TARTALOM

ELŐSZÓ

A KULTÚRÁRÓL A KAPITALIZMUSBAN ÉS A SZOCIALIZMUSBAN

A MŰVELŐDÉS OBJEKTÍV TÉNYEZŐI
Demográfiai helyzet és települési viszonyok
Termelés és munka
Társadalmi struktúra és mobilitás
Jövedelem, fogyasztás, életkörülmények
A kulturális kiadások összetétele és alakulása

A SZOCIALISTA MŰVELŐDÉSPOLITIKA
FŐBB JELLEGZETESSÉGEI ÉS SZAKASZAI
1945-1948
1949-1956
1957-1975

A TUDOMÁNY FUNKCIÓI AZ ÚJ TÁRSADALOMBAN

AZ IRODALOM ÉS MŰVÉSZETEK TÁRSADALMI HIVATÁSA

A KÖZOKTATÁS A REFORMOK ÚTJÁN

A NÉPMŰVELÉSTŐL A KÖZMŰVELŐDÉSIG

VILÁGNÉZET, MAGATARTÁS, ÉLETMÓD

MAGYAR KULTÚRA - VILÁGKULTÚRA

BIBLIOGRÁFIA

A magyar kultúra harminc éve című könyv második, bővített kiadását veszi kezébe az olvasó. Az első kiadás 1975-ben jelent meg, amikor még az egész harminc évre az összes szükséges statisztikai adatok nem álltak rendelkezésre. A megírás időpontjában nem olvashattuk azokat a tanulmányokat, amelyek hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából áttekintették a kulturális fejlődés egyes területeit. Most minderre tekintettel voltunk, s figyelembe vettük az első kiadás után elhangzott kritikai megjegyzéseket is.

Munkánk a Magyarországon végbement kulturális forradalom történetét tartalmazza. A kulturális forradalom olyan kifejezés, amelyet az utóbbi időkben sokfajta jelenségre alkalmaztak. Mi a szocialista társadalmi forradalom elengedhetetlen következményeként és a szocialista társadalom építésének nélkülözhetetlen követelményeként végbemenő kulturális folyamat értelmében használjuk, a lenini kritériumokat alapul véve. Törekvésünk, hogy ne csak a kulturális forradalom elméleti kérdéseit vizsgáljuk az eredmények, a problémák és hiányosságok tükrében, és ne is csak az egyes kulturális szférák tevékenységét mutassuk be, hanem azt a módot is érzékeltessük, ahogyan a célok a művelődéspolitikában megfogalmazódnak, ahogyan az intézményeken keresztül érvényesülnek, s ahogyan a társadalomra hatnak.

Az elemzést úgy végezzük el, hogy előbb a kultúra marxista értelmezését világítjuk meg; megvizsgáljuk a művelődés objektív feltételeit, a népesedési, települési, gazdasági viszonyokat: a szubjektív feltételek jelentkezési területei közül pedig főleg a művelődéspolitikával foglalkozunk. Ezután a tudomány és a művészetek funkcióját tárgyaljuk a társadalom és főleg a társadalmi tudat szempontjából. Áttekintjük a művelődéspolitikai célok érvényesülését a közoktatásban és a közművelődésben. Végül megpróbáljuk meghatározni, miként hatott a kulturális változás a társadalmunkban élő ember tudatára, magatartására és életmódjára.

Mindezt csak vázlatosan tehetjük, de talán ezért a vázlatosságért kárpótol az áttekintés szélessége és az összefüggések bemutatása. Az olvasót mindenekelőtt tájékoztatni akarjuk, de módot akarunk nyújtani arra is, hogy maga mérlegeljen. Reméljük, hogy ezt a célt sikerül elérnünk.

I. Mi a kultúra? Számtalan meghatározását találjuk: minden kor, minden társadalmi osztály, minden világnézet más- és másként értelmezte.^[1]

Az antikvitásban a kultúra a természet átalakítását és lehetőségeinek emberi célú felhasználását foglalta magában és határozottan aktív jellege volt. Már ekkor is elvált azonban egymástól a termelési kultúra, tehát az anyagi javak előállítását szolgáló tevékenység és a szellemi kultúra, amely a tudomány és a művészet művelését jelentette. És természetesen már akkor is jelentkezett a kultúrában a társadalmi különbség, más volt a rabszolgatartók és más a rabszolgák kultúrája. A feudalizmusban az anyagi és a szellemi kultúra, az elnyomók és az elnyomottak kultúrája közti megkülönböztetés a munkamegosztás fejlődésével és a társadalom rendi tagozódásával még határozottabbá vált, s a kultúrafelfogásban az aktivitás mozzanata háttérbe szorult. A reneszánsz egységben látta az anyagi és a szellemi kultúrát, és ismét olyan tevékenységként fogta fel, mely a teljesebb emberi életet szolgálja. Ez a felfogás azonban a társadalmi különbségek felszámolását nem tűzhette ki célul, s a humanista kultúra végül is keveseké volt. A kapitalista fejlődés a munkamegosztást tovább fokozta, a termelési kultúra körét a nagymértékű specializációval leszűkítette, s a szellemi kultúrát még jobban elválasztotta tőle. A kultúra magasabb formáit az uralkodó osztály kizárólagos kiváltságává tette, a tömegek műveltségi szintjét csak annyiban emelte, amennyiben szüksége volt szakképzett munkaerőre, illetve a polgári társadalom normáit megértő és elfogadó állampolgárra. Mindennek következtében eltorzult a kultúra fejlődése, s maga is az elidegenedés egyik eszközévé válhatott.

A marxizmus kultúrafelfogása az embert állítja a középpontba, s ebből a szempontból határozza meg a műveltség tartalmát is. Amikor Marx a tőkés termelés előtti tulajdonformák kérdését vizsgálja, megállapítja, hogy az ókorban az ember jelent meg a termelés céljaként, míg a kapitalista világban a termelés jelenik meg az ember céljaként, és a gazdagság a termelés céljaként. "Valójában azonban - írja -, ha a korlátolt polgári formát lehántjuk, mi egyéb a gazdagság, mint az egyének szükségleteinek, képességeinek, élvezeteinek, termelőerőinek stb. az egyetemes cserében létrehozott egyetemessége? mint a természeti erők - mind az úgynevezett természetnek, mind az ember saját természetének az erői - feletti emberi uralom teljes kifejlődése? mint az ember teremtő hajlamainak abszolút kimunkálása - aminek nincs más előfeltétele, mint a megelőző történelmi fejlődés -, amely a fejlődésnek ezt a totalitását, azaz minden emberi erőnek mint olyannak előre adott mércével fel nem mérhető fejlődését öncéllá teszi? mint amikor az ember nem egy meghatározottságban termeli magát újra, hanem a totalitását termeli? nem arra törekszik, hogy olyan valami maradjon, ami lett, hanem a levés abszolút mozgásában van?"^[2]

Marx kérdései azt bizonyítják, hogy felfogása szerint az ember egész tevékenységének célja - s ebben a kultúrának kitüntető szerep jut - a természet erői feletti emberi uralom kiteljesítése, "teremtő hajlamának abszolút kimunkálása", saját totalitásának "termelése". E felfogás értelmében a kultúra magában foglalja az anyagi javak termelését éppúgy, mint a szellemi javakét, kapcsolódik nemcsak a tudományhoz és a művészethez, hanem az élet minden szférájához, és az emberi személyiség, az "emberi lényeg" sokoldalú kibontakozásához, teljességének megteremtéséhez nyújt segítséget.

Az ember természetét vagy lényegét Marx mindenekelőtt az embernek a természettel való viszonyában határozza meg. A Gazdasági-filozófiai kéziratokban azt mondja, hogy "éppen a tárgyi világ megmunkálásában bizonyul az ember... csak valóban nembeli lénynek".^[3] De az ember munkájával nemcsak a természetet változtatja meg, hanem önmagát is, mert képességeket fejleszt ki magában, s a felismert természeti törvényszerűségeket saját tevékenységében felhasználja. Tehát a természettel való kapcsolat kétirányú.

Az ember nemcsak "természeti", hanem társadalmi lény is, aki csak másokkal együtt élhet valóban emberi életet, és aki mint egyén is a társadalom terméke. A kapcsolatot az emberi lényeg természeti és társadalmi oldala között éppen a termelés, a munka hozza létre. Végül, az ember lényegének elválaszthatatlan tartozéka tudatossága, amely Marx szerint mindig a "fennálló gyakorlat tudatán" alapszik,^[4] s amely a megismerést és a cselekvést egyaránt lehetővé teszi és meg is határozza.

Azt mondhatjuk tehát, hogy az emberi lényeget a természetiség, a társadalmiság és a tudatosság jellemzi, amelyeket nem elvontan, hanem történelmi konkrétságukban és összefüggésükben kell vizsgálni.

A történelem - Marx felfogása szerint - fejlődést tételez fel, amelynek célja nem a gazdaság, nem is a társadalom, hanem az ember, az emberi lényeg, az emberi totalitás kiteljesítése, "az emberi természet gazdagságának kifejlődése mint öncél".^[5] Ez a fejlődés nem független a természet és a társadalom átalakításától, sőt Marx nagy érdeme, hogy - az utópista szocializmussal ellentétben - az emberiség fejlődésének objektív és szubjektív tényezőire egyaránt felhívta a figyelmet. "Ő volt az első - írta róla Lenin -, aki a szociológiát tudományos alapra fektette, amikor meghatározta a társadalmi-gazdasági alakulatnak mint az adott termelési viszonyok összességének fogalmát, és megállapította, hogy az ilyen alakulatok fejlődése természettörténeti folyamat."^[6] A "természettörténeti" kifejezés azt jelenti, hogy olyan folyamattal állunk szemben, amely objektív jellegű, bár akarattal és tudattal rendelkező emberek cselekedeteiből tevődik össze.

A termelőerőkről és a termelési viszonyokról, az osztályharcról és a proletariátus történelmi küldetéséről, a jövő társadalmáról szóló marxi megállapítások feltételezik, hogy az ember a gazdasági és társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek figyelembevételével "csinálja" történelmét. Ez a felfogás elveti a mechanikus determinizmust, de nem fogadja el a voluntarista szubjektivizmust sem, s a fejlődést és annak lehetőségeit mindig a valóság alapján viszonyítja. Ezért szoktuk azt mondani, hogy a marxista humanizmus reális jellegű. Ettől a humanizmustól távol áll a fatalizmus és a passzivitás, ellenkezőleg, hisz a haladásban és az emberi cselekvés lehetőségében.

Marx emberfelfogásához szorosan hozzátartozik a szükségletekről szóló elmélete. A szükségletek a termelésből erednek, s mint ilyenek a történelemnek vannak alávetve. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című munkájában Marx azt írja, hogy "a szükségleteket éppúgy termelik, mint a termékeket és a különböző munkaügyességeket".^[7] A termelés fejlődésével újabb szükségletek jönnek létre, s nemcsak egyéniek, hanem társadalmiak is, amelyeket az egyén a magáénak vall. Marx nemcsak az elemi szükségletek kielégítését tartja szükségesnek, ellenkezőleg, az emberi lényeg kiteljesítése együtt jár a magasabb rendű szükségletek jelentkezésével és kielégítésével. A szükségleteknek ez a hierarchiája a fejlődés egyik meghatározója. Minél magasabb rendűek a szükségletek, "annál magasabban fejlett a valóságos gazdagság". Tehát kölcsönhatás van a szükségletek és a gazdagság között. Marx a gazdagságot a termelékenység bázisán kialakuló sokoldalú emberi szükségletek és képességek többletértékének, a fejlett módon szervezett munka eredményének fogja fel. Ehhez a felfogáshoz az is hozzátartozik, hogy Marx nem választja el a szükségleteket és képességeket, az elválasztást az elidegenedés jelének tartja, a fejlődés magas fokán a kettő egybeesését tételezi fel.

A szükségletek Marx felfogásában kapcsolódnak az értékekhez. Az értékek a tárgyaknak és a jelenségeknek meghatározott tulajdonságai, amelyek az emberhez és a társadalomhoz való viszonylatokban jelentkeznek. Érdekeket fejeznek ki, amelyek nem pusztán az egyén érdekei, hanem egy meghatározott társadalomnak, osztálynak, rétegnek, csoportnak jogi, erkölcsi, esztétikai és más tudatos vagy kevésbé tudatos normái. Az értékorientációt tehát nem szabad csak az egyén szempontjából nézni, bár nem tagadható, hogy az embernek lehetősége van választani a különböző értékek és - tegyük hozzá - ezzel együtt a különböző szükségletek között is. Az értékek anyagiak és szellemiek, s mindkét területen alacsonyabb és magasabb rendűek. Minden társadalom uralkodó értékrendszereket alakít ki, amelyek hatnak nem pusztán az uralkodó, hanem az elnyomott osztályokra is. Ám az elnyomott osztályok is kialakítanak sajátos értékrendszereket, melyek majdan az új társadalmi formáció érlékrendszerének alapjává válhatnak.

A szükségletek és az értékek, illetve az értékrendszerek határozzák meg az emberek életmódját. Ez lényegében cselekvési-magatartási rendszer, amelynek keretében az ember szükségleteit egy bizonyos módon - tehát általa elfogadott értékek alapján - kielégíti.

Némelyek az életmódot csak a munkán kívüli tevékenységre és magatartásra értik. Ezzel kapcsolatban szeretnék utalni Marx munka- és szabadidő-felfogására. Marx az időfelhasználás szempontjából megkülönböztet a munkaidőn belül szükséges munkaidőt és többletmunkaidőt; az első azoknak a javaknak a megteremtését teszi lehetővé, amelyek az ember munkaerejének újratermelését segítik, a másik a társadalom rendelkezésére álló idő, amelyben az értéktöbblet termelése folyik. Marx a munkaidő és különösen a kizsákmányolás által terhelt többletmunkaidő megrövidítésében látja az egyén sokoldalú fejlődésének egyik döntő feltételét, s ennek elérését az ő felfogásában csak a termelés és a termelékenység növekedése-fejlődése és a munkásosztály kizsákmányolás elleni harca biztosíthatja. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szabad időt az emberi lényeg kibontakoztatása szempontjából Marx az egyik alapvető feltételnek tartja. A munkaidőt és a szabad időt azonban nemcsak szembeállítja, hanem össze is kapcsolja. "A munkaidő megtakarítása egyenlő a szabad időnek, azaz az egyén teljes fejlődésére szolgáló időnek a gyarapításával, amely maga, mint a legnagyobb termelőerő, megint visszahat a munka termelőerejére."^[8] A. Smithszel vitatkozva az önként vállalt munkát az emberi felszabadulás egyik következményének tartja, ami azt is jelenti, hogy szükségletnek és értéknek, a kultúra részének és eszközének tekinti.

Marx a szükségletek és az értékek alakulását nem választja el a termelőerők és a termelési viszonyok fejlődésétől. A célt - a szabadság birodalmának megteremtését - meghatározza, de felhívja a figyelmet arra, hogy annak elérése különböző fejlődési szakaszokon keresztül történik. A szabadság birodalma - amint azt A tőke III. kötetében kifejti - a szükségszerűség birodalmán alapszik, s a teljes szabadság a szükségszerűség birodalmában még a fejlődés magas fokán sem tételezhető fel. "A szabadság ezen a területen csak abban állhat - írja -, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természettel való anyagcseréjüket, ahelyett - hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erőfelhasználással, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek között hajtják végre."^[9] Marx szembefordul minden olyan romantikus utópiával, amely a "szűkösségre" akarja felépíteni az új társadalmat vagy át akarja ugrani a fejlődés meghatározott szakaszait. Megjegyzései ugyanakkor utalnak a szűkösség birodalmának lehetséges megszervezésére, s ezzel kapcsolatban a legkisebb erőfelhasználást, a társadalmasult termelők ésszerű szabályozó és ellenőrző szerepét, az "emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek" megteremtését emeli ki.

A gothai program kritikájában kitér a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet kérdésére, s feltételezi, hogy a kommunizmus első szakaszán a munka még mindig a létfenntartás eszköze is, hogy fennmarad a munkamegosztás, hogy nem tűnik el a szellemi és a testi munka közti különbség, hogy érvényesül az egyenlő jog, amely az egyéni tehetség és teljesítőképesség különbözősége miatt egyenlőtlenséget tételez fel, s nem teszi lehetővé a "mindenki képességei, mindenki szükségletei szerint" elv megvalósítását, tehát az egyén "minden irányú fejlődését". Ezt az állapotot nem tartja véglegesnek, állandó haladást tételez fel a kommunizmus felső fokának eléréséig, de nem mond le arról, hogy az átmenetet az "emberi lényeg" szempontjából is elemezze.

Mindez azt jelenti, hogy a kultúra kérdését az anyagi és a szellemi javak szempontjából egyaránt kell vizsgálnunk, hogy ez a vizsgálat a szükségletek, értékek és az adott korszak termelési és társadalmi viszonyai közötti összefüggések feltárásán alapulhat, s hogy értékelő szempontunk a kulturális fejlődés fokának megállapítása szempontjából a reális humanizmus célkitűzése, tehát az emberi lényeg megvalósítása lehet.

2. Hogyan jellemezhetjük a reális humanizmus szempontjából a XX. század második felét? Ami a természet erőinek felhasználását illeti, korunkra a tudományos-technikai forradalom jellemző. E forradalom egymással kölcsönhatásban végbemenő strukturális változásoknak bonyolult együttese, amely nemcsak a technikában, hanem a társadalomban is érezteti hatását. Ebben a folyamatban különleges helyet kap a tudomány, főleg a természettudomány, amely egyre inkább termelőerővé válik, s amely meghatározza a technika és a technológia fejlődését. Ma már eljutottunk oda, hogy az ember a rendelkezésére álló technikai eszközökkel uralkodni tud a természeten, még ha ez az uralom nem is teljes. A tudományos-technikai forradalom eddigi eredményei reális feltételeket teremtenek ahhoz, hogy az objektív életkörülmények megjavuljanak. Ezt nem valamiféle szcientista optimizmus mondatja velünk, hanem az a fejlődés, amely különösen az utóbbi évtizedekben tapasztalatilag is alátámasztja ezt az állítást.

A tudományos-technikai forradalmat nem lehet csak a természettudományok vagy a technika oldaláról vizsgálni,^[10] hiszen a termelési, gazdasági folyamatok fokozódó társadalmiasulását hozza magával, a tudományos előrelátás és a társadalmi tervezés szükségességét szuggerálja, és befolyásolja az ember szemléletét és életmódját.

Hogy ennek a folyamatnak a hatása hogyan érvényesül a társadalomban, az a társadalmi formációtól függ. Nem a tudomány, hanem a társadalmi berendezkedés kérdése, hogy ma még a világon százmilliók élnek elmaradott körülmények között, és hogy a fejlett országokban is széles kizsákmányolt rétegekkel találkozunk. Ezt a kérdést nem lehet azzal elintézni, hogy a technikai fejlődés racionális, a társadalmi berendezkedés viszont irracionális, mint ahogy J. K. Galbraith és más liberális közgazdászok teszik.^[11] Az amerikai közgazdász szerint az "ipari államban" fölösleges cikkeket gyártanak, amelyekkel ösztönzik ugyan a fogyasztást, de nem az igazi társadalmi szükségleteknek megfelelően. Ugyanakkor rosszul osztják el a javakat a lakosság körében, s az egyenlőtlen elosztással társadalmi ellentéteket teremtenek. Szerinte a gazdaságra két úgynevezett szubszisztéma jellemző: a piaci és az ipari. Az elsőt a kistermelők alkotják - az Egyesült Államokban ez kb. 10 millió egység -, a másodikat viszont a kétezer nagyvállalat. Ez utóbbiak vezetését a "technostruktúra" látja el, amely az állami bürokráciával szorosan összefonódik, s az úgynevezett establishmentet, tehát az intézményesített rendszert alkotja. Galbraith szerint az establishment képtelen szembeszállni azzal az irracionalitással, amely a termelést és a javak elosztását jellemzi. Éppen ezért az oktatók és a tudósok feladata lenne, hogy az állam által rendelkezésükre bocsátott eszközökkel megteremtsék a racionalitás uralmát.

Nem kétséges, hogy Galbraith kapitalizmuskritikája - főképpen gazdasági vonatkozásban - sok érdekes elemet tartalmaz. Az "ipari állam" tételével azonban a konvergenciaelméletet táplálja, s az osztálykülönbségeket azonosítja a munkamegosztással és a jövedelemelosztással, megoldási javaslata Platón kevéssé rokonszenves filozófusállamát juttatja eszünkbe, s a "balos" utópizmust táplálja.

A tudományos-technikai forradalom hatásainak eltorzulását a kapitalizmusban a racionalitás és az irracionalitás szembeállításával nem tudjuk megmagyarázni. A jelenkori állammonopolista kapitalizmusban megnőtt a tudomány és a technika jelentősége, de a termelés fejlesztése a társadalmi rendszerjellegéből, a tőkés kizsákmányolás természetéből adódóan ellentmondásos. Elég csak a haditermelés hihetetlen méreteire, a nyersanyag-problémákra vagy az információs jelenségekre utalnunk. Növekedett a fogyasztás és ezzel együtt a dolgozók életszínvonala, ennek ellenére még a fejlett kapitalista országokban is roppant egyenlőtlen az anyagi javak elosztása, mégpedig a tulajdon- és nemcsak a hatalmi viszonyok miatt. A mai kapitalizmusban megnőtt az állami beavatkozás szerepe, ez azonban nem jelenti azt, hogy megszűntek volna a gazdasági-társadalmi ellentmondások. A gazdasági folyamatok társadalmiasulása azt hozta magával, hogy egyre inkább felszámolták a kis magántulajdont, s felduzzadt az alkalmazottak rétege, de ugyanakkor nőtt a tőkekoncentráció és ezzel együtt a monopóliumok szerepe. Az osztályharc a kizsákmányolók, tehát a gazdasági és politikai hatalom birtokosai és a kizsákmányoltak, a munkások és más rétegek között nem szűnt meg. Egyszóval az állammonopolista kapitalizmus a kapitalizmus természetét nem változtatta meg.

A polgári közgazdászok és szociológusok szívesen beszélnek "ipari államról", függetlenül attól, hogy kapitalista vagy szocialista rendszerről van-e szó. Ha csak az iparosodás fokát vizsgáljuk, és az iparosodottabb országokat összehasonlítjuk az elmaradottakkal, akkor természetesen van létjogosultsága ennek a közös elnevezésnek, de ha a társadalom jellegének meghatározásáról van szó, akkor nem helyes - mint ahogy azt Raymond Aron teszi -, hogy a fejlett társadalmak gazdaságát - társadalmi rendtől függetlenül - iparinak nevezzük. "Ipar nélkül - írja a francia közgazdász - valóban elképzelhetetlen lenne a mezőgazdaság termelékenységének növekedése következtében felszabadult munkaerő foglalkoztatása és a szükséges munkaeszközök és technikai tárgyak létrehozása. A harmadik szektor (a szolgáltatás) gyakran magas egyéni jövedelemhez juttat, de részben a második szektor mellékterméke, jóléti apparátusa. Ez teszi lehetővé a harmadik szektor bővítését, a mezőgazdasági és az ipari munka termelékenysége ad módot arra, hogy a munkaerő egy jelentős részét átirányítsák a szolgáltatásokhoz és a szórakoztató tevékenységekhez. Közvetlen megfigyelés útján összehasonlítva, társadalmi szempontból, az ipar az, ami leginkább meghatározza a fejlett társadalmak jellegét."^[12]

Szerintünk a társadalom jellegét a termelési eszközök tulajdona, a javak elosztása, az osztályok és azok egymáshoz való viszonya szempontjából lehet és kell megítélni. Ezeket természetesen befolyásolja az ipari fejlődés, de ezt egyedüli meghatározó tényezővé tenni a technokrata ideológia egyik nagy tévedése. Ez az ideológia egyébként ma - a válságjelenségek hatására - egyre inkább defenzívába szorul, s újfajta pesszimizmusnak adja át a teret, amely a technikát és tágabb értelemben a tudományt teszi felelőssé azokért az ellentmondásokért, amelyeket a Római Klub és más intézmények jelentései tártak fel.^[13] Ezek a jelentések a nyersanyag- és az energiahelyzet, a környezetszennyeződés és a túlnépesedés szempontjából vizsgálják a világproblémákat, s ha kérdésfelvetéseik jogosak is, a megoldás szempontjából nem számolnak egyrészt a tudományos fejlődés újabb lehetőségeivel, másrészt a társadalmi rendszerek közötti különbségekkel.

A szocialista társadalomban szükség van a termelés fejlesztésére, különben nem lehet megteremteni a társadalomnak azt a gazdagságát, amelyről Marx beszél. Éppen ezért indokolt a tudományos-technikai forradalom eredményeinek alkalmazását és továbbfejlesztését egyik fontos célnak kitűzni. Tegyük hozzá, hogy a szocialista társadalmi viszonyok e folyamat kibontakozásához jobb feltételeket teremtenek, mint a kapitalista rendszer, egyszerűen azért, mert a szocialista termelési viszonyok nem emelnek eléje gátakat, és a társadalom osztályainak érdeke végül is közös. Ha a fejlődés nem elég gyors, ez nem a társadalmi berendezkedés, hanem az előnytelen start, a történelmi elmaradás következménye, amely a technikai, a gazdasági feltételek színvonala és a munkaerő képzettsége szempontjából egyaránt jelentkezik. A szocialista országok gazdasági fejlődési üteme ennek ellenére meghaladja a kapitalista országokét a fejlődés megfelelő szakaszában, s ami még ennél is fontosabb, folyamatos és nincs kitéve olyan válságoknak, mint a kapitalizmusban. A szocialista társadalom előnye jelentkezik abban is, hogy a javak elosztásában nincs az az egyenlőtlenség, amely ma is jellemző a fejlett kapitalista országokra. Mindez nem születhetett volna meg a nélkül a társadalmi forradalom nélkül, amely megszüntette a tőkés tulajdont, felszámolta a tőkés-földbirtokos osztály uralmát, s megteremtette a termelőeszközök köztulajdonát és a marxi-lenini értelemben vett proletárdiktatúrát, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet államát, amely egyre inkább nemcsak erőszakszervezet, hanem gazdasági és kulturális szervező funkciókat lát el.

3. A tudományos-technikai és a társadalmi forradalom kérdése ily módon szervesen összekapcsolódik ebben a társadalmi formációban a kulturális forradalommal. Hogy ennek jelentőségét megmutassuk, utalnunk kell a kultúra funkciójának különbségére a kapitalista és a szocialista társadalomban.

Mi a szerepe ma a kultúrának az állammonopolista kapitalizmusban, illetve a szocialista társadalomban?

A mai polgári kultúrafelfogás nemcsak abban különbözik a marxistától, hogy a leggyakrabban leszűkíti a kultúra fogalmát a szellemi kultúrára, hanem abban is, hogy a szellemi kultúrán belül megkülönböztet többfajta kultúrát, például természettudományos és humán kultúrát, elit- és tömegkultúrát.

A "két kultúráról" (amelynek semmi köze sincs a két kultúra lenini felfogásához) néhány évtizeddel ezelőtt C. P. Snow angol író kezdte meg a polémiát, aki a fejlett kapitalista társadalomban diagnosztizálta a természettudományos és az úgynevezett humán kultúra szétválását. Az nem kétséges, hogy a tudományos-technikai fejlődés folytán és a társadalom szükségleteinek differenciálódása miatt fokozódott a specializálódás, s ennek következtében ma már olyan enciklopédikus műveltségű embert nemigen lehet találni, mint amilyenek még a XIX. században is éltek. Ennek ellenére a "két kultúra" szétválasztását nem tartjuk törvényszerűnek, s azt hisszük, hogy a korszerű általános műveltség feloldhatja az ellentmondást.

A korszerű általános műveltség az egyén és a társadalom igényeinek megfelelő ismeretek és készségek új struktúráját kívánja meg, olyan integrációt és szelekciót az egyes tudományágakban, amely lehetővé teszi az áttekintést, az összefüggések és törvényszerűségek megismerését segítő ismeretek kiemelését, s amely ugyanakkor módot ad az állandó továbbképzésre, az úgynevezett permanens önművelésre. A korszerű általános műveltség összetevői a nyelvi képzettség, a matematikai, egzakt gondolkodás, a szintetikus természet- és társadalomtudományi ismeretek, az esztétikai ismeret és tapasztalat, a testkultúra és a manuális gyakorlati készség. Az említett elemekből összetevődő kultúra nem természettudományos vagy humán, hanem egységes jellegű, s az egyes elemek helyét a világot totalitásában látó tudományos világnézet alapján lehet meghatározni.

Ami az elit- és tömegkultúrát illeti, ez a kapitalista országokban nemcsak az elméletben, hanem a gyakorlatban is valóban létezik. A kapitalizmus jellegéből következően ebben a társadalomban, még a legfejlettebben is, a nagy tömegek számára csak a termelésben és a mindennapi életben való orientálódás szempontjából szükséges kulturális ismereteket és készségeket biztosítják, s a tömegek manipulálására az úgynevezett tömeg- vagy "konzum"-, "fogyasztói" kultúrát használják fel, amely jórészt talmi értékekből tevődik össze. Ilyen módon szakadás keletkezik az értelmiség és a polgárság egy részének kultúrája és a nagy tömegek kultúrája között. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne volnának műveletlen polgárok és művelt munkások, de érték és réteg szempontjából vizsgálva a kérdést, a megkülönböztetés jogosságát nem lehet tagadni.

Ami az uralkodó kultúrát és az elnyomott kultúrát - a lenini két kultúrát - illeti, a polgári kultúrfilozófusok az elsőről nem szívesen beszélnek, vagy ha igen, akkor főleg a tömegkultúra és a manipuláció szempontjából, a másodikhoz viszont elsősorban a perifériális vagy marginális kultúrákat sorolják, mert ezeket tartják igazán ellenzékinek, míg a munkásosztály kultúráját az uralkodó kultúra által befolyásoltnak, sőt lényegében a "fogyasztói kultúra" egyik változatának könyvelik el. Nyilvánvaló, hogy a kapitalista társadalomban az igazán elnyomott kultúra a munkásoké, a parasztoké, a kisembereké. Ezt a kultúrát kétségtelenül befolyásolja az uralkodó kultúra, azaz a polgárság kultúrája, de a munkásosztálynak és különböző rétegeinek is van önálló szükséglet-, értékrend- és normarendszere, amelynek megnyilvánulásait megtaláljuk szellemi termékekben, de még inkább magatartásban és életmódban.

Ami az úgynevezett marginális, szubkultúrákat illeti, ezek elsősorban az ifjúság egy részét befolyásolják, s tartalmuk változó, ideológiai és művészeti szempontból egyaránt. Függ azoktól a gazdasági-társadalmi körülményektől, amelyek között létrejönnek, és függ a mindenkori divattól. A leggyakrabban az "ellenkultúra" termékeit is "integrálja" az establishment, vagy közvetlenül, vagy pedig közvetve, az üzlet útján, s így elvesztik ellenzéki jellegüket.

A kapitalista társadalom - mint ezekből a vitákból is kiderül - nem közömbös a kultúrával szemben: funkcióját elsősorban abban látja, hogy erősítse a fennálló társadalmi rendet, mégpedig tág értelemben és nemcsak politikai vonatkozásban. Nagy és tagolt apparátust - az iskoláktól a tömegkommunikációs eszközökig - használ fel arra, hogy az uralkodó kultúra eszményeit terjessze. E társadalom ideológusai a politikához hasonlóan a kultúrában is pluralizmusról beszélnek, és ennek lehetőségeit a legfejlettebb kapitalista országokban látványosan biztosítják is, de úgy, hogy végül is a domináns kultúra elemei érvényesüljenek. Heinrich Böll, a neves nyugatnémet író írta az Espresso című lap 1974. október 27-i számában: "A német (persze nyugatnémet - K. B.) színházak repertoárját látva azt gondolhatnám, hogy szocialista országban élünk, de a színházakban megnyilvánuló szabadság veszélyes illúziót rejt; hagyják, hogy tombolják ki magukat a színpadokon vagy az irodalmi rovatokban, de a valóban döntő véleményeket ugyanezen újságok gazdasági rovatában szövegezik meg és onnan terjesztik." Ezt az álszabadságot leplezi le már régóta a kapitalista országok forradalmi munkásmozgalma, s erre az igazságra ébrednek rá mindazok az értelmiségiek is, akik komolyan veszik a kultúra ügyét. A manipuláció elleni tiltakozás is e felismerésből következik s lett a baloldali értelmiség egyik fő tevékenységi területe.

4. A szocialista társadalom építésének szerves része a kultúra elsajátítása és továbbfejlesztése, a kulturális forradalom. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után azonnal felmerült az a kérdés, hogy a megváltozott társadalmi körülmények között hogyan lehet és kell élni. Lenin, a marxi következtetésekhez híven, nem szűnt meg hangsúlyozni, hogy az új társadalom építésének alapvető feltétele a politikai hatalom megragadása után a termelés fejlesztése, s ezen az alapon egy magasabb rendű társadalom felépítése, s elutasította azt a felfogást, amely a szegénységet egyenesen kedvezőnek tüntette fel a szocialista értékek győzelme szempontjából. A termelés növelése érdekében elengedhetetlennek tartotta a tudomány és a technika eredményeinek felhasználását. A szocializmusnak az a meghatározása, hogy szovjethatalom + villamosítás, ezt a törekvést bizonyítja. Mindezek alapján gyakorlati politikai programként fogalmazza meg: "Birtokba kell venni az egész tudományt, a technikát, minden ismeretet, a művészetet."^[14] S ezzel együtt meghatározza azt, amit a kultúra demokratizálásának szoktunk nevezni: "Azelőtt az emberi elme, az emberi géniusz csak azért alkotott, hogy egyeseknek juttassa a technika és a kultúra minden áldását, a többieket pedig megfossza alapszükségletüktől - a művelődéstől. Most ellenben a technika minden csodája, a kultúra minden vívmánya a nép közkincsévé válik."^[15] Így kapcsolódik össze korszerűség és demokratizmus Lenin gondolkodásában.

A forradalmi értelmiség egy része az Októberi Forradalom után a "proletárkultúrát" hirdette meg, mint olyat, amely egyedül illik az új társadalomhoz, s amely mindenekelőtt a szellemi termékekben, a magatartásban és az életmódban jelentkezik. Lenin ezt a felfogást elutasította. Mélyen meg volt ugyanis győződve arról, hogy az anyagi és a szellemi kultúra egységben jelentkezik, s hogy önmagában a szellemi kultúra tartalmának kicserélése nem elegendő a magatartás és az életmód megváltoztatásához. Hű maradt tehát a marxi tanításhoz, amely a termelés és általában az objektív tényezők elsődlegességét hangsúlyozta ebből a szempontból is. Ugyanakkor az elmaradottság elleni küzdelemben mozgósítani akarta mindazokat a tudományos-kulturális tapasztalatokat, amelyeket az emberiség összegyűjtött. Amikor az ifjúsági szövetségek feladatait 1920 októberében meghatározta, erről a kérdésről ezt mondta: "Ha nem értjük meg világosan, hogy proletárkultúrát csak akkor lehet építeni, ha pontosan ismerjük az emberiség egész fejlődése által létrehozott kultúrát, csak úgy, hogy ezt a kultúrát átdolgozzuk - ha ezt nem értjük meg, nem fogjuk ezt a feladatot megoldani. A proletárkultúra nem pottyan le készen valahonnan ismeretlen helyről, nem azoknak az embereknek a kitalálása, akik magukat szakembereknek nevezik a proletárkultúra terén. Mindez merő sületlenség. A proletárkultúrának ama felhalmozott tudás törvényszerű továbbfejlődésének kell lennie, amelyet az emberiség a tőkés-földesúri-hivatalnoki társadalom igája alatt szerzett meg. Mindezek az utak és ösvények a proletárkultúrához vezettek, vezetnek és fognak vezetni továbbra is, ugyanúgy, ahogy a Marx átdolgozta politikai gazdaságtan megmutatta nekünk, hova kell eljutnia az emberi társadalomnak, megmutatta az átmenetet az osztályharchoz, a proletárforradalom kezdetéhez."^[16]

Lenin elméletileg és szervezetileg is elítélt mindenfajta olyan modernkedést, amely tagadja a kontinuitást a kultúrában. "A marxizmus mint a proletariátus forradalmi ideológiája - írta - azáltal tett szert világtörténelmi jelentőségre, hogy korántsem vetette el a polgári korszak igen becses vívmányait, hanem ellenkezőleg, magáévá tette és feldolgozta mindazt, ami az emberi gondolkodás és kultúra több mint kétezer éves fejlődésében értékes volt. Csakis az ezen az alapon és ebben az irányban továbbfolytatott, a proletárdiktatúra mint a minden kizsákmányolás ellen folyó végső harc gyakorlati tapasztalatai által megihletett munka ismerhető el az igazi proletárkultúra fejlesztésének."^[17] Minderre azért kell emlékeznünk, mert ma az "életforma forradalmának" jelszavát sokan hangoztatják úgy, hogy a polgári kultúra, általában minden régi kultúra értékei ellen is fellépnek.

Lenin, amikor a kultúra kérdését szorosan hozzákapcsolta a társadalmi fejlődéshez, sőt a politikához is, nem feledkezett meg arról, hogy a kulturális munkának milyen sajátosságai vannak. 1923-ban, amikor az államapparátus megjavításáról beszélt, kitért arra, hogy "túlságosan sokat és túlságosan könnyedén szavalnak... a »proletárkultúráról«", és ehhez hozzátette, hogy "kezdetnek az is jó lenne, ha megszabadulnánk a burzsoá rendszert megelőző kultúrák különösen rothadt típusaitól, vagyis a hivatalnoki vagy feudális stb. kultúrától. Mi sem ártalmasabb kulturális kérdésekben, mint a türelmetlen sietség és a hebehurgyaság."^[18]

Mindez nem jelentett belenyugvást az adott helyzetbe és nem jelentett az új kultúráról való lemondást. Lenin a jobboldali bírálókhoz szólva írta: "Ha a szocializmus megteremtéséhez meghatározott kulturális színvonalra van szükség (bár senki sem tudja megmondani, milyen ez a meghatározott »kulturális színvonal«, mert ez a színvonal különböző mindegyik nyugat-európai államban), akkor miért nem szabad nekünk azzal kezdeni, hogy előbb forradalmi úton kivívjuk e meghatározott színvonal előfeltételeit, s azután, már a munkás-paraszt hatalom és a szovjet rend alapján induljunk el utolérni a többi népet?"^[19]

Leninnek ezek a megjegyzései azt bizonyítják, hogy nagyon reálisan nézett szembe Oroszország kulturális elmaradottságával, ugyanakkor a változtatás útjait kereste, mégpedig először annak politikai előfeltételeit igyekezett megteremteni. Mint más vonatkozásban, kulturális szempontból is lehetségesnek tartotta, hogy a hatalom megragadásával és a szovjet rendszer megteremtésével a kulturális forradalmat ki lehet bontakoztatni, de természetesen úgy, hogy a kultúra sajátosságait tekintetbe vegyék.

Ezek a sajátosságok sokkal nagyobb türelemre, tapintatra indították, mint sok más kortársát, de a kultúra és a politika összefüggéseit illetően mindig a politika primátusát hangsúlyozta. A lenini pártosság, a pártelv a kultúrában azt jelenti, hogy a proletariátus érdekeinek kell alávetni a kulturális tevékenységet is.

Sok vita folyik ma is arról, hogy miképpen kell értelmezni a lenini pártosság elméletét. Ismeretes, hogy Lenin 1905-ben A párt szervezete és a pártos irodalom című cikkében fogalmazta meg a pártosság követelményét kulturális vonatkozásban, olyan időben, amikor a forradalmi tevékenységben való részvétel alapvető feltétele volt az uralkodó osztály elleni harcnak. Ne feledjük, ebben az időben Lenin a burzsoá "abszolút szabadság" elméletével polemizál, s ezzel állítja szembe a forradalmi elkötelezettséget az irodalomban. "És mi, szocialisták - írta Lenin - leleplezzük ezt a képmutatást, letépjük a hamis cégéreket - nem azért, hogy minden osztályjellegtől mentes irodalmat és művészetet teremtsünk (ez csak az osztály nélküli szocialista társadalomban lesz majd lehetséges), hanem azért, hogy a szabadnak hazudott, valójában azonban a burzsoáziához kötött irodalommal szembeállítsuk a valóban szabad, nyíltan a proletariátushoz kötött irodalmat." A szabadságot nemcsak társadalmi tartalmi, hanem ideológiai szempontból is meghatározza: "Ez szabad irodalom lesz, amely az emberiség forradalmi gondolatának legújabb eredményeit megtermékenyíti a szocialista proletariátus tapasztalataival és eleven munkájával, amely állandó kölcsönhatást teremt a múlt tapasztalatai (a szocializmusnak primitív, utópisztikus formáiból való kifejlődését betetőző tudományos szocializmus) és a ma tapasztalatai (a munkás elvtársak mostani harca) között."^[20]

Később, a forradalom győzelme után, a kultúra és politika viszonyát még átfogóbb összefüggésekben határozza meg a társadalmi haladáshoz és a marxizmushoz való viszony szempontjából. "A Munkás-Paraszt Szovjetköztársaságban a népművelésügy egész szervezetét - írja a proletárkultúráról szóló, 1920-ban kelt határozati javaslatában - mind a politikai felvilágosítás terén általában, mind pedig különösen a művészet területén át kell hatnia a proletárdiktatúra céljainak sikeres megvalósításáért, vagyis a burzsoázia megdöntéséért, az osztályok megszüntetéséért, az ember ember által való bármiféle kizsákmányolásának kiküszöböléséért folyó proletár osztályharc szellemének." A kultúrát alárendeli a politikának, de a politikában a stratégiai célt fogalmazza meg: a burzsoázia megdöntését, az osztályok megszüntetését, a kizsákmányolás kiküszöbölését. A proletár osztályharc szelleme mellett hangsúlyozza a marxista világszemlélet jelentőségét: "A legújabb kori történelem minden tapasztalata, különösképpen pedig a világproletariátusnak a Kommunista Kiáltvány megjelenése óta folytatott több mint félszázados forradalmi harca, vitathatatlanul bebizonyította, hogy a forradalmi proletariátus érdekeit, álláspontját és kultúráját csakis a marxista világnézet fejezi ki helyesen."^[21] A pártosság kérdése tehát a szabadság és szükségszerűség dialektikájában jelentkezik a kultúra szempontjából is, s tartalmát nem a napi politikai feladatok, hanem a forradalmi osztályharc stratégiája és elmélete határozzák meg.

Lenin nemcsak a társadalmi építés, hanem az egyéni életmód, a személyiség szempontjából is vizsgálta a kultúra ügyét, s ismételten figyelmeztetett: a cél az, hogy "a tudás valóban a vérünkbe menjen át, hogy teljes mértékben és igazán mindennapi életünk alkotórészévé váljon", hogy a kultúra "szokássá" váljék.^[22] Igaz, ő maga nem foglalkozott a kultúra személyiségformáló szerepével, de az nem vitás, hogy a társadalmi haladás szempontjából ő maga is az embert helyezte előtérbe. A gazdasági-társadalmi tényezők jelentőségét azért hangsúlyozta, mert - történelmi tapasztalatok alapján - abban nem bízott, hogy elég az emberi belső "megigazulását" keresni a világ megváltoztatásához.

Leninnek a kultúráról szóló gondolatait egységbe foglalta a kulturális forradalom elmélete. A kifejezés maga is Lenintől származik, aki élete végén ezt írta: "Most már csak kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk, de számunkra ez... hihetetlen nehézségekkel jár - mind merőben kulturális természetű nehézségekkel, mind pedig anyagi nehézségekkel."^[23] A fogalmat rendkívül átfogóan határozta meg, beleértve a politikai műveltségtől a művészetig minden műveltségelemet és a legkülönbözőbb formákat, az iskolai oktatástól a politikai, tudományos és művészeti szervezetek és intézmények tevékenységén át az iskolán kívüli népművelésig.

A Lenin kezdeményezte kulturális forradalom először a Szovjetunióban, majd 1945 után a többi szocialista országban is kibontakozott, s e tapasztalatokat és általánosításaikat is figyelembe véve határozhatjuk meg jellemzőit.

Ennek alapján a kulturális forradalom jelenti:

- az uralkodó osztályok kulturális monopóliumának megszüntetését, a munkások, parasztok számára a művelődési lehetőségek megnyitását;

- a marxista világnézet terjesztését, s ezzel a társadalom szellemi kohéziójának erősítését, a személyiség formálását;

- az új, szocialista társadalom célkitűzéseivel egyetértő értelmiség kialakítását;

- a tudomány és művészetek támogatását; a szocialista művészet kifejlesztését;

- az állam kötelességét, hogy minden eszközzel szervezze és támogassa ezt a folyamatot;

- az egész tevékenységnek a párt általi összefogását és irányítását.

Ezeket a célokat a nemzeti sajátosságoknak megfelelően, a gazdasági, politikai körülményektől, a hagyományoktól függően valósították meg a különböző szocialista országok. Minden különbség ellenére azt állíthatjuk, hogy a kulturális forradalom általános folyamata megerősítette azt az igen fontos marxista felismerést, amely szerint az új társadalom nem épülhet fel új kultúra nélkül. A kulturális fejlődést alapvetően befolyásolják a gazdasági, társadalmi körülmények, de ez is hathat rájuk, különösen egy olyan társadalomban, amely az újjal kísérletezik. Ezt a kölcsönhatást igazolja az a kulturális forradalom is, amely Magyarországon végbement, s amelyről a következőkben igyekszünk számot adni.

A művelődési helyzetet nem lehet vizsgálni azoknak a változásoknak az elemzése nélkül, amelyek a termelőerőkben és a termelési viszonyokban bekövetkeztek, részben a társadalmi forradalom, részben a technikai fejlődés eredményeképpen. E fejezetben arra teszünk kísérletet, hogy Magyarország fejlődésében az objektív tényezőket - amennyire lehetséges - kapcsolatba hozzuk a kulturális folyamatokkal. A főbb objektív tényezők, amelyeket tekintetbe kell vennünk a művelődés szempontjából, a következők: a demográfiai helyzet és a települési viszonyok; a termelés és a munka, a társadalmi struktúra változásai; az egyes foglalkozási ágak alakulása; a jövedelmi viszonyok, életszínvonal, életkörülmények; a lakosság egészségügyi és szociális ellátása; helyváltoztatásai bel- és külföldön.

Bár elsősorban a harmincéves fejlődést vizsgáljuk, mindig szem előtt tartjuk, hogy 1945-ben Magyarország viszonylag elmaradott agrár-ipari ország volt, ahol egy vékony nagykapitalista-földbirtokos réteg kezében volt a hatalom. Az úgynevezett középosztály, amely a volt nemességből, a polgárságból és az értelmiség egy részéből rekrutálódott, lényegében konzerválni akarta a meglevő állapotokat, s kisebb-nagyobb fenntartásokkal helyeselte az uralkodó osztály politikáját. A kiskereskedők, kisiparosok, gazdag parasztok, alkalmazottak legfeljebb olyan reformokat kívántak, amelyek segítenék életkörülményeik megjavítását és társadalmi "előrelépésüket". Az ellenzékiséget az öntudatos munkásosztály, a szegényparasztság egyes rétegei és bizonyos értelmiségi csoportok képviselték. A hárommillió koldus országában - ahogy akkor Magyarországot a föld nélküli agrárproletariátus miatt nevezték - nagy különbségek voltak a jövedelmekben, az életszínvonalban és életkörülményekben. Mindezek hatottak a művelődési állapotokra is, amelyekre a végletesség volt a jellemző. Kiemelkedő értelmiségünk európai színvonalú, a középosztály és a kispolgárság alacsony színvonalú, rendkívül vegyes és a nagy tömegek primitív kultúrája élt egymás mellett, de úgy, hogy ideológiailag az uralkodó osztály klerikalizmusa és a nacionalizmusa volt az uralkodó. Jellemző, hogy az 1930-as népszámlálás szerint a 7 éves és idősebb lakosság 79,5%-a még a 8 osztályt sem fejezte be, és 9,6%-a analfabéta volt.^[24]

Háromféle, a gazdasági-társadalmi viszonyokban gyökerező elmaradást kellett felszámolni, mielőtt a kulturális változást végrehajtják: egy csaknem 150 éves gazdasági, társadalmi, politikai elmaradást, amelyet a kapitalizmus Magyarországon nem volt képes eltüntetni (sőt miután a tőke és a földbirtok szövetkezett, bizonyos feudális maradványok konzerválódtak); a kapitalista kizsákmányolást, amely itt primitívebb formákban jelentkezett, mint a fejlett tőkés országokban; s végül a háború okozta pusztulást, amelytől a külpolitikailag lavírozó, belpolitikailag parlamentarizmust játszó magyar ellenforradalmi rendszer úgy akarta "megmenteni" az országot, hogy még az utolsó pillanatban sem mert szembefordulni a megszálló hitleristákkal. Az elmaradottság objektív tényezőinek felszámolása nélkül nem kerülhetett volna sor a kulturális egyenlőtlenség megszüntetésére, az emberek műveltségében, szemléletében, magatartásában és életmódjában jelentkező retrográd elemek elleni küzdelemre.

A magyarországi kulturális forradalomban több fejlődési szakaszt különböztethetünk meg, amelyek részben objektív, részben szubjektív tényezőkkel függnek össze. A fejlődés első fő korszaka 1956-ig terjed, a második 1957-től máig. A kettőt nem választja el egymástól áthidalhatatlan szakadék, hiszen az egész korszakra a szocialista építés nagy folyamatainak kontinuitása a jellemző. Meggyőződésünk azonban, hogy a belső és külső fejlődésnek fontos fordulatához jutunk el 1956 táján, amikor egyrészt Magyarországon kiéleződik a dogmatizmus és a revizionizmus közti harc, másrészt sor kerül az SZKP XX. kongresszusára, amely elítéli a személyi kultuszt, s ezzel mély hatást gyakorol az egész nemzetközi munkásmozgalomra.

Az első korszak nem teljesen egységes, hiszen 1948-ig Magyarországon koalíciós kormány uralkodott, s a feladat elsősorban a polgári demokratikus reformok végrehajtása volt. 1948 után a dogmatizmus nyomta rá a bélyegét a kulturális politikára is, amely ugyanebben az időben hajtotta végre a nagy, máig is érvényes strukturális változtatásokat. 1953-ban megkezdődött Magyarországon a harc a dogmatikus és a revizionista irányzatok között, amely ellentmondásos irányzatokat indított el a kulturális életben is.

Nem egységes a következő korszak sem. Az 1956-os ellenforradalom után a hatvanas évek elejéig, a konszolidáció időszakában sor került a kétfrontos harc elve alapján a szocializmus fejlődését gátló torzítások leküzdésére, a kulturális forradalom továbbfejlesztésére és egy új, a szocializmus fejlettebb szakaszát tekintetbe vevő fejlődés előkészítésére. A hatvanas évek második felétől jelentős változások történnek a termelésben, a társadalmi struktúrában, a lakosság életszínvonalában, s a békés egymás mellett élés politikájának eredményeképpen a kapitalista világgal való kapcsolatokban is, amelyek új problémákat vetnek fel a kulturális forradalom szempontjából is.

Magyarországon 1941-ben 9 300 000 ember élt, 1976-ban 10 600 000; az emelkedés 13,5%-os. Ez a megnövekedett lakosság lényegében ugyanakkora területen lakik, mint a felszabadulás előtt, megoszlása azonban a város és a falu között lényegesen megváltozott. Míg a felszabadulás előtt Magyarországon egyetlen igazi nagyváros volt, Budapest, amely a vidéki kisebb városokkal együtt a lakosságnak mindössze egynegyedét foglalta magában, ma a lakosság fele városi jellegű településeken él. Nagy-Budapesten lakik az egész népesség egyötöde, de viszonylag nagyobb városi központtá fejlődött Miskolc, Szeged, Debrecen, Pécs, Győr, és előrehaladt a városodási folyamat a kisebb vidéki városokban is, amellett, hogy új városok épültek nagy ipari centrumok közelében. (A városi lakosság létszáma - a kétmilliós Budapestet leszámítva - 1976-ban 3 200 000 volt.)^[25]

A falusi lakosság városba áramlása az ötvenes évek elején kezdődött meg, amikor megindult a nagyobb arányú iparosítás, de amikor még egyes városok és főleg Budapest háborús kárainak helyreállítása még nem történt meg, és amikor még a nagyobb települések infrastruktúrája alig épült ki. A városodási folyamat sok objektív nehézségbe ütközött és fejlődési aránytalanságokat mutat, ennek ellenére sikerült elkerülni a kapitalista országok nagyvárosainak jelentős részére jellemző "slumok" (nyomortanyák) kialakulását, s a városközpontok leromlását. A városokba költözött falusi lakosság ellátás és művelődés szempontjából jobb viszonyok közé került, de a lakáshiányból és az infrastruktúra fejletlenségéből származó túlzsúfoltság korlátozta a művelődés lehetőségeit, s ezen belül is főleg az emberi együttélés és a megfelelő életmód kialakítását.

Bár a falu is számottevően fejlődött az elmúlt harminc évben, még mindig nagyok a különbségek falu és város között, különösen a közművesítés, a szolgáltatások s nem utolsósorban a művelődési intézmények szempontjából. A népesség egy része, éspedig több mint 700 000 ember, továbbra is elszórt településeken, tanyán él, még mindig mostoha viszonyok között. Az ingázók száma eléri az 1,3 milliót, ami a helyhez kötöttség s ezzel együtt a kulturálódási lehetőségek felhasználása szempontjából különleges nehézséget jelent.

A települési viszonyokból kiindulva azt mondhatjuk, hogy a lakosság helyzetére az átmenetiség jellemző. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy faluról éppen az elmúlt harminc esztendőben sokan költöztek városba, hanem abban is, hogy az emberek felfogásában és életmódjában a falusi szokások, hagyományok együtt élnek a városi normákhoz való alkalmazkodás igényével. Az átmenetiségnek van olyan formája is, amikor a tanyai lakosság integrálódik a falvak életébe, vagy legalábbis erre tesz kísérletet. Az átmenetiségnek legpregnánsabb megnyilvánulása a falun lakás és a városban dolgozás, tehát az ingázás. Mindez azt jelenti, hogy még távol állunk attól a homogeneitástól, amely a város és a falu közötti ellentétek, különbségek megszűnését jelenthetné.

Demográfiai szempontból az egyik fontos tényező, amelyet tekintetbe kell vennünk a művelődésben is, a népesség nemek szerinti megoszlása. A statisztikai adatok szerint a nők aránya az utóbbi negyven évben az egész népességben meghaladja az 51%-ot, tehát meglehetősen nagy állandósággal nagyobb, mint a férfiaké. A társadalmi változások, a nők egyenjogúságának egyre határozottabb érvényesítése, a technikai fejlődés s nem utolsósorban az életszínvonal emelésének jogos igénye folytán a nők foglalkoztatásának aránya jelentősen megnőtt, s ma a nők az aktív keresők 44%-át alkotják. Ennek egyik következményeképpen - különösen városon - megváltozott az asszony helyzete a családban, hiszen már nem egyedüli feladata a háztartás, a gyermeknevelés, a kis közösség életmódjának kialakítása (de ezt sem hanyagolhatja el). A kettős terhelés szükségszerűen vezet el az új technikai eszközök igénybevételéhez, az új háztartási, gyermeknevelési, családi szokások kialakításához. A nők munkába állásával új igények jelentkeznek a társadalmi gondoskodást illetően is, hiszen bölcsődék, óvodák, napközi otthonok kellenek egyre több férőhellyel, hogy a női munkaerő háztartáson kívüli foglalkoztatását biztosítani lehessen.

A nők nagymértékű munkába állása befolyásolja az egyes foglalkozási ágak jellegét, a nők részvételét a társadalmi életben, és természetesen művelődésüket is. Bizonyos hagyományos női foglalkozások (szállítás, hírközlés, kereskedelem, az ipar bizonyos ágai, textil- és élelmiszeripar) mellett új szakmák is elnőiesedtek, így különösen a pedagógia és az egészségügy (a főiskolai-egyetemi oklevelet szerzett nők kétharmada pedagógiai, 10%-a egészségügyi szakterületen helyezkedik el).

A művelődési arányok változására jellemző, hogy a nők iskolai végzettsége, különösen közép- és felsőfokon, gyorsabb ütemben növekedett, mint a férfiaké. 1970-ben az aktív kereső nők 16,4%-a rendelkezett érettségivel (míg a férfiaknak csak 12%-a), viszont csak 4%-uk szerzett felsőfokú tanintézeti oklevelet (a férfiak 6,1%-a). Ugyanakkor a lakosság egy része elmaradott kulturális viszonyok között él, s ez befolyásolja nemcsak foglalkoztatottságukat, hanem családi életüket és a jövő nemzedék nevelését is.

Fontos demográfiai tényező a művelődés szempontjából is a korosztályi megoszlás. A legérdekesebb jelenség a lakosság viszonylagos "elöregedése". Ennek egyik oka az élettartam meghosszabbodása, a másik a természetes szaporulat csökkenése. 1938-ban az átlag élettartam 45,7 év volt (a férfiaké 44,1, a nőké 47,3), 1974-ben már 65,5 (a férfiaké 62,9, a nőké 68,3). Egy emberöltő alatt tehát az átlagos élettartam 20 évvel nőtt meg, ami gyökeresen megváltoztatta a társadalom életkori struktúráját s ezzel együtt a kulturális szokásokat és igényeket is. 1975-ben gyermekkorú volt 2 millió lakos, munkaképes korú 6,4 millió, nyugdíjkorhatáron felüli csaknem 2,2 millió. A tanulóifjúság 1975-ben a munkaképes korú lakosságból 530 000 fő volt, a lakosság 8%-át érte el.

A nyugdíjasok számarányának növekedése új helyzet elé állítja a kulturális politikát, amely az idősek kulturális szerepével nem számol eléggé.

Néhány évig úgy tűnt, hogy katasztrofálissá válik a népszaporulat csökkenése Magyarországon. Hazánk a hatvanas években még az európai országok között is az utolsó helyek egyikén állt. A szülőképes nők korösszetételéből adódóan, de gazdasági, szociálpolitikai és egészségügyi intézkedések eredményeként is ez a folyamat megállt, s ma már kielégítőnek mondható a szaporodási arány. (A hatvanas évek 13 ezrelékéről 1975-re 18,4 ezrelékre emelkedett.) Ez a folyamat újabb gondokat vet fel, mind a gyermekintézmények építése, mind a munkaerőhelyzet alakulása szempontjából, hiszen a gyermekgondozási segélyben részesülő anyák 3 évre esnek ki a munkából.

Kell néhány szót szólnunk a lakosság nemzetiségi összetételéről is. Magyarország lakossága etnikailag szinte teljesen homogén, a német, délszláv, szlovák, román nemzetiség lélekszáma a félmilliót sem éri el. E kis nemzetiségi csoportok nyelvének és kulturális hagyományainak megőrzése és továbbfejlesztése mindazonáltal a lenini nemzetiségi politika egyik próbaköve. Egy részük paraszti lakosság, de közülük is sokan helyezkedtek el az iparban és telepedtek le a városokban. Szétszórtságuk miatt nem könnyű biztosítani számukra a szükséges kulturális lehetőségeket.

A kulturális politika fő törekvése az, hogy a nemzetiségek gyermekei anyanyelvi iskolákban tanulhassanak, és hogy a felnőttek ápolhassák saját intézményeikben és szervezeteikben sajátos kultúrájukat. Ebben a munkában támaszkodik arra a segítségre is, amelyet az illetékes országok nyújtanak az oktatásban és a kulturálódásban a kulturális egyezmények alapján. Egyre inkább valósággá válik, hogy a nemzetiségek nem választják el, sőt inkább közelebb hozzák a népeket, ha egyenlő jogokkal élve, maguk is hozzájárulnak az együttműködés légkörének megteremtéséhez.

Külön problémát jelent a tulajdonképpen nemzetiségnek nem nevezhető, nyelvét és hagyományait csak alig őrző cigányság. Jelentős részük ma már letelepedett, az iparban és a mezőgazdaságban dolgozik, vannak azonban kisebb cigánycsoportok, amelyek nem vagy csak nagyon kis mértékben illeszkedtek be a települések életébe. Elsősorban ennek következménye kulturális elmaradottságuk, amely egyes vidékeken nem is jelentéktelen gondokat okoz. Itt a kulturális intézkedéseket a gazdaságiaknak és szociálisaknak kell megelőzniük. A cigányságnak igyekszünk megfelelő munkaalkalmat és lakásviszonyokat teremteni. Ezzel párhuzamosan segítjük a gyermekek tanulását és szakmai képzését, és ahol erre szükség van, a felnőttek alfabetizálását. A hagyományos cigánykultúra - különösen a zenében - régóta ismert, megőrzését intézményesen is támogatjuk.

A települési-demográfiai viszonyokból csak néhányat emeltünk ki, amelyek, úgy gondoljuk, különösen befolyásolják a tágabb értelemben vett művelődést, persze nem önmagukban, hanem más objektív és szubjektív tényezőkkel együtt.

A szocialista társadalom felépítésének feltétele a munkáshatalom megteremtése és a szocialista tulajdonviszonyok kialakítása mellett a termelés növekedése és a termelékenység fokozása. Ehhez hozzátartozik az iparosítás. Az ipar Magyarországon ma már a nemzeti jövedelemnek mintegy felét termeli meg (1938-ban csak 37,8%-át). A nemzeti jövedelem 15,4%-át adó mezőgazdaság a korszerűsödés útjára lépett, s maga is erősen ipari jellegű. Ennek illusztrálására elég, ha azt mondjuk, hogy a gabonabetakarítás 97, a cukorrépáé 72, a kukoricáé 55%-ban géppel folyik. Az iparosodás, a termelés szerkezetének átalakulása, a technikai színvonal emelkedése nagyobb szakképzettséget, de tegyük hozzá: szélesebb körű általános műveltséget is megkövetel, még akkor is, ha a tudományos-technikai forradalom vívmányainak alkalmazásában csak a kezdeteknél tart Magyarország, s nem elég magas szintű bizonyos területeken a termelési kultúra.

A technikai fejlődés növelte a munka termelékenységét, s a hatvanas évektől kezdve lehetővé tette a munkaidő fokozatos megrövidítését. Ma az iparban a munkások 79, az alkalmazottak 94%-a (építőipar nélkül) 44 órás munkahétben dolgozik. A mezőgazdaságban az év nagyobb részében hosszabb a munkaidő. Az állami gazdaságok statisztikája szerint az ott dolgozó munkások 32%-a több mint 48 órát dolgozik hetente, 60%-a pedig 48-at, s csak kis részük ennél kevesebbet. Nyilván még előnytelenebb a helyzet a termelőszövetkezetekben. Mindez nem pusztán a mezőgazdasági munka idényjellegére mutat, hanem arra is, hogy a gépesítés még korántsem fejeződött be. A falusi lakosság munkaidejét az is meghatározza, hogy 80%-a háztáji és kisegítő gazdasággal rendelkezik, akár a mezőgazdaságban, akár az iparban dolgozik. Ezért falun a mezőgazdasági munkák idején a mezőgazdaságban foglalkoztatottak naponta átlagban 11-12 órát is dolgoznak, a falun lakó ipari munkások pedig munkaidejükön felül dolgoznak a kisegítő gazdaságban.

Mindezt tekintetbe véve: a termelési kultúra fejlődése és a munkaidő megrövidülése új és jobb feltételeket teremtett a lakosság széles rétegei számára az általános műveltség gazdagításához és a szakmai fejlődéshez.

A szocialista társadalom építésének egyik jellemző vonása, hogy mindenki számára megteremtette a munka lehetőségét, s a munkanélküliséget mint társadalmi problémát felszámolta. Az aktív keresők száma 1973-ban meghaladta az 5 milliót, amelyből 3 millió volt munkás, 700 000 szövetkezeti paraszt, 1,1 millió értelmiségi és alkalmazott és 170 000 kisárutermelő.

Ezek az adatok nemcsak a magas foglalkoztatási arányt bizonyítják, hanem azt is, hogy hazánkban kialakultak a szocialista termelési viszonyok, és a kisebb magántulajdonnal rendelkező kisiparosok, kisárutermelők száma minimális. A tulajdonviszonyok megváltozása új értékrendszert alakított ki, ami nem jelenti azt, hogy a szocialista tulajdonhoz való új viszony már minden vonatkozásban kialakult volna, és hogy a személyi tulajdont sokan ne azonosítanák a magántulajdonnal.

Ha népgazdasági ágak szerint nézzük a változásokat, az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók arányának megváltozása a legszembetűnőbb. 1949-ben az aktív keresők 22%-a dolgozott az iparban, 1975-ben 43,9%-a. A mezőgazdaságban 1949-ben a keresők 53,9%-a tevékenykedett, 1975-ben már csak 22,7%-a. Ezek a számok alátámasztják azt a folyamatot, amelyről a települési viszonyokkal kapcsolatban szóltunk: a falusi lakosság nagymértékű átáramlását az iparba és ennek folytán a városokba. Arra is fel kell azonban figyelni, hogy nőtt az "egyéb" kategóriába - az úgynevezett harmadik szektorba - sorolt dolgozók aránya is: az 1949-es 24,1%-ról 1975-ben 33,4%-ra emelkedett.

A népgazdasági ágak egymáshoz való viszonyának ez a megváltozása eleve feltételezi, hogy lényegesen emelkedett a műveltség és szakképzettség szintje. 1949-ben a 10 éves és idősebb népességből nem járt iskolába 4,8%, a 15 éves és idősebb népességből legalább az általános iskola nyolc osztályát 20,6% végezte el. 1970-ben az iskolába nem jártak 1,9%-kal, az általános iskolát végzettek 51,4%-kal részesedtek a 10 éves, illetve a 15 éves és idősebb népességből. Ugyanezen időpontokban a 18 évesek és idősebbek 5,5%-a, illetve 15,5%-a tett legalább érettségi vizsgát, és a 25 évesek és idősebbek között az 1949. évi 1,7%-kal szemben 4,2%-ot képviseltek a felsőfokú oklevelet szerzettek.

A fejlődés főleg 1960-tól jelentős, és ezt jól érzékeltetik az 1970-es népszámlálás utáni részletadatok. Az aktív keresők közül 1973-ban 5,7% rendelkezett felsőfokú végzettséggel, ami szinte duplája az 1960-asnak. A középiskolai végzettségűek számaránya ugyanebben a kategóriában 7,2%-ról 15,9%-ra emelkedett. Ha differenciáltabban vizsgáljuk az adatokat, egyértelműen kimutatható az alacsony iskolázottságúak fokozatos kiöregedése az aktív keresők közül. 1960-ban még 113 000 (ebből 77 000 a mezőgazdaságban) olyan dolgozó volt az aktív kereső lakosságban, aki nem járt iskolába, 1973-ban már csak 35 000. 1960-ban 4,7 millió aktív kereső közül az általános iskola 1-7. osztályát 3 millió fő végezte el (különböző mértékben), a 8. osztályt pedig 1,2 millió; ezzel szemben 1973-ban 5 millió fő közül az 1-7. osztályt 1,6 millió (közülük 500 000-en az iparban dolgoznak), a 8. osztályt 2,3 millió fő.

Ha az aktív keresők adatait 1960-ban és 1973-ban foglalkozási minőség szerint elemezzük, szembetűnik a szellemi dolgozók számának a fizikai dolgozókénál gyorsabb növekedése, továbbá az, hogy a fiatal korosztályokban másfél, illetve kétszeresére nőtt a szak- és betanított munkások, továbbá a szellemi dolgozók száma, míg a szakképzetlen fizikai dolgozóké számottevően csökkent. A nők száma minden kategóriában gyorsabban nőtt az átlagosnál, de hozzá kell tenni, hogy a fizikai munkát végző nők körében viszonylag kevés a szakmunkás és több a betanított, illetve a szakképzetlen.

A fizikai dolgozók száma a kereskedelemben nőtt a leggyorsabban, míg a szellemi foglalkozásúaké a mezőgazdaságban és az építőiparban.

1945 után a társadalmi forradalom eredményeként lényegesen átalakult a magyar társadalom struktúrája. Ezt legjobban úgy mutathatjuk be, ha egy korosztály, pl. az 1949-ben 20-29 éves aktív keresők sorsát követjük nyomon foglalkozásuk szerint.

A vizsgált korosztály foglalkozási megoszlásának változása mutatja, hogy a jelzett időszakban sok mezőgazdasági dolgozó ment át más népgazdasági ágba. Tíz évvel ezelőttig az áramlás a mezőgazdaságból az iparba erőteljes volt, s ez a későbbiekben is folytatódott, de már mérsékeltebben.

Az átalakulás másik fő tényezője a szellemi dolgozók arányának jelentős emelkedése volt. Az első évtizedben mindkét fizikai foglalkozási csoportból sokan lettek szellemi dolgozók, az utóbbi időben az ilyen irányú áramlás üteme csökkent.

Egy 1968-as felmérés adatai szerint a szellemi dolgozók 4%-a mezőgazdasági fizikai, 27%-a nem mezőgazdasági fizikai dolgozó volt eredetileg, és 69%-a tartozott első foglalkozása alapján is ebbe a kategóriába. Az eredetileg fizikai dolgozók közül szellemi foglalkozásúakká válók nagyobb hányada a 40 évesnél idősebbek közül került ki.

A nem mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak 19%-a eredetileg a mezőgazdaságban dolgozott, 3%-uk szellemi munkát végzett, és 78%-uk maradt az első foglalkozása szerinti kategóriában. E tekintetben korcsoportonként az eltérés nem számottevő.

A mezőgazdasági fizikai dolgozók között a legmagasabb az eredeti foglalkozásukban megmaradók hányada: 87%-uk első foglalkozása alapján is ide tartozott. Együttesen 13%-ot képviseltek azok, akik korábban nem mezőgazdasági fizikai vagy szellemi munkát végeztek. A korcsoportonkénti eltérések itt nem jelentősek.

A társadalom átrétegződése politikai, ideológiai és kulturális szempontból egyaránt alakította az egyes osztályok és rétegek arculatát. Ez nemcsak a régi és az új értelmiség viszonyára jellemző, hanem a régi és az új ipari munkásságéra is, hiszen mindegyik más és más magával hozott életmóddal, társadalmi és kulturális szokásokkal, értékrenddel igyekezett megtalálni a helyét a szocialista társadalomban. A legutóbbi években a szükséges stabilizálódás mellett bizonyos megmerevedés is tapasztalható, főleg a szellemi dolgozók utánpótlásánál, amit csak részben magyarázhatunk gazdasági, társadalmi okokkal. Ehhez nem kis mértékben járul hozzá a kulturális környezet is.^[29]

A termelőerők fejlődése, az új társadalmi viszonyok kialakulása hozzájárult a nemzeti jövedelem jelentős növekedéséhez. A nemzeti jövedelem 1950-hez képest 1975-re mintegy négyszeresére nőtt. A nemzeti jövedelemből fogyasztásra évente 70-76%-ot használtunk fel, felhalmozásra 24-30%-ot. A lakosság keresete 1950-től 1973-ig a szocialista szektorban több mint háromszorosára emelkedett.

A jövedelmi, a fogyasztási arányokat és az életkörülményeket a társadalmi csoportok szempontjából külön is kell elemezni, ha reális és differenciált képet akarunk kapni az ezek és a kulturális viszonyok közti összefüggésekről. 1971-ben a munkáscsaládokban az egy főre jutó évi összes jövedelem 20 900, a parasztságnál 20 800, a kettős jövedelműeknél 21 500, a szellemi foglalkozásúaknál 28 100, a kiskereskedőknél-kisiparosoknál 23 200, a nyugdíjasoknál pedig 16 500 Ft volt. Az adatok azt mutatják - és ez igen nagy eredmény -, hogy 1968-1969-ben globálisan nézve kiegyenlítődött a munkások és a parasztok jövedelmi szintje, s más kategóriáké sem sokkal magasabb, egy nagyon csekély kisebbségtől eltekintve.

Ha az egy főre jutó havi jövedelmet vizsgáljuk, 1971-ben a munkáscsaládoknál 1738, a parasztoknál 1735, a kettős jövedelműeknél 1794, a szellemi foglalkozásúaknál 2343, az önállóknál 1936 és a nyugdíjasoknál 1379 Ft volt. Kicsi az eltérés a legmagasabb és a legkisebb keresetek között is. A népgazdaság anyagi jellegű ágaiban a munkások és alkalmazottak 47%-ánál 1500-tól 2500 Ft-ig terjed az egy főre jutó kereset, csaknem 44%-ánál 2500 Ft fölött van, s csak a fennmaradó résznél 1500 Ft alatti. A nem anyagi jellegű ágakban valamivel rosszabb a helyzet, mert a keresők több mint 18%-a szerepel az utóbbi kategóriában.

A különböző csoportok jövedelmének egymáshoz való közelítése a szocialista társadalmi egyenlőség eszméjét támasztotta alá, s az utóbbi években kialakult nagyobb mértékű differenciálódás, illetve még inkább egyes szűk rétegek magas jövedelme elégedetlenséget váltott ki. E probléma helyes megoldása nemcsak a szükséges gazdasági ösztönzés fejlesztésétől, hanem a szocialista szemlélet alakításától is függ.

Mi az összefüggés a jövedelem, illetve a műveltség és a szakképzettség között? A rendelkezésünkre álló adatok szerint 1967-ben az egyetemi és főiskolai végzettséggel rendelkezők havi átlagbére az iparban 3373 Ft, 1971-ben 3753 Ft volt, a mezőgazdaságban 3169 Ft, illetve 3798 Ft. A felsőfokú technikumot végzetteknél az iparban a havi átlagbér 1967-ben 2665 Ft, 1971-ben 3006 Ft volt. A mezőgazdaságban ez 2538-ról közel 3000 Ft-ra emelkedett a két időpont között. A középfokú szakképzettségűek 1967-ben az iparban 2422 Ft-ot kerestek, 1971-ben 2753 Ft-ot. A mezőgazdaságban ez a kereset 2128-ról 2690 Ft-ra nőtt. A szak- és betanított munkások havi átlagbére az iparban 1971-ben 2268, a mezőgazdaságban 2426 Ft. A szakképzetlen munkások és alkalmazottak bérét a statisztika nem választja külön, és ezért nehéz az adatokból következtetéseket levonni. Mindenesetre e két kategória együttes átlagbére az iparban 1967-ben 1600, a mezőgazdaságban 1468 Ft volt, 1971-re viszont mindkét területen meghaladták a 2000 Ft-ot.

Meglepő, hogy e három év alatt a magasabb szakképzettségűeknél a mezőgazdaságban minden területen jelentős átlagbér-emelkedés következett be, néhol oly mértékű, hogy meghaladta az iparban dolgozókét. Különösen jellemző ez az egyetemet-főiskolát végzettek és a szak- és betanított munkások kategóriájára. Az iparban érdemes arra is felfigyelni, hogy viszonylag kicsi a különbség a szak- és betanított munkások, illetve a szakképzetlen munkások s alkalmazottak bére között, s ez a különbség, úgy látszik, arányában még csökkent is. Az utóbbi esztendőkben bizonyos változások történtek, de a munkaerő-helyzetből és a nehéz fizikai munkák gépesítésének a kívántnál lassúbb üteméből következőleg ma is éles a kontraszt a jövedelem és a szakképzettség között, a szakképzetlenek javára.

Elég arra utalni, hogy 1974-ben - a bérrendezések után - a műszaki technikumi végzettséggel rendelkező szakmunkás havi bére az állami iparban 3285 Ft volt, a nyolcnál kevesebb osztályt végzőknél viszont 3553 Ft, a műszaki alkalmazottaknál az első kategóriában 3652 Ft, a másodikban 3812 Ft. Nyilván szerepe van ebben a különbségben a kornak és a tapasztalatnak, az arány mégis meggondolkoztató.^[30]

A jövedelmi viszonyokat érdemes szemügyre venni abból a szempontból is, hogy az irányítók és a beosztottak keresete hogyan alakult. A munkások átlagkeresetét 100-nak véve, az érdemi ügyintézők az iparban átlagban 25%-kal magasabb keresethez jutnak, a mezőgazdaságban szinte kétszer annyihoz. A többi vezető munkakörben a többlet nagyjából 70-től 200-ig terjed. Ha a vezetők iskolázottsági szintjét vizsgáljuk, azt lehet megállapítani, hogy az utóbbi években jelentős javulás következett be, de az úgynevezett középvezetők kategóriájában még mindig sok a nem megfelelő képzettségű. Ez a helyzet magyarázatot ad arra is, hogy némely gazdasági egységnél miért nem érvényesül kellőképpen a kultúra értékmivolta, miért nem nyújtanak a vezetők megfelelő támogatást a munkások művelődéséhez és szakmai továbbképzéséhez.

A lakosság fogyasztása arányaiban, összetételében, mennyiségében lényegesen változott. Nőtt az élelmiszer-fogyasztás, de ezen belül különösen a jobb minőségű termékek aránya. Ma Magyarországon ugyanannyi húst fogyasztanak, mint a hollandok, viszont kevesebb tejet és tejterméket, ugyanannyi tojást, valamivel több zsiradékot, kétszer annyi gabonafélét, egyharmaddal kevesebb burgonyát, valamivel kevesebb cukrot (de Olaszországnál például többet) és nem sokkal kevesebb gyümölcs- és zöldségfélét. A táplálkozás kulturáltságának javulása tény, de még távol vagyunk attól, hogy az egészséges táplálkozás normái mindenütt érvényesüljenek, s az élelmiszerek túl nagy hányadot foglalnak el a fogyasztásban.

Jelentős a fejlődés a tartós fogyasztási cikkek terén. 1975-ben a helyzet a következőképpen alakult: 1000 személyre 228 mosógép, 226 televízió, 218 hűtőszekrény, 55 személygépkocsi jutott. A tíz évvel korábbi helyzethez képest gyors fejlődés ellenére is alacsonyabb szintű ez az ellátás, mint az iparilag fejlettebb országokban.

Az életkörülmények szempontjából legnagyobb gond a lakás: a kielégítetlen lakásigények még mindig nagyok, annak ellenére, hogy 1956 óta Magyarország elérte és meghaladta az évi ausztriai vagy az olaszországi lakásépítés mennyiségi szintjét. Csaknem 300 000 új lakásigénylő családi helyzete vagy családalapítása, kulturált életkörülményeinek megteremtése, a közösségbe való beilleszkedés függ e probléma megoldásától. Tegyük hozzá, hogy a meglevő lakásállomány jó része sem felel meg a követelményeknek, hiányzik belőle a legelemibb a komfort (vízvezeték, fürdőszoba,W.C). Még 1975-ben is - a jelentős fejlődés ellenére - a lakásoknak csak 37%-a komfortos, 12%-a félkomfortos és 51%-a, tehát több mint a fele komfort nélküli.

A csekély eltérés a fogyasztásban az arányok szempontjából az egyes társadalmi csoportok közötti kiegyenlítődést jelzi, de azért a lakóhely, a foglalkozás, az életmód és a helyi vagy csoportszokások befolyásolják a fogyasztás jellegét és fejlődési tendenciáit. Az élelmiszer-fogyasztás minden társadalmi csoportban jelentős, az iparcikkek vásárlása is növekedett, a szolgáltatások igénybevétele a munkás- és szellemi háztartásoknál az utóbbi években valamelyest csökkent, a paraszti rétegeknél viszont némileg javult.

Jelentős a különbség a szellemi dolgozók és a fizikai dolgozók között a fogyasztáson kívüli kiadások, különösen a lakások felszereltsége tekintetében. A lakások számát és zsúfoltságát nézve a parasztság helyzete némileg kedvezőbb, mint a munkásoké, mindkét társadalmi csoportban azonban még mindig nagy az egyszobás és a nem komfortos lakások száma. 1973-ban a háztartások 95,2%-a rendelkezett villannyal, de a mezőgazdasági fizikai dolgozóknál csak 85,9%-a. Vízvezeték látta el a lakosság 44,7%-át, de a mezőgazdasági fizikai dolgozóknak csak 10,7%-át. Vízöblítéses W. C. a háztartásoknak 34,7%-ában volt, de a mezőgazdasági fizikai dolgozóknál csak a háztartások 5,8%-ában.

Fontosabb tartós fogyasztási cikkek 100 szellemi és munkásháztartásra jutó állománya város-község szerint

Az életkörülményekkel kapcsolatban szólni kell a szolgáltatások és a társadalmi gondoskodás különböző formáiról. A kereskedelmi hálózat kiterjedt, és az áruellátás általában megfelelő, még ha nem is elég egyenletes; 1975-ben 874 állami vállalat és szövetkezet foglalkozott különböző szolgáltatásokkal, amelyek több mint 55 000 bolttal és vendéglátóhellyel rendelkeztek és 45 000 főt foglalkoztattak. Emellett 50 000 magánkisiparos és kiskereskedő végzett szolgáltatást.

Az egészségügyi kiadások 1975-ben 15 milliárd forintot tettek ki, nemzeti jövedelmünknek 3,0%-át. Az orvosok száma 1975-ben 27 000 volt, 10 000 lakosra 25,6 orvos jutott, 50,3 Budapesten 19,6 vidéken. A gyógyszerészek és az egyéb egészségügyi személyzet létszáma 1975-ben meghaladta a százezret. 1975-ben a kórházi ágyak száma 89 000 volt. Az egy lakosra jutó gyógyszerfogyasztás az 1960-as 181 Ft-ról 1975-re 641 Ft-ra emelkedett.

Lakásépítés - (1000 db)

Az egészségügy fejlődése különösen az ipari munkásság és a falusi lakosság orvosi ellátottságán javított, s minden kategóriában hozzájárult az életkor meghosszabbodásához, a munkaképesség fokozásához és az egészségesebb életmód kialakításához. Bár az egészségügyi kultúra ma egyre inkább az általános kulturáltság részévé válik, még távol vagyunk attól, hogy ezzel mindenben elégedettek lehetnénk, s ebben nemcsak objektív nehézségek gátolnak (az orvoshiány, a kevés kórházi ágy stb.), hanem tudati tényezők is, amelyek az emberek szemléletét e vonatkozásban meghatározzák.

A mai ember és különösen a városi ember távol lakik a munkahelyétől, és szabad idejének egy részét utazással tölti. A helyi közlekedési eszközöket egyre többen veszik igénybe, s a szocialista társadalom arra törekszik, hogy a tömegközlekedést fejlessze. Elég, ha megemlítjük, hogy 1960-ban a villamos, az autóbusz, a taxi 1,5 milliárd jegyet adott el vagy fuvart bonyolított le. 1975-re ez a szám (most már a metrót is beleértve) 2,4 milliárdra emelkedett. Emellett azonban sokan veszik igénybe saját közlekedési eszközeiket is: a magántulajdonban levő személyautók száma meghaladja a félmilliót.

De nemcsak a munkával kapcsolatban utazik az ember bel- és külföldön, hanem akkor is, amikor pihen, sőt ez a kedvtelés az utóbbi időben egyre inkább terjed.

A belső idegenforgalmat jelzik a következő adatok: a szállodák és egyéb szálláshelyek 1975-ben körülbelül 2,9 millió magyar vendéget fogadtak, átlagosan 4-5 napra. A legtöbben Budapesten, a Balatonon, a Bükkben és a Duna-kanyarban fordultak meg. A beutalt üdülők száma az 1960-as 500 000-rel szemben 1974-re elérte a 970 000-et, az átlagos tartózkodási idő 11 nap. A legnagyobb forgalmat a balatoni üdülők bonyolították le, a beutaltak fele itt nyaralt. A hazai utazások hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek jobban megismerjék hazájukat s a magyar kulturális emlékeket is.

Szocialista országokba 1960-ban 260 000 magyar állampolgár utazott, 1975-ben már 3,2 millió. Nem szocialista országokba 1960-ban 35 000-en látogattak, 1975-ben több mint 250 000-en. 1975-ben tehát közel 3,5 millió magyar állampolgár utazott külföldre (beleértve a hivatalos utazásokat is), vagyis minden harmadik magyar külföldön járt.

A külföldi utazások előmozdították az idegen nyelvismeretet, a külföldi kulturális értékeknek és életmódnak a megismerését, s ezzel együtt az összehasonlítást, a mítoszok oszlását, helyünk felmérését a világban.

A gazdasági viszonyokból kell kiindulnunk a kulturális kiadások megoszlásának vizsgálatánál is, még ha látni fogjuk is, hogy e tekintetben nem ezek a meghatározók. A kulturális kiadásokhoz sorolják a televízió, a rádió és az egyéb tartós kulturális cikkek vásárlását, az előfizetési és a javítási díjakat, a tankönyveket, tanszereket, írószereket és a tandíjat is, a szűkebb értelemben vett kultúrára fordított költségek mellett. A háztartási statisztika adatai szerint 1974-ben a szellemi foglalkozásúak (értelmiségiek és alkalmazottak) háztartásában az egy főre jutó évi nettó jövedelemből az összkiadások 6,3%-át (1678 Ft) fordították kulturális célokra, a munkás-háztartásokban 5,2%-át (1063 Ft), a paraszti háztartásokban 3,5%-át (687 Ft) és a kettős jövedelműekében 3,8%-át (810 Ft).

1965 és 1974 között a szellemi foglalkozásúak háztartásában a kulturális kiadások 967 Ft-ról 1678 Ft-ra nőttek. Ezen belül emelkedtek a televízióra, rádióra, de különösen az egyéb tartós kulturális cikkek vásárlására fordított kiadások. Többet költöttek újságra, folyóiratra, könyvre, sportszerre és játékárura. Stagnált a színház- és mozijegyekre költött összeg. Növekedtek az előfizetésre és javításra fordított összegek és az egyéb, szórakozással, pihenéssel kapcsolatos kiadások.

A munkás-háztartásokban ugyanekkor 630 Ft-ról 1063 Ft-ra nőttek a kulturális kiadások, de az összkiadásokhoz képest 5,6%-ról 5,2%-ra csökkentek. Bizonyos csökkenés mutatkozik a televízióvásárlásban, de növekedés a rádió és az egyéb tartós kulturális cikkek beszerzésénél, az újságoknál, folyóiratoknál, a könyveknél és sportszereknél. A régi szinten maradt a színházra fordított összeg, csökkent a mozira kiadott pénz. Itt is növekedtek az előfizetésre és javításra, illetve a szórakozásra, pihenésre szánt összegek.

A paraszti háztartásoknál az összes kulturális kiadások az 1965-ös 265 Ft-ról 687-re nőttek, az emelkedés nagyobb, mint a munkásoknál, s meghaladja a 150%-ot. Lényeges emelkedést figyelhetünk meg a televízióvásárlásnál, az újság-, folyóirat- és főleg a könyvbeszerzésnél, nőtt a sportszerre, játékárura fordított összeg, csökkent a színházra és mozira kiadott pénz. Itt is többet költöttek előfizetésre és javításra, de csak kismértékben nőttek az egyéb, szórakozással, pihenéssel járó kiadások. A parasztság láthatólag a tartós kulturális cikkek vásárlása felé fordult, és igyekezett behozni lemaradását. A kiadások csökkenése bizonyos ágakban a kulturális szokások megváltozását is jelenti.

Ennek ellenére még mindig jelentős a különbség a munkásság és a parasztság újság-, folyóirat- és könyvolvasása, színház- és mozilátogatása között.

A kettős jövedelmű háztartásoknál a kulturális kiadások összege 408 Ft-ról 810-re emelkedett nyolc esztendő alatt. Itt elsősorban az egyéb tartós kulturális cikkeknél, az újságoknál és a folyóiratoknál, a könyveknél, a sportszereknél és játékáruknál jelentős az emelkedés. A paraszti háztartásokhoz hasonlóan itt is csökkent a színház- és mozilátogatás. Az előfizetésre és javításra fordított kiadások növekedtek, és csekély emelkedés tapasztalható az egyéb, szórakozással, pihenéssel kapcsolatos kiadásoknál.

A nagy különbségek a szellemi és a fizikai foglalkozásúak kulturális kiadásaiban jelentkeznek, hiszen az első kategóriában mintegy 60%-kal többet költenek ilyen célokra, mint a másodikban. A munkás- és parasztháztartások között a kulturális kiadások szempontjából kisebb a különbség, 55% az elsők javára.

Még mindig lényeges különbségek vannak a szellemi és a nem szellemi dolgozók háztartásai között a könyv- és lapvásárlás tekintetében. Rendkívül nagy a különbség e két kategória között a színházi kiadásoknál. Lényegesen kisebb - legalábbis, ami a munkásokat illeti - a mozira fordított összegek között. A paraszti háztartások minden kiadási kategóriában elmaradnak nemcsak a szellemiek, hanem a munkások mögött is, a kettős jövedelműeknél a mozi és a könyv szempontjából jobb a helyzet. A társadalmi csoportok tehát még mindig meghatározó tényezők a kulturális kiadások nagysága és összetétele szempontjából, de nem elsősorban a társadalmi munkamegosztásban betöltött helyük, hanem műveltségi szintjük miatt.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az elmúlt harminc esztendőben végbement gazdasági, társadalmi változások, a munka- és az életkörülmények átalakítása, modernizálása sok új követelményt támasztott és sok új feltételt teremtett meg a művelődés számára, ugyanakkor régi és új ellentmondásokat hozott felszínre, és az átmenetiség jellegzetes vonásait emelte ki, aminek nem csupán kulturális okai vannak.

Aki ezt a valóban dialektikus összefüggést az objektív és a szubjektív tényezők között nem látja, s csak a kulturális jelenségekből próbál következtetni a művelődésben jelentkező eredményekre és gondokra, az súlyosan téved, mint ahogy az is, aki csak a gazdasági viszonyokból akarja levezetni a művelődési helyzet sajátosságait. Az objektív tényezők ma már - általánosságban - lehetővé teszik, hogy a szocialista kulturális forradalom céljai megvalósuljanak. Gondot a települési viszonyok, bizonyos új demográfiai tényezők, a nem korszerű munkakörülmények, a rossz lakásviszonyok és néhol a megfelelő kulturális intézmények hiánya okoz. De problémát jelent az is, hogy sokan nem használják fel a rendelkezésre álló művelődési lehetőségeket és eszközöket. Mindent egybevetve azt mondhatjuk, hogy a szocialista társadalom megteremtette a kulturális forradalom gazdasági és társadalmi alapjait, de ez még teljes mértékben nem bontakozott ki.

A szocialista művelődéspolitikát^[34] Magyarországon is azok az elvek vezérelték, amelyeket Lenin határozott meg a kulturális forradalom kapcsán, és amelyeket a Szovjetunió kulturális gyakorlata próbált ki és fejlesztett tovább. Hatottak azonban rá a magyar művelődés haladó törekvései is, s különösen a munkásmozgalom kulturális gyakorlata és a paraszti felemelkedést szolgáló népművelési tevékenység.

A kulturális forradalom céljainak megvalósítása természetesen nem csupán a művelődéspolitika helyes elméletétől és gyakorlatától függ, hanem más objektív és szubjektív tényezőktől is. A művelődéspolitika elválaszthatatlan része az általános politikának, még akkor is, ha időnként bizonyos eltérő vonásokat találunk benne. A szocialista politika totalitásban, a társadalmi élet egészében gondolkodik, de benne a művelődés kérdése nagyobb jelentőséget kap, mint bármely más megelőző társadalmi formációban. A társadalmi forradalom ugyanis - a marxizmus-leninizmus szerint - elválaszthatatlan a kulturális forradalomtól, tehát a társadalmat és az embert formáló művelődési tényezőktől, s a művelődéspolitika feladata ezek érvényre juttatása, tartalmi, szervezeti, gazdasági feltételeik megteremtése. Természetesen a politika más szférái - a termelés fejlesztését és az életkörülmények javítását szolgáló gazdaságpolitika, a szocialista demokráciát fejlesztő belpolitikai tevékenység és a szocialista társadalmi építésben nemzetközi tényezőket is felhasználó külpolitika - nem kis mértékben befolyásolják a kulturális forradalom kibontakozásának ütemét, terjedelmét és tartalmát.

A szocialista művelődéspolitika általános eszmei alapja a marxizmus-leninizmus, de közismert, hogy a munkásosztály ideológiájának vagy legalábbis egyes kategóriáinak értelmezése módosul a társadalmi-tudományos fejlődéssel és a politikai gyakorlat változásaival együtt. Ennek folytán a kultúra marxista-leninista felfogásában is jelentkeznek objektív és szubjektív jellegű eltérések, amelyek visszahatnak a művelődéspolitikára.

A politika, tehát a művelődéspolitika is hatni akar a társadalmi valóságra, de úgy, hogy ennek mozgását, fejlődését, törvényszerűségeit felismeri és felhasználja. Ilyen módon a művelődéspolitikának nemcsak a társadalmi-gazdasági fejlődést, az általános politikai-ideológiai gyakorlatot kell tekintetbe vennie, hanem azt a speciális helyzetet is, amely egy adott országban az anyagi és szellemi kultúra különböző területein kialakult, s amely adottságainál fogva elősegítheti vagy hátráltatja a kulturális forradalom kibontakoztatását.

Magyarországon három fő szakaszt különböztethetünk meg a művelődéspolitika fejlődésében. Az első 1945-től 1948-ig terjed, a második 1949-től 1956-ig és a harmadik 1957-től máig. Az első a demokratikus átalakítás időszaka volt. A másodikban végbement a szocialista művelődés alapjainak lerakása. A harmadikban kibontakozott a szocialista kultúra. A két utóbbi időszak között cezúrát von az 1956-os ellenforradalom, a kulturális forradalom alapvető céljai szempontjából azonban a folyamatosság ennek ellenére érvényesül.

Tárgyalásunkban a szocialista művelődéspolitika állandó és változó jegyeit kísérjük nyomon, elsősorban a célkitűzések szempontjából, de regisztráljuk fő eredményeit és problémáit is. A kultúra egyes szféráinak bemutatása kapcsán visszatérünk a művelődéspolitika adott területen folytatott tevékenységére, s azt szembesítjük a tényleges folyamatokkal, amelyeket más - nem művelődéspolitikai - tényezők is befolyásolnak.

A fiatal magyar demokrácia a művelődés terén is súlyos örökséget vett át, hiszen nemcsak mennyiségi elmaradottságot talált, hanem olyan reakciós korszellemet is, amely a nacionalizmusra és a klerikalizmusra épített, s amely a nagy tömegeket és az értelmiség jelentős részét is befolyásolta. 1945 után a koalíciós kormányzat idején a kulturális életben is a fő feladat az volt, hogy megtörténjen a fasizmus maradványainak felszámolása, megkezdődjék a szellemi újjáépítés a polgári demokrácia szellemében.

A kommunisták művelődéspolitikáját ebben az időben legátfogóbban a jeles filozófus, Lukács György fejtette ki Demokrácia és kultúra című, 1946 januárjában megjelent cikkében, amelyben mindenekelőtt a tömegek kulturálódására tette a hangsúlyt. "A legelső feladat a tömegek bevezetése a kultúrába, elemi műveltségi színvonaluk általános emelése" - írta, miután előzetesen hangsúlyozta, hogy a munkások és a parasztok anyagi védelme integráns része minden reális kultúrprogramnak, tehát a gazdasági és a kulturális felemelkedés egymástól elválaszthatatlan. "Az új demokráciában a kultúráért vívott harc felülről is folyik a népoktatás kibővítésével, a szegény sorsú fiatalok támogatásával, az önművelés biztosításával, a kultúra értékeinek terjesztésével." Az egész tevékenységnek új tartalma kell hogy legyen: "a dolgozók, a munkások és parasztok kultúrája", amely támaszkodik a legjobb hagyományokra, mind a régebbi paraszti, mind a munkáskultúra értékeire, mind pedig a "magas műveltség" kiemelkedő alkotásaira. Lukács az új kultúráért folyó harcot összekapcsolta az osztályharccal, amely segít az új világnézet és kultúra elterjesztésében: "A tömegek harca a reakcióval a politika, a gazdaság, a kultúra demokratikus intézményeiért, ezen intézmények állami és társadalmi kiépítése, az állami és társadalmi szervek termékeny kölcsönhatása a felépítés munkájában: ez a legjobb iskola a demokratizmusnak világnézetté mélyülésére, az új népi demokrácia kultúrprogramjának megteremtésére és megvalósítására."^[35]

Ez a kulturális program az adott helyzetben csak részben valósulhatott meg, hiszen a baloldal szembe találta magát a jobboldal ellenállásával, s kebelén belül sem alakult ki teljes egység.

A jobboldal részéről a legaktívabban a katolikus egyház vezetői léptek fel. Őt támogatták mindazok, akik szembehelyezkedtek nemcsak a szocializmussal, hanem a radikálisabb polgári reformokkal is, így például a földreformmal vagy a nagyüzemek, bankok államosításával, és akik a kapitalista országoktól, főleg az Amerikai Egyesült Államoktól vártak támogatást a polgári rend védelmében. Az egyház vezetősége és vele együtt az egész reakció a "keresztény" és "magyar" kultúra védelmében lépett fel, nem leplezve, hogy szembeszáll még a kapitalizmus hozta kulturális fejlődéssel is. Az egyházi iskolákat és a különböző egyesületeket, különösen az ifjúsági szervezeteket igyekeztek felhasználni felfogásuk terjesztéséhez. A kultúra ilyen körülmények között csak ürügy volt, de hatékony ürügy, hiszen a kulturális intézmények tevékenységét a klerikális és nacionalista politikához kapcsolhatták és ideológiai fegyverként használhatták.

A jobboldali támadással fordultak szembe nemcsak a kommunisták és a szociáldemokraták, hanem a polgári Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt baloldali értelmiségijei is, természetesen különböző szinteken, és világnézetüktől függően más és más eszközöket, közöttük kulturálisakat is felhasználva. Ezek az értelmiségiek elítélték a reakció konzervatív kultúrafelfogását, de nem értettek egyet a kommunistákkal a múlt értékelésének és a jövő kulturális orientációjának kérdéseiben.

Az új demokrácia művelődéspolitikáját erősen befolyásolta az az értelmiség, amely a "népi" írók (Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Pál, Erdei Ferenc) híveként egy viszonylag kicsi, de intellektuálisan nagy hatású párthoz, a Nemzeti Parasztpárthoz csatlakozott. A régi uralkodó osztály antifasiszta, de konzervatív szárnyát képviselő Teleki Géza kultuszminiszter lemondása után 1945 tavaszán a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vezetését a "népi" írókhoz közel álló Keresztury Dezső vette át, aki 1945. április 25-én hirdette meg programját A mai magyar művelődéspolitika irányelvei című előadásában. Keresztury a magyar társadalmi létben, az anakronisztikus osztály- és uralmi viszonyokban kereste azon műveltségideál bukásának okát, amelyet a középosztály mércéje szerint alakítottak ki a két világháború között. Úgy vélte, hogy a parasztság, a munkásság, az értelmiség és az igazi nemzeti kulturális értékek körül kell az új kikristályosodását keresni. A művelődés középpontjába az egyéniséget akarta állítani, aki "a maga helyén, a maga és közössége érdekében a lehető legjobban fejti ki tehetségeit, amelyek nem mindenkinek egyformán adattak meg, de amelyeket termékenyen felhasználni minden embernek legfőbb kötelessége". Ez az egyéniség - és főleg a népből jött egyéniség lesz a demokráciában a kultúra megismerője és hordozója. "A magyar nép csak akkor lesz igazán támasza és részese a demokráciának, ha az új magyar műveltségben a maga tömegeivel személy szerint is jelen lesz, s ha műveltségünk vezető helyein az ő legjobb fiai állnak majd." E tekintetben is nagy jelentőséget tulajdonított nemcsak a nyolcosztályos általános iskolának, amelynek létrehozását még az ideiglenes kormány határozta el, hanem a dolgozók iskoláinak és a szabadművelődési mozgalomnak is, amely a világnézeti nevelés mellett tárgyi, szakmai, általános műveltségi képzést tűzött ki célul. Nagy hangsúllyal szólt Keresztury a tudósok, írók, művészek képzéséről, megbecsüléséről, támogatásáról - a nép javára. Jóindulattal beszélt az egyházak tevékenységéről, azt kívánva, hogy a "feudális egyházak" helyébe a "szociális egyházak" lépjenek. Ebben a szellemben remélte az egyházi iskolák munkájának megújhodását is - a valóságos politikai erők harcát és azoknak a kulturális életre gyakorolt hatását figyelmen kívül hagyva. A nemzetközi kulturális kapcsolatok szempontjából a Duna-táji népekkel és a Szovjetunióval való együttműködést helyezte előtérbe. Végül programját így foglalta össze: "Hitet kell tennünk a magyar politikai és gazdasági élet reformja után a magyar művelődés alapos és teljes reformja mellett."^[36]

Ez az álláspont sok olyan elemet tartalmazott, amellyel a kommunisták is egyetértettek, még ha fenntartásaik is voltak az egyoldalú paraszti orientációval, "a magyar parasztság eleven metaforikus fogékonyságának és erős irracionális élményeinek" eltúlzásával, az egyházak politikai-kulturális szerepének megítélésével szemben.

Ezzel a "népi" fogantatású művelődéspolitikával főleg a szociáldemokraták állították szembe a szakszervezeti munkáskultúra hagyományait, illetve az értelmiség és főleg a budapesti értelmiség egy részének olyan antifasizmusát, amely elítélte a "népi" írók egy részének paraszti miszticizmusát, városellenességét, antiszemitizmusát és egyiküknek-másikuknak a fasizmussal való ellentmondásos együttműködését. Ehhez a tendenciához csatlakoztak az úgynevezett urbánus írók és művészek, akik közül sokan a húszas és harmincas években az avantgarde irányzatokat képviselték.

Ebben a helyzetben a Magyar Kommunista Párt arra törekedett, hogy a haladó egységet munkálja, az ideológiai nézeteltéréseket nem elhallgatva, de alávetve őket az általánosabb politikai érdekeknek. A kommunisták mindenekelőtt a "népi" írók hatása alatt álló értelmiséggel igyekeztek kapcsolatot teremteni, s hogy ez a törekvés nem volt új, azt bizonyította a Magyar Kommunista Párt neves ideológusának, Révai Józsefnek Marxizmus és népiesség című munkája, amely még a felszabadulás előtt álnéven jelent meg.

Révai József könyvének 1945-ös kiadásában célját így határozta meg: "Könyvem közvetlen célja hét esztendővel ezelőtt az volt, hogy a magyar demokratikus gondolat egyik fontos áramlatát, a népi irodalmi és politikai mozgalmat segítsem megvédeni a fasiszta fertőzéstől, jobban mondva baráti kritikával segítsem a népieseket abban, hogy ők maguk észrevegyék a veszélyt, amiben forognak." A történelmi tanulság, amit a vitából levont, a következő: "Az a fejlődési perspektíva, amit hét évvel ezelőtt a népiesek elé tártunk, igaznak bizonyult. Voltak, akik renegátokká lettek, Féja, Kodolányi és a többiek, de a népies tábor zöme előrement, a népi gondolat demokratikus következtetéseit vonta le: bizonyíték rá a magyar demokrácia baloldalának fejlődő, komoly tényezője, a Nemzeti Parasztpárt." Figyelmeztetett ugyanakkor arra, hogy a reakció nyomása alatt a mozgalom és az ideológia régi ellentmondásai újból jelentkezhetnek, sőt a paraszti tömegek kiábrándulása a demokráciából oda vezethet, hogy újjászületik a romantikus "népi" radikalizmus. Hangsúlyozta, hogy álláspontja nem változott: "Védjük a népiességet azokkal szemben, akik nem látnak benne egyebet a fasizmus újjáéledő maradványainál, de ugyanakkor bíráljuk őket, mert mi is népi demokráciát akarunk, és mert ebben a romantikus radikalizmusban meglátjuk azt, ami mögötte van, és amiben van pozitívum is: a nép, elsősorban a parasztság elégedetlenségét a gyenge, a nem eléggé népi, a nem eléggé demokratikus demokráciával. A demokráciát nem lehet csak defenzív módon megvédeni a reakció bujtogatásával szemben, a demokrácia gyengeségeinek kritikáját nem lehet átengednünk a reakciónak, a demokratáknak maguknak kell bírálniuk a demokrácia felemásságát és a felemás demokratákat, hogy előremehessünk a valóban népi demokrácia felé."^[37]

Ez a vita nem volt hiábavaló: a "népi" ideológia hatása alá került értelmiség és annak vezetői sok alapvető kérdésben együttműködtek a kommunistákkal, még ha némelyek eszmeileg távol tartották is magukat a marxizmustól.

Kiindulópontjában inkább irodalmi volt az a polémia, amely a század elején a polgári radikálisok által alapított Nyugat folyóirat örököseivel folyt, akik, mint Vas István vagy Somlyó György - mindkettő jeles költő és műfordító -, egyben az ún. urbánus hagyomány képviselőinek tűntek fel. A harmincas években az "urbánusok" a "népiekkel" szemben mint a humanista kultúra védelmezői léptek fel, elvetették a paraszti miszticizmust és a nacionalizmust, szükségesnek tartották a városi fejlődést és elfogadták annak kultúráját. Harcoltak a fasizmus ellen, de sokan közülük beérték volna polgári reformokkal, bár nem kevesen álltak ki a szocialista eszmék mellett. Velük elsősorban Lukács vitatkozott, aki ennek az irányzatnak a fennmaradásában esztétizmust, elefántcsonttorony-magatartást és szembefordulást látott az új társadalommal és a politikai-eszmei tudatossággal.^[38]

Ez a vita azonban beletorkollott a magát elkötelezni nem akaró értelmiség problémájába, s emiatt túlnőtt az irodalmi kereteken és a népi-urbánus ellentéten. Nem kétséges, hogy az értelmiség nagy része "kivárt", és sokan a különböző pesszimista filozófiák és polgári, kispolgári irodalmi irányzatok hatása alá kerültek. Ez utóbbiakra illett Lukács kritikája a válságfilozófiák és különösen az egzisztencializmus ellen, amelynek nyomai a magyar szellemi életben is jelentkeztek. A "harmadik út" képviselői közül sokan a következő években a szocializmus következetes híveivé váltak, némelyek azonban továbbra is kitartottak apolitikus magatartásuk mellett, amihez - főleg 1948-49-ben - a rossz vitamódszerek is hozzájárultak.

Elsősorban a régi konzervatív értelmiséget érintette az a polémia, amely az Új Szellemi Front s nevezetesen az ismert történész, Szekfű Gyula körül alakult ki, aki 1919 után főleg az ún. középosztály ideológusa volt, de a harmincas években szembefordult a fasizmussal és elítélte Magyarország részvételét a második világháborúban Hitler és Mussolini oldalán. A vitát Révai József indította meg, aki helyeselte, hogy Szekfű Gyula túlment azon a bírálaton, melyet az ellenforradalmi rendszerből való puszta kiábrándulás alapján gyakorolni lehetett. "Szekfű Gyula nemcsak megállapítja, hanem helyesli, hogy az ipari munkásság és a parasztság nyomult fel a történelmi középosztály helyére. Hiszi és vallja, hogy a dolgozó osztályok átveszik és megőrzik a magyar nemzeti kultúrát, hogy a Szovjetunióval való baráti kapcsolatunk új utakat nyit a magyar nemzeti fejlődésnek. Ez a vallomás egy konzervatív tudós szájából azért becsületes és komoly cselekedet, mert segít leküzdeni a magyar értelmiség zömének lelki és szellemi megzavarodottságát és a terméketlen honfibú-hangulatát segít országépítő hitté és erővé átformálni."^[39] Felteszi azonban a kérdést, hogy vajon Szekfű helyesli-e a magyar demokrácia eszményeit is? A vitába többen bekapcsolódnak. A legharcosabban a "népi" írókkal indult, de kommunistává lett Darvas József támadja Szekfűt, főleg elavult társadalomfelfogása miatt. Ő viszont válaszul szemére veti a népiesek nemzeti kizárólagosságra való törekvését és hajdani jobboldali kapcsolataikat. Szekfű Révainak azt feleli, hogy ha a nemzeti irodalom és annak tradicionális kincsei megbecsülésében nincs köztük ellentét, akkor aligha lehet más téren, tehát a politikában. Érdekes a történésznek az a próféciája, amelyet a szellemi élet várható alakulásáról mond: "A szellemi élet nem lesz egységes - írja -, mint a polgári korszakban volt; sokféle szín fog feltűnni, ezek bizonyosan eleinte aligha lesznek harmonikusak, de mégis megállnak egymás mellett, ha az emberség és magyarság nagy kérdéseiben nem lesz köztük ellentét, és ha épp emberségük és magyarságuk érdekében vallják a tradíciót."^[40] Ez a válasz továbbra is fenntartásokat tartalmaz a hagyomány, az emberség és magyarság értelmezésében, de együttműködési készséget is kifejez, s nem kis mértékben segített abban, hogy a régi értelmiség egy része az új feladatok felé forduljon.

A magyar kommunisták álláspontját az értelmiség egészének problémáival kapcsolatban Révai József foglalta össze 1947. augusztus 12-én A magyar értelmiség útja című előadásában, amelyet a választások előtt tartott meg. Hangsúlyozta, hogy az értelmiség jelentős része még nem bízik a demokráciában, mert fél a régi visszatérésétől, mert bizonyos bűntudata van a múlt miatt, és mert félti "úgynevezett polgári életformáját, attól tart, hogy a demokrácia detronizálja az értelmiséget, ebből következik egy bizonyos ingadozás az értelmiségi rétegekben: nem tudja eldönteni, mi legyen: középosztály-e vagy értelmiség".

Pedig a népi demokráciának szüksége van az értelmiségre, és nemcsak az új, népi értelmiségre. "Egy civilizált nemzet nem válthatja fel egyszerűen a maga régi értelmiségét, amelyet évtizedek, egy egész század nevelt ki olyanná, amilyen, nem válthatja fel egy új értelmiséggel, ha nem akar jóvátehetetlen törést okozni a nemzet kulturális, gazdasági, anyagi és szellemi életének folytonosságában. Mi kezet nyújtunk azoknak is, akik hibáztak, ha becsületesen dolgozni akarnak népünkért, nemzetünkért."^[41] Felhívta a figyelmet arra, hogy a régi értelmiségnek szakítania kell a középosztály-elképzeléssel, és vállalnia kell a részvételt az új társadalom kialakításában: az értelmiségnek mint különleges rétegnek különleges feladatai vannak, de az egész nemzeti munka keretében.

Erre az állásfoglalásra már akkor került sor, amikor megkezdődött a vita a népi demokratikus forradalomról, a szocialista forradalomba való átmenet lehetőségéről. 1946 szeptember végén a Magyar Kommunista Párt III. kongresszusa kimondta, hogy a népi demokrácia lehetővé teszi polgárháború nélkül is a haladást a szocializmus felé. A kongresszus a kulturális életben sürgette a közoktatás újjászervezését, a nyolcosztályos általános iskola kiterjesztését, az ún. népi kollégiumok megszervezését és "egész kultúránk és művelődésünk megújítását a demokratikus népi szellem jegyében."^[42] Ez a program, amely a tőke további korlátozását és a közigazgatás reformját hirdette meg, a jobboldal körében éles ellenzést váltott ki, s ugyanakkor hozzájárult a koalícióban részt vevő pártok balszárnyának radikalizálásához.

Ebben a helyzetben a demokratikus erők művelődéspolitikai célkitűzéseit a Kisgazdapárt balszárnyának képviselője, a néprajz jeles tudósa, Ortutay Gyula fogalmazta meg 1947 májusában. Hangsúlyozta mindenekelőtt a politika és a művelődéspolitika közti összefüggéseket: "...A magyar demokrácia jellemző vonásának azt tekintjük, hogy az államvezetés, a teljes hatalmi apparátus a dolgozó osztályok kezébe kerüljön, parasztokéba, munkásokéba és az e két dolgozó osztállyal együttműködni akaró s majdan belőle kinövő értelmiségébe... Ennek az alapgondolatnak jelentkeznie kell köznevelésünkben is, ennek kell adnia nevelési rendszerünk alapértékét."^[43] Ennek megfelelően a "szociális humanizmus" eszményét kívánta érvényesíteni az egész oktatási rendszerben: a magyar demokrácia ideálja a dolgozó, a teremtő, az alkotó ember típusa, aki a társadalom különböző osztályaiból jön, de különösen a dolgozó osztályokból, nemcsak a parasztságból, hanem a munkásosztályból is. Tartalmilag-világnézetileg nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy az értelmiség szembeszálljon a különböző irracionális megnyilvánulásokkal. Ő maga elítélte a népiesség elvének romantikus eltúlzását, s azt mondotta, hogy a műveltség szerkezetének, belső stílusának és a nevelésnek az alapja a magyar etnikum, de ez nem jelenthet elzárkózást a magyar kultúra nem paraszti eredményeitől és más népek kultúrájától.^[44] Ami az egyházakkal való kapcsolatot illeti, Ortutay az együttműködést ajánlotta a demokrácia szellemében, de erre nem kerülhetett sor, hisz az egyházak ellenezték még a polgári demokratikus reformokat is, s köztük a leromlott állapotban levő iskolák államosítását, amelyre 1948 júniusában került sor.

Közben azonban nagy strukturális változások mentek végbe, 1947 novemberében megtörtént a nagybankok és 1948 márciusában a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek államosítása, tehát a tulajdonviszonyok radikális megváltoztatása. Ezek után került sor a két munkáspárt egyesülésére, amely - a koalíciós partnerek közreműködésével - a szocializmus mellett álló erők számszerű többségét biztosította a politikai testületekben. (Az 1947. augusztusi választásokon a Magyar Kommunista Párt a szavazatok 22, a Szociáldemokrata Párt 14,6, a Kisgazdapárt 9 és a Nemzeti Parasztpárt ugyancsak 9%-át kapta meg.)

1948 júniusában a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesülési kongresszusa hirdette meg a programnyilatkozatában a szocializmus építésének teendőit és határozta meg ezek között az új művelődéspolitika és ezen belül az oktatáspolitika feladatait:

"a) Az általános műveltség, a szaktudás, a haladó nemzeti és emberi kultúra kincseit hozzáférhetővé kell tenni a dolgozó nép legszélesebb rétegei számára, megszüntetve a vagyonos osztályok műveltségi monopóliumát;

b) az iskola minden fokozatának - a népiskolától és általános iskolától a főiskoláig - az egész magyar nép, de elsősorban a jövő nemzedék demokratikus szellemű és munkára való nevelését, a reakciós közszellem és előítéletek maradványainak leküzdését kell szolgálnia;

c) a demokratikus nevelés egységes szellemének biztosítására van szükség."

A párt a vagyonos osztályok műveltségi monopóliumának megszüntetését az iskolakötelezettség meghosszabbításával, az általános iskolai rendszer kiépítésével, az ingyenes iskoláztatással és tankönyvellátással, az ún. népi kollégiumoknak, tehát a munkás- és parasztszármazású diákok otthonainak támogatásával, megfelelő ösztöndíjrendszerrel, a dolgozók termelés melletti továbbtanulásának segítésével, az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta biztosítani.

A nevelés demokratikus szellemének erősítése érdekében a párt követelte a társadalom szerkezetének és fejlődésének megismertetését, nagyobb tér biztosítását a természettudományoknak, a magyar kultúra és történelem haladó és demokratikus hagyományainak, a sovinizmus és nemzeti gyűlölködés száműzését az iskolákból, az oktatás összekapcsolását a munkára való neveléssel, az általános műveltség és a műszaki műveltség összeegyeztetését. A demokratikus nevelés egységén az egységes tanügyi igazgatást, egységes állami tankönyvek bevezetését értették.

A nevelés célja az új, demokratikus közerkölcs és közszellem és az annak megfelelő ember formálása. "A párt új, demokratikus közerkölcs és közszellem kialakítását szorgalmazza: a közösség, a nép, a haza önzetlen szolgálatának, a munka szeretetének és megbecsülésének, a nemzeti függetlenség, a nép érdekében való önfeláldozásnak és bátorságnak szellemében. A párt arra nevel, hogy a közérdeket a magánérdek fölé kell helyezni. A párt a korrupció kíméletlen üldözését követeli tekintet nélkül személyekre és kapcsolataikra. A népi demokrácia közéletében érvényesülni kell az elvnek: a megfelelő embert a megfelelő helyre!"

A kongresszus állást foglalt a tudományos kutatás kérdésében is: "A tudományos kutatást és művészi alkotást fel kell szabadítani a tőkétől való függés alól, és a nép szolgálatába kell állítani. Csak így lehet biztosítani a kutatás és az alkotás szabadságát. A természettudományos kutatást össze kell kapcsolni az ország termelőerői fejlesztésének, természeti kincsei feltárásának feladataival az állam messzemenő anyagi segítsége mellett. Az eredményes kutatás biztosítására meg kell szervezni a tudományos munka tervszerűségét. Meg kell teremteni a magyar tudomány legfelső irányító szervét."

A művészetekben elutasította "a »művészet a művészetért« reakciós polgári elvét, magas színvonalú, a valóságot, tehát a nép életét és harcait ábrázoló, az igazságot kereső, a demokratikus népi eszmék győzelmét hirdető optimista művészetet kíván. Csak ilyen művészet teljesítheti nagy feladatát, a nép, elsősorban az ifjúság nevelését. A tudomány és művészet kiváló munkásait anyagi gondoktól mentesíteni kell."^[45]

A tömegek művelődése, a demokratikus szellem melletti állásfoglalás, a tudománynak és a művészetnek nyújtandó támogatás, a tudomány és a gyakorlat közötti kapcsolat, az "optimista művészet" igénylése a kulturális forradalom fő követelményéből sarjaztak, s célul tűzésük egy olyan fejlődési szakaszt tetőzött be, amelynek legnagyobb vívmánya kulturális téren az általános iskola megteremtése, az iskolák államosítása, az új, népi értelmiség kialakításának igénye és a szocializmus építésével egyetértő politikai közgondolkodás megteremtése.

A szocializmus építésének megkezdése a művelődéspolitika számára lehetővé tette, hogy - a szovjet tapasztalatokat is tekintetbe véve - megteremtse a kulturális forradalom megvalósításának intézményi feltételeit. 1949-ben megalakult a Népművelésügyi Minisztérium, s felügyelete alatt létrejött a művelődési otthonok, a népkönyvtárak, a múzeumok, az államosított kiadók, könyvterjesztők, színházak, mozik széles hálózata. 1949-ben újjászervezték a Tudományos Akadémiát, és megkezdődött a kutatóintézeti hálózat kiépítése.

A kulturális munkából kezdettől fogva kivették a részüket a különböző társadalmi szervezetek és szövetségek. A szakszervezetek az ötvenes évek elején alakították ki könyvtár- és művelődésiotthon-rendszerüket. Ekkor alakultak meg a művészeti szövetségek, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége és más tudományos egyesületek. 1953-ban szerveződött újjá a Természet- és Társadalomtudományi Ismeretterjesztő Társulat a Természettudományi Társulat utódaként. E felsorolás önmagában is bizonyítja, hogy az alapítás évei voltak ezek, amelyek pezsgést hoztak a kulturális életbe és nagy várakozást váltottak ki.^[46]

A művelődéspolitika érvényesítette a kulturális forradalomnak azt a követelményét, hogy a tömegek, a munkások és a parasztok műveltségi színvonalát az iskolai oktatással és más eszközökkel emelje és a legnagyobb értékeket terjessze.

Az oktatásban és a népművelésben ekkor került sor a közvetített eszmei tartalmak felülvizsgálatára, a tananyagok átdolgozására és a marxista világnézet rendszeres terjesztésére. A tudományos kutatásban ekkor kezdődött meg a dialektikus és történelmi materializmus tanulmányozása, a művészetekben pedig a szocialista realizmus alkotói módszerével való kísérletezés.

A művelődéspolitikában azonban ebben az időben súlyos torzulások is bekövetkeztek, amelyek szoros összefüggésben voltak az általános politika szektás-dogmatikus vonásaival s az ideológiai kérdések egyoldalú, leegyszerűsítő értelmezésével.

A kulturális területen az ideológiai türelmetlenség és a kulturális fejlődés sajátosságainak háttérbe szorítása első jeleként értékelhetjük azt a vitát, amely 1948-ban kezdődött és Lukács György nézetei körül alakult ki. Ez év tavaszán a pártvezetés még úgy látta, hogy a népi demokrácia nem proletárdiktatúra, ugyanez év őszén ezt a tételt felülvizsgálta. Vitapartnerei azt vetették Lukács szemére, hogy a népi demokráciáról vallott felfogás módosításából nem vonta le a kultúrára és főleg az irodalomra vonatkozó szükséges következtetéseket, azaz nem állította a középpontba a szocialista realizmus ügyét. A vita hangneme és módszere arra utalt, hogy a kulturális kérdések a politika szférájába kerültek át, amely az aktuális feladatok szempontjából ítélte meg azokat. Ez tág teret nyitott a dogmatikus jelenségeknek, a leegyszerűsítésnek, a sematizmusnak és az irányításban a szubjektivizmusnak és a voluntarizmusnak.

A művelődéspolitika alakítása Révai József személyéhez kötődött, aki nagy munkát fejtett ki a kulturális élet átszervezésében, s aki 1951-ben, a Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusán számolt be azokról az eredményekről, amelyeket a kulturális forradalom addig elért. Elmondotta, hogy 1948-hoz képest kulturális és ideológiai területen is megkezdődött a felzárkózás a politikai és gazdasági téren elért sikerekhez. A közoktatásban megnőtt a tanulók száma, javult a munkás-paraszt fiatalok aránya, kiadtak egységes tankönyveket, megkezdődött az egyetemi oktatás reformja. Feladatul tűzte ki az iskola és az oktatási munka lebecsülése elleni küzdelmet, az iskolai oktatás színvonalának emelését, a primitív átpolitizálás megszüntetését, a szigorúbb tanulmányi fegyelmet, az iskolarendszer szakosításának folytatását.

A tudományban felsorolta a jelentősebb eredményeket, a gyakorlathoz való fordulás és a marxizmus-leninizmus iránti érdeklődés szempontjából. Kritikáját e tekintetben így foglalta össze: "A mi tudósaink többségét még mindig bizonyos szakmai prakticizmus, a részletkutatásokban való elmerülés, a tudomány módszertani és világnézeti kérdései iránti bizonyos idegenkedés jellemzi." Különösen nagy jelentőséget tulajdonított a kozmopolitizmus hatásának a tudományos életben, s ezt világnézeti tájékozatlansággal, az elvi kérdések iránti érdektelenséggel magyarázta. Elítélte ugyanakkor a bürokratikus tendenciákat is, amelyek e tevékenységi szférában jelentkeztek, főleg a szervezők részéről.

A művészetben és irodalomban frontáttörésről szólt a szocialista realizmus szempontjából: "Művészetünk minden területén láthatjuk a szocialista realizmus friss, egészséges fiatal hajtásainak növekedését." Ugyanakkor bíráló megjegyzéseket is tett, részben egyes írók politikai-világnézeti magatartását illetően, akik nem azonosultak a párt politikájával, részben az új irodalom sematizmusát elítélve: "Az irodalmi pártosság - mondotta - nem abban áll, hogy a nép életét a pártélet puszta anyagaként, függelékeként ábrázoljuk, hanem megfordítva, hogy a párt életét, vezető szerepét, funkcionáriusait úgy ábrázoljuk, mint szerves részét népünk életének, mint népünk legjobb embereit, nem külön, hanem együtt a népélettel. Ez a szűk és hamis felfogása az irodalom pártosságának arra vezet, hogy irodalmunk bizonyos hivatalos, kincstári jelleget kap, hogy nem elég bátor és szókimondó, hogy nem segít fogyatékosságaink feltárásában, hogy nem vállal szerepet a kritikában és az önkritikában, amely pedig egyik legfontosabb hajtóereje egész fejlődésünknek." Kifogásolta, hogy túl sok a szürke, földhöz tapadó prózaiság az irodalomban, és nincsenek igazi hősök, "nem sikerült még az építés kérdéseit az emberi lélek problémáival, a munkát és az emberi jellem fejlődését szervesen összekapcsolni. Pedig az irodalom legnemesebb feladata, hogy a valóságra támaszkodva, az élet széles körű ismerete alapján a valóság iránti aktív magatartásra, munkára neveljen, az élet új formáinak megalkotására lelkesítsen, hogy felkeltse a hitet a dolgozó ember alkotó erejének korlátlanságában." A magyar klasszikus kultúrához való viszony kérdését vizsgálva az alkotási módszerben, a stílus demokratizmusában a XIX. század nagy forradalmár költőjét, Petőfi Sándort állította mintaképnek. Vele szemben említette a polgári társadalmat elítélő, a munkásosztály harcát helyeslő, de a nehéz küzdelemben gyakran meghasonló XX. század eleji nagy lírikust, Ady Endrét, az új zenét képviselő, de a népiből is merítő Bartók Bélát és az öngyilkosságba menekült proletár költőt, József Attilát: "Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától vagy nem voltak vele eléggé összeforrva. Ebből származik minden ellentmondásuk. Ebből származnak e nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai... A szocialista realista művészet tiszteli és megbecsüli a magyar kultúra halhatatlanjait, de nem ezrek, hanem milliók számára akar alkotni."^[47]

A kulturális élet általános kérdéseiről szólva az ellenség elleni harcot helyezte előtérbe, de hangsúlyozta, hogy némelyek bizonyos intézkedéseket túllicitálnak, s ebben kezükre játszik egyes kommunisták baloldali korlátoltsága. Kárhoztatta a klikkszellemet, amely akadályozza a vitát és az egység kialakítását az értelmiség különböző szakmai csoportjaiban, és felhívta a figyelmet a régi értelmiség megbecsülésére. Hangsúlyozta a szovjet kultúra jelentőségét az új magyar kultúra kialakítása és a magyar kultúra külföldi elismertetése szempontjából. Végül a hazafiság jelentőségéről szólt, rámutatva arra, hogy a szocialista hazafiság és a demokratikus hazafiság nem zárják ki, hanem kiegészítik egymást. Nemzeti egységre van szükség, amelynek alapja az antiimperializmus, a békemozgalom támogatása, a magyar függetlenség védelme.

A kongresszus határozatai megerősítették ezt az állásfoglalást, amely joggal volt büszke az elért eredményekre. És elfogadták a kitűzött feladatokat is, de dogmatikusabb értelemben, mint ahogy ezek a beszámolóban szóba kerültek. Ez a tény önmagában is utalt bizonyos kettősségre, amely később is megmutatkozott, mindenekelőtt a művészetpolitikában, ahol egyszerre jelentkezett a sematizmus elleni harc igénye és a kritikai szemlélet háttérbe szorítása, a szocialista realizmus egyoldalú értelmezése és ugyanakkor a különböző stílusirányzatok lehetőségének felvetése.

1953-ra a szektás-dogmatikus politika következményeként mély ellentmondások alakultak ki az élet minden területén, amelyek már nem voltak elviselhetők az enyhülés felé mutató világhelyzetben és a nemzetközi kommunista mozgalom önvizsgálatának periódusában. 1953. június 27-28-án a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége felülvizsgálta a párt addigi politikáját, és határozatot hozott mindenekelőtt a gazdaság- és életszínvonal-politika megváltoztatására.

A Magyar Dolgozók Pártja 1954 májusában megtartott III. kongresszusán megerősítette az 1953. júniusi álláspontot, és a művelődéspolitikai kérdésekről szólva az összefüggő, egységes, tudományosan megalapozott, szilárd oktatási rendszer kialakítását sürgette, s ezen belül az általános iskola fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Az oktatás és a népművelés tartalmát illetően a nemzeti kultúra értékeinek megbecsülését és a hazafias nevelést emelte ki. Elismerte a természettudományok eredményeit, a társadalomtudományokban viszont bírált, s elsősorban a filozófia és a közgazdaságtudomány elmaradását tette szóvá. Az irodalomban és a művészetekben a szocialista eszmeiség érvényesítését szorgalmazta, de hangsúlyozta a viták szükségességét, a szövetségek és alkotóműhelyek nagyobb önállóságát és felelősségét.

Az önkritika azonban sem a művelődéspolitikában, sem általában a politika és az ideológia dolgában nem volt átfogó és megalapozott, s ezért különböző értelmezések és irányzatok jelentkeztek, dogmatikus és revizionista köntösben.

A Központi Vezetőség 1953. júniusi határozata és a III. kongresszus által való megerősítése nyomán erjedés indult meg a kulturális életben, amelynek fő iránya a következő volt: a marxizmus dogmatikus értelmezésének elvetése, a szektás politika felszámolása és változtatások bevezetése az oktatásügyben, a tudományos és művészeti életben, a népművelésben. Ezeket a helyes célkitűzéseket az általános politika következetlensége miatt jobb- és baloldalról egyaránt eltorzították.

A párton belüli irányzatok közötti harc elsősorban az irodalmi életben csapódott le, de nem irodalmi, hanem politikai kérdések körül. A párt önkritikáját a párttag-írók közül többen mély megdöbbenéssel vették tudomásul, s mivel felelősöknek érezték magukat a hibák elkövetésében, őszinte válságba kerültek. Mások viszont revizionista nézeteknek engedtek és a válságot politikai célok érdekében igyekeztek felhasználni. A pártvezetés egyre inkább tehetetlennek bizonyult ezzel a kritikai irányzattal szemben, amelyhez csatlakoztak nemcsak párttag írók, hanem mások is, akik úgy hitték, hogy az idő őket igazolta, és akik régebbi kispolgári, polgári nézeteiket melegítették fel.

1954 elején egy pártállásfoglalásnak felfogható cikk azt állapította meg, hogy az írók bírálatának középpontjában a párt egész politikája és főleg a falusi politika áll, ami egyúttal az államapparátus és a pártirányítás elítélését jelenti. Ennek okait azonban elsősorban olyan hibákban látta, mint az, hogy nem folyt megfelelő harc a sematizmus ellen, hogy az ideológiai munka gyenge volt az írószövetségben, hogy az irodalompolitika módszerei nem voltak helyesek. A feladatokat is úgy jelölte meg, hogy azok a népi demokrácia igenlése mellett elsősorban belső irodalmi és főleg szervezeti kérdésekre irányultak.^[48] Tehát az igazi politikai választ ez az állásfoglalás megkerülte.

1954 folyamán a politikai viták kiéleződtek, és hatásuk egyre szélesebb körű lett a kulturális életben is. 1955 márciusában a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége határozatot hozott, amely elítélte a revizionizmust, anélkül azonban, hogy levonta volna a dogmatikus hibákból a megfelelő következtetéseket. A kulturális életet leginkább az az állásfoglalás érintette, amely kifogásolta, hogy az irodalomban és a sajtóban mindenekelőtt a hibákról írnak és az eredményeket lebecsülik.

A pártbeli értelmiség egyes körei ezzel a határozattal nem értettek egyet, s különösen nem az írók, akik közül sokan, részben az irodalmi életben foganatosított adminisztratív intézkedések elleni tiltakozásul, részben általánosabb politikai okokból, 1955 őszén nyíltan is szembefordultak a pártvezetéssel. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1955 novemberében határozatot hozott az irodalmi helyzetről, amely megállapította, hogy "jelenleg a jobboldali opportunizmus legveszélyesebb, legnyíltabb és legszervezettebb formában az irodalmi élet területén mutatkozik. Egyes párttag-írók frakciós csoportosulást szerveztek polgári-kispolgári nézetek politikai és irodalmi propagálására és a Központi Vezetőség márciusi határozata elleni harcra."^[49] A határozat felszólított a káros politikai nézetek elleni harcra és a kritika megjavítására, a pártfegyelem megtartására és az irodalom pártirányításának továbbfejlesztésére, ismét megkerülte a legfőbb nem irodalmi kérdéseket. Hiába hívták össze 1955. december 6-án a budapesti pártaktívát az említett határozat ismertetésére és a pártvezetéssel szembefordult írók elítélésére, ennek sok foganatja az adott politikai helyzetben nem volt; az erők polarizálódtak, s nemcsak az irodalomban.

Az irodalmi körökkel folytatott felemás vita a kulturális életben növelte a politikai-ideológiai zűrzavart. 1956 márciusában Darvas József mint népművelési miniszter megpróbálta áttekinteni a kulturális helyzetet, főleg az irodalom és művészetek szempontjából, arra törekedve, hogy eredményt és problémát egyaránt láttasson. 1949 óta a kulturális forradalom főbb vonulatát a következőkben jelezte: 1. "Az irodalomban és a művészetben uralkodó irányzattá vált a szocialista realizmus, ez az élet igazságának, a valóság leghívebb ábrázolásának ma, a mi korunkban egyedül lehetséges módszere." 2. "Az elmúlt évek során kialakult országunkban a kulturális forradalom irányításának és szervezésének állami rendszere, s ennek hatalmas hálózata - a városoktól és üzemektől kezdve szinte a legeldugottabb falvakig." 3. "A szocialista szovjet irodalom, művészet, tudomány legjobb alkotásai hamar kultúránk részévé, népünk közkincsévé váltak."

Darvas szerint 1953 után is sok érték és sok jó kezdeményezés született, de a jobboldali jelenségek megzavarták a fejlődést. Ezekről szólva elítélte az írók túlzó kritikáját, amely felnagyította az elkövetett hibákat; a pártosság fogalmának revízióját, amely az írónak valamiféle híd szerepét szánja a párt és a nép között; az apolitikus álláspont felmagasztalását, amely döntőbírót vagy igazságosztót csinál az íróból a párttal szemben. Helytelenítette azt az elvtelen irodalmi egységet, amely kialakulóban volt az írószövetségben, és arra szólított fel, hogy az írók és a kritikusok a jobboldali elhajlás tüneteinek, elvi és gyakorlati következményeinek szisztematikus feltárását végezzék el.

Darvas érintett egy lényeges ideológiai kérdést is, azt ugyanis, hogy a kulturális élet egésze szocialista-e vagy sem? Válasza a következő: "A mi kultúránk még nem egységesen szocialista kultúra. Társadalmunkban vannak átmeneti-kispolgári rétegek, amelyek ugyan fejlődnek a szocializmus felé, de ideológiájuk alapvetően nem szocialista."^[50] Számolni kell tehát a nem marxista ideológiák jelenlétével és nem szabad lemondani fokozatos kiszorításukról. Az állami irányításban sürgette a bürokratikus vonások felszámolását, de egyben az elvi irányítás erősítését is, éppen a polgári-kispolgári jelenségek elleni fellépés érdekében.

Ezek a sok vonatkozásban helyes észrevételek olyan politikai légkörben hangzottak el, amikor a dogmatikus és a revizionista irányzatok harca éleződött s éppen ezért hatástalanok maradtak.

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1956. július 18-a és 21-e közötti ülésén levonta nemcsak a belső magyar fejlődés, hanem a nemzetközi munkásmozgalomban történt változások konzekvenciáit is. A határozat elítélte a személyi kultuszt, a törvénysértéseket, a jobboldali és a szektás nézeteket. Megállapította, hogy "a helyzet ilyen alakulásáért a Politikai Bizottság felelős, mert nem vezette elég eréllyel a harcot a múltbeli hibák felszámolásáért, a XX. kongresszus szellemének érvényesítéséért a magyar viszonyok között, állami, társadalmi, gazdasági és pártéletünk fokozottabb demokratizálásáért". A határozat a szocialista demokrácia érvényesítését állította előtérbe, emellett azonban hangsúlyozta a párt elvi és politikai egységének szükségét. Ezzel kapcsolatban kimondta, hogy az osztályharc állandó éleződésének elmélete helytelen, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének ellenséges elemek és nem marxista ideológiák, amelyek ellen éppúgy, mint a dogmatikus és revizionista elhajlás ellen, harcolni kell.

A határozat a dogmatikus és a revizionista torzításokkal szembeszállva szabta meg a feladatokat a kultúra területén is. A tudományok fejlődése szempontjából szükségesnek tartotta az alkotó vitákat, s egyben hangsúlyozta, hogy nem szabad teret adni ezekben a marxizmus-leninizmus vagy a népi demokrácia ellen irányuló támadásoknak. Javasolta a szorosabb együttműködést a gazdasági vezető szervek, a Magyar Tudományos Akadémia és a tudományos egyesületek között, és sürgette a tudományban és a felsőoktatásban a nemzetközi kapcsolatok bővítését.

A művészetben a szocialista realizmust helyezte előtérbe, de lehetségesnek tartotta ezen belül a különböző stílusirányzatok jelentkezését, sőt rajta kívül elismert más haladó irányzatokat is. Kiemelte a művészeti és kulturális szövetségek szerepét, de figyelmeztetett az itt dolgozó kommunisták eszmei elkötelezettségére.

Az új politika kialakítására tett erőfeszítések azonban nem járhattak eredménnyel, mert a pártegységet nem sikerült megteremteni. Akadályozta a kibontakozást az is, hogy sokan nem találták kielégítőnek a hozott határozatokat, a múlt mélyebb és főleg személyre szóló kritikáját követelték, s gyorsabb előmenetelt a változtatások végrehajtásában.

A helyes követelések 1956 nyarán már egyre gyakrabban keveredtek szocializmusellenes tendenciákkal. A vitázók közül sokan nem voltak hajlandók észrevenni a polgári-kispolgári erők jelenlétét, s e tekintetben paradox módon a dogmatikus politika túlzott optimizmusa hatott, amely feltételezte, hogy Magyarországon mindenki vagy majdnem mindenki a szocializmus híve, legfeljebb jobb szocializmust kíván. A válságos helyzetben az értelmiség egy része illuzionista módon ítélte meg a nemzetközi helyzetet, az imperializmus és a szocializmus közötti harcot, a fejlett kapitalista országok hatását, s mindezekből hamis következtetéseket vont le magyarországi vonatkozásban.

1956 októberében a párton belüli értelmiség egy csoportja a revizionista frakció végső fokon likvidátor politikáját fogadta el. Más része visszatért a "népi" írók ideológiájához. Mindszenty József hercegprímás és hívei személyében megszólalt a klerikális-feudális reakció is és annak jó néhány kulturális támasza. "Kísértetjárás" volt Magyarországon, de az ideológiai kísértetek valóságos politikai akciókhoz kapcsolódtak, s ilyen módon hozzájárultak az ellenforradalom előkészítéséhez, amely oly nagy károkat okozott a magyar népnek és a magyar kultúrának - anyagiakban és szellemiekben egyaránt.

Az egész időszakot értékelve az MSZMP Központi Bizottsága által 1958-ban elfogadott művelődéspolitikai irányelvek megállapítják, hogy 1949-től 1956-ig a kulturális forradalom nagy eredményeket ért el az oktatásban, a népművelésben, a művészetekben és a tudományokban - s ez az alapvető. A hibák fő okait ez a dokumentum abban összegezi, hogy a párt nem vette figyelembe azt a lenini elvet, amely szerint "a kulturális feladatot nem lehet olyan gyorsan megoldani, mint a politikai és katonai feladatokat", túlsiettette és túlértékelte a fejlődést. Emellett nem folytatott állandó, következetes elvi, elméleti harcot a burzsoá ideológiai hatások ellen, gyakran megelégedett adminisztratív intézkedésekkel. Nem fejlesztette és terjesztette megfelelő színvonalon a marxizmus-leninizmust. Lebecsülte a kultúra sajátos vonásait, közvetlen és gyors termelési, politikai hatást várt tőle. Leszűkítette a haladó kulturális hagyomány körét, illetve - főleg 1953 után - az egységes nemzeti kultúra nacionalista elméletének hatása alatt utat nyitott a burzsoá örökségnek is. Sokszor mechanikusan ültette át a szovjet tapasztalatokat. A kultúrában aránytalanságok mutatkoztak az anyagi eszközök elosztásában; reprezentatív művelődési intézmények építése és fenntartása mellett viszonylag kevés pénz jutott a falu és a munkáskerületek művelődésére. A revizionizmus mindezeket a hibákat kihasználta és felnagyította, s a kultúra területén különösen nagy károkat okozott a kultúra szabadsága jelszavának hamis értelmezésével, a nemzeti kérdés egyoldalú hangsúlyozásával, a hazafiság és a proletár internacionalizmus szembeállításával.^[51]

A Magyar Szocialista Munkáspárt művelődéspolitikájának kialakítása csak fokozatosan történhetett meg, hiszen az ellenforradalom éppen a kulturális életben okozta a legnagyobb eszmei zavart. Az alapokat azonban már az első határozatok lerakták. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1956. decemberi határozatában az ellenforradalom négy okát jelölte meg: a szektás-dogmatikus politikát, a revizionista csoport ellenzékiségét, amely egyoldalúan csak a pártot támadta és a reakciótól nem határolta el magát, a magyar fasiszta és kapitalista-földesúri erőket, amelyek külföldön is szervezkedtek, és a nemzetközi imperializmust, amely irányította ezek tevékenységét. Ezek ellen a harcot meghirdetve, a határozat a párt célját, elméleti és politikai alapjait így fogalmazta meg: "A párt történelmi feladata, hogy vezesse, segítse dolgozó népünket a szocialista társadalmi rend felépítésére hazánkban. A Magyar Szocialista Munkáspárt a marxizmus-leninizmust alkotó módon alkalmazva, a szocializmust a magyar sajátosságoknak és jelen történelmi követelményeknek megfelelően kívánja megvalósítani."

A párt előtt álló legfontosabb feladatokat felsorolva, a határozat külön szólt a tudomány és az irodalom és művészetek jelentőségéről a szocializmus építésében. A tudományról ezeket mondta: "A szocializmus építésének tudományos alapokon és tudományos módszerekkel kell történnie. Mindent meg kell tenni, hogy a tudomány fejlődése számára a legkedvezőbb feltételek alakuljanak ki, beleértve a szabad vitákat, a kommunista és nem kommunista tudósok együttműködését, a szocialista és nem szocialista országok tudományos eredményeinek megismerését, külföldi utazásokon és tanácskozásokon való részvétel formájában is."

Ami az irodalmi és művészeti életet illeti, kiemelte nemzeti hagyományaink ápolását és fejlesztését. A mai irodalmi és művészeti áramlatokat illetően leszögezte: "A szocialista realista művészeti irányzat támogatása mellett biztosítani kívánjuk minden haladó irányzat és haladó alkotóművész érvényesülését."^[52]

A kulturális életben már 1956 végén, 1957 elején elegendő erő sorakozott fel a párt és a szocializmus mellett, s meg lehetett indítani az intézmények tevékenységét, a különböző akadályozó tényezők ellenére is. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány adminisztratív intézkedéseket is tett kulturális területen ott, ahol az intézmények és szervezetek működését meg akarták bénítani s a politikai ellenzék utóvédharcainak színterévé akarták tenni. Ugyanakkor a Magyar Szocialista Munkáspárt folytatta eszmei felvilágosító munkáját, hogy eloszlassa azt a zavart, amely az emberek és főleg egyes értelmiségi körök gondolkodásában a tragikus események után még jelentkezett.

1957 júniusában az MSZMP országos értekezletén Kádár János, mint a Központi Bizottság titkára, előadói beszédében hangsúlyozta, hogy a tudományos és kulturális életben "nagyon sok baj van, a legnagyobb baj az, hogy a burzsoázia ezen a területen előrenyomult, a revizionista kisegítő csapatokkal együtt bizonyos pozíciókat hódított meg és tart még ma is a kezében. Előfordul, hogy a revizionista nézeteket valló ember nem is tudja, hogy a burzsoázia és az imperialisták befolyása alatt áll és az érdeküket szolgálja. Ilyen esetben feladatunk, hogy ezt a befolyást megszüntessük. Itt a központi kérdés tulajdonképpen a pártnak az értelmiséghez való viszonya. Ha ezt jól megoldjuk, akkor a kulturális élet kérdéseit is rendbe tudjuk hozni." Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy egyes értelmiségiek bűnösek az ellenforradalomban, de nagyon sokan csak hibáztak, s e megállapításhoz a következő figyelmeztetést fűzte: "Árt a pártnak és az országnak, aki azt mondja, hogy az ellenforradalom idején az egész értelmiség a nép ellen fordult. Ez nem igaz. Megkülönböztetést kell tenni. Minden eredményünkben benne van az értelmiségi dolgozók munkája is."

Az országos értekezlet szembeszállt a polgári demokrácia idealizálásával, amely 1956-ban a "tiszta demokrácia" és a "teljes szabadság" jelszavaival álcázta magát, de szembeszállt a durva soviniszta, nacionalista demagógiával is, amely a Szovjetunió és a Magyarországgal szomszédos más országok ellen folyt. Ugyanakkor elutasította azokat a dogmatikus nézeteket is, amelyek a régi politikán nem akartak változtatni és nem differenciáltak a különböző politikai irányzatok között. Ilyen módon bizonyítékát adta annak, hogy a pártvezetés valóban kétfrontos - tehát a jobb- és baloldali torzítások elleni - harcot folytat. Az értekezlet épp a megenyhülés és az egyetértés segítése érdekében nagy súlyt helyezett a marxizmus-leninizmus továbbfejlesztésére és terjesztésére, a világnézeti nevelésre. Kitért a pártirányítás kérdésére is, és megállapította, hogy a "párt irányító, ellenőrző tevékenysége nélkül lehetetlen a proletárdiktatúra következetes, osztályharcos politikájának biztosítása".^[53] S ezt értette a kulturális életre is. Erre azért volt szükség, mert az 1956-os eszmei zűrzavarban a pártirányítás ellen fordultak a jobboldali erők, s a helyes irányítást a múltban a dogmatizmus is akadályozta.

A gazdasági-politikai konszolidáció gyorsabban haladt előre, mint a kulturális, de éppen ez a fejlődés tette lehetővé s egyben szükségessé, hogy az MSZMP tisztázza művelődéspolitikájának irányelveit, amelyeket a Központi Bizottság 1958-ban fogadott el.

Ez az első olyan dokumentum, amely összefoglalóan értékeli a kulturális forradalomban megtett utat és ugyanakkor hosszú távra meghatározza a további feladatokat, még ha egyes vonatkozásai az aktualitásokhoz kapcsolódtak is. Az 1956 utáni pártállásfoglalásokra támaszkodva az irányelvek hangsúlyozzák a folytonosságot az előző időszakkal, ugyanakkor meghatározzák azokat az új teendőket, amelyeket a megváltozott helyzet kíván meg. Ezek közül hat olyan feladatot emelünk ki, amelyeknek megoldása a művelődéspolitika állandó gondja volt az elmúlt másfél évtizedben, de amelyek a gazdasági-társadalmi-kulturális fejlődés különböző időszakaiban más és más súllyal jelentkeztek.

1. Az irányelvek hangsúlyozták a világnézeti nevelés fontosságát és ezzel kapcsolatban az ideológiai munka megjavítását. 2. Nagy súlyt helyeztek a lakosság általános műveltségi és szakképzettségi szintjének emelésére. 3. A művészetekben a szocialista realizmus mellett foglaltak állást, ugyanakkor meghirdették a népet szolgáló művészet szabadságát, hangsúlyozva, hogy a "stílusvitákat hatalmi szóval, rendeletekkel nem lehet eldönteni". 4. Felhívták a figyelmet a tudomány társadalmi funkcióira. 5. Szükségesnek tartották a vidék kulturális fejlesztését.^[54] 6. A párt- és állami irányításról szólva az eszmei befolyásolást állították első helyre, s részletesen meghatározták az irányítás módszereit.^[55]

Most ezeknek a fő céloknak az érvényesülését vizsgáljuk meg a művelődéspolitikában.

1. A marxista világnézet alkotó továbbfejlesztésében, alkalmazásában és tudatosításában a párt sokirányú tevékenységet fejtett ki. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy a társadalmi fejlődés által felvetett új kérdésekre adjon választ, a marxizmus alapkategóriáit a valósággal szembesítse s az így elért eredmények nyomán érvényesítse eszmei hatását. Ez azt is jelentette, hogy ebben a tevékenységében tekintettel volt a különböző osztályok és rétegek helyzetére és a soron következő legfontosabb feladatokra.

Az ellenforradalom után nagy figyelmet fordított azokra az ideológiai problémákra, amelyek zavarták a fejlődést, mindenekelőtt az értelmiség köreiben. A párt - amellett, hogy kongresszusi határozatokban állást foglalt a legfontosabb eszmei kérdésekben - arra törekedett, hogy az egyes kulturális területek sajátosságainak megfelelően, illetve problémakörök szerint is feltárja azokat az eszmei ellentmondásokat és zavarokat, amelyeket az ellenforradalom és annak szellemi előkészítése felszínre hozott. A Központi Bizottság mellett működő Kulturális-Elméleti Munkaközösség 1958 júniusában közzétette állásfoglalását a "népi" írókról, 1959 februárjában megjelentek a felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről, 1959 augusztusában a burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról szóló tézisek.

Ezek az állásfoglalások természetesen kötődtek az időhöz, de érdemük, hogy segítséget nyújtottak az ellenforradalom tudati maradványainak felszámolásában, s a marxizmus-leninizmus igazságainak felmutatásában. Ilyen szellemben vitatták meg ezeket az állásfoglalásokat a kulturális intézmények és a különböző értelmiségi szervezetek, s ezek a viták segítették az eszmei tisztázást.

Az 1962-ben megtartott VIII. kongresszus már nemcsak a stabilizáció eredményeit vehette számba ideológiai szempontból, hanem azokat az új tendenciákat is, amelyek a kulturális területen kibontakoztak. Ezek között jelentkeztek a megerősödő marxista áramlatok, de olyanok is, amelyek a régebbi, főleg kispolgári nézeteket vitték magukkal. A kongresszus az eredményekre támaszkodva hirdette meg az ideológiai offenzívát, mégpedig a kétfrontos harc módszere alapján. "A szocializmus teljes felépítése új, magasabb igényeket támaszt, a fejlett szocialista népgazdaság művelt, műszakilag képzett, öntudatos dolgozókat követel, akik a termelőmunka mellett társadalmunk irányításának is cselekvő résztvevői. A kultúra területén legfontosabb feladataink: a nép műveltségi színvonalának további emelése, az egyre növekvő szakemberszükséglet kielégítése, az emberek szocialista gondolkodásának, tudatának formálása, a szocialista erkölcs normáinak érvényesítése a közéletben és a magánéletben, következetes eszmei harc a polgári-kispolgári ideológia megnyilvánulásai ellen."^[56]

Ideológiai szempontból a hatvanas évek közepéig a legnagyobb figyelmet az irodalom és részben más művészetek fejlődése keltette. Ezekkel kapcsolatban a Kulturális-Elméleti Munkaközösség 1965-ben és 1966-ban állásfoglalásokat dolgozott ki, mivel a szocialista realizmus és az irodalom és művészetek társadalmi hivatása kapcsán alapvető eszmei kérdések merültek fel, mégpedig nem pusztán az alkotómunka, hanem a befogadás szempontjából is. Arról volt ugyanis szó, hogy vajon az irodalom és a művészetek hozzá tudnak-e járulni - és milyen mértékben - a közgondolkodás szocialista formálásához olyan helyzetben, amikor nem marxista nézetek is jelen vannak.

A közgondolkodás politikai zavarainak eloszlatásában a szocialista konszolidáció eredményeinek, tehát a tömegek e téren szerzett közvetlen tapasztalatainak igen nagy szerepük volt. De nemcsak a rendszer konszolidációja győzte meg a tömegeket a szocialista építés helyességéről, hanem több nagy fontosságú és sikeresen végrehajtott újítás is; például a mezőgazdaság szocialista átszervezése - eddig nem alkalmazott módszerekkel. Az átszervezés után már nem lehetett - legalábbis jó szándékú embernek - a szocializmust elutasító parasztság képviseletében fellépni, hiszen ez az osztály most már valóban önként lépett a nagyüzemi mezőgazdaság útjára.

Az erősödő politikai egyetértés nem jelentette, hogy a szocialista gondolkodás uralkodóvá lett volna, sőt az eredmények újabb ellentmondásokat szültek vagy hoztak felszínre. Még mindig hatott a közgondolkodásra az 1956-ban felszított nacionalizmus, amely persze nem mindig agresszív formákban jelentkezett és nem pusztán a múltbeli maradványokhoz, hanem gyakran reális hazai vagy nemzetközi problémákhoz kapcsolódott. Volt azonban egy viszonylag új jelenség is, amelyet az irodalmi vitákban "frizsider-szocializmusnak" neveztek. A gazdasági élet fellendülése, az életszínvonal emelkedése felerősítette azt a természetes törekvést, hogy az emberek jobban éljenek. Ezzel együtt azonban jelentkezett a magánérdek túlzott előtérbe helyezése, a közügyektől való elfordulás, általában a kispolgárinak tartott szellem és magatartás. Ez esetben a kispolgárság nem társadalmi réteget jelent, hanem olyan mentalitást, amely főleg e rétegnek volt a sajátja, s amely az individualizmust és az ehhez kapcsolódó privatizáló életfelfogást és életmódot foglalja magában.

Ilyen körülmények között merült fel az az igény, hogy a Központi Bizottság foglaljon állást az ideológiai helyzetről általában. 1965-ben a Központi Bizottság irányelveket adott ki az ideológiai feladatokról, amelyek megállapították, hogy "a kétségtelen eredmények ellenére az ideológiai munka, a szocialista tudat és erkölcs fejlődése elmarad a szocialista építés egyre növekvő követelményeitől". Ez a határozat az első olyan ideológiai dokumentum, amely az eszmei kérdéseket szorosabb kapcsolatba hozta a gazdaságiakkal, s amely olyan politikai kérdéseket is bevont az ideológiai elemzésbe, mint a szocialista demokráciának, a munkásosztály vezető szerepének az érvényesülése. Eszmeileg két irányban hatott: elítélte a kispolgári mentalitást, de azt a felfogást is, amely az életszínvonal emelését, az életmód javítását a kispolgári gondolkodásmód melegágyának tartja. A határozat szembefordult a nacionalizmus különböző megnyilvánulásaival, s megfogalmazta a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus tartalmát. Részletesen elemezte a társadalomtudományokban, az irodalomban és művészetekben jelentkező eszmei vitákat, hangsúlyozva a dogmatikus és a revizionista nézetek elleni harc szükségességét, de az új kérdésekre való válaszadás igényét és a marxista-leninista világnézet továbbfejlesztésének és érvényesítésének követelményét is.

Az ideológiai irányelveket a párttagság nagy többsége helyeselte, és a Politikai Bizottság úgy határozott, hogy az első megismerkedés után azok tanulmányozását és vitáját nem szabad lezártnak tekinteni. Külön is felhívta a figyelmet arra, hogy "a gazdaságirányítási rendszer átalakításával újra vissza kell térni a szocialista demokratizmusra, a munkásosztály vezető szerepére, a pártirányítás, a gazdaság és ideológia kölcsönhatásainak elméleti kérdéseire."^[57]

A figyelem az ideológiai irányelvek megvitatása közben az objektív tényezők felé fordult, s ez teljesen jogos volt, hiszen az eszmei ellentmondások sok okát nem a tudat szférájában kellett keresni. Ezt a törekvést erősítette a gazdasági mechanizmus reformjára való felkészülés, amely új folyamatokat indított el a kulturális életben is. Ez a reform arra törekedett, hogy a tervgazdálkodás előnyeit egyesítse a piaci mechanizmus kedvező hatásaival és segítse a helyi kezdeményezést a hatáskörök bizonyos decentralizálásával, a vállalatok nagyobb önállóságával.

Amikor ezekre a határozatokra sor került, már nagy eredményeket ért el a Szovjetunió által kezdeményezett békés egymás mellett élés politikája, amely lehetővé tette, hogy az értelmiség jó része, de szélesebb rétegek is megismerkedjenek a fejlett kapitalista országok életével, kulturális helyzetével, szellemi irányzataival. Ez segített az objektívabb kép kialakításában, ugyanakkor utat nyitott polgári ideológiai befolyásoknak is, amelyek mindenekelőtt az emberek világnézetére és életmódjára hatottak.

Ez a két jelentős változás új helyzetben találta a kulturális életet. A hatvanas évek közepére a tudományban, az irodalomban és művészetekben már jelen voltak az összes irányzatok képviselői, s ez ideológiai sokféleséget hozott magával, amely azonban a legtöbb esetben a politikai egyetértéssel párosult. A változások atmoszférájában ismét fellángolt a nemzet és a nemzet múltja körüli diszkusszió, s új vitatémaként jelentkezett a gazdasági mechanizmus reformjának hatása az életmódra, a közgondolkodásra és a kulturális életre. Ezek a viták felvetették azt a kérdést is, hogy vajon a marxizmusnak monopolhelyzete van-e a társadalomban vagy csak hegemóniája.

A művelődéspolitika azt a választ adta, hogy nem a marxizmus-leninizmus monopolhelyzetének formális, hanem hegemóniájának tényleges biztosítására törekszik. Az adott körülmények között ez a közvetlen célkitűzés biztosítja a legmegfelelőbb eszközöket és módszereket a marxizmus-leninizmus világnézetének általános elfogadásához. A polgári nézetek hatása miatt is szükségesnek tartotta a tudományos, művészeti életben a vitát, s az irányzatok harcától a marxizmus-leninizmus pozícióinak megerősödését várta. Ami a kispolgáriságot illeti, hangsúlyozta az ellene folytatandó küzdelmet, de nem a nyárspolgár konzervativizmusa vagy a kispolgári anarchizmus alapján. A kulturális élet kommercializálódását - amelytől sokan óvtak épp a gazdasági mechanizmus reformja kapcsán - elutasította és a szocialista eszmeiségű kultúrát támogatásáról biztosította.^[58] Mindez mozgásba hozta a kulturális életet, amelyben új feladatokra kellett felkészülni.

A szocializmus politikájának a döntő többség részéről való elfogadása és támogatása nem jelentette azt, hogy a marxizmus-leninizmussal össze nem egyeztethető egyes jelenségek és megnyilvánulások ne éltek volna tovább, sőt bizonyos vonatkozásban erősödtek is, részben a gazdasági élet ellentmondásai folytán, részben pedig régebbi és újabb polgári hatások alatt.

A gazdasági-társadalmi folyamatok és a nemzetközi helyzet olyan ellentmondásokat vetettek fel, amelyek az eszmei harc magasabb szinten és új módszerekkel történő folytatására ösztönöztek. Ezekhez tartozott az, hogy a párt átfogóan áttekintett egyes nagy kulturális területeket, a tudományos életet, az oktatást és a közművelődést, és hosszú időre igyekezett meghatározni a kívánt fejlődés fő vonalait. Így az eszmei harc 1968-tól mind a mai napig szorosan kapcsolódott az említett területek szakmai problémáinak megismeréséhez és megoldásához.

A Magyar Szocialista Munkáspárt 1970-ben tartott X. kongresszusa mérleget vont az 1966 óta végbement fejlődésről, s megállapította, hogy a marxista-leninista világnézet továbbterjedt, de az ideológiai élet nem tartott lépést a megnövekedett feladatokkal, különösen a gyakorlati tapasztalatok elvi általánosítása terén. E tekintetben, éppúgy, mint az eszmei-politikai harc fokozását illetően, hangsúlyozta a társadalomtudományok fejlesztésének jelentőségét. Külön is ráirányította a figyelmet a közgondolkodás és a közerkölcs ellentmondásaira és szocialista vonásainak erősítésére a politika és a tudomány és művészetek eszközeivel.^[59]

1972 novemberében a Központi Bizottság megvizsgálta a kongresszuson hozott határozatok teljesítésének helyzetét és ideológiai vonatkozásban ismét megállapította, hogy a magyar társadalom világnézetében még nem egységes: "Az ideológiai élet, a közgondolkodás kedvező irányú fejlődésével egyidőben és azzal ellentétesen érvényesülnek a szocializmustól idegen jelenségek és folyamatok is. Időnként felerősödnek a polgári, kispolgári jelenségek, a szocializmus nagy történelmi érdekeit és távlatait szem elől tévesztő individualizmus, önzés legkülönbözőbb formái, egyrészt jobboldali, másrészt ultraradikális nézetek jelentkeznek."^[60] Szükségesnek tartotta a Központi Bizottság a párt jobb eszmei felvértezettségét és az eszmei harc fokozását.

1973 januárjában a Központi Bizottság Országos Agitációs, Propaganda és Művelődési Tanácskozást hívott össze, amely a Központi Bizottság említett határozatára támaszkodva konkrétan is megjelölte az antimarxista jelenségeket a tudományban és a művészetben, s hangsúlyozta a marxista-leninista bírálat fontosságát az egész ideológiai és kulturális munkában.^[61]

Mindezek alapján különböző állásfoglalásokra került sor, elsősorban ideológiai kérdésekben. A Kultúrpolitikai Munkaközösség 1973 májusában jelentette meg állásfoglalását a marxizmustól eltávolodott néhány filozófus és szociológus írásban is lefektetett nézeteiről, melyek kétségbe vonták a Magyarországon épülő új társadalom szocialista jellegét és a marxizmus klasszikusainak az átmeneti időszakra vonatkozó főbb megállapításait az értékről, a munkáról, az osztályharcról, az államról. A Politikai Bizottság 1973 májusában e nézeteket mint antimarxistákat elvetette.^[62]

A nemzet, a nemzeti hagyományok, a mai nemzeti feladatok értelmezése körüli vita, amely a hatvanas évek elejétől folyt, ekkor már nem maradt meg a társadalomtudományok körében, hanem széles közvéleményt foglalkoztatott, és a hazai ideológiai helyzet, de a nemzetközi munkásmozgalomban jelentkező ellentmondások is újabb és újabb tápot adtak neki. Magyar előzményei is kiújultak, s különösen a népi-urbánus ellentét, ha nem is a felszabadulás előtti formájában. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség 1974 októberében állásfoglalást jelentetett meg a szocialista hazafiságról, amelyben meghatározta a hazafiság mai tartalmát, részben a fejlett szocialista társadalom építésének célkitűzései, részben pedig a szocialista országok közötti gazdasági, politikai, ideológiai együttműködés elvei alapján, s ilyen módon a jelen szempontjából fogalmazta meg a vitakérdéseket és a rájuk adott válaszokat.^[63]

Az MSZMP 1975-ben megtartott XI. kongresszusa fő feladatnak "a társadalom politikai egységére támaszkodva, a tömegek szocialista tudatának fejlesztését, a szocialista építés segítését" állította. Az elméleti munkában az élettel való kapcsolatra, a fejlődés új tendenciáinak gyorsabb feltárására és a tapasztalatok általánosítására hívta fel a figyelmet. A gyakorlatban az életmód kérdését állította előtérbe: "Világosabban kell körvonalazni szocialista távlatainkat, be kell mutatni a szocialista életmód fölényét a kapitalista formával szemben."^[64] A magatartást meghatározó világnézeti tényezők közül a szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus erősítését emelte ki, s határozott harcot sürgetett a jobboldali, ultraradikális, dogmatikus nézetek ellen. Az életmóddal kapcsolatban főleg a polgári-kispolgári szemlélet elleni fellépést hangsúlyozta.

Mint a határozatok egymásutánjából kitűnik, az utóbbi években egyre nagyobb súllyal esnek latba az ideológiai kérdések, s most már nem elsősorban irodalmi-művészeti jelenségként. A gazdasági-társadalmi helyzet egészével kapcsolatban mint a közgondolkodás, magatartás, életmód vagy mint a tudomány problémái merülnek fel. Ez az új megközelítés nemcsak a súlypontok eltolódására mutat, hanem arra is, hogy a szocializmus építésének fejlettebb szakaszába lépett az ország, ami még a régi problémákat is új megvilágításba helyezi. Igaznak tartjuk az egész kérdéskörrel kapcsolatban a következő megállapítást: "Kulturális forradalmunk három évtizedes fejlődése szüntelen ideológiai harcban ment végbe. Meg kell küzdenünk a szívós, fel-felelevenedő polgári ideológiai örökséggel és a külső burzsoá befolyás hatásával - de közben saját gyengeségeinkkel, tévedéseinkkel, hibáinkkal is. Eredményeink az ellentmondások egyre magasabb szinten történő feloldásának és újratermelődésének mindig küzdelmes folyamatában születtek és születnek. A fejlődés egyszerre hagy maga mögött megoldott problémákat és kényszerül szüntelenül szembenézni elért vívmányaink ellentmondásos következményeivel."^[65]

2. A művelődéspolitikai irányelvek nagy súlyt helyeztek a kulturális demokrácia kérdésére. A Magyar Szocialista Munkáspárt az utóbbi másfél évtizedben a tömegek művelődésének ügyét nem pusztán oktatási vagy közművelődési szempontból vizsgálta, hanem beillesztette általános társadalompolitikájába, amikor egy-egy osztály vagy réteg helyzetével foglalkozott. Ez történt már 1958-ban, amikor a Központi Bizottság először tűzte napirendre a munkásosztály helyzetének megvizsgálását, s még inkább 1970-ben, amikor ellenőrizte a határozatok végrehajtását.

A Központi Bizottság ekkor megállapította, hogy "a munkásosztály kulturális fejlődését elősegítő intézkedések ellenére az elmúlt években a kulturális ellátottság egyenlőtlenül fejlődött. Lelassult a kulturális igények, valamint a szükségletek kielégítését biztosító intézkedések megvalósulása, nőtt az ellentmondás a társadalmi és egyéni kulturális szükségletek és az azok kielégítését biztosító feltételek között."^[66] A nemzeti jövedelem növekedéséhez képest csökkentek az állami erőforrásokból a munkásokat közvetlenül érintő tömegkulturális intézmények és eszközök fejlesztésére fordított összegek, a kulturális vállalatok nyereségre való törekvése miatt háttérbe szorultak a kultúrpolitikai célkitűzések, a többgyermekes családoknál anyagi okok miatt minimálisak a kulturális jellegű kiadások, nem megoldott a bejáró munkások kulturális ellátása, az alacsony jövedelmű munkáscsaládoknál gondot okoz a gyermekek továbbtanulása, végül a munkásosztály zömének alacsony az átlagos iskolai végzettsége. Mindezek alapján a Politikai Bizottság külön felhívta a figyelmet a munkásosztály anyagi, szociális, ideológiai és kulturális színvonalának összefüggéseire, s ez utóbbival kapcsolatban az általános és a szakmai műveltség fejlesztésének szükségességére.

A tömegek kulturálódása szempontjából fontos másik kérdéssel, a nők helyzetével is sokat foglalkozott az irányítás az elmúlt két évtizedben. A nők gazdasági és szociális helyzetének megjavításáról szóló 1970-es párthatározat és az ezen alapuló kormányhatározat nemcsak gazdasági és szociális kérdésekkel foglalkozott, hanem a nők képzésével is: "Az oktatási rendszer továbbfejlesztésénél figyelemmel kell lenni a nők helyzetére és fokozottabb megterhelésére, és ezért a középfokú oktatás és a szakoktatás megszervezésével, valamint kedvezmények juttatásával is elő kell segíteni a női dolgozóknak a továbbképzésbe való fokozottabb bevonását."^[67]

Különös figyelmet fordított a pártvezetés az ifjúságra. Az ifjúságról szóló párthatározat és az 1971. évi IV. sz. törvény külön is szól az ifjúság művelődéséről. A törvényben ez áll: "Az ifjúságot meg kell ismertetni az emberiség haladó kultúrájával és művészeti alkotásaival; lehetővé kell tenni, hogy saját kulturális tevékenységének fejlesztésével is tartalmas, szocialista életmódot alakítson ki."^[68] Ehhez kapcsolódóan az állami szerveket, a szövetkezeteket, társadalmi szerveket arra szólítja fel, hogy támogassák a fiatalok részvételét az oktatásban, a közművelődésben, és hozzanak létre ifjúsági köröket, klubokat, csoportokat, egyesületeket az iskolán kívüli kulturálódás előmozdítására.

A tömegek művelődésének kérdését a határozatok nemcsak a rétegek szempontjából közelítik meg, hanem a kulturális területek és az intézményi rendszerek oldaláról is.

A Magyar Szocialista Munkáspárt VII. kongresszusa 1959-ben állást foglalt amellett, hogy átfogó iskolareform bevezetésére van szükség. A reform tartalmát így határozta meg: "A reform legfőbb célkitűzése: közelebb hozni iskoláinkat az élethez, a termeléshez. Ugyanakkor biztosítani kell, hogy minden fiatal befejezze a nyolcosztályos általános iskolát. Általános iskoláink felső tagozataiban bevezetjük a politechnikai képzést. Középiskoláinkat úgy alakítjuk át, hogy a fiatalok az általános műveltség mellett elsajátítsanak egy-egy szakmát is."^[69]

Ennek alapján került sor az 1961-ben meghirdetett oktatási reformra, amely csak részben váltotta be - objektív és szubjektív körülmények miatt - a hozzá fűzött reményeket.

Az 1962-ben megtartott VIII. kongresszus fontos politikai határozatot hozott arra vonatkozólag, hogy a felsőoktatásban meg kell szüntetni a felvételeknél a származás szerinti kategorizálást. Ezt a határozatot nem fogadta egyértelmű helyeslés, mert sokan attól tartottak, hogy ily módon jelentősen csökken a munkás- és parasztfiatalok aránya az egyetemeken és a főiskolákon. Ezért a következő kongresszusok újból és újból visszatértek erre a kérdésre, hangsúlyozva, hogy a megkülönböztetés megszüntetése a felvételnél a szocialista építés előrehaladásának az eredménye, s hogy ez az intézkedés nem jelentheti a tehetséges munkás- és parasztfiatalok támogatásáról való lemondást.

1966-ban a IX. kongresszus jóváhagyta azokat a korrekciókat, amelyeket főleg a középfokú oktatásban kellett végrehajtani, előtérbe helyezte a szakmunkásképzést, és hangsúlyozta, hogy mindenekelőtt az oktató-nevelő munka tartalmát és módszereit kell megjavítani.

Az oktatás kérdése azonban továbbra sem került le a napirendről, nem kis mértékben azért, mert a nagy tömegek oktatásának és szakképzésének problémája nem oldódott meg megfelelően. 1970-ben a X. kongresszus a dolgozók általános műveltségének növelése és szakképzésének javítása érdekében javaslatot tett az állami oktatási rendszer továbbfejlesztésére. Ennek nyomán került sor 1972. június 15-én az MSZMP Központi Bizottságának határozatára az állami oktatás helyzetéről és fejlesztésének feladatairól. Elismerve az oktatás eddigi eredményeit, a határozat tartalmi szempontból is bírálatot gyakorolt. Így többek között megállapította, hogy "a tanulmányaikat befejező fiatalok egy része nincs tisztában szakmája, egyéni munkája társadalmi-politikai jelentőségével, nem képes azonosulni nagy társadalmi céljainkkal. Marxista világnézeti és politikai nevelésünk gyengeségei jórészt a túlterhelő, sokszor megtaníthatatlan és a valóságtól elszakadt, elméletieskedő tananyagokból fakadnak. Erkölcsi nevelésünk esetében pedig negatív társadalmi, környezeti hatások mellett a társadalmi-közösségi tapasztalatok korlátozott volta - a közösségi nevelés gyengesége is - lényeges ok."^[70] Éppen ezért a határozat rövid távon a tartalmi munka megjavítását, a tantervek és a tananyagok megfelelő átalakítását tűzte ki célul, az iskolarendszer átalakítását távolabbi feladatnak jelölte meg.

A határozat végrehajtása megkezdődött, bizonyos részintézkedések történtek, s megindult az iskolarendszer egészének áttekintése és az új oktatási módszerekkel való kísérletezés. Az oktatás minden gyengesége és problematikussága ellenére azt mondhatjuk, hogy a művelődéspolitika a közoktatás terén tudta a legkövetkezetesebben és legszisztematikusabban megvalósítani a kulturális forradalom demokratizálási célkitűzéseit.

A népműveléssel kapcsolatban 1959-ben a VII. kongresszus mondta ki az alapvető jelszót: "Tanítsuk meg az embereket szocialista módon élni, dolgozni és gondolkodni."^[71] A VIII. kongresszus már szép eredményekről számolhatott be, de szólt arról is, hogy szükség van az ismeretek szélesebb körű terjesztésére, a világnézeti nevelés javítására és a közízlés fejlesztésére.

Az 1970-ben megtartott népművelési konferencia sok fontos problémát tárt fel és helyes javaslatokat tett megoldásukra, mégis úgy látszott, hogy a közművelődés átfogó programjának bevezetésére akkor még nem érett meg a helyzet. Ez a konferencia változtatta meg a népművelés terminust közművelődésre, részben azért, mert a népművelés jórészt a hagyományos kulturális intézményekre és eszközökre támaszkodott, a közművelődésbe viszont beleértjük az új tömegkommunikációs eszközöket is, részben mert a népművelés elnevezéshez aufklärista felhangok kapcsolódtak.

1974. március 19-20-án az MSZMP Központi Bizottsága határozatot hozott a közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól, amely hangsúlyozta, hogy "a szocialista társadalom további építése szakmailag jól képzett, a termelési kultúra és a munkaerkölcs követelményeinek megfelelő, munkájukat tudatosan, célszerűen és termelékenyebben végző, közösségi gondolkodású dolgozókat igényel". Újszerű az az állásfoglalás, amely szerint "a közművelődés nem szűkíthető le a kultúra, a műveltség terjesztésére, közvetítésére; fontos feladata a szocialista életmód, életforma és magatartás kialakításának segítése, a szocialista eszmékkel való értelmi-érzelmi azonosulás, a közösségi szellem, a cselekvő erő, a közéleti aktivitás fejlesztése".^[72] Mindezzel kapcsolatban hangsúlyozta az aktív művelődési formák előtérbe helyezését a közművelődésben.

A határozat felhívta a figyelmet a munkásosztály, a falusi lakosság, az ifjúság és a nők művelődési helyzetének sajátosságaira.

3. A párt kezdettől fogva nagymértékben támogatta a tudományos kutatást, amelyet a szocialista építés elengedhetetlen feltételének tartott. A különböző kongresszusi határozatok újból és újból kitértek arra a kérdésre, hogy különösen a természettudományok váljanak termelőerővé és forduljanak határozottabban a gyakorlat felé, a társadalomtudomány pedig járuljon hozzá a valóság feltárásához és eszmei feladatok teljesítéséhez. Az elért eredmények ellenére 1966-ban a IX. kongresszus azt állapította meg, hogy "nincs meg a szükséges összhang társadalmi, népgazdasági céljaink és a kutatómunka között, s nem fejlődik kielégítően az irányítás és a tervezés módszere és gyakorlata".^[73] E határozat nyomán került sor a tudományos élet problémáinak megvizsgálására és 1969 júniusában az MSZMP Központi Bizottsága tudománypolitikai irányelveinek elfogadására. A Központi Bizottság elsősorban a mezőgazdaság, az ipar, a kulturális élet és a tudományos kutatás közti kapcsolatok szorosabbra fűzésére, a gyakorlat megfelelőbb tudományos megalapozására hívta fel a figyelmet. A társadalomtudományokban megkülönböztette az úgynevezett valóságfeltáró és az ideológiai funkciót, és bátorított arra, hogy a tudomány emberei egyrészt kutassák a társadalom új jelenségeit, másrészt a marxizmus-leninizmus alkotó továbbfejlesztése és a társadalomtudományok új eredményei révén segítsék az eszmei nevelő munkát. A politika és a társadalomtudományok közötti összefüggések és különbségek elemzése újszerű volt ebben a dokumentumban, s lehetőséget adott arra, hogy egyes társadalomtudományi ágak erőteljesebben fejlődjenek.

Az MSZMP XI. kongresszusa megállapította, hogy - az intézkedések alapján - "tervszerűbbé váltak a tudományos kutatások, javult összhangjuk a társadalmi igényekkel, értékes tudományos alkotások jöttek létre". A határozat az eredmények továbbfejlesztését és a tervezési, koordinálási és gazdálkodási eszközök hatékonyabb felhasználását szorgalmazza. Szükségesnek tartja, hogy szorosabb kapcsolatok alakuljanak ki a természettudományos kutatás és az ipar között. Megállapítja, hogy több tudományágban helytelen elméleti nézetek is hatnak, s ezzel kapcsolatban hangsúlyozza: "Az ideológiai, társadalomtudományi kutatóhelyeken, a társadalomtudományok egész területén biztosítani kell a marxizmus-leninizmus egyértelmű érvényesülését, az antimarxista nézetekkel szemben folytatott viták kibontakoztatását."^[74] Szorgalmazza a kutatás irányításának továbbfejlesztését.

4. Az irodalom és a művészetek közvetlenül az ellenforradalom után álltak az érdeklődés homlokterében, minthogy e területeken jelentkeztek az általános politikai és ideológiai kérdések is. A konszolidáció előrehaladtával és az írók és művészek fokozódó politikai egyetértésével egyre inkább előtérbe kerültek a sajátosan művészetpolitikai feladatok, anélkül, hogy az eszmei problémák teljesen eltűntek volna. Az irodalom és művészetek sajátos területét tekintve a határozatok az elmúlt két évtizedben hangsúlyozzák a szocialista realista irodalom és művészet támogatását, de a helyzettől függően tekintetbe veszik, hogy nem marxista világnézetű áramlatok is jelen vannak a kulturális életben.

A VII. kongresszus 1959-ben az eszmeiséget állította a középpontba, és azt emelte ki, hogy "íróinkat, művészeinket a marxista-leninista világnézet és szocializmust építő népünk életének alaposabb ismerete, a szocializmus ügyének következetes és hű szolgálata teheti képessé nagy alkotásokra". Ugyanez a határozat hangsúlyozta a marxista bírálat fejlesztésének szükségességét s azt, hogy "a művelődési intézményeknek céltudatosabb tevékenységet kell folytatniuk, eszmei és értékszempontból egyaránt".^[75]

Három év múlva a VIII. kongresszus örömmel üdvözölhette az új, szocialista szellemű alkotásokat, de megállapította, hogy az irodalomban és művészetben különféle eszmei arculatú csoportok tevékenykednek, s hogy még csak törekvés a szocialista eszmeiségen alapuló egység megteremtése.

1966-ban a IX. kongresszus az irányítás oldaláról vizsgálta e csoportok kérdését és leszögezte, hogy "támogatásban részesítjük a nagy tömegekhez szóló szocialista és egyéb humanista alkotásokat, helyt adunk a politikailag, eszmeileg nem ellenséges törekvéseknek, viszont kirekesztjük kulturális életünkből a politikailag ellenséges, antihumanista vagy a közerkölcsöt sértő megnyilvánulásokat".^[76] A három t (támogatás, tűrés, tiltás) művészetpolitikája sok vitára adott alkalmat az értelmezés és az érvényesítés szempontjából.

Hogy ez így történt, összefügg az irodalom és művészetek belső fejlődésével, de a marxista kritika gyengeségével is. 1972-ben a művészetkritika feladatairól szóló kultúrpolitikai munkaközösségi állásfoglalás^[77] hangsúlyozta a "dezideologizálódás", a szubjektivizmus, az impresszionisztikus módszer veszélyét, s a kritikai élet felpezsdítésére szólított fel, egyelőre nem sok sikerrel. Ezért mondja ki a XI. kongresszus: "A szocialista vonások további erősítése érdekében elvszerű vitákkal, következetes marxista kritikai értékeléssel, az alkotó műhelyek, a szerkesztőségek ideológiai és politikai felelősségének érvényesítésével még határozottabban támogassuk a szocialista eszmeiségű, közéleti elkötelezettségű irodalmat és művészetet."^[78]

Az irodalomban és művészetekben - a szövetségi politika elveit alkalmazva és az eszmei viták szükségességét hangsúlyozva - a művelődéspolitika mindenki számára megteremtette az alkotás feltételeit, s ez nem kis eredmény. A párt politikájával való egyetértés azonban nem jelent mindenki részéről ideológiai egyetértést is, s az irányzatok közötti viták nem pusztán stílusviták. A szocialista irodalom és művészet keresi az útját, s ez megnehezíti a művelődéspolitikai irányítás, a kritika és a műhelyek számára a támogatás, tájékoztatás, tűrés, tiltás elveinek helyes alkalmazását.

5. Az 1956 utáni művelődéspolitikai gyakorlat egyik nagy eredménye, hogy megnőtt a vidék kulturális jelentősége. Egyrészt új tudományos és oktatási intézmények jöttek létre vidéken (vagy települtek oda át), másrészt megerősödött a helyi kezdeményezés, éspedig nemcsak a helyi hagyományok és sajátosságok ápolásában, hanem az országos kulturális életben való részvétel szempontjából is. A decentralizálás különböző mértékű a tudomány, a művészetek, az oktatás és a közművelődés területén. Jelenleg 130 kutatóintézet működik, de ebből csak 28 található vidéken, többségük a Magyar Tudományos Akadémia és a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik. Három felügyeleti szerve a Nehézipari Minisztérium és egyé a Kohó- és Gépipari Minisztérium. Ez azt jelenti, így az ipari kutatóintézetek vidékre telepítésében erős lemaradás mutatkozik. A vállalatok keretében az utóbbi időben tervező szervező intézetek, részlegek alakultak ki vidéki központokon is, de azok részesedése az országos hálózatból meglehetősen jelentéktelen.

Jelentősebb a változás a felsőoktatásban, ahol a felszabadulás előtt csak Debrecen, Pécs és Szeged emelkedett ki mint egyetemi város. A felszabadulás után más vidéki felsőoktatási központok is kialakultak, így Gödöllő, Veszprém, Miskolc, Győr, Eger, Nyíregyháza (a két utóbbi főleg a tanárképzés szempontjából jelentős). Az 1974-1975-ös években a hallgatók 53,9%-a tanult vidéki egyetemeken és főiskolákon, és ott tanított az oktatók 50,2%-a. A közép- és alsófokú oktatás irányítását átvették a helyi tanácsok, s ez lényegesen növelte a területi hatásköröket.

A közművelődésben is jelentős szerepet kaptak a helyi szervek, és különösen örvendetesen fejlődött vidéken a könyvtári és múzeumi hálózat, s gazdagodott tevékenysége. Élénkebb és kezdeményezőbb lett a vidéki színházak működése, és sok vidéki központban érdekes képzőművészeti élet alakult ki, amely iskolák, irányzatok kibontakozását segíti. A vidéki lapok, folyóiratok, ünnepi játékok, kiállítások, előadások, a műemlékvédelem - mind olyan jelenségek, amelyek azt bizonyítják, hogy nemcsak a fővárosban lehet érdekes intellektuális tevékenységet folytatni vagy benne részt venni.

Bár e téren nagyon sok minden történt, mégsem lehet azt mondani, hogy Budapest kivételes vonzóereje lényegesen csökkent volna, s hogy a vidéki kulturális központok szerepe - főleg az alkotó értelmiség szempontjából - kellően megerősödött volna. Tegyük hozzá, hogy a kulturális hálózat sem teljes - főleg a kisebb településeken - és nem elég korszerű.

6. Az elmúlt 15 esztendőben a kulturális élet párt- és állami irányításában lényeges változások történtek. A Művelődéspolitikai irányelvek 1958-ban így határozták meg a feladatokat: "A munkásosztály forradalmi pártja az adott helyzet marxista-leninista elemzéséből kiindulva, a reális lehetőségek és szükségletek számbavételével - összhangban a szocialista építés általános feladataival - megszabja a kulturális fejlődés fő vonalát, állást foglal a fejlődés legfőbb elvi-ideológiai kérdéseiben, megszervezi a dolgozó tömegek aktív részvételét a kulturális forradalomban, irányítja és ellenőrzi a megfelelő állami szervek munkáját. Az állami szervek pedig gondoskodnak az elvek gyakorlati megvalósításáról, a szervezeti feltételek biztosításáról, a rendelkezésre álló eszközök helyes felhasználásáról, de az állami szervek feladata a káros, negatív törekvések megfékezése, az ellenséges kísérletek meghiúsítása is."^[79]

A pártirányítás elsősorban eszmei eszközökkel igyekezett hatni: határozatokkal, állásfoglalásokkal és azok végrehajtásának segítségével. A határozatok és állásfoglalások egyre közelebb kerülnek a szakmai feladatokhoz, ami azt jelenti, hogy az elméleti-ideológiai munka és az egyes tevékenységek sajátos szakmai kérdései nem válnak el egymástól. Az utóbbi időkben azt is tapasztaljuk, hogy a helyi kezdeményezések előtérbe kerülésével megnő a helyi pártszervek felelőssége is a művelődéspolitika alakításában és irányításában. Ebben az irányban hatnak a közoktatás és a közművelődés továbbfejlesztését meghatározó irányelvek is.

A bonyolultabbá és differenciáltabbá váló kulturális életben a pártirányítás művelőinek felelős tevékenységére, módszereinek tökéletesítésére van szükség. Ezt felismerve 1975-ben a XI. kongresszus irányelvei külön is kimondják: "Általános fejlődésünk nagy felelősséget ró a pártszervezetekre, az ideológiai, kulturális és művelődésügyi területeken dolgozó párttagokra."^[80]

Az állami irányításban a központi állami szerv az 1957-ben megalakult Művelődésügyi Minisztérium volt. 1974-től kezdve az Oktatásügyi Minisztérium és a Kulturális Minisztérium.^[81] 1957-ben létrejött a Tudományos és Felsőoktatási Tanács, majd ennek megszűnte után, 1970-ben sor került a Magyar Tudományos Akadémia reformjára. 1961 óta működik az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság a kutatás-fejlesztés támogatására és koordinálására. A különböző határozatok alapján 1970-től a Minisztertanács mellett koordináló bizottságok alakultak más területeken is, például a Tudománypolitikai Bizottság, az Országos Közművelődési Tanács és az Állami Rádió és Televízió Bizottság. E szervezeti változások követték a centralizáló, decentralizáló folyamatokat. A központi irányítás az elmúlt két évtizedben növelte az intézmények önállóságát és felelősségét. Az oktatásban és a közművelődésben nagymérvű decentralizálásra került sor a hatvanas évek elején, ami bővítette a helyi tanácsok hatáskörét az iskolák, múzeumok, színházak, mozik és más intézmények vonatkozásában. Megnőtt a társadalmi szervek működési területe is. Különösen a szakszervezeteké, a Hazafias Népfronté, a KISZ-é, amelyek intézményeket is fenntartanak. Külön szervezetben működik a rádió, a televízió és a sajtó, tekintettel arra, hogy feladataik átfogóbbak, a hagyományos intézmények és a tömegkommunikációs eszközök tevékenységének koordinálása azonban a művelődéspolitika egyik legfőbb gondja. Mindenesetre ez a "tagoltabb" irányítási rendszer kedvez a helyi kezdeményezéseknek és ezzel gazdagítja, árnyaltabbá, sokoldalúbbá teszi a kulturális életet. Ezen a szinten az állami irányítás fő gondjai: a "társadalmi megrendelések" jobb érvényesítése a kutatásban és a művészetekben, az intézményrendszer célszerűbb működtetése és az eredmények gyakorlati alkalmazásának és terjesztésének további javítása.

Az intézmények és szervezetek munkájának egységes célkitűzéseit a párt határozatai és állásfoglalásai biztosítják, s erre épülnek az állami tervek. Az intézmények éves, középtávú és néhol perspektivikusabb terveket is kidolgoznak, amelyek tekintetbe veszik a társadalmi szükségleteket, a párt- és kormányhatározatokat, és felmérik a megvalósítás lehetőségeit. A terveket az összes érdekelt szervek képviselőinek és szakértőknek a bevonásával tárgyalják meg. A központi irányítás egyik legnagyobb hiányossága a koordinálás gyengesége mindenekelőtt a végrehajtásban.

A művelődéspolitika céljainak megvalósítása elsősorban az e területeken dolgozó szakembereken múlik. Ma már megfelelő szakembergárda áll rendelkezésre (csak a pedagógusok és a hivatásos népművelők száma 150 000), bár ez nem egyenletesen oszlik meg, és különösen vidéken sok a szakképzetlen munkaerő, ami egyúttal jelzi az utánpótlás terén a feladatokat is.

A közművelődésre fordított költségvetési kiadások megoszlása

Az állami irányítás egyik eszköze az anyagi erőforrások tervszerű felhasználása. Az állam jelentős összegeket fordít a kultúrára: a központi és helyi költségvetés kiadásainak 1975-ben 7,0%-át használták kulturális célokra (oktatás, tudomány, közművelődés), összegében több mint másfélszeresét az 1970. évinek és több mint háromszorosát az 1960. évinek. Nagy probléma - főleg a közművelődésben, ahol üzemeknél, vállalatoknál, termelőszövetkezeteknél is képződnek bizonyos anyagi alapok -, hogy nem tudják megfelelően koncentrálni és hatékonyan felhasználni az egyébként rendelkezésre álló eszközöket.

A következő idők fontos feladata - a határozatok alapján - az állami irányítás továbbfejlesztése, különösen a tervezés, a személyi állomány képzése és továbbképzése, a gazdasági eszközök megfelelő, koncentrált felhasználása és koordinálása szempontjából.

Nagy vonalakban tekintettük át az 1957 óta folytatott művelődéspolitikát, mindenekelőtt a pártdokumentumok alapján. Nyilvánvaló, hogy ez az elveket ismertető áttekintés nem tudott minden részletkérdésre kitérni, s nem tudta érzékeltetni a fejlődés egyes szakaszait. A stabilizáció, a mezőgazdaság szocialista átalakítása idején elsősorban a politikai-ideológiai kérdések álltak a kulturális vezetésben is előtérben. Később a gazdasági-társadalmi élet fejlődése magával hozta a komplexebb és ugyanakkora részterületek speciális problémáit megoldani akaró megközelítést.

A hatvanas évek közepétől a gazdasági növekedés és ezzel együtt az életszínvonal emelkedése, az életmód megváltozása, a szocialista demokrácia kibontakozása új igényeket vetett fel a kultúrában is. A tudományos-műszaki forradalom hozta magával a tudománypolitikai irányelveket, a műveltség és a szakképzettség növelése kívánta meg a különböző oktatási határozatokat, s végül a közgondolkodás, magatartás, életmód problémái sürgették a közművelődési határozatot, amelyekről a következő fejezetekben lesz szó.

Nem tartjuk itt feladatunknak, hogy a tudományos kutatómunka minden aspektusát áttekintsük, csak azt vizsgáljuk, hogy a szocialista társadalom hogyan támogatta a tudomány fejlődését, s az miként járult hozzá e társadalom anyagi-szellemi gyarapodásához, a tudományos-technikai forradalom eredményeinek átvételéhez és továbbfejlesztéséhez, a műveltségi színvonal emeléséhez és a közgondolkodás alakításához.^[82]

1. Ebből a szempontból először a tudománypolitikával, az irányítás és a tervezés kérdéseivel kell foglalkoznunk. A felszabadulás után az ország leromlott állapotában és az értelmiség zavarodottsága következtében nehezen indult meg a tudományos élet. A Magyar Kommunista Párt kezdettől nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a tudomány vegyen részt a termelés megindításában és fejlesztésében, illetve a haladás szellemi pozícióinak erősítésében. 1946 decemberében a hároméves terv tervezetében már azt olvashatjuk, hogy ez a terv "nagy figyelmet szentel új tudományos kutatóintézetek létesítésének, amelyek az ország termelőerőinek fejlesztését és tudományunk haladó szellemű átépítését lesznek hivatva szolgálni".^[83] A kommunisták az akkor megújulni képtelen Akadémiával szemben javasolták a Magyar Tudományos Tanács felállítását, amely 1948 augusztusában meg is kezdte működését, és megfelelő felmérés után 26 új kutatóintézet létesítésére tett javaslatot.

1949-ben átalakult a Magyar Tudományos Akadémia; ettől kezdve mint választott tudományos testület és mint kutatóintézményeket irányító főhatóság működött s átvette a Tanács feladatait is. 1950-ben megalakult a tudományos utánpótlás segítésére a Tudományos Minősítő Bizottság. Az ötvenes évek elején az Akadémia és a különböző minisztériumok a kutatóhelyek egész hálózatát hozták létre.

Az első ötéves terv időszakában a kormány 1700 millió Ft-ot fordított tudományos kutatásra, ebből 800 milliót beruházásokra. Az MTA költségvetése 1950-ben 26 millió Ft volt, 1954-ben 138 millió Ft, öt év alatt ötszörösére nőtt.^[84] Mindez jelentős mennyiségi fejlesztést tett lehetővé. A kutatóhelyek (intézetek, egyetemi tanszékek) már ekkor kezdték keresni a közvetlen kapcsolatokat részben az iparral, mezőgazdasággal, részben az ideológiai-politikai élettel. A tervezés kezdetben csak kevéssé váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a témák egy részének kitűzése irreálisnak bizonyult, a kutatási eredményeknek csak csekély hányadát hasznosították az iparban vagy a mezőgazdaságban. A társadalomtudományi kutatóhelyek a jelen problémái felé fordultak ugyan, de kevés kapcsolatuk volt a társadalmi gyakorlattal, és erősen hatott rájuk a marxizmus dogmatikus értelmezése.

1953 után a tisztázást célzó viták mellett sok olyan megnyilvánulásra is sor került, amely a politikai ellentéteket áthelyezte a tudományos életbe, s mindenekelőtt a társadalomtudományokkal foglalkozók körébe. E területeken megkezdődött a dogmatizmus felszámolása, de sok ellentmondással és ideológiai torzításokkal. A Politikai Bizottság 1956 szeptemberében határozatot hozott, hogy tudományos munkaközösségeket kell létrehozni a párt elvi irányító munkájának segítésére a közgazdaságtudomány, a filozófia, a történettudomány, az állam- és jogtudomány és a pedagógia területén. Feladatukat a következőképpen határozta meg: "A pártpolitika legfontosabb tudományos kérdéseinek kidolgozása, általában a párt politikájának tudományos elméleti megalapozása; nagy horderejű párthatározatok elméleti előkészítése. Véleménynyilvánítás olyan nagy jelentőségű vitákban, melyek a felmerült nézeteltérések következtében nem jutottak nyugvópontra."^[87] Ez a határozat akkor nem valósulhatott meg az ellenforradalom miatt, alapelvei azonban később ismét felbukkantak.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. decemberi határozata a tudományos fejlődés kedvezőbb feltételeinek megteremtéséért, a szabad viták lehetőségéért, a nemzetközi kapcsolatok bővítéséért szállt síkra. Ezt erősítette meg az 1957-es Országos Pártértekezlet is, amely különösen kiemelte a társadalomtudományok jelentőségét a dogmatizmus, a revizionizmus elleni harcban, a marxizmus-leninizmus fejlesztésében, a marxista világnézetnek a szaktudományokban való érvényesítésében.

1957-ben Tudományos és Felsőoktatási Tanács alakult az egyre szerteágazóbb kutatások koordinálására. Ez a tanács a régebbi kezdeményezéseket folytatva és magasabb szintre emelve középtávú tudományos terv elkészítését tűzte ki célul. 1961-ben kezdte meg működését az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság a technika-technológia fejlesztésének elősegítésére.

E szervezeti változtatások és jelentős mennyiségi és minőségi fejlesztés után, 1966 elején a Politikai Bizottság foglalkozott a tudományos kutatómunka helyzetével és a legfontosabb tennivalókkal. A határozat megállapította, hogy "szorosabb összhangot kell biztosítani a társadalmi szükségletek és a tudományos tevékenység, a termelés és a kutatás között".^[88] Sürgette a kutatási eredmények gyakorlati alkalmazásának megjavítását, az anyagi és szellemi kapacitások koncentrálását és a kutatási bázis tervszerű fejlesztését. Differenciáltabbá kívánta tenni és egyszerűsíteni akarta a tervezési rendszert a főbb témák kiemelésével. Hangsúlyozta a nemzetközi együttműködés szükségességét. Végül javasolta a tudományos kutatások állami irányítási rendszerének tökéletesítését.

Erre a határozatra támaszkodott a Központi Bizottság, amikor hosszas előkészítés után megvitatta és 1969-ben elfogadta a tudománypolitikai irányelveket, amelyek a felszabadulás óta legátfogóbban tárgyalják a tudományos élet problematikáját.

Az irányelvek kimondják, hogy a tudománypolitika a szocializmus általános politikájának szerves része, s ennek keretében kell meghatározni a részfeladatokat. A kutatómunkának kettős célja van: egyrészt a konkrét társadalmi-gazdasági feladatok megoldását mozdítja elő, másrészt a távlati célokra irányítja a figyelmet. A párt a tudományos tevékenységet a maga eszmei-politikai irányításával segíti, s biztosítja a kutatás szocialista módon értelmezett szabadságát. "A tudomány művelésének elengedhetetlen feltétele a tudomány helyesen értelmezett szabadsága - mondják az irányelvek. - Nincsenek olyan, a társadalmi gyakorlatunkkal, társadalmunk fejlődésével összefüggő, valóban tudományos problémák, amelyek kutatása és elemzése ideológiai szempontból ne állna érdekében a szocializmust építő népnek. A természetben pedig eleve nincsenek reakciós tények, csak a tényekből levont következtetések lehetnek helytelenek, károsak."^[89] A Központi Bizottság ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a tudomány művelői a szocializmus iránti elkötelezettség jegyében tudják csak megoldani feladataikat. Szükséges, hogy megismerjék a marxizmus-leninizmus elméletét és módszerét és a párt politikáját, hogy felismerhessék a társadalmi igényeket, az ország lehetőségeit és szükségleteit és ennek tudatában határozzák meg a kutatás céljait. A társadalmi felelősség kiterjed az alkalmazásra is: csak kiérlelt eredmények nyilvánosságra hozatalát helyes szorgalmazni, s ez esetben is tekintetbe kell venni a társadalmi érdeket.

A természettudományokban, a műszaki, agrár- és orvostudományokban az irányelvek mindenekelőtt a gyakorlattal való kapcsolat erősítésére, az alkalmazott kutatások arányának növelésére hívják fel a figyelmet, s arra, hogy a tudomány termelőerő jellegét a megfelelő területeken érvényesíteni kell.

A társadalomtudományokban megkülönböztetik a valóságfeltáró és az ideológiai funkciót, mindenekelőtt azért, hogy felhívják a figyelmet a valóság tanulmányozására, de itt is természetesen e két funkció dialektikus összefüggéséről van szó. Tisztázzák a társadalomtudományok és a politika viszonyát, hangsúlyozva, hogy a kettő között kölcsönhatás van, s hogy a szocializmusban a politikai stratégia és a társadalomtudományok között szükségszerű az összhang. Ugyanakkor a kettő között munkamegosztás is van: a tudomány képviselőinek elsődleges feladata a jelenségek leírása, a törvényszerűségek feltárása és az alternatívák felvetése, a politikáé a tudomány eredményeinek felhasználása, a választás az alternatívák között, a döntés. Erőteljesen kiemelik az egyetemi kutatások fejlesztésének szükségességét mind a tudomány, mind az oktatás érdekében.

Hangsúlyozzák, hogy biztosítani kell a tudományos közélet tisztaságát, harcolni kell a szubjektivizmus, a különböző csoportosulások, a monopóliumok ellen, ugyanakkor bátorítani kell a tudományos vitákat és lehetővé kell tenni a tudományos iskolák és műhelyek kifejlődését. Szorgalmazzák a tudományos utánpótlás nevelését, a politikai-ideológiai követelményeknek megfelelő, szakmailag kiváló tudományos erők támogatását, az egészséges cserét a kutatóhelyek és más területek között.

Támogatják azt a törekvést, hogy a tudományos kutatásokra fordított összegek növekedése általában meghaladja a nemzeti jövedelem növekedésének ütemét, s hogy a tudomány munkásai kellő erkölcsi és anyagi elismerésben részesüljenek.

Elítélik a kutatások területén az autarkiát, a nemzetközi kapcsolatok bővítése mellett foglalnak állást, mindenekelőtt a szocialista országok viszonylatában, de a kölcsönös előnyök alapján helyeslik a kapcsolatok fejlesztését a kapitalista országokkal is. A tudományirányítás hatékonysága érdekében az új állami mechanizmus kialakítását szorgalmazzák felső állami szinten, az egyes ágazatokban és végül az Akadémián.

A változásokra először az irányítás terén került sor. A kormány mellett 1969-ben Tudománypolitikai Bizottság jött létre, miniszterelnök-helyettes vezetésével, az érdekelt főhatóságok képviselőiből, s ennek feladata a kutatás és fejlesztés legfelsőbb szintű koordinálása lett. 1970-ben végrehajtották az Akadémia reformját, szétválasztva a testületek (tehát osztályok és bizottság) országos tanácsadási tevékenységét az intézetek irányítását szolgáló szakigazgatási munkától.

Az irányelvek nyomán hagyták jóvá 1972-ben az Országos Távlati Tudományos Kutatási Tervet,^[90] amely a társadalmi szükségleteket vette alapul, s tervtanulmányokra alapozott kutatási feladatokat, úgynevezett célprogramokat és fő irányokat tartalmaz. A fő irányok inkább az alapkutatások körébe tartoznak, míg a célprogramok szorosan összefüggenek a gazdasági élettel, a termelő tevékenységgel. Az országos - tehát a Minisztertanács által elfogadott - fő irányok ekkor a következők voltak: szilárdtestek kutatása, a biológiailag aktív vegyületek kutatása, az életfolyamatok szabályozásának mechanizmusa, a közigazgatás fejlesztésének komplex tudományos vizsgálata, a szocialista vállalat problémáinak kutatása, a köznevelés fejlesztését szolgáló kutatások. A célprogramok kutatási-fejlesztési területei: alumíniumipar, petrolkémia, számítástechnika, komplex könnyűszerkezetes építési mód, az emberi mikro- és makrokörnyezet, a gépgyártás technológiája, elektronikai alkatrészek, hírközlő rendszerek és berendezések, talajtermelékenység, hústermelés, az élelmiszerek választékának bővítése, feldolgozása és tartósítása. Ezeknek a kiemelt témáknak kialakultak a 20 éves és középtávú tervei, amelyek természetesen a szükségletnek megfelelően változnak.

Az irányító szervek számos intézkedést hoztak a kutatóbázis szervezeti, személyi és gazdasági kérdéseivel kapcsolatban, s ezek nem kis mértékben járultak hozzá a fejlődéshez ezen a téren.

1975-ben - az egyetemi tanszékeket ideszámítva - 1478 kutatóhelyet tartottak nyilván, amelyeken 81 289 dolgozó tevékenykedett, akik közül 34 206 volt a tudományos kutató. Ugyanebben az évben 13,9 milliárd forintot, a nemzeti jövedelem 3,46%-át költötték kutatásra és fejlesztésre. A kutatók közül 48,3% dolgozott a műszaki, 13,1% a természet-, 19,1% a társadalom-, 9,3% az agrár- és 10,2% az orvostudományokban. A ráfordításoknál a kép a következő: a rendelkezésre álló eszközök 64,8%-át fordították a műszaki, 13,6%-át a természettudományi, 6,9%-át a társadalomtudományi, 11,5%-át az agrár- és 2,3%-át az orvostudományi kutatásokra.^[96]

Az ország méreteihez és fejlettségéhez képest jelentős erőfeszítéseket tett - nemzetközi összehasonlításban vizsgálva is - a megfelelő kutatóhálózat kialakítására. Különösen figyelemreméltó a szakemberek számának növekedése. 1961-ben 2266 kandidátust és doktort tartottak számon, 1975-ben viszont már 5453-at. (Magyarországon az egyetemi doktori cím mellett 1950 óta bevezették a tudományok kandidátusa és doktora elnevezésű akadémiai tudományos fokozatokat, amelyek disszertáció védéséhez kötöttek, s bizonyos szintű tudományos-oktatási állások betöltésénél megkívánt követelmények, és illetménykiegészítéssel járnak.) Az sem lebecsülendő, hogy ma már a kutatásra és fejlesztésre fordított összeg meghaladja a nemzeti jövedelem 3%-át, amikor nagyobb és gazdagabb országok ilyen célokra lényegesen kevesebbet fordítanak.

A kutatóhálózat lényegében átfogja a tudomány egész területét, s a fontos diszciplínákban nemcsak egyetemi tanszékek működnek, hanem önálló kutatóintézetek is, melyek száma 1975-ben elérte a 128-at (emellett 1080 egyetemi tanszéket és 270 egyéb kutatóhelyet tartottak nyilván). Ezeknek az adatoknak a fényében úgy tűnik, hogy a mennyiségi fejlődés lényegében befejeződött, s inkább a munkamegosztás, a koordinálás, az erők jobb koncentrálása és a hatékonyabb tervező-szervező munka áll előtérben.

2. Mit nyújtott a tudomány a társadalomnak, az anyagi és szellemi kultúrának?

A természettudományok elméleti és gyakorlati vonatkozásban egyaránt hozzájárultak a tudományos és a társadalmi fejlődéshez. A magyar matematika nagy múltra tekint vissza, s a felszabadulás után is kiemelkedő eredményeket ért el a funkcióanalízis, a geometria, az algebra, a matematikai logika, a méréstechnika területén. A földtudományok a felszabadulás után nagymértékben járultak hozzá a kőolaj, a földgáz, a bauxit feltárásához, s ezzel az energiahordozók összetételének megváltoztatásához, illetve az új iparágak kifejlesztéséhez. A magfizikában és a reaktorfizikában jeles hazai előzmények után fizikusaink, főleg nemzetközi együttműködésben és nem kismértékben szovjet tudósok közreműködésével, figyelemreméltó eredményeket értek el, s olyan kutatógárdát alakítottak ki, amely ma képes Magyarországon a legkorszerűbb reaktortechnika alkalmazására. Az Országos Távlati Tudományos Kutatási Tervben is kiemelt téma a szilárdtestek kutatása, amely félvezetők, mágneses anyagok, különleges fémek és ötvözetek tulajdonságainak meghatározott alakítására irányul, s amelynek fontos ipari alkalmazásai vannak. A kémiában eredményeket értek el a gyógyszeripari kutatásokban és a műanyagipar, a petrolkémia, a műtrágyagyártás fejlesztését szolgáló adaptáló tevékenységben.

Jelentősen fejlődtek a műszaki tudományok is, különösen a kohászatban, a hő- és energiagazdálkodásban, a gépgyártás technológiájában, a híradástechnikában, az automatizálásban, a műszertechnikában és a könnyűipar egyes ágaiban. Az élelmiszeriparban figyelemre méltók azok az eredmények, amelyek új termelési struktúrát tettek lehetővé és növelték a termelékenységet.

A biológia nagy bázisát csak néhány éve teremtettük meg Szegeden, de egyes területeken, a hidrobiológiában, a mikrobiológiában már eddig is olyan eredményeink születtek, amelyeket az orvostudomány, az ipar, a mezőgazdaság jól hasznosíthatott. Az orvostudományban a szervek működése közötti összefüggések kérdése, a reguláció állt az érdeklődés homlokterében, de sok olyan külföldi eredmény adaptálása is megtörtént, ami a gyógyítást segítette.

Az agrártudományok előmozdították a talajjavítást, az öntözéses gazdálkodást, fejlesztették a növénytermesztést és az állattenyésztést. A tudományos kutatás azzal is segített az embernek, hogy a mezőgazdaságban lehetővé tette a nagyüzemi formák kialakítását.

Mindezek az eredmények hozzájárultak ahhoz, hogy a természet-, műszaki és agrártudományok segítsék megoldani a gazdasági tennivalókat, de még nagy feladatok vannak a tudományos-technikai forradalom eddigi eredményeinek felhasználása, az eredeti kutatási témák kidolgozása és az erők koncentrálása, s nem utolsósorban a kutatás és az ipar közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése terén.^[97] Az ipar érdekeltségi rendszere nem mindig serkent az új eredmények átvételére, a külföldi licencek és know-how-k átvétele és továbbfejlesztése terén akadozik az együttműködés a tudományos intézetekkel, hiányzanak több helyen az ún. félipari üzemek, amelyek az új berendezéseket kis szériában elkészítenék és kipróbálnák stb.

A tudományos kutatás eredményeinek felhasználását le szokták szűkíteni a termelésre, holott ezek más területeken is érvényesülnek. Így a tudományos kutatás fontos feladata a termelési kultúra fejlesztése is. Egy 1968-as felmérés szerint az iparban a munkaerő 39%-a dolgozott gépesített munkahelyen, s ha a helyzet azóta javult is, akkor sem állíthatjuk, hogy a fejlődés ezen a téren kielégítő. Elég arra emlékeztetnünk, hogy még ma is egymillió munkás foglalkozik anyagmozgatással. Az automatizálás sok iparágban még csak a kezdeteknél tart. A népgazdaság termelőágazataiban a teljesen automatizált gépek és berendezések értékben a gépállománynak csak 8,5%-át tették ki, a részlegesen automatizáltaké pedig 34%-át. A mezőgazdaságban javult a gépesítés, terjednek a korszerű termelési rendszerek, de még sok a tennivaló, különösen a burgonya, a cukorrépa szedése, a zöldség- és gyümölcstermesztés vagy az állattenyésztés vonatkozásában.^[98] A számítástechnika alkalmazásában viszonylag gyors az előrelépés, hiszen ma már hazánkban közel 300, a termelésirányításban is felhasználható számítógép található, de felhasználásuk nem mindig célszerű és gazdaságos.

A tudományos-technikai forradalom nem pusztán a termelési kultúrát befolyásolja, hanem a társadalom, a gazdaság és az állam, az intézmények igazgatását is. Elég, ha a népgazdaság tervezésére, az üzem- és munkaszervezésre, az ügyintézésre, az információáramlás megszervezésére gondolunk, melyeknek fejlesztésében a tudományos-technikai forradalom nagy eredményeket hozott, s ezeket a szocialista társadalomban is fel kell használnunk. Ezért került előtérbe a vezetés, a tervezés, a szervezés elméleti kérdéseivel foglalkozó kutató munka, amelynek eredményei azonban lassan mennek át a gyakorlatba.

A tudományos-technikai forradalom az ember mindennapi életében is nagy változásokat idézett elő, a hírközléstől a közlekedésen át a háztartási eszközökig. A különbséget a múlt és a jelen között a külső körülmények szempontjából viszonylag könnyen felmérhetjük, de sokkal kevesebbet tudunk arról a szemléletbeli és magatartásbeli változásról, amely az egyes emberben és az emberek közötti kapcsolatokban végbement.^[99] Az új technikai vívmányok megváltoztatták az ember idő- és térszemléletét, az életritmust és az életformát.

Ami a természettudományoknak a szellemi kultúrában betöltött szerepét illeti, ennek fokozásához az oktatás és az ismeretterjesztés nyújtott eddig nem látott lehetőségeket. Oktatásunk természettudományos ismeretanyaga gazdagodott, korszerűsödött, bár módszertana a kísérletezés stádiumában van. A természet-, műszaki és agrártudományok, az orvostudományok növekvő szerepet kapnak a szakemberképzésben az iparitanuló-iskoláktól az egyetemekig. Nyilvánvaló, hogy e tekintetben az egyik legnagyobb feladat olyan szakismeretek nyújtása, amelyek megfelelő alapul szolgálnak az állandó továbbképzéshez, amit éppen a tudományos-technikai forradalom gyors fejlődése kíván meg. A természettudományok kutatói közül egyre többen veszik ki részüket az iskolán kívüli felnőttoktatásból és ismeretterjesztésből, amelyek az általános és a szakmai továbbképzés fontos eszközei.

A természettudományok gyors fejlődése világnézeti problémákat is felvet, amelyek befolyásolják az emberek gondolkodását. Itt gondot egyrészt az okoz, hogy az eredményekből maguk a kutatók a filozófiai következtetéseket nem mindig vonják le. Másrészt a természettudományok fejlődéséből levonható elméleti következtetéseket a társadalomtudományok nem tudják befogadni és feldolgozni, illetve sokszor megelégszenek olyan eredmények és módszerek átvételével, amelyek csak részkérdésekben igazítanak el, avagy hamis - legtöbbször neopozitivista - szemléletet terjesztenek. Ez is oka annak, hogy a technokrata nézetek ideig-óráig teret kaphatnak és zavarhatják az alkotó munka légkörét.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a természettudományok jelentősége nemcsak a technika és a gazdaság szempontjából nőtt meg, hanem a társadalom és a kultúra vonatkozásában is, és a művelődéspolitikának és a kutatásnak egyaránt feladata, hogy ezeket az összefüggéseket is figyelembe vegye.

3. A társadalomtudományok elsősorban a felépítményre tudnak hatni, de hiba volna, ha a felépítményi jelenségeknek az alapra gyakorolt befolyását nem vennénk tekintetbe, s ezzel kapcsolatban is nem vizsgálnánk a társadalomtudományok szerepét. 1945 után a társadalomtudományok azért is az érdeklődés előterébe kerültek, mert új válaszokat kellett adniuk egy átalakuló társadalomban a társadalom és az egyén nagy kérdéseire. Ez a megnövekedett érdeklődés párosult a marxizmus-leninizmus megismerésével. A marxizmus térhódítását elősegítette Magyarországon Lukács György, Révai József, a történész-filozófus Molnár Erik, a nemzetközi munkásmozgalomban a marxizmus-leninizmus oktatásával nagy érdemeket szerzett Rudas László, a főleg logikával foglalkozó Fogarasi Béla és mások tevékenysége. A politikai és társadalmi harcok módot nyújtottak egy olyan teoretikus tevékenységre, amelyben a különböző nézeteket szembesíteni lehetett, s nemcsak egymással, hanem a valósággal is. A valóság 1945 után azt bizonyította, hogy a magyar társadalom fejlődését illetően a marxistáknak van igazuk, s ez olyan elméleti, de - tegyük hozzá - erkölcsi tőkét is jelentett, amely a marxizmus-leninizmus terjedését nemcsak a tudományos életben, hanem az egész értelmiségi, sőt országos közvéleményben is segítette.

Sajnos, a marxizmus széles körű elterjedésére akkor került sor Magyarországon, amikor 1949 után a dogmatizmus eltorzította a munkásosztály tudományos világnézetének értelmezését. A filozófiában akkoriban olyan marxizmus-felfogás dominált, amely az elméletet nem vezérfonalnak, hanem régóta lezárt normatív rendszernek tekintette. Ennek megvoltak a káros következményei, amelyek a különböző társadalomtudományi ágakban is jelentkeztek. A jogszemléletben az apologetikus tendenciák uralkodtak el, amelyek a fennálló viszonyokat igyekeztek igazolni. A közgazdaságtudományról a későbbi kritika ezt mondta: "Amit az akkori pártvezetés elvárt a közgazdaságtudománytól, az a mindenkori gazdaságpolitikai lépések aktuális igazolása, s amit még elviselt, az a döntésvégrehajtás következetlenségeinek utólagos bírálata volt. Nem látta szükségét annak, hogy a különböző gazdaságpolitikai koncepciók kidolgozásában, a határozatok ellenőrzésében aktív szerepet szánjon az elméleti front munkásainak."^[100] A történettudományokban az osztályharc éleződésének jegyében ítélték meg a legújabb kori fejlődést, viszont a régebbi történelemről nem alakult ki elég differenciált álláspont az osztályharc és a függetlenségi harcok összefüggéseinek kérdésében, és ezért dogmatikus nézetek nacionalista elemekkel együtt jelentkeztek. Az irodalomtudományokban a haladó hagyományok leszűkítése és a szocialista realizmus sematikus értelmezése eredményezett leegyszerűsítéseket. A példákat még folytathatnánk.

Mindez nem jelenti azt, hogy ebben az időszakban semmiféle eredmény nem született volna a társadalomtudományokban. Magának a marxizmus-leninizmusnak a megismerése nagy újdonságot jelentett a konzervatív, nacionalista, klerikális szemlélettel szemben, amely 1945 előtt uralkodott ezen a területen. Új volt annak az igénynek a jelentkezése is, hogy a társadalomtudományok a jelen felé forduljanak. Mindkét újdonságból olyan kezdeményezések indultak meg, amelyek előtérbe állítottak addig elhanyagolt tudományágakat és bevezettek új módszereket a kutatásba.

A társadalomtudományokban az új szemlélet és módszer főleg 1956 után bontakozott ki, amikor a párt fellépett a dogmatizmus és revizionizmus ellen. Ebben az időben a filozófiában és az esztétikában az idős Lukács György nyújtott újat, elsősorban Az esztétikum sajátossága című munkájával.

A filozófiai kutatás az utóbbi időkben főleg a tudományos-technikai forradalom és a társadalmi tudat egyes kérdéseivel foglalkozott. A társadalmi-kulturális folyamatok bonyolultsága, a polgári nézetek hatása, a marxizmus értelmezésében jelentkező hazai és nemzetközi viták nem teszik könnyűvé a munkát ezen a területen, amelynek a bázisa nem elég széles és tervezett.

A közgazdaságtudományi kutatás a gazdasági mechanizmus reformjának előkészítésével kapcsolatban erősödött meg. Ez a tevékenység nem elsősorban az elméleti kérdések, hanem inkább a gazdaságpolitika felé fordult, s különösen jó eredményeket hozott a tervezésben, az áru- és pénzviszonyok tanulmányozásában és ezzel együtt a piac szerepének elemzésében, a jövedelemelosztás és az anyagi érdekeltség vizsgálatában, a világgazdasági tendenciáknak és a szocialista integráció elvi és gyakorlati kérdéseinek elemzésében. Most a gazdaságpolitika tudományos megalapozásával foglalkozó fő irány keretében folyó kutatások az elmélet és a gyakorlat közötti kapcsolatok megerősítését, a gazdasági mechanizmus továbbfejlesztését és a gyakorlatból levonható elméleti következtetések hasznosítását célozzák. A gazdasági decentralizáció előtérbe állította a gazdasági egységek tevékenységének komplex vizsgálatát, s ezt szolgálja A szocialista vállalat című fő irányban elindult átfogó kutatás. Magyarország külgazdasági kapcsolatai jelentősen befolyásolják az ország egész helyzetét, ezért is indokolt az a kutatás, amely a középtávú világgazdasági prognózis megalapozása szempontjából folyt, s amely az elkövetkező években kiszélesedik.

Az állam- és jogtudomány a szocialista állam- és jogelmélet terén, a polgári és a büntetőjogban, a nemzetközi jogban ért el eredményeket, részben úgy, hogy a hazai tapasztalatok alapján az elméleti kérdéseket is felvetette, részben pedig úgy, hogy a komparatisztika módszerét használta, tehát nemzetközileg végzett el összehasonlításokat és vont le következtetéseket. E téren a legnagyobb feladat a társadalom igazgatásának vizsgálata és a továbbfejlesztésre vonatkozó javaslatok kidolgozása, amit A közigazgatás fejlesztésének komplex tudományos vizsgálata című fő irányban végzett kutatások hivatottak szolgálni.

A dogmatizmus sokat ártott a szociológia és a pszichológia fejlődésének. Ez magyarázza viszonylagos gyengeségüket és részben azokat az eszmei problémákat is, amelyek itt fellépnek, akár a freudizmusról, akár pedig az úgynevezett kritikai szociológiáról van szó. A társadalmi igények itt nem csekélyek, hiszen a szociológiában főleg olyan kérdéseket kell vizsgálni - más tudományágakkal együtt -, mint a társadalmi struktúra, az életmód, a társadalmi tudat, amelyekre az Országos Távlati Tudományos Kutatási Terv fő irányai is koncentrálnak. A pszichológiában előtérbe került a szociálpszichológia, a neveléslélektan, a munkalélektan és nem utolsósorban a klinikai pszichológia művelése, de rendkívül szűk kutatási bázison, amelyet fejleszteni kell. A pedagógiai kutatás az elmúlt években előrelépett, s hozzákezdett az oktatásról hozott határozat végrehajtásának tudományos megalapozásához, a korszerű műveltség tartalmának és az új iskolarendszer alapelvének kidolgozásához.

A történettudományokban az elméleti kérdések iránti érzékenységet Révai József és Molnár Erik munkássága fejlesztette ki. A marxizmus megismerése nemcsak szemléletet változtatott, hanem korábban elhanyagolt ágazatok fejlődését indította el. Jelentős eredmények születtek a gazdaságtörténetben, az osztályharcok és a munkásmozgalom történeti feldolgozásában, de a diplomáciatörténetben és a művelődéstörténet egyes ágaiban is. Nagyjelentőségű lesz a készülő tízkötetes Magyarország története, amely teljes összefüggésében tárgyalja a magyar nép fejlődését.

A nyelvtudomány sok olyan munkát végzett el, amelyet a megelőző nemzedékek elhanyagoltak vagy nem tudtak elvégezni. Elég, ha A magyar nyelv értelmező szótárára (annak rövidített, 100 000 példányban megjelent változatára is), A magyar történeti-etimológiai szótárra vagy a nyelvatlaszra utalok. Sokat tett a nyelvtudomány az anyanyelvi kultúra fejlesztésében is nyelvhelyességi kiadványok kiadásával, a nyelvi ismeretterjesztéssel.

Az irodalomtudomány talán az a tudományág, amely leginkább befolyásolta a közvéleményt, részben azért, mert olyan tevékenységi szférával foglalkozik, ahol sok ideológiai probléma merül fel, részben azért is, mert Magyarországon hagyományosan nagy az irodalom iránti érdeklődés. E tudományág legnagyobb teljesítménye a hatkötetes Magyar irodalomtörténet, amely először ad marxista értékelést irodalmunk egészének fejlődéséről. Mindenekelőtt Lukács tevékenysége nyomán megélénkült az irodalomelméleti tevékenység is. Az utóbbi években sikereket ért el az összehasonlító irodalomtörténet. Az irodalomtudomány legnagyobb problémája a mai irodalom értékelése, az irodalomtudomány és a kritika közötti kapcsolat alakítása.

A néprajzi és népzenei kutatómunka nagy múltra tekint vissza Magyarországon, de csak az utóbbi időkben kezdődött meg kollektív kutatás A magyar népzene tára, a Néprajzi atlasz, a Magyar néprajzi és folklór lexikon megjelentetése érdekében. E tudományágaknak - s hozzáteszem: a művészettudományoknak - nem kis feladata, hogy - a feltáró munka mellett - világossá tegyék, milyen hagyományokat érdemes folytatni a parasztság és a munkásosztály hajdani műveltségéből, s ezek miképpen ötvözhetők a mai igényekkel.

Nem tekintettük át a társadalomtudományok minden ágát, de talán ez a rövid összefoglalás is képet ad arról, milyen sokirányú munka folyt és folyik ezen a területen, s hogyan erősödött meg - főként az utóbbi két évtizedben - a társadalomtudományok kapcsolata a valósággal gazdasági, társadalmi, tudati vonatkozásban egyaránt.

A társadalomtudományok egyes ágai alkalmasak és hivatottak is arra, hogy ne csak leírjanak, ne csak fejlődési törvényszerűségekre mutassanak rá, hanem olyan politikai döntéseket is előkészítsenek, amelyek nem pusztán a tudati szférára hatnak. Más ágazatok inkább a különböző tudatformákat képesek kutatni, s főleg a közoktatást és közművelődést, illetve ezzel együtt a közgondolkodást tudják befolyásolni. A gond itt egyrészt az, hogy a kutatás sokszor megelégszik a jelenségek leírásával, megoldási alternatívákban kevésbé gondolkodik, s ezért nem mindig tud megfelelő segítséget nyújtani a gyakorlatnak. Másrészt a gyakorlat sem használja fel eléggé az eredményeket, illetve igényeit nem tudja mindig a tudományos kutatás sajátosságainak megfelelően megfogalmazni. Végül is nem sikerül azt megvalósítani, hogy a kutatás a döntések tudományos megalapozását időben elvégezze, mert ez csak akkor lehetséges, ha a feladatokat hosszú távon tűzik ki.

A társadalomtudományok továbbfejlődésének másik jelentős problémája az, hogy milyen módon tudják érvényesíteni ideológiai funkciójukat, amely egyrészt a marxizmus-leninizmus alkotó továbbfejlesztését, másrészt e világnézet megfelelő terjesztését és ezzel együtt a társadalom szocialista tudatának erősítését jelenti. A társadalomtudományok szempontjából az ideológiai funkció érvényesítése megkívánja a társadalmi gyakorlat elmélyültebb ismeretét, a kutatás szabadságát és a szakszerű belső vitákat. Nehézségek jelentkeznek a felhasználók oldaláról is. A közoktatás és a közművelődés intézményei nem veszik át elég gyorsan az új kutatási eredményeket, s ennek folytán nem is népszerűsítik azokat. Ezek pedig nemcsak ismereteket jelentenének, hanem nagyon gyakran új szemléletet is fontos politikai, ideológiai vagy kulturális kérdésekben.

A különböző értelmiségi csoportok között sincsen meg a megfelelő kommunikáció, és ezért előfordulhat, hogy éveken keresztül folynak viták anélkül, hogy a vitapartnerek ismernék a különböző diszciplínákban elért új kutatási eredményeket. Ide tartozik az a jelenség is, hogy egy-egy tudományág képviselői még mindig nem vesznek részt olyan vitákban, amelyek szakmailag valóban rájuk tartoznának, és hagyják, hogy az irodalomban, a publicisztikában szakmailag meg nem alapozott vélemények alakuljanak ki, amelyek elég nagy közönséget befolyásolnak.

A természet- és társadalomtudományok közös problémája - bármilyen funkciójukat tekintjük is - a komplexitás. Semmilyen jelenség, amelyet vizsgálunk vagy ismertetünk, egyetlen tudomány oldaláról igazán eredményesen nem közelíthető meg. Ezért vált az utóbbi időkben általános igénnyé az interdiszciplinaritás mint kutatási módszer, melynek alkalmazása azonban sok nehézségbe ütközik.

A tudományok az elmúlt harminc esztendőben nagyot fejlődtek Magyarországon. A szocialista társadalom erejéhez mérten ehhez minden támogatást meg is adott. Mai nehézségeink jórészt abból származnak, hogy a társadalom az eddiginél is nagyobb mértékben igényli a tudomány segítségét az ország nagy kérdéseinek megoldásában, a szocialista társadalom fejlesztésében és a benne élő ember személyiségének sokoldalú kibontakoztatásában. A tudomány pedig csak részben tud megfelelni ezeknek a követelményeknek.

A munkásmozgalomban kezdettől fogva két egymás mellett élő, de néha egymással szembekerülő felfogás alakult ki az irodalom és művészetek társadalmi funkciójáról. Az egyik e tevékenységek közvetlen társadalmi hasznosságát állította előtérbe, főleg politikai-eszmei hatást várt tőlük, s ezért elsősorban a "mozgalmi" műfajokat támogatta. A másik az irodalmat és művészeteket az ember önmegismerése, öntudatra ébredése, felszabadulása egyik eszközének tartotta, s ezért előnyben részesítette azt, amit "nagy művészetnek" lehet nevezni. Marx és Engels kezdettől fogva a második felfogás híve volt, ami nem jelenti azt, hogy ne támogatták volna a munkásirodalmat és ne szóltak volna őszinte lelkesedéssel Herwegh vagy az ifjú Freiligrath munkásságáról.

Lenin a pártosság kérdésének tisztázásával továbbfejlesztette a marxizmus felfogását az irodalom és művészetek társadalmi hivatásáról. A proletárkultúráról készített határozati javaslata hangsúlyozza, hogy a kulturális munkát a művészetek terén is a burzsoázia megdöntéséért, az osztályok megszüntetéséért, az ember bármiféle kizsákmányolásának kiküszöböléséért folyó harc szelleme kell hogy áthassa, ami feltételezi a proletariátus érdekeit, álláspontját és kultúráját kifejező szocialista világnézet elfogadását. Tudjuk, hogy Lenin az irodalom egyes műfajaitól a taktikai célok szolgálatát is elvárta, de az irodalomról és művészetekről általában úgy gondolkodott, hogy ezeknek a szocializmus stratégiájának érvényesítéséhez kell hozzájárulniuk. A pártosság lenini elve része lett a szocialista realizmus elméletének és gyakorlatának, de interpretálásában különösen a harmincas évek végétől kezdve különböző torzulások jelentkeztek,^[101] amelyek hatottak Magyarországon is.

1. 1945 után a magyar irodalomban és művészetben új helyzet állt elő, az írók és művészek többsége fellépett a fasizmus ellen, sokan közülük a régi társadalom megváltoztatásának tervével is egyetértettek, bár a változtatások mértékét és irányát illetően voltak eltérések közöttük. Mindnyájan, egy csekély kisebbség kivételével, meg voltak győződve arról, hogy művészetüknek társadalmi küldetése van. Ezt a felfogást erősítette a magyar irodalom és művészet haladó vonulata, amely a legrégibb időktől kezdve a társadalmi elkötelezettséget az alkotás értelmének tartotta.

A legszervezettebb erőt a művészeti életben 1945 után a "népi" írók mozgalma képviselte, amely a Nemzeti Parasztpártban politikai alapot kapott, s amely e párt számára az ideológiát szolgáltatta. E mozgalom erejét nem ellentmondásos ideológiája, hanem azok a művek adták, amelyeket a "népi" írók a felszabadulás előtt és után alkottak, s amelyek elsősorban a parasztság életét ábrázolták és társadalmi törekvéseit tudatosították. Közvetlenül a felszabadulás után jelent meg a "népi" írók néhány maradandó alkotása, mint Illyés Gyula Hunok Párizsban című önéletírása és több politikailag elkötelezett költeménye, Németh László Iszony című lélektani regénye és Szabó Lőrinc Tücsökzene című versciklusa.

De ekkor már nemcsak a "népiek" képviselhették a nyilvánosság előtt a társadalmi elkötelezettséget, hanem a kommunisták is, akiket a két világháború közötti időszakban a Horthy-rendszer nem engedett szóhoz jutni. Az emigrációból visszatértek olyan kommunista írók, mint a német proletárirodalomban is ismert Gábor Andor, a proletárírók szervezésében fontos szerepet betöltő Illés Béla, a két világháború magyar világát ábrázoló Gergely Sándor, és megjelentethették itthon is eredetileg külföldön kiadott műveiket. Részben a Magyar Kommunista Párthoz, részben a Szociáldemokrata Párthoz csatlakoztak azok a baloldali írók, akik vagy végig itthon maradtak, vagy sok éves emigráció után, de még a felszabadulás előtt hazatértek. Revelációként hatott szellemi életünkben Déry Tibor 1938 óta ki nem adott regénye, a Befejezetlen mondat, amelyet Lukács György az új forradalmi irodalom legjelentősebb alkotásaként üdvözölt. Szélesebb körben vált ismertté a két világháború között a rendszert gyilkos szatírákban és szociográfiai írásokban leleplező Nagy Lajos munkássága. Megújult az avantgarde egyik nemzetközileg is ismert képviselőjének, Kassák Lajosnak a művészete. A népi íróként ismert Darvas József a Város az ingoványon című publicisztikai írásában a háborús évek marxista igényű elemzésével tűnt fel. Élénk érdeklődést váltott ki a munkásköltők, Zelk Zoltán és Benjámin László tevékenysége.

Jelentkeztek az irodalomban olyan irányzatok is, amelyek az apolitikus esztéticizmushoz kötődtek. Ennek a tendenciának a képviselői nem feltétlenül álltak szemben az új társadalommal, inkább irodalmi függetlenségüket akarták fenntartani.

Végül jelen voltak az irodalmi életben olyan polgári írók is, mint Zilahy Lajos vagy Márai Sándor, akik mindenekelőtt a régi uralkodó osztály bomlásának problémáit elemezték bizonyos rezignációval. Ez utóbbi irányzatok azonban igen hamar háttérbe szorultak, s nem elsősorban az adminisztratív intézkedések miatt, hanem azért, mert szemléletük korszerűtlen volt egy olyan társadalomban, amely gyökeres változásokon ment keresztül, és mert ezt a változást nem vállalták.

A vita az irodalmi életben elsősorban a társadalmi elkötelezettség tartalma körül alakult ki, éspedig a "népi" írók és a marxista teoretikusok között, de egyes szociáldemokrata vagy kommunista írók között is, akiknek egy része hajdanában az úgynevezett "urbánus" táborhoz tartozott. Révai József a "népi" ideológiát elsősorban politikai szempontból vizsgálta, s a társadalmi haladást szolgáló pozitívumait emelte ki az 1945 utáni periódusban is. Az "urbánusokat" a társadalmi kérdések iránti érzéketlenséggel vádolta, s mindenekelőtt a Nyugat című folyóirat apolitikus hagyománya ellen lépett fel, amelyet olyan kiváló költők képviseltek a két világháború között, mint Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső. A döntőbíró a "népi-urbánus" vitákban Lukács György kívánt lenni Népi írók a mérlegen című, 1946. márciusi cikkében. Rámutatott a népi írók (különösen a háború végén meghalt prózaíró, Szabó Dezső és Németh László) ideológiájának jobboldali elemeire, bírálta írásaik naturalizmusát, s elítélte azt a "perspektívátlanságot", amely ekkor többek között Illyés Gyula költészetében is jelentkezett. Nem adott igazat az "urbánusoknak" sem, bár antifasizmusukat becsülte. "El kell ismerni - írta -, hogy az urbánus írók és ideológusok tekintélyes része a fasizmussal és annak előkészítésével szemben élesen elutasító álláspontot foglalt el; minden objektivitás megköveteli, hogy ezt elismerjük. De ahogy ez az állásfoglalás megtörtént, az éppen úgy visszatükrözi a magyar városi polgárság fejlődésének összes gyengeségeit, mint ahogy a népi mozgalom ideológusainak eltévelyedései visszatükrözik a magyar parasztság és történelmi középosztály gyengeségeit és eltévelyedéseit." Az "urbánusok" Lukács szerint csak elítélték a reakciót, de semmit sem tettek ellene, nem úgy, mint a "népiek". "Bár egyáltalán távol áll tőlem, hogy elnéző legyek a népi mozgalom reakciós eltévelyedéseivel szemben, de el kell ismerni, hogy ez a mozgalom a valóságban, a maga képességei szerint részt vett a magyar felszabadulás küzdelmében, és ha átgázolva ezen a sár- és vértengeren, besározta magát, nemcsak a csizmáját, hanem a kezét és az arcát is, nem tudom, hogy ez a sár sokkal rosszabb-e, mint a tisztaság, amely egy visszahúzódásnak, egy elefántcsonttorony-elbúvásnak, egy, a tömegek elől való visszavonulásnak a következménye."^[102]

Ez az erősen politikai-ideológiai jellegű vita nem szolgálta az irodalom kívánt eszmei egységét, mert egyik felet sem győzte meg. A "népi" írók többsége 1948 után is fenntartotta politikai-ideológiai különállását, s az urbánusok vagy olyanok, akiket közéjük soroltak, elhallgattak.

Az egységet a kommunista írók és művészek között sem lehetett megteremteni, s ez esetben nem politikai, hanem esztétikai okokból. Közülük ugyanis némelyek a különböző avantgarde-irányok hívei voltak, s különösen a képzőművészetben azok maradtak 1945 után is, mások pedig a hagyományosnak tartott irányzatokat folytatták, vagy valamilyen szintézisre törekedtek a kettő között. Lukács György ekkor a "nagy realizmust" hirdette meg, és egyaránt szembeszállt a proletkult és a dekadencia megnyilvánulásaival, s ezeket nem csupán tartalmában határozta meg, hanem formailag is, a klasszikus formák tiszteletének jegyében dekadensnek nyilvánítva a formabontást. Lukács nem tagadta az avantgarde bizonyos lehetőségeit, de túlhaladását kívánta.^[103] Állásfoglalása, amelyet Révai József is magáévá tett, lényegében pártállásfoglalás lett, s ilyen módon aki a kommunista írók és művészek között más nézetet képviselt, a perifériára szorult.

Lukács 1949-ben már nem elégedett meg a "nagy realizmus" hirdetésével, hanem a szocialista realizmus követelményeit állította fel,^[104] abban a szellemben, amely munkásságát a Szovjetunióban jellemezte a harmincas évek elejétől. Hamar kiderült azonban, hogy politikai és esztétikai nézeteit most már a politikai vezetés nem fogadja el, s megindult az úgynevezett Lukács-vita, amelynek általános ideológiai vonatkozásai vannak, de mégis inkább az irodalom és művészet további fejlődését befolyásolta. Ebben a vitában Révai nem azt vetette Lukács szemére, hogy 1945-ben nem adta ki a szocialista realizmus jelszavát, hanem azt, hogy ennek perspektíváját nem érzékeltette, sőt 1948-49-ben a megváltozott körülmények között is régebbi nézeteit tartotta fenn. Szerinte Lukács feltételezte, hogy Magyarországon a kapitalizmus még hosszú ideig fennmarad, s ennek a felfogásnak volt irodalomelméleti vetülete a klasszikus polgári realizmusra való orientáció, amely - Révai szerint - a polgári dekadenciával és a szocialista realizmussal egyaránt szemben állt. Bírálatában különösen azt kifogásolta, hogy - véleménye szerint - Lukács a szovjet irodalmat alacsonyabb rendűnek tartotta, mint a klasszikus polgári realista irodalmat, sőt bizonyos vonásaiban a polgári hanyatlás irodalmával rokonította. Ezzel kapcsolatban vitatta az egyenlőtlen fejlődés elvének alkalmazhatóságát a szovjet kultúrára. Nem értett egyet Lukács "partizánelméletével", tehát azzal a felfogással sem, hogy az író nem sorkatona, hanem partizán, akire ilyen körülmények között elsősorban a kommunista stratégia szolgálata tartozik és nem a mindennapi taktikák. Lukács még a Szovjetunióban vitát folytatott a "realizmus diadalá"-ról, arról a lehetőségről, hogy egyes írók - mint amilyen Balzac volt - reakciós ideológiájuk ellenére haladó műveket alkothatnak. Révai Lukácsnak ezt a felfogását így értelmezte: "Az élet ábrázolásához, a jó irodalomhoz nem kell haladó politikai meggyőződés, nem kell kommunista világnézet, nem kell szenvedélyesen állást foglalni és igent mondani a magyar életnek arra a nagy átalakulására, melyet a kommunisták vezetnek." Lukácsot ebben a kérdésben egyrészt objektivizmussal vádolta, másrészt azzal, hogy lebecsüli a világnézet, a szocialista öntudat szerepét. "A Lukáccsal folytatott vitának - írta Révai- az az értelme és célja, hogy leküzdjük saját sorainkban azokat a nézeteket, melyek akadályozzák irodalmunk friss, fiatal erőinek kibontakozását, irodalmi közéletünknek a jelen, a népi demokrácia, a szocialista építés felé fordulását, íróink nevelését és művelődését a szocialista realizmus szellemében, a tanulást a szovjet irodalom gazdag tapasztalataiból, az irodalmi pártosság, a pártirodalom lenini elvének érvényesülését."^[105]

2. Ez a vita jelezte azt a fordulatot, amelyet a pártvezetés az irodalom- és a művészetpolitikában végrehajtott, s amelynek a lényege az volt, hogy a marxista-leninista esztétika alapkategóriáira támaszkodó, de szűkösen, egyoldalúan interpretált szocialista realizmus ismérveit kívánták alkalmazni a magyar irodalomra és művészetre. Ezek az ismérvek magukban foglalták a valóság ábrázolásának, de a fejlődés és a perspektíva bemutatásának igényét is, a pozitív hős követelményét, s nem utolsósorban az irodalom és művészetek túlhajtott nevelő funkciójának számonkérését. A magyar hagyományok közül az irodalomban a plebejus forradalmár Petőfi, a kritikai realista Mikszáth és Móricz, a képzőművészetben a realista Munkácsy Mihály, a zenében a romantikus Erkel volt a mintakép. A külföldi irodalomban és művészetben is a kritikai realista és néhol a romantikus vonulat jelentette a viszonyítási alapot, a maiban pedig Gorkij, Majakovszkij, a harmincas-negyvenes években megjelent szovjet alkotások. Ez az irodalom- és művészetfelfogás nemcsak a kultúrpolitikusok által megfogalmazott követelmény volt, hanem az írók és művészek jelentős része el is fogadta, mert úgy érezte, hogy a társadalmi fejlődés ezt kívánja meg.

Hogy ez így volt, arról meggyőz bennünket Darvas József, aki 1950 márciusában, tehát néhány hónappal a "fordulat" után, a következőképpen foglalta össze az irodalmi fejlődés fő jellemzőit: 1. az objektív helyzet kedvező ahhoz, hogy a magyar irodalom a lemaradását felszámolja; 2. az irodalmi életben jelentékeny bázisa van a proletárirodalomnak; 3. a párton kívüli, úgynevezett útitárs-írók egy része egyre határozottabban fordul a szocialista realista irodalom irányába.

Darvas a problémát mindenekelőtt az irodalmi pártszerűség elfogadásában, illetve értelmezésében látta. Hibaként említette, hogy az írók nem szívesen vállalják az önkritikát, a szembenézést saját régebbi mivoltukkal. A múlthoz hozzátartozik az irodalom arisztokratikus felfogása is, és Lukács kritikai működésében Darvas azt hibáztatta, hogy "félve irodalmunk színvonalának süllyedésétől, bizonyos irodalmi arisztokratizmussal, túlzott színvonal-követelményeket állított fel csírázni kezdő új irodalmunkkal szemben. Ez természetesen akadályozta a talán még dadogva szóló, de mégis új hangon beszélő írók felsorakozását. Talán mondanom sem kell, hogy Lukács György ebbéli kritikai tevékenységét - persze Lukács szándékán kívül - elsősorban ennek a volt irodalmi arisztokratizmusnak egykori képviselői helyeselték a legbuzgóbban."^[106]

Darvas maga is író, és optimizmusa nem volt megalapozatlan. A nagy társadalmi átalakulások hatása alatt olyan "népi" írók, mint Veres Péter, Szabó Pál, sorra írták a szocialista realizmus kritériumait is érvényesítő műveket, mint amilyen az előbbitől Próbatétel címmel megjelent novelláskötet, s az utóbbitól az Isten malmai című regény. A sokat bírált Németh László is ekkor írta meg a két világháborús magyar világ társadalomkritikáját és sejtette meg a jelen felé fordulását az Égető Eszter című regényében. Illyés Gyula történelmi témához nyúlt ugyan, de az 1848-49-es szabadságharcról szóló drámái: az Ozorai példa vagy a Fáklyaláng, a kor eszmei szükségleteit táplálták. Olyan kommunista írók, mint Déry Tibor, Illés Béla, Sándor Kálmán, Rideg Sándor, sorra jelentették meg a múltat bíráló és az elnyomottak reménységét a ma szempontjából bemutató regényeiket. Benjámin László költészete ekkor vált őszintén optimistává és népszerűvé. Megjelent egy tehetséges fiatal költőnemzedék, Simon István, Juhász Ferenc, Nagy László és mások, akik főleg a paraszti világ változásait jelezték, és friss plebejus hangot ütöttek meg.

Ezt az új irodalmat érdeklődéssel fogadta a közönség. Számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a megjelent művek a múlttal való leszámolást sugallják, az új társadalom építésének szükségessége, a közösségi ember feladatvállalása mellett foglalnak állást. S ez volt a többség óhaja. A mai magyar írók könyveit sokan olvasták. Már 1950-ben 192 szépíró műve jelent meg, több mint 1,4 millió példányban (1960-ban ebben a kategóriában 354 művet adtak ki közel 4,8 millió példányban, 1970-ben pedig 353-at, 4,7 millió példányban). Az ünnepi könyvhetek, a könyvtárak és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat által rendezett író-olvasó találkozók közvetlen kapcsolatot is teremtettek az irodalom és befogadói között. Az írók részesei lettek mindazoknak a politikai és kulturális eseményeknek, amelyek az országban végbementek, és joggal voltak arról meggyőződve, hogy műveik közvetlen hatást váltanak ki az olvasókból, politikai, eszmei, erkölcsi szempontból egyaránt. Tegyük még ehhez hozzá, hogy a művelődéspolitika ugyanakkor a klasszikus magyar és külföldi irodalom, a szocialista irodalmak nagyarányú kiadásával a nagy értékeket terjesztette, s ily módon az olvasóközönség műveltségi szintjének emeléséhez és ízlésének csiszolásához is hozzájárult.

Bár ekkor az irodalom a vezető művészeti ág, de a többi művészetben is él a megújulás vágya. Az irodalommal legközvetlenebb kapcsolatban álló színház elsősorban a magyar és külföldi klasszikusokat játszotta, de ekkor került sor a szovjet drámairodalom és más országok haladó drámairodalmának bemutatására is. A mai magyar drámairodalom csak kevés művel jelentkezett, s azokon is érződött már a sematizmus hatása.

Határozott törekvés volt minden színházban arra, hogy kollektív játékstílus alakuljon ki, s ebben kiváló rendezők (Gellért Endre, Marton Endre, Major Tamás és mások) és színészek egyaránt egyetértettek. Fejlődött a vidéki városok színművészete, és nagyjelentőségre tett szert a Déryné Színház, amely elsősorban falvakban játszott, és valóban új, színházat soha nem látott közönséghez juttatta el a színházművészetet. 1950-ben 17 színházban több mint 6600 előadást tartottak, közel 3 millió néző előtt, akik közül több mint 200 000 községi lakos volt (1960-ban az előadások száma 12 702-re nőtt, a látogatók száma pedig 6,4 millióra, azóta azonban bizonyos csökkenés tapasztalható mindkét vonatkozásban, elsősorban a televízió hatására. 1970-ben 11 991 előadást tartottak, de csak 5,5 millió néző előtt).

Színházi előadások száma műfaj szerint (Csak a külföldi szerzők művei)