A reformnacionalizmus.

Széchenyi és a harmincas évek.

Széchenyi Ferenc; Széchenyi István, vallásos alapjai, faji érzése; oppozíció a rendi hazafisággal szemben; a nemzet fogalma. A Hitel. A nemesi reakció. A Világ és Stádium nemzeti programmja. Wesselényi Miklós. – Új nemzeti tudomány, a nemzetfogalom kialakulása. – Az 1830. országgyűlés, a kolera, parasztlázadás. Az 1832–36. országgyűlés, úrbériség, vallási kérdés. Kölcsey, Deák Ferenc. – Erdély viszonyai, Wesselényi, az ifjak és Kossuth pöre. Király és rendek kompromisszuma megszakad, a reform ellenzéki útja. – Széchenyi technikai alkotásai: Lánchíd, gőzhajózás, Alduna stb.

A rendi nemzetiséggel, mint minden uralkodó nézettel szemben az újítás, a reform gondolata csak oly főben fogamzhatott meg, amely vagy immár felszabadult az avult jogi és erkölcsi rend hatalma alól, vagy annak sohasem volt annyira alávetve, mint általában Verbőczi nemzetének, a populus Hungaricusnak tagjai. Az akkori társadalmi viszonyok közt különállás vagy elszakadás csak a legmagasabb körökben hozhatott létre ily következéseket, egyszerű nemes szavát az ötvenkét nemesi univerzitás közül vajjon hányban hallották volna meg és nem-nemes, városi polgár vagy paraszt véleményével ki törődött volna? A reformnak csak a nagybirtokososztálynak vagyon, családfa, országos méltóság által függetlenné tett soraiból lehetett jönnie.

Már a rendi nacionalizmus önelégült évtizedeiben is fel-feltűnik egy nyugtalan mágnás, aki korának viszonyaiba semmikép sem tud beleilleszkedni. Gróf Széchenyi Ferenc előbb II. József nagy híve, utóbb Ferencnek oly lojális alattvalója, hogy ezt sok nemesi politikus nemzeti közömbösségnek tartja; mégis ő alapítja meg a kor nagy alkotását, a Nemzeti Múzeumot és nincs magyar író vagy költő, kit vagyonából ne segítene; az 1793-i bizottságokból kilép, mert azokat nem tartja elég szabadelvűeknek, viszont élete utolsó évtizedeiben vallásos életén botránkozik meg e közönybe hajlott nemzedék, látva örökös templomjárását és otthon, kastélya kápolnájában állandó térdenállását. Széchenyi Ferencet nem ismerte kora, s a legfőbb, amire személyét illetőleg jutnak kortársai, annak elismerése, hogy ez a nagy magyar dinasztia idegen az akkori magyar földön. Valóban, a rendi gondolkodást Széchenyi messze elhagyta akkor, amikor a német romantikának hozzánk legközelebb eső, bécsi ágához csatlakozott és híve lett a bécsi Hofbauer Kelemennek, a redemptorista szentnek, aki a kongresszus éveinek erkölcsi lazaságát próbálta kis körében az Istenhez visszaigazítani a szegények támogatásával, a modern pasztoráció eszközeivel. Hofbauer körében találkozott Széchenyi a forradalom elleni modern, katholikus reakció romantikus híveivel, köztük Friedrich von Schlegellel, akik a korán elhúnyt Novalis kék virágát keresve, Európa jövőjét abban látták, ha a nemzetek visszatérnek a középkor keresztény egységéhez. A vallásilag közömbös és a rendi előjogokon túl nem látó magyar világban Széchenyinek egyedül kellett állnia ez új irányával, rokonságának egy-két arisztokrata hölgyétől várhatott csak megértést, amikor a modern katholicizmus elveit hazai viszonyokra alkalmazva, az egyháznak az állam gyámkodása alól felszabadítását, a földmívesosztály helyzetének javítását, új katonai és adórendszert követelt, nyomtatásban soha meg nem jelent kézirataiban. Széchenyi idegen maradt itthon és nemzete sorsán kétségbeesve ment sírjába. Az ő katholikus szigete éppoly kevéssé hatott a nemzeti fejlődésre, mint a 20-as évektől kezdve József nádor második feleségének, Mária Dorottyának budavári protestáns pietista, kispolgári társasága.

A családban tehát gróf Széchenyi István már a második nemzedéket képviselte úgy a barokk-rendiség elleni oppozíció, mint az átlagosnál mélyebb katholikus vallásosság dolgában. Mindkettőre szüksége volt, hogy az ellenzéki attitüdöt a Nagy Parlaggal szemben mindvégig fenntarthassa. De a kiindulópont vallásos érzése volt, ez adta neki az erkölcsi erőt, melynek időnkint kétségeskedő birtokában is felszabadította magát a rendiségnek ekkor már embertelen és erkölcstelen uralma alól. Mély vallásos kedély atyai és anyai öröksége volt, Bécs és Firenze romlott főúri társas életében, naponkénti bűnei mellett is ragaszkodott a katholikus egyházhoz és legalább szeretett volna annak parancsai szerint élni ifjúkora huszártiszti éveiben is. Nem szégyelte magát kálvinista barátja, báró Wesselényi Miklós előtt sem, amikor esténként térdenállva „őszinte hódolattal hajolt meg a Mindenható előtt”. Gyakran gyónt, de áldozni ritkán mert, nem lévén bizonyos megigazulásáról. Naplóiban a katholikus lelkiismeretvizsgálat könyörtelenségével próbálta bűneit, léhaságait nyesegetni és magát az erkölcs uralmának alávetni. A felvilágosodás elterjedése óta hiába keresnénk még egy világi magyart, kinél a politika, gazdaság, nagyvilági élet oly szoros függvényei volnának annak az erkölcsnek, melyet a katholikus egyház évezred óta hirdet. Széchenyi István a magyar politikát nem a saját előjogai szempontjából ítélte meg, nem azt nézte, érvényesülnek-e a tankönyvekben lefektetett és országgyűléseken unalomig ismételt sarkalatos törvények; nem, ő a sarkalatos törvényekre és velük az egész rendi alkotmányra csak annyit adott, amennyit egyházának tanai szerint szabad volt adnia. Ehhez mély hit és azzal együtt szinte vakmerő bátorság volt szükséges; az Erkölcsnek és Gondolatnak mindenen áttörő hatalma lehetett csak képes arra, hogy egy nemzet évszázados bálványában és a nemzetiség ténylegesen egyetlen gyámolában oly hibákat fedezhessen fel, melyek méltatlanok a humanizmushoz és az isteni erkölcshöz. Széchenyi politikai rendszerének kialakulása ugyanazon úton ment végbe, mint a középkor nagy katholikus állambölcseletéé Aquinói szent Tamásnál, vagy a modern pápák szociális rendszeréé: Istenre és a tőle megszabott erkölcsi törvényre függesztve szemüket, az ideálhoz mérik s annak hasonlatosságára törekszenek átalakítani a meglévő emberit. Széchenyi nem volt szent, s először saját életét törekedett keresztény módon berendezni, s azután ugyanezen elvek szerint környezetét, a fiatal arisztokratákat és végül egész nemzetét. Hallván, hogy ifjú barátja, Wesselényi egyik szolgájával durván bánt – emlékezzünk vissza a gazdatiszt búcsújára az öreg gulyástól, ilyen dolgokat a rendi társadalom nem vett tragikusan –, Széchenyiben megszólal Krisztus evangéliuma a felebaráti szeretet parancsával: „Mi beszélünk az emberiség emancipálásáról, szabadságról, liberalizmusról, keresztény filozófiáról! Nem, mi nem születtünk reformátoroknak, nekünk előbb önmagunkat kell reformálnunk. Nekünk az alázatosság, az önmegtagadás iskolájába kell még járnunk. Én sokkal kevesebbet érő vagyok, mint Wesselényi. Mily szenvedélyes, igaztalan és szívtelen lehetek még én, tudtomon kívül is!” Annak, aki az emberi közösségek életében akar erkölcsösebb formákat meghonosítani, saját életét kell azok szerint berendezni; Széchenyi ehhez képest politikai működéséből nyeri vallásos megnyugvását, a jó lelkiismeret öntudatát, melyet ő Belső Csendnek nevez. Mindez az elv ég és földként távol áll a XIX. század világi felfogásától, mely az államférfiú köz- és magánéletét egymástól élesen elválasztva, ez utóbbit minden erkölcsi ellenőrzés alól felmentette. Széchenyi még azt hitte, hogy „nekünk kötelességünk egymás fölött őrködni, s egymást segíteni az erkölcsi művelődésben és tökéletesbülésben. Nekünk a filozófia templáriusainak kell lennünk a szó teljes értelmében”.

A magyarságot Széchenyi gondolkodásában ismét megcsapta azon európai keresztény univerzalizmus egy szellője, mely Szent Istvántól kezdve művelődésünket irányította és ha időnkint elernyedt, akkor megint csak ezt kellett segítségül hívnunk, hogy általa az elhanyatlásból újra kiemelkedjünk. Széchenyi ilyen mélyponton találta nemzetét, amikor a jellegzetes magyar institúciók legfeljebb keleti és balkáni környezetben számíthattak korszerűeknek és emberieseknek, de nem a Nyugattal kapcsolatban. A keresztény erkölcstannak kételyen felüli szilárdságával ismeri fel Széchenyi a bajokat és merészeli őket nevükön nevezni. Kora ifjúságától kezdve különben is kívül él a rendiségen, s ha néha vele érintkezik, elfogulatlanul, szeretet nélkül appercipiálja azt. A rendiségnek dinasztikus lojalitása sem köti: az udvari élet, melyben a sok főherceg mindegyike félistenként mozog, tiszteletlen élcekre indítja. A bécsi kormányférfiakon, akiket az országgyűlési ellenzékiség pokoli szörnyeknek képzel el mefisztószarvakkal, sikerül neki felfedeznie a szarvak helyén a szamárfüleket. De a nemesek büszke alkotmányossága sem imponál neki: a fiatal debreceni huszártiszt elmegy egy úriszékre, a nemesek politizálnak: „olyan szabadság, minő a mienk, sehol nincs másutt, az angol szabadság is csak papiroson van a mienkhez képest”. Széchenyi mély megvetéssel jegyzi fel róluk: „ezek az emberek nem gondolkodnak, s ha igen, csak magukra gondolnak, a parasztra nem; a paraszt semmi az ő szemükben”. 1820-ban vagyunk, amikor Széchenyi gondolkodásában ennyire jutott, minden politikai ismeret és tapasztalat nélkül, 1820-ban, amikor a nemesi nemzet épp hozzákészül az előjogos alkotmány görögtüzes védelméhez a megyei ellenállásban! Ha a nemesi nemzet ismeri a fiatal gróf belsejét, joggal vádolhatja őt azzal, hogy elszakította a szálakat, melyek nemzetéhez kötötték!

Ezek a szálak csakugyan elszakadtak, de annál erősebbek azok, melyek Széchenyit saját fajához, társadalmi és rendi különbség nélkül értett nemzetéhez kötik. Azt mondhatjuk, hogy Széchenyi mindkettőben, a rendi nemzet megvetésében és a magyar faji kapcsolat öntudatában, unikum, egyetlen, saját korában. Tekintsünk vissza arra a hűvös közönyre, mellyel melegszívű, európai kultúráért lángoló nemesek is nézték a nem-nemes osztályokat, elkezdve Bessenyeitől, s ha a költők és írók lelkében nem találunk szimpátiát, még kevésbbé cselekvő akaratot a magyar faj túlnyomó többségét kitevő szegénység iránt, akkor ugyan hol kereshetnők azt? Széchenyiben a faji azonosság tudata csodálatosan tör ki akkor, amikor ennek másutt, az egész nemzettestben még nyoma sincs. Annyi látszik csak bizonyosnak, hogy a hatalmas arisztokrata felismerve vérének és fajának a szegény jobbágyéval azonos voltát, ezt öntudatossá maga előtt keresztény érzései segítségével teszi, melyek az embereknek úgyis mint Isten fiainak, úgyis mint bűnben fogantaknak egyenlőségét és testvériségét hirdetik. Katholikus hite nélkül ezt a faji kapcsolatot, mely az ő társadalmi állására éppen nem volt megtisztelő, aligha vallotta volna be magának és még kevésbbé tehette volna politikai gondolkodása egyik alapjává. Eleinte maga sem tudja mindig legyőzni a taszító erőt, mely ez elhagyatott, műveletlen népből feléje árad; küzdenie kell önmagával, hogy a testvérnek megkínzott vonásaiban a sajátját felismerje. Így elmélkedik debreceni garnizonában: „Majd a legnagyobb vonzódást érzem e durva néphez, melyet voltakép hőn szeretek, hogy oktatnám, emelném, emberré nevelném, majd meg látni sem kívánom, s eltaszítanám magamtól. Tudatlansága meghat; életemmel és véremmel szeretnék segíteni rajta, s osztoznám és viselném sorsát. De sokszor elborzaszt és felháborít igaztalan vaksága, gőgje és önhittsége. Hol fognak hamvaim pihenni, kérdem gyakran magamtól, a hazában-e vagy a külföldön?” Néha még kétséges, nem fog-e ő is elfordulni a hazától, mint atyja öregségében, de újra leköti minden magyar specifikum, amivel csak találkozik: hegedű, cimbalom, duda a paraszt kezében, melyet még a nemesi Tyrtaeusok észre sem vettek: ezek Széchenyiben a faji öntudat hatalmas munkásai. Közhuszárjainak egy debreceni mulatságánál bizonyára ő az egyetlen, aki ellágyul azon, hogy magyarokat lát paraszti muzsikaszó mellett: „Úgy ellágyulok, ha valami hazait látok; elég egy hegedű, egy cimbalom vagy akár duda is, hogy elérzékenyüljek szinte a könnyekig. Egy népnek sajátságait nem kellene megváltoztatni vagy éppen elpusztítani; olyan az, mint a fognak a zománca.” Ami azonban fajilag hat reá, az eredeti népi, nem pedig történeti, lett vagy csinált, ez az, ami legjobban mutatja, hogy honszerelme és magyarsága végkép elvált a történeti magyar érzéstől és visszamenekült, mint gyermek anyjához, az ősi faji összefüggésekbe. Ahol történetileg kialakultat talál, ott ösztönösen bizalmatlan, mintha nem tudná, vajjon ez a jelenség is nem járult-e hozzá, hogy a magyar viszonyok annyira igazságtalanokká váltak. Átutazik Szoboszlón, amely hajdúváros mindenkinek a büszke hajdúszabadságot hozza emlékébe, neki is: „Szoboszló szabadságát Bocskaytól kapta! Szegény lehanyatlott ország, gondoltam érző szívvel és rontott gyomorral az egész úton. Oly kevés műveltség, oly kevés természetes erő.” Máskor összefoglalóan állapítja meg a lesujtó igazságot: „Nagyobb elbizakodottság kevesebb ismerettel és érdemmel egyetlen nemzet karakterében sincs, mint a magyaréban.” De ez a szomorú állapotban sínylődő nemzet mégis az övé, jelenét ugyan nem fogadja el, multját is sokkal alacsonyabbnak találja, semhogy büszke lehetne reá és magát vele azonosíthatná, de a vér homályos erői fogva tartják. Svájc alpeseiben, Itália viruló völgyein soha nem érzi magát oly boldognak, exaltáltnak, mint „hazája kopár pusztáin” miből arra következtet, hogy neki „okvetlen a legősibb hún fajból” kell származnia. A vér mellett a táj is lenyűgözve tartja állandó és örök kötelékkel, nem többé az esetleges táj, melyen született, vagy felnőtt, mint még korábban Berzsenyinek a Kemenesalja, Kisfaludy Sándornak a Balaton tája a szülőföld, mely énekre hangolja; Széchenyi az első, aki a Hortobágy futóhomokján és a Dunántúl egyformán otthon van, akinek számára a haza az országot és benne minden magyart jelenti, annak dacára, hogy a külföldet ismerve, a haza szépségei éppenséggel nem ragadják el. „Szegény kis haza, mégis elég csúnyácska vagy”, mondja élénk ellentétben a barokk-kor idealizáló szokásaival. „Igaz, hogy még nem ismerlek egészen, de majd megnézlek nemsokára, mert hűségesen szeretlek, dacára futó homokodnak és felfuvalkodott lakóidnak.”

Ily egyedülálló és eretnek nézetekkel Széchenyi nem lett volna őszinte, ha a rangtársainak nyitvaálló utakon keresi politikai érvényesülését. Az 1825–27-i országgyűlésen jelen van ugyan a felsőtáblán, mint született főrend, de szereplése alig emelkedik ki, az idegenes magyart beszélő fiatal mágnásnak kevés a tekintélye, s mikor azt mondja, hogy az alkotmány megtartása a király részéről nem kegy, hanem kötelesség, az elnöklő nádor erélyesen rendreutasítja. Az alkotmány körülbástyázása csak igen távolról érdekelte őt, aki még ugyan nem jött rá arra, hogy a magyar jövő érdekében ez az alkotmány lerombolandó, de annak hiányait magasabb erkölcsi alapjáról már felismerte. A rendiség retorikája üresen kongott fülébe, s tudta, hogy szó helyett tettre van szükség. Ilyen tett volt az Akadémia áldozatos alapítása, mellyel a nemzetiség alapját, a nyelvet, még régi gondolkodás szerint akarta erősíteni. De más törekvései már új gondolatokat árulnak el, melyeket francia-, angol- és olaszországi útjain sajátított el. Első munkája 1818-ban egy kis németnyelvű értekezés, melyben az angol lótenyésztés előnyeit rajzolja és úgy arabs és angol telivér mének szerzését, mint lóversenyek és díjak alapítását ajánlja honfitársainak. Célja azonban csak mellékesen gazdasági: lóversenyrendező vagy lótenyésztő egyesület alakításával a vezető rétegekbe akar új gondolatokat, új mozgást és nyugati művelődést belesajtolni: „Ezeket az eszközöket ártatlanoknak és eléggé alkalmasoknak találom arra, hogy honfitársaimat odúikból kicsalogassam, egy helyre összegyüjtsem, s őket egymással és művelt idegenekkel megismertessem. Mialatt lóról, juhról és tehénről beszélgetek, azalatt tulajdonképen lassan és óvatosan honfitársaink előítéleteit reszelgetem…” A lovak nemesítésére alakult társaság tehát nem volt egyéb, mint egy résecske, melyen át Széchenyi nyugati levegőt hozott be a rendi Magyarországba, hol minden önálló kezdeménytől irtóztak, s ezért, példát mutatandó, ő maga vette az ügyet kezébe, maga járt audienciákra a királyhoz és nádorhoz, maga adott be kérvényt a kancelláriához, hogy az egyesület engedélyeztessék.

Széchenyi aktív kereszténysége az ilyenekkel csak rövid ideig elégedhetett meg. A lótenyésztési propaganda hevében írt művében, a Lovakrúl címűben 1828-ban kifejezi a hajtóerőt, mely nem engedi megállani ott sem, hova legtöbb honfitársa sohasem ér el. „A keresztény vallással azt a hitet is átvettük, hogy a halandó virtusai és esze által mindig magasabbra emelheti magát az Istenség felé.” Magasabbra emelkedni, tökéletesedni az embernek és nemzetnek egyaránt feladata, rögös, nehéz út, melyen Széchenyi pályája első felében nagy kétségek, folytonos visszaesések és belső krízisek árán haladt előre. De mégis előrehaladt, ha nem is egyedül, de azon ideális kapcsolat segélyével is, mely őt gróf Zichy Károlynéhoz, született gróf Seilern Crescentiához, későbbi feleségéhez kötötte. Ez a szerelem, melyben a szenvedély első mozdulásainak legyűrése után annyi van a novalisi romantika tisztaságából, s melynek tényleges tisztaságát bizonyítja, hogy fennállása alatt, szokott kétségeit félretéve, bátran mer a szentáldozáshoz járulni, ez, mondom, Széchenyit gyorsított tempóban hajtotta saját tökéletesedése útján és azon, amelyen nemzetét kellett megreformálnia. Nemzet a keresztény perfekcionizmus magaslatáról nézve nem alkotmány kérdése többé, a politikának jóformán semmi köze hozzá: a nemzetiség egyszerűen feltétele annak, hogy a magyarok olyanok legyenek, kiknek szívét „semmi sem töltheti tökéletesen bé, mint az igazán nagy, nemes és szép”. Nemzetiségnek „lenni kell előbb, s csak azután lehet jóra, derékra, erényesre kifejlenie”, a nemzet tehát egy biológiai egység és feltétel, mely a magyaroknak tömegükben lehetővé teszi a keresztény tökéletesedést; ezért kellett tehát Széchenyinek – talán öntudatlanul is – a magyar nyelv fejlesztése terén leróni adóját, mint amely eszközzel a nemzetiséget legjobban biztosíthatja. Nemzetiség nélkül nincs erkölcsi élet: ezt a gondolatot a kereszténységből kikövetkeztetve, azt is ki kellett mondania, hogy amíg erkölcs nincs, addig nemzetiségről sem lehet szó. Ez az oka végső fokon, hogy a rendi nacionalizmus nem elégítette ki: hiányzott abból az ő erkölcsi érzéke számára a lényeg, a keresztény erkölcs.

Mindezen gondolatok a vallás mélységeiből fakadva, idegenek voltak az akkori világban és talán Széchenyinek magának is szüksége volt kimondásukra, hogy realitásukról bizonyosan meggyőződhessék. Így jelent meg 1830-ban rendszerének első vázlata gyanánt a „Hitel”. Félszázados nyugalom csendjét zavarta meg benne új gondolatok idegenszerű tömegével, olyan gondolatokéval, melyeknek végső következéseit azóta egymásra következő nemzedékek, politikában gyarapodva, vallásos hitben megfogyatkozva, mai napig sem merték levonni. Újabb történetünk e gondolatok első kimondásával kezdődik.

Széchenyi nem volt sem filozófus, sem pedig egyházi szónok, hogy keresztény erkölcsi követeléseinek előadására szorítkozott volna. Pozitív javaslataihoz a külföld ismerete juttatta: látta az angol és francia mezőgazdaságot és kereskedelmet, megtanulta az angol és francia forradalmak történetét és az új modern alkotmányokat. De kiindulópontja a hazai rög, annak elmaradt állapota, még pedig elsősorban a saját osztálybeli földbirtokosoknak bajai. A fent leírt dekonjunktúra éveiben vagyunk, amikor a nagybirtok már végigjátszotta az emissziós komédiákat és többé senki sem hisz neki: nincs hitele. Széchenyi a hitelhiány okait fejti ki, az akkori közvéleménytől gyökeresen eltérő módon: nem a kormányban, nem a külső dolgokban, hanem azon belső berendezkedésben és életmódban van a hiba, melyet a rendiség büszkén Európa legjobb rendjének tartott mindeddig. Maró gúnnyal tárgyalja az „elavult rozsdás systema” bajait, azzal a sértő iróniával, melyet csak az tud kifelé alkalmazni, aki éveknek álmatlan éjszakáin önmagával gyötrődve, saját lelkével szemben is megszokta a kíméletlenséget. Sorra kerül a nemesi és főúri életmód, az önhittség, a paraszt elnyomása; kimutatja az utóbbi évtizedek tényleges tapasztalataival egyezően a robot haszontalan voltát, a dézsma, forspont, útcsinálás értelmetlen igaztalanságait. A jólét emelésére a belső fogyasztás emelését tartja egyetlen eszköznek, lemondva a rendiség évtizedes vesszőparipájáról, arról a hitről, hogy jobb kiviteli lehetőségek közt, tehát egyszerű vámtarifális úton felemelhető a magyar gazdaság. Követeli a közlegelők szétosztását, általában a közösbirtoklás helyébe az egyéni tulajdont, a céheknek és a hivatalos árszabásoknak eltörlését. Gúnyosan és egyúttal erkölcsi fölháborodással tárgyalja a nemesi nemadózást, ezt az alaptörvényt, aminthogy sarkalatos és változhatlan törvények tartását egyszerűen korlátoltságnak minősíti! Európában mindenki fizet adót: „a legszabadabb emberek adót fizetnek, egyre s másra kényszerítve vannak, csak a magyar nemes nem fizet semmit, s napjait töltheti, mint neki tetszik”. A régi felfogás e tárgyi támadása mögött felhőkbe nyúló tisztasággal magasodik fel a keresztény gondolat: változás kell, nemcsak azért, mert a brit és francia „vérzivatarok” megmutatták, hogy jobb megelőzni azokat, hanem a keresztény erkölcs is azt kívánja. Egész frazeológiája az erkölcs alapján adódik, folyvást „elaljasodást, romlottságot és rothadást” emleget, melyben a magyar nemesség haldoklik; követeli, hogy „minden státusbeli állati vadságát hagyja el, s józanabb filozófia alapjain, mely keresztény vallás által megtisztult, fejtse ki halhatatlan emberi méltóságát”. Mert nem a Verbőczi-féle Primae nonus, a nemesi privilégiumok, az alapja a nemzeti életnek, hanem a „kiművelt emberfő”, mely a „polgári erényt” valósítja meg minden társadalmi osztályban, nem kötve többé a nemességhez. Pozitív javaslatai nincsenek, attól is tartózkodik, hogy a liberális államberendezkedéseket ajánlja, bár bevallja, hogy Angolországban „ki nem magyarázható belső édes érzéssel” ismerte meg a „törvényelőtti egyenlőséget, a nemzeti szellem, közlélek, publicitás és sajtószabadság által való csudálatos kifejlést és felemelkedést, az emberiség jussai lehető legnagyobb szentségét”, de a kontinentális liberalizmus alapelvét, a demokráciát már veszedelmesnek tartja, a nép kezében levő hatalmat csakúgy, mint az egy kézben összpontosulót. Célja nem is az, hogy új alkotmányt adjon a magyarnak, egyelőre maga sem köti le magát pozitív berendezés mellett, megelégszik vele, ha a rendiség tespedt nyugalmát felzavarja. De a valóságban alig marad zuga az ősi alkotmánynak, melybe kérlelhetlenül be ne világítana, s ha olvasói követni akarják, úgy le kell mondaniok a nemesi birtokjog érinthetlenségéről, a nemesi adómentességről, az urbariális terhek tekintélyes részéről, a sarkalatos törvények parancsoló örök érvényéről. Hogy a polgári életben a jussal, szabadsággal és privilégiummal kötelességek is járnak, még pedig a nagyobb jogokkal nagyobb kötelességek, ez magábanvéve is tagadása volt a Verbőczi-féle nemesi alkotmánynak, s aki ezeket kimondotta, azt a megtámadott nemesség valóban Sámsonnak nézhette, aki az ő templomának tartóoszlopait dönti ki. Emellett a jelennek és a dicső multnak megvetése, mellyel Széchenyi nem volt többé hajlandó hátranézni, s végszava: „Magyarország – volt, én azt szeretném hinni, lesz!” amelyet az akkori nemzedék csak a mult sértő lebecsülésének tarthatott: mindez eléggé feltünteti, hogy a Hitellel a háromszázados rendiség testébe Széchenyi robbanógolyót eresztett, mely a szövetekben borzasztó sebeket szakított.

A Hitel, mint minden bátor, igaz szó, két részre osztotta az eddig közömbös tömeget, mely tudattalanul élte privilegizált életét. A műveltebb nemesség nagyobb része rossz néven vette kíméletlenségét, mellyel a rendiséget támadta. Ennek a csoportnak protagonistája, a széplélek, rossz gazda gróf Dessewffy József, Taglalat című válaszában mindazon vádakat felhozza ellene, amelyekkel közéletünk a nyugalmát háborító reformereket azóta is szívesen elhalmozza. Széchenyi „mérték felett gyalázza” a magyart, s még hozzá „csak a mi szégyenrészeinket takarta fel”, pedig más országban is van elég, ami nem tiszta; a nemzeti hiúságot nem szabad máskép, mint nagyon kímélve érinteni: „Kímélve kell azt felvilágosítani, szerettetni kell a gyógyító kezet.” Helytelen a haza iránt mindig a külföldit találni jobbnak és szemünkre vetni, hogy a velencei csónakász jobban énekel a budainál, az angol telivér gyorsabb a magyar lónál, Como vidéke szebb Badacsonynál s mivel a madeira-bor hajón is eláll, a hegyaljai pedig gyakran a pincében is elromlik, tagadni, hogy a tokaji a világ legjobb bora. Különösen fáj a régi védőjének az a vád, hogy a magyar se nem jó lovas, se nem jó katona. Széchenyi a nemességet azzal vádolta, hogy nem lovagol többé, csak kocsin jár, aminthogy az angol vidéki gentryhez képest, melyet Széchenyi mintául vett, valóban el is szokott a lovaglástól a magyar; továbbá úgy találta, hogy a magyar elpuhult és ma már földmívelő, tudós, író, ügyvéd, nem pedig lovas-nép, mert hiszen „csak az adófizető nép katonáskodik igazán” – mindebben Dessewffy nagy sértést lát, mert „soha se fogja azt a szégyent, gyalázatot magára venni a nemesség, hogy vagy nem kész, vagy nem alkalmas akár békében, akár háborúkor fegyverfogásra és forgatásra”. Az egészből kiderül, hogy Széchenyi megveti a konstitúciót, hiszen még a nemesi vármegyéről sem átalja azt mondani, hogy a vármegyeház nem egyéb kínzóhelynél: Széchenyi portréja kész már mint izgatóé, akiről a parasztok kolomposa lelkesen szónokolja: „az ám a gróf! ő mindent, robotot, kilencedet kárpótlás nélkül oda ajándékozna a taksásnak”. Annyi hatása azonban a Dessewffy-féle felfogásra is volt Széchenyi támadásának, hogy hirtelen megtántorodva elismerte, hogy valamit mégis kellene a nemesnek vállalnia: vámfizetést, az országgyűlési követek költségeinek a felét, a megyei tisztviselők fizetésének szintén felét, s a „terheknek ez a felosztása” „országos alkotmányunkat megerősítené, s a gúnyolásokat letorkollaná”.

A Hitel valóban nagy cselekedet volt, azzá tette gondolatainak újdonsága mellett a tekintély, mellyel a magas méltóságú szerző beszélhetett gazdagsága és műveltsége magaslatain, s a bátor hang, mely minden bajt és hiányt nevén nevezett meg s egyértelmű nyilatkozataival barátot és ellenséget egyképen állásfoglalásra késztetett. Míg korábban a nemesi birtokjog, a robot és jobbágyszolgáltatások nem tartoztak a beszédtárgyak közé, hanem azok állapota változatlannak tűnt fel, akárcsak a rendiség sarkalatos törvényeié, addig most Széchenyi hatása alatt problémákká váltak, melyeket sem a vármegyegyűléseken, sem az úriszékeken, sem kaszinókban és a nemesség vidéki összejövetelein nem lehetett kikerülni. Széchenyi pedig tervszerűen folytatta propagandáját, egyrészt két nagy reformkötetével, a Világgal 1831-ben és a Stádiummal 1833-ban, másrészt társadalmi és gazdasági tevékenységével.

Egész munkásságában mindig a mult a kiindulópont; jellemző módon a beteg, elavult mult képeit rajzolja a nemesség elé, amint sajátmagát is a „rothadás szaga ébresztette fel”. Kossuth utóbb a dicső jövő képeivel csábította honfitársait, Széchenyi a multat illető szemrehányásokban és káromlásban nagy, ezekkel űzi el végképen a rendi nacionalizmus egészségtelen önbizalmát. A magyar mult még arra sem volt képes, hogy a nemzetiséget fenntartsa: „Kisebb, tehetetlenebb nemzetek önállásokat, saját nyelvöket, tulajdon kormányokat századokig fenntartották, míg a Magyar Magyarral ellenségeskedvén Kelet és Nyugotnak véres versenytársa lőn, s végre tőle mindenben különböző nemzetekkel ragadott össze. Ezt csekély számunknak, sík s tengertelen hazánknak, szomszédink elsőséginek tulajdoníthatjuk-e, vagy elődink vad s kaján ellentiséginek, tudják az egek.” A magyar történetfilozófia új formája ez, a barokk optimizmustól gyökeresen eltérő, mely a nemzeti történet összes hátráltató tényezőit, kezdve a földrajzin és statisztikain, őszintén, szépítés nélkül belekalkulálja jövőt illető számadásaiba. Ennek a súlyos multnak emlékein nincs mit elandalogni: „a multban nemzeti nagyságot, legalább olyant, melyen a magyar túl ne emelkedhetnék, ítéletünk szerint nem találtunk” s „azon néhány felleg- vagy mocsárvár, sőt még az annyiszor magasztalt Visegrád maradék falai is, költői képzelet nélkül, – mely ugyan a debreceni pusztákra is varázsolhat spanyol kastélyt, nem mutatnak egyébre, mint kis urakra és szegény királyokra”.

A multhoz hasonlóan nem kevésbbé kisszerű és szomorú a jelen. Aki ezt nem ismeri el, az félrevezeti a nemzetet, s ezért kéri a nemességet, „ne hagyja magát azon tompa alacsonyság hőseitől elcsábíttatni és fertőztetni, kik honunk mocskait részint jó szándékbul soha el nem akarják ismérni, mert így hiszik a nemzeti becsületet legsikeresben fentartani, részint jó okoknál fogva elemöket, t. i. az émelygető sárt minden módon leplezgetik, ami által fény s felemelkedés helyett Hunnia csak mindig közel kering koporsója körül”. Koporsó, nemzethalál állandó fogalmai ennek a szemléletnek, melynek szokatlan erőt kölcsönöz a tudat, hogy az utolsó pillanatban fog hozzá a nemzet megmentéséhez. A részletekben a hon különböző „mocskait” oly erélyesen rajzolja, hogy rendezett konstitucionális államban felforgatás vagy nemzetgyalázás vádját aligha kerülhette volna el. Vármegyék, törvénykezés, ipar, kereskedelem, agrártermelés elmaradt voltát egykép lángoló szavakkal ostorozza, s például a házipénztár dolgában a nemesi tisztviselőket lovagiatlan önzés, alacsony haszonlesésben marasztalja el. De legmagasabbra csapkod haragja, ha a jobbágysorsot érinti, aminthogy a valóságban is az átalakulás, melynek ideje Magyarországra nézve elérkezett, egyedül azon fordult meg, hogy a jobbágyság milliói emberibb élethez jussanak-e vagy sem. A jobbágy számára ő az első, aki Igazságot követel, s kijelenti, hogy a legtöbb földesúr meg sem tudja ítélni, oly messzire áll tőlük, hogy „jobbágyiknak legbelsejökben mi baj, mi bú, mi szomorúság van, s az egy hidegvérű igazságtalan vampyr, ki azt hiszi, bennök semmi érzés sincs”, – Istenhez kiált, hogy világosítsa fel a törvényhozókat, hogy munkájuk nyomán ne Véletlen, se Irgalom, se Indulatosság legyen úr és jobbágy közti viszony rendezője, hanem egyedül Igazság, – s így a „mindent merészlő földesurak végre ne vampyrkodhassanak bűntelen”. A két fél közti viszonylatban Széchenyi nem lát többé tételes törvényeket, helytartótanácsi rendeleteket, Verbőczit és ősi alkotmányt, az egész nála tisztán erkölcsi kérdéssé egyszerűsödik: a nemzettest minden részében azért beteg és szenved, mert a jobbággyal szemben az erkölcsi törvényt, Isten örök igazságát figyelmen kívül hagyta: „Most csak néhány ezer nemzetség áll egy szabad alkotmány paizsa alatt, a milliók alóla de facto ki vannak rekesztve, vagyis inkább csak a szabad ég alatt állnak, s így sokszor csak az ég hallja panaszikat, nincs is a természet elleni igazságtalan rendelkezésnek valódi áldása, mert ahelyett, hogy azon kevesek, kik a polgári szabadság körei közt állnak, gazdagok, nagybefolyásúak, szerencsések s bátorlétűek volnának, naprúl-napra mind mélyebbre sülyednek és legrégibb, s egykor legdúsabb nemzetségink vég elpusztuláshoz közelítnek, kisebb nemzetségünk nagy részint már most is szűkölködéssel küzd, s majd majd nyomorúságra jut; – sok pedig vérző szívvel nézi a Jövendőt!” Sem Széchenyi előtt, sem utána nem akadt magyar, kinek gondolkodásában a szegény nép sorsa annyira központi probléma lett volna, hogy egész állambölcseletét az azon esett igazságtalanságból fejlesztette volna ki. Erkölcs mellett nemzetiség és a jobbágysors javulásától függ nemzeti fennállásunk és Európában tekintélyünk egyaránt: „S mi arra jutottunk, hogy a XIX. században, midőn az ember méltósága szent kezd lenni, pirulás nélkül publice beszélünk egész Európa hallatára de misera plebe contribuente, s a külföldnek ez iránti türelmét csak előtte ismeretlen létünknek köszönhetjük, melynek következésében az azon hiedelemben van, tán csak egy kis szektárul van szó, mely vallás s több efféle miatt sanyaríttatik, – midőn azonban 9 milliórul forog kérdés, ki hű jobbágy s mily hű! jó katona s mily jó! szóval: ki minden terhek türelmes viselője, s melynek oly nagy része a magyarság utolsó záloga, reménye, fentartója!” A szegény jobbágy, ha tudomására jutott volna Széchenyi akciójának egész eszmetartalma – máig sem jutott tudomására, s ki tudja mikor fog –, joggal meglepődött volna, hogy tegnap és ma még semmi, számba sem vehető tényező volt a nemzeti életben, s Széchenyi jövő programmjának ő a középpontja!

A gróf nem volt politikus, talán államférfiúnak sem nevezhetjük, az ő alakja az Erkölcs kategóriájába tartozik, ezért nem találunk e gondolati alapjain következetesen kiépült politikai javaslatokat. Nézete szerint – s ez a konzervatív reform igazi alapelve – pozitív javaslatot csak akkor lehet és érdemes tenni, ha a közgondolkodás már megváltozott, amit csak erkölcsi eszközökkel, elsősorban neveléssel, az emberek felvilágosításával lehet elérni. Amíg a közgondolkodás még a régi, a vele ellenkező ideákat megvalósítani annyit jelentene, mint homokra építeni. Bármennyire felháborodik is a jobbágy terhein, a nemesi adózásra pozitív javaslatot nem tesz, amíg nem győzi meg hasznáról honfitársait: a javaslatokat következéseknek tartja, s „azért nem egyenesen velök kezdem, hanem inkább azon okokat törekedem felállítani, melyekbül azoknak mulhatatlanul folyni kell”. Kétségtelenül ő is izgató, akárcsak a demokratikus parlamentarizmus bármely nagy embere: ő sem akarja gondolatait abszolutisztikus vagy akár valamiféle oktroj útján életbe átültetni, hanem előbb az érdekelt nemesség tízezreit akarja meggyőzni a társadalmi nevelés egy fajtájával, mely tekintetbe veszi a meglevőt, s abból lassú biztonsággal fejleszti ki az újat. Nevelési eszmemenetén jut el a nemzettest egyesítése, egységesítése gondolatához, e nemcsak akkor új és forradalmi, hanem azóta is csak elméletben, de tényleg alig megvalósított posztulátumhoz. Sem azóta, sem ő előtte nem volt senki, aki lelke mélyén oly marcangoló fájdalommal érezte volna a nemzettest darabokra való szétesését és követelte volna az egységesítést a nemzetiség egyetlen táborában. „Hazánk rútul el van darabolva pártfelek, hitvallás, külön nemzetek és municipális alkotmányunk által.” Ez gyengeségünk oka: öt párt, hat vallás, 10 nemzet, 52 külön vármegye. Pedig „alig van társaság, egyesület, intézet, mely a hitvallási irígykedés ördögitül ment, már kezdetekor ne rejtené keblében a halál okát”. A különült alakulatok pedig az „Egybehangzás, Egyesség, Egyetértés, Erő s Erény minden varázsit kettétörik”, – ebben a gondolatban már végső fokon benne van a rendi tagoltság elítélésével az erkölcsi alapon egyesült, oszthatatlan nemzettest modern fogalma.

A társadalmi nevelés nem foglalkozhatik külön-külön egyesekkel, ezért törekszik „központba egyesíteni”. Ez is teljességgel új fogalom a rendi országban, melyben uralkodója távolléte miatt főváros nem fejlődhetett ki s ezért most Széchenyire várt a centralizálás feladata, amihez tartozik „példák által magyarosítni, mesterséges intézetek segítségével egyesíteni”; ezért honosítá meg előbb a lóversenyt: „a tiszta szándékúak nem lóversenyzésre, de arra, amit az eszközöl, t. i. egyesülésre alapíták összebomolt, s így erőtlen hazájok lehető előmenetelét”. „Magyarosítni és egyesítni” volt célja a tudós társaság alapításával, ugyanez a „haza közepén felállítandó Casinóval” is, melyet Pesten már 1827-ben megszervezett, s melynek példájára 1831-től kezdve egymásután állnak elő a társadalmilag szétesett vidéken is hasonló alakulatok: a sátoraljaújhelyi, egri, marosvásárhelyi, szatmári, pápai stb. kaszinók. Ezek Széchenyi intenciói szerint nemest és polgárt összehozva a nemzeti egységesítés ideáját szolgálták azelőtt el sem képzelt – Londonból, Párizsból átültetett – módon.

Széchenyi működésének súlypontja ebben a stádiumban modern európai és emellett öntudatos nemzeti közvélemény kialakításán van; a pozitív alkotmányváltoztatásokat háttérben hagyja, bár aziránt nincs kétség, hogyha sikerülne a közvéleményt meghódítania, a rendi alkotmány nagy részét szívesen ledöntené. Nemcsak hogy „liberálisabb alkotmányt” akar, de ezen új alkotmány pozitív alapelveit kétségtelenül a nyugati, elsősorban angol alkotmányból akarja átvenni: a közszabadságok egész rendszerét, mely a legélesebb tagadását jelenti az előjogokon felépült rendiségnek. Britannia hatalmát, gazdagságát a XIX. század e bűvös szava: a közszabadság varázsolta elő, nem pedig kedvező tengeri fekvése, gyarmatai, India: a közszabadságból eredt a nagy belső fogyasztás, ezzel kapcsolatban pedig a népnek másutt el nem ért nagy szorgalma és munkakedve. A belső fogyasztás az, amin egy nemzet gazdagságának nyugodnia kell, ennek pedig a közvagyonosságon. De „mi tehát a közvagyonosság oka? A bátorlét, saját birtok, szabadság, törvény előtti egyenlőség, stb., ezek s csupán csak ezek ébresztik fel a közszorgalmat, mely a nevelés, sajtószabadság s több effélék által józan útmutatást nyerend”. Mintha csak francia liberális publicistát vagy német egyetemi tanárt hallanánk a közszabadságokról szónokolni, pedig mindez csak Széchenyi vallásos lelkületének bátran levont következése, csupa oly kívánság, mely a kultúra bizonyos fokára eljutott nemzetekre nézve az embereknek Isten előtt való egyenlőségéből következik, s amelyek véletlenül megegyeznek a liberális doktrínának a természetjogra visszanyúló részeivel.

Magát a törvény előtti egyenlőséget, az alapmaximát sem nyugati liberális megokolással ajánlja, hanem azzal, hogy „egy bizonyos könyvben ez áll: Mily rőffel ti mértek másoknak, olyannal fognak azok viszont nektek mérni”. Egyelőre csak az elvet akarja kimondani; a nemesség jogait, főként azt, hogy testi büntetés nem érheti, nem akarja csorbítani, sőt amíg társadalmi nevelésének gyümölcsei nem mutatkoznak, addig a jobbágy testi büntetését sem véli eltörölhetőnek. De mindezt az önkény helyett szabály alá kell helyezni, a jobbágyot meg kell menteni attól, hogy urai büntetlen bánthassák, a „nagyszám (azaz a nemzet többségét kitevő jobbágyság) bátorléte” a cél, amelynek biztosítása kedvéért a nemességet is alá kell vetni modern büntető törvényeknek. Ilyenek még nincsenek nálunk, s ezért „legszentebb kötelességünk alkotmányunkon a lehető legnagyobb javításokat esztendőrül esztendőre, naprul napra, órárul órára eszközölnünk”.

Ezek a javítások pedig mindjárt kezdetben gyökerestül felforgatnák az ősi alkotmányt, mely hiába alapszik a nemesi birtoknak kétszeres kötöttségén, hiába mondja ki, hogy a birtok az ősiség jogán a család és nemzetség elidegeníthetlen tulajdona és csak magszakadás esetén lép jogaiba a fiskalitás alapján maga az állam: Széchenyi az aviticitást és fiskalitást egyaránt eltörlendőnek véli. Követeli továbbá a birtoklási jogot mindenki, jobbágy és polgár számára is, pedig a rendi nacionalizmus negyven esztendejében egyetlen tételt sem idéztek annyit és oly lelki megelégedéssel, mint Verbőczi megállapítását a Hármaskönyv III. része 30. címében: a jobbágynak a földben, melyet munkál, a munka bérén és jutalmán kívül semmi joga sincs, hanem az egész föld tulajdona a földesurat illeti: totius terrae proprietas ad dominum terrestrem spectat. Széchenyi mindössze annyi különbséget akar látni nemes és nem-nemes között, hogy ez utóbbi földjének minden holdjáért minimális összeget, inkább formális terhet tartozzék fizetni, egy ezüst ötöst, hetest vagy tízest, de ettől is szabadulhat, ha birtoka tizenketted részét állami adó alá hajlandó vetni. A közteherviselés elvét is kimondja, de annak végrehajtásában egyelőre megelégednék azzal, hogy a leginkább nyomasztó és embertelen vármegyei háziadóban vállaljon a nemesség részesedést, hasonlóképen azon országgyűlésileg megszavazandó adókban, amelyek vizek, utak, belső vámok rendezésére fordíttatnának. Követeli még, szintén a tiszta liberális tan értelmében, mindennemű céh, monopólium, limitáció eltörlését, ipar és kereskedés felszabadítását, végül Magyarországra egyedül a magyarnyelvű parancsok, ítéletek, törvények kötelező voltát.

Ez utóbbi adja meg Széchenyi egész pozitív programmjának magyar színét. Bármennyire elszakadt is már a rendi nacionalizmustól humanisztikum dolgában, annak nemzeti tartalmát nemcsak hogy nem utasítja el magától, hanem egész rendszerét arra alapítja. Azok a vallási ösztönzések, melyek vele a reformmunkát megindíttatták, a valóságban nem egy keresztény vagy katholikus rendszert, hanem szorosan a hazai viszonyokra elhatárolt magyar nemzetit szültek. A rendi nacionalizmus szellemében a nyelv kultuszából indul ki, egész rendszerét a magyar nyelv és a specifikus nemzeti tulajdonságok hordozzák Atlaszként. A nyelv nála már faji erők kifejezése, származás és mult közösségeiből kinövő kollektivumé, holott, mint emlékszünk, Csokonai még nem a nemzet, hanem az egyén tulajdonát, saját gyermekkora és férfikora gondolatközlő instrumentumát ünnepelte a magyar nyelvben. Széchenyi szerint „már honi nyelvünkben azon legfőbb feltétel, melyben rejtezik minden, s amely a legmagasb fénypontra bírhatja nemzetünket, t. i. a férfiúi erő megvan; s mondhatni tán egy nyelvben sincs annyi, s ha van, legalább nincs több. S ím ezen ereje nyelvünknek – melynek törzsökös eredetét Ázsia négy vizei közé állítni korántsem oly balgatagság, mint azt sokan gondolják – tartá fenn eddig létünket, s azon nagy csoda, melyben oly sokan bámulnak, hogy a magyar annyi tenger viszontagság között sem olvadt össze más nemzetekkel, nem egyéb, mint legtermészetesb következése nyelve erejének, melyet idegen elgázolni nem képes.” Nyelv és nemzeti sajátság teszik magyarrá a magyart, s a bennük tükröződő faji szubjektum vonja meg a nemzet multjának és jövőjének vonalát, amit utóbb így fejezett ki: „A magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni – Európában egyedüli heterogén sarjadék – ázsiai bölcsőjében rejtőző, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem virult sajátságit; sajátságit egy törzsök fajnak, mely jóllehet mindent maga előtt ledöntő dagályként már több ízben gyászba borítá földgolyónk legkiképzettebb részeit, s felbőszülésiben mint isten ostora mindenütt vérrel járt, bizonyosan annyi különöst, s erejénél fogva bizonyosan annyi jót, s nemest rejt magában, mint az emberi nemnek akármely lelkes és erős családja, csakhogy, mint azoknál, úgy ennél is, külön sajátsági árnyékolatokban a korlátlan tűznek nemes hévre, a vad erőnek bajnoki szilárdságra, a romboló ittasságnak nagylelkűségre kell tisztulni, felemelkedni.”

Ennek a jelen állapotában elmaradt, leromlott, de őserejű fiatal népnek, mely ha akar, minden lehet, áldozza Széchenyi pályáját, s távol univerzalisztikus vagy humanisztikus álmodozásoktól, a magyar földön él, melyet ő nevez Nagy Parlagnak, s amelynek fölemelésével saját vérének akar használni. Maga is megdöbben néha a leküzdhetetlen Végzeten, mely működése határait Magyarország határaival azonosítja: „Meglehet, hogy talán ez aberratio; de nyerhessem bár a világnak minden élvezeteit, minden kincseit: én minden kifejlődést, mely nem magyar, lelkemből gyűlölök; előttem a nemzetiséghezi hűség, Magyarországhozi tántoríthatatlan hűség, alapja mindennek.” A keresztény ideálhoz való felemelkedést csak a magyar talajon akarja munkálni; másnak lelke nem érdekli, csak honfitársaié, csak Hunnia minden lakosának akar polgári életet adni és csak e hon kilencmillió jogtalanjának a nemzet soraiba iktatása az ő gondja. Övé az első és mai napig egyetlen reformrendszer, mely szervesen nőtt ki a magyar földből, s melynek minden íze csak a magyar faji egyéniségben valósítható meg.

De bármennyire magyar volt is Széchenyi rendszere, magyarabb, mint előbb bárki másé, megvalósítását sok tényező gátolta, melyek pedig lényegéhez tartoztak. A metsző gúny hangját még elviselte a nemesi nemzet, hisz arisztokratától, s még hozzá olyantól jött, kinek, éppúgy mint atyjának érdemei kétségen felül állottak: a Nemzeti Múzeum és Akadémia alapítása volt a rendi nacionalizmus legnagyobb pozitív tette, s mindkettőt a két Széchenyinek kellett köszönni. Elriasztólag hatott azonban Széchenyinek igen magasra kitűzött végcélja és az az egész erkölcsi-szellemi atmoszféra, melybe azt beburkolta. A nemesség magyar érzése, mely alkotmányban, ősi vitézségben, sőt lokális specialitásokban, borban, búzában stb. látta a faji sajátságokat, képtelen volt felemelkedni azon magas régiókba, melyekbe Széchenyi helyezte a nemzetiséget a kereszténységnek és európai romantikának gondolatkörében. A kor retorikai nevelésén keresztülment és más világot nem látott nemes könnyen hajlott arra, hogy Széchenyi maximáiban, mint: a nemzetiséget egyedül az erény teszi, polgári erkölcs az, amit a nemzetiségnek meg kell valósítania, – egyszerűen cicerói floskulusokat lásson és felettük napirendjére térjen. Mint említettem, a látható és kitapintható felső építmény, a pozitív reformjavaslat, nem sok volt, de viszont a szélesen megrajzolt keresztény, erkölcsi alap magában is olyan volt, hogy nem mindenki méltányolhatta. Hiszen még a katholikusok sem voltak elég érettek egy tiszta katholikus társadalmi szemléletre, amikor részben még a barokk gondolkodásformák kötöttségében, s ezzel együtt rendi előítéletekben éltek, részben pedig a racionalizmus és jozefinizmus útjain rég elszakadtak a pozitív vallásos élettől. Emellett Széchenyi, bármennyire lelkes hittel rajzolta is az ifjú Magyarország jövőjét; a multról végletesen pesszimista szemléletet hirdetett, melyet nemcsak Dessewffy gróf vádolt meg a nemzet lebecsülésével olyan időben, amikor a barokk-rendiség társadalomban, költészetben, politikában az öntömjénezés mesterségét folytatta. És általában: ismerve a nemzetnek, minden nemzetnek feltétlen optimizmusát önmaga és minden iránt, mi nemzeti, Széchenyinek önismeretet hangoztató keserű felszólításai a szélesebb tömegekben visszhang nélkül haltak el, s mikor később Kossuth optimizmusával szemben követelte ezt a komor önismeretet, az eredmény nem lehetett kétséges. „Oh, ürítsük ki valahára, még mielőtt késő volna, az önismeret felette keserű, igaz, de nemzeti javulásunkra oly jótékonyan ható, sőt elkerülhetlenül szükséges serlegét fenékig” – ily felszólításnak csak az oly kiváltságos nemzet engedelmeskedhetnék, amely csupa magas műveltségű és erkölcsű emberből, nem pedig csak most felemelendőkből állana.

Ebből érthető, hogy Széchenyi gondolatainak alaptételeit és egész komplexumát csak oly politikusok helyeselhették, akik már maguk is keresztülmentek a programm előfeltételén, a tőle megkívánt erkölcsi és társadalmi nevelésen. Ilyen volt elsősorban báró Wesselényi Miklós, Széchenyi ifjúkori barátja, külföldi utazásainak és tapasztalatainak társa, akit romantikus eskü kötött hozzá a nemzet nevelése magasztos érdekében. Az ifjú erdélyi arisztokrata, testi erő, férfiszépség és bátorság mintája, annyira magáévá tette Széchenyi gondolatvilágát, hogy „Balítéletek” c. könyvének nagy részét akár Széchenyi is írhatta volna. A magyar nemes előítéleteitől akarja megtisztítni a hont, elkezdve a társadalmi érintkezés, öltözet parlagiasságától egész a nemzetiséget és alkotmányt illető tévedésekig, melyek legnagyobbrészt a barokk-rendiségnek alapvető, optimisztikus tételei. Hangja Széchenyié akkor is, mikor keményen korhol és szidalmaz, mikor a nemesi „fesz és pöf”-ről beszél, mikor a vármegye tisztjét, némelykor igazi „vérszípónak”, jobbágytörvényeinket, különösen II. Ulászlóét „undorítónak”, a jobbágyság helyzetét többször is undoknak nevezi. A vármegyének jobbágygondoskodásáról, ha lehet, még Széchenyinél is sötétebb képet rajzol, botbüntetés, házi adó, megvesztegethető és saját vagyoni előnyeit kereső vármegyei tisztikar egyaránt kihívja humanitárius felháborodását. A „parasztságon felhízott, s azokon naponkint élősködő” vármegyei tisztre a mennyek urának mennyköveit esdi le, hogy „zúzzák szét az ily vagyont undok gazdájával együtt”. De Széchenyit követi az erkölcsi követelmények szigorú felállításában is, amikor állandóan kiemeli, hogy „lelki míveltség az, mi egyedül tehet nemzetet nagygyá, hatalmassá, s hogy ez minden polgári alkotmánynak valódi talpköve, támasza”, miből értelmi nevelés, a tömegek rendszerezett kiművelése és felemelése következik. Wesselényi e lényeges ponton még távol áll a liberális szellemtől, mely elégnek tartja a szabadságok bevezetését, s azt hiszi, hogy a felszabadított nép magától meg fogja találni a tiszta emberiség útját. De már Wesselényi felfogása sem tudja mindenben követni Széchenyi szárnyalását, s bármennyire „gyalázatos bitorlásnak” tartja is a nemesi előjogokat, a magyar alkotmány sokban kegyelemre talál előtte. Wesselényi csakúgy, mint kortársai, természet szerint a rendi nacionalizmus talaján állva, a nemzetiséget a fennálló alkotmány nélkül nem képzelheti el, s ezért az alkotmányt, mely évszázadokon át tartotta fenn a nemzeti különlétet, jónak és megtartandónak véli, de hibáiból kitisztítandónak. Itt válik el a kor – és vele hosszú időn át az egész utókor – Széchenyitől, aki erkölcsi magaslatáról az alkotmány multját szinte légüres térben tekinti, s így nem hajlandó számbavenni azon érzelmi momentumokat, melyek az alkotmányért folytatott harcok emlékéhez tapadnak. Széchenyi elfogadja a pragmatica sanctio alapján az ausztriai tartományokhoz kötöttségünket, melyet ő nevez vegyes házasságnak, s melynek nehézségeit ismeri: de meggyőződése, hogy erkölcsileg megújhodott Magyarország ifjú erejében paralizálhatni fogja e bajokat a viszony változatlan fenntartása mellett is. Wesselényi, aki ebben a nemzeti tömeg érzésének képviselője, az alkotmány bajait már egyenesen az ausztriai kapcsolatnak tulajdonítja, s például annak bizonyítására, hogy a magyar alkotmány szerint a „nemesség igen is ad, sőt voltaképen ő adja az ország költségeire a kellő mennyiséget”, felsorolja a bányák, só, korona javak, harmincadok, vámok bevételeit, melyeket mind a nemesség engedett át az államnak, a külföldön élő királynak, a „nemzet közvagyonából kiszakasztva”. Talán sehol sem ismerhető fel oly megható őszinteségében a nemzetiséggel századok óta összenőtt rendi alkotmány szerelme, mint éppen Wesselényinél, aki ugyan a legborzasztóbb szitkokat szórja a fennálló viszonyok ellen: a házi pénztár „gyalázatos, sőt vétkes is, de éppen égrekiáltóvá válik azon istentelenség által, mely szerint azon kincstárokat már oly gyakran szentségtörő kezek, még pedig nem ritkán büntetlen, megfelszegítették, s még gyakrabban lelketlenül haszontalan célokra s oktalanul fecsérelték”, az országgyűlési követeknek paraszti adóból fizetése pedig „soha le nem mosható szennye polgári éltünknek”, – de mindez csak visszaélés, az alkotmány nem is olyan rossz, hiszen a „nemesi szabadságok – polgári alkotmányunk velős része, az azokkal bírókat valódi emberi és nemzeti létre emelik”. Szinte észrevétlenül megy végbe már itt a frontváltoztatás, mely Széchenyi minden törekvésének útjába fog állni: az alkotmány átalakítandó ugyan, de elsősorban felszabadítandó azon káros befolyás alól, mely valódi áldásos kifejlését a bécsi kormány részéről oly sok idő óta akadályozza. Önismeret helyett Bécs ellen fordulás, amiből megint közjogi küzdelem, változatlanul a rendi korszak folytatása következik. Széchenyi egész tragikus jövőjét bevilágítja az a tény, hogy legbensőbb barátja egy évvel a Hitel megjelenése után azt írja: „hogy pedig a hitel hiányának polgári alkotmányunk elveiben, s törvényeinkben lenne oka, azt merőbe tagadom”, viszont a pénzforgalomra vonatkozó régi törvényeket, beleértve a Hármaskönyvet is, „igen jóknak és elhatározottaknak” tartja. Azaz belső reform helyett, elég lesz az ausztriai illetéktelen befolyástól felszabadítani a magyar alkotmányt, hogy az népének emberi létet biztosíthasson.

A modernebb nacionalizmusnak Bessenyei óta immár több mint félszázada nem múlhatott el hatás nélkül, s e hatás végső elágazásait hanyagolta el Széchenyi az ő idealisztikus magasságaiban, bármennyire hitte is, hogy ő hozza nemzete elé a Valót, melytől az emberi nem annyira irtózik. Ma már másfélszáz esztendő távlatából, az európai nemzetek többszörös katasztrófái után világosan látszik, hogy a nemzeti érzés lényegével nem az önismeret, hanem az önszeretet sacro egoismója, nem a javítás reformmunkája, hanem az önlényeghez való tradícionális ragaszkodás függ össze és hogy a nemzet inkább a jelen élvezetét kívánja, semhogy szép jövőt vásároljon magának a jelenbeli keserű lemondás és pesszimizmus árán. Széchenyinek pesszimista programmja talán megvalósítható lett volna egy abszolutisztikus nemzeti kormány, egy Mussolini-féle fasizmus által, mely a nemzeti nevelés vasigájába képes a tömegeket befogni, de politikai hatalom hiányában semmiképen sem voltak kilátásai azon tömeg meggyőzésére, mely Dugonics Etelkájától kezdve a nemzeti optimizmus évtizedes iskolájában nőtt fel.

A magyar nemzeti öntudat Etelka primitívségei és vaskosságai óta különben is erős iskolán ment keresztül, ha nem is a széles tömegekben, de legalább a műveltek vékony rétegében. A század elején a nyugati nemzeteknél jelentkező realisztikusabb történet- és nyelvtudomány megadja a lehetőségét annak, hogy a nemzetek önmagukat jelenben és multban pontosabban elhatárolják szomszédaiktól és felismerjék azon örök vonásokat, melyek lényegüket, persze történeti viszonylatban, meghatározzák. A német romantika már a XVIII. század végétől kezdve elutasítja magától a racionalizmus multgyűlöletét, de ahelyett, hogy a hasonlóképen letűnt barokk módjára külsőségekben vagy arisztokratikus korlátok közt nézne le a mult mélységeibe, az eredeti, egykorú kútfők frisseségétől megigézve nyúl hozzá a nemzeti mult részleteihez is, valamint mindazon népi jellegzetességhez, amely a nemzeti egyéniségnek pontosabb, a valóságnak megfelelő ismeretéhez vezet. Mint említettem, a német romantika specifikus gondolatmenetei nem honosultak meg nálunk, ahhoz túlerős felvilágosodási nevelésen ment át a nemzet, de a nemzeti tudományok németországi nagy fellendülése nem volt egyéb, mint az öntudatra ébredt nemzeti érzésnek mult- és jelenbeli kivetítése, melyhez hasonló folyamat nálunk is fellépett, amint a nemzeti érzés politikai érvényesülésének a 90-es évek közepén bekövetkezett megszűntével a tudományos érdeklődés számára is hely maradt. Mivel ezt az új tudományt elsősorban a nemzetnek önmaga iránt való érdeklődése szülte meg, hiába keresnők benne a történettudomány kritikai ágazatait, éppen történettudományban egyebet nem hozott e kor, mint a jezsuita, majd kalocsai kanonok Katona István nagy magyar történetének befejezését: a Historia Criticának még Mária Terézia korában megkezdett, az új században bevégzett 42 kötete lelkiismeretes szorgalommal kutatja fel és írja át a magyar történet elbeszélő és okleveles kútfőit, de kritika dolgában a racionalisztikusabb módszerekkel dolgozó Pray György korábbi művével szemben hanyatlást jelent. Viszont óriási tömegét közölvén az ismeretlen kútfőknek, köztük sok magyar szöveget is, a nemzeti mult ismeretének oly körökben is úttörője lehetett, melyek különben nem ébredtek volna a magyar mult öntudatosabb érzékelésére. Nemzeti egyéniségünk körvonalait századok homályából nagyobb sikerrel emeli ki a nyelvtudomány, mely a korábbi tudománytalan analógiák, perzsa-, zsidó-rokonság félretételével a nyelv kialakulása és rokonsági viszonyai ismeretéből rekonstruálja a régi magyarokat, aminők azok a valóságban voltak.

Az első eredmények nem voltak éppen biztatóak: az északi, lapp rokonság, melyet 1770-ben a jezsuita Sajnovics János vetett fel, a rokonság keresésében a keleti pompájú ősök helyett csak a „halzsíros” finn atyafisághoz vezetett: a magyarság nyelvi rokonságának biztos megállapítása utóbb mégis nagyjelentőségű volt, hiszen ez adta meg az alapját annak a tudatnak, hogy valóságban „testvértelen” nép vagyunk és számbavehető rokoni segítségre soha nem számíthatunk. A finn nép, mely évszázadokon át svéd hatás alatt élt, épp most, a napoleoni háborúk következéseként vesztette el függetlenségét és került orosz uralom alá, – nagy tudományos kritikáról és a nemzetiség nem külsőleges felfogásáról tett tanuságot Schlözer tanítványa, Gyarmathy Sámuel, amikor 1799-ben végkép bebizonyította a magyar-finn nyelvrokonságot. Ezzel a magyar eredet és őstörténet kérdésére derült pozitív világosság, s a nyelv tényein keresztül egész középkori és újabb fejlődésünknek adott realisztikusabb formát a legnagyobb nyelvész, a piarista Révai Miklós, akinek nagy történeti nyelvtana, az Elaboratio grammatica teljesen 1806-ban jelent meg, de már 1803-ban megkezdte Antiquitates címen a magyar nyelvi mult emlékeinek fejtegetését. Révai már sokkal tudományosabb módon fordul a multhoz, mint barokk elődei: a szövegeket veszi elő, s a Halotti Beszédtől a Pázmány-féle prédikációkig végigvizsgálva a régiség nyelvét, a magyar nyelv multjának összefüggő képét vetíti kortársai elé a nacionalisztikus öntudat erősítésére. Emellett a népnyelvre, az élő dialektusokra is kiterjeszti figyelmét, bennük a régi nyelv megmerevedett vagy csökevényes formáit látja, s ezzel kútfőjévé válik azon hosszú fejlődésnek, mely mai napig az irodalmi műveltségtől nem érintett egyszerű népben keresi a nemzetiség hamisítatlan kifejezéseit. Nagy ellenfele, Verseghy Ferenc, József nádor pártfogoltja, a nyelvemlékek félrevetésével az élő nyelvgyakorlat nyelvalakító jogát hangsúlyozta, s ezzel, ha öntudatlanul is, hozzájárult ahhoz, hogy a nemzeti élet önmagában bírja fejlődésének szabályait. Viszont Kazinczy Ferenc Révaihoz csatlakozva folytatta a régiség emlékeinek kiadását: 1808-ban a Magyar régiségek és ritkaságokban többek közt Sylvester János első magyar grammatikáját adta közre.

Mindez együttvéve lényeges lépés volt ahhoz, hogy a magyar nemzet mint önálló egyéniség jelenhetett meg a népek között, s önmagában differenciálódva szinte minden oldalról tükörben szemlélhette önmagát. A magyar nemzetfogalom történeti, nyelvi, néprajzi elhatárolásának vagyunk tanui, ami szükséges előzmény volt intenzívebb nemzeti élet megindulásához. Ettől kezdve reagál öntudatosabban a magyarság mindenre, ami önlényétől eltér vagy azzal ellenséges. Horvát István, Révai tanítványa, az új Széchenyi Országos Könyvtár tudós őre nemzeti sérelmet lát a németül író egyetemi tanár Schwartner Márton azon állításában, hogy a magyar nyelvet a középkorban még Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás sem becsülték; ugyancsak ő az, aki 1820-ban a Kézai-krónika igazolásául kimutatja, hogy a 108 ősmagyar nemzetség csakugyan élt és hogy ezen ősi családok örökségi joga áll meg az ősiségben, mely tehát mint ősmagyar intézmény fenntartandó. Az öntudatosult nemzetiség adatta ki vele a „Rajzolatokat a magyar nemzet legrégibb történeteiből” 1825-ben, ezt a tárgyi megállapításaiban bizarr eltévelyedést, mely azonban az új nemzeti fejlődésnek minden momentumát összefogva, fokozott intenzitással adja tovább. Nemzeti érzés és nemzeti tudomány őnála elérte autarchiáját, célja, hogy „a magyar nemzet régiebb történetének felfedeztetését ne a külföldtől várná, hanem, mi mind az okossággal, mind az illőséggel inkább megegyez, a haza kebelében, hol számosabbak a világítható fáklyák, hozná napfényre”. A tudomány nála nemzeti kérdés és egyes ágainak határai elmosódnak: nyelvészet, köz- és polgári törvény, diplomatika, történet egyaránt csak eszköz számára a nemzeti cél mindent magába olvasztó szolgálatában. Munkája felett a „felséges nádor” áll patrónusként, aki a Nemzeti Múzeum ügyeinek legfőbb irányítója, s a Habsburg-főherceg volt az, aki „parancsolt s világosság lett a magyar nemzet történetei felett”. Ennél a világosságnál pedig Horvát István nemzetének a legdicsőbb multat nyitotta meg, ábrándos szómagyarázataiban a magyarokkal mint szittyákkal azonosította Európa, Ázsia és Afrika minden valamirevaló népét, magyar vért fedezett fel Ádámtól kezdve minden nemzet nagyjaiban, a Titánok és Gigászok óriásnépét is csak ott találhatjuk szerinte, hol „Magyarok, Kunok, Jászok laknak”. Bár a pelazgok, görögök és latiumi latinok közt is magyarok voltak, a Kelet nagy népei azok, akik közé különös szeretettel elhelyezi magyarjait: partusok, asszírok, egyiptomiak mind magyarok voltak, filiszteusok, arabok, hetiták, ammoniták hasonlóképen. Aethiopia, Cappadocia, Argos, Ciprus, Chios lakói szintén, Herkules magyarokkal indult hódító útjaira és a „szentírás – a Vulgata szövege – teli vagyon a XI–XIV. századi magyar oklevelek neveivel”. „Pözsög a Szent Irás mindenfelé a régi magyar nevektől és régi magyar írásmódtól.” Ennek a földrajzilag és történetileg végtelenbe meghosszabbított optimizmusnak nagyobb ellentéte nem lehetett, mint ahogyan Széchenyi nézte le a magyar mult szűk és kisszerű voltát: két egymástól diametrálisan eltérő szemléletmódról van itt szó, melyek közül az egyik a jövőbe helyez minden szépet, a másik egy elképzelt mult délibábos jeleneteivel akar erőt adni a jelennek. Kétségtelen, hogy a demokratikus nemzeti testben Horvát István koncepciójának nagyobb jövője van, ahol a tömegek optimizmusa nem néz realitásra, tudományra és műveltségre, csakis táplálékot keres öntudata minél erélyesebb kifejezésére. Így érthető, hogy Széchenyi elveinek követése mai napig a kiválasztottak, a nemzet lelki szövétnekeinek útja volt, holott a napkeleti rokonságnak tragikomikusan nagyzoló népneveivel, perzsa, turáni, indiai s egyéb kapcsolataival mindenkor aránylag nagyobb tömegek lelki húrjain lehetett büntetlenül játszani. Viszont a nemzeti szellem történetére jellemző, hogy a magyarságnak, Kelet népének nosztalgiája csak akkor kezd ázsiai multja iránt állandósulni, amikor nemzetisége a nyugateurópai nemzeti fejlődésbe bekapcsolódva megerősödik.

A nemzetiségnek Széchenyi-féle koncepciójával párhuzamosan, sőt azt megelőzőleg készen áll tehát egy más nemzeti fogalomkör, mely multra és jövőre nézve optimizmust hirdet, s önmagában találja meg saját cselekvése erkölcsi mértékét. Széchenyi koncepciója a kiművelt emberfőre van szabva, a szellemi arisztokratákra, ez utóbbi a közmagyar tömegekre, melyek könnyen magukévá tehetik, hiszen régi rendi képzetekkel is vegyítve van. Az 1817-ben meginduló Tudományos Gyüjtemény egymásután több elmefuttatást közöl nemzet, nemzetiség, nemzeti karakter fogalmakról, melyek önmaguk közt gyakran ellenmondóak, egyszer Fichte, máskor a romantika organikus szemléletét követik, de Széchenyi erkölcsi felfogásától, szigorú nemzeti nevelésrendszerétől egykép távol állanak. Jellemző a legelső cikk, mely a nemzeti kultúrát, azaz kimíveltetést tárgyalva, azt „külső állapotunk legfőbb tökélletesülésének” tartja: a külső fejlődés eszközei, építkezés, kereskedés, polgári szerzés és nevelés, udvar, akadémiák, klíma mellett a leglelkibb tényező, melyet számbavesz, a nyelv: „a nemzetnek kultúrája a nyelvvel serken fel”, ehhez képest a magyar kultúráról, tudományról, nevelésről, irodalmi termelésről, városaink építkezéseiről, a mezőgazdaságról, sőt gyáriparról is, papírmalmainkról optimista képet fest, s ami hiány van, azzal a bécsi kormányt terheli meg. Egy másik cikk a Volk, Nation és Nationalität német terminusait magyarítja: a nép „orgántalan”, a nemzet „orgános” test, az elsőt csak külső hatalom tartja egybe, az orgános, szerves nemzet maga él, s akár kicsi, akár nagy: „önnönmagából veszi polgári életének minden formáit, változásait, functióit; a nemzetben az orgános erő vagy élet princípiuma áll a Nemzet lelkében (Nationalgeist), azaz: a tagjainak és részeinek azon erányozásaikban, amelyeket a nemzet első eredetétől és szinte nemzésétől fogva az akkori környülállásokhoz képest kapott és ezután állandóul követett”. Nép és nemzet e megkülönböztetése, s emellett annak felvétele, hogy a nagyobbszámú népet külsőleg, hatalommal is lehet és kell vezetni, magában véve is kizárta Széchenyi egész nemzetnevelési gondolatkörét. Thaisz András ezt erélyesen fejezi ki: uralkodásba és igazgatásba befolyó egyének és azok, kik otthon csendességben művelik a tudományt, ezek teszik a nemzetet, melynek „többi része csak nép, csak nyers szer, mely amilyen benyomást kap, olyan képet tart meg”, s a nemzetet „szorosan véve csak az önnöngondolkodók (Selbstdenker), önnönfennállók (Selbstständige) teszik, a többi csak közszer, hogy az üres helyet betöltse és az egészt befoglalja”. Ez az „orgános” szemlélet, mely azonban a népesség csak kisebb, lelkes részét tartja szerves testnek, a többit, a népet, tetszés szerint ide vagy oda csoportosíthatónak, nem tetszik egy tolnai táblabírónak, Gömbös Antalnak, aki rámutat a nemzet időbeli fejlődésére, mert semmi sincs, mi kezdettől fogva s így önmagából lehetne, minden, még az „üdőknek lelke”, a Zeitgeist is változik, – a nemzettestnek szinte misztikus koncepciója nem tetszik e racionalista főnek, s úgy találja. hogy bizonyos tényezők összejátszásával nemzettest történetileg, esetleg is létrehozható. „Igazi nemzetekké formáltathatnak akármely polgári társaságok, azaz azoknak tagjaikba egy nemzeti lelket, egy akaratot, egy szívet, egy ösztönt, egy közös boldogságra, az idegenektől függetlenségre és nemzeti szabadságra való hathatós vágyódást önthetnek, melyek teszik összeségesen a Haza szeretetet s ezzel a nemzeteknek valódi nemzetiségeket, a nemzeti lelket.” A tényezők pedig, melyek ezt munkálják: az uralkodónak a hazához és alattvalókhoz buzgó szeretete – itt „II. Ferenccel” s „legkedveltebb nádorispányunkkal” különösen meg van elégedve; továbbá a törvények, melyek kell hogy a nemzeti nyelvet tekintetbe vegyék és az embereknek anyagi megélhetést biztosítsanak. Ezek szerint „amely polgári társaságnak olyatén hazájához és alattvalói boldogságokhoz vonszó szeretettől égő uralkodója vagyon, mint amilyennek lennie kell, és egyszersmind annak a társaságnak alapos és rendülhetetlen törvényei, az a társaság az igazi nemzeti méltóságnak székében ül és igazi nemzetnek vallhatja magát”, azaz nála nemcsak a kiválasztottak a nemzet, hanem azzá tehető az egész nép is, egyszerűen az uralkodó akaratából és törvények alkalmazásával.

A nemzetnek e tisztán mechanikus megfogalmazásai, a XVIII. századi racionalisztikus, rendi és fichtei eszmék e különös vegyülékei, mégis nagy esélyekkel rendelkeztek, hogy Széchenyivel szemben a tömegek hazafiasságát kialakítsák: hisz azzal, hogy a „nép” tetszés szerint, belső átalakulás nélkül kommandírozható a „nemzet” táborába, a populus Verbőczianus kiváltságolt állásának és igényeinek tettek eleget, másrészt pedig a külsőleges, mechanikus asszimiláció lehetőségeit nyitották meg, melyek hasonlóképen Széchenyi elveivel ellenkezően váltak nemsokára aktuálissá. A Tudományos Gyüjteménynek kezdettől fogva 700-on, majd jóval ezeren felül volt előfizetője, Ferenc királyon kívül nem sok arisztokrata: Csákyak, Dessewffyek, Festetichek, Telekiek, de egyetlen Esterházy, Erdődy, Pálffy, Zichy sem, a nagy tömeget a művelt középnemesség és papság tette ki, amely tehát már Széchenyi előtt is kialakult nézetekkel bírt a nemzetiségről, s kérdés volt, vajjon hajlandó lesz-e a nemzeti kifejlésnek e kényelmes, mechanisztikus útját elcserélni azért, amelyen Széchenyi haladt nagy belső nyugtalanságban az Eszmény tetője felé.

Ily hajlandóságnak még nyoma sem látszott. A Hitel, tisztán a realitásokat nézve, annyiban volt nagy tett, hogy megtörte a rendi nacionalizmus kötelező csendjét és élesen körvonalazva a lét nagy problémáit, melyeket korábban nevükön sem volt szabad nevezni, diskussziót indított meg. Társadalmi izgatásaival hasonlókép mozgalmat okozott, anélkül azonban, hogy tanait a politikusok átvették volna. Mindenütt beszéltek róla, szidták és lelkesedtek érte, de a hatás megállott a politikai tanácskozó testületek kapui előtt, s benn egyelőre tovább élt a régi rendi gondolkodás. Reformszükséglet annál kevésbbé volt itt érezhető, mivel király és rendek kompromisszuma virult és az avita konstitúciót veszedelem a királytól nem, inkább a reformtól megfertőzött Nyugat felől fenyegette. A huszas évek elején még sikerült a Metternich herceg szellemi vezetése alatt álló szentszövetségnek, a francia restaurációs királyság segélyével a különböző forradalmi megmozdulásokat elfojtani és megakadályozni az úgynevezett „liberális” alkotmányok behozását. De már Dél-Amerika és Mexikó elszakadnak a spanyol királyságtól, s mint köztársaságok, Brazília mint alkotmányos császárság rendezkednek be. Portugáliában és Spanyolországban szinte állandósul a forradalom és vele a minden emberi érzést, az egész felvilágosodást kicsúfoló véres reakció. Viszont a görögök felkelését a török abszolutizmus évek során át folytatott hadjáratokkal és tömegmészárlásokkal sem tudja többé elfojtani, bár Metternich mindent megtesz, hogy Európát a görögök megsegítésétől visszatartsa. Metternich Ferenc abszolutizmusa érdekében szolidárisnak érezte magát a szultánnal s joggal tartott attól, hogy a görög szabadságharc győzelme nem fog hatás nélkül maradni Közép- és Nyugat-Európa népeire. Az angol, francia, német közvélemény azonban lelkes részvéttel nézte az annyi századon át elfajultnak tartott görögség küzdelmét, s ennek hatása alatt Anglia, Francia- és Oroszország feladják a szentszövetség elveit, segítségükkel Görögország független királyság lesz. Ez volt az első nagy csapás a XIX. századi elavult, mondhatnók neoabszolutisztikus szisztémára, utána jött az 1830-i júliusi forradalom, melyben a francia liberálisok X. Károlynak a választójogot megszorító és sajtószabadságot eltörlő kormányát elűzték, s a forradalmi emlékezetű Égalité Fülöp fiát, a „polgárkirály” Lajos Fülöpöt ültették a trónra.

Ezek a változások nemcsak a bécsi abszolutizmust, hanem annak régi, kompromisszumos társát, a rendi nacionalizmust is felzavarták nyugalmából. X. Károly uralma parlamentáris volt ugyan, de a rendkívül magas cenzussal inkább egy jól berendezett, modernizált rendiségnek tűnt fel, semmint előjogokat megsemmisítő polgári kormányzanak, bukása tehát sajnálatot ébresztett és hajlandóságot arra, hogy ha Metternich fegyveres beavatkozást készít a konzervativizmus érdekében, a magyar ezredek erre a célra, akárcsak korábban az olasz felkelések leverésére, kéznél tartassanak. Csak a jövőnek még iskolapadból alig kinőtt emberei ismerték fel a francia változás jelentőségét a magyar reform előnyére: a 17 éves báró Eötvös József és Szalay László, az eljövendő nagy történetíró, a margitszigeti kirándulóhelyen pezsgővel ünnepelték meg a júliusi forradalom hírét. Metternich azonban el volt szánva az európai egyensúlyrendszer fenntartására, melyet Napoleon ledöntésével oly nehézségek árán ért el. Ausztria költségvetése a lassú, de állandó defláció segítségével a devalváció óta 1830-ban először lett volna aktív, amikor a forradalom hírére szükségessé vált a hadsereg kiegészítése – ettől kezdve aztán mindvégig deficites maradt a költségvetés. Adó és hadsereg miatt kellett a magyar országgyűlést is összehívni, amit a király és nemzet közt levő patriarchális viszony mellett annál inkább megtehettek, mert az országgyűlés tárgyául az öreg király gyöngeelméjű, epileptikus fiának királlyá koronázását is kitűzték, ami a sarkalatos törvények újabb megerősítésére adott alkalmat. Csakugyan a rendek az 1830. országgyűlésen ismét egynek érezték érdeküket a királyéval és az ausztriai monarchiáéval, nagyobb nehézségek nélkül megegyeztek a régi királyi hitlevélben, Ferenc legidősebb fiát, az új ausztriai császárok sorában I. Ferdinándot, V. Ferdinánd magyar király néven megkoronázták, s még a napoleoni háborúk magas létszámára emlékeztető 50.000 újoncot is megszavazták. Felsőbükki Nagy Pál világosan kifejezte, hogy a katonaságot nem sajnálja megajánlani tekintettel arra, hogy a demokráciával van a királynak baja, s az arisztokráciának érdeke őt ez ellen megsegíteni. Abban is könnyen megegyeztek a rendek, hogy az 1825–27. országgyűlés bizottságától elkészített újabb rendszeres munkálatokat elhalasztják későbbi tárgyalásra: feltűnő csak az volt, hogy a főrendek még sokkal nagyobb készséggel engedelmeskedtek a királyi kívánatoknak, mint előbb bármikor. Az alsótábla jóindulatát megerősítette az 1827-ben hivatalba lépett új kancellárnak, gróf Reviczky Ádámnak barátságos egyénisége, akiről olyan hírek voltak forgalomban, hogy jó magyar létére bizalmasa Ferenc császárnak, aki többször ki is fizette adósságait. Reviczkynek sikerült a korábbi országgyűléseken szereplő művelt ellenzéki vezérférfiakat, így a jogtudós Bartal Györgyöt, Platthy Mihályt a kancelláriánál és más központi állásokban elhelyezni, ami bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy a kormány nem gondol a magyarság és alkotmánya megtámadására. Reviczky és Bartal fáradozásaira jött létre a magyar államnyelv ügyét valójában megindító 1830:VIII. t.-c., mely ezután a magyar állam tisztviselőitől és az ügyvédektől megköveteli a magyar nyelv tudását, s a helytartótanácsot és a kúriát magyar iratok kiadására kötelezi. Bécsben elfogadták e törvényt, mert ott is érezték az érdekközösséget a magyar rendiséggel.

Hogy azonban mégsem maradhat minden a régiben és a reformokra valóban elérkezett az utolsó óra, azt az országgyűlés jó vége és a francia bonyodalomnak háború nélküli megoldódása után is bebizonyította az 1831. kolerával kapcsolatos felvidéki parasztlázadás.

A középkor borzasztó járványa, a pestis azóta, hogy a Rákóczi-fölkelés utolsó éveiben nagy pusztításokat végzett, a helytartótanács egészségügyi szervezetének kiépülésével mind könnyebben volt elfojtható, s 1738 óta nem is jelentkezett többé nálunk, jóllehet keleti szomszédságunkban, török, oláh, lengyel és orosz területen még nem halt ki. Helyét a tömegpusztító járványok sorában az indiai eredetű, bengáli kolera foglalta el, mely 1826-tól kezdve Elő-Indián és Perzsián áttörve, Török- és Oroszország felől fenyegette Közép-Európát. Ellene éppúgy, mint a pestis ellen, csak a quarantaine-nel, egészségügyi zárlattal védekeztek az államok, kordonokat állítottak fel és velük valósággal elzárták s éhenhalásra ítélték azon vidékeket, melyeken a járvány éppen kiütött. Az orvosok bizmut-porral akarták gyógyítani, s dezinficiálásra klórmészt használtak. A „ragadványos epemirigy”, ahogyan hivatalosan nevezték, feltűnés nélkül elterjedt a tisztátalan vizek segélyével a műveletlen földeken, s 1831 nyarán egyszerre tört ki a Lengyelországgal és Galíciával határos északi vármegyékben, meg a török határ mellett a Bánságban. 1831 és 1832 első felében az ország minden részébe elhatolt, s nem kevesebb, mint 536.517 embert támadott meg, akiknek 44 %-a, 237.641 meg is halt. Az ország sokkal több embert veszített így, mint a francia háborúk negyedszázada alatt, s a halál aratása mellett nem kevesebb kárt okozott a járvány elleni közigazgatási védekezés, mely szándékosan zárt el falvakat, családokat, embereket a külvilágtól, azon téves hitből kiindulva, hogy a kolerát ember adja át embernek. Az ország közegészségügyi szervezete mégis megtett mindent, a vármegyei és városi fizikusok és sebészek, valamint a már nagyobbszámú magánorvosok önfeláldozással végezték, az orvosi tudás nagy hiányai mellett is kötelességüket; gyakori volt, hogy a kiküldött egészségügyi biztosokat útjokban a hatóságok feltartóztatták és kontumácia-házaikba internálták. Nagy munkát végzett Lenhossék Mihály, az ország protomedikusa, továbbá a helytartótanács és kancellária, de e két utóbbi hatóság minden alkalmat megragadott a saját tekintélye növelésére és a másikénak lerontására. Reviczky kancellár nem származott főúri családból, s ezért sem a régi mágnások, sem József nádor nem kedvelték; a kancellár és nádor állandó ellentéte károsan befolyásolta a közigazgatás működését, melynek különösen nehéz dolga volt a műveletlen parasztokkal szemben. Ezek kezdettől fogva gyanúval nézték a hatóságok víztisztító működését, s főként Kassa körül terjedt el köztük az a hit, hogy az urak és a zsidók megmérgezik a kutakat és hogy céljuk a parasztság kiirtása. A tudatlanság annyi bizonyítékot adott nekik, amennyit csak akartak, így abból, hogy az orvosok nyakukban zacskóban klórmészt hordtak, arra következtettek, hogy azzal akarják a kutakat megmérgezni. A zendülés Zemplén, Abaújvár, Sáros, Szepes, Gömör tót népe közt tört ki, ugyanazon formákban, mint más műveletlen tömegek, pl. az oláhok primér érzésektől vezetett lázadásaiban: úri kastélyok kirablásában, pincék feltörésében; a lerészegedett tömeg a kezébe került gazdatiszteket s megyei hatóságokat, főszolgabírókat, földesurakat megkínozta, egyeseket, így főként Zemplén megyében, a Terebes-vidéki zendülésben, kínok között kivégzett. Politikai háttere nem volt a mozgalomnak, csupa írástudatlan vett benne részt, de némely helyeken megfigyelték, hogy „nyughatatlan nemesek” is belevegyültek, akik a „többi vagyonosoknak jószágait akarják tulajdonukká tenni”. A bocskoros nemesség már sokhelyütt egynek érezte magát a parasztsággal, s vele ugyanazon úrgyűlölet kötötte össze. A tót parasztok itt-ott a „kuruc világot” emlegették és hogy „minden nyírott fejűeket” megölnek. A zavargásoknak ifjabb báró Eötvös Ignác alkancellár, mint királyi biztos, katonasággal, szigorral és halálbüntetésekkel vetett véget, tanulságul adva a verbőcziánusoknak, hogy még szigorúbban ragaszkodjanak előjogaikhoz, s a reform embereinek, hogy ezt az elhanyagolt, a tudatlanság sötétségében tévelygő szegény népet minél előbb emberi viszonyok közé kell helyezniök.

Az 1830-i országgyűlés a rendszeres munkálatokat a következőre hagyta, s közben azok kinyomatva megküldettek a vármegyéknek, hogy állást foglaljanak. Régebben, 1793-ban, az operátumoknak a megyékhez küldését épp a reformok hívei akadályozták meg, jól tudva, hogy a megyei nemesség széles rétegei előtt nem fognak kegyelemre találni. Most sokan azt hitték, hogy Széchenyi újításra izgató működését támogatni fogja, ha az operátumok elővételével minden megyében szóbakerül a reform. A valóságban már ezek az operátumok is elavultak voltak, s tárgyalásuk a megyékben éppen nem erősítette az újítás párthíveit. Csak ahhoz járult hozzá, hogy a megyék 1825-i szereplésükhöz híven még inkább magukat tartották az ország politikai tényezőinek, s csakugyan ettől kezdve lesz mind gyakoribb, hogy országgyűlési követeik nemcsak formális jelentést tesznek a diéta végén működésükről, hanem küldőik egyenesen felelősségre is vonják őket, híven és utasításaik szellemében jártak-e el. Mind többször fordul elő az is, hogy a diéta folyamán egyes fontosabb kérdésekre pótutasításokat ad a vármegye, s ezzel gyakran lehetetlenné teszi jellemes követeknek, így Kölcsey Ferencnek, a további működését. A politikai ügyekben döntő ötvenkét megyegyűlésen pedig a kormány korábbi rendelkezéseihez híven a vagyontalan nemesség is megjelenik, melynek bocskoros tömegeit érdemes megvendégelni és megvesztegetni: a korteskedés e speciális vármegyei formája csak ekkor állandósul nálunk. A szegény nemesek pedig bármennyire távol vannak is a művelt birtokosoktól, – adataink vannak arra, hogy egyenesen gyűlölik a megyei szolgálatban törzsökös, gazdag famíliákat, – mégsem csatlakoznak a jobbágyokhoz, hiszen azok megvetett helyzetétől éppen a Primae nonus előjogai különböztetik meg őket. A szegény nemesség tehát mindenütt a reform ellensége, összeáll a tekintélyüket és birtokukat féltő mágnásokkal és a középbirtokosságnak hasonlókép saját érdekeit néző többségével. Innen van, hogy még a hosszú, 1832-től 36-ig tartó országgyűlés is, melynek egyenesen a reform a célja, megmarad a régi rendi nyomokon, reformot nem szívesen tárgyal és inkább a közjogi ellenzés iránt van érzéke.

A reform sorsára szomorú volt a kormány állásfoglalása. Ferenc király kiszáradt, megcsontosodott agg volt, aki körül szintén csupa öreg tanácsos ragaszkodott az abszolutizmushoz és a fennálló viszonyok változatlan fenntartásához. Reformot tulajdonkép senki sem akart, csupán azon néhány igen művelt fő a vagyonos középnemesség köréből, akikben Széchenyi tana jó talajra hullott, s akik a nyugati liberalizmus humanista programmját immár elhalaszthatlannak tartották Magyarország számára. Közöttük szerepelt ez országgyűlésen a tisztalelkű Kölcsey, Zala fiatal követe Deák Ferenc, az idealista Bezerédy István, a hevesvérű, ellenzéki természetű bihari Beöthy Ödön, a demokratát fitogtató Balogh János, a felsőházban Wesselényi Miklós, kinek Széchenyivel való barátságára már leszállottak az első fellegek: Wesselényi Széchenyi koncepciójával szemben a kormány elleni fellépést sürgősebbnek tartotta, mint a pozitív munkát a reformokért.

Király és rendek abban is megegyeztek reformellenességükben, hogy mindegyik csak azon operátumokat akarta tárgyalni, melyekből magának haszna volt és a másiknak kára. A követutasítások a kereskedelmi operátumot jelölték meg első tárgynak, engedményeket követelve a kivitelben és vámtarifában; a királyi propozíciók ezzel szemben a jobbágykérdést, az igazságügy rendezését, igazságosabb adófelosztást, s addig is az országgyűlési költségeknek a nemesség által fizetését jelölték meg. Hosszadalmas vita után a rendek beleegyeztek előbb az urbariális javaslat tárgyalásába, s miután az operátumok e része teljesen elavult már, a kerületi ülések bonyolult retortáján új törvényjavaslatot gyömöszöltek át, mely azonban az úrbéri tárgy természetéhez képest igen hosszú volt, s miután annak minden szavához hozzászóltak mind az alsó-, mind a felsőtáblán, s miután egyes részeiről a két tábla közt végnélküli üzenetváltás fejlődött ki, a sok vitatás és tárgyalás végül is, Kölcsey szerint „lábolhatatlan zavarokba” vitte az országgyűlést. A hosszadalmas tárgyalás alkalmat adott az egyes vármegyéknek, hogy követeiknek új és új, az eddigiektől eltérő utasításokat adjanak a részletekre nézve is, úgyhogy épp ez első „reform”-országgyűlés bizonyította be, hogy a rendi tárgyalási móddal Magyarország korszerű újjáalkotása legfeljebb évtizedek mulva következhetik be. Hiszen az urbárium, melyre szinte komoly eredmény nélkül évek tárgyalásait pazarolták el, – ez országgyűlésnek még mindig csak kivonatos jegyzőkönyvei 14 nagy kötetet tesznek ki, – csak egyik ágát képviselte a reformnak, s rajta kívül még nyolc munkálat várt megvitatásra.

A rendi törvényjavaslat maga is sokban elmaradt Széchenyi jobbágyszeretete mögött, pozitív könnyítésként keveset ígért: az ú. n. ajándékokat akarta eltörölni, a robotot könnyíteni, lényeges az volt benne, hogy megengedte az örökváltságot, az úriszéket csak jobbágy és jobbágy perére korlátozta, az úr és jobbágy perét kivette alóla és a megyei bíróság elé utalta, s végül személyes szabadságot adott a jobbágynak: csak vizsgálat és ítélet után büntethetők, testi büntetésük eltöröltetik, és saját nevükben kezdhetnek pert. A jobbágy anyagi helyzete ennek nyomán sem javult volna lényegesen, de legalább emberi méltóság dolgában emelkedett volna az ország előjogosai mellé. A követek nyilatkozatai az egyes részletek tárgyalásánál mutatják, hogy Széchenyi izgatásai erő nélkül hanyatlottak vissza a Hármaskönyvnek századokat álló sziklájáról. Mindenki a földesúri birtokjogból indul ki, minden reformmal ez szögeztetik szembe, s még Deák is, mikor érvelésével szemben egy abaújvári követ felhozza, hogy csak nem akarja a földesúri tulajdont kétségbevonni, erre nemmel felel; a nemesi birtokjogot a reform nem akarta érinteni. Nem a jobbágy helyzetét nézik még, hanem a földesúrnak az ő kizárólagos tulajdonjogából következő érdekeit: a robotot nem szabad feladni, mert „eredete kényszerítésen alapulván”, a hazai szűk népesség mellett kényszer nélkül a mezei munkák végzésére nem lehetne elég munkást találni; nem is a robot a baj, hanem a visszaélések. Visszaélésektől akarják a jobbágy sorsát megtisztítni, ez a folyton szereplő frázis, mely a lényegbevágó rendelkezéseket feleslegessé teszi. A konzervatív érvelés másik ága az, mely szerint a paraszt még nem érett meg önállóságra, birtokjogra, várni kell tehát: Borsod szerint „tudják küldői, hogy jaj annak a vakmerőnek, ki az idők sebesen forgó kerekeit, s rohanó árjait erővel fel akarja tartóztatni, de jaj annak is, ki az idők és a sors történeteit vigyázatlanul s idő előtt sietteti, mert ez a képzelt boldogság helyett csak romlást okozó gyujtó fáklyákat szór és hajigál el a polgári társaság csendessége kebelén”. Érthető, hogy e tán öntudatlan, de elég önző óvatossággal szemben, mely a polgári társaságról beszélt, mikor annak néhány százezerje kedvéért a kilencmilliót továbbra is kizárva tartotta, Kölcsey érzékeny lelke fellázadt és „sírontúli hangja kesergő lágyságával” – Kossuth szavai – átjárta a lelkiismeretek rejtett redőit, – anélkül, hogy a rendi merevséget megtörhette volna. Fejérmegye a fundamentális törvényeken állott, melyek a dicső emlékezetű ősöktől 800 évek eltelte után sértetlenül maradtak vissza és szerinte a Primae nonus személyes szabadságát „kiterjeszteni az adózókra annyi, mint ősi alkotmányunk egyik talpkövét eldönteni, mert akkor az úr a szolgával eggyé olvad és úri méltóságáról leszállíttatván, úri hatalmának csak históriai töredékeire emlékezik, s maga az atya még alkotmányos magyar úr lévén, csak magyar jobbágyokat fog nemzeni a Haza gyermekeiben”. Az a patriarchális viszony, mely regényekben mai napig annyit szerepel nemes és szegény ember közt, valóságos ditirambusokat kapott a viták során: a népnek még tribunusra, szószószólóra van szüksége, s erre legjobb a földesúr, ki atyai indulattal viseltetik iránta, viszont a jobbágy szabadon bocsátva „értetlen neveletlenségéhez képest az indulatok sugalmit és a zabolátlanságot fogja tartani szabadságnak… Kár a népben egy oly kívánságot felébreszteni, melyről ezideig nem álmodott, mert a felgerjesztett új kívánság természeténél fogva mohó, telhetetlen és kielégíthetlen.”

Ezekből a szűklátókörű, tisztára jogászi, verbőcziánus gondolkodásra valló nyilatkozatokból érthető, hogy Deák, Kölcsey és társainak magas szellemi régiókban járó beszédei eredmény nélkül hangzottak el, az alsótáblán nagynehezen elfogadtatott javaslatokat a főurak visszaküldték, s a kormány, mely e késői pillanatban is szégyenletesen ellene szegült a jobbágysors Mária Teréziától megkezdett javításának, főispánjai által megváltoztatta a reformbarát utasításokat, – Kölcsey Szatmárnak ily új instrukciójára nemzete sorsán kétségbeesve mondott le követségéről – s ezzel az örökváltság, úriszékek reformja, a jobbágy személyes szabadsága megbuktak. Az 1836:IV–XIII. törvénycikkek tehát „az úrbéri kötést”, jobbágy és úr közti örökszerződést csak a tartozásokra és szolgálatokra engedték meg, melyek pénzzel megválthatók, de nem a birtokra és az úri jussokra; egyébként az emberi méltóság elbukott nagy kérdéseivel szemben csak kisebb javításokat tartalmaz a törvény, így például, hogy az úr az úriszéknek ne legyen elnöke és tagja, a közlegelő úr és jobbágy közt megosztassék, költözésnél pedig, melynek formalitásai megmaradtak, háza mellett a földesúri haszonvételjogot is eladhassa. A többi lényeges birtokjogi kérdésben is legfeljebb egy kerületi ülésbeli határozatig jutottak, melyet törvény nem követett, így a hitbizomány és majorátus eltörlését, a papi tized megszüntetését illetőleg, egyedül az országgyűlési költségeknek a nemesség által viselése, s az úri telken lakó szegény nemesek megadóztatása ment az összes fórumokon keresztül. Mint láttuk, a bocskoros nemesek az ország nagy részében már úgyis fizettek adót, s a tiszai vidéken, hol eddig még szűzvállúak voltak, a kormány maga halogatta a törvény végrehajtását, mindamellett a jobbággyal egy sorba állításuk nagy elkeseredést okozott köztük, ezután nagyobb hévvel jártak be a megyék politizáló gyűléseibe, s ott aszerint, hogy a reformereknek, vagy a kormánynak tulajdonították adóztatásukat, erélyesen érvényesítették bosszúérzeteiket.

„Kiművelt emberfő” még kevés volt e rendi testületben és ha a Habsburg-ház kormánya, Mária Teréziát követve, élére áll a reformtörekvéseknek, társadalmunk gyorsabban és sikeresebben nivellálódik, s a dinasztia a nemzet legszélesebb rétegeibe minden időre lebocsáthatja gyökereit. Ferenc és kormánya ily messzelátó dolgokra képtelen volt, a reform ügye közel jutott a teljes megfenekléshez, ha a fejlődés a kormány hibái következtében új irányt nem vesz. Az úrbéri tárgyalásból kiderült, hogy reformgondolatokkal nem lehet a többség akaratát megmozdítani, mert ez még mindig rendi gondolkodásban gyökerezett, s így a rendiség ősi attitüdje a királysággal szemben még mindig elfoglalható volt. Ha a királyság olyan tényeivel, melyek a kompromisszummal ellenkeztek, megsérti ezt, a rendi többség régi hagyományokat követve fordulhat ellene és mivel a királyság ekkor minden reformnak legmerevebb ellenzője volt, király és nemzet szembeállásából a reformnak is haszna, esetleg győzelme származhat. Tényleg ez történt: a reform már zsákutcába jutott, mikor a kormány előrelátáshiánya kihívta maga ellen a rendi, s ekkor már erősen nemzeti színezetű ellenzéket, a szélső konzervatív abszolutizmus ellen országos felháborodás zúgott fel, s ez a nemzeti oppozíció volt az, mely a 48-ig eltelt másfél évtizedben a reform zászlaját magasra tartotta. A reform egyedül, magárahagyatva elbukott volna, akárcsak a jobbágyság felszabadítása a hosszú országgyűlésen, de rendi és nemzeti ellenzék követeléseként melyet akkor lehetett előrántani, mikor épp szükség volt reá, meghúzódhatott addigra, amikor elemi krízis végkép a magasba vetette. Ez az út pedig épp ellentettje volt a Széchenyitől kijelöltnek: ő a királyhoz való közjogi kapcsolat, az idegen kormány kérdését semmikép nem akarta érinteni, hogy nyugodt „convulsio nélküli” reformot alkothasson; a rendi nemzet még mindig nem akart reformot, s ennek gondolatához csak a régi kormányellenes politika követésével szokhatott hozzá.

Addig is, míg a konfliktus a kormánnyal ki nem tört, az országgyűlés siralmas tehetetlenséget árult el. „Hévvel folyt a szó, s összeegyezés nélkül végződött”, mondá Kölcsey, aki jól látta, hogy taps és a székre borostyánnal és méltósággal visszaereszkedés a legtöbb követ célja. „Uraim, isten bizonyságom, rosszul őrzitek a hazát.” Szó volt az országgyűlés kezdetén a napló kinyomtatásáról, majd legalább kőnyomatú kiadásáról, s végül csak abban egyeznek meg, hogy a fontosságban emelkedő kerületi ülések naplója küldessék meg a törvényhatóságoknak, de mikor költségről nem gondoskodnak, az ajánlkozó fiatal Kossuth Lajosra, egy távollevő követjére bízzák a kiadást, aki megszabadítja őket az anyagi tehertől: előfizetés útján indítva meg az Országgyűlési Tudósításokat. Hasonló tehetetlen szónoklatokat váltott ki a lengyelek ügye. Az 1830-i lengyel felkelést Osztrolenka után leverte az orosz hatalom, s provinciává süllyesztette az egykori királyságot; a felkelés nyomon követvén a júliusi forradalmat, eleinte nem keltett nálunk nagyobb szimpátiát, de a lengyel alkotmány végleges elnyomása után szolidaritás ébredezett a „testvérnemzet” iránt, mely az országgyűlésen is oly mélyen emberi beszédekben nyilvánult meg, mint Kölcseyé és Deáké. Ez utóbbi meleg érzelemmel utasítá vissza a rideg megállapítást, hogy „nemzetek vesznek, nemzetek lesznek”, mert arra „a világtörténet nem tanít, hogy a végveszély örvényében elmerüléssel küzdő nemzetet, némán és hidegen nézve, a lehetőségig ne segítsük”. Azóta a világtörténet erre is példákat nyujtott.

A lengyelbarát szónoklatoknak éppoly kevés eredményük volt, mint a vallási kérdésben folytatott hosszadalmas és heves vitáknak. A legutolsó vallásügyi törvénynek, az 1791:XXVI. artikulusnak azon rendelkezései ellen, hogy katholikus atyától származó mindkét nembeli gyermekek katholikusok legyenek, protestáns atya esetén azonban a gyermekek vegyesházasságbeli szüleik vallását azok felekezete szerint kövessék, továbbá, hogy a katholikus vallásból áttérést hatheti oktatásnak kell megelőznie, ezek ellen a protestánsok már többször felszólaltak a királyhoz intézett kérvényekben és irodalmi téren is; különösen nehezményezték a katholikus egyház azon régi gyakorlatát, hogy vegyesházasságnál a gyermekek katholikus neveltetését biztosító reverzálist követelt. Az egyház a családi élet katholikus volta érdekében mindenkor húzódozott a vegyesházasságoktól, de vegyes felekezetű országokban időnkint könnyítéseket adott, így Poroszországra 1830-ban, Bajorországra 1834-ben, megengedve a plébános ú. n. passzív asszisztenciáját reverzális vagy más biztosítékok, „cautiók” nélküli vegyesházasságoknál. A viszonyok a liberalizmus hatása alatt Németországban ekkor kezdtek elmérgesedni; III. Frigyes Vilmos porosz király 1825-ben a rajnai katholikus tartományokra is kiterjesztette a sok lutheránus porosz hivatalnok érdekében azon rendeletét, hogy a gyermekek mindenkor az atya vallását kövessék; a papság ezzel szemben a reverzálishoz ragaszkodott, s a pápai breve értelmében kauciók nélkül csak passzív asszisztenciára volt hajlandó. A liberalizmustól támogatott lutheránus államhatalom nyomása alatt – Droste-Vischering kölni érseket 1837–39-ben fogságban tartották, a gneseni érseket is lecsukták – a rajnai katholikusok öntudatos vallási érzése ekkor erősödött meg Görresnek hatalmas romantikus publicisztikáját követve, a katholicizmus ekkor nőtt meg ismét a Németbirodalomban lényeges politikai tényezővé.

Nálunk barokk retorika és jozefinizmus évtizedes lanyhasága alatt a katholikus ellenállás jobbára formális maradt, s nagy szellemi mozgalom egyelőre nem állott elő. A protestáns panaszokat jellemző módon katholikus követek képviselték, akik liberális tanaikat akarták a lelkiismereti szabadság terén megvalósítani a reverzálisok eltörlésével, a papságnak a vegyesházasság elfogadására kényszerítésével és a hatheti oktatás eltörlésével. Mikor a kérdés liberális előharcosa, Beöthy Ödön azt állította, hogy Bihar megyében egy hetvenéves embert ifjúsága óta akadályoz az egyház a hatheti oktatás ürügye alatt az áttérésben, ezt a váradi káptalan küldötte, Tagen János „kereken tagadta”, amiben a káptalani és városi követeket lenéző megyeiek olyan hallatlan sértést láttak, hogy a kanonokot kizárták a tábla tanácskozásaiból. A katholikus álláspontot szinte kizárólag papok védelmezték, élükön a nagyműveltségű Lonovics József, ekkor egri kanonok, de a rendek javaslata, bár azt Deák Ferenc is hathatósan pártolta, megtörött a még orthodox katholikus főrendek ellenállásán, új törvény nem jött létre, de ezen 1833-ban lefolyt országgyűlési viták egyrészt mégis alkalmat adtak a barokk hatalmának pompájában élő magyar katholicizmus némi lelki öntudatosulására, másrészt mivel a rendek óhajtását a felsőtábla és király vétója akadályozta, tovább táplálták a közhangulat ellenzéki szellemű forrongását.

Az „organikus” országgyűlés, melyen szerves, rendszeres reformokat kellett volna hozni, a felnőtt és hivatalban levő nemzedék elmaradtságát és rendi konzervativizmusát bizonyította be, s Széchenyi nem hiába írta be naplójába, ha nagy vállalatai, dunai és angol útjai közben néha benézett Pozsonyba, hogy az országgyűlés „alszik”. Az ő gondolatai sokkal magasabb képzetkörből származtak, semhogy a politikában a tömegek által tényeket hozhattak volna létre. Ujjainkon elszámolhatjuk azokat, akik tanait hamisítatlanul, meg nem gyöngítve vették át, de még ezek sem voltak a szó igazi értelmében személyes hívei. Távoltartotta őket tőle az ő arisztokrata volta; önérzetes középbirtokosok akkor nem szerettek a mágnásokhoz dörgölőzni, akiknek műveltsége is elütött a megyei gondolkodásban és életben felnőtt követekétől, de emellett még az a hang is eltávolította őket Széchenyitől, mellyel ez magas erkölcsi álláspontjáról mintegy páholyból nézett le és fitymálta a hazai viszonyokat. Széchenyihez legközelebb még Kölcsey és Deák Ferenc állott, de már Deák is inkább Kölcseytől, mint közvetlenül Széchenyitől vette gondolatait. Szatmár kálvinista követe, Kazinczy fiatal barátja, német mintájú szentimentális versek költője volt az, akiben Széchenyi korának, ha ilyenről egyaránt beszélhetünk, „legideálisabb kifejezőjét” kell látnunk, de Széchenyi kínzó valóságlátásához képest, mely az élettel folyvást megbirkózott, s attól nem hagyta magát elriasztani, Kölcsey Ferenc inkább „ideális képekhez szövé magát, s valahányszor mindennapi, hideg valósággal találkozott, szabadságérzete mindannyiszor sebes fájdalommal égette”. Ez az önvallomás jellemzi e „gyermekkedélyű, szentakaratú és tapasztalás nélküli politikust”, aminek Kemény Zsigmond találóan nevezte. Nyilatkozataiban azonban szinte betű szerint megtaláljuk Széchenyi szellemét, gyakran mintha csak annak parafrázisait hallanók, így: „Ideje volna, hogy e nemzet ne csak szalmalánggal égjen egyszer, de tartós melegséggel hevüljön szegény, igen szegény hazája iránt. Szenvedek, a fekély a szerencsétlen országot talán örökre elemészti.” Az úrbéri kérdést úgy kívánja elintézni, hogy „az adózó nép nagy tömege egyszer már a polgári alkotmányba belépjen, s ezáltal az alkotmány 700.000 puhaság s szegénység által elaljasodott lélek helyett tízmillió felemelkedhetőt nyerjen”. Míg Széchenyi mindegyre legyőzi pesszimizmusát, s jó démona folyvást hívő cselekvésre ösztönzi még szinte pszichopátikus levertségéből is, addig Kölcseynek kevésbbé ellenálló temperamentuma végül is átadja magát a borongó kétségnek, a jelen nemzedékben nem hisz többé, s „nem azért küzd, mintha reménye volna a küzdésben, hanem a hű bajnoknak utolsó csepp vérig kell harcolni”. Széchenyi energiájának híján Kölcsey hangulata folyvást vigasztalanabb lesz, s míg 1823-ban, mintha Széchenyi koncepcióját megérezte volna, a „magyar nép zivataros századainak” Himnuszát reménnyel végzi, mert „megbűnhödte már e nép a multat s jövendőt”, addig a politikai tapasztalatok után, 1838-ban írt „Zrinyi második éneke” már a kétségbeesés vad viziójában látja a magyarság bukását: „más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép; S szebb arcot ölt e föld határa”, ha egykor nem a mai, hanem más, jobb és boldogabb nép tiporja. Kölcsey itt abba a negatív nemzeti fájdalomba esett, melyet Széchenyi nem tudott eléggé gúnyolni, amint Gyulai Pál megírta róla: „meggyalázta a multat, a magyar egyetlen büszkeségét, s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain”, ez a folyton váltakozó fény és árny, sötét pesszimizmus és csodákban bizakodás valóban jellemzője mindazon lelki állapotnak, amely Széchenyi hatása alatt jön létre, de állandó egyensúlyt és végül is alkotó harmóniát találni bennük, csak keveseknek adatott meg. Kölcsey is reménytelenségbe süllyedt és falusi magányában halt meg, a Széchenyi gondolatai iránt hajlamos költők pedig a hit és keserű önmegismerés, a mult megvetése után előbb-utóbb áttértek a liberalizmus enyhébb éghajlata alá, s a politikai fejlődés útját nem Széchenyivel, hanem Kossuthtal tették meg. Ez volt Vörösmarty útja is, aki a Szózat széchenyies hangulatából még sok más politikai fejlődésen ment át.

Ez volt Deák Ferencé is. Zala követe a jobbágy helyzetéről, a botbüntetésről ugyanoly felháborodással beszélt, mint Széchenyi, nagy harcosa volt az ősiség eltörlésének, s Széchenyihez hasonló realizmussal tudta a hazai elmaradt dolgokat nevükön nevezni és ostorozni. Az 1836. évi új úrbéri törvények hatásáról azonnal megjegyzi: a földesurak elégedetlenek, nyíltan nem mernek ugyan ellene szólni, de „magok között panaszkodnak, szidnak bennünket, átkoznak, s minden bokorban revolúciót látnak”, akkor is, ha a botot megsokalt kocsisuk megszökik és nem kapnak aratót, mert nem akarnak rendesen fizetni. Deákot azonban Széchenyi rendszerében csak a pozitív reformtartalom ragadta meg, nem pedig a keresztény erkölcsi háttér; vallásosságát egyháziasság helyett liberális humanizmus itatta át, s e tekintetben is közel állott Kölcsey felekezeteken szinte egészen kívülálló emberiességéhez. Széchenyi belső kínjainak átérzése, vagy pláne hasonló lelki mozgalmak felidézése különben is távol állott Deák kiegyensúlyozott, szélsőségeket magyaros egykedvűséggel kerülő kedélyétől. Az ő egész lelki berendezése akadályozta, hogy Széchenyi későbbi csábításainak engedve hozzá álljon és a gróffal együtt alkosson frontot Kossuth ellen.

Az úrbériség és a rendszeres munkálatok kudarca után, mikor Széchenyi reformjainak megvalósítására sem lehetőség, sem a többségnél kedv nem mutatkozott, Wesselényi Miklós báró temperamentuma és az ú. n. országgyűlési ifjak mozgolódása tette lehetővé az újítás barátainak a további politikai létet.

Wesselényi erdélyi földesúr volt és a pozsonyi országgyűlésre csak Széchenyi rábeszélésére jött el mint magyar birtokos is. Erdélyben reformokról még szó sem volt; ott, mint láttuk, az 1790–92-i fellángolás is gyorsabban és kisebb hatással mult el, azóta csak 1810–11-ben tartott a kormány országgyűlést, melyen a 90-es évek reformmunkálatait kellett volna tárgyalni, de erre sem kedv, sem idő nem maradt: a devalváció ellen tiltakozván az országgyűlés, a kormány eloszlatta, s azután 1834-ig többet nem is hívta össze. A tartomány elmaradtságára elég említenünk, hogy még a Mária Terézia-féle magyar urbárium sem volt behozva, annál kevésbbé élt a kívánság a jobbágy helyzete további javítására: a háromnyomású mezőgazdaság s úr és jobbágy közt osztatlan határok mellett állandó volt az éhség, mely az 1816–17. évek rossz termésében országos csapássá nőtt. Ez éhínség után 1817-ben Ferenc király meglátogatta Erdélyt, a nép állapotát igen rossznak találta, s 1819-ben kormánya által szerette volna a magyar urbáriumot Erdélyre kiterjeszteni, de országgyűléstől, annak zajától és panaszaitól tartván, viszont törvénytelen rendelet kiadásához sem lévén bátorsága, végül is semmit sem tett. A kormány tétlenségét utánozták a rendek, a magyar nemesség és a székelység, akik megelégedtek továbbra is a központi hivatalokon való marakodással, miközben felekezeti gyűlölségek is érvényesültek. A szászoknak belső bajaik voltak, a korrupt városi magisztrátusokkal szemben mind nagyobb lett a kisebb emberek ellenzése, amit a gubernium és bécsi kormány kihasznált, s Gyürki udvari tanácsos vezetése alatt bizottságot küldve ki a szász községek viszonyai szanálására, 1804-ben kiadták a szász egyetem, székek és kerületek számára az ú. n. regulatio-rendeletet, mely valamivel modernebb közigazgatást hozott be a szászokhoz, akik azután tipikus kisvárosi szokás szerint ennek pontjain veszekedtek tovább. Mivel országgyűlés 23 évig nem volt, a gubernális és más központi hivatalokat sem lehetett választás útján betölteni, hanem a kormány nevezte ki viselőiket, ami végül is a magyar nemesség és arisztokrácia soraiban nagy elégedetlenségre vezetett. Az elégedetlenség elnyomására a kormány báró Vlasits tábornokot küldte le királyi biztosként, de vele szemben az oppozíció vezére, gróf Bethlen János „vándorpatriótákkal” izgatta fel a megyéket, s mikor Vlasits nemsokára a nagy diplomata Bethlen befolyása alá került, a kormány végre is, 1834-ben, összehívta az országgyűlést. Itt azonban megint nem volt szó reformokról, hanem a 23 éves hallgatás után közjogi követelések kerültek elő: az erdélyi országgyűlés heves mozdulattal a kormány abszolutizmusa ellen fordult és a rendi hatalmat akarta régi formák közt helyreállítani. Wesselényi temperamentuma szerint belevetette magát a kormány törvénytelenségei elleni küzdelembe, s mikor a napló kinyomatását, ami Magyarországon már 1790 óta zavartalanul folyt, a kormány eltiltotta, Wesselényi kősajtón kinyomatta az első íveket, s a nyomdát az országgyűlésnek ajándékozta. A kormány azonban a nyomdát lefoglalta, a királyi biztos, Ferdinánd főherceg, az országgyűlést eloszlatta. A reform ügyének az eloszlatás nem használt és nem ártott, de a magyar nemesség körében, az elkeseredés és ellenzéki szellem hatalmasan megnövekedett. Ez a hangulat terjedt át Magyarországra, mikor a kormány hűtlenségi pert indított Wesselényi ellen Erdélyben, a kősajtó miatt, Magyarországon pedig azért, mert Szatmár megye egyik 1833. évi közgyűlésén, megpróbálva, hogy Kölcsey számára megfelelő új utasításra vegye rá a rendeket, beszédében az örökváltsággal kapcsolatban azt mondta, hogy ha ennek megtagadásából parasztlázadás lenne, a kormány ugyan kiszabadítaná a nemességet a pórok körmei közül, de „jaj lenne akkor nekünk, mert szabadszellemű vagy önérzetű emberekből ezen lekötelezés rabszolgákká alacsonyítana”. A bírói kar annyira érintetlen volt még az új szellemtől, hogy ilyen nyilatkozatok miatt meg lehetett indítani a nótapert.

Amit szinte I. Lipót abszolutizmusa óta nem tett: a kormány most a nemzetnek egy nagytekintélyű, hatalmas tagját törvénytelen vád alá fogva, a rendiségnek széles köreiben hívta ki a nemzeti ellenzék szellemét. A kompromisszum király és rendek között Wesselényi pörbefogásával dől fel, az üldözött főúr útja diadalmenet Pozsony felé, s ott az országgyűlési ifjúságnak ő lesz valóságos bálványa. Ezen az országgyűlésen már igen nagy számban voltak jelen a megyei követek kíséretében a törvénygyakorló jurátusok, egy-egy vármegye 30–40-et is küldött, összes számukat 1300–1500-ra lehet tenni. Ez az ifjúság régi, még III. Károly korára visszanyúló szokása szerint rakoncátlanul beleszólt a diétális, különösen a kerületi tárgyalásokba, s amint még Mária Terézia korában az ősi alkotmány híve és a németesítés ellensége volt, úgy most radikális nemzeti hangon kritizálta a követek és kormány tevékenységét. Wesselényi nagy beszédben védelmezte is ez ifjúságot, amikor az alsótábla elnöke rendre próbálta szorítani. Soraikban találjuk a következő évtized liberális mozgalmának vezetőit: Szemere Bertalant, Szentkirályi Móricot, Ghyczy Kálmánt, Lónyay Menyhértet; Palóczy Lászlót, Vukovich Sebőt, Trefort Ágostont, Szalay Lászlót, Pulszky Ferencet, a két Madarászt és Szacsvayt, a függetlenségi nyilatkozat szövegezőjét. Magyar és magyar nemzedék közt még talán soha nem tátongott oly szakadék, mint ez alig húszévesek és azon felnőttek között, kik még Széchenyi lassú reformtervétől is oly idegenek voltak. Az ifjúság főként francia liberális olvasmányok hatása alatt messze megelőzte még a harmincévesek Deák-féle gondolkodását is és a Stádium mintájára 12 pontba foglalva kívánságait, ezek közé a Széchenyi-féle reformokon felül már a népképviseletet, miniszteri felelősséget, az országgyűlés budget-jogát és a civillistát is felvette. Az „emberi jogok” ez újabb deklarációján kívül az ifjúság egy társasága zajosan ünnepelte az eloszlatott erdélyi országgyűlés vezetőit, a Lovassy Lászlótól készített üdvözlőirat, átnyujtva gróf Kemény Józsefnek Pozsonyban, a rendi világban szokatlan hangon szólt: „Rontsuk le az emberiségnek nyomorúságára mesterségesen kitalált közfalakat, zúzzuk szét a felekezetesség bilincseit; szenteljünk oltárt a nyilvánosságnak, mint a szent ügy palládiumának.” Hasonló ártatlanul dörgedelmes iratot küldtek, Szemere Bertalan fogalmazásában, Wesselényinek, kit majd Pozsonyban Lovassy személyesen is üdvözölt. A titkosrendőrség pozsonyi kirendeltségének feje az ifjúság ez összejöveteleiről értesülve, vizsgálatot indított, miután egy Lapsánszky nevű jurátus Ferenc megbízásából színleg belépett a társaságba, s annak üléseiről oly híreket hozott, hogy az ifjak a királyt, dinasztiát szidják, a nádort borozó barátnak titulálják. A nádor nem akart ellenük pört, s mikor az Beöthy királyi jogügyi igazgató indítványára mégis megindult, rosszakarat helyett az ifjaknál csak „erőik őrülettel határos túlbecsülését” látta, az öreg Metternich rezignáltan jelentette ki, hogy úgy látszik, ma már éppúgy létezik Ifjú Magyarország, mint Jungdeutschland és Giovine Italia, – a királyi tábla három szavazat ellenében 1837 elején Lovassy Lászlót tízesztendei börtönre, Tormásy jurátust egy és fél évre, a denunciáns Lapsánszkyt látszatra szintén tíz évre ítélte el, de őt Klein János néven Bécsben irodatisztnek alkalmazták, a hazai közvélemény előtt nyoma veszett. Követte ezt hosszú pör után Wesselényinek 1839 elején három évre való elítéltetése, ami annál nagyobb feltűnést keltett, mert ő az 1838-i pesti árvíznél hősies mentő volt és így még akkor is kíméletet érdemelt volna, ha valóban vétkes lett volna. Mindezek a perek az 1836-ban Reviczky helyére lépő gróf Pálffy Fidél, majd gróf Mailáth Antal kancellársága alatt folytak, a vármegyék és az egész ország hallatlan érdeklődése mellett. Wesselényi védelmében Kölcsey mellett Deák is résztvett, az ifjak tanácsadója Kossuth volt, aki az országgyűlés befejeztével foglalkozás nélkül maradva, az Országgyűlési Tudósítások helyett a Törvényhatósági Tudósításokban referált a megyegyűlésekről, ahol a szólásszabadság védelmében oly izzó volt a hangulat, aminő 1790 óta nem. Kossuthnak ekkor már nagy tekintélye volt a fiatalság előtt; a táblai cenzúrától, vizsgától eltiltott jurátusok állandóan őhozzá fordultak, érdekesen, fordulatosan és erős hazafias hangszereléssel megírt tudósításai a vármegyék kormányellenes forrongását táplálták. Az országgyűlés eloszlatása után a vármegyék újra virágkorukat élték: egymásután küldték fel az erélyesnél erélyesebb hangú feliratokat az ifjak és főként Wesselényi érdekében, akiben a nemzet vértanúját ünnepelték. Nem kevesebb felháborodást keltett a Spielbergbe zárt ifjú Lovassy sorsa, aki onnan, amnesztia következtében, csak tébolyodva tért haza. A szólásszabadság elleni merényekhez járult, hogy Kossuth eltiltatván a Törvényhatósági Tudósítások kiadásától és azt a vármegyék támogatásával mégis folytatván, 1837 májusában egy budai nyaralóban, üdülés közben elfogatott, s törvényes úton, mint királyi parancsnak ellenszegülő, négyévi fogságra ítéltetett. A kormány még körülbelül húsz politikus ellen indított keresetet, mert ezek a megyegyűléseken a szólásszabadsági perek ellen szónokoltak.

Bizonyos volt, hogy a rendi többség sem az ifjak ezen radikalizmusát, sem Wesselényi vagy Kossuth politikai nézeteit nem osztotta, de mindezeknek üldöztetése a rendi politikának is nagy kérdése volt és mindtovább a király és nemzet közti erőpróbává nőtt. Emellett a szólásszabadság kétségtelenül egyik alapelve volt a liberális alkotmánynak, melyet tehát egyelőre erről az oldalról lehetett a nemzet elé elfogadható formában állítani. „Gyűlésbeli szólásért notaperbe vonatni törvény s alkotmányos szabadság sérelme nélkül nem lehet”, állapítá meg lapidárisan Deák Ferenc; a rendi nemzet most lépett rá a reform és modern alkotmány útjára; anélkül, hogy tudta volna, de ez az út a kormány és a bécsi király ellen vezetett. A 30-as évek végén világossá vált, hogy a reform csak oppozíció útján, a régi rendi dualizmus harcaira emlékeztető formában lesz elérhető. És ez volt az, amit Széchenyi a békés kifejlés és a reformoknak tiszta, önmagukért való megvalósítása végett mindenkép el akart kerülni.

Széchenyi tehát már akkor vereséget szenvedett, mikor Kossuth mint egyszerű ügyvéd és elhallgattatott szerkesztő fogságban ült és angolul tanult. Ezt azonban egyelőre nem érezte, a közjogi testületek, országgyűlés és vármegyék szónoklatai iránt különben is kevés érzéke volt és azon sem igen akadt fenn, hogy a hosszú országgyűlésen jóformán semmit sem valósítottak meg a Hitel, Világ, Stádium programmjából. Ezt a programmot ő egységesen organikusnak tartotta, s meg volt győződve, hogy a közértelmesség és a nemzeti erkölcs terjedésével úgyis meg fog valósulni. Az első ehhez a nevelés volt, s ennek szolgálatában töltötte a harmincas éveket, főként az anyagi előnyökkel járó újítások megkedveltetése érdekében. Mindegyik technikai terve egy-egy lépést jelentett a rendi mozdulatlanságból kivezető úton. Buda és Pest egyesítésének, s ezzel modern városi centrumnak kialakulása útjában a legnagyobb akadály az volt, hogy állandó híd híján a téli hónapokban a jégzajlás miatt mindennemű közlekedés megszakadt: a hajóhidat, mely a Vigadó alatt feküdt, szét kellett szedni. Ily nagy költségbe kerülő alkotásra, aminő az állandó híd lett volna, a rendi állam képtelen volt, hiszen a közmunkák ellátására szolgáló köztárat az egész előző korszakban nem sikerült lábraállítani. Széchenyi 1832-ben alapította meg a Híd-Egyesületet, ennek érdekében három hónapon át járta Angliát, mérnökökkel tanácskozva és maga is tanulva, majd beadványok készítésével bajlódott, hogy Pest megyét, az érdekelt városokat és a központi hivatalokat meggyőzze az ügyről és arról az ideális céljáról, mily „erőre nevekednék hazánk elmúlhatlanul, s ezáltal a királyszék, ha Buda s Pest és honunk Dunaszakította részei egybeforradnának, s a haza szívében minden Szép, Nagy és Dicső versengve fejlődne ki a Nemzetiség gyám istene alatt.” Valóban Széchenyies eljárás volt, az anyagi hasznot nyujtó hídépítésnek ily legmagasabb nemzeti és erkölcsi hátteret adni! A hídépítéssel Széchenyi egyúttal a nyugati kapitalizmus világába kapcsolja be honát: megmagyarázza, hogy részvénytársaságok, „Actia vagy Bank-systema” segélyével kell azt építeni, amikor is állandó jövedelemről kell a törlesztés és kamatok érdekében gondoskodni. Állandó jövedelem pedig csak oly hídvám lehet, melyet mindenki fizet, nem pedig csak a nem-nemesek, mint a régi hajóhídon. Így töretik át egy kapitalisztikus alakulat kedvéért a nemesi adómentesség, bár ellene sokan harcolnak, az 1832–36-i országgyűlésen az öreg gróf Cziráky Antal országbíró a nemesi hídvámmentesség megszüntetésében az ősi alkotmány eltemetését látja, de az országgyűlés eleget tesz Széchenyi kívánságának. Újabb harcai vannak Pest és Buda polgáraival, akik hajóhídjukat nem akarják megszüntetni, Pest polgársága a királyhoz akar menni, hogy a várost „kiváltságos igazai élésében megtartani méltóztassék”. Évek sorának e hullámzó, majd bizakodó, majd reménytvesztett hangulatú tárgyalásai Széchenyi lelkében hallatlan izgatottságot tartanak ébren; a Híd volt az, aminek sikerültétől tette függővé egész élete eredményét, a nemzeti reform megvalósulását. Állandó érzése volt: „Dolgozom szorgalmasan, s dolgozom önérzettel. Lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezeimen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítják, hason fogok mászni, csak használhassak!” A magyarországi nagybirtokos bécsi bankár, a macedón-görög báró Sina György vállalja az építkezést, de érdekében Széchenyinek meg kell küzdenie majd minden hatalmas bécsi és pesti bankházzal, melyek csak akkor jelentkeznek, mikor már Széchenyi munkájából biztos az üzlet: a Rothschild-, Ullmann-, Wodianer-, Pereira-házakból egyesek aztán belépnek Sina konzorciumába. Külön fáradságba kerül a kormány, Metternich megengesztelése azért, hogy nélküle mertek kezdeményezni, holott a kormány úgysem kezdeményezett volna. A híres angol hídépítők közül Széchenyi Tierney Clark-ot választja ki, angol vas behozataláról, egyéb anyagokról, lehetőleg magyar munkásokról is ő gondoskodik, az alapkövet 1842-ben helyezi el József nádor, akinek nagy része volt a pesti polgárság ellenérzése legyőzésében; az építést Tierney Clark-nak Adam öccse végzi. Széchenyi a pesti Dunaparton az Ullmann-palotában vesz lakást és együtt éli át az építést, míg a nagy mű, külsejében a rendi empire-kor harmonikus alkotása, a hazai kapitalizmus első közhasznú eredménye, 1848-ban el nem készül.

Hasonló vasakarattal, idejének, egészségének és nem egyszer saját pénzének feláldozásával hajszolta éveken át a megvalósulás felé a Duna hajózhatóvá tételét és közvetlen vízi közlekedés létesítését a Fekete-tengeren át Konstantinápolyig, a Földközi-tenger végső nagy kikötőjéig. Ennek érdekében 1830 óta résztvett az osztrák tőkével alakult bécsi Dunagőzhajózási társaságban, többször végigjárta tanulmány céljából a Dunát, tárgyalt a haditanáccsal, a szerb és oláh fejedelmekkel, az értelmetlen és fel nem világosítható török basákkal. A bécsi társaság hajóit ő építtette és hozta Magyarországra 1830-tól kezdve: nagy elégtétele volt, mikor 1835-ben először találkozott Vác tájékán két gőzhajó egymással: a Pozsonyból jövő Pannónia és Pestről a Zrínyi; az utasok joggal ünnepelték benne „e hazai új kellemek szerzőjét”, s neki még arra is gondja volt, hogy hírlapi cikkekben szoktassa le a közönséget azon rendetlenségről és tisztátalanságról, melyek korábban, a gőzhajózás előtt, a bécsi–pesti hajózást hírhedtté tették. Az Al-Duna vaskapui sziklái miatt a közlekedés csak átszállással és az áruk átvitelével volt lehető, 1835-ben a Pannónia Pozsony–Pest, I. Ferenc Pest–Ó-Moldova folyamrészleten, Moldovától a Tünde, Galactól Konstantinápolyig a Ferdinánd hajó közvetíti a forgalmat, de megkezdi, előbb a sárvízi és alföldi szakértő mérnökkel, Beszédes Józseffel, azután a zseniális Vásárhelyi Pál vízépítőmérnökkel a Vaskapu áttörését is. Vásárhelyivel maga megy ki Angliába, hogy ott megismertesse az angol vízépítési haladással; a költségeket a kormánytól kapja, de éveken át mindössze 510.000 forintot, aminek felét az Al-Dunán, Trajánnak bizony primitív kinézésű útjával átellenben modern közút építésére fordítja. A haditanácsnak és a terepet környező határőrvidék hatóságainak féltékenysége már 1837-ben elakasztotta a Vaskapu hajózhatóvá tételét, Széchenyi tovább próbálkozott ugyan a munkálatok megindításával, de siker nélkül. Az ő egyéni munkateljesítményének nagyságára jellemző, hogy a tőle megindított munka félszázadon át nem akadt folytatóra, s amikor a berlini kongresszus 1878-ban Ausztria-Magyarországot bízta meg a Vaskapu szabályozásával, s Ausztria ezt egészében Magyarországnak engedte át, a magyar kormány csak 1890-ben kezdette meg a Grében-hegy csúcsa lerepesztésével a Széchenyitől abbahagyott munkát és csak 1896-ban ment át az első személyszállító hajó a korábban veszélyes zuhatagokon, megvalósítva ezzel a korát annyira megelőző nagy egyéniség egyik álmát. Széchenyi egyik terve bukásával újakat vett elő, melyek nemzetnevelési programmjából szorosan következtek: Vásárhelyivel előtanulmányokat tétetett a Tiszaszabályozásra, megcsinálta az óbudai hajógyárat, felvetette az újpesti kikötő gondolatát, mit Pest polgársága egyelőre nem értett meg, foglalkozott a balatoni hajózás problémájával, tiszta magyar dunagőzhajózási társaságéval, emellett figyelemmel kísérte közhasznú vállalatait, a sopronmegyei selyemtenyésztési egyesületet, a pesti lóversenyegyesületet, az állattenyésztési egyesületből kifejlett országos gazdasági egyesületet, a Nemzeti Casinót és még az Akadémiát is.

Széchenyi volt a legtiszteltebb név az új magyarok között, de nem a legszeretettebb. Ebben megelőzte őt a mártír Wesselényi, majd a liberális nacionalizmus született vezetője, Kossuth.


Görgey visszavonulása a bányavárosokon át.


Bem útja Nagybányától Brassóig.


A tavaszi hadjárat.


Komáromtól Világosig.