk. Meg hogy tetszett-e a darab? Mondtam, igen. Hogy még soha ilyen kedves, takaros kislányt nem látott, mint én. És hogy milyen gyönyörű dolog, hogy mi összekerültünk - mint két rím, aszongya, úgy kerültünk össze: csillog, meg villog -, mert csillagos a szemem, mintha száz csillag volna. Hogy szoktam-e verset olvasni? Mondtam, hogy én csak egy regényt olvastam, a Kuthy Lajostól, mert abba szerelmes voltam, a képe után. Hát erre megkomolyodott, darabig nem is szólt egy szót se, csak ment mellettem - végül még én szólítottam meg, mondom:

- Hát mért nem szól?

Erre megállt. Úgy látom, mintha tegnap lett volna. Aztán nagyon meleg hangon, de remegett is a hangja, ahogy ott áll, aszongya.

- Zsófikám - adjon egy csókot!

- Bolond maga, nem szégyenli magát?

- Nem én - aszongya -, mert ha valaki van e világon, akit meg kell csókolnia, én vagyok.

- No jöjjön, izé... Sándor úr... ne álljon ott, mer én fázom.

- Én pedig innen addig el nem mozdulok - mondta erre -, amíg meg nem csókol engem, mert én vagyok az egész szomorú rabságba esett világ - és a maga csókja, Zsófika, a megváltás, amitől felszabadul.

- No, jöjjön már - ne bomoljon -, nem adok.

- Hát nem csókol meg?

- Hogyne, egy ilyen keszeg kis legényt!

Erre fölemelte a kezét, ég felé emelte, úgy esküdött.

- Én pedig innen nem mozdulok addig, esküszöm, a szerelem istenére, míg meg nem csókol.

- Akkor itt marad száz évig.

- Akkor itt maradok száz évig.

- Akkor kővé válhat.

- Akkor kővé válok.

- No, isten áldja meg, Sándor - majd hatvan év múlva visszajövök, itt találom-e?

- Itt talál.

Hát nagyon megharagudtam rá, a makacssága miatt, elszaladtam, otthagytam. Egyszer visszafordultam, hát még ott állt a bolond, égre emelt kézzel, mereven.

Mintha tegnap lett volna, úgy látom - égett a fekete szeme... mögötte a hajóhíd... oldalt a német színház... De hol is volt? Tudom, pontosan - itt állt... jobbra, vagy száz lépésnyire, mikor megfordultam... meg tudnám mutatni pontosan a helyet, ahol állt, ha így megfordulnék... Jézus, atyaúristen, szűzmáriám, el ne hagyj!

Anyóka szívéhez kap és majd lefordul a padról.

- Szűz Mária... álmodom, ott áll...

Száz lépésnyire, a tér közepén, esküre emelt kézzel ott áll az alak. Előtte fekete ruhás urak - egy küldöttség, éppen koszorút helyeznek el a szobor talapzatára. Az egyik előlép, felemeli a fejét, és szavalni kezd.

Eljöttünk Hozzád, Petőfi Sándor...

A szobor esküre emelt kézzel, mereven áll: szembenéz anyókával.

 

TALÁLKOZÁS...

A pincefal mentén, néhány lépésnyire a sarkon túl, Olivér egy pillanatra megfordult. Mintha valaki elsuhant volna mellette, és meglegyintette volna könnyű illatával.

Ez az illat... nem a múltból csapott feléje?

A szíve elszorult - igen, ő az!

Tétován visszakanyarodott. És néhány lépés távolságra megpillantotta Kunigundát. Kecses, könnyű mozdulattal, alig érintve csápjával a kiszögellő dudorokat, sietett a falon fölfelé.

Ő volt az - ugyanúgy, mint akkor, könnyedén és kecsesen, a pince alatt, a kanyargós, szűk folyosókon... De akkor álcák voltak még mind a ketten, gyengék, hajlékonyak és fehérek...

Hogy megváltozott Kunigunda - és mégis, mennyire ő volt! Ahogy megfordult és észrevette őt - és elfogulatlanul, mosolyogva rögtön leszaladt a falon.

- Olivér - maga az?

És bátran, a szép nők öntudatlan kacérságával nyújtotta a csápját.

- Kunigunda - még emlékszik rám?

- Ó, maga... maga javíthatatlan rajongó! Hát hogyne emlékeznék! Hát megismert? Pedig nagyon megváltoztam, ugye? Megöregedtem... mondja csak ki, csúnya vagyok, ugye?

Ez is kacérság volt, hiszen Olivér bámuló szemein előre láthatta a választ.

- Asszonyosabb lett, megtelt - suttogta Olivér tikkadtan. - A mozdulatai kemények és acélosak, mint a svábbogáré... Az egész lényében van valami csótányszerű... És amellett könnyed és kecses, mint egy sajtkukac... És a szája... a szája...

Kunigunda végignyalta rágómirigyeit, hogy feketébb és duzzadtabb legyen: észrevétlenül néhány csepp olajat kent a csápjai alá.

- Maga is megférfiasodott, Olivér - mondta aztán, mélyen a férfi szemébe nézve -, erős és izmos, mint egy lótetű. Emlékszik? Az én nagy, hatalmas gilisztámnak neveztem magát... Már akkor...

Suttogott, közelebb hajolt - Olivért elhódította fiatalos, álcás lehelete -, mintha a pincefolyosók friss penészillata csapta volna meg, a vére forrni kezdett. Olyan volt ez a nő, mint egy kicsattant, feslő penészgomba: szeretett volna beleharapni.

- Emlékszel... mikor megfogtad kilenc lábamat...

- Harminckettőt akartam megfogni... de te kacér voltál... és huszonhármat visszahúztál magad alá... már akkor ilyen karcsúk és formásak voltak...

Kunigunda visszahúzta fejét ízületei közé, csápjával neheztelően rácsapott a férfi kinyújtott, remegő hat mellső lábára...

- Nem... Olivér... nem szabad... elmúlt... - mondta elgyöngülve. - Tudja, hogy én már...

- Tudom.

Olivér keserűen mosolygott.

- Tudom... Eladta magát...

- Olivér... nem szabad... ne mondjon ilyet... - suttogta a nő - ...én nem tehettem mást... Ne gyűlöljön...

A férfi közelebb hajolt: villámokat szórt a tekintete.

- És méghozzá egy... egy hitványnak... - sziszegte csápjai közül - egy nyomoréknak... akit nem is szerethettél... csak a pénze miatt... Pfuj... mintha valami rút féreg... mintha egy rózsa ért volna hozzád...

- Ne szidja a férjemet - mondta Kunigunda dacosan -, amiért csak hatvankét lába van, azért lehet becsületes ember.

- Nő... csak nő vagy - sziszegte Olivér.

- Hát maga? Maga nem nősült meg?

Olivér lehajtotta kilenc ízületét.

- Igaza van, Kunigunda. Isten vele!

Elváltak.

Olivér még visszafordult egyszer. És habozott - ne szaladjon utána? Aztán eszébe jutott az Élet - a gondok - a drágaság... eszébe jutott öt gyermeke...

- Ábránd - suttogta, és egy könnyet törölt ki gyomrából -, felejtsük el. Nyomorult, megalkuvó vagyok, mint a többi: az élet vértanúja.

Mire a sarokig ért, már számolgatott magában:

- Ötször száz... az ötszáz... kétszázötven pár cipő a gyerekeknek... ebben a rettentő drágaságban - honnan kerítsem elő?

És Olivér, a százlábú, meggörnyedve bandukolt tovább.

 

IDILL

A nap lenyugvóban: vörös színű fénye felcsillan a tótükrön - a mozdulatlan levegőben merőleges, vékony csíkocskákban kanyarog fel a füst a kéménytorokból.

Békés, falusi este.

Messziről kutyaugatás, hazatérő birkanyáj béget, a toronyban Angelusra harangoznak.

Fent, a kémény tetején, csinos kis nyaralójuk pihéi közt gubbaszt Béluska, lustán pislog az eltűnő napkorong felé. Egyszerre felkapja fejét: anyuka érkezett meg a vacsorával.

Ella, a fiatal menyecske, olyan friss, könnyű, mintha még leány volna: karcsú nyakát a hattyúk megirigyelhetnék. Belibben a fészekbe: az ízletes falatot azonnal odanyújtja fiacskájának. Béluska utánakap - anyuka ingerkedik kicsit, visszakapja: a piros csőröcske haragosan hápog, kelepel - aztán zsuppsz! eltűnik a béka!

- Na, hogy mulatott az én kicsi fiam?

- Béluska unta magát - nyafog a kicsike, anyuska lábai elé guggolva. - Kutyuskák szaladgáltak lent a földön, azokkal szeretett volna játszani.

- Azt nem szabad, Béluska - tudod, hogy apuka megtiltotta. Kutyuskák vadak még, megráncigálják Béluskát. Csak apukával szabad, aki elkergeti őket, ha komiszak.

- Apró emberkék is szaladgáltak - azokkal se szabad játszani?

- Azokkal se szabad, mert rálépnek a lábára Béluskának. Béluska még nem tud bánni állatkákkal. Majd hoz apuka fecskét, verebet, azzal lehet játszani - de nem szabad megharapni!

Béluska bambán, pislogva figyel.

- Mikor jön meg apuka?

Anyuka körülnéz a láthatáron.

- Ahol jön már, ni!

A levegő örvénylik, kurta szél támad: a következő pillanatban apuka lép be. Gyors csók: gyöngéden öleli át anyukát; aztán egyik lábára áll - ez azt jelenti, hogy most már nem megy el hazulról.

Vacsora után mindhárman elhallgatnak, aludni készülnek. Az ég sárga lepedője mögött lassan kialszik a fény; világoszöldbe, aztán sötétkékbe fordul. Egyszerre feltűnnek a csillagok: a tücskök karmestere fölemelte láthatatlan pálcáját - piano, pianino, staccatóba kezd a zenekar. Mintha a csillagok is cirpelnének.

Tücsök és csillag... a természet nagy szimfóniája.

Csönd puha burája borul a fészek fölé. Egymás lélegzetvételét hallják - lesik egymás szíve dobogását.

Apuka összevont szemöldökkel, szikáran, keményen áll jobb lábán: a napi gondokon tűnődik talán, s hogy a holnap minő küzdelmet hoz magával - a végtelen nádas jelenik meg lelke előtt, felfigyel a bánatos kuruttyolásra. Ella asszony, anyuka, odasimul erős oldalához, felnéz rá: egész lénye felolvad, remeg, lüktet, halkan piheg az odaadástól.

Béluska pislog - már-már elalszik - lustán, ámulva, tűnődve nézi a csillagokat. Vajon mik lehetnek? Gyertyácskák talán - ahogy az öreg Dódi néni mesélte, amit angyalkák gyújtogatnak istenke tiszteletére -, apró angyalkák, akiknek szárny helyett kezek lógnak le a vállaikról? És mit jelent az egész végtelen mindenség? És ez a fészek? És mit jelent ő - ő, Béluska, aki látja mindezt?

- Anyuka!...

Riadt, nyugtalan hang.

- Mi az, Béluska? Még nem alszol?

- Anyuka, mondd, hogy születnek a kis gyerekek? Anyuka a csőre hegyéig elpirul, aztán halkan elkelepeli magát. Odasimul apukához, szégyenlősen néz fel az ő erős, jóságos gólyatársa szemébe.

- Te, kis csacsi, hát nem tudod? Az ember hozza őket... emberbácsi...

 

PISTA, A GYÖNGYKAGYLÓ

Pista, a gyöngykagyló, egy reggel arra az eredményre jutott, hogy őt pedig nem fogják becsapni mindenféle közvetítők: majd ő eladja maga a gyöngyöt, amit termelt.

Határozottan eredeti ötlet volt: kézenfekvő, mint Kolumbusz tojása és új, mint a forradalmi eszmék. Egészen megrészegedett. Hát nem képtelenség, fortyogott felháborodva, hogy itt pusztult el mellette Sanyi meg Jancsi meg a Bandi, itt vesztek éhen - a halász meg a kereskedő pedig eladta drága pénzen a gyöngyöt, amit ők termeltek. Igaz, hogy nem érdekből termelték - mit tudták ők, szegény fejük, hogy az a gyöngy ér valamit -, ők meg akartak szabadulni attól a kis piszoktól, ami az oldalukat fúrta - hát izzadtak és nyálaztak, és mikor megvolt a gyöngy, azt hitték, most majd békén alhatnak, mint más, közönséges kagyló. No persze, de Sanyi és Jancsi és Bandi balekok voltak - mit tudták ők, mi van odafönt -, micsoda remek élet, pénz és muzsika és tánc és frakk és szép asszonyok, gyöngysorral a nyakukban - és mindebben dúskálhat, aki gyöngyöt ad el, míg a szegény kagyló ott döglik a homokban. Nem - ez nem üzlet -, ez közönséges kizsákmányolás: bolond, aki hagyja.

És Pista, a gyöngykagyló, kikecmergett a sekély vízből, partra szállt, őszintén szólva, nemigen volt tájékozott, hogy mit tegyen: hová kell fordulni először. Kérdezősködni nem akart, félt, hogy a halászok és a kereskedők kezére adja magát. Nagy titokban bevánszorgott hát egy közeli kávéházba, és átnézte a lapokat. Végre megtalálta, amit keresett. A "Gyöngy" című szaklap volt pontos kimutatásokkal, a gyöngyárfolyamokról, kereslet és kínálat, szakszerű értekezések, bírálatok - egy címet is talált, ahol gyöngyöt lehet eladni. Valami Rockefeller volt az illető: itt lakott, az Egyesült Államokban, jobbra, a huszadik emeleten.

Pista, a gyöngykagyló, alaposan elfáradt, míg feljutott odáig: kagylója lihegve nyildokolt.

Nehezen került a kiváló bankár elé - nem szívesen fogadták. Rossz előadó volt: köpenye keskeny nyílásán keservesen szűrődött át a hang. Rockefeller gyanakodva nézte a gyöngyöt, amit kigurított elébe.

- Így, első pillanatra nem tudok nyilatkozni - mondta aztán határozatlanul -, ha volna szíves itthagyni, hogy megmutathassam a szakértőnek.

Pista a kagylója tövéig elpirult.

- Szakértőnek? - suttogta zavartan. - Hát nem elég bizonyítéka a gyöngy valódiságának, hogy személyesen nyújtom át? Hiszen láthatta, hogy innen vettem elő, a köpenyegemből.

Rockefeller mosolygott.

- Ne haragudjék, barátom, gyöngyöt már láttam néhányat életemben, mégse tudom holtbizonyossággal megkülönböztetni az eredetit a hamisítványtól, hogy kívánhatja tőlem, hogy önt valódi gyöngykagylónak ismerjem el, mikor gyöngykagylót soha életemben nem láttam még?

Pista, a gyöngykagyló, sírva fakadt.

- Szóval, azt hiszi, szélhámos vagyok?

- Ne haragudjék, kedves barátom - ismételte vállvonogatva Rockefeller -, a gyöngykagylóról azt tanultam az iskolában, hogy a tenger fenekén fekszik, és termeli a gyöngyöt. Ön, ahogy így megnézem önt, inkább holmi tönkrement ügynökre emlékeztet.

Pista, a gyöngykagyló, letörölte könnyeit, és dacosan emelte fel fedelét.

- Azt akarja hát, hogy visszamenjek a tenger fenekére, elpusztulni nyomorultan, mint a többiek: csak így tudom önnek bebizonyítani, hogy a gyöngy, amit termeltem, megéri azt a pénzt, amit ön a kereskedőnek ad érte, hogy ő élje le helyettem, ő élvezze az életnek örömeit, amik nekem járnak ki? Nem látja, milyen égbekiáltó igaztalanság folyik itt? A közvetítők, halász és kereskedő, kizsákmányolnak bennünket - a gazdagok kitartják őket, hogy aztán henyélő nők nyakába aggassák a pompás kincset, amit tőlünk raboltak? Mindenki dicséri és magasztalja a gyöngyöt, és magasztal bennünket, akiknek köszönhetik - mi pedig szegénységben és nyomorban tengődünk odalent - mi, akik pompás gyöngyökről álmodozunk, amiket alkothatnánk még, ha boldogok lehetnénk! Uram - vegye meg tőlem ezt a gyöngyöt, olcsóbban adom, mint a kereskedő.

Rockefeller vállat vont.

- Amit ön mond, kétségkívül nagyon érdekes. Mindenesetre sokkal jutányosabb volna, ha közvetlenül érintkezhetne termelő és fogyasztó - de én üzletember vagyok és nem természetrajz-tudós. Ahhoz, hogy a gyöngy értékét megállapítsam, gyöngyszakértőre van szükségem, akit megfizetek - a kagyló értékét és eredetiségét csak a tudós ismerheti fel -, én szívesen támogatom a tudományt is, meg a szakértelmet is, de nem támogathatom önt, akinek érdeméről, támogatásra szoruló hivatottságáról csak a szakértelem és tudomány győzhet meg engem. Ismétlem, én még nem láttam gyöngykagylót.

- És ki győzi meg önt a tudós hivatottságáról? - kiáltott lángoló szemekkel Pista, a gyöngykagyló.

Rockefeller vállat vont.

- Az utókor igazolni fogja önt, ha megérdemli.

Pista, a gyöngykagyló, dühösen elrohant. Még aznap este, egy csapszékben, megismerkedett egy festett hajú lánnyal, akinek egy csókért odaadta a gyöngyöt. Két hónap múlva megszökött egy gyöngykereskedővel - Pista pedig, a gyöngykagyló, szerelmi bánatában a tengerbe vetette magát, és megfulladt, mert két hónap alatt nagyon elszokott a víztől.

 

TOLVAJORSZÁG

Tolvajország hosszú éveken át a békés és nyugodt fejlődés korszakát élte. Első vagy Zsebmetsző János, aki annak idején ezt az országot az őslakó palaik vagy palik nadrágzsebéből kilopta, és a világ minden tájáról idetelepítette a vér szerinti fajrokonokat, akiket közös eszméik és (etnológiai és morfológiai alapon) az ujjvégződések enyvtartalma kovácsolt össze: olyan alkotmányt adott az országnak, amelynek törvényei évszázados tartóssággal biztattak, amennyiben a külellenség vagy belvillongás meg nem lazítják a kereteket.

Tolvajország polgárai a legbékésebb egyetértésben éltek, különösen eleinte. A magántulajdont szigorú törvények védelmezték minden erőszak és rablás ellen, s így mindenki bőségesen el volt látva azokkal a javakkal és értékekkel, amiket el lehetett lopni tőle. Persze, a durva, elemi ösztönök, amiket még őskorából örökölt az ember, ki-kitörtek néha, de a fegyelmező és büntető törvények gondoskodtak róla, hogy ezeket elfojtsák: a rendőrség szigorúan őrködött, hogy visszaélések ne történjenek, hogy például, ha valakitől annak rendje és módja szerint elloptak valamit, az illető ne követelhesse, sőt ne is lophassa vissza ugyanattól, tönkretéve a tolvaj fáradozásának gyümölcsét, hanem tisztességes, szorgalmas tolvaj módjára, lopjon másvalakitől, aki szintén mástól lopta, nem tőle. Különösen a durvaságot és a veszekedést üldözték: súlyos pénzbírságot kellett lopni annak, sőt be is csukták, aki polgártársát munkájában zavarta, vagy például figyelmeztette az áldozatot, amikor loptak tőle.

Az iskolában kézügyességre, jó modorra, gyors gondolkodásra és a törvények tiszteletére nevelték az ifjúságot. Tudományokra nemigen volt szükség, hiszen azt, amire szüksége volt mindenkinek, készen találta a másiknál. Ha két ember találkozott egymással, barátságosan megtapogatták egymás zsebét, elbeszélgettek, ellopták egymás gondolatát, azután ment mindenki a dolga után. Az egyik a boltokat nézegette, és ha talált például egy cipőkereskedést, aminek a tulajdonosa éppen a másik boltban tartózkodott, hogy kalapot lopjon magának, gyorsan bement, és lopott magának egy pár cipőt. Az élet változatos és mulatságos volt Tolvajországban. Megesett, hogy valaki elment reggel hazulról, és mire este hazajött, az ajtajára idegen névjegy volt kiszögezve: közben ellopták a lakását - esetleg, ha a lopás idején véletlenül otthon tartózkodott, a feleségét is, aki ilyenkor kedvesen mosolyogva nyitotta ki az ajtót volt férjének, mely alkalommal kiderült, hogy éppen az imént lopta ki egy kiváló írónak nyitva felejtett könyvéből azt a meggyőződést, hogy a nőknek joguk van a szívükre hallgatni. Az illető ilyenkor sietett magának másik lakást és másik asszonyt lopni; utóbbit könnyen lehetett, néhány lopott frázissal, amiket kiváló költők loptak össze egymástól.

Sajnos, a határok ellenőrzése nem lévén tökéletes, megtörtént, hogy egy napon idegen elem került az országba. Hogy a hatóságot megtévessze, saját útlevelével jött, amit rendes, lopott útlevélnek néztek, és így beengedték. Eleinte ez az ember nem tudott boldogulni: a lopás kultúrája oly magas fokon állott már az országban, hogy az ő primitív eszközeivel semmire se ment. A lakást, amit ellopott, pár óra múlva ellopták tőle - állandóan úgy élt szegény, mint a "hol az olló?" játékban az az ember, aki nem tud idejében elfoglalni helyet, mikor szaladgálnak körülötte.

Egy éjszaka aztán magára maradt, nem volt hol lehajtania a fejét. Ekkor kiment a város határába, és két óra alatt épített magának homokból egy csinos kis kunyhót. Másnapra minden kiderült: lefogták és átadták a rendőrségnek. Miután a kunyhóról nem lehetett megállapítani, hogy kitől lopta, kénytelenek voltak egy új bűnminősítést kitalálni - azóta hívják a házépítést destrukciónak.

 

SZÍNÉSZNŐ

Egy volt törzstiszt barátom beszélte, aki végigverekedte a világháborút.

- Békeidőben nem voltam nagy színházlátogató. Az a pár előadás, amit végignéztem, nem hagyott bennem kellemes emlékeket. A színdarabokról az volt a benyomásom, hogy mind egy szálig túlzott és hamis képet ad az életről, az írónak afölött való erőlködésében, hogy mindenáron hatást csikarjon ki. Ami pedig a színészek alakítását illeti, mindig kínos és feszengő érzéssel, idegenkedve gyötrődtem végig hasból préselt kitöréseiket, émelygős siránkozásaikat - soha őszintén nem hatottak rám. Főként az úgynevezett naturalista alakítások töltöttek el ellenszenvvel, ahol a színész nyomort, szerencsétlenséget, bűnt, öregséget ábrázol. A masztixot és a verejtékes erőlködést éreztem csak, és azt mondtam magamnak, hogy olyan emberek, amilyeneket ezek a színészek ábrázolnak, egyáltalán nincsenek és nem is lehetnek - mindez kiagyalt trükk, hamisság, hatásvadászat.

A gorlicei áttörés után száguldó iramban egész sereg falun vonultunk keresztül, melyeknek lakossága rendetlenül menekült. A visszamaradt elemek között, leégett házakban, országutakon, erdők között sokat fogdostak össze katonáink, kik valami okból gyanúsak lévén, vizsgálatot és rostálást tettek szükségessé.

A vizsgálóbizottságban én is bent voltam - a gyanúsakat kihallgattuk, aki ellen nem volt panasz, elengedtük, a többit hadbíróság elé utaltuk.

Egy este töpörödött, félvak öregasszonyt vezettek elénk. A katona, aki behozta, félórával azelőtt találta egy leégett ház konyhájában. A hamu között kotorászott - meglátva a katonát, valamit kötőjébe rejtett, vonakodván megmutatni, mi az.

A vénasszony valami érthetetlen orosz tájszólással karattyolt és sopánkodott: egyikünk se értette. Végre tolmács került elő, aki nagy nehezen kihámozta a szegény bolondos öreg vallomásából, ami bennünket érdekelt.

Kiderült, hogy ez az öregasszony abban a házban lakott az offenzíva előtt, amelynek konyhájában megtalálták. Férje háromnegyed éve eltűnt, úgy látszik, az oroszok hurcolták el. Két fia volt, az egyik elesett a Kárpátokban, a másik is katona, nem tudja, hova lett. Egyedül maradt, a kertjében, amit maga művelt. Egy napon tűzeső esett az égből, lángba borult a falu, és a menekülő, jajgató tömeg magával ragadta őt is az országútra. Harmadnap eszébe jutott, hogy két fia képét otthagyta a kalyibában - visszafordult, betért a leégett faluba, kikereste az ő kunyhóját, és a romok közt sírva keresgélte, ami az övé volt. Az a dolog, amit még most is görcsösen szorongatott kötényei ráncai közt, egy marék hamu volt, amit a leégett asztalfiókban talált.

Ahogy az egész dolgot, rettenetes életének tragédiáját, piros szemekkel hunyorgatva, kapkodó lélegzettel előadta, ahogy hülyén meredt rá kötényére, amit erővel szétrántottunk, és meglátva a marék hamut, elsírta magát: váratlanul és hirtelen fogta marokra a szívemet valami ismeretlen görcs. Az emberi nyomorúság és boldogtalanság képe egyszerre, mint a villám fényében, oly erős körvonalakban döbbentett meg - éreztem, hogy jelképet látok magam előtt.

Egyben az a homályos emlékem volt, hogy ezt a jelképet már láttam valahol, de akkor, valami oknál fogva, nem hatott rám.

Meghatottságomat restellve, kimentem a szobából, a csillagos ég alatt tűnődtem, és eszembe jutott, hogy egy naturalista orosz író színdarabjában láttam én ezt az öregasszonyt először. Valamelyik jónevű, de nekem ellenszenves orosz színésznő alakította, és akkor túlzottnak, hamisnak, erőltetettnek, csinálmánynak éreztem a figurát.

Egészen megrendültem, hogy erre rájöttem - először éreztem az igazságát annak, amit művészektől hallottam valamikor, hogy mi, közönséges emberek, a valóságot is akkor vesszük csak észre, akkor látjuk meg igazán, ha a művész ráirányítja, ábrázolásán keresztül, a figyelmünket: hogy szépet és rútat, örömöt és bánatot, jót és rosszat nélküle nem tudnánk megkülönböztetni. Most meghatva és bűnbánóan kértem bocsánatot attól a színésznőtől és az egész naturalista színművészettől - íme, nekik volt igazuk, ilyen nyomor, ilyen szenvedés igazán van - íme, ez az élet, amit nem vettem volna észre, ha tükörképet nem láttam volna valamikor - íme, valóság ez, amiről azt hittem, csak a rossz színészek fantáziájában él.

Barátom elhallgatott.

- Ez úgy is van - bólintottam okosan. Gúnyosan nézett rám, vállat vont.

- Pardon - de még nem fejeztem be. Másnap reggel tiszttársaim mesélték, hogy a tegnapi öregasszonyt átküldték a hadbírósághoz. A motozás alkalmával részletes tervrajzokat találtak nála, hadállásainkról. Falhoz szorítva bevallotta, hogy a lublini vándorszínház művésznője, kémszolgálatokat teljesít az oroszoknak - ebben a minőségben maszkírozta magát vénasszonynak. Egyébként ugyanaz volt, úgy látszik, akitől valamikor már láttam ezt a szerepet.

Nem tudom, mi lett vele. Remélem, felakasztották. Megérdemelte, nagyon rossz színész volt - olyan, mint a többi.

 

AZ ELSŐ KOLDULÁS

A tizedik "patron" is csütörtököt mondott, és Kovács hidegen, üres szívvel állapította meg, hogy az utolsó volt, nincs tovább: tíz-tizenöt napig nem is lesz újabb, addig pedig egyszerűen éhen hal, olyan egyszerűen és természetesen és világosan, mint ahogy a száraz levél leesik a fáról, vagy ahogy egy csepp víz felszikkad és eltűnik a kövön anélkül, hogy történne valami, hogy valaki ezt megakadályozná, anélkül, hogy ezen valaki csodálkoznék vagy kétségbeesne - ugyan mikor csodálkozott ő, hogy a legyek elhullanak ősszel? vagy hogy este a Zagyva, ahol laktak, puffadt dögöket sodor magával, vagy csillogó hasú halak vetődtek fel élettelenül? Soha nem próbálta megakadályozni, hogy mindez megtörténjen - hogyan várhatná, hogy most lelkek siessenek elő segítségére, füvek és virágok és emberek és legyek lelke, mik valaha élő testben kuporogtak riadtan, remegve; testben, ami aztán kifordult és lerohadt róluk, mert nem volt, aki táplálja - s most dideregve gomolyognak megint a sötét ürességben.

Így volt ez, mert a tizedik "patron" se sült el. Ő hívta "patron"-oknak azokat a kigondolásokat vagy tippeket, vagy lehetőségeket, amikkel pénzhez lehetne jutni, amiket reggelenként összeszámolt, felsorakoztatott, érték szerint rendezett, kínos, fejfájós agymunkával nyilvántartott, hogy vissza ne süllyedjenek a feledésbe. Reggel át kellett húzni hármat: Weisz bácsit, a szabadalmi irodát, a Koltay céget. Aztán kiderült, hogy a szerkesztőség se jó, X. Y. és Z. V. elutazott, mi is volt még? Gerber nem emlékezett semmire - a parancsnokságot pedig áthelyezték. És most végre az utolsó, ami után semmi nem következik - az igazgató, aki egyszerűen nem fogadta.

Kész. Lejött a korzóra, gyors és elfoglalt léptekkel, mint akinek sürgős dolga van. Néhány perc múlva csodálkozva kellett elismernie magáról, hogy nem is érzi magát rosszul. Örült, hogy nincs több "patron", eldobhatja az egész szorongó, kínos gondot. A csukott szájú és hideg szemű közöny, a Duna szürkén ömlő unalmában és a házak csodálkozó cirádái közt, átcsapott rá, ringatta, elzsibbasztotta. Annyira nem törődött vele senki, annyira nem érdekelt senkit, hogy ő is elvesztette érdeklődését önmaga iránt, és ez jó volt, mint mikor hirtelen elhatározással szakítunk egy régi és terhes és nyűgös rokonnal, akit el kellett tartani. Felismerte az élet nagyszerű politikáját abban a bölcs intézkedésben, hogy az ember nem érez részvétet önmaga iránt, nem félti magát azzal a görcsös, fájdalmas kínnal, ahogy mást, szülőt, gyereket, feleséget félt. Majdnem mosolygott, hogy eddig ezt nem vette észre. Az okoskodó tudomány önfenntartási ösztönről karattyol folyton, mint valamiről, ami a legerősebb - de ki hallott már halódó állatot oly kétségbeesetten vergődni, harcolni halállal, mint ahogy a tyúk védi kis csibéit? Sírni se látott még haldoklót, ha csak nem azokért, akiket itt kellett hagynia.

Így volt ez. Nem volt részvéte önmaga iránt, elhagyta magát is, kit isten, ember és természet elhagyott, búcsúszó nélkül, hidegen, szinte megvetéssel. Úgy, olyannak látta magát, mint amilyennek az idegen világ: idegennek, üresnek, érdektelennek - tátongó, ernyedt gubónak, amiből kiszállott a lepke, magtalan gyümölcsnek, szemétre való lomnak. A kis éhség, szomjúság, ami még pislákolt ebben a sötétben, nem világította be útját, beteg és rühes volt az is, mint az egész ember, nem adott erőt, hogy tépjen és marcangoljon maga körül, raboljon, ha kell, a kutyaszorítóban. Képek derengtek fel, az élete. Iskola, egyetemi évek, nyavalygós szerelem - férfi és nő önfeláldozása, amiről kiderült a végén, hogy rajongó csókok, kifordult szemek és könnyekig olvadó imádat álarca alatt a legszárazabb, kiszámítottabb élethalálharc volt egymás ellen, győzelemért és hatalomért a másik felett, céltalanul, csak a hatalom kedvéért -, hogy ők, akik egymás tökéletességéről fecsegtek egymásnak, mindketten azt várták, hogy a másik tönkremegy, és egyszerűen felfordul szerelmében, ezzel bizonyítva be, hogy milyen hatalom rejlik abban, aki azt a szerelmet támasztotta. Szeretni - mi más, mint jót akarni a másiknak?

De ki meri mondani, hogy a szerelmesek jót akarnak egymásnak - egyik kezükkel ölelve, másikkal kést szorongatva a redők közt, hogy szíven döfjék a "hűtelen"-t: azt, aki másnak is örülni akar, nemcsak neki. És így tovább - eszeveszett, rémült és rémítő, nyílt és burkolt verekedés a hatalomért, amit nem biztosít, ha nekem van valamim - csak az, ha neked nincs. Ezt a szót, hogy "enyém", hamarább tanulja meg a gyerek, mint azt, hogy "én" - és így tovább, tovább. Aztán a háború - kis hatalom és nagy hatalom és mi volt még? Szavaknak és eszméknek tébolyító rohama - ó, hogy estek el mellőle előbb lélekben, aztán testben - és a forradalmak őrülete - szabad és nem szabad viaskodása -, meghalni valamiért, amiért élni se érdemes - büntetve lenni egyik oldalon azért, amiért a másik oldalon jutalmaznak. Minden gondolatát, elhatározását, hitét, amit tettekre akart váltani, megmérték és felbecsülték - és ahány mérleg, annyiféle ítélete a törvénynek: egyik túl kicsinek találta, a másik túl nagynak, egyik kövérséggel vádolta, másik soványsággal, egyiknek könnyű volt, másiknak nehéz - míg félig őrülten meg nem értette, végre, hogy a mérleg mindig éppen úgy lélek volt, mint az, amit mértek vele: az ő lelke; hogy a törvény, mely ítélt fölötte, éppen úgy ítéletre szorult, mert hiszen nem felülről származott, hanem ott született meg, az övéhez hasonló emberi elmék vajúdásából.

Szinte nevetséges volt, olyan egyszerű volt. Megállt. Mire számíthat még, mit várhat tőlük, miféle megértést, könyörületet, becsülést, segítséget? És mit várhat felülről, miféle mannát, ami lehull elébe a felhőből, hogy megmentse - miféle csodát? Hiszen a kék eget, a csillagos végtelent, az egész mindenséget, ahonnan jönnie kellene a csodának, nem a valóságból ismeri, csak abból a kis golyóból, mely szemének kocsonyáján lebeg - csak romlandó agyából, mely íme, torzít és elhomályosul, mihelyt nem lök belé elég vért a korgó gyomor. Vagy értelmem létezését tagadom meg, vagy a világét, mindkettő nem lehet valóság. De értelem van, mert fáj - mi más hát a világ, mint ennek a fájdalomnak sajgó lidércnyomása? Emberi értelmek teremtették a világot - hogy várhat hát csodát tőle, mikor az értelem nem hisz csodában -, nem hisz, nem is alkot?

Legyünk tehát értelmesek, így szólt magához, és elcsöndesedett. Annyi vagyok, mint bármelyik ezek közül - láttam őket elhullani, és nem csodálkoztam: el kell hát hullani nekem is. Egy kép villant fel előtte, a természetrajz-könyvből, amit harmadikban tanultak. Valamelyik emlős ábrája, már nem is tudta, melyiké, talán a vidra volt vagy a hód. Vidáman ugrált holmi vízinövényen. És alatta a szöveg: húsa ízletes, csontjaiból enyvet főznek.

Húsa ízletes, csontjaiból enyvet főznek. Ez járt a fejében, és most már csikorgó fogakkal, összeszorult ököllel káromkodott magában. Nesztek, mondta, itt vagyok, mit akartok még tőlem? Egy csomó rongy, mindenféle anyag, használjátok fel valamire, én már nem használhatom. Még egy kis akadály van, egy értékrontó kis tulajdonsága ennek a hús- és csonttömegnek: hogy él, rugdalózik, ellentáll - de már nem tart sokáig ez se. Akkor aztán egyétek meg, ha másra úgyse volt jó. A hajamból fonjatok kötelet, csontjaimból főzzetek enyvet. Használjátok fel valami ipari célra, kár elrohadni hagyni ebben a drága világban.

Megállt. Egy kávéház nyílt terasza volt a hely, oldalt korlát, a korlát mellett asztalok. Az egyik asztalnál, éppen előtte, magas férfi ült, kövérkés, szőke asszony mellett: sört uzsonnáztak és szalámit ettek hozzá. A férfi azt magyarázta, hogy Marienbad jobb, de ha Földvárra mennének, annak az az előnye, hogy egész nyáron Sándorékkal lehetne együtt lenni és Karolin néni...

Az utolsó szavakat már nem hallotta. Valami jó, csendesen homályosuló, duruzsló érzés volt, gyerekkorából származó, elalvás előtti kábulat. Csak ennyit hallott még, mintha valaki hangosan mondaná mellette: "Nekik van, és neked nincs". És végtelen hála érzése, a felnőttek iránt, apuka és anyuka iránt, akik adnak, a sok jó, dolgozó, verekedő, küszködő, építő és romboló felnőtt ember iránt, akik házakat építettek, hidakat vertek, pénzt gyűjtöttek, hordókat gurítottak, komoly, mély hangon beszéltek, tárgyaltak, intézkedtek, kezdtek és befejeztek - míg ő aludt és álmodott! És most, hogy itt, a kávéház korlátjának szélén, mintha ágyacskájának széle volna, felébredt a valóságra, szörnyű álma után, s riadtan néz körül - ó, milyen jók és felnőttek és érettek -, ó, hogy ő nem tudott jó és irgalmas lenni!

A hála meleg könnye kicsordult a szeméből, már akkor, mikor kinyújtotta a kezét - biztos volt benne, hogy kap valamit. És már előre mondta forrón és rebegve:

- Isten fizesse meg...

És szívéhez szorítva a pénzt, mosolyogva nézte, ahogy tovább ballagott. A magas férfi utánanézett, és szórakozottan jegyezte meg, hogy ilyen erős emberek mért nem mennek inkább dolgozni.

 

SZEMÉT

- Kérem a szemetet!

Amíg a kettesből a cseléd előcsoszogott, átment a hármas elé, oda is bekiáltott:

- Kérem a szemetet!

A negyediken poroltak. A másodikról vörös, kövér szakácsné ordított valamit a házmesterné felé, aki átment az udvaron.

- Benne van az újságba, nagysád! Hárommillió jutalmat kap a megtaláló!

A házmesterné felnézett.

- Micsoda?

- Hát a gyémántbrossér! Benne vagyunk az újságba, a ház is! A méltóságos asszony hárommilliót ígér a megtalálónak!

A házmesterné legyintett.

- Aha, majd éppen... Bolond lesz visszaadni... ha igaz, hogy százmilliót ér.

Vállat vont, tenyerét szeme elé tartotta.

- Szlinkáné!

- Gyüvök, csak lehordom a szemetet!

Karikák ugráltak a szeme előtt. Gyötrődve erőlködött, hogy most, talán most sikerül... most majd rájön, most eszébe jut valami. Mert annyit megértett, hogy ezek a dolgok összefüggenek. Tegnap reggel óta, mikor a csillogó csodát meglátta a szemétben, kikapta belőle, és eldugta a hátsó lépcsőn, a kályhacsőbe - tegnap reggel óta minden összefügg, minden jelent valamit, minden őreá vonatkozik, azt előre érezte. Valami történni akar, valami készül, ővele akar lenni valami, de nem tud, mert ahhoz neki gondolkodni kellene, erőlködnie, ott, ott, a fejében, másképp nem lesz meg... Olyanféle érzés volt, mint mikor szült a klinikán, és a doktor úr biztatta, hogy erőlködjék... Szédült, káprázott a szeme, elviselhetetlen állapot volt ez tegnap reggel óta. És most, hogy a vörös szakácsné lekiabált, és hárommillióról beszélt, és hogy aki visszaadja... egy pillanatra mintha megtörtént volna, ragyogó világosság lett. De aztán minden összekuszálódott, megint a félelmes, ismeretlen kábulat lett úrrá rajta, a házmesterné válaszától... Persze, majd bolond lesz visszaadni az illető! Az "illető", az is ő volt most, és ő nem akar bolond lenni, mert a bolondot becsukják.

Hárommillió... százmillió...

Hiszen ha értené, ha tudná... ha rászólna valaki, biztatná, megmondaná, hová... De csak ketten vannak, ő meg a csillogó csoda a kályhacsőben. És most majd ismeretlen arcok jönnek, és mit jelentenek majd - mit akarnak tőle... ütni vagy adni?

Másnap alig vánszorgott már: a nagysád szidta, mert nem készült el a lépcsővel. Nem, itt nem lehet... és a kölyök, a sarokban... Harmadnap nem bírta tovább. Este kivette a csőből, az árnyékszékbe húzódott, a legnagyobb követ, középről, kitörte, bedugta a papucsába...

Hétkor még csukva volt az ékszerész. Arra szaladt, tejér... Fél nyolcra megint odafutott. Nyolcra nyitva találta.

Kaufmann úr álmosan, csodálkozva nézett rá.

- Hogy mit...? Ki küldte...?

- A tizenhetesből a doktorné... ahol két éve voltam... hogy eladná aszongya... ez az...

Furcsa, hogy Kaufmann úr már egy csöppet se álmos. Hátramegy, visszajön. De egész élénken beszél, szinte közönyösen, csak éppen nem néz rá.

- Aztán mit kér érte az a izé... az a doktorné...

- Hát aszongya, százötvenezer koronát hozzak...

Kaufmann úr nem felel. Szent isten, úgy látszik, sokat kért.

- Lehet, hogy rosszul értettem...

Kaufmann úr most se néz rá, de egyre élénkebb lesz.

- Várjon, fiam... mingyár hozom a pénzt... várjon, megveszem...

És már ki is rohan... ki az ajtón... De milyen furcsa... Talán jó volna... Tétovázva indul az ajtó felé. Késő - már jönnek vissza. Kaufmann úr meg egy rendőr.

- Ez az az asszony, biztos úr.

- Ismeri?

- A viciné, a szomszéd házból... véletlenül megismertem.

A rendőr könyvecskét vesz elő.

- Hogy híják?

- Szlinka Andrásné, kezit csókolom.

A bolt előtt megáll néhány ember. Egyre többen lesznek. Valaki bejön, egy karszalagos, a biztossal suttognak. Nézi, nem érti őket.

- Kezit csókolom...

Hogy ő már menne. A rendőr nevet.

- Csak várjunk... Maga jön be velem.

Mennyi ember... mennyi arc... és milyen kíváncsiak... A biztos úr a karját fogja... És nini, Kaufmann úr is jön, útközben kapkodja a felöltőjét, úgy siet. No, mi lesz ebből?

Milyen nagy sárga ház... még sohase járt errefelé. Micsoda nagy város ez. És mennyi lépcső... És ide is vezetik, oda is. De milyen sötét van itt... Az ám... Ez már világosabb. Aranygalléros úr beszél hozzá.

- Oda menjen, Szlinkáné...

Leül a hosszú padra. A füle zúg, szíve ver. Bólogat, valami ájulásféle fáradtság, üresség tölti el... Az ablak zümmög... az ablak piszkos... le kéne törülni... le kéne törülni, nedves ronggyal... ronggyal...

- Hé... Szlinkáné!... nézd, a disznó, elaludt.

Álmosan néz körül... Nini... az aranygalléros... a hosszú pad... és a biztos úr is... és ez a bundás nagysága... hisz ez a méltóságos asszony a házból! meg a Kaufmann úr...

Lassan, kábultan feláll.

- Ez az, méltóságos asszony?

- Igen, a viciné, a házból... Hallatlan! Százötvenért akarta eladni?!

- Jól van! Üljön le, Szlinkáné!

Az aranygalléros kimegy. A méltóságos asszony ottmarad, Kaufmann úr is, a rendőr is. Kicsit messzebb állnak, suttognak, hozzá nem szól senki. A vicéné, a házból... Fejen üti a szó, egyszerre magához tér. Hát persze... csakhogy vége van a lidércnyomásnak... csakhogy magához tért. A zavaros álom... piros fedelű ház... kicsi kert, a napfényben... a kölyök, bársonyzekében... micsoda buta zagyvaságot álmodott...

A vicéné, a házból...

Egészen felébredt. Nagy nyugtalanság fogta el - hiszen már legalább tíz óra! És ő itt tölti az idejét! az urakat bámulja, füleli, hiszen úgyse ért egy szót se az egészből, hiába erőlködik. Gyerünk, Szlinkáné!

Felállt, ridegen, ellenségesen, határozottan.

- Hát, kérem - én menek.

A rendőr feléje fordult. Rámeredt.

- Mit akar?

- Én menek... Nekem ki kell hordani a szemetet. Énnekem nincs időm.

És megindult az ajtó felé. A következő pillanatban csak két szikra villant a szeme előtt - nem is hallotta a pofon csattanását. A méltóságos asszony dallamosan felsikoltott.

 

FÉRFIBECSÜLET

Megbotránkoztatásnak lennie kell
- de jaj annak, aki megbotránkoztat.

(Biblia)


Ezután már minden gyorsan, szinte percek alatt zajlott le, mint egy jól sikerült kísérlet, amit gondosan és szabatosan készítettek elő a laboratóriumban: a hideg tu
dós forró becsvágyával, hogy megismerje a Törvényt.

Pál megnézte az óráját, meggyújtotta a kislámpát, eloltotta a nagyot, a virágot az asztal közepére tette. Aztán odament a telefonhoz.

- ...ötvenhat... igen... Géza?... te vagy az?... itt Pál... kérlek, azonnal gyere a lakásomra. Ne kérdezz semmit, azonnal gyere a lakásomra. Öt perc alatt itt kell lenned.

Leült, mosolyogni próbált és kicsit csodálkozott, hogy nem tud.

Géza öt perc alatt ott volt.

- Szervusz.

- Szervusz.

Köhögött, aztán melegen és nyugodtan a szemébe nézett a másik férfinak - a hangja derűjében részvét is volt azért, annyi, amennyi kellett hozzá, hogy barátja vállára tehesse a kezét.

- Hát, kérlek. Férfibecsületről, férfiszolidaritásról beszéltem neked, a barátságról, ami erőt ad a kísértésben, erősebb a hiúságnál. Kételkedtél. Most talán nem fogsz kételkedni. Ide figyelj, szedd össze magad. A feleséged pár perc múlva itt lesz a lakásomon.

Várt, hogy a másik magához térhessen. Még széket is tolt alája. Csak aztán folytatta.

- Évek óta mondom neked, hogy ez az asszony nem való hozzád. Azt is tudtam, hogy ezt előbb-utóbb kénytelen leszel belátni - meg akartalak kímélni tőle, hogy viharos és botrányos katasztrófa kényszerítsen erre a belátásra, ami kifelé is árt neked -, elszántam hát magam, hogy a műtétet, amit nem lehet elkerülni, magam hajtom végre, tisztán és gyorsan, mint az orvosok, fertőtlenítve, tiszta kötszerekkel. Mindent így készítettem elő, ahogy látni fogod. A feleségednek nagyon keveset kellett udvarolni, ahogy azt mindjárt gondoltam. Egy hete vettem munkába, és mára már ideérkezett. Nos, mi az - miért nem szólsz? Rosszul vagy?

Rekedt, tompa hang.

- Nem. Köszönöm. Csak izé... mit kell nekem most...?

- Bemész ide a másik szobába, és vársz. És ha jónak látod, kijössz, amikor én jelt adok. Bennem megbízhatsz: ilyen nyugodt és hű leszek hozzád, mint ebben a pillanatban. Gyere - majd bevezetlek. Így. Ide ülj, az ajtó közelébe.

Óvatosan becsukta az ajtót. Mire a szoba közepére ért, csöngettek. Éppen idejében.

És minden ment, mint a karikacsapás.

- Pali...

- Isten hozta, Olga. Várjon - lesegítem a kabátját.

- Pontos voltam?

- Igen. Én is.

- Maga is? Hogy érti ezt?

- Semmi - majd kiderül. Ide... ez a szobám. Üljön le.

- A díványra - szabad?

- Szabad.

- Milyen kedves a szobája... Mint egy kis fészek.

- Igen.

- Szeret?

- Igen!

- Jó... de miért kiabál úgy? Ezt csak ilyen hangosan lehet mondani?... Ezt halkan kell mondani... egészen közel... a fülemhez... nem is a fülemhez... a szájamhoz...

- Igen!!!...

- Mi az?! Miért ordít egyre hangosabban? Ejnye, de furcsa... Mi ez... ki van itt?... Kinek ordít maga...

Mire kirántotta, a férj már ott állt az ajtóban. A kő, mielőtt lezuhant, néhány pillanatig ott lebegett a fejük fölött, a kísérleti műtákolmány szélén, a holtponton. Jó félpercig tartott, míg lefordult.

- Géza... de hát akkor... hahaha! Szóval - maguk összebeszéltek! Jó vicc!...

Csönd.

- Nono. Azért ne csináljon ilyen rettenetes képet... nem szégyenlitek magatokat... ilyen ostoba viccet... velem!... Na!... hát nem nevetsz?

- Takarodjék! Nem akarom látni többé!

Sikoly, lárma, dühroham, könnyek, átkozódás, fenyegetőzés. Aztán, miután az asszony elrohant, megint csönd lett. Pál támogatta a barátját lefelé a lépcsőn, mert nehezen járt. A kapuban odatámasztotta a falhoz, mint valami tárgyat: ő maga kocsiért futott. Ruganyosan tért vissza, élénken, tele buzgalommal. És folyton beszélt.

- Jól van már no, semmi baj. Most szépen hazaviszlek, lefekszel. Aztán majd én mindent elintézek. El fog múlni az egész rossz álom. Még ma beadod a válópört - könnyű a dolgod -, hűtlen elhagyás... No mi az, hát beszélj... Ülj ide a kocsiba... De hát miért nem beszélsz? De furcsa vagy! Elhiszem, hogy fáj, de hozzám azért beszélhetsz. No! a barátodhoz!... aki ezt tette érted!... hogy meggyógyítson!... hogy visszaadjon önmagadnak!... Hát mi az?... miért akarsz kiszállni?... hová mész?... Nem akarsz hazamenni?...

- De igen. Hazamegyek.

- Hát miért szállsz akkor ki?

- Mert gyalog akarok menni.

- Menjünk gyalog?

- Gyalog megyek.

- Mész? Hát nem velem?

- Gyalog megyek.

- Nem akarsz velem menni?

- Nem.

Szünet. Pál lassan elvörösödik.

- Azt hiszed - komédiáztam? Csaltam?

- Nem.

- Nem hiszed el, hogy így rendeztem az egészet, miattad, érted?

- De igen.

- Kételkedsz a jóhiszeműségemben?

- Nem.

- Rosszat tettem veled?

- Nem.

- Nem jó, hogy kinyílt a szemed, hogy szabad vagy, hogy az önmagadé vagy, hogy megismerted az igazi hűséget, hogy volt egy igaz barátod?

- De jó.

- Nem érzed magad jobbnak, büszkébbnek, erősebbnek - megvallottnak?

- De igen.

- Hát akkor mit akarsz tőlem? Nem érzel hálát?

- De igen.

- Hát mit tegyek?

- Takarodj innen - nem akarlak látni többé.

 

A SZERZETES

Késő délután értem ki a klastromba: kocsira nem volt pénzem, a villamos-végállomástól gyalog mentem. Lyukas cipőmbe befolyt a sár, derekamat szorította a rosszul szabott ruha. Kimerült voltam és elcsigázott; de megérte a fáradságot, hogy szemtől szembe láthassam Őt, a Szerzetest, akiről annyit ábrándoztam. Jámbor legendákból tudtam csak róla, hogy huszonöt éves koráig világi életet élt; ekkor csalódás érte, megcsömörlött a hiúságok és léha örömök Szodomájától, s azóta csendes monostor falai közt rejtegeti remeteségét.

Ott ült a csendes klastrom előtt, őszi napfényben, egyszerű márványpadon, árnyékos almafák alatt. Ölbe tett kezekkel, szelíden, szomorú arccal merengett: előtte, kőasztalkán, uzsonnájának maradványai, erdei méz, friss vaj, aludttej, piros szőlő, körte - amit az egyszerű természet nyújt annak, aki lemondott a rafinált élet ínycsiklandó, érzéki gyönyöreiről: cikóriáról és zsemlyéről. Ez egyszerű maradványokat szemlélte, tűnődve a teremtés bölcsességén.

Szelíd mosollyal hallgatta meg, ahogy eldadogtam, hogy kívülről jövök, a gyönyöröket hajhászó, gonosz kéjekben tobzódó nagyvilágból; annak a mosolya volt ez, aki ismeri az életet, de lemondott róla. Elmondtam szorongó kételyeimet önmagamról: hogy bűnösnek és gyengének érzem magam a kísértésekkel szemben - marcangoló vágyak ostoroznak, érzékeim nem hagynak nyugodni, nem tudok hinni és akarni. Lángoló szavakban ecseteltem a világi élet örömeit, annál is inkább, mert beszéd közben folyton az uzsonnamaradványokon volt a szemem: aznap ugyanis, hogy is mondjam... szóval, előző este elvesztettem, kártyán tobzódva, utolsó ezresemet, amihez hozzá akartam nyerni még kettőt, hogy ebédelhessek... vagyis, egy kicsit éhes voltam, és szerettem volna, ha a szerzetes megkínál. De ő többet akart adni nekem, mint ami csak a testet elégíti ki, a lelket sorvadni hagyja: körte helyett, ami csak egy órára elég, egész életre szóló bölcsességet.

- Mindnyájan bűnösök vagyunk - mondotta szelíden -, s akit a gondviselés nem ragadott ki elég korán a mocsárból, egész életét ott tölti a bűnben. Ám ha érzékeny és alázatos szívvel észreveszed minden vágynak és mohóságnak hívságát: a magadbaszállás módot ad rá, hogy megmenekülj a kísértések poklából. Ám ehhez az kell, hogy megpróbáltatás érjen, keserű csalódás, kiábrándulás és meghasonlás önmagaddal, ami megráz és lesújt, hogy aztán felemeljen ismét a Megismerés és Lemondás. Tekints reám, gyermekem. Huszonöt éves koromig úgy éltem, mint ti, odakint: szerencsére, a végzet érzékeny és gyengéd lélekkel áldott meg, mely nem bírta el a csalódást - ennek köszönhetem, hogy most békén, megnyugodva viselem el a remeteség magányát.

- Mester - rebegtem áhítattal -, tudom, hallottam valamit erről... erről az esetről... És azért jöttem, hogy megkérjem - ha nem vagyok méltatlan rá -, mondja el nekem, tudjam meg, amin annyit törtem a fejem: mi volt az a csalódás, amiről csak suttognak az emberek, aminek következtében klastromba vonult, örök remeteséget fogadva?

A szerzetes egy pillanatra elkomorult, maga elé nézett. Mintha a régi, régi emlék, a nagy-nagy fájdalom egy pillanatra feltámadt volna.

- Ne kérdezd... nem szívesen gondolok rá!... - suttogta.

- De mégis... hadd tudjam... hadd ta