ERDÉLY ÉS A MELLÉKTARTOMÁNYOK

AZ ERDÉLYI ÉS HORVÁT FEJLŐDÉS FÜGGŐ VOLTA A MAGYARTÓL. – HORVÁT TERÜLET ÉS NÉPESSÉG VÁLTOZÁSAI, RENDI VISZONYOK, KORMÁNYZAT, ALSÓSZLAVÓNIA, FIUME, HATÁRŐR- ÉS JOBBÁGY-ÉLETMÓD, LÁZADÁSOK, AZ 1790. ÖSSZEÜTKÖZÉS, SKERLECZ MIKLÓS, AZ ÚJ HORVÁT IDEOLOGIA. – ERDÉLY KÜLÖNÁLLÁSA A NEMZETI FEJEDELEMSÉG ÓTA; ÚJ ALKOTMÁNY, AZ UNIÓ ÉS HÁROM NEMZET; HIVATALSZERVEZET, VALLÁSOK ÉS NEMZETEK HARCA. – FŐNEMESSÉG, ADÓKÉRDÉS, HADSEREG; JOBBÁGYSÁG ROSSZ HELYZETE; A SZÁSZOK VISSZAFEJLŐDÉSÜK, ÚJ NÉMET BEVÁNDORLÁS; A SZÉKELYSÉG VISSZAFEJLŐDÉSE, A SZÉKELY HATÁRŐRSÉG SZERVEZÉSE, KIVÁNDORLÁS MOLDVÁBA ÉS BUKOVINÁBA. – AZ OLÁHSÁG SZÁMA, FOLYTONOS BEKÖLTÖZÉSE, KULTÚRÁJA; EURÓPAIASODÁSÁNAK ESZKÖZEI; AZ UNIÓ. – A KATHOLIKUSOK HELYZETE; A PROTESTÁNS VALLÁSGYAKORLAT ÚJ KORLÁTAI. – RENDI GONDOLKOZÁS, II. JÓZSEF REFORMJAI, OLÁH MOZGALMAK, HÓRA-LÁZADÁS, 1791. ORSZÁGGYŰLÉS, A RENDISÉG ÚJ MEGSZILÁRDULÁSA; A SUPPLEX LIBELLUS VALACHORUM.

A XVIII. SZÁZADNAK egész hatalmas fejlődése, melyet eddig szemmel kísértünk, a királyság területén folyt le, mely ekkor még lényegesen kisebb volt, mint a török hódítás előtt Hunyadi Mátyás országa. Tudjuk, hogy Erdélyország azután is megtartotta a királyságtól való különállását, hogy a Nagy-Alföldről kitakarodott a török, s ezzel megszűnt azon földrajzi és politikai ok, mely a XVII. század magyar és erdélyi gondolata szerint Magyarország és Erdély különállását szükségessé tette. Korábbi előadásunkból emlékszünk, hogy Erdély a Habsburg-ház uralma alá kerülve, nem mondott le önállóságáról, Bethlen Gábor és a Rákóczi Györgyök európai jelentőségű országának emlékei tovább hatottak, létrehozva a magyar királyságtól különböző, azzal sok tekintetbe ellentétes Erdély gondolatát. Az erdélyi önállóság tehát a XVIII. században már nem új, hanem történeti alakulat, mely elég erős arra, hogy a határai közt élő lakosság életét az egész századon keresztül külön folyamattá tegye. Ugyanezt látjuk Magyarország déli melléktartományaiban is, azokban, melyek a XVI. század török katasztrófájában életben maradtak, vagy legalább a török kiűzése után helyreállíthatók és állandóan biztosíthatók voltak. Láttuk, hogy a régi magyar tartományok közül Szerbiának egyes északi részei csak néhány évig voltak Habsburg-uralom alatt tarthatók, de ekkor sem álltak magyar, hanem ausztriai és katonai igazgatás alatt, ugyanez történt a havasalföldi vajdaság nyugati, dunaközi részeivel, melyek rövid birtoklás után újból visszasüllyedtek a török járom alá. Egyedül a nyugati komplexum, a Horvát-, Dalmát-és Szlavónországnak nevezett terület maradt meg állandóan a magyar szent korona alatt, ez a hármas királyság és Erdély az, melyek története ebben a korban a magyar történetnek valóságos függelékét képezi.

Ami hatalmas szellemi mozgalommal a XVIII. század folyamán a királyság történetében találkoztunk, mindannak megtaláljuk hasonlóját, kisebbfényű tükrözését az erdélyi és horvát történetben, melyeknek fejlődése homogén, bár kisebbméretű és elmaradottabb, mint a magyar fejlődés. Ebben a két, gazdaságilag is erősen hátramaradott országban minden megjelenik, amit a magyar királyság létrehozott a barokk-rendiség, s azután a felvilágosodás nagy áramlatai szerint, de sokkal egyszerűbb formában, kisebb méretekben. A XVIII. század jellegzetes magyar kultúrája lerakatainak mondhatnók e két országot, melyeknek földrajzi és társadalmi kisméretűsége nem engedte meg önálló, a magyartól különböző kultúra kifejlesztését amellett, hogy a magyarországi processzust újra átélve mindegyik, Erdély is, Horvátország is, belevegyítette abba az ő saját, százados külön fejlődésétől kitermelt színeit. A kettő között a horvát folyamat az egyszerűbb, mert a régivel szorosabb kapcsolatban van és az új korszaknak nyugalmat zavaró, forrongást előidéző eszméi elől könnyebben el tud zárkózni.

Horvátországot Magyarországgal a százados közjogi kötelék mellett a török elleni védekezésnek létérdekei is összekötötték a XVI. és XVII. században. A horvát tartománygyűlés minden magyar országgyűlésre elküldötte az ő követeit, akik ott nemcsak a közös, horvát-magyar vonatkozású ügyeket tárgyalták teljes jogú országgyűlési rendekként a magyarokkal együtt, hanem a tiszta belpolitikai dolgokat is, mely utóbbiakban a rendi dualizmus szellemében ők is a magyar rendekkel tartottak a királysággal szemben, ha fellépésükben óvatosságot és mérsékletet tanusítottak is. Miként a horvát tartománygyűlés 1593-ban meghagyta követeinek: a király és a magyar rendek összeütközései esetén legyenek a béke barátjai: „de egyetlen pontban se szavazzanak akár félelemből, akár kedvkeresésből (Magyar)ország szabadsága ellen, hanem mindenre nézve a magyarokkal tartsanak és segítségüket jajgatva és könyörögve kérjék ki”. Ettől a felfogástól hosszú és fordulataiban mindkét nemzetre tragikus út vezetett oda, hogy a XIX. században Béccsel összefogva, majd a XX.-ban az ősi alacsonykultúrájú ellenséggel, a szerbbel forduljon a horvátság egyetlen régi barátja, a magyarság ellen.


Nádori estély a budai várpalotában 1795-ben.

Pollencig József, a XVIII. századvégi magyar ujságok illusztrátorának vízfestménye. Eredetije a budapesti Szépművészeti Múzeumban. A terem gazdag stucco-díszeivel a XVIII. század jellegzetes rokokó ízlésében készült; tervező művésze Hillebrandt. Az ünneplő közönség ruházata az úri rendnél divatosan magyaros; a zenészek és lakájok bécsi udvari viseletben.

Az érdekkapcsolat már akkor meglazult, mikor a karloviczi béke után a déli végek állandó nyugtalanítása megszűnt, s a török bár megmaradt tekintélyes ellenségnek, mégsem fenyegette többé naponkénti végveszéllyel a maroknyi horvátságot, mely a kétszázados küzdelemből a magyarhoz hasonlóan súlyos vérveszteségek árán került ki. II. József uralkodása alatt a melléktartományok egész lakossága 690.000 főt tett ki, a magyar királyság 7 millión felüli összlakosságának alig tizenharmadrészét, a Horvátországgal közelebbi kapcsolatban levő báni végvidéké pedig 129.000-et: ennek az összesen 800.000 főt alig felülmúló népességnek legalább egynegyedrésze, ha nem több, görög keleti vallású, azaz szerb népfajú volt. A fejlődés kisszerűségét még jobban megérteti velünk az, hogy Szlavónia több mint negyedmilliónyi, erősen szerb többségű lakosságában a nemesi családok száma mindösszesen százat sem tett ki: Szerém megyében 23, Pozsegában 13, Verőcében 58 nemesi család volt, egyedül a Zágráb vármegyéhez tartozó túrmezei kisnemesség volt nagyobbszámú. A nemzeti autonómiának rendi viszonyok közt mindenkor a nemesség lévén gerince és fenntartója, a horvát nemesség csekély számából feltehetjük, hogy a magyarságnak úgy a török-korszakban, mint utóbb, a XVIII. században meg lett volna a lehetősége a horvát tartományi önállóság megsemmisítésére, vagy legalább is Horvátországnak az anyaországhoz szorosabb lekötésére. Erre azonban még csak kísérlet sem történt soha, sőt a két ország közti viszony éppen az ellenkező irányban, a lazább összefüggés, az eltávolodás felé látszott megindulni. Azaz a magyar rendiségnek nemcsak hogy elnyomó vagy imperialisztikus tendenciái nem voltak, hanem ellenkezőleg a szentkorona alá tartozó tartományok kohézióját sem tudta mindig hiány nélkül fenntartani. A régi Szlavónia megyéi: Zágráb, Körös és Varasd már a XVII. század elejére kiszakadtak a magyar állami pénzügyigazgatásból, a magyar kamara hatósága alól, a horvát kormányzás önállósodására azonban inkább a török nyomás megszűntével, a XVIII. század beköszöntésével kezdődtek komolyabb törekvések. A horvát öntudat megerősödését és a magyar kapcsolat ellen fordulását attól kell számítanunk, hogy 1666 óta általánosan ismertté vált a XIII. századbeli Spalatói Tamás főesperes krónikája, s függelékében az a legendás elbeszélés, mintha a Horvátországot meghódító Kálmán királyunk tényleg tárgyalt volna a horvát törzsek vezetőivel, s velük bizonyos horvát állami autonómia fenntartásában megegyezett volna. Ezen feltételekből, az ú. n. pacta conventából a XVIII. század természetjogi, a társadalmi szerződés legkülönfélébb fajaival telített gondolkodása iparkodott kikövetkeztetni, hogy Horvátország csak a szentkorona szuverénitása alatt áll, különben a magyar királysággal egyenjogú fél. Ilyen szellemi háttérrel bírnak azon kísérletek, melyekkel a horvát nemesség, nem törődve saját csekély számával, adott alkalmakkor magyar hatóságok hagyományos hatásköre alól szabadulni akar. Mikor az 1702-i labanc országgyűlés a horvát tartománygyűlés határozatainak, az ú. n. statutumoknak érvényét azon feltételhez kötötte, hogy azok Magyarország pozitív törvényeivel ne ellenkezzenek, amivel csak a Hármaskönyvnek mindenkor érvényes hasonló megállapítását akarta rendi szokás szerint újra kimondani: a horvátok ellenzése megakadályozta ily törvény hozatalát. Az itt megnyilvánuló horvát öntudat hirtelen megdagadására nem volt hatás nélkül az ausztriai propaganda, mely a Rákóczi-felkelést nemcsak a szerbek fegyverbeállításával, hanem a horvátok harcra bujtogatásával is próbálta leverni. A horvát és vend végvidéken működő császári generálisok egyenesen Magyarországtól elszakadásra és az osztrák örökös tartományokhoz csatlakozásra biztatták őket, s az 1712-i tartománygyűlés, mely Magyarországtól függetlenül ajánlta fel a királynak a pragmatika sanctiót, ezt arra hivatkozva tette meg, hogy a horvátok csak a szentkoronának, nem a magyar nemzetnek engedelmeskednek, s annak is csak akkor, ha hordozója egyúttal az ausztriai tartományoknak is ura. Ha ez a lépés nem járt is eredménnyel, az 1715-i magyar országgyűlés 120. artikulusa mégis kimondotta, hogy a horvát statutumok érvénye a királyi megerősítéstől függ, azaz nem a magyar rendek bárminő állásfoglalásától. Ezt követte a horvát jogszolgáltatásnak a magyarra párhuzamos és ugyanoly elvek szerinti, de attól független modernizálása: 1725-ben III. Károly király felállította a horvát táblát, melytől az appeláció a régi rendi szervezetű báni táblához ment, s onnan az 1723. évi magyar törvények értelmében a magyar királyi táblához, illetőleg a hétszemélyes táblához. További jelentős lépés történt a bíráskodás terén való kapcsolat meglazítására, amikor 1749-ben királyi rendelet és horvát tartománygyűlés határozat megszüntette a horvát városoknak a magyar tárnoki széktől való egyenes függését, és kimondta, hogy Magyarország távol és az utak oda kényelmetlenek lévén, ezután a tárnokmester tartson Horvátországban helyettest, aki a horvát városok követeiből hív össze a városi ügyek intézésére tárnoki széket, s ennek határozatait csak utólag fogja, kivonatosan, közölni a magyar tárnokmesterrel. Amidőn pedig ily módon régi kapcsolatok meglazultak, a magyar rendektől nem is várhatjuk, hogy az ő újonnan megszervezett kormányhatóságaik hatáskörét Horvátországra ki tudták volna terjeszteni. A helytartótanács megalakítása után 17215-ben a varasdi tartománygyűlés tiltakozik az ellen, hogy ez a hatóság a bán megkerülésével akar velük levelezni, azaz rendelkezni, holott a tőle való függést és neki alávetettséget ők már a magyar országgyűlésen és a királynál is kikérték maguknak. Ehhez képest a tanulmányi és kegyes alapítványi felügyeletet sem a magyar helytartótanács végzi náluk, hanem 1729: XXI. artikulus értelmében a zágrábi püspök.

Lényegesebb változtatások a két rendi ország viszonyában egyelőre azért nem jönnek létre, mert az érintkezési felületek legnagyobb kiterjedésükben úgyis a horvátok érdekeit szolgálják. Új uralkodó trónraléptekor a horvát követek a magyar országgyűlésen kérik előjogaik és alkotmányuk megerősítését, amiben a magyar rendek támogatják őket; a horvát helyi bajokat ugyancsak a magyar diétán írják össze a horvát követek a külön horvát-dalmát-szlavón gravámenekben, melyeket a magyar országgyűlés a magyar rendi panaszokkal együtt, de külön iratban terjeszt fel. A társországok különben is rendkívül csekély terheket viseltek, még abból az időből, amikor a törökvédelemben tényleg vérrel adóztak, s ezért nem lett volna méltányos őket még adókkal is terhelni. Ez a helyzet azonban később is megmaradt, amikor már nem kellett harcolni, s ha igen, ezt horvát területből „exkorporált” határőrvidék végezte el. A XVIII. század végén Horvátország még mindig e hagyományos elbánásban részesült, 135 porta után fizetett hadiadót, amikor Vas vármegye egymaga 262, Nyitra megye 288 porta terhét viselte, s a horvát hadiadó összege alig multa felül a 10.000 forintot. A szlavón vármegyék általában azzal a privilégiummal bírtak, hogy csak felét fizették a reájuk eső adónak, a magyarországi vármegyékkel szemben tehát 50%-kal könnyebb terheik voltak. A porta vagy füst szerint beszedett adót a horvátok legnagyobbrészt saját szükségleteikre tartották meg, sőt még a harmincadok jövedelme is náluk maradt; mindebből saját belső közigazgatásuk költségeit fedezték, melyek a magyarországiakhoz képest valóban nagynak mondhatók. 1753-ben a báni, táblai és katonai igazgatás költségei 42.700 forintot, az egész horvát rendi igazgatásé 56.000-et tett ki, amit az anyaország részéről nekik hagyott harmincadból és contributióból fedeztek. Viszont a magyar országgyűlés az 1741: LXI. törvénycikkel újból lehetővé tette, hogy a horvát nemesek, mint magyarok, magyar nevezet alatt, az anyaország összes egyházi és polgári hivatalaiban működhetnek, az 1764: XXXV. törvénycikk pedig a magyar kancelláriába utalt be horvát nemzetiségű tanácsost. Amikor tehát magyar ügyekről és hatóságokról volt szó, ott a horvátok magyaroknak számítottak és a magyarokkal vegyest alkalmaztattak, de horvát ügyek intézésénél ez a viszonosság nem volt meg, vagy pedig mindinkább visszafejlődött: itt megkívánták, hogy csak horvátok, nem pedig magyarok működjenek.

A horvát nemzetiség e zavartalan fejlődésére nagy előnyt jelentett az ország területének váratlan kiegészülése, szinte megkétszereződése, mely a már más viszonylatban említett Alsó-Szlavónia bekapcsolása útján ment végbe. A magyar országgyűlés már az 1715: CXVIII. és 1741: L. törvénycikkben kimondta Alsó-Szlavóniának a „szentkoronához való reinkorporációját”, ami nem jelenthetett egyebet, minthogy Magyarországhoz, nem pedig a horvát-szlavón királysághoz csatolják vissza, amely utóbbihoz Szerém, Pozsega, Valkó, Verőcze régi magyar vármegyék sohasem tartoztak. A horvát rendek azonban maguknak követelték e területeket, melyeknek, a régi magyar lakosságnak a török időkben végbement pusztítása óta, legnagyobbrészt görög keleti rác és részben, néhány új telepes faluban, német lakossága volt. A horvát országos terület kétségtelenül erősen megfogyatkozott a török századokban: a régi Szlavónia megyéi: Zágráb, Kőrös, Varasd képezték most az új Horvátország magvát, s a régi, kulpántúli, déli Horvátország legnagyobbrészt katonai végvidék volt a haditanács igazgatása alatt, amibe bán és horvát rendek nem szólhattak bele. De még ez új Horvátország egy részét is granicsár szervezetbe foglalták, igaz, hogy a bán vezetése alatt, az ú. n. báni regimentekké, azonban a rendi polgári igazgatás alól ez is ki volt véve. Területének e megcsonkítása éppúgy melankóliára hangolta a horvát nemest, mint magyar nemesi jogainak élvezete megelégedéssel töltöttre el. A horvát származású Szakmárdy János, III. Ferdinánd protonáriusa, a horvát nemesség nevében büszkélkedett latin versében: „Enyém a magyar nemességben az első hely; címeremben csillagot s mint harcias nép, Mars állatát viselem; annyi joggal bírok, mint a magyarok, de kisebb adót fizetek”, – a nagy szláv közösség megnyugtató erejét is érezte már, a lengyel és cseh rokonságot, – de mindez nem vigasztalhatta, ha megcsonkított országára nézett: „Már a Kulpát, a Szávát, s a Drávát is alig birtoklom.” Ebben a helyzetben igen nagy lépést jelentett a horvátokra, hogy Alsó-Szlavónia birtokával az Al-Dunáig is kiterjeszthették hatalmukat, ahol a középkorban sohasem voltak. A reinkorporáció bizottságban egyedül Grassalkovich Antal emlékezett arra, hogy legalább a Szerémség valamikor Magyarországhoz tartozott, azonban a bizottságban levő magyar kancellár biztosan tudta, hogy ez is Szlavóniához tartozott, s tehát oda kell „visszacsatolni”. A három ősmagyar megye ilyképen, a török pusztítás végső következményeként – hiszen ha még lett volna magyar lakossága, mindenki tudhatta volna, hova tartozott valamikor – Horvátországhoz került, egyedül adózás dolgában jutott magyar kezelésbe, mert a magyar adó sokkal nagyobb lévén, mint a horvát-szlavón, ebbe a bécsi hatóságok is szívesen beleegyeztek. A régi kapcsot emellett még az mutatta, hogy Szerém, Pozsega, Valkó néhány nemese egyenesen küldött követeket a magyar diétára, a horvát tartománygyűlés megkerülésével, s ott ezek a követek annyit értek, mint többezernyi nemességgel bíró magyar vármegyék követei. A rotten-borough-k képviselete volt ez a magyar rendi testületbe, de nem a magyarság, hanem a horvát-szerb területek javára, „bizonyítékául” régi magyar századok „nemzetiségelnyomó” szellemének!

Hasonló gyarapodást remél Horvátország Fiume visszacsatolása esetében is, aminthogy Mária Terézia első, 1776-i elhatározásával a Szeverin megyévé alakítandó egyéb tengerparti területekkel Fiumét is Horvátországhoz csatolta, ezt a határozatát azonban 1779-ben Fiume kérésére megváltoztatta, Fiumét „Magyarország szent koronájához csatolt külön testté” nyilvánította, viszont a többi területet meghagyta Horvátországnál, ily módon a távoli és nehezen megközelíthető Zeng mellett Buccariban és Portorében használható tengeri kikötőt nyert.

A Horvátország javára és gyarapítására történt mindezen intézkedések mellett a horvát terület zavartalanul megmaradt a régi, vármegyei és az efölött levő báni igazgatás alatt, a helytartótanácsnak modernebb, felvilágosodási ideákat is magában foglaló ösztökölését nélkülözte, s ennek következtében a gazdasági élet, népegészségügy, a szegény osztályok helyzete meglehetősen elmaradt volt. A horvát rendi autonómia ez elmaradottságán akart Mária Terézia segíteni, amikor 1767-ben Koller tanácsos javaslatára (aki, mint tudjuk az illyr-ügyek szakértője volt) Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok számára az úgynevezett horvát tanácsot állította fel; a horvát rendek jellemző módon a magyar országgyűlést kérték fel e sérelem ellenében, kijelentve, hogy a horvát tanács felállítása törvényellenes, mivel Magyarország koronája alatt mindig csak a magyar országgyűlésen lehet politikai és igazságügyi hatóságot felállítani. Azaz a horvát rendek bármennyire is megragadták a kínálkozó alkalmakat arra, hogy a magyar kapcsolatot lazítsák, önfentartási ösztönük mindegyre a magyar országgyűlés védelme alá hajtotta őket, amikor az abszolutizmus részéről rendi autonómiájukat fenyegetve látták. A magyar rendi gyűlés még mindig harcképes szervezet volt az abszolutisztikus királysággal szemben, ezt tudták a horvátok is, ezért is őrizkedtek a régi kapcsolat lényeges megváltoztatásától, mely különben, mint láttuk, egyéb szempontokból is kellemes volt rájuk nézve. Mikor Mária Terézia 1779-ben a magyar kancellária javaslatára megszüntette a horvát tanácsot és ügykörét a helytartótanácsra bízta, a horvátok ezt nagy örömmel üdvözölték, holott mint láttuk, még félszázad előtt kézzel-lábbal tiltakoztak a helytartótanács alá helyezésük ellen. Ez alkalommal írta Zágráb vármegye közgyűlése: „Beteljesült vágyunk, hogy e tekintetben is szorosabb összeköttetésbe kerüljünk Magyarországgal”, – Szerém megye pedig egyenesen afölött fejezte ki örömét, hogy ilyképen visszatérhet az anyaországhoz.

Az állami keretek ilyen vagy olyan eltolódása azonban keveset változtatott a horvát nép ősi életformáján. Az intelligenciát a papság, főurak, birtokosok és hivatalnokok képezték; a papság élén a zágrábi püspök és a kanonokok, valamint a szerzetesrendek, így különösen a jezsuiták állottak, akiknek hatása alatt a magyarországihoz hasonló, azzal homogén barokk-szellem, latinos irodalom terjedt el. A protestánsok beköltözését tilalmazó törvényeket mindegyre felújították, birtokvédelmi és tulajdonjoga csak katholikusnak volt az országban. Az egyházi birtok mellett igen nagy világi birtokok voltak, a korábban leghatalmasabb Zrinyiek és Frangepánok helyét az Erdődyek foglalták el, indigenák is nagybirtokosok lettek, így állottak elő az Odescalchi hercegek, Eltz grófok uradalmai. A nemes származású hivatalnokok magyar kollégáikhoz hasonló életformákkal bírtak; amint a harc századaiban nem volt különbség magyar és horvát vitéz között, ugyanoly hasonlóság állott fenn a magyar és horvát vármegyei és központi hivatalnok között. Mária Terézia a három alsó-szlavón vármegyét berendezve, azoknak egész hivatalszervezetét, házi-pénztárát, commissariusi intézményét a magyar megyék mintájára alakítja ki. S amint a horvát literatusok a század első felében a magyar barokk-műveltség emberei, úgy térnek át a felvilágosodás terjedésével a szabadkőművességre; a Draskovich-obszervancia iránya egyenesen Horvátországból indult ki. A páholyokban a nemes urak és tisztviselők együtt ülnek a katonatisztekkel, s a határőrvidék vezetőivel, akiknek németes műveltsége ekkor kezd először hatni a horvát intelligenciára, hogy azután a XIX. század első felében az teljességgel Bécset tartsa a műveltség központjának.

A szegény nép élete a horvát vármegyékben és a határőrvidéken nem sokban különbözött. A vármegyékben még magától fennmaradt az ősi zadruga-szervezet; a jobbágynak alacsony, fadeszkákból összetákolt, szalmával fedett kunyhójában együtt lakott az egész család és még mindig a régi kezdetleges módon, rossz balkáni ekével művelte földjét, trágyázásról még szó sem volt. A határőrvidéken a katonai hatóság mesterségesen is elősegítette a földközösséget. A gránicházakban, hogy a gazdasági élet a határőrök katonai célú távolléte miatt fenn ne akadjon, több rokon vagy nem rokon családnak kellett egy öreg, rendesen kiszolgált katona, a goszpodár tekintélye alatt együttélni, aki a közös föld megmunkálására a családok férfi, nő- és gyermektagjaival egyaránt parancsolt. Földtulajdona a határőrnek nem volt, csak pénze és a föld munkálásához szükséges eszközei, kereskednie csak nyersterményekkel volt szabad, gyermekét legfölebb papnak, ritkábban falusi iparosnak adhatta, s egyébként nemcsak az államnak tartozott katonáskodáson kívül robottal: utak, hidak javításával, folyóvizek szabályozásával, fuvarral, hanem tisztjeinek pénzbeli szolgáltatásokkal is. A határőrvidéki, főként károlyvárosi és varasdi generalátusbeli horvát és német tisztek gyakran kegyetlen földesúrként viselkedtek az alájuk rendelt katonasággal szemben. A jobbágynak mégis rosszabb volt a sora, s amire nálunk csak kevés példa van, jobbágyok zálogbaadásáról, örökségbehagyásáról, vételéről és eladásáról, sokkal több adat van különösen a XVII. század második feléből. A török kiűzését követő évtizedek itt is a jobbágyok ide-oda vándorlásának évei, szökött jobbágyok és szökött katonák csoportokba állva rabolna s az úri hatalom elől török földre huzódnak a hajdukok, akiket, ha kézrekapnak, az erdőket járó katonaság teketória nélkül felakaszt. A jobbágyszolgáltatások rendszere ekkor is általában ugyanaz volt, mint Magyarországon, azzal a különbséggel, hogy a földesúr ellen itt még ritkábban nyert védelmet a paraszt, akit túlságos szolgáltatásokkal, nyomasztó hosszú fuvarral, tizedekkel, kényszervétellel, sómonopóliummal akadály nélkül lehetett megterhelni. A török időben bevándorolt vlachok egy része most is pásztoréletet folytat az erdős rengetegekben, marha- és bivalytartásból, kecskékből, erdőben élő félvad disznókból élnek. A földművelés a magyarhoz viszonyítva alacsony fokon áll, a török korszak után itt is mindent újra kellett kezdeni, de a szabályozatlan vizek, s a kezdetleges mezőgazdasági kultúra sok nehézséget okoznak, a földek gazosak, rosszúl szántottak, csűrök hiányzanak, a gabonakeresztek kint rothadnak a szántóföldön. A hatalmas farkas, medve lakozik bennük, s a jobbágynak itt sem szabad puskát tartani, a földesúr pedig itt is abszenciában él, távoli városokban élvezi jövedelmét.

Nem csoda tehát, ha úgy a vármegyékben, mint a határőrvidéken egymást érik a lázadások, így Likában, Krbavában, így 1741-ben Verőce, Pakrác vidéken, ahol 4000 paraszt fog fegyvert, de a vezetők fejét Pakrác várfalára tűzik, s a levert tömeget Trenck pandurseregébe sorozzák be. 1749-ben újból nagy lázadás van az uniformis viselése ellen, melyet Mária Terézia ekkor rendel el. 1751-ben az adó miatt, de a legvéresebb az 1755-i, az egész országban, s a határőrvidéken egyaránt fellángoló felkelés. Szeverinből a varasdi generalatuson át Zágrábig érnek a hullámok, a felkelők számát 20.000-re teszik, nemesi kuriák és paplakok lángbaborulnak, viszont a lázadást leverve a generálisok és Rauch vicebán a jobbágyok házait égetik fel, állataikat és a foglyokat nyájakban hajtják Zágráb felé. Az Althan gróf alatt működő bizottság kénytelen volt e rablásokért nemeseket is elítélni. Ugyanez évben Trenck báró alsószlavóniai birtokain, meg az Erdődy-uradalomban is voltak véres lázadások, s a jobbágyság helyzete az egész század folyamán lényegesen alig javult.

II. József reformjai a horvát nemesség körében szintén nagy ellenérzést keltettek, s halála után gróf Balassa Ferencnek tettleges inzultálás elől kellett menekülnie. A jozefinus uralom a rendi autonómia megsemmisítésére törvén, a horvátok ismét Magyarországhoz símultak, mint amely saját jogaiért harcolva képes lesz az ő jogaikat is megvédeni. A nagyműveltségű zágrábi főispán, Skerlecz Miklós, kinek mélyenjáró gazdaságpolitikai munkáját már megismertük, az 1790-i magyar országgyűlésre indulva a horvát autonómia védelmét abban látja, ha „elhatározzuk, hogy feloldhatatlan kötelékkel kapcsoljuk magunkat Magyarországhoz”. Ehhez képest a tartománygyűlés szoros együttműködésre utasítja követeit a magyarokkal, s megesküdteti őket, hogy a magyar követekkel egyetértésben működnek, s közös, magyar-horvát ügyekben alávetik magukat a magyar többség akaratának. A horvát követek, élükön Skerleczcel, csakugyan részt is vettek a szélsőséges közjogi követelmények felállításában, melyeket a reichenbachi konvenció csúffá tett, azonban a magyar nyelv és a protestáns vallásszabadság kérdésében oly elvi összeütközésbe kerültek a magyarokkal, hogy ettől kezdve kell számítanunk a horvát-magyar közjogi harcok százados korszakát. A magyarság mindkét kérdésben általános törvényt akart hozni, a horvátok viszont az ő pacta conventa-elméletükre először hivatkozva nyomatékosan, kijelentették, hogy a meglévő állapoton csak az ő beleegyezésükkel lehet változtatni. Skerlecz tiszta racionalisztikus szellemben fejtette ki, hogy 800 éves szokásjog alapján a latin az alkotmány nyelve és ha már egyszer ebben megegyezett a két nemzet, a magyarnak egyedül nem szabad attól eltérnie. Igaz, hogy a magyarok tervezetükben, mely különben soha nem lett törvénnyé, a melléktartományok számára a horvát hivatalos nyelvet ajánlták, ha a latin helyébe Magyarország behozatja a magyart, Skerleczék azonban ragaszkodtak a latinhoz, s azt a pacta conventa egészen racionalisztikus értelmezésével arra akarták használni, hogy a magyaroknak eltiltsák a latin nyelv szándékolt elhagyását. Ugyanezt a fegyvert szögezték a magyarok ellen, amikor ezek a protestáns vallásgyakorlat szabadságát akarták törvénybe venni. Skerlecz Ádám zágrábi alispán az alsótáblán, Verhovácz zágrábi püspök és Erdődy bán a felsőtáblán az 1741: XLVI. törvénycikket hozták fel, mely másokkal együtt megerősítette, hogy Horvátországban egyedül a katholikus vallás létezhetik, – ezt a törvényt szintén csak a horvátok beleegyezésével lehet megváltoztatni. S mikor a magyarok azt válaszolták, hogy ez a törvény nem vonatkozik a három alsó-szlavón megyére, melyek akkor még nem voltak reinkorporálva, ismét Skerlecz Miklós volt az, aki tudós érvek tömegét hozta fel annak bizonyítására, hogy e vármegyék már a török előtt is Szlavóniához tartoztak.

Skerlecz kidolgozásain épül fel az új horvát politika, mely századok magyarbarát hagyományaival szakítva, történeti legendák, természetjogi szerződéselméletek és egy kis nemzetnek a századvég nemzeti levegőjében hirtelen megnőtt öntudata anyagából akar Magyarországtól lehetőleg független államiságot építeni. Hogy minő eredménnyel, ezt ma őszinte szomorúsággal, káröröm nélkül láthatjuk. Tudjuk, hogy az 1790/91. országgyűlés a horvátokra semmi sérelmet nem hozott, a katholikus vallás és a latin nyelv uralma megmaradt náluk, de a horvát követek fejében már e vallásügyi viták alatt felmerült, legelőször, a Magyarországtól való elszakadás gondolata. Kőrös megye az országgyűlés elején még azt követelte, hogy a horvát-szlavon megyék szorosan társuljanak a magyarokkal, de néhány hó mulva tiltakozik a magyar nyelv bevezetése ellen, mert ez az őrségi illyr nemzet elnyomására irányul.

A maroknyi horvát nép ettől kezdve a magyar elnyomás fantomja ellen harcol, s igazi ellenségét, a száz év óta szivárgó szerbséget nemcsak szabadon engedi terjeszkedni, de időnkint politikai szövetkezésre, érzelmi közösségre is lép vele. A magyart pedig, modern nemzetisége kifejtésének nehéz munkájában a régi barát kerékkötőként akadályozza, ami komoly veszedelmet jelent attól fogva, hogy Ferenc császár kabinetje felfedezte a horvát kérdésben a magyar államiság és nemzetiség ellen kihasználható momentumokat. Ez lesz az alapja a horvát-bécsi szövetségnek, mely a XIX. század folyamán mindegyre útjában áll a magyar fejlődésnek.

Erdély XVIII. századbeli története, bár teljességgel más irányokban halad, mint a korábbi századokban, mégsem tagadja meg a közelmultat, a Magyarországtól független fejedelemség külön létét. II. Rákóczi Ferenc rövid és nem mindenkitől elfogadott fejedelemsége után, mely legalább a kuruc részt érzelmi közösségbe hozta a magyarországiakkal, anélkül, hogy a fejedelem személyén, a perszonális unión kívül újabb, erősebb kapcsokat hozott volna létre, 1711-ben újból állandósult a fejedelemség külön léte, s a magyar királysággal való kapcsolatok a Habsburg-uralkodó alatt sem terjedtek túl az uralkodó személyének közösségén. Erdélynek visszahelyezését a magyar királyság kereteibe, legfölebb a vajdaság közigazgatási jellegű különállásának fentartása mellett, most már nem az alföldi térségeken uralkodó török hatalom, hanem Budavár tornyainak ozmán félholdja akadályozta, hanem egyrészt a bécsi politika, melynek nem lehetett érdeke az amúgy is nehezen kormányozható Magyarországot még újabb nagy területekkel kikerekíteni, másrészt magának Erdélynek a török korszakban megszerzett függetlenségi öntudata. Láttuk Bocskay korától fogva, mint gyökerezik meg az önállóság ez érzése a rendekben és fejedelemben, akik korábban még érezték a Magyarországhoz tartozást és a végleges elszakadás, a különélet állandósulása még álmaikban sem kísértette őket. A XVII. század nagy fejedelmei alatt konszolidálódik a magyar királyságtól független, annak érdekeitől eltérő politikát követelő erdélyi állameszme, s emlékszünk, hogy a század végén már az érzelmi szétválás is megkezdődött: az átlagos erdélyi nemesember királyságbeli társaiban idegeneket lát, kiknek befolyása elől ajánlatosnak tartja, a külön erdélyi fejlődés zavartalan biztosítása érdekében, minél inkább elzárkózni. A leopoldi diplomát megelőző és követő tárgyalások során bécsi miniszterek és erdélyi követek, Kinsky és Alvinczi, könnyen megegyeznek abban, hogy Erdély további létét a Magyarországgal való korábbi kapcsolat helyreállítása nélkül biztosítsák és csakugyan a leopoldi diploma, az Alvincziana resolutio minden kiegészítéseikkel együtt Erdélynek, mint Habsburg-uralkodó alatt álló külön fejedelemségnek létét biztosítják, aminek alapja ezután is a három nemzet uniója.

Némileg történetietlen gondolkodásra vallana, ha most utólag, amikor az erdélyi fejlődés más, egész multjától idegen sínekre jutott, azon elmélkednénk, vajjon ha a XVIII. század elején visszacsatolták volna ez országot a nagy magyar hazába, nem sikerült volna-e a három nemzet uniójával kapcsolatos fejlődést visszaszorítani, amely úgysem nyult vissza a XV. századnál régebbre, csak az 1437. és 1459. évekbeli unió-szerződésekre. Lehetséges, hogy a magyar elemnek legalább politikai térhódítása, ha az 1867 helyett már másfélszázaddal előbb kezdődik, nagyobb eredményeket érhet vala el főkép azon esetben, ha a három nemzet külön szervezete, s vele az unió mint idejét mult, célját vesztett intézmény, megszüntethető lett volna. Annyi bizonyos, hogy a nemzeteknek ez akkor már történeti patinájú egymásmellettiségét akkoriban nem a magyarság veszélyeztette és sem a királyságbeli, sem az erdélyi magyaroknak eszükbe sem jutott, hogy az unió és a három részre tagolás megszüntetésével elősegítsék az erdélyi lakosságnak jogokban és utóbb nemzetiségben leendő áthasonítását a magyarsághoz. A magyar és székely nemzet nem ismerte fel akkoriban a királysághoz való csatlakozás nemzeti előnyeit, nemzeti szempontok akkor, mint tudjuk, még egyáltalában nem játszottak oly nagy szerepet, mint utóbb, s velük egyedül a bécsi udvar számításaiban találkozunk. A bécsi államférfiak Erdély sajátos viszonyaival megismerkedve, a szászokban német testvéreiket üdvözölték, s terveikben ezeknek, legalább kezdetben, az unió átalakítása érdekében nagy szerepet szántak. Königseck tábornok 1725-ben nagy sajnálattal látja, hogy a szászok sorsa az unió fennállása alatt szomorú elnyomás a másik két nemzet részéről, még az új Habsburg-berendezésben is a szótöbbség következtében nincs elég befolyásuk, s ezért az unió felbontását ajánlja, a szászok „szeparációját és redintegrációját” olyképen, hogy a tőlüklakott kerület Erdélyből kiemeltessék és egyenesen a bécsi haditanácsnak rendeltessék alá. Igaz, a szászság az utóbbi kétszáz év alatt számban erősen megfogyatkozott, s közéje sok oláh költözött, de ezeket vissza kell űzni Oláhországba, s helyükbe német kolóniákat ültetni, ami által ez az új német provincia a nem-német erdélyi lakosságot féken tarthatná. A generális sajnálattal látja, hogy a szász maga sem akar az unióból kilépni, de ezen lehetne segíteni lassú kioktatással, rávezetéssel, s így végül is sikerülhetne a szász Erdélyből Horvát- és Tótországhoz, s a Bánsághoz hasonló megbízható provinciát alakítani – természetesen a magyar királyság megzabolázása érdekében.

Nem árt az ilyen és hasonló, mindvégig tervnek maradt terveket is megtekintenünk, ha azon sajnálkozunk, hogy a török kiűzését követő dőntő években a magyarság nem hajtotta végre a királyság és fejedelemség unióját. Mert ez csak az egyik lehetőség volt, s nem volt kizárva a másik lehetőség sem: hogy a német dinasztia a három nemzet egyensúlyát megzavarva a német elem mesterséges favorizálásával német Erdélyt alkot. De egyik sem történt meg, Erdély nem lett sem kizárólag magyar, sem túlnyomóan német, hanem továbbra is a három nemzet uniójának alapján indultak meg dolgai, egy kis zárt tartomány maradt, melyben a történetileg áthagyományozott állapotokat egy századon át alig tudta lényegesen megváltoztatni az új idők szelleme.

A kormányzás külső formái és hivatalszervezete kétségkívül nagy változáson ment át azóta, hogy II. Apaffi Mihály elhagyta Erdélyt és II. Rákóczi Ferenc kormánya nem tudott állandósulni. A fejedelem nincs többé Erdélyben s mióta 1722. évi szebeni országgyűlés a pragmatica sanctiót elfogadta, a távollevő Habsburg-fejedelem családja örökös joggal bír az országra. Nincs többé fejedelemválasztás és nincs meg a lehetősége, hogy az újonnan trónralépő fejedelmet mind szélsőségesebb rendi követelések megadására, megfogadására kényszerítsék. III. Károly alatt még a megszervezett polgári kormány is alig érvényesül, az országgyűléseknek alatta hozott artikulusai nem részesülnek fejedelmi megerősítésben, a császári generálisok tényleges kormánya alatt álló kis Erdély olyannyira gyönge, hogy egyelőre évtizedeken keresztül a régi tárgytalanná vált alkotmány alatt él és csak az 1744. évi országgyűlésen sikerül neki a régi, török-korbeli alkotmány helyébe újat szerezni. Az 1744-i törvények, melyek a XVII. századi nagy törvénygyüjteményekkel, az Approbatákkal és Compilatákkal szemben a Novellaris-törvénysorozatot vezetik be, formálisan is kitörlik a korábbi törvényekből a fejedelemválasztásra vonatkozókat, beiktatják a pragmatica sanctio okleveleit, eltörlik mindazon cikkeket, melyek korábban a török szultán főhatóságát állapították meg, vagy a katholikus vallásgyakorlatot korlátozták, az unió esküszövegét megtisztítják az örökös fejedelemséghez nem illő részektől, de egyébként fenntartják, mint az alkotmány változatlan alapját, a három nemzet unióját. Ez a 6. artikulus már az unió kiterjesztésének lehetőségével is polemizál, kimondva, hogy a görög katholikusok uniója nem alkothat „negyedik nemzetet”, hanem az oláhság privilegizált tagjait a három nemzet valamelyikéhez kell számítani, s a köznépet, s a köznépből való pópák fiait nem lehet külön nemzetnek venni. Az „oláhok köznépé”-nek nemzetté emelése „e fejedelemség szisztémáját megdöntené”.

A három nemzet hagyományos szisztémáját egyelőre sem a bécsi pompába és hatalomba öltözött fejedelemség, sem a még földalatti életet élő nemzetiségi elvnek e távoli dübörgése nem veszélyeztette. A bécsi kormány távol lévén, az erdélyieket belügyeikben meglehetősen magukra hagyta és megelégedett azzal, ha a folyton emelkedő adókat beszedhette. A most kialakuló új központi, kormányhatóságok csak látszólag helyezkednek, mint a fejedelem exponensei, a három nemzet fölé; a valóságban a kormány tagjai a három nemzetnek és az ezt tévő társadalmi osztályoknak emberei, s mint ilyenek, erős gyökerekkel bírnak az erdélyi talajban. Egymásközti torzsalkodásaik is az erdélyi adottságokból származnak: magyar és szász, katholikus és protestáns, mágnás, köznemes és polgár szorulnak össze e még éppenséggel sem toleráns, sem demokratikus korszakban ugyanazon tárgyalóasztalok mellett, és csak természetes, hogy e kényszerű együttműködés személyi, testületi, vallási, nemzeti surlódások végeláthatatlan sorává alakul át. A kormány élére a leopoldi diploma az államtanács elnökét helyezte, de már 1693-ban a királyi gubernium lépett az államtanács helyébe, élén a gubernátorral, az egész erdélyi kormány fejével. Székhelye azóta, hogy a Rákóczi-felkelés alatt Gyulafejérvárról Szebenbe költözött, ez a szász főváros lett, hatásköre sokkal inkább kiterjedt, a katonai dolgokat kivéve, az akkori államigazgatás minden területére, mint a magyar helytartótanácsé, mely utóbbihoz hasonlóan 1742-ben az erdélyi gubernium is megkapta az „excelsus”, kegyelmes címet. A commissariaticán kívül a cameralia is alája tartoztak, minek következtében a vele jó viszonyban lévő urak különösen Lipót és III. Károly jövedelmező állami bérletekben vehettek részt. A fiskális jószágoknak is nagyrésze magánemberek kezébe került, s mikor utóbb Mária Terézia alatt időnkint vizsgálatok indítottak a fiskális jószágok visszaszerzésére – erre külön hatóság is volt, a forum productionale, mely előtt a birtokjogot igazoló iratokat be kellett mutatni –, mindig nagy volt a „megszeppenés”, nem annyira a nagyurak közt, kik nem igen féltek, hanem a kisnemesek, sőt még az örmény bérlők között is. A gubernátori méltóságot előbb a legrégibb családok fiai hordozták, Apaffi fejedelemsége után sorrend szerint gróf Bánffy György, gróf Kornis Zsigmond, gróf Haller János és gróf Kemény László, aki után 1762-től kezdve a gubernium elnöki tisztjét a császári sereg generálisai töltötték be, így Buccow báró, gróf Hadik András, a berlini raid hőse, O’Donnel és Auersperg grófok, akik után Mária Terézia a szász báró Brukenthal Sámuelt nevezte ki. Maga hivatal volt 1714 óta az országos főbiztosé is, aki magyarországi mintára a katonai ellátás gondjait viselte, alatta négy polgári biztos szolgált, a szebeni, brassói, kolozsvári és dévai kerületben. Hozzá hasonló magas hivatalfőnök volt a számvevő hivatalnak, az exactoratusnak feje, a supremus exactor, akinek hivatalát Mária Terézia 1742-ben állította fel, élére helyezve elsőnek gróf Teleki Mihályt. Úgy a főbiztosság, mint az exactoratus alá voltak rendelve a guberniumnak, illetőleg vezetőik guberniális tanácsosok voltak, hasonlóképen az volt a kamarai ügyek élén álló országos thesaurarius, akinek hivatala, a thesaurariatus még a független fejedelmi-korszakra nyúlt vissza. Alája tartoztak a só, harmincad, fiskálitás-ügyek hatóságai, a különböző állambérletek és külön hivatali személyzettel a bánya-, kohó- és erdőügyek, az ú. n. bányauradalmak, Zalatna és Vajdahunyad kezelőségei.

Az egész központi kormányszervezetet ugyanoly elvek szerint kötötték be a bécsi centrumba, mint akár a magyar, akár a cseh hasonló szervezeteket. A guberniumtól a fontosabb ügyek királyi döntés elnyerése végett a bécsi erdélyi kancelláriához mentek, mely az első kancellárnak, gróf Bethlen Miklósnak, kivel már többször találkoztunk, elgondolása szerint csak a kolozsvári kancelláriának volt az expozitúrája, s ezért az első bécsi kancellár, Kálnoki Sámuel, 1694-ben csak vicekancellári címet viselt. Utóbb azonban, a bécsi udvar érthető befolyása alatt, megváltozott ez a viszony: a bécsi kancellária lett a fő, vezetőhivatal, s az Erdélyben maradt lesüllyedt a gubernium aktakésztő és postahivatala színvonalára. Ennek megfelelően hívták aztán a bécsit erdélyi udvari kancelláriának, az erdélyit, mely a gubernium mellett működött, provinciálisnak, azaz országosnak. Az igazságszolgáltatásnak a felső fokon magyarországi mintára való állandósítása csak 1754-ben ment végbe, amikor Mária Terézia a királyi táblát előbb Medgyesen, s még ez évben Marosvásárhelyen megalapította; elnöke szintén a gubernium tanácsosa, mellette a régi rendi igazságszolgáltatás emlékeiként protonotariusok és assessorok működnek. Alacsonyabb fokú igazságszolgáltatás szerveiként, de egyszersmind politikai és gazdasági közigazgatási feladatokra is alapította Mária Terézia a vármegyékben és székely székekben az állandó táblákat, összesen 21-et, melyek a guberniumnak alárendelt hatóságok lévén, bennük az erdélyi főkormányszék az egyes autonóm törvényhatóságok területén is bírt olyan tőle függő szervezetet, amilyenre a magyar helytartótanács sohasem tudott szert tenni.

Az erdélyi hivatalszervezet egész története tanulságosan mutatja, hogy a rendi korszakban, a rendi előjogok sértetlen fennállása mellett hiába vannak fejedelmi, a királytól alapított és neki felelős hivatalok, bennük mégis a rendi befolyás érvényesül, mert tagjaik természet szerint a rendiség hívei. A guberniumon elkezdve mindegyik hivatal dominiuma volt a mágnásoknak, akik mellett a szászok közt kiemelkedő hivatalnok-családok és székely urak érvényesülnek, miután eredetileg úgy a három nemzet, mint a négy bevett felekezet tagjai közt meg kellett osztani az egyes hivatalokat, ami tipikusan rendi elv volt. Utóbb a nemzetek közt a szászok és székelyek mindinkább háttérbe szorultak, s a legtöbb és legmagasabb hivatalnok a magyar nemzetből került ki, mert ebbe tartoztak, kevés kivétellel, a valódi mágnások. Vallásilag szintén eltolódtak az egyenlő arányok: előbb az unitáriusokat szorították ki katholikusok és kálvinisták egyesült erővel, azután a katholikusok megpróbálták, hogy saját embereikkel annyi helyet töltsenek be, mint a kálvinisták és a szász lutheránusok együttvéve. Az egyes megüresedett állásokra való jelölések valódi erőpróbákká lettek a nációk és relígiók között, a bécsi kormány pedig a katholikusok megerősödése után egyszerűen arra iparkodott, hogy a megüresedett állásokat lehetőleg ugyanolyan vallásbelivel töltse be. Amilyen kevés alkotását ismerjük e hivataloknak, melyek többnyire megelégedtek a folyó ügyek elintézésével, oly végnélküli sora van az állásbetöltés körüli torzsalkodásoknak, egyének, családok, nációk és felekezetek soha el nem nyugvó gyűlölködésének.

A mágnások gazdagságban nem mérkőzhettek a magyarországiakkal, földbirtokaik a Károlyi-, Esterházy-, Nádasdy-dominiumok mellett alig jöhettek számba, egyébként is nagy többségükben szoros rokonságot tartottak az erdélyi közép-, sőt kisbirtokosokkal – mésalliance kisemberekkel a legjobb családokban is gyakori volt –, úgyhogy a mágnások elkülönülésének és a nemességen felülemelkedésének szinte egyetlen kritériuma a magas hivatalok viselése lett. A század második felében már nem kevesebb, mint 28 grófi és 34 bárói család volt Erdélyben, melyeknek tagjai aszerint emelkedtek a társadalmi létra legfelsőbb fokaira, hogy viseltek-e excellencia címével bíró magas hivatalt vagy kaptak-e Bécsben titkos tanácsosi címet. A magas hivatalok igaz hogy gyakran anyagi romlását okozták viselőiknek, mert nyilt asztalt kellett tartaniok: az egyik főbiztos, gróf Kornis állandóan húsz hátaslovat tartott istállójában, hogy hivatalnokaival, még a szászokkal is, bármikor kilovagolhasson; tönkre is ment és az sem segített rajta, hogy a reábízott provinciális kasszából nemcsak másoknak adott kölcsön, de magának is. A főhivatal mégis igen gyakran anyagi emelkedés forrása volt, mivel Mária Terézia bőkezűen jutalmazott, nemcsak birtokadománnyal, de készpénzzel is. Közismert volt kancellárjának, gróf Bethlen Gábornak és a szász Brukenthal bárónak a királyi bőkezűségből származó gazdagsága. A királynő különben Erdélyben is alkalmazta a már Magyarországon kipróbált módszereket, melyekkel a főurak körében feltétlen híveket biztosított magának; a rangemelésen kívül – immár szász eredetű bárok is vannak – titkos tanácsosi címeket osztogatott, s midőn 1762-ben a gubernium elnökségét magyar úr helyett Buccow császári generálisra bízta, a rossz hatás ellensúlyozásául egyebek közt a Magyarországon ősi multtal bíró udvari méltóságokat is meghonosította: főudvarmesterré, főkancellárrá, főlovász-, vadászmesterré, pohárnokká, étekfogóvá, főajtónállóvá a legnagyobb családok fiait: két Bethlent, egy-egy Keményt, Telekit, Bánffyt, Lázárt, Hallert nevezte ki. Mindez az akkori barokkvilág külső tekintélytiszteletében kiemelkedő állást szerzett e régi családoknak, melyekkel bármennyire rokonságban, sógorságban is voltak a kisebb nemesek, az excellenciás urakkal imár csak etikett szemmeltartása mellett érintkezhettek. A szintén nagy családokkal atyafiságban levő Rettegi György nagy zavarban van, mikor egy hivatalos kiküldetésében ebédlőhelyére váratlanul megérkezik gróf Bethlen Miklós: semmikép se akart a nagyúrral szemben lenni, mert úgy tudta, hogy az „nem szeret nemes emberekkel egy asztalnál ülni”. Ugyancsak Rettegi többször töprengett, mint nagy problémán, hogy temetés vagy más társadalmi összejöveteleken hogyan kerülje el az előkelőségére sokat tartó gróf Bethlen Ádámné kezének megcsókolását, akit – mondja a „régimódi” kisnemes – „némelyek Isten gyanánt imádnak és nagy nyereségnek tartják, ha kezét csókolhatják, melyre maga is igen reávágy”.

Ez a rangtartó főnemesség azonban úgy a barokk, mint a felvilágosodás korszakában csorbítatlanul megtartotta magyar nemzeti érzését és bár szükség és alaklom szerint idegen nyelvnek és idegen szokásoknak is hódolt, a bécsi udvar vonzókörébe került elnemzetietlenedő főúri társaság számára sokkal kevesebb erdélyi színt szolgáltatott, mint magyar színt az Erdődyek, Pálffyak és más urak. Az időnkint változó szokásoknak, hogy ne mondjam, divatoknak ők is alá voltak vetve, régi és új generációk ellentéteit ők is végigélték; így síránkozik a század elején báró Apor Péter a régi jó szokások bukásán, az új, a rossz, a gyökértelen elharapózásán, de utána egy emberöltővel, a 60-as években ennek a már állítólag romlott nemzedéknek képviselője, Rettegi György szakasztott azon mód panaszkodik az ifjúság romlásán és már a saját generációját tartja a régi erkölcs őrének. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az öregek e folytonos síránkozásai ellenére is az arisztokráciának jobbjai szilárdabban ragaszkodtak az előző generációk erkölcsi és kulturális hagyományaihoz, mint ezt Magyarországon, a felvilágosodás örvényébe menthetetlenül behulló főuraknál láttuk. Külföldi utazás bővíti látókörüket, de nem szorítja ki belőle a hazai képet, s a három Teleki gróf, Sámuel, József és Ádám, a század közepén folytatott svájci, francia, németalföldi útjaikon is megmaradtak nemcsak magyarnak, hanem hithű protestánsoknak is, érintetlenül a deizmustól. Gróf Teleki József francia könyveket is ír, de nem Voltaire és Holbach szellemében, mint Fekete és Sztáray grófok, hanem a divatos filozófia hitetlensége ellen, mely őt annak dacára sem tudja meghódítani, hogy Voltaire-rel és Rousseau-val személyes ismeretségbe és levelezésbe is került. Ezek a Telekiek nagy tudósoknak, Bod Péternek és Cornides Dánielnek tanítványai, s a művelt, irodalmat pártoló és művelő, humanisztikus és toleráns ideákért lelkesedő, de realista, mérsékelt és mérséklő szellemű erdélyi főúrnak lesznek első példányai és típusai, melynek többé-kevésbbé tévelygő előképe a szerencsétlen első kancellár, gróf Bethlen Miklós volt. Az ő érdemük, főként Teleki Sámuelé, a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár és gyüjtemény megalapítása. Mellettük természetesen nagy emberi hibákban leledző urakat is találunk, s ha a sok „laudator temporis acti”-nak hitelt adhatunk, kik a más ember szemében meglátott szálkát szeretik írásaikkal megörökíteni, amilyenek e korszak nagy naplóírói: Rettegi, Halmágyi István, Heidenford Mihály, akkor a fő- és középnemesség történetét szinte chronique scandaleuse-nek kellene tartanunk. Minő szerencséjük volt a korábbi korszakoknak, melyeknek még nem akadtak erkölcsbíró mémoire-íróik!

Az arisztokrácia vezetése alatt csöndesen, nagyobb megrázkódtatások nélkül élték a nemzedékek életüket II. József koráig, az országgyűlések nem egyszer témát sem találtak tárgyalásaikra, hacsak a nációk és religiók egymás elleni panaszait nem vesszük országgyűlési tárgyaknak. Egyes törvénykönyvek kizárólag indigenák felvételével foglalkoznak, a viszonyok gyökeres változását senki sem óhajtja. Legtöbb tárgyalást okoz a Bécstől bekövetelt hadiadó dolga, annak emelése és az egyes nemzetek közt felosztása. Eltekintve Mária Terézia háborúitól, melyekre az erdélyi urak is kénytelenek voltak önkéntes adományaikat felajánlani (így 1757-ben az urak és nemesek 179.000, a szászok 41.000, az örmények 34.000 forintot), a rendes hadiadó meglehetősen állandó volt, s idővel lassan emelkedett. A bécsi kormány tisztában volt azzal, hogy Erdély gazdasági fejlődése érdekében semmit nem tévén, váratlan nagy áldozatokat nem is követelhet tőle. III. Károly alatt a folytonos török háborúk és azok előkészületeinek ürügye alatt 6–700.000 forintot tett ki az adó, Erdélyország nagyságához és akkori lakosságához képest kétségtelenül igen nagy összeget, azonban az erdélyi adót az egytelkes nemesek is állandóan fizették, több országgyűlési határozat, így az 1714-i értelmében – ezeket Erdélyben egyházi vagy egyházhelyi nemeseknek nevezték, egyetlen ház tulajdonukról – s rajtuk kívül a székely nemzet is kénytelen volt a másik kettőnek terhében osztozni, bármennyit hivatkoztak is a székelyek ősi szabadságukra és tényleges hadi szolgálatukra. Az 1714-beli 600.000 forint hadiadóból a székelyekre esett 86.000 forint; a hátramaradt részből a szászok fizették a nagyobb részt, a kisebbet a vármegyék jobbágylakossága. A terhet a szászok nagy panaszok közt viselték 1714-től 1739-ig, amikor az országgyűlésen erélyesen követelték a méltányosabb „reparticiót”. Kimutatták, hogy az 1736. évi összeírás szerint a vármegyék területén 40.000 adófizetésre köteles jobbágy él, míg a szászok egész létszáma csak 31.000 családot tesz ki, sőt a vármegyékben levő falvak száma ötször is felülmúltja a szász földnek mindösszesen csak 250 faluját. Mire a magyar urak könnyedén válaszolhatták, hogy nem a lélekszám, még kevésbbé a faluszám teszi a lényeget – hogyan lehetne szegény oláh falvakat Szebenhez, Brassóhoz, Segesvárhoz hasonlítani? –, hanem a gazdasági teherbíróképesség, mely az ipart és kereskedelmet űző szászok részén kétségtelenül nagyobb. Emellett a találó érv mellett azt sem vetették meg a vármegyei urak, hogy az ő jobbágyaik a hét egy-két-négy napján nekik dolgoznak, tehát kevés idejük van, míg a szászok az egész héten önmaguknak dolgoznak, minélfogva könnyebben viselhetik az állami terheket, s a nemesi föld különben is meg van terhelve a hadikötelezettséggel… Láthatjuk, ugyanazon rendi álláspontok, mint Magyarországon, de a tárgyalások szűkebb környezetben, csupa régi ismerős közt folynak, innen a viták közvetlenebb hangja, mely élénken emlékeztet olyan alkura, ahol mindkét fél tisztában van egymással. A szászok állhatatos panaszai el is érték ekkor, hogy „akkordát” kötöttek, s ennek értelmében a már teljesen tarthatatlan „porta” adófelosztási egység helyébe végkép az 1730 óta gyakorlatban lévő „calculust” tették, azaz a mindenkori adót száz kalkulusra osztották, s abból 38-at a szászok, 37-et a vármegyék vállaltak magukra, a székelyekre 17-et és a taksás, azaz nem szabad királyi városokra 8-at helyeztek. Ez így maradt az ú. n. Bethlen-szisztéma behozataláig, 1755-ig, mely Mária Terézia kegyencének, gróf Bethlen Gábor kancellárnak nevéhez fűződik, s lényegében a Magyarországon már I. Lipót korában alkalmazott azon adózási rendszerben áll, hogy az adót a jövedelem szerint emelkedő fejtaksák, termékenység szerint osztályokba sorozott ingatlanok és az ingók: állatok, méhkasok, kisüstök stb. száma szerint hajtották be. Ezen a rendszeren még Buccow tábornok tett némi változtatásokat, s azután annál inkább érvényben maradhatott, mert Mária Terézia 1761-től kezdve nem is tartott több országgyűlést.

Bár Erdély a királyságbeli 1715: 8. artikulus mintájára külön törvénycikkben nem járult hozzá a császári közös hadsereg fenntartásához, császári ezredek már a leopoldi diploma értelme szerint is állandóan tartózkodtak területén, rendesen négy lovas és két gyalogos ezred, melyeknek a hadiadón kívül való ellátását, a magyarországi szokásokhoz hasonlóan, szintén királyi rendeletek szabályozták. A katonai regulamentumok a magyar helyzettel azonos viszonyokat hoztak létre, a rendkívüli szolgáltatások itt is súlyosan nehezedtek a jobbágyságra, de a szászságra is, úgyhogy ezen, magyarországi kifejezéssel „salgamum”-nak nevezett mellékes szolgáltatásokat Mária Terézia 1759-i regulamentumában pénzre változtatta, s helyettük évi 160.000 forinttal szaporította az akkor 719.000 forintot kitevő hadiadót. Katonaság és polgári lakosság közt Mária Terézia rendeletei hoztak létre tűrhető jóviszonyt, a katonai excesszusoknak különösen a század első felében szokatlanul kiáltó eseteivel találkozunk, amilyen volt a szász Heidendorftól, tehát éppenséggel nem németellenes tanutól elbeszélt történet: egy kürasszir tiszt egy faluban hét tetűt asztalra tette, körülültette a falu vezetőit és ötven bot terhe alatt feladatukká tette, hogy vigyázzanak, nehogy az állatkák elmásszanak. A polgári hatóságpanaszára felettese, egy kapitány azt válaszolta, hogy az illető tiszt nem egészséges, karja szét van lőve, s ezért meg kell neki engedni ily kicsinységeket. Általában nem tettek oly mély benyomást, mint a nagy magyar urak, a generálisok még a legősibb családok fiaival és főhivatalok vezetőivel szemben is sértő, magyarságukat becsmérlő beszédeket engedtek meg maguknak, különösen a tehetséges, de gőgös és összeférhetetlen természetű Buccow báró, aki egyszer az országgyűlés elnökének, gróf Bethlen Miklósnak nem akarta megengedni, hogy a követek éjjel lámpa nélkül járhassanak az utcákon, mire Bethlen megjegyezte, hogy akkor a követek a gubernátornál, gróf Kemény Lászlónál, panaszt fognak tenni. A generális székén hintázva vágta oda: Majd helyére teszem a gubernátornak magyar fejét. Bethlen gróf hallgatott erre, de a jelenet tanui, az ő hivatalnokai tudták, hogy nem felejt. Az idegenekkel szemben hallgatni és nem felejteni mindenesetre megtanultak ekkor a magyar urak.

 

Általában véve úgy látszik, mintha Erdély az akkori közlekedési viszonyok közt túlmessze volna a bécsi kormánytól, mely ritkán és unottan fordítja feléje tekintetét és távolról sem fáradozik annyit a felvilágosodás anyagi vívmányainak Erdélyben elterjesztésén, mint Magyarországon. A felvilágosodási „Polizei”-hoz tartozó rendeletek csak Mária Terézia utolsó évtizedében szaporodtak, de már tűzbiztosítás, modernebb temetési, egészségügyi eljárás, cselédrendszabás II. Józseftől származnak. A jobbágyság helyzetével sem gondolt az állam annyit, mint a magyar királyságban és az osztrák tartományokban, a földesurak az állam beavatkozásától nem zavarva rendezhették el jobbágyaik kötelezettségeit. Hogy mennyire elmaradtak a viszonyok a magyarországiaktól, arra jellemzők Mária Terézia 1769-ben kiadott úrbéri rendeletének pontjai, melyek a magyarországi szolgáltatásoknál nagyobbakat engedélyeznek, olyanokat, melyek már úgyis régebben érvényben vannak. Míg a magyar úrbéri rendelet heti egy igás, vagy két kézi robotot állapít meg, addig Erdélyben ez új rendelet is megengedi a heti négynapi kézi robotot, vagy járomba fogott marhával a három napot; a belső örökséggel bíró zsellér itt heti két, az egészen szegény, marhanélküli zsellér heti egy napot tartozik robotolni. Ahol a munkát a jobbágy falujától távol követeli az úr, ott egy-két hétig egyfolytában kell azt elvégezni, ami, ha – mint valószínű – sürgős gazdasági munka idejére esik, magában véve is igen hátraveti a jobbágy saját gazdaságát. A rendelet megköveteli ugyan a sokféle helyi szolgálatnak a robotnapokra betudását, így a hosszú és rövidebb fuvart, levelek alá- és felhordozásait, vadászat- és halászatban segédkezést, káposztakapálást, gyomlálást, cséplést, kender-lenmunkát, szövés-fonást; meghagyja külön szolgálatnak, hogy minden jobbágy vagy zsellérasszony évenkint négy font kendert, lent vagy gyapjút fonjon meg, – azonban mindezeknek túllépése esetében itt még kevésbbé áll a jobbágy rendelkezésére biztos út, mint Magyarországon. A gazdasági viszonyok még a háromnyomású rendszer számára sem értek meg, kivéve a szász földet; az elmaradt jobbágytól – hiszen pl. az oláh jobbágyok egy része csak nemrég költözött be a tisztán keleti viszonyokban élő Oláhországból – nem lehet várni józan, értelmes magatartást, s ezért a királynő egyszerűen a földesúrra hagyja, hogy jobbágyainak „alkalmas és állapotjokhoz képest elégséges lakóhelyet”, szántóföldet és kaszálót adjon: „ez bizatik a földesúr okosságára, úgy mindazonáltal, hogy a szegény közönség meg ne szűküljön”. A jobbágy „örökségét” az úr tetszés szerint elcserélheti, csak arra vigyázzon, hogy azok ezzel „meg ne fogyatkozzanak”, húst, bort, szalonnát eladás végett ne kényszerítsen rájok, dézsma, cenzus, más pénzbeli szolgáltatások érvényben maradnak, ha a földesúr és jobbágy közt „végben ment önként való alkalmok által hozattattak bé”, azaz az uradalmakban érvényben levő szakadatlan szokást, bármily súlyos legyen is az, szankcionlája e rendelet, melyen alig látszik meg Mária Teréziának a szegény népet cirógató kezenyoma. Kétségtelen, hogy e szokásjog nagy része már a XVII. században életben volt, egyes rendelkezésekkel már az Approbatában is találkozunk, az egész jobbágyhelyzet sem volt bizonyára olyan szomorú, mint a lengyel vagy kelet-porosz nagybirtokon, mégis az erdélyi fejlődésről ki kell mondanunk, hogy az a magyar mögött messze elmaradt, már csak azáltal is, hogy Mária Terézia reformját ide már nem terjesztette ki. Mintha idegei már nem tudták volna fölvenni a küzdelmet még egy ország földesuraival.

A szászok helyzetét nehéz ebben a korszakban néhány vonással jellemezni. A szász nemzet „univerzitása” csorbítatlanul magában foglalja az ősi szász földet, úgy a hét szék területét, mint a brassói és besztercei két distriktust. Nagyszebenhez hozzátartozik Szelistye és Talmács, Brassóhoz Törcsvár; egy időre Fogarasvár uradalma is a szász egyetem birtokába jutott: 1865-ben Brukenthal báró keresztülvitte, hogy Mária Terézia 200.000 forintért inskribálta nekik. Az egyetem világi szervezete és egyházi berendezése továbbra is fennállott, sőt a királynő különös kegyelméből a „nemes”, inclita címzéshez is hozzájutott: Mária Terézia ezt 1766-ban adományozta az eddigi „becsületes”, alma kifejezés helyett az univerzitásnak, úgyhogy ez most már külső díszben sem maradt el a magyar náció mögött. A szászok azonban megszakítás nélkül panaszkodtak, miként egyszer a magyarok az 1736-i országgyűlésen találóan jegyezték meg: „a tapasztalat arra tanít, hogy a becsületes szász náció többet sír, mint valóságban szenved”. Tényleg, ha a hivatalos írásokat nézzük, azt hihetnők, hogy a szászok folyvást, évről-évre a végveszély torkából menekedtek, holott itt olyan családtagokról van szó, akik szűk helyen élve, gyakran veszekednek, anélkül, hogy összetartozásuk érzése egy pillanatra is megszakadna. A szász univerzitás már amiatt is, hogy német volt, a német generálisok, a bécsi kormány és az uralkodó speciális protekciója alatt állott, s bármily nagy volt is az ellentét a polgári és szabadparaszt – aminő volt a szász – és a magyar nemesi életforma között, a szász előjogok az egész korszakban semmi csorbát nem szenvedtek. Igaz, hogy a magyarság folyvást felvetette az ú. n. konvicilitás kérdését, mely abban a követelésben állott, hogy a magyar és székely nemesnek joga legyen szász városba költözni és ott polgári jogot, birtokjogot szerezni, – ezt a kívánságot még Mária Terézia is pártolta, mert azt remélte, hogy magyar és székely katholikus elemek beköltözésével a szász városokban a lutheránus vallás kizárólagos uralma megtörhető, de még a királyi pártfogás sem segített a koncivilitáson, melytől a szászok rendi és nemzeti zárt voltukat joggal féltették és a század végéig meg is akadályozták behozatalát. Hasonlóképen sikerült a szász lutheránus egyháznak a fiskus folytonos támadásait visszautasítani, melyek az egyház birtokában levő háromnegyed dézsmának visszaszerzését célozták.

A szász fejlődésnek igazi baja az volt, hogy hiányzott a Bethlen Gáborhoz hasonló gazdaságpolitikai fő, aki Erdélynek gazdasági viszonyait valamiképen modernizálta volna. A szászok maguk igen csekély gazdasági érzéket tanusítottak és sem a hosszú békét, sem a bécsi kormány jóindulatát nem tudták kihasználni. A török uralom a Balkánra visszaszoríttatván, Erdély még inkább kiesett a kelet-nyugati kereskedelem útjából, s ami még volt az oláh vajdaságokkal, azt is átengedték a teljességgel nyárspolgáriasodó szász városok a görög és örmény kereskedőknek, akik szász városokban, így Brassóban is, külön privilegizált községeket alkottak. Nagyszebennek 1790-ben nincs több kereskedője, mint 14, s ebből is négy oláh vagy rác, azaz görög keleti. Brassó a század végén kezd újra emelkedni, de még 1802-ben is csak 12 bejegyzett és 14 nem bejegyzett kereskedője van. Az egész kereskedelmi behozatal 1796-ban másfél millió forintra rúg, a kivitel 460.000-re, viszont Magyarországba nagymennyiségű marhát, gabonát, állatbőrt és gyapjút exportálnak, II. József alatt egy évben 1,300.000 forint értékben, ugyanekkor Magyarországból 300.000 forintnyi árut hoznak be. Sem a magyarok, sem a szászok, de a kormány sem gondolt arra, hogy a régi iparágakat kifejlessze, a háziipart is elhanyagolták, s a szövőipar is csak azóta kezd újra teret hódítani, persze csak igen kis mértékben, mióta II. József kitiltotta az oláhországi, török behozatalt, a török gyapjúból készült kék vásznat és posztót, mellyel az erdélyiek már csak azért sem tudtak konkurrálni, mert a néhány szebeni és brassói takács is behozott török gyapjút volt kénytelen feldolgozni, nem lévén Erdélyben racionális gyapjútermesztés. Az állattenyésztés minden egykorú leírás szerint alacsony fokon állott, csak egyes nagybirtokok és szász gazdák törődtek vele inkább, de a viszonyok kis méreteire jellemző, hogy a mezőhegyesi állami birtok a század végén évenkint 30 ménlovat adott kölcsön egész Erdélynek. A szebeniek, akik székhellyé emelt városukra igen büszkék voltak, 1790-ben szégyenkezve vallották be, hogy egyetlen gyáruk van, ezt is egy Orosz nevű magyar százados alapította, milánói selyemiparosokat behozva és velük a szebeni gyerekeket selyemgyártásra kitanítva. A néhány finomabb, szattyán, kordován-bőrgyár örmények kezén van, vas- és rézhámor a bányavidéken, Vajdahunyadon, Torockón stb. állami kézen vagy magyar és oláh nemesek birtokában, van az országban 12 papírgyár a század végén, durva papírgyártásra, hét üveghuta, két lőpormalom, egy salétromfőző s termelnek feldolgozatlan fát a székely földön, szász házibútort kivisznek Oláhországba. Ez az egész kereskedelem és ipar; azaz a százsok bár városokban laknak, nem tudtak az európai polgári fejlődéssel lépést tartani, hanem XV. és XVI. századi iparosodási és kereskedelmi lendületükből visszaesve, földművelők maradtak, akár csak a magyar városok többsége. Egyedül Szebent emelte ki az a körülmény, hogy a kormányszékek falai közé telepedtek: Temesvár és Buda példájára katonai és hivatalnok várossá kezdett alakulni, II. József alatt már kaszinója van fényes billiárd-teremmel, nyári szinháza, bálterem, több kávéháza, benne alapít Mária Terézia árvaházat, Brukenthal báró pedig könyvtárt és képgyüjteményt. Vele sem a magyar mágnásoktól favorizált Kolozsvár nem mérkőzhetik, sem Gyulafejérvár, melyet 1715-ben III. Károly védelmi szempontból átalakíttatott, s ezért nevét az 1716. évi országgyűlés Alba Carolinára, Károlyfejérvárra változtatta.

A megállás és elsekélyesedés a szász társadalmi viszonyok alakulásában is megfigyelhető. Már 1711 előtt is láttuk annak kezdeteit, hogy a hivatalos élet, írásbeliség előhaladásával új hivatali arisztokrácia alakul ki, mely hatalmának és gazdagságának biztosítása érdekében nem ragaszkodik az erkölcsi követelményekhez. Az univerzitás kereteiben széleskörű autonómiával bíró városokban főhivatalnokok hatalmaskodnak, a városok jobbágyközségeit kizsarolják, gazdálkodásuk következtében a városok pénzügyei összebonyolódnak, adósság adósságra halmozódik, s a szász városoknak gyakran magyar urak a hitelezői. A jövedelmező állásokért a város kebelében hatalmas családok versenyeznek, így például Medgyesen a Hannenheimok és Heidendorfok, ez utóbbiak a régi gyökeres, tanácsbeli polgárság képviselői, az előbbiek bevándorolt morvanémetek, akik a plebsre, a régi „Herrn Omnes”-re támaszkodnak. Általában a régi patriarchiális viszonyok bomlását nagyban elősegíti az ausztriai német bevándorlás: főként szász városokban garnizonban levő tisztek kérik és kell is, hogy megkapják nyugdíjazásuk után a polgárjogot, melyet a magyaroknak megtagadnak; ezek többnyire szedett-vedett népség, de sok köztük a katholikus, kiknek hivatali pályáját gubernium és királynő szívesen elősegíti. A nyomasztó gazdasági helyzeten is csak ilyen ambiciózus bevándorló mert segíteni, báró Seeberg, Magyarországból bevándorolt német kereskedő, konvertita katholikus, erdélyi kancelláriai tanácsos, aki mint királyi biztos 1753-tól kezdve több éven át megvizsgálta a szász városok és székek anyagi helyzetét, s a szász közigazgatást a még akkor pályája kezdetén levő Brukenthal Sámuellel újjászervezte. A Seeberg-féle bizottságból alakította Mária Terézia 1759-ben a szász nemzet gazdasági directoriumát, a szász comes elnöklete alatt, mely a szász városi és univerzitási földbirtokok kezelését is megpróbálta javítani, de az univerzitás féltékenykedése miatt nem sokáig működhetett. Utóbb a szász nemzetet a királyi kegy felhasználásával Brukenthal báró pártfogolta, 1761 óta szászok grófja, majd az erdélyi udvari kancelláriának, 1774-től kezdve a guberniumnak elnöke és Erdély kormányzója, a szászoknak ebben a században kétségkívül legnagyobb formátumú embere.

A többi nemzettel való kapcsolatot illetőleg, a nacionalisztikus kort megelőző XVIII. században hiába keresnénk annak nyomait, hogy egyik vagy másik nemzet a másiknak rovására szaporította volna a saját lélekszámát. A kis német sziget továbbra is érintetlenül megmaradt ott a magyarok és oláhok között, legfölebb a vármegyék területén levő szász jobbágyközségek megmagyarosodása vagy eloláhosodása, már a XVI. század óta fennálló folyamat, folytatódott. A szászok mint magasabb műveltség birtokosai már ekkor elmaradtak természetes szaporodás dolgában az oláhság mögött, s ehhez képest még a privilegizált Királyföldön is mind jobban benyomulnak a szász falvakba az oláh jobbágyok. Ezeket a veszteségeket azonban sikerült időnkinti bevándorlással eltüntetni: amennyire tiltakoztak a szászok magyar nemesek vagy akár német katholikusok beköltözése ellen, ami az ő politikai és faji egységüket kiegészítő vallási egységet veszélyeztetett volna, oly szívesen adtak helyet a protestáns emigránsoknak, akik a század első felének nagy bevándorló hullámain jutottak el e távoli országba. Már 1726-ban maguk közé hozták a szebeniek azt az 50 frank családot, mely akkor Debrecen körül várta végleges elhelyezkedését, 1734 és 1735-ben négy-ötszáz főnyi felsőausztriai emigráns költözött be, akiket a Szeben körüli falvakban telepítettek le. Mindezek földművesek vagy falusi iparosok voltak, akikre a terjedő oláh tengerben a szász falvaknak nagy szükségük volt. Utóbb a szükségletet Brukenthal báró tudatosan iparkodott betölteni, amikor a hétéves háború alatt Mária Teréziától porosz hadifoglyok és szökött katonák letelepítését kérte. A királynő nemcsak a szászoknak adott körülbelül 1500 porosz katonát, akikhez utóbb családjuk is eljött, hanem a magyar urakat és városokat is megkérdezte, nem kell-e nekik; csakugyan több földesúr, így a Lázárok, Dujardin báró, aki Bethlen-házasságával lett erdélyi úr, s a jobbágyok nagy kínzója volt, Sepsi szék át is vettek egyenkint 50–70 porosz hadifoglyok, akik legnagyobbrészt mesteremberek voltak, s a falusi viszonyok közt jó hasznukat lehetett venni. A németországi bevándorlás különben tovább tartott, 1744–49 közt majdnem 600 baden-durlachi költözött be, a Mária Teréziától kezdeményezett nagy telepítéssel kapcsolatban báró Seeberg vezetése alatt külön bevándorlási bizottság működött, mely 1752–72 közt a Salzkammergutból, Karintiából és Krajnából negyedfélezer protestánst hozott be és telepített le Szeben, Segesvár körül, a már korábban elmagyarosodó Szászvárosban is ők tartották fenn a német elemet. Hasonlóképen több részletben költözött be, 1768-ban és 1770-ben, néhány száz freiburgi emigráns.

A szászok tehát a fajnak már megmutatkozó kimerüléséből származó bajokat szerencsés körülmények folytán orvosolhatták és reájuk nézve a XVIII. század hanyatlást semmiféle viszonylatban nem jelentett. Nem így a székelyekre, akik már a XVI. században rájutottak a lejtőre, melyen középkori egyenlőségük és szabadságuk veszendőbe ment. A két szabadparaszt települési terület, a székely és szász közül a szász volt az, mely mindvégig megtartotta ősi telepes szabadságait, a székely pedig már János Zsigmond korában elvesztette és azóta sem tudta, több véres felkelés dacára sem, visszaszerezni. Ez magában véve elég bizonyítéka annak, hogy történetünk soha sem volt a beköltözött, nem magyarfajú népek számára elnyomás forrása; aki joggal sirathatta szabadságát, az a magyarfajú székely volt. Az 1562. évi felkelés óta a közrendű székelység, amennyiben a főrangúak és primorok szolgálatába süllyed, valóban olyan viszonyban állott ezekhez, mint a jobbágy a nemes úrhoz, s a XVII. század folyamán is elszegényedés vagy katonai szolgálat alól menekvés vágya mind több székelyt vetkőztetett ki szabadságából. A XVIII. században az egykor egyetlen vonalban álló nemzet már a rendi tagozódás minden fokozata szerint megoszlik: székely urak grófi és bárói címekkel ékeskednek, a szegénység jobbágysorban él vagy kivándorol. Újból bebizonyosodik, hogy a rendi korlátok mögött nem működik nemzeti öntudat és soha egy sóhaj nem hallatszik a magyar faj azon szomorú pusztulásán, mely a székelység e szétoszlásában megy végbe. Ez a processzus tovább tart a XVIII. században, s egyik fordulója, de nem végpontja a székely határőrség felállítása.

A székelyeknek, mint akkor is közismerten harcias népnek, hadkötelezettsége tovább is fennállott ugyan, de a hosszú békében annak gyakorlására nem igen volt alkalom, s különben a bécsi kormány, a magyarsággal szemben tanusított bizalmatlanságtól vezetve, a XVIII. század eleje óta nem töltötte be többé a székely székek főkapitányi állásait. A II. Frigyessel folytatott háborúk, tudjuk, Mária Teréziát hadseregének minél tökéletesebb szervezésére ösztökélték, az orosz hatalommal mind nyilvánságosabban a Balkánra irányuló tendenciái pedig felvették a monarchia délkeleti sarkában a határőrvidék megszervezésének gondolatát. Itt Radnától, Naszód vidékétől délfelé menet oláh és székely határőrezredek jöttek szóba, s úgylátszik, gróf Bethlen Gábor kancellár elfogadta a gondolatot, melynek megvalósítására 1761-ben báró Buccow generális küldetett le, majd pedig a terv törvénytelen végrehajtásának ellenszegülő gubernátor, gróf Kemény László visszalépése után a gubernium elnökségével is megbízatott. Buccow megkezdte a naszódvidéki oláhok besorozását, akik szívesen jelentkeztek katonának, mert ilykép megszabadulhattak szász uraik, Beszterce város földesúri hatósága alól. A székelyekkel nehezebben ment a dolog, ezek hivatkoztak régi szabadságukra, hogy csak saját tisztjeik alatt kötelesek szolgálni és hogy az ország határain kívül nem hadakoznak. Bár a királynő a határőrség felállítását csak önkéntes jelentkezéssel képzelte el, s a különböző manifesztumok hízelgőleg is nyilatkoztak a székelyek ősi vitézségéről, melyet már az anyatejjel szívnak magukba, a német és olasz császári tisztek a nép vonakodásával szemben fenyegetésekhez nyultak, de a felizgatott tömegekben nem sokat érhettek el. Buccow báró személyes fellépésével sem vehette rá Székelyudvarhelyt a sorozás akadálytalan megengedésére. Csíkban valamivel több sikert ért el; itt a jobbágysorba süllyedt közszékelyek közül többen jelentkeztek katonának, főként miután a tisztek hirdetni kezdték, hogy „aki János király idejétől kezdve jobbágy lett”, ettől az állapottól a katonáskodás által megmenekedhetik. Itt előbb nemesi kuriákat támadtak meg és égettek, azután 1763 elején a Csíksomlyón (akkor Vártotfalvának hívták) gyűlésre jött székely tisztviselőket és nemeseket körülzárták, s ezek kénytelenek voltak megigérni, hogy az 1740 óta fizetett adókat visszatérítik és a már felfegyverzett jobbágy-székelyeket nem követelik vissza. Ilyen és hasonló zavarok hírére Mária Terézia visszahívta Buccow báró és a székely kérdés elintézésével báró Siskovics altábornagyot, magyarországi születésű délszlávot bízta meg, aki immár a gubernium közreműködésével kezdte meg munkáját, két guberniumi tanácsos, gróf Bethlen Miklós és gróf Lázár János segédkeztek neki, akik közül az elsőnek sikerült a háromszéki székelyeket lecsillapítani. Ekkor azonban már a felfegyverzett székelyek képeztek újabb veszedelmet, a tisztviselőket és nemességet mindenfelé zaklatták; másutt a tisztek segítették a közszékelyeket ellenállásukban, mire Siskovics fogatta el őket, így az udvarhelyi széktiszteket. A jobbágysorsbeliek bizalmatlanságán néhol áttört a székely egyenlőség öntudata, mely a szolgaság két évszázadában csak homályosan élhetett, s az udvarhelyszéki nép meghatóan kérte a nemeseket, hogy ne hagyják magukra őket, az „alábbvaló, de nemességben egyenlő gradusban levő tudatlanokat”. A hatóságok általában akkor is szokatlan zűrzavaros rendeleteikkel csak növelték a nyugtalanságot, amit talán csak akkor értünk meg, ha tudjuk, hogy a Buccow mellé beosztott Brukenthal báró nem bánta e káoszt, mert azt várta tőle, hogy a székelyek kiszöknek Moldvába és helyükre minél több császári katonát lehet letelepíteni.

A tragédia a legtávolabbi székben, Csíkban teljesedett ki. A királynő 1763 őszén újra elrendelte a „nationalis vagyis szélybeli militia” felállítását, s a gubernium embereiből és katonaságból alakított bizottság, a fentemlített gróf Lázár Jánosnak, egykor Marburgban Christian Wolff tanítványának elnöklete alatt megkezdte a sorozást Gyergyóban; ezernél több székelyt írt be a határőrségbe. A csíkiak egyrésze azonban a bizottság közeledésére a havasokba futott. A bizottság erre télidőben kiűzte a kivonultak zömének falujából, Mádéfalvából az otthonmaradt asszonyokat és gyermekeket, hogy a férfiakat ezzel visszatérésre kényszerítsék. Ezek azonban inkább készek voltak Moldvába kivándorolni, mint a határőrséget felvenni, mikor azonban Háromszékből újabb tömegek érkezésének hírét kapták, az egész csíki csapat, mintegy 2500 főnyi férfi, asszony, gyermek, lebocsátkozott Mádéfalvára. A bizottság és vele Siskovics báró, attól tartott, hogy a közelgő háromszékiek és az előttük levő csíkiek közé szorul, ezért Siskovics és Carato alezredes, a székely határőrség első feje, szélső eszközökre határozta el magát, amit a bizottság elnöke, Lázár gróf is helyeselt, csak a kisebbség, így Bethlen Miklós gróf, volt a várakozás mellett. 1764 január 6-án éjszaka 3 órakor Carato a császári katonasággal, dragonyosokkal és a Kálnoky-ezred magyar huszárjaival körülfogta a falut, hol a csíkiek őrök állítása nélkül békésen aludtak, beleágyúztatott, s a felijedt, össze-vissza szaladó népet katonáival lekaszaboltatta. A vérfürdőben 200 csíki elpusztult, sok megsebesült, egy dragonyos és egy magyar huszár könnyű sebet kapott. E szükségtelen barbár elintézés után akadály nélkül összeírták az első székely ezred számára Csík, Gyergyó és Kászon székben 4982 családfőt, majd Háromszékben a másik gyalogezredet és még egy huszárezredet.

A mádéfalvai véres esemény kétségtelenül a császári hadseregben megnyilatkozó magyarellenes iránynak volt eredménye; utóbb Siskovics azzal igazolta tettét, hogy a székely nemzeten, hogy egészséges legyen, minden században egyszer eret kell vágni, ezt az érvágást végezte el ő.. A felvilágosodott királyság nem nézhette mindezt anélkül, hogy legalább utólag vizsgálatot ne rendeljen el, de ez csak kis bűnösökre csapott le, s a csíkiek vezetőit, egyszerű plébánosokat üldözte. Ezek közül Zöld Péter csíkszentléleki plébános a kivándorolt székelyek vezére lett, mert a székelységen ekkor nemcsak a mádéfalvai vérengzés vágott eret, hanem az abból származó menekülés is. Csíkból és Gyergyóból ettől kezdve több éven át megszakítatlanul folyt át a nép Moldvába, ahol bojárok birtokain bérlők, kocsisok, kocsmárosok lettek a székelyek, csakhogy ne kelljen otthon a határőrségben szolgálni vagy tovább adózni. Mikor 1775-ben Bukovina ausztriai tartomány lett, ezek a moldvai székelyek oda költöztek, Istensegíts és Fogadjisten falvakat alapítva. II. József aztán a többi moldvai menekült székelyt 1785–86-ban telepítette át ugyanitt Józseffalvára, Hadik- és Andrásfalvára. A székely határőrséget utóbb békés módon a közben visszatért, de hirtelen meghalt Buccow utóda, az emberséges gróf Hadik András főparancsnok és guberniális elnök szervezte meg. A székelyeket, s velük a két oláh ezred, a karánsebesi és naszódi, határőreit a rác határőrség mintájára szervezték, földjeikért katonaszolgálattal terhelték, de a közterhek alól felmentették, az adót békeidőben csak harmadban fizették, háború alatt egészen adómentesek voltak. Ruházat, felszerelés költségei fedezésére mindegyik ezredet birtokokkal látták el, a naszódi 463.000 hold, a karánsebesi 38.000 hold ingatlant kapott, a csíki ezrednek pedig az úgynevezett revindikált havasokat adták közvagyonként, melyek 62.000 holdnyi területen a moldvai-török és erdélyi határon vonultak és ezidőben a határnak nemzetközi bizottság által történt pontos megvonulása alkalmával Erdélyhez visszaadattak. 1918 után a román állam az oláh ezredek birtokait meghagyva, de a csíkit elkobozta.

Ami az egyrészében még mindig szabad, s egészében még mindig büszke székelységre degradáció volt, az oláhra ellenkezőleg a szabadság igérete. Az egyidejűleg megalakított két oláh határőrezredről az 1764. évi első katonai regulamentum is megmondja, hogy bennük ők és utódaik „minden jobbágyi kötelesség alól feloldoztatván, valóságos szabadoknak tartassanak”. De a határőrezredek megalakítása csak egyik szimptomája az oláh népelem előtérbe nyomulásának és kultúrális felemelkedésének, mely a XVIII. század folyamán növekvő mértékben bekövetkezett, s melynek emlékét a folytonos oláh panaszoknak sikerült még a magyarság körébe is elhomályosítani. Ez az oláh nép fejlődésére annyira kedvező processzus egyrészt a nép lélekszáma szaporodásában, másrészt az unióból származó kultúrális törekvésekben figyelhető meg.

A század legelején, 1700-ban az erdélyi oláh lakosság száma mindösszesen 250.000 volt, a szászé 100.000, a magyaré nem sokkal több 150.000-nél. A további szaporodás folyamán a magyar és szász arányszám mindegyre visszaesik az oláhhoz hasonlítva: míg a szász már e században is a normálisnál kisebb termékenységet mutat, s míg a magyar arányszáma egységes, normális nép termékenységének felel meg, addig az oláhnak rohamos gyarapodása a természetes szaporodási képesség lehetőségeit messze túllépi és bebizonyíthatólag az oláh vajdaságokból végbemenő bevándorlásból táplálkozik. 1700-ban az erdélyi lakosság összege félmilliót, 1730-ban 725.000-et és 1765-ben kerekszám egymilliót tesz ki, amíg azonban a félmillióban csak 250.000 volt az oláh, a 725.000-beli egymillióból már 550.000 az oláh lakosság. Ez a rohamos gyarapodás tovább tart. 1772-ben 667.000, 1784-ben 787.000-re, s 1811-ben 950.000-re emelkedik, ami az oláhságnak a többi két néppel szemben túlnyomó helyzetet biztosít, ha nem is akkor, hanem a jövőre nézve. A szaporodás e menetét magyarázó bevándorlást, mint már a magyarországi oláhság rajzánál is említettük, a két oláh vajdaságbeli fanarióta uralom okozta, mely 1821-ben szűnt meg, s ettől kezdve, a dunai fejedelemségekbe beköszönő rendezettebb viszonyok között a XIX. század elején az oláh szaporodás is alábbhagy, s helyet enged a magyarság, mint uralkodó kultúrnemzet természetes előnyomulásának. A fanarióták, hogy ezt is megemlítsük, Konstantinápoly Fanar-városrészétől vették nevüket, mely a görögkeleti patriarka székhelye és a görög családok középpontja volt. Ezen gazdag görög kereskedő-családok jellegét azonnal felismerjük, ha megemlítjük, hogy hasonlóak voltak üzleti szellemben, erkölcsben és a törökhöz való alkalmazkodásban Gritti Alajoshoz, akit egykor Zápolyai János Magyarország kormányzójává nevezett ki. Hasonlókép nevezték ki a szultánok a két oláh vajdaság fejedelmi székébe a Fanarban egymással tülekedő görögöket, akik kinevezésük fejében hallatlan összegek lefizetésére kötelezték magukat, s ezeket persze szerencsétlen oláh alattvalóikból próbálták minél gyorsabban kisajtolni, mert hiszen a Fanarban maradt társaik iparkodtak őket még nagyobb összegek igéretével minél előbb elcsapatni. A görög családok és azok nagyszámú tagjainak e folytonos egymásra licitálása – tipikusan keleti jelenség, már az akkori Európában is elképzelhetetlen – üldözte ki az oláh népet régi dunai területeiről és hajtotta tovább észak felé, s egyúttal megalapította az oláh bojár, majd hercegi dinasztiákat, a görögeredetű Maurocordatók, Ghikák, Ypszilantik, Mavrpogenik, Sutzuk családjait. A fanariótáknak embertelen, válogatott kínzásokkal dolgozó kormánya időnkint elnéptelenítette a vajdaságokat, s mikor például Kis-Oláhország egy darabig osztrák igazgatás alatt volt, a fanarióta-területről tömegekben vonzotta magához az oláh jobbágyokat. Kis-Oláhországban 1721-ben a bécsi kormány 66.000 főnyi lakosságot írt össze, tíz évvel később, 1731-ben 166.000 főnyit, néhány évvel később, még az 1738-i belgrádi béke előtt, mely ez országrészt visszaadta a töröknek és fanarióta pártfogoltjainak, már 201.000-et. 1738-ban a török uralom elől Kis-Oláhországnak e mesterségesen felduzzadt lakossága szinte a víztömegek természetes áradásával rohant az egyetlen nyitvamaradt, európai terület, Magyarország és Erdély felé, s tudjuk, hogy a Bánság keleti részeit is ekkor kezdték az oláhok nagyobb mértékben elárasztani. A „fanarióta farkasokkal” konkurráló moldvai Rakovicza-család egyik tagjának, Rakovicza Mihálynak havasalföldi uralkodása alatt 15.000 család vándorolt be Erdélybe, Maurocordato uralma pedig ugyancsak Havasalföldének lakosságát 147.000 családról 35.000-re apasztotta le. A menekülő nyomorult népnek pedig főként Havasalföldéből egyedül Erdély és Magyarország volt nyitva, a Dunán át délfelé a fanarióta elnyomással vetélkedő török basa-uralom volt, s orosz fenhatóság alá, Besszarábia felé inkább a moldvai oláhság menekülhetett.

Az oláh vajdaságok és Erdély politikai és kultúrális különbségeiből ugyanazon kép adódik, melyet már korábban is több ízben megfigyelhettünk. A XVI. és XVII. század önálló erdélyi fejedelemségébe hasonlóképen a mértéktelen elnyomástól szabadulás reményében költöztek be a havasalföldi és dunai oláhok, azaz magasabb kultúrális fokot, nagyobb élet- és vagyonbiztonságot, hasznosabb munkát kaphattak, ha az erdélyi határokat átlépték. Ugyancsak magasabb kultúrélet lehetőségei nyíltak meg azon oláh pásztorok számára, akik viszont Erdély nyugati határhegyeinek őserdőiben vonultak tovább a magyar Alföld felé, s lepillantván a tatártól, töröktől elpusztított magyar falvakba, iparkodtak birtokukba venni az elhagyott magyar szállásokat, melyek még füstölgő üszkeikben is magasabb életformát jelentettek számukra, mint havasi kalyibáiknak félnomádsága. Magyar és oláh közti kapcsolat az oláh számára mindegyre az ősi barbárságból kiemelkedés lehetőségét jelenti; az első a kultúradó elem, a másik a kultúrát elfogadja, készen kapja vagy egyszerűen elveszi a másiktól. Ily értelemben elmondhatjuk: a magyarságnak végzete volt, hogy a török barbárság határain akkor már századokra visszatekintő szilárd európai keresztény kultúrviszonyokat létesített, melyek legyőzhetetlen erővel mágneshegyként vonzották magukhoz a török viszonyok alatt görnyedő oláh és szerb népelemeket. A magyarság nemcsak hogy véráldozattal, önmagát gyanútlanul fogyasztva védte az európai civilizáció e veszélyeztetett vonalát akkor, amikor e rájanépek barbár fegyelmezetlenségükben még csak egyetlen rendezett felkelésre sem voltak képesek török kizsákmányolóik ellen, nemcsak ez volt népünk európai védelme és tragikuma, hanem az is, hogy egyidejűleg e menekülő rabszolgákat is befogadta és folyton új és új eszközökkel iparkodott saját kultúrájához felemelni őket.

Az oláhság folytonos abnormis beáramlása azt is megmagyarázza, miért nem járt nagyobb sikerrel sem a magyar és szász protestánsoknak a XVI. elején megkezdődő törekvése, sem a katholikusoknak az unióval kapcsolat erőfeszítései az oláhság művelésére. XVI. századbeli szász polgárok és magyar urak, a XVII. század fejedelmei Bethlen Gáboron kezdve Apaffi Mihályig hiába alapítottak oláh nyomdákat, hiába rendelték el az oláh nyelv tanítását, s a népnek egyházi részről való kiművelését, I. Lipót korának magyar jezsuitái is hasztalan törték magukat az unióra áttérített nép érdekében, sőt a magyar gróf, Csáky váradi püspök is hasztalan vett az oláh pópáknak európai ruhát, hogy ezzel megkönnyítse nekik az európai gondolkodás átvételét: mindez csak a már bentlakó oláhságra vonatkozhatott, holott a bevándorlás mindegyre majorizálta e művelődő oláhságot bemenekült, félvad és félnomád pásztorelemekkel. A bihari hegyek oláh pásztorai hiába szálltak le a magyarság körösvölgyi szálláshelyeire és emelkedtek ezzel földművelő sorba, mikor helyüket a török-fanarióta „pokolból” jött újabb barbár elemek foglalták el a hegyek, havasok tetőin. A vajdaságokban az oláh paraszt – oláh leírás szerint – csupasz földön hált, feje alá párna helyett követ tett, takarója a mennybolt volt, egyetlen bútordarabja egy rongyos gyékény, egyetlen tápláléka a mamaliga. Ezen a színvonalon az erdélyi havasi pásztor sajttermelő életmódja már hatalmas emelkedést jelentett, nem kevésbbé a szász városi vagy magyar földesúri jobbágynak még oly szegényes, még oly robotoló, még oly túlzsúfolt kunyhókban lefolyó élete. Az erdélyi jobbágyviszonyok XVIII. századi vigasztalanságán nem szabad tehát elfelejtenünk, hogy az oláh jobbágy egészen mélyről, a mélységből jött és így teljes lehetetlenség lett volna őt szabadabb munkaszervezetbe beállítani, mely a kényszer eszközeiről lemondva, egyebet aligha ért volna el, mint a vajdaságokból hozott antiszociális ösztöneinek felszabadítását. A bánsági és erdélyi jobbágyszervezetben, a vármegyék és más hatóságok közrendet fenntartó intézkedéseiben a szigor volt az egyetlen eszköz az oláh népfaj kiemelésére abból a félvad állapotból, melybe őt saját nemzeti területein idegen uralom, de egyúttal az oláh nép politikai és önszervezési impotenciája is döntötte.

Az oláhság ez európaiosodásának legfőbb eszköze a XVIII. században az unió volt, mely különös módon a későbbi történeti szemléletben sem magyar, sem román részről nem talált kegyelemre. A XIX. század magyar felfogása szerint az unió adott alkalmat az oláh papságnak és az első oláh tudósoknak a magyar államiságot szétrombolással fenyegető elméleteik és illúzióik kialakítására; az oláh történetírás viszont általánosan keseregni szokott azon, hogy a katholikus-latin egyházzal kötött unió szétszakította az oláhság egységét és a két felekezet, a görög katholikus és az orthodox, közé nemcsak egyházi, hanem nemzetpolitikai válaszfalakat is emelt. Nem tagadhatjuk, hogy mindkét felfogásban van valami igazság, s a történet azóta lefolyt szakaszait utólagos perspektívából áttekintve, csakugyan úgy látszik, hogy a magyarság az ő történeti hegemóniája alatt vágta a fát, amikor az unió által az oláh művelődésnek csakhamar magyarellenes irányba forduló kezdeteit lerakta. Ne feledjük azonban el, hogy az oláh művelődés emelése régi magyar tradíció volt: azon dolgoztak koruk szellemében a középkor magyar királyai, mikor oláh nemeseket kreáltak, oláh földműves-, sőt katonafalvakat alapítottak; ugyanazt művelték az erdélyi fejedelmek, oláh iskoláztatást követelve és elrendelve és hogy ez oláhművelő tradíciók újabb hatalmas hajtása, az unió, a magyarságra keserű gyümölcsöket termett, ez nem azt bizonyítja, hogy a magyarság helyesebben tett volna, ha nem nyitja meg a művelődés lehetőségeit más számára, hanem csak azt, hogy a népek közti viszonylatokban háladatosság ismeretlen fogalom. Az előhaladottabb nép a másikat nevelve, konkurrenst, sőt ellenséget nevel magának és tanít ki saját fegyvereinek kezelésére; ez is egyik fajtája a tragikumnak, melyből a magyarnak bőségesen kijutott…

Az I. Lipót alatt megalapozott unió valóságban az oláh nép művelődésének története. Athanasius görög katholikus püspökségének felállítását 1721-ben hagyta jóvá pápai bulla; Pataki János, az első püspök korában már 400-ra megy a görög katholikus pópák száma, akiknek egyházi szükségleteire az esztergomi érsek sokat áldoz, a magyar király Fogarason helyet, Szamosújvártt birtokot ad a püspöknek, a magyar jezsuiták alapítványaikkal magukhoz vonzzák az oláh nemesség fiait és az unionista papjelölteket. Erdélyben ekkor mintegy 700 oláh nemes van, részben a régi fészkeken, Hátszeg, Fogaras környékén, Máramaros megyében, részben az erdélyi érchegységben, ahol sokan közülök kis bányabirtokosok és a magyar nemes életmódját folytatják: az oláh nemesi kúria építészeti típusa ekkor éppúgy barokk formákban alakul ki, mint a mezőségi magyar nemesé vagy a szász patriciusé. Az unionista papság kezd kiemelkedni a pópák hagyományos tudatlanságából, a püspök mellett ott működik egy vagy két magyar jezsuita, dogmatikus tanácsadóként, aki az új uniált egyház európai-keresztény irányának kezese és letéteményese.

Az unió azonban vallási jellege mellett sem nélkülözte a politikai és társadalmi vonatkozásokat. Nemcsak hogy a magyar rendi alkotmány, s annak Erdélyben érvényes formája megkövetelte a katholikus egyház papjainak a jobbágyságból való kiemelkedését, minek következtében az unióra tért pópák végkép megszabadultak a jobbágyi kötelezettségektől, s előfutárjai lehettek az eljövendő oláh intelligenciának, hanem ezen túl is az oláhságból nagyobb tömegek jutván magasabb kultúrához, ekkor vetődött fel az oláhság náció jellegének problémája. Az 1730-ban fogarasi görög katholikus püspökké szentelt Klein, oláhul Mircu János volt az, aki ezt a problémát nemcsak felvetette, hanem azt olyan irányba hajtotta, hogy megoldása hosszú időre lehetetlenné vált. Klein püspök a bécsi kormány felé fordult törekvései érdekében, az oláh önállósulási iránynak zsinatain és a III. Károly alatt tartott országgyűléseken hol magyar-, hol szászellenes élt adott, s Mária Terézia trónralépte után személyesen terjesztette be Bécsben kívánságait: az uniált klérus teljesen hasonló jogokkal bírjon, mint a latin szertartású, a reformáció óta földesúri kézre került egyházi tizedeket kapja meg az uniált papság, a görög katholikus nemesek ne mint magyar nemesek, hanem oláh nemesekként élvezzék előjogaikat, hivatalviselésben egyenlők legyenek a többi nemzet fiaival, sőt a fogarasi és kővári főkapitányságot, meg a hunyadmegyei főispánságot csak velük legyen szabad betölteni; hasonlóképen a királyi táblán is legyen három oláh bíró, s az országgyűlésekre három világi, három egyházi oláh tag hivassék meg. Beadványaiban az oláhság elnyomott állapotát ecsetelte, viszont fellépett a melléje adott magyar jezsuita ellen, aki az uniált papság elmaradtságáról szokott jelentéseket küldeni az udvarhoz. Ugyancsak nála jelenik meg a dák eredete tana és ezzel kapcsolatban az a felfogás, mintha az oláh volna a legrégibb nép Erdélyben. Törekvéseit, amennyiben az uniáltaknak a katholikusokkal egyenlő bánásmódjára vonatkoztak, a magyar katholikusok is pártolták az 1744-i országgyűlésen, mely, mint láttuk, a katholikus vallásgyakorlatot korlátozó rendelkezéseket a törvénykönyvből törölte. De ha nem is a bécsi kormány vezető államférfiai, egyes osztrákok, így már 1731-ben gróf Wallis tábornok, korán felfogták, hogy a szászok mellett az oláhok is felhasználhatók lesznek az erdélyi három nemzet-szervezet átalakítására és ezzel a magyar szupremácia megdöntésére. Ezek a tendenciák nem maradtak titokban, s érthető, hogy a három nemzet egyértelemmel ellene szegült Klein kívánságainak, s az 1744-i országgyűlésen a görög egyesült egyházat a katholikus egyházhoz csatoltan recipiálva, félre nem érthetően kimondották, hogy ezzel külön oláhnemzet alakításáról nem lehet szó. Tekintetbe véve a bevándorlást és az oláhság nagy többségének fentemlített alacsony műveltségét, más határozatot nem is hozhattak magyarok és szászok, ha nem akartak saját műveltségükből leszállani: az oláh intelligencia még túlságos vékony réteg volt arra, hogy politikai, rendi építményt lehessen reáhelyezni.


Az erdélyi határőrvidék a XVIII. század végén.

A bécsi kormány ebben az időben még éppenséggel nem állt az oláhság pártjára. Itt is érvényesült a rácokat pártoló tendencia, mely Bécset Kollonics és a magyar jezsuiták útjáról letérítette. Igaz, hogy Klein püspök még III. Károlytól megkapta a szamosújvári uradalom helyett az egykori Apaffi-birtokot, a 6000 forintnyi jövedelmező balázsfalvi uradalmat, s ott papnevelőt, bazilita-kolostort, utóda, az aszkéta Áron Péter pedig a birtokot vételekkel gyarapítva, nyomdát, gimnáziumot, második papnevelőt alapított, ahonnan Rómába kerültek a dák-római-oláh rokonság első apostolai, Sinkai, Maior Péter, Klein Sámuel és társaik, – a bécsi kormány szimpátiáit azonban az aldunai és szávai rác probléma, a rácoknak a magyarság ellen felhasználhatósága mind biztosabban a görög keletiek felé irányította. A karlócai orthodox rác érsekek propagandája, melyet más összefüggésben megfigyeltünk, nem állott meg Erdély határain, hanem a bécsi kormány feltűnő nemtörődése mellett Erdélyben is több mélyreható népmozgalmat okozott. Így a már ismert Joanovics Sakabent pátriarcha küldöttje, Visarion (Bessarion) kalugyer erdélyi útja nyomán, aki beszédeiben visszahívta az unióról az orthodoxiára az oláhokat és Szászváros környékén olyan forrongást idézett elő, hogy a katonaság kénytelen volt elfogni. Hatása azonban oly nagy volt, hogy az orthodox hitre visszatérés megakadályozására Mária Terézia 1746-ban a katholikus stáus tagjaiból az „unió protektorai” néven bizottságot alakított, hogy e mozgalmat elfojtsák, amelyet pedig a Klein püspöktől felidézett unionista belviszályok is növeltek. Klein a melléje rendelt Balogh József jezsuitát, egyháza „theologusát”, valamint saját vikáriusát is kiátkozta, s az, akit ez utóbbi helyébe kinevezett, Balomiri Miklós, egyenesen az oroszokkal bocsátkozott érintkezésbe, s a brassói orthodox pópákkal együtt Oroszországban Erzsébet cárné pártfogását kérte vallása számára. Az orthodoxok nemcsak az uniónak hivatalos és erőszakos pártolásáról panaszkodtak, hanem a karlócai pátriarcha utasítására külön orthodox püspököt is kértek Erdély számára. A rác püspökökből Biharban és Temesközben felkeltett mozgalmak is mindegyre átcsaptak, az erdélyi orthodoxok is visszafoglalgatták az unitusok templomait: 1760-ban egy Szofrónius nevű kalugyer okozott az ércbányavidéken, Abrudbányán, Zalatnán, valóságos lázadást, mikor a nép unitus papokat és katholikusokat bántalmazott. Bár utóbb Buccow ismét az orthodoxia ellen fordult és nem-egyesült monostorokat erőszakkal leromboltatott, 1761-ben mégis beteljesítették az orthodoxok vágyát: az unitus püspöktől elválasztva külön püspökséget kaptak; orthodox erdélyi püspökké Mária Terézia a tudós Novákovics Dénes budai szerb püspököt nevezte ki. Ezzel az oláh nép egyházi szervezete magyar és erdélyi földön teljesen kiépült: az orthodox püspök és az unitus balázsfalvi és nagyváradi püspökök végkép függetlenültek a rác befolyástól, s bár az utóbbiak, az unitusok a katholikus egyházi szervezetbe illesztve éltek, mégis szabadon indulhattak népük kiművelésére. Mária Terézia uralkodása vége felé az oláh unió, sok viszontagság és részben a bécsi kormánynak vak magyargyűlölete és szerbbarátsága dacára, megszilárdult és nem volt többé felbontható.

Az orthodoxok mellett, tudjuk, a római katholikusokat sem elégítették ki azok az egyházpolitikai viszonyok, melyeket az erdélyi fejedelemség, a XVIII. századra hagyományozott. A katholikusok azonban, bár tisztára magyarok, illetőleg székelyek voltak, a kormány pártfogásának örvendhettek a Habsburg-uralom alatt. A kis Erdély viszonyainak csodálatos komplikáltságát mutatja, hogy ugyanazon kormány a szászokat, mint németeket, az ortodoxokat, mint a szerbek lehető szövetségesei, az unitusokat, mint a magyarok lehető ellenfeleit, s végül a magyarokat és székelyeket, mint katholikus pártolta, ezekből a gyakran igen theoretikus szimpátiából tulajdonkép csak a protestáns magyarokat zárva ki. III. Károly visszaállította az erdélyi püspökséget, 1716-ban visszaadta neki az akkor unitáriusoktól bírt kolozsvári főtéri templomot és a hozzátartozó ingatlanokat, de a felvilágosodási elvekhez híven itt is kiterjesztette az állam gyámkodását az Egyházra, eltiltva templomoknak és iskoláknak királyi beleegyezés nélkül való alapítását. Jogilag a teljes paritást a katholikusok csak az 1744-i alkotmányjavító országgyűlésen érték el, amikor is a fejedelemség törvényhozásából a katholikusok vallásgyakorlatát korlátozó intézkedéseket kitörölték. Mária Teréziát egyházpolitikájában itt is ugyanazon elvek vezették, mint Magyarországon, s ehhez képest itt is megtaláljuk azon rendeleteket, melyek a katholikus vallásról áttérést aposztáziának nyilvánítva, azt itt 200 forintnyi bírsággal büntetik (az 1751-i aposztázia-rendelet,) továbbá a vegyes házasságoknál is a katholikus nevelés érdekeit megvédik. A protestánsok külföldi utazását itt is megszigorította a királynő, sőt protestáns egyetemet is akart alapítani, hogy a külföldi tanulást szükségtelenné tegye. Erdélynek vegyes lakosságában, a különböző felekezetű családok közeli rokoni viszonyai közt – ekkor már alig van család, melynek ne volna a XVI. században szinte kizárólagos protestáns törzse mellett több katholikus ága is – mindezek a rendelkezések a bonyodalmak és torzsalkodások állandó forrásait képezték; a gubernium újabb rendeletekkel még inkább növelte a zavart, s a protestánsok elkeseredését, kik korábbi domináló helyzetükről nem feledkezhettek meg. Aposztázia esetében, a rendelet félremagyarázásával, önkényes elfogatások is történtek, s a bonyodalmakkal a protestáns közvélemény a katholikus püspököt vádolta; e tekintetben különösen sok gyűlölséget vont magára a nagyműveltségű volt piarista, Bajthay József Antal, erdélyi püspök 1760–62 között. Különösen mély benyomást keltett az aposztázia- és házassági rendeleteknek a főúri körökben való szigorú végrehajtása: így vitette el Mária Terézia 1768-ban gróf Bánffy Ágnest, az aposztata Bánffy Dénes leányát Bethlen Miklós gróftól vezetett katonai erővel pozsonyi leánynevelőintézetbe, hogy ott katholikus vallásban neveljék; hasonlókép a kedélyek felizgatását szolgálták a báró Wesselényi Miklós és a katholikus Cserey Ilona vegyes házasságából származó bonyodalmak: előbb mindkét fél többféle reverzálist adott: hogy a gyermekek katholikusok, hogy kálvinisták, hogy a fiúk kálvinisták, leányok katholikusok lesznek; de Wesselényi protestáns hit szerint keresztelteti gyermekeit; erre vizsgálatok jönnek, Mária Terézia katholikussá tételi a gyermekeket, s kötelezi a bárót kastélyában kápolna és udvari pap tartására. Ezeknek a nehézségeknek csak II. József tolerancia-rendelete vetett véget.

Az állam nagyfokú gyámkodása itt sem volt a katholikus egyháznak maradandóbb hasznára; a Lipót korában megszilárdult, világiakból és egyháziakból álló úgynevezett katholikus státus fennállását ugyan nem szüntette meg az állam, sőt a püspöki szék betöltésénél a státus jelölését tekintetbe vette, azonban 1767-ben a gubernium kebelében a „catholica commissiót” megszervezve, a reformáció okozta vagyoni pusztulás jóvátételére történt adományokat a státus helyett erre bízta, azaz államivá tette. Így az ú. n. luzitániai alapot, melyet a Portugalliából kiűzött jezsuiták vagyonából Mária Terézia szerzett meg s melyből Bajthay ajánlatára 400.000 forinttal az erdélyi tanulmányi alapot létesítette. A püspökség lassankint megint birtokra tett szert, a jezsuiták egykori birtokait is kivették a fiskális birtokok közül, s azokat a rend saját pénzén visszaválthatta, kivéve Kolozsmonostort, mely a protestánsoktól a katholikus státus kezébe került, s ez adta tovább a jezsuitáknak. Ezek kolozsvári iskolájukat főiskolává fejlesztették, 1752–65 közt hatalmas kollégiumi épületet készítettek csillagvizsgálóval, szemináriumot, nemesi konviktust, több iskolát tartottak fenn. Mellettük és a székelységben mindig híven megmaradt ferencesek mellett Erdélyben is megtelepedtek iskoláikkal együtt a piaristák, pálosok, promontreiek, minoriták, az örmény antoniniánusok Erzsébetvárosban és a már említett baziliták Balázsfalván. A jezsuita-rend eltörlése után Mária Terézia itt sem szórta szét a rend vagyonát világi célokra: iskoláit továbbra is fenntartotta, a kolozsmonostori birtokot pedig a katholikus státusnak adta át katholikus egyházi célokra.

Ha Erdélynek ezt a korszakát egy szóval akarnók jellemezni, azt kellene kiemelnünk, hogy a XV. századból eredő, Fráter Györgytől kétszáz év előtt megszilárdított rendszere az uniónak és a három nemzetnek, mely tipikusan rendi fejlődés eredménye volt Erdélyben is éppúgy elöregedett és a lakosság modern szükségletei kielégítésére képtelenné vált, akárcsak a rendiségnek másfajta szervezete Magyarországon. Egyéni és közösségi elégedetlenségeket azonban egyelőre erősen leszorítva tartott a réginek, a megszokottságnak, a tradícióknak ereje, s az a körülmény is, hogy sem a három nemzet, sem a királyi hatalom nem gondoltak gyökeres változtatásokra. Hogy a rendiség nem gondolt lényegét veszélyeztető reformokra, ez érthető, a királyi hatalmat illetőleg pedig tekintetbe kell vennünk Erdély távolságát a bécsi központtól és a kis országnak a Habsburg-királynak még erősen nyugatra néző világpolitikájában való csekély szerepét. Még az alulról felfelé törekvő oláhság sem volt forradalmi, kívánságai egyelőre teljesen rendi formákban nyilvánulnak: nem akarja a három nemzet unióján nyugvó erdélyi alkotmányt megdönteni, hanem nemzetet egy negyedik, szintén rendi tagozatú nemzeti kiegészíteni. Azaz itt is bebizonyosul, minő óvatossággal kell kezelnünk a XIX. századi nacionalisztikus törekvések előzményeit, amikor a nemzeti közösségi törekvések más formákban, mint rendiekben nem is jelentkezhettek. A nagy változást, mely az addigi alkotmány elöregedett voltán kétségen kívül helyezte és végső fejleményében Erdélyt a fejedelemség századait megelőző helyzetben visszavezette a magyar királyság kebelébe, éppen a nacionalisztikus európai áramlata szülte meg. Addig is az erdélyiek élete, a felszínt fodorító elégedetlenségek mellett is, a régi keretekben folyt le, s ezen az sem változtatott, hogy Mária Terézia az országot 1765 november 2-i ünnepélyes oklevelében nagyfejedelemséggé emelte. Ez az aktus, motívumait illetőleg, beilleszkedik a korszak egész jellegébe, amikor mindenki szeretett volna valamit változtatni, de végül is minden maradt a régiben. Báró Brukenthal javaslata szerint a rangemelésnek feladata lett volna az utolsó szálakat is elszakítani, melyek Erdélyt még Magyarországgal összekapcsolták, a kivitelben azonban sikerült gróf Bethlen Gábor kancellárnak a Kaunitz hercegtől készített javaslatból kitöröltetnie Erdély teljes, minden más országtól való függetlenségének feltűnő hangsúlyozását; igaz, hogy viszony második javaslatát: hogy az erdélyi címerbe a Magyarországgal való kapcsolat jelésül a kettős keresztet felvegyék, Kaunitz épp amiatt utasította el, mert ez meg a magyar kapcsolatokat hangsúlyozná túlságosan. A magyar és székely nemzetnek erősen rendi gondolkozására jellemző, hogy a Magyarországgal való kapcsolat megszilárdítására nem is gondoltak, de aki ezidőben szinte egyetlen komoly híve volt a magyarországi szorosabb kapcsolatnak, kénytelen volt Mária Terézia előtt bevallani, hogy Erdélyben igen kevesen kívánják a Magyarországhoz való csatolást, oly kevesen, hogy véleményükkel nem is kell törődni, – a régi erdélyi önállóság, a transsilvanizmus e közjogi formája nemcsak itt, hanem az ú. n. Partes, a magyarországi részek dolgában is megnyilvánult, melyeket az erdélyi rendek semmikép nem engedtek Magyarországhoz visszaszállani. Középszolnok, Kraszna vármegyék, Kővár vidéke, Zaránd és Máramaros vármegyék részei hadiadó dolgában ugyan Magyarországhoz tartoztak, s adóportáikat a magyar királyságbeli porták közt tartották nyilván, de a magyarok visszacsatoló kívánságainak az erdélyi országgyűlések erélyesen ellenállottak; Erdélynél maradásukat 1732-ben III. Károly újra kimondotta az országgyűlés kérésére, s ez így is maradt az egész korszakon át. Ha még hozzávesszük, hogy Mária Teréziának egy epizódszerű, a monarchia központi kormányzatának általános újjászervezésével kapcsolatos beolvasztó kísérlete is minden következés nélkül mult el: a már ismert bánáti udvari deputáció 1745-ben az erdélyi „politicumot” és „öconomicumot” is megkapta, de már 1751-ben visszaadta az erdélyi udvari kancelláriának: mindebből világos, mint már mondottam, hogy döntő változásoktól a régi levegőben mindenki visszariadt.

 

Új levegőt II. József uralkodása sem hozott. A császár hiába akarta összes országait ugyanazon eszközökkel vezetni a boldogulás ugyanazon útjára: uniformizáló és egységesítő törekvései másutt is megtörtek a történetileg kifejlődött képződmények szerves kohézióján, s érthető, hogy a még egészen rendi erdélyi viszonyok között csak egészen felületes, átmeneti hatást gyakoroltak. Erdély történelmi közösségeit egy tollvonással megszüntette, még a szászokat sem mentette meg előtte német nemzetiségük: a szász univerzitást, a Királyföld különállását eltörölve, a szász közösségek vagyontömegét országos kincstárba átutalva, a koncivilitást valósággá tette, amennyiben bárki is letelepedhetett a szászok között. A székely és szász székeket vármegyékbe osztotta, s az egész ország területéből 10 vármegyét alkotott, melyek felett a guberniumot meghagyta ugyan, de az erdélyi kancelláriát beolvasztotta a magyarba, s a magyarországi főkancellár alatt külön erdélyi alkancellári állást szervezett a nagyműveltségű gróf Teleki Sámuel számára; utóbb a gubernium megszüntetésével Erdélyt annyira be akarta kapcsolni Magyarországba, hogy csak vajdát tartott volna benne. A guberniumot, s ezzel a kormány Nagyszebenből Kolozsvárra helyezte át, mely ettől kezdve veszi át a régi székhely, Gyulafehérvár vezető szerepét. Az erdélyi főurak, mint a legműveltebb osztály, nagy számban bocsátották II. József rendelkezésére szolgálataikat, az öreg báró Brukenthal eltávolításával gróf Bánffy György vette át, mint gubernátor, az ország vezetését; az igazságszolgáltatás is újjászerveztetett, királyi tábla és két kerületi tábla állíttatott fel, a társadalmi átalakulást előkészítő konskripció is megkezdődött, mindez a szászok nagy keserűségére, de általában kevésbbé heves oppozíció mellett, mint Magyarországon.

II. József reformjait más országok tényleges fejlődését is sokban megelőzték, de hogy mennyire nem illettek Erdélyre, melynek haladását a folyvást beáramló oláhországi műveletlenség mindegyre hátráltatta, azt leginkább a Hóra-féle lázadás mutatta meg. A modern történetkutatás rendelkezésére álló fogalmi vizsgálódás bizonyossá teszi, hogy ebben a lázadásban csak azon társadalmi viszonyok fejeződtek ki, melyek akkor az oláhság körében tényleg megvoltak. A lázadás székhelyét az Erdély és partium közti hatalmas erdős hegységek képezték, melyek már évtizedek óta gyüjtőmedencéi voltak a letelepedésre, a mezőgazdaságra még meg nem érett oláhságnak, amely azonban ősi félnomád ösztöneit a körötte elterülő civilizált megyei, városi, földesúri, állami szervezetben többé már nem gyakorolhatta. Már a bánáti viszonyok rajzánál is láttuk, hogy a primitív műveletlenségében megmaradt oláh, magyar területre lépve, ha csak nem sikerült valahol letelepíteni, rablóvá lesz, amennyiben nincs többé lehetősége nyájaival széles területeken tovább vándorolgatni. Míg a szász földön, a vármegyék északibb területein, a Szamos völgyeiben az oláh már régóta földműveléssel foglalkozott, addig a folytonos oláhországi bevándorlástól felfrissített oláh tömegek Zaránd, Arad, Hunyad, Alsófejér vármegyében és a Bánságban még mindig ragaszkodtak az ekkor már anachronisztikus félnomád műveletlenséghez, amiért különben leginkább a babona színvonalára leszállt orthodox vallásuk és annak hirdetői, az egykorúak leírásai szerint teljes tudatlanságban élő pópák voltak felelősek. A vármegyéknek már a 70-es és 80-as években sok fejtörést okozott a hegyekben garázdálkodó sok oláh rablóbanda, s láttuk, hogy ezen a szétszórt oláh községek egybetelepítésével, s általában szigorú rendőri szabályokkal akartak segíteni, eredmény nélkül, mert hiszen a fanarióta uralom megszakítás nélkül gondoskodott, hogy a magyar közigazgatás és kiművelésén törhesse fejét. A II. József alatti oláh mozgalmak egyik legfőbb magyarázatát e folytonos beáramlásban kell látnunk, a Hóralázadás területei a havasalföldi menekülteknek földrajzilag is első stációi voltak. rabló és gyilkoló oláh csapatok északra vonulása 1781-től kezdve újból szemmel látható Krassó megyéből Arad felé: itt megtérni akaró, kegyelmet váró rablócsapat elfogja Forray András alispánt, hogy biztosabban részesüljön az alispán váltsága fejében a kegyelemben, majd tovább vonulnak Zaránd megyébe, s ezzel elérkeznek a Maros két partján elterülő végeláthatatlan hegységekbe, a félnomád népség régi búvóhelyeire.

Szélesebb rétegekben okozott nyugtalanságot II. József azon rendelete, mellyel a székely és oláh határőrvidék kiterjesztése érdekében a határszéli vármegyék jobbágyságát összeiratta. Az oláh jobbágyok tömegesen jelentkeztek az összeíró császári tisztek előtt, azon reményben, hogy földesúri szolgálatuktól megszabadulhatnak. Ebben az általános bizonytalanságban a zalatnai és offenbányai fiskális uradalom speciális viszonyai robbantották ki a véres felkelést: az itteni erdőségekben, igen szűkös szántókon és réteken majdnem 10.000 oláh család élt, igen csekély szolgáltatásokkal, akiket azonban az utóbbi évtizedekben behozott borkimérési adó annál inkább elkeserített. Az új bor- és pálinkaadót az uradalom két örménynek adta bérbe, akik ellen folyvást járták a panaszok a bécsi utat, sőt itt is, mint Mária Terézia alatt a Dunántúl, jobbágydeputációk mentek az udvarhoz, s onnan a jobbágyok ügyeinek megvizsgálását célzó kancelláriai rendeletek érkeztek vissza. A zalatnai oláh parasztok egyik deputátusa Hóra nevű oláh pásztor, teljesen műveletlen ember volt, aki hazatérve – erre Dunántúl is láttunk példán –, elhíresztelte, hogy a császár beszélt vele, helyeselte, hogy az oláhok felkeljenek és elnyomóik, a magyar urak ellen támadjanak. A lázadás 1784 őszén tört ki; első véres jelenete volt, hogy a gyülekező oláhok eloszlatására induló zarándi szolgabírákat, Gál Mihályt és Naláczi Farkast legyilkolták. Ezzel megkezdődött a már felsorolt vármegyék területén a parasztlázadásnak azon formája, melynek borzalmas kegyetlenségét csak a bevándorolt oláhságnak végletesen alacsony kultúrfoka magyarázza, – hasonló kegyetlenségeket, köztük a magzatnak az élő anya testéből kivágását, csak a török segédhadai, a tatárok szoktak Magyarországon elköveti. Nemesi családokat, kor- és nemkülönbség nélkül meggyilkoltak, legfeljebb a fiatal nőket kényszerítették az „oláh vallás”, azaz az orthodoxia felvételével valamely jobbágyhoz feleségül, rendesen ahhoz, aki az illető család férfitagjait lemészárolta. Bár Hóra állandóan hirdette, hogy a császár helyesli a magyarok kiirtását, a tömegek fejében minden állami és társadalmi rendtől függetlenül valami primitív szabadság motoszkált, Hórát tartották királyuknak, s főként a pópák az orthodox vallás uralmában látták a véres jelenetek végcélját; ők voltak azok, kik a megkímélt nemesasszonyokat szertartások közben oláh hitűvé avatták. Valóságos nemzeti törekvések, avagy állami közjogi konstrukciók, akár egy „dák” királyság fantómja is messze felülmúlták a lázadók szellemi színvonalát a felkelésben egyetlen intelligens, könyvművelt ember sem vett részt.

A hirtelen kitörés, s annak véres jelenetei meglepetésszerűen hatottak, amihez járult az a körülmény is, hogy a császári erők erdélyi főparancsnoka, báró Preiss tábornok rossz viszonyban volt báró Brukenthal gubernátorral, s ennek kéréseit, a katonaság erélyes fellépése érdekében, nem teljesítette. Sőt egyes alárendelt katonai közegek, így Schultz alezredes, tárgyalni is kezdtek a véreskezű felkelőkkel. Maga a császár annyira el volt keseredve a nemesség ellen, mely reformjaival szemben minden országában ellenállást fejtett ki, hogy magyar nemesi családok végletes pusztulása sem hatotta meg, s eleinte inkább az oláh jobbágyság helyzetét könnyítő úrbériség kidolgoztatásával, semmint erélyes elnyomó rendszabályokkal foglalkozott. Így a nemesség maga volt kénytelen védekezni: Hunyad megye nemesei Déva várába zárkóztak, az ostromló jobbágyság támadásait visszaverték, s foglyaikat elrettentő például kivégezték. Az érdekelt vármegyék nemesi felkelést hirdettek, mire végre a katonaság is megmozdulhatott, s bár a császári csapatok túlságosan felaprózva, a hegységben itt-ott visszavonulásra kényszerültek a több ezer főnyi oláhság előtt, végül Kray alezredes székely határőrcsapatokkal leverte a mozgalmat. Lecsillapításán különben Nikitics Gedeon erdélyi oláh orthodox püspök is fáradozott, aki Kray kíséretében népgyűléseken oktatta csendességre népét és pópáit, ugyanily körutakat tettek az aradi és verseci szerb és a balázsfalvai egyesült oláh püspökök is. A vezetők közül Krizsán öngyilkos lett a börtönben, Hórát és Kloskát kivégezték a császártól a lázadás lecsillapításával megbízott gróf Jankovich Antal rendeletére, aki utasítása értelmében a szegény néppel szemben minden megtorlástól tartózkodott. Ebben az időben kétségtelenül a szász városok mint földesurak használták ki legnagyobb kíméletlenséggel jobbágyaikat; – egy számítás szerint a XVIII. század második felében a szász földön, 86.000 szásznak uralma alatt már 65.000 oláh jobbágy élt, – a császár a szász önkormányzat megszüntetésével is az oláh jobbágyság érdekeit akarta védeni, s az a körülmény, hogy a lázadás szász területre, de a vármegyék sűrűbben lakott belső és északi tájaira sem terjedt el, azt mutatja, hogy a Hóra-lázadás nemcsak nemzeti mozgalom nem volt, de jellegzetes agrárlázadás sem: valami ez alatt, olyan szerencsétlen tömegek vak nekilendülése, melyek még nem jutottak a falusi mezőgazdaság színvonalára.

A II. József korára 1790-ben beköszöntő új idő szintén távol maradt attól, hogy a rendi állapotokból kifelé vezetve új utakat tárt volna fel. II. Lipótnak 1791-i országgyűlésén a három nemzet némi heveskedés után megegyezett az eddigi rendi viszonyok fenntartásában. A magyarság új nemzeti mozgalma itt csak a nagy magyar nemzeti irány szerény visszhangjaként emelte fel szavát, a magyarok eleinte követelték a magyar és erdélyi kancellária Józseftől létesített fenntartását, hogy ezzel Magyarország és Erdély uniója állandósuljon; azonban a tárgyalások húzódásával mind kevesebben maradtak az unió táborában: a szászok teljesen, a székelyeknek nagy többsége is ellene nyilatkozott, csakis két székely, háromszéki követ és József személyes hívei, gróf Bánffy György gubernátor vezetésével tartottak ki mellette, úgyhogy az erdélyiek ez unióellenes magatartásából a magyar országgyűlés ez ügyben bizottsága is levonta azt a következtetést, hogy az erdélyiek most nem kívánják az unió kimondását. A magyar nyelv ügyében megnyilatkozó irodalmi közvélemény hatása alatt a gubernium és thesaurariatus hivatalos nyelvévé a magyar akarták tenni, amit azonban a szászok nehezményeztek, s így az 1791: XXXI. törvénycikk a központi hivatalok nyelveként a latint jelöli meg, mely a fejedelemség óta a XVIII. században már úgyis ténylegesen gyakorlatban volt. Ez országgyűlés törvénykönyve különben a magyarnak mintájára körvonalazta félre nem érthetően Erdély önállóságát és azt, hogy „más provinciák normájára nem kormányozható”. Hasonlóképen győzött a rendi gondolat a jobbágykérdésben is, ahol a rendek többsége a szabad költözködés megengedése ellen nyilatkozott, még a protestáns vallásszabadság lángoló híve, báró Wesselényi Miklós is, és az országgyűlésen az is felháborodás okozott, hogy 31 udvarszéki község beadványban kérte régi székely szabadságának helyreállítását. A székely nemesség kívánságára a kérvény szövegezőjét, egy Dersi Pál nevű ügyvédet, fiskális akció alá fogták. A jobbágyok dolgában pedig az országgyűlés, gróf Teleki József jobbágybarát fellépésének hatása alatt is, végül is megengedte a szabad költözködést, de azt komplikált feltételekhez kötve, meglehetősen illuzóriussá tette. Az országgyűléstől az úrbéri ügy végleges rendezésére kiküldött bizottság még inkább földesúri szellemben dolgozott: a jobbágyot a nemes tulajdonának tekintette, mert a magyar jobbágy azzá lett, mikor fellázadt és szabadságból szolgaságba süllyedt, az oláh pedig, amikor bevándorolt az országba, ennek következtében a bizottság még az 1791-i törvényt is túlliberálisnak találta, többek közt a szabad költözködés teljes megszüntetését javasolta, ami azonban az erdélyi kiküldött bizottságok egyéb javaslataival együtt itt sem került soha komoly tárgyalás alá.

A század végén tehát a rendi mult és jelen még elég erős volt arra, hogy az erdélyi magyarságban meglévő csiráknak az újkor nacionalista szellemében való kifejlődését megakadályozza; a magyar nemzeti élet hatalmas folyama ott hömpölygött a Duna-Tisza mellékén, s az erdélyi processzus onnan kapta a következő század elején éltető erőit. Azaz a transszilvanizmus gondolata, s annak a fejedelmi korszak reminiscenciáinak hatása alatti közjogi megvalósítása a magyarság történetalkotó erőit nem szaporították, hanem, az egész XVIII. századi fejlődésből ez látszik, inkább ellankasztották. Magyar, székely és szász nemzet egyképen megelégedtek a rendiség kereteivel, melyek közt azonban ekkor már, annyi század rendi élete után, új, alkotó gondolatok nem születhettek meg. Ezért kellett Erdélynek a XIX. század első felében Magyarországhoz járnia iskolába.

Az új idők jeleként pedig már az 1791-i országgyűlésen megjelent az oláhok felségfolyamodványa, az ú. n. Supplex libellus Valachorum. Ezt a Klein és Áron püspököktől alapított balázsfalvi bazilita iskola tudós papjai készítették, s Bobb János püspök katholikus és Adamovich Geraszim orthodox püspökök nyujtották be a királyhoz, aki elintézés végett az országgyűlésnek küldte le. Felolvasásakor a tárgyalóterembe tüzilárma hallatszván be, Wesselényi Miklós azzal tartotta vissza a tűzoltásra induló követeket, hogy itt is „elég nagy tűz ég, bár azt olthassuk el”. Az oláh kérvény az első dokumentum, mely az oláh nemzetnek keleti viszonyaiból kiemelkedését, s nyugateurópai szellemi áramlat alá kerülését bizonyítja. A balázsfalvi iskolának tudós kalugyerei, Klein Sámuel és Sinkai György, nem hiába tanultak és dolgoztak éveken át Rómában és Bécsben, sikerült nekik nemcsak az oláh nyelv- és történettudományt, hanem az oláh nemzeti öntudatot és a három országban szétszórt oláhság lelki egységét is megalapozni. Klein Sámuel első oláh nyelvtana 1780-ban jelent meg, s ez a munka szakította el végkép az oláhság bizánci kapcsolatait azzal, hogy a citrill írásról áttért a latin betűkre. Előszavában pedig Sinkai az oláh és latin nyelv rokonságát kutatva, az oláht dákoromán nyelvnek és az olasz nővérének nyilvánítja. Készen van itt már az egész dákoromán közjogi elmélet, melyre az 1746-ban ismeretessé vált magyar Anonymus krónikája, annak tudománytalan magyarázata éppoly nagy hatással volt, mint a horvát közjogra Spalatói Tamás krónikájának függeléke. A Supplex libellus ez új tanok első összefoglalása, még mielőtt azokat pesti cenzorok és az Egyetemi Nyomda hivatalnokai, könyveikben igazában kifejtették volna. A folyamodás az oláhok ősi jogait követeli vissza, mikor azok helyzetét javítani akarja: Anonymus előadásának az akkor divatos természetjogi és felvilágosodási államjogi elméletek szerint adja magyarázatát olyképen, hogy Traján császárnak Erdély területén századok viszontagságain át megmaradt utódai az Erdélybe jövő Tuhutum vezérrel valóságos szerződést kötöttek, s a magyarokat mint jövevényeket befogadták maguk közé. Ezen az állásponton persze a későbbi erdélyi történet nem lehet egyéb, mint az oláhságnak jogaiból deposszedálása, aminek kimutatásában folyton a század nagy barokk kutatóinak, Timon Sámuelnek, Pray Györgynek adatait használják és félremagyarázzák. A Libellis pozitív kívánságai oda irányulnak, hogy az erdélyi törvényekből az oláhokra sérelmes „tolerált”, nem recipiált kifejezések kitöröltessenek, ők a többi nemzettek egyenrangúak legyenek, magas hivatalokat viselhessenek, s azon vármegyékben és székekben, hol többségben vannak, minden helyet oláh névvel nevezzenek. A folyamodvány az új nemzet közjogi helyzetét nem részletezi, de annál pontosabban írja körül e helynévváltoztatást, jeléül annak, mennyire ellensége az új nemzeti szellem a tradicionális történeti eredményeknek, melyeket, ha teheti, már az első pillanatban átfest saját színeivel.

Az erdélyi három nemzet egy volt az oláh követelések visszautasításában: a szászok ebben a kérdésben, mely őket oláh jobbágyaik miatt közelről érintette, hozzásimultak a másik két nemzethez. Hogy itt, az oláhságnak első nagy nemzeti manifesztációjával szemben a három történeti nemzetnél még mindig nem modern nemzeti, hanem régi rendi szempontok érvényesültek, arra nézve jellemző a rendek válasza az oláh kérvényre, ahol elmondják többek közt, hogy a székelyek közt is vannak jobbágyok, akik, bár a székely nevet viselik, kétségtelenül nem igazi székely, pannóniai eredetűek, hanem csak bevándoroltak, s éppúgy jobbágysorban maradnak, mint kell, hogy az oláh jobbágy is az maradjon. Az oláh nemes különben a magyar nemesek közt foglal helyet és nincs szüksége további felszabadításra. A kérvény egyetlen eredménye az volt, hogy az 1791: LX. törvénycikk a görög keleti vallást kiemelte a toleráltak közül, annak szabad gyakorlatát megerősítette azon szertartás püspöke alatt és kimondotta, hogy híveivel más bennlakók módjára kell bánni, s őket szolgáltatással másoknál jobban nem szabad megterhelni. A következő század fejlődésére nem ez a törvény, hanem az oláhságnak a Supplex libellusban feltalált öntudata lett hatással, s valóban itt volt az utolsó óra, hogy az erdélyi magyarság is, megszabadulva a rendi gondolkodástól, belekapcsolódjék a maga részéről is a nagy európai nacionalista folyamatba.

A jövő a népek öntudatosulását és egymással összeütközését készítette elő a XIX. századnak liberális nemzetállam-koncepciójában.