A Meotisz partján.

Attila fia irnik bolgárbirodalma, a hún-bolgár Dsula-ház. Gorda és Moger onogur királyok, Baoréz Szabir királynő. A VI. századi türkbirodalom és az avarok nyugatra költözése. A szabir hatalom bukása. Az uturgur és kuturgur törzsszövetségek kialakulása 545 táján. Az uturgurok, kuturgurok, avarok és türkök harcai. Baján avarbirodalma. A türk kagán a Donig hatol és leigázza az uturgurokat. Dsula-házbeli Kurt onogur-bolgárbirodalma (620–679). A kazárok benyomulása a Volga és Don közére, az onogur-bolgárbirodalom bukása, népeinek szétoszlása. Isperich a kuturgur-bolgárokkal 679-ben a Balkánra költözik. A saragur bolgárok északra húzódnak a közép Volga és Ural vidékére. Az onogurok kazáruralom alatt, besgur ágazatuk a volgai bolgárok szomszédságában. A kazárbirodalom a VIII–IX. században. Az onogur-magyarok a kazáruralom nyomása alól szabadulva a Kuban, Don és Dnyeper vidékén szervezkednek. A besenyő-támadás következtében hét magyar törzs és a kabarok három törzse Etelközre költözik.

Priszkosz rhétor 448-ban a bizánci követ kíséretében hún földön járva, Attila udvarában hallotta, hogy egy jóslat szerint a hatalmas hún király nevének, családjának és hatalmának fenntartója legkisebb fia, Irnik lesz. A jóslat csodálatoskép bevált. A Hún-birodalom megdőlt, de romjain Irnik vezetése alatt kialakult a Pontus-vidéki ogur vagy bolgár hatalom.

Irnik a birodalom bukása után az Al-Duna vidékére, Kis-Szkitiába költözött, majd teljesen eltűnt a bizánciak szeme elől. Az utolsó értesítés szerint ellenezte Dengiziknek Bizánc ellen irányuló haditerveit. További sorsáról a bolgár királyok VII. századi feljegyzések alapján 765 táján készült genealogiája, az ó-bolgár királylajstrom értesít, melynek élén Avitochol fia Irnik, mint a bolgár Dsulo vagy Dsula (Dula, Gyula) dinasztia ősapja tűnik fel. Trónraléptének ideje a lajstrom időszámítása szerint pontosan egybeesik Attila fiainak s az ogur népek bizánci követjárásának idejével.

Az ogur népek, bár korábban is a hún királyok alattvalói voltak, a Kaukázusig, Donig és Dnyeperig hatolva, jónak látták önálló akcióval szövetségkérő, békés követséget küldeni új szomszédjukhoz a kelet-római császárhoz. Dengizik – aki ez időben már készült a nagy balkáni hadjáratra (468–469) – nem nézhette jó szemmel a követséget. A bizánci-ogur szövetség komoly veszedelemmel fenyegette a leáldozóban levő hún hatalmat. Hadjárat idején – mikor a főhad távol van hazájától – e veszedelem katasztrófává nőhetett. Ezért Motun és Attila példájára, kik a szövetséges népek élére saját családjuk tagjait állították – úgy látszik – Dengizik is testvéröccsét, a békepárti Irniket rendelte az ogurok fölé. Irnik aldunai húnjaival visszaköltözött a Don vidékére, hogy az ogur népszövetség élére állva biztosítsa a Hormidak, majd Dengizik vezérlete alatt Balkánra nyomuló hadseregeket a hátbatámadás ellen. Akár így került Irnik az ogurok élére, akár Dengizik halála után a főhatalom átvételekor, bizonyos, hogy ő volt az V–VII. századi „bolgár” hatalom első megszervezője. Dengizik katasztrófális veresége és halála, a hún sereg színe-javának pusztulása (469) borzasztó csapást mért a testvérharcban és folytonos háborukban amúgyis megfogyatkozott hún népre. Bár a vezetés továbbra is a húnok kezében maradt, etnikailag teljesen felszívódtak a sokkal nagyobbszámú ogurságba. Irnik és utódai már nem a tulajdonképeni húnokra, hanem a nagy nyugati harcok színhelyétől távol, kevés vért vesztett ogurokra alapították hatalmukat. Nem hún királyok többé, hanem a Volga-Don-Dnyeszter vidéki húnnal keveredett ogur népeknek uralkodói. E „bolgár”, vagyis „keverék” népnek és hún vérből származó uralkodóinak szervező tehetségét, államalkotó és művelődő képességét hirdetik Kurt király VII. századi pontusi birodalma, a XIII. században Európába nyomuló tatároknak áldozatul esett Volga-menti Bolgária s a kereszténnyé lett dunai bolgárok és magyarok ezeréves államai.

Irnik utódai – úgy látszik – egyideig fenn tudták tartani a Don-vidéki hún-bolgár birodalom egységét, de nevük és tetteik emléke nem maradt fenn. A bizánci írók nem sokat tudtak a bolgárok belső viszonyairól. Legtöbbjük még a népek individuális nevét sem ismeri. A szabirok és uralkodóik – Ambazuk, Balak, Boaréz – neve itt-ott előfordul, de a többi pontusi népeket csak az összefoglaló hún és bolgár néven halljuk emlegetni. A földrajzi helyzetből következtethetjük, hogy a tráciai és moesiai kalandokban 481 óta szereplő s 520 óta szlávokkal együtt harcoló bolgárok vagy húnok, kiknek segítségét Zeno császár és utódai a keleti gótok és gepidák ellen nem egyszer vették igénybe, a Don-Dnyeper vidéki kuturgurok (altiagirok) soraiból kerültek ki, míg az Örményországba, Kappadokiába törő s a római és perzsa birodalom Kaukázus-vidéki harcaiban – hol az egyik, hol a másik fél oldalán – feltűnő húnok alatt onogurokat és szabirokat kell értenünk.


Európa Attila halála után 470. táján.

525 táján a krimi Boszporuszhoz legközelebb lakó húnok felett Gorda nevű hún király uralkodott, aki Justinianus császárral szövetséget kötve, Konstantinápolyban megkeresztelkedett s hazatérve népét is meg akarta téríteni. De a bálványimádó „húnok” a pogány papok biztatására fellázadtak ellene és testvérét Mugert (Mouager-iV, Mouger) emelték trónra s ez karddal támadt a boszporuszi római őrségre s azt lemészároltatta. A császári seregek csak kemény küzdelem után tudták Mugert megverni és visszavonulásra kényszeríteni. Két más hún „király” – Türax és Glón – ugyanezidőtájt húszezer lovassal a császárral hadban álló perzsák segítségére sietett. A Kaukázus vidékén azonban útjukat állta a rómaiakkal szövetséges Boaréz szabir királynő, Balak király özvegye és nehéz harc után egész seregüket foglyul ejtette. Türaxot császári szövetségeséhez Bizáncba küldötte, míg Glón a küzdelemben elesett. E két király vagy vezér perzsapárti szereplése nyilvánvalóan összefügg a Gorda halálával bekövetkezett külpolitikai irányváltozással s ők maguk valószínűleg Muger alattvalói voltak. Vajjon Gorda és Muger, akinek neve azonosnak látszik a magyar népnek nevet adó Magyar törzs s a krónikáinkban népünk névadó őseként szereplő Moger király nevével, az egész bolgár szövetségnek vagy csak az egyik népnek fejedelmei voltak-e és vajjon fennállt-e a bolgár népeknek politikai egysége a VI. század derekáig, vagy már korábban felbomlott, biztosan megállapítani nem tudjuk. A VI. század közepén a hatalmi viszonyok mindenesetre lényeges átalakuláson mentek keresztül.

A Volga-torkolat, Kaspi-tó és Kaukázus környékén még a VI. század negyedik évtizedében is oly nagy szerepet játszó szabir hatalom I. Kosru (531–578) perzsa királynak az északi népek elen vívott harcában 545 táján megsemmisült. A szabir nép egyes töredékei már 545 és 555 közt a Kaukázuson túl, az alánok, abcházok és zichek szomszédságában, a Kur-, Rion-, Kuban- és Terek-folyók forrásvidékén élnek központi kormányzat nélkül, számos törzsfő uralma alatt s egy részük római, más részük perzsa zsoldban harcol. Ezek a szabirok a következő évtizedekben perzsa és római Arméniában, a Kur-folyó vidékén végleg letelepíttettek. A Kaukázuson innét ugyanezidőben eltűnik a szabir és onogur népnevezet. Helyettük az uturgurokat kezdik emlegetni.

Az onogur és szabir népneveket kiszorító, új uturgur név feltűnése összefügg a szabir hatalom összeomlásával. A szabir nép zöme 545 táján – mikor egyes töredékei a Kur-folyó vidékére húzódtak – nyugat felé nyomult és a Kuban-Don vidéki onogurokkal egy törzsszövetségben egyesült. Az egyesülés következménye volt a szabir és onogur (= tíz ogur) népnevek eltűnése és a harminc törzsre tagolt, de egy uralkodó alatt álló uturgur (= harminc ogur) törzsszövetség kialakulása. Az uturgur név nem volt hosszú életű; a VII. században újra előtűnik az onogurok individuális népneve, de a szabirok egykori beolvadásának emléke sem veszett el. Az onogur néptől származó magyarok még a X. században is tudtak e kapcsolatról. Követeik elmondták Konstantinosz császárnak, hogy népüket egykor erős szabirnak (Sabartoi asjaloi) nevezték s hogy Perzsia felé lakó rokonaik most is e nevet viselik.

Az uturgur névvel egyidőben tűnik fel az altiagirok jelölésére a tágabb jelentésű kuturgur (= tukurgur) név. Nyilvánvaló, hogy az onogurok és szabirok egyesülésének hatása alatt a régi tukurgur szövetség két ága, a forrásokban ezidő óta nem említett altiagirok és ücsogurok is szükségesnek vélték az erők egyesítését s ezért ismét szorosabb viszonyba léptek egymással.

Bizáncban 547-ben bukkant fel a korábban hún és bolgár gyüjtőnéven ismert uturgurok és kuturgurok neve s alig néhány év mulva már szemben találjuk egymással a két népet. 552-ben a gepidák hívására Kinial vezérlete alatt kuturgur lovassereg jelent meg az Al-Dunánál s a gepida-longobard összeütközés elmaradván, betört a birodalom területére. Justinianus a tőle segélydíj címén állandó adót élvező kuturgurok támadásán felbőszülve, Szandil uturgur királlyal kötött szövetséget, aki a Donon átkelve nagy győzelmet aratott a kuturgurokon.

558-ban a császárnak ismét összeütközése támadt a kuturgurokkal. Zabergán fejedelmük Trákiába tört s onnét Bizánc felé hatolt, mialatt másik serege a krimi görög városokat támadta. A kuturgurok balkáni pusztításainak az agg Belizár vetett véget, visszaverve Zabergán seregét Bizánc falai alól, Szandil uturgurjai pedig az otthonmaradt kuturgurokra törtek s népükben, vagyonukban nagy pusztítást okozva a hazajövő sereg ellen indultak. A küzdelem Zabergán teljes vereségével végződött. A zsákmány mind az uturgurok kezére került. Justinianus a kuturgurok teljes kiirtására igyekezett Szandilt rábírni, neki ígérve a kuturguroknak fizetett évi adót is. Ez azonban nem vállalkozott a rokon nép megsemmisítésére, de megígérte, hogy lovaikat elveszi, nehogy a rómaiakat ismét megtámadhassák. A lóállomány megcsonkítása, a ménesek elhajtása régen kipróbált eszköze volt a pusztai lovas népek megfékezésének. Kína császárjai nem egyszer alkalmazták a húnokkal szemben ezt a harcmodort. Az uturgurok azonban ezt az ígéretüket sem tudták teljesíteni. Az avarok beavatkozása egyszeriben véget vetett hatalmi törekvéseiknek.

*

A VI. század első felében a kínai évkönyvekben tukiu néven szereplő s az Orkhon-vidéki rovásírásos feliratokon magát egy alkalommal kök türknek, vagyis kék töröknek nevező türk nép fejedelme, Bumin vagy Tu-men kagán hatalmas birodalmat alapított Kína északi határán. Az új hatalom véget vetett az Altáj-hegység és Balkas-tó vidékén másfél század óta virágzó avar uralomnak.

Az avarok és alattvalóik nagy része meghódolt a türk kagánnak. Más részük – kiket a türkök az uralkodó avartól megkülönböztetendő varkhon (Ouarcvu = avar-hún?) néven neveztek – a Jajkon, majd a Volgán is átkelve, e folyó mentén és a Kaspi-tó nyugati partján, az egykori szabir területen szállt meg. 558-ban a Kaukázus vidékén velük szomszédos alánok fejedelmét kérték meg, hogy követeik számára kihallgatást kérjen Justinianus császártól.

A római császárok a VI. század óta gyakran léptek szövetségre a birodalom közvetlen szomszédain túllakó hatalmasabb barbár fejedelmekkel, akiket a divide et impera elve alapján a császárság biztonságát veszélyeztető, szomszédos barbár népek ellen ingereltek s így idegen vérrel és idegen erővel védelmezték saját birodalmuk határait, egyidejűleg gyengítve az ellenséges és szövetséges barbárok erejét. Ezt a politikát Justinianus rendszerré fejlesztette és állandó segélyt, mintegy zsoldot fizetett a szomszédos népek fejedelmeinek, hogy birodalmát békén hagyják, a távolabbiaknak, hogy emezeket nyugtalanítsák. Uralkodása első éveiben így használta fel a szabirokat a perzsákhoz szító és a Kaukázus vidéki provinciákat nyugtalanító onogurok, később az uturgurokat a kuturgurok ellen. Így akarta a szövetséget kérő avarokat is felhasználni a kuturgurok s a nagy győzelem után veszedelmessé vált uturgur szövetségesek ellen. Menander szerint „azt gondolta, akár győznek az avarok, akár leveretnek, az eredmény neki mindkét esetben előnyére fog válni.” De a nagy diplomata ez alkalommal tévedett, mert nem számolt az avarok helyzetével. Nem ismerte fel, hogy most nem a Volga-Don vidékén száz év óta meghonosodott és hazájuk földjéhez ragaszkodó bolgár népekkel van dolga, hanem egy hatalmas ellenség elől menekülő s messze nyugatra törő néppel. Nem vette komolyan Kandik avar követ szavait, aki nemcsak szövetséget ajánlott, hanem földet is kért tőle, ahol népe letelepedhessen. Ez a tévedés hamar megbosszúlta magát.

Az avar kagán a maga hasznára aknázta ki a szövetséget s ahelyett, hogy a birodalom ellenségeit – a kuturgurokat – megfékezte volna, Zabergán hódolatát elfogadva, szövetségre lépett vele s a Volga-Don-közi saragur-barszilokat és uturgurokat, valamint a Dnyeper-Dnyeszter közi antokat segítségével leverve, a birodalom szomszédságába hatolt.

Baján kagán 562-ben már az Al-Duna vidékéről – a későbbi Etelközről – küldi követeit a császárhoz, letelepülésre alkalmas földterület kijelölését sürgetve. Justinianus tárgyalt velük a herulok és keleti gótok elköltözése óta néptelen Pannonia Secunda átengedéséről. Komolyan gondolt-e rá, hogy az avarokat a Pannónia területére nemrég behatolt longobardok és a Dunáig terjeszkedő gepidák ellensúlyozása végett közéjük s a birodalom közé ékelje, vagy csak időt akart nyerni, nem tudjuk, de bizonyos, hogy a tárgyalás nem vezetett eredményre. Az avarok ez idő óta ellenségként álltak a birodalommal szemben. Erejüket azonban egyelőre hatalmuk megszilárdítására fordították. A Kárpátoktól északra és nyugatra, a Visztula, Elba, Odera mentén lakó szlávokat hatalmuk alá hajtva, seregeik többször a Rajnáig hatoltak, ahol I. Sigebert ausztráziai frank királlyal mérték össze fegyvereiket. E háborúskodás 566-ban, Sigebert veresége után avar-frank szövetségre vezetett.

Ugyanezidőben teljes erővel tört ki a küzdelem a húsz év óta már Pannóniában lakó longobardok és gepida szomszédaik közt. Kunimund gepida királyt II. Justinus támogatta, míg a longobard Alboin Bajánhoz fordult segítségért. Az avar kagán ráállt a szövetségre, győzelem esetére a Duna vonaláig terjedő Gepidaországot követelve magának. A nagy küzdelem 567-ben dőlt el. A gepida hatalom megsemmisült, a király elesett, országa az avarok kezére, népének maradványa a kagán uralma alá került. Egy évvel utóbb az Itáliába költöző longobardok földjét is megszállta Baján. Székhelyét – mint egykor Attila – a Tisza vidékére helyezte s alapját vetette a Magyarország területén kétszáz évig virágzó Avarbirodalomnak. II. Justinus császár – aki nemrég még dölyfösen utasította el az uralma alá került uturgurok és kuturgurok részére régebben fizetett évi segélypénzt kérő Baján követeit – az avar harcosok fegyvereinek erejét megismerve, 570-ben kénytelen volt a hatalmas barbár lealázó békefeltételeit elfogadni s magát nyolcvanezer arany évi segély fizetésére kötelezni.

Pannónia elfoglalásával Attila egykori birodalma majdnem egész kiterjedésében az avar kagán uralma alá jutott. Birodalma az Elbától, Alpesektől és a Száva völgyétől egészen a Donig terjedt. Az Al-Buna-Dnyeszter-Dnyeper vidéki szlávok, a Dnyeper és Don közt lakó kuturgurok, a Tisza-Duna vidékére sodródott kuturgur és uturgur töredékekkel együtt őt uralták, de a Don-Kuban vidéki uturgurok már nem tartoztak fennhatósága alá. Targit avar követ 568-ban Bizáncban járva, még Baján alattvalói közt említi az uturgurokat, de ugyanez év végén már türk uralom alatt találjuk az uturgur szövetség népét.

A köktürk birodalom ezidőben állt hatalma delelőjén. Bumin kagán (546–552) és fia, a kínai források Mokan kagánja (553–572), valamint Bumin fivére, a nyugati részeken uralkodó Che-tiemi (546–576) a birodalom határait a Koreai-öbölig és a „nyugati tenger”-ig, vagyis a Pontusig terjesztették ki. Che-tiemi, a görög források Dizabul (Silzibul) kagánja 562-ben már a Kaspi-tó keleti partján harcol az eftalita húnokkal. E háború győzelmes befejezése után akarta nyugatra menekült alattvalóit, az európai avarokat megtámadni. 568-ban hadseregével át is kelt a Volgán, megtámadta az alánokat, uturgurokat és Kolchis királyát, akik hősies és elkeseredett harc után meghódoltak a türköknek.

A türkök a Jajk-folyón és a Kaspi-tón túleső hazájukban maradtak, de új európai tartományaik a Kaukázus vidékén közvetlenül érintkeztek a római, a Don-folyónál pedig az avar birodalommal. Dizabulnak a perzsa Kosruval a türk selyemkereskedők kitiltása miatt ugyanez időben súlyos konfliktusa támadván, követséget küldött Bizáncba és szövetkezésre szólította fel II. Justinus császárt. Ez kapva-kapott a perzsákkal és avarokkal szemben egyaránt hasznos szövetség gondolatán és 563 augusztusában a kilikiai Zermakoszt küldte követségbe az Altáj-hegységben székelő Dizabul kagánhoz. A kettős követjárás eredménye évtizedes szövetség és barátságos érintkezés lett, amit csak 576-ban szakított meg rövid időre a bizánci-avar szövetség miatt felbőszült türk kagán váratlan támadása a krimi városok ellen. 580-ban a jóviszony már újra helyreállt és Tiberius császár a türkök közeledésével fenyegeti Bajánt. 596-ban a nyugati türk kagán az 582-ben két részre szakadt türk birodalom belső zavarainak leküzdéséről külön követ útján értesíti Maurikiosz császárt.

Az 568-tól körülbelül 620-ig tartó türk uralom ideje alatt a szabirral egyesült onogurok (uturgurok) felett a nyugati türk kagánok által kirendelt fejedelem uralkodott. Zemarkosz 568-ban Dizabultól visszatérőben – miután a türkök földjét elhagyva, a Jemba-, Jajk- és Volga- (Atil-) folyókon átkelt – a Don- és Kuban-vidéki ogurok földjén is keresztül jött, „kiknek fejedelme ott Dizabul fennhatósága alatt uralkodik.” Egynek nevét fel is jegyezték. Boszporusz 576. évi ostromában résztvett Anagaj uturgur fejedelem. Ekkor halljuk utoljára az uturgur népnevet. Ugyanez évben már újra onogur néven említik őket az alánok társaságában. A bizánci irodalomban ez idő óta az onogurokra is, mint minden türk uralom alatt álló népre, a politikai értelmű türk (Tourkoi) gyüjtőnevet alkalmazzák. E néven szerepelnek a Kaukázus-Kuban-vidéki onogurok Maurikiosz császár 586. évi suaniai hadjáratában. Ugyanez időben tűnik el a most már avar uralom alatt élő s részben Pannóniába költözött tukurgur-bolgár törzsek kuturgur neve, hogy végleg helyet adjon a bolgár gyüjtőnévnek. A kuturgurok 597-ben már e néven szerepelnek s ezidő óta általánossá lett a bolgár elnevezés. Az uturgur és kuturgur törzsszövetségek harminc esztendei szereplés után letűntek a történelem színpadáról. A népek maguk türk, illetőleg avar uralom alatt várták sorsuk jobbrafordulását. Ez a fordulat 620 táján következett be.

Az ázsiai Türkbirodalom kebelében – a kínai diplomácia aknamunkájának eredményeképen – a VI. század végén ugyanaz a bomlási folyamat indult meg, mely az I. században a hatalmas Húnbirodalom bukására s a hún nép nyugatra költözéséhez vezetett. A nagykiterjedésű birodalom tartományai fölött uralkodó fejedelmek – mint egykor a hún részkirályok – fellázadtak a főkirály ellen, akinek 597-ben sikerült ugyan a lázadást elfojtani, de a bomlást feltartóztatni nem tudta. A következő három évtizedben a keleti és nyugati türkök mindinkább eltávolodtak egymástól s a Nyugati-Türkbirodalomnak a Volga torkolata körül tanyázó törzsei ezidő óta kezdenek kazár néven önállóan szerepelni. Kagánjuk 589-ben a Kaukázus felől támad Perzsiára, mialatt a türk seregek Khorasszánt, a bizánciak a nyugati perzsa tartományokat szorongatják. A kazár kagán mindazonáltal 630-ig elismerte a nyugati türk kagán hatóságát. A szakadás csak akkor vált teljessé, amikor a nyugati türkök nem tudván ellentállni a Kínában 619 óta uralkodó Tang-dinasztia hódító törekvéseinek, meghódoltak a kínai császárnak, majd tibeti és arab uralom alá kerültek.

*

A Türkbirodalom belső zavarait az onogurság Irnik egyik kitűnő ivadékának vezetése alatt saját hasznára gyümölcsöztette. Az onogurok a türkök megjelenése előtt húsz éven át voltak a bizánci császár szövetségesei a kuturgurokkal szemben. Később – a türk uralom idején – az ő soraikból kerültek ki a perzsák és avarok ellen római részen harcoló török segítőcsapatok. Az 576. évi boszporuszi incidensről nem szólva – amelyben a türk kagán rendeletére vettek részt –, félszázados szövetséges viszony fűzte őket Bizánchoz. Herakleiosz császár (610–641) idején ez a viszony még szorosabbá vált.

A Dsula-nemzetségből sarjadt Kurt fejedelem (619–678) a bizánciak előtt jól ismert Orkán unokaöccse, túszként hosszabb ideig tartózkodott Konstantinápolyban, ott 619-ben megkeresztelkedett s a császárral barátságos viszonyt tartott fenn. Hazájába visszatérve, kiragadta a hatalmat a türk kagán kegyelméből uralkodó Ermi-nemzetség kezéből. Alattvalóit a türk uralom alól felszabadítva, legalább részben keresztény hitre térítette s ezek az alánokkal szomszédos bolgárok és ugurok (vagyis az onogurok) – mint Mihály szír pátriárka krónikája mondja – az őket 680 táján leigázó kazárok megjelenéséig keresztények is maradtak. 626-ban, amikor Herakleiosz kazár szövetségben döntő harcát vívta II. Kosru perzsa királlyal, a kuturgurok még nem voltak a császárral barátságos Kurt alattvalói. Ezeket bolgár néven az avarok társaságában említik a perzsa király szövetségesei közt. Az avarokkal együtt pusztítják a császár balkáni tartományait. Hódoltatásuk egy évtizeddel később, 635 táján történhetett, mikor Herakleiosz és Kurt, régi szövetségüket megpecsételve, szoros fegyverbarátságra léptek. E kötés eredménye volt a kuturgurok meghódoltatása.

A szövetség éle egyrészt a császárnak sok kárt és gondot okozó avarok, másrészt a Szaszanida birodalmat megdöntő s 636-ban már a kaukázusi tartományokat – Armeniát és Aszerbajdzsánt – is meghódító mohamedán arabok ellen irányult.

Az avar kagánok egykor félelmes hatalma ezidőtájt már leáldozóban volt. A bajor hercegség keleti határán túl – a későbbi Ausztria, Morva- és Csehország területén – avar uralom alatt élő szlávok szétszórt nemzetségeit a közöttük letelepedett frank Samo (625–660) megszervezi s az avar igát lerázva, majd I. Dagobert frank királlyal (622–638) és a bajor herceggel is megküzdve, 626 és 630 közt önálló fejedelemséget alapít. Ugyanezidőtájt a pannóniai bolgárok – az egykor Baján († 602) előnyomulásakor idesodródott kuturgur és uturgur törzsek ivadékai – is mozgolódni kezdenek, de az avaroktól leveretnek s mintegy 630-ban kilencezren bajor földre menekülnek. 637-ben újra fellázadnak az avar kagán ellen, akinek helyére „saját népükből” akartak uralkodót emelni. E lázadások hátterében Herakleiosz és Kurt alakja tűnik fel. A vitéz bizánci császár ezidőben kezdi meg a hatalmukban meggyöngült avarok elszigetelését. 630 táján telepíti le az avaroktól délre eső tartományokba – mintegy védősáncul – a Visztula-Odera-Elba vidékéről a Dnyeszter, Prut és Szeret völgyén át az Al-Dunáig hatoló horvát és szerb törzseket, kik megkeresztelkedve és a császár fennhatóságát elismerve, saját szokásaik szerint rendezkednek be az új hazában. Öt évvel később pecsételik meg Herakleiosz és Kurt régi szövetségüket a szoros fegyverbarátság megkötésével s e frigykötést két esztendő mulva követi a pannóniai bolgárok lázadása s vele egyidejűleg – vagy talán már 630-ban – az onoguroknak, kuturguroknak és saragur-barsziloknak egy birodalomban, Kurt onogur-bolgár birodalmában való egyesítése.

Kurt 630 és 635 közt restaurálta Irnik Don vidéki Bolgárbirodalmát. Keze mindenesetre benne volt a pannóniai bolgár töredék lázadásában is, mely saját véréből való uralkodó után vágyva, bizonyára Kurtra gondolt. Célja – úgy látszik – a családja őseként tisztelt Attila birodalmának helyreállítása volt. Szempontjai közt talán ott szerepelt a hatalmakban meggyöngülve is veszedelmes türkök (kazárok) és a Kaukázusban mozgolódó arabok közeléből való elköltözés gondolata is. Törekvése megértésre és helyeslésre talált császári szövetségesénél, aki – amúgy is keleten lévén elfoglalva – bizonyára szívesebben látta volna a vele szövetséges, keresztény Kurtot Pannónia és Dácia birtokában, a birodalomnak oly sok gondot és bajt okozó avar kagánnál. De a lázadás nem vezetett eredményre. Az avarok a Morvamezőtől és a Bécsi-erdőtől nyugatra s a Kárpátoktól keletre eső tartományaikat végleg elvesztették, de Duna-Tisza-vidéki bolgár alattvalóikon győzedelmeskedtek. Közülük – a 630-ban bajor földre menekült s ott lemészárolt kilencezer ember után – újabb tízezer családot űztek ki Pannóniából. Ezek Alzik vezérlete alatt a karinthiai szlávokhoz (vendekhez) menekültek s miután itt sok viszontagságon mentek át, egy töredékük 665 körül Felső-Itáliába költözött.

Az avar győzelemmel Kurt álmai szertefoszlottak. Később – úgy látszik – az arabokkal vívott harcok akadályozták nyugati akciójában. 640–650 táján a Balandsar körül folyt harcokban a kazárok mellett szereplő türkökben Kurt onogurjait véljük felismerni. Néhány évtizeddel később birodalma megdőlt a Nyugati-Türkbirodalom népeihez tartozó kazárok támadása következtében.

Mi volt az oka a kazárok megmozdulásának, összefügg-e a Kutulu kagán által 680 körül megszervezett keleti türkök hatalmának ezidőtájt bekövetkezett emelkedésével vagy az előázsiai Arabbirodalom kialakulását követő népmozgalmak eredménye volt, nem tudjuk. Bizonyos, hogy 670 és 680 közt a Jajk és Volga vidékéről kiindulva, az ezidőtájt elhúnyt Kurt birodalmának keleti tartományait uralmuk alá vetették, majd nyugatnak fordulva és a Don-folyón is átkelve, megalapították a harmadfélszáz évig virágzó birodalmukat.

Kurt birodalmának bomlása és a kazár hatalom kialakulása elszakította egymástól a századok óta közvetlen szomszédságban s többnyire szoros politikai kapcsolatban élő bolgár népeket. Az onogurok, kiknek élén – későbbi bizánci hagyományok szerint – Kurt fia Bat-Baján állt, kénytelenek voltak a kazár kagánnak hódolni. A másik fiú, Isperich, a kuturgur-bolgárok élén előbb a Dnyeper és Al-Duna közére húzódott, majd 679-ben a császártól települési engedélyt kapva, átkelt a Dunán, a szerbek keleti szomszédságában élő szláv nemzetségeket hódoltatta s megalapította a balkáni Bolgáriát. Az elhagyott kuturgur területre később a Donon átkelő onogur törzsek húzódtak át. A bolgárság harmadik ágazata észak felé húzódott. A VIII. századi ál-Chorenei Mózes szerint a barszilok az Atil (Volga)-folyó „fekete sziget”-ére – Konstantinosz császár „fekete Bolgáriá”-jába – menekültek a kazárok elől. E sziget persze nem azonosítható a Volga alsó szakaszán a két folyamág alkotta szigettel, mert itt már a VI. század vége óta kazárok laktak s mert a barszilok a kelet felől jövő kazárok elől nem menekülhettek kelet felé. Kétségtelen, hogy a „szigetet” a Volga északi szakaszán kell keresnünk, hol a folyam két ága – az ál-Mózes szerint – egyesül. A mellékfolyók sokasága és a Volga hajlása miatt itt tényleg sok a vízzel körülvett terület. Közülük leginkább a Szamara és Penza városok közt képzelt vonaltól északra, a Volga, Káma és Szura vizétől övezett, szigetszerű területre gondolhatunk, hol századok multán a volgai bolgárok barszil (barszul) törzsét találjuk. A tőlük délre eső területen, a Volga erdős jobbpartján a IX. században a mai mordvin nép kazár uralom alatt élő őseit, a töröktől eltérő nyelvet beszélő, politikailag szervezetlen, erdőlakó (agacs-eri) burtaszok laktak. A burtaszok az egykori akacirok ivadékai, akik saragur-bolgár (barszil) uraik északra költözése után kazár fennhatóság alá kerültek. A IX. századi bolgároknak Volga-balparti bolgár és eszgel törzseinek ősei a barszillal egyidőben húzódtak északra a Kama-, Viatka- és Bjelája-folyók vidékére.

A különböző miliőbe, más és más kultúrhatás alá került három rokon nép története ezidő óta szétágazik; gazdasági és szellemi kultúrájuk, sőt fajiságuk is eltérő irányban fejlődik.

A dunai bolgárok a Keletrómai birodalom közvetlen szomszédságában megtelepedve, nemsokára belekapcsolódtak a balkáni görög-szláv kultúrkörbe és náluk jóval nagyobbszámú szláv szolgáikkal összevegyülve, három század alatt kereszténnyé lettek és teljesen elszlávosodtak. Államszervezetükön, szokásaikon és az egyéneken később is kiütköznek eredeti faji sajátságaik, de bolgár-török nyelvüket már a X. században végleg a szlávval cserélték fel.

A mezei munkálkodásra kevésbé alkalmas, északi erdővidékre, lovastudománnyal, katonai erényekkel nem igen dicsekvő, erdőlakó finnugor népek közé szorult volgai bolgárok földműves és kereskedő népe a IX. században arab kereskedők, majd hittérítők révén megismerkedett az Iszlam tanításával s a mohamedán-arab-perzsa kultúrkörbe kapcsolódott be. Tatár, majd orosz uralom alá került utódaik csuvas néven ma is a Volga vidékén élnek.

Az onogurok, noha a meotiszi hazában ők álltak a bizánciakkal legrégibb idő óta barátságos összeköttetésben és noha a keresztény tanítások – Gorda és Kurt idejében – náluk találtak először termékeny talajra, leghívebben őrizték meg ősi kultúrájuk török jellegét. Ez a kultúra a VI–IX. században a szomszédság és állandó érintkezés révén megismert iráni (alán és perzsa), bizánci és arab kultúrák hatása alatt idegen elemekkel bővült, de az idegen befolyást folytonosan ismétlődő török hatások ellensúlyozták. Mivel a Kr. u. I–IV. századig húnok, ugyanezidőben és később a VII. század végéig ogur rokonaik, az V. századtól szabirok, majd a VI. század közepétől türkök (kazárok) szomszédságában s velük szoros politikai kapcsolatban éltek, műveltségük új török elemekkel is gyarapodott. Az uturgur szövetség kialakulásakor a jellegzetesen török műveltségű szabirokkal, a hosszú türk-kazár-uralom idején türk népelemekkel vegyültek. Ennek az állandó érintkezésnek és keveredésnek tulajdonítható, hogy míg bolgár rokonaik a Balkánon és a Volga mellett már a VIII. században idegen kultúrkörökbe kapcsolódtak, ők továbbra is a keleteurópai sajátosan török kultúrkör tagjai maradtak. Egyik ágazatuk – talán már a kazár betörés idején – északkelet felé sodródott s a volgai bolgárok szomszédságában, a Jajk-folyó jobbpartján telepedett meg. Ennek az onogur töredéknek tatárral keveredett ivadékai a mai baskirok.

*

A kazárok Európába hatolva, a Volga torkolata körül s a Kaspi-tó nyugati partján, az egykori szabir területen telepedtek meg. Kagánjuk törzsével az Atil vagy Itil néven emlegetett Volga deltájában, a folyó ágai által képzett szigeten szállt meg. A folyóról Itil, máskor Kazaran vagy Alkazar (= kazar város) és Khamlik (= a kán lakása) néven emlegetett s a folyamágak által három részre osztott fővárosát – a perzsa hagyomány szerint – I. Kosru perzsa király (531–578) építtette. A város rendeltetése a feketetengeri görög városokéval azonos volt. A volgai és kaspitengeri víziúton lebonyolított északi prém- és bőrkereskedelem közvetítő állomása volt. A fővároson kívül még két kazár város volt a Kaspi-tenger partvidékén al-Bab wal-Abwab arab határvártól északra, a korábban perzsa, majd szabir uralom alá tartozó Szemender és Balandzsar. Balandzsar volt a kagán után következő főméltóságnak, a déli hadsereg vezérének székvárosa. Negyedik városuk a Don alsó folyásánál, a szlávok felől jövő vízi kereskedelmi út végpontján már onogur területen épült Fehérvár – török néven Sarkel vagy Sarisen, arabul al-Baida, oroszul Belawaza – volt, melyet Teofil császár (829–842) idejében a tőle kért építőmestereknek segítségével hatalmas erőddé építettek ki. Valószínűleg itt volt az onogurokat fékentartó kazár sereg állandó főhadiszállása. A birodalom délen a kaukázusi arab határerődítésekig és a krími görög tartományokig, keleten a Jajk-folyóig, északon a volgai bolgárok szállásáig, északnyugaton és nyugaton a Dnyeperig terjedt. Méltán írta Ibn Kordádbeh (832), hogy mindaz, ami túl van al-Bab wal-Abwab határvárán és a kaukázusi népeken, a kazároké. A birodalom kiterjedését jellemzi, hogy a IX. század végéig az arabok, így Al Garmi, Ibn Kordádbeh a Fekete-tengert nevezték Kazár-tengernek; hatalmuk hanyatlásával e név a Kaspi-tóra szállt át.

E hatalmas birodalom lakói csak kisebb részben voltak kazárok. Kötelékében éltek az onogurok, a velük egyesült szabir törzsek, a Kaukázus északi lejtőjén lakó iráni és kaukázusi néptöredékek, a Volga-jobbparti burtaszok és a Dnyeper-Donec-vidéki szláv törzsek is. A főváros lakói közt a IX. században más sok az idegen s keleti részén egy Khovarezmiából menekülő muszlim kolónia szállt meg. A birodalom népének ez a tarkasága tévesztette meg Ibn Fadhlant, mikor az összes többi kortársak és a fennmaradt nyelvi emlékek szerint is nyilvánvalóan török kazárok nyelvét a türktől különbözőnek mondta.

A kazár, mint tipikusan török műveltségű lovas, harcos, pásztornép tűnik fel. A VIII. században az onogurok mellett ők voltak a régi hún-török katonai hagyományok örökösei és ápolói Európában. Portyázó hadjárataik és rendszeres hadivállalataik a VIII. század végéig állandóan nyugtalanították a Kaukázus-vidéki arab tartományokat s nem egyszer behatoltak a kalifa birodalmának szívébe. Az iszlám ellen vívott küzdelmei a kazár kagánt a bizánci császár természetes szövetségesévé avatták, kinek keleti tartományait az arab hatalom részben már elfoglalta, részben komolyan veszélyeztette.

A független arab törzsek vallási és politikai egységét megteremtő Mohamed (619–632) utódai a Szaszanidák hatalmát megtörve, már a VII. század derekán meghódították Perzsiát, valamint a bizánci császár keleti tartományait. A kalifátus hatalma a VIII. század első felében az Industól, Belső-Turkesztántól és Khovarezmiától Elő-Ázsián és Észak-Afrikán át már az Atlanti-óceánig és a galliai Dordogne-folyóig terjedt. A Kaukázusnál az arabok, az alánok és onogurok földjének szomszédságába hatoltak, átvéve a Kaukázuson túli török népekkel folytonosan hadakozó perzsák szerepét.

A bizánci császár – híven Maurikiosz és Herakleiosz hagyományaihoz, kik már 589-ben és 626-ban a Jajk-Volga-vidéki kazárokkal szövetkeztek a perzsák ellen – 680 táján szövetséget köt az Alániáig hatoló kazárokkal. II. Justinianus (685–711) nőül veszi krími száműzetése idején a kazár kagán nővérét s tőle született Tiberius fiát hamarosan uralkodótársul veszi maga mellé. III. Leó (717–741) fiát házasítja össze a kagán lányával. Teofil (829–842) építőmestereket küld Sarkel várának felépítéséhez. A többi császárok is fenntartják, ápolják az arabokkal szemben nagyon értékesnek bizonyult kazár szövetséget. A VIII. század végéig egymást érik az arabok kaukázusi tartományait pusztító portyázó hadjáratok. Ekkor azonban egyszerre végeszakadt a nagy katonai vállalkozásoknak s a kazár nép egészen más hivatásnak szenteli magát. 799-ben még érzékeny csapást mértek a kalifa északi hadseregére. Egy századdal később a féktelen harcosok ivadékai már mint békés kereskedők és földművesek járnak üzleteik és gazdaságuk után. Az átalakulás idegen hatás és a földrajzi helyzet következménye volt.

A kazárokkal szomszédos bolgár népek ősidők óta híresek voltak prém- és bőrkereskedésükről. A vadászat a háztartás ellátását célzó ősfoglalkozásból már a Krisztus előtti századokban kereskedelmi üzletággá fejlődött a „prémkereskedő” ogurságnál. Ez az üzletág teljes virágjában állt a kazár kagán onogur és – korábban saragur-bolgár uralom alatt álló – burtasz alattvalóinál s a birodalom északi határával szomszédos volgai bolgároknál. A fekete és vörös burtász-róka prémje és a bolgár bőr (bagaria) messze földön keresett árucikk volt. Az állati bőrökön kívül a bolgárok mézzel, viasszal, liszttel is kereskedtek. A IX. század közepe táján a volgai bolgároktól északnyugatra, a Felső-Volga és a nagy tavak vidékén a skandináviai normann varégek törzséről szakadt oroszok telepedtek meg, élénk kereskedést kezdve a szomszédos és távolabbi népekkel. Fő árucikkeik a hódbőr, fekete róka prémje és a kétélű egyenes varég kard. Az onogurok a velük közvetlenül szomszédos pontusi és krími görög városokba viszik áruikat, a nyest- és rókabőröket, gabonát, bort és rabszolgákat. Az oroszok, bolgárok és burtaszok árui a Krím, Kaukázus és Khovarezm felé vezető karavánutakon s a Don és Volga víziutain kerültek a délvidékre. Az északi árukat hozó orosz és bolgár s az értük járó arab, perzsa, görög és zsidó kereskedők útja a kazár birodalmon át vezetett s a Volga és Don torkolatánál épült kazár városok – Itil és Sarkel – gócpontjai és egyben vásártelepei voltak az északi kereskedelemnek. A kazárok közt e városokban igen korán feltűnnek az idegen – keresztény, zsidó, perzsa és mohamedán – kereskedők és iparosok, sőt egyeseket a kazárok már ott találtak a régi perzsa, illetőleg görög telepen. A VIII. század vége felé nagyobb zsidó kolónia jön Itilbe, akiket mohamedán, arab és perzsa árusok serege követ. A IX. században bolgár és orosz kereskedők is települnek a kazár fővárosba.

Az üzleti foglalkozás iránt közönyös kazárok megismerik a közvetítő kereskedelem hasznát s a városi élet kellemességeit. Az uralkodó és előkelői megtanulják, miként lehet az országban folyó kereskedelmet a kincstár számára gyümölcsöztetni s a célről hozott cikkekkel az életet fényűzővé, az udvartartás pompássá tenni.

A közvetítő kereskedelem könnyűszerrel szerzett biztos jövedelme sok kazárt is a kereskedésre csábított, míg mások földművelésből éltek. A főváros lakosságának egyrésze nyáron kiszállt a távoli mezőkre s onnét ősszel a gabona betakarítása után költözött be téli lakásába, termését szekerén és hajón szállítva a fővárosba. Balandzsar és Szemender vidékén a kertgazdaság és szőlőművelés divatozott. A IX–X. századi arab utazók nagy elismeréssel szólnak a jól gondozott szőlőkertekről, viszont a török népeket jellemző pásztorgazdaságot már említésre sem érdemesítik.

A terményadózáson alapuló régi pénzügyi rendszert a regálejogi jövedelmeken alapuló államháztartás váltja fel. A szárazföldi, tengeri és folyami vám- és révhelyeken tarifa szerint szedik a vámot. Vásárhelyeiken az érték tizedével terhelik az árusokat. A falvak az elfogyasztott ital és élelmiszer után fogyasztási adót fizetnek. A különféle kereskedelmi jövedelmekből a kincstárnak nagy haszna volt s ez a jövedelem a IX. század második felében még gyarapodott is, mikor a besenyők megszállták a Bolgariból Kazaria elkerülésével Khovarezm felé vivő karavánutat.

A IX. és X. század fordulóján a hatalmas kereskedelmi központtá fejlődött kazár főváros húszezerre rúgó lakosságának már főfoglalkozása volt a kereskedelem és a földművelés, míg a pásztorgazdaság teljesen elhanyatlott.

A gazdasági átalakulással egyidőben lelkiéletük is átalakult. A vallási érdésben eléggé közönyös török népek e korban már nagy fogékonysággal bírtak az egyistenhívő kinyilatkoztatott vallások iránt. A keresztény hit a VI. század óta nem egy hívőre talált körükben. Az onogurok közül Gorda, majd Kurt fejedelem idejében sokan megkeresztelkedtek s a türköknél is nyoma van a kereszténység terjedésének. Ez az áramlat a kazárokat sem hagyja érintetlenül. A IX–X. század fordulóján a kazár főváros lakói közt sok keresztényt említenek, bár a VII. század vége óta a szép reménységgel induló keresztény térítés nagy nehézségekbe ütközött. A Kaukázus és Khorasszán felől Mohamed tanítása hatolt be a török népekhez, termékeny talajra találván az iszlám fatalizmusához és az idegenek ellen véres harcot hirdető szelleméhez természetszerűen vonzódó, keletien fatalista török harcosok lelkében. A volgai bolgároknak a X. században történt áttérése óta az iszlám sorra hódította meg a török népeket, elsorvasztva a kereszténység itt-ott már szépen fakadozó palántáit, de a kazároknál nem tudott teljes győzelmet aratni. A mohamedánoknak, kik a 873. évi besenyő támadás alkalmával jöttek nagyobb számban Khorasszánból Itilbe, itt nem a közönyös pogánysággal és a krisztusi fegyverekkel harcoló kereszténységgel kellett megküzdenie, hanem a kagánt és előkelőit már a VIII. század végén a maga hitére térítő fanatikus zsidósággal. A „hitetlent” lenéző és könyörtelenül kiközösítő sémi vallások küzdelme eldöntetlenül végződött. A kazár nép vallási tekintetben megoszlott s a vallási ellentét addig ismeretlen társadalmi, nemzetiségi és politikai ellentéteket teremtett az uralkodó elem és az alattvalók között.

A kagán és előkelői a VIII. század vége óta zsidó hitben éltek; a zsoldból élő katonaelem 873 óta mohamedán, a városi szegény lakosság keresztény tanokat vallott. A X. század elején – Ibn Fadhlán szerint – a fővárosban legkevesebben, mintegy négyezren voltak zsidók, legtöbben a mohamedánok, kiknek száma meghaladta a tízezret, s utánuk a keresztények. A vidéki földműves- és pásztornép hű maradt ősei hitéhez, a természetimádáshoz. A zsidók közt sok volt a bevándorolt semita zsidó, kiknek száma azután a X. század közepén még tetemesen gyarapodott. A mohamedán lakosság részben a Khovarezmből bevándorolt muszlimokból telt ki s amellett sok arab és perzsa kereskedő és iparos telepedett meg a kazár városokban. A keresztények egyrésze örmény és görög kereskedő volt. A IX. század közepe óta bálványimádó normann-orosz és szláv kereskedők is jöttek.

A kagán a zsidókkal a nyugati oldalon erős fallal körülvett, keleten a folyamágtól övezett városrészben lakott, míg a katonáskodó és terményadót fizető mohamedán népség a pusztai népek felé eső keleti városrészt lakta, honnét a IX. század közepe óta rendszeresen nyugtalanította a besenyő szomszédokat. Külön városrészben laktak a pogány oroszok és szlávok s ismét másutt a keresztények. A vallás, nemzetiség és lakóhely tekintetében elkülönzött sokféle felekezet saját törvényei szerint élt. A fővárosban működő kilenc bíró közül kettő a zsidók tórája, kettő a korán, kettő a keresztény törvények, kettő a régi kazár szokásjog, egy az oroszok és szlávok törvénye szerint ítélkezett.

A vallási, nemzetiségi és társadalmi ellentétek miatt a viszálykodások napirenden voltak s a központi hatalom akaratának keresztülvitele nagy nehézségekbe ütközött. A kagán és előkelők uralmukban mohamedán zsoldosokra támaszkodtak, kiket – hitük révén – szorosabb kötelék fűzött a kazár birodalom ősi arab ellenségéhez, mint saját zsidó uralkodójukhoz és vezéreikhez. A kalifátus elleni küzdelem folytatásáról szó sem lehetett, mert a mohamedán hadsereg vonakodott az iszlám hívei ellen kardot fogni. E tekintetben jellemző az arab tartományokba hatoló orosz kalózok esete. 919-ben orosz harcosok jelentek meg hajókon Itilben s a kagán engedelmével áthajóztak a Kaspi-tengerbe. A kalózok, miután Tabarisztánt és a szomszédos tartományokat végigdúlták, visszatértek és ki akarták fizetni a kagán által kikötött részesedés fejében a zsákmány felét. De a kazár katonák megakadályozták a muszlim testvéreik bőrére kötött üzletet. Fegyverrel támadtak az orosz kalózokra s azokat leölték. Máskor a kagán értesülve egy arab birodalmi zsinagóga lerombolásáról, lecsukatta a főváros legnagyobb mecsetjének minaretjét, de a mecset lerombolását a muszlimok bosszújától félve, mellőzte.

A katonáskodó muszlimok maguk akaratának a kagánnal szemben is érvényt tudtak szerezni s ez csak kompromisszumokkal tarthatta fenn tekintélyét és hatalmát. A zsidó és mohamedán elem szövetségének eredménye volt a kalifátus ellen századokon át vívott harc megszüntetése. A zsidó uralkodóosztály a mohamedánokra támaszkodva tartotta féken a keresztény és pogány kazárokat. „Ha a muszlimok és keresztények valamikor egyetértenének – írja Maszûdi –, a kazárok királyának nem volna hatalma felettük.” De az egyetértés ideje sohasem következett el, mert a zsidók és mohamedánok körében vezetőszerepet vivő, bevándorolt sémi elem, különösen a papok, hitfeleiket a keresztény és pogány kazárok ellen való együttműködésre buzdították. A zsidók és mohamedánok békességét ritkán zavarta meg viszálykodás, mint ahogy ugyanezidőben a cordobai emirség mórjai és zsidai is egyek voltak a spanyol kereszténység elleni küzdelemben.

A gazdasági és vallási átalakulás szükségszerűen vonta maga után az életmód megváltozását. A gazdagodással és városba költözéssel emelkedtek a kényelmi és fényűzési igények. A zsidó kagán keleti fogalmak szerint is pompás udvart tart. Hatvan nőt számláló háremével hatalmas téglakastélyban lakik. Sátorban, faházakban, vályogviskóban lakó népétől mindjobban elzárkózva, az élvezetek rabjává lesz. A tényleges hatalmat a hadsereg élén álló főméltóság, az isa vagy kagan bhu ragadja magához s a IX. század végén a kagán már csak névleg uralkodik népén. Hónapokig nem mozdul ki kastélyából, hol istenségként tisztelve, rab bálvány módjára éli elpuhult életét. Tetterős, harcias és politikus elődeinek, a perzsa és arabverő kagánoknak csupán címét viseli, de hatalmukat gyakorolni képtelen. Visszasülyed a primitív népek sacralis királyának színvonalára. De népének erkölcsei és szokásai is megváltoznak. Bár lakóházuk – az előkelőké kivételével – kezdetleges sátor vagy kunyhószerű faépület, mégis városlakókká lettek. A földművesek téli időben behúzódnak a városokba, hol társaságot, szórakozást találnak az áruházakban, templom előtt, vásáron, nyilvános fürdőkben. A pusztai élet, pásztorkodás, katonáskodás terhükre van, mert megszokott kényelmük rovására megy. Jellemző, hogy a katonáskodást átengedik az idegeneknek. A kagán főserege tíz-tizenötezer mohamedán zsoldosból áll, kik jórészben a khovarezmiai bevándorlókból kerültek ki. Ezzel szemben a kazár uralom alól nemrég felszabadult magyarok a IX. század végén húszezer, a kazár alattvaló burtászok pedig tízezer lovast küldtek rendszerint harcba. A kortársak kiemelik a kazár harcosok bátorságát, jó tartását, fegyverzetét, a fegyelem szigorúságát a megfutamodókra rótt halálbüntetések ismertetésével jellemezve. Mégis megállapítható, hogy a IX. századi Kazárbirodalom már nem a régi katonaállam. Az állandó portyázás megszűnt s a hadsereg csupán a külső támadások visszautasítására, az ország védelmére szolgált.

A gazdasági fellendüléssel járó fényűzési és kényelmi szempontok, a materiális szellem s a felekezeti és társadalmi megoszlás a központi hatalom hanyatlására, az erők megfogyatkozására vezetett. A belső korhadás egyik tünete volt a kazár uralom alatt élő és századokon át a kazár gyüjtőnév alatt lappangó, hódolt népek szervezkedése és önállósulása. A IX. század közepén halljuk először emlegetni burtasz néven a kétszáz év előtt eltűnt akacirok ivadékait s ugyanekkor tűnnek fel az onogurok régi hazájában az ungrok vagy magyarok. Ekkor találkozunk újra az onogur nép egyik törzscsoportjának jelölésére már az V. században használatos besgur (basgird) névvel is a Kaukázus felett utazó Szallam tolmács útleírásában (842).

*

Szent Ciril, a szlávok apostola 860-ban a kazár kagánhoz utaztában találkozott Cherson vidékén egy kelet felől odáig portyázó magyar (ungre) csapattal, mely – úgy látszik – a Krimi-félsziget görög városait ugyanekkor ostromló kazár hadsereg kötelékébe tartozott.

Egy arab utazó, kinek elbeszélését a X. századi Dsajháni közvetítésével Ibn Ruszta, Gardézi és Al-Bekri tartották fenn, 885 táján járta be a Fekete-tenger északi partvidékét s az ettől északra eső területeket. A Jajk mentén tanyázó besenyők és volgai bolgárok szomszédságában, tehát a Volga balpartján találkozott az első magyarokkal, nyilván az észak felé húzódó baskir-magyarok őseivel, kiket Julián barát a XIII. században is e vidéken talált. Eltatárosodott ivadékaik ma is itt élnek a bolgár eredetű csuvasok szomszédságában. A többi magyarok – utazónk szerint – a Fekete-tenger partján laknak s déli határukon a Kaukázus-hegység húzódik. Hadjárataik során szerzett foglyaikat a római birodalom kikötővárosában, a krimi Karkhban (Cherson) adják el római árukért. Tartományukat két folyó szeli, az Etül (Itil) és Duba, melyek egyike a Dsajhun-folyónál, vagyis az Amu Darjánál is nagyobb. A Duba nyilván az Amu Darjánál nagyobb Alsó-Volga négyszáz kilométer hosszú keleti ága, a mai Ak-Tuba. Az Etül alatt pedig a Dont kell értenünk, amit a magyar krónikás hagyomány és a krimi tatárok még a XIV. században is Etülnek hívtak. Az arabok a Volgát és a Dont is Etülnek nevezték, mert utóbbit a Volga elágazásának tartották.

Bíborban született Konstantinosz császár 950-ben a nála járt magyaroktól hallotta, hogy a magyarok régebben Perzsia felé, a kazárok szomszédságában laktak a Leved nevű vezérükről Levediának nevezett tartományban, hol a Khidmasz-folyó folyik, melyet Khingilnek (Ciggilouz) is neveznek. E területről a besenyők űzték ki őket, akik 895 óta az egykori magyar földön megtelepedve, keleten a Volgán át kelt úzokkal, Kazárországgal, Alániával és a krimi tartománnyal határosak. Országuk folyói – a Dnyeszter, Bug, Dnyeper, Kuban (Koujiz) és más folyók – közt sorolja fel a Khingillel azonosnak látszó Szüngult (Suggoul) is. A Khingil (Szüngul) vagy a Molocsnájába ömlő Csinhul, vagy a Donec, de mindenesetre a Don vidékének egyik folyója.


Európa a VII. század derekán.

A XI. században írásbafoglalt ősi magyar hagyományban az őshaza neve Dentü-Mogeria, vagyis doni Magyarország.

A Kaukázus vidékére vezet a magyar nép – Konstantinosznál említett – régi „erős szabir” (Sabartoi asjaloi) neve is, amit a IX. század végén Perzsia felé menekülő töredékei még félszázad multán is viseltek. E Kur-vidéki szabir töredék földjét a XI. században Szabirföldnek (Sevortik), kétszáz évvel később magyar kerületnek (Madsaragadzor) nevezték.

A magyar nyelvben, az ősi művészetben és a honfoglaló magyarok testi sajátságain is huzamos ideig tartó Kaukázus-vidéki hatás tükröződik vissza. Növény- és állatföldrajzi okokból csak a Kaukázus vidékén vehették át számos növény és állat nevét (szőlő, bor, kőris, som, alma, körte, gödény, borz), melyek – az első ogur-bolgár kölcsönszórétegnél jóval fiatalabb – második bolgár jövevényszóréteghez tartoznak. Ugyanitt kerülhettek csak a a magyar nyelvbe az egykori onogurokkal és szabirokkal századokon át szomszédos alánok nyelvéből való jövevényszavaink (vért, kard, üveg, vám, híd, asszony = királynő, fizet, gazdag, kert, méreg, tölgy stb.) Idevezetnek a honfoglaláskori magyar fegyverek és egyéb tárgyak ornamentikáján világosan felismerhető Szaszanida-perzsa motivumok, valamint az előkelő magyar sírokban talált mongoloid-török koponyákon feltűnő jellegzetesen iráni vonások.

*

A magyarok a IX. század derekán a Fekete-tenger partvidékének a Kaukázustól a Krimig terjedő szakaszán, a Kuban-, Don- és Dnyeper-folyók vidékén, ugyanazon a területen tűnnek fel, ahol 680-ban onogur őseik és a velük 545 táján egyesült szabirok szemünk elől eltűntek. Régi népnevük másfélszázados lappangásának a kazár uralom, új népneveiknek a változott politikai viszonyok adják magyarázatát.

A kazár kagánok türk elődeiknek s a többi nomádbirodalmak uralkodóinak példájára a hódolt népet bekapcsolták a Kazárbirodalom politikai és hadiszervezetébe. A régi fejedelmi család, a Dsula-házból származó Kurt ivadékai megőrizték régi hagyományaik, az Attilától való származás, a Dsula-házzal való kapcsolat emlékét, de politikai hatalmuk megszűnt, illetőleg saját törzsükre korlátozódott. És megszűnt az onogur törzsszövetség önálló politikai léte is. Fejedelme nem volt. Háború idején a kagán bizalmas, a hozzászító törzsfők közül kirendelt fővezér állt élükre. Békében csak a vérségi összetartozás tudata fűzte őket össze. A rokonság érzése a nép onogur alaprétegében a nyelvközösségen és a történeti tudaton alapult, a később felszívott szabir és egyéb türk elemekben a százados együttélés és közös viszontagságok során fejlődött ki. Az etnikai egység teljes volt, de a népi egyéniség – politikai önállóság híján – kifelé nem érvényesülhetett. A kazár kagán által kinevezett fővezér alatt, kazár seregben harcoló és kazár uralom alatt élő onogurokat a külföldiek türk vagy a kazár néven ismerik s a régi politikai kapcsolatokat számontartó bizánci írók – Bölcs Leo, Konstantinosz és kortársaik – a IX. és X. században is türknek (Tourkoi) nevezik.

A IX. század derekán a kazár hatalom hanyatlásával egyidőben indul meg az ongur-magyarok politikai újjászervezkedése. Az önálló politikai lét első tünetei az önálló katonai vállalkozások. A VIII. század végéig a magyarok ősei névtelenül szerepelnek a kazárok Kaukázus-vidéki hadjárataiban. Az aldunai hadjárat (839), a Dnyeper-Don-vidéki szlávok ellen vezetett portyázások (870–880 táján) s a nyugati kalandozások (862, 885 táján) már nem a – türk néven 765 óta sohasem emlegetett – kazárok, hanem a magyarok önálló vállalkozásai. Első pannóniai kalandjuk nyugaton nem keltett nagyobb feltűnést. Hinkmár érsek a 862. év eseményei közt szárazon regisztrálja az „ismeretlen ungar ellenség” betörését. Senki sem sejtette, mily rémület fog támadni négy évtizeddel később pannóniai megtelepedésük nyomán. Nevük mégis ismertté lett. A szomszédos és távolabbi népek a magyar fegyverek súlyát érezve, felismerik a külön népegyéniséget és újra önálló politikai alakulatot kezdenek látni a sokáig idegen uralom és idegen név alatt rejtőző onogur-magyar törzsszövetségben.

A törzsszövetség élén még mindig a kazár kagán által kiszemelt fővezér, a kende vagy kündü állt, de mellette már feltűnik egy más méltóság, a gyula (dsula, gulaz), kit az idegenek a nép tényleges uralkodójának néznek. Ugyanekkor a régi onogur (ungri), besgur és a kazár kapcsolatot kifejező türk név mellett feltűnik a mogyer (modzsgher) népnév is. Előd kende hatalma csak kazár összeköttetésén, a kagán bizalmán alapult. A törzsszövetség tényleges erőviszonyai a Magyar- (Mogyer-) törzset és a törzsközi ügyekben döntő szóval bíró gyulát, predesztinálták a vezetésre. A „király” jelentésű gyula (dsula) méltóságnévnek a hún-bolgár Dsula-ház nevével való kétségtelen kapcsolata s az Árpádház Bular (= bolgár) és Dula királyokat említő húnhagyománya azt bizonyítja, hogy maga a nép Álmos gyulában, mint az Irniktől (469) Mogyeren (530 k.) át Kurtig (620–670) – rövid megszakítással – két századon át uralkodó fejedelmi nemzetség ivadékában, látta természetes és törvényes urát. A kazár hatalom még útját állta a tényleges erőviszonyok érvényesülésének, de a törzsszövetség keretén belül a Magyar törzs jutott túlsúlyba.

Az önálló politikai szervezkedésnek ebben a stádiumában érte a magyarokat az úz törzsek elől menekülő besenyők végzetes támadása.

A besenyőknek az oguz törökséghez tartozó törzsei valamikor a türk birodalom alattvalói voltak, majd a VIII. század közepétől az ennek romjain nagyranőtt ujgur hatalomnak hódoltak a többi oguz törzsekkel együtt. Ezek az oguz-fajta népek a Kaspi-tó és az Aral-tó környékén az arab birodalom perzsa tartományainak szomszédságában és a Jajk-folyótól keletre eső nagy síkságon tanyáztak. Legnyugatibb csoportjuk, a nyolc törzsből álló besenyő szövetség, a IX. század közepe táján – talán az ujgur birodalomban 840 körül megindult bomlási folyamat következményeképen – átkelt a Jajkon s a kazár birodalom szomszédságába hatolt. Portyázó betöréseikkel 870 óta mindtöbb gondot okoztak a kagánnak, aki a rajtuk túl lakó úz vagy gúz, oguz törzseket hívta segítségül. E szövetség súlyos következményekkel járt a kazár hatalomra. Az úzok támadása miatt menekülésre kényszerült besenyők 885–890 táján átkeltek a Volga alsó szakaszán s a Kazárbirodalom területén szálltak meg. Az Ázsiából előnyomuló török népek – húnok, ogurok, avarok, türkök – szokása szerint a besenyők is dél felé nyomultak s csak midőn a Kaukázus számukra áthághatatlan hegyvidékéig jutottak, kanyarodtak nyugat, illetőleg északnyugat felé.

Támadásuk valahol a Kuma és Kuban felső folyása mentén érte a magyarokat, kiket már előbb elvágtak volt Volga-vidéki besgur testvéreiktől. A besenyő lökés némely szabir eredetű déli töredékeket dél felé sodort a Kur-folyó vidékére, hol századok előtt elszakadt szabir és bolgár testvéreik szomszédságában szálltak meg. A pannóniai magyarok a X. század közepén még követek útján érintkeztek a tőlük elszakadva „Perzsia felé” költöző s a régi szabir nevet viselő töredékkel.

A számban megfogyatkozott Kuban-Don-Dnyeper-vidéki magyarság hét törzse, melyet ezidő óta török szokás szerint hét-magyarnak neveztek, nem bocsátkozhatott harcba a túlnyomó erővel támadó besenyőkkel. A biztos pusztulást elkerülendő, kénytelenek voltak Meotisz-parti hazájukat végleg elhagyva, nyugatra költözni. Velük menekült a kazár kagán népének a zsidó uralkodóosztállyal elégedetlen, lázongó töredéke, a kabarok három harcias törzse. A magyar hagyományban sokáig élt e csatlakozás emléke, de a hagyományt feljegyző XII. századi írók a kúnok későbbi szereplésétől megtévesztve, kúnnak hitték az Aba-nemzetség őseinek vezetése alatt Árpád népéhez csatlakozott kazár népséget. A Volga és Dnyeper közt besenyők telepedtek meg, elvágva a kazárokat addigi alattvalóiktól. A Kazárbirodalom a Volga-deltától a Kaukázusig terjedő kazárlakta területre szorult s evvel megkezdődött lassú haldoklása.

Alig száz év mulva Szvjatoszláv kievi fejedelem (964–972) elfoglalta a Don torkolatánál a besenyők megtelepedése után is kazár kézen maradt Sarkel várát, majd a Kaukázusig hatolva, végigpusztította Kazárországot. E csapást a besenyők és a Volga jegén minduntalan átkelő úzok folytonos támadásainak kiszolgáltatott és belső viszálykodásokban kimerült kazár hatalom nem tudta kiheverni. Nemsokára áldozatul esett a kelet felől behatoló pusztai népeknek. Egykori alattvalói a Duna és Tisza síkján épp ezidőben kezdték lerakni az ezeréves magyar királyság fényes épületének alapköveit.