OLIGARCHIA.

ETNIKAI ELLENTÉTEK: IZMAELITÁK ÉS KÚNOK, NÉMET SZELLEMŰ FŐURAK, TÖRZSÖKÖS MAGYAROK PÁRTJA, A LELKIEGYSÉG FELBOMLÁSA: VALLÁSOS FELBUZDULÁS ÉS POGÁNY IRÁNYZAT. A RÉGI GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI SZERVEZET BUKÁSA, ÚJ OSZTÁLYKÉPZŐDÉS: NAGYBIRTOKOS FŐURAK, KÖZNEMESEK, ÖRÖKÖS BÁRÓK, OLIGARCHIKUS MAGÁNHATALMAK KELETKEZÉSE, A FAMILIARITÁS HŰBÉRI INTÉZMÉNYE, ALSÓBB TÁRSADALMI OSZTÁLYOK. A BIRTOKOSOSZTÁLY POLITIKAI ÉRVÉNYESÜLÉSE, RENDI ALKOTMÁNY, A KIRÁLYI HATALOM KORLÁTOZÁSA. KÚN ERZSÉBET ÉS IV. LÁSZLÓ. PÁRTALAKULÁSOK. A KŐSZEGIEK ÉS A CSÁK-ABA-PÁRT ELSŐ HARCAI, ORSZÁGOS ZAVAROK. A KÜLPOLITIKAI ÁLLÁS MEGRENDÜLÉSE: II. OTOKÁR HARCI SIKERE, ELSZAKADÁSI TÖREKVÉSEK A TARTOMÁNYOKBAN. SZÖVETSÉG HABSBURGI RUDOLFFAL, AZ 1278. ÉVI MORVAMEZEI CSATA, OTOKÁR BUKÁSA. IV. LÁSZLÓ A KÚNOK KÖZT. FÜLÖP PÁPAI KÖVET ÉS AZ 1279. ÉVI BUDAI ZSINAT. LÁSZLÓ KIRÁLY ÖSSZEÜTKÖZÉSE AZ EGYHÁZZAL, KELETI POGÁNY ORIENTÁCIÓ. KÚN HÁBORÚ. LADOMÉR ÉRSEK KÜZDELME A KIRÁLLYAL, POLGÁRHÁBORÚK, FŐPAPOK ÉS FŐURAK KOALICIÓJA A TATÁRRAL SZÖVETKEZŐ KIRÁLY ELLEN. OSZTRÁK HÁBORÚ. IV. LÁSZLÓ MEGÖLETÉSE. A TRÓNÖRÖKLÉS KÉRDÉSE. VELENCEI ENDRE ÉS A TÖBBI TRÓNKÖVETELŐK. III. ENDRE TRÓNRALÉPÉSE, AZ 1290. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS, A PÁRTOK KOALICIÓJA. OSZTRÁK HÁBORÚ. A SZENTSZÉK AKCIÓJA ANJOU MARTELL KÁROLY ÉRDEKÉBEN. SUBICH PÁL ÉS KŐSZEGI IVÁN AZ ANJOUK PÁRTJÁN. III. ENDRE GYŐZELME ÉS HATALMÁNAK MEGSZILÁRDULÁSA. MOROSINI TOMASINA. ÚJABB LÁZADÁSOK, HORVÁTORSZÁG ÉS BOSZNIA ELSZAKADÁSA, AZ ANJOU-PÁRT SZERVEZKEDÉSE BICSKEI GERGELY FEHÉRVÁRI PRÉPOST ÉS KŐSZEGI IVÁN VEZETÉSÉVEL. CSÁK MÁTÉ FÜGGETLEN TARTOMÁNYT ALAPÍT. BICSKEI GERGELY VÁLASZTOTT ESZTERGOMI ÉRSEK KÜZDELME A FŐPAPSÁGGAL. AZ 1298. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS, A RENDEK HŰSÉGNYILATKOZATA. AZ ANJOU-PÁRT MOZGOLÓDÁSA, MOROSINI ALBERT SZLAVÓNIAI HERCEGSÉGE. III. ENDRE HALÁLA.

Henrik bán árulása és Joákim bán merénylete új viharos korszak első tünetei, a királyi hatalom árnyékában nagyranőtt oligarchia első szárnypróbálgatásai, a tatárjárás nyomán felszabadult bomlasztó tényezők első nagy erőpróbái voltak.

Törtnetünknek látszatra legszíntelenebb korszaka, a XII. század, megoldotta a keresztény királyság megalapítása óta aktuális nehéz problémákat, kiegyenlítette a XI. századi társadalom békéjét feldúló, az ország nyugalmát folytonosan veszélyeztető nagy ellentéteket, megteremtette a világnézeti harcokban sokat szenvedett nemzet etnikai és lelki egységét, helyreállította a politikai és társadalmi egyensúlyt. III. Béla korában a teljes nyugalom és kiegyensúlyozottság képe tárul elénk, de II. Endre idejében az ellentétek újra kiütköztek, az egységen rés támadt, az egyensúly megrendült. Társadalmi, gazdasági és politikai mozgalmak forró atmoszférájában megindult a régi szervezetek és intézmények bomlása, újaknak lassú kialakulása. A középkor intézményeinek átalakítására hívatott gazdasági, társadalmi és politikai evoluciót, a XIII. század eleje óta fokozatosan előtérbe nyomuló rendi szellem érvényesülését megakadályozni többé nem lehetett, de a királyi hatalom és társadalmi szervezet ereje útját állta a gyors és tejes bomlásnak. Béla konzervatív kormányzata – az átalakulás ütemét mérsékelve – jótékonyan egyensúlyozta az egymással szembekerült közhatalmi és rendi erőtényezők ellentétes irányba vezető működését s már-már reményt keltett, hogy a nemzet és a királyság kisebb megrázkódtatások árán katasztrófa nélkül térhet át az új fejlődés útjára. A tatárjárás ezt a reménységet megsemmisítette. A nagy katasztrófa nyomán újraéledtek a rég elfeledett nehéz problémák, feltámadtak a régi ellentétek, megbomlott az etnikai és lelki egység, felborult a társadalom egyensúlya. Mindenütt bomlasztó erők működése, elvi és személyi ellentétek romboló munkája ötlik szemünkbe. Az állami és társadalmi szervezet hirtelen düledezni kezd, a századvégére összeomlik és széthulló romjai Szent István királyságának tekintélyével és hatalmával együtt maguk alá temetik a nemzetszervező és államalkotó első nemzeti dinasztiát.

E nagy romlás különféle etnikai, pszihikai, gazdasági, társadalmi, politikai és személyi tényezők működésének eredménye volt.

*

A honfoglaló magyarság közvetlenül a foglalás előtt és az új haza területén sokféle keleti és nyugati néptöredékkel került szoros érintkezésbe, sőt életközösségbe. Szállástelepei közé ékelve vagy azok szomszédságában kazár-karabok, bolgárok és székelyek, pannón-szlávok és bolgár-szlávok, német, olasz, francia hadifoglyok és szórványosan bevándorolt besenyő, német, vallón és szláv telepesek éltek. A XI. és XII. század folyamán azonban ezek a régi nemzetiségi szigetek jóformán mind eltűntek. Beolvadtak, felszívódtak az államalkotó magyar népbe. Emlékük is csak a magyar nyelvnek az első érintkezések idején tőlük átvett kölcsönszavaiban maradt fenn. Nyelvét és etnikus különállását néhány népesebb német és vallón telepes községen kívül csak az északnyugati határvidéken – Nyitrában, Trencsében, Zólyomban – a magyarságtól eléggé elszigetelten, zárt tömegben élő tótság és Szlavóniának Szent László idejében magyar fennhatóság alá került népe tudta megőrizni. A Modor-Nyitra-vonaltól és a zólyomi erdőségtől délre a Dráva-Száva-közi vízválasztóhegységig, az osztrák határtól a Keleti Kárpátokig terjedő belterületen a magyarság etnikailag egységes, kompakt tömegben élt, melyet csak itt-ott szakítottak meg a XI–XII. században betelepedett német és vallón-olasz telepes községek apró nemzetiségi szigetei. Ezt a zárt etnikai egységet a XII. századi telepítőakció sem bontotta meg. A nagyobb tömegben bevándorló németek, valamint a délfelől mindsűrűbben beszivárgó oláhok is a periferiákon – a Szepességben és Erdélyben – települtek meg s a magyarságtól jóformán teljesen elszigetelve, endogám életre rendezkedtek be. A XIII. században azonban keleti bevándorlók hatalmas tömege ékelődött a magyarok közé.

II. Endre korában a latin császárság és a tatár hatalom nyomása alól menekülő mohamedán arabok, bolgárok, besenyők, kúnok – mint akkor nevezték: izmaeliták vagy szerecsenek – jöttek nagy számban Magyarországra s a nyugatról egyre tömegesebben bevándorló zsidókkal együtt az Alföld és Dunántúl színmagyar lakossága közé telepedtek. Nyelvben gyorsan magyarosodtak, de hitben és szokásban idegenek maradtak. II. Endre kormányának védelem alatt nagy vagyonhoz, befolyáshoz, hatalomhoz jutva, a magyarok közül is sokat saját hitükre csábították és egyre szaporodó idegen elemként éltek a keresztény magyarság közt. A tatárjárás után az izmaeliták száma új bevándorlókkal gyarapodott s ugyanekkor megindult a pogány kúnok, jászok, szkizmatikus oroszok és oláhok tömeges bevándorlása is. Szemben a XII. századi telepesekkel az új keleti bevándorlók közül a kúnok és jászok az izmaelitákhoz hasonlóan az Alföld korábban magyarlakta vidékein telepedtek meg és a magyar nemességgel, illetőleg a nemes serviensekkel egyenjogú katonáskodó birtokos osztályként ékelődtek a magyarságba.

Közvetlenül a tatárjárás után hét kún törzs – mintegy százezer ember – költözött be. Béla tervbe vette hogy a kúnokat országszerte szétszórva telepíti le a magyarok közé, de terve hajótörést szenvedett az ősi gazdasági és jogszokásokhoz ragaszkodó kúnok ellenállásán. A nomád pásztor kúnokat a régi hazájukban megszokott klimatikus és növényzeti viszonyok az Alföldhöz kötötték, a magyarokkal szemben Kötöny halála óta táplált bizalmatlanságuk és törzsszervezetük pedig együttes letelepedésre késztette. Béla kénytelen volt meghajolni érvelésük előtt, mert szüksége volt rájuk. Szállásföldül a Duna-Tisza-közén, a Körös mentén s attól délre a Marosig, továbbá a Maros és Temes folyók közt jobbára az elnéptelenedett várföldből és magszakadás miatt a koronára háramlott nemesi birtokból jelölt ki számukra nagy területeket. Tőlük északra a Tisza szolnoki kanyarulata mentén az alán népből sarjadt jászok jutottak szálláshoz. A nemes kúnok, vagyis a hét törzshöz tartozó szabad kún nemzetségek nemesi jogon élvezett örökbirtokul kapták meg szállásföldjüket s azon régi szokásaik szerint telepedtek meg. Ősi szokásaikat, törvényeiket és nemzetségi önkormányzatukat Béla miben sem csorbította. A kúnok és jászok továbbra is a maguk törzsfőinek hatósága alatt régi jogszokásaik szerint éltek. Csupán hadbaszállási kötelezettséggel tartoztak királyuknak. A magyarokkal és a megyei hatóságokkal támadt viszályaik és önként a király döntése alá bocsátott ügyeik elintézésére Béla bírói hatóságul a nádorispánt rendelte. Mint kétszáz év előtt a magyarok, ők is sátrakban laktak s az ázsiai nomád népek szokása szerint folytatták pásztorgazdaságukat. A kún területbe ékelt lakott helységek és művelt területek továbbra is a régi birtokosok kezén maradtak s így a Tisza-vidéki birtokos nemesség – jobbára kisnemesek, serviensek, várjobbágyok – a kúnokkal és jászokkal közvetlen szomszédságba és érintkezésbe kerültek.

Ez az érintkezés kezdetben nem a legbarátságosabb volt. A Tiszavidéken elnéptelenedett s így műveletlenül maradt birtokok urainak tulajdonjogát a kúnok nem igen respektálták. Nyájaikat, csordáikat az uratlannak látszó területeken is legeltették. A magyar birtokosok nem nyugodhattak bele vagyonuk ily károsításába s emiatt sokszor fegyveres összeütközésre is sor került. Ezt az állapotot csak évtizedek multán sikerült megszüntetni, mikor IV. László az elnéptelenedett nemesi birtokokat másutt cserébe adott földdel, vagy pénzzel megváltotta s a kúnoknak adományozta. Az első megszállás idején elkerülhetetlen összeütközések után azonban a kúnok jó viszonyba kerültek a szomszédos magyarokkal, kik közül sokan megkedvelték a keresztény erkölccsel és nyugati szokásokkal merőben ellentétes életmódjukat, független, szabados életüket és szilaj erkölcsüket. A Tiszavidék megritkult, eldurvult lakossága rokont, barátot látott pogány kúnokban. Nemcsak a köznép, hanem a birtokosság is szívesen barátkozott velük s aki nem barátkozott is, mert lenézte őket, szívesen hódolt pogány szokásaiknak, laza erkölcsüknek.

Politikai okok még a királyi udvart is rákényszerítették a kún barátságra s a hitbuzgó IV. Béla fiát kereszténnyé lett kún leánnyal házasítva össze, tűrni volt kénytelen, hogy neki hűséget fogadó új rokonai pogány szokás szerint karddal kettévágott kutya dögére esküdjenek. István király kún házasságával megindult a magyarok és kúnok vérkeveredése. Bár a kúnság nagy tömegei továbbra is inkább egymásközt házasodtak, előkelőik közül sokan léptek házassági kapcsolatba magyar családokkal. Magyarok is szívesen választottak feleséget és – aminek kún példára most nagy divatja lett – ágyast a szép, tüzes kún lányok közül. Ennek a vérkeverődésnek eredménye lett a XII. század keresztény magyarjától lényegesen különböző törökös tiszai magyarság kialakulása, melynek legjellemzőbb, bár végletes példánya, képviselője maga Kún László király, IV. Béla pogány hajlandóságú és pogány erkölcsű unokája volt.

Béla királyt kún rokonsága keresésére új alattvalói lekötelezésének és megtérítésének reményén kívül oly politikai okok kényszerítették, melyek nagyban hozzájárultak a pogány és izmaelita elemekkel való érintkezés nyomán kialakult vallás- és egyházellenes hangulat kiélesítéséhez. A tatárjárás idején, majd a tatár támadás hírének folytonos ismétlődésekor a magyar nemzet nyugatról soha segítséget nem kapott. A pápa is – kiben leginkább bíztak – mindig csak vígasztalással és keresztes had indításának ígéretével válaszolt a segélykérő levelekre. IX. Gergely és utódai minden pogány veszedelemnél előbbrevalónak tartották a keresztény világ fölötti főhatalomért II. Frigyessel és szerencsétlen utódaival vívott nagy küzdelmüket. Keresztes hadra hívó szavuknak sem volt foganatja. Nyugat népeinek célját tévesztett negyedik keresztes hadjárat óta amúgy sem volt kedvük ily felhívásoknak engedelmeskedni s ha a Szentföldre vallásos buzgalomból és hűségből követték is fejedelmeiket, a magyar nép és hatalmasnak ismert királya megsegítésére nem is gondoltak. Mindez nem vált a Szentszék tekintélyének öregbítésére. A magyar ügyekben alig két évtized előtt még korlátlan tekintéllyel intézkedő egyházi hatalom tisztelete teljesen aláhanyatlott s maga Béla – legbensőbb hitéletet élő királyunk – is tatár szövetséggel és házassági összeköttetéssel rémítgette, fenyegette egyháza fejét. A király komolyan nem gondolt ily természetellenes szövetségre, de a magyarok s főleg az ifjabb király és kún felesége körül csoportosuló pogány kúnok és izmaeliták közt sokan voltak, akik annak gondolatát propagálták.

A keleti pogány rokonság becsülete Julian barát „nagymagyarországi” útja és a kúnok betelepedése óta nagyon megnövekedett. Sokan ábrándoztak az elszakadt testvérekkel és más keleti rokonnépekkel való egyesülésről, a tatárvész idején megbízhatatlannak bizonyult nyugati közösségtől leendő teljes elszakadásról. Koppány és Vata lázadozó szelleme újra kísérteni kezdett. Szent István nyugati koncepciójával szemben, mint később a török veszedelem és a balkáni szomszédok legutóbbi rablótámadása idején, felmerült a keleti szövetség – ma úgy mondanák: „turáni” – gondolata. Béla 1252-ben IX. Gergelyhez intézett levelében még a tatárokkal egysorban, a magyarságot is magában foglaló nyugati kereszténység vad ellenségként emlegette Attilát. Kúnná lett unokájának udvari historikusa, Kézai Simon mester, a régi krónikások hőseit detronizálva, a nemzeti hérosz trónjára emelte Attilát, a királyi család legendáshírű ősét s maga Kún László tatár csapatok élén keresztül nyugat keresztény népei ellen vonulni.

Mialatt az ország keleti részében a Tiszavidék magyarsága lélekben, szokásban és erkölcsökben egyaránt keleti, törökös színezethez jutott, az ország nyugati határán birtokos indigéna nemzetségek egyik-másik ága is eltávolodott a törzsökös magyarságtól és német orientációt vett. A magyar társadalomban már II. Endre idejében felismertük a foglaló magyar nemzetségek és indigénák nagy ellentétét. Bánk bán és társai mozgalma – láttuk – reakció volt a német és németbarát indigéna tanácsosok uralmával szemben. Anonymus is kifejezést adott ennek az ellentétnek, mikor a hét honfoglaló vezér ivadékainak alkotmányos jogokat követelt s az idegenek uralma ellen nyersen kifakadt. IV. Béla erélyes kormányzata idején ez az ellentét elsimulni látszott, de a lelkek mélyén tovább élt a vetélkedés s az erős központi hatalom nyomásának megszüntével teljes erővel ütközött ki. A hétvezér és száznyolc foglaló nemzetség ivadékai őseik fejedelemválasztására, a foglalás jogára, s ezen alapuló kiváltságos birtokjogukra hivatkozva, magukat tekintették az ország egyedüli urainak. A indigénák viszont büszkélkedve emlegették, hogy Gézának, Szent Istvánnak és utódaiknak az ő őseik segítettek a magyarságot a pogányságnak abból a fertőjéből kiemelni, ahol keleti rokonaik – a Julián barát jelentéséből megismert pogány magyarok, az országba nemrégen befogadott kúnok és a vad tatár-ellenség – még most is sínylődnek.

Ennek a felfogásnak azonban nem a térítésben valóban résztvett Vecelinnek, Hontnak, Pázmánynak, Hermannak, Tiboldnak és a többieknek ivadékai voltak a hirdetői. Szent István német vitézeinek utódai – a Ják-, Hontpázmány-, Tibold-, Hermány-nemzetségek tagjai – éppúgy, mint a későbbi királyok idején beköltözött olasz eredetű Rátótok, francia származású Kökényes-Rénoldok, Becsegergelyek és Zsámbokiak, a német törzsről szakadt Balogok, Korogyiak és a szláv eredetű Bogátradvány-, Ludány-nemzetségek ivadékai, már teljesen elmagyarosodtak, beolvadtak a nemzetfenntartó magyar elembe. Rokon kapcsolataik és a felfogás teljes azonossága összefűzték őket a honfoglaló magyarok törzsökös nemzetségeivel. Beolvadtak a magyar nemességbe a Gutkeled-, Hahót-, Győr-nemzetségek keletre szakadt ágai is. Az ország nyugati határszélén birtokos ágakban azonban a német szomszédsággal való folytonos érintkezés és házassági kapcsolatok ébren tartották a német származás tudatát s mikor a régi jövevények már teljesen beolvadtak a magyarságba, bizonyos előkelőség színezetét igyekeztek megszerezni azok hagyományainak átvételével. Héder-nembeli Kőszegi Henrik és fiai, kiket Németújvári grófoknak is szoktak nevezni, – noha szépapjuk II. Géza idején vándorolt be az országba – fennen-hirdették s még IV. László jámbor papjaival is el tudták hitetni, hogy ősüket Géza fejedelem hívta be a pogány magyarok térítésére országába. A Gutkeledek és Győrök, kiknek ősei egykor a magyar királyság leigázására törekvő III. Henrik érdekeit képviselték Péter és Salamon udvarában, szintén büszkék voltak a kereszténység terjesztése körül szerzett állítólagos érdemeikre. Ezek az urak, akikhez a legutóbbi században bevándorolt Hahót-nemzetség egyik ága, a spanyol Simon fiai s a Győrökkel, Héderekkel rokonságba keveredett magyar Geregyék, Pécek, Borsák is csatlakoztak, főképviselői, előharcosai voltak a királyi hatalom és tekintély rovására előretörekvő német hűbéri gondolatnak és rendi szellemnek, mely odaát Németországban épp e korban kezd a tartományúri oligarchiában kicsúcsosodni és eltorzulni.

A Kőszegiek és társaik hazánkban elsőkül kezdték a maguk birtokát és a gondjaikra bízott vármegyéket örökös tartományuknak tekinteni s mikor az udvarral összeütköztek, gondolkodás nélkül szakították le az ország testéről és ajánlották fel más, idegen hűbérúrnak. Vágyaik, céljaik, törekvéseik nyugat felé vonzották őket. Kőszegi Henrik nevelése csakúgy, mint apjáé, német volt. Gutkeled Joákim ifjúkorát apja kapitánysága idején Styriában élte le. Mindketten német földről házasodtak; Henrik a csehországi Lichtenburg-család leányát, Joákim az utolsó Babenberg-lány és halicsi Román osztrák leányát vette nőül. Mindketten birodalmi tartományra vágytak s az osztrák tartományt „bitorló” cseh Otokárral vívott harcuk sem volt nemzeti harc, a magyarság küzdelme a régi ellenséggel, hanem a cseh király megbuktatására törekvő német urak akciójának egyik láncszeme.

Ha odaát a Tisza vidékén a keresztény államrenddel ellenséges keleti elemek bomlasztó működése kezdte ki a magyar királyság hatalmas épületét, itt nyugaton a Hohenstaufok bukása után anarchiába sűlyedt Németbirodalom hatalmaskodó tartományurainak féktelen szelleme kezdte meg romboló munkáját.

A két ellentétes tábor közt középen állt a királyhű keresztény magyarság tábora, a foglaló nemzetségek és velük összeolvadt indigénák főúri ivadékait, a horvát-dalmát főurakat s a dunántúli és felvidéki kisnemeseket, servienseket felölelő hatalmas csoport, melyet műveltségbeli, vagyoni és osztálykülönbségek ugyan számos rétegre tagoltak, de összefűzött a másik két csoport tagjaiból hiányzó királytisztelet. A nyugati hűbéri eszmék, a rendi szellem hatása alól ezek sem tudták kivonni magukat, a királyi hatalom korlátozására irányuló törekvés náluk is felismerhető, de az ő alkotmányos és hatalmi törekvésüknek gátat szabott Szent István véréhez és a királyi hatalom szimbolumaként emlegetett koronájához való feltétlen ragaszkodásuk. Ha maguk éreztették is királyi hatalmukat, a hűség útjáról Kőszegi Henrikként soha le nem tértek s míg élt az Árpád-háznak egy sarjadéka, idegen uralkodókkal, még Árpád nőági ivadékaival szemben is híven kitartottak az ősük választotta első fejedelem örökösei mellett.

A nemzetnek ez a hármas tagoltság rányomta bélyegét a XIII. század utolsó negyedének küzdelmeire, melyek irányító tényezői közt világosan felismerhető a német-magyar-kún ellentét romboló ereje.

*

Az etnikai egység megbomlásával egyidőben a nemzet lelki egységében is szakadás történt. A XII. században kialakult keresztény magyar lélek továbbhaladt a vallási és erkölcsi tökéletesedés útján, de egyidejűleg felütötte fejét a tagadás, a pogány reakció és erkölcsi eldurvulás szelleme.

A XIII. század első felében a keresztesháborúk korának vallásos elmélyedése a szerzetesi aszkétizmus és a lovagi eszmény egyidejű térhódításában jut kifejezésre. A hitetlenek és eretnekek ellen való szent háborúnak, a pogány és szkizmatikus népek térítésének gondolata nagy erővel ejtette hatalmába a lelkeket. Ha szentföldi expedícióra kevesen gondoltak is, a szkizmatikus bosnyákok, szerbek, oroszok, pogány kúnok és más keleti népek ellen mindig szívesen szálltak hadba és még szívesebben vállalkoztak körükben térítőakcióra. E térítőtörekvésnek és a hitelét folytonos mélyülésének jele volt a szerzetesek számának hirtelen meggyarapodása, a sok új kolostor. – A királyi család tagjai a házi rendjüknek tekintett ciszterciek házai gyarapítják s a dinasztiával versenyre kelve a birtokos nemzetségek, világi és egyházi személyek is sorra alapítják meg kegyúri kolostoraikat. Imre király Kercen, II. Endre Bélháromkúton, Topuszkón és a pozsegai Tisztesvölgyben, IV. Béla Bélakúton, Kálmán Schavnikon alapít ciszterci apátságot, II. Endre a Nyúlszigeten, Béla Csúton prémontrei prépostságot. Ez időben keletkeztek az Aba-nem kompolti, az Ajtony-nem ajtonymonostori, a Borics-nem rudinai, a Hahót-nem hahóti és murakeresztúri, a Hontpázmány-nem szentjánosi, a Kaplony-nem kávai, a Katapán-nem koppánymonostori, a Szentemágócs-nem mágócsi, a Tibold-nem babocsai és a garábi bencés apátságai, az Aba-nem mislyei, a Becsegergely-nem dénesmonostori és pétermonostori, a Hahótok rajki, Hontpázmányok kisbényi és turóci, a Kökényes-Rénold-nemzetség kökényesmonostori, az Osli-nem csornai, a Pok-nem mórichidai és poki, a Rátót-nem felsőörsi és rátóti, a Türje-nem türjei, Boleszláv váci püspök leleszi prémontréi, a Ják-nem pornói, Mojs nádor ábrahámi, Péter zágrábi főesperes szentegyedszigeti cisztercita kolostorai, az Abák debrői, kürümonostori és prügymonostori, az Ákos-nem két ákosmonostori, az Andornak-nem pentelei, a Balogsemjének büdmonostori, a Becsegergelyek bethleni, a Bórok ellősmonostori és pusztaszeri, a Borsák ugrai, a Csolt-nem csoltmonostori és gerlai, a Csanád-nem kanizsai, kemecsemonostori, pordánymonostori és tömpösi, a Dorozsma-nem dorozsmai, a Gutkeledek egyedmonostori, majádi, nyíradonyi és sárvári, a Gyovad-nem gáborjánmonostori, a Haraszt-nem felsőadorjáni és tárnokmonostori, a Hontpázmány-nem hamvai, a Káta-nem nyírcsaholyi és zámi, a Negol-nem körösmonostori, a Szentemágocsok cégényi bizonytalan rendű kolostorai, továbbá az almási, berzétemonostori (nustári), bélai, boldvai, biszerei, bulcsi, dabolci, dombrói, dömölki, eperjesi, jásdi, lekéri, nagyolaszi, pankotai, péteri, poroszlói, stolai, szentgergelyi, szentlászlói, szentpéteri, szkalkai, telki, tereskei és zebegényi bencés, a bártfai, ercsii cisztercita apátságok, a bakonysomlyói, hatvani, horpácsi, jászói, kaposfői, majki, olcsai, rohonci, sidói és zsámbéki prémontréi prépostságok, a Szent Sír kanonokjainak apari, bátmonostori, glogovicai, húnfalvi, komlósi, tenyői és vaskai, a lateráni kanonokok máriafalvi, a Szentlélekről nevezett ispotályos kanonok felsőörsi, Szent Ábrahám Hebron-völgyi kanonokjainak kői, a karthauziak menedékkői, a templomos-lovagok bélavári, boiscsei, dubicai, esztergomi, glogonicai, gorai, keresztényi, zágrábszentmártoni, a johanniták aracsai, bői, csurgói, dadai, dáli, dopszai, gibolti, gyánti, győri, kesztölci, mangai, nyúlszigeti, pekréci, soproni, sziráki, szörényi, tolmácsi, tordai és újudvari rendházai. Pozsonyba és a elnéptelenedett veszprémvölgyi zárdába cisztercirendű apácák, Nagyszombatba klarisszák telepedtek. A Domonkos-rendnek 1216-ban történt alapítása után alig öt évvel már hat rendháza volt Magyarországon, Esztergomban, Fehérvárott, Pesten, a pesti Nyulakszigetén, Győrött és Erdélyben, honnét a kúnországi térítést irányították. Szent Ferenc „kis testvérei” pedig már 1232-ben önálló magyar rendtartományt alapítottak. A Szerémségben, hová Ugrin kalocsai érsek hozta őket a bosnyák eretnekek térítésére, öt-hat kolostoruk volt s rövidesen minden nagyobb városban keletkeztek a király és püspökök pártfogása mellett kolóniáik. A tatárjárás előtt Esztergomban, Fehérvárott, Budán (Ó-Budán), Győrött, Nagyszombaton, Pozsonyban, Pécsett, Zágrábban, Egerben és Sárospatakon említenek ferencrendi házakat. A koldulóbarátok és a János-lovagok hamarosan nagy népszerűségre tettek szert, mert a régi rendek – bencések és ciszterciek – az elvilágiasodás útján haladtak s már korántsem feleltek meg a nép lelkében élő szerzetesi eszménynek. Egyre-másra vizsgálatokat kellett tartania regulától eltérő házaik megrendszabályozása végett. A népet, lelkipásztori kötelességeiket elhanyagolták. Országszerte ismert volt apátjaik – Uros és a többi nagy akvizitor – földszerző törekvése, saját népeikkel és más egyházfőkkel anyagi javakért folytatott pereskedése. A gazdag birtokosrendek tagjai elvesztették régi tekintélyüket, a hatalomért, vagyonért küzdő főnemesség tagjaiul kezdték őket tekinteni. Velük szemben a szerzetesi eszményt tökélyre emelő koldulórendek lettek a nép, a magyar temperamentumnak kedves „katonapap” lovagi ideálját megtestesítő, kórházfenntartó János-lovagok pedig a katonáskodó népelemek kedvenceivé. A koldulóbarátok befolyása a legalacsonyabb néprétegektől egészen az udvarig terjedt s tanításaikkal, életükkel megismerkedve, maga a királyi ház is elpártolt a ciszterciektől.

II. Endre gyermekeinek nagy lelki megrázkódtatásokból táplálkozó benső vallásosságát, a meggyilkolt anya emlékén évtizedek multán is kesergő lelkét megragadta és magához vonzotta a teljes lemondást és tökéletes lelki békét hirdető új rendek vígasztaló tanítása. Endre és Gertrud legidősebb lánya – Szent Erzsébet – házaséletében a tökéletes feleség és anya mintaképe volt, ura halála után gyermekek, koldusok, betegek gyámolítására és ápolására szentelte életét. A keresztes hadjáratok után Európaszerte elharapódzott bélpoklosság ápolásától sem visszariadó önmegtagadásával és lemondásával, a mindent felülmúló szeretet megtestesüléseként lett az assisi szent legbuzgóbb tanítványává s még apja életében az egyház felavatott szentjévé. Az ő lelke élt két királyi testvérében is. Kálmán „kegyességben és vallásosságban kiváló férfiú” volt. Lengyel feleségével szűzies önmegtartóztatásban élt s a lovagkor hőseinek példájára vette ki részét a balkáni eretnekek és pogány tatárok ellen vívott harcokból. IV. Béla nénjéhez hasonlóan példás és tisztes családi életet élt s a csapások idején hű felesége és tíz gyermeke társaságában keresett lelki vígasztalást. Kezdetben szülei és nagyszülei házi papjait, a cisztercitákat pártfogolta, de a tatárjárás után már a Domonkos-rend nyúlszigeti házába adta a nagy veszedelem idején Istennek ajánlott újszülött leányát, Margitot, maga pedig feleségével együtt belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe, a világi testvérek számára létesített tertiarius fokozatba. Margit hercegnő legmesszebbmenő alázattal, önmegtagadással és önsanyargatással viselte szerzetesi öltönyét s habár felavatási pöre nem járt eredménnyel, a magyar nép már életében szentség hírével övezte. Idősebb nővére, Boldog Kinga, krakói Boleszlávval élt szűzházasságban s mint az általa alapított szandeci kolostor fejedelemnője végezte aszkéta életét.

A királyi család aszkétikus hajlandóságával nem állt egyedül a magyar társadalomban. A hatalmas Buzád bán, IV. Béla egyik legjobb híve, nagy birtokait és méltóságát odahagyva, a pesti dominikánus kolostorba költözött s a tatárok ott gyilkolták le az oltár lépcsőjén. Példáját mások is követték. Az előkelő magyar családokban divatbajött a gyermekek papi pályára terelése. Mindtöbb főúri sarjadék lépett az egyházi rendbe. A XIII. század elején Csák Ugrin esztergomi, Győrnembeli Saul kalocsai érsek, Bór Klán pécsi, Katapán egri püspökök mellett még sok alacsonyabb sorból felemelkedett, ismeretlen származású papot találunk a magyar főpapi székeken s mellettük sok idegent, kiknek sorából elég lesz a francia Róbert érseket és két francia püspöktársát: Bertalan pécsi, Rajnáld erdélyi püspököket, meráni Bertoldot és a német Gothard zágrábi püspököt említenünk. A tatárjárás idején már szinte kivétel nélkül magyar főúri nemzetségek sarjai kapták a főpapi javadalmakat. Báncza István, Türje Fülöp, Ladomér esztergomi, Csák Ugrin, Zsámboki Smaragd, a másik Báncza István, Hontpázmány János kalocsai érsekek, Kaplony Zalánd, Tétény Pál, Kőszegi Péter, Rád Benedek veszprémi püspökök, ifjabb Csák Ugrin és Hahót János spalatói érsekek egytől-egyig a közéletben nagy szerepet vivő magyar mágnáscsaládok fiai voltak s a többi egyházmegyék élén is hasonló rangú és rendű püspökök álltak.

A magyar társadalom széles rétegeinek félszázad óta folyton növekvő vallásos buzgalma a tatárjárás nyomán kelt rémület és lelki depresszió hatása alatt még fokozódott. A nép nagy tömegei Istennél kerestek vígasztalást a rájukszakadt nagy csapás és nyomorúság idején. A templomok megteltek könyörgőkkel s a vígasztalás mestereinek – Szent Ferenc és Szent Domokos fiainak – bő aratásuk nyílt a lelkekben. IV. Béla példájára sokan Istennek szentelték, kolostorba adták gyermekeiket, mások maguk tértek szerzetesi életre. István ifjabb király elsőszülött lányát – Erzsébetet – adták apácának Margit mellé a nyúlszigeti kolostorba. Ide vonultak el Hahót-nembeli Csák bán, Csák Máté tárnokmester, Mojs nádor özvegyei, Simon bán leánya és Mojs nővére is. Gug-nembeli Kölcse fia Konrád s a század végén Csák Móric feleségükkel együtt szánták el magukat a szerzetesi életre. A minoriták és prédikátorok rendházai hirtelen elszaporodtak. Szent Ferenc kis testvérei a tatárjárást követő évtizedekben tűnnek fel Budavárott, Nagyváradon, Nyitrán, Sopronban, Pesten, Verőcén, Zólyomlipcsén, Telegden, a muramenti Szemenyén, az erdélyi Besztercén, Pozsegaváron, Kőszegen, Segösdön, Kaproncán, Lőcsén, Varasdon és még sok más városban, a prédikátorok Pécsett, Sárospatakon, Selmecbányán, Budavárában, Gyulafehérvárott, Kecskésen, Szebenben, Vasváron és Verőcén. Esztergomban, Mezősomlyón, Örsön, Sárosban, Szentgyörgyön Ágoston-rendű remeték, Budavárában klarisszák, a Nyúlszigeten, Székesfehérvárott és Veszprémben dominikánák telepednek meg. A szerzetesi cellákban Margit hercegnő példájára világról lemondó birtokos urak és nemesasszonyok imádkoztak s az új rendek világi testvérei a családba is bevitték az aszkétizmus szellemét. Mások a Pilis, Bakony, Mecsek és más hegységek sűrű erdeiben remeteéletre adták magukat. Számuk a Mecseken már 1225-ben úgy megnövekedett, hogy Bertalan pécsi püspök szerzetesi közösségbe fogta őket össze. Az így keletkezett iregi vagy patacsi remeteszerzet példájára 1246-ban Özséb volt esztergomi kanonok a pilisi hegységben élő remetetársait is renddé szervezi és a pápa engedélyével 1263-ban alapját veti a Remete Szent Pálról nevezett magyar Pálos-rendnek. A szigorú regula szerint élő szerzet hamarosan népszerűvé lett, tagjainak száma világról lemondó urak, világi papok és egyszerűbb emberek sorából rohamosan szaporodott. A pilisszentkereszti és patacsi anyakolostorokat nemsokára nyomon követte badacsonyi, bajcsi, bodrogszigeti, baranyai, kékesi (pilis-szentlászlói), szentjakabi, örményesi, eszenyi, sátoraljai, szentléleki és gyulai rendházaik alapítása, honnét a XIV. században országszerte új rajokat bocsátottak ki és Lengyelországba is útat találtak.

A három egyszerű rend terjeszkedése, a szerzetesi és remeteéletre lépők számának gyarapodása, a vallásos felbuzdulás jele volt. Erre vall az olasz flagellánsok önsanyargató mozgalmának nagy hatása is. A teljes magábaszállást és megalázkodó bűnbánatot nyilvános vezekléssel, önkínzással és egymás korbácsolásával megvalósító rajongók extázisa távol állt a nyugodt, szemlélődő magyar lélektől, de a tatárvészt követő nyomorúságok közepette mégis sok követőre talált a megkínzott szegény nép körében.

Ez a rajongó mozgalom a remeték és szerzetbe lépettek aszkétikus felbuzdulásával együtt utolsó kirezgése volt a cilicium-viselő Lukács érsek magyarosan szemérmes, titkolt aszkézisével megindult vallási renaissancenak. Míg az aszkétikus életeszményért rajongók kolostorba, erdei magányba vonulva, vagy királyuk példájára családjuk körében és a közéletben igyekeztek a maguk szent ideálját megközelíteni, a másik oldalon már feltűnik a világi örömökben, testi élvezetben és vad kihágásokban duskálódoknak a hit és erkölcs korlátait döngető tábora.

Tamás spalatói főesperes puhasággal, játékos, fényűző élettel, a fegyverforgatás és harcos erények megvetésével vádolta a tatárjárás előtti nemzedéket. Most nagy öröme telhetett a változásban, mert a tatárjárás után mindenki fegyvert forgatott, harcolt és verekedett. Láttuk, hogy a tatárok kitakarodása után mikép siettek elvetemedett emberek – közöttük nem egy kincsre, vagyonra éhes birtokos úr is – üldözött, megtépett honfitársaik pusztítására és megrontására. Sok embert a nyomorúság, az anyagi romlás vitt rablásra, fosztogatásra, másokat a harcos élet keményített meg. Az ellenségek és rablók elleni védekezés, majd a királyok harca és hatalmaskodó urak, rakoncátlan kúnok támadásai, életükben és vagyonukban támadott békés embereket is verekedésre, küzdelemre, harcra ingereltek. Még a papok is kardot, szekercét viseltek, verekedtek, harcoltak s alig néhány évvel IV. Béla halála után Záh Jób pécsi püspök fegyverrel veri ki székvárosából Dénes győri püspököt.

A főúri papok elszaporodása a vallásos buzgalom kétségtelen jele volt, idővel mégis a főpapság elvilágiasodására vezetett. Az előkelő családból jött főpapok közt kevés volt a szerzeteshajlandóságú egyházi férfiú, a Lukács és Róbert érsekre emlékeztető aszkéta. Inkább a lovagpapok, majd a nagyúri politikus és diplomata főpapok típusa került felszínre. A XII. század második évtizedében a kereszteshadjáratok korának harcos egyházfejedelmei kezdenek hazánkban is feltünedezni. Már Ugrin kalocsai érek és a Sajómezőn elesett többi püspökök, későbbi Türje Fülöp esztergomi és Ugrin spalatói érsek is ilyenek voltak s a hozzájuk hasonló katona-főpapokat és a királyi kancellária élén nagyúri politikusokká fejlődött püspököket – aminők a tatárvész után Báncza István bíbornok, Bertalan pécsi püspök és a kitűnő Ladomér érsek voltak – nemsokára nyomon követték az Osli Benedek váradi, Záh Jób pécsi, Kőszegi Péter veszprémi püspökhöz és az asszonyi kegyeken keresztül érseki székre törekvő Kán Miklós préposthoz hasonló hatalmaskodó, világi életet élő, világi javakért küzdő arisztokrata-főpapok. A főúri családok szinte kizárólagos jogot formáltak a főpapi stallumokra. Az egri püspökség kiváltságainak megerősítésekor V. István „régi szokásnak” mondja, hogy egri püspökké csak „kétségtelenül nemes származású” embert lehet választani s már 1262-ben országos felzúdulás támadt, mikor IV. Kelemen Báncza István bíboros tanácsára ennek unokaöccse – a káptalan által megválasztott István pozsonyi prépost, később kalocsai érsek – helyett a szolgaszármazású Timót zalai főesperest erőszakolta a káptalanra. Hiába volt Timót püspöknek nagy képzettsége, tudása és példás élete, a főpapok és főurak biztatására maga Béla király – a koldulórend konfrátere! – tiltakozott a szolgagyerek felemeltetése ellen. A nagy jogászpápa csak egész tekintélye latbavetésével tudta a királyt elhatározása megmásítására bírni. Az 1279. évi budai zsinat tiltani kénytelen, hogy főpapok és más egyházi személyek verekedésben, harcban, rablásban, fosztogatásban, felkelésben és más vérengzésekben részt vegyenek.

Ekkor már javában folyt országszerte a belső küzdelem, az emberirtó vérbosszúharc, a politikai ellenfelek irtása, vagyonuk pusztítása, a szegények elnyomása és üldözéssel a fékjüket vesztett oligarchák hatalmaskodása. A tatárjárás borzalmaiba eldurvult emberi lélek örömét lelte a vérengzésben, embertársai pusztításában és mindezt eszköznek tekintette vagyona, hatalma gyarapítására. Ezek a tünetek korántsem állnak elszigetelten az európai keresztény közösség életében. Ha egyik-másik energikus, erős fejedelem, mint például II. Otokár a maga cseh és osztrák tartományaiban, vaskézzel és kíméletlen szigorral fékezni tudta is a szenvedélyeket, a harcos, verekedő, kegyetlen rablószellem éppoly jellemzője a Hohenstaufok bukása után pártharcokba sűlyedt német társadalomnak, mint a magyarnak. A háború hatalmas hódítófejedelmek politikai célú hadjáratából zsákmányra éhes tartományurak, nagybirtokosok és lovagok számra csekély páncélos lovagcsapatainak kalandos hadi vállalkozásává fajult. A hadviselés eldurvult, kegyetlenebbé lett. Főcélja a zsákmány- és fogolyszerzés, a magánvagyon gyarapítása. A harcoló csapatok útján felégetett, feldúlt egyházak és városok, kipusztult falvak romjai, megkínzott foglyok jajgatása beszéltek a lovagi erkölcs teljes eldurvulásáról.

A kegyetlen harcos szellemmel együttjárt az erkölcsi felfogás, a szórakozás, a mindennapi élet eldurvulása, amit nálunk a kún elem befolyása is növelt. A pogány kúnok révén pogány szokások és szilaj erkölcsök kaptak lábra. A durva, féktelen mulatozás, tivornyázás, verekedés, kockajáték, ágyastartás, szent helyek megfertőzése napirenden volt. A züllésről megrázó képet adnak a budai zsinat határozatai, hol arany-ezüst ékszert, arannyal, prémmel, selyemmel díszített ruhát viselő, fényűző főpapokról, verekedő, gyújtogató, kocsmázó, vadászó, szerencsejátékot űző, ágyastartó, italmérő, üzleteskedő, egyházi teendőiben hanyag, a gyónás titkát eláruló, tanulatlan, az egyházi tudományban járatlan papokról is szó esett. Az alsópapság züllése, ha nem is volt általános, a zsinat erélyes intézkedéseiből következtetve, eléggé elterjedt lehetett s híven tükrözi vissza a világi társadalom elvadulását is.

Az erkölcsi sülyedéssel karöltve jelentkezett a hitbeli kétkedés és vallási közömbösség járványa is. A keresztes hadjáratok nyomán Európaszerte térthódító keleti eretnekségeknek, a bogomil és pauliciánus tanoknak magyar földön nem volt talaja. Annál több eredménnyel hódított II. Endre idejében az iszlám s a tatárjárás után a kúnok elasztikus és babonás pogány hite. A nép körében sokhelyt elterjedt a kún bálványtisztelet és egyéb pogány szertartások űzése. Az alsópapság körében itt-ott a keleti egyház ritusa hódított. A szentségek kiszolgáltatásában, ceremóniákban, sőt a papi nősülés tekintetében is a görög egyház gyakorlatát követték. A műveltebb világiak hitelvekről vitatkoztak és a hívők megbotránkozására szembeszálltak az egyház tanításával. Az egyházi tudományokban járatlan papok pedig gyakorta azt sem tudták, miként oszlassák el a kételyeket, miképpen szálljanak a kétkedőkkel vitába. Az egyház és a papság tekintélye aláhanyatlott s a templombajáró, imádkozó tömegekkel szemben egy más, tán még nagyobb tömeg teljesen elhanyagolta vallási kötelezettségeit. A szent helyeket, templomokat, temetőket világi ügyletekkel, kereskedéssel, pogány szertartásokkal – így a temetői haláltánccal – szennyezték be. Pap nélkül léptek házasságra és kereszteltek. A szemetet a temetőkbe hordták. A közhangulattal szembeszálló papi személyeket üldözték, verték, csonkították. A nép megtagadta a tizedfizetést, a nagyurak maguknak foglalták le a tizedjövedelmet, egyházi javakat, sőt a főpapi javadalmakat is. A világi hatalmasok beavatkoztak az egyházi törvénykezésbe. Hatalmaskodó urak lefoglalták a templomokat, kolostorokat s azokat rablók, fosztogatók tanyájául, tivornyák színhelyéül, sőt barmok istállójául használták fel. A fegyveres pártharcok idején vad dühvel vetették magukat az egyház vagyonára, nem kímélve sem templomot, sem kolostort, sem iskolát. Így estek áldozatul féktelen főurak támadásának a veszprémi káptalan világszerte híres főiskolája és könyvtára, a székesfehérvári, szepesi, győri, nyitrai és gyulafehérvári káptalanok levéltára és kegyszerei s a küszködő, harcoló pártok seregeinek útját országszerte leégett, kirabolt egyházak romjai jelölték. A keresztény magyarság kezdett visszasűlyedni abba az erkölcsi állapotba, ahonnét kétszáz év előtt Szent István, Szent László és munkatársaik kiemelték.

Az egyház- és vallásellenes áramlatnak, a pogány kúnok, izmaeliták és szkizmatikusok elhatalmasodásának, a pénzüzlet és kamarai bérletek révén újra gazdasági hatalomhoz jutott zsidók térfoglalásának méreteire világot vetnek a magyar állapotokat sötét színekkel ecsetelő külföldi tudósítások. A kúnok betelepedése s az osztrák, cseh háborúkban és az idegen követőktől gyakorta látogatott magyar udvarban vitt szerepük nyugaton rossz hírbe keverte a magyarokat. Brunó olmüci püspök V. István halála évében az egyházmegyéjét környező országok állapotáról a pápához írt jelentésében sürgős intézkedéseket javasol, mert Magyarországon a pogányok és izmaeliták száma folytonosan gyarapszik a nagy tömegben élő kúnok hatása alatt hitüket odahagyó magyarokkal, maga a királyi ház velük és a szkizmatikus orosz fejedelmekkel rokonságban van és baráti szövetséget tart fenn s ezek következtében általános szokássá lett az egyház jogainak, javainak és szabadságának megcsorbítása. A háborúk történetét elmesélő német írók a pogány kúnok mellett „félpogány” magyarokról beszélnek s a keleti harcmodorhoz, pogány viselethez és szokásokhoz visszatért magyar lovasokat és kún, orosz, rác, oláh segítőcsapataikat ismét oly gyűlölettel és borzalommal kezdik emlegetni, mint egykor a kalandozások korában.

*

A nemzet etnikai és lelki egységében bekövetkezett szakadással párhuzamosan indult bomlásnak a társadalom régi szervezete is. A vérségi köteléken és hűbéri kapcsolaton nyugvó társadalmi közösségek helyébe vagyon és foglalkozás szerint csoportosuló osztályok léptek.

A szállásbirtoktól, nemzetségi vagyontól független adománybirtok élvezete már a XIII. század elején válaszfalat emel gazdagabb és szegényebb nemzetségek, gazdagabb és szegényebb ágak és nemzetségtagok között. Az egységes nemesi társadalom keretein belül feltűnnek és egyre élesednek a belőle szétváló új osztályok – a nagybirtokos főnemesség és a középbirtokos köznemesség – kontúrjai. Az udvari tisztek, ispánok és nagyobb adománybirtokosok dúsgazdag családjait életmódjuk, társadalmi és közéleti poziciójuk, gazdasági és hatalmi érdekeik azonossága csoportosulásra, szövetkezésre, osztályalakításra készteti. A nemzetségek közép- és kisbirtokos tagjait és ágait viszont az érdekközösség, a vagyoni helyzet, életmód és foglalkozás azonossága a nemesség alsó határáig emelkedő királyi hűbéres vitézek – serviensek és várjobbágyok – társaságára, velük együttes szervezkedésre utalja. Az ilykép kialakuló főnemesi és köznemesi réteg közt gazdasági érdekellentét és társadalmi szakadék támad s ezzel megindul a régi vérségi szervezet bomlása. A rokoni összetartozás, társadalmi közösség tudata a foglaló nemzetségek egyrészénél – így a Csák- és Aba-nemzetség tagjainál – még a XIII. század végén is felismerhető, de másutt – különösen indigena családokban – már a tatárjárás idején meglazult ez a kötelék s a század végén alig van nyoma az egykori összetartozásnak.

A tatárjárás és a nyomában járó éhség, járvány, rablóvilág addig példátlan vagyoni eltolódásokat idézett elő. A tatárok útjába került birtokos nemzetségek és családok közül sok teljesen kipusztult. Így a XIII. század elején emlegetett Andornak-, Aracsa-, Baracska-, Csupor-, Hodos-, Kompolt-, Lipó-, Meyz-nemzetségek a tatárjárás után teljesen eltűnnek. Mások a kolozsmegyei Agmánd-, az aradmegyei Ajtony- s a Hermány-nemzetséghez hasonlóan, elszegényedtek, vagyonukat vesztették. Ugyanerre a sorsra jutottak a leggazdagabb birtokos nemzetségeknek az elpusztult részekre szakadt ágai. A Tiszamentén birtokos urak földje a kúnszállások közt néptelenül, megműveletlenül terpeszkedett, mert lakosságát vagy a tatárok vágták le, hurcolták el, vagy idegenbe menekült. Az alföldi birtokosság a dunántúlival és felvidékivel szemben hátrányba került, elszegényedett. Más vidékeken is szakadék támadt nagy- és kisvagyonú nemzetségek, ágak és családok közt s ezeket a vagyoni különbségeket még nagyobbra fokozta IV. Béla tatárjárás utáni adományozási rendszere.

A honvédelmi rendszer kiépítésére és a kihalt, elhagyott, puszta területek benépesítésére irányuló törekvés a birtokadományozás kérdésben Bélát korábbi merev álláspontjának módosítására birta. Az örökadomány – perpetuitas – jogosultságát most sem ismerte el, e hűbéri kötelezettségekkel – várépítés és védelem, csapatfenntartás, katonaállítás kötelezettségével – terhelten nagy birtoktesteket adományozott híveinek, különösen udvari méltóságot és ispánságot viselő főtisztjeinek, kik ilyképen most már nemcsak hivataluk, hanem vagyoni helyzetük következtében is messze kiemelkedtek társadalmi osztályukból. Mivel pedig Béla a kormányzat és közigazgatás folytonosságát tartva szem előtt, lehetőleg tartózkodott a személycserétől, az ispáni, báni, vajdai hatalom észrevétlenül egybeolvadt a tisztséget állandóan viselő nagybirtokos földesúri hatalmával. A méltóságviselő bárók és családjaik hatalmuk növekedtével nemcsak ragaszkodtak, hanem jogot is formáltak az évtizedek óta viselt méltósághoz. Ha látszatra még királyi tisztviselők is, lényegében már származás és vagyon jogán közfunkciókat gyakorló nagybirtokos urak voltak. Az ispánságot és tartományt magánbirtoknak tekintették s így is kormányozták. A közigazgatást, törvénykezést, hadvezetést földesúri hatóságuk alá tartozó hűbéres tisztekre, udvarispánokra vagy vicispánokra, al-bánokra és al-vajdákra bízták s gyakran még seregük élére is ily magánszolgálatukba szegődött nemesek állítottak. Sokszor megtörtént, hogy hivatali kötelességeiket a tisztükkel járó jövedelmekkel együtt jó pénzért másra ruházták, bérbe adták. A címet pedig, vajda vagy ispán volt, az még hivatalos iratokban is élete végéig bán, vajda, ispán maradt. A XIII. század végén már lépten-nyomon találkozunk ispáni, németesen grófi – comes – címet viselő urakkal, kik valamikor ily tisztet viseltek s azután címüket a bárói osztályhoz való tartozásuk jelzéseképen viselték. A címek állandósulása a méltóságok örökössé tételére irányuló törekvés egyik jele volt, aminek első nyomaival már a XII. században találkozunk.


III. ENDRE DIPTICHONJA, A BERNI VÁROSI MÚZEUMBAN.
Fával bélelt ezüstlap, poncolt díszítéssel, hártyára festett és kristállyal borított miniatürökkel, két vésett bizánci kővel. Velencei, vagy velencei hatás alatt készült magyar mű, melyet III. Endre halála után özvegye, Habsburg Ágnes, vitt Svájcba. A jobboldali tábla felső sorában a két középső keretben Szent István, Szent Imre, Szent László és Szent Erzsébet miniatürképe látható.

Királyaink a XII. század dereka óta tartományaikat nyugati mintára hűbéres tartományként szokták fiaiknak és testvéreiknek adni. Ilyenek hiányában s azok kiskorúsága idején néha idegen dinasztiából vagy magyar főúri családból származó rokonok – Belos bán, Angelosz János, Benedek vajda – is kaptak hercegi tartományokat. IV. Béla Kálmán öccsének halála után királlyá koronázott kis fia szlavónia tartományának élére magyar főurakat állított hercegi címmel. Tűrje Dénes, Kán László, Csernigovi Ratiszláv, Gutkeled István sorra viselték „egész Szlavónia hercegének” büszke címét. A bennszülött Ninoszláv bán halála után Bosznia, valamint a vele egyesített déli tartományok – Macsó, Só, Ozora, Kucsó – is herceget kaptak Ratiszláv személyében. Halicsban Dániel uralkodott, mint hűbéres király. Kúnország a johanniták mesterének hűbérévé lett. Styriát előbb Gutkeled István, majd az elsőszülött fiú, István király kapta meg. Mikor pedig az elveszett, István Erdélybe, Béla herceg pedig Szlavóniába került, míg a másik Béla – Ratiszláv fia – Macsó és Bosznia hercegségét vette át. E tartományi hercegségek nem lettek a nyugati hercegségekhez hasonló örökös tartományokká, de külföldi udvarokkal szemben maga Béla szívesen tüntette fel azokat olyanokul, szívesen hivalkodott sok hűbéres tartománya emlegetésével s a kormányzat állandóságára törekedve, a főtisztségek viselőit nem szívesen cserélgette. A tartományok élére került főurak, szlavón hercegek, bánok, vajdák, sőt az ispánok is ilyképen – királyuk adományából amúgyis immenzis vagyon s annak megfelelő magánhatalom birtokosai és állandó hivatalviselők lévén – örökös tatományuraknak tűntek fel. De voltak már nyugati mintára létesült örökös ispánságok vagy grófságok is. Ilyenekkel először a déli melléktartományokban találkozunk, nyilvánvalóan olasz befolyás következtében. III. Béla Modrust, II. Endre Vinodolt adta örökös ispánságul a Frangepán-ős vegliai grófoknak. Ugyanezidőtájt kapták meg a Subichok – a Zrínyiek ősei – a brebiri zsupánságot, a topuszkói cisztercita apátság Gorát, a templomosok Gecskát. Esztergom vármegye örökös ispánságát Endre az esztergomi érseknek adományozta s az Aranybulla tiltó rendelkezéséből következtetve, más királyi vármegyék eladományozását is megkísérelte. IV. Béla a kisebb várispánságok közé tartozó semptei, locsmándi és komáromi uradalmakat, a szlavóniai Dubicát és a templomosoktól ezért cserébe vett horvátországi Gecskát adományozta el örökbirtokul.

A nagybirtok, a kiemelkedő vagyoni helyzet magában nem lett volna elegendő a bárók hatalmi állásának megalapozására, a hivatalos hatalommal párosulva azonban egy-egy vármegye, vidék vagy tartomány örökös urává tette őket s ha tisztségük örökös természete legtöbbhelyt nem is jutott elismeréshez, a gyakorlatban mégis annak volt tekinthető. A XI–XII. század előkelők – principes, priates, optimates – királytól függő tisztviselő-arisztokráciája a francia lovagtársadalom szokása szerint már báró vagy mágnás – barones, magnates – néven emlegetett nagybirtokos és méltóságviselő születési arisztokráciának adott helyet.

IV. Béla tisztában volt az új alakulásban rejlő nagy veszedelemmel, hiszen II. Endre „báróinak” – Apod fia Dénes társaságának – egészen az ország felosztásáig terjedő hatalmi törekvéseit ő törte le a legkíméletlenebb erőszakkal. Most, hogy a körülményekkel megalkudva, maga is kénytelen volt az új arisztokrácia kialakulását elősegíteni, személyi és tárgyi garanciákat keresett, hogy a bárók hatalma a királyságra veszedelmessé ne válhasson. Nagybirtokot, tisztséget csak a tatárveszedelem idején és később hozzá, családjához, kormányrendszeréhez feltétlen hűséggel ragaszkodó, kipróbált híveinek adott. Kiváló emberismeretével és erélyével sikerült is elérnie, hogy nagy vagyonra, hatalomra szert tett bárói élete végéig hűségesen ragaszkodtak hozzá s hatalmukat vele szemben használni soha meg sem kísérelték. Tárgyi garanciát – az adományok hűbéres természetének kidomborításán kívül – a nagybirtoktól független katonáskodó népelemek erősítése által igyekezett szerezni.

Az arisztokrácia hatalmának ellensúlyozására a XI–XII. századi királyi hatalom főtámaszául szolgáló várjobbágyság már nem volt alkalmas, mert az ispáni tisztet viselő bárókkal függő viszonyba jutva, a nagybirtokos magánhatalmak befolyása alá került. Ezért IV. Béla ifjabb király korában folytatott politikájához híven, a várkötelékbe nem tartozó hűbéres vitézi elem, a király zászlaja alatt harcoló s tőle közvetlenül függő királyi serviensek szaporítására és erősítésére törekedett. Vitézi érdemek és más szolgálatok jutalmául egyre több várjobbágyot, várszolgát, szabadost emelt serviensi rangra s minden eszközzel előmozdította az ispáni hatalomtól független területi szervezkedésüket, vármegyei önkormányzatuk rohamos fejlődését. A királyi serviensek 1222 óta – pénzváltási és tizedügyek kivételével – mentesek voltak a vármegyés ispán hatósága alól. A gyakorlatban azonban szétszórt helyzetük, a király megközelítésének nehézségei és a szervezet teljes hiánya ezt a mentességet illuzóriussá tette. Akarva-nemakarva kénytelenek voltak peres ügyeik eldöntése végett ítéletért a megyés ispánhoz fordulni s ha önként nem jöttek hozzá, ez jog és kiváltság ellenére hatalmi szóval is bírói és katonai hatósága elismerésére kényszerítette őket. E hatalmi túlkapással szemben az Aranybullában nemesi kiváltságaik elismeréséhez jutott királyi serviensek autonóm szervezkedéssel védekeztek. Egy-egy királyi vár területi körzetében, vagyis megyéjében lakó királyi serviensek – szószerint: „királyi szolgák” – társadalmi és közigazgatási közösségekben – communitas-okba – tömörültek, évenkint többször gyűléseztek s maguk közül ügyeik intézésére „szolgabírákat,” későbbi latin terminus szerint: nemesi bírákat – iudices nobilium – választottak s e szolgabírók az ispánnal együtt ítélkeztek a vármegyei közösséghez tartozó nemes serviensek ügyeiben. Fellebbezési hatóságuk a királyi ítélőszék maradt s Béla 1267-ben két fiával egyetértésben a nemes serviensek részére kibocsátott kiváltságlevelében nemcsak szankcionálta az évtizedes gyakorlatban kialakult szabad bíróválasztási jogot, hanem a szolgabíráknak a királyi ítélőszéken is fontos szerepet adott. Elrendelte, hogy Szent István napján minden vármegyéből két vagy három nemes serviens jöjjön Fehérvárra, hogy a király vagy valamelyik fia az őket érintő ügyekben jelenlétükben és tanácsukkal ítélkezzék. E kiváltságlevélben egyébként az Aranybulla és az 1231. évi privilégium intézkedéseit megerősítve, kifejezetten elismerte a serviensek nemességét, mikor őket már nem királyi serviensnek, vagy nemes serviensnek, hanem egyszerűen nemesnek – nobilis – nevezi, csupán a bevezetésben mondva meg, hogy nem az egész nemességről, hanem a kiváltságaik megerősítését kérő universi servientes regales-ről van szó. Újításai közül nevezetes az öröklési jog szabályozása, melynek értelmében az örökös nélkül meghalt nemes serviens javairól a király „a jog rendje szerint,” de „az elhúnyt rokonainak és nemzetségének, valamint a báróknak jelenlétében,” vagyis ezek tanácsának meghallgatásával fog határozni, a hadban elesettek birtokát pedig a rokonok minden korlátozás nélkül öröklik. Ez intézkedés nagy lépéssel vitte közelebb a serviensek köznemesi osztályát a teljes jogú foglaló nemességhez s nyomában gyors ütemet vett a nemesi rangra emelkedett királyi serviensek, majd félszázaddal később, a XIII. század végén már „elszegényedet nemeseknek” tartott várjobbágyok összeolvadása a foglaló nemesség alsóbb, szegényebb rétegével.

A tatárjárás előtt minden vagyoni és társadalmi különbség mellett is egységes nemesség két osztályra szakadt, a nagybirtokos és tisztségviselő bárók főnemesi és a katonáskodó nemesek – nobiles – közép- és kisbirtokos köznemesi osztályára. Ebbe a köznemesi osztályba a régi hűbéres vitézi osztályok – a királyi serviensek, majd a várjobbágyok nagy tömegei – és a nemesi jogokat élvező szabad kúnok és székelyek is beolvadtak. A főnemesi osztályon belül pedig nemsokára megindult az az oligarchikus irányú fejlődési folyamat, amely Németországban már a XIII. század derekán kulminációjához jutott a többi tartományurak fölé emelkedő választófejedelmek hétfejű oligarchiájában.

A tartományok és megyék örökös birtokká tételére irányuló törekvés IV. László korában általánossá vált és teljes eredménnyel járt. Az utolsó Árpádok sorra eladományozták a régi tipusú kis szlavóniai várispánságokat. Garicsot, Gerzencét és Ivanicsot Tétény-nembeli Péter bán, majd ennek bukása után a zágrábi püspök, Kalnikot még V. Istvántól Rátót Lóránt, Marócát Dénes királynéi tárnokmester, Goricát, Podgoriát, Szanát és Orbászt a Blagay-ős Radoszláv bán, Klisszát Subich Pál, Roviscsét a nemesi rangra emelt várjobbágyok kapták meg örökbirtokul. Az 1290. évi törvény tiltó rendelkezéséből következtetve, IV. László a magyar vármegyék közül is sokat eladományozott, de ezeket az adományozásokat – Ung vármegyének Aba Amadé javára tett örökadományát kivéve – III. Endre megsemmisítette. A királyi adományon kívül az örökös ispánságnak más jogforrása is volt: az erőszak. A hatalmasabb bárók – a Kőszegiek, Csákok, Abák, Borsák, Szubichok – a hatalmi körzetükbe eső vármegyéket királyi adomány nélkül önhatalmúlag is birtokukba vették s Erdély, Szlavónia és Horvátország örökös hűbérré alakításával is megpróbálkoztak. Az udvari tisztségek viselői IV. László korában folytonosan változtak, de a vajdai és báni méltóságoknál bizonyos állandóság észlelhető. A pártküzdelmek során egyik vagy másik párt kerülvén kormányra, változás itt is volt, de míg a nádori, országbírói és más udvari tisztségek kézről-kézre vándoroltak, a vajdaságot és bánságot mindig az illető tartományban nagybirtokkal rendelkező főurak kapták meg. Az egyik párt kormányzata idején Csák Máté, a másik párton mindig Geregye Miklós, majd Borsa Loránt volt a vajda, míg végre III. Endre utolsó éveiben Kán Lászlónak sikerült Erdélyt másfél évtizedre örökös tartományként birtokába venie. A szlavón bánságot rövid megszakításokkal húsz esztendőn át a Kőszegiek viselték. Még az ellenpárt is kénytelen volt tűrni az ő szlavóniai uralmukat, míg végül a Babonicsokban velük mérkőzni képes ellenfélre találtak. A tengermelléken Subich Pál 1274 óta viselte minden kormányváltozás ellenére a báni tisztet s 1293-ban sikerült neki III. Endrétől, majd az Anjouktól is örökhűbérül megszereznie a tengermelléki bánságot, vagyis Dalmáciát és Horvátországot, fel egészen Modrusig, Vinodolig és Gecskáig, a Frangepánok birtokáig. Kőszegi Iván az Anjou-párthoz csatlakozva szerzett jogcímet Sopron és Vas vármegyék örökös ispánságára, Csák Máté pedig 1302-ben Vencel királytól kapta meg örökbirtokul Trencsén mellé Nyitra vármegyét s az adományként vagy foglalás útján kezére került összes királyi várakat és javakat.

A királyi vármegyék és tartományok örökbirtokul való megszerzése természetes kísérőjelensége volt a királyi hatalommal vetekedő tartományúri hatalmak kialakulásának, aminek gyökere IV. Béla honvédelmi célzatú birtokadományaira nyúlik vissza.

IV. Béla az új birtokos arisztokrácia megteremtésekor – láttuk – minden garanciát igyekezett megszerezni, hogy az újonnan keletkezett magánhatalmak a királyi hatalomra veszedelmessé ne válhassanak. Csupán két dolgot feledett ki számításából. Jól látta, hogy a megadományozott urak neki feltétlen hívei, de nem ismerte fel, hogy hűségük, ragaszkodásuk pusztán személyes természetű. Mikor pedig hatalma védelmében harcbaszállt lázadó fiával, nem vette észre, hogy ő maga tanítja meg a főurakat, miként kell hatalmukat leendő királyaikkal szemben felhasználni. A testvérharc idején a magyar bárók éppúgy kínálgatták magukat, haderejüket, az öreg és fiatal királynak, éppoly szabadsággal csatlakoztak egyik vagy másik táborába, mint az egymással szembenálló német ellenkirályok küzdelmében Németország tatományurai, grófjai tették. S mikor a viszálykodó királyok megtértek őseikhez, IV. Bélától és fiától szerzett nagy birtokaikra, váraikra támaszkodva, ők lettek a gyenge utódok uralmát akadályozó, erejét bénító magánhatalmak, tartományuraságok megalapítóivá.

Az első oligarchikus méretű magánhatalom alapítója Kőszegi Henrik, IV. Béla utolsó bánja volt. Henrik az új korszak egyik legerőteljesebb és legjellemzőbb egyénisége. Tehetsége és energiája jobb időkben az ország legnagyobb kormányférfiainak sorába emelhette volna. Eszes ember, koncepciózus politikus, jeles katona és jó diplomata volt. Erős uralkodó mellett, aminő IV. Béla volt, a legkényesebb poziciókban is derekasan megállta a helyét. Megyés ispáni, országbírói, nádori és báni minőségben huszonhat évig szolgálta Bélát anélkül, hogy ellene bármi panasz merült volna fel. Türje Dénessel, Gutkeled Istvánnal és Rátót Loránttal ő is IV. Béla kormányának legerősebb tagjai közé tartozott, de a vitéz Dénes hősies magyar lelkületével, a bölcs és megfontolt István államférfiúi higgadtságával, a finom és előkelő Loránt franciás tapintatával és diplomatikus modorával nem vehette fel a versenyt. Henrik féktelenül erőszakos, a kalandorság határáig nagyravágyó s a kíméletlenségig érdekhajszoló volt. Ha anyagi érdekéről, előhaladásáról, hatalma gyarapításáról volt szó, sem Istent, sem királyt, sem hűséget, sem tekintélyt nem ismert, csak magát és a maga érdekét. E tulajdonságai német szellemével és nagy tehetségével párosulva, IV. Béla halála után a magyar történetben eddig ismeretlen méretű magánhatalom és független pozició megszerzésére, az oligarcha-főúr új típusának kialakítására tették képessé. Kortársai, a körmönfont Joákim, az indulatos Monoszló Egyed és az erőszakos Csák Péter, csak hatalmaskodó főurak voltak e mellett a vérbeli oligarcha mellett, ki nyugat-magyarországi és szlavóniai földesúri magánhatalmát a Héder, Gutkeled, Geregye, Pécz és más nyugati birtokos-nemzetségek hatalmi koaliciójává, valóságos tartományúri hatalommá bővítette.

Henrikkel, majd fiaival és pártjukkal szemben kezdetben egy országos jellegű párt állt, a foglaló magyar nemzetségek, a velük rokonszenvező indigéna családok, a horvát-dalmát nemzetségek és a köznemesi elem koaliciója. Később azonban ez a párt is mindinkább családi magánhatalmak szövetségének jellegét öltötte fel. Már 1275 őszén kiütközött az uralomra került kormány családi jellege. Míg egy évvel előbb a legfőbb tisztségeken különböző családok tagjai – Rátót Loránt nádor, Monoszló Egyed tárnokmester, Hontpázmány Tamás országbíró, Pécz Dénes szlavón bán, Csák Máté erdélyi vajda, Osli Herbord lovászmester, Csák Ugrin szörényi bán – osztoztak, ugyane párt visszatérésekor jóformán minden fontos méltóság a Csák-nemzetség tagjainak kezébe került. Péter lett a nádor, Máté a tárnokmester, Ugrin az országbíró, majd vajda és macsói bán, István étekhordómester és Domokos az anyakirályné udvarbírája. Ez az összeállítás pontosan megfelelt a Csák-nemzetség folyton emelkedő hatalmi állásának.

A Kőszegiek mellett már e korai időszakbn a Csák-nemzetségnek volt a legnagyobb, tartományúri méretű hatalma. Nagy előnyük volt amazok fölött, hogy a nemzetség tagjainak összetartása következtében az ország különböző részében volt talajuk. A Máté-fiak – Péter, Máté, István – az északnyugati felvidéken vetették alapját a harmadik Csák Máté későbbi fejedelmi hatalmának. Az Ujlaki-ágból származó Ugrin a Drávántúl, a Szerémségben és a vele határos macsói bánságban tett szert nagy hatalomra. Domokos és testvérei az ősi fészekben, a fejérmegyei Csákvár és Szabolcs körül növelték vagyonukat s Máténak vajdasága idején Erdélyben is sikerült hatalmi pozicióra szert tennie.

A Csákok mellett 1279 táján az Aba-nemzetség tört előre, melynek tagjaiban, a Csákokhoz hasonlóan, meg volt a nemzetségi és vele a politikai összetartozás tudata és érzéke. Három testvér – Aba-nembeli Finta, Péter és Amadé – a nyolcvanas években az ország északkeleti részén éppoly hatalomra kezdett szert tenni, mint a nyugati határszélen a Héderek kőszegi ága és északnyugaton a Csákok.

A gömör-borsodi erdővidéken Ákos-nembeli Ernye bán családja, a Tiszántúl Borsa-nembeli Tamás három fia, Lóránt, István és Kopasz – más néven Jakab – kezd nagyobb tekintélyre vergődni. A Borsák kezdetben a Csák-pártot támogatva, majd a Kőszegiekhez átnyergelve növelték nagyra hatalmukat.

Erdélyben a Kán-nemzetség Baranyából ideszakadt ága, László volt országbíró és Miklós prépost családja gyüjtötte, gyarapította a század végén „királyfogó László vajda” hatalmának alapjául szolgáló vagyonát.

Messze lent a tengerparton Subich Pál tengermelléki bán és testvérei – a Zrínyi-ősök – alapítják meg félszázadon át örökös báni jelleggel bíró tartományuraságukat, mint a Csák-csoport természetes szövetségesei a bánság révén Szlavóniában és Horvátországban is elhatalmasodott Kőszegiekkel és Gutkeledekkel szemben. Kisebb méretű, de mégis számottevő hatalommá fejlődött a vegilai grófok – a Frangepán ősök – modrusi és vinodoli örökös grófsága, valamint a goricai ispánságban és az Unna völgyén birtokos Blagay-család őseinek, vodicsai István és Babonics fiainak a Gutkeledekkel vívott harcban megedzett hatalma.

A boszniai Banica tartományban István bán és fia Hrvatin alapítanak a Subichok támogatásával örökös uralmat, míg a régi bosnyák bánok – Kulin és Ninoszláv – rokonságához tartozó Prijezda-fiak, Kotroman István és Prijezda, a XIV. századi bosnyák fejedelemség alapját rakták le.

Az egész vármegyékre és tartományokra kiterjedő nagy magánhatalmak mellett egész sora alakult ki a kisebb családi hatalmaknak, minő a Geregyék, Monoszlók, Gutkeledek, Hontpázmányok, Péczek, Rátótok és más nemzetségek katonai értékű földesúri hatalma volt. De ezek a kisebb bárók önálló akciókra nem voltak képesek s ezért egyik vagy másik vezető magánhatalomhoz csatlakozva, igyekeztek a maguk boldogulását, gyarapodását és előhaladását biztosítani.

A nagybirtokon és családi szövetségen alapuló magánhatalmak mellett jelentős erőt képviseltek az erdélyi székelyek, a szepesi és erdélyi szászok és a kúnok autonóm szervezetekben, kompakt tömegben élő népei. A szászok a Kőszegi-párttal szövetségben, a székelyek a Csák-Aba párt oldalán többször beleavatkoztak a XIII. század végén dúló pártharcokba. A kúnok is szívesen szálltak harcba előbb a kún anyakirályné, majd a vérükből származó király hívására a pogány kúnt ellenséges szemmel néző nyugatiakkal, a Kőszegi-párttal. Mikor pedig László király felserdült, feléjük fordult és közéjük keveredett, a pártoktól függetlenül, önálló politikai akcióra is hajlandóknak mutatkoztak s a királyt a maguk keleti politikája számára igyekeztek megnyerni. A Csákok, Abák és Kőszegiek pártküzdelmét néhány esztendeig az öncélú kún-párt beavatkozása tette színesebbé és egyúttal véresebbé.

A század végén már a polgári osztály is megjelenik a politikai küzdőtéren. A tatárjárás után alapított és fallal kerített nagyobb városok polgársága országos viszonylatban még nem volt tényező, de saját falai mögé zárkózva, jelentős erőt tudott kifejteni. Esztergom polgárai az érsekkel szemben vívott küzdelmükben, a budaiak Vencel király oldalán az egyházzal és az Anjou-párttal szembenállva tettek tanuságot autonóm szervezetük és fegyvereik erejéről. Az oligarchia hatalmával szemben azonban gyengék voltak s a pártharcok idején városuk ellen vonuló magánhadseregeknek mindig meg kellett hódolniok.

Nem sokkal kedvezőbb volt a helyzete a vármegyékben szerteszórt köznemességnek sem. Országos gyülekezetük, fegyveres seregük, mikor valamennyien együtt voltak, erős hatalmi tényező volt, de odahaza a vármegyében szinte tehetetlenek a szomszédos bárók hatalmával szemben, kik döntő befolyással birtak a hatalmi körzetükben működő megyei önkormányzatokban. Vagy meghódoltak, szolgálatába szegődtek a hatalmaskodó báróknak, vagy szenvedtek, pusztultak, szegényedtek üldözésük következtében. Ezért igen sokan a királlyal és egymással is harcban álló bárók egyikének vagy másikának védelme alá húzódtak. A régi királyi serviensekéhez hasonló új hűbéres vitézi osztály keletkezett, melynek hűbérura már nem a király, hanem a világi és egyházi földesurak voltak. A hűbéres nemeseknek ez a rétege a földesúri népelemek társadalmának felszínén mozgó, részben szabad telepes-, részben szolga-eredetű földesúri harcos jobbágyok, vitézek és lovas szolgák emelkedő rétegével egyesült s velük együtt formálta ki a földesúri magánserviensek vagy familiárisok saját hűbéres néprétegét. E familiárisok egyik csoportja az egyházi birtokon, egyházi védelem alatt élő praedialisták vagy egyházi nemesek osztálya. A familiaritás jogi szempontból a régi földesúri jobbágyokra nézve emelkedést jelentett, a szabad nemesekre és királyi serviensekre azonban sűlyedést. Egyértelmű volt a nyugaton már századokkal előbb szokásos, önkéntesnek tetsző, de valójában kikényszerített szolgálatbaállással, a szabad nemesi birtokosok hűbéressé alacsonyításával.

A nemesi osztály kebelében lejátszódó mozgalmak nem maradtak hatás nélkül az alacsonyabb társadalmi osztályokra sem. A familiaritás kialakulása mélyreható következményekkel járt a legalsóbb társadalmi rétegekre. Maga után vonta a földesúri népek jogviszonyainak és gazdasági helyzetének teljes átalakulását. A földesuraknak most már nem volt szükségük magasabb funkciót – gazdatiszti, vitézi, futári, felügyeleti, udvari és más efféle szolgálatokat – végző szabadosokra és szolgákra. Minde funkcióra sokkal alkalmasabb embereket talált nemes serviensei, familiárisai között. A nagybirtokos urak vagyonával együtt gyarapodó fényűzési igények sem voltak többé a szabados és szolga népség háziipari készítményeivel kielégíthetők. Ruházati, háztartási és fényűzési cikkekkel már csak a hivatásos iparosok és kereskedők tudták ellátni őket s beszerzésükért a tatárjárás óta szépen fejlődő városokba jártak. Ily körülmények közt teljesen elvesztette értelmét a szabados és szolga népség foglalkozás, helyesebben úriszolgáltatás és szolgálat szerinti tagolása. A földesurak népeik kötelezettségeinek egységesítésére törekedtek, ami a királyi birtokon már félszázaddal előbb megindult s aminek eredménye a XIV. század derekán az egységes parasztjobbágy-osztály kialakulása lett, mely nevét a földesúri nép egykor legelőkelőbb tiszti és vitézi jobbágyosztályától, kötelezettségeit azonban a legsúlyosabban terhelt szolgarétegtől örökölte.

*

Az új osztályalakulással, a bárók és a köznemesség hatalmi szervezkedésével szoros okozati összefüggésben következett be a királyi hatalom elhanyatlása és alkotmányos korlátozása. A rendi szellem és felfogás, a királyi hatalom korlátlanságát valló középkori felfogással szemben politikai jogokat követelt a birtokos osztályok számára. III. Béla névtelen jegyzője – láttuk – még csak a hét foglalóvezér ivadékainak alkotmányos jogait vitatta. II. Endre idejében Imre spanyoljai – a nagybirtokosság egyik idegen eredetű csoportja – és a királyi serviensek is megkísérelték politikai jogaik elismerését kivívni. Fegyveres gyülekezetük 1222-ben elég hatalmasnak is bizonyult erre, de ez a megmozdulás forradalmi természetű volt s Béla reakciós kormányzata minden további kísérletnek útját vágta. 1231-ben és 1267-ben a törvénynapra fegyveresen felgyülekező nemes serviensek tábora már inkább a kérelmező, semmint az alkotmányos tényező szerepében lépett Béla elé s ő önkényes királyi elhatározással kibocsátott kiváltságlevelében erősítette meg apjával, majd erősítette meg és gyarapította maga is jogaikat és kiváltságaikat. A rendek mindazonáltal nem adták fel törekvéseiket s mikor erre alkalom kínálkozott, egyszerre nagy erővel mozdultak meg.

Béla király névtelen jegyzőjével szemben, aki Árpádot a XII. századi királyokhoz hasonló korlátlan uralkodónak rajzolta, IV. László udvari historikusa, Kézai Simon mester, már az új rendi felfogásnak ad hangot művében. „A magyarok – írja – hét seregre oszlottak, úgyhogy minden seregnek volt egy hadnagya, akinek, mint vezérnek, valamennyien egyformán engedelmességgel és szófogadással tartoztak. E hadnagyok közül pedig Álmos fia Árpád volt származása a legelőkelőbb, javakban a leggazdagabb és hatalomban a legerősebb. Családja a többi nemzetség felett azzal a különös kiváltsággal rendelkezett, hogy az előnyomuló sereg élén s a visszavonulónak az utócsapatában járt.” Elmondja továbbá, hogy „Taksony fiának, Géza fejedelemnek koráig a magyaroknál az a jogszokás állt fenn, hogy a fejedelmek rendeletére minden magyar fegyverben pontosan megjelenni tartozott a közösség – communitas – tanácskozásának és végzéseinek meghallgatására s a közösség, amikor akarta, letehette a hibát elkövető bírót és hadnagyokat s ha igaztalan ítéletet hoztak volna, azt megsemmisíthette.”

Kézai elbeszélésében a királyi hatalommal vetekedő magánhatalommá nőtt nagybirtokos bárók és a vármegyei communitásokban magát kormányzó, a fegyveres országgyűléseken pedig politikai akaratát is érvényesítő köznemesség rendi felfogása és alkotmányjogi törekvése, IV. László korának szelleme jutott kifejezésre, mikor a nagybirtokos főnemesség oligarchiája először lépett fel a királyi hatalom komoly vetélytársaként s a köznemesség először szerzett érvényt legális formában alkotmányos jogainak.

A törvényhozó és kormányhatalom V. István idejéig teljes egészében a király kezében volt. Ha történt is kísérlet – így 1222-ben a főurak egy csoportja, 1231-ben a főpapság részéről – e hatalom alkotmányos korlátozására, ez csak múló sikerrel járt, IV. Béla és V. István éppoly önkényesen gyakorolták királyi hatalmukat, mint XI. és XII. századi elődeik. Az 1267. évi törvény – az Aranybullához és 1231. évi dekrétumhoz hasonlóan – a törvénylátó gyűlésre feljött nemesség kezdeményezésére, de mégis önkényes királyi elhatározással kibocsátott kiváltságlevél volt. A főtisztviselőkből alakult királyi tanács résztvett a törvényhozásban és kormányzásban, de nem alkotmányos jogot gyakorló testületként, hanem, mint a korlátlan uralkodó magaválasztotta kormánya. A királyi tanács IV. Lászlóig megőrizte eredeti jellegét. Maradt, ami volt Szent István korában, a korlátlan király tanácsadó és végrehajtó közege. IV. László kiskorúsága idején azonban átalakult a báróknak a királyi hatalmat korlátozó oligarchikus kormányává, mely már részt követelt és kapott is a törvényhozó és kormányhatalomból. A főtisztségek betöltésének s vele a királyi tanács összeállításának, a kormány kinevezésének joga, illetőleg hatalma a király kezéből az éppen uralomra jutott oligarchikus magánhatalmi csoport kezébe csúszott át. A tisztségek betöltése és a tanács megalakítása, ha látszólag a király gyakorolta is, a királyi akarattól függetlenül, sőt gyakran ez akarat ellenére történt meg a pártok időszerinti hatalmi helyzetének megfelelően. Ez az új királyi tanács már nem a királyi akarat kifejezője, az uralkodó bizalmából kormányzó testület, hanem a királlyal együtt, sőt – ha az uralkodó hatalmi csoport, a pártérdek így kívánta – az ő akaratával szemben is kormányzóhatalmat gyakorló oligarchikus kormány.

A királyi törvényhozó és kormányzóhatalom megosztása király és bárók között és a mindenkori pártszínezete szükségképen vonta maga után a királyi tekintély és hatalom erősítésére és pártcélokra egyaránt felhasználható többi hatalmi tényezők alkotmányos törekvéseinek elismerését. A főúri pártok egymással, a király velük szemben a papi és köznemesi osztályokat igyekeztek megnyerni s e végből előzmozdították azok politikai jogainak és hatalmának érvényesülését. IV. László nagykorúsága óta a számban meggyarapodott és megyénként szervezkedő köznemesség is aktív politikai tényezővé lesz. A Szent István-napi fegyveres gyülekezeteket 1277 óta törvényhozó országgyűlés – generalis congregatio regni, parlamentum publicum regni – váltja fel. A gyülekezés a törvénynapokon követett „régi szokás” szerint történt. A fegyveresen felvonuló köznemesség a főpapsággal együtt „a király és bárók hozzájárulásával, de a bárók távollétében,” külön gyülekezett és tanácskozott. A bárók a királyi tanácsban gyakorolták alkotmányos jogaikat, nem ugyan mint az országgyűlés felsőháza, hanem mint a kormányzóhatalomnak a királlyal együtt birtokosai. A papságot és köznemességet az országgyűlésre nem a király hívta meg. „A királyúr, az ország bárói és a többi bárók törvényes hozzájárulásával erre jogot szerezve gyűltek egybe,” tanácskoztak és határoztak. Határozataikat sem a király, hanem „a király és bárók” elé terjesztették megerősítés, mint ma mondanók: szentesítés és végrehajtás végett. A kormányzatnak ebbe az oligarchikus formájába és alkotmányos színezetébe, férfikorát elérve, IV. László nem tudott belenyugodni. Uralkodása utolsó éveinek szomorú eseményei a rendek hatalmának megtörésére s az önkényuralom megalapítására irányuló törekvéseit tükrözik vissza. De lázadozása megtört a rendek politikai hatalmán s utóda már minden aggodalom nélkül leszámolt a tényleges hatalmi viszonyokkal.

A Szent István-napi törvénylátó gyűlést szabályozó korábbi rendelkezésekkel szemben 1290-ben, III. Endre első országgyűlésén már rendes országgyűlés évi összehívásáról történt intézkedés. „Az ország összes bárói és nemesei minden évben egyszer gyűlésre tartoznak Fehérvárott összejönni, hogy ott az ország állapotáról tanácskozzanak, a bárók működését megvizsgálják s megállapítva, melyik miképen járt el hivatalában és miképen védte az ország javait, érdemük szerint jutalmat, érdemtelenségükért és mulasztásukért pedig büntetést rójanak rájuk a király és tanácsosai ítéletével. A nádort pedig és a tárnokmestert, országbírót s – a fehérvári egyház jogának és kiváltságainak sérelme nélkül – az alkancellárt is az ország régi szokása szerint, országa nemeseinek meghallgatásával fogja a király kinevezni.” Nyolc esztendővel később még tovább ment Endre s a királyi tanácsosok, a bárók működésének alkotmányos ellenőrzésén túl közvetlen befolyást is biztosított a papságnak és köznemességnek a kormányzatra. Az 1298. évi országgyűlés határozatai értelmében a papi és köznemesi rend két-két tanácstagot delegált a királyi tanácsba „a királyi udvar és az ország helyesebb kormányzása” végett. A főpapi tanácsosok az esztergomi és kalocsai tartományhoz tartozó püspökök közül kerültek ki s háromhavonként tisztségük rendje szerint váltakoztak. A nemesi tanácsosokat az országgyűlés választotta, de a királyi kincstárból részesültek megfelelő eljárásban. Ugyanekkor intézkedés történt a királynéi javak „helyesebb kormányzásáról” is. Határozatot hoztak, hogy a királyné „ne idegenek, hanem magyar nemesek közül” válassza tanácsosait s ezek mellé a király is küldjön ki néhány bárót a királyné támogatására. Az alkotmányjogi fejlődés szempontjából figyelemreméltó, hogy míg az 1290. évi törvények a régi formában, királyi kiváltságlevél alakjában bocsáttattak ki, 1298-ban már a szövegezésben és a megerősítés módjában is kifejezésre jut a törvényhozás alkotmányos formája. A papi és nemesi rend határozatait az országgyűlésen résztvett főpapok foglaltatták oklevélbe és pecsétjükkel megerősítve terjesztették a király és bárók elé, kik azután saját pecsétjüket ráütve adták meg a törvényerőt e határozatoknak.

III. Endre törvényhozásával befejezéshez jutott az 1222-ben megindult politikai mozgalom. A nemesség alkotmányos jogai, a rendek törvényhozó hatalma teljes elismeréshez jutottak s a király tanácsosainak alkotmányos felelőssége – Angliát és Arragoniát kivéve, valamennyi európai nemzetet megelőzően – törvényes szabályozást nyert. A birtokososztályok törvényhozó jogának elismerése és az országyűléseken való részvétele lehetővé tette a nemesi jogok törvényes szabályozását is, amire mindeddig nem volt példa. A magyar nemesség ősi jogon, vérségi leszármazás és foglalás jogán élvezett szabadságjoga a XIII. század végéig írásba nem foglalt szokásjog volt s amíg a törvényhozó hatalom kizárólag a király kezében volt, törvényes elismeréséről, megerősítéséről nem is lehetett szó. Királyi kiváltság, törvény inkább gyengítette volna e jogok erejét s ezért királyi megerősítésükre sohasem gondoltak. Most, hogy a nemesség résztkapott a törvényhozó hatalomból, végre mód nyílt az ősi jogok törvénybe foglalására is. Az 1222., 1231. és 1267. évi királyi kiváltságlevél alakjában kibocsátott dekretumok intézkedései közül a nemesi jogokra vonatkozók nem az egész nemesség, hanem egy emelkedő társadalmi réteg, a nemesség alsó határán elhelyezkedő királyi serviensek javára történtek. 1290-ben már a királyi elhatározástól függetlenül, ősi jogon élvezett nemesi szabadságnak a nemesi országgyűlés határozatával történt megerősítéséről volt szó s a megerősítés alkotmányos formában létrejött törvény alakjában történt.

A magyar és nápolyi udvar légkörében felnőtt királyaink – III. Endre magyar elődei és Anjou-utódai – szükségszerűen visszariadtak fejedelmi hatalmuk minden korlátozásának önkéntes elismerésétől. Az olasz város arisztokratikus köztársaságából jött fejedelem viszont egészen természetesnek találta, hogy a nemzeti akaratot kifejező rendi tényezők részt kapjanak az ország sorsának intézéséből. III. Endrét velencei nevelése predesztinálta, hogy ő legyen a magyarok első alkotmányos királya. Erre késztették trónrajutásának körülményei és a nemzet életét irányító reális hatalmi viszonyok is. Trónját az ország sorsát saját belátásuk szerint intéző bárók, főpapok és nemesek elhatározásának köszönhette. Ezért önként és szívesen belenyugodott hatalmának alkotmányos korlátozásába, csak arra vigyázott, hogy az oligarchia túlkapásaival szemben kellő befolyást és hatalmat biztosítson a többi rendi tényezőknek, a főpapságnak és nemességnek. A királyi tanácsosok alkotmányos felelősségének s a főpapi és köznemesi rend közvetlen kormányzati befolyásának biztosítására nem a királyi hatalommal szemben, hanem a királyi tanácsban ülő oligarchiák hatalmának ellensúlyozása végett, a királyi tanácsban ülő oligarchák hatalmának ellensúlyozása végett, a királyi hatalom védelmében volt szükség s az erre vonatkozó törvényes intézkedések a hatalmaskodó oligarcháknak királyukkal s a király mögé sorakozó főpapi és nemesi renddel vívott küzdelmére vetnek világot.

*

Az állami és társadalmi élet minden ágazatát érintő mélyreható elvi és személyi elentétek kirobbanását, a régi szervezeteket kikezdő erők működését IV. Béla korlátlan tekintélye, körültekintése és páratlan erélye meg tudta akadályozni. V. István apja példáját igyekezett követni, képessége is volt hozzá, de váratlan halála felszabadította a bomlasztó erőket. A belső helyzet IV. Bélához hasonló erős uralkodót, céltudatos egyéniséget követelt, aki a királyi tekintély és hatalom erőteljes hangsúlyozásával mérsékelte és ellensúlyozta volna a romboló tényezők működését. Hatalmas királyra lett volna szükség s ehelyett az örökösödés rendjén a tízéves IV. László (1272–1790) került a trónra, nevében a kormányzatot anyja vette át s ők az ellentétek áthidalása, a királyi tekintély és hatalom erősítése helyett maguk növelték az ellentéteket, rombolták saját tekintélyüket és siettették a teljes dezorganizációt.

Kún Erzsébet nagyratörő, hatalomravágyó nő volt. Már férje életében oly szerepre vágyott, aminőt egykor Gertrud töltött be II. Endre mellett és Mária IV. Béla utolsó éveiben s mikor ez a vágya nem teljesült, férje ellenére igyekezett érvényesülni. A régenskirálynő méltóságát elnyerve, hatalmi törekvésének kifejezéseképen és tekintélye emelése végett felvette „a kún császár leányának” büszke címét is; evvel az önkéntes rangemeléssel bizonygatta, hogy nem áll mögötte gyűlölt anyósának, a görög császárlánynak. Az uralomvágy mellől azonban hiányoztak belőle az uralkodói képességek, orosz Anasztázia és Eufrozina politikus eszessége, szerb Ilona szigorú erélye, meráni Gertrud politikus eszessége, és Laszkárisz Mária puritán erkölcse. Érzékei és szenvedélye uralkodtak felette s mikor kegyence férje halála után maga ragadta kezébe a hatalmat, nem IV. Béla és V. István szolgálatára készen álló, kipróbált híveinek tanácsához fordult, hanem egy új kegyenc karjaiba vetette magát, ki az előbbinél is alacsonyabb erkölcsi színvonalon állt. Joákimban minden hibája mellett is voltak nagy államférfiúi és katonai tehetségek. Kán Miklós prépost csak szép ember volt és erőszakos úr, minden erkölcsi érzék híján. Kíméletlen törtetése az esztergomi érseki szék felé végleg lejáratta az őt pártfogoló szép asszony amúgysem nagy tekintélyét. A magyar főurak előkelőbbjei nem feledték el Erzsébet származását sem s lealázónak tartották a kún asszony királynéi szereplését. IV. Béla fegyelmezett, régi tisztviselői – Kemény fia Lőrinc, Rátót Lóránt, Ákos Ernye, Mojs bán – készeknek mutatkoztak támogatására, de V. István emberei – a Csákok és társaik – duzzogva visszavonultak s mikor újra hatalomra kerültek, a tiszteletet megadták, de parancsainak engedelmeskedni már nem voltak hajlandók. A kormányzatban váltakozó pártok vezérei a maguk feje szerint uralkodtak s a félretolt regenskirálynő legfeljebb apró hatalmaskodásokkal elégíthette ki uralomvágyát.

A fiatal király örökölte anyja természetét, forró vérmérsékletét és szenvedélyét, de benne ezeket a rossz tulajdonságokat még fokozta és újakkal tetézte rendszertelen és kapkodó nevelése. Első nevelői – a hatalomvágyó és körmönfont Joákim, az erkölcstelen Miklós prépost és a ravasz, sokszínű Kőszegi Iván – inkább rontották, mint tanították. Előbb apja, majd anyja és leghívebb tanácsosai ellen ingerelték s mindenkivel szemben bizalmatlanságot oltottak szívébe. Királyi bábot akartak belőle nevelni, hogy hiúságát és szenvedélyeit legyezgetve, eszközül használhassák a maguk hatalmi törekvéseihez. Csák Péter katonai nevelése sem volt különb iskola, mert Péter nem harcokba vitte ifjú királyát, hanem rablásba, öldöklésbe s a lovagi harc nemes élvezete helyett vad pusztítás, gyujtogatás, vérontás látványával igyekezett neki örömet, szórakozást szerezni. Ezeknek az erőszakos és lelkiismeretlen főuraknak káros befolyását, kik közül ketten a királyi anya ágyán keresztül férkőztek fia lelkéhez, csak kevéssé ellensúlyozhatta a derék Csák Máté buzgólkodása, aki 1276-ban maga vette kezébe a király nevelését s a következő két évben mint vajda, majd nádor irányította. A családi meleget is ennek a vallásos és lelkiismeretes, gyermektelen főúrnak szeretete pótolta, mert anyjával szemben László éppoly bizalmatlan volt, mint ravasz nagynénjével, Anna macsói hercegnővel és többi rokonával szemben. Valamennyiük beszédéből és tetteiből az önérdek hangját hallotta kicsendülni. De bizalmatlan volt feleségével, a magyar királyi udvarban felnevelt Anjou Izabellával – magyarosan: Erzsébettel – szemben is. Csak Erzsébet nővéréhez vonzódott, aki négyéves kora óta a nyúlszigeti apácazárdában élt, de anyjáénál is tüzesebb temperamentumát az apácafátyol alatt sem tudta mérsékelni. Fogadalmát előbb egyik szerb sógorával szegte meg, majd egy tatár herceghez készült nőül menni s végül is unokatestvérének – Kunigunda cseh királynénak – özvegyen maradt második férjét, Rosenberg Zavist boldogította kezével. IV. László ezt a testvérét szerette, mert ez hasonlított hozzá legjobban.

Örökölt tulajdonságai, lelkiismeretlen nevelői, anyjának és a hatalomért tülekedő pártoknak körülötte folyó versengése Lászlóból erősen érzéki, akaratos, szeszélyes, betegesen fegyelmezetlen és bizalmatlan ifjút neveltek. A személyes bátorság és uralomvágy nem hiányoztak belőle, de cselekedetei nagyfokú jellemgyöngeségre, ingatag és állhatatlan lélekre vallanak. Egyszer akarat nélkül ingadozó, jobbra-balra befolyásolható fejedelmi bábnak, máskor féktelenül indulatos, önfejű zsarnoknak tűnik föl. Néha a legégetőbb kérdések iránt is alig mutatott érdeklődést, teljes apátiával nézte egyik vagy másik párt kormányra jutását. Máskor a keleti kényúr korlátlan despotizmusával próbálta hatalmát gyakorolni s minden hagyományt és józan megfontolást félretéve, keresett kielégülést szenvedélyének és hatalomvágyának. Volt idő, mikor úgylátszott, teljes komolysággal fogja fel hivatását és apja, nagyapja nyomdokaiba készül lépni, de ez csak pillanatnyi felbuzdulás, Csák Máté jótékony befolyásának az eredménye volt, kit László másoknál jobban tisztelt és megbecsült, bár tőle is rossz néven vette, hogy gátat igyekezett vetni káros szenvedélyeinek és fékezte korlátlan indulatait. Ifjúvá serdülve, László egyre jobban vágyott a szabad élet és a teljes királyi, sőt kényúri hatalom után. S mivel a uralomban váltakozó pártok csak eszközül használták a maguk hatalmi törekvéseihez, bábként irányították jobbra, vagy balra, felszabadította magát azok befolyása alól s odamenekült, ahol királyvoltát elismerték és szeszélyeit kielégítették. A kún rokonok társaságát kereste, akik nem irányították, nem fékezték s nem korlátozták, hanem örömmel siettek a vérükből való király, „Kún László” szolgálatára, minden vágyának kielégítésére. Mikor szerét ejthette, odahagyta az udvart, magyar híveit, anyját és szerencsétlen kis feleségét, kit – nem tudni mi okból – valósággal gyűlölt, és ment a tiszai síkra kúnjai közé sátorozni, vadászni, tivornyázni, a szép kún lányok és menyecskék ölén minden bajt, gondot elfeledni. A szilaj, harcos, pogány nép körében László maga is hozzájuk hasonult. Haját kún módra hosszúra eresztette és csimbókba fonta. Hegyes kún süveget, szoknyaszerű kún köntöst, kún sarut öltött s a német gunyától, páncéltól szabadulva, nomád vezérkint vitte a kún nyilasokat gyűlölt alattvalói – a Kőszegi-had, a szepesi erdélyi szászok és a papok – ellen. A pogány szertartásoktól sem idegenkedett. Résztvett a természeti erők tiszteletére a szent tűz és az ősök bálványa előtt rendezett áldozatokban. Keresztény feleségével mit sem törődve, pogánymódra egybekelt az egyik kún törzsfő szép leányával, Éduával s ennek királynéi jogokat és jövedelmet biztosítva, még két más ágyast – kún felfogás szerint feleséget – tartott: Kupcsöcsöt és Mandulát. Az asszonyok révén teljesen kún befolyás alá került azokkal az urakkal együtt, akik királyuk példájára szintén a kúnok közé vegyültek s maguk is kún ágyast tartottak. Mikor pedig életmódja országos felháborodást váltott ki s a magyar urak fegyveres erővel, elzárással és saját akaratuk erőszakos rákényszerítésével szorították neki nem tetsző cselekedetekre, az egyház előtt való teljes megalázkodásra és kedvelt kúnjai fegyveres megtámadására, méginkább elvadult. Teljesen a kúnok és a szövetségesül hívott tatárok karjaiba vetette magát s nem keresztény elődeinek hatalmát igyekezett helyreállítani, hanem a keleti török fejedelmek despotikus hatalmáról, a pogányság uralmának visszaállításáról szőtt merész ábrándokat.


AZ OLYGARCHIKUS MAGYARORSZÁG 1301–1310.

Kún László igazi kényúr szeretett volna lenni, akit nem korlátoznak sem vallás, sem hagyományok, sem törvények. Hősi eszménye nem a régi históriákban magasztalt Kegyes László király és Anonymus keresztényre színezett Árpádja volt, hanem családja legendás őse, a pogány Attila, „Isten ostora és világ félelme”, aki egészen Rómáig lába elé kényszerítette Európa minden keresztény népét, aki saját kezével ölte meg testvérét, mert hatalmát az ő rovására kiterjesztette, aki a keresztények ezreit gyilkoltatta le és tizenegyezer szűzet koncoltatott fel Kölnben.

„Hű papja, Kézai Simon mester, a győzhetetlen és hatalmas László úrnak, Magyarország legdicsőbb királyának szíve forró óhaját” teljesítette, mikor a magyar történetet a húnok történetével bővítette ki s a nemzet hősévé Árpád és Szent László helyébe Attilát avatta fel. Jellemző, hogy e műből még László életében kivonat készül, melyben a Gesta Hungarorum színes magyar története lélektelen krónikává sorvadt, de a hún történet teljes szövegében van lemásolva. A hún történetre vonatkozó ismereteit Simon mester Viterboi Gotfrid, Jordanész és Gemblouxi Sigebert műveiből merítette és néhány más író – Josephus, Isidorus, Paulus Diaconus – munkáiból átvett részletekkel s a Szent László-kori Gesta Hungarorum magyar történeti elbeszéléséből a hún-korba átültetett színező elemekkel bővítette. Magát Attilát is forrásai alapján jellemzi, de az ott kapott képet IV. László egyéniségének és életmódjának néhány jellemző vonásával egészítette ki, módosította. Az ő Attilája nem házban lakik s nem fatányérból, fakupából eszik-iszik, nem beretválja arcát, nem gyüjt kincset. „Attila – írja Kézai – népével együtt sík mezőn, sátorban és szekéren élt, a médek divatjának hódolt, mint a húnok általában, hosszú szakállat viselt, az érzékiségnek szerfelett hódolt, bőkezű volt, mert megvetésre méltónak vélte, hogy kincstárában pénzt tartson, lovaiban nagy gyönyörűsége volt, mégis könnyű szívvel elajándékozta azokat, úgyhogy néha alig volt két nyereg alá való paripája, de sátra, ágya, asztala arannyal és ékkövekkel volt díszítve, aranyedényből evett és díszes bársonynyeregben lovagolt.” Egyébként Kézai a nyugati forrásokból ismert Attila képét adja: „fekete szeme villámló, melle széles, termete alacsony, járása büszke, akaratában nagyszabású, a vitézkedésben mértéktartó, de harcban ügyes és körültekintő, roppant szigorú természetű.”

Attilának kegyetlen dicsősége és példátlan hatalma után sóvárgott, az ő pogány példáját akarta követni Kún László, mikor saját alattvalói – IV. Béla egykori munkatársainak ivadékai – ellen Batu kán utódainak tatár hadait hozta országába. A tatár támadás megtört a pogány veszedelemmel szemben minden ellentétet feledő Abák, Baksák, Borsák és társaik kemény ellenállásán. De utána László valóságos hatalmi tébolyba esett. Kúnjai és izmaelitái mellé tatár és neugár harcosokat fogadott szolgálatába. A várak élére, pénzügyi tisztségekre, sőt végül még a nádori méltóságra is pogányokat és izmaelitákat nevezett ki. Az egyházak és „hűtlen” alattvalói – e korban már jóformán az egész magyarság – ellen evvel a keleti pogány haddal szállt minduntalan harcba. Feleségét fogságba vetette és a nyúlszigeti „fejedelemasszony” őrizetére bízva, minden javaitól megfosztotta. Éduának – „a mérges viperának” – adta az összes királynéi birtokokat és jövedelmeket s pogány kún feleségei mellé Nogáj tatár kán leányát is nőül kérte. Erzsébet nővérét, ki szigorú porkolábja volt a szerencsétlen királynénak, előbb tatár herceggel akarta összeházasítani, majd mikor Zavissal készült házasságra lépni, fegyveres erővel ragadta ki a zárdát védő dominikánusok kezéből s az apácák alig tudtak menekülni a király jóváhagyásával megrontásukra törő tatár hadtól. A szentségtörés ellen tiltakozó Ladomér érseknek László azt izente, hogy ha sokat okoskodik, tatárhaddal fog ellene és Róma ellen menni. Fenyegetésének persze komolyabb következménye nem lett. Dühét a Kőszegiek és párthíveik ellen vezetett pusztító portyázásokban tombolta ki s mikor megszorították, leverték, a szerencsétlen beteglelkű Attila-paródia „csodálatos művészettel csalt szemébe hazug könnyeket s az őszinte keresztényeket” megtévesztve, fogadott javulást, esküdött békét és barátságot hatalmas alattvalóinak, hűséget és engedelmességet egyházának, hogy a hiszékeny magyarok fogságából hű pogányaihoz menekülve, újra kezdhesse tobzódásait. Fékjüket vesztett indulatai huszonnyolc esztendős korában annyira elhatalmasodtak rajta, hogy még a kúnok is megsokalták és néhány báró biztatására gyilokkal vetettek véget életének.

*

IV. Béla harmincötéves uralma alatt kormányváltozás voltaképen csak egyszer volt, a tatárjárás után. A legmagasabb méltóságokat elért főtisztviselők halála vagy visszavonulása után más lépett helyükbe, de a kormány s a királyi tanács összetételében lényeges változás 1242 óta egyszer sem történt. A gyermekkirály kiskorúságának öt esztendeje alatt tizenkétszer változott a kormány. Hol egyik, hol másik párt kezébe vándorolt a hatalom s a kis király és anyja csak eszköz, játékszer volt az egymás ellen acsarkodó főurak és pártok kezében. A szereplők kezdetben mind IV. Béla és V. István legbensőbb hívei és azok fiai közül kerültek ki. Ezek a főurak, akik egykor teljes egyetértésben támogatták királyukat az ország helyreállítására irányuló munkájában s a küzdelem idején is inkább személyi rokonszenvtől, semmint elvi ellentétektől vezéreltetve álltak Béla vagy István oldalára, a kis László trónralépte után két ellenséges táborra szakadtak s vad gyűlölettel ragadozták ki egymás kezéből a hatalmat. A küzdelem nem elvi kérdésekért folyt, mint II. Endre korában, nem is a királyi trónért, hatalomért Árpád-ivadékok közt, mint Imre idejében, vagy IV. Béla utolsó éveiben. Egymással és a központi hatalommal vetélkedő, független tartományúri hatalom alapítására törekvő nagybirtokos urak és családok végeszakadatlan háborúsága, a bellum omnium contra omnes köszöntött be.

A véres polgárháborúvá fajult küzdelmet Monoszló Egyed tárnokmester fegyveres felkelése vezette be közvetlenül V. István halála után. A lázadást leverték. Egyed testvérével és híveivel a cseh királyhoz futott. Szolgálatukat Pozsony vármegyével együtt neki ajánlották fel s evvel alkalmat adtak régi ellenségüknek, Kőszegi Henriknek a hazatérésre és az új politikai rendszer, az oligarchia megalapozására.

Monoszló Egyed lázadása nyilvánvalóvá tette, hogy V. István hívei nagyon felháborodtak a királyné és Joákim bán merényletén. Elégedetlenségük a királyné előtt sem maradhatott titokban. Első kormányát ezért IV. Bélának férje életében mellőzött híveiből és saját környezetéből állította össze. Joákim mellett Lőrinc nádor, Ákos Ernye tárnokmester, Sándor országbíró, Geregye Miklós vajda és Aba Lőrinc pohárnokmester, Sándor országbíró, Geregye Miklós vajda és Aba Lőrinc pohárnokmester, kik mindketten még Istvántól kegyelmet kaptak árulásukért, Csák Ugrin lovászmester, Básztély Rénold étekhordómester, Csák Domokos királynéi udvarbíró voltak az új kormány tagjai. Mellettük Kán Lászlónak és Miklós fivérének, az erdélyi prépostnak is hangadó szerep jutott az udvarnál. V. István emberei közül Mojs volt nádor és bán, kinek felesége Árpád-házi hercegnő volt, az ifjabb királynét, IV. László jegyesét vette gondjaiba s mint tárnokmester kezelte vagyonát. A többiek csendes oppozicióba vonultak. Béla macsói és boszniai herceg megtartotta méltóságát, de nem volt grata persona, mert a királynéval szemben ő is osztotta anyja ellenszenvét.

Ez volt a helyzet, mikor Kőszegi Henrik még 1272 őszén hazaérkezett és minden számítást felborított. A cseh udvarból hozott híreket, hol nagy felháborodással tárgyalták a legutóbbi eseményeket, Erzsébet királyné és Joákim árulását s a magyar udvar ellen harcra is gondoltak. A cseh háborús készülődést a jelek szerint Otokár anyósa, Anna hercegnő ösztönözte, ki talán fia trónraültetésének gondolatával is foglalkozott. Henrik legalább azt állította, hogy Béla herceg árulásra készül királyi öccse ellen. Mi volt az igaz, mi nem e vádaskodásból, nem tudjuk. Tény azonban, hogy Henriknek és Joákimnak útjában állt a királyi ház egyetlen teljeskorú férfitagja, aki mellesleg a két barát iránt ellenséges indulatú cseh királynak is sógora volt. Henrik az udvar jelenlétében rátámadt Bélára, árulással vádolta s mikor ez visszautasította a gyanusítást, embereivel megrohanta és a szó legszorosabb értelmében összekaszabolta. Tartományain Henrik és barátai osztozkodtak.

Bélától megszabadulván, Henrik és Joákim maguk köré gyüjtötték hasonló gondolkodású párthíveiket: a két Geregyét, anyjuk révén a németbarát Győr-nemzetség sarjadékait, Hahót Miklóst és Aba Lőrincet, akik egykor valamennyien Henrikkel menekültek Otokárhoz, a Dráva vidékén és Dunántúl most emelkedő Pécz-nemzetség tagjait és több más urat saját nemzetségükből. Új pártot alapítottak, melyből kimaradtak IV. Béla öreg magyar hívei. Csak Rátót Lorántnak és Csák Máténak – a két legkonciliánsabb, leghiggadtabb magyar főurnak – adtak helyet az év végén megalakított kormányukban. Loránt nádor és macsói bán, Máté szlavon bán lett, a pénzügyi viszonyok romlásával fontosságban folyton növekvő tárnokmesteri tisztet, Erdély és a déli tartományok – Bosznia, Ozora, Kucsó – kormányzatát Henrik, Joákim és legmegbízhatóbb híveik vették kezükbe. A királynét egyszerűen félretolták az útból és maguk kezdtek uralkodni.

Erzsébet Joákimékkal szemben a kúnokhoz és új kegyencének – Kán Miklós prépostnak – rokonaihoz, barátaihoz fordult és segítségükkel már 1273 tavaszán elűzte Joákimot. A feslett életű prépostot az esztergomi kanonokokkal lezáratásuk és bőjtöltetésük árán érsekké választatta a derék Türje Fülöp helyébe. A nádori székbe 1273 tavaszán újra Kemény fia Lőrincet hívta vissza, országbírójává Kán Lászlót, tárnokmesterré Rátót Istvánt tette. Macsó és Bosznia élére a magyarok megtámadására készülő cseh király udvarából hazatért Monoszló Egyedet állította. Joákim minden méltóságától megfosztva, távozott az udvarból. A kis királylányt is kivették kezéből, kit eddig ő nevelt, vagy inkább rontott és anyja ellen ingerelt. A hatalmas Henrikkel azonban a cseh háború küszöbén nem mertek ujjat húzni. Újra szlavon bán lett és az maradt minden kormányváltozás dacára 1274 őszén bekövetkezett haláláig.

Alig foglalták el helyüket az új méltóságviselők, megindult a háborúskodás. Osztrák urak betörtek a mosonyi kapun és Győr várát elfoglalva, fogságba ejtették a püspöktársa rovására ott garázdálkodó Jób pécsi püspököt. Azután az osztrák hadak végig kalandozták, sarcolták a nyugati határvidéket, az Otokárt „hűtlenül” elhagyó Kőszegiek, Geregyék, Hahótok és többi társaik uradalmait. Egy másik osztrák-cseh sereg a Dunától északra tört be s Nyitrát foglalta el, a várost és egyházát kirabolva. Otokár maga is készült már magyar sógora, Béla megbosszulására s ez alkalmat fel akarta használni a határszéli területek elfoglalására is. Az ellenséges veszedelem hírére a pártok 1273 juniusában megbékéltek, koaliciós kormány alakult. Joákim visszakerült a tárnokmesteri székbe, Geregye Miklós a vajdaságba, de mellettük Egyed, Csák Máté és Kőszegi Henrik is tagjai maradtak a királyi tanácsnak s az öreg Loránt nádor is újra hivatalba lépett. A háború augusztusban és szeptemberben folyt le s Otokár győzelmével végződött. Diadala azonban nem volt teljes. A határvárak – Pozsony, Óvár, Mosony, Sopron – kezére kerültek, de döntő győzelmet a magyar sereg fölött nem tudott aratni és serege visszavonulóban sok kárt szenvedett a magyarok rajtaütő támadásaitól. Az olcsó hódítást sem annyira serege vitézségének és győzelmének köszönhette, mint inkább a magyar bárók torzsalkodásának.

A Gutkeled-Kőszegi-párt felhasználta a háború nyomán keletkezett zavart s az ország védelmére gyüjtött dunántúli seregek támogatásával 1273 őszén újra hatalomra kapott. Most már az összes hivatalokat saját embereikkel töltötték be. Nádorrá Pécz Dénes lett, vajda Geregye Miklós maradt. Gutkeled Miklós – Joákim testvére – az országbírói, Kőszegi Miklós – Henrik fia – a pohárnoki tisztet kapta. Henrik és Joákim a királyt és anyját hatalmukba ejtve, 1274 nyarán bekövetkezett egyhónapos megszakítással – mikor Monoszló Egyed és Csák Máté ragadták magukhoz a hatalmat – most teljes egy esztendeig vitték a kormányt. A királyné híveit hivatalukból kiüldözték és Miklós érsekségét végleg elgáncsolták. A római szentszék, mellyel szembe mindig az egyház hű fiainak, a pogány kún szokások és erkölcsök ostorozóinak színében tüntették fel magukat, kérésükre alapos vizsgálat alá vette Miklós előéletét s az eredmény láttára új választást rendelt. Ennek eredménye Benedek budai prépost érsekké választása lett, ki színtelen ember létére három évig viselte az ország első főpapjának méltóságát, mikor is Kőszegi Henrik fiának, Péter veszprémi püspöknek jogosulatlan igényeivel szemben a korszak egyik legjelesebb főpapja, Ladomér váradi püspök került az érseki székbe.

Joákimék uralma a pártviszonyok teljes kikristályosodására vezetett. A törzsökös magyar urak eddig passzíve viselkedtek. Örökölt királyhűségük a kis király és anyja táborába vitte őket, de mikor látták a királyné tehetetlenségét és papi kegyencével folytatott botrányos életét és látták a Gutkeled-Kőszegi-párt garázdálkodását, jogosulatlan hatalmi törekvéseit, maguk is szervezkedni kezdtek, hogy ha már a király nem uralkodik, nevében ne a „németek,” hanem a király ősét egykor trónra emelő foglaló nemzetségek ivadékai uralkodjanak. A szervezkedés élére a Csák-nemzetség kiváló tagjai, egykor V. István törhetetlen hívei álltak. A névleges vezetést a tapintatos öreg Rátót Loránt nádornak engedték át, de az igazi vezér Máté volt, valamennyi Csák közt a leghiggadtabb és legnagyobb műveltségű férfiú, ki később maga vette kezébe a kis király nevelését is. Két testvére közül az indulatos, harcias és erőszakos Péter méltó ellenfele volt a hatalmaskodó féktelen Kőszegieknek. István sem volt szelíd ember, de nyomába sem járhatott öccsének. A negyedik Csák, kinek most szintén nagy szerep jutott, Ugrin lovászmester volt, a trencséni ággal távolabbról rokon érseki ágból, melynek birtokai inkább a délvidéken az Alduna mentén és Drávántúl voltak. A dunántúli rokonságból Csák Domokos az anyakirályné udvarbírája, majd tárnokmestere, Mihály testvére veszprémi ispán volt. Táborukba tartozott egyideig Monoszló Egyed és Gergely is, ők azonban 1275-ben végleg visszavonultak a közélettől; erőszakos természetük lehetetlenné tette elhelyezkedésüket másnak vezérlete alatt. A Csákokkal tartottak úgyszólván az összes gyökeres magyar nemzetségek és a magyarságba beolvadt indigéna-családok, valamint a horvát Subichok, Blagayak és hozzájuk szított a királyné is kúnjaival együtt. A szervezkedés egész csendben folyt, de nem kerülte el az ellenfél figyelmét.

Henrik és Joákim 1274 szeptemberében királyt, királynét sorsukra hagyva, Szlavóniába készültek visszavonulni, hol báni méltóságuk révén mindkettőjük családi hatalma szilárdan megvolt alapozva. Túszul és hogy esetleg trónkövetelőként léptethessék föl, László király nyolcéves öccsét, a kis Endre herceget is magukkal vitték. A két év előtt merénylet megismétlése szörnyű felháborodást váltott ki a magyar urak táborában. A régi harcokban kipróbált Csák Péter kíséretében maga a kis király indult nagy sereggel üldözésükre. Még Fehérvár alatt, Polgárdinál sikerültbeérniök az ellenfél hadát s Joákim és Henrik nem haboztak seregüket a király személye ellen vinni. Sokszor megesett már, hogy az alattvalók királyuk ellen harcra keltek, de e küzdelmekben a törvényes királlyal mindig az Árpádház valamelyik férfitagja állt szemben, aki a jogosság némi látszatával küzdött a trónért, vagy tartományért, hatalomért. Ez volt az első eset, hogy magukról megfeledkezett főurak – egy kis gyermek nevével és személyével visszaélve – saját hatalmuk biztosítása és megalapítása végett emeltek fegyvert királyuk ellen. A harc a király javára dőlt el. Csák Péter arcán nagy sebet szerezve, verte meg a lázadókat. Henrik bán hosszú és változatos pályafutás után a harcban elesett. Fiai, társai Szlavóniába menekültek.

Kőszegi Henrik halála után a kormányhatalom tíz esztendőre az ellenpárt kezébe került. Joákimnak és Henrik fiainak 1275-ben három hónapra, 1276 és 1281 nyarán egy-egy évre sikerült ugyan újra hatalomra vergődniük, de uralmuk tartóssá nem lehetett. A vezetés 1280-ig a Csákok, ezután az Abák kezében volt. Csak 1284-ben, majd 1288-ban kerültek ismét felszínre két-két esztendőre az elpártolt Gutkeledeket a tiszántúli Borsák erejével pótló Kőszegiek. E kormányváltozások jobbára a király akaratától függetlenül, sőt akarata ellenére következtek be a pártok közt dúló fegyveres harcok eredményéhez képest.

A két párt közül az ország és király érdekeit a Csák-Aba-párt hívebben képviselte. Csák Máté, Ugrin és Domokos, Aba Amadé és Péter, Hontpázmány Tamás és jó egynéhány társuk a nemzet és királyság érdekeit szemmeltartó, becsületes, komoly hazafiak voltak s ha nem is voltak mentek kortársaik minden hibájától, mindenesetre sokkal különbek a maguk hasznát, érdekét túlontúl ismerő Kőszegieknél s az államban államot alkotó kúnoknál. De mellettük, az ő pártjukon is ott volt a kegyetlenül erőszakos Csák Péter, a korlátlan akaratú Aba Finta, a lelkiismeretlen Kán Miklós prépost, a ravasz és hatalmaskodó Subich Pál és sok más hasonló gondolkodású, hatalomvágyó, féktelen főúr s a küzdelmekre, a harcmodorra ezeknek az erőszakos, harcos nagyuraknak egyénisége nyomta rá bélyegét. Az erőszakoskodásban, vagyonuk és hatalmuk mértéktelen gyarapításában, az ellenpárt kíméletlen üldözésében, az egyházi és köznemesi vagyon pusztításában és dézsmálásában, a szegény parasztnép sanyargatásában és a királyi tekintély lejáratásában mindkét párt egyaránt részes volt. Még a papság sem maradt ki az erőszakos küzdelemből. Záh Jób pécsi, Kőszegi Péter veszprémi püspökök s az esztergomi érseki uradalmat évekig bitorló Kán Miklós a legféktelenebb főurak közé tartoztak. Mások, mint Monoszló Péter erdélyi püspök és a kor legkiválóbb főpapjai – Ladomér esztergomi érsek és Timót zágrábi püspök – az egyházat ért támadások miatt sodródtak a küzdelembe.

Csák Péter serege a polgárdi csata után a kis László király névleges vezérlete alatt s a ő jelenlétében dúlta, pusztította Dunántúl a Kőszegiek javait. 1275-ben ez a had pusztította el, égette fel a magyar egyház büszkeségének tekintett veszprémi káptalani főiskolát, könyvtárat, levéltárat és székesegyházat, mert Veszprém püspöki székén véletlenül egy Kőszegi ült. Ugyanez időben, mikor néhány hóra a Kőszegiek kerültek felül, Csák Ugrin s alig néhány hét mulva a Geregyék a királyi koronázó város környékét pusztították, a kis király és udvara ellen készülődve. A Kőszegi-párthoz tartozó Geregye-rokonság előbb a szepesi várból intézte támadásait a Csák-kormány serege ellen. Két évvel később, 1277-ben, András egri püspökkel szövetkeztek és a Szepességen kívül az egész tiszántúli vidéket le egészen Erdélyig fellázították. A küzdelmet az Abák, Baksák és Borsák vették fel velük, de 1278 tavaszán a királynak is hadba kellett szállnia ellenük s miután a püspök népét szétverte és az egyik Geregyét lefejeztette, a szászok ellen indulhatott, kik másfél év óta álltak harcban az erdélyi püspökkel. Dalmáciában a Subichok ösztönzésére Spalato és Sebenico polgárai támadtak a királyhű Traura, s e város, mely egykor páratlan odaadással és hűséggel fogadta be és védelmezte a tatárok elől menekülő IV. Bélát, a tőle kapott javakról és jogokról Béla unokájának rendeletére volt kénytelen lemondani. Goricai István és Babonics fiai a Gutkeledekkel álltak valóságos vérbosszú-harcban, mely 1277-ben Joákim leveretésével és elestével jutott nyugvóponthoz, de csak az Anjou Károlytól küldött segítőcsapatok megérkezte után volt végleg lecsendesíthető. Kőszegi Iván 1277-ben törhetetlen hűségéről és hódolatáról biztosította a fegyveres haddal Kőszeg alá jött László királyt. Alig fél évvel később a kis Endre helyébe, ki azidőtájt meghalt, már új trónkövetelőt hoz az országba Utószülött István tizenkétesztendős Endre fia személyében s őt Szlavóni, Horvátország és Dalmácia hercegévé, magát a kis herceg tárnokmesterévé deklarálja. Egyidejűleg – a morvamezei csata küszöbén! – II. Otokárral köt szövetséget, Otokár leveretése és halála után pedig hazaküldi Endrét Velencébe s Ausztria új urának, Habsburgi Rudolfnak ajánlkozik fel sikertelenül. Miklós testvére a király kegyébe jutva, megy Szlavóniába bánnak, de királya érdekeinek képviselete helyett a goricai és vegliai grófokkal köt ellene új szövetséget. Maga László király 1284-ben, majd 1286-ban is formális háborút viselt a Kőszegiek ellen, kik közben a királlyal baráti szövetségben élő osztrák herceggel háboruskodtak. 1280-ban a kúnok lázadtak fel, mikor a királyt az egyházi hatalom az ő elhagyásukra és megfékezésükre kényszerítette. Oldamur vezérük alatt az egész Tiszavidéket végigpusztították, rabolták, dúlták, fosztogatták s a király csupán az egész ország haderejét fegyverbe szólítva, tudott velük a hüdi csatában megbirkózni. Aba Fintát nádorsága második évében csak a király fegyveres serege tudta hódolatra kényszeríteni. A püspökök, egyházak országszerte harcban álltak az egyházi javakat pusztító és bitorló, a jövedelmeket kisajátító hatalmaskodókkal, kiknek soraiból maga az anyakirályné sem hiányzott. Erzsébet a derék Timót zágrábi püspökkel, a Kőszegiek is ő vele, a Csákok a Kőszegi-családból való veszprémi püspökkel, maga a király az ellene lázadó egri püspökkel, Hontpázmány Tamás Ladomér esztergomi érsekkel, a szászok Monoszló Péter erdélyi püspökkel, a győri és pécsi püspökök egymással viaskodtak. A kúnok fogságba ejtik és kínozzák Paszka nyitrai püspököt. Ha voltak is közben néha-néha nyugalmasabb napok, az ország IV. László uralma alatt úgyszólván folytonosan lángban állt.

A hatalomért küzdő nagyurak harca szakadatlanul tartott s az ő küzdelmük a kevésbbé hatalmas urak és az alsóbb társadalmi rétegek rossz szenvedélyeit is felszabadította. Birtokos urak váraikból rablók módjára jártak fosztogatni, a főurak tisztei a környékbeli népet sanyargatták, a parasztok egymást rabolták és ölték, az utakat fosztogatók, zsiványok tették bizonytalanná, senki életéről és vagyonáról biztonságban nem lehetett. „Siralmas események történtek,” – írja az egykorú krónikás – „városokat romboltak össze, falvakat égettek fel, a béke és egyetértés teljesen megbomlott, a gazdagok megfogyatkoztak, a nemesek a szegénység nélkülözésében paraszttá lettek, az ország lakósai a kétkerekű kocsit László király szekerének nevezték, mivelhogy a folytonos rablás miatt az igavonó barmok az országban megfogyatkoztak s emberek barmok módjára taligába fogva pótolták a barmokat.”

*

A királyi hatalom elhanyatlásával és a belpolitikai helyzet teljes elfajulásával szükségképen hanyatlott alá a magyar király tekintélye s vele a királyság külpolitikai súlya is, mikor Európaszerte oly hatalmas uralkodói egyéniségek munkálkodtak a királyi hatalom kiépítésén, aminők IX. Lajos francia, Anjou Károly sziciliai, Jakab és III. Péter aragón, I. Edvárd angol és Otokár cseh királyok voltak. E változásnak első jele Otokár 1273. évi hódító kísérlete és ennek eredményeként a határszéli magyar várak elvesztése volt. Korábban Otokárral szemben mindig a magyar király volt a kihívó fél, most Otokár támadott s miután királyságát az osztrák és karintiai tartományok megszerzésével a Németbirodalom vezető hatalmasságává emelte, Magyarországra is megkísérelte fennhatóságát kiterjeszteni. Ez a kísérlete kudarccal járt, de mégis elfoglalhatta a legfontosabb határvárakat, melyek fegyveres visszaszerzésére a belső küzdelmek miatt egyelőre gondolni sem lehetett és ami talán még nagyobb sikert jelentett, a maga oldalára csábította IV. Béla bajor és lengyel vejét, a korábbi harcokban Béla és István hű szövetségeseit.

A külpolitikai állás megrendülésének jele volt a hűbéres tartományokban mindenütt felismerhető és többhelyt teljes sikerrel járt elszakadási törekvés. Dalmáciában és Horvátországban Subich Pál tapintata és politikai érzéke megakadályozta, hogy ez a tendencia felismerhetővé váljon, pedig a bosnyák Stjepanicsokkal – Istvánnal és Hrvatinnal – kötött hűbéri szerződése és a többi dalmát urakkal, így a vegliai grófokkal szemben is megnyilvánuló hűbérúri igényei nyilvánvalóvá teszik, hogy a magyar király hűbéruraságát elismerve bár, független hatalom megalapítására tört. A horvát és szerb tartományokban uralkodó családok – a Subichok, Babonicsok, Stjepanicsok és Kotromanok – közt megvolt a családi kapcsolat is, ami veszedelmes hátteret adott elszakadási törekvéseiknek. Még világosabb ez a tendencia Szlavóniában, hol a Kőszegiek előbb a Gutkeldekkel, majd a Babonicsfiakkal szövetkezve törtek a tartományúri hatalom megalapítására. A függetlenítési tendencia biztos jele volt velencei Endre szlavon hercegül való behozatala 1278-ban és 1287-ben, aminthogy a László királlyal szövetséges Albert osztrák herceg ellen egész önállóan viselt háborújuk is a magyar koronától való elszakadási törekvésük jele. Boszniában, mely tartományt Ratiszláv hozott a magyar királysággal szervesebb kapcsolatba, újra a régi bennszülött bánok rokonsága vergődött hatalomra s ha névleg elismerte is a magyar király fennhatóságát, valójában egészen önálló fejedelemséget alapított, melynek most is, mint Ninoszláv idejében, megvolt a maga bogomil szinezete. A macsói bánságban sem volt minden rendben. A báni méltóságot ugyan továbbra is magyar főúr, 1275 és 1280 közt Csák Ugrin viselte, utána pedig Erzsébet anyakirályné lett Macsó és Bosznia hercegévé, de uralmuk korántsem volt oly szilárd, mint egykor Ratiszlávé vagy Béláé s 1284 után László már csak úgy biztosíthatta a tartomány hűbéri hódolatát, hogy szerb sógorát, Dragutin Istvánt állította hercegül Macsó élére.

A tengerparton a velencéseket gyűlölő Subich Pál, minden velencei befolyásnak útját állta, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy Brazza és Lessina szigetek 1280-ban Velence hűségére ne térjenek át. Délkeleten Szventoszláv Jakab bolgár fejedelem mindjárt V. István halála után lerázta magyar kötelékeit, Konstantin cárral (1285–1277) szövetkezett és vele harcolt Bizánc ellen. Mindkettejük halála után a kún származású Terter György alapította meg a magyar koronától teljesen független hatalmát. 1280-ig mint III. Asen Iván minisztere, ezután tíz éven át cárként uralkodott Bulgáriában. Ugyanezidőtájt a szörényi bánság közvetlen szomszédságában a kún Sismán alapította meg önálló uralmát Bodony székhellyel. Még a szörényi oláhok is kísérletet tettek a magyar fennhatóság lerázására. Lithon oláh vajda, kinek kenézségét IV. Béla 1247-ben kivette a Johanniták uralma alól, megtagadta az adófizetést és csak Baksa György seregének erélyes közbelépésére tért vissza László hűségére. Délen Uros István szerb, északkeleten Leo halicsi király hódolatáról V. István óta egyáltalában nincsen szó s mikor a dnjeperi tatárok 1285-ben rablótámadást intéztek hazánk ellen, halicsi Leó – IV. Béla veje – velükjött seregével Magyarország pusztítására. A magyar királyok büszke címei lassanként elvesztették reális tartalmukat, mert viselőjük még odahaza Magyarországon sem tudott hatalmának és tekintélyének érvényt szerezni. Mégis volt valaki, aki minden eszközzel törte magát a legnagyobb sűlyedés idején is hatalmas fegyveres erővel rendelkező magyar király barátsága és szövetsége után. Valaki, aki a maga birodalmának ellenséges táborokra szakadt urait, hűbéreseit mégkevésbbé tudta egy táborba egyesíteni, mint László. Ez az uralkodó a Németbirodalom új királya, Habsburgi Rudolf volt, kit leghatalmasabb cseh hűbérese „ismeretlen koldustarisznyának” nevezett.

Cornwall Richárd, a negyedszázadig uralkodó árnyékkirály halála után a német királyságért és a császári koronáért többen versenyeztek. A tartományurak leghatalmasabbjai, Wittelsbach Lajos bajor herceg, rajnai palotagróf és Otokár cseh király, maguknak igényelték a német trónt. A császári koronát Anjou Károly, a pápa hatalmas hűbérese igyekezett unokaöccsének, Fülöp francia királynak megszerezni.

A Szentszék eddig a Hohenstauf-hatalom és a német törekvések elleni küzdelmében főtámaszát látta a sziciliai királyban, de most megrémült a lehetőségtől, hogy a császári koronával erősítse meg és támassza alá a Capet-ház hirtelen emelkedő hatalmát. A francia dinasztia két ágának, a francia és sziciliai királyi háznak szövetsége amúgyis veszedelmessé, a Hohenstaufok egykori uralmánál is nyomasztóbbá kezdett válni a közibük ékelt pápai hatalomra. A római pápák három évtized mulva bekövetkezett avignoni fogsága már előrevetette sötét árnyékát. X. Gergely pápa (1272–1275) világosan felismerte a helyzetet s a francia hatalom ellensúlyozása végett a német erők egyesítésére törekedett. Oly király választását szorgalmazta, kinek magánhatalma nem ad kellő alapot a régi császárok egyházellenes politikai törekvéseinek felelevenítéséhez, de a császári koronával felruházva mégis érvényt szerezhet saját hatalmának a széthúzó német tartományurakkal szemben és Németországot újra számottevő hatalmi tényezővé növelve, az egyházvédő régi császárok – Nagy Károly és Nagy Ottó – egyházpolitikájának örökösévé lehet.

A pápa tendenciájával és a honi viszonyokkal számotvető német urak ezt a személyt Rudolf habsburgi grófban vélték feltalálni, aki nem tartozott a hatalmas német fejedelmek közé, de egyike volt a gazdagabb és általánosan tisztelt tartományuraknak. Kiterjedt birtokai, melyeket ő maga nagymértékben gyarapított, Felső-Elszászban és Svájcban Habsburg körül voltak. Ő maga ifjú korában II. Frigyes és IV. Konrád környezetéhez tartozott, most túl az emberi élet delelőjén – ötvenötesztendős volt – az egyház felé hajolt és német lelke mély fájdalmával szemlélte a birodalomban dúló anarchisztikus állapotokat. Céltudatos, komoly, megfontolt, körültekintő ember volt, erős uralkodói egyéniség, ki minden vitézsége mellett is óvakodott a könnyelmű háborúskodástól, inkább politikával, mint erőszakkal tört kitűzött céljai megvalósítására. A hatalmasabb fejedelmek kezdetben idegenkedtek a gondolattól, hogy a kis grófot válasszák királyuknak, de párthívei – élükön Hohenzollern Frigyes nürnbergi és Meinhard tiroli grófokkal, kinek leánya Rudolf fiának jegyese volt – meggyőzték őket e választás helyességéről. Lehet, arra gondoltak, hogy Richárdhoz hasonló gyenge uralkodót kapnak, aki nem veszélyezteti az ő cirkulusaikat. Az is hízelgett nekik, hogy a választógyűlésen most először érvényesült az 1230 táján szerkesztett Sachsenspiegel felfogása, mely szerint a királyt nem a tartományurak – hercegek és grófok – gyűlése, az összes birodalmi rendek, hanem a hét választófejedelem, a mainzi, kölni, trieri érsekek, a szász herceg, rajnai Pfalzgraf, brandenburgi őrgróf és cseh király oligarchikus testülete választja. Bajor Lajos visszalépett a jelöltségtől, csak Otokár nem akart tudni Rudolfról, de a Frankfurtba 1273 október elsején összehívott választógyűlés, a cseh király helyett a bajor herceg részvételével, királlyá választotta Rudolfot, kit egy évvel megválasztása utána nürnbergi birodalmi gyűlés a jogtalanul elszakított birodalmi hűbérek visszaszerzésére utasított. E határozat kifejezetten Otokár ellen irányult, ki az osztrák tartományokat elfoglalva, nem tartotta szükségesnek Richárd király hűbérúri hozzájárulását megszerezni.

A határozat meg volt, de Rudolf tudta, hogy birodalma nagyjai közül sokan féltékeny szemmel nézik az ő hatalmának gyarapodását. Tudta, hogy a brandenburgi választó és a bajor hercegek titkon Otokárhoz szítanak, kit szláv létére császárukul nem szívesen láttak volna, de mégis többre becsültek a habsburgi grófnál. Tudta azt is, hogy Otokár új szövetségeseket szerzett lengyel földön s hogy az osztrák urak és polgárok egyrésze is lelkes híve. Ezért kellett külföldi szövetségek után látnia s ezt a szövetségest a magyar királyban kereste, kit Otokár megsértett és váraitól is megfosztott. Közvetítésre Meinhard tiroli grófot kérte fel, aki nemcsak neki, de meráni nagyanyja révén Lászlónak is rokona volt. A magyar kormány hajlott a szóra. Lóránt nádor, Tamás országbíró, Egyed tárnokmester, Máté vajda, Csépán pohárnokmester, mind összemérték már fegyverüket Otokárral 1271-ben és 1273-ban s a határvárak elfoglalásáért éppoly bosszúsak voltak, mint az ellenpárton Joákim és a Kőszegiek. A csehek gyűlöletében és a bosszúvágyban egybeforrott az egész ország és mindenki örült, mikor Loránt nádor 1274 végén a király nevében a kis Endre herceg számára nőül kérte Rudolf kislányát. Közben azonban Otokár is értesült a tárgyalásról és ő is békét, szövetséget ajánlott. Egyszerre jó rokon lett. Anyósát és Henrik bajor herceget küldte Lászlóhoz s a kis királyt és anyját, ki örült a büszke Anna hercegnő megalázkodásának, sikerült megtántorítaniok. Otokár ígéretet tett, hogy az elfoglalt várakat visszaadja, Lászlót fiává fogadja. A béke végleges megkötésére a határidőt is kitűzték 1275 októberére, mikor családi összejövetelen kellett volna a részleteket megbeszélni. De ekkor már más kézben volt a hatalom. A kormányt még a nyáron Joákim és a Kőszegiek ragadták kezükbe s ha Loránt és társai haragudtak a csehre, ők valósággal engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettek iránta. A királyi találkozó és a béke meghiúsult s mikor Joákimék megbuktak, a belső harcok elharapódzása minden újabb tárgyalást lehetetlenné tett. Anjou Károly is hiába járt közben vejénél, IV. Lászlónál, Otokár érdekében. Mire pedig Rudolf 1276 őszén végre elszánta magát a erélyes fellépésre, már újra Joákimék voltak kormányon s evvel el is dőlt Otokár sorsa. Rudolf seregével bevonult Ausztriába, a stájerek és karantánok hozzá pártoltak, a kis László király pedig magyar és kún seregeivel Dunántúl vonult fel a határra. A cseh király nem volt felkészülve, a magyar had mozgósítása is váratlanul érte, kénytelen volt megalázkodni. Meghódolt az új királynak, az összes osztrák tartományokról lemondott és újra megígérte a magyar várak visszaadását. Csehországot Morvaországgal együtt birodalmi hűbérként nyerte vissza Rudolftól. A béke azonban nem állt helyre. Rudolf 1277 nyarán új megállapodást kötött Otokárral, de mindkettő készült a végső leszámolásra és Joákim kormányának utolsó ténykedéseként László is megújította szövetségét Rudolffal. Endre „Szlavónia és Horvátország hercege” eljegyezte Habsburg Klemenciát s Rudolf ígéretet tett, hogy mindazt visszaadja, amit a magyar határon garázdálkodó osztrák és stájer urak az utolsó évben és régebben elfoglaltak. Otokárt most már közösen szólították fel a határvárak visszaadására s az nemsokára meg is történt.

A béke már-már biztosítottnak látszott, de a cseh király nem nyugodott bele hatalma leáldozásába. Messze terjedő szövetség hálózatát építette ki. A brandenburgi és meisseni őrgrófokat, Henrik bajor, Boleszló krakói hercegeket megnyerte, az osztrák urak közül sokat és a bécsi polgárságot is pártjára hódította s még Magyarországon is sikerült párthíveket szereznie. A Kőszegiek – a csehgyűlölő Joákim halálával és testvérei elpártolásával megszűnvén a személyi akadály – apjuk példájára kezet fogtak Otokárral és a kis Endrével szemben II. Endre unokáját – a másik Endre gyereket – hozták be Velencéből Szlavóniába hercegül. Otokár készülődése Rudolfot is hirtelen cselekvésre késztette. Egész Németországból fegyverbe szólította híveit és szép levélben, szívreható szavakkal hívta segítségül magyar szövetségeseit, „két kedves fiát, Lászlót és Endrét” és báróikat a közös ellenség, Csehország hitszegő királya ellen. Segélykérő szavának odahaza nem sok foganatja volt. Németek kevesen jöttek, alig két-háromezer páncélos, sokan ezek közül is kelletlenül, mások odahaza, vagy Otokár oldalán kárörvendve várták a „kolduscsászár” kudarcát. A magyarokban azonban nem csalódott Rudolf. Maga László király – már tizenötéves, jól fejlett, harcos temperamentumu, szenvedélyes ifjú – jött mintegy tizenötezer kipróbált magyar és kún vitézzel segítségre. Régi próbált hadvezérek, harcedzett vitézek egész sora kísérte, köztük Csák Máté nádor – a sereg tulajdonképeni vezére – és Gutkeled István országbíró, Básztély Rénold, Aba Amadé, Baksa György, Csák Péter, Kaplony Jákó.

A magyar sereg augusztus elején már Pozsony alatt táborozott, míg Otokár mintegy 10.000 német, cseh, morva és lengyel lovaggal és megfelelő kísérettel, lassú menetben vonult dél felé. A németek még csak most kezdtek szállingózni Rudolf táborába, ki szeptember elejére tervezte az összeütközést. Nem csoda, hogy módfelett megörült a magyaroknak. „Nyelv ki nem mondhatja, toll le nem írhatja örömömet”, – írta Lászlónak – „a fölött, hogy a Római birodalom és Magyarország közös ellensége ellen mily vitézül és hatalmasan szállt síkra.” Azonnal meg is indult seregével, hogy a magyarokkal egyesüljön, a később jövő csapatokat a Morvamezőre rendelve. Az egyesülés augusztus 23-án történt meg, mikor a magyarok átkeltek a Morván. Nemsokára szemben álltak az ellenséges haderők. A szövetségesek seregében a magyaroké volt a túlsúly, számuk és harckészségük is meghaladta a németekét. Otokár közel harmincezer fegyverest számláló hadában viszont a király személyes vezérlete alatt harcba induló német szövetséges csapatok alkották a főerőt. A könnyű lovas kún és magyar csapatok sikeres előcsatározásai után a döntő összeütközés augusztus 26-án történt meg Stillfried és Dürnkrut közt és a cseh király teljes vereségével végződött.

A nyugati szárnyon elhelyezkedett magyar sereg Máté nádor és István országbíró vezérlete alatt küzdő két első csatarendje megsemmisítő erővel futamította meg és szórta szét a vele szemben álló cseheket, a mögöttük elősorakozó morvákat és a harmadik csatarendben felállított lengyeleket s azután bekerítő mozdulattal fordult az osztrák-német haddal küzködő Otokár ellen. Itt kezdetben Otokár felé hajolt a szerencse. Meisseni, bajor, szász, lengyel és brandenburgi csapataival visszaszorította Rudolf hadát, a visszavonulásban maga Rudolf is lebukott lováról, de azután más lóra kapva, a tartalékcsapatokkal ellentámadásba ment és sikerült némi előnyt szereznie. Otokár serege jobbszárnyát hívta segítségül, de helyette a magyarok érkeztek meg, mialatt hátamögött a gyorsan száguldó kúnok táborát is elfoglalták. A három oldalról bekerített sereg szétszórva, gyors iramban menekült a Morva-folyó s ezen át Magyarország felé. Otokár maga nem futott. Mikor minden reményét veszni látta, néhány vitézzel az osztrákok közé vágtatott s Rudolfot kereste páros viadalra, kivel a csata hevében már előbb is összemérte fegyverét. De támadása hamar megtört a túlerőn, az osztrákok leverték lováról, összekaszabolták s azután teljesen kifosztották. Az ütközet után meztelenül találták meg holttestét Rudolf emberei.

A Morvamezőn nemcsak Otokár bukott el; vele bukott politikai koncepciója is. Örökös tartományai kis fiára maradtak. A birodalom keleti tartományainak egyesítésére irányuló hatalmi törekvéseit a Habsburgok tették magukévá, e hatalmi alakulat cseh hegemóniájának, a napjainkban újra kísértő nyugati „szláv korridornak” gondolata azonban megbukott a benne rejlő nemzeti veszedelmet ösztönösen megérző magyarság ellenállásán. „A morvamezei diadalban” – osztrák történetírókat idézek – „a magyaroknak igen nagy, mondhatjuk oroszlánrésze volt,” vele „nagy dicsőséget szereztek maguknak és rendkívüli szolgálatot tettek a Habsburg-háznak.” Rudolf királyt a későbbi világhatalom alapjául szolgáló osztrák örökös tartományok megszerzésében, családja hatalmának megalapításában a kihalásnak indult Árpád-ház magyar seregei segítették. Ebben a nagy erőfeszítésben lobbant ki mindörökre első, nemzeti dinasztiánk külpolitikai aktivitása. „Szent István vére” utoljára szólt bele döntő erővel a nemzetközi politikába.

*

A morvamezei diadal után László király kiragadta magát Csák Máté nádor és társai irányító befolyása alól s a kormányzást nekik engedve át, a kúnok körében keresett szórakozást. Dicsősége érzetében teljesen szabadjukra engedte indulatait. Nyilvánosan összeállt Éduával s a körülöttük csoportosuló pogány kún nemesek befolyására maga is pogány életet kezdett élni. A kúnok pedig királyuk pártfogásában bízva, hatalmaskodni, garázdálkodni kezdtek s a közbiztonság mellett az egyház szabadságát és a kereszténység uralmát is veszélyeztették. A pogánysággal szemben a főpapok Róma beavatkozását kérték s a pápa kívánságukra legátust küldött Magyarországba.

A közvetlen okot a beavatkozásra az esztergomi érseki szék betöltése körül megindult küzdelem szolgáltatta. Benedek érsek halála után, 1277 nyarán az esztergomi káptalan az éppen kormányon levő Kőszegi-párt nyomása alatt Péter veszprémi püspököt, Kőszegi Henrik fiát, választotta érsekké. A nemsokára bekövetkezett kormányváltozás után azonban Kán Miklós prépost is újra bejelentette igényét az érseki székre, négy év előtti „egyhangú” megválasztására hivatkozva. A helyzet körülbelül az volt, mint félszázad előtt II. Endre korában, mikor Honorius pápa a postulált érsekek helyett a kitűnő Róbertet nevezte ki. III. Miklós is elődje példáját követte. Szigorúan megvizsgálva az ügyet és mindkét jelölt életét, visszautasította őket, az érsekség betöltését a pártharcra való tekintettel magának tartotta fenn s utóbb a magyar főpapi kar legkiválóbb tagját, Ladomér váradi püspököt nevezte ki. Róma szempontjából még Timót zágrábi püspök jöhetett volna számba, de mivel ennek szolgaszármazása már püspökké szentelésekor nagy elégedetlenséget váltott ki, a pápa inkább az előkelő származású Ladomér mellett döntött. A kalocsai érsekségben ugyanekkor megerősítette a káptalanválasztotta derék Hontpázmány Jánost.

A posztulációt előterjesztő pártok mindent elkövettek az ellenjelölt és az őt támogató politikai párt diszkreditálásra s így a pápa sötét képet kapott a magyarországi viszonyok elfajulásáról, az egyház sérelmeiről. Ladomér s Timót püspökök jelentései is őszintén feltárták a helyzetet. Mindezek eredményeként III. Miklós – éppúgy, mint előde 1232-ben, nem sokkal Róbert érsek kinevezése után – pápai legátust küldött Magyarországra s ennek kötelességévé tette az összes egyházi sérelmek, visszaélések, a felburjánzó bűnök, valamint a kún kérdés alapos megvizsgálását és minden baj orvoslását.

Fülöp fermoi püspök, a pápa teljhatalmú követe, 1279 elején érkezett az országba. Ladomért, Jánost, Timótot és a többi főpapokat maga mellé véve, először is ünnepélyes lemondásra kényszerítette Kán Miklóst s az esztergomi érsekség kormányzatával Ladomért bízta meg. Kinevezése és beiktatása János kalocsai érsekével együtt történt meg. Ezután a kún-kérdésben kezdett Fülöp tanácskozásokat. Június derekán a legátus részvételével lefolyt királyi tanácsülésen, hol a kúnok vezérei közül Uzur és Tolon vettek részt, megállapodás történt a kúnok megkeresztelkedése, állandó megtelepülése és káros szokásaik elvetése, valamint az egyházi sérelmek orvoslása tekintetében. László a főpapok és bárók jelenlétében megesküdött, hogy a vallást, az egyház jogait és szabadságait s a kúnokra vonatkozó megállapodásokat megtartja és másokkal is megtartatja, a pápát az uralma alá tartozó országok eretnekeinek megtérítésében, vagy ha kell, kiirtásában teljes erejével támogatni fogja és mindezeknek ünnepélyes megerősítése végett egy hó mulva gyűlésre hívja országa rendeit. Az országgyűlés július derekán össze is gyűlt Téténybe s a kún vezérek – Alpra, Uzur és társaik – részvételével megvitatta és elfogadta a megállapodásokat. A kúnoknak biztosították ősi viseletük – a hosszú haj, szakáll és kún ruházat – használatát, az ország többi nemesével azonos nemesi jogok, az ősi kún nemzetségi szokásjog és önkormányzat, addigi szállásföldjük és új adományképen az avval szomszédos néptelen várföld és nemesi birtok zavartalan élvezetét. Ez utóbbiak birtokosainak kártalanítását a király vállalta magára. E kiváltságokkal szemben valamennyien megtérésre és állandó megtelepedésre, a nomád életmód, sátorozás és a kereszténységgel vívott harcok megszüntetésére, a magyar földön szerzett foglyok elbocsátására kötelezettek. Magyarok és kúnok közt felmerülő vitákban és perekben bíróul a nádorispánt, a kúnok által is vállalt kötelezettségek teljesítésének ellenőrzésére vizsgálóbiztosok kiküldését rendelték.


HALOTTI KORONA A MARGIT-SZIGETRŐL, A MAGYAR NEMZETI MÚZEUMBAN.
A XIV. század első éveiben fejedelmi személy vagy apácafejedelemasszony temetésére készült halotti korona.

A végzéseket László király ünnepélyes oklevélbe foglalva emelte törvényerőre, de ezután nyomban visszatért a kúnokhoz s Édua társaságában mindenről megfeledkezett. Mikor pedig a legátus levélben a törvény végrehajtására szólította fel, nemcsak ezt tagadta meg, hanem a budai várba összehívott országos zsinat megtartását is megtiltotta. A budai polgárok azonban nem engedelmeskedtek parancsának, hogy a zsinatra gyűlő papságot szétverjék és hazakergessék s nem engedelmeskedett a kormány sem, melynek élén még mindig Csák Máté nádor, Gutkeled István országbíró és Csák Ugrin tárnokmester álltak. A zsinat szeptember közepén összeült és százhuszonnyolc szakaszos határozatban szabályozta a vallásos élet minden mozzanatát, szigorú egyházi büntetést szabva a hit- és egyházellenes vétségekre és bűnökre. Egy hónappal a határozatok meghozatala után már alkalmazásukra is sor került. Fülöp legátus magát a fogadalmát megszegő és régi, vétkes életéhez visszatérő királyt és rossz tanácsosait közösítette ki, az országot pedig interdictum alá helyezte. A kúnok ellenállásra biztatták Lászlót, de ő kormánya tanácsára vagy inkább kényszerítésére bocsánatot kért, beismerte hibáit, az egyházi büntetés jogosságát s újra megesküdött, hogy vállalt kötelezettségeinek meg fog felelni. Néhány héttel később azonban a vele kiátkozott Miklós és Gergely prépostokkal együtt újra a kúnok közé ment s a legátus ítélete ellen a pápához fellebbezett. III. Miklós kemény szavakkal utasította vissza László kívánságait s bűnbánatra, engedelmességre, fogadalma teljesítésére intette, egész népe felkelésének lehetőségét is felvetve előtte. Mire azonban a pápai válasz megérkezett, idehaza teljes volt a felfordulás.

Gergely prépostot kún szeretőjének ágyában meggyilkolták. Miklós prépost ugyanekkor betegségben pusztult el s a legátus rendeletére a bélpoklosok temetőjébe vitt holttestét az egyházi tilalom miatt háborgó nép megkövezte. László módnélkül felháborodott korhely cimboráinak meggyaláztatásán, az eseményeként Fülöpöt tette felelőssé, elfogatta és a kúnok kezére adta, maga pedig Erdélybe vonult vissza, hol a vajdai méltóságot a Csák-párt bizalmából Aba-nembeli Finta viselte. A legátus és közvetve a pápa személye ellen elkövetett durva sértés nagy felháborodást keltett a keresztény magyarság körében. Maguk a kormányon levő főurak is királyuk ellen fordultak s a tiszántúli urak Aba Finta vajda vezetésével – a merényletre merénylettel felelve – elfogták Lászlót és Borsa Loránt őrizetére bízták. A kúnok, a király elfogatásának hírére fegyveres támadással feleltek s a hatalmukban levő legátus kivégzésére készültek. Utóbb mégis meggondolták az erőszakos lépés következményeit. Néhány józanabb törzsfő buzdítására szabadon bocsátották Fülöpöt. Ugyanekkor a magyar urak a királyt is Budára vitték s a követtel összehozva, egyezkedésre szorították.

László – kényszerítve bár – újra megesküdött mindarra, amit megszegett és nem teljesített. Hogy fogadalmát többé meg ne szeghesse, új kormányának tagjai valósággal őrizetbe vették s a következő évben minden lépését maguk irányították. Csák Máté ebben a kormányban nem vett részt. A többi Csákkal együtt teljesen visszavonult a kormányzattól. A főméltóságokat 1280 tavaszától az Aba-nemzetség tagjai – Finta nádor, Péter országbíró, Lőrinc tárnokmester, Amadé szebeni ispán – viselték s a királyt a maguk birtokán tartották tisztes őrizetben. Feleségét is „összezárták vele, hogy gyermekük szülessen.”

A király anyjával, feleségével kibékülve, látszólag megbékült, de a kúnoknak eszük ágában sem volt a tétényi gyűlésen vállalt kötelezettségek teljesítése s mikor értesültek, hogy az új nádor erőszakkal készül őket azokra rászorítani, fegyverre kaptak. Vezérük Oldamur volt, ki lovasaival Havaselvéről jött rokonai segítségére. A kún lovasok megrohanták és tűzzel-vassal pusztították a magyar urak birtokát és népét. Szolnoktól le Torontálig az egész Tiszántúl lángbaborult. Leverésükre a kormány Aba Amadét küldötte nagy sereggel s ennek névleges vezérletére magát a királyt kényszerítették. A sereg az aradmegyei Hód falunál, a mai Temes-Szécsány mellett találkozott Oldamur hadával s kemény harc után teljesen szétverte a kúnokat. Egyrészük a déli hágókon keresztül Szörénybe és Kúnországba menekült. A többiek meghódoltak és színre legalább megkeresztelkedtek, de teljes megtérésük és megtelepedésük csak egy század mulva következett be. A hódi csata után László az Abákkal Székesfehérvárra ment és ott Szent István napját megünnepelve, seregével a havasalji Kúnországba, Szörénybe és Macsóba látogatott le az ott támadt izgalom lecsillapítása végett. Fülöp legátus közben elintézte a megoldásra vártó kisebb ügyeket és 1281 nyarán tovább ment Lengyelországba, hol a magyarországihoz hasonló missziója volt. Alig tette ki a lábát az országból, a kedvező alkalmat jól felhasználó Kőszegi Iván kerítette hatalmába a királyt s magát nádorrá neveztetve ki, Finta nádort fegyveres erővel és birtokai elkobzásával kényszerítette hódolatra.

Egy évvel utóbb László már újra a Kőszegiek ellen fordult. Visszahívta Csák Mátét, Aba Amadét és a nyugati részeken tartományúri hatalommal uralkodó Kőszegiek ellen szövetségre szólította az új osztrák herceget, Habsburg Albertet is. Ez azonban saját érdekét tartva csak szem előtt, teljesen megfeledkezett az apjának nyujtott morvamezei segítségért Lászlónak és a Csákoknak tartozó hálájáról. A küzdelem így két év multán László teljes vereségével végződött. 1284-ben kénytelen volt a Kőszegi-pártot újra kormányra hívni. A diadal kivívását Kőszegi Ivánnak, a másik párt erőtlen és meggyőződés nélküli harca és a Borsák átpártolása tette lehetővé. A nyugati végek és Szlavónia mellett Erdély is az ő hatalmukba került. A nádori méltóságot két évre Kőszegi Miklós vette át, maga Iván a szlavón bánságot tartotta meg, vajdának pedig Borsa Lorántot küldte Erdélybe. Ez a kudarc idézte elő a végzetes fordulatot László életében és politikájában.

*

A kormányra került urakat László azelőtt is szívéből gyűlölte és esküdt ellenségeinek tartotta, de most az ellenpárttól is végleg elfordult. Az öregek – Ákos Ernye, Rátót Loránd, Csák Péter és Máté, – kikhez még vonzódott, elhaltak, az Abákat pedig nem szerette, mert éppoly erőszakosan bántak vele, mint a Kőszegiek s – ami legjobban fájt – megalázkodásra kényszerítették a legátussal szemben, harcra kedves kúnjai ellen. Ez a hidegség teljes bizalmatlansággá fokozódott, mikor a Kőszegiek ellen nem segítették a régi erővel és lelkesedéssel. László teljesen a kúnok és tatárok karjaiba vetette magát s 1285 januárjában maga hívta be a kormány szepesi hívei ellen Nogáj dnyeperi és Telebuga kipcsáki tatár kánok hadait. A kúnok az északnyugati felvidéket dúlták, a tatár hadak pedig az északkeleti hágókon betörve, Pestig kalandoztak, majd Heves, Borsod, Abaúj és Sáros vármegyékben pusztítottak. A magyar urak Aba Amadé és Baksa György vezetése alatt vitézül szembeszálltak az ellenséggel. A megvert tatár hadak Erdélyen át menekültek az országból, hol Borsa Lóránt vajda és a székelyek verték agyon a menekülőket. A vezérek tatár fejekkel kedveskedtek László királynak, ki úgy tett, mintha örülne a győzelemnek, de alattomban szolgálatába fogadta az ittrekedt tatár vitézeket s belőlük, kúnjaiból és néhány megmaradt magyar hívének csapataiból alakított seregével a Szepességre ment, hogy a „hűtleneket” megzabolázza. A tatárok szemeláttára rabolták ki a szepesi káptalant, gyujtogatták a virágzó, népes falvakat. Nyugaton ezalatt Kőszegi Iván az osztrák herceggel keveredett harcba, ki a király hívására egy év előtt nem jött el, de most a Kőszegiek támadása miatt fegyverfogásra kényszerült. Az összeütközés Iván győzelmével végződött s a békekötés hamarosan megtörtént.

Közben László is felkészült a Kőszegiek ellen. Régi magyar híveire már nem számíthatott. A kúnokon, tatárokon, izmaelitákon kívül csak néhány középbirtokos nemes úr támogatta, kiknek tetszett a pogány világ. Legelőkelőbb az Aba-nemzetség debrői ágából származó Mokján – Bökény és Csaba unokatestvére – volt közöttük, kinek nemzetségét Kézai Attila fia Csabától vezette le. Mokjánt nevezte ki László 1286-ban nádorává s az ifjú Mojsot vajdává. Mellettük Balogsemjén-nembeli Ubul fia Mihály – a Kállayak őse – buzgólkodott a király oldalán, ki 1286 végén seregével bevonult Budára, feleségét fogolyként küldte a nyúlszigeti zárdába Erzsébet felügyelete alá s a királynéi javakat Éduának adományozta.

Anjou Erzsébet foglyulejtése és a kún leány királynévá avatása egyértelmű volt a pogány orientáció teljes diadalával, a szentszék nyílt kihívásával. 1285-ben bekövetkezett haláláig mindig Anjou Károly volt a rossz útra tévedt király védelmezője, ő mérsékelte a pápa és a főpapok haragját, mert remélte, hogy veje végül is jobb belátásra fog térni. Az ő befolyásának tulajdonítható, hogy III. Miklós minden szigorúsága és kemény szavai ellenére is szeretettel, apai gonddal igyekezett Lászlót megtérésre, könnyelmű élete megszüntetésére bírni. Most, hogy Károly meghalt, László elérkezettnek vélte az időt, mikor feleségével végleg szakíthat és a papokkal szemben is érvényesítheti akaratát, éreztetheti hatalmát. Törekvésében híven támogatta Erzsébet nővére, ki fogadalmának terhét már nem bírva, házasságkötésre készült.

Budáról László még az év végén a Kőszegiek ellen vonult s a szerencse kezdetben felé is hajolt. Ő maga megverte Iván seregét, elfoglalta Kőszeget, a pozsonyi vár „nemes jobbágyai” pedig visszaverték Kőszegi Miklós és Pécz Apor hadát. De tavasszal fordult a kocka. A Kőszegi-had a Zsitvánál csatát nyert, Iván a Dunántúlt birtokbavette, a királyt Trencsénbe szorította és bosszantására újra Szlavónia hercegévé proklamálta velencei Endrét. Mikor azonban az osztrák herceg is harcbaszállt Iván ellen és Pozsonyt elfoglalta – persze magának – 1287 nyarán László a Duna balpartján újra Pestig nyomult, majd Budavárába is átkelt s itt találkozott Erzsébet testvérével. Vele főzte ki a tatárszövetség állandósításának tervét. Nogájhoz követség ment segítőcsapatokat kérni és az apácáskodást végleg megúnt Erzsébet hercegnő kezét a kán egyik fiának felajánlani.

Nogáj az év végén be is tört Lengyelországba s onnét a Szepességen át Magyarországba készült, de időközben a politikai helyzet teljesen megváltozott. László király az év derekán a Csepelszigetről hadbaszólította népét, mindenkinek kegyelmet ígérve, aki a felkelő tábort odahagyja és Ubul fia Mihály zászlaja alá szegődik. Hadbahívó szózatának azonban nem lett foganatja, sőt inkább a ellenpárt erősödött meg.

A tatárszövetség híre, a fiatal királyné fogságravetése és a pogányok garázdálkodása erélyes fellépésre bírta a magyar főpapokat. Ladomér érsek a pápához fordult felhatalmazásért, hogy a királyt, ki „elődei nyomdokáról letérve, csalárd szövetségbe tévelyedett, az Isten nevét meggyalázva tartárokkal, szerecsenekkel, négerekkel, pogányokkal szövetkezett, feleségét börtönbe vetette és közbotránykozásra utálatos vétkekben fetreng” kiközösíthesse és ellene, pogány hívei ellen keresztes hadat hirdethessen. IV. Honorius (1285–1287) már 1287 márciusában megiratta korholó levelét Lászlóhoz, felhatalmazást adott Ladomérnak keresztes had hirdetésére s a magyarokon kívül a császárt, az osztrák, cseh és lengyel fejedelmeket is felhívta az érsek fegyveres támogatására, kit külön levélben utasított a királyné kiszabadítására, mikor hirtelen halála a levelek elküldésében megakadályozta. A bíbornokok testülete azonban magáévá tette az elhúnyt pápa rendeleteit s Ladomér e felhatalmazás birtokában országos zsinatra hívta a főpapságot, bárókat, nemeseket és a gyűlés határozatai értelmében fegyveres erőt küldött a királyné kiszabadítására, javainak visszafoglalására, Lászlót és pogány híveit kiközösítette az egyházból, a keresztény magyarokat pedig hadbaszólította ellenük. A magyarság erre szinte teljes egyértelműséggel a király ellen fordult. A királynét fogságából kiszabadítva Esztergomba vitték és Ladomér védelme alá helyezték, birtokait visszafoglalták László és Édua embereitől, a királynéi várakba helyezett kún vezéreket kiverték vagy foglyul ejtették.

Maga László ezek hírére Budáról északkelet felé vonult vissza. November elején Sárospatakról hívta hadba a nemességet, megismételve a seregéhez csatlakozóknak félév előtt tett kegyelmi ajánlatát s a Szepesség felől várt tatár hadakkal készült egyesülni, mikor a nyomába ért magyar sereg körülzárta és elfogta. Nogáj kán a király elfogatásának hírére visszavonult Podolin vidékéről, hol Baksa György seregétől véres veszteségeket szenvedett. Mire László 1288 februárjában fogságából, két főúr segítségével kiszabadulva, a Szepességre ért, már híre sem volt ott a tatárnak. Helyettük az Abák, Péczek, Baksák serege fogadta a királyt, ki a kényszerhelyzetnek engedve, Aba Pétert, majd Amadét nevezte ki nádorává, Pécz Gergelyt országbíróvá s új kormányával Esztergomba ment.

Amadé és Péter – Finta bátyjuk hagyományához híven – erős kézzel tartották féken a király szenvedélyeit és kényszerítették, hogy az egyházzal kibéküljön. Az egyesség feltételeit Ladomér az Esztergomba gyűlésre hívott főpapokkal és főurakkal állapította meg. Az átok alól való feldolgozás ellenében a királynak meg kellett esküdnie, hogy a tatár kánnal kötött szövetséget felbontja, vele többé soha követség útján érintkezésbe nem lép, izmaelitát, zsidót, tatárt és kúnt köztisztségre nem alkalmaz, a szentségtörő pogány szokásokat elhagyja, az egyházak tönkretett jogait helyreállítja, javaikat visszaadja, feleségével őszintén megbékül, őt visszafogadja és javaiba visszahelyezi. Éduát pedig eltávolítja s az ország határvidékén lakó jó katholikus emberhez nőül adja. László minden feltételt habozás nélkül elfogadott s azok megtartására ünnepélyesen megesküdött, feleségét magához vette, birtokait visszaadta s az egyházi büntetés feloldása után teljes megtéréséről nyílt vallomásokat téve, április derekára országgyűlést hívott össze Budára. Ennek színe előtt megismételte fogadalmait s hogy a legutóbbi küzdelem idején birtokaitól megfosztott urakat, nemeseket is kibékítse, összetörette a küzdelem kezdetén 1286-ban vésett pecsétnyomóját s minden avval megerősített adományát érvénytelennek nyilvánította.

László húsvéti megtérését mindenki őszintének tartotta, pedig éppen most készült a legcsúnyább szószegésre. Csak azt várta, hogy a főurak és nemesek fegyveres hada eloszoljon és az Abák felhagyjanak szigorú őrizetével. Mikor ez megtörtént, alig néhány nappal az országgyűlés lezajlása után szép csendben összevonta kún és tatár csapatait s a Budán maradt főuraktól szép szóval vagy erőszakkal kezeseket véve, újra frontot változtatott. Feleségét eltaszította, cselédeitől és minden jövedelmétől megfosztotta s a szállongó hírek szerint még orgyilkosokat is fogadott elpusztítására. A szerencsétlen királyné Esztergomba menekült, László pedig – két nappal az esztergomi egyház részére adott kiváltságleveleinek ünnepélyes kiállítása után – fegyveres haddal tört a nyúlszigeti zárdára, hogy apácatestvérét egyházi engedély nélkül, szentségtörés árán is feleségül adhassa az udvarában tartózkodó Rosenberg Zavishoz. A kolostort védelmező dominikánusokat hamar szétverték a király szedett-vedett hadai s az esküvőre készülő „fejedelemasszonyt” diadalmenetben kísérték a budai várba. Ladomér érsek a tartományi zsinatra gyűlt suffraganeusai közül két püspököt küldött Lászlóhoz és Erzsébethez, hogy szentségtörő tervük feladására bírják őket, de a király durva sértéssel válaszolt a frigy törvénytelenségét és tilos voltát magyarázó főpapoknak. „A ti uratok dolga” – mondotta – „nem az, hogy nekem törvényt szabjon, hanem hogy az én törvényeimet kövesse. Semmit sem adok a papokra, kik mindig azt hánytorgatják, mi egyezik, mi nem a törvényekkel. Én magam vagyok magamnak törvénye és nem tűröm, hogy holmi papi törvények korlátozzanak.” Ellenállás esetére azzal fenyegetődzött, hogy „az esztergomi érsektől és püspöktársaitól Rómáig az egész pereputtynak tatár kardokkal fogja fejét vétetni” s végül kijelentette, hogy „ha tizenöt testvére volna is kolostorban, valamennyit kihúzná onnét és tiltott házasságra adná, hogy teljes erejükkel segítő rokonokat szerezve, mindent kivihessen, amit lelkének indulata sugall.” A házasságot Erzsébet és Zavis május elején kötötték meg, maga a király pedig visszatért pogány viseletéhez és szokásaihoz; a hivatalokat újra pogányoknak és izmaelitáknak adta; Nogájhoz új követséget küldött s a szövetség megerősítésére jegygyűrűt küldött leányának. Azután megkezdte az egyházhoz és valláshoz hű magyarok üldözését. Tatárjai a Duna és Tisza vidékén kegyetlenül dúlták az egyház és a magyar birtokosok javait, a templomokat várakká alakították s vágyaik kielégítése végett odahurcolták a férjeiktől, szüleiktől elrabolt asszonyokat és lányokat. Ekkor égett le – nyilván a tatár had támadásakor – Székesfehérvár városa az ősi koronázó templommal s a sekrestyében századok óta sértetlenül őrzött királyi levéltárral együtt. Nyugaton ugyanezidőtájt újra kitört a harc a Kőszegiek és az osztrákok között.

László az új házaspárral és pogány udvarával nyár idején Budán, majd Esztergomban tartózkodott, mikor a hitszegésen felháborodott alattvalói új akcióba kezdtek. Ladomér érsek a főpapokhoz intézett körlevélben nyomban a váratlan fordulat után eltiltotta az ország lakósait a királlyal való érintkezéstől és parancsai teljesítésétől. A tatárokhoz induló követeket pedig szállásadóikkal együtt átok alá vetette, mindenkinek szigorúan meghagyva, hogy e követeket útjukban megakadályozzák és elfogják. Egyidejűleg terjedelmes jelentésben számolt be IV. Miklós pápának (1288–1292) „az Istentől teljesen elrugaszkodott s az emberi állapot szelídségétől számtalan mérföldre eltávolodott embertelen” király bűnös cselekedeteiről s a pápától „nemcsak Magyarország, hanem Lengyel- és Németország területén is keresztes had hirdetését kérte a tatárok és a gonosz szövetségükhöz ragaszkodó király ellen.” Miklós pápa válasza augusztus végén érkezett meg. IV. Lászlóhoz keményhangú felszólítást intézett, hogy a törvény és erkölcs útjára visszatérjen, Ladomért pedig felhatalmazta, hogy a királyt – ha jó útra térítését még egyszer megkísérelve, eredményt nem érne el – a szentszék nevében kiközösítse, pogány tatár, néger, szerecsen hívei és szövetségesei ellen pedig Magyar-, Lengyel-, Csehországban, Ausztriában, Styriában, Karintiában, Isztriában és Szlavóniában keresztes hadat hirdessen. Mindez országok, tartományok fejedelmeit és népét, valamint a magyar főpapokat és szerzetesrendeket külön levélben hívta fel az érsek támogatására. A pápai szózatra a magyar főurak és nemesek minden személyi és pártellentétet félretéve, közös akarattal és egyesült erővel fordultak a király és pogány szövetségesei ellen. Az 1286-ban szétkergetett kormány nyár derekán újra hivatalba lépett s miután Albert osztrák herceggel békét megkötötték, Kőszegi Miklós nádor, Iván bán, Borsa Loránt vajda, az egész főpapság, az összes bárók – a Csákok, Abák, Gutkeledek, Subichok, Babonichok – és a nemesség nagy többségének támogatásával a király ellen indultak. Rövid egy hó alatt Erdély délkeleti sarkába, a Barcaságba szorították Lászlót, kit ekkor a magyar urak közül már csak Ubul fia Mihály támogatott. Az Abák egyszálig elhagyták s az ellenpárthoz csatlakoztak, Mojs vajdát, Árboc kún vezért és testvéreit pedig Péter erdélyi püspök ejtette foglyul. Szorult helyzetében László újra színleléshez, alkudozáshoz kezdett. Hogy a papság és a szászok rokonszenvét megnyerje, az erdélyi püspökség javára döntött az ugocsai tizedért Bors Kopasszal folytatott perben. Brassóban erről kelt oklevelében az egyházakról való gondoskodást, javaik és jogaik igazságos védelmét saját érdekének és kötelességének mondotta s ugyanekkor az osztrák herceg szövetségét is meg tudta nyerni a kormányhatalmat kezükben tartó Kőszegiek ellen. Habsburgi Albertnek kapóra jött a király és kormány harca s bár a pápa óhajára alig féléve békét kötött a Kőszegiekkel, 1289 áprilisában nagy sereggel indult a magyar határra. Sorra elfoglalta Nagymartont, Majádot, Sopront, Nyéket, Kaboldot, Rohoncot, Szalonakot, Németújvárat, Magyaróvárat és még vagy harminc kisebb várat és erődített községet. A hatalmon levő párt kénytelen volt hadai nagy részét a nyugati határra rendelni s a királynak így módja nyílt Erdélyt odahagynia. Május végén László már Pest alatt táborozott és a főpapokkal kezdett egyezkedni. Ismét eljátszotta az előző évi színjátékot s a Föveny mellett összegyűlt országgyűlésen megint megtörtént a kibékülés, de a kormány megbuktatására, a mult évi csíny megismétlésére Lászlónak most nem nyílt alkalma. Az osztrák sereg váratlanul visszavonult s a magyar urak és főpapok a mult tapasztalatain okulva, jól felkészülve jöttek az országgyűlésre. László kénytelen volt helyén hagyni a kormányt, mely most az osztrák veszedelemre való tekintettel a nádori hatáskört megosztotta Kőszegi Miklós és Básztély Rénold közt. Miklós nádor a Dunától nyugatra, Rénold nádor a keletre eső országrész kormányzatát vette át. Az ő feladata volt a király mozdulatainak, terveinek ellenőrzése is.

László csalódottan vonult vissza Erdélybe, de mikor Albert herceg ősszel új támadásba kezdett, megint Budára jött és seregével Dunántúl várta a harc kimenetelét. Bár békülést és barátságot színlelt a főpapokkal és a magyar urakkal szemben, az egész magyarság megbotránkozására tétlenül tűrte, hogy Albert országa legfontosabb határvárai után Kőszeget és Szentvidet is elfoglalja. Titkon az osztrákok győzelmében reménykedett s várta az alkalmat, hogy a teljes hatalmat a maga módján újra gyakorolhassa. Mikor pedig a herceg hazatért anélkül, hogy a gyűlölt Kőszegiek megbuktatására alkalom nyílt volna, dühében megint szakított az egyházzal. A főpapok és főurak nyíltan szemére vetették, hogy személyes gyűlölködésében elvakulva, szándékosan pusztulni hagyja országát és becstelenül az ellenséghez szít. Ladomér és három püspöktársa – János kalocsai érsek, András győri püspök és Benedek veszprémi püspök – levélben szólították fel, hogy változtasson életmódján, mert különben egész népe ellene fog fordulni és nem teljesíti parancsait. A felhívásra László most is csak sértésekkel felelt, a levélírókat szemük kitolásával fenyegette meg s mivel Dunántúl nem érezte magát teljes biztonságban, 1290 tavaszán – mikor anyja bűneit megbánva, kegyes adományokkal igyekezett közelgő halála idejére az Istent kiengesztelni – a Tiszántúlra ment kúnjai és tatárai közé s nádorává a szerecsenből vagyis mohamedánból keresztény hitre tért Mizsét nevezte ki, Ubul fia Mihályt pedig, ki még most is híven támogatta, Ugocsa vármegye ispánjává tette.

Az ország területi épségén súlyos csorbát ejtő osztrák betörés idején tanusított magatartásával László egész nemzete haragját és gyűlöletét hívta ki. Számban egyre fogyatkozó híveit országszerte támadták, szorongatták és üldözték. A főpapok Rómától legátus kiküldését kérték, a főurak egy része pedig trónfosztásról és más király választásáról kezdett gondolkozni; Endrét be is hozták újra Velencéből, de Hahót Arnold elfogta és László osztrák szövetségesének kezére adta. Az országos elégedetlenség nyomán a kúnok is mozgolódni kezdtek. A legelőkelőbb kún vezérek, Árboc, az anyakirályné rokona, Törtel, Kemence és mások megsokalták a király féktelen szeszélyeit, a kún nép ellen is gyűlöletet keltő hatalmaskodásait és tatárbarátságát. 1290 júniusában Borsa Kopasz és más magyar urak biztatására összeesküdtek ellene és sátrára törve megölték.

*

Az Árpádháznak IV. László halálakor csak egy férfitagja volt életben, a legutóbbi magyarországi kirándulás balsikere óta Albert osztrák herceg őrizete alatt Bécsben tartózkodó velencei Endre. A herceg kalandos életű apjának korai halála óta Velencében nevelkedett. Műveltsége olasz volt, de anyja – a férfias lelkű Morosini Tomasina – nem mulasztotta el beléoltani magyar vérének és fejedelmi származásának tudatát. Endre büszke volt Árpád-házi származására, miatta össze is koccant Habsburg Alberttel, kit magánál kevésbbé előkelőnek tartott, de eredetének tisztaságát nem mindenki volt hajlandó elismerni. IV. Béla és családja kétségbevonta Este Beatrix utószülött fiának tövényességét. Az ifjú királyné ellen II. Endre halálakor támasztott házasságtörési vád egész életén át súlyos teherként kísérte Istvánt s mikor fia a magyar trón lépcsőjéhez ért, a leányági trónkövetelőknek jó ürügyül szolgált igénye és jogai támadására.

László király váratlan halálának hírére rögtön felléptek a leányági örökösök s a törvényes fiág kihalására hivatkozva, maguknak követelték a magyar koronát. Az elhúnyt királyhoz nemzedékrendileg legközelebb álló Mária nápolyi királyné – IV. László legidősebb nővére – húszéves fia, Anjou Martell Károly számára követelte a trónt, aki nemrégen vette nőül Habsburg Klemenciát, Rudolf Királynak korábban az elhalt Endre herceggel eljegyzett leányát. II. Károly király már 1290 szeptemberében három püspököt és négy főurat küldött Magyarországba, hogy fi trónfoglalását előkészítsék és a rendek előzetes hódolatát fogadják. IV. Béla unokája, Wittelsbach Ottó bajor herceg és szépunokája, II. Vencel cseh király szintén igényt támasztottak a magyar koronára, de az ő aspirációjuknak mindjárt szárnyát szegte császári apósuk hirtelen állásfoglalása. Habsburgi Rudolf, mikor hatalmi poziciója és családjának jövője forgott kockán – alig egy évtized előtt – egyenrangú szuverén uralkodóként tárgyalt és szövetkezett a magyar királlyal Otokár megbuktatására. Most, hogy szövetségese halálával a magyar trón megüresedett s a belső zavarok miatt a helyzet támadásra és foglalásra alkalmasnak látszott, egyszeriben megfeledkezett erről és eszébe jutott, hogy ötven éve előtt tanuja volt IV. Béla hűbéri ajánlatának. 1290 augusztus 31-én külön okiratban tett bizonyságot, hogy „Frigyes császár uralkodása idején az akkori magyar király neki és több más fejedelemnek, bárónak, nemesnek jelenlétében országát a nevezett Frigyes császártól és a birodalomtól hűbér címén vette át s ezt ők” – mármint Rudolf habsburgi gróf és társai – „mint jelenlévők hallották és látták,” de elhallgatta, hogy Béla kényszerhelyzetben tett hűbéri hódolata feltételhez volt kötve s hogy e feltétel – a fegyveres segítség – elmaradása miatt a hűbéres viszonyból semmi sem lett. Nyomban az okirat kibocsátása után – tekintet nélkül három vejének örökösödési igényére – saját fiának, Albert osztrák hercegnek adta „Magyarország királyságát összes népével, földjével, váraival, városaival, mezővárosaival, falvaival, birtokaival, jogaival és tartozékaival tőle és a birodalomtól hűbér címén leendő örökös birtoklásra.” IV. Miklós pápa a Habsburgok törekvéséről értesülve, „maga és a római egyház nevében nyiltan és nyilvánosan tiltakozott” a császár eljárása ellen, mert „Magyarország sokféle okból az apostoli székhez tartozik.” Tiltakozása azonban nemcsak Albert, hanem Endre és minden már trónigénylő ellen is irányult. A magyar koronáról a pápa hűbérurasága címén maga kívánt rendelkezni. Jelöltje a nőági örökösödés rendje szerint következő Anjou Károly volt, de mielőtt őt királlyá proklamálta volna, információk szerzésére követet küldött Magyarországra, honnét László halála óta semmiféle jelentés nem érkezett Rómába, pedig azelőtt Ladomér esztergomi és János kalocsai érsek gyakran informálták az eseményekről.


Habsburgi Rudolf; Katalin f. Ottó bajor herceg; Mechtild f. Lajos bajor herceg; Klemencia f. Martell Károly; Judit f. II. Vencel cseh király; I. Albert osztrák herceg; Bajor Lajos német király; Károly Róbert; Vencel.

A két érseknek nagy oka volt a hallgatásra. A magyar rendek az ő hozzájárulásukkal, sőt az ő vezetésük mellett, be sem várva a pápa állásfoglalását, néhány héttel László halála után trónraültették velencei Endrét. Törvényes származásával szemben a magyarok nem támasztottak kétségeket. Ha tudtak is a vádról, amivel félszázad előtt nagyanyját és Dénes nádort illették, nem hittek neki. IV. Béla közvetlen környezetén kívül már annak idején is inkább a király túlbuzgó híveinek tulajdonították e vádaskodást, aminek célja a bukott nádor bűnlajstromának gyarapítása volt. Most, hogy az unokát jószándékú, komoly és értelmes emberként ismerték meg, kiből nem hiányzott az Árpádok vitézsége sem, a megnyerő külsejű fiatalembert fenntartás nélkül elismerték II. Endre unokájának s evvel a korona kétségtelen örökösének, mert magyar felfogás szerint a fiági Árpád-ivadék trónutódlási joga vitás nem is lehetett. A dolgok idefejlődésében nagy része volt Kőszegi Ivánnak, ki 1278 óta háromszor is Szlavónia hercegévé proklamálta Endrét s evvel bevitte a köztudatba Árpád-házi származását. Részük volt benne ittjártakor szerzett magyar híveinek – Hahót Atyusznak és társainak – is. De az oroszlánrész Ladoméré volt, ki már 1290 elején, mikor még László életében Zalába jött, érintkezésbe lépett Endrével s őt nagyon megszerette. Ladomér állásfoglalása pedig ezidőben már döntő fontosságú volt.

A főpapság Ladomér és János érsekek vezetése alatt újra hatalmas politikai tényezővé nőtt s László utolsó éveiben a szembenálló pártok egyensúlyozásával, majd kibékítésével a helyzet urává lett. A korábbi párturalom helyet László halálakor három párt, illetőleg hatalmi csoport – a Kőszegi-Borsa-párt, az Aba-Csák-párt és a főpapság – koaliciója tartotta kezében a kormányzó hatalmat s a három közül a vezértényező a főpapság volt élén a két főúri érsekkel. Ladomér és János példás életű, hitbuzgó és egyházias szellemű főpapok, de egyszersmind származásukra büszke, jogaikat ismerő, főúri, sőt fejedelmi udvart tartó, vérbeli magyar urak és nagy hatalmukkal okosan élő, bölcs államférfiak is voltak. Az érseki méltóság tekintélye, miután IV. Béla korlátlan akaratának nyomása alatt elhanyatlott, újra felemelkedett oda, ahol Lukács, Róbert és Ugrin érsekek idejében állt, politikai hatalma pedig túl is nőtt az akkori kereteken. Az esztergomi érsek Ladomér idejében, kit János kalocsai érsek minden törekvésében híven támogatott, nemcsak a magyar egyháznak, hanem az ország sorsát királya nélkül, saját belátása szerint irányító főúri kormánynak is feje, a nemzetnek politikai vezére volt. Lukács és Róbert politikai szerepe inkább negatív természetű, működésük fékezője és korlátozója volt a király illegális törekvéseinek. Ladomér és János aktív politikusok, kormányzó és alkotó államférfiak. Míg azok minden kiválóságuk mellett is csak a római szentszék szócsövei, akaratának végrehajtói voltak, emezek az országos politikában – az egyház fejének tartozó hódolat és engedelmesség sérelme nélkül – a maguk lábán jártak s az egyházi és nemzeti érdek összeegyeztetésére törekedtek. Az egyház és a keresztény hit védelmében László kihágásainak és beteges tobzódásának, a pogány kúnok és tatárok garázdálkodásának, az egyház és vallás sérelmeinek megszüntetése végett habozás nélkül vették igénybe a szentszék segítségét. Természetesnek és helyesnek tartották a pápa beavatkozását a vallás és egyház uralmát és helyzetét érintő belpolitikai kérdésekbe. De mikor az egyházi érdek, illetőleg a pápai politika a nemzeti érdekkel ütközött össze s IV. Miklós az ősi jogszokás ellenére és a magyar szuverénitás sérelmével, Árpád ivadékának mellőzésével idegen hűbéres királyt akart Szent István trónjára ültetni, magyar érzésük és örökölt hűségük legyőzte az egyház feje iránt tartozó engedelmességüket. A nyílt ellenszegüléstől tartózkodtak, de elmulasztották Rómát a helyzetről informálni s mire a pápai döntés megtörténhetett, fait accompli-t teremtettek.

Mindjárt László halála után két szerzetes – Ladomér két bizalmasa – ment titkon Bécsbe Endréért és szerzetesnek öltöztetve, hazaszöktették a kényszerű vendégségből. A Dunán Budára hajóztak, honnét Endre a főpapok, bárók és nemesek kíséretében ment Székesfehérvárra. Ladomér érsek 1290 júliusának 13. napján koronázta királlyá Szent István koronájával Árpád utolsó fiági ivadékát.

III. Endre (1290–1301) koronázásakor megesküdött, hogy a béke és nyugalom őre lesz, a pápa és a főpapok iránt keresztényi engedelmességgel fog viseltetni, megbünteti a rablókat s gyujtogatókat, megvédelmezi az özvegyeket és árvákat, igazságot fog tenni mindenkinek, Magyarországot gyarapítani fogja s ami a Nagyasszony birodalmából idegen kézre, német fejedelmekhez került, visszaszerzi. A koronázási eskü után eléje járultak a főpapok, főurak, nemesek és hűségi fogadalmat téve, hódoltak az új királynak. Másfél hónappal később Ó-Budára országgyűlésre jöttek a rendek s a gyűlés határozataihoz képest Endre megerősítette az ország nemeseinek rég szabadságát és kiváltságait.

A már érintett alkotmányjogi rendelkezésekről nem szólva, intézkedés történt a királyi, egyházi és magánvagyon, a legális adománybirtok védelméről, a hatalmaskodások megszüntetéséről, az utóbbi években elszaporodott várak, rablófészkek lerombolásáról, az igaztalan vámszedés beszüntetéséről. Megerősítették vagy tervszerűen módosíttattak a korábbi szabadságleveleknek a megyék örökös eladományozását, az idegenek tisztségre emelését, a főtisztségek jövedelmének bérbeadását és nem nemes emberekkel való kezeltetését tiltó, valamint a nemesek pénzügyi, törvénykezési és katonai kiváltságait biztosító rendelkezései.

III. Endrét a nemzeti közhangulat emelte trónra, de a nemzeti akarat egységes megnyilvánulását a megelőző években egymással szemben álló pártok és hatalmi csoportok szövetkezése tette lehetővé. Endre ezeknek a reális erőviszonyoknak megfelelően töltötte be – az új törvény értelmében nemeseinek meghallgatásával és tanácsára – a négy legfontosabb méltóságot. Aba Amadé nádor és Kőszegi Iván tárnokmester a két nagy magánhatalmi csoport képviselői voltak kormányában. Az országbíró méltóságra viszont a főpapság exponenseként a kalocsai érsek testvére, Hontpázmány Tamás került. A alkancellárságot Tivadar fehérvári prépost – Ladomér híve – tartotta meg. Az országgyűlés hozzájárulásától függetlenül betölthető többi tisztségek közül az erdélyi vajdaság és a szlovén bánság a Kőszegi-Borsa-párt – Loránt vajda és Kőszegi Henrik bán – kezén maradt. A tengermelléki bánságról nem esett szó, mert a gyűlölt Velence fiával szemben bizalmatlan Subich Pál nem sietett Endrének hódolni, a fejleményeket várva, inkább az Anjouk felé hajolt. Az új kormány első gondja a király megházasítása volt s mivel az Endrével szemben ellenséges, vagy legalább is tartózkodó nyugati udvarokban sikerre nem számíthattak, Lengyelországból hozták el Fenenna kujáviai hercegkisasszonyt. Tőle várták a dinasztia új ágának felvirágoztatását, de reményük nem vált be. A szép fiatal asszony, miután férjét egy leánygyermekkel megajándékozta, 1295-ben meghalt.

A rend, biztonság és tekintély helyreállításának feladata nagy és nehéz kötelességet rótt Endrére és tanácsosaira s a fiatal király a két érsek, a nádor és országbíró támogatásával a legnagyobb buzgalommal igyekezett e kötelezettségének megfelelni. Személyesen indult egész országa beutazására és tapintatával, engedékenységre hajló békés természetével sikerült is alattvalói nagy többségét megnyernie. A Felvidéken, Tiszántúl és Erdélyben mindenütt hódolattal és tisztelettel fogadták. A konszolidáció felé már komoly lépések történtek, mikor az idegen trónkövetelők fellépése újra felborította a helyzetet.

Elsőnek egy ismeretlen ifjú jelentkezett az északi országhatáron kis seregével s magát IV. László tíz év előtt meghalt Endre öccsének mondotta. Állítása hitelre talált néhány magyar főúrnál, kik fürdés közben felismerni vélték hátán a kis Endre hercegen látott harapásnak a nyomait s ez alapon IV. Béla leánya, Kinga szandeci apácafejedelem-asszony is elismerte unokaöccsének. Az ál-Endre 1290 októberében be is jött az országba, de Baksa György hazakergette. Néhány hét mulva szédelgéséről meggyőződve, maguk a kíséretébe szegődött magyarok fojtották meg.

Egy évvel később kitört a háború Ausztriával. Albert herceg IV. László életében jóformán az összes nyugati határvárakat elfoglalta. Dunáninnen és Dunántúl, a Vágtól le a Dráváig az egész magyar végvidék osztrák kézre került, mert a várakba befészkelődő német urak biztos menhelyükről a környék egész népe fölött uralkodtak. A magyar birtokosok is kénytelenek voltak meghódolni Albertnek, mert csak így tudták magukat, vagyonukat megvédeni, hiszen László király nemhogy segítségükre sietett volna, inkább örvendezett ellenségük győzelmének. III. Endre, mikor a Dunától keletre és északra eső országrészek bejárása után visszatért a Dunántúlra, Mosonból követet küldött Alberthez és őt, koronázási esküjére hivatkozva, felszólította a várak visszaadására. A békés fellépés nem járván eredménnyel, Endre július elejére hadba hívta népét, miután nádorává az osztrák háborút leginkább sürgető urak egyikét, a nádorviselt Kőszegi Miklóst nevezte ki Amadé helyébe.

A királyi seregben – hosszú idő óta először –pártkülönbség nélkül együtt voltak Magyarország főpapjai, főurai és nemesei. Ladomér és a többi főpapok erős csapatokkal – későbbi szóval élve: bandériumokkal – vonultak fel. A főurak sorában a Kőszegiek, Borsák, Abák, Csákok, Hontpázmányok, Hahótok, Baksák és a többi magyar nemzetségek tagjai közt ott volt a vad Mizse is, Kún László izmaelitából kereszténnyé vedlett utolsó nádora. Werner budai bíró is eljött olasz és német polgárokkal és eljöttek a kúnok, rácok, bosnyákok, oláhok és horvátok csapatai is. Az osztrák kézen lévő magyar várakat elkerülve, átkeltek a Lajtán s a határvidéket végigpusztítva, augusztus elején Bécs alá vonultak. A főváros környékének több héten át tartó pusztítása és a külvárosok felégetése egyízben kitörésre bírta a fővárost védő osztrák sereget, de ennek a támadásnak visszaverése után nyílt ütközetre nem került sor. Itt is, ott is békére vágytak s Endre augusztus derekán követségbe küldte Alberthez Ladomér és János érsekeket. A passaui és seckaui püspökökkel folytatott tárgyalás azonban nem vezetett rögtön eredményre, mert az osztrákok túlzottnak tartották a magyarok követeléseit, kik az elfoglalt magyar várakon kívül Hainburg, Bruck, Wienerneustadt és Stahremberg átadását is kívánták. Ladomér mégis az osztrákok békehajlandóságáról számolhatott be urának s erre Endre egész seregével a magyar határra vonult vissza; csak egy kis csapatot hagyott hátra Bécs megszállására és nyugtalanítására. Hívei közül sokan sürgették, hogy a Dunán átkelve, támadjon Ausztria balparti részeire, de ő inkább a békét kereste. A két érsek újra felment Bécsbe s most sikerült is kedvező feltételek mellett fegyverszünetet kötniök. A végleges békekötés augusztus 26-án – a morvamezei csata évfordulóján – történt meg Hainburgban. Két nappal utóbb Pozsony és Köpcsény közt személyesen is találkozott a két uralkodó, kik ez idő óta jó szomszédságban éltek egymás mellett. Barátságukat öt évvel később Endre királynak Albert leányával kötött házassága is megpecsételte.

A hainburgi békében Magyarország visszakapta a IV. László korában elvesztett egész nyugatmagyarországi területet. A várak közül azonban csak Pozsonyt, Nagyszombatot, Kaboldot és Németújvárt, mert többinek falait a békeszerződés értelmében le kellett rombolni. Ennek a feltételnek legjobban Endre örült, hiszen a koronázáskor és Ó-Budán vállalt kötelezettségei értelmében úgyis meg kellett országát tisztítania a hatalmaskodó uraknak rablófészkül szolgáló váraitól. A megállapodás azonban mégis súlyos bonyodalmak okozója lett. A nyugati határszél magánvárainak lerombolása elsősorban a Kőszegieket érintette s e békepont voltaképpen mindkét uralkodó részéről ő ellenük volt irányítva, akik Albertnek oly sok borsot törtek az orra alá s akiknek hűségében Endre sem nagyon bízott. Bizalmatlanságát a következmények teljes mértékben igazolták.

Az év végén megérkezett az országba János jesi-i püspök, IV. Miklós pápa követe s a főpapokat és főurakat sorra felkereste, puhítgatta, hogy Endre hűségéről letérve, az Anjouk mellé álljanak. Magyarország – mondotta – a római egyház alá tartozik, ne tűrjék hát, hogy azt valaki a pápa tudta nélkül és az egyház sérelmére birtokában tartsa. Ladomér és püspöktársai a magyar főurak nagy többségével együtt tisztelettel meghallgatták a pápa követének érvelését, de az ősi magyar jogszokásra, Endre kétségtelen trónöröklési jogaira hivatkozva, szilárdan kitartottak királyuk mellett. Kőszegi Iván azonban tárgyalásokat kezdett a püspökkel s ezek eredményeként testvéreivel és többi híveivel együtt Martell Károlynak hűségére tért. Mint egykor apja V. Istvánt s ő maga oly sokszor IV. Lászlót, azt a király is hűtlenül elhagyta, akit másfél évtized előtt László ellenében ő maga hozott először Magyarországba. 1292 januárjában már formális megbízást kapott Mária nápolyi királynétól, hogy indítson háborút a „trónbitorló” és hívei ellen s ugyanekkor örökös hűbérül kapta meg Sopron és Vas vármegyéket. Az Anjouk pártjára állt Subich Pál tengermelléki bán is két testvérével. Ők egész Horvátországot kapták hűbérül Máriától, fel egészen Modrus vármegyéig. Ugyanekkor erősítette meg Mária a vegliai Frangepán-grófokat északhorvátországi örökös ispánságaik, Babonics Radoszlavot, IV. László egykori bánját, Gorica és többi uradalma birtokában. Egyidejűleg végleg lemondott fia javára trónigényéről. Károly pedig magát magyar királlyá proklamálva, megerősítette anyja adományait és unokatestvérének, Dragutin István szerb király és Árpádházi Katalin László nevű fiának adta Szlavóniát.

Kőszegi Iván árulásával a pártok koalíciója felbomlott. Az ország újra két táborra szakadt. Mint IV. László idejében, ismét szemben állt egymással az idegen szellemű Kőszegi-párt és az Árpád-házhoz törhetetlen hűséggel ragaszkodó magyar főurak és főpapok pártja. Az erőviszonyok azonban mások voltak, mint tíz esztendővel előbb. A Gutkeledek és Borsák kitartottak a törvényes magyar király mellett s a királyi párt erejét fokozta az oda tartozó főpapok, Ladomér és János hatalmas egyénisége is. A Kőszegiek új és erős szövetségest nyertek a tengermelléki urak, a Subichok, Frangepánok és Babonicsok személyében, de ezek messze voltak s az ország szívében lejátszódó eseményekbe nem igen avatkozhattak be. Mire pedig a harc 1292-ben kitört, a Babonicsok is Endréhez pártoltak. Magyarország néhány oligarcha kivételével egységesen állt III. Endre mellett, ki a hűtlen Kőszegiek helyébe nádorává Szentemágocs-nembeli Mihályt, tárnokmesterévé a néhai derék Rátót Lóránt nádor öccsét, Istvánt, szlavón bánná a hűségére tért goricai Radoszlávot nevezte ki s ily módon újjáalakított kormányával nagy sereg élén indult a Dunántúl és a Dráva vidékén pusztító felkelők ellen. Útjában mindenütt győzelmesen forgatta fegyverét, de augusztus elején – csekély kísérettel kelve útra – Iván kezébe került és háromhavi fogság után csak kezesek árán szabadulhatott. A királysértő merénylet nem befolyásolta az események folyását, de Ivánnak mégis büntetlenséget biztosított, mert Endre nem sodorhatta veszedelembe érette börtönben szenvedő híveit. Erre pedig Ivánnak nagy szüksége volt, mert a király hatalma kiszabadulása után nagyon megnövekedett. Károly pedig IV. Miklós halálával elvesztvén legfőbb pártfogóját, egyelőre minden akciót beszüntetett.

Időpont Nádorispán Országbíró Tárnokmester Szlavón-bán Tengermelléki bán Erdélyi vajda Lovászmester Étekhordó-mester Pohárnok-mester
1290–1291. Aba Amadé Hontpázmány Tamás Kőszegi Iván Kőszegi Henrik Subich Pál Borsa Loránt (1294-ig) Szécs Mikó Rátót László (1294-ig) Borsa Kopasz
1291–1292. Kőszegi Miklós (1291) Szentemágócs Mihály » Rátót Porcz István Vodicsai Radoszláv (1293-ig) » » Hontpázmány Tamás » »
1293–1296. Aba Amadé Pécz Apor Rátót Domokos Rátót László » » Csák Máté » Rátót Miklós
1297. Csák Máté » » » » Kán László Csák fia János ? ?
1298–1299. Dunáninnen: Rátót Loránt; Dunántúl: Pécz Apor Ákos István » Borsa Kopasz (1300-ig) » » » ? ?
1299–1301. Aba Amadé » » Vodicsai István » » » ? ?

III. Endre főtisztviselői.

Endre dunántúli és szlavóniai sikere lehetővé tette, hogy az erélyes Morosini Tomasina is eljusson végre fiához. A tengerpartról Radoszláv bán fegyveres kíséretével jött Szlavóniába és onnét Budára, hogy fiát uralma megszilárdításában teljes erővel támogassa. A politika cselszövéseiben járatos velencei patricius-család leánya valósággal uralkodótársa lett fiának, ki ekkorra már kiismerte embereit és azokkal vette magát körül, akikben teljesen megbízhatott. Mint egykor IV. László mellett Csák Máté, Rátót Loránt és néhány társuk, úgy álltak most Endre oldalán Aba Amádé, Rátót István és fiai, Pécs Apor, Miklós fia Dömötör, a Balassa-család őse, Ákos István, az öreg Ernye bán fia és Hahót Atyusz, a királynak legrégibb és legragaszkodóbb híve. Új kormányát 1293-ban alakította meg. Nádorrá Amadét, országbíróvá Aport, tárnokmesterré Domokost, lovászmesterré Csák Mátét – az erőszakos Péter fiát –, étekhordóvá Rátót Lászlót, pohárnokmesterré Rátót Miklóst, a fiatal királyné tárnokmesterévé Ákos Istvánt, az öreg királyné udvarbírájává pedig Hahót Atyuszt nevezte ki. Ezek a férfiak voltak – Csák Máté kivételével haláláig – állandóan környezetében s ha a nádori méltóságot később rövid időre kénytelen volt is újra Kőszegi Miklósnak adni, tanácsadói, támaszai mindvégig ezek maradtak. Az erdélyi vajdaságot Borsa Loránt még egy évig megtartotta, de ekkor hűtlenségbe esvén, Kán László – IV. Béla nádorának és bánjának unokája, IV. László országbírájának és vajdájának fia – lépett helyébe. A szlavón bánságban is megmaradt Radoszláv, de nem a korábbi hatalommal, mert Szlavónia s utóbb a felkelőktől legjobban veszélyeztetett Dunántúl kormányzatát is a király tetterős anyja vette át, mint „egész Szlavónia és a Dunától a tengerig terjedő részek kormányzója.” A tengermelléki bánságban nem történt változás, mert Subich Pál, Endre hatalmának növekedéséről és Martell Károly visszavonulásáról értesülve, még 1293-ban meghódolt. Endre az Anjouk ígéretét valóra váltva, örökös hűbérül adta neki a dalmát és horvát bánságot. Endre és Tomasina uralma a legszebb reményekre biztatott, de nemsokára újra felütötte fejét a polgárháború réme.

A hatalmaskodáshoz, garázda élethez és önrendelkezéshez nagyon is hozzászokott uraknak nem tetszett az anyakirályné megérkezte óta mind erélyesebbé váló kormányzat. Országszerte mozgolódni kezdtek, de akciójuk nem volt politikai természetű, csak a hatalom és vagyonszerzés vágya izgatta őket. Különös kedvvel pusztították, sarcolták az egyházi vagyont. A felkelések sorát Borsa Loránt nyitotta meg a váradi püspökség ellen indított támadásával. A Hontpázmány-nemzetség egyik ága az esztergomi érsekséget támadta, Csák Máté lovászmester a Kőszegiekkel versenyt pusztította a pannonhalmi apátság jószágát, a néhai Mojs nádor rokonai a pécsi püspökkel álltak harcban s még az esztergomi polgárok is harcbaszálltak érsekükkel. Az egész országban mindenütt az erőszak, jogtalanság, hatalmaskodás tünetei kezdtek újra kiütközni s a délvidéken az Anjou-párt szervezkedése is újra megindult. Elsőnek Subich Pál tért le nem régi keletű hűsége útjáról. 1295-ben báni tartományát Károly „magyar király”-nak ajánlotta fel s tőle vette azt újra örökös hűbérül birtokába. Radoszláv bán is megkísérelte – sikertelenül bár – Tomasina erélyes uralmát lerázni s a Kőszegiek csak kedvező alkalomra vártak, hogy az Anjouk zászlaját újra felemeljék. A mozgolódás hátterében az új pápa hatalmas alakja tűnik fel. VIII. Bonifác (1294–1303) – VII. Gergely politikai törekvéseinek utolsó nagy képviselője – az utóbbi évtizedekben hanyatlásnak indult pápai világuralom megszilárdításán, III. Ince és IX. Gergely nagy hatalmának helyreállításán buzgólkodott. Endre uralmában nemcsak a szentszék által magyar királynak elismert Károly jogainak bitorlását, hanem a pápa hűbérúri jogának nyilvánvaló sérelmét is látta. Ezért mindjárt trónralépte után érintkezést keresett a magyar főpapokkal, hogy a helyzetről világos képet kapjon és jól előkészíthesse a szentszéknek hűbéri esküt tett pártfogoltja trónfoglalását. A magyar püspökök azonban Ladomér és János érsekekkel az élükön bölcs hallgatásba burkolództak, mert a szentszékkel ujjathúzni nem akartak, viszont a magyar jog és törvény álláspontjáról semmiképen sem voltak hajlandók letérni. Bonifác pápa mégis megtalálta a maga emberét Bicskei Gergely fehérvári prépost személyében, „akit nemes származása, tudománya, hatalmas barátok és rokonok és politikai jártassága,” de főképen az egyházi érdeket mindennek fölébe helyező engedelmessége tett alkalmassá a pápa céljainak előmozdítására. Mielőtt azonban az Anjou-párt kiléphetett volna a küzdőtérre, Martell Károly 1295-ben váratlanul meghalt. Jogainak örökébe anyja, „Mária magyar királyné” – nyilván a pápa jóváhagyásával – Habsburg Klemenciától született hétéves fiát, Károly Róbertet iktatta. Ezidő óta a kis Caroberto viselte apjához hasonlóan Magyarország királyának címét, de igényei realizálására egy-két esztendeig nem mertek gondolni. Anyja, pártfogói és magyar hívei egyelőre megelégedtek a talaj rendszeres előkészítésével.

Endre király az Anjou-párt mozgolódásának hírére szorosabbra fűzte a szövetséget Albert osztrák herceggel s miután ennek Ágnes leányát nőül vette és nádorává az északnyugati részeken mindnagyobb vagyont és hatalmat szerző Csák Máté lovászmestert nevezte ki, 1297 nyarán osztrák segítséggel indult a Kőszegeik megfékezésére. A fegyveres küzdelemnek a tél vetett véget anélkül, hogy Endre és Albert döntő győzelmet tudtak volna kivívni, pedig a királyhű főurakon kívül az egész főpapság Endre oldalán küzdött s Ladomér érsek a lázadó Ivánt az egyházból is kiközösítette.

1298-ban német földön akadt dolga Endrének. Habsburgi Albert végre elérkezettnek látta az időt, hogy Nassaui Adolfot (1292–1298), kit Rudolf halála után az ő mellőzésével választották királlyá, megtámadja s a német trónt magának szerezze meg. A királyukkal elégedetlen választófejedelmeket Bécsbe hívta tanácskozásra s ugyanakkor vendégül hívta vejét, a magyar királyt. A találkozó eredményeként Albert harcra kelt Adolf ellen. A német fejedelmek egyesült seregét Endre szövetséges csapata kísérte Dömötör zólyomi és pozsonyi ispán vezérlete alatt. A hadban jobbára felvidéki nemesek és várjobbágyok vettek részt. A jó katona hírében álló magyarokat Albert herceg saját seregébe osztotta be és maga vezérelte a göllheimi csatában, hol ellenfelén teljes diadalt aratva, a trónt magának megszerezte. A bécsi találkozóra Endre és osztrák felesége magukkal vitték a király első házasságából való kis leányát, Erzsébetet s őt a szintén jelenlevő II. Vencel cseh király fiával ünnepélyesen eljegyezték. Az új szövetsége éle Csák Máté ellen irányult, aki a királlyal erőszakoskodásai miatt összezördülve, odahagyta a nádori méltóságot s az északnyugati felvidéken a királyi hatalomtól független fejedelemséget alapított.

Trencséni Csák Máté – vagy mint kortársai nevezték: Mátyus – éppoly erőszakos és kíméletlen ember volt, mint apja, de törekvései, politikája inkább Csák Péter nagy ellenségére, Kőszegi Henrikre emlékeztetnek. Mátéban jóformán semmi sem volt meg hasonló nevű nagybátyja és erőszakos apja hűségéből és ragaszkodásárból. Szolgálta a királyt, míg érdeke úgy kívánta s míg udvari méltóságának leple alatt oly vagyont harácsolhatott össze, amely még ebben a zavaros időben is egyedülálló volt az országban. Az északnyugati felvidéken Trencséntől, Túróctól, Liptótól le a Dunáig s a Moravától Nógrád, Heves és Gömör megyék nyugati részéig összefüggő láncolatot alkottak várai és birtokai. E hatalmas területen a nemesek, sőt a nagybirtokosok is kénytelenek voltak hűbéresévé szegődni, uraságát elismerni, mert ha nem tették, kihívták borzasztó támadását s evvel szemben sem a király hatalma, sem a maguk ereje meg nem védhette őket. Trencséni várában Máté fejedelmi udvart tartott, volt nádora, tárnokmestere, kancellárja s mióta a királlyal összezördült, a hatalma alatt tartott országrészben – nádori jogkörét továbbra is bitorolva – önhatalmúlag ítélkezett mindazokon, akik neki ellenszegülni, híveit támadni merték. Magát a felvidéki nemesurak hűbérurának tartotta s mikor a Divék-nembeli Iroszló és Barlős – a Bossányiak ősei – egyik hívét az országbíró előtt perbefogták, mint valami uralkodó herceg hűtlenséggel vádolta és bírói széke elé bajvívásra idézte őket. Mikor pedig a király emiatt felelősségre vonta s a bajvívókat maga elé rendelte, kijelentette, hogy a dolog csak reá tartozik, nem a királyra és az ő szolgálatában álló bajvívó felet eltiltotta a megjelenéstől. Odáig nem vetemedett, mint a Kőszegiek, kik Árpád vérét megtagadva idegen uralkodóknak ajánlották fel szolgálatukat, de ha nem is szegődött az Anjouk táborába, független fejedelemként támadta és gyengítette Endrét, ki épp ezidőben legerősebb támaszát, barátját, Ladomér érseket is elvesztette.

Az esztergomi káptalan többsége 1298 januárjában a fehérvári prépostot választotta meg Ladomér utódává és Bicskei Gergely, hogy a pápai megerősítést elnyerje, szembefordult királyával. A bécsi találkozóra még elkísérte Endrét, de nyáron már meg sem jelent az Anjouk trónigényeivel és a pártjukra állta hatalmaskodókkal szemben állástfoglaló pesti országgyűlésen, mert Bonifác pápa időközben – Ladomér haláláról és Gergely megválasztásáról értesülve – szakított eddigi tartózkodásával és nyíltan az Anjouk mellé állt. A sebenicói püspökség ügyében 1298 májusában kelt bullájában már Mária magyar királynénak tanácsára hivatkozott. Gergely választott érsek pedig megtagadva előde hagyományait, Kőszegi Ivánnal, a Subichokkal és az Anjouk más titkos híveivel kezdett tanácskozni, fondorkodni, miképen ültethetnék Endre helyébe a kis Carobertet, a pápa hűbéres királyát.

Gergely választott esztergomi érsekkel szemben János kalocsai érsek, az összes püspökök s az említett oligarchákon kívül a főurak is mind rendületlenül kitartottak Endre mellett. Odahaza mindegyik szivesen játszotta a kiskirályt, foglalt, hatalmaskodott és verekedett, de a királykérdésben ragaszkodtak elvi álláspontjukhoz s mikor Csák Máté hűtlensége és Gergely érsek állásfoglalása miatt az Anjou-párt mozgolódása veszedelmes méreteket öltött, ünnepélyes deklarációban biztosították Endrét törhetetlen hűségükről és erélyes rendelkezéseket tettek a zavaros állapotok megszüntetésére. Az 1298-i országgyűlésre „a király úrnak és az ország báróinak hozzájárulásával és felhatalmazásával a pesti minorita templom mellett” – a Rákosmezőn – „egybegyűlt főpapok és egyházi személyek Magyarország összes nemeseivel s a szászok és kúnok mindegyikével a Szentlélek kegyelmét segítségül híva tanácskozván,” határozatban mondták ki, hogy „a királyi törzsből származó Endre úrnak, mint az ország természetes urának hódolnak és hogy személyében a királyi méltóság teljes fenségében tündökölhessen, minden bármikor és bárki által jogtalanul elfoglalt királyi és királynéi javakat,” valamint a jogtalanul elfoglalt egyházi és nemesi javakat is „teljes joggal visszaszolgáltassák” s a hatalmaskodó bárók és más országlakósok megfékeztessenek. Mindazokra pedig, akik e rendelkezést megszegve, az elfoglalt javakat három hónap alatt vissza nem adják vagy ezután hatalmaskodnának, az országgyűlésen jelenlevő főpapok tekintélyével kimondták az egyházi átkot, ami alól csak a kalocsai érsek adhat feloldozást összes püspöktársai hozzájárulásával. Ennek a büntető szankciónak maga a király is alávetette magát. Külön oklevélben mondott le minden átok alól mentesítő kiváltságáról az esetre, ha a határozatok végrehajtásában, a hatalmaskodó bűnösök üldözésében hanyag volna s hozzájárult, hogy ily esetben a kalocsai érsek püspöktársai meghallgatásával kiközösíthesse. Alkotmányjogi szempontból nagyjelentőségű lépés volt, hogy az országbárók hatalmának ellensúlyozására a főpapi és nemesi rend „a királyi udvar és az ország helyesebb kormányzása” végett országgyűlési határozattal képviselőket delegált a királyi tanácsba. Hasonlóképen biztosíttatott a vármegyei nemesi önkormányzat befolyása kiküldött bírái útján a nádor és más királyi bírák vidéki törvénykezésénél.

Az országgyűlés szétoszlása után országszerte megindult a nagy és kis rablók, hatalmaskodók üldözése, a jogtalanul elfoglalt királyi javak visszaszerzése. Ennek a statáriális gyorsasággal folytatott eljárásnak siettetése végett a nádori hatáskört megosztották Péc Apor és az ifjú Rátót Loránt közt. Ez a Dunától keletre eső alföldi részeken, Apor a Dunántúl működött. Mellettük az anyaországban még Ákos-nembeli István országbíró, az erdélyi részeken Kán László vajda, Szlavóniában pedig a király hűségére tért Borsa Kopasz bán buzgólkodott. Tisztító munkájuk azonban nehezen haladt előre. Az 1299. évi országgyűlés kénytelen volt újabb büntető rendelkezéseket hozni s az eljárást is részletesen szabályozni, mert a jogi kérdések tisztázatlansága miatt a bírák működése igen sok nehézségbe ütközött.

Közben az Anjou-párti agitáció sem szünetelt, sőt új erőre kapott, mikor a pápa Gergelyt fehérvári préposti méltóságában is meghagyva, kinevezte az esztergomi érsekség kormányzójává és felhatalmazta, hogy a pápai intézkedés ellen támadókat egyházi átokkal sujtsa. Nemsokkal utóbb megbízta Kőszegi Iván ügyének vizsgálatával is, ki a Ladomér által rája kimondott átok alól felmentést kért, ravaszul azt állítva, hogy igaztalanul azért sujtották e büntetéssel, mert csak a pápa által megerősített királyt ismerheti el s így Endrét nem volt hajlandó elismerni. Arról persze bölcsen hallgatott, hogy annakidején ő maga hozta először az országba Endrét trónkövetelőnek törvényes királya ellen. Iván mellett Gergely Csák Mátéra is számított, ki a felvidéken most már teljesen független fejedelemként uralkodott és mibe sem vette Endre ellene irányuló intézkedéseit, bár az Anjou-párttal nem lépett szorosabb összeköttetésbe.

Gergely érsek nem ismerte el magára kötelezőnek a részvétele nélkül tartott országgyűlések határozatait, a rajtuk való részvételt pedig egyenesen megtagadta. A király meghívását s a kibékülés útját egyengető főpapok közbenjárását ridegen visszautasította a pápai követségére hivatkozva, Veszprémbe hívta tanácskozásra, zsinatra a püspököket, hol Kőszegi Iván volt az úr. A püspökök ennek a meghívásnak nem tettek eleget, mert cseltől tartottak s Gergely pápai követségét sem ismerték el, arról semmiféle hivatalos értesülésük nem lévén. Az öreg Péter erdélyi püspök, Pál esztergomi nagyprépost és Kőszegi Henrik – ki ezidőben bátyját odahagyva, már Endre pártjához csatlakozott – hiába kérlelték, békítették s hiába kérték mutassa be, miféle megbízása van a pápától, Gergely ment tovább a maga útján. Az 1299-i országgyűlésre egybegyűlt rendek végül is megsokalták királyellenes akcióját s határozatot hoztak, hogy az általa netán kimondandó egyházi átkot és büntetéseket érvénytelennek tekintik. Imre váradi püspök pedig a király, főpapok, bárók és nemesek megegyezésével és egész Magyarország nevében a pápához fellebbezett Gergely érseki kinevezése ellen, mert hűtlenül viselkedett a királlyal és az országgal szemben, az egyházból Ladomér érsek által kiközösített gonosztevőkkel szövetkezett és őket a kánonok ellenére az átok alól felmentette, noha négy király ideje alatt rettentő bűnöket követtek el s valósággal pestisei az országnak. Fellebbezésében felsorolta név említése nélkül Kőszegi Iván és társai egész bűnlajstromát, felajánlotta vádjainak a pápai szék előtt leendő bizonyítását és Endre királyt egész Magyarországgal a szentszék oltalmába ajánlotta. A bátor szónak meg is volt a hatása Rómában. Bonifác pápa nem adta ugyan fel az Anjouk ügyét, de nyiltan nem fordult szembe Endrével.

A szentszék diplomatikus magatartásából és Gergely viselkedéséből mégis megállapítható volt, hogy az Anjouk támadásával számolni kell s a király és a rendek komolyan hozzáláttak a védelem megszervezéséhez. A leginkább veszélyeztetett vidék Szlavónia volt, mivel Horvátország és vele Bosznia is nyiltan az Anjouk mellett állt. Félni lehetett, hogy a kis Károly Róbertnek Subich Pál és a bosnyák bán csapataival erősbödött serege könnyen legyőzi az északi horvát és szlavóniai urak amúgy sem nagyon szilárd ellenállását. Babonics fiai ugyan ezidőben már újra meghódoltak s a báni méltóságot Borsa Kopasztól Babonics fia István vette át, de hűségük tartósságában bízni alig lehetett. Tomasina királyné pedig minden erélyessége mellett is asszony volt, kire háborús összeütközés esetén számítani nem lehetett. Endre ezért a rendek hozzájárulásával a velencei köztársaság tanácsában megfelelő politikai és katonai iskolázottságot szerzett nagybátyját és nevelőapját, Morosini Albertet hívta be anyja támogatására s őt utódaival együtt a magyar nemesek közé iktatva, Szlavónia hercegévé nevezte ki. Ugyanekkor Csák Máté ellen is büntető hadjáratot indított Dömötör zólyomi ispán vezérlete alatt, a hűtlen Gergely kezéből kivett érseki javakat pedig az esztergomi ispánsággal együtt Divék-nembeli Barlősre és Iroszlóra – Máté elkeseredett ellenségeire – bízta. Mivel pedig a Csákok és Kőszegiek együttes fellépése igen nagy veszéllyel járhatott, a hozzápártolt Kőszegi Henrik és Miklós közvetítésével Ivánnal is tárgyalásokat kezdett. A garázda főúr a királyi családdal kötött rokonság árán kész is volt az Anjouk ügyét cserbenhagyni. Morosini Turko – Albert unokája – nőül vette Kőszegi Henrik leányát s a házasság alkalmával Iván is megtért Endre hűségére.

A készülődés nagyon időszerű volt. Az Anjouk dalmáciai hívei 1300 tavaszán Subich Györggyel az élükön nyílt fellépésre határozták magukat. III. Endre és hívei bizalommal néztek az összeütközés elé, mert Csák Máté és rokonsága kivételével egész Magyarország a király táborában volt, elszánva magát, hogy „született urát még a pápa ellenében is szolgálni, védeni fogja.” Velencéből is biztatták Endrét. Izenték, hogy a pápa nem avatkozik a küzdelembe, semleges marad, menjen hát Endre egész hadával a gyermek ellen, fogja el és küldje ajándékba Bonifácnak. De a királyt más gondok tartották fogva. Édesanyja hirtelen megbetegedett s az év végére meghalt. Endrét nagyon megviselte a csapás. Tomasinában nemcsak anyját, hanem legfőbb támaszát, buzdítóját és uralkodótársát vesztette el. Nemsokára maga is megbetegedett s 1301 január havának 14. napján a budai várban meghalt.