MÁSODIK KÖNYV: HELLAS

ELSŐ RÉSZ: A GÖRÖGSÉG ÉS A RÉGIBB GÖRÖGFÖLDI MŰVELTSÉGEK

ELSŐ FEJEZET: A GÖRÖG NÉP ÉS A GÖRÖG FÖLD

AZ északról, a Duna völgyéből bizonyára a bronzkor folyamán bevándorolni kezdő görögség csupán új hazájában, az Olympos hegyétől délre elterülő félszigeten lett azzá a néppé, melyet a történelemből ismerünk. A görög nyelv az indogermán nyelvcsaládba tartozik és a görög ember minden valószínűség szerint eredetileg Homo Nordicus volt: magastermetű, fehérbőrű, szőkehajú nép, világos szemekkel és dolichokephal alkatú koponyával. Még ilyeneknek írja le hőseit gyakorta Homeros is. És bármennyire változott idővel keveredés útján a faji sajátság, ideálnak megmaradt később is az eredeti típus. A hosszúfejű, alacsonytermetű, barnásbőrű, sötéthajú és feketeszemű, későbbi görögben azonban hiába keresnők a kezdet embertani vonásait. A Homo Nordicust tehát a több évezredes fejlődés folyamán elnyelte a Homo Mediterraneus. Ez a fajta volt hordozója görög földön a görögség előtti műveltségeknek. Nyelvi nyomaival is találkozunk a legrégibb Görögországban, pl. az -nth- szóalkotó elemet felmutató helynevekben (Korinthos). Ugyanilyen elem a -ss- (attikai -tt-) a Parnassos, Hymettos hegyek nevében és más földrajzi elnevezésekben.

Nem állíthatjuk természetesen, hogy a görög bevándorlás előtti Hellas embertani és nyelvi szempontból csak egyrétegű lett volna. De biztos, hogy mindkét tekintetben a szomszédos Kis-Ázsiával fűzte össze számos kapcsolat. Magasabb műveltségű népekkel való érintkezés és összeolvadás már kezdettől fogva megtermékenyítette a görög szellemet. Saját alaptulajdonságain kívül és az idegen kölcsönvételektől eltekintve az új földrajzi környezet is hozzájárult e szellem kibontakozásához. Nem a „tiszta kék ég” vagy az „éles körvonalú hegyek” tették ugyan a görögöt göröggé, mégis a görög szellem történeti megnyilatkozásaira nézve e megnyilatkozások szülőföldje, a földrajzi helyzet sem közömbös.

A szárazföldi hódító nép Hellasban tengerésznéppé lett. A görög félszigetnek nincsen olyan pontja, amely hatvan kilométernél távolabb lenne valamilyen tengerparttól Az Égéi-tenger mintegy hidat ver szigetvilágával Kelet felé az ázsiai partokhoz és a krétai állomás beiktatásával még Egyiptomot is könnyen hozzáférhetővé teszi Görögország felől. Íme az út, melyen át a görögség már korán érintkezésbe juthatott a keleti birodalmak ősi műveltségével. Az anyaországban a korinthosi öbölnek volt a legnagyobb jelentősége. Mintegy két részre szelte a görög félszigetet és a déli résznek, a Peloponnesosnak, külön helyzetet, külön történetet biztosított. Nyugat felé Dél-Itáliának és Sziciliának közelsége játszott döntő szerepet a görög műveltség terjeszkedésében.

Szorosan összefüggött a görög nép tengerész-voltával a görög föld viszonylagos szegénysége, amely helyenként annál keservesebben volt érezhető, mivel másutt a termékenység megközelítette a trópikus mértéket, pl. Messaniában. Hesiodos embere, a szárazföldi boiot paraszt is rákényszerült arra, hogy silány keresetét a tengeri vállalkozások jövedelmével egészítse ki. A termelésre alkalmas nagyobb síkságok ritkák Hellasban. A karszt-szerű hegyvidék, amely e földet túlnyomórészt fedi, mészköves talajával, nyaranként elapadó és föld alatt bujkáló vízeivel inkább csak apró marhák legeltetésére nyujt alkalmat. A viszonylag nagy területű Attika nem tartozott a legterméketlenebb részek közé: ha búzát kevésbbé, árpát helyenként tisztességgel hozott. És mégis, Athénnek egyik legnagyobb gondja, lakosságának szaporodásával kapcsolatban, hogy miként lássa el magát idegenből szerzett gabonával. „Hellas és a szegénység mindenkor együtt nevelkedtek” – állapította meg már Herodotos. De ebből nem földhöztapadt kicsinyesség és a nyomorúság lendülettelensége származott, hanem nyugtalanság, a görög szellem belső mozgékonysága.

A görög politikai életet, a kisterületi államokba való elaprózódást is a földrajzi tényezőkre szokás visszavezetni: Hellasnak szűk völgyekbe, jól körülzárt partrészekbe és apró szigetekbe tagozott földjére. De ha kezdetleges viszonyok között ez a nagy tagozottság akadályt gördített volna is terjedelmesebb államterületek keletkezése elé, az állami elaprózódást kielégítő módon akkor sem tudná velünk megértetni. Az államterület nagysága mindenkor az államhatalomnak és hordozójának belső erejétől függ. Ez időközönként a bennünket érdeklő földrészeken is elég nagy volt, mint például bizonyára a mykenai időkben vagy később a makedon és római uralom korában. Hellas tagoltsága ekkor nem volt akadály, hogy nagyobb államegységek létre ne jöjjenek rajta. Gondoljunk az athéni birodalomra is a Kr. e. 5. században. Ha feleletet keresünk arra a kérdésre, miért nem alakultak ki a görögök között számottevő birodalmak, akkor inkább talán a nép függetlenségi érzésére, meghajolni nem tudó önelégültségére – a görög autarkeia erejére – a királyság vagy önkényuralom hatalmát mindig korlátozó demokratikus hajlamokra kell inkább rámutatnunk, mint a szűk völgyekre.

Nagy jelentőséget kell a görög élet kialakulásának szempontjából az éghajlati viszonyoknak tulajdonítanunk. Ezek a Földközi-tenger e délies partjain a plein-air-életet tették a görögség számára lehetővé. Athénben a középhőmérséklet még a téli hónapokban (jan.-febr.) is meghaladja a nyolc fokot, de eléri ugyanekkor néha a 17–18-at is. Átlagban csak négy nap jár évenként faggyal, de némely esztendőben egyáltalán nem fordul elő. Csakis itt gyűlhet össze a nép tanácskozás céljából az egész esztendőn keresztül nyilvános tereken; töltheti úgyszólván egész napját a szabadban (a nyári hónapok legmelegebb déli óráitól eltekintve); élheti egymás közt és egymással állandó érintkezésben azt a nyilvános életet, amely a külön dolgozó és gondolkozó északiak műveltségével szemben annyira rányomta bélyegét a görög műveltség minden intézményére, minden alkotására.

A külső természetnek és a történeti sorsnak: a közös tapasztalatoknak és közös vállalkozásoknak összejátszásából domborodnak ki az egész görögségre jellemző lélektani vonások. Nehéz feladat előtt állunk, amikor ezekről – akárcsak vázlatos formában is – számot akarunk adni. A nehézség nem csupán abban rejlik, hogy – a kitűzött feladatnak megfelelően – állandónak kell feltüntetnünk azt, amit az életszerű változás folytonosságában mutat be a való. Az ilyen jellemrajz elkészítését a sajátos görög viszonyok különösképpen megnehezítik. A nyelvjárásoknak, életszokásoknak, lelki készségeknek sokféleségébe szétkülönült görögségről kell itt egységes képet adnunk, a nélkül, hogy e sokféleséget teljesen szem elől tévesztenők.

Ha van aktív és passzív embertípus, akkor a görög bizonnyal az előbbihez tartozik. A keleti tétlenséggel és önmegadással helyezte őt ez a jellemvonás éles ellentétbe. A görögök közt csak ritkán szünetelő háborúskodás éppannyira bizonyítéka ennek a tevékeny szellemnek, mint az a belső mozgékonyság, amellyel a művészi problémáknak vagy elméleti kérdéseknek újabb és újabb megoldását keresték. Az agonisztikus hajlamban éri el ez az akarati készség a csúcspontját: a görög mindent versengés (agón) tárgyává tett és a jót mindenkor a jobbal törekedett felülmulni. Körében még ott is magas műveltség fakad, ahol a politikai érdeklődés túltengése foglalja le a lakosságot. Sokrates párbeszédeit és Platon filozófiáját a foglalkozástól szabad életnek, a szkholének: a beszédes semmittevésnek köszönhetjük.

A görög individualista volt, érvényesülését mint egyén követelte. Ezt a vonást maga is hamarosan észrevette magán: ezért állította már Herodotos az ázsiai hordát a göröggel szembe. Az individualizmus szertelenségeit, melyekre főleg az ión elem volt könnyen kapható, az az erős szociális érzék tartotta többnyire féken, amely a kisterületű város-állam életének mindig szükségképpen tulajdona volt. Az egészen elkülönült egyén eszményét a görög világ nem méltányolta. Nem mintha ezek az önmagukban elégült szellemek teljességgel hiányoznának. De ők is – a Herakleitosok és Euripidesek – tudatosan a közösség okulására dolgoztak. Egyénieskedő, túlzásokra, a szabadosság megnyilatkozásaira, – azt lehetne gondolni – főleg a kialakult demokráciák adtak alkalmat. De itt épp a társadalmi jelenségeket irányító törvényszerűség gondoskodott arról, hogy az eredeti szándék ellentétbe csapjon át. A szuverén akaratú egyének a politikai gyűlések alkalmával tömeggé verődtek össze és ez a tömeg lélektani törvényszerűséggel engedelmeskedett a belőle kiemelkedő vezetőnek.

Befolyásolhatóság fokozza a tömegjelenségek erejét és a görög – általánosságban szólva – erősen befolyásolható volt nagy közös eszméket, vágyakat, igényeket kifejező vezető egyéniségektől. Fokozati különbségeket az egyes néptörzsek között mindenesetre kell itt tennünk; a spártai talán kevésbbé volt hajlamos a pillanatnyi befolyásoknak engedni, mint az az athéni tömeg, melynek viselkedését bizonyára közös mediterrán örökség mutatja olyan közelségben a mai Dél-Európának latin népeihez. Persze az alaptermészetből folyó és a helyzettől kiváltott lelki megnyilatkozások között az utóbbi esetben is különbségeket kell tennünk. Midőn a szónokoló, az eleven beszéd szépségeit élvező és a demagógia szertelenségeit olykor túlontúl értékelő athénieknek politikai megbízhatatlanságáról és ingatagságáról beszéltünk, a tömegviselkedés törvényszerűségére kell gondolnunk és nem szabad azt hinnünk, hogy a görög nép jellemének valamely kizárólagos sajátosságát állapítottuk meg.

Érzelmi és gondolati gazdagság nem különül el a görögségben két egymástól elvált életformává. Szenvedély, önkéntelen akarati visszahatás és a teljes valót átható érzés nem volt akadálya annak, hogy a görög ember a világot ne tisztán fogalmazott célok és eszközök szempontjából nézze és e szemléletben ne a logika rendjét tegye meg a legfőbb követelménynek. A görögnek forma és stílusérzéke, harmónia-szeretete is összefügg ezzel. Költészetében ez emeli az elbeszélés szépségeit és a szónoki érvelés erejét a tiszta lirizmus fölé; tudományában, filozófiájában ez ad a dialektikai elemeknek különös jelentőséget. A lét legmélyebb alapjának elmerülő átélése – amit közönségesen misztikának szokás nevezni – a görögöknél egyszerre eksztatikus és plasztikus, élmény és szemlélet. A lét örömének és kínjának korlátozatlan valóságát a görögség az ő (nem thrák) Dionysosának istenalakjában szemlélte, kultuszában élte meg. Ebben a kultuszban volt például otthonos a legintenzívebb művészi létmegjelenítés: a görög dráma. Tragédia-költészete is mutatja, mennyire nem zárkózott el a görögség a lét legsötétebb oldalai elől sem. De görög pesszimizmusról éppoly kevéssé beszélhetünk, mint csak felszínes görög derűről. A görög gondolkodás és világfelfogás minden árnyalatát megérteti a valóság teljességéhez való hűség.

Ezzel szemben kifogást lehetne emelni a görög jellem ellen az erkölcsi magatartás szempontjából, – de csak akkor, ha a történelem későbbi korszakainak jobban takart hasonló jelenségeit még súlyosabban ítéljük el. A görögséget ugyanis a nagyobb őszinteség is jellemzi. A görög történet küszöbén a „ravasz” Odysseusnak alakját látjuk, akinek ez a tulajdonsága az eposz hősi korában erényszámba megy. Az athéni politikai élet fénykorában a hazaárulással és sikkasztással megvádolt államférfiaknak és hadvezéreknek hosszú sora vonul el előttünk. Ez utóbbi esetekben azonban igen sokszor könnyelmű vádaskodással van dolgunk, amelyet a versengés szenvedélye magyaráz. Mindez nem érintheti a görögök sok más jó tulajdonságát – hazaszeretetét, katonai erényeit stb. – és legkevésbbé idealizmusát. Nemcsak tisztább etikai nézeteikre hivatkozhatunk, amint ezek főleg híres gnómáikban és bölcseleti rendszereikben jutottak kifejezésre. A görögöt például a rómainál nagyobb képzelőtehetsége és ideálkeresése könnyedén emeli fel egy minden praktikus célképzettől mentes világba és még saját közvetlen hasznával szemben is közömbössé teheti. Idegeneknek, metoikosoknak kell köztük azt a gazdasági munkát elvégezni, idegenek fogják egyszersmind annak a munkának hasznát is élvezni, amelyre a görögségnek politikai ideáljai miatt nem volt érkezése. De mi kései örökösök csak hálásak lehetünk e görög életfelfogásért. A velejáró művészi és tudós önzetlenségből születtek meg a görög szellem legtökéletesebb alkotásai.