ÖTÖDIK FEJEZET: AZ IÓN SZABADSÁGHARC

546-ban foglalták el a perzsák Lydia fővárosát, Sardeist. Ez a győzelem Lydia alattvalóinak, az ázsiai görögöknek sorsát is eldöntötte. Sikeres ellenállásra gondolni sem lehetett az új hódító hatalommal szemben. Nemcsak az ión városok kerültek hamarosan perzsa uralom alá, hanem 1-2 évtized alatt perzsává lett a Földközi-tengernek egész keleti szegélye: Egyiptommal együtt Kypros és Kyrene, sőt az ión Samos is. Zsarnokát, Polykratest, ki a kultúra csodájává tette meg a szigetet, tőrbe csalták és keresztre feszítették. Valamikor Thales szövetséges államnak alakítását ajánlotta a széthúzó ión városoknak: a világtörténetben ekkor merült fel először az állami föderáció gondolata! De a filozófus ötletének megvalósításáról az ázsiai görögök már elkéstek s most azoknak, akik az új helyzettel sehogyan sem békültek ki, nem maradt más hátra, mint Bias tanácsát követni: a kivándorlást. Teos lakói ez időben alapították Abderát a thrák partvidéken és a phokaiaiak Massiliát (a mai Marseille-t) a távol nyugaton.

Hatalmas, minden eddigi méretet felülmúló birodalom alakult ki perzsa kormányzás alatt Kyrosnak, Kambysesnek (529-től) és Dareiosnak (522-től) folytatólagos hódításai által. Babylon már 539-ben elesett, Egyiptom 525-ben követte és Dareios kelet felé Indiáig, észak felé a Fekete-tengerig és Thrákiáig egészítette ki az óriási területet. India vidékeit egy kár-görög emberrel a Karyanda-ból származó Skylax-szal kémleltette ki előzetesen, aki azután írásos jelentésben számolt be hosszas folyóútjairól és Arábia körülhajózásáról (az első nagyobb periplus). A további foglalásokon túl a rendszeresebb szervezésnek munkáját is Dareios végezte el a perzsa birodalomban. Ez most 21 helytartóságra (satrapeiá-ra) oszlott, ha a később megszervezett Thráciát is beleszámítjuk. Külön ión helytartóságról nem hallunk: az ión és az aiol városok a károkkal, pamphyliaiakkal és egyéb kisázsiai népekkel együtt közösen tartoztak a Sardeisben székelő satrapes alá.

Ősrégi, babyloniai-assyriai nyomokon szervezkedhetett a perzsa civilizáció, midőn Susát építette ki a birodalom fővárosának a túlmessze fekvő Persepolis és Pasargadai helyett és midőn a biztos közlekedésnek lehetőségeit teremtette elő. Az úgynevezett király-út, amely Sardeistől Susáig vezetett s melyen 3 hónapot is eltöltött a rendes utazó, lóháton egy hét leforgása alatt továbbította az udvari postát 111 váltóállomásával, amelyek egymástól 4–4 parasangés (24 km) távolságra voltak felállítva. A gyors hírszolgálatot ekként biztosította magának a központi hatalom: a helytartóknak külön gazdálkodása és garázdálkodása nem is eleinte, hanem majd csak később – hanyatlási tünetként – mutatkozik a perzsa birodalomban. A valuta rendezése, a „dareikos” is Dareios nevéhez fűződik (aranypénz 20 babyloniai ezüstpénznek értékében) s ezentúl előre megállapított összegeket kellett – esetleg természetben – az egyes adókerületeknek beszolgáltatniok. Egészben véve 14 és félezer euboiai talentumra értékeli a perzsa kincstárnak évi jövedelmét a görög történetírónak forrása. S itt még számításba se került a sok külön robot és adónem, s az a legnagyobb áldozat, melyet katonai szolgálatuk által személyükkel kellett a meghódítottaknak lefizetniök. Ura pedig e mérhetetlen kincsnek és hatalomnak az Achaimenes családjából származó „nagy király”, a „királyok királya”, az „országok királya”, aki Ahura-Mazdának kegyelméből jutott trónra, mint Dareios híres behistuni feliratán olvassuk. Istenként való tiszteletet ugyan nem kíván magának a perzsa fejedelem – ezt Zarathustra vallása nem is tűrné – de azért: minden egyéb emberi akaratot felülmuló önkénynek birtokosa az, akit – a szabad görög embernek örökös megbotránkozását híva ki – csak térdencsúszva közelíthetett meg a közönséges halandó.

Dareios csupán országának megszervezése után vállalkozhatott a skythák elleni expedíciójára. Ez volt az első kísérlet, hogy ázsiai nagyhatalom Európába vitte át hódító fegyvereit. A felvonulás a Boszporuszon keresztül történt – a samosi Mandrokles készítette el hozzá a hajóhidat – s a Duna deltájától tört előre a nagy sereg északi irányba, a mai Dobrudzsába. Mi célja lehetett a perzsa királynak ezzel a kissé kalandos vállalkozásával? A távolabbi ellenségnek – a skytháknak – megfélemlítésével talán csak hellespontosi birtokait akarta Dareios biztosítani s azt a thrák tengerpartot, melyet hadvezére, Megabazos, az expedíció folyamán hódított meg a Strymonig. De földrajzi tájékozatlanságból még azt is gondolhatta a nagykirály, hogy ázsiai országait mentesíti ilyformán a nomád törzseknek újabb betörésétől. (A kimmeriosok előázsiai garázdálkodása friss emlékben maradhatott.) A sokféle elemből összeválogatott hadsereg egyébként jól kiállotta a próbát; Dareiosnak nem kellett merészségét Napoleon oroszországi sorsával megfizetnie. A katonákat már ión hajók szállították és kísérték s ezekre hárult az a további feladat is: a király visszatérését a Duna torkolatánál bevárni és biztosítani. A görög vezérek azok sorából kerültek itt ki, akiket a perzsa birodalom mint tyrannosokat állított az egyes görög városok élére. És ők – minden látszat szerint – nem hazudtolták meg a bizalmat. Histiaios, Miletos zsarnoka, a thrák Myrkinost kapta érdemeiért jutalmul. Miltiadesről, Chersonnesos uráról, azonban azt beszélték, hogy az őrtálló hajóhadnak titkos elvonulását javasolta, s így már akkor pusztulni engedte volna a perzsa sereget.

Mintegy fél százada szenvedett már a görögség a perzsa uralom alatt, midőn megtörtént köztük az első nagyobb szabadulási kísérlet: apróbb-cseprőbb zendülésekre Dareiosnak skytha útja is adott alkalmat: Byzantion, Perinthos lázadására. Véletlenség robbantotta ki az elégedetlenséget és nem tervszerű előkészítés; bajba került tyrannos tűzte ki a felkelés zászlóját. Menekülő naxosi arisztokraták fordultak Aristagoras-hoz, Histiaios vejéhez, aki Miletos zsarnoka volt, amióta apósát kényszerű vendégnek Susába rendelték. Arra kérték, hogy segítse őket vissza hazájukba. Aristagoras belement a tervbe, sőt ezt perzsa segítséggel, a nagykirály haderejének bevonásával, Naxos elfoglalásának szándékává szélesítette ki. A kísérlet nem sikerült; a naxosi nép sikeresen állott ellent. Aristagorasnak, ki ezenfelül a perzsa hadvezérrel is összekülönbözött, vissza kellett vonulnia, s minthogy így – be nem tartott ígéretei miatt – minden oka meg volt, hogy Dareios haragjától tartson, tyrannisáról önként lemondott és a szabadság kivívására szólította fel az iónokat (499).

E többféle magyarázatú eredet ellenére sem szabad a hat évig tartó ión szabadságharcot lebecsülni. Vegyük csak számba a nehézségeket, melyekkel kezdettől fogva meg kellett küzdenie. A perzsa zsoldban álló tyrannosoknak ezentúl is érdekük maradt, hogy hatalmi pozíciójukhoz ragaszkodjanak. A demokraták és arisztokraták közt dúló ellentét sem mozdíthatta elő a görög városokban az egységes állásfoglalást. Utóbbiak – többnyire a zsarnoknak, tehát egyszersmind a perzsának céljait támogatták. De azért vetélkedésből felvonultak – helyenként a demokratákkal együtt is – az idegen önkényuralom ellen. Az iónságot különben is nehéz feladat volt az egység gondolata számára megnyerni. A szégyenteljes politikai függés érzése azonban – a gazdasági okokkal együtt – eléggé erős volt ahhoz, hogy körében általános nyugtalanságot keltsen. Nem kétséges dolog, hogy a perzsa uralom nagyon szűk térre szorította össze azt a virágzó ión kereskedelmet, amely már a 7. századtól kezdve – végpontjaiban nevezve meg e gazdasági területet – a Pontos vidékét az egyiptomi Naukratishoz kapcsolta. Nyelvi, vallási, művelődési okok alig jöhettek szóba az ión szabadságharc kitörésénél. A perzsa államvezetés türelmes volt. Alattvalóitól csak a hatalom eszközeit követelte meg, de nem nyult hozzá a többi dologhoz, ami egy városállam belső kötelékét alkotta.

A szükséges erőforrások beszerzése kezdettől fogva gondot okozott az iónoknak. Hekataios, a jeles geneológus és geografus, aki könyvében a görög mondavilágot is „észszerűen” igyekezett elrendezni, a Didymeion (a miletosi Apollon-szentély) kincseinek felhasználását javasolta. Ajánlatát nem fogadták el. A templomot azután a győztes perzsák rabolták ki: őket nem tartotta vissza a tisztelet. De a görög anyaország segítségére minden okkal számíthattak az iónok. Maga Aristagoras utazott Spártába s Kleomenes előtt az ión tudomány vívmányával, a földabrosszal magyarázgatta a győzelem kedvező esélyeit. A szívós akaratú spártai király azonban peloponnesosi terveivel volt elfoglalva – Argosszal (l. 256. o.) – és elutasította a kérelmezőt. Az iónok csupán Eretriától és Athéntől kaptak támogatást; amaz 5, Athén 20 hajót küldött. Ez a segítség édes-keveset jelentett a küzdelem forgatagában. Az athéniek a legelső kudarc után visszavonultak. A támogatás – szerencsétlenségre – csak annyi eredménnyel járt, hogy a nagykirály figyelmét a görög anyaország felé fordította.

A felkelés az iónok győzelmével, Sardeis felégetésével kezdődött; de teljes vereségükkel, Miletos bevételével ért véget (494). Az első siker alig számított valamit – a sardeisi fellegvár különben is perzsa kézen maradt – mert nyomban követte az ephesosi kudarc. A végső döntést főleg a perzsa hajóhadnak elégtelensége halogatta; ők eleinte csak alattvalóikra, a phoinikiaiakra számíthattak az ión flotta felkészültségével szemben. De az időleges kyprosi siker, az ottani görög városok felszabadítása sem lendített sokat az aránytalan küzdelem sorsán. A felkelés vezetője, Aristagoras, kiről a történetíró csak negatív formában állapítja meg azt, hogy nem tartozott „a nagy lelkek” közé, hamarosan elérkezettnek látta az időt, hogy thrákiai birtokára vonuljon vissza. Apósa, Histiaios, szeretett volna a helyébe lépni. Elhagyta a perzsa udvart, már 498 őszén Sardeisbe érkezett s eddigi multja megtagadásával csatlakozott a szabadságmozgalomhoz. Sőt az a hír is járta, hogy tulajdonképpen ő volt az egész megmozdulásnak szellemi atyja, mert már Susából ő utasította vejét annak megszervezésére. A miletosiak bizalmatlanul fogadták egykori zsarnokuk ajánlkozását, a városba be sem engedték s így Histiaios nem tehetett egyebet, minthogy hellespontosi kalózkodásával ártson – lehetőség szerint – a perzsa haderőnek. Végre is az ellenség kezébe került és kivégezték.

A döntés a tengeren, Miletos partjához közel, Ladé-nél történt meg (495). Jelentékeny, mintegy negyedfélszáz hajót vontak itt össze az iónok; de időközben a perzsák tengeri ereje ennél is nagyobbra gyarapodott. A harc – részben a samosiak árulása miatt – az iónok teljes vereségével végződött. Ennek folytán Miletost sem lehetett hosszú ideig tartani s az ostromlott város a következő esztendőben megadta magát. Az ión-felkelés – apró-cseprő gerilla-harcoktól eltekintve mindezzel befejezéséhez ért s a perzsa uralom – a megtorlás szokott formái között – újból helyreállott. Legfeljebb az volt a változás, hogy most a megbízhatatlanoknak bizonyult zsarnokok helyett, perzsa támogatással, maga a nép vette át sok esetben az ügyek vezetését és hogy a perzsa fennhatóság alá olyan szigetek is kerültek, amelyek előzetesen nem ismerték az idegen jármot (Chios, Lesbos, Tenedos, Thasos). A Chersonnesos ura, Miltiades, családjával és vagyonával együtt, kénytelen volt most Athénbe menekülni. Mardonios, a perzsa vezér, a thrák partokon végig Makedoniáig terjesztette ki hódító tevékenységét. Visszatértében érte a perzsa hajóhadat az athosi szerencsétlenség.