A rendiség kialakulásának kora
Írta Hóman Bálint

NAGYHATALMI TÖREKVÉSEK.

KÜLPOLITIKAI HELYZET III. BÉLA HALÁLA UTÁN. TESTVÉRHARC. ENDRE HORVÁT-DALMÁT HERCEGSÉGE. KÉSZÜLŐDÉS A SZENTFÖLDRE. A BOGOMILEK. IMRE KIRÁLY FELLÉPÉSE KULIN BOSNYÁK BÁN ELLEN, SZERBIA HÓDOLTATÁSA, BOLGÁR HÁBORÚ. BOLGÁR EGYHÁZI UNIÓ ÉS PÁPAI HŰBÉRES KIRÁLYSÁG. A NEGYEDIK KERESZTES HADJÁRAT VITÉZEI ELFOGLALJÁK ZÁRÁT. FESZÜLTSÉG A SZENTSZÉK ÉS A MAGYAR KIRÁLYSÁG KÖZT. A MAGYAR KIRÁLYSÁG BALKÁNI HEGEMÓNIÁJA ÉS III. INCE PÁPA. ENDRE ÚJRA FELLÁZAD ÉS FOGSÁGBA ESIK. IMRE HALÁLA. III. LÁSZLÓ. II. ENDRE HÁBORÚS POLITIKÁJA: BOLGÁR HÁBORÚ, ZÁRA ELVESZTÉSE, HALICSI HÓDÍTÓ HÁBORÚK 1205 ÉS 1216 KÖZT. GERTRÚD KIRÁLYNÉ MEGÖLETÉSE. ENDRE HÁZASSÁGA COURTENAY JOLÁNNAL ÉS SZÖVETSÉGE HENRIK KONSTANTINÁPOLYI LATIN CSÁSZÁRRAL. ISTVÁN NAGYZSUPÁN PÁPAI HŰBÉRES SZERB KIRÁLYSÁGA, BONYADALMAK A BIRODALOMBAN, HENRIK CSÁSZÁR HALÁLA. AZ ÖTÖDIK KERESZTES HADJÁRAT: ENDRE CSÁSZÁRI KORONÁRA TÖR, SZENTFÖLDI SZEREPLÉSE, CSALÁDI KAPCSOLATOK A KELETI KERESZTÉNY DINASZTIÁKKAL. ENDRE KELETI POLITIKÁJÁNAK KUDARCA, ELSŐ ÖSSZEÜTKOZÉSE BÉLA IFJABB KIRÁLLYAL. A BOSNYÁK, SZERB ÉS BOLGÁR ÜGYEK KEDVEZŐTLEN ALAKULÁSA: A BOGOMIL-MOZGALOM FELÉLEDÉSE, A BOLGÁR ÉS SZERB KIRÁLYOK KELETI ORIENTÁCIÓJA, RÓMA ELVESZTI BALKÁNI BEFOLYÁSÁT. KÚNORSZÁG MEGHÓDÍTÁSÁNAK TERVE, A NÉMET LOVAGREND BETELEPÍTÉSE ÉS KIŰZÉSE. UGRIN KALOCSAI ÉRSEK BOSZNIAI AKCIÓJA. BÉLA, IFJABB KIRÁLY ERDÉLYBEN, KÁLMÁN HALICSI KIRÁLY SZLAVÓNIA HERCEGE LESZ, ENDRE HERCEG HALICSBAN. A HALICSI HÓDÍTÁS IRREALITÁSA. DÉLVIDÉKI DOLGOK: AZ ALDUNAI KÚNOK MEGTÉRÉSE ÉS HÓDOLATA, BOLGÁR HÁBORÚ ASEN JÁNOS BOLGÁR ÉS GÖRÖG CSÁSZÁR HATALMI TÚLKAPÁSAI MIATT, SZÖRÉNYI BÁNSÁG, KÁLMÁN KIRÁLY BOSNYÁK HADJÁRATAI. ÖSSZEÜTKÖZÉS II. FRIGYES OSZTRÁK HERCEGGEL. ENDRE HARMADIK HÁZASSÁGA.

Magyarország politikai helyzete – Nagy Lajos korát kivéve – sohasem volt oly kedvező, mint a XII. és XIII. század fordulóján. Szent István patrimoniális királysága III. Béla korában elérkezett virágzása tetőfokára. A királyi hatalom bázisa, a szélső perifériákig kiépült gazdasági szervezet még sértetlen volt s már a közjogi regálék is hatalmas gazdasági erőforrássá duzzadtak. A magyar király vagyona és jövedelme a leggazdagabb nyugati uralkodókéval vetekedett. Katonai és politikai hatalma a feudális Európában szinte páratlanul álló teljes királyi hatalommá nőtt s vele arányban növekedett a dinasztia külpolitikai súlya és tekintélye. A XII. század derekán még a szomszédos szláv monarchiák és német tartományfejedelmek hierarchikus színvonalán mozgó magyar királyi ház Béla és gyermekei házasságával egyenrangú tagjává lett a nyugati szuverén dinasztiák nagy családjának. Az uralkodóház tekintélyének hirtelen emelkedése személyi okra, Bélának a bizánci császári házban és udvarban élvezett előkelő helyzetére vezethető vissza. E tekintély megszilárdulása s vele a magyar királyság hatalmi állásának emelkedése a szomszédságban bekövetkezett politikai változások következménye volt.

A két császárság felől már nem fenyegetett veszedelem. Bizáncban a trónbitorló III. Alexiosz erkölcstelen kormányrendszere egyengette a teljes bomlás és pusztulás útját s a birodalom bukását sem a megvakított Izsák fiának jószándékú kísérlete, sem az utolsó pillanatban trónrahívott V. Alexiosz és Laszkárisz Teodor hősies védelmi harca nem háríthatta el. Konstantinápoly 1204 április 13-án a keresztesek kezére került s a flandriai grófot császárrá koronázták. Trákia a fővárossal a latin császárok – Balduin (1204–1206), majd fivére: Henrik (1206–1216) – közvetlen kormányzata alatt maradt. Makedóniában s a vele határos területen Thesszaloniké (ma: Szaloniki) székhellyel Bonifác montferrati őrgróf és magyar felesége – Margit özvegy császárné – alapítottak lombard és francia vitézeik segítségével hűbéres királyságot. Közép-Görögországban Otto de la Roche „Attika és Böotia nagyura”, a Peloponnézoszon Villehardouin Gotfrid „achajai herceg” szervezték meg a latin császárságot túlélő hűbéres tartományaikat. A szigetek felett a velencei Marco Sanudo „dodekanézoszi herceg” vette át az uralmat. A birodalom nyugati és keleti tartományaiban azonban a latin bárók nem bírták lábukat megvetni. Nyugaton Angelosz Mihály rakta le az epirusi görög deszpoták hatalmának alapját. Kisázsiában Caria, Lidia, Misia, Bithinia, Paflagonia területén a főváros eleste napján császárrá koronázott Laszkárisz Teodor alapította meg az ortodox görög hagyományok fenntartására hivatott nikeai császárságot. Távolabb keletre, a Fekete-tenger délkeleti partvidékén Sinopétől a Kaukázusig Komnénosz Andronikosz unokáinak, Alexiosznak és Dávidnak, trapezunti császársága alakult ki. A széttöredezett birodalom és Magyarország közé már Béla életében új hatalomként ékelődött s rövidesen a régi Bolgárbirodalom méreteit ölti fel az Asenidák bolgár, kún és oláh erőre támaszkodó fejedelemsége. Kaloján cár (1197–1207) és II. Asen János (1218–1241) a birodalom rovására a Maricáig, Rhodope-hegységig és Albániáig terjesztik uralmukat, de a hatalmas északi szomszéddal vonakodtak ujjat húzni, inkább barátságát keresték. Ha a magyar-bolgár viszony néha mégis elhidegült és fegyveres összeütközésre is sor került, a harc komolyabbá nem vált, bolgár részen mindig a védelemre szorítkozott. Még kevésbé fenyegetett veszély a magyar király bosnyák és horvát-dalmát tartományaitól délkeletre feléledő fiatal szerb hatalom részéről.

Nyugaton a középkori német imperializmus legmesszebbre néző, de egyszersmind legdurvább reprezentánsa, VI. Henrik császár alig egy évvel Béla után meghalt. Öröke a Staufok és Welfek régi harcát új erővel élesztő ellenkirályok – Sváb Fülöp (1197–1208) és IV. Ottó (1198–1215) – küzdelmének, majd a pápa és császár utolsó nagy erőmérkőzésének színhelyévé lett. E küzdelmek fordulópontot jelölnek a német-magyar viszony történetében is. A szász és frank császároknak Karoling-hagyományon alapuló magyar politikája, a hűbéres magyar királyság államjogi fikciója a XII. század végéig folyton kísértett s ha a Hohenstaufok gyengeségük tudatában és más fegyveres elfoglaltságuk miatt óvakodtak is III. Henrik és fia példájára harcbaszállni, igényeiket Magyarországra és délnyugati melléktartományaira sohasem adták fel. Jellemző, hogy Barbarossa Frigyes a magyar királlyal szemben tanusított barátságával összeférőnek tartotta a birodalom magyar uralom alatt álló egykori tartományainak névleges eladományozását. Ez alapon viselték 1152-től a dachaui grófok, 1180-tól Bertold andechsi és isztriai gróf Dalmácia és Horvátország, majd Merán, vagyis „a tengermellék” hercegének címét. VI. Henrik halálával és a császári hatalom bukásával azonban ezek a régi törekvések jelentőségüket vesztették s mikor IV. Béla végső szorultságában maga ajánlotta fel hűbérül országát a tatárokkal szemben nyujtandó segítség ellenében, II. Frigyes császár már nem volt képes a hódolat eléréséhez szükséges fegyveres erő előteremtésére.


II. Béla f. szerb Ilona; II. Géza f. orosz Eufrozina; Adelhaid f. I. Szobieszláv 1125–1140: cseh herceg (Lásd I. kötet 358. l.); III. István f. osztrák Ágnes; III. Béla; Erzsébet f. Frigyes 1173, 1178–1189: cseh herceg; Odola f. Szvatopluk cseh herceg; Ilona f. V. Lipót 1177–1194; osztrák herceg; Imre; II. Endre; Konstancia f. I. Otokár 1192–1230: cseh király; III. László; IV. Béla; I. Frigyes 1194–1198; VI. Lipót 1198–1230; II. Frigyes 1230–1246; Anna f. Ratiszláv; V. István; I. Vencel 1230–1253; Kunigunda f. II. Otokár; II. Otokár 1253–1278, f. Kunigunda.

A császári hatalom nem volt többé komoly ellenfél. Árnyékában és rovására Magyarország közvetlen szomszédságában három német-birodalmi tartomány növekedett számottevő hatalommá. I. Prsemysl, vagy mint a németek nevezték: Otokár (1192–1230) cseh herceg – II. Vladiszláv fia – Fülöp és Ottó császárok s a pápa és császár küzdelmében ügyes diplomáciával forgolódva, tartománya bőséges erőforrásaira és jó hadisikereire támaszkodva, vetette alapját a Szentszék elismerésével most már véglegesen királyság rangjára emelte Csehország hatalmi állásának. VI. Lipót (1198–1230) hasonló ügyességgel növelte a stájer tartománnyal újra egyesített Ausztria hatalmát s 1245-ben csak a véletlenen mult, hogy az osztrák hercegség királyi rangra emelése meghiusult. Délnyugaton a bajor hercegség királyi rangra emelése meghiusult. Délnyugaton a bajor hercegség szétdarabolása alkalmával (1180) hét grófság s az isztriai és krajnai őrgrófságok egyesítéséből született meráni hercegséget Andechsi IV. Bertold (1180–1204), Fülöp Ágost francia király apósa, a leghatalmasabb és legbefolyásosabb birodalmi fejedelemségek sorába emelte. Ez a három hatalom veszélyessé válhatott Magyarországra. Ausztriával és Csehországgal félszázaddal később meg is történt az összeütközés, de egyelőre nem kellett ettől tartani. A három fejedelem szinte versengett a magyar király barátságáért. Lipót herceg magyar anyja révén unokatestvére volt III. Béla fiainak s bár családi okokból mindkettejükkel – előbb Endre miatt Imrével, majd III. László és Béla herceg védelme miatt II. Endrével is – volt összeütközése, mindig a rokoni jóviszony fenntartására törekedett. Otokár 1199-ben feleségét eltaszítva vette nőül III. Béla leányát, Konstanciát s élete végéig szövetségben, barátságban élt sógoraival. Bertold herceg – nagyanyja révén I. Béla leszármazója s nővére révén a magyar Apod bán hasonló nevű fiának sógora – leányát adta nőül Endre herceghez.

Az északi és keleti szomszédság katonai és politikai tekintetben egyaránt súlytalan volt. Lengyel- és Oroszországban tovább dúltak a belső harcok, a részfejedelmek trónviszályai s a folytonos háborúskodás az Alduna-Dnyeper-vidéki kúnok erejét is felemésztette. A világbirodalmak elhanyatlása és a kialakulóban levő új hatalmak viszonylagos gyengesége kedvező külpolitikai atmoszférát teremtett. A magyar király hatalmi törekvéseinek senki sem állhatott útjába. Külpolitikai akcióiban csak egy tényezővel kellett számolnia, az egész keresztény világ felett uralkodó egyházi hatalommal s ez a hatalom rokonszenvvel kísérte az anyaszentegyház hű fiainak bizonyult magyar királyok minden vállalkozását. A pápaság régidő óta egyik főtámaszát, a latin egyház megbízható keleti exponensét látta a magyar királyságban, III. Ince pedig egyenesen vezetőszerepet szánt neki keleti kereszténység meghódítására és a balkáni eretnekségek kiirtására irányuló akciójában.


I. Béla; I. Géza; Zsófia f. weimári Ulrik; Álmos; II. Poppo isztrai őrgróf; II. Béla; Zsófia f. II. Bertold andechsi gróf; II. Géza; III. Bertold isztriai őrgróf; Apod III. István bánja és nádora; III. Béla; IV. Bertold meráni herceg 1180–1204; (Leány); Apod 1199: szolnoki ispán; II. Endre; Gertrud; IV. Béla; VII. Ottó meráni herceg 1204–1234; Henrik isztrai őrgróf 1204–08; Ekbert bambergi püspök; Bertold kalocsai érsek 1200–1219, aquiléjai patriárka 1219–1254; Ágnes f. Fülöp Ágost francia király; Dénes 1216–24: tárnokmester, 1227–28: nádor, 1232–34: nádor; Dénes az arragoniai Dionisi-család ősapja.

Imre királyban (1196–1204) megvolt a készség és képesség a kedvező helyzet kiaknázására, de öccsének lázadásai lekötötték erejét és megakadályozták képességei teljes kifejtésében. Endre herceg lelke mélyéig fel volt háborodva, hogy az országot bátyja osztatlanul örökölte, ő pedig csak birtokot, pénzt, kincset kapott s ezt is kereszteshadjárat indításának súlyos kötelezettségével. Húszéves korának minden szenvedélyével és uralomra vágyó lelke teljes elszánásával maga számára kérte, követelte apja és bátyja egykori hercegségét, hite szerint jogos apai örökségét. VI. Henrik császár 1197 nyarán nagy haddal indult keletre, de Magyarországról csak III. Béla özvegye, Margit királyné csatlakozott seregéhez. Endre kereszteshad szervezése helyett s annak ürügye alatt bátyja ellen gyüjtött sereget. Örökségét zsoldosok és párthívek szerzésére költötte s mikor Imre követelésével elutasította, Lipót stájer herceg segítségével, kit meghatottak méltatlan bánásmódról panaszkodó unokatestvérének kérései, hadat indított királya ellen. Az összeütközés 1197 végén Szlavónia nyugati határán történt meg s a király teljes vereségével végződött. Endre 1198 januárjában ellenállás nélkül vette birtokába Szlavóniát, Horvátországot, Dalmáciát és Rámát. Két hónappal később Zárából kiindulva, a Narentán túl lakó zachlumiai vagy hulmi szerb törzs ellen vezetett hadjáratot s az ott kormányzó zsupán hódolása után „harmadik Béla király fia és egész Dalmácia, Horvátország, Ráma és Hulm Isten kegyelméből uralkodó hercege” címmel független fejedelemként kezdett uralkodni.

A történelemben ez volt az első eset, hogy a régi horvát tartományok Szlavóniával a magyar királyi hatalomtól független uralkodó kezében közös kormányzat alatt egyesítettek. Erőszakkal szerzett tartományaiban Endre teljes királyi hatalommal élt s az összes felségjogokat gyakorolta. Udvart tartott, adományozott, hadat viselt, ítélkezett és pénzt veretett. Győzelme azonban elkábította s hatalmi mámorában, minden jog ellenére a magyar korona után is kinyújtotta kezét. A bátyja részéről őt ért állítólagos sérelmet trónja megdöntésével akarta megbosszúlni.

III. Cölesztin pápa (1191–1198) hiába fenyegette átokkal a törvényes király ellen lázadókat, III. Ince (1198–1216) hiába unszolta Endrét fogadalma teljesítésére, a herceg új támadásra készült. Nyájassága, könnyedsége, vitézsége, pénze és akadozó hajlama sok odaadó hívet szerzett neki szigorúságra hajló, komoly és indulatos bátyjával szemben. A magyar papság Jób esztergomi és Saul kalocsai érsekkel, Ugrin győri, Kalán pécsi, János csanádi, Eduárd nyitrai, Katapán egri, Adorján erdélyi és Domonkos zágrábi püspökökkel az élén Imrével tartott, de János veszprémi, Elvin váradi püspökök, János pannonhalmi apát, a zárai és spalatói választott érsekek sok magyar főúrral, ispánnal és vitézzel együtt szívvel-lélekkel Endrét támogatták. Hozzászított Boleszló váci püspök is, a kapzsi és rosszerkölcsű Elvin püspök szentéletű bátyja s titkon Mog nádor, Imre legbizalmasabb főtisztviselője is a herceg pártját támogatta. III. Ince kétszeri komoly, de barátságos figyelmeztetésének sikertelensége után erélyes hangon követelte Endrétől fogadalma beváltását. Lázadás, békebontás esetére átokkal és trónöröklési jogának elvesztésével fenyegette meg; nemsokkal utóbb felhatalmazást adott az esztergomi és kalocsai érseknek, hogy a király ellen lázadó herceget és híveit fegyveres fellépés esetén kiközösítsék. A váradi püspök, a pannonhalmi apát s a két dalmát érsek ellen pedig sorra szigorú vizsgálatot indított. A pápa erélyes fellépése megerősítette a király pozicióját, de a mozgolódást elfojtani nem tudta s mikor Imre a hercegi párt levelezését közvetítő és a céljaira gyűjtött pénzt őriző Boleszláv püspököt éktelen haragjában az oltár elől hurcolta fogságba és emiatt Saul kalocsai érsekkel is konfliktusa támadt, a lázadás új erőre kapott.

1199 nyarán Endre herceg osztrák csapatokkal erősített nagy sereggel indult a tengerpartról Fehérvár ellen. Imre a Balaton mellett Rád községnél erős haddal várta, seregét szétverte, levágta, foglyúl ejtette, őt magát Bécs felé menekültében messze a határon túl üldözte. Lipót hercegen az osztrák és stájer határvidék teljes elpusztításával vett bosszút. Endre főrangú hívei is elvették büntetésüket. Mog nádort a király, az érseki székre kánoni okokból is méltatlannak talált zárai és spalatói választott érsekeket, valamint a pannonhalmi apátot Ince pápa fosztotta meg méltóságuktól. A simoniákus Elvi püspököt Saul érsek egyházi átokkal sújtotta s töredelmes vallomása után Rómába küldte penitenciára. Nem sokkal utóbb János veszprémi püspökkel együtt végleg eltünt a magyar egyházfők sorából. Boleszló váci püspökkel és a méltóságában megsértett Saul érsekkel a pápa tapintatos közbenjárására teljesen helyreállt a béke, amit Imre gazdag adományokkal pecsételt meg. Spalatói érseki székére Imre egykori nevelője, a kiváló képzettségű perugiai Bernát került, Veszprémbe Kalenda, Váradra Simon püspökök, mindannyian a király kipróbált hívei.

Imre győzedelme teljes volt. A béke mégsem állt helyre, mert a megsértett király nem tudott egykönnyen felejteni. Endre herceg néhány hívével az osztrák udvarban várta sorsa jobbrafordulását. 1200 tavaszán Gergely bíboros, pápai követ és Konrád mainzi érsek vették kezükbe az ügyet s néhány hónap alatt sikerült is Imrét öccsével és osztrák rokonával megbékéltetniök. Endre visszakapta hercegségét, de megszorított jogkörrel, mint a király megbízásából kormányzott hűbéres tartományt. A békülés örömére, Ince pápa óhajához híven, Imre is felvette a keresztet s országa kormányzására, mindkettejük távolléte esetére, Lipót osztrák herceget kérte fel.

Egy évvel később Imre – úgy látszott – végleg elhatározta magát kereszteshad vezetésére. Vele készült a Szentföldre Jób esztergomi érsek is. Országa kormányát öccsére, Saul kalocsai érsekre és János csanádi püspökre készült hagyni. A keresztes hadjárat mégis elmaradt. A déli szomszédságban lejátszódó események a Balkánra szólították Imrét, aki a bogomil vagy patarénus eretnekség kiirtásán és a magyar hatalom szerb-bolgár kapcsolatainak elmélyítésén munkálkodva, III. Béla nagyhatalmi koncepciójának továbbépítésén, a magyar befolyás megszilárdításán dolgozott. A szerbség és bolgárság körében egyidőben jelentkező uniós törekvéseket, a nyugati egyház balkáni befolyásának biztosítására és további térhódítására irányuló pápai politikát a magyar hatalom javára igyekezett gyümölcsöztetni.

A Balkán félszigeten már századokkal előbb gyökeret vertek a pauliciánusok és manichaeusok tanításai. A X. század közepén élt Bogomil bolgár papról nevezett tan hirdetői Mánesnek a keresztény hit és a zoroaszteri dualisztikus vallás elemeiből összetett tanait fogadták el. A világot eszerint két felső hatalom, a Jó és Gonosz, Isten és ördög teremtette. Isten teremtménye a lélek, az ember földi hüvelyébe zárt szellem. A földi világot, a teste, s minden földi intézményt, beleértve az egyházat is, Isten elbukott elsőszülött fia, Satanael, teremtette. A másik fiú, Jézus Krisztus, földi testet öltve, megmutatta az igaz utat az igazság felé, de tanait később meghamisították. „Keresztények,” vagyis igazak, tökéletesek csak azok, akik a tökéletességre törekedve, csupán elmélkednek, ájtatoskodnak, a lélek túlvilági életére készülnek elő. A tömeg testi életével, földi munkájával az ördögnek hódol. E felfogásukból következett, hogy eltértek a keresztény erkölcsi normáktól, mert hiszen akár erkölcsösen élnek, akár erkölcstelenül, akár munkásan, akár henyén, életük mindenképen az ördög kedvére való s a lelki tisztasággal nincs összefüggésben. A monogám házasság – szerintük – csak oly bűn, mint a kicsapongás és többnejűség. A földi urak, fejedelmek, földesurak, munkáltatók hatalmát, a szolgálati viszonyt az ördög művének tartják; a háborút elítélik, a bíráskodás jogát megtagadják. A test és a földi javak ellen elkövetett bűnöket – emberölést, lopást – nem tekintik különösebb vétkeknek, mert az ördög műve ellen irányulnak. E tan terjedése, bármilyen mély erkölcsi tartalma volt is egyébként, bármily jámboran éltek is hívői, egyértelmű volt a keresztény erkölcsi, társadalmi és állami rend megtagadásával s nagy elterjedését a Balkán északi vidékének politikai szervezetlensége magyarázza. Fészke Szerbiának, Bulgáriának, és Boszniának világtól elzárt hegyvidékein elszórtan élő hegyilakók között volt.

Rendezett állam nem tűrhette e tan térfoglalását s a szerb bolgár fejedelmeket nem kis részben az állami rend ellen irányuló felekezet térhódítása késztette az unió propagálására. A birodalom hanyatlásával elgyengült görög egyházi szervezet s a bomlás következtében lezüllött görög és bolgár-szerb papság képtelen volt a harc eredményes megküzdésére. Csak Róma folyton emelkedő hatalmától, a latin papság meggyőződéses munkájától lehetett a helyzet javulását várni. III. Ince a bogomil térítés ügyét éppoly lelkesedéssel és kitartással karolta fel, mint a keleti keresztes hadjáratok nagy gondolatát s ebben a munkájában természetes szövetségese volt a magyar király. Magyarország hatalmas ura, az egyház és pápa hű fia nem tűrhette, hogy birodalma szomszédságában, sőt saját bosnyák tartományában az egyház és állam rendjét, érdekeit veszélyeztető eretnekség verjen gyökeret. Keresztes fogadalma is kötelezte a bogomilság elleni küzdelemre. A magyar király hűbérurasága alatt viszonylag függetlenül uralkodó Kulin bosnyák bán titkos pártfogója volt a bogomileknek s III. Ince már 1200 őszén felszólította Imrét a bán megrendszabályozására, szükség esetén az eretnekség fegyveres kiirtására. Imre figyelmeztetésére Kulin minden közösséget megtagadott bogomiljaival s maga is kezére járt az ügy vizsgálatára küldött pápai és királyi követeknek, Casemario János pápai káplánnak és Bernát spalatói érseknek. A két követnek sikerült is Boszniában a katholikus hit és egyház uralmát helyreállítania. A főkolomposok töredelmes bűnbánatot tartva, tettek fogadalmat hitükről. A megtéréssel vállalt kötelezettségeket, hitellenes szokásaik és erkölcstelen életmódjuk abbanhagyását szerződés alakjában esküvel ígérték. Ezt a szerződést Imre király, Kulin bán fiának és utódának hűbéres hódolatát fogadva, 1203 tavaszán hagyta jóvá s keményen megparancsolta az új bánnak a pontozatok betartása felett való őrködést.

A bosnyák ügy rendezésével egyidőben Endre herceg hulmi akciójának kiszélesítésével a szerb-magyar kapcsolat elmélyítésére is fontos lépések történtek. Szerbiában Nemanja fiai – István rasciai nagyzsupán és Vuk zétai fejedelem – versengtek a főhatalomért. Mindketten királyi koronára törtek s az agonizáló keleti birodalom egyházi hatósága alól menekülve, a pápától várták vágyaik kielégítését. Kaloján bolgár cárral együtt az egyházi unió felé hajoltak. István eltaszította görög feleségét, Rómából kért legátust és királyi koronát. Ince pápa hajlandónak is látszott kérése teljesítésére, a követeket ki is jelölte, mikor a magyar király a régi zétai királyok hatalmának helyreállítására törekvő Vuk hívására és saját hatalmi körének kiterjesztése végett közbelépett. Imre 1201-ben erős hadat vezetett védence támogatására Szerbiába. Istvánt leverte, helyébe Vukot emelte s az új fejedelem számára királyi címet és koronát kért, de hűbérúri főhatósága jeléül saját címébe is felvette „Szerbia királyá”-nak utódai által azóta állandóan viselt címét. Szerbia egyházi szervezetének újjáalakítását és az unió teljes végrehajtását Imre a pápa hozzájárulásával Csanád püspöki székéből a bács-kalocsai tartomány élére emelt János érsek feladatául szánta.

Szerbia hódoltatásával a magyar hatalom befolyása az összes szerblakta területek déli és keleti határáig terjeszkedett. Ez a térfoglalás természetszerűen összeütközésre vezetett a szerb föld egy részén egyházi főhatóságot gyakorló bolgár hatalommal, melyet most, Szerbia hódoltatása után észak és nyugat felől is a magyar hatalom ölelt át. 1202 őszén fegyveres összeütközés is történt. Kaloján kúnjai magyar földre törve pusztítottak, Imre pedig a Morava völgyébe vezetett győzelmes hadjáratot. A békekötés után azonban maga lépett fel közvetítőképen a Szentszék és a bolgár fejedelem között. Kész örömmel karolta fel Kalojánnak az egyházi unió megvalósítására és királyi koronára irányuló törekvéseit, de itt is – mint Szerbiában – szeme előtt tartotta saját érdekeit. Az unió és koronázás végrehajtása előtt a bolgár király hűbéres hódolatának, a magyar befolyás biztosítékának megszerzésére törekedett. III. Ince már 1203-ban elküldte a palliumot Vazul tirnovói érseknek s egy évvel utóbb Leó bíborossal a koronát is a bolgár cárnak. A Magyarországon keresztül utazó bíborost azonban Imre feltartóztatta és csak a pápa erélyes fellépésére engedte útjára. Leó bíboros azután 1204 novemberében felszentelte Vazult Bolgária prímásává, két más főpapot érsekké, négyet püspökké, Kalojánt pedig nagy ünnepélyességgel királlyá koronázta s a jogart és Szent Péter zászlaját átadva, a királyi hatalom jelvényeivel is felruházta, anélkül, hogy az új királynak a magyar hatalomhoz való viszonya előzőleg tisztáztatott volna.

A szerbiai főhatalom kérdése sem volt kellőképen rendezve. Imrének Vuk királlyá emelésére irányuló terve a pápa késlekedésén meghiúsult s 1204-ben a fejedelmi testvérpár kibékülésével a dolgok egészen új fordulatot vettek. A szerb nemzeti egyházban szentként tisztelt Száva szerzetes, a későbbi szerb érsek megbékéltette testvéreit. Vuk 1207 után nem is szerepel többé, György fia egy év múlva viselte ugyan a zétai vagy diokleai király címét, de a főhatalom István kezébe került, aki 1217-ben II. Endre ellentmondása ellenére, a magyar érdekre való tekintet nélkül kapta meg III. Honorius pápától a másfél évtizeddel előbb kért koronát és királyi címet.

Mialatt Imre Boszniában és Szerbiában az Egyház befolyásának és szervezetének megszilárdításán munkálkodott, Velencében hajóra szállt a pápa hívására hadrakelt keresztesek mintegy negyvenezer főre rúgó serege. III. Ince a Szentföld visszavívását várta tőlük, de a vezérek – Bonifác montferrati őrgróf, Balduin flandriai gróf és társaik – már megegyeztek az öreg Dandolo Henrik dogeval, hogy erejüket a bizánci birodalom megdöntésére fogják felhasználni. Ürügyül a császári ház trónviszályai szolgáltak. Kimondott cél Angelosz Alexiosz trónraültetése volt, de valójában a főváros elfoglalására, a görög hatalom megdöntésére készültek. Velence a maga gazdasági érdekeit és keleti hegemóniáját kívánta biztosítani; a keresztes vezérek a jeruzsálemi királyság tartományainak mintájára új francia és olasz tartományok szerzésére és szervezésére törtek. Mielőtt azonban e nagy vállalatnak neki indultak volna, a doge kívánságára a szállításért és élelmezésért Velencének tartozó, de még nem fizetett kötelezettségeik ellenében váratlan támadással Zára ellen indultak s 1202 novemberében rövid ostrom után el is foglalták a magyar király dalmát tartományának gazdaságilag legfontosabb tengerparti őrhelyét. Imrét módfelett felháborította ez a rablótámadás s felháborodását a pápa is osztotta. III. Ince kedvelt hívének súlyos sérelméről értesülve, szigorúan megfeddette s előbb szép szóval, majd kiközösítés terhe mellett a magyar király megkövetésére és a város visszaadására utasította őket. A keresztesek meghajoltak a pápa akarata előtt, elvonultak Zárából. A várost ezután is megszállva tartó velenceiek pedig a magyar hatalommal való küzdelem reménytelenségét látva, 1204 tavaszán a város falait, bástyáit lerombolták s egyébként is nagy pusztításokat végezve, maguk is kitakarodtak. Zára visszakerült a magyar király kezére, de a méltatlan támadás Imre kedvét végleg elvette a keresztes hadjárattól. A Szentszékhez való viszonyát sem javította meg ez incidens. Bár Ince haladék nélkül védelmére kelt, a támadás mégis csak az általa hadbahívottak műve volt s Imrét gyanakvóvá tette. A szerb és bolgár ügyekben tapasztaltak, a magyar hatalmi érdekek háttérbe szorítása az egyházi érdekek mögé, fokozták bizalmatlanságát, ami leginkább a bolgár királykoronázásra küldött Leó bíboros feltartóztatásában jutott kifejezésre.

A pápa és király viszonyának ezek a zavaró mozzanatai súlyos következménnyel jártak Imre hatalmi törekvéseinek sorsára is. A Szentszék segítségével ez időpontban a magyar király könnyen megvalósíthatta volna a szomszédos balkáni népek és tartományok felett való tényleges uralmat. De III. Ince más úton haladt. Elnéző és megértő barátja, öccsével szemben lelkes pártfogója volt Imrének, Boleszló püspökkel, majd Leó bíboros legátussal támadt összeütközéseit bölcs mérséklettel és tapintattal simította el, de minden barátsága mellett is távol állt Imre nemzeti és dinasztikus szempontjaitól. Az egyház egyetemes érdekeit tartva szem előtt, a magyar főhatóság alatt álló balkáni katholikus királyságok koncepciója helyett szívesebben látta a Szentszéktől közvetlenül függő bolgár és szerb királyságok Kaloján cár és István nagyzsupán által propagált gondolatának teljesülését. Ezért határozta el magát Kaloján megkoronázására, a magyar-bolgár viszony előzetes rendezésére való tekintet nélkül, s ezért nem teljesítette Imrének a Vuk megkoronázására irányuló kérelmét, noha a magyar érdekeket sérteni, mellőzni nem volt szándékában. Ince pápa nemcsak ígérte, de hitte is, hogy a pápa hűbérurasága alá kerülő balkáni királyságok és a Szentszéknek híven szolgáló magyar király viszonya a katholizálás és a koronázás után sokkal könnyebben rendezhető. A Szentszék állásfoglalása Imrét mégis elkedvetlenítette s megakadályozta a kedvező helyzetnek erőteljesebb kiaknázásában, balkáni akciójának folytatásában.

Endre herceg – úgy látszik – nem tudott beletörődni Imre szerbiai és bolgáriai sikerébe. Mint egykor Álmost Kálmán dalmáciai sikerei, éppúgy bántották őt is az eredmények, amiket Imre a hulmi hadjáratban általa megkezdett úton továbbhaladva ért el. Bántotta az is, hogy bátyja az ő mellőzésével saját kisfiát, a két-hároméves László herceget kezdte trónja örökösének tekinteni. Vélt jogai védelmében harcra készült. Ince pápa minden megtett ez összeütközés elhárítására, s a korábbi béke megerősítésével intette Endrét szándékai megváltoztatására, de közbelépése most nem járt eredménnyel. Endre ezidőben már veje volt Bertold hercegnek, Sváb Fülöp odaadó hívének s míg Imre 1203-ban cseh sógorához küldött seregeivel IV. Ottó császárt és a pápai politikát támogatta, öccse a pápaellenes német párt vezetőivel lépett szoros összeköttetésbe. Ezek segítségével készült bátyja trónját megdönteni. Seregét nem messze a meráni hercegség határától, Varasd mellett vonta össze. Itt akarta bevárni Bertold segítőcsapatait. De Imre gyorsabb volt nála. Nagy sereggel hirtelen átkelt a Dráván, a herceget a fegyvertelen király fellépésétől megdöbbent hívei köréből maga hurcolta fogságba, feleségét, a nagyravágyó német asszonyt pedig hazaküldte apjához. Hívei Endrét már 1204 tavaszán kiszabadították börtönéből s ő ezidő óta magát az ország királyának tekintette, uralkodási idejét később ez időponttól számította.

Az összeütközés elkerülhetetlennek látszott s Imre öccse törekvéseit ellensúlyozandó, készülő keresztes hadjáratára hivatkozva, felhatalmazást kért és kapott Ince pápától, hogy kis fiát Ugrin esztergomi érsekkel királlyá koronáztassa. Mire azonban a felhatalmazás megérkezett, Ugrin meghalt s Lászlót 1204 augusztus 26-án a beteg király kívánságára hirtelen esztergomi érsekké választott János kalocsai érsek koronázta meg. A koronázás után alig egy-két hónappal Imrét is elérte az Árpádok végzete. Harminc éves korában fiatalon meghalt. Egerben temették el.


II. ENDRE ARANYBULLÁJA.
II. Endre király aranypecsétje a Magyar Nemzeti Múzeumban elhelyezett Kállay-levéltárban őrzött 1223. évi oklevélről. Előlapján a trónon ülő király képe látható, jobbjában kormánypálcával, baljában országalmával, jobbról ragyogó nap, balról félholddal körülvett csillag kíséretében. Körirata: † ANDREAS. D(e)I. GRA(cia). VNG(ar)IE. DALM(acie). CH(r)OA(cie). RAME. S(er)VIE. GALIC(ie). LODOMERIEQ(ue). REX. Hátlapján a királyi címer: hétszer vágott háromszögű pajzs 2-ik, 4-ik és 6-ik csíkjában 2–2 szembe lépő, egymástól 1–1 szívalakú dísszel elválasztott oroszlán, a 8-ik csíkban csak egy, jobbra lépő, hátra néző oroszlán látható. Körirata: † SIGILLUM. SECVNDI. ANDREE. TERCII. BELE. REGIS. FILII.

Az ötéves III. László (1204–1205) koronás királya volt az országnak, de nem birta, nem is bírhatta népe bizalmát. A pápa és János választott esztergomi érsek hiába álltak mellé, a főurak túlnyomó többsége, sőt a főpapság egy része is lázadozott a gyerekuralom ellen. Mint százötven évvel korábban, hasonló körülmények között megkoronázott előde – az ötéves Salamon –, ő is a régi magyar jogszokás hatalmas erejével került szembe. A közvélemény erős, érett férfit kívánt királyul s Endre e közhangulatra és a szeniorátusi örökösödés elvére támaszkodva, magának követelte a trónt. Imre özvegye, a büszke spanyol asszony, második helyre szorult Gertrud hercegné mögé, ki nagyszámú német hívével férje udvarába visszaérkezve, királyné módjára kezdett viselkedni, mialatt sógornője minden jövedelméből, még férjétől örökölt pénzéből is kifosztva várta sorsa eldőltét. Kevés híve folytonos üldözésének a pápa erélyes közbelépése sem tudott gátat vetni s 1205 tavaszán Konstancia kisfiával együtt külföldre menekült. Mint egykor Anasztázia és Salamon, ők is az osztrák udvarban találtak menedékre. A lovagias VI. Lipót herceg éppoly szeretettel vette védelmébe elhúnyt rokona családját Endrével, mint hét évvel ezelőtt Endrét Imre üldözésével szemben. Endre már teljesen felkészült a hadra, hogy a királynét és a kis királyt a koronával és kincseikkel együtt fegyverek közt hozza vissza, mikor a kis László halála hirtelen véget vetett az áldatlan testvérharcnak. Kincsei, koronája most már akadály nélkül kerültek haza s velük hozták a kisgyermek tetemét is a székesfehérvári koronázó templom sírboltjába. Anyja osztrák kísérettel tért haza fivére udvarába. Endre herceget János érsek 1205 pünkösdjének vasárnapján királlyá koronázta. Trónraléptekor népe bizalommal, szeretettel vette körül, de a nagy nészerűségnek hamarosan végeszakadt. A változást Endrének a királyságot és társadalmat egyaránt súlyos válságba taszító állandó hadviselése idézte elő.

*

III. Béla negyedszázad alatt háromszor indított támadóháborút s ha balkáni és halicsi szerzeményei később el is vesztek és végeredményben hódítással nem dicsekedhetett, vállalkozásai teljes katonai és politikai sikerrel jártak. II. Endre (1205–1235) uralkodása első tizenöt évében tizennégyszer fogott fegyvert támadó szándékkal anélkül, hogy tartós sikert, reális politikai eredményt tudott volna elérni.

Nyugati szomszédaival Endre békében élt. Még III. László életében hadbaszállt ugyan Lipót osztrák herceg ellen, de hadát a kis király halálának hírére eloszlatta. Ez idő óta az osztrák herceggel éppúgy, mint cseh Otokárral jó rokoni viszonyt tartott s utóbbit 1213 nyarán nagyobb sereggel is támogatta II. Frigyes császár oldalán IV. Ottó ellen vívott küzdelmében. Déli szomszédaival szemben sem voltak – legalább kezdetben – háborús szándékai. Csodálatraméltó egykedvűséggel tűrte, hogy Velence szinte kardcsapás nélkül vegye birtokába Zárát s Imre erőteljes balkáni politikájával szakítva, nyugodtan szemlélte a szerb és bolgár ügyek fejlődését is. Kaloján halála után 1210 táján résztvett az utóda, Boril cár (1207–1218) ellen Henrik konstantinápolyi latin császár és István szerb nagyzsupán részéről megindított lassú offenzivában. Belgrádot, Barancsot a szomszédos határterülettel le egészen Ravnóig országához csatolta s itt északon is közvetlen szomszédságba került a Nis vidékéig hatoló szerbekkel, de a bolgáriai zavarokat és bomlást alaposan kihasználni meg sem kísérelte, sőt 1213-ban hadat küldött Boril támogatására a Viddint kún segítséggel elfoglaló bolgár lázadók ellen. Imre céltudatos akciójának folytatására, a magyar királyi hatalom balkáni hegemóniájának továbbépítésére nem gondolt. Ehelyett az üldözetteket védelmező lovag szerepében tetszelegve és gyermekkori ábrándjait űzve, teljes erővel vetette magát kalandos halicsi vállalkozásába.

III. Béla hódító kísérletének kudarca után elejtette Halics magyar tartományi kormányzatának a helyi viszonyokon megfeneklett gondolatát. Megelégedett a magyar befolyás biztosításával, a halicsi orosz fejedelem hűbéres hódolatával. Kezdetben Endre sem gondolt többre. 1205 végén másodfokú unokatestvére, Román halicsi és ladoméri fejedelem (1198–1205) négyéves kisfiának, Dánielnek, védelmezőjeként ment seregével Halicsba s a fiút örökségébe visszahelyezve, fogadta annak hűbéres hódolatát. A kis fejedelem védelmére Mog ispán vezénylete alatt magyar sereget rendelt, maga pedig főseregével – eddigi címeihez „Halics és Ladomér királyának” új címét csatolva – hazatért. De az orosz bojároknak nem kellett a gyerekfejedelem. Endre távozása után II. Géza egykori ellenségének, Vladimirkónak ivadékait, szevériai Vladimirt és Románt emelték a fejedelemi székbe. A gyermek anyjával a lengyel s onnét a magyar udvarba menekült, de most nem kapott segítséget. Endre hűbéri hódolat és adó ellenében kiegyezett az új fejedelmekkel s mikor Román testvérével összeveszve, segítségéhez folyamodott, 1206-ban magyar sereg oltalma alatt küldte vissza Halicsba. Az új fejedelmek azonban – úgylátszik – nem teljesítették híven hűbéres kötelezettségeiket, mert Endre 1208-ban sereget küldött ellenük. Győzelem után az eddig tapasztaltakon felbosszankodva, magyar kormányzat alá helyezte Halicsot és Ladomért. Román fejedelem fogolyként került Magyarországra, s a győzelmes sereg vezére, Benedek vajda, átvette Halics kormányzatát. A folyton lázongó és elégedetlenkedő oroszok sokat szenvedtek a vajda erőszakos uralma alatt s mikor Románnak sikerült fogságából megszöknie, hatalmas erőfeszítéssel segítették diadalra.


Vladimirko 1124–1153: halicsi fejedelem (Lásd I. kötet. 357. l.); Oleg csermigovi fejedelem; Jaroszláv 1153–1187; Szvjatoszláv; Vladimir 1187, 1190–1198; (Leány); Igor szeveriai fejedelem; Román 1205–1208; Vladimir és Szvjatoszláv 1209–1211: halicsi fejedelmek.

Benedek vajda 1209-ben már idehaza volt s a király Román és Vladimir adóját, hódolatát újra elnyerve, úgylátszott, maga is belenyugszik a változott helyzetbe. De a halicsi tűzfészek még korántsem égett ki. A hűtlen bojárokon kegyetlen bosszút vevő fejedelmek menekült alattvalói 1211-ben már újra Endréhez jöttek s kérve-kérték, segítse vissza Halicsba Dánielt. Endre meghallgatta kérésüket. Nádorispánja, Győr-nembeli Pót vezérlete alatt nagy sereget küldött a tízéves Dániel kíséretében Halics ellen. Endre híveinek színe-java – Bánk bán, Töre fia Péter a királyné udvarispánja, Tétény-nembeli Marcel királyi udvarispán, Tiborc és Mika ispánok – is velük mentek. A magyar sereg Dániel orosz híveinek segítségével teljes és döntő sikert aratott. Román fejedelmet dühöngő alattvalói a magyar vezértől kikövetelve, felakasztották. Egyik fivérét vele végezték ki, a másik futásban talált menekülést.

A kis Dániel Endre védelme és hűbérurasága alatt végre elfoglalhatta ősei fejedelmi székét, de udvari emberei, élükön Volodiszláv bojárral, teljesen magukhoz ragadták a hatalmat s anyját minden tiltakozása ellenére elűzték mellőle. Endre ez események hírét véve, 1212-ben maga ment rendet csinálni. A főurakat, kik egy év előtt könyörögve hívták Dániellel együtt Halicsba, elfogatta, megkínoztatta s a főkolompost, Volodiszlávot vasraverve küldte Magyarországba. Szigorú fellépése megfélemlítette az oroszokat, de fokozta elkeseredésüket s mikor Endre távozott, preszopnicai Misztiszláv fejedelemhez folyamodtak segítségért s az ő hadaival egyesülve, ismét elűzték Dánielt és anyját. A magyar király most már gyökeres rendet akart teremteni. 1213 szeptemberében megint hadra kelt, de az ország határáig sem juthatott. Útközben Leleszen vette a szörnyű hírt benső hívei lázadásáról és felesége meggyilkolásáról. Hazatérve a lázadás megtorlása, az elégedetlenség lecsillapítása, a belső ügyek rendezése foglalta el. Csak egy év multán indulhatott újra teljes erővel halicsi ábrándjai üldözésére. Miután kisfiát, Bélát, kit „mások akarata ellenére akartak megkoronázni”, királlyá koronáztatta, 1214-ben új sereget küldött Halicsba, hol a magyarországi zavarok idején fogságából kibocsátott és királyi megbízással hazaküldött Volodiszláv a fejedelmi sarjak mellőzésével, maga ragadta kezébe a hatalmat. Vele szemben Endre Leszkó lengyel herceggel szövetkezett. Hatéves Kálmán fiát Leszkó hároméves leányával, Salóméval jegyezte el s orosz urak biztatására, kik benne Szent Vladimir egyenes leszármazóját látták, a kisfiút ültette a fejedelmi székbe. Kormányzóul és mentorul Kálmán mellé a finommodorú és jóérzésű Aba-nembeli Demeter ispánt állította. Egyidejűleg a pápától Kálmán részére királyi koronát és címet kért s a bojárokkal egyetértve, az egyházi unió előkészítését és végrehajtását ígérte.


Misztiszláv kievi nagyfejedelem (Lásd I. kötet 357. l.); Eufrozina f. II. Géza magyar király; Rasztiszláv szmolenszki fejedelem 1159–1167: kievi nagyfejedelem; Izjaszláv ladoméri fejedelem; 1146–1154: kievi nagyfejedelem; III. Béla; Misztiszláv; II. Endre 1188–1190: halicsi herceg; Misztiszláv ladoméri fejedelem; Jaroszláv pereszopnicai fejedelem; Vakmerő Misztiszláv szmolenszki és novgorodi fejedelem, 1219–1226: halicsi fejedelem; Román 1198–1205: halicsi és ladoméri fejedelem; Vsevolod; Misztiszláv pereszopnicai fejedelem, 1212–13: halicsi fejedelem; Ilona; IV. Béla; Kálmán 1216–19: halicsi király, f. Salome; Endre 1226–1234: halicsi herceg, gyermektelen; Mária, gyermektelen; Anna; Konstancia f. Leó halicsi király; Szent Kinga f. Boleszláv; Leszkó krakkói herceg 1214–16 Przemysl ura; Dániel 1205, 1211–12, 1215–16, 1235–1253: halicsi fejedelem, 1216–1253: ladoméri fejedelem, 1253–1266: halicsi király; Salome f. Kálmán; Szemérmes Boleszláv f. Szent Kinga; Leó halicsi f. Konstancia; Román 1251–52: osztrák herceg f. Babenberg Gertrud.

A Szentszék örömmel vett tudomást Endre tervéről, mert a görög szertartás megtartása mellett felajánlott unióval egy új keleti tartomány lépett volna az Anyaszentegyház kötelékébe. De a dolog most sem ment símán. 1215-ben maga Leszkó herceg fordult kiszemelt veje ellen s a nyugati országrészt Przemysllel magának tartva, Vakmerő Misztiszláv novgorodi fejedelmet hívta meg Halicsba, honnét a kis Kálmán kísérőivel többhavi sikertelen várvédelem után menekülni volt kénytelen.

Halicsban Misztiszláv kezdett uralkodni, Ladomért azonban Anna leánya kezével együtt a komoly és derék ifjuvá serdült Dánielnek adta át, kit Endre ingatag és hitszegő magatartása az ellenség táborába vitt. Endre Dánielt támadva, megtagadta korábbi politikáját s elvesztegette az oroszok minden rokonszenvét; új tervéről lemondani mégsem tudott. 1216 nyarán nagy sereg kíséretében küldte fiát az oroszok ellen s a győzelem után János esztergomi érsek 1217 elején a pápa felhatalmazásával Halics királyává koronázta Kálmánt. A magyar uralom Halicsban biztosítottnak látszott, de Ladomér Dániel kezén maradt, ki apósával együtt csak a jó alkalmat várta Kálmán kiűzésére. Közben Endre kalandos lelke más, nagyobb célok felé fordult.

*

Endre király 1215-ben újraházasodott. Courtenay Jolánt vette nőül, a francia Capet-ház ifjabb ágából származó Péter courtenayi, auxerrei és namuri grófnak flandriai Jolántól – Balduin és Henrik konstantinápolyi császárok nővérétől – született szép, fiatal leányát. A házasság – minden jel szerint – a vitéz Henrik császár és Margit thesszalonikéi királyné műve volt. Hátterében nagyjelentőségű politikai és katonai koncepció, a dunai bolgár és az epirusi görög hatalmak ellen irányuló francia-magyar-szerb szövetség körvonalai bontakoznak ki. Henrik császár két év előtt még bolgár szövetség tervével foglalkozott és Boril cár egyik hugával kötött házasságot. De ez az összeköttetés csak Borilnak vált javára, ki a császár és Endre magyar király segítségével birkózott meg lázadó alattvalóival. Mikor pedig Epirusban Angelosz Teodor deszpota (1214–1230), e kiváló és tetterős fejedelem vette át az uralmat és mindjárt a szerbekhez kezdett közeledni, a bolgár szövetség nagyon terhessé lett. Teodor a maga kitünő hadvezéri képességeivel és harcrakész albán, epiróta, makedón, oláh és görög seregével igen veszedelmes ellenség volt. István szerb nagyzsupán segítségével katasztrofális csapást mérhetett a latin császárságra, különösen pedig annak északnyugati tartományára, a thesszalonikéi királyságra, hol ezidőben Margit özvegy királyné – Endre testvére – uralkodott kiskorú fia, Montferrati Dömötör nevében.

A kritikus helyzetből csak egy kivezető út volt, a szerbek elszakítása Teodortól s ez csupán a bolgár szövetség elejtése árán volt elérhető. Henrik császár nem is habozott. 1215-ben személyes találkozóra hívta a magyar királyt és a nagyzsupánt, hogy velük a bolgárok és görögök ellen szövetséget kössön. A Nis városában létrejött találkozás Endre érdeme volt, ki előzetesen a ravnói találkozáson oszlatta el a császárral, sőt vele szemben is bizalmatlan szerb fejedelem aggodalmait s a szövetségben magára vállalta volna a bolgárok fékentartását. Fáradozása mégis hiábavaló volt; a szerb szövetség nem jött létre. István a császárt és Endrét Szerbia meghódítására és felosztására irányuló tervvel gyanúsította s mikor Henrik a birodalom régi fennhatóságán alapuló hűbéri igényeire tett célzást és alárendeltként tárgyalt vele, visszavonult. A császár bántatlan elvonulását is csak Endre közbelépése biztosította.

A nagyzsupán Henrik és Endre részéről egyaránt hűbérúri igényekkel találkozván, Rómához keresett összeköttetéseket. Dandolo János raguzai gróf közvetítésével nőül kérte az öreg Enrico doge unokáját s a házasság megkötése után velencei támogatással készítette elő régi tervének, pápai hűbéres királyságának megvalósítását. Célját a magyar királyt annakidején Szerbia királyául elismerő Ince pápánál nem sikerült elérnie, de III. Honorius (1216–1227) teljesítette vágyát. 1217-ben koronát küldött neki s miután hűséget fogadott és az egyházi unió végrehajtását megígérte, követével őt és olasz feleségét megkoronáztatta. Ezidő óta István „Isten kegyelméből egész Szerbia, Dioklea, Terbunia, Dalmácia és Hulm királyának” nevezte magát. Endre, „Szerbia királya” is lévén, tiltakozott a rangemelés ellen, de István követül küldte hozzá Száva testvérét s ennek sikerült őt megnyugtatnia.

A birodalomban ezalatt a helyzet folyton rosszabbodott. Makedóniában Bonifác első házasságából származó fia Montferrati Vilmos nevében a cselszövő Biandrata kétségbevonta a kis Dömötör király és anyja uralmának jogosságát s az epirusi görögöktől fenyegetett tartományban komoly pártviszályt szított. Henrik császár nagy eréllyel sietett Margit védelmére, de 1216 júniusában Thesszalonikében hirtelen meghalt. Úgy mondották, az olasz kalandor tette el láb alól. Halála végzetes csapás volt birodalmára. Utódai nem tudtak megbírkózni az ő nagy képességeit is nehéz próba elé állító honvédelem és konszolidáció nagy feladataival. A latin császárság rövid néhány évi fennállás után sorvadásnak, pusztulásnak indult, bár kezdetben egy fejedelmi asszony kiváló diplomáciai készséggel kísérelte meg a bomlás feltartóztatását. E nő flandriai Jolán volt, Henrik testvére és Endre anyósa.

A császárságra egy nagy párt – élén a thesszalonikéi udvarral – a magyar királyt jelölte és külön követekkel hívta meg Konstantinápolyba. Endre huszonkét év óta minden elképzelhető ürüggyel halogatta keresztes fogadalmának teljesítését, de most egyszerre sürgőssé vált szentföldi útja. Trónigényét bejelentve, megkérte Honorius pápát, hogy az 1215. évi lateráni zsinat határozata értelmében csak 1217 nyarán útbaindítandó kereszteseket ez év elejére szólítsa hadba s egyúttal felmentést kért a fogadalom alól János érsek és a többi országnagyok részére, kikre távollétében országa kormányát bízni kívánta. Honorius pápa január végén meg is ígérte, hogy a kereszteseket húsvétra hadbahívja, de a legutóbbi hadjárat tapasztalatain okulva, figyelmeztette Endrét, hogy a császárság ügyei miatt el ne hanyagolja a Szentföld felszabadításának nagy feladatát s mialatt a király nagyban készült az útra, a másik császárjelölt – Endre apósa – érdekében fáradozott. Ha Endre előzően céltalan halicsi kalandozásai helyett az Imre által kijelölt úton haladt volna tovább s a Szentszékkel való jogviszonyt továbbépítette, megszilárdította volna, talán el is érhette volna célját. Így azonban Rómában nem bíztak, nem bízhattak benne, ki fogadalma teljesítését oly hosszú időn át a legravaszabb kifogásokkal halogatta s a püspöki székek betöltésénél – különösen Bertold érsekké emelésekor s már előbb Kalán pécsi püspöknek az esztergomi székre való sikertelen erőltetése alkalmával – korántsem bizonyult a Szentszék oly hű és engedelmes fiának, aminőnek most igyekezett magát feltüntetni. Honorius pápa Endre keleti útját megelőzendő, gyorsan döntött. Befolyására a maguk vérét Endrénél amúgy is többre becsülő francia és olasz bárók Courtenay Pétert emelték a császári trónra s a pápa 1217 áprilisában, mielőtt még Endre útrakelhetett volna, Pétert feleségével együtt Rómában meg is koronázta. A császárné májusban hajón ment Konstantinápolyba. Péter maga Albánián keresztül haladt seregével fővárosa felé, de útközben az epiróták fegyveres támadásának esett áldozatul. A kormány rúdját a kitűnő Béthune Cono támogatásával Jolán császárné (1217–1219) ragadta kezébe.

Apósa császárrá választásáról értesülve, Endre nyárra halasztotta hadjáratát. Az eredetileg tervezett szárazföldi út helyett most már a tengert választotta. Gályákat Velencétől kért s érettük a rendes szállítási díjon felül igen nagy bért fizetett. Ziani Péter dogeval követei – Pontio della Croce templomos perjel, horvát-dalmát tengerparti kormányzó és Sándor szebeni prépost – útján kötött szerződésében maga és utódai nevében örökre lemondott Zára 1205 óta Velencét uraló városáról és nagy vámkedvezményeket biztosított a köztársaság kereskedőinek. Az indulást Spalató kikötőjéből július végére tervezték, de utóbb még egy hóval elhalasztották, mert a találkozót a hadjárat többi résztvevőivel szeptember 8-ára tűzték ki. Ekkor kellett volna valamennyiüknek Ciprus szigetére érniük, de végül is csak október közepén találkoztak Akkon városa előtt.

Az ötödik keresztes hadjárat korántsem sikerült úgy, mint III. Ince és III. Honorius elgondolták. A Szentföld felszabadításának egész Európát lázbaejtő nagyszerű keresztény gondolata végzetes sebet kapott a céljától eltérített negyedik keresztes hadjáraton. Flandriai Balduinnak, Montferrati Bonifácnak és Dandolo Henriknek a krisztusi eszmény védelmére harcbaszólított seregei keresztény hatalom ellen világi célokért harcoló hódítóseregekké alakultak át; vezéreik a Szentföld felszabadítása helyett új világi hatalmak alapítására és gazdasági előnyök szerzésére törtek. E kisiklás láttára Európa keresztény népének a keresztesek idealizmusába vetett bizalma megingott s a bizalmatlanság nyomában kelt közönyösséget Ince pápa nagyszerű agitatív ereje és korlátlan tekintélye sem tudta eloszlatni. 1213-ban vallásos extázisba esett rajongó ifjak biztatására és vezérlete alatt Franciaországból mintegy harmincezer, német földről húszezer exaltált gyermekifjú fegyverkezett és kerekedett fel a nagy útra. A szülők és hatóságok minden erőfeszítése elégtelen volt e szerencsétlen vállalkozás meghiúsítására. A gyermekek eljutottak a tengerpartra s onnét lelketlen rabszolgakereskedők közvetítésével jórészt keletre kerültek rabságba, mások elpusztultak, csak kevesen láthatták viszont hazájukat, családjukat. E tragikus véget ért gyermekmozgalom nem volt alkalmas a keresztes hadjárat gondolatának népszerűsítésére; általában bűbájosok ördögi művének tartották a gyermekek felbuzdulását, de sokan a keresztes agitáció túlhajtásának eredményeként számolták el. Ez okok következtében s az áldatlan politikai viszonyok miatt nyugaton szinte teljesen kialudt a korábbi nagy lelkesedés s a lateráni zsinat hadbahívó szózatára angol, francia és olasz földön jóformán senki sem reagált. Ha akadtak is egyes harcbaszálló hitbuzgó urak és főpapok, nagyobb sereget toborozni nem lehetett s az uralkodók maguk is távolmaradtak a mozgalomtól. Németországból csak a korábbi hadjáratokon kevésbbé szereplő délkeleti tartományok fejedelmei – Wittelsbach Lajos bajor, VI. Lipót osztrák és Ottó meráni hercegek – mozdultak meg és indítottak nagyobb hadat Jeruzsálem felszabadítására. E vidék népét éppúgy, mint a magyarokat, csak most ihlette meg a nyugaton már erejét vesztő keresztes gondolat, de oly intenzív és általános hatást, mint amott száz évvel korábban, kiváltani nem tudott. A délnémet hercegeken kívül résztvettek még hadjáraton IV. Bohemund antiochiai fejedelem, Brienne János jeruzsálemi és Lusignan Hugo ciprusi királyok, kik II. Amalrik örökén osztozva uralkodtak az egykori jeruzsálemi királyság maradványain, amaz a sziriai partvidéken Akkon, Jaffa és Beirut körül, ez Ciprus szigetén.

Hatalomban, rangban és tekintélyben Endre volt az első a keresztes vezérek között, ő lett az egész nemzetközi had fővezérévé. Feladatában a szövetséges fejedelmek mellett magyar tanácsosai, hadvezérei támogatták. Három főpap kelt vele útra, Péter győri és Tamás egri püspökök s a fiatal Csák-nembeli Ugrin kancellár, két évvel utóbb már Bertold utóda a kalocsai érseki széken. Az előkelőbb főurak közül a nádorviselt Szák-nembeli Barc fia Miklós, Apod fia Dénes tárnokmester – Gertrud királyné unokatestvére –, Kán-nembeli László lovászmester és Mojs ispán, kik később mindannyian nádori méltóságra emelkedtek, továbbá Atyusz fia Lőrinc pohárnokmester, Csák-nembeli Dömötör étekhordómester, Rátót-nembeli Gyula, a későbbi udvarispán és vajda, Hontpázmány-nembeli Sebős volt főpohárnok és Smaragd pozsonyi ispán voltak a király kíséretében. Közülük Ugrin kancellár, Dénes tárnokmester, Barc fia Miklós, Gyula, Sebős kitűnő katona és vezér hírében álltak, de képességük csillogtatására nem igen nyílt alkalmuk.

A keresztes seregben az egykorúak szerint minden előzőnél nagyobbszámú nép gyűlt egybe, de a Nyugateruópából szórványosan érkezett csapatok és a különböző nemzetiségű seregek működését nagyon megnehezítette az erőteljes és céltudatos hadvezetés hiánya. Nagy bajt okozott az élelmezés nehézkes és hiányos volta is. Az emiatt támadt éhinség és nélkülözés sokakat visszatérésre kényszerített. Aktív harcosa még így is mintegy húszezer főnyi maradt Endrének, kiket közel másfélannyi hiányosabban fegyverzett férfi, jámbor zarándok és asszonynép kísért. Malik-el-Adil egyiptomi, sziriai és mezopotámiai szultán udvarában nagy nyugtalansággal vették hírét „a vitéz és harcias” magyar király közeledtének. Tartottak Jeruzsálem és Damaszkusz megtámadásától. A szultán ezért seregével Jeruzsálem előtt ütött tábort s itt várta a támadást, de erre nem került sor. Endre november elején megindulva, Akkonból a Jordán felé menetelt s miután a folyón a Genezáreti-tó végében átkelt, várakozás ellenére nem Damaszkusz ellen fordult, hanem a tó partján északnak haladva, pusztította a vidéket. A tó északi végéhez érve azután váratlanul visszatért a jobbpartra s ott Kapernaum érintésével vonult az Akkon felé vezető útra. Az egész vállalkozás portyázó hadjárat jellegével bírt s nem haladta túl e keretet a hó végén Endre távollétében a táborhegyi török erődítmény ellen indított sikertelen támadás sem. A magyarokat ekkor és a decemberi harmadik portyázó támadásra is Dénes tárnokmester vezette. Endre király Tripoliszban szórakozott IV. Bohemund antiochiai fejedelem udvarában, ki édesanyja testvérének fia volt. Innét visszatérőben pedig 1218 januárjában hazatérésre határozta magát.

A nagy garral indított hadjáratnak nemcsak eredmény, hanem minden komoly hadművelet nélkül végeszakadt. A pápai követ hiába fenyegette Endrét egyházi átokkal, kiközösítéssel, a magyar sereg Tamás egri püspök csapatának kivételével útrakelt s vele hagyták el a Szentföldet Endre sógorainak – Ottó meráni hercegnek, Ekbert bombergi püspöknek – és a ciprusi királynak seregei is. A többi keresztesek még maradtak s Malik-el-Adil szultán halála után János jeruzsálemi király és Pelagiusz bíboros pápai követ vezetésével elfoglalták Damiettet a töröktől. A hadjárat mégis kudarcba fulladt s a felelősség érte kétségtelenül Endrét terhelte. Szentföldi viselkedése nyilvánvalóvá teszi, hogy a komoly harc nem is volt szándékában. Az a feltevés azonban, minthogy e nagy felkészültséggel megindított hadjárattal csak fogadalma színleges beváltására törekedett volna, avagy szeszélyből, álhatatlanságból, könnyelműségből tartózkodott volna a komoly hadviseléstől, semmiesetre sem állhatja meg helyét. Endre cél nélkül nem viselt háborút. Kitűzött célja – mint Halics esetében is látjuk – nem mindig volt reális, nem mindig érte meg a ráfordított erőt és pénzáldozatot s ennek megítélésében a király mindenesetre könnyelmű és megfontolatlan volt, de célkitűzései mégis határozottak. Szentföldi magatartása is tudatos volt s egész hadviselése, hazafelé vivő útjának a történeti irodalomban rendszerint céltalan időfecsérlésnek minősített udvari látogatásaival együtt egy határozott politikai célt szolgáltak. Ez a cél a császári korona, Mánuel nagy tervének, a görög-magyar perszonális uniónak megvalósítása volt.

Endre még odahaza értesült a pápától apósa elfogatásáról s a Szentföldre érve már halála híre is füléhez jutott. Újra felcsillant hát előtte a remény, hogy császári anyósa, nővére és rokonai támogatásával elérheti az egykor apjának szánt, majd neki is felkínált trónt. Eredetileg amúgyis a konstantinápolyi császári méltóság elnyerése érdekében hadbahívott seregét ezért tudatosan kímélte meg minden veszteségtől, hogy hazatérőben hadereje nagyságát, katonái harckészségét s a maga hatalmát teljes pompájukban mutathassa be a birodalom népének. Erőszakos lépést nem tervezett. Családi összeköttetések útján igyekezett célját elérni. Ezért fűzte szorosabban régi összeköttetéseit s – mint két évtizeddel előbb VI. Henrik császár – ezért kötött új rokoni kapcsolatokat a keleti dinasztiákkal. A pápához írt levelében később új összeköttetéseit – igazi törekvését ugyan elhallgatva – a kereszténység érdekében létesített kötéseknek mondja, amiből nyilvánvaló, hogy velük határozott céljai voltak.


Konstancia antiochiai fejedelemnő 1. f. Poitou Rajmund, 2. f. Chatillon Rajnáld (V. ö. I. kötet l. 381.); (1. férjtől) Mária f. Mánuel császár; II. Alexiosz; (2. férjtől) III. Bohemund antiochiai fejedelem; IV. Bohemund; Anna f. III. Béla magyar király; Margit 1. f. Angelosz Izsák császár, 2. f. Montferrati Bonifác thesszalonikéi király, 3. f. Saint Omer Miklós gróf; II. Endre 1. f. Meráni Gertrud, 2. f. Courtenay Jolán; (1. férjtől) Kaloján szerémi herceg; (2. férjtől) Dömötör thesszalonikéi király; (3. férjtől) Vilmos; (1. nőtől) IV. Béla f. Laszkárisz Mária; Mária f. II. Asen János bolgár cár; Endre jegyese: 1219–1222 Leo örmény király lánya.

Jolán császárné – tudjuk – anyósa volt Endrének, Makedóniában Endre nővére, Margit, volt a régens királynő, Antiochia és Tripolisz Endre unokafivérét uralta. Hazatérőben legkisebb fiának, Endre hercegnek, Leo örmény király leányát, a kis Béla királynak Laszkárisz Teodor nikeai császár Mária leányát jegyezte el s ezt mindjárt magával is hozta Magyarországra. A nemrégen trónralépett II. Asen János bolgár cárhoz tizenhároméves leányát, Máriát adta nőül, az ikoniumi szultánnak pedig, ki az összeköttetés kedvéért hajlandónak mutatkozott a megkeresztelkedésre, egyik unokahúgát ígérte el. Felesége egyik testvérhúga ugyanez időben ment férjhez a másodszor nősülő Laszkárisz Teodor császárhoz, a másik pedig a birodalom egyik leghatalmasabb tartományurához, Villehardouin Gotfrid achajai herceghez. A császári birodalmat ilyképen belülről és kívülről is Endre rokonságának hálózata ölelte át s Velencével útrakeltekor kötött barátsági szerződése a birodalom ügyeire nagy befolyással bíró köztársaság rokonszenvét is biztosította számára. Érdeklődése a keleti ügyek iránt hazatérte után sem csappant meg s mikor a keresztes hadjáratról országos ügyek miatt távolmaradt alattvalói 1219 nyarán Róbert veszprémi püspök vezetésével fogadalmuk beváltására készültek, Endre két bizalmas híve és fegyvertársa – Ugrin választott kalocsai érsek és Barc fia Miklós nádor – is újra felvették a keresztet, hogy az 1220 nyarára tervezett új hadjáratot királyuk politikai összeköttetéseinek továbbépítésére használhassák fel. Ez a hadjárat azonban elmaradt. Néhány püspök és főúr elment ugyan seregével Akkonba s az ottmaradt Tamás egri püspökhöz csatlakozva, résztvettek Damiett ostromában. Kettejük – Tamás egri és Simon váradi püspök – ott is lelte halálát. Ugrin érsek és Miklós nádor újabb szentföldi útja azonban Endre császári aspirációjával együtt elvesztette aktualitását.


Capet-Courtenay Péter 1217: konstantinápolyi császár f. Jolán, 1217–19: régens császárnő; Jolán f. II. Endre magyar király; Ágnes f. Laszkárisz Teodor nikeai császár; Mária f. Villehardouin Gotfrid achajai herceg; Róbert Courtenay gróf, 1219–1228: konstantinápolyi császár.

Endre politikája, bármily koncepciózus volt is, hibásnak bizonyult. Ha a Szentföldön jelentéktelen portyázások helyett komoly harcba kezd és valami kis eredményt mutathat fel, tekintélye mindenesetre nagymértékben emelkedett volna s a sikeres hadjárat után diplomáciai lépései is komolyabb megítélésre tarthattak volna számot. Így azonban tekintélyben inkább megfogyatkozva, semmint gyarapodva került haza útjáról. Hadjáratához a keleti kereszténység igen nagy reményeket fűzött s most a komoly harcoktól való tartózkodásában gyengeség jelét vélték felismerni. Még nagyobb baj volt, hogy a szent célt elhanyagoló kétes magatartásával teljesen elidegenítette magától a pápát, kitől elsősorban függött a császári trón betöltése. Endre nagyot akart, de nem találta meg a nagy koncepcióhoz mért eszközöket s ezzel elvesztette a játszmát.

Jolán császárné 1219 augusztusában váratlanul meghalt s a bárók – nyilván Honorius pápa tanácsára, ki Endrére szentföldi szereplése miatt komolyan neheztelt – fiának, Fülöp namuri grófnak ajánlották fel a császári koronát. Mikor pedig ez nem vállalkozott a súlyos feladatra, uralkodásra semmikép sem alkalmas öccsét, Róbert courtenay-conchesi grófot emelték trónra. A fiatal császár Magyarországon keresztül utazott fővárosába s Endre – mit tehetett egyebet – nagy szivességgel fogadta sógorát, ki a telet a magyar udvarban átmulatva, 1221 márciusában Endre és Béla kíséretében utazott tovább. Útközben meglátogatták Asen János cárt, ki ekkor ülte lakodalmát Endre leányával. A császári koronázás március végén zajlott le. Néhány hónappal később megindult a birodalom bomlása. Angelosz Teodor epirusi fejedelem az új császár gyengeségét és tapasztalatlanságát kihasználva, nyár derekán Makedóniára támadt s alig félévi küzdelem után fővárosával együtt elfoglalta Montferrati Dömötör királyságát. Győzelme után Thesszalonikében császárrá koronáztatta magát. Dömötör király Itáliába menekült II. Frigyes császárhoz, tőle várva uralma helyreállítását. Az anyakirályné első házasságából származó fiával testvére udvarába jött. Endre szeretettel karolta fel trónvesztett nővérét s a Szávántúli tartományt – Barancs, Belgrád vidékét és Macsót, mint akkor nevezték: a túlsó Szerémséget – adta neki tartományul. A kormányzatot anyja nevében Angelosz Kaloján vette át.

*

Róbert császárrá választása, Teodor hódítása és Margit trónvesztése szárnyát szegték Endre nagy körültekintéssel felépített terveinek. A bizánci-magyar uniónak, az Árpádok császárságának félszázad óta kísértő terve végleg megbukott s Endre visszatért régi kedvenc tervéhez, a halicsi uralom biztosításának gondolatához. Fiainak keleti összeköttetései most már terhére voltak. Felbontásukra határozta el magát. A tizenhatéves komoly és érett ifjúvá serdült Béla már két év óta házasságban élt a királynévá is megkoronázott tizennégyéves Laszkárisz Máriával, mikor 1222 tavaszán apja parancsára a pápától éretlen gyermekkorában rákényszerített házasságának érvénytelenítését kérte, hogy más házasságot köthessen, „mely inkább hasznára lenne a magyar királyságnak”. Nyilván német összeköttetést keresett, mert Endre 1225-ben is II. Frigyes császárral igyekezett közeli kapcsolatot teremteni. Béla szerette kis feleségét s eleinte vonakodott e lépést megtenni, össze is tűzött emiatt apjával, de utóbb mégis engedett határozott óhajának. Endre maga nem léphetett fel ez ügyben, mert félévvel előbb már hasonló kérelemmel fordult a Szentszékhez. Mialatt a Szentföldön járt és hazatérte után az országban támadt zavarok lecsillapításával foglalkozott, Halicsban rosszra fordult a kis királyi pár sorsa. Misztiszláv és Dániel 1219 nyarán Kálmán magyar-lengyel seregét kún-segítséggel támadták meg és teljesen tönkreverték. Maga a gyermek-király hétéves jegyesével és leghívebb embereivel együtt fogságba került. A halicsi oroszok meghódoltak Misztiszlávnak, de a magyar király erejét ismerve, békülésre, egyezkedésre hangolták. Misztiszláv hajlott is szavukra s vejének, Dánielnek, ügyét elejtve, szövetséget ajánlott Endrének, melynek értelmében a gyermekpárt és híveiket szabadon bocsátja és Halicsot Endre kisebbik fiának engedi át, ha ez leányát veszi nőül. A király, hogy fiát kiszabadítsa, ráállt az alkúra. A szerződést megkötötték, a foglyok hazajöttek, de Endre két egymásnak ellentmondó eskü kötelezettségével került ki a kínos ügyből s a pápától tizenkétéves Endre fiának az örmény király leányával kötött eljegyzése felbontását, Misztiszláv novgorodi és halicsi fejedelem leányával kötendő házassága engedélyezését és az orosz fogságba került Kálmán király helyébe Halics királyává leendő koronázását kellett kérnie. Kérelmét fia kiszabadítása, ellenében Misztiszlávnak tett kényszerű esküjével indokolta. Honorius pápa méltányolta a kényszerhelyzetet, hozzájárult Endre eljegyzésének felbontásához s az újnak megkötéséhez, ha a gyermek férfivá érve – az Árpádház szokásai szerint tizenhat éves korában – maga is kívánni fogja ezt a megoldást. Halicsi királlyá koronáztatásának és Béla elválasztásának azonban határozottan ellentmondott, mert a koronázás a felkent király jogait sértené, Béla válása pedig egyházi szertartással törvényesen megkötött házasságának szentségtörő felbontása volna. A halicsi ügyek rendezését ilyképen Endre nagykorúságáig halasztották. Béla ügye azonban országos mozgalom indítóokává lett.

A magyar püspöki kar Ugrin kalocsai érsekkel az élén és a király teljes bizalmát élvező János érsekkel szemben a fiatal asszony oldalára állt. Kívánságukra a pápa egyenesen megparancsolta Bélának, hogy feleségét visszafogadja. Béla a király hatalmát és tekintélyét nagyon is csorbító 1222. évi alkotmányos mozgalmak hatása alatt, melynek vezetői őt állították Endrével szembe, most már ellene mert szegülni apja akaratának. Máriát szíves-örömest visszafogadta, de 1223 őszén, a király üldözésétől tartva, osztrák földre menekült. VI. Lipót osztrák herceg, a magyar királyi ház üldözött tagjainak állandó pártfogója, szívesen fogadta udvarába menekülő unokaöccsét és híveit. Endre – mint egykor III. László befogadása miatt – most is háborúval fenyegette Lipótot, de Honorius pápa a magyar püspökök közvetítésével kibékítette őket. Lipót és Endre összecsapás nélkül békét kötöttek. Béla – mint e korban már nevezik: „Isten kegyelméből király és Magyarország királyának elsőszülött fia” – hazajött s a következő években folyton növekvő befolyással vett részt az ország ügyeinek intézésében. 1224-ben régi tartományait – Szlavóniát, Horvát- és Dalmátországokat – kapta vissza, de két évvel utóbb már Erdélybe ment át, hol vezetőszerep várt rá az új délkeleti tartományok – Szörény és Kúnország – hódoltatásának és megszervezésének nagy munkájában.

Endre király – láttuk – mindjárt trónraléptekor szakított Imre erőteljes balkáni akciójával. Úgylátszik, kicsinyesnek és szűk horizontúnak találta a déli tartományok zavaros belső viszonyainak rendezésére, a hit és egyház uralmának biztosítására irányuló politikát. Oroszország és Konstantinápoly felé vezető nagypolitikai terveibe merülve, elhanyagolta a déli határvidék biztosítását és konszolidációját. Az első évtizedben mintha egyáltalában nem érdekelték volna e dolgok. A császárság tervének felmerülésével megjött érdeklődése, de távolba nézve, a közelebbi feladatok megoldására ekkor sem gondolt. A császári korona vértelen ábrándjának szertefoszlásával újra elveszett minden érdeklődése a balkáni problémák iránt. Pedig a helyzet itt nagyon rosszra fordult.

A bogomil-mozgalom Magyarország déli tartományaiban és szomszédságukban hihetetlen erővel harapódzott el. Boszniában Ninoszláv bán, sőt maga a püspök is az eretnekséghez szított. Bolgáriában – alig húsz évvel az első latin szertartású érsek felszentelése után – a bogomilek már pápának nevezik főpapjukat s a szekta tanai a bosnyák és bolgár tűzfészekből szerb területre és a horvát-dalmát tengerpartra is átterjedtek. Hívük volt maga Péter hulmi fejedelem is, kit Spalato polgárai 1223-ban grófjuknak választottak meg. Asen János bolgár cár és István szerb király sem szálltak szembe kellő eréllyel az egyház- és államellenes tan hirdetőivel. Ha nem is pártfogolták, de elnézték a bogomilság térhódítását. Türelmük saját hitbeli ingadozásukban gyökerezett. A latin császárság elhanyatlása mindkettejüket visszacsábította Keletre. István két évvel királlyá koronázása és az egyházi unió után visszavezette népét a keleti egyházba. Száva testvére a Nikeában élő konstantinápolyi pátriárkától kért palliumot s miután ez 1219-ben szerb érsekké szentelte, a római Szentszék és az ochridi görög érsek minden tiltakozása ellenére új püspökséget szervezett. Radoszláv trónörökös Teodor epirusi és makedóniai görög császár leányát vette nőül. A bolgár egyház római kapcsolatai is meglazultak. Tíz évvel a szerbek elszakadása után Asen János is helyreállítja a bolgárok keleti ritusú, önálló nemzeti egyházát. A római egyház s vele a nyugati kultúra a XIII. század elején meghódított területekről visszaszorult a dalmát tengerpartra, északon a magyar határra. Szávántúli Szerémségben – Macsó, Belgrád és Barancs környékén – Endre görög unokaöccsének, Kaloján szerémi hercegnek uralma alatt viszonylag rend volt. De távolabb keletre, az Alduna kanyarulatában teljesen bizonytalan a helyzet. Az Alduna és Olt közének jobbára csak oláh pásztoroktól lakott területe a kún hatalom hanyatlásával lassankint uratlanná vált s – valószínűleg III. Béla balkáni hadjárata idején – magyar befolyás alá került. Az Olttól keletre eső területen pogány és mohamedán kúnok és szkizmatikus oláhok éltek a keleti kún fejedelmektől laza függésben. Megtérítésüket és az egész havaselvi tartomány magyar uralom alá vonását Endre a Szász- és Székelyföldön túl még betelepítetlen barcasági területre 1211-ben behívott német lovagrend feladatává tette.


Kisázsia és a Szentföld 1218-ban

A német lovagok igen szép eredménnyel működtek a telepítés és határvédelem terén. A Barcaságon földművelés és állattenyésztő telepek, falvak keletkeztek. A kún földről százötven év óta beszivárgó oláh és kún-besenyő pásztorok egyházi gondozás és erős közigazgatás alá kerültek. A határon várak épültek s a havasontúli területből is mindtöbb került a lovagrend kezére. Endre nagy kiváltságokat és igen messzemenő autonómiát adott nekik, de mindez nem volt elegendő a rend nagyratörő mesterének. Salza Hermann teljes önállóságra, független fejedelmi hatalom alapítására tört s a rend birtokát hűbérként a pápának ajánlotta fel. Honorius el is fogadta ajánlatukat, de Endre most visszakövetelte országa jogtalanul elfoglalt részeit s mikor a rend vonakodott felszólításának eleget tenni, 1225 elején fegyveres erővel ment ellenük. Rövid harc után kiűzte a lovagokat országa területéről s nemcsak a Barcaságot vette vissza, hanem a Kárpáton túl épült várakat és telepeket is.

Endre ez alkalommal, királyi jogain és méltóságán esvén sérelem, erélyes volt s azt is belátta végre, hogy a délvidék ügyének rendezéséhez hozzá kell fogni. Ha maga most sem cselekedett, hagyta cselekedni azokat, akik erre hivatva voltak, két fiát és Ugrin kalocsai érseket.

A boszniai püspökség a dalmát egyháztól függött, de a főpapi székbe rokonai összeköttetések útján került Pok-nembeli Göncöl érsek nem volt az az ember, aki a bogomil mozgalommal sikerrel szállhatott volna harcba. Képességei nem voltak nagyok, székhelyei is messze esett az észak felől könnyebben megközelíthető bosnyák hegyvidéktől. Endre ezért 1224-ben Honorius pápa jóváhagyásával lelkes és harcos hívét, Ugrin kalocsai érseket bízta meg a bosnyák ügy rendezésével. Egész Boszniát a szávamenti területekkel – a későbbi sói és ozorai bánságokkal – együtt a kalocsai érsekségnek adományozta. Ugrin érsek, mint vérbeli keresztesvezér, szép szóval és fegyverrel fogott nagy feladata megvalósításához, de tartós sikert nem tudott elérni. A bosnyák kérdés tíz év multán éppoly aktuális volt, mint Ugrin útbaindulásakor. Úgy itt, mint keleten Endre fiainak fellépése teremtett kedvezőbb helyzetet. II. Endre 1226-ban fontos személyi változásokat hajtott végre tartományai kormányzatában. Béla királyt Szlavóniából Erdélybe küldte és hatáskörébe utalta a német lovagok kiűzése óta gondozatlan keleti térítés ügyét is. Kálmán hadicsi király, mint itthon nevezték: „az oroszok királya” – királyi címének megtartása mellett – „egész Szlavónia,” vagyis Szlavónia, Horvátország és Dalmácia hercegévé lett. A halicsi tartományt II. Endrének Misztiszlávval öt év előtt kötött, de a pápa kívánságára fia nagykorúságáig halasztott egyezsége értelmében a tizenhatéves Endre kapta meg hercegi címmel, mint Misztiszláv leányának férje, illetőleg jegyese.

Misztiszláv eleinte vonakodott vejét uralomra engedni. Csupán Przemysl várát adta át s mikor Endre Leszko lengyel herceg társaságában erős sereggel támadott rá, győzelmes harcban verte vissza. Ekkor úgylátszott, a másik vő – Dániel – végre birtokába veheti Halicsot is Ladomér mellé, hol évek óta uralkodott. De apósa újra meggondolta magát s a magyarbarát halicsi bojárok ösztönzésére kibékült Endrével. Endre herceg 1227 elején kezébe vette tartománya kormányát, de uralma nem volt szilárd. 1229 tavaszán már lázadás támadt ellene. Az összeesküvők Dánielt hívták haza. Endre maga is fogságba került, de Dániel, békés szándékát bizonyítandó, mindjárt szabadon bocsátotta. Misztiszláv és Leszko hercegek már nem voltak életben s így Endre csak apja segítségére támaszkodhatott, ki 1229 őszén Bélát küldte öccse kíséretében a lázadó tartomány megfékezésére. A hadjárat rosszúl ütött ki; Béla eredmény nélkül tért haza. Két évvel utóbb maga az öreg király ment két fiával Dániel ellen, kit Endre hűségesküje megszegésével vádolt. A győzelmes hadjárat eredményeként Endre herceg újra elfoglalhatta fejedelmi székét s bár 1233-ban ismét összeütközése támadt Dániellel, most már élete fogytáig megtartotta országát. 1234 őszén bekövetkezett halálával azonban a halicsi magyar kormányzatnak egyszersmindenkorra vége szakadt. Halics ura újra Dániel lett. Néhány hó mulva ugyan elűzték, de 1235 végén végleg visszafoglalta tartományát az időközben trónralépett IV. Béla király segítségével, kinek koronázásán – mint első hűbérese – lovát vezette.

A nehéz időben, mikor Oroszország tatár uralom alatt sínylődött, Dániel színleges hódolattal, ügyes diplomáciával és jeles uralkodói képességeivel gyors és egészséges fejlődés alapját vetette meg országában. A tatár támadásoktól sokat szenvedett népét bevezette a nyugati keresztény közösségbe s az egyházi únió ellenében királyi címet, koronát is kapott IV. Ince pápától. Országa gyér lakosságát német és örmény telepesekkel szaporította, virágzó ipari és kereskedelmi központokat alapított. Harmincéves uralma idején Halics – minden veszedelem és pusztulás ellenére is – a legvirágzóbb és legrendezettebb orosz állammá fejlődött, de végleg elveszett Oroszország számára. Dániel a Nyugathoz csatolt egy nagy tartományt Kelet birodalmából. A XIV. századig leszármazói uralkodtak Halicsban, akkor Lengyelország, majd az Osztrákbirodalom részévé lett.

Ha meggondoljuk, hogy II. Endre 1205-ben Dániel érdekében vezetett hadat Halicsba s harminc év mulva, a magyar kormányzatért vívott sok hiábavaló küzdelem, céltalan vér- és pénzpazarlás után újra csak ő került, mint magyar hűbéres, a halicsi fejedelmi székbe, tisztán áll előttünk Endre orosz politikájának irrealitása. Harminc évig költött, küzdött, harcolt Dániellel és másokkal, hogy elérje, amit neki szívesen hódoló rokona következetes támogatásával már 1214-ben elérhetett volna. A halicsi magyar kormányzat illuziójáért, gyermekkori halicsi hercegsége emlékéért ejtette el ottani uralmának, befolyásának biztosítására egyedül alkalmas védencét, ezért dobta sutba bátyja és maga balkáni terveit s ezért sodorta gazdaági romlásba országát és népét. Béla politikájának realitását viszont mindennél meggyőzőbben bizonyítja, hogy trónralépte után tüstént visszatért apjának 1214-ben megtagadott régi tervéhez s a halicsi kérdést Dániellel oldotta meg. Ez a reálpolitikai érzék jutott kifejezésre Béla király erdélyi működésében is.

Mialatt Endre herceg és a támogatására küldött seregek oly sok energiát pocsékoltak el érdemelten célokért, Béla a délkeleti határon szinte kardcsapás nélkül készítette elő a magyar hatalom terjeszkedésének útját. A Duna és Don közén tanyázó kún törzsszövetséget 1224. évben végzetes csapás érte. Az ázsiai tatár hatalom seregei átléptek a Volgán s első portyázó hadjáratukon megsemmisítő vereséget mértek az orosz és kún fejedelmek egyesült hadaira. Dzsingisz-kán halála egyidőre elhalasztotta ugyan a várt hódító hadjáratot, de a kúnok helyzete teljesen bizonytalanná vált. Mint egykor Árpád magyarjai a besenyők támadása után, ők is tisztán látták helyzetük tarthatatlanságát, mert megismerték a katonailag nagyszerűen szervezett keleti rokonnép mindent elsöprő erejét. De előttük már nem állt nyitva az út nyugat felé, ők nem menekülhettek fegyverrel kezükben, nem szerezhettek új hazát más népek rovására. Csak egy út kínálkozott számukra: a közeledés nyugat felé, nyugati szövetség s végül békés beköltözés valamelyik nyugati országba.

A kún fejedelmek nem is késlekedtek az előkészítő lépések megtételével. Kötöny fejedelem – Endre herceg orosz jegyesének nagyapja – csak tíz év mulva a közvetlen veszedelem küszöbén hajtotta meg fejét a magyar király és a keresztelő pap előtt. Barc azonban, a negyedik kún fejedelem, ki törzsével az Aldunánál, Erdély közvetlen szomszédságában táborozott, s akinek népe körében a német lovagok távozása óta Erdélyből jött domonkosrendi szerzetesek hirdették a hitet, már 1227-ben bejelentette megtérési szándékát Béla királynak és Róbert érseknek.

Esztergom hitbuzgó francia főpapja, kit a csanádi és nyitrai püspökök közt ingadozó esztergomi kanonokok vitája miatt egy év előtt a pápa emelt a veszprémi püspöki székből Szent Anasztáz trónjára, első harcosa volt hazánkban az egyetemes egyház érdekeinek. Egész lelkével csüggött III. Incének és nemrégen trónralépett kiváló utódának, IX. Gergely pápának (1227–1241) az összes tévelygők és hitetlenek megtérítésére, a krisztusi birodalom teljes kiépítésére irányuló törekvésein és kora felfogásához híven keresztes fogadalmának teljesülését látta a pogány kúnok térítésében. Felfogása Rómában is helyeslésre talált. A pápa felmentette szentföldi útjának kötelezettsége alól és kúnországi legátusának nevezte ki. 1227 nyarán két más francia püspökkel, burgundi Bertalan pécsi és normandiai Rajnáld erdélyi püspökkel – kik a francia királyné pártfogásával jutottak püspöki székükbe – s az új veszprémi püspökkel, Bertalannal, Erdélybe, majd Havasföldre ment, hol Barc fejedelmet fiával és tizenötezer hívével megkeresztelte. A következő évben püspököt is adott a kúnoknak Teodor domonkosrendi szerzetes személyében, ki rendtársaival együtt vetette alapját a XV. századig fennálló kún püspökségnek. Béla, ifjabb király ugyanekkor a havaselvi kúnok hódolatát fogadva, apjával együtt ünnepélyes formában biztosította számukra korábbi szabadságuk és jogszokásaik élvezetét. Endre – fia hódításáról lévén szó – nem vett fel új címet, de Béla, ki magát ezidő óta a kúnok királyának is tartotta, mindjárt trónralépte után címei közé iktatta. „Kumánia királyának” címét.

Három évvel az aldunai kúnok megtérése és hódolata után a szőrényi részeken akadt dolga Bélának. A konstantinápolyi latin császárságban és Szerbiában 1228-ban bekövetkezett trónváltozások, a kiskorú II. Balduin császár és a tehetetlen Radoszláv István király uralma jó alkalmat adtak Béla bolgár sógorának hatalma gyors kiterjesztésére. Asen János cár a császárság protektoraként kezdett a birodalom ügyeibe avatkozni. Országa határait a szomszédságban elhanyatló két hatalom rovására Drinápoly, Üszküb, Ochrida és Durazzo vonaláig tolta ki s mint „a bolgárok és görögök császára” hódolatot követelt a szerb királytól. Endre mindeddig békében élt vejével, de ez a hatalmi terjeszkedés semmiképen sem lehetett ínyére. Szerbia magyar felfogás szerint Imre óta magyar hűbér volt, másrészt Asen János növekvő hatalma a Dunán és Száván túl levő magyar tartományok birtoklását veszélyeztette. A bolgár cár nem is titkolta, hogy Belgrád és Barancs várára s azok eredetileg bolgár püspökségeire igényt tart. Endre ezért 1230 táján fiát nagyobb sereggel küldte a bolgár határvár, Bodony – a mai Viddin – ostromára. A várat nem sikerült elfoglalni, a bolgárok hatalmi terjeszkedésének mégis útját vágták. Későbbi meglepetések elkerülése végett ugyanez időben tartományi szervezetet kapott az Alduna balpartján Orsovától az Oltig terjedő terület is, szőrényi bánság néven. Első bánja, Lukács, 1233-ban tűnik fel Béla környezetében.

A bolgár veszedelemmel kapcsolatban fogtak erélyesebben a szávamenti részek szkizmatikus lakosságának térítéséhez, a kalocsai érsek korábbi akciói után is független fejedelmeként uralkodó s újra a bogomilokra támaszkodó Ninoszláv Máté bosnyák „nagybán” megfékezéséhez. A kalocsai érsekség szerémi főesperességéből és szávántúli részekből új egyházmegyét szerveztek, a szerémi püspökséget Bánmonostora székhellyel. Ugrin visszatért a királyi udvarba s korábbi tisztét elfoglalva, kancellároskodott Endre mellett. A térítés további folytatása a szerémi püspökre és az új boszniai püspökre maradt. Kezdetben úgy látszott, maga Ninoszláv is behódol, de valójában továbbra is a bogomilekkel kacérkodott s kétértelmű magatartásával nagyon elkedvetlenítette jámbor német püspökét is. 1234-ben végre a király és pápa erélyes lépésre határozták el magukat. IX. Gergely kereszteshadjáratot hirdetett a boszniai bogomilek ellen s e hadjárat vezetésével Szlavónia buzgóságáról és életszentségéről híres, de egyben kiváló katonai tehetséggel megáldott ifjú hercegét, Kálmánt, bízta meg, Endre pedig Boszniát az ő kormányzata és uralma alá helyezte. Az északi részek lakossága Szebeszláv ozorai bánnal az élén örömest hódolt Kálmánnak, de Bosznia többi részét s vele Hulmot is csak 1237-ben – már IV. Béla idején – sikerült Kálmánnak fegyveres erővel meghódítania. A bosnyák nép és a hulmi szerbek visszatértek az egyház keblébe. Lelki gondozásukra a püspöki székből távozó János helyébe Teodor kún püspök papjai közül egy magyar dominikánust, Pósa püspököt küldték a magyar királynak újra hódoló Ninoszláv bán mellé.

Béla és Kálmán balkáni sikerei az idősebb fiúra féltékeny öreg királyból nem nagy örömöt váltottak ki, de nem is nagyon érdekelték. Utolsó éveiben országa belső ügyei s a Szentszékkel könnyelmű uralkodása miatt támadt folytonos súrlódások foglalták el. Érdeklődése e dolgok iránt is csak kényszerű volt. Kalandos lelkét most is jobban izgatták a céltalan harcok, határvillongások, melyek Ausztriával II. Harcias Frigyes (1230–1246) trónraléptével következtek be. Frigyes mindjárt apja halála után betört Vasmegyébe; támadását a magyarok 1233-ban Styria területén viszonozták. Egy évvel utóbb helyreállott a béke. Endre Bécsben is meglátogatta ifjú rokonát, de 1235-ben Frigyes újra támadott. E hadjárat előidézésében magyar főurak is részesek voltak, kik a kormányzástól elmozdíttatván, II. Frigyes császárt hívták a magyar trónra Endre, vagy még inkább Béla ellen. A bosszús Endre most két fiával maga szállt harcba a herceg ellen és seregével egészen Bécs váráig hatolt. Közben házasodni is ráért. 1234-ben, hatvanéves korát meghazudtolva, Este Aldobrandin anconai őrgróf fiatal leányát, Beatrixot vette nőül. Egy évvel utóbb második házasságából származó Jolán leányát I. Jakab arragóniai királyhoz, e korszak egyik legkiválóbb uralkodójához adta nőül, kinek családja Imre király házassága révén már rokonságban állt a magyar királyi házzal. E házasságkötés és az osztrák herceggel kötött béke voltak Endre életének utolsó nagy eseményei. A harmadik nagy családi eseményt, legkisebb gyermeke születését már nem érte meg.

IV. Béla, trónralépte után, szakított apja háborús politikájával s inkább diplomáciával igyekezett tekintélyét növelni. A szomszédságban épp ezidőben lángrakapott viszályokba, II. Frigyes császár és Frigyes osztrák herceg küzdelmébe, a lengyel és orosz fejedelmek testvérharcaiba nem avatkozott be. Megelégedett vele, hogy az összeesküvő főurak hívására felbátorodott császári hűbéri hódolatot sürgető követelését teljes méltósággal visszautasíthatta, hogy halicsi Dániel hűséges vazallusa lett s hogy a lengyel fejedelmekkel – kik közül Szemérmes Boleszláv Kinga leányának jegyese és Kálmán révén sógora, Henrik boroszlói herceg pedig unokatestvére volt – jó rokoni viszonyban élhetett. Csak a balkáni ügyekbe avatkozott aktíve, de a komolyabb harcoktól itt is tartózkodott. Kálmán király 1237-ben – láttuk – pápai és királyi felhatalmazással újra hódoltatta Boszniát és Hulmot. Ugyanez időben Bolgáriával is konfliktusa támadt a Szentszéknek. A pápa annak fegyveres elintézésére Bélát szólította fel, a domonkosok és minoriták által pedig keresztes hadjáratot hirdetett a balkáni eretnekek ellen. Béla eleinte kitért e megbízás elől, mely két sógorával, Asen bolgár cárral és Vataczész Dukasz Jánossal – Laszkárisz Teodor másik vejével – sodorta volna háborúba. Később a II. Balduin gyenge kormánya alatt haldokló latin császárság megbuktatására létesült bolgár-görög szövetség ellen hajlandónak mutatkozott hadbaszálni, de a Szentszék akkori felfogása szerint elfogadhatatlan feltételekhez fűzte beavatkozását. Azt kívánta, hogy a pápa, mint egykor II. Szilveszter Szent Istvánt, legátusának nevezze ki Asen földjére, ott az apostoli keresztet mindig előtte hordják s ha sikerül Bolgáriát a katholikus egyház és a magyar királyság uralma alá hajtania, ő szervezhesse meg az egyházmegyéket, plébániákat s ő nevezhesse ki az első püspököket saját főpapsága és szerzetesei tanácsával. Kizárólagos felhatalmazást kért arra, kit engedjen részt venni a bolgár háborúban s feloldást kért Jakab prenesztei bíboros püspök szigorú intézkedései alul, melyek értelmében a magyarok közül sokan hibátlanul is kiközösítés alá kerülnek. E súlyos feltételeket Béla nyilván azzal a szándékkal állította fel, hogyha már harcra kel, Bolgáriát teljesen meghódítsa. A pápa ennek dacára minden feltételt elfogadott, csak legátussá nem volt hajlandó Bélát, mint világi embert kinevezni. Ezen azután meg is feneklett a háború terve. Asen cár, a magyar király készülődéseiről hírt véve, sietett kibékülni Balduinnal, Béla pedig jobb időkre halasztotta Bolgária hódoltatásának nagyszabású tervét.

Az egész bolgár incidens csupán arra volt jó, hogy a magyar király tekintélyét emelje. A pápának szabott feltételek s azok jórészének elfogadása, egybevetve Béla egy évvel korábban Gergely pápához intézett levelével, melyben minden tisztelete mellett is nyomatékosan kérte, hogy Frigyes császárt büntetőexpedíciójában ne akadályozza, mert „nagy bajok származnának abból, ha a pápa a fejedelmek világi ügyeibe avatkoznék”, egészen más színben állítják elénk a magyar király és a császári hatalommal új harcba bonyolódott pápa viszonyát, mint az utolsó évek eseményei során kialakulni láttuk. IV. Bélának nem volt leplezni valója, egyházi szempontból sem eshetett semmi kifogás alá s ezért egészen más modorban, sokkal nagyobb méltósággal és súllyal léphetett fel Rómával szemben, mint apja valaha is tehette.

*

III. Béla fiai külpolitikai akcióikban apjuk nyomdokain haladtak, a magyar királyság, vagy helyesebben az Árpádházi nagyhatalmi állásának kiépítésén munkálkodtak. III. Béla két irányba vezető külpolitikai koncepciójának északkelet felé – orosz és lengyel földre – vivő vonala Endre politikájának főútvonalává lett, de kellő megalapozottság és előkészület híján hamarosan járhatatlanná vált. Pozitív eredménye az északkeleti expanziónak csak kettő maradt: a halicsi és ladoméri tartományok oroszainak a nyugati keresztény közösségbe való bekapcsolódása és királyuknak a magyar királlyal szemben vállalt, inkább névleges hűbéri hódolata. Endrének és utódainak halicsi és ladoméri királysága azonban csak cím, tiszteletkeltő közjogi méltóság volt, melyet reális tartalommal megtölteni csak a Lengyelországot hatalma alá hajtó Nagy Lajosnak, majd századok multán az Árpádok galiciai jogigényeire támaszkodó Habsburg-hatalomnak sikerült. III. Béla, Imre s az ő nyomdokaikon járó IV. Béla külpolitikájának teljes realitását Endrével szemben éppen a halicsi magyar kormányzat tervének feladása bizonyítja. Helyette ők minden erejükkel a magyar expanzió természetes útjának bizonyult déli és délkeleti útvonalakon haladtak a balkáni hegemónia reális célja felé. Endre apjának és bátyjának balkáni koncepcióját világbirodalmi méretre szélesítette, mikor Mánuel egykori tervét felelevenítve, a császári és magyar királyi koronáknak saját fején való egyesítésére tört. E nagy cél eléréséhez azonban ereje és diplomáciája gyengének bizonyulván, vele együtt a balkáni expanzió közelebbi céljait is elhanyagolta: azok realizálását teljesen fiára hagyta. Béla ifjabb király korában és trónralépte után is nagyapja és nagybátyja egészséges balkánpolitikájának követője volt. A magyar külpolitika főproblémáját a délkeleti határterületekkel bővült déli tartományok biztosításában s a szomszédos szerb és bolgár hatalmak hódolatának megszerzésében és állandósításában látta. Politikája az Árpádház balkáni hegemóniájának teljes kiépítése felé irányult, mikor váratlanul egy új s addig elképzelhetetlen méretű katonai és külpolitikai problémával, az Európa szívébe törekvő tatár világhatalom feltartóztatásának a nemzet erejét messze meghaladó, súlyos feladatával került szembe. Történetünk további századainak végzetes problémája, a keleti veszedelem ekkor szorította először háttérbe az Árpádok politikáját immár több mint félszázad óta jellemző dinasztikus nagyhatalmi törekvéseket. Béla uralkodásának az első nyugodtabb éveket követő három évtizedét, bel- és külpolitikájának irányát ez a nagy keleti probléma s a belőle fakadt szörnyű nemzeti katasztrófa determinálta.