A VALLÁSI KÉRDÉS: A HITÚJÍTÁS.

A HITÚJÍTÁS: REFORMÁCIÓ ÉS ELLENREFORMÁCIÓ ÚJABB KAPCSOK, MELYEK A MAGYARSÁGOT NYUGATHOZ FŰZIK. AZ EURÓPAI MOZGALOM ITT SPECIFIKUS MAGYAR VONÁSOKAT NYER. A NÉMET ANYAMOZGALOM ÉS A MAGYAR KEZDETEK ÖSSZEHASONLÍTÁSA. A HITÚJÍTÁS ROHAMOS ELTERJEDÉSÉT LEHETŐVÉ TESZI AZ EGYHÁZI NAGYBIRTOK MEGSEMMISÍTÉSE. A NYITRAI, GYŐRI, VESZPRÉMI, EGRI PÜSPÖKSÉG SORSA, AZ ESZTERGOMI ÉRSEKSÉGÉ, TÖRÖK KÉZRE JUTOTT TERÜLETEK. A HIERARCHIA HALDOKLÁSA, RÓMA ÁLLÁSFOGLALÁSA EZ ÜGYBEN; A MAGYAR KIRÁLY ÁLLÁSFOGLALÁSA: A LEGFŐBB KEGYÚRI JOG; A PÁPAI ÉS KIRÁLYI FELFOGÁS ELTÉRÉSE; A KEGYÚRI JOG GYAKORLATÁBÓL SZÁRMAZÓ BAJOK; A SZEKULARIZÁCIÓK MEGKÖNNYÍTÉSE. A NAGYBIRTOKTÓL VÉGREHAJTOTT SZEKULARIZÁCIÓ, ZALAVÁRI, PANNONHALMI PÉLDA; SZERZETESHÁZAK KIPUSZTULÁSA. AZ EGYHÁZI REND KÖZJOGI ELGYENGÜLÉSE, A TÖBBI REND ELVESZI JÖVEDELMEIT; A TIZEDKÉRDÉS; AZ INGÓ JAVAK ELRABLÁSA. MINDEZ A HITÚJÍTÁST MEGELŐZŐEN. – A PROTESTANTIZMUS TERJEDÉSÉBEN CSAK ELEINTE NEHÉZSÉGEK. TÖBB FELEKEZET EGYÜTTÉLÉSÉNEK PROBLÉMÁJA, ANNAK NÉMETBIRODALMI MEGOLDÁSA: A CUJUS REGIO. ILLIUS RELIGIO ELV; ENNEK MAGYAR ALKALMAZÁSA A NAGYBIRTOK ÁLTAL. NAGYBIRTOKOSOK PROTESTÁNS HITRE TÉRÉSE; ZÁRT TERÜLETEKEN EGY HIT BIZTOSÍTÁSA. AZ UDVARI PAP SZEREPE A VÁRTARTOMÁNYBAN; A MAGÁNKEGYÚRI JOG. A PROTESTÁNS FELFOGÁS A FELSŐBBSÉGRŐL ÉS ENNEK HITVÉDŐ ÉS HITTERJESZTŐ KÖTELESSÉGEIRŐL; A VILÁGI KAR AZ EGYHÁZ VÉDELMÉBEN. A FELSŐSÉG BEFOLYÁSA A HITELVEK MEGVÁLASZTÁSÁRA: PERÉNYI GÁBOR ÉS NÁDASDY FERENC SZEREPE, OPPOZICIÓ KEZDETE A CUJUS REGIO ELV ELLENÉBEN. KRYPTOKÁLVINISTÁK, UNITÁRIUSOK HARCAI. ERDÉLY VISZONYAI: A FEJEDELMI HATALOM; A FEJEDELEM VALLÁSVÁLTOZTATÁSAI, EZEKNEK KÖZJOGI ELISMERÉSE: A VALLÁSI TÖRVÉNYEK, KATHOLIKUSOK, ORTHODOXOK HELYZETE. TÉNYLEGES EGYÜTTLAKÁSA TÖBB, NEM EGYENJOGÚ FELEKEZETNEK, EZ AZ ERDÉLYI NOVUM. – A PROTESTANTIZMUS TERJEDÉSÉNEK FORMÁI, A KÖZSÉGEK BEFOGADÓ SZEREPE. NEVEZETES HITÚJÍTÓK. A PROTESTÁNS FELEKEZETEK ELSŐ SZERVEZKEDÉSEI. A TÖMEGEK LELKI SZÜKSÉGLETE, PROTESTÁNS TÖREKVÉS ENNEK KIELÉGÍTÉSÉRE; TANÍTÓ ÉS LELKI ÉLETET MŰVELŐ IRODALOM; ENNEK MAGYARSÁGA. – A KATHOLIKUSOK HIÁBAVALÓ KÍSÉRLETEI; OLÁH MIKLÓS, UTÁNA A SZÁZAD VÉGÉIG HANYATLÁS. A SEGÍTSÉG AZ EGYETEMES EGYHÁZBÓL: A TRIENTI ZSINAT; A PAPNEVELÉS, A JEZSUITÁK ELSŐ BEKÖLTÖZÉSE; A RÓMAI PAPNEVELŐ-INTÉZET. A KATHOLIKUS IRODALOM KEZDETEI. A LELKEK ÚJ MEGHÓDÍTÁSA. BALASSA BÁLINT HALÁLA.

 

A REFORMÁCIÓ elterjedésével és a vele kapcsolatos, valláspolitikai tényeket vizsgálva, melyek a XVI. és XVII. századnak egészen különleges, minden más korszaktól elütő jelleget adnak, tudatával kell bírnunk annak, hogy ezek a tények, ezek a fejlődési sorozatok nem tiszta magyar fejlemények, hanem egy nagy európai mozgalomnak kisugárzásai. A reformmozgalomnak és ellenhatásának minden egyes magyarra kiható eseményeit elsősorban hazánkon kívül született erők irányították, Magyarország és Nyugat egysége, felbontatlan kapcsolata talán sohasem volt annyira szemmel látható, külsőleg, a felszínen is érzékelhető, mint éppen e században. Bár az előző történetekből teljes bizonyossággal megtanultuk, hogy Szent István térítő munkája, évszázados hatásában a magyar nemzetet végkép kiemelte a keleti népek közösségéből, s helyét örök időkre, ameddig magyar lesz Európában, a nyugati nemzetek oldalán jelölte ki: ha ezen nyugati, keresztény közösséget valami még jobban megerősíthette, úgy ez a reformáció és ellenreformáció ténye, melyeken Magyarország a Nyugattal szoros kapcsolatban ment keresztül. Már a nyugati, római kereszténység is végkép elvágta a magyarságnak keleti gyökereit, történeti feladatául tévén a határvédelmet pogány és orthodox áradattal szemben. Most pedig, amidőn a reformáció és ellenreformáció hullámai ismét megállnak a keleti határokon: ismét Magyarország Európa legszélsőbb határterülete, mely e két nagy mozgalom hatalmas élményének birtokában, ha lehetséges, még erősebben láncoltatik Nyugat-európához. Sem déli, sem keleti szomszédai, oláhok, szerbek, nem kerültek abba a helyzetbe, hogy a nyugati vallásmozgalmaktól szült egész érzés- és képzetkomplexumokat magukévá tegyék és fajiságukba évszázados munkával átömlesszék. Innen, a magyarság ez újabb nagy vallásos élményeiből érthető, hogy közte és orthodox szomszédai közt minden újabb korszak csak növelhette az ellentéteket. A magyarság ismét átélte a nyugatnak egyik leghatalmasabb szellemi áramlatát, melyből új kultúrák, új államok és életformák voltak születendők, keleti szomszédai pedig úgy a kiinduló ponttal, mint annak következményeivel szemben örök idegenül állottak. A vallási mozgalom tehát újra megbizonyítá, hogy Magyarország Európának tartománya, még pedig legszélső területe, melyen túl nincs többé európai kultúra és európai fejlődés.

A vallási mozgalom nyugati eredete és jellege azonban legkevésbbé sem zárhatta ki a magyar specifikumnak érvényesülését, aminthogy az eddigi századok folyamán megtanulhattuk, hogy minden magyar ténynek kétféle eredete kell, hogy legyen, ha hatnia akar a nemzeti fejlődésre: nyugati, európai és bennszülött magyar. Ebben a magyar semmiben sem marad el a nagy nyugati nemzetektől, melyek a szomszédjaiktól átvett kultúrát mindenkor átdolgozzák és új, sajátos nemzeti kultúrává öntik át. Így érhető meg a reformáció és ellenreformáció egyetemes gondolatának is különböző, államok és nemzetek szerint eltérő formája. Míg az északkeleti népeknél: skandinávoknál, angoloknál, északnémeteknél a reformáció gyorsan és hatalmas kizárólagossággal vert gyökeret, úgyhogy a második mozgalom már semmiképen nem tudott magának tért foglalni, addig a déli népek közt olasz és spanyol sikerrel zárkóztak el a reformáció elől és a régi keresztény alapokon maradva fejlesztették ki magukból az ellenreformáció alapgondolatait. Középütt: a francia, vallon, holland, német, osztrák, cseh, magyar és lengyel területeket a két elv véres küzdelme foglalta le hosszú időkre, melynek az egyes területekre nézve más és más lőn az eredménye, az egyes nemzetek belső fejlődése értelmében. Míg Franciaországban, egyes délnémet és osztrák területeken, valamint Cseh- és Lengyelországban hosszas küzdelmek árán győzőtt az újabb mozgalom, az elsőt felhengerelvén, maga alá gyűrvén, addig a hollandi területen, Németország több tartományában és Magyarországon hasonlóképen véres harcok eredményeként mindkét mozgalom életben maradt, s még évszázadokon át kénytelen a nemzeti élet biztosítása kedvéért folytonos megegyezésre, az ellenfélnek, mely le nem győzhető, békés respektálására. Magyarországon a katholikus és protestáns felekezeteknek a történelemtől kiharcolt, rájuk kényszerített együttélése tehát szintén európai jelenség, mely más népnél is létrejött, hasonló európai erők közremunkálásából.

A magyar jelenség, melyet itt szemügyre kell vennünk, a német fejlődésből ágazott ki, de csak a kiindulópontnál volt hozzá hasonló, hogy később a hazai viszonyok hatása alatt specifikus formában érje meg váratlanul gyors diadalmenetét. A német fejlődés kútfejénél, amikor Luther Mártonnak vallásújító gondolatai megjelentek, ezek a régi egységes, középkori birodalom és annak pápai vezetése, tehát akkor már önmagukat túlélt életformák ellen fordultak, s e támadásukban nemzeti akció, részben reakció köntösébe is öltöztek. Amint a reformációnak előttejárója, a német humanizmus is erősen nemzeti mozgalom – elég itt Hutten életművére gondolnunk, éppen így segíti, viszi előre a nemzeti érzés Luther vallási gondolatait is. Ez hívta fel sokaknak figyelmét reájuk, akik nemzeti és politikai szempontból helyezkedtek az első időben a gyors elterjedés szempontjából fontos jóakaratú vagy habozó várakozás álláspontjára, s akik később, mikor a tan gondolatai határozottabb körülírást nyertek, elfordultak tőlük. A lutheri reformációnak, mely a magyar mozgalmat megindította, bizonyára nem a vallási tartalma, de rendkívüli hatóereje német és germán tartományokban ugyanazon történelmi erők munkája volt, amelyek ugyanekkor a keresztény, germán egységes államkoncepciónak is összeomlását munkálták.

Nálunk a pápaságnak és a középkori keresztény egység koncepciójának szintén megvoltak a maguk súrlódásai a magyar államisággal, de ezek a súrlódások, bár Hunyadi Mátyás alatt, az államhatalom öntudatosabb, renaissance-os laicizáló felfogása következtében elég gyakoriak voltak, sohasem érték el az intenzitás azon fokát, melyen a történelemalkotó erők, az ideák sorába emelkedhettek volna. Ellenkezőleg, a reformáció kezdeteire eső élet-halálküzdelmeinket a török ellen elsősorban, s amennyiben sikerről is beszélni lehet, legnagyobb sikerrel Róma, a pápaság organizálta, mellyel szemben a magyar nemzet tehát egészen más álláspontot foglalt el, mint a szomszédos német. Ezen nem változtat, hogy a német Buda polgárai az 1525-i jubiláris esztendőt csak gúnnyal és hitetlenül ünnepelték. Született magyarok ugyanakkor nagy ájtatossággal zarándokoltak az apostolok sírjához. A humanizmusnak indifferens vallási gondolatai szintén beszivárogtak ugyan hozzánk, sőt önálló humanista egyéniségeket is produkáltak, de mélyebb károkat a régi egyházi hitéletben nem okoztak, hiányozván nekik a nemzeti irány, mely német kartársaikat hevítette. A nagy humanista műveltségű Verbőczi István katholikus hithűséggel ír cáfolatot Luther tanai ellen, s az ő valóban specifikus nacionalizmusa, mely később mindegyre Nyugat ellen fordul, sőt a törökben is szövetségest lát, sohasem helyezkedik szembe Róma tanaival és igényeivel. Tehát a humanizmus szintén kitörölhető a magyar fejlődés rekonstruálásánál azon tényezők közül, melyek a német eredetű protestanizmusnak Magyarországra hidat vertek.

Nem értjük itt az udvart és a városokat, melyekben csakugyan legelőször terjedtek el az új tanok, de ez az elterjedés, német udvarról és német városokról lévén szó, még az eredeti, németországi fejlődés függvényének, azzal homogén jelenségnek tekintendő. A német bányavárosokban és a német királyné udvarában fellépő protestantizmus eleinte súlyosan érezte Magyarországon a maga német eredetét, mely a magyarság legszélesebb köreinek ellenszenvét vonta magára, s vele szemben a magyar országgyűlés, ismeretes határozatai útján, nem Wormsnak politikus bizonytalanságával, hanem a középkori tömeg őszinte szenvedélyességével reagált, amely tömegszenvedély természetesen képtelen volt valódi, végrehajtható jogszabályt alkotni.

Mélyebb hatást kell tulajdonítanunk a hitújítás terjedésére azon jelenségeknek, melyek a katholikus hitéletben még a hierarchia teljes, csorbítatlan fennállása alatt, tehát 1526 előtt is szemlélhetők voltak. Nem a tan, a dogma, hanem a tanítás módja már a régi idők óta rászorult a kor viszonyaitól követelt modernizálásra, a hívek tanításának intenzitása sokhelyütt nem tartott lépést a tömegek szellemi és anyagi lendületével, s ebből származó érdeklődésével, az érdeklődésnek az újkor, a kapitalizmus, a közlekedés fellendülése kezdetén végbemenő tágulásával. A tanítás bajai azonban elsősorban a hierarchia magas fokán álló vezetők hibáiból terjedtek szét feltartóztathatatlanul. Itt a magyar egyház a középkor végén más nyugati egyházakhoz hasonlóan szenvedett azon kapcsolat következtében, mely őt az egész középkoron át az államhoz kötötte. Bizonyára nem annyira, mint pl. a német egyház, ahol püspökségek, apátságok és káptalanok nemes, lovagi és fejedelmi házak magánjavainak tekintettek és a hierarchia magas állásainak betöltése nem a hivatottságtól és tanulságtól, hanem ősök bizonyos számától és világi befolyásától függött. Nálunk a rendek nem tették kezüket rá a káptalanokra, de kétségtelen, hogy az állam és egyház középkori szoros kapcsolatából, melyet az egyház a tőle létesített, egyházi elemmel át- meg átitatott állammal hozott létre, a középkor végére, a állam teljes laicilázálása idejére olyan helyzet állott elő, hogy immár nem az egyház hatott az államra, hanem az állam nyomult be az ő világi tendenciáival az egyház testébe és lőn ott valóságos kórokozóvá. Azok a méltatlan főpapok, kik Hunyadi Mátyás óta mind nagyobb számban foglalják el a magyar hierarchia székeit, állami befolyásnak köszönik széküket, s hasonlóképen állami befolyásra kénytelenek még érdemes, egyházi hivatásukat méltóan betöltő főpapok is idejüket politikai dolgokkal tölteni. A tanítás elhanyagolása elsősorban az egyház és állam e beteg viszonyából következik, amikor a felbomlás stádiumába jutott középkori feudalizmus támogatás helyett inficiálja a vele érintkezésbe kerülő hierarchiát.

Mindez azonban nem volt képes a magyar nemzet vallásos szükségleteit bármiképen is csökkenteni. E szükségletek egy része már a mohácsi vész előtt is kielégítetlen maradt, utána pedig, a hierarchiának szinte teljes megszűntével, a régi egyház évtizedeken át teljes tehetetlenségben lévén, a német városokból tovaterjedő új hitnek kellett átengednie a lelki szükségletek kielégítését. Ha azt mondjuk, a tényeknek megfelelően, hogy a magyar nemzetnek túlnyomó része szinte két nemzedéken keresztül protestáns vallású volt, ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a nemzet ősi vallásos szükségletét az új hit felekezetei töltötték be. Igaz, a protestantizmus, Luther tanácsa szerint, kezdetben nálunk is ragaszkodott az istentiszteletben katholikus külsőségekhez és így a hívek tekintélyes része tudatosság nélkül szokott hozzá, hogy lelki szükségleteit az új hit szolgái elégítsék ki. Ezek azonban nálunk is csakhamar a kinyilatkoztatáshoz kapcsolt pozitív hittel és dogmatizmussal léptek fel és ez, a középkori egyházi viszonyokhoz hasonló szervezkedés és dogmatanítás az, ami Magyarországon is új felekezetek számára egyházakat hozott létre. A protestáns, lutheri gondolat másik ága, az individualizmus, e korszakban inkább csak a szektaképződésben, a protestantizmus szélső szárnyain próbált érvényesülni.

A hazai protestantizmus a német városokból magyar lakosság területeire a mohácsi vész után terjedt el, a királyság megoszlása idején, elterjedésének gyors menetére pedig a középkori állam és hazai feudalizmus azon viszonyai voltak hatással, melyek éppen Mohács után fejlődtek ki, s melyeket a korábbi fejezetekben megismertünk.

Az egyházi birtok állásfoglalása lényeges hatással kellett, hogy legyen a hitújítás terjedésénél. A középkori katholikus egyház, mint tudjuk, nagykiterjedésű birtokokkal, városokkal és vártartományokkal rendelkezett, az ország katonai erejének, a bandériumoknak is tekintélyes részét ő állította ki. Ez a hatalmas, kincses egyház, egész nagy középkori szervezetével, kétségtelenül nagy akadálya lehetett volna a protestáns hitújítók működésének, ha erejét a régi hit fenntartására szentelheti. De a római magyar egyháznak fénye és hatalma, a magyar nemzetállammal együtt bukott el Mohácsnál, azóta igen nagy anachronizmus, a korviszonyoknak más korokéival összetévesztése volna dúsgazdag katholikus egyházról, fényűző főpapokról beszélni Magyarországon. A katholikus egyház a mohácsi vészt követő évtizedekben nem volt többé félelmetes ellensége a terjedő protestantizmusnak, s régi hatalmi állását az egész század folyamán nem tudta többé elfoglalni. Ez a változás, mely az új és régi hit egymásközti viszonyára döntő befolyással bírt, politikai és társadalmi okok igen bonyolult szövedékéből állott elő, s nem utolsó részben a török hódítás következményét is kell benne látnunk, aminthogy, mint tudjuk, ebben a korban a török veszedelem a magyar viszonyoknak szinte egyetlen, túlerős irányítója.

Az új helyzetre legjellemzőbb tények, melyek a többit is meghatározzák: először a püspöki szervezetnek szinte teljes kihalása, s másodszor, ezzel kapcsolatban, az egyházi nagybirtok megsemmisítése.

A mohácsi vészből mindössze csak öt-hat magyar püspök menekült meg, akiknek száma is, halálesetek következtében, csakhamar megfogyatkozott. Esztergomi érsekké ugyan úgy János, mint Ferdinánd kinevezték Várdai Pál püspököt, akit 1528-ban a pápa is elfogadott, de ezzel azután hosszú időre abba is maradt a püspöki székek betöltése. Az országos politikai helyzet sokkal súlyosabb volt ekkor már, semhogy akár Várdainál bölcsebb és erélyesebb érsek is sikereket érhetett volna, annál kevésbbé e jóakaratú „bonhomme”, minek Mária királyné nevezte őt. A polgárháború és török háborúk zavaraiban e főpásztorokat nélkülöző, elárvult egyházmegyék, erős püspöki váraikkal és nagy uradalmaikkal kész prédául kínálkoztak bárkinek, aki csak kezét kinyujtá feléjük. Ilyen pedig fölös számmal akadt, köztük a legelsők maguk az egymással versenyző ellenkirályok, akiknek hadvezérei rögtön elfoglalják az üres egyházi javadalmakat és azok bevételeit saját csapataik eltartására fordítják. De egyébként is kénytelenek a királyok egyrészt eltűrni, hogy alattvalóik a betöltetlen egyházi méltóságok birtokait saját uradalmaikhoz csatolják, másrészt az ilyen birtokokat egyenesen híveiknek adományozni, kik errevonatkozó kéréssel járulnak eléjük. Abban a percben azonban, mikor a király akaratából és elnézéséből világi ember kezére kerül az egyházi birtok, az immár hozzátapadó világi érdekek megnehezítik a szék betöltését, a királyok maguk is húzódoznak attól, hogy világi híveik, püspök kinevezése és beültetése esetén, anyagi érdekeikben megkárosodva pártjukat elhagyják. Így áll elő a helyzet, hogy egyes püspökségek évtizedeken át betöltetlenül maradnak, ami a magyar egyház történetében korábban nem fordul elő. Hogy néhány példát is felhozzunk ez általánosságukban szinte túlmerevnek tetsző állításokra, pl. a nyitrai püspöki szék 1528-tól, a két királyt koronázó Podmaniczky István halálától egész 1557-ig üres, és ezen idő alatt előbb Török Bálint, a protestantizmushoz hajló főúr birtokolja, aki aztán eladja Thurzó Eleknek az egész püspöki birtokot. Ferdinánd természetesen nem akadályozhatja az átvételben leghívebb emberét, megerősíti a szerződést azon hozzátétellel, hogy a püspökségre Thurzó Elek nevezhessen ki megfelelő személyt, s ez csakugyan nyitrai püspökké is teszi unokaöccsét, Thurzó Ferencet, akinek csak kisebb rendjei vannak meg, egyébként a lutheri tanokhoz vonzódik és később meg is házasodik. A nyitrai püspökség ebben az időben egyszerűen Thurzó családi vagyonnak számított, Thurzó Elek végrendeletében Ferencnek azért nem hagy tulajdonképeni Thurzó-birtokot, mert őt már kielégítette a nyitrai püspökséggel.

Hasonló sors érte a győri püspökséget is, melynek 1527–1554 között részben hiányzik a jogos birtokosa, részben, amikor legalább névleg van győri püspök, ez nem tud javadalmaival rendelkezni. A mohácsi vész után királyi kapitányok kezére jut a birtok, s 1533-ig szerb, orthodox származású Bakics Pál a tulajdonosa, akit ezért püspöknek is neveznek, aki utóbb forma szerint átadja ugyan a birtokokat, de a jövedelmeket továbbra is ő, majd eszéki eleste után örökösei, köztük Péter fia szedik be, aki maga még a görögkeleti szerb egyház híve és házassági szerződésben kiköti, hogy fia görög keleti, leánya katholikus vallásban neveltessék. A „választott” győri püspök, Ujlaki Ferenc királyi kancellár még a legszigorúbb királyi rendeletekkel sem tudja elérni, hogy a birtok jövedelmeit felhasználhassa.

Veszprém püspöki székét az első időben Szalaházy Tamás betöltötte ugyan, de többet forgolódván a királyi udvarban és politikai ügyekben, mint egyházi dolgokban, egyházmegyéje már az ő uralkodása alatt elárvultnak volt tekinthető, annál inkább, mivel familiárisának, Csoron Andrásnak teljhatalmat adott a birtok kezelésében. Föntebb láttuk már, miként vágta ki e püspöki szolga az egyházmegyéből az ő főúri nagybirtokát. Szalaházy után unokaöccse, Kecheti Márton vette át a püspöki címmel a birtokokat, a várakat üresen találja, puszta falakkal, felszerelés, élelem, fegyverkészlet nélkül, s minden gondját arra fordítja, hogy a török elleni védekezésre jókarba helyezze őket. Sümeg, Veszprém, Tihany az új végvonalban egyképen fontos szerepet betöltő püspöki várak. Kecheti teljesen világi életet él, 1549-ben elveszi Homonnai Antal leányát és a magyar tanács ajánlatára nagybátyja, Tamás püspök érdemeiért királyi udvarmester lesz és Pozsonyba költözik. A püspökséget 1548-ban Bornemisza Pál püspök veszi át, ekkor már székhelyén a török ül, s a veszprémi káptalan Zala vármegye vendégszeretetét élvezi Egerszegen.

A veszprémivel együtt a régi egyház legnagyobb terjedelmű és leggazdagabb püspöksége volt az egri, mely 1526-tól szinte teljesen elveszett az egyház számára. Várdai után az új egri püspökök, Szalaházy Tamás és Frangepán Ferenc, nem foglalták el székhelyüket, még ha akarták volna, akkor sem, mert a püspöki várat és birtokait Serédi Gáspár és Perényi Péter tartották erős, sokat markolni képes kezükön. Mindkettő az új hithez hajlott, s Ferdinánd maga is kénytelen a püspöki birtokot Perényinél meghagyni, holott ez átpártoláskor feltételül köti ki, hogy Ferdinánd ne kérdezze vallása felől, elégedjék meg azzal, hogy Krisztusban hisz. Perényi Péternek nem volt szüksége a püspöki címre, s így megelégedvén a temporalia-val, nem akadályozta névleges püspök kinevezését. János király ki is nevezte egri püspöknek egri püspöknek Gritti fiát, Ferdinánd pedig Perényi fiát, Ferencet, azon kötelezettséggel, hogy a püspökség jövedelméből Serédi Gáspárnak és Bebek Ferencnek 30.000 forintot fizessen ki a püspöki birtok elzálogosított részei fejében. Perényi Péter halála után az országgyűlés 1545-ben kimondja ugyan, hogy az egri püspökség birtokai magánosoktól visszaszerzendők, de hozzáteszi, hogy a vár fenntartására fordíttassanak. A helyzet tehát csak annyiban változott, hogy míg korábban magánosok, most az állam és honvédelem érdekeit, de sohasem az egyházi érdekeket szolgálja a püspöki nagybirtok. Oláh Miklós püspöksége alatt Dobó István és Zay Ferenc kezelik, a püspök a királyi udvarban, a magyar kamarától nyert évdíjból egyszerű államhivatalnok gyanánt éldegél, mialatt székhelyén az egész egyházi élet megszűnik, papnevelésről szó sem lehet többé. Ez az elidegenítés teljes lesz Verancsics Antal püspöksége alatt, aki igen világias ifjúság után, minden belső hivatottság nélkül nyeri el egymásután a magas egyházi méltóságokat, diplomáciai és politikai szolgálatai fejében, ő azután több szerződésben formálisan is lemond a püspökség és vár kezeléséről, miután az egri eretnek polgárokkal való huzavonát erősen megúnta, Ferdinándra bízza az egész jövedelmet, magának csak évdíjat tart fenn, s ezenkívül kéri a királyt, hogy a püspökség jövedelméből egy iskolamesternek, egy fiskálisnak, négy prelátus káplánnak – ennyire olvadt össze az egri káptalan – és a hevesi és borsodi alispánnak, a főispán-püspök helyetteseinek, s végül egy harangozónak is adjon ellátást. Harangozó, iskolamester és négy káptalani tag, ezek eltartására terjed ki a korábban igazán dúsgazdag egri püspökség egyházi és kulturális munkája az elidegenítés korszakában, amikor a jövedelmeket a protestáns Mágócsy Gáspár várkapitány szedi be, akinek első utasításában meg van hagyva, hogy a vallás dolgában változtatást nem hozzon be, a protestáns prédikátort ne küldje el, de újat se hozzon a várba. Verancsics püspök az 1563-i szerződés aláírásával nemcsak belenyugodott abba, hogy egyházmegyéje területén a katholikus egyházi szervezet feloszoljék, de egyúttal a status quo alapján a protestantizmus eddigi hódításait is elismerte. 1589-ben az egri püspöki székre a pápai nuncius nem talál jelentkezőt, mert az egész jövedelem 4000 forint, de csak papiroson, a kamarától soha nem hajtható be.

Nyitra, Győr, Veszprém, Eger püspökségeinek évtizedeken át tartó laicizálása nem kevesebbet jelentett, mint huszonnégy vármegyében a régi egyház életének megszakadását, a nyájnak pásztor hiányában szétszóródását. Ugyanekkor a kalocsai érsekség, a csanádi, pécsi, szerémi, váci, váradi püspökségek területi részben vagy egészben a török kezébe estek, épp így az esztergomi érsekség nagy része is, Esztergom várát különben már a török foglalás előtt elvette Ferdinánd Várdaitól és kapitányaival kezeltette. Mindez együttvéve a katholikus egyházi szervezet katasztrófájával volt egyértelmű, miután a katholikus egyházban a vagyonkezelés mellett a lelkiek vezetése is a püspök főpásztori feladatát képezte, azon püspökét, aki most székhelyéből és egyházmegyéjéből eltávolítva, elűzve, a legjobb esetben mint királyi hivatalnok tengette életét. A török hódítás azonban egymagában nem elégséges az új helyzet megmagyarázására, amikor a magyar katholikus egyház fenntartásában a pápa és király is érdekelt felek voltak.

A római pápaság a trienti zsinatot megelőzőleg, mint tudjuk, maga is aktív részt vett a Habsburgok és Franciaország nagy vitájában, amely lassankint minden európai politikai mozgalomnak döntő szempontokat szolgáltatott. Így a magyar kérdésnek is, amint azt a Vatikánban, éppen a Habsburg–francia kapcsolatoknál fogva, ekkoriban megítélték. Ferdinánd kétségtelenül mindenkor oszlopa volt a katholikus világpolitikának, s így számíthatott is a pápa rokonszenvére, V. Károly azonban a nagy itáliai harc folyamán többször került Rómával éles ellentétbe, amikor azután a pápa, így különösen VII. Kelemen és III. Pál, időnkint a francia politikához csatlakoztak. Ilyen pillanatokban Ferdinánd és János között nehéz lett volna a pápának választania, akinek egyházi szempontból úgyis arra kellett törekednie, hogy mindkét királlyal lehetőleg jó viszonyban legyen és a két területre oszlott magyar egyháznak ügyeit, a lelkek javára, állami vagy királyi részről akadályok nélkül intézhesse. Már pedig mind a két király egyformán sietett élni a magyar királyi főkegyúri joggal, politikai szolgálatokat püspöki kinevezéssel jutalmazva. A kettős királyságnak egész fennállása alatt a legtöbb püspökségnek két kinevezett püspöke volt, akik közt a pápának kellett volna választania, melyiket fogadja el és teszi egyházjogilag is püspökké. Azzal tisztában kellett lennie, hogy a meg nem erősített püspök uralkodóját e tény által magától, s a római egyháztól végleg elidegeníti.

Tehát politikai és tisztán egyházi, lelki okok egyaránt arra késztették Rómát, hogy a püspöki kinevezések halasztásával a két király közt békét, megegyezést teremtsen. Ez volt előfeltétele annak, hogy az új püspökök mindkét király által elismerve egyiktől sem akadályozva, vegyék gondjaikba az elárvult lelkeket. Itt azonban ki kell emelnünk hogy a pápaság a magyar egyháznak éppen legkritikusabb évtizedeiben sokkal kevesebb információval rendelkezett a hazai viszonyokról, mint akár előbb, akár utóbb bármikor. A mohácsi vészt követő napon Burgio pápai követ elhagyván Budavárát, a pápaságnak évtizedeken keresztül hiányzik a rendes, állandó képviselete Magyarországon. Bár a nunciusi intézmény, a pápai diplomáciának e nagy alkotása, éppen a XVI. század elejétől kezdve fejlődik ki és terjed el a kereszténység országaiban, Magyarországon nincs állandó pápai követ, a magyar egyház ügyeit a bécsi nunciusok kísérik figyelemmel, s ők folytatják az ugyanott székelő habsburgi királyokkal a Magyarországra vonatkozó tárgyalásokat. A magyar királyi székhelynek a külföldre helyezésével a diplomáciai képviseletek is kiköltöznek, Magyarországon velencei és spanyol követtel ettől kezdve éppoly kevéssé találkozunk, mint pápai nunciussal. A bécsi diplomaták azonban gyakran zavaros forrásokból nyerik a magyar adataikat, gyakran pedig a távolság és idegenség miatt egyáltalában nem képesek megítélni, mi megy végbe ebben a forrongó, véres harcoknak kitett országban. Ez áll a pápai nunciusokra is, akik Ferdinánd korában Bécsből nem tudnak eléggé informálódni a magyar helyzetről, a magyar egyház állapotáról, s ezzel kapcsolatban nem ismerik fel elég gyorsan azon evidens veszedelmet, mely a püspöki székek hosszú időn át betöltetlen voltából származhatik. Igaz, egyes nunciusok, például Aleander, részletesen tájékozódnak a hazai viszonyokról, s szinte mindnyájan napról-napra ostromolják Ferdinánd, majd Miksa és Rudolf füleit a püspöki székek betöltése érdekében, mégis mindez nem azzal a súllyal történik, mellyel történhetett volna, ha a nunciusok saját szemeikkel látják a protestanizmusnak éppen a püspökségek betöltetlensége miatt való könnyű, rohamos terjedését. Nuncius távollétében a magyar egyház fejének, az esztergomi érseknek lett volna feladata a lelkiek gondozására kedvező valláspolitikai helyzetet létrehozni, de éppen ebben a században az esztergomi érsekség is hosszú időkön át betöltetlenül marad, s amikor van is esztergomi érsek egy új székhelyen, Nagyszombatban, az kevés kivétellel személyében sem alkalmas a királlyal és állammal szemben az egyházi szempontok érvényesítésére, miután magas méltóságát politikai érdemei következtében a királyi kegyúri jognak köszönheti.

A magyar királynak legfőbb kegyúri joga, mely ekkor még formálisan véve nem apostoli, a viszonyok összejátszása következtében kétségtelenül igen nagy könnyebbségére volt a protestantizmus elterjedésének. Nem mintha ezt a jogot akár Ferdinánd vagy utódai, akár János király szántszándékkal a katholicizmus ellen használták volna fel, ez még Miksa királynak sem jutott eszébe, akinek hitélete pedig, legalább atyja halála előtt, megállapíthatólag protestáns színezettel bírt. A helyzetet, mely a királyi kegyúri jog gyakorlása folytán akkoriban előállott, helyesen jellemzi a pápa előtt nunciusa, megírván: „Ime, őszentsége láthatja, hogy az egyházi ügyeket minként fogja fel még az olyan uralkodó is – Ferdinánd –, aki magát buzgó katholikusnak tartja.” A kegyúri jog a magyar királynak befolyását jelentette a püspöki székek, s általában nagy javadalmak betöltésére, miután már középkori állami szempontból sem volt közömbös, minő személyek ülnek be e nagy világi hatalmat jelentő, közjogilag is érvényesülő méltóságokba, azaz, más szóval kifejezve, a királyi kegyúri jog az egyházi székek betöltésénél világi szempontokat is volt hivatva érvényesíteni. A korábbi korszak történetében láttuk, minő konfliktusokra vezetett a magyar király részéről érvényesülő világi szempont a római kúriával szemben, mely utóbbinak feladata lévén a lelkiek szempontját alkalmazni, igen gyakran nem volt abban a helyzetben, hogy a királyoktól politikai szolgálatokért ajánlott, vagy már kinevezett egyénekre bízza a keresztény nyáj gondozását. Ez az ellentét továbbra is fennáll, bár Ferdinánd és utódai alatt nem is élesedik ki annyira, mint korábban Hunyadi Mátyás idejében. A pápaság elvben most sem ismeri el a magyar királyi kegyúri jog oly extenzív interpretációját, mint ezt a Habsburgok is, magyar királyi elődeik példájára, állandóan megkísérlik, sőt többször egész világosan kimondja, hogy „nincs tudomása arról, hogy a magyarországi főpapi székek betöltése „őszentségének teljesen szabad rendelkezésétől függjön”. A pápai felfogást legrészletesebben Gesualdo bíbornok fejti ki V. Sixtus megbízásából Rudolf előtt: eszerint, a magyar királyi kegyúri jog semmiben sem különbözik a többi uralkodótól gyakorolt jogoktól, s összesen abban áll, hogy a megüresedett püspöki és érseki székekre a pápának bizonyos személyeket megnevezhessen és bemutathasson – nominálhasson és prezentálhasson – azon célból, hogy a pápa az illető egyházakat ezekkel mint főpásztorokkal ellássa, provideálja. Tehát a királyi nomináció nem annyit jelent, mintha az illetőt a király kinevezte volna az üres székre, s neki már csak pápai megerősítése, konfirmációra volna szükséges, ellenkezőleg, az ilyen megnevezett személynek rögtön a pápához kell fordulnia, hogy őt a pápa a consistoriumban püspöknek nyilvánítsa, s a pápai bullák átvétele után felszenteltesse. Ezen procedura lefolytatása nélkül egyházi férfiú magát sem választott püspöknek, electusnak, nem nevezheti, sem a birtokot, javadalmat kezébe nem veheti.

Ezzel szemben a magyar királyi felfogás, melyet a Habsburg-királyok képviseltek, az egyházi javadalmakra nézve, a királyi kegyúri jog számára vindikálta a kinevezést, adományozást, s a pápának csak a megerősítést tartotta fenn, ami nélkül az illető javadalmas nyugodtan elhelyezkedhetik az egyházi székben. A magyar felfogás ebben a korszakban erős támaszt nyer Verbőczi Hármaskönyvében, ahol a kegyúri jognak első extenzív elmélete található. Verbőczi szerint „mivel az országban minden egyházat, apátságot és prépostságot egyedül a magyar királyok alapítottak, ezért az egyházi hivatalok adományozása mindenkor királyainkat illeti”, s ez az „országos szabadság”, libertas regni, egyrészt Szent István király apostoli alapító ténykedéséből, másrészt azon törvényes elévülésből folyik, hogy ezt a jogot a magyar királyok 1001 óta békésen birtokolták már, s végül mindezt a konstanci zsinat is megerősítette. Verbőczinek ez a részlete tipikus jelentőségű az ő gyakran alkalmazott eljárására, mellyel új jogállapotot konstruálva, a történeti tényeket saját célja szerint önkényesen csavarja erre-arra – hisz az előző korokból tudjuk, hogy a magyar főpapok nem királyi kinevezésnek, hanem káptalani választásnak és pápai elfogadásnak, megerősítésnek köszönték széküket; a megokolás falsuma azonban nem akadályozta azt, hogy a kegyúri jog ezen extenzív felfogása éppen a Hármaskönyv hatása alatt meg nem gyökerezzék. Már Fráter György, esztergomi érsek halála után jelenti a nuncius Rómába, hogy van itt, Magyarországon egy, a konstanci zsinattól megerősített „statutum”, mely szerint a javadalmak betöltésénél a szentszék a megerősítésen kívül semmi joghatóság nem illeti meg, azaz a magyar király részéről már ebben az időben is Verbőczi érvényére hivatkoztak a pápai nunciussal szemben. Szinte ugyanezen szavakkal találkozunk azon térítvényben, melyet 1570-ben Verancsics mint új esztergomi érsek volt kénytelen Miksa előtt aláírni: neki az érsekséget a király adta át „kegyúri joga alapján, ami őt, miként elődeit is, Magyarország összes egyházaiban és javadalmaiban teljes joggal megilleti”, s ehhez képes mindjárt le is mond érseki jövedelme tetemes hányadáról a magyar kamara és az érsekújvári katonaság javára.

A kegyúri jogot illető pápai és királyi felfogásnak e kiegyenlítetlensége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a politikai okokból úgyis húzódó székbetöltések még ritkábbakká váltak, miután előbb minden egyes esetben meg kellett találnia a formát, melyben a két fél saját felfogását fenntartva mégis közeledett egymáshoz. Miután ezek a nehézségek minden egyes kinevezésnél előjöttek, így szokássá vált a sorozatos püspöki kinevezés, amikor király és pápa hosszas tárgyalások után megegyezvén, egész sora a választott püspököknek részesült pápai provizióban és felszentelésben. Ilyen volt 1538-ban, amikor a pápa a váradi béke után János királynak egyszerre öt főpapját nevezte ki, 1554-ben Ferdinánd tíz főpapját, az esztergomi érseket és kilenc püspököt fogadta el, ugyanily sorozatos kinevezés ment végbe 1573-ban is. A közbeeső évtizedek alatt, amikor a főpapok sora halálesetek következtében folyton meggyérült, új kinevezések hiányában a magyar főpapok létszáma egész abnormisan megcsökkent; az első sorozatos kinevezés előtt már csak három felszentelt főpap volt az országban, 1572-ben megint csak négy, akik közül kettő aggkora miatt még a koronázási szertartásoknál sem jöhetett számba.

A királyi legfőbb kegyúri jog azonban nemcsak azzal ártott az egyházi és hitéletnek, hogy a főpapi székek betöltésénél nehézségeket és nagy késedelmet okozott, hanem pozitív irányban is egyenesen kiszolgáltatta az egyházi birtokokat világiaknak, szinte teljesen megsemmisítvén ezzel a középkori egyház anyagi alapjait és lelki hatalmát. Már fönt megszemléltük a legnagyobb kiterjedésű egyházmegyéknél, miként engedte át azokat a király egyes világi híveinek, akik az egyház vagyonát saját patrimoniumuknak tekintve, lelki céloktól, az alapító tendenciáitól, tökéletesen elidegenítették. Az a királyi kegyúri jog, mely a protestáns Thurzók kezére engedte a nyitrai püspökséget, s ezáltal lehetővé tette több vármegye területén a katholikus hierarchia feltűnés nélküli kihalását, kétségkívül nem az apostoli alapító szellemében gyakorolta hatalmát, melyet pedig Szent Istvántól próbált levezetni. Ha végigtekintjük a királyi kegyúri jog nevében végbement szekularizációk hosszú sorát, akkor aránylag kevésnél, s ezeknél is inkább csak a későbbi korban állapíthatjuk meg a török elleni védekezés célját, mint állami szempontból mentő körülményt. Az egri püspökség jövedelmének szerződéses elvonása, a győri püspökség 18.000 forintnyi évi jövedelme nagy részének hadi célokra kiutalása voltak a legnevezetesebb ily esetek, mellettük az esztergomi érsekségnek is egész jövedelme hadi célokra szolgált huszonhárom esztendőn át, 1573-tól 1596-ig, amikor Verancsics érsek halála után Miksa és Rudolf kimondottan a jövedelmek szabad felhasználhatása miatt hagyták betöltetlenül a magyar egyház legfőbb állását és elárvultan az ország összes katholikusait. A betöltést sürgető pápasággal szemben nyiltan kijelentették, hogy az érsekség betöltését főként pénzügyi szempontok akadályozzák. Pedig a pápaság, mely saját jövedelmeiből is sokat áldozott a török elleni védelemre, úgyis beleegyezett több egyházi jövedelemnek a háború céljaira fordításába, így megengedte többször is Ferdinándnak, hogy az ausztriai kolostoroktól súlyos vagyonadót szedjen be, a magyar főpapság annatáit és egyéb taksáit az egész század folyamán a török védelemre adta és szó nélkül tűrte azt is, hogy a magyar püspökök külön szerződésekben adják át jövedelmeik nagy részét a királynak, többnyire a végvárak fenntartása érdekében. A velencei követek már úgy tudták, hogy a magyar főpapok jövedelmeiknek csak egyharmadát élvezhetik, a többit az államnak kénytelenek átadni a védelem céljaira, ez a kép azonban nem fejezi ki a teljes valóságot, mivel a legtöbb nagy javadalom, főpap hiányában, egészében is világi célokra szolgált.

Az egyházi birtok e szekularizációja kérdésénél nem szabad megfeledkeznünk arról a túlhatalmas állásról, melyet a világi nagybirtok ekkor elfoglalt. A Habsburg-királyok, s velük együtt János, a királyi kegyúri jog tényleges birtokában az egyházi javadalmakat éppúgy kiszolgáltatták a világiaknak, mint akár a királyi birtoktömböt. Amint a középkori nagy királyi uradalmakból a század végére semmi sem maradt, éppígy járt volna az egyházi birtoktest is, ha a század vége felé, a trienti zsinat óta megerősődő katholikus tendenciák az utolsó pillanatban meg nem akadályozzák ezt. A világi nagybirtokot így is évtizedeken át táplálta az egyház. A püspöki javadalmakon kívül különösen a szerzetesi birtokok szolgáltak a világiak gyarapodására, részben a XIV. század óta gyakorlatban levő commendatori rendszer alapján. A commendatori rendszer a kolostorok apátválasztási jogát felfüggesztve, kívülről helyezett be idegent a kolostor élére, aki aztán a XVI. században teljesen elvilágiasítá a kolostor belső életét. Az ilyen elidegenítésre tipikus eset a zalavári apátságé, melynek még 1525-ben Nádasdy Tamás lett a commendatora. Nádasdy az első időben még megtartott valamelyes formákat: ha a várba jött, matutinumra, s a horák imádkozására éjjel maga is lemegy a templomba, de az uradalommal már mint sajátjával rendelkezik, a várbirtokot atyja, Nádasdy Ferenc lovaskapitány által kezelteti, egy nőrokona, Márta asszony bennlakik a kolostorban és a szerzetesek traktusán építkezik. Mikor a Kanizsai-birtokokat 1534-ben átveszi, Ferdinánd megengedi neki, hogy ő nevezzen ki apátot. Ki is nevezi a konvent élére Hassághi Ferencet, egy családos, gyermekes kehidai nemest, aki természetesen megbízható embere, mert a Kanizsai-család servitora volt; Hassághit a király azon feltétel alatt erősíti meg az apátságban, hogy öltözzék be a bencésrendbe, amit ez elmulaszt, s 1542-ben visszaadja a várat Nádasdynak. Ettől kezdve a megmaradt néhány szerzetes felett Nádasdy várnagyai rendelkeznek, míg végre 1553-ban ki nem nevezi commendatornak maga helyett Mezőlaki Ferencet. Ez is világi, özvegy ember, ekkor házasodik újra, a várból és kolostorból rablóbarlangot csinál, a vásárra járókat kirabolja, a szerzeteseket szidalmazza, a jobbágyokat veri, a királyi adószedőket fegyverrel fogadja és megsebesíti. Oláh Miklós érsekkel is dacol, távolmaradván az egyházi bíróságtól, mely előtt minden javadalmasnak ki kell mutatnia, minő jogon ül javadalmában. Oláh erre maga nevez ki helyébe apátot, akit Mezőlaki nem ereszt be, egyházi bíróság elé nem megy és nyugodtan élvezi az apátság jövedelmeit haláláig; Nádasdy és Dudics András pécsi püspök, aki később protestáns lett és megházasodott, minden támadás és felelősségrevonás elől megvédik. Mezőlaki „apátsága” alatt persze az egyházi élet teljesen megszűnt, összesen öt konventtagot tart és élelmez azért, hogy ezek a hiteleshelyi teendőket elvégezzék, az apátúr alatt, akinek istentelen életmódját a köznép a katholikus egyháznak kénytelen felróni. Halála után végrendeleti végrehajtói, köznemesek, végkép kifosztják az apátságot, okirathamisítást is űznek benne, míg végre Thury György kanizsai kapitány vet véget a botrányoknak, fegyveresen elfoglalva a várat és várnagyot helyezve beléje. Zalavár kis királyi végvár lesz, minden egyházi jellegtől megfosztva.

Nem kevésbbé tanulságos erre a részletekben, s fokozatosan végbemenő szekularizációra Szentmárton-Pannonhalmának, a szentbenedekrendi kolostorok legelsőjének sorsa. Itt a szigorú reformokat sikertelenül megkísérlő Tolnay Máté apát halálával 1533-ban Ferdinánd csak úgy engedi meg az apátválasztást, ha a konventuálisok Várdai érsek egy rokonát, győri kanonokat választják meg. A szerzetesek mást választottak, akinek természetesen semmi hatalma nincsen; Török Bálint egész Győr megyét elfoglalva, Pannonhalmát is hatalmába keríti, mire Ferdinánd a birtokok nagy részét Nyáry Ferenc huszárkapitánynak adományozza. Az 1542-i török hadjárat elől a szerzetesek elfutnak, csak kevesen térnek vissza, a várba királyi őrség, királyi tiszttartó vonul be, Ferdinánd végkép megszünteti az apátválasztási jogot, maga nevez ki apátot azon feltétel alatt, hogy ez a jövedelem kétharmad részét átengedi neki. Minden szétzüllik, a jobbágyokat a körüllevő nagy várak, Komárom, Győr, Tata őrségébe hajtják el a királyi tisztek, a katonák kiüldözik a szerzeteseket a várból, az apát, ki mégegyszer megpróbálja egyháza birtokait visszaszerezni, menekülni kénytelen a szomszédos nemesek elől. Végül az egyik apát nem bírván ki többé Salm Eck győri főkapitány zsarolásait, akinek pedig feladata lett volna a várőrség zsoldját fizetni, ennek bérbeadja, 1566-ban, az egész apátságot. A „dúsgazdag” pannonhalmi apátság ekkor már nem sokat ért: Salm Eck 600 forint évi bért, két mérő búzát és húsz akó bort fizet érte, s kötelezi magát, hogy az apát életét megvédi és a várban istentisztelet tartására szerzeteseket tart és élelmez. Új rendtag nincs többé, az egyházi élet teljesen kihal, az apátság világi nagyúr kezére kerülvén. Húsz esztendő alatt itt is valódi, leplezetlen szekularizáció folyt le.

Elmondhatnók még, hogyan került Zirc a Podmaniczkyak kezére, hogyan foglalták el Tihany apátságát Csaronék, akik után csak címe maradt az apátságnak, és azt Rudolf király udvari káplánja viselte, de további példák halmozására nincs szükség, miután tudjuk, hogy a világi nagybirtok hatalmi terjeszkedésének ebben a században semmi gátja nem volt többé. A szerzetesek kolostorai az egész országban elpusztultak, de nem annyira a protestantizmus hatása alatt, mint inkább – az előbb felsorolt esetekben is – a nagyurak félig legális, félig tűrt terjeszkedése következtében. Főként a szerzetesházakkal szemben a birtokosok némi legális elfoglalási alapnak tartották a magánkegyúri jogot, mellyel az egyházi alapítványok egyházi jellegének megszüntetése érdekében éppúgy bántak, mint az államhatalom a királyi legfőbb kegyúri joggal. Ha még megemlítjük, hogy a szürke vagy cseri barátoknak nevezett ferenceseknek Mohács idején hetven kolostoruk volt 1500 testvérrel, ebből 1534-ben 773 maradt, 1605-re pedig csak harminc szerzetes öt kolostorban, akkor fogalmat szerezhetünk magunknak a régi egyház pusztulása méreteiről. A ferencesekről tudjuk, hogy kolostoraik pusztulása egyrészt a török foglalásból, másrészt a kegyúri jog egyházellenes interpretálásából következett, s aránylag kevés esetben szűntek meg a német városokban a polgárság protestáns hitre térése következtében.

Az egyházi javadalmaknak be nem töltése, világiak kezére juttatása, vagy egyházi kinevezés esetén a javadalmasnak szerződési kötelezése arra, hogy jövedelmei nagy részéről lemondjon, még nem meríti ki a szekularizáció minden formáját, amint ez a XVI. században, esetről-esetre, végbement. A királyi és magán kegyúri jog fogalmából az egyházi jövedelmek egyéb megterhelései is levezethetők voltak. Az állam pénzügyi helyzetének romlásával, amidőn a nagybirtokosok és kisnemesek ilyképen a védelem puszta tényével, de nem pénzfizetéssel segítették a királyt, mindinkább kifejlődik az a felfogás, hogy a királynak joga van, mint a javadalmak adományozójának, ezen javadalmak egész pénzbeli hozamát az állam szükségleteire fordítani. Ebben a jelenségben egyik jelét kell felismernünk annak is, hogy a magyar rendiség még mindíg nem kész alakulat, még nem az a megmerevedett képződmény, mely a XVII. század óta minden változás és fejlődés nélkül szemlélhető a rendi korszak legvégéig, hanem még elevenen reagál a társadalmi osztályok eltolódásaira. Egy ilyen eltolódáson ment át a magyar rendi társadalom, amikor a püspöki székek betöltetlensége miatt a főpapi rend alig talált többé képviseletre a rendi gyűléseken, aki mégis ott volt közüle, az csak címmel, de javadalommal nem rendelkezve, nem tudta rendjének érdekeit a királlyal és a többi renddel szemben eléggé megvédeni. Mert az a folyvást tapasztalható törekvés, hogy az egyházi vagyon minél teljesebben elidegeníthető legyen király vagy rendek részére, ez egyúttal a főpapi rendek közjogi érvényesülésébe, a régi magyar közjogi gyakorlatba is ütközött. A rendiség még nem volt készen, különben a világi rendek megérezték volna. XVIII. századbeli utódaik finom szaglásával, hogy az egyházi vagyon alapjait tördelve az ő rendi privilegizált állásuk is veszedelemben forog. Mária Terézia korában, mint látni fogjuk, a nemesség mint egy ember állott fel a veszélyeztetett egyházi birtokjog védelmére. Rendi szolidaritás ekkor még hiányozván, nagyúr és kisnemes a királlyal vetekszik a politikailag is meggyöngült egyházi rend pőrére vetkőztetésében. A magyar kamara, melynek többnyire úgynevezett püspökök, bár néha protestánsok, az elnökei, az egyházi tizedek bérbeadásánál a király számára elővételi jogot állapít meg, s a hatvanas évektől kezdve mindent megpróbál, hogy a tizedeket minden ellenszolgáltatás nélkül vegye el a javadalmasoktól, akik végül is kénytelenek tizedeiket igen csekély évidíj fejében a kamarának átengedni. A király példáját követik a világi rendek, akik birtokaikon megszerezhető egyházi tizedeket maguk számára foglalják és az új beneficiáriusnak csak akkor adják ki, ha ez szerződésileg átengedi nekik a tizedjövedelemnek legalább egy részét. Ha tudjuk, hogy a gabona és bortized az egyháznak egyik legkiadósabb jövedelme volt, akkor felfogjuk az 1548. évi 61. törvénycikk horderejét is, mely az egyházaknak eltiltja a tizedeknek eddig szokásos szabad bérbeadását, kötelezve őket, hogy tizedeiket az illető földbirtokosnak ajánlják fel „törvényes és szokott bérért”, azaz minél olcsóbban és ha nem tudnak vele megegyezni, akkor nem is adhatják bérbe a tizedet, hanem kénytelenek azt maguk beszedni; ha pedig az egyházi javadalmas mégis másnak merészelné bérbeadni – locare audeat – tizedét, akkor elveszti az egészet, és arra az évre megkapja, ingyen a földbirtokos. A tulajdonjognak megszüntetését nyiltabban alig lehetne kifejezni; ez a törvény, melyet 1553-ban a király, főpapok és főurak el akartak törölni, de a köznemesség nagy zajjal ragaszkodván hozzá, érvényben maradt továbbra is, be egész a XVII. századba: különös preludiumként szolgál a századvég nagy harcához, melyet a nemesség a nemesi birtokjog érintetlensége mellett volt megharcolandó. A törvény a birtokos kezére játszván az egyházak fenntartására szánt tizedet és protestáns meg katholikus birtokos közt különbéget nem tévén, a katholikus egyház tizedeit tulajdonképen a protestáns kis- és középbirtokosoknak szolgáltatta ki, miután a nemesség többsége évtizedeken át a protestáns hithez hajlott.

A katholikus egyház gazdagságának hírét az egyházi kincstárak ingóságai, edények, ékszerekkel díszített keresztek, ruhák, könyvek is növelték. A törökvilág első zavaraiban ezen egyházi ingó javaknak épp oly kiárusítása folyik, minő csak nagy egyházüldözések, a francia forradalom, vagy a legújabb franciaországi deposszedálás alkalmából látható. Báthory István nádor nem volt az egyedüli katholikus, aki a menekülő szent tárgyakat lefoglalta, elrabolta. Trencsén várát Ferdinánd csapatai elfoglalván, a király maga olvasztatja be az egyházi kincseket. A budai templomok kincseit Mária királyné ládákban vitette Pozsonyba, a ládák egy részét már Nádasdy Tamás és a várnagy Szalay János értékesítik a katonák zsoldfizetésére, az egész kincsnek végül is igen csekély része marad meg a pozsonyi káptalan őrizetében. Budavár elfoglalása után 1541-ben János király egyik udvari papja viszi el a még megmaradt egyházi ruhákat Eperjesre, azokat ott Ferdinánd lefoglalja, néhány darabot Eperjes városának adományoz, a többit eladja és vételárat Bécs és Komárom építésére fordítja. A budai várkápolna kincseit négy nagy vasas ládában, végképen Miksa király rabolja el, 1569-ben a pozsonyi káptalan tiltakozásával nem törődve Bécsbe viteti és saját céljaira felhasználja. A nyitrai püspök Podmaniczky halálával a püspökség kincseit Ferdinánd foglalja le, Katziánerrel Bécsbe viteti, belőle püspöksüveggel Roggendorfot tiszteli meg, a színezüst ereklyekoporsót pedig Thurzó Eleknek akarja adni, de végül inkább beolvasztja a saját javára. A pilisi apátság Pozsonyba mentett ingóságait Ferdinánd ajándékozza el világiaknak, egyik titkárának négy kelyhet, egy igen öreg füstölőt és egyebeket ad. A tiszántúli vidék egyházi kincseinek egy részét Kassára vitték a török elől, s itt a kassai polgárok szerezték meg, adták el vagy olvasztották össze. A kolozsvári zárda nemesérc edényeit, rézgyertyatartóit, vedreit, több mint 100.000 forint értékben Kolozsvár városa, mint kegyúr önteti be 1562-ben. Tudomásunk van egy esetről, mikor az ország egyik nagy jogásza, Révay István, Sárospataknál szekéren futott Zápolyai János serege elől, de ez a szekér teli volt arany- és ezüstkelyhekkel, monstranciákkal, egyházi kincsekkel. Mindez a polgárháború és török hódítás első évtizedeiben folyt le, ekkor már annyira szétszóródott a katholikus egyház ingó vagyona, hogy abból a század második felében csak nagy áldozatok árán tudtak egyes főpapok néhány darabot visszaszerezni. Az adatokból megállapíthatólag ez az elszegényedés is a protestáns mozgalomtól függetlenül folyt le, csak egyik tünete az egyházi rend tökéletes politikai és anyagi leromlásának. Ferdinánd királyt öregségében gyakran furdalta lelkiismerete, hogy az egyházi vagyonnal ily módon bánt el, viszont a protestáns urak kezére került egyházi kincsek mindörökre elvesztek az egyház, de még a műtörténet és nemzeti vagyon számára is. Rudolf király országbírája, ecsedi Báthory István végrendeletében hagyta meg, hogy a birtokában levő egyházi ruhákat vagy pénzen adják el, vagy ha nem lehet eladni, gyöngyét, ezüstjét, ötvösmunkáját fejtsék le róla, nehogy ismét pápisták kezébe kerüljenek; az öreg könyveket, katholikus egyházi szerkönyveket, metéljék ki és „azok táblája iskolában való gyermekeknek könyveit kötni jó lészen”, s ha mindez nem lehető, hanem a kincsek és könyvek, ruhák pápista kézrejutás veszélyében volnának, akkor „rakassanak nagy tüzet, rendelkezik a nagyúr, s mind megégessék őket, tegyék porrá, senkinek egy pénzárát ne adjanak benne, széllel futtassák fel az porát; nem akarom, hogy többé bálványozásra keljen az ti lelketek terhe alatt”. Az egyházi vagyon pusztulása szempontjából mindegy volt, katholikus világi olvasztatta-e be, vagy protestáns égettette-e vagy adatta-e el. Az egyházi ingó vagyon így is, úgy is megsemmisült.

Mindeddig tisztán társadalmi, politikai és gazdasági tényezőkről volt szó, melyeknek indítékai közt ritkán, csak későbbi időben, találhatunk vallási vonatkozásokat. Hiszen az egész itt rajzolt processzusban a katholikus Habsburg-király és központi hatóságai vezetnek, a világi urak és nemesek csak a király példáját követve tették teljessé az egyház anyagi kifosztását. Mindez azonban a hazai vallási viszonyok alakulására éppenséggel nem volt közömbös. A középkori katholikus egyház szervezetével bizalommal támaszkodott az államra, melyet ő alapított, ő nevelt, civilizált és saját hatalmával támogatott. Ez az állam és egyház közti belső kapocs Magyarországon talán még szilárdabb volt, mint a nyugati országokban, s ennélfogva az összeköttetés hirtelen megszakadása, az államhatalomnak az egyház ellen támadása valósággal katasztrófális hatással kellett, hogy legyen a magyar katholikus egyházra. Hiszen láttuk, hogy az állam beleegyezése nélkül, a királyi kegyúri jog gyakorlata következtében, még főpásztorokkal sem láthatta el a pápaság a magyar egyházmegyéket és tűrnie kellett, hogy az elárvult hívek évtizedeken át védelem nélkül legyenek kitéve a hitújítás új mozgalmának. Mert a katholikus egyház szervezete szerint püspökök hiánya egyúttal papok hiányát is jelentette, felszentelést csak püspök eszközölhetvén, az egyházmegye lelki gondja is a püspök feladata volt. Az eddig rajzolt viszonyok megértetik velünk, hogy a protestanizmus terjedésével szemben a kihalóban levő egyházi szervezet nem tudott ellenállást tartani, a katholikus egyház vidéki, falusi papjai, megszakadván közösségük a felső hierarchiával, egyenként elhajoltak az új tanok felé. Zsinatok többé alig tartatnak, a királyi udvarban politikával és diplomáciával foglalkozó néhány püspöknek nincs is arra ideje, de a közlekedési viszonyok sem olyanok, hogy népes papgyűlésre lehetne összegyüjteni a szegény plébánosokat. Várdai Pál még tartott tíz zsinatot, de természetesen minden eredmény nélkül: az alsóbb papságot többé nem tudta kezébe visszavenni. A németországi pápai nunciusok sem terjesztik ki felügyeletüket Magyarországra, még később is, a század második felében megszakítják vizitációs körútjaikat Magyarország határán, ahova csak igen ritkán lépnek be. A püspöki székhelyek betöltetlensége és anyagi leromlása lehetetlenné teszi azt is, hogy tanult, a kor színvonalán álló papokkal töltsék be a hiányokat, minden utánpótlás megszűnik ott, hol kolostorok és káptalanok, zsoldosok tanyájává, kaszárnyákká változnak át. A anyagiak hiánya így okozza a katholikus klérusnak számbeli és műveltségbeni lehanyatlását épp azon évtizedekben, amikor az egyház szervezetét a koráramlatok a legnehezebb erőpróbának vetették alá, amely a történetben eddig ismeretes.

*

A régi egyház ezen összeroppanása sok mindent megmagyaráz a század vallási viszonyainak alakulásában. A protestántizmus harc, küzdelem nélkül terjed el, nincsenek véres összeütközések, nincsenek többé halálos áldozatok, mert minden küzdelemhez két fél kell, s itt az egyik fél eleve is tehetetlen, harcképtelen. Ez a változás világosan szemlélhető, ha visszaemlékezünk a protestantizmus terjedésére az 1526-ot megelőző években. Mohács előtt a protestantizmus gyors léptekkel terjed a királyi udvarban és a városokban, mindkét helyen a német nemzetiség viszi előre, de terjedésének a magyarság erélyesen ellenszegül és meghozza az eretnekeket halállal és jószágelkobzással, a lutheránusokat megégetéssel büntető, ismeretes törvényeket. Igen valószínű, hogy a további fejlődés, Mohács, török támadás, polgárháború nélkül, a német és francia példák után igazodott volna, ahol a protestantizmusnak éppen e kezdő stádiumát kísérik véres jelenségek, melyek tisztán vallási motívumokra, még nem politikaiakra, vezethetők vissza. Németországban már 1534-ben vannak a protestánsoknak úgy, mint a katholikusoknak kivégzett hitvallóik. Semmi okunk nincs feltenni, hogy ugyanazon erők összecsapása nálunk nyugodt abban, szelidebben folyt volna le, a szenvedélyek nálunk is bizonyára fellángoltak volna és a XVI. század nálunk is a vallásharcok százada lett volna, tehermentesítvén ezáltal a következő, XVII. századot. Miután azonban a protestantizmus egy politikailag és gazdaságilag leromlott, az államtól cserben hagyott államegyházzal találta szemben magát, s miután a társadalmi berendezés lehetővé tette néhány nagyúrnak széles területeken az új hit bevezetését: a század aránylag békésen, vallási gyűlölségek véres összetűzéseitől mentesen múlik el. 1526 óta alig néhány esete ismeretes annak, hogy másvallásúak hitükért halált szenvedtek. 1527-ben János király a libetbányai papot, Nikolai Fülöpöt, Gergely nevű tanítójával együtt kivégeztette, minden valószínűség szerint inkább a bányászok lázadásában való részvétel, mint új hite miatt. Ami egyéb erőszakos esetet tudunk, szinte mind városokban fordult elő, ahol a hivatalos közegek nem rendelkeztek elég erővel a szenvedélyek levezetésére; közrejátszhatott itt a német polgárok szenvedélyes természete is, akik a régi egyház papjaitól elfordulva, különösen szerzeteseket és apácákat bántalmazások közt üldöztek ki városukból. Így végeztetett ki a szerzetesek kiűzése alkalmával, a besztercei tanács egy Fábián nevű papot 1530-ban, viszont 1528-ban a pozsonyi hatóság két idegen, Németországból jött volt szerzetest, anabaptistát égettetett meg. Amint azonban sikerült valamely hitújító városnak egyhitűségét a katholikus papság kiűzésével helyreállítani, aránylagos nyugalom köszöntött be, melyet az illető város vagy terület iparkodott hitéletének idegen vallásoktól tisztán tartására felhasználni.

Mindezen viszonyok rajzánál nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy akkoriban a vallási élet terén a mai individuális szabadság ismeretlen volt. Bármennyire az egyéni szabadság úttörőjének tekintjük is a protestantizmust, s bár mily magas szerepet tulajdonítunk is a szabadság-elv európai történetében például Melanchtonnak, az elv maga egyelőre még igen szűkkörű szellemi életet élt és legkevésbbé sem gondolhatott arra, hogy a társadalom fennálló viszonyait saját hasonlóságára átalakítsa. Ellenkezőleg: a szabadságokat hangsúlyozó, az egyéni kutatás jogát előtérbe állító protestantizmus ekkor még maga is a régi alapokon áll és a középkor államegyházához hasonlóan maga is vallásilag zárt, egyhitű területeket akar alkotni. Amint a középkorban ezt az egyhitűséget a világi hatalom karja és pártja biztosította, úgy fordul most Luther egyháza is a világi hatalomhoz, miután alapítója a szélsőséges demokrácia irányától elvált és belátta, hogy békés fejlődés csak a meglévő hatalmak felhasználásával, nem pedig forradalommal lehetséges. A lutheri protestantizmus nem fordult tehát a fennálló hatalmak, a territoriális fejedelmek ellen, hanem éppen az ő segítségükkel iparkodott a régi társadalomban elhelyezkedni. És ennek a formáját találta meg az augsburgi evangelikus egyház az 1555-ki augsburgi vallásbékében, mely német birodalmi, rendi gyűlés határozata lévén, a katholikus és protestáns vallások együttélésének problémáját is rendi alapon oldotta meg.

Az együttélés problémája létkérdéssé vált akkor, amikor a két ellenfél kénytelen volt kölcsönösen elismerni, hogy egyik a másikat belátható időben a legnagyobb erőfeszítéssel sem semmisítheti meg. Gondoskodni kellett tehát arról, hogy a német birodalom területén katholikus és protestáns békességben, vagyon- és életbiztonságban megférjen, miután a protestantizmus nem követhette Anglia példáját, hol a két fél véres küzdelméből az anglikán egyház ekkor kezd győztesen kikerülni és a katholicizmus kiirtásával a vallásegységet helyreállítani: de a német katholikusok is látták, hogy az új hit is körükben már sokkal inkább elterjedt, semhogy Németországot olasz és spanyol mintára ismét homogén katholikus országgá változtathatnák vissza. Így jött létre az a kétségtelenül materiális, földön kúszó kompromisszum, mely egységes vallású állam és egyéni vallásváltoztatási szabadság között a birodalmi rendeknek adott jogot, vallásuk megváltoztatására, s ezzel az egyéneket a birodalmi rendek kényszerének kiszolgáltatta. Territoriális fejedelemnek és birodalmi városnak jogában áll megválasztania az alája tartozó terület vallását – ágostai protánst vagy régi katholikust – s aki az illető területen nem hajlandó ezen megállapított hit szerint élni, annak szabad egész vagyonával, levonások nélkül, kivándorolni más rendi területre. A vallásbékében megszűnt tehát a német birodalomnak vallási egysége, de helyébe nem lépett egyéni alapon atomizálás, katholikus és protestáns vallású egyéneknek vegyes együttélése, hanem az eddig egyvallású birodalom rendi területek konglomerátumává vált, amelyek egyenkint kizárólag, hivatalosan katholikus vagy protestáns vallásúak. Ez a cujus regio, illius religio elv, melynek embertelenségén mai emelkedettebb felfogásunk joggal fellázadhat, mert valóban méltatlan dolog, az egyéni lelkiismeretben élő Istent egy mulékony államalakulat földi céljainak és földi parancsainak alárendelni, – de ez az elv akkor legalább pillanatnyilag megoldotta a problémát, egy néphez és államhoz tartozó emberek együttélését, – s történeti hatásában évszázadokon át formált emberi lelkeket és államalakulatokat. Tudjuk, hogy Poroszországban egész 1918 katasztrófájáig érvényesültek ez elv némi maradványai az augsburgi evangelikusok javára.

Ha most ezt a tényleges fejlődést tudomásul vesszük és konstatáljuk, hogy Magyarország a rendi fejlődés dolgában Németországhoz hasonló társadalmi viszonyok közt élt, akkor feltétlenül fel kell vetnünk a kérdést, mennyiben érvényesült nálunk az augsburgi vallásbékében szentesített regionarius vallási elv. Érvényesülésére kellett, hogy tér nyíljék, miután a két küzdő fél közül nálunk sem győzött végképen egyik sem, sem a katholikus, sem a protestáns vallás nem tudta magának többé az egyeduralmat megszerezni, s a régi állami vallásegységet helyreállítani: a régi egyházat a királyi hatalom, a hierarchia életben maradt tagjai és a hagyományokhoz ragaszkodó tömegek tartották fenn, s ezek ha másként nem, a tétlenség erejével álltak ellent a protestantizmus továbbterjedésének, de arra még csak nem is gondolhattak, hogy az új hit híveit vallásukra mind egy szálig visszatérítsék. A kompromisszum, az együttélés szüksége tehát itt is felmerült, s mivel nálunk a rendi fejlődés még nem jutott el a territoriális fejedelmek fél vagy egész szuverenitásáig, a magyar királyság területe közjogilag egységes volt, s rajta a territoriális fejlődés egy alacsonyabb fokán a nagybirtokosok gyakorolták az állami funkciók egy részét: ebben a helyzetben a nagybirtokosok vették át ugyanazon szerepet, mint Németországban a territoriális hatalmú rendek.

A magyar nagybirtok szerepe a hitújítás elterjedésénél régóta ismeretes. A XVII. század elején, amikor a nagybirtoknak még megvolt a korábbi társadalompolitikai túlsúlya, Istvánffy Miklós történetíró és Pázmány Péter egyenesen a nagyurak munkájának tartják a protestantizmus elterjedését, bár természetesen ezen állításukra távolról sem tudnak kimerítő anyagot felhozni. Ezt a bizonyítást megtaláljuk a XVIII. század nagy adatközlő protestáns, főként ágostai hitvallású tudósainál, közülök már Schmal András kiemeli, mint a protestantizmus terjedését biztosító tényezők legelsőjét, a mágnások hozzájárulását: „Alig képzelhető, mily rövid idő alatt megerősödött Magyarországon az evangelikus hit, miután Magyarországnak csaknem minden mágnása és a római katholikus egyházi férfiaknak is nem csekély része elfogadta az evangelikus hitet”. Ezek a magyar előkelőségek „nemcsak maguk fogadták el a hitet, hanem azt állandóan vallva örvendetes sikerrel terjesztették”. Ugyancsak ő mondja el, régi feljegyzések alapján, minő módokon terjesztette el birtokain Perényi Péter az új hitet „vegyesen a nép között”, birtokaira protestáns hithirdetőket hozva és egész falvak népét kényszerítve például arra, hogy bőjti napokon szalonnát egyék. Az új hit terjesztésénél közreműködő nagyurakról ő már teljesebb névsort tud adni Pázmánynál: Drágffy Gáspár, Dersffy Ferenc, Révayak, Jaksicsok, Mágócsyak, Nádasdyak, Balassák, Schwendi Lázár, Thurzók, Törökök, Illésházy, Thököly voltak szerinte is azok, kiknek az új hit terjedés dolgában legtöbbet köszön. Egy másik evangelikus vallású, e korabeli történész, Klanicza Márton, az ország különböző vármegyéiben a protestantizmus terjedését a nagyurak birtokai szerint adja elő, s egy külön munkájában, a keresztény tolerancia XVI. századi terjedését egyenesen annak tulajdonítja, hogy Ferdinánd király az uraknak és nemeseknek szabaddá tette a vallás megváltoztatását. Ez a megfigyelés még formulázásában is hasonlít az augsburgi vallásbéke egyezményéhez: amint ez a birodalmi rendeknek engedte meg a két vallás valamelyikének kiválasztását, ugyanezt engedte meg, a régi felfogás szerint, a magyar uraknak és nemeseknek Ferdinánd. Ezt a tényleg lefolyt processzust sem a katholikus, sem a protestáns történetírás soha félre nem ismerte, innen van, hogy még a legujabb, napjainkban megjelenő, kitűnően dokumentált protestáns egyháztörténetek is lehetőleg uradalmak, nagyúri birtokok szerint adják elő az új hit terjesztését, Dunántúl például a Nádasdyak, Török Bálint, a Batthyányiak, Zrínyiek, Ungnadok birtokai, a fraknói, kismartoni, szarvkői uradalmak szerint. Aminthogy a politikai és társadalmi viszonyok ismerete alapján teljességgel elképzelhetetlen, hogy az országrészeken állami funkciókat teljesítő nagybirtokosok éppen vallási téren ne érvényesítették volna befolyásukat az illető országrész, vidék lakosságára.

Ahelyett, hogy az egyes nagybirtokosok névsorát adnók, amely névsorban különben is ugyanazon nevekkel találkoznánk, amelyeket már a nagybirtok egyéb vonatkozásaiból, a korábbi fejezetekből ismerünk, itt inkább a hitterjesztésnek a nagybirtokhoz kötött különböző formáival fogunk megismerkedni. Az új hit a vártartomány központjából indul ki, ahol a nagybirtokos udvarában koncentrálódik nemcsak a terület védelme, katonai és gazdasági ereje, mint eddig láttuk, hanem egyúttal a hitélet is. A protestantizmusnak legtöbb úttörő egyénisége valamely nagybirtokosnak udvari papja volt, aki mint ilyen végrehajtotta a nagybirtok, a vártartomány reformációját, s munkáját végezve, új területet keresett magának és új nagybirtokos udvarába állt be szolgálatra. Az udvari papok reformátori munkásságát csak akkor tudjuk eléggé értékelni, ha olyan uradalmaknak viszonyait is megtekintjük, hol a nagybirtokos vallási közömbösségben, úgy a régi, mint az új hittől távolt tartva magát, elmulasztotta jobbágyfalvait udvari papjai által megmunkáltatni. Az ilyen uradalmak egyszerűen a katholikus hit pusztulását mutatják, amint ezt fönt leírtuk, anélkül, hogy az elárvult nyájjal bárki is törődnék. Ilyen elárvulás, határozott protestáns színezet nélkül tapasztalható a különböző Serédiek pozsony-megyei birtokain: Szentgyörgy városában a parochiának korábbi hat papjából egy sincs többé. 1548-ban az utolsó plébánost Serédi Gáspár emberei űzték el, mert elkövette azt a vigyázatlanságot, hogy Serédi szakácsával összeveszett, ezért a földesúr servitorai éjszaka idején rátörtek és megsebesítve elűzték. Limbachban templom van, pap nincs, se katholikus, se protestáns; Bazinban a lutheránus nős pap meghalt, özvegyét Serédi Ferenc elűzte, az egyház rétjeit tiszttartójának adta. Grubon a templomot Serédi lefoglalta és csűrt csinált belőle azon megokolással, hogy a birtokkal együtt az egyházat is megvette és csinálhat vele, amit akar. A vallástalan uraság tehát megelégszik a régi egyház lerombolásával, újat nem vezet be, neki se katholikus, se protestáns egyház és istentisztelet nem kell, tiszttartói vasárnapon dolgoztatnak, s az ellenszegülőket kalodába zárják, bírságolják, verik, – mindezt a magánkegyúri jognak végletesen önző kihasználásával, melyet rendes viszonyok között a főpapok, a rendelkezésükre álló anyagi és lelki eszközökkel feltétlenül megakadályozhatták volna. Ilyen vallástalan uradalom azonban kivételként fordul elő, a legtöbb helyen a katholikum lerontását nyomon követi a vártartomány központjából kiinduló reformátori munka, melynek a várbirtokos a hordozója és a neki szolgáló, hitújításhoz hajló udvari pap. Ez a kettő együtt működik és valóban nehéz volna megmondani, melyik vezeti a másikat. A Serédiekhez hasonlóan hitetlen urak kétségkívül kivételt képeznek: a legtöbb nagyúr, aki a protestantizmushoz állott, vallásos hévvel dolgozik az új hit terjesztésén, s magának is állandóan lelki szükséglete lesz, az új hit embereinek tanításával élni. Még az olyan féktelen természetű urak is, mint Török Bálint és Majlád István, a Héttoronyban naponta ájtatosan hallgatják egy protestáns lelkésznek prédikációit, az új hit nagyurainál a hitélet ezen bizonyos bensősége általában megállapítható s mint vallástörténeti jelenség folyományát képezheti a középkori magyar lélek mély vallásosságának. A tisztán anyagiakra irányzott lélek, a Serédiek mintájára, megelégedhetett a rombolással, a régi egyház kirablásával; új viszonyok felépítéséhez megint csak hit kellett.

A nagybirtok központjában tehát a dominus mellett az udvari pap személyét is tekintetbe kell vennünk. Egy-egy nevezetes hitújító munkássága nem egyéb, mint különböző nagyuraknál töltött udvari papságok sorozata. Dévai Bíró Mátyás előbb Bebek Imre fejérvári prépost mellett él, akit János király házasságáért elcsukat, ekkor Dévai Bíró is fogságba kerül, azután a Nádasdy-birtok központjában, Sárváron, majd átmegy Batthyányi Ferenchez Németújvárra, innen működése terét Sárospatakra teszi át, ahol meg Perényi Péternek lesz az udvari papja. Tehát egymaga megalapította a protestáns egyházat a Nádasdy-, Batthyányi- és Perényi-birtokokon, a Dunántúlnak és Abaújvárnak, Zemplénnek legnagyobb kiterjedésű uradalmain; ahol járt, mindenütt eltünt a katholikus egyház és helyébe lépett az új hit papja, a predikátor. Hasonló utat fut be a másik korai hitújító, Sylvester János, aki előbb Perényi János ugocsai és máramarosi főispánnal működik, utóbb Nádasdy Tamás sárvár-újszigeti iskolájában tanít, míg a bécsi egyetemen tanári állásba nem jut. Az uradalmak protestantizálása és az udvari papok közt oly szoros az összefüggés, hogy egy-egy udvari papnak tartózkodási helye és ideje egymagában is meghatározhatja az illető területeken az új hit elterjedését. Pápa városának Török Bálint a földesura, akinek ott egy Bálint nevű protestáns papja van, ezt a Bálint papot Török Bálint magával viszi Debrecenbe, melyet 1536-ban 16.000 forintért zálogba adott neki János király; Debrecenben az egész város és polgárság ekkor tér át, a földesúr papjának hatása alatt, az új hitre.

Csakis így, a nagybirtokok egységes, földesúrtól vezetett áttérésével érthető meg az a jelenség, hogy egyes országrészek mint zárt területek térnek át az új hitre, s közülök különösen a keleti részek zárt, homogén protestáns területek is maradnak. A tiszántúli vidékek túlnyomó protestantizmusa, melybe csak az újabb, XVIII. századi telepítések hoztak be katholikus színeket, egyenesen a nagybirtokosok kizárólagos protestáns érzéséből állt elő: azok a nagybirtokosok, akik a Tiszántúl János király uralmát fenntartották, egymásközti rokonságban és sógorságban, mindnyájan protestáns hitre térnek és uradalmaikat is protestánssá teszik. A Drágffyak, Petrovics Péter, a Patócsyak, a Báthoryak egyes ágai, akiknél protestáns udvari papok megállapíthatók, egész vármegyékben alapítják meg és teszik kizárólagossá az új hitet. Ezekben a tiszántúli részekben csak Fráter György tartotta még fenn, nagy nehézségekkel, a régi vallást, halála után azonban a váradi püspöktől függő uradalmak is egyszerre elmerülnek az új hit árjában, mivel protestáns urak, kapitányok kezére jutnak. Nagyváradot és a püspökséget Varkocs Tamás, sziléziai protestáns kapitány veszi át, ugyanekkor, 1552-ben kerül Petrovics kezére a munkácsi uradalom, aki ezt rögtön protestánssá teszi, 1556 után, a királyi csapatok kivonulásával teljessé válik Biharvármegye hitújítása. Jellemző a világi hatalom vallásváltoztató erejére, hogy a kolozsvári, segesvári, nagybányai, besztercei ferences kolostorok Fráter György tekintélye alatt még élnek, halálával, protestáns helyi hatóságok alatt elpusztulnak.


KATHOLIKUS PRÉDIKÁCIÓ.
A magyarság szellemi életének egyik jelenete. Egykorú színes metszet, a Szépművészeti Múzeum metszetgyüjteményében. A szószéket, a szerzetes prédikátor előtt, szőnyeg díszíti. A kép a XVI. század végéről, vagy a XVII. század elejéről, a kezdő ellenreformáció korából származhat.

Földbirtokos és udvari pap e szoros összefüggés egyúttal kritériumot ad kezünkbe arra nézve, mikor nevezhető valamely nagyúr az új hit hívének. Az áttérés fogalmi köre enélkül nehezen határozható meg. Perényi Péter kolostorokat foglalt le, szerzeteseket elűzött, templomi képeket kihányatott, Ferdinándhoz áttérésekor, mint láttuk, csak azt koncedálta, hogy Istenben hisz, mindíg nagy lutheránus híre volt, s mégis halála előtt néhány évvel is úrvacsora dolgában, ami a protestánst a katholikustól legjobban elválasztá, tisztán a katholikus tant követi. Következetesség ugyanazon nagyúr életében alig mutatható ki, Nádasdy Tamás életéből ugyanannyi adat nyerhető protestáns, mint katholikus voltára. A következetesség akadályai lehetnek személyi okok is, így Thurzó Elek, az ágostai hitvallás nagy híve, mikor mostohaleányát, Széchy Margitot, Salm grófhoz nőül adja, az esküvőt katholikus módon, ritu Romanae ecclesiae tartja, kétségkívül személyi okból, Ferdinánd királyra való tekintetből. De azért is nehéz egyes urak protestáns voltát eldönteni, mert a trienti zsinat előtt igen sokan hittek az ellentétek kiegyenlítésében, a protestánsoknak a régi egyházba visszatérésében, amelyet nekik a katholikus reform, főként a két szín alatt való áldozásnak és a papi házasságnak megengedése által fog lehetővé tenni. Ezzel kapcsolatban a protestáns hitelvek sem állottak egyszerre készen, e téren is lassú fejlődés tapasztalható, amit mindíg tekintetbe kell vennünk, ha egyes személyek hovatartozóságát kutatjuk. Régebben Dévai Bíró Mátyás névtelenül megjelent magyar helyesírási könyvecskéjét is katholikus szerzőnek tulajdonították, mert a reggeli és esti imádságot keresztvetéssel rendeli el, holott ezen imákat egyszerűen Luther Mártonnak kiskátéjából vette át a keresztvetéssel együtt, tehát ezek a kritériumok sem lehetnek döntők egyes esetekben. A felvidéki városok, mint Besztercebánya, Késmárk protestáns gyülekezeteiben még 1590-ben is megvan a mise, melyből eleinte csak az elevatiót veszik el, a többit még meghagyják. Legbiztosabb ismertetőjelnek tartják, ha végrendeletben csak Jézusra és a Szentháromságra történik hivatkozás, Szűz Máriára és a szentekre többé nem, de nézetünk szerint még biztosabb, sőt egyedül biztos ismertetőjele a protestantizmusnak csak az lehet, ha egy-egy nagyúrnál protestáns udvari papot és ennek hitterjesztő működését lehet megállapítani. Az ilyen főúr, ha maga nem gyakorolta is talán nyilvánosan vagy következetesen az új hitet, annak mégis nemcsak híve, hanem terjesztője, egész vidékek protestantizmusának kútfeje volt, amennyiben földesúri tekintélyével támogatta a vártartomány központjából kiinduló hitújítást. Ilyen értelemben bizonyos, hogy a legtöbb nagyúr protestáns volt ekkor és a protestantizmus létét köszönheti a Thurzóknak Pozsony, Nyitra, Trencsén vármegyében, a Révayaknak Turócban, Pekry Lajosnak Liptóban, Laszkyaknak Késmárkon, Kosztkáknak Árvában, Perényieknek Zemplén-, Abaúj-, Ugocsában, Balassáknak Nógrád-, Zólyom-, Hontban, Nádasdyaknak és Batthyányiaknak a nyugati részeken.

A váruradalom falvainak hitújítását nagybirtokos és udvari papja a magán kegyúri jognak szélsőséges interpretációja alapján hajthatták végre, melynek azonban a régi magyar gyakorlatban megvoltak az előzményei. A katholikus egyházi felfogás szerint mindenkor szükséges volt ugyan, hogy a kegyúrtól plébániára vagy bármily javadalomra kinevezett egyén a püspöki hatóságtól megerősítést nyerjen, ami természetesen csak akkor következhetett be, ha a kinevezett egyén az egyházi követelményeknek megfelelt, mégis már a középkorban is szinte általános volt a kegyurak közt az a felfogás, hogy az egyházi állások betöltésénél, földesúri jogaikból kifolyólag teljesen függetlenül járhatnak el, s ennélfogva a püspöki megerősítést igen sok esetben ki sem kérték. Ezt már a XV. században is „hazai szokásnak” nevezték, s csak természetes, hogy gyakorlata a XVI. században még általánosabbá vált, amikor a hitújító tanok szerint úgyis bűn lett volna a régi egyház hatóságaihoz folyamodni. A plébániák tehát, melyeket a kegyúri jognak úgyis vékony szálai kötöttek a katholikus egyházhoz, most végkép leszakadtak és tisztán és kizárólag a földesúr rendelkezése alá jutottak. A protestantizmus elterjedése idejében ez a helyzet: egész a 80-as és 90-es évekig a néppel leginkább érintkező falusi papság javadalmaival a nagybirtokos rendelkezik és a nép csak ott választhatja magának papját, ahol ezt a földesúr megengedi, vagy hallgatólag eltűri. Más megitélés alá estek a királyi városok, melyeknek a magyar közjog szerint a király volt a földesura, aki nekik már a középkorban megengedte a plébánosválasztást, természetesen a püspök által történő megerősítéssel kapcsolatban. A városok most többnyire a tanács akaratából végrehajtván hitújításukat, a földesúr-királytól függetleníteni akarják magukat, ami nekik többnyire sikerül is. Ferdinánd és az esztergomi érsekek ellenkező rendeletei hatástalanul pattannak le róluk, s a városi tanácsok egészbenvéve ugyanolyan hitterjesztési hatalmat gyakorolnak a polgárság és az alávetett, városi jobbágy-faluk felett, mint a nagybirtokos a saját vártartományában.

Ez a hatalom, mely az első félszázadban megalapozta a magyar protestantizmust, úgy hogy azt évszázadok viharai sem döntötték meg többé, nem valami pontosan körülírt jus reformandi, hanem magyar talajból kinőtt gyakorlat, mely jogilag ép oly kevéssé körvonalazható, mint a nagybirtokosok e korbeli, állami funkciói sem. De minél kevésbbé alapul írott jogon, annál szilárdabb és annál inkább elismertetik. Nemcsak a nagyurak áldozatkészségéből, az ő udvari nyomdáikban, Detrekőn, Alsólendván, Sárvárott előállított protestáns egyházi könyvek bevezetései magasztalják a nagybirtokosokban a bőkezű patrónust, akik Melius Juhász Péter szerint „Isten drága magzatinak lettek dajkái”, az ilyen könnyen érthető bókokon kívül is megállapítható az egykorú irodalomból, hogy a hitújítás prédikátorai a fejedelmekben, nagyurakban, és minden felsőségben Istentől rendeltetett tiszteket becsültek, akiknek pártfogásától várják az evangélium előmenetelét. Az új hit emberei a tekintély dolgában még éppenséggel nem szakítottak a középkori felfogással, egyéni szabadságról még szó sincsen, az egyén az ő fejükben még úgy él, amint az akkori társadalomban tényleg is: családi, házi, községi, társadalmi körökbe szorítva, ezek ellenőrzésének – vallási dolgokban is – alávetve. Világosan megrajzolja ezt az elméletet, mely közös akkor protestánsok és katholikusok közt és az is marad hosszú időn át, a század egyik legnyugtalanabb észjárású embere, Bornemissza Péter, aki már inkább a kálvinizmushoz hajlott és így különös módon nem ragaszkodott a régi hagyományokhoz. Szerinte minden cselédes ember is tartozik azzal, hogy „háza népe közül kigyomláljon minden gonoszságokat. Ezeknek Isten nemcsak feddést, de vesszőt is engedett”, amit természetesen elsősorban a hitbeli gyomok eltávoztatására kell minden családapának felhasználnia. Fegyvert azonban nem engedett Isten a családapáknak, csak a fejedelmeknek. „A fejedelmi tiszten pedig sok rendet értünk, minden előttünk járóinkat, mint császár, király, herceg, gróf, marsall, tanács, bíró, polgármester, kapitány, hadnagy, udvarbíró, porkoláb, ispán, gazdák” (egy-egy major élén kisebb gazdatisztek). És mi ez a fejedelemség, melyet így császártól ispánig minden köz- és magánjogi tisztviselő gyakorol? „A fejedelemség Istentől rendeltetett tiszt, hogy éltetője lévén az ő anyaszentegyházának, azaz az örök életrevaló híveknek, és az iskoláknak, azaz afféle tanuló gyermekeknek és ifjaknak, kik idvességes tudományt tanulnak és sokféle haszonra való tudományokat, és lenne őrizője a jó erkölcsnek és a békességes életnek, az Istentől kiadott törvény szerint, mely természetnek is törvénye, és abból jól rendelt egyéb törvények szerint, hogy azokban híven eljárna, aszerint a jókat megoltalmazná és aszerint a gonoszokat külső fenyítékkel is megbüntetné”. A fejedelemnek hat tisztje, feladata van, köztük mindjárt az első magában foglalja az Isten igéjének a községben való megtartását: a fejedelmek „az anyaszentegyháznak (a protestáns értelemben) és az oskoláknak dajkái, éltetői, gondjaviselői legyenek, az Isten igéjét igazán és tisztán hirdettessék, az néppel az Istent igazán tiszteltessék, bálványozást és minden hamis tiszteletet megtiltsanak és kigyomláljanak a község közül.” Ebben az irányban, a község érdekében, preventív intézkedésekre is joguk van, például a képek megmaradhatnának ugyan a templomokban, de nehogy a nép ezt félreértse, ezért a fejedelmek (császártól lefelé) már eleve kitették a képeket: „Így most is némely emlékeztető képeket hagyhatnának az templomban, de az népnek balgatagságáért jobb egyet sem tartani”, sőt „némely dolgokban szabadsága lehet az fejedelmeknek, még azoknak is elrendelésére, az mit Isten megtiltott”. Így megengedhetik a kamatoknak oly faját, mely még nem szorosan vett uzsora, megengedhetik továbbá a bírák és papok, hogy a férj paráznaság miatt elküldhesse feleségét, mert már Mózes sem tudta szigorúan keresztülvinni, hogy Isten parancsa szerint holtig legyen minden házasság. A fejedelmi tekintély ez elméletét betetőzi a háború jogának a tana: háborút a fejedelem vagy maga és országa oltalmazására vezethet, vagy „ha senki nem bántja is, de lát sokféle bűnöket ez világszerte, bálványozást, paráznaságot, részegséget, tolvajlást, kóborlást, reájok támadhat büntetésének okáért”. „Ez végett hadakozni méltó az kereszténységnek is”, ami tehát nem egyéb, mint a fejedelem által, Istentől nyert tisztjéből elrendelhető vallásháború lehetősége. A hitnek megállapítására különösen Erdélyben érvényesül a fejedelem befolyása közfelfogás szerint is, így az 1555-iki második erdélyi zsinat, ágostai hitelvek alapján állva, nem helyesli a korábbi óvári zsinat határozatát, hogy az úrvacsora kiszolgáltatásánál az oltárt le kell bontani, s helyébe asztalt tenni, a fejedelmet kellett volna megkérdezni, mert a felsőbbek beleegyezése nélkül nem lehet ilyent a gyűlés elé terjeszteni, még kevésbbé megvalósítani. Maga a debreceni konfesszió is nagy hatalmat ad az „Isten szíve szerint rendelt fejedelmek” kezébe, a törvényes hatóság legyen őre a parancsok mindkét táblájának, büntesse a káromlót és hamis esküvőket, rontsa le a bálványokat, s a szerzetesek, barátok és zárdaszűzek „bordélyházait”. „Az akadémiákat és iskolákat, melyek az ige veteményes kertjei, az ország közjövedelméből gondozzák”, s a fejedelmeknek gondjuk legyen még a „misegyárak megbüntetésére, gonosz hittani tételek megsemmisítésére és hogy birodalmukat és hatalmukat misegyártó érsekeknek át ne engedjék.”

A fejedelmi tisztnek ez a lojális felfogása, másrészt a protestáns hitterjesztés szolgálatába állítása változatlanúl megmarad az egész századon át és a XVII. század elején kongeniális kifejezésre talál I. Jakab angol király Basilikon doron-jában, melynek magyar fordítását Bocskay kassai íródeákja, Szepsi Korocz György adta ki 1612-ben Szenci Molnár Albert ajánló versével. Jakab király ebben a katholikusok részéről támadott műben a demokráciát „azaz az köznép uralkodását” és a puritánok társaságát szidalmazván, brutális őszinteséggel fejez ki a fejedelmi tisztségről szóló nézetét azzal, hogy a kormányzásban a fő, hogy az „együgyű szegény község” szabadon panaszkodjék. Kivételt e felfogás alól csak az unitáriusok képeznek a XVI. században, akik a fejedelmi kegyet csak igen rövid ideig élvezték, János Zsigmond uralkodása utolsó éveiben, s ezt az időt leszámítva elméletileg is védekezniök kell az őket elnyomó hatóságok ellen. Heltai Gáspár, aki a századnak talán legszabadabb szelleme, már korán tiltakozik a világi fejedelmek vallási ügyekbe való beavatkozása ellen: a világi fejedelemséget ugyan Isten szerezte az ördög ellen és ezért fegyvert is adott „királyoknak, fejedelmeknek, bíráknak kezébe”, de hozzáteszi: „Mikor elhagyják az ő hivatalukat és abba ártják magukat, amire hivatalik sincsen, mint mikor a lelki dolgot akarják igazgatni”, akkor tulajdonképen hivatalunk ellen cselekszenek és nem kell nekik engedelmeskedni.

Az ilyen hang azonban példátlanul ritka akkor, hiszen még Bejthe István is, kiről látni fogjuk, mint áldozza fel a nagybirtokosokkal szemben állását lelkiismeretének, még a nagyúri hatalom e tényleges ellensége is elvben legalább elismeri a tisztviselők hitéletbeli hatáskörét: a fejedelmi tiszt negyedik feladata szerinte az isteni szolgálat szabályozása: „még az isteni szolgálat sem lehetne meg, ha kiki mind az maga gondolatják követné. De Isten arra hagyta az tiszttartót, hogy Isten táblájinak őrizője legyen. Azért tiszti az fejdelemnek, hogy az igaz tudományt megértse és Istennek félelmére oktassa az alatta valókat és még ugyan közöricse (kényszerítse) arra, hogy a jótévő hatalmas Istennek tisztösségét megadják.” Hogy Bejthe a hitbeli kényszer jogát tulajdonítja a nagyúri tiszttartóknak, ez érthető nála még 1584-ben, mikor ez a könyv megjelent, 1591 óta, a csepregi zsinat tanulságai után maga másként gondolkodott, de a tömeg, a közfelfogás továbbra is így.

A világi hatalom ez elismeréséből, valamint a nagybirtokosnak tényleges befolyásából következett aztán, hogy a protestáns felekezetek egyházi szervezetének megalakulásánál az egyházkerületek vezetői, kiket a protestánsok maguk között, a régi egyház tiltakozására nem hajtva, püspököknek neveztek, elsősorban az udvari papok köréből kerültek ki. Az ágostai evangelikusok első dunántúli püspöke, Szegedi Máté, Nádasdy Ferencnek volt udvari papja, a második püspök Bejthe István lesz, a Batthyányaknál németújvári udvari lelkész, de a vezetés az ő visszalépése után ismét visszakerül a Nádasdy-uradalomba, amennyiben Bejthe személye iránti tiszteletből az ágostaiak az ő haláláig nem választanak püspököt, de az őt helyettesítő esperesek közt Magyari Istváné, Nádasdy sárvári prédikátoráé a vezető szerep. Mikor pedig a Kálvin reformációját követők is szervezkedni kezdenek a Dunántúl, a felső dunamelléki kerületnek első püspöke Sibolti Demeter lesz, Nádasdy Ferenc volt nevelője, Salm Juliusnak az udvari papja. Az elv természetesen nem érvényesült kizárólagosan, a nagybirtokosi udvarok mellett a nagyobb protestáns helyőrséggel bíró végvárak, Győr, Komárom és később Érsekújvár is vonzóerőt gyakorolnak a képzettebb papokra, s így a püspököket gyakran választják ily városi lelkészek közül, de az is bizonyos, hogy a nagybirtokos-családok lassankint hozzászoktak, hogy uradalmi központjuk egyszersmind püspöki székhely is legyen, sőt a következő század elejéről arra is van adatunk, hogy Batthyány Ferenc özvegye, Lobkowitz-Popel Éva, aki mint Zrínyi Miklós nevelőanyja lett ösmeretessé, megkívánja, hogy a püspökválasztó zsinat az ő birtokán tartassék, mert ha valakit az ő uradalmaikon kívül választanának, azt az özvegy és fia, Batthyány Ádám, nem ismerik el saját püspöküknek és nem rendelik el elismertetését az uradalmon élő horvát és német papoknak. Mindez a társadalmi viszonyokból válik érthetővé, hiszen tudjuk, hogy ebben az időben az országban nincs egyéb organizált hatalom, mint csakis a nagybirtok, ennek a támogatása nélkül semmiféle szervezet, még vallási sem tud többé megélni. A világi kar pedig annál inkább biztosítható, minél inkább hozzásímul az egyházi szervezet. Ebben alig van különbség katholikus és protestáns szervezet között. A katholikus főpapság az állam támogatását próbálja igénybe venni és soha végre nem hajtott törvények által, minők az 1557:X. és 1559:XLI., akarja biztosítani a püspöki és főesperesi vizitációk és zsinatok lefolyását és megparancsolni, hogy általános vagy részleges zsinatokra plébánosok és tanítók, urak és nemesek pontosan megjelenjenek. A protestáns felekezetek szűkebb körben, de nagyobb sikerrel intézkednek, amikor a világi kart a nagybirtokos-patrónus által veszik igénybe hasonló kívánságok támogatására. Nádasdy Ferenc özvegye, Báthory Erzsébet az ágostai evangélikus egyházlátogatókat, szeniorokat és prédikátorokat külön rendelettel veszi oltalmába, meghagyván a birtokain levő tiszttartóknak, ispánoknak, városi és falusi bíráknak és polgároknak, hogy azokat tisztességgel fogadják és kérdéseikre igaz hitük szerint feleljenek, ellenkező esetben büntetéssel fenyegeti őket.

Ami végül a hitelveket illeti, itt természetesen, hogy nagybirtokos és papjai közt ugyanazon felfogásnak kellett uralkodnia. A teljes harmóniának lehetőségét már az a körülmény is megteremtette, hogy a nagybirtokos vagy udvari papja vezette át a protestáns hitre, vagy pedig, a második generációnál, ez az udvari lelkész volt az ő nevelője, hitbeli életének meglapítója. A kapcsolatok itt is világosak, pl. nem véletlenség, hogy Bejthe István a kálvinizmusra németújvári lelkész korában hajlik át, amikor Báthory Boldizsár a gazdája, rendkívül művelt főúr, aki 1561–62-ben Párizsban tanult és hugenotta eszmékkel telítve tért haza. Így lesz a nagybirtokos és udvari papja együttes működésével Németújvár egyidőre református sziget a nyugati végek ágostai protestantizmusában. Az uralkodó helyzetet azonban legteljesebb világításba azon konfliktusok helyezik, melyek nagybirtokos és papsága közt időnkint mégis kitörnek. Így mikor Bornemissza Péter, előbb a Balassáknak, azután Salm Juliusnak prédikátora, megírja az ördögi kísértetekről szóló prédikációit, a század legérdekesebb társadalomtörténeti dokumentumát, kénytelen művét Salmnak és az összehítt papoknak kívánságára a nyomtatástól visszavonni, mert a könyv a földesúr ellen irányul (később azonban mégis kiadta). Mélyebb, a hitelveket érintő konfliktus jött létre Perényi Gábor és a birtokain élő zempléni papok közt, akik az 1562-i tarcali zsinaton résztvettek a kálvini hitelvek formulázásában; ezért őket a földesúr Sátoraljaújhelyre hívja be és keményen megfeddi, hogy parancsa és engedelme nélkül megjelentek a zsinaton és az ágostai hitvallás ellen felléptek, utasítván őket, hogy ha az ő jószágain továbbra is lelkipásztorok akarnak maradni, akkor az ágostai hitelvekhez tartsák magukat, melyeket Perényi egyszersmind össze is foglal számukra: az úrvacsorát ostyával szolgáltassák ki és prédikációkban ne feszegessék a predestináció tanát. A papok azonban, akik belsőleg már elhagyták az ágostai tant, azt javasolják a földesúrnak, hogy a lipcei és wittenbergi egyetemektől kérjenek szakvéleményt, amibe Perényi beleegyezik, az egyetemek neki adnak igazat, az ágostai tant erősítvén meg, minélfogva ő fenntartja parancsait és a kálvinizmus birtokain csak halála után veheti át az uralmat, életében a kálvini irányú papok távozni kénytelenek birtokairól.

Az ilyen konfliktusok természet szerint akkor lépnek fel, amikor a nagybirtok vallási egységét, ugyanazon nagybirtokos alatt, újabb szakadás fenyegeti. A hitújítás kezdeteitől fogva a nagybirtok egyházi hatalma oly sikerrel működött, hogy a katholikus vallás többé nem jön számba, ennek részéről nehézségek nem merülnek fel többé, egészen addig, amikor majd a megerősődő ellenreformáció a nagybirtokos személye útján egyszerre teszi jóvá a száz évvel előbb szenvedett károkat. Nehézségek ekkor még kizárólagos az egyes protestáns felekezetek közt tapasztalhatók, mert a század második felének nem egyéb lesz a problémája, mint a nagybirtokos protestáns vallási egységet az újabb felekezetekkel szemben is megőrizni. Itt heves harcokkal találkozunk, melyekben a nagybirtokos földesúri jogát az új felekezetekkel szemben épp úgy érvényesíti, mint korábban a katholikus egyházzal szemben. Ennek egyik legkiválóbb példája az 1591-i csepregi zsinaton ment végbe, melyet felsőmagyarországi ágostai evangélikus befolyásra Nádasdy Ferenc hívott össze, hogy birtokán a lutheri orthodoxiának a Formula concordiae-ban megírt hitelveit kizárólagossá tegye. A gyűlésen ő elnökölt, reggeltől estig, s a megnyitó beszédben tanácsosa, Szentgyörgyi Gábor által kijelenti – ez az érintkezési mód igen hasonlított ahhoz, amint a magyar király is kancellárja vagy biztosa által közölte nézeteit az országgyűléssel – hogy ő mint egy jó felsőséghez illik, gyakran gondolkodott azon, miként szüntesse meg a hitbeli zűrzavart, s ecélból hívta össze a kegyes és barátságos beszélgetést. A hitvita folyamán a felvidéki papok, élükön Skultéti Szeverin, sarokba szorították a kálvinizmust egyedül képviselő Bejthe Istvánt, aki haragosan elhagyta a gyülekezetet és utóbb lemondott a püspökségről is, miután kilátástalannak ismerte fel, az egész alája tartozó ágostai papságot átvinni a kálvinizmusra. Távozása után Nádasdy Ferenc, ugyancsak tanácsosa által jegyzőkönyvbe adja: „Őnagysága a saját birtokain levő egyházai minden lelkészeit összehívja és arra törekszik, hogy az ágostai hitvallással, mely az Isten igéje által eléggé meg van erősítve, egyetértsenek és arról vallást tegyenek. Akik pedig nem akarnának így cselekedni, sem magából az Isten igéjéből nekik nyújtott utasítást elfogadni nem akarják, azokat őnagysága a maga birtokain tovább nem tűri.” Ehhez képest a gyűlés után megkezdődik a hitvallások kötelező aláírása, Nádasdy maga megelégedett az ágostai hitvallás aláírásával, de Bejthe után legbefolyásosabb papja, Reczés János csepregi lelkész az Egyesség formuláját is aláiratta tiszttársaival. A földesúri hatalommal alig mert valaki szembeszállni, csak egy pap írta meg: „Tisztelem és becsülöm az úr őnagyságát, de őrnagysága se kényszeríthette volna kegyelmeteket.” A többség azonban Nádasdy Ferenc pártfogásán kívül más világi kart is igénybe vesz: Sopron, Vas és Zala vármegyékhez fordul azon kéréssel, hogy Bejthe ellenében „az evangéliumnak tőlünk hirdetett igazságát oltalmazzák és annak üldözőit, az jó és tisztességes hírnek, névnek gyalázóival egyetemben távoztassék.” A legnagyobb birtokos és a vármegyékbe tömörült kisbirtokosok támogatásával sikerül az ágostai egyházat megtisztítani és a kálvinizmus híveit területileg is kizárni. Nádasdy szerepe itt már erősen közeledik a német territoriális fejedelmek „püspöki jogához”, s az egész helyzet a német lutheri „landeskirché”-hez.

Mindezen jelenségeket áttekintve a további fejlődésre rendkívül fontos eredményt kell megállapítanunk. A középkorból áthagyományozott elv, zárt területeknek zárt vallási egysége, a század végéig könnyen, bonyodalmak nélkül fenn volt tartható, miután a katholicizmus teljes leromlásával a protestáns földesurak a cujus regio, illius religio elvét, a magánkegyúri jogra támaszkodva teljes mértékben felhasználták. Az országnak korábbi katholikus egysége helyébe kisebb protestáns egységek mozaikja került, melyből itt-ott kirívóan ütött ki egy-egy katholikus, többnyire egyházi földesúrnak katholikusan egységes területe. Miután a királyi birtok és főpapi javak mindjobban összezsugorodtak, az ilyen katholikus szigetek is mind ritkábbakká váltak. Az ország homogén protestantizmusa biztosítottnak látszott, annál inkább, mert a protestáns rendek maguk hoztak törvényeket, melyekkel a szélső szekták híveit, anabaptistákat, és eleinte még a kálvinistákat, sakramentáriusokat is az országból kitiltották. A század végére azonban az egyenletes nyugalmi vonal heves mozgásokban rezdül össze, mindenütt új hitelvek emberei jelentkeznek, akik a területek zárt homogeneitását veszélyeztetik. Az új mozgalmakkal szemben megint a földesúri jognak kell kiállani a gátra és azokat, kik a nyáj nyugalmát, hitbeli egységét veszélyeztetik, kizárni, számukra a térítés lehetőségét megszüntetni. És itt van a fejlődésben a fordulópont: a kizárt pásztoroknak csak egy része helyezkedhetik el oly területeken, hol az ő hitelveik uralkodnak, így a kálvinizmus hívei az északnyugati vagy keleti részekben, avagy bizonyos, kálvinista többségű városokban, az unitarizmus hívei pedig Erdélyben vagy a török területen; – egy része e kisebbségben maradt papoknak nem hajlandó a földesúr kizáró parancsa előtt meghajolni, nem hajlandó, a világi nagyúrtól megszabott hitelveket elfogadni, hanem a földesúri hatalommal szemben a saját lelkiismeretét állítja oda bírónak. Az ilyen eset még elenyészően csekély számban fordul elő, de szimptomatikus jelentőségét nem szabad lekicsinyelnünk. A földesúri hatalom hitéletbeli érvényesülésével szemben itt van az első oppozició, igaz, hogy gyönge, alkalmi és elvtelen, hisz az is, aki birtokon kívül tiltakozik a földesúri hatalom ellen, birtokon belül, mikor maga tarthatja azt kezében, maga is él vele. Az oppozició mégis itt van már, hogy a következő században váratlanul megerősödve megkezdje a harcot a földesúri hatalom ellen.

Nincs alkalmunk mindazon küzdelmeket szemmel kísérni, melyeket a század második felében és különösen utolsó negyedében folytat a protestáns világi hatalom és egyházi szervezet zárt területek hitbeli egységének fenntartására. Már Luther reformációjának legfontosabb, legnehezebb feladatai közé tartozott a mozgalom megállítása, a tanelvek szilárd meghatározása, ami által azoktól, kik az egyéni kutatás, a szentírás egyéni magyarázata alapján már tovább jutottak, tehermentesíthette magát az immáron megállapodott mozgalom. Ugyanazon feladat várt Kálvin híveire is, valamint az unitáriusokra, kik szintén kénytelenek az ő elveiken túlhaladók ellen védekezni. Ennél a munkánál jelentkezik leggyakrabban egyházi és világi hatalom felbonthatatlan kapcsolata, melyet a protestánsok a középkortól változatlanul átvettek. Mindenütt hitvitákat látunk, territoriális hatalom oltalma alatt, amely hitvitákról ugyan Bejthe István megmondotta, hogy „soha csak egy gyűlésnek sem volt jó vége”, de a vita lefolytatása után az uralkodó tan megerősíti helyzetét és reverzálisokkal köti le magának híveit. A viszonyok nyomása alatt például Pilcz Gáspár, a felvidéki kryptokálvinisták vezére, több zsinaton vonja vissza nézeteit, miután az ágostai hitvallás mellett úgy a felvidéki öt szabad királyi város, mint a Thurzó-uradalmak síkra szállottak. Az öt város területén az ágostai hit tisztasága csak folytonos reverzálisokkal tartható fenn, s miután Kassán a legnagyobb a veszély, hogy magyar „pórnép” behozza a kálvinizmust, itt a városi tanács minden hatalmi eszközét igénybe veszi az egység fenntartására. Másutt viszont maguk a Kálvin elveit követő reformátusok is kénytelenek védekezni és határvonalat húzni maguk és az unitáriusok közé, akiknek vezetője, Dávid Ferenc, belső meggyőződéssel hirdeti, hogy egyedül ő az igazi evangélium embere: „Ne állítsa senki, hogy mi új tudományt kezdettünk volna hirdetni, hanem megértse minden ember, hogy mi azon régi evangéliumot prédikáljuk, melyet Szent Pál és az többi apostolok hirdettek.” Az ő álláspontjáról már a katholicizmus és lutheri evangélizmus különbségei is eltörpülnek, egy vonalba huzódnak: „bizony ok nélkül szakadtanak el a lutherek az pápától, hogy ha az háromság-isten és kettős krisztus, melyet az pápával egyetemben vallanak, igazság.” Az unitárizmus friss energiáival csakhamar félelmetes ellenfele lett a tiszántúli református egyháznak, melyet Erdélyből két oldalról is, a felső Tisza mentén és a Maros folyásánál, kezdett ki. Az unitárius egyházaknak szinte megszakítatlan sora áll elő Erdélytől Makóig és Szegedig, ahonnan a dunántúli népes szentháromságellenes gyülekezetek érhetők el. Észak felé azonban idején megállítá a hódítást Melius Juhász Péter erélye, aki az első unitárius apostolt, Arany Tamást tanai visszavonására kényszerítette, s utána Egri Lukács térítői munkájának is véget vetett, király kapitányának, Schwendi Lázárnak felhasználásával, akinek „tébolyság nélkül való elméjét és bátorsága szívét” a nagy kálvini reformátor, Bornemissza Péter is megcsodálta. A hitvitán vesztes Egri Lukácsot Melis Juhász kérésére Schwendi Lázár, német lutheránus, zárja el Szádvárba. Ez a két vereség végkép megtörte a tiszántúli vidéken az unitarizmus expanzióját, ott továbbra is egyedül uralkodó a kálvini reformáció, melyet Melius Juhász társaival együtt, a földesúri családdal, a Törökök második generációjával egyetértésben alapoz meg. Arany Tamás a debreceni Török palotában, a földesúri hatóság székhelyén vonta vissza tévelygéseit és ezen események leírásában Huszár Pál kassai prédikátor lelkesen ünnepli a földesuraknak, Török János- és Ferencnek érdemeit Debrecen református hitéletében: „Méltán és igazán mondhatja a ti váraitokat Istentől bizonnyal megáldott városnak és a mennyei tudományban mind az egész Magyarországnak és Erdélységnek s több sok helyeknek is világosító lámpásának lenni,” mert ott az enyingi Törökök gondjából éjjel-nappal dolgoznak jámbor és bölcs lelkipásztorok és iskolamesterek. „Melius Péter a ti pispektek”, kiáltja oda elragadtatással a Török-családnak, akiknek pártfogásával Debrecen hitbeli egysége mindenkorra megóvatott, ott azonban, ahol a földesúr, vagy állami hatalom védelmébe vette az unitáriusokat, természet szerint még Melius energiájának is meg kellett törnie: a bihari unitáriusokat, kik János Zsigmond diciója alatt voltak, már nem tudta visszatéríteni, sőt a nagyváradi dispután János Zsigmond számüzetéssel fenyegette meg, mondván: „Hogy pedig Melius Péternek megmondották a mi szónkat, hogy a mi birodalmunkban nem pápálkodik, a papokat az igaz vallásért ne kergesse, a könyveket meg ne égesse, senkit hittel az ő vallása mellé ne kötelezzen: ez az oka, mert a mi birodalmunkban, miképen arról ország végzése is vagyon, mi azt akarjuk, hogy szabadság legyen. Továbbá tudjuk, hogy a hit Istennek ajándéka és a lelkiismeret semmire erőszakkal nem vitetetik.” Ritka szavak ezek és ritka különös jelenség, hogy a már konszolidált egyház hatalmi terjedését az elnyomással fenyegetett másik egyház egy valóságos fejedelem szavával próbálja megállítani. A váradkörnyéki unitárius egyházak életét a század végéig valóban az erdélyi fejedelemség mentette meg.

Erdélynek vallási viszonyai a hitújítás korában lényegileg ugyanazon alapokon fejlődtek ki, mint Magyarország többi részén. A falvaknak és a városok alsóbb néposztályainak a katholikus hittől elszakadása itt is a földesúri hatóság, úr és városi tanács, védelme alatt ment végbe, nagyrészt még János király korában, aki maga ugyan a régi hit híve volt, de földesúri hatalom kiterjesztését vallási viszonylatban épp oly kevéssé tudta megakadályozni, mint más tereken sem. Új irányt csak az adott az erdélyi vallási mozgalomnak, hogy itt az államhatalom maga sem maradt meg a régi egyházban, s a fejedelem vallási ténykedése következtében a reformáció általánosabb állami, közjogi érvényesülést is nyert, ellentétben a magyarországi területekkel, hol a nagybirtok jogilag mégis csak magánintézmény maradt, s vallási cselekedetei sem nyertek ekkor még formálisan állami szankciót. Az erdélyi fejlődés ennélfogva közelebb áll a német territoriumok reformációjához, melyet szintén a fejedelem elhatározása és rendeletei irányítanak, de viszont ettől egy igen fontos eltérés különbözteti meg. A német fejedelemségekben a territorium ura elhagyán a katholikus vallást, egész területét átvezette az ágostai hitvallása, s ezáltal a terület hitbeli egységét fentartotta továbbra is; Erdélyben azonban a fejedelemnek nem volt meg a hatalma, egész országát egységesen vezetni vallási dolgokban, másrészt pedig a fejedelem maga sem állapodott meg valamely protestáns felekezet mellett, hanem az egyes felekezeteken gyors haladásban keresztülmenve, időrendi sorban mindezeknek létjogot adott közjogi aktusok által is. Így állott elő az erdélyi speciális helyzet: urak és városok a saját hatalmi körükben ágostai, kálvini református vagy unitárius vallást vettek fel, s ebben megmaradva, az egész terület zárt egysége helyébe vallási konglomerátumot hoztak létre; másrészt a fejedelemség, tizenöt esztendő leforgása alatt a katholikus hittől kezdve az unitáriusig mind a négy felekezeten végig menve, s mint a négyet közjogi elismerésben részesítve, a felekezeteknek úgyis meglevő szimultán együttélését állandósította. Az erdélyi helyzetet tehát leginkább a négy felekezet szimultán együttélése és ezen együttélés állami elismerése jellemzi. Ennélfogva Erdély egy modern feladat anticipációja előtt állott, ami sem a német territoriumokban, sem Magyarországon, sem az északi germán, sem a déli román államokban lehetőnek nem tartottak, sőt nem is kívántak: t.i. több felekezetnek egy területen szimultán együttélése már gyakorlatilag megvalósulván, a fejedelemségnek módot kellett keresni, ezen kész helyzet államjogi megalapozására, szankcionálására. A XVI. század Erdély a békés, egyenjogú együttélés problémáját és törvényhozási szankcióját nem tudta ugyan megoldani, de olyan helyzetet hozott létre, melyben e probléma folyton felmerült és folyton gondolkodásra késztetett.

A fejlődés, az itt említett szempontok érvényesítésével, röviden a következőként folyt le. Az erőshitű János király és utána Fráter György még fenntartják az egyhitűség fikcióját, bár semmiképen nem tudják megakadályozni, hogy az urak és városok tényleg végrehajtsák a reformációt. Fráter György szívesen elnyomta volna a Honterustól vezetett szász hitújítást, ha erre megfelelő ereje lett volna: a szász hitújítás a városok hatalmán kívül egy magasabb, közjogi vonatkozású tényezőt is szolgálatba vett, a szász universitást, mely azután a saját területén gondoskodott az újítás egyöntetű végrehajtásáról. Tehát: elvileg még zárt katholikus ország, tényleg magánjogi és alacsonyabb körű közjogi hatalmak által bevezetett reformáció, nagyobb részben ágostai, kisebb részben kálvini alapon. Az erdélyi püspöki szék 1542 óta nincs betöltve, jövedelmei a királyné eltartására szolgálnak. Ez a labilis, belső ellentmondásokkal terhes helyzet felborul Fráter György halála és még inkább a császári seregek kivonulása után, amikor a református Petrovics Péter vezetésével a katholikus egyháznak még el nem idegenített összes javai lefoglaltatták. Ezt a teljes szekularizációt az 1556. országgyűlésen Izabella, aki még katholikus vallású, nem ismeri el véglegesnek, gondolkodni akar róla, visszaadja-e, vagy ne, a lefoglalt javakat a katholikus egyháznak. A következő évben, az 1557-ki országgyűlés nem adta vissza az egyházi javakat, de megengedte, hogy a régi és új hit ceremóniák szerint, mindkét félnek tetszésére gyakoroltassék, az új hit hívei ne gyalázzák és nem akadályozzák a katholikusokat, addig is, amíg egy nemzeti zsinaton a vallásbeli egység ismét helyre nem állíttatik. Ez a törvény tehát, abban a reményben, hogy közben a protestáns és katholikus hitelvek kiegyeztetése által a régi hitbeli egység el lesz érhető, provizóriumként lehetővé teszi a két vagy akkor már három felekezet együttélését, amikor is a katholikus felekezet erősen hátrányban van, mert nincsenek anyagi javai, még tizedeit is a királyné és magánosok élvezik, sőt legfőbb hierarchikus méltóságát sem szabad betölteni. Az állam és egyház egysége azonban nem szakad meg, aminthogy ebben a korszakban, mely az állam és egyház elválasztásának fogalmát el sem képzelhette, nem is szakadhat meg: a katholikus egyház helyett, mely kitaszíttatott, az ágostai vonúl be az állam pártfogásába, amennyiben a királyné, a rendek kérésére, az ágostai vallású magyar egyházakat védelmébe és pártfogásába veszi, nekik adván a katholikusoktól elvett tizedeket. A királyné maga mondja, hogy mindezt királynéi, fejedelmi funkciójából és méltóságából kifolyólag teszi, azaz az állam és egyház régi kapcsolatából. Az egész rendelkezésben lehetetlenség új elemet, új indítékokat felfedezni: királyné és rendek elhagyták a katholicizmust, de még nem egészen, s ezért nem tiltják el teljesen gyakorlatát, másrészt tovább haladván az ágostai irányban, ezt akarják államvallássá tenni. Az egész nem egyéb, mint provizóriusnak elgondolt, felemás rendszabály.

A következő lépés az 1546-i tordai országgyűlésen történt. Ekkor már János Zsigmond volt az uralkodó, aki az 1557-i felemás álláspontot rég elhagyta, főtanácsosa udvari orvosa, Blandrata volt, aki még 1560-ban Lengyelországban kálvinista esperesi hivatalt töltött be, de onnan Kálvintól túlzónak bélyegzett nézetei miatt távozni kényszerült. János Zsigmond uralkodása első éveiben még az ágostai hit érdekében iparkodik a kálvini és lutheri irány egyesítésére, de 1563-ban Blandrata és Dávid Ferenc hatása alatt maga is az eddig szélsőnek tartott „sacramentarius” irány mellé áll, s a fejedelem ez új vallási meggyőződése meghozza már a következő évben a maga közjogi gyümölcseit. Az 1564-i 5. artikulus előadván, hogy a kolozsvári magyaros, azaz kálvinista hitűek és a szebeni szászok, azaz ágostaiak közt disputák és civakodások keletkezvén, az ország békéje érdekében – pro quiete regni – ezután szabad legyen mindkét félnek a kolozsvári vagy szebeni valást gyakorolni, a prédikátor, aki valamely városban vagy faluban már benn van, ezután már ne kényszerítse lakosságát a saját hitére, hanem a város vagy falu maga szabja meg, milyen vallású legyen a prédikátora, s aki nem felel meg, azt küldje el, végül szabad legyen a szebeni egyház hitén levő birtokokról a kolozsvári hitben élő birtokokra a lakosoknak átmenniök. Az egyházpolitikai és hitéletbeli novum itt rejtőzik ebben az artikulusban, de még erősen bepólyálva a régi felfogásokba. A lutheri egyháztól már elvált kálvinista egyházak létét elismeri az államhatalom, de nem valami egyetemes vallásszabadság iránt való lelkesedésből, hanem egyszerűen az ország békéje érdekében: a hitújítás tényleg már túlment Luther irányán, s az államhatalom maga is az újítás pártjára állván, nem hajlandó az 1557-i koncepciót, az ágostai hit és állam kapcsolatát fenntartani, az új irányt elnyomni. Kimondja tehát az ő saját vallásának szabad gyakorlatát, de arra már nem elég erős, hogy az új vallást a többi felett kizárólagos államvallássá tegye, s így megelégszik egy harmadik, szabadon gyakorolható vallás statuálásával. Jellemző, hogy a gondolkodás még nem szabadul a vallásilag egységes, zárt területek fogalmától, az emberek még el sem tudják képzelni, hogy ugyanazon politikai, közigazgatási területen különböző hitbeliek békésen éljenek egymással; egyéni vallásgyakorlat helyett, miután a nagybirtok vallási egysége a három vallás térfoglalásával már megszűntnek tekinthető, a városok és falvak vallásbeli egységét mondják ki: a hitelveket a községek választják ki a három religio közül, tehát a községek hitéletbeli egysége fennmarad, s aki nem akar a községtől megválasztott hithez csatlakozni, az szabadon elköltözhetik. Ez a törvény, mely először mond le, a gyakorlati élet nyomása alatt, az államvallás fogalmáról, még ragaszkodik a közigazgatási területek hitbeli egységéhez, azokban ugyanazon hit kizárólagosságához és ezt a régi elvet a legkisebb egységekre, a falvakra statuálja is. A másvallásúnak szabad gyakorlatot csak a kivándorlás szerezhet.

Az élet azonban tovább haladt és tovább haladásra kényszeríti a valláspolitikát is. A fejedelem hihetetlenül gyors tempóban hagyja el csak most elfogadott kálvini hitelveket és tér át, ismét Dávid Ferencék hatása alatt, a szentháromságtagadók, az egyistenhívők, unitáriusok felekezetére. Ami még tegnap újítás színében volt, ma már konzervatívvá lesz és a legújabb vallás a szekták életrevalóságával, hierarchia és szervezet súlyától nem terhelve terjed a még zárt egységnek feltételezett falvak népében is. Ezt a helyzetet tünteti fel az 1568-i tordai országgyűlés rendelkezése, mely részben már a falvak zárt egységét is megszüntetni: a prédikátorok minden helyeken prédikálják az evangéliumot, hirdessék azt, kiki az ő értelme szerint, kényszerítés ne legyen benne; a községek olyan prédikátort tartsanak, minőt akarnak, tehát ágostain és reformátuson kívül akár unitáriust is, mert „az hit Istennek ajándéka, ez hallásból leszön, mely hallás Isten igéje által vagyon”. Ez a megokolás, a fides ex auditu lutheri elvének alkalmazása, melynek végleges érvényét Luther maga a saját hitelvein túlment tömegekkel szemben korlátozta, egyszerre megvilágítja e törvénycikk indítékát: a meglevő három vallás mellett kifejlődött immár a negyedik, mely szélsőségesen egyéni jognak deklarálja a szentírás magyarázatát, s ennélfogva a magánosok kezébe adja a vallás kiformálását és megállapítását, ehhez a még szektaszerű felekezethez csatlakozik a fejedelem, aki tehát a saját vallásának elismertetését nem érheti el a régi módon, államvallássá emelés által, hanem csakis a szabad valláskeresés egyén proklamálásával. János Zsigmond személyes vallását ekkor nem lehetett másként elismertetni. És hogy itt sem modern toleranciáról, sem pedig a vallásszabadság elvi anticipációjáról nincs szó, azt bizonyítja egyrészt, hogy a katholikus vallást illető korlátozások még e szélső egyéni valláskeresés mellett is fennállanak: érvényben van az erdélyi püspökség 1556-i, a váradi káptalan 1566-i szekularizációja, sőt olyan rendelkezések is, melyek szerint a magyarországi Részekbe, Debrecen, Borosjenő, Várad területére tilos katholikus papnak a bemenetel; másrészt pedig ugyanezen, 1568-i országgyűlés tesz szigorú intézkedéseket az orthodox, görög keleti vallással szemben az államhatalom érvényesítésére. Miután az oláh orthodoxok fölé már előbb kálvinista püspök neveztetett ki, hogy ez megtérítse őket, munkája azonban az oláh pópák ellenkezésén megtörött, az 1568-i országgyűlés kimondja ezzel szemben, hogy a püspököt munkájában e régi tévelygő papok akadályozván, a fejedelem gondoskodjék róla, hogy az evangéliumnak előmenetele legyen és az ellene vakmerően bátorkodókat büntesse meg. Az unitarizmus mellett a legkisebb közigazgatási területek vallási egységének szétrombolása, s ezzel egyidejűleg a görög keletiekkel szemben az államhatalom vallásmegállapító és büntető jogainak hangsúlyozása: tehát két homlokegyenest ellenkező elvnek jelentkezése ugyanazon országgyűlésen, mindennél inkább mutatja egymással ellentétes erők érvényesülését, melyek a fejedelmi hatalom gyors vallásváltozásaiból álltak elő, s ha a mozgás meg nem lassúdik, anarchiához vezettek volna.

És csakugyan, a község tanulatlan tagjainak igehirdető és hitkereső működését az 1568-i országgyűlés elismervén, ezt már az 1570-i rendigyűlésnek vissza kellett vonnia és kimondania, hogy káromlásokat és eretnekségeket a fejedelem ne szenvedjen az országban, sőt a káromlások authorait és hirdetőit az Úristennek való tisztesség és „felséged fejedelmi méltósága” tekintetéből büntesse meg. Ezzel a két év előtti szélső szabadságnak helyébe lép a fejedelmi jog, a valláskeresésnek határt szab az államhatalom, mely különösen János Zsigmond halálával, a katholikus Báthory István alatt az unitáriusok ellen gyakoroltatván, ezek kénytelenek a korábbi szektaszerű kötetlenségből hierarchikus szervezetre áttérni, s elismertetésüket az ágostaiak és reformátusok mintájára az államhatalomtól kikérni. Az a szabadság, melyet János Zsigmond az unitarizmus érdekében mondott ki, nem volt tovább fenntartható, mert két-három év alatt is ellentétbe került a továbbra is egységes területekre törekvő többi felekezettel, s így az unitáriusokon kívül senki se nyujta ki kezét védelmére, mikor Báthory István és országgyűlései hozzákezdenek korlátozásához és elvi megsemmisítéséhez. Báthory előbb elveszi az unitáriusoktól a fejedelmi nyomdát, melyet János Zsigmond adott nekik, szigorú rendelettel cenzurát hoz be a nyomtatott könyvekre, s utána az 1570-i medgyesi országgyűlés megengedi ugyan az unitáriusoknak, hogy Dávid Ferenc után is legyen szuperintendensünk, tehát rendes hierarchiájuk, mint a többi felekezeteknek (kivéve a katholikusokat) – „csak hogy a religio dolgában semmit ne innoválhasson, hanem az miben találtatott, azon állapotban maradjon”. Ezzel a többségében protestáns erdélyi országgyűlés szinte körforgásszerűleg megérkezett oda, hol János király és Fráter György voltak: minden további vallási újításnak eltiltásához és e tilalomnak az államhatalom segélyével való érvényesítéséhez.

Áttekintve ezen fejlődést, semmiképen sem láthatjuk benne a vallásszabadság modern elveinek megvalósítását. Elvi tolerancia, mely tehát minden felekezetet egyformán élni és virulni enged, az egyéni vallásváltozásnak és egyéni vallásélet jogosultságának elismerése, minden állami kötöttség eliminálásával: mindez nem kereshető a XVI. században, évszázadokkal a racionalizmus és felvilágosodás korszakai előtt. Egész Erdélyországban akkor éppoly kevéssé volt csak egy ember is, ki szívében a vallásszabadság gondolatát hordozta volna, mint nem volt egész Európában sem. Hiszen ugyanez a nemzedék taszítá örök fogságba az unitarizmuson túlhaladó Dávid Ferencet és tartá érvényben a katholicizmus vallásgyakorlatát korlátozó intézkedéseket. Elvi fordulat nem történt tehát, egyéb nem történt, minthogy az erősen meggyöngült, s ennélfogva állandó nyomás alá szorított régi egyház mellett még három új egyház bocsátá le gyökereit a talajba, s miután e négy egyházból egy sem akadt oly erős, hogy a többit kipusztíthassa, ezért kellett megkezdeniök az egymáshoz szokás, az egymás eltűrésének lassú processzusát. Négy különböző egyháznak területileg összekevert fennállása azonban magában véve is soha nem látott jelenség az akkori európai történelemben, úttörő kezdemény, mely anticipálja a későbbi fejlődést, amikor tényleg minden országban megszűnik a vallásilag zárt területek elvi egysége és mindenütt kénytelenek különböző felekezetű emberek egymást eltűrni, egymáshoz kötődni. Erdélyország ezt a fejlődést korábban kezdte meg, – ebben valóban megelőzte a Nyugatot, – az erdélyieknek így sokkal több idejük volt a szegleteket, szúrós pontokat lecsiszolni, melyek az együttélést akadályozták, kellemetlenné tették. Ha tehát az itt felsorolt törvények nem is hoztak elvi toleranciát és vallásszabadságot, de a következő generációknak feladatukká tették, hogy ezt a toleranciát napról-napra, kis dolgaikban is gyakorolják. Az erdélyi ember kénytelen lévén lemondani saját vallásának kizárólagos érvényesítéséről, gyakorlatilag előfutárja lett a felekezetek békés és egyenjogú együttélésének: ez a XVI. századi vallásos fejlődésnek az erdélyi lélekre gyakorolt hatása. Felekezeti béke és egyenjogúság azonban egyelőre még ismeretlen fogalmak voltak: az itt leírt törvények után következik még a katholikusok több regionális üldözése és vallásgyakorlatuk újabb általános megszorítása, majd az unitarizmus túlzóinak, a szombatosoknak erőszakos kiirtása. Az államhatalom vallásszabályozó ereje továbbra is működik, s a következő században látni fogjuk, mint emelkedik fejedelmi pártfogással a kálvini reformáció uralkodó vallássá. Az európai ideák hatása alól Erdély sem tudta magát soha kivonni.


A MAGYAR ÉS TÖRÖK VÉGVÁRAK 1576-BAN. I.

*

A hitélet színe katholikusból protestánsra az eddig ismertetett valláspolitikai tényezők kereteiben változott át. A régi egyháznak államhatalomtól és földesúri hatalomtól elhagyott lelkészei utódok, utánpótlás nélkül halnak ki, vagy állnak át az új valláshoz, igen gyakran anélkül, hogy szándékuk volna a régi hitet elhagyniok. Tudjuk, hogy főként eleinte alig van a két egyház közt szemmel látható, az istentisztelet módjában érzékelhető eltérés, annyira, hogy tanulatlan katholikus papok, a püspöki gyámolítástól megfosztva, öntudatlanul hajlanak át az új irányhoz, melyet földesuruk ajánl és támogat. A földesúri befolyás természetesen igen gyakran nyilatkozott brutális, erőszakos beavatkozásban, különösen a templomok átalakítása megy ilyen földesúri hatalmi szóval: Szatmár és Ecsed környékén Báthory András 1528-ban familiárisait és jobbágyait küldte a katholikus templomokba, kik ott a sekrestyéket és oltárokat feltörték, a szent ostyát földre tiporták, az értékes edényeket, kelyheket, kereszteket elrabolták, s a papokat és apácákat, ha kezükbe kerültek, megkínozták. Erőszakkal azonban nem lehet hitbeli meggyőződést kiölni, s éppoly kevéssé újat alkotni, s ezért a földesúri erőszak tényei, bármily sokaságosak is, csak kivételes kísérői, a kor társadalmi viszonyaitól megszabva, az új alakulásnak. Az udvari papjától protestantizmusra térített nagyúr elsősorban udvarában, belső szolgálatában iparkodott példával is hatni, így lesznek a várurak vitézi szemináriumai a hadi élet mellett a protestáns hitnek is iskoláivá attól kezdve, hogy az udvari káplánt udvari prédikátor váltja fel. A nagyúr személyétől így terjed az új hit a közeli, várbeli körökön túl távoliabbakra. Az asszonyoknak is nagy a hatásuk, Bornemissza Pétertől megvan e tekintetben a beckói várudvar leírása, mely a többi nagyúri központra is hajszálnyira ráillik: a beckói várúrnak, Bánffy Lászlónak felesége, Somi Borbála, „éjjel-nappal az írást forgatván, abból nagykegyesen tanította az ő asszony és leányzó cselédeit, dajkálkodván sok nemesek és urak árva leányaival is,” akik természetesen férjhez menvén, a várat elhagyván, saját háztartásukban érvényesítették az úrnőtől hallott hitelveket. A távolabbi körökben, a jobbágyfalvakban a földesúri befolyás a katholikus egyházi élet megszüntetésén kívül pozitíve, alkotólag is megnyilvánult; eszköze a prédikátor volt, akit a nagyúr birtokaira bocsátva, neki szabad igehirdetést engedett. Itt érvényesült azután az új hit embereinek anyanyelven tartott szónoklata: a földesúr védelme alatt egy-egy nevezetesebb prédikátor egész vidékeket bejárt, szónoklataival magához hajlítva a szegény népet és egyszersmind megszerezve az új vallásnak egyházközségeit. Míg a régi egyházban, az ő régóta megállapodott plébániáiban, a hitélet mintegy helyhez volt kötve, addig most az új hit prédikátorai vándorbotot vesznek kezükbe, s politikai, közigazgatási határoktól nem korlátozva járják be egy-egy vidék falvait. Szónoklatuk híre előttük jár, a híres szónokokat messziről hívják, szekeret küldenek elébük és nagy ünnepélyességgel fogadják. A régi egyháznak nyugalma helyébe így jön most folytonos mozgás, a vezető egyéniségek ide-oda utazása, hogy minél több helyen személyesen is hassanak, minél nagyobb tömegekre. A legtöbb prédikátor vagy a katholikus egyház alsóbb papságából származik, vagy általában kisnemes, vagy jobbágy eredetű, s miután kitűnően tud a nép nyelvén beszélni, a prédikáció náluk is nagy emelője a reformációnak. Ezt meg is állapítva, nem szabad azt hinnünk, hogy mindegyik prédikátor közvetlen sikerű szónok, aki nagy tömegeket térít meg. A térítés nemcsak kezdetén munkája egyes kiváló szellemű vezéreknek, később is megmarad egy felsőbb réteg, mely központi helyekről: szuperintendensi, udvari papi, esperesi állásokból vezeti a többit, szóval és főként tollal, könyvek írásával. Az új hit hirdetői, tömegüket tekintve, kezdetben nem igen állottak magasabb műveltségi fokon, mint ellenfeleik, a katholikus papok, sőt az utóbbiakat latin nyelv tudásában gyakran el sem érték (ha ugyan a latin nyelv tudásának akkori mértékét a műveltség jelének vehetjük). Egy, talán Sztáray Mihálytól, vagy Szegedi Kiss Istvántól származó kánon, mely a század vége felé is érvényben van még, igen keveset kíván a felavatandó lelkészektől, hivatkozással a nagy paphiányra: „Miérthogy sok az aratás, kevés az arató, nem mindnyájan lehetnek jó deákok és félelmes helyek is vannak, ha erkölcsében, magaviseletében jó, s tudja a magyar írást, értse az kereszténységnek fundamentumát, olvassa az magyar bibliát: bátorságosan felszentelhetik, mert látjuk szükségét az keresztyéneknek.” Az ilyen egyszerű prédikátoroknak hitbeli vezetésére írták aztán a külföldön tanult, művelt egyéniségek magyar nyelvű könyveiket, amint Melius Juhász Péter is megírta: „Mert látom a tanításnak nagy szükségét és fogyatkozását, kiváltképpen ott az Antichristus katonái birtokában (= a katholikusnak maradt nagybirtokon), kik miatt az urnak szolgái elkergettetnek. Láttam azt is, hogy sok urak, nemesek, özvegyek, árvák, foglyok vannak, sok szegény egyűgyű paraszt tanítók, kiknek sem nyelveknek értelmét, sem a magyarázását nem adta” az Úristen, azokon akar ő könyvével segíteni. A község, a „szegény egyűgyű község” s nem kevésbbé egyszerű papja tehát ezektől a szellemi vezérektől várja a tanítást és vígasztalást, akik érzik feladatuk fontosságát, hívatottságuk felelősségét, s ezért szinte kivétel nélkül megfeszített munkában töltik életüket. Egy-egy ilyen vezető prédikátor, ki az országot keresztül-kasul járja, naponként többször szónokol és foliánsokat ír össze, hatalmas energiaforrást képvisel, mely nemcsak a protestantizmusnak, hanem az egész, történeti magyar kultúrának is nagy hasznot hajt. Bornemissza Péternek egyszer rossza napja volt, mert mindenki bosszantására esküdt össze, vagy legalább ő azt hitte, hogy az ördög ezzel meg akarta kísérteni; s ekkor jobbágyai felrohantak udvarházába, morogtak, kötözködtek vele, felesége gyerekei is háboríták, könyvnyomtatói és könyvkötői rátámadtak, lovai szétszaladoztak, mellette dolgozó iskolamestere és udvarló deákjai ebéd előtt szomoríták, még a gróf is, kinek védelme alatt áll, szükségtelenül zavartatta; – ime egy vezető hitújító élete, melyben több emberre szabott feladatok egyesülnek: könyvírás, nyomtatás, tanítás, prédikálás, emellett családi élet és nevelés és bizonyos, ha nem is nagy birtoknak kezelése, jobbágyoknak kormányzása. Tudjuk például, hogy Meliusz Juhász is tartott nyomdát, s neki is voltak kisebb birtokai. A protestáns hitterjesztés, a maga sokoldalú feladataival, új életformát képez ki, mely tehetséges egyéneket hatalmába kerítve, belőlük sokkal több és nagyobb hatású munkát sajtol ki, mint korábban egyes élethivatások embereiből. A protestantizmus ezen „nagy missziói lendületű és energiájú” vezetőinek energiafejlesztéséhez csak az új katholikus mozgalom úttörőinek, a jezsuitáknak emberi életeket egy cél szolgálatában felemésztő életformája fogható.

Közöttük csak a legnevezetesebbeket sorolhatjuk fel. Sylvester János, korbelileg a legelsők egyike, humanista tudós, az első teljes, nyomtatásban megjelent magyar nyelvű Újszövetség készítője. Dévai Bíró Mátyás, korábban katholikus pap, utóbb Wittenbergben Melanchton tanítványa és barátja, több nagybirtokosnak protestáns lelkivezetője, az első magyarnyelvű protestáns hitnevelési kézikönyv, az 1538-i tízparancsolat magyarázatszerzője, akit magyar Luthernek is neveznek, bár maga utóbb a svájci reformációhoz hajlott. Szegedi Kiss István, a Tiszántúl, majd a török területen élő dunántúli magyarság vándorprédikátora, két évig embertelen török fogságban, utóbb ráckevei pap, ő és vele Sztárai Mihály a reformációnak azon képviselői, kik saját működésükben a cujus regio, illius religio elvétől távol, nagyuraktól függetlenül, tisztán személyes működésükkel ragadják meg széles paraszt tömegek lelkét, amely tömegekkel állandóan belső kontaktusban vannak. Sztárai Mihály, a mohácsi csatában még ferencrendi szerzetes, utóbb a reformációnak baranyai, tolnai, szlavóniai tényezője, aki prédikációval és zsoltárénekléssel, énekszerzéssel és hitvitázó drámai jelenetek összeállításával szolgálja a hitújítást, nagy vitatkozó, akinek népiesen erőteljes kifejezésmódjától megfutnak az ellenfelek, s még a török hatóságokat is bámulatra indítja hatalmas fellépésével. Ozorai Imre, az első, aki hitvitázó műben, 1535-ben a katholikus hitelvei ellen fordul, Kopácsi István volt ferencrendi perjel, a tanítás embere, a sárospataki iskola kifejlesztője, utána Huszár Pál, nyughatatlan hitvitázó író és nyomdász egy személyben, s a már többször említett Bornemissza Péter. Az erdélyi szászok reformációját Honterus János hajtá végre, a sok zaklatott életű és belül is folyton forrongó prédikátor között a legharmonikusabb egyéniség, akinek tökéletesen sikerült végrehajtani egy nagy terület hitújítását, s ott az új hitet egyedül uralkodóvá tenni. Az orthodox lutheri hitelvektől már eltérő melanchtoni gondolatokat, majd a zwinglianus és utóbb kálvini és bullingeri tant, a svájci kálvinizmust hirdeti a felvidéken Heckel Lénárt, Petrovics Péter területein Kálmáncsai Sánta Márton volt gyulafejérvári kanonok, legnagyobb hatással pedig Melius Juhász Péter, a magyar református egyház legnagyobb szervezője, huszonötéves korában debreceni püspök, aki a katholikusokkal szemben alapvető művekben tette le a kálvini tanokat, s utóbb szenvedélyes hitvitában a hatalom eszközeit tehetsége szerint kihasználva állítá meg Dávid Ferencnek szentháromságtagadó irányát.

Az új hit első szervezetei németnyelvű területeken készültek el. Legelőször az 1542-i brassói káptalani zsinat fogadott el protestáns szervezetet, Honterus munkálatát, melyet Heltai Gáspár deák vitt meg rögtön Wittenbergbe, Luther és Melanchton jóváhagyott, s ez utóbbi lelkes előszóval kinyomatott. A második ily hitelv megállapítás és szervezés az 1546-i eperjesi gyűlésen ment végbe, hol az öt felvidéki város elkészítette az úgynevezett Confessio Pentapolitanát, szintén lutheri szellemben. Az első szuperintendenst, vagy püspököt az 1549–50-i toronyi (Torontál megyében) zsinatok ültetik be Szegedi Kiss István személyében, Petrovics Péter pártfogása alatt; a szászok püspöksége később, 1553-ban kezdődik. A lutheri és svájci tanok közt több zsinaton át folyik a harc, míg az ötvenes évek végén elszakadnak egymástól. A Tiszántúlra a kálvini tanokat az 1561-i debreceni hitvallás, az ú. n. Confessio catholica állapítja meg, Melius Péter, Szegedi Gergely és Czeglédi György, debreceni és váradi papok tollából, mely a döntő pontokban: úrvacsora, predestináció dolgában már egészen kálvini. Betetőzi ezt a fejlődést az 1567-i debreceni zsinat a második helvét hitvallással, mely azután keletre és nyugatra egykép elelterjed. Az ágostai és helvét felekezeteknek Tiszántúl, Dunántúl és Dunamellékén külön püspökei lesznek, kiknek még nincs állandó székhelyük, vártartományok központjaiban, vagy nagyobb városokban laknak. A felvidéken, főként a bányavárosokban sokáig nincs külön szervezet, mert itt az esztergomi érsek és a király nem tisztán német-lutheri, sem nem svájci típus, hanem e kettő közt vegyes típust képvisel: az egyházi hatalom a lelkipásztoroknál, ezek gyűlésénél van, akik területileg espereseket (szeniorok, dékánok) választanak, nagyobb egységekre szuperintendeseket. A köznép csak a lelkészt választja, de ezt sem mindenütt, ami a jobbágyság akkori társadalmi és kulturális foka miatt másként nem is képzelhető; viszont aránylag nagy befolyása van a nagybirtokosoknak és a városi tanácsnak: részben ezek gondoskodnak a papi székek anyagi ellátásáról is.

Ez az új szervezet vette át a régi egyház erőtlenné vált organizációjától a feladatot, hogy nagy magyar tömegeket vallási tartalommal, kultúrával és magasabb életcélokkal lásson el. Ezt a feladatot a reformáció előtt a régi egyháznak emberei, leszámítva a politikába és hadvezetésbe, meg ezekkel összefüggő pénzgyüjtésbe belekeveredett főpapokat, annyira kétségtelenül megközelíték, amennyire ez az adott társadalmi és kulturális keretekben megközelíthető volt. A korábbi történetekből tudjuk, hogy a katholicizmus Magyarországon nagy egyházi irodalmat termelt, plébániák mellett iskolákat tartott fenn, s azon társadalmi homogenitásnál fogva, mely főként az alsóbb papság, némely szerzetes rendek és a köznép közt fennállott, kiválóan alkalmas volt a néptömegek lelki vezetésére. Láttuk, hogy a kardinális harci szózatára a keresztes parasztok plébánosaik és káplánjaik vezetésével keltek fel, mintha a szomszéd faluba búcsúra mennének. Ez a kapcsolat természetesen a legtöbb helyen megszakad a katholikus hierarchia haldoklásával, anélkül, hogy maguknak a tömegeknek lelki szükséglete kisebbedett, visszafejlődött volna. A szegény nép továbbra is szomjúhozta a lelki vígasztalást, Isten igéjét, amivel most az új hit lelkészei látják el. Az új hitelvek társadalmi vonatkozásukban alkalmat adhattak gyöngehitű embereknek a disciplinanélküli életre, itt elég a házasság felbonthatóságáról vallott nézetekre hivatkozni, melyek következéseként léptek fel protestáns községekben az elválás, feleségelküldések, férjelhagyások nagyszámú esetei. Azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a protestáns hitvitázók, az Antikrisztus ellen harcolva, korán becsöpögtették híveik lelkébe a katholicizmus gyűlöletét, amiben vezető szerepe Melius Juhász Péternek van: ő az első, aki szenvedélyes szidalmakat zúdít a katholikusok fejére s ezen frazeológiájával éppen oly területen alapítja meg a régi hit gyűlöletét, amely terület a reformációt minden nehézség nélkül, a katholikusok részéről akadályok nélkül fogadta be és élt vele. Ez a kárhoztatása az ellenfélnek, melyre a katholikusok csak a következő század elején adtak hasonló válaszokat. Melius stílusában német eredetű, s még nagy jövővel bírt Magyarországon. De a XVI. századi protestáns papok nagy része, legalább fennmaradt írásaikból ítélve, mindennemű polemikus éltől mentesen iparkodik híveiknek lelki szükségletét kielégíteni. Katekizmusok, vigasztaló könyvecskék, posztillák, prédikációk töménytelen csatornáján át öntik a századnak minden bajban nyomorgó szegény emberére a „vígasztalást”, ez a szó sír vissza örök refrénként a hitéleti irodalomban. Batizi Andrásnak a „keresztényi tudományról való rövid könyvecskéje” tanítvány és mester közti dialógusban katekizmust ad, mert „igen jól látjuk, hogy az pogány törökök naponként rajtunk vadnak, országunkat dúlják, rabolják és azt sem tudjuk, mely órában kell futnunk, az futásban ha prédikációt nem hallhatunk, avagy csak efféle könyveknek olvasásából magunkat nem vigasztaljuk, hogy az szentegyháztul és az istentül el ne szakadjunk, de az igaz hitben mindvégig megmaradjunk”, ezért írja a könyvecskét, mely számtalan társaival együtt a XVI. század szegény magyarjának, az adott helyzetben, egyetlen eszköze volt. Ezért kell a másvallású magyarnak is meghatottan forgatni ezeket az elnyűtt könyveket, öreg betűikkel, még többnyire tiszta renaissance lapdíszeikkel, bennük sokat szenvedett nemzedékek találtak Istenben való megnyugvást, gyűlölködés nélkül emberszeretetet, az emberi halhatatlan lélek megbecsülését. Az ilyen vígasztaló könyvecskék már címükben is kifejezik, hogy a szegény bűnöshöz készülnek lehajolni, s őt a lelki vigasz útjára vezetni. Sibolti Demeter egyik könyvének címe: „Lelki harc, az bűnös embernek fölötte igen nehéz lelki késértetekről való vetekedése és azoknak Isten igéjéből való meggyőzése.” Az egyik debreceni kiadványnak, a Fons vitae-nek teljes címe: „Az életnek kútfeje, melyből folynak nagy bőséggel bizonyos igíretök a megkeserített szomorú szüveknek vigasztalására.” Ez az egész irodalom szentírásbeli idézeteket, imádságokat közöl és magyaráz, nem tekintve se jobbra, s balra, tisztán a hívek lelki épülését célozva. Az egyik debreceni pap, Szikszai Hellopoeus Bálint, leírja a katekizmust, melyet két éven át iparkodott minden családban, minden családtaggal megtaníttatni és kéri „az mi Urunk Jézus Krisztusnak szent atyját, hogy adja tinektek az bölcsességnek és jelenésnek lelkét, az ő maga esméretire, megvilágosítván az ti elméteknek szemeit, hogy megértsétek, mi legyen az ő hivataljának reménysége és az ő dicsőséges örökségének gazdagsága az szentekben. Amen.” Kitanítja híveit, hogy a jócselekedet Szent Pál szerint nem üdvözít, mert csak a Krisztusbeli hit által kedves az Istennek, de azért kell jót cselekedni. Hasonlóképen az élet morális emelését célozza a halálról szóló protestáns irodalom, például Károli Péter váradi prédikátor könyve: „A halálról, feltámadásról és az örök életről drága és hasznos könyvecske, az keresztény embereknek épületekre”; ő Báthory István hívására Erdélyben működött, s ott látta, hogy a betegek vígasztalására semmi könyv nincsen, e hiányt kipótlandó írta a könyvet, s benne megmutatja, mennyire szükséges keresztény embernek a halálról és örök életről gyakorta emlékezni és gondolkodni. Különösen nagy morális lendülettel van írva Heltai Gáspár Vígasztaló könyvecskéje 1553-ból, arról, hogy „miként kelljen az embernek készülni keresztyéni és bódog e világból való kimúlásához”. Itt a halálról külön fejezetben megtanítja, hogy a halál nem fél sem hatalomtól, sem erőtől, sem tudománytól, a halálnak semmi bizonyos ideje nincsen, boldogságos halálunkhoz előre készülnünk kell, s halálunknak idején nem kell szorgalmatosaknak lennünk a mi kisded és neveletlen gyermekcséinkről, feleségünkről. Ez az egész irodalom a köznapi élet erkölcseit akarja javítani, még a külső formákban is emelkedést, durvaságoktól eltávozást hirdet. Batizi kis katekizmusában így beszél mester és tanítvány: „Tanítvány: Üdvözlégy, én tisztelendő mesterem. Mester: Isten megáldjon, én jó tanítványom, mit kívánsz vala?” Még a tenyérnyi széles prédikáció, postilla-gyüjtemények, szentírásmagyarázatok is mindenkor leszállnak a műveletlen szegénység színvonalára, hogy onnan emeljék fel azt magasabb, lelki szférákba. A textus után a kérdés summáját adják, s hozzáfűzik, pontokba szedve a tanulságokat, szinte megrágva az egészet, hogy a tanulatlan prédikátor és köznép is megértse. Bejthe István szentírásmagyarázataiban minden szónak biblikus tartalmát külön részletezi, ilyen kérdésekkel: „Micsoda amaz, hasonló az vad kecskéhez? Micsoda: ime az én szeretőm? mit ért az verágokon? az gerlicén? az fügén és az illatokon?”

Vegyük mindehhez a prédikátorok magyar részének tősgyökeres magyarságát, mely tovább fejleszti a kódexirodalom nyelvét, de már kihasználva a könyvnyomtatást, százakban és ezrekben teheti tudatossá, irodalmivá az ősi nyelvet. Ime Ezechiel próféta magyar beszéde, Heltai Gáspárnál: „Mert ezt mondja az Uristen, Ime ennen magam gondját viselem az én juhaimnak és megkeresem őket, mint a pásztor megkeresi az ő juhait, mikor az ő nyájától eltévelyedtek. Ezenképpen megkeresem az én juhaimat, megszabadítom őket minden helyekből, ahova szélesztettek az időbe, mikor homályosság és setetség vala. És kihozom őket minden népek közül és minden földekről öszve gyűjtöm őket. És beviszem őket az ő földekre, s legeltetem őket Izrael hegyein, minden lapályokon és a földnek minden helyén. A legjobb fűbe legeltetem őket és azoknak aklai lesznek az Izraelnek magas hegyein: ott nyugszanak a lágy füveken és kövér legeltetések lesznek az Izraelnek hegyein.” Vagy ime Bornemissza Péternek leírása a kikeletről, szavakba öntött Brueghel-kép, az „öreg Péternek” tarka-barka jelenéseivel, életvídám színpompájával és részleteket halmozó elevenségével: „És mint ez világban is, midőn kikeletre látjuk, hogy az fák bimbóznak és kifakadoznak, avagy pázsitok, füvek, virágok újulni kezdenek, örülünk tudván, hogy majd nyár fog lenni, az nagy fagyos, deres, havas, vizes, háborgó téli idő után és előjő az nagy szép melegítő, megékesítő, zöldellítő, teremtő és éltető nyári idő, kibe mindenek megújulnak, megelevenednek, sok állatok, vadak, madarak, barmok, tyúkok, ludak, borjúk, bárányok ellenek, sok szép kerti, mezei, szőllői vetemények nevekednek és ujonnan ismét az megéhezett, fázódott szegények megmelegíttetnek, éltettetnek és az gazdagok ujabban meggazdagodnak.”

A magyar protestantizmus megjelent és hozzálátott a magyar kultúra termeléséhez. Sőt első lendületében azt hitte, hogy az egész feladatot egymaga elvégezheti. A magyar kultúra százados hordozója, a katholicizmus mintha már meg is halt volna.

*

Évtizedek kellettek, míg a katholikus egyház a felemelkedés útját megtalálta. Az első időben maguk a főpapok sem voltak vele tisztában, minő betegségben vannak és mily orvosságokat kell alkalmazniok. Hogy az államhatalom magatartása tette a régi egyházat tönkre, ennek még egyelőre nem ébredtek tudatára és változatlan bizalommal hozattak új és új törvényeket, melyek az egyházi birtokok, tizedek visszaadását, a javadalmaknak megfelelő, hithű katholikus papokkal betöltését szorgalmazták. De e törvényeknek, miután az államhatalom végrehajtásukhoz nem adta oda kardját, melynek úgyse volt éle többé, semminemű eredményük nem lehetett. A rendek utóbb az ilyen papirostörvényeket is megelégelték, 1552-ben kimondták, hogy új vallási törvényre nincs szükség. Az ötvenes évektől kezdve a vallási rendelkezések úgyis úgy vannak fogalmazva, hogy azoknak egyházvédő kifejezéseit a katholikusok és protestánsok egyformán magukra érthetik, úgyhogy e két felekezet tagjai – a tényleges, nagybirtoki szervezetben – szabad vallásgyakorlattal bírnak és közösen zárják ki abból a zwinglianus sacramentariusokat és egyéb szektákat. Ferdinánd király rendeleteket ad ki, hogy az elidegenített egyházi javak visszaadassanak, egyik ilyen oklevele 1560-ból még a Corpus Jurisba is bekerült, de ez nem növeli sikerét. Hasonlóképen eredménytelen marad 1550-i rendelete, melyben kimondja, hogy a királyi és országos ügyeket csak katholikus tanácsosok intézzék, a nem orthodoxok kizárassanak a tanácsból. Ezt a rendeletet még a püspök-kancellárok se hajtják végre saját hivatalukban, sőt mikor Révay Ferenc nádori helytartó ellen vádak merülne fel, hogy az úrvacsoráról zwinglianus hitelveket tart, maga Várdai érsek lép közbe felmentése érdekében azon megokolással, hogy az ily okból való hivatalvesztés túlmegy a magyar jog és törvény határán. Ferdinánd respektálta helytartójának e véleményét, s különben sem lehetett volna az elbocsátandó protestánsok helyébe katholikus hivatalnokokat kapni ebben az immár egészen protestáns országban.

Belső, egyházi reformgondolatok szintén eredménytelenek voltak. A helytartótanács már 1548-ban követeli, hogy egyházilag alkalmas prelátusok és plébánosok alkalmaztassanak, a plébános tanítsa a népet, a plébánosra alperes, erre pedig főesperes ügyeljen, de elfelejti, hogy paphiány van, s aki plébánián ül, az is már többnyire elszakadt az egyháztól és megházasodott; követeli a vizitációkat, prépost és apát csak felszentelt pap legyen, s a püspök országos ügyben távolléte alatt vikáriust tartson magának. Mindez jámbor szándéknak kellett hogy maradjon, amíg az egyházi birtokok hatalmas nagyurak kezén vannak és ugyancsak ezektől függ prelaturák és plébániák betöltése. A probléma, az állami viszonylattól eltekintve, a magánkegyúri joggal függött össze: bármennyire kilátástalan is volt, meg kellett próbálni, hogy a kegyurak jogaikat az egyház szellemében gyakorolják és csak egyházilag alkalmas személyeket helyezzenek el birtokaikon. Ezt a kísérletet Oláh Miklós tette meg, az európai látókörű humanista, éveken át Mária királyné brüsszeli titkára, utóbb Ferdinánd kancellára, 1553 óta esztergomi érsek. Oláh Miklós 1553-ban kiadja pozsonyi ediktumát: egy nagyszombati, választott püspökökből és kanonokokból összeállított bizottság elé idézi egyházmegyéje apátjait és prépostjait, hogy azok ott számot adjanak: milyen királyi oklevél alapján bírják a javadalmat? milyen oklevéllel konfirmálta őket az érsek? milyen korban, jogosan vagy jogtalanul kapták-e a javadalmat? ordinálva vannak-e vagy csak világiak, római katholikus hiten vannak-e? stb. A jelentkezések, kihallgatások egy évig húzódnak, sokan nem jönnek el, de az eljötteknek legalább egy része esküoklevélben fogadja az érseknek, hogy ezután engedelmeskedni fog neki. A további lépés egységes reformelvek megállapítása lett volna, ehhez Ferdinánd nemzeti zsinatot akart, de ilyent a török háborúk miatt nem lehetett tartani, s a világiaktól is elpusztított prelátusok egy része még útiköltséget se tudott volna összehozni. Így azután kevés pozitívum jön létre. Ferdinánd 1560-ban visszavonja összes adományait, melyeket egyházi birtokból tett világiaknak, az elpusztult egyházak javait hozzácsatolja a megmaradt egyházakhoz, de mindez papiroson marad, Oláh érsek sem tud többé nemzeti zsinatot tartani, de 1568-ban bekövetkezett haláláig legalább négy egyházmegyei zsinatot tart, melyeken az egyházi tant a protestánsokkal kontroverz kérdésekben körvonalazza: a szentségekről, a hit és cselekedetek erejéről, a megigazulásról, egyházi tekintélyről, imákat rendelt el a halottak lelki üdvéért és purgatóriumból szabadulásukért, az iskolai tanítás emelését követeli, s végül a trienti zsinatra megválasztja a magyar főpapság követeit. Halála után Verancsicsnak érseksége alatt, aki csak érseki kinevezése után, s a nuncius fenyegetésére tartja meg első miséjét, s Verancsics után az érseki szék évtizedes betöltetlensége alatt a katholikus egyház visszaesik tehetetlenségébe, a gyér főesperesi vizitációkon már különbséget tesznek olyan pap közt, aki házas és olyan közt, aki ágyast tart, s az elsőt alig részesítik többé büntetésben. Az alsóbb papság számára mindkevesebb a succrescentia, s mindgyakrabban a szomszédos osztrák tartományokhoz kell fordulni, hogy ezek úgyis csekély papi létszámukból kisegítsék az egykor hatalmas magyar egyházat. A középkor nagyszámú katholikus iskolái mindjárt a hitújítás terjedésével megszűntek már, a falusi plébániák mellettiek a plébánia elhanyatlásával, betöltetlenségével tűntek el, a nagyobb helyeken, különösen városokban virágzó tanintézeteket pedig a protestáns városi tanács vette pártfogásába és látta el protestáns papokkal és tanítókkal. A protestáns iskolaügy a katholikusnak romjain hatalmas lendületet vett, különösen a Felvidéken igen sok németországi és ausztriai protestáns tanférfiúval találkozunk, akik a volt katholikus iskolákat magasabb fokra emelve, az egyházi iskoláztatást is bekapcsolták a nagy európai, protestáns mozgalomba. Amint a protestantizmus szellemi fegyvereit és anyagi terjeszkedésének módjait Nyugatról tanulta el és Nyugatra, német és svájci egyetemekre járt új erőt gyüjteni, úgy a magyar katholicizmus sem remélhette az önmagától való megújhodást, neki is csak európai mozgalom adhatott újra szárnyakat, az a mozgalom, mely a trienti zsinat határozataival születik meg.

Az 1542-ben III. Pál pápa bullájával összehívott trienti zsinatnak utolsó, termékeny szakasza 1562–63-ban folyt le, rajta Ferdinándot, mint magyar királyt, Draskovics György, a magyar főpapságot Dudics András és Kolozsvári János püspökök képviselték. A zsinat hosszas tanácskozás után levonta a konzekvenciát az Alpokon túli, északi helyzetnek, felismervén annak lehetetlenségét, hogy a német reformáció híveit a régi egyházba visszavezesse. Ferdinánd maga, az augsburgi vallásbéke alkotója, óvta a protestánsok elleni rendszabályoktól a zsinatot, s eleinte azt hitte, hogy az egyház belső reformjával és bizonyos engedményekkel még kibékíthetők lesznek a protestánsok. Valláspolitikai tárgyalásaiban a szentéletű Canisius jezsuita páter mellett Draskovics és Dudics is résztvettek, a zsinati atyák közt Draskovics harcolta ki, hogy végül a pápa, kire a zsinat a döntést bízta, megengedte Ferdinánd országaiban a két szín alatt való áldozást, amely engedélytől Ferdinánd világi tanácsosai és részben magyar teológusai is azt remélték, hogy az úrvacsorát protestáns tan szerint, sub utraque vevő hívek vissza fognak térni az egyházba. IV. Pius pápának ez a rendelete még a század végén is érvényben volt Magyarországon, bár azt közben, mint amely nem hozta meg várt gyümölcseit, V. Pius visszavonta, még 1597-ben is így magyarázza meg a híveknek az eredményt Pécsi Lukács, az ellenreformáció egyik úttörője: „Két avagy egy személy alatt veheti az oltári szentséget, csakhogy ... először magát kiki megrostálja és tökéletesen, minden tétovázás nélkül higyje, hogy az Krisztus Jézus az oltári szentségbe igazán, létele szerént (van) de nem rész és elosztva avagy darabok szerént, hanem hogy az test az vértül el nincsen választva...” a zsinati atyák közül az olaszok és spanyolok, valamint a jezsuita teológusok helyesen jövendölték, hogy az ilyen engedménynek semmi hatása nem lesz. Ferdinándnak utóbb elejtett második követelését, a papi házasság megengedését, leginkább Dudics püspök képviselte, aki később maga is kilépett az egyházból és megházasodott. A zsinat elsősorban az egyházi szellemet iparkodott az egyházi személyekben megerősíteni, s erre vonatkozó nagyszámú intézkedései közt is a legnagyobb jövővel bírt a zsinat 23. sessiójából kiadott Decretum de reformatione, mely a papi felvételt, felszentelést, s általában az egyházi rend mint szentség fogalmát célszerű rendszabályokkal körülbástyázva kimondja, hogy minden főpapi székhelyen a püspök a papnevelés céljaira szemináriumokat állítson fel, ahol a klerikusok tizenkétéves koruktól kezdve egyházi nevelésben részesüljenek; a felveendő gyermekek lehetőleg szegénysorsúak legyenek, amely rendelkezéssel a római egyház ismét mélyen lebocsátá gyökereit a különböző nemzeti talajokba. A papnevelés e szabályozása magától megoldá a házas papok problémáját, kiket a vizitátorok, mint láttuk, nem mertek megbüntetni vagy elküldeni, miután helyükbe nem lett volna kit állítaniok; most a trienti zsinat gondoskodása következtében a feleséges papok kihaltával a 90-es évekre itt volt már az új papi nemzedék, mely a papi rend mint szentség dolgában az egyház régi tanának tiszteletében nőtt fel.

A Tridentinum határozatainak végrehajtása így is nehezen ment Magyarországon. Oláh Miklós ugyan megalapítja 1556-ban tíz klerikusra az esztergomi érseki szemináriumot, de ez utóda, Verancsics alatt veszendőbe megy, majd pedig a huszonháromesztendős széküresedés alatt teljesen megszűnik: a kamara nem azért hagyta betöltetlenül az érseki széket, hogy jövedelmét egyházi célokra, szeminárium fenntartására fordítsa. 1588-ban a pápai nuncius megállapítja, hogy Magyarországon egyetlen tanoda sincs, hol a teológiát tanulni lehetne. Csak 1590-ben nyílik meg újra a nagyszombati szeminárium, melyet aztán az új érsek, Kutassy János is támogat, a kilencvenéves években tizenkét növendék van benne.

Az új egyházias szellemet Magyarországon nem ez a szeminárium hozta létre, melynek létezése túlságosan függött a főkegyúri jogot gyakorló világi hatóságok jóindulatától. Már a trienti zsinatnak a belső életét szabályozó rendelkezésein is érezhető volt Loyolai Szent Ignác gondolkodása, aki az ő „lelki gyakorlataival”, exercitia spiritualiával, a világ gyermekének lelkét ragadta meg és állította az egyház szolgálatába. Az új szellem igazi hordozói a Jézus-társaság tagjai voltak, kik a túlvilági életre felfüggesztett szemekkel példátlan disciplinával dolgozták ki minden egyéni tehetségüket, úgyhogy egy jezsuita-rendtag képes volt egymagában egész vidék lelki szükségletét ellátni tanítással, neveléssel, könyvírással, prédikációval, szegények látogatásával, nagyok és hatalmasok gyóntatásával és lelki vezetésével, s politikai feladatok megoldásával is. A rend korán megjelent Ausztriában, s már Bornemissza Pál is ír 1554-ben az alapító szentnek, hogy Magyarországon is állítson fel kollégiumot. Oláh Miklós 1561-ben megalapítja a nagyszombati jezsuita kollégiumot, melynek tervét Canisius is pártfogolta, de a ház leég, a tagok anyagi nehézségekkel küzdenek, nem lévén a gazdagnak tartott esztergomi érsekségnek annyi jövedelme, hogy a kezdet nehézségein átsegítse őket, a házat Borgia szent Ferenc generális 1567-ben feloszlatja, s a magyar kudarc ettől kezdve elijesztő például szolgál a rendben, hogyan nem szabad egy új tartományban házat alapítani. A rend azonban nem hiába találta meg az utat: egymásután vesz fel és képez ki magyar rendtagokat, köztük a nagybuzgalmú Szántó Istvánt, aki a római Szent Péter-templom magyar gyóntatója lesz. Rómában van még magyar zarándokház, a pálosok kezén, akik még az 1550-i jubileumnál sok magyart fogadtak, 1575-ben már kevesen jöttek, s ezekkel is szeretetlenül bántak a zarándokház gazdái, akik közt már mindössze csak egy magyar volt, ez is kilencvenesztendős vak öregember, a többi pálos horvát és dalmata volt. Ebben a helyzetben indítja meg Szántó István memorandumokkal és személyes kérésekkel a magyar szeminárium dolgát, melyet a jezsuitáktól vezetett Collegium Germanicum mintájára kér felállítatni. 1579-ben a pápa a pálosok ez elszlávosodott maradványait eltávolítja a San-Stefano-kolostorból, megnyílik a magyar kollégium, egyelőre két taggal, s erősen fellendül, mikor az 1580-i pápai bulla beolvasztja a német kollégiumba, s ezáltal hatalmas szervezetet alkot, mely most már a Rajnától Havasalföldig gondoskodik a magyar és német klérus kiképzéséről. A Collegium Germanico-Hungaricumnak 1600-ig 46 magyar tagja van, ebből húsz az esztergomi, hét az erdélyi, püspöktelen egyházmegyéből. Az új szellemet az új század elején ezek a klerikusok fogják képviselni, ők fogják visszahódítani a lelkeket, köztük elsősorban a nagybirtokos családok tagjait, s azok segítségével a régi egyház érdekében fogják érvényesíteni a cujus regio-elvet, melyből eddig, a XVI. században a katholicizmusnak csak kára és pusztulása származott.

Addig is azonban, míg a hatalmi küzdelem az országos politika porondján megkezdődik, a katholicizmus belső erőgyüjtése tovább folyik és az új erők hatóképességüket a hívek lelki vezetésében próbálják ki. Telegdi Miklós pécsi püspök, nagyszombati vikárius az, aki a hetvenes években új utakat mutat a lelkek meghódítására. Már 1562-ben lefordítja Canisius kis kátéját, mely azután a szintén tőle alapított nagyszombati nyomdának egyik legtöbbször kiadott munkája lesz. Címlapján megint megjelenik Magyarország patrónája, Szűz Mária és gyermekét karján tartva, egyszerű mosollyal hallgatja a kérést: „minden török tábor állást hánj széjjel, mi szárnyaid alá futunk”. Telegdi hosszú tizenhat esztendőn át prédikál a nagyszombati templomban, míg az envageliomból tartott prédikációit 1577-ben kiadja, s ezzel a hitvitázó irodalmat katholikus részről is megalapítja. A jobbágyfiú Telegdi és tanítványa, a régi nemes Monoszlai András állanak ki katholikus könyvekkel a protestánsok, főként Bornemissza Péter foliansai ellenében. A módszer ugyanaz, mint a protestánsoké, mert a szükséglet is ugyanaz: Telegdi is a „falukon tanító együgyű jámbor egyházi embereket” akarja kitanítani a hitelvekre, sőt a legegyszerűbb szokásokra is: azt is megmagyarázza nekik, hogyan vessenek keresztet, mikor a „prédikáló székbe” mennek, hogyan vezessék be az evangélium felolvasását, mit könyörögjenek utána. Egyik imádsága: „Ha pedig az az akaratja, hogy ennél is jobban megbüntessen, verjen és ostorozzon önnönmaga minket, ne veressen és ne ostoroztasson a pogány törökökkel és egyéb ellenségeinkkel.” Mindenütt a „régi magyarok”, „a mi eleink” szokásait akarja helyreállítani, ezekhez köti a katholikus vallást, melyről az újítók oly megvetéssel beszélnek, a régi magyarság nevében tiltakozik a protestánsok új elnevezései ellen, megvédi a vasárnap nevét az új, protestáns úrnapja ellenében, hozzátéve, hogy akik így tesznek, azoknak Miklós helyett Népgyőzőt, Péter helyett Kőt kellene ezután mondaniok. Vitáiban tartózkodó, nem káromló kifejezéseket használt, s nem vonakodik feltenni, hogy a protestáns könyvekben is van katholikus számára használható: „Jóllehet ha azonközbe valami olyat találtam nálok, ami tetszett és nem idegen volt az Isten igéjétől, azt el nem vetettem.” Utóda, Monoszlai András vastag Apológiájában, a szentek tiszteletéről és a szabad akaratról írt művében lépésről-lépésre védekezik a protestáns állításokkal szemben: „a római anyaszentegyháznak püspökei semmiképpen farkasok nem lehetnek”, „semmiképpen bálványozók nem lehetnek”, s azután Luther életének katholikus részen közkeletű kritikáját adja, az egyházból kilépését, ördöggel érintkezését. Hazai ellenfeleinek „undok, rút és fertelmes beszédeit” is Luther stílusából vezeti le. Monoszlai művére Gyarmathi Miklós, helmeci lelkipásztor válaszolt, akinek azután Pázmány Péter adta meg a feleletet. Ekkor már Gyarmathy mellett a porondon van az egész századvégi vitázó nemzedék, élükön Magyary Istvánnal és Zvonarich Mihállyal, kik mindketten Nádasdy Ferenc pártfogoltjai és ennek költségén jelennek meg műveik. Az első katholikus válaszirat megindítá a hitviták nagy sorozatát, mely már nem Telegdi békés hangján folyik, hanem az Iliász hőseinek harci zajával. Gyarmathi Miklós találóan alkalmaz ily háborús hasonlatot: „miképen az olyan felkészült vitézi sereg mindenkor vigyáz, a táborban készen talpon áll és úgy várja az ellenséget, melytől szüntelen környülvétetteik, ostromlattatik és ujabb, ujabb csalárd lesekkel, csatázásokkal, hirtelen való ütközetekkel mindenképen késérgettetik és forgattatik, így az Jézus Krisztus seregének soha itt e világon nincsen állhatatos békessége...” magyaroknak egymás elleni harci vitája megkezdődött, hogy századokon keresztül meg nem szűnjön.

A katholikus restauráció nagy vezetője, Pázmány Péter úgy lép elő a század elején, mint a nagy színész, aki mielőtt páratlan jelenését eljátszaná, maga előtt bocsátja a kisebbeket. Politikában, mint látni fogjuk, Forgách Ferenc érsek volt előttejárója, egyházi adminisztrációban és hitvitákban Telegdi és Monoszlai, a lelkek csöndes magához hajlításában Pécsi Lukács, a nagyszombati nyomdának egyik legszorgalmasabb írója, aki a „keresztény atyafiaknak épületére” imádságokat ad ki, a „keresztény házas embereknek, velök össze jámborul nevelt fioknak és szemérmes szűz leányoknak” pedig lelki füves kertet, ahol a keresztény szűzekhez illő jó erkölcsöket virágoknak nevezi, s egymásután leírja őket, a sárga füvet, szekfűt, sárga fejér, szederjes, kék violát, majorannát, Boldogasszony rózsáját, bécsi füvet, rózsát, rutát, rozmaringot, levendulát, Temondád-füvet, mindegyikhez szép képbeli ábrázolást is mellékelve. Pécsi Lukács ez ártatlan munkáját századok mulva egy hasonló ártatlan lélek olvasván, kivel még találkozni fogunk, Virág Benedek, nem állhatta meg, hogy a szétporló öreg papirosra rá ne írja: örömmel olvastam. A katholikusok jóval azelőtt, hogy a világi hatalmat igénybe vehették volna, megkezdették a lelkek visszahódítását. Az ilyen lélekből léleknek írt könyvek sorában van Balassa Bálintnak utolsó munkája is, az anglikánoktól kivégzett jezsuita, Campianus Edmond hitvalló könyvecskéjének fordítása, melyet a költő halála után gyóntatója, Dobokai Sándor jezsuita adott ki, Balassa istenes halálának leírásával. Esztergom, a magyar kereszténységnek török kézen levő főhelye ostrománál a költő súlyos sebet vett, s ebben várta az elfoglalt városban utolsó óráját, meggyónván és „kegyes ájtatos szókkal magát a mi Üdvezítő királyunknak és az ő szent anyjának, a szeplőtelen szűz Máriának ajánlván.” „Jól értette az éles elméjű vitéz ember, teszi hozzá Dobokai, minemű tisztelettel tartozik Asszonyának, úgymint az vitéz magyar nemzetnek Istene és szentfia előtt kiváltképpen való szószólójának.” Utolsó szavai voltak: „Krisztus megholt én értettem és én hogy kételkedjem? Te katonád voltam Uram és az te seregedben jártam.” A magyar vitézség örök mintájára, s a század egyik legbensőbb szelleme így múlt ki, visszatérve ősei hitére, megnyugodva a régi egyház kegyszereiben. A katholikus egyház újra megmutatta, hogy tud a lelkek ura és vigasztalója lenni, s így lépett be a most kezdődő évszázados küzdelembe.