Etelköz.

Etelköz a vándorló népek utolsó állomása. A magyarok katonai helyzete Etelközön. A fejedelemválasztás, Árpád külpolitikája: szövetség Arnulf császárral, Duna-vidéki hadjáratok. Magyarország régi lakói; a szlávok kultúrája. Magyarország története a IX. században: a tiszai bolgár uralom, a Frankbirodalom pannóniai tartománya és a szláv hűbéres fejedelemségek, Szvatopluk Moráviája. Árpád és Leó császár szövetsége; a 895. évi bolgáriai hadjárat. Az etelközi besenyő támadás és a magyarok átkelése a Kárpátokon.

A besenyő áradat elől nyugat felé menekülő magyarok a Dnyeper és Al-Duna közt elterülő, folyóvizektől át meg átszabdalt s ezért saját nyelvükön „Etelköz”-nek, folyóköznek nevezett síkságra menekültek.

Etelköz századok óta gazdátlan területe, utolsó állomása volt a Róma tartományai felé törekvő barbár népeknek. A gótok, húnok, avarok, bolgár-szlávok, kutugur-bolgárok Moesia, Trákia vagy Pannónia felé igyekezve, mind megpihentek néhány esztendőre Etelközön, hol kipihenhették a megelőző harcok s a hosszú vándorút fáradalmait és erőt gyüjthettek az előttük álló küzdelmekre. Innét küldték portyázó csapataikat a szomszédos területek kikémlelésére, követeiket szövetség, föld és települési engedély szerzésére, de állandó hazájuknak sohasem tekintették ezt a támadásnak minden oldalról kitett, nehezen védhető és nehezen tartható területet. Rajta megszállva csak az alkalmat lesték a továbbköltözésre s ha ez elérkezett, sietve indultak házuknépével és barmaikkal a kiszemelt új haza megszállására.

A magyaroknak sem volt szándékukban Etelközön megtelepedni, hol helyzetük katonai szempontból egyenesen kétségbeejtő volt. Szomszédjaik keleten az őket régi hazájukból roppant erővel kilendítő besenyő szövetség vitézségéről és kíméletlenségéről ismert kangar ágának törzsei voltak, északon a Dnyeper-vidéki szlávokat nemrégen germán alapossággal megszervező fiatal normann-orosz hatalom. Délen a bolgárok néhány évtized óta immár keresztény állama élte első virágkorát a bizánci császári hatalommal merészen szembeszálló Simeon cár vaskezű uralma alatt. Három veszedelmes szomszéd nyilt határok mellett és sehol egy jóbarát! Ha a három szomszéd közül csak kettő is egymásra talál és támadásuk szervezetlenül, előkészületlenül éri a magyarságot, a végső pusztulás elkerülhetetlen lett volna.

Gyors cselekvésre, a védelem sürgős megszervezésére és a továbbköltözés előkészítésére volt szükség s a magyar nép vezetői, felismerve a helyzetet, igyekeztek e feladatnak megfelelni. Megteremtették a védekezéshez szükséges katonai és politikai egységet és előkészítették a továbbköltözés útját.

A hét magyar törzs – Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi – hadnagyai a hozzájuk csatlakozott kabarok egy hadnagy vezetése alatt álló három törzsével, mint nyolcadik magyar törzszsel egyesülve, örökös fejedelemmé választják a családi hagyomány szerint leányágon Attilától s a „bolgár” Gyula (Dsula)-nemzetségből származó Álmos hadnagy fiát, Árpádot.

A fejedelemválasztás – Bíborbanszületett Konstantinosz szerint – a kazár kán tanácsára történt, ki Előd (Leved > Eleud) fővezért a távoli vidékről magához hivatta s mikor ez őt Kazariába hajózva, felkereste, az örökös fejedelemség megalapítására biztatta. Előd azonban maga helyett az „utána következő hadnagyot”, Álmost vagy ennek fiát, Árpádot, ajánlotta a fejedelmi méltóságra. Árpádot azután a kazár kagán felhívására a magyarok fejedelmükké is választották.

A magyar hagyomány a tudós császár elbeszélésével szemben a fejedelmi ház legendás hírű ősét, Álmost, teszi meg első fejedelemmé s megválasztását az egyéni elhivatottságon kívül a történeti jogra és katonai hatalomra vezeti vissza, midőn Magyar (Magor) és Attila királyoktól való származását hangsúlyozza, Árpádot a honfoglaló hadnagyok közt „leggazdagabbnak és leghatalmasabbnak” mondja és Álmos tisztes alakját az ő isteni elhivatottságát bizonyító csodás események központjába állítja.

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik évében Ügyek, Szkitiának Magor (Anonymusnál: Mágóg) király nemzetségéből való igen nemes vezére feleségül vette Doni-Magyarországban Önedbelia vezér Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében és mintegy rászállva, teherbe ejtette. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából dicső kriályok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”

„Álmos vezér pedig, miután világraszületett, nagy örömére szolgált Ügyeknek és rokonainak, továbbá Szkitia majdnem összes előkelőinek, mert hogy apja Magor király nemzetségéből eredt, ő maga pedig szép… kegyes, jóakaratú, bölcs, derék harcos volt…, midőn pedig az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki s így pogány létére is hatalmasabb és bölcsebb volt Szkitia összes vezéreinél.”

Mikor az ősök a nép túlságos elszaporodása miatt elhagyni készültek a donvidéki őshazát, „a hét fejedelmi személy a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja s olyan földet foglaljon el magának, melyen laknia lehet. Választásuk arra esett, hogy Pannónia földjét keresik fel, mert erről a szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott. Ámde a hét fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és parancsoló nem lesz felette. Tehát a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak is a végső nemzedékik Álmost.” „Ennek a hét férfiúnak a neve volt: Árpád apja Álmos; Szabolcs apja Előd, kitől a Csák-nemzetség származik; Korcán apja Kende; Ete apja Ónd, akitől a Kalán- és Kölcse-nemzetség származik; Lél apja Tas; Huba, kitől a Szemere-nemzetség származik; a hetedik Horka apja Tétény s Horkának fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a Maglód-nemzetség származik.” Ruthén földön csatlakoztak Álmos magyarjaihoz a „kúnok” – a történelem kabarjai – hét vezérükkel élükön. Hungvárra érvén, „Álmos vezér tanácsot tartott és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ezért hívták Árpádot Hungária vezérének, összes vitézeit pedig Hungról hungvárusoknak nevezték el az idegenek.”

A fejedelemválasztás helye, időpontja s az első fejedelem személye tekintetében Konstantinosz jó forrásra – Árpádházi Tormás elbeszélésére – támaszkodó előadásának kell hitelt adnunk. A fejedelemválasztásnak és különösen a személy kiválasztásának indokait a hazai hagyomány jobban ismeri. A bizánci császár elbeszélésében két – időben egymástól távolálló – esemény folyik össze: Előd kende kinevezése és az etelközi fejedelemválasztás. Elődöt a kazár kagán még a régi hazában nevezte ki az ekkor még fennhatósága alá tartozó magyarok fővezérévé, de a szomszédságából messzi nyugatra költözött magyarok fejedelemválasztásába már nem szólhatott bele. E választás nem az ő tanácsán alapuló ötletszerű elhatározás eredménye, hanem a régi uralkodóházból származó Álmos történeti jogát, a vezetése alatt álló Magyar törzs erejét és Árpád egyéni tehetségeit méltányló magyar hadnagyok szabad elhatározáson alapuló, tudatos politikai cselekvése volt. A fővezérséget a kagán bizalmából viselő és uralmában kazár rokonságára támaszkodó Előd kende – elvesztve az etelközi hazától távollakó kazárok neki oly értékes támogatását – bizonyára nem tiszta önzetlenségből, hanem politikai belátástól vezéreltetve állt félre, utat engedve a történeti jog, a törzsközi erőviszonyok és a katonai tehetség érvényesülésének.

Az örökös fejedelem felavatása – a hagyomány szerint – a képletes vérrokonság kötésének egyetemesen ismert szertartásai közt folyt le. A hadnagyok vérüket egy kehelybe csurgatták s az összevegyült vért elfogyasztva – hitük szerint – egymás vérrokonaivá váltak. A rokoni szövetség megkötése, vérrokonok közt a vérbosszú és általában a harc tilos lévén, a törzsközi összeütközések és belső harcok megakadályozására szolgált. Általa a hadnagyok vérszerinti uruknak, a képletes rokonság megkötésével egy családdá forrott nyolc törzs természetes fejének ismerték el Árpádot és ivadékait. E szertartás után következett – kazár szokás szerint – a Konstantinosznál említett pajzsraemelés, vagyis a fejedelemmé való ünnepélyes kikiáltás. A vérszerződésnek Béla király névtelen jegyzőjénél olvasható s az ő korának alkotmányjogi felfogását jellemző pontozatai nem alapulnak hiteles hagyományon.

Árpád fejedelem kikiáltásával a félszázad előtt megindult belpolitikai fejlődés, a kazár nyomás alól felszabadult magyar törzsszövetség önálló szervezkedése jutott természetes és szükségszerű befejezéshez. A külpolitikában az új fejedelem személye teljes irányváltozást jelentett.

A régi kazár kapcsolatnak és szövetségnek az Etelközön már semmi értéke sem volt. A nagy távolság önmagában is megnehezítette az együttműködést, a kazárok külpolitikai helyzete pedig egyenesen lehetetlenné tette azt. A besenyőket a kazár kagánnak az úzokkal kötött meggondolatlan szövetsége hozta a magyarok nyakára s ezek elköltözése után ő maga került a legsúlyosabb helyzetbe. Legjobb harcosait, a kabarokat és magyar szövetségeseit elveszítve, állandó védekezésre kényszerült a szomszédságba települt besenyőkkel és a Volga vidékére behatolva, ellenségként fellépő úzokkal szemben. A kazár-magyar szövetség a magyarok elköltözésével, a kabarok csatlakozásával és Előd mellőzésével felbomlott. Helyette Árpád nyugaton keresett új, értékesebb kapcsolatokat.

Kelet és Nyugat hatalmas uralkodói – a kínai és római császárok, perzsa királyok, arab kalifák – szívesen hitették el magukkal, hogy „barbár” szomszédaikat, a germán, szkita, szarmata, török népeket, politikailag irányítani tudják és saját érdekeik szolgálatára kényszeríthetik. Kína már századokkal Krisztus előtt, Bizánc a VI. század óta valóságos tudománnyá fejlesztették a barbár diplomáciát s ezúton nem egyszer döntő győzelmet arattak hadi tekintetben őket felülmúló szomszédaik felett. Az ázsiai hún, avar és türk birodalmak, Attila birodalma, a VI. századi kuturgur és uturgur hatalom s a többi nomád birodalmak sorsát a testvérharcok, belső viszályok pecsételték meg, de a katasztrófát Kína és Bizánc császárainak alattomos diplomáciai aknamunkája készítette elő. A barbárok mégsem voltak a császári diplomácia lélektelen és öntudatlan eszközei, minden politikai akarat és tudatosság híjával tengődő bábjai. Gondoljunk csak arra a mesteri küzdelemre, amit – a leghitelesebb szem- és fültanu szerint – Attila vívott az orgyilokhoz folyamodó bizánci diplomáciával; gondoljunk Baján avar kagánra, mily körmönfont ravaszsággal bánt el koronás ellenfeleivel, miként lett alázatos szövetségkérő kliensből a birodalom adóztató urává; gondoljunk Turxanth türk kagánra, mily felháborodással rántotta le a leplet a császári diplomácia minden fortélyáról és gondoljunk az évtizedeken át változatlanul szilárd és mindkét részről az érdekek jól felismert közösségén alapuló bizánci-szabir, és bizánci-onogur szövetségre! A barbár fejedelmeknek, az őket közvetlenül ismerő kortársak tanusága szerint, sokkal fejlettebb volt a politikai érzéke, sokkal határozottabb a külpolitikai akarata, semhogy szövetségkötéseik a velük szerződő birodalmak érdekét egyoldalúan szolgáló kötéseknek volnának tekinthetők. A keletről nyugatra és északról délre törekvő népek felkerekedését mindig megelőző szövetségkötések és portyázó hadjáratok is a barbár népek politikájának tudatosságát bizonyítják. A barbárok a szövetségben fedezetet kerestek hadjárataikhoz, a hadjáratok során pedig kikémlelték a megszállásra alkalmas területeket, előkészítve a továbbköltözés útját. Legvilágosabban ismerhető fel a politikai tudatosság és tervszerűség Baján avar kagánnak Pannónia megszállását megelőző szövetségkötéseiben és hadjárataiban, de erre vallanak a gótok, longobardok, húnok, türkök és más barbár népek diplomáciai és katonai vállalkozásai is.

Árpád fejedelem sem időleges célokért, zsoldért, zsákmányért szövetkezett a két császárral s nem ezért indította csapatait mindjárt megválasztása után portyázó hadjáratokra. A 892. és 895. évben egymást követő német és bizánci szövetség megkötése egyértelmű volt az értéküket vesztett keleti kapcsolatok megszakításával, a nyugat felé orientálódó új külpolitika tudatos bevezetésével. Céljuk a továbbköltözés útjában álló akadályok elhárítása volt. A megszállásra alkalmas területek szomszédságában leghatalmasabb uralkodókkal kötött szövetség fedezte őket a honfoglalás előtt s azt közvetlenül követően az alkalmas területek kikémlelése végett indított portyázó hadjáratokban, a jövőre nézve pedig biztosítékot adott az új haza zavartalan birtokbavételére.

A középkori magyar hagyomány szerint Álmos már az őshazában Attila hún király örökségének birtokbavételét tűzte célul s Árpád – családja történeti jogára támaszkodva – diadalmas hadjáratban foglalta el dicső őse nyugati birodalmát. A történelem egykorú forrásai e felfogással szemben azt bizonyítják, hogy a magyar nép külső kényszer hatása alatt kerekedett fel és költözött nyugatra. A honfoglalást nyomon követő itáliai és németországi hadjáratokból pedig arra következtethetünk, hogy a végső célt talán nem is a Tisza-Duna vidékén, hanem távolabb nyugaton keresték és csak a szilárd állami szervezetben élő, megtelepedett nyugati népek eleven bástyájába ütközve ismerték fel, hogy Pannóniában elérkeztek vándorlásaik utolsó állomásához. Az örökség visszaszerzésének szép gondolata az új haza területén olvadt az Attilától való leszármazás emlékét híven őrző Árpádház nemzetségi hagyományába. A honfoglalás mégsem volt egy ellenségtől űzött nomád horda vagy éppen egy kalandvágyó rablósereg céltudatlan menekülése vagy vándorlása. Az örökös fejedelemségben kifejezésre jutott politikai egység megteremtése és a honfoglalást kísérő kalandozások a magyar nép vezetőinek tiszta látását, Árpád fejedelem reálpolitikai érzékét és diplomáciai tudását bizonyítják. A régi hazájából Etelközre szorított magyar nép Árpád fejedelemmel az élén tudatos elhatározással készült nyugatra költözködni, tudatos elhatározással keresett új hazát, ahol magát hatalmas keleti ellenségeivel szemben sikerrel védelmezheti.

Árpád fejedelem mindjárt felavatása után 892-ben szövetségre lépett Arnulf királlyal, a Frankbirodalom keleti, német tartományainak urával, Szvatopluk morva fejedelem ellen s ugyanez évben, majd két évvel később is a Duna vidékén harcolt. E hadjáratok oka nem a magyarok rablóösztöne, hanem a besenyő szomszédságból való elköltözés vágya, céljuk nem zsákmány szerzése, hanem az Etelközzel szomszédos területek, főleg az egykori Avarbirodalom kikémlelése volt.

*

Az avar kagánok másfél század óta hanyatló birodalma 796 és 803 közt esett áldozatul Nagy Károly frank-római császár és Krum bolgár kán támadásainak. Vele pusztult az avar nép is, melynek – későbbi szláv közmondás szerint – a X. században már az emléke is elveszett. A nagy pusztulást túlélő maradványai az utoljára 850 táján emlegetett gepida töredékkel együtt felszívódtak az őket egy századon át rendszeresen üldöző szlávságba, majd ezekkel együtt az országot birtokbavevő magyarságba.

A dunántúli avarok egy csoportja 804-ben Nagy Károly engedelmével kénytelen volt a szlávok üldözése elől északnyugatra húzódva, Sabaria, vagyis Szombathely, Sopron és Moson vidékére telepedni. Ugyane vidéken – Hainburg és Győr közt – még 875-ben is szerepelnek az avarok keresztény hitre tért utódai. A magyar honfoglalás óta nem hallani róluk, de ugyanitt tűnnek fel az 1116 óta emlegetett mosonvidéki székelyek.

Az avarokat nem ismerő XI–XIII. századi magyar hagyomány az erdélyi székelységben is ilyen menekülő csoportot látott. Kézai és a későbbi írók szerint a székelyek hún ősei az Attila halála után uralomra jutott nyugati népek üldözése elől húzódtak a Csiglamezőről Erdélybe.

Anonymusnak, illetőleg az elveszett Szent László-kori Gesta Ungarorumnak elbeszélése szerint „a székelyek előbb Attila király népe voltak” s a Korógyérnél – a mai Szentes vidékén – jöttek a böldi révnél átkelő és Bihar vára ellen induló Ösbő vezér elé, kinek „különféle ajándékokkal önként kezesül adva fiaikat, serege előtt első hadrendként indultak harcba.” Erdélyi hazájukból a Maros völgyén vagy a későbbi bihari székely telepek vidékéről a Berettyó mentén jöttek-e Ösbő elé, erről Anonymustól felvilágosítást nem kapunk. Ha a magyarok csakugyan itt találták őket s ez a korai hagyományra tekintettel sok valószínűséggel bír, a nyugati határszél székelyeivel együtt csupán az avarok, vagy egy avar uralom alá tartozó keleti nép – talán egy az avar honfoglalással idesodródott onogur-magyar töredék – ivadékai lehetnek. Rajtuk és a mosonvidéki székelyek lakóhelyén még 875-ben is említett avar töredéken kívül sem a hazai hagyomány, sem az egykorú nyugati irodalom nem emleget hazánk területén avarokat vagy húnokat.

Egykori birodalmuk és a szomszédos területek lakossága a IX. században már túlnyomórészben szláv volt.

A Dunától és a Zólyom-erdőségtől keletre eső országrész lakói a bolgár-szlávok törzséhez tartoztak. A bolgár-szlávok ősei 545 táján még a Dnyeszter és Al-Duna közén laktak s az avar és bolgár nyomás elől kitérve keltek át az Al-Dunán Moesiába és Trákiába, hol a VII. század végén a Balkánra behatoló bolgárok uralma alá kerültek. Más részük – az avarok elől menekülve vagy velük együtt – a VI. század derekán jött Erdélybe és a Tisza-Duna vidékére s itt erdős-mocsaras vidéken felhányt földsáncok, kezdetleges földvárak körül csoportosulva, elszórt telepeken élt. Északon egészen a Felső-Tiszáig és a Duna-könyökig hatoltak. Az ő emléküket őrzik ez országrész bolgár-szláv eredetű folyó- és helynevei (Laborc, Trnava, Toplica, Zemplén, Csongrád, Nógrád, Bodrog, Haram) és nyelvünk bolgár-szláv jövevényszavai.

A keleti országrész lakossága a IX. század elején, Krum kán hódítása óta – az avar honfoglaláskor idesodródott kuturgur-bolgár töredékeket gyarapító – bolgárokkal gyarapodott, kik a tiszai szlávokra települve s azok felett uralkodva, számos folyónak és községnek adtak bolgár-török nevet (Karasó, Küküllő, Bács, Gyalu).

A Duna és Tisza közének nagy területe – a keleti abodriták délvidéki telepeinek kivételével – jóformán lakatlan volt. Nagy Alfréd angol király a IX. század végén „pusztaság”-ot emleget Karinthia – vagyis a balatonvidéki szlovének – és a bolgárok országai közt. Egy évtizeddel később Regino is az „avarok és pannónok pusztaságá”-nak mondja hazánkat.

Dunántúl az egykori Pannónia területén egészen a Karinthiai Alpokig szlovének és a IX. század végén közébük telepedett tótok laktak. E Magyarország területéről kihalt, illetőleg az uralkodó magyarságba felszívódott szláv nép emlékét őrzik nyelvünk nagyszámú szlovén jövevényszavai.

A pannóniai szlovéneken túl délnyugat felé, a Drávától a Kapela-hegységig, az egykori Pannonia Saviában is szlovének laktak, kiket a horvát nemzeti törekvések feléledése óta, mintegy százharminc éve kaj-horvátnak neveznek.

Liburnia és Dalmácia tartományok területén, a Kapelától a Cetináig, sőt a Narentáig, a tengerparttól a Sana-, távolabb délre az Orbász-folyók völgyéig s a Ráma forrásvidékéig az avar kagánoknak hosszú ideig adót fizető horvátokat találjuk. Tőlük délkeletre, a régi Praevalis tartományban, a Felső-Boszna, Felső-Drina és Lim völgyén, délnyugat felé a tengerig, a Skutari-tóig és az Albán Alpokig a szerbek szállásai húzódtek, míg a Drina és Lim völgyétől keletre eső részek már a Bolgárbirodalomhoz tartoztak.

A Duna balpartján – a Nyitra és Modor közt képzelt vonaltól északra, a zólyomi nagy erdőségtől nyugatra – a nyitrai szlovének vagy tótok laktak. Ivadékaik részben a Kis-Magyar-Alföldön megszállt magyarságba olvadtak, részben az észak felől behúzódó fehér horvátokkal s nyugatról jött morvákkal egyesülve a mai tót etnoszt formálták ki.

A Kis-Kárpátoktól nyugatra, a Morva- s a beletorkolló Thaya- és Schwarzava-folyók völgyén már morvai szlovéneket, a Vág északnyugati szakaszának jobbpartján – a mai Trencsén megye határvidékén – Szilézia és Morvaország felől behúzódó fehér horvátokat találunk.

A morváktól nyugatra és északnyugatra, a Felső-Elba, Moldva és mellékfolyóik vidékén laktak az avar kagánoknak hosszú időn át hódoló és adófizető csehek.

A nyugati országrész lakossága a IX. században német és lombard telepesekkel szaporodott, kik bajor földről és a friauli őrgrófságból jöttek avar területre. Az Ennstől keletre a Duna két partján húzódó Ostmarknak és Karinthiának egykor avar uralom alatt álló részein a IX. század folyamán számos német telep és katonai őrhely keletkezett. Ily német katonai kolónia volt a későbbi magyar határon belül Odenburch (Sopron), Guns (Kőszeg), Miesigenburch (Moson) és talán a XI. század közepe óta emlegetett Pereszlavaszburch (Pozsony) is. Pannónia déli részén, melyet még a XII. században is „rómaiak legelőjének” neveztek, a friauli őrgrófság és Lombardia területéről jött latin állattenyésztő népség lakott. Ezeket emlegeti hazai hagyományunk „római” (partores Romanorum), szláv szóval „olasz” (blasii) vagy „oláh” (blachi, qui et pastores Romanorum) néven, mint a dunántúli régi római lakosságnak a hún uralmat túlélt ivadékait.

Az Avarbirodalomban és szomszédságában élő szlávok beszivárgása észak felől az V. század végén indul meg s a VI. század második felében öltött nagyobb méreteket. Az avarok szívesen látták a szláv bevándorlókat s mint egykor a húnok a behódolt germán népeket és szarmata töredékeket s mint a bolgárok balkáni szláv alattvalóikat, védelmükbe vették őket, mert háztartásukban, gazdaságukban szükségük volt ezek munkaerejére és mezőgazdasági terményekből álló adójára. Később az avar kagánok – a VIII. századi bolgár kánokhoz hasonlóan – harctéren is felhasználták harcrakapatott szolgáikat, kik az avar és bolgár lovasseregek mellett gyalogszerrel küzdöttek. A szlávok békén tűrték az idegen igát és híven szolgáltak avar uraiknak.

Gazdasági kultúra és politikai értelem tekintetében a szlávok nagy többsége messze alatta állt az egykorú germán és török népeknek.

Az orosz-szlávok, lengyelek és a balkáni szerbek – a IX. században orosz földön járt arab utazók és Bölcs Leo szerint – még a IX. században is sűrű erdőségekben, egy-egy kezdetleges föld- vagy mocsárvár körül, nemzetségenként elkülönülve tanyáztak nemzetségfőik, zsupánjaik uralma alatt. Pásztorgazdaságuk kimerült a juh- és disznótenyésztésben. Emellett méhészkedtek, mézet és méhsert termeltek. Marhájuk, lovuk kevés; csak az előkelőknek volt. Szántóföldjük, szőllejük nincs; egyedüli gabonájuk, főélelmük a köles. Nagyon kevéssel beérik, mert inkább szeretnek munka nélkül henyélni, mint nehéz földműves- és más munkával bő eleségre és pénzre szert tenni. Ruhájuk ingszerű öltöny és sarú, szinte mezíteleneknek tűnnek fel. Fegyverzetük hosszú lándzsa, rövid hajítókopja, néha mérgezett fanyíl és pajzs. Családi életük tiszta. A foglyokkal aránylag jól bánnak és vendégszeretők, de egymásközt vérbosszúharcokat víván, sokat viszálykodnak.

Magasabb kultúrfokon álltak náluk a bolgár-szlávok, pannóniai szlovének, morvák, csehek és a kulturális fejlődésben legelöl haladó horvátok. Itáliai, frank-bajor és görög-bolgár befolyás következtében ezekhez már a keresztény tanítás is behatolt, bár a bensőleg megtért horvátok kivételével a hitben igen gyenge lábon álltak. Papjaik idegenek, németek, olaszok és görögök voltak, kik a magyarok bejövetele után odahagyták neofita híveiket s a salzburgi érsek 900-ban nem ok nélkül panaszolja, hogy a szlávok hitüket megtagadva, a magyarok pogány szokásainak hódolnak. E népek már jórészt földművesek voltak, de mezőgazdasági kultúrájuk nem haladta meg a kezdetleges gazdasági termelés színvonalát. Jellemző e tekintetben a X–XII. századi felsőmagyarországi – liptói, túróci, szepesi – tót település azon sajátsága, hogy a termékeny, mezőgazdaságilag értékes folyóvölgyeket kivétel nélkül telepítetlenül hagyták. Azokat a XII. század óta tömegesen behatoló magyar és szász telepesek szállták meg, míg a régebben települt szlávság az erdővidék határvonalán épült kezdetleges földvárak körül húzódott meg.

Legfeltűnőbb hátramaradottságuk a politikai szervezet tekintetében. Az Avarbirodalom területén élő és az avar kagánnak adót fizető szláv törzsek – a csehek, morvák, fehér horvátok, nyitrai szlovének, bolgár szlávok, szerbek, horvátok, pannóniai szlovének – közt a közös leszármazáson és ősi fajközösségen túl semminő politikai és nemzetiségi közösség nem volt. A szlávok politikai és katonai szervezet kialakítására, államalkotásra képtelenek voltak. Sőt az egyes törzsek keretén belül sem tudták a politikai egységet megteremteni. Széthúzó és merev elszigeteltségben élő nemzetségeik nemcsak az idegenekkel – így a bukás után egykori avar uraikkal –, hanem egymással is végeszakadatlan háborúságban, vérbosszúharcban álltak s csak mint a felettük uralkodó avar hatalom alattvalói voltak egy nagyobb politikai közösség tagjai. Harcra kapatva bátor katonáknak bizonyultak, de önálló hadivállalkozásokba nem szívesen bocsátkoztak. Inkább békére hajoltak s a szolgaság jármát békés megadással tűrték. Szolgai hajlandóságuk és állapotuk miatt sclavi nevük a középkorban a rabszolgák jelzésére lett használatos. Politikai szervezkedésük a IX. században idegen hatás és idegen vezetés alatt indult meg. Törzseik, majd törzsszövetségeik és fejedelemségeik nem a belső fejlődés eredményeként alakultak ki; idegenből importált intézmények voltak.

A balkáni szlávokat bolgár uraik, a Dnyeszter-Dnyeper-Felső-Volga-vidéki orosz-szlávokat s a lengyeleket is az északi germánságból odaszakadt normann harcosok szervezték meg. A déli és nyugati szláv törzsek az Avarbirodalom bukása után után ismét idegen úrnak – bolgárnak, franknak, görögnek – hódoltak s e hatalmak árnyékában kezdenek politikai értelemben vett törzsekké, majd nemzetté tömörülni. Megszervezésük, nemzetté alakulásuk előkészítése a hódító bolgár, frank és görög hatalom érdeme volt.

*

A VII. század végén Isperich vezetésével Moesiába és Trákiába költözött kuturgur-bolgárok balkáni birodalma a IX. században élte első virágkorát. A VIII. század pártviszályaiban és belső harcaiban kimerült, legyengült bolgár hatalom a IX. század elején a harcias Krum kán (802–814) idejében hirtelen virágzásnak indult. Krum 803-ban – Nagy Károlynak az avarokon aratott győzelmét kihasználva s valószínűleg vele szövetségben – az avarok ellen indult és az Avarbirodalom tiszántúli részeit meghódítva, az Északkeleti és Keleti Kárpátokig tolta ki birodalma határait. A bizánci császár ellen is sikerrel viselt hadat. A császárral békére lépő Omortag kán (814–831), az ő hadi eredményeire támaszkodva tudta uralmát egész Trákiára kiterjeszteni. Omortag vette birtokába 824-ben a Tisza-Duna közét is, melynek szláv lakói – a keleti abodriták és kucsáni szlávok – Nagy Károly 796. évi tiszai hadjárata óta a frank-római császárnak hódoltak. A következő években a Száva és Dráva völgyén át Pannóniába is behatolt, birtokába véve annak drávamenti részeit. De már 830-ban kénytelen volt a Duna-vonal mögé húzódni; csupán a Szerémséget tarthatta meg magának. Ez idő óta a Vác és Vukovár közti Duna-szakasz és a Szerémség nyugati határán húzódó pozsegai erdőség volt a Bolgárbirodalom északi tartományának nyugati határa. A keresztények üldözésében fáradhatatlan Omortak és Malamir (831–836) után Preszjan kán (836–853) következett, aki a birodalom határait délnyugaton a Vardar, Fekete Drina, Prilep és Ochrida vidékéig tolta ki és egész Szláv-Makedoniát uralma alá hajtotta. Vele szövetségben harcolt az a magyar sereg, melynek megjelenése alkalmával említik először Bizáncban a Dnyeper vidékén lakó magyarok nevét. Az ő idejében kezd a kereszténység nagyobb arányokban terjedni. Fia és utóda, Boris kán (853–888) – keresztény nevén Mihály – már maga is keresztény hitre tért, de hosszú ideig habozott, vajjon Rómához, vagy a nagyravágyó Fotius konstantinápolyi pátriárka vezetése alatt Rómától nehány évre épp ezidőben elszakadt keleti egyházhoz csatlakozzék-e. A kereszténységet 865-ben Bizáncban vette fel, de Fotiusnál nem tudván elérni egyháza függetlenítését, Miklós pápához fordult s miután a tőle kapott koronával királlyá – bolgár szóval cárrá – koronáztatta magát, latin papokat hívott országába. Mikor azonban a 870. évi konstantinápolyi zsinat az új bolgár egyház teljes függetlenségét és a szláv ritust is biztosította, elszakadt Rómától és végleg a görög egyházhoz csatlakozott. A latin papokat hazaküldte s a bolgár egyházat a Bizáncból jött József érsek és papjai segítségével szervezte meg. Később Fotius bukása s az egyházak egyesülése idején Szent Ciril és Metód morva földről elűzött tanítványai is Bolgáriába jöttek, hol a római szentszék fennhatóságának elismerése után is szláv ritusú bolgár egyháznak apostolaivá lettek. A szláv nemzeti egyház megalapítása maga után vonta az uralkodó bolgár elem teljes elszlávosodását. Maga Boris élete utolsó éveit († 907) kolostorban töltötte s onnét csak egyízben – Oldamur fiának (888–893) tehetetlenségét s a pogányság újraéledését látva – jött elő, hogy ezt trónjáról letaszítsa, megvakítsa és legifjabb fiát, a nagyműveltségű és tetterős Simeont, nevezze ki örökösévé. Simeon cár (893–927) – kit a bolgárok Nagynak neveznek – egyike volt kora legkiválóbb urlakodóinak. Szerencsével harcolt Bizánc ellen s országa határait – Epirust és Trákiát elfoglalva – délkeleten és délen Konstantinápolyig és az Egéi-Tengerig, nyugaton – Albániát s a mai Bosznia, Hercegovina és Ószerbia területén élő szerbeket hódoltatva – az Ádriai-tengerig terjesztette. Északnyugaton a Duna-vonalig, északon a Felső-Tiszáig terjedt hatalma. 917 óta „minden bolgárok cárjá”-nak nevezi magát.

A tiszavidéki és erdélyi gyérlakosságú és elszórt szláv, bolgár, avar és más telepeket a IX. században a bolgár cárok görögösen dukának nevezett ispánjai, vezérei kormányozták. A honfoglalást közvetlenül megelőző időben Arnulf frank király, mikor Szvatopluk ellen indult, Oldamur bolgár cárhoz fordult, hogy a sóbevitelt Morvaországba megakadályozza, amiből nyilvánvaló, hogy a marosvidéki és erdélyi bolgár vezérek ennek alattvalói voltak. Ilyen bolgár vezérek voltak a hazai hagyományban a honfoglalás szenvedő hőseként szereplő legendás Salán, Glád, Laborc és Gyalu, bár ez utóbbit később a Névtelen jegyző – bolgár-török neve dacára – „oláh” fejedelemnek tette meg.

*

Az utolsó Meroving-királyok idejében aláhanyatlott frank hatalom a VIII. század derekán kelt új életre. Landeni Pipinnek, az ausztráziai részkirályság gazdag és nagytehetségű maior domusának, vagyis palotagrófjának ivadékai – arabverő Martel Károly (715–741) és Kis Pipin (741–768) – egy kézben egyesítették az összes frank tartományokat s az utolsó Merovingot kolostorba internálva (751), megalapították a Karoling-ház uralmát. Nagy Károly (768–814) az Elbától és Dunától az Atlanti-Óceánig, az Északi-tengertől a Kalábriai-félszigetig és a Pyreneusokig terjedő hatalmas birodalomban egyesítette a Duna-Rajna-vonaltól délre és nyugatra fekvő római tartományokat s a független Germániát, új alakban elevenítve fel a nyugatrómai császári birodalmat. Uralma alatt fejeződött be a római földön századok óta együtt élő latin és germán népelem, a keresztény latin és a pogány germán kultúra összeolvadása s a limesen túllakó germánok megtérítése. Birodalma három részre osztásának napja Nyugat-Európa három nagy nemzetének, a francia, olasz és német nemzetnek születésnapja volt.


A magyar nép családfája és honfoglaláselőtti politikai kapcsolatai.
? Uralaltáji ősnép; Urali ősnép; Altáji ősnép (őstörök-mongol nyelvközösség); Szamojéd; Finnugor ősnép; Finn permi ősnép; Finn volgai nép; Permi nép; Ugor ősnép; Nyugati török (Ogur); Keleti török (Oguz); Mongol; Mandzsu; Finn ág; Volgai ág; Votják; Zürjén; Vogul; Osztják (jugra); Finn észt stb.; Cseremisz; Akacir; Előmagyar és prémkereskedő-Ogur (ting-ting); Ogur; Hun; Mongol; Mandzsu népek; Onogur (egy ága: besogur); Saragur; Tokur-ogur (altiogur és ücsogur); Európai hun; Szabir; Avar; Tukiu; Onogur; Kuban vidéki szabir; arméniai szabir; Uturgur; Barszil; Kuturgur; európai avar; Türk; Nyugati türk; Onogur-bolgár; Volgai bolgár; Dnyeperi bolgár; Ongur (Ungur); Volgai bolgár; Dunai bolgár; Burtasz; Mordvin; Besgur; Hétmagyar; Kabar; Baskir; Magyar (ungri, szabar); Csuvas; Bolgár; Kazár; Oguz népek; Kazár; Besenyő; Úz; Kún; magyarországi Besenyő, Úz, Kún telepesek.
A színek a magyar nép őseinek időnkénti politikai hovátartozását jelölik, ú. m.: Kr. e. I.–Kr. u. I. századi ázsiai Húnbirodalom. Kr. u. I–V. századi európai Húnbirodalom és V–VI. századi Hún-bolgár birodalom. 568 és 615 közt ázsiai Türbirodalom. 568 és 615 közt európai Avarbirodalom. 615 és 679 közt Kurt onogur-bolgár birodalma. 680 és 890 közt Kazárbirodalom.

A frank világbirodalom kialakulása a Tisza-Duna vidékén is új helyzetet teremtett. Az avar hatalom 796-ban harmadfélszázévi fennállás után összeomlott Nagy Károly fegyvereinek csapása alatt. A frank seregek a Tiszáig hatolva, tönkreverték a III. Taszilo bajor herceggel szövetkezett avarokat és rengeteg zsákmánnyal tértek haza. Maga a kagán is fogságba esett és keresztény hitre térve, hűséget fogadott Károlynak. A 803. évi sikertelen felkelés véres leverése után még közel negyedszázadon át szerepelnek Nagy Károly és Jámbor Lajos császárok hűbéresei közt a keresztény avar kagánok, de hatalomra kapni többé nem tudtak.

Avarországnak a Duna-vonaltól nyugatra eső tartományai a kagánnak adózó szláv népekkel – a horvátokkal, pannóniai és nyitrai szlovénekkel, morvákkal, csehekkel – együtt Nagy Károly birodalmához csatoltattak. Az Ennstől keletre eső Ostmark Pannóniának a Balatontól északra a Dunáig terjedő részével, a nyitravidéki szlovénekkel és a morva szlávokkal együtt a keleti őrgróf, a Balatontól délre a Száváig és Kapeláig, nyugaton az Alpesekig terjedő pannóniai részek és a Kapelán túl lakó horvátok a friauli őrgróf kormányzata, illetőleg fennhatósága alá kerültek. E két őrgróf feladata volt az új tartományok védelme és megszervezése, a szláv népeknek keresztény hitre térítése.

Nagy Károly birodalma nem volt hosszúéletű. Fia, Jámbor Lajos (814–840), még fenn tudta tartani egységét, de halála után a 843. évi verduni szerződéssel a Frank-római birodalom három részre szakadt s a Keleti- és Nyugati-Frankbirodalom – Németország és Franciaország – királyai a maguk tartományait is kénytelenek voltak fiaik közt felosztani. A királyi háznak önálló fejedelmi hatalom birtokába jutott tagjai csupán a maguk és tartományuk partikuláris érdekeit tartva szem előtt, a Merovingok példájára belső harcokban fecsérelték erejüket s magukra hagyták a birodalom keleti határán szláv alattvalóikkal küszködő grófjaikat.

A szláv hűbéresek igen jól kihasználták a birodalomban dúló belső viszályokat. Alig néhány évvel Károly halála után felütik fejüket az elszakadási törekvések. A frank közigazgatási szervezetben elhelyezkedő szláv nemzetségfők a birodalom grófjainak és hercegeinek módjára kezdik hatalmukat gyakorolni s a császár fennhatóságát névleg elismerve, önálló fejedelmi hatalom alapítására törnek.

Elsőnek a Száva és Kapela közén élő pannóniai szlovén urak egyike, Liudevit kísérelte meg 819-ben független szláv tartomány alapítását. Uralmát a Száva-Dráva közére s a Száva jobbpartján és az Al-Duna vidékén lakó timocsánokra, branicsevácokra is sikerült kiterjesztenie, de csak rövid időre. A hatalmas császárnak mégis három esztendőre volt szüksége a lázadás leveréséhez.

Ugyanez időben indult meg a Kapela-hegységtől délre lakó horvátok szervezkedése Borna, Vladiszláv és Mojszláv fejedelmek vezetése alatt.

A nyitrai szlovéneket Pribina törzsfő kezdte megszervezni, a kereszténységnek is útját egyengetve. Adalram salzburgi érsek (821–836) már fel is szentelte a nyitrai templomot, mikor 835 táján Mojmir morva fejedelem Pribinára támadt, őt és híveit elűzte, népét uralma alá vetette. Közülük többen a Dunántúl kerestek menedéket s alapítóivá lettek több egymástól elszigetelt tót telepnek (Esztergom, Visegrád, Tüskevár, Tihany, Karakó). Maga Pribina és fia, Kocel, Ratbod pannóniai frank őrgrófhoz, majd megkeresztelkedése után bele összetűzvén, a pogány bolgárokhoz menekült.

A Morva-folyóról nevezett szlovének Maravani nevével 822-ben találkozunk először, mikor követeik az abodriták, csehek, elbai szorbok és vilcek követeivel együtt Frankfurtban hódoltak Jámbor Lajos császárnak. Alig egy évtizeddel később már hódító útra kelt a császárnak színleg hódoló fejedelmük. Mojmir (830?–846). Pribina tartományának elfoglalása és a nyitrai szlovének hódoltatása óta – a Jámbor Lajos halála után kitört zavarokat is kihasználva – mindinkább önállósítja magát s a birodalomtól független fejedelemként kezd uralkodni a morvák és nyitrai szlovének felett.

Morvaország nyugati szomszédságában a birodalomhoz kezdetben félszázadon át hűnek mutatkozó csehek laza politikai kapcsolattal egybefűzött nemzetségei birodalmi védelem és bajor befolyás alatt évtizedek óta békében, nyugalomban éltek s bár lassú, de biztos léptekkel haladtak a nyugati művelődés útján. 845-ben tizennégy előkelő cseh nemzetségfő – német írók erős túlzással „herceg”-eket emlegetnek – Regensburgban a király jelenlétében meg is keresztelkedett.

Német Lajos király (840–876) – a csehek és pannóniai szlovének hűségét biztosítottnak vélve – 846-ban nagy hadsereggel indult a hűtlen Mojmir ellen s őt méltóságától megfosztva, unokaöccsét, Rasztiszlávot (846–870) emelte a morva hercegségre. Mojmir fia Szvatopluk az egyik tartomány – talán Nyitra vidékének – birtokával volt kénytelen beérni. De a személyváltozással nem szűnt meg a veszedelem, sőt inkább fokozódott. A morvákkal barátkozó pogány csehek – mit sem törődve megtért társaik hűségeskűjével – hátbatámadták a morva földről hazatérő bajor sereget. E támadással tízéves háborúskodás kezdődött a birodalom és lázadó cseh alattvalói közt, melybe az összes szomszédos szláv törzsek – szorbok, vilcek, dalaminciek, morvák – belekeveredtek, s német király védencével, Rasztiszlávval együtt, aki a szövetségesül megnyert Boris bolgár kán segítségét is felhasználva fogott fegyvert ura ellen. Csak egy szláv fejedelem, Dunántúlra menekült nyitrai Pribina, maradt hű királyához.

Pribina Ratboddal kibékülvén 840-ben jött vissza Pannóniába s a Rába-Balaton-Dráva közt lakó szlovének kormányzatával bizatott meg. Most Lajos hűsége jutalmául hercegi rangra emelte. Pannóniai tartományának északi határa a Rába vagy talán a Répce, Marcal, a Bakony-hegység délnyugati kiágazása (Badacsony), a Balaton nyugati és déli partvidékének mocsarai a keleti részen talán a Koppány-patak mentén húzódott a Sárvizig, illetőleg a dunaparti mocsarakig. Délen a Dráváig, nyugaton Pettau és Radkersburg vidékéig terjedt. A keleti rész lakossága – Pécs vidékének kivételével – eléggé gyér volt, de a Balaton mellett s attól nyugatra egymást érték a pannóniai szlovének falvai, egy-egy német telepesközségtől megszakított szállásai. Pribina (847–862) a Zala-folyó mocsarai közt a későbbi Zalavár helyén épült Mosaburg (= Mocsárvár, Sárvár) városából kormányozta tartományát és Liupram salzburgi érsek (836–859) támogatásával buzgón térítve, rövidesen kiépítette annak egyházi szervezetét. Német mesterek munkájával templom-templom után emelkedett Pannóniában. A legszebbet Mosaburgban maga Liupram szentelte fel Szent Adorján tiszteletére. A pannóniai szlovének a Keleti-Frankbirodalom védelme, Pribina kormányzata és a bajor egyház lelki gondozása alatt szívták magukba a nyugati kultúrát. A magyar nyelv pannóniai szlovén kölcsönszavainak tanusága szerint megismerkedtek a keresztény vallási és egyházi fogalmakkal és a frank birodalom intézményeivel. A békés szervező munkát 861-ben Karlmann herceg lázadása zavarta meg, aki keveselvén az Ostmarkra és Karinthiára kiterjedő hatáskörét, fellázadt s apja 824 és 843 közt fennállt bajor királyságának helyreállítására tört. Törekvéseinek útjában állt a királyát híven szolgáló Pribina pannóniai hercegsége. Ezért örömmel fogadta Rasztiszláv segítségét, aki színleg Karlmann érdekében, de titkon saját hatalmának kiterjesztését remélve, 862-ben átkelt a Dunán és haddal támadt Pribinára. Rasztiszláv hívására és segítségére jött a Dnyeper vidékéről az a magyar lovascsapat is, mely 862-ben a pannóniai végeken dúlt. Lajos király, aki 855 óta a császári méltóságot is viselte, Boris bolgár kánhoz fordult segítségért, miután ezt már előbb sikerült Rasztiszlávtól elszakítania. A hadjárat a szövetségesek győzelmével végződött. Rasztiszláv hadai kitakarodtak Pannóniából s a császár diadalmasan nyomult morva földre. A lázadó Karlmann apja fogságba került, Rasztiszláv hűséget fogadott a császárnak, de a hű Pribina már nem érte meg ura győzelmét. A morvák ellen vívott harcban elesett; tartományát fia, Kocel herceg (862–874) örökölte. Karinthia élére Gundakar gróf került, de két év mulva újra Karlmann vette át Ostmark és Karinthia kormányzatát.

A császár győzelme mégsem volt teljes. Rasztiszláv, ha színleg meghódolt is, tovább dolgozott tartománya önállósításán s mivel terve főakadályát a morva földön nagy befolyásra szert tett bajor egyházban látta, egyháza függetlenítésére törekedett. Mialatt a cseheknél Regensburg püspökének, Pribina hercegségében a salzburgi érseknek irányítása és vezetése mellett folyt a térítőmunka s az egyház szervezése, morva földön évtizedek óta a passaui püspökség bajor papjai térítettek. De míg a csehek és Pribináék – politikai függőségükhöz képest – semmi kifogásolni valót sem láttak a bajor püspök egyházi fennhatóságában, a politikai függetlenségre törekvő Rasztiszláv – a bolgár Boris kánhoz hasonlóan – a német egyházi szervezettől független, szláv ritusú morva nemzeti egyház alapítását vette tervbe. Mint Boris, kezdetben ő is ingadozott a latin és görög egyház közt. Előbb Miklós pápától kérelmezte a morva érsekség alapítását. Csak mikor itt elutasításra talált, fordult 863-ban Konstantinápolyhoz, szláv nyelvben járatos térítőpapokat kérve. III. Mihály császár 864-ben el is küldte hozzá Konstantinoszt, a későbbi Szent Cirilt és bátyját, Metódot, a tudásban, hitben egyaránt erős thessalonikéi szerzetes testvérpárt. Az egyházi szláv (glagolita) írásrendszert alapító s a bibliát szláv nyelvre fordító Ciril és a szlávok közt teljesített fontos politikai missziója idején azok nyelvében és szokásaiban kitűnő jártasságot szerzett Metód nagy népszerűségre tettek szert a morvák körében. Annál nagyobb ellenszenvvel nézték működésüket a bajor papok és a császári udvar. A szláv ritus miatt támasztott súlyos vádjaikra I. Miklós pápa 867-ben Rómába idézte a testvéreket. Útjukat Kocel tartományán át vették s őt is megnyerték a bajortól független, szláv ritusú egyház gondolatának.

A római egyháztól való elszakadásra Kocel éppoly kevéssé gondolt, mint Rasztiszláv vagy Ciril és Metód. A szláv ritus engedélyezését s az anyaszentegyház kebelébe megtért szláv népek egyházi szervezetének a bajor püspökségek fennhatósága alól leendő felszabadítását előbbiek politikai okból, utóbbiak a térítés eredményessége érdekében kérték. De mindenesetre gondoltak a német befolyás kiküszöbölésére, amit a fejedelmek saját függetlenségi törekvésük, a görög papok a bizánci császárság érdekében állónak láttak. Az addig példátlanul álló kiváltság maga után vonhatta vagy legalább is elősegíthette a morvák és szlovének, majd az összes szláv népek politikai függetlenségét s a Keleti-Frankbirodalomból való kiválását. I. Miklósnál, a császár és a bajor papság barátjánál, épp ezért nem is találtak meghallgatásra. Utódai – II. Adorján (867–872) és VIII. János (872–882) pápák – miután a szentéletű apostolok hitének tisztaságáról s a szentszék iránti engedelmességükről meggyőződtek s tőlük a pogány szlávság nagy tömegeinek megtérítését remélték, pártfogásukba vették őket. Ciril Rómában elhalálozván, Metód 869-ben szerémi érsek címével, mint Pannónia és Morávia metropolitája tért vissza s magával hozta Adorján pápa Rasztiszlávhoz, Szvatoplukhoz és Kocelhez intézett bulláját a szláv szertartás engedélyezéséről, amit Bolgária I. Miklós pápától nem tudott elnyerni s csak egy évvel utóbb ért el a római egyháztól elszakadt konstantinápolyi zsinat határozatával.

Pannónia és Morávia elszakadt a bajor egyháztól, a német papok menekülésre kényszerültek. Metód – Rasztiszláv és Kocel pártfogása alatt – nagy eréllyel látott a szláv egyház megszervezéséhez.

A salzburgi érsek és püspökei nem nyugodtak bele hatáskörük és egyházmegyéik megcsonkításába. Harcra ingerelték a császárt és fiait, míg Rasztiszláv a szlávokat szervezi meg az ellenállásra. 869-ben újra harcbaszálltak a birodalom összes szláv alattvalói és szomszédai s most oldalakun állt Kocel is. Ha a harcba tettleg nem is avatkozott, minden rokonszenve a szláv népek egyházi függetlenségéért küzdő harcosokat kísérte. Rasztiszlav diadalt aratott a birodalmi seregen, de Karlmannak sikerült megnyernie Szvatoplukot s ez meghódolva, unokatestvérét 870-ben fogolyként szolgáltatta ki az ellenségnek, országát – a maga tartománya kivételével – ezek kényére-kedvére hagyva. Metód fogságba került s a bajor püspökök gondoskodtak az „idegen egyházmegyébe tolakodó” görög szigorú tartásáról. Nem sokkal utóbb Szvatopluk is elhagyta tartományát, melynek székhelyét Nyitrán keresik. A bizalmatlan Karlmann saját udvarában tartotta tisztes fogságban. Morvaország – úgy látszott – szorosabb függésbe kerül a birodalommal szemben. De népe fellázadt s mikor a Karlamnntól váratlanul elpártolt Szvatopluk állt élére, a bajor hadak felett fényes győzelmet aratott. A következő években sikerült a császárnak levernie és teljes hódolásra kényszerítenie a lázongó cseh törzseket. Szvatopluk három éven át diadalmasan harcolt a birodalmi hadsereggel, de a morva herceget győzelme nem tette elbizakodottá. A 874. évi forchheimi békében – országa belső konszolidációjára gondolva – hűségi fogadalmat tett a császárnak, évi adófizetésre kötelezve magát. Közel húszéves béke következett ezután. Szvatopluk a birodalom ellen nem viselt hadat, csupán a szomszédos tartományok grófjainak, hercegeinek küzdelmeibe, vérbosszúharcaiba avatkozott be, ha erre alkalom kínálkozott. Idejét saját tartományának belső megszervezése és hódító terveinek előkészítése foglalta le.

Metód érsek VIII. János pápa erélyes közbelépésére még a békekötés előtt, 873-ban kiszabadult fogságából és Kocel tartományába ment. A szlovén herceg szívesen fogadta, de Teotmár salzburgi érsek szigorú fellépése távozásra kényszerítette. Pál anconai püspök, pápai követ kíséretében Szvatoplukhoz megy s a morva egyház szervezését folytatja. Működése elé a bajor papság sok akadályt gördített s maga Szvatopluk sem volt igazi barátja. Hat évi munkálkodás után Metódnak az ellene emelt vádak alól ismét Rómában kellett magát tisztáznia s bár János pápa teljes tekintélyével állt melléje, magát sem fejedelmével, sem német papjaival megkedveltetni nem tudta. A hatósága alá rendelt két püspökkel – különösen Szvatopluk bizalmasával, a sváb Wiching nyitrai püspökkel – is éles összetűzései voltak. A szláv ritusú morva egyház megszervezése nehezen haladt előre s Metód halála után V. István pápa (885–891) a szláv szertartást megtiltotta. Metód szláv tanítványai a püspöki méltóságra kiszemelt Gorazd vezetésével bolgár földre menekültek s ott Boris-Mihálytól felkarolva, apostolaivá lettek a keleti szlávoknál ma is uralkodó szláv ritusú görög egyháznak. A morva egyház élére a német Wiching nyitrai püspök került, ki 893-ig töltötte be méltóságát, mikor is a politikai viszonyok változása miatt német földre kellett menekülnie.

Mialatt Szvatopluk a császár a fennhatóságát elismerve, országa belső megerősítésén fáradozott, Pribina egykori tartománya a Karolingok közvetlen uralma alá került. Német Lajos halála után a császári trónt öccse, II. Kopasz Károly nyugati frank király örökölte. Lajos fiai a német tartományokon osztoztak. A keleti frank király méltóságát előbb III. Ifjú Lajos (876–882), majd III. Vastag Károly (882–887) viselte. Idősebb fivérük, Karlmann karinthiai és keleti őrgróf, a bajor tartományok élére került s mint bajor király (876–880) indított bosszuló hadjáratot a birodalomtól elszakadt horvátok ellen. E háborúban vesztette életét Kocel pannóniai herceg s Karlmann most Karinthia és Pannónia hercegévé egy bajor hölgytől született természetes fiát, Arnulfot, az Ostmark és Traungau őrgrófjává pedig – a régi grófok ivadékainak mellőzésével – Aribo grófot nevezte ki.

A Karolingok régi tehetségeit öröklő Arnulf birtokába vette a Közép-Dunáig és Száváig terjedő tartományát s azt III. Lajos király haláláig békén birtokolta. Mikor azonban Vastag Károly került a német trónra, Arnulf – a német koronára vagy legalább apja bajor királyságára már ekkor igényt tartván – harcba keveredett közvetlen szomszédaival, a morva herceggel és a keleti őrgróffal. Szvatopluk 883-ban a Dunán átkelve, két éven át kíméletlen, valósággal irtó hadjáratokat vezetett Arnulf tartománya ellen s a morva sereg több hónapon át megszállva tartotta a Duna jobbpartjának hídfőállásait. A béke 884-ben a császári koronával visszatérő Károly közbelépésére állt helyre. Egy évvel később Arnulf és Szvatopluk formálisan is békét kötöttek, mert Arnulf ezidőben már készült a német trón elfoglalására s a bolgár cárral kötött szövetség után a morva herceg barátságát is igyekezett megnyerni.

A királyi családban félszázad óta napirenden voltak a harcok és viszályok. Jámbor Lajos ivadékai nem egyszer fogtak fegyvert apjuk, testvéreik ellen s példájukat követték a hűbéri szellem ébredésével méltóságuk örökössé tételére törekvő grófok. A tartományi önállóság felélesztette az erős központi kormányzat idején elszunnyadt partikuláris érdekeket és törekvéseket, felébresztette – különösen az önállóságát nem régen vesztett Bajorországban – a törzsi, nemzeti öntudatot. Arnulf, anyja részéről maga is előkelő bajor család sarja, jól értett ez érzelmek szításához, a függetlenségi törekvés élesztéséhez s mikor a szenvedélyek már a forrpontig emelkedtek, kitűzte a lázadás zászlaját. Bajorokból és pannóniai szlovénekből toborzott serege élén császára és királya ellen vonulva, lemondásra kényszerítette Károlyt, ki utoljára tudta gyenge kezében egyesíteni Nagy Károly világbirodalmát. A német királyi trónt Arnulf (887–899) foglalta el, a legtehetségesebb Karoling-ivadékok egyike s az első német király, ki birodalma székhelyéül Bajorország fővárosát, Regensburgot választotta.

Szvatopluk 890-ben Omuntsbergben hódolt az új királynak, ki állítólag szabad kezet adott neki a csehekkel szemben. Történt-e e tekintetben megegyezés, kideríthetetlen. Kétségtelen azonban, hogy Szvatopluk 890-ben leigázta a cseheket s országa határait ilyképen kiterjesztve, szinte királyi hatalommal élt. Arnulf nem tűrhetvén hűbéresének hatalmi túlkapásait, egy évvel később már hozzálát megrendszabályozásához. A békeszerződés megerősítését követelve, találkozásra hívja Szvatoplukot s mikor ez mindenféle ürüggyel halogatja az összejövetelt, fegyveres támadásra határozza magát.

A 892. évi hadjáratot Arnulf jól előkészítette. Délnyugat felől ő maga támadott bajor, sváb és frank hadakkal. Délről a Dunán átkelve a pannóniai sereg tört morva földre, a Dráva-Száva-közi, majd az összes pannóniai szlovéneket kormányzó szláv hűbéres herceg, Braszlav vezetése alatt. Keletről a Duna balpartján és Arnulf pannón tartományának északi részén át magyar szövetségesei nyomultak Nyitra vidékére. A bolgár szövetséges – Arnulf kérésére – a dunai kereskedelmi forgalom, főleg a sóbevitel megszüntetésével támogatta a királyt, de fegyverhez nem nyúlt. A három oldalról jött támadás sok kárt okozott a morva fejedelemnek, de teljes győzelemmel Arnulf sem dicsekedhetett. Egyik seregét a csehek és szorbok valósággal tönkreverték. A következő évben megismételt hadjárat pedig teljes kudarccal végződött; maga Arnulf is nehezen tudott a seregének vetett cselből menekülni. Szvatopluk győzelme után rossz idők kezdtek járni a morvaországi németekre. Még a herceg régi bizalmas híve, Wiching nyitrai püspök is menekülésre kényszerült s Arnulfnak lett kancellárjává. Lehet, hogy Szvatoplukban felmerült a független morva egyház visszaállításának gondolata, amit fia igyekezett később megvalósítani. Tervének – bármire irányult is – váratlan halála véget vetett. Fiai, Mojmir és Szvatopluk, az idősebb főhatóságát fenntartva, szláv szokás szerint megosztoztak apjuk országán s még 894 őszén békét kötöttek Arnulffal, ki a cseh földdel szomszédos bajor Nordgaut több más grófsággal együtt épp ezidőben vitéz rokonának, Luitpold karinthiai őrgrófnak védelmére bízta. Pannónia élére a 892. évi morva háborúban vitézül verekedő Braszlav herceg került. Ő volt Pribina egykori tartományának utolsó ura. Ez intézkedéseket s a békekötést valószínűleg siettette a magyarok megjelenése is, kik – talán ismét Arnulf hívására – a két év előtti úton újra eljöttek Pannóniába s mivel Arnulf ezúttal nem vezette őket a morvák ellen, Pannóniát megsarcolva tértek vissza Etelközre.

Arnulf hatalma Szvatopluk halálával nagyon megerősödött. Alig egy évvel utóbb megjelent előtte a morva uralmat lerázó cseh törzsfők küldöttsége, a Prsemyslida Borivoj fiainak – Spitinevnek és Vratiszlávnak – vezetése alatt és hódolatukat bemutatva, ünnepélyesen kijelentették, hogy csupán az erőszak kényszerítette őket öt évig a morva fejedelem uralmának elismerésére, a birodalom iránt tartozó hűségük megszegésére.

A császár hűségére tért csehek elszakadásával kezdődik a nagyratörő Szvatopluk országának egy évtized alatt teljes bukáshoz vezető bomlása. A bukást rendszerint a magyarok pusztító támadásának tulajdonítják, pedig a magyar fegyverek csak a kegyelemdöfést adták meg az ingatag talajra épült morva hatalomnak. Szvatopluk Moráviája a többi korai szláv államalakulattal együtt nem a belső fejlődésben gyökerező politikai alakulás volt, hanem egy kiváló uralkodóegyéniség idegen mintára felépített személyes alkotása. Közülük csak a latin, germán és görög kultúrák érintkező területén kialakult horvát fejedelemség bizonyult állandó értékű és egyenletes fejlődésre képes államalakulatnak. A többi szükségképen áldozatul esett a politikailag éretlen, államalkotásra képtelen szláv népegyéniségben rejlő széthúzó törekvéseknek. Ez volt a sorsa a frank Samo VII. századi szlovén fejedelemségének, Szvatopluk Moráviájának, a X. században elszlávosodott bolgár hatalomnak és Nagy Jaroszláv XI. századi orosz fejedelemségének. A széttöredezés és bukás oka mindannyinál a nép politikai érzékének és értelmének hiánya volt. A frank, magyar, görög és tatár hatalmak támadásának sikere csak okozata volt a belső fejlődésben gyökerező bomlásnak. Ugyane tünetekkel találkozunk a X–XI. században a cseh és lengyel fejedelemségek kialakulásának válságos korszakában, de itt a fejedelmek a német hatalom védelmét kihasználva, mégis meg tudtak küzdeni a centrifugális erőkkel s a XI. századra kialakították a politikai egységet.

*

A magyarok 892. évi morva és 894. évi pannóniai hadjáratukról értékes tapasztalatokkal tértek haza. Megismerték a Kárpátok hatalmas láncától védett terület stratégiai és gazdasági előnyeit; kiismerték a politikai viszonyokat, a lakosság katonai erejét. Az erőtlen pannóniai szlávok s a Szvatopluk halála után viszálykodásba merült morvák nem bizonyultak veszedelmes ellenfélnek. Megtudták, hogy a kikémlelt területért vívandó komoly küzdelem esetén csak a frank, illetőleg a kialakulóban levő bajor hatalomtól és az eddig barátságos bolgároktól kellett tartaniok. A IX. és X. század fordulóján Németországban a bajor tartomány képviselte az erőt s Arnulf hatalmának is az adja magyarázatát, hogy a frank elemre támaszkodó elődeivel szemben a nyersebb, faragatlanabb, de romlatlan, munkás, vitéz s az avar és szláv harcokban megedzett bajor népre támaszkodott.

A Tisza-vidéki bolgárok magukra hagyatva, nem sok erőt voltak képesek kifejteni, de Simeon cár hadseregétől támogatva, szembeszállhattak a magyar hadakkal.

Bizonyára e tapasztalatok késztették Árpádot a bolgárok ellen harcrakészülő Leó bizánci császár szövetségkérő jobbjának elfogadására. Simeon cár hatalmának megtörésétől nyilván a tiszai bolgárság erejének gyengülését várta. Bölcs Leó még 894-ben szólította fel a magyarokat a bizánci seregen győzedelmeskedő Simeon bolgár cár megtámadására. Árpád és Kusán vagy Kusaly magyar vezérek hamar megegyeztek Szklérosz Nikétasz bizánci követtel és Árpád fiának, Leventének vezérlete alatt nagyobb sereget küldtek bolgár földre. A magyar harcosokat görög hajók szállították fel a Dunán a bolgár határra, mialatt a császári sereg dél felől nyomult Bolgáriába. Levente teljes győzelmet aratott Simeon fölött. Elfoglalta fővárosát, a Duna alsó szakaszához közelfekvő Pereszljavecet és lovasaival végigdúlta egész Bolgáriát, rengeteg foglyot ejtve, nagy zsákmányt szerezve. De a győzelem nemsokára vereségre fordult. Simeon szorultságában különbékét ajánlott a császárnak, ki barbár szövetségeseit rútul cserbenhagyva, nemcsak seregeit vonta vissza, hanem a magyarok szállítására rendelt hajókat is hazarendelte. Simeon most már teljes erővel támadt Leventének a győzelem után gondtalanul táborozó seregére s azt véres harcban tönkreverte. A hajóitól megfosztott magyar sereg maradványai nagynehezen átvergődtek a Dunán, de Etelközön már nem találtak otthonukra. Mialatt ők bolgár földön vívták kemény harcukat. Árpád fejedelem a honnmaradt magyarokra támadó besenyők elől kitérve, népével együtt felkerekedett és nyugat felé költözött.

A második besenyő támadásban – Konstantinosz császár elbeszélése alapján – Simeon bolgár cár diplomáciai sikerét szokták látni, pedig az sokkal távolabbi okra vezethető vissza. Az arab hatalomnak északi szomszédaival vívott küzdelmei során 893-ban egy Iszmail ibn Ahmed vezérlete alatt álló arab-perzsa sereg a Kaspi-tón túllakó karlukh-törökök ellen nyomult s ezek királyát családjával és tízezer emberével együtt foglyul ejtve, tartományuk fővárosát is elfoglalta. A karlukhokra mért katasztrofális csapás mozgásba hozta a szomszédos török népeket s a besenyőket néhány év előtt a Donig szorító úzok a Jajkon, sőt a Volgán is átkelve, Európába hatoltak. A besenyők Volga-Don-vidéki törzseire nehezedő nyomás hatása alatt az egész törzsszövetség nyugatnak indult s a Dnyeperig nyomult, majd hírt véve a magyar sereg színe-javának távollétéről, ezen is átkelt és az etelközi magyarokat támadta meg, vészes pusztulást okozva soraikban.

A Meotisz északi partján és a Krím vidékén előnyomuló besenyők támadása a Dnyeper és Dnyeszter közt tanyázó magyar törzseket délkeleti irányból a Dnyeper-sellők járhatatlan vizén alul, a Jakaterinoszlav és Cherson közti Dnyeper-szakasz felől érte. A hirtelen támadástól meglepett törzsek a harcosok jórészének távollétében védekezésre képtelenek lévén, mindenestül felkerekedtek és nyugatra menekültek. Útjuk nem egyenes irányban vezetett a Kárpátok felé. Nagyszámú barmaik miatt, de a maguk ellátásához is vízre volt szükségük, másrészt a tengerparti síkon a hátuk védtelenül maradt volna. Ezért a folyók mentén északnyugati irányba hatoltak a podoliai terrasz felé. Legkeletibb törzsük a Dnyeper mentén haladt s Kiev alá jutott, míg a vele párhuzamosan haladó törzsek a Bug és Dnyeszter forrásvidékére értek. A nép zöme ilyképen Árpád vezérlete alatt a kiev-halicsi vonalon élő szlávokig hatolt s itt délnyugatnak fordulva, a megelőző évek hadjárataiból jól ismert Vereckei-hágón át tartott a felsőtiszai síkság felé.

A Prút, Szeret és Al-Duna mentén tanyázó törzsekhez mindenesetre később jutott el a támadás híre s a hírt nyomon követték az északnyugat felé menekült törzsektől néptelenül hagyott tengerparti síkon gyorsan átszáguldó besenyő lovasok. Az ellenség közeledésének híre gyors menekülésre kényszerítette őket is, de útjuk északnyugat és dél felé is el volt vágva. Északon a Dnyeszter mentén Mohilev és Kamenec-Podolszkij vidékétől egyenesen nyugat felé haladó törzsek keresztezték a Prút és Szeret völgyén érkezők útját. Dél felől a havasalföldi síkon át ekkortájt érkezett meg Levente vert serege, nyomában az üldöző bolgárokkal. Két tűz közé szorítva – más menekvésük nem volt – a Beszterce, Tatros és más hegyi patakok völgyén át húzódtak fel a Keleti-Kárpátok hirtelen emelkedő magaslataira. Az úttalan havasokon, rengeteg erdők közt vezető Törgyesi-, Gyímesi-, Ojtozi- és Bodzai-szorosokon át, ezer veszéllyel és nehéz természeti akadályokkal megküzdve vergődtek át Erdély földjére, a Maros és Olt felső folyásához. Más töredékek nyugatra sodródtak s a Vaskapunál vergődtek át a Cserna s onnét a Temes völgyére. A kétfelől hazánk területére hatoló törzsek mindegyike saját útjának emlékét őrizte meg a maga szájhagyományában. A tiszavidéki hagyomány a vereckei bejövetelről beszél, a Maros vidékén és Dunántúl az erdélyi út nehézségeire emlékeztek.

Az etelközi besenyő támadás nagy veszteséget okozott a magyaroknak, de a csapás korántsem volt oly katasztrofális, mint azt két emberöltővel később Konstantinosz császár – egy a bolgár és besenyő háborúk eseményeit egyébként is elferdítő elbeszélés keretében – feltünteti, a magyarok honnmaradt családjainak teljes pusztulásáról szólva. Másutt – megbízhatóbb források alapján – ő maga is csak annyit mond, hogy a besenyők a magyarokra támadtak s őket fejedelmükkel, Árpáddal együtt kiűzték etelközi hazájukból. A későbbi események határozottan ellene szólnak ily katasztrofális vereség feltevésének, ami a nomád törzsszövetségben kétségtelenül teljes bomlásra, az asszonyaitól, gyermekeitől, barmaitól, megfosztott nép megsemmisülésére, a környező idegen népekbe való felszívódására vezetett volna, mint azt a szabiroknál, avaroknál, besenyőknél, kúnoknál tapasztaljuk. A magyar törzsszövetség nem jutott erre a sorsra, sőt hamarosan kiheverte az etelközi és bolgáriai vereségeket. A honfoglalást közvetlenül követő győzelmes hadjáratok s a X. századi fejlődés jelenségei a katonai és társadalmi szervezet sértetlenségét bizonyítják. A fegyelemnek, morális és gazdasági erőnek megnyilvánulásai semmiképen sem vallanak egy sok vért vesztett, családjától, asszonyaitól, gyermekeitől megfosztott, tönkrevert népre.

Az előzményekből és következményekből ítélve, a második besenyő támadás a magyarokat nem érte teljesen készületlenül, nem idézte elő, csak siettette nyugatra költözködésüket. A bolgáriai vereség mindenesetre nagy véráldozattal járt, de ez a vér sem omlott egészen hiába. A győztes bolgár hadseregnek az egykorúak szerint a legyőzött magyarokéval vetekedő veszteségei megakadályozták Simeon cárt, hogy a honfoglaló magyaroktól szorongatott tiszamenti bolgárok segítségére siessen. Levente hadjárata, ha kudarcba fulladt is, meghozta a maga politikai gyümölcsét; megbénította a kárpátalji síkság birtokbavételének megakadályozására egyedül képes ellenfél erejét. Árpád fejedelem diplomáciája és fegyverei teljes sikert nem tudtak aratni, mégis minden akadályt elhárítottak a továbbköltözés és az új hon elfoglalása útjából.