A nemzeti kisebbségek kifejlődése.

Nemzetiség, kifejlődésének tipikus mechanikája; érzelmi, kulturális és hatalmi fázis. A szláv kulturális fázis, a pánszlávizmus, cseheknél és tótoknál. Szerb és oláh ébredés. – Az államnyelv kérdése; nyelv és állam viszonya Európában; az államnyelv az 1832–36. országgyűlésen. az illírizmus, az 1839–40, 43–44. országgyűlések horvát vitái és az államnyelv. Az illírizmus bécsi és orosz kapcsolatai; a horvát–magyar-párt megsemmisítése, Apponyi György szerepe. – Röpiratok és hírlapi vita; erdélyi nyelvkérdés, a szászok és az új oláh nemzedék. A tót evangelikus kérdés. – A liberális álláspont, Oroszország, a szabadság ereje; Wesselényi, Kossuth, a közoktatási nyelv. – Humanisztikus nézetek, Deák, Széchenyi. – A németek és zsidók magyarosodása.

A magyar nemzetiség e hősi korszakát atra cura-ként kísérte végig, már a 30-as évektől kezdve a hazai nem-magyar nemzetiségek mozgalma. Nemzetünk tragikumának egyik sötét vonása, hogy amikor lélekben önmagára találva hozzákezd életének öncélú berendezéséhez, akkor kell tudatára ébrednie, hogy Magyarország nem az a homogén magyar lakosságú ország, ami még a török hódítás előtt, Mátyás korában volt, hanem területén tőle különböző népek is laknak, melyek most egymásután egyenesednek fel és tiltakoznak az országnak magyarelvű berendezése ellen. De súlyos tévedés volna azt hinni, mintha az ország reformkorbeli magyarosodása és a nemzetiségeknek ellenünk fordulása közt okozati összefüggés volna, ez utóbbi a magyarság terjeszkedésének, intenzívebb életének következéseként jelentkezett volna. Nem, itt párhuzamos jelenségekről, külön nemzeti mozgalmakról van szó, melyek az európai nacionalizmus folyamatai lévén, önmaguktól, általános szabályok érvényesülése következtében fordultak egymás ellen. Ez könnyen belátható a hazai nem-magyar, elsősorban szláv és oláh nemzetiségek ekorbeli kezdő mozgalmaiból.

A nemzet fogalmának közelebbi vizsgálatai szerint bizonyos, hogy ez egy szubjektíve felfogott és megalapozott egység, melyet nehéz minden egyes esetben objektíve körülhatárolni. A nemzethez tartozó egyének körét sem közös leszármazás, sem nyelv, vallás vagy más objektív kategória segélyével nem tudjuk megvonni, holott a nemzet, mint egység, önmaga könnyen és fellebbezhetlenül határozza meg, kiket fogad be saját körébe. Ennek megfelelően a nemzeti „érzés” elsősorban valósággal is érzelem, mely logikai szabályoknak nincs feltétlenül alávetve, érvekkel le nem bírható és érvekkel meg nem támasztható. Hiszen a francia forradalomtól kezdve a mai napig hány kisebb-nagyobb kitörését számlálhatjuk össze az európai nemzeti érzéseknek, melyek mindegyre csak az illető nemzet belsejéből tekintve érthetők vagy méltányolhatók, s érthetetlenekké vagy elítélendőkké válnak abban a pillanatban, ha kívülről, egy ellenséges vagy semleges, de mindenkép más nemzet köréből tekintetnek. A nemzeti mozgalmaknak mechanikája tehát mindenütt ugyanaz, sőt egész lefolyásukban is igen nagy a hasonlóság, bár az eredmények, a kész nemzetek, egymással folytatott, nem egyszer vad és elvadult küzdelmekből állanak elő. Abban mindnyájan megegyeznek, hogy érzelmi közösségből kiindulva, hovatovább hatalmi irányba haladnak: a nemzeti érzésből csakhamar megszületik a nemzeti akarat a minél korlátlanabb hatalmi érvényesülésre. Amit az elmélet kultúrnemzetnek nevez, az a közösség, mely a nemzeti érzelmek hatása alatt még csak egyszerűen művelődési igényeit akarja kielégíteni, tulajdonkép nem egyéb, mint korábbi, primitívebb fokozata, embrionális állapota az államnemzetnek: minden nemzeti közösség abban a pillanatban, amikor körülményeinek nyomása enged, átalakul olyan közösséggé, mely bizonyos földi területen a politikai hatalom eszközeit veszi igénybe saját kizárólagossága érdekében. Ebből következik a nemzeti eszmének a korábbi történethez képest hallatlanul nagy államalkotó és államrobbantó ereje. Az a nemzet, melyet a fejlődés döntő pillanata aránylag kedvező helyzetben ér, iparkodni fog saját érvényesülésének köreit az államhatárokig kiterjeszteni, – viszont kedvezőtlenebb politikai helyzetben lévő népek a nemzeti érzés és kulturális nacionalizmus fokozatain megrekedve, mégsem fognak megnyugodni, hanem több-kevesebb energiával keresni fogják az érzelmeiktől követelt továbbfejlődést az államnemzet felé. A század 30-as és 40-es éveiben a magyarság az előbbi, kedvezőbb helyzetben volt, a többi hazai nép az utóbbiban, amiből logikusan csak összeütközés, egymás elleni küzdelem származhatott.

A kultúrnacionalizmus e primitívebb fokára a szláv népek a század elején érkeztek el. Útmutatóik a németek voltak, akik egyrészt akkor már a nemzeti fejlődés magasabb lépcsőin állottak, másrészt a szláv népekre vonatkozó kutatásaikkal készen szolgáltatták azoknak a nemzeti felfogás elemeit. A XVIII. század második felében a már magyar vonatkozásban is említett Schlözer göttingai tudós volt az, aki a szlávok népeit és törzseit egybefoglalta, rokonságukra rámutatott, viszont a szláv lélek idealizált, de jellegzetes tulajdonait Herder állította össze egyetlen képpé. Az ő vállaikon emelkedtek fel az első, cseh nyelven író szlávista tudósok, köztük a magyar Révainak megfelelő tót származású Dobrowsky, aki 1809-ben megjelent szláv nyelvtudományában az ismert szláv nyelveket csak mint egy eredeti, ősi szláv nyelv dialektusait tekintette. Ezen az alapon az írás és nyelv, majd népies sajátságok, szokások, etnográfia segítségével épült fel a „verus panslavismus”, amint azt az egyik szlávista, Herkel, Budán 1826-ban megjelent könyvében nevezte. Persze mindez nem tiszta tudomány volt, hanem a nemzeti érzés lecsapódása, s mint ilyen, kezdettől fogva kereste, ha még öntudatlanul is, a politikai érvényesülést. A cseh nép körében működő írók ezt az orosz államhatalom útján akarták elérni, Jungmann, Hanka, minden külsőleges osztrák lojalitásuk mellett is belsejükben az Észak hatalmától várták a szláv népek egyesítését. Ezt persze óvakodtak kimondani, hiszen ez első szláv apostolok mindnyájan jövedelmező állásokban ültek, melyeket a bécsi kormány juttatott nekik: Palacky, a csehek nagy történetírója, mint Csehország hivatalos historikusa írta a németek ellen gyűlölködő nemzeti történetét – az igaz, hogy a német kiadásban sokkal szelídebb hangon, mint csehül –, Hanka múzeumi könyvtárnoki állásban hamisította a königinhofi kéziratokat, megajándékozva általuk nemzetét egy hatalmas, romantikus őskor hazug képeivel; a tót származású Saffarik, a szláv nyelvtudomány munkása és a néprajz gyüjtője, prágai cenzor volt, s mindezek úgy Kollowratnak, mint Sedlnitzkynek pártfogását élvezték. Ebben a helyzetükben szláv hatalmi törekvéseiket a szlávok irodalmi kapcsolatainak rendszerével, a szláv „reciprocitással” álcázták: a szláv „wzájemnost” a tót Kollár János, pesti lutheránus lelkész szerint „egyike a legszebb virágoknak, melyek a soktörzsű szláv nép talaján kinőttek”. Kollár a wzájemnostról 1830-ban írt német művében követeli minden szláv népnél könyvkereskedések felállítását, nyelvtanokat, nyelvi tanszékeket, irodalmi folyóiratokat, könyvtárakat, népdal- és példabeszédgyüjteményeket, ugyanazon helyesírást. A programm tehát nem egyéb, mint a német romantikának a Grimm-testvérektől végrehajtott programmja, a nyelv- és néptudomány fejlesztése, de mögötte már ott van negatívumként a szlávokat magábanfoglaló állam tagadása. Kollár és az egész kultúrpánszlávizmus szerint a nyelv és nép az igazi haza, nem pedig azon politikai határok, melyekbe a szlávságot végzete és a németség és magyarság gonoszsága belekényszerítette. Igaz, hogy ezt még minden módon leplezni igyekszenek: „szeresd nemzetedet és nyelvedet, de légy hű uralkodódhoz, akkor is, ha az más nemzetből származik”, tanítja Kollár, de természetesen nem tudja eltitkolni lelkes örömét, hogy ez a nép, mely az ő valódi hazája, határtalan területtel bír, uralma alatt a nap nem megy le, mert hiszen az Adriától az Uralig, a Belttől és Tátrától a Balkánig nyúlnak a szlávság határai. Az egyes szerzők sorra megrészegülnek a nagy gondolattól, hogy 60–80 milliós nemzetnek tagjai, melyet igazságtalanul szorítottak vissza az európai fejlődés hátterébe, de amely végre felébredt és – jaj elnyomóinak! Ez a szláv érzés megtelik keserű melankóliával a multat illetőleg, hiszen a németek, frankok, dánok oly sorsra alacsonyították őket, mint a „spanyolok a peruiakat” – az elnyomásból magyarázzák az eredetileg ideálisan nyájas, szelíd szláv természet gyakori kegyetlenségét és alattomosságát –, másrészt hallatlan robbanóerő halmozódik fel, mely a nagy szláv rokonságban bízva, vad támadásba megy át azon népek ellen, melyek államalkotó tehetség birtokában megelőzték őket a nemzetiség kialakításában. Az akkori viszonyokat, a közlekedés és ismeretek elmaradt voltát tekintve – pl. a bolgárokról e legnagyobb szláv tudósok sem bírtak határozott képzetekkel –, továbbá tekintve Oroszország távoli voltát s a fajrokon lengyelek ellen folytatott kegyetlen küzdelmét: a pánszlávizmus e formája önáltatás lett volna – bár akár nagyzási hóbortnak is nevezhetnők –, ha csakugyan megelégedett volna a kulturális közeledéssel. De mivel a valóságban az érzelmi és kulturális szférából hatalmi és politikai érvényesülés felé iparkodott, nagyszerűen leplező maszkjává lett az egyes feltörekvő szláv nemzetiségeknek.


Budavára 1849. évi visszafoglalása Görgey honvédserege által.
C. A. Pettenkoffer kőrajza Budavárának 1849 május 21-i ostromáról. Eredetije a Székesfővárosi Múzeum Lanfranconi Gyüjteményében.

A monarchia területén ennek a fejlődésnek évtizedeken át senki sem áll útjába, s a kulturális pánszlávizmus akadály nélkül objektiválódhatott cseh, tót, illír mozgalmakká, amelyek már aktíve törekedtek hatalmi érvényesülésre a németséggel és magyarsággal szemben. A kiindulópont fikciója, mely szerint az összes szlávság egy nemzet, kezdetben összezavarta a fejlődési vonalakat, s pl. a hazai tótság nagy szülöttei, Dobrowsky, Kollár, Saffarik jóformán semmivel sem járultak hozzá saját népük kultúrájához, szorosan csatlakozván a pánszlávizmus egyetemes irányához. A tót fejlődést a pánszlávizmus mellett a cseh hatás is akadályozta, mely tudvalevőleg a husziták és a Felvidékre menekült cseh-morva protestánsok óta főként az evangélikusok egyházi nyelvében nyilvánult meg. A Felvidék tót lutheránus bibliái és énekeskönyvei cseh egyházi nyelven voltak írva, s a XVIII. században a tót-magyar nemességtől kiadott könyvek nyelve is cseh, nem pedig tót volt. A nép körében élő tót nyelv első megbecsülői katholikus papok voltak, köztük Fandly György 1793-ban Nyitrán a tót nyelv művelésére társulatot alapított, a szintén katholikus pap Bernolák Antal pedig 1787-től kezdve nagyszámú nyelvészeti munkában és 1825-ben megjelent nagy tót-cseh-latin-magyar szótárában a nagyszombatvidéki népnyelvet próbálta irodalmi nyelvvé tenni. Ez a katholikus-tót irány nem volt a magyarság ellensége, szükségesnek látta a magyar nyelv tanulását is, bár már e körökben is megjelent a rousseaui hatás alatt a „polgári szövetség” elképzelése, melynek alapján az őslakó tótok annak idején szerződési alapon egyesültek a magyarokkal. Bernolák irányát püspökök, sőt Rudnay Sándor hercegprímás is támogatták, de kezük nem nyúlhatott el az evangélikusok körébe. Itt a pozsonyi lutheránus líceumban 1803-ban cseh-tót nyelvi katedrát állítottak fel, s annak betöltője, a költő Palković György hosszú időn át cseh irányban befolyásolta az ifjúságot. A csehnyelvű tót irodalom verseivel, a kor szokása szerint kiadott irodalmi folyóirataival és almanachjaival pánszláv álmokkal töltötte meg a tót mozgalmat; legnagyobb hatása Kollár 1824-ben megjelent szonettgyüjteményének, a Slávy dcera-nak volt, melyben Slava istennő a pánszlávizmusban egyesült népek vezére és pártfogója, ő jutalmazza meg – a költemény utóbb megjelent folytatásában – a hű szlávokat és bünteti válogatott kínokkal a szlávok ellenségeit, a németeket és magyarokat. A költeményben a szláv nemzeti érzés végsőkig feszül meg, keresve a politikai érvényesülés útjait: a szláv folyam özönvízként fogja a világot elárasztani, német palotákban, az Elba és Szajna partjain fog felhangzani a lenézettek nyelve, Pánszlávia a britek és görögök közt fog tündökölni az Óriás-hegységtől az Uralig, a Tátrától a Feketehegyekig. A galambtermészetű ártatlan, műveltségre áhító szlávok idealizált képe mögött fekete árnyként húzódnak meg a németség és magyarság elvetemült silhouette-jei, a magyarok a nagymorva birodalom széttörői, a nép legdurvább elnyomói, a németek Antikrisztus népe, Németország a szlávok temetője! A mai napig nem gyengülő nemzeti gyűlölködések első, megdöbbentő kitörése ez a munka, melynek szidalmai csakis a nemzetiség érzelmi, szubjektív eredetéből érthetők meg: objektív alapja a magyarság elleni gyűlöletnek 1824-ben és 1832-ben, az államnyelv-kérdés kezdeteinél egyáltalán nem lehetett.

A hatalomnélküli érzelem azonban egyszersmindenkorra irányt adott a népek fejlődésének, melyek kultúrnacionalizmusukból csak a magyar vagy osztrák és porosz vagy szász államok szétrombolása útján emelkedhettek fel államnemzetté. A tótok igazi nemzeti költője, Holly János plébános megtalálta Szvatoplukban a nemzeti öntudat szimbolumát, akiről 1830-ban, akárcsak Vörösmarty Zalán futásában az ősmagyarokról, lelkesítő époszt írt. A tót nemzeti dalt, a Hej Slováci-t, 1834-ben Tomášik Sámuel írta, eredetileg pánszláv szellemben a németek ellen irányult, különben erélyesen, mennykő és pokol emlegetésével hangsúlyozza a tót nyelv örök életét. 1828-ban a pozsonyi líceum tót fiatalsága irodalmi egyesületet alapított, ebből fejlődött ki „Stúr iskolája”. Stúr Lajos mint gimnazista tagja volt az egyesületnek, utóbb Palković utódaként tanításával és Kölcsey–Vörösmarty-szellemű borongó nemzeti verseivel központi irányítója lett a tót mozgalomnak, melyet ő szabadított fel a cseh befolyás alól. Mellette Hurbán József evangélikus lelkész a Ňitra című irodalmi almanachban 1842-től kezdve a nagymorva birodalom székvárosát, Nyitrát dicsőítette immár tiszta tót nyelven, miután irodalmi nyelvvé Stúr a Bernolák választotta nagyszombati nyelvjárás helyett a csehektől kevésbbé befolyásolt zólyomi és turóci köznyelvet emelte.

Mint látható, a tót irodalmi nyelv és nemzeti eszme fejlődése a magyarságéval párhuzamos vonalban, de attól erősen elmaradva folyt le, hiszen megindulása a felvilágosodási és herderi ideáktól függött, s intenzitását a régi cseh kapcsolatok gyengítették. Hasonló fejlődési vonalat látunk a szerbeknél és oláhoknál, ahol még az is megerősíti a magyarság non-intervenciójának tényét, hogy mindkét nép kulturális fejlődése nem a határokon túl élő, többé-kevésbbé független néprészekben, hanem a magyar állam keretei közt kristályosodott ki. A szerbek aránylag lassú művelődésének a görög keleti egyházban uralkodó, erősen oroszos liturgikus nyelv volt a kerékkötője, akárcsak a tótoknál a cseh egyházi nyelv; az új irodalomnak az egyházi hagyományokat kellett áttörnie, ami annál nehezebben ment, mert a karlócai pátriárka és papjai továbbra is hívei maradtak az orosz orientációnak, s például a hosszú ideig, 1790–1836 közt uralkodó pátriárka, Stratimirović István 1804-ben az orosz külügyminisztertől Szerbia függetlenítését és a Szerémséggel és tengermellékkel megnagyobbítását kívánta. Az a tudat, hogy a szláv nyelvet a monarchia vezető népei, németek és magyarok, nem értik, a szerbeket éppoly könnyen bátorította hűtlenségre, akárcsak a cseh tudósokat, akik az orosz uralmat, Pánszláviát orosznyelvű levelezésben szerették előkészíteni, mert a titkosrendőrség nem tudott oroszul. Különben a karlócai és újvidéki ortodox gimnáziumok, pap- és tanítóképzők, gazdag egyházak az orosz kölönc nélkül gyorsabban virágoztathatták volna fel a szerb irodalmat és nemzetiséget. Ennek igazi megalapítója, a század végén élő szerzetes Doszitej Obradović után, Vuk Stefanović Karadžić volt, aki a Grimm-testvérek romantikájának hatása alatt 1814-től kezdve a szerb népdalokat és epikus énekeket adta ki, meghódítva ezzel az egész német irodalmat, Goethét sem véve ki. Szerb nyelvtanát Jakob Grimm németre fordította, ő maga a cirill ábécét egyszerűsítette, új helyesírást hozott be, amiért nemcsak a hazai egyházi körök nehezteltek, hanem helyesírását az új szerb fejedelemség el is tiltotta. Az ő és társai működése magyar területen folyt le, cirillbetűs könyveik a pesti egyetemi nyomdában jelentek meg, s maguk érintkezésben voltak, részben a szerb származású Vitkovics Mihály által, a magyar irodalommal, melyben egyidőben a „szerbus manir”-féle vers is divatos volt.

Az oláh ébredés hasonlóképen akadálytalanul folyt le azokban a formákban, melyek akkor minden kulturális nacionalizmus számára szinte kötelezők voltak. Klein Sámuel 1780-i oláh nyelvtana óta az oláh nyelvtudomány végkép elszakította a nyelv és helyesírás kapcsolatait az orosz liturgikus nyelvvel, a szótárirodalom iparkodott az oláh nyelv latin elemeit hangsúlyozni, s ezen a nyelvi alapon megkezdődött az oláh történetnek nacionalisztikus érzelmi kiművelése. A munkások a magyar püspököktől létrehozott uniós egyháznak balázsfalvi bazilita szerzetesei voltak, akik a magyar tudományos körök támogatását élvezték. A magyar hatás a század első felében világosan szemlélhető, akár abban, hogy a szótárírók: az 1822-ben a kolozsvári református kollégium kiadásában megjelent Bobb-szótár, majd a Kleintól megkezdett, Maior Pétertől folytatott, a pesti Egyetemi Nyomdától kiadott alapvető Lexicon Budense 1825-ben, magyar mintákra, főként Páriz-Pápai szótáraira támaszkodnak, akár abban, hogy az oláh írók magyar hivatalokban ülnek, mint a csehek Prágában német hivatalokban. Klein volt a század elején az első román könyvvizsgáló; a másik balázsfalvai tudós, Sinkai György a gróf Wass-család gyermekeinek nevelését veszi át, majd 1803-tól kezdve Klein segédje lesz a pesti Egyetemi Nyomdánál mint korrektor és cenzor, a magyar történet nagy kutatóival, Kovachichcsal és a jezsuita Katonával barátilag érintkezik, s az őtőlük összegyűjtött anyagból, az ő aránylag kezdetleges gyüjtőmódszerükkel írja meg az oláh nép történetét, az Istoria Romanilort. Benne a Wass-levéltár egy oklevelét közölve, kiemeli, hogy „e család segítsége nélkül e krónikát sohasem írhattam volna meg, s régen elégettem volna, annyit keserítettek engem ezek a románok, kiktől pedig segítséget vártam volna”. Sinkai élete utolsó éveit is a Wass grófok kastélyában élte le. Klein és Sinkai művét Maior folytatja, mint az Egyetemi Nyomda korrektora és cenzora; 1812-ben kiadja rövid oláh történetét, az oláhság dákoromán szellemének a Supplex libellus óta első, igazi megalapozóját; egyháztörténete, nyelvtana, budai lexikona éppúgy határkövek a román nacionalizmus történetében, mint az első oláh társadalmi egyesület Pesten 1819-ben; ebben több előkelő magyar nő is tag volt. Maior történeti felfogása ugyanolyan ábrándos, mint Horvát Istváné, de hosszú állami fejlődés híján mégis ez a multbeli elképzelés lesz alapjává a román gondolkodásnak és terjed el Erdélyen át az oláh fejedelemségekben. Sinkai és Maior bár unionisztikus papi nevelésben részesültek, iparkodtak a kultúrát a nem-egyesültek közt is terjeszteni, ahol annak legfőbb akadálya a bécsi kormánytól támogatott szerb klérus volt, mely az oláh nyelv helyett a szerb és orosz liturgikus nyelvet pártolta és az oláh híveket képtelenül kizsákmányolta. Itt Móga erdélyi ortodox püspök hozott változást 1810–45 közti hosszú püspöksége alatt, aki az erdélyi gubernium támogatásával Szebenben oláh szemináriumot, nagyszámú falusi iskolát állított fel, a magyar kormány pedig az országgyűlés határozata értelmében 1812-ben Aradon az ortodox románság számára tanítóképzőt létesített, mely a balázsfalvai és szebeni intézetek mellett a román nacionalizmus egyik melegágya lett; itt tanított a híres oláh meseköltő, Cichindeal is. Közben a dunai fejedelemségekben is megindult az élet, orosz hadjáratok hatása alatt a porta felhagyott a fanariota uralommal, 1822 óta oláh fejedelmeket nevezett ki, Moldvába Sturdzát, Oláhországba Ghicát; a kulúrát itt is erdélyiek, köztük Móga klerikusa, Lázár György terjesztették, ez utóbbi Bukarest világi iskoláztatását alapította meg. Az egymást követő lázadások nyomán Erdélybe menekült emigránsok, fiatal bojárok hazatérve, irodalmi társaságot alapítottak az erdélyi oláhság mintájára és a világi irodalom művelését kezdték meg. Az új gondolkodásnak érzelmi alapja pedig a három államalakulatba széttagolt oláh nép egysége és a római gyarmatosoktól való büszke leszármazása volt, tehát oly momentumok, melyek csirájukban rejtették a magyar állam elleni törekvéseket. Ezekből főként a fejedelemségbe kivándorolt oláh literátorok már a 30-as években sem csináltak titkot, aminthogy otthon, Erdélyben is Móga püspök vezetésével mind erősebbé vált a törekvés a három nemzet rendszerének megváltoztatására és az oláhság politikai elismertetésére. Móga püspök az 1837-i országgyűléshez adott be ily kérvényt, ő és a magyarbarát Leményi püspök az 1841-i országgyűlést kérték a királyföldi, tehát szász uralom alatt levő oláh jobbágyság felszabadítására, ami ellen a szászok nagy tudományos apparátussal védekeztek.

A 30-as évekre tehát a központi magyar nemzetiség mellett ott állott már több külön nemzetiség, melyeknek alapszínezete ellentétes volt a magyarsággal, s melyek a nemzeti eszmével kapcsolatos érzelmi alapon több-kevesebb leplezettséggel már meg is indították a harcot a magyarság ellen. Hogy a magyarság és a kisebbségek szétválását a magyar államnyelv erőszakolása okozta volna és hogy a jóviszony továbbra is fennmaradt volna a latin nyelv uralma esetén, ezt a nemzetek fejlődési mechanizmusának ismerete alapján a mesék közé kell utalnunk. A magyar államnyelv dolgában a magyarság maga is súlyos nyomás alatt állott a bécsi kormányférfiak részéről, s 1790-től kezdve negyven esztendőn át jóformán semmit sem tudott elérni, mert azt, hogy a latin tannyelvű középiskolákban a magyar nyelvet mint egyszerű tantárgyat taníthatták, eredménynek valóban nem számíthatjuk. Mint láttuk, csakis az 1830:VIII. törvénycikk mondta ki, hogy állami hivatalnokok magyarul tudjanak, ami azonban a rendi Magyarországban, hol a kormányzást inkább a megyei és városi törvényhatóságok, semmint az állami hatóságok végezték, szintén nem volt túlnagy jelentőségű. Viszont a közigazgatás szükségletei, valamint a magyar nemzetiség megkívánták, hogy a latin nyelv béklyóiból megszabaduljon az ország, hiszen a formalizmusba süllyedt rétori latinság vonzóerőt többé nem gyakorolhatott és az új nemzedék alig tudott többé latinul. Utólag könnyű azt kívánni e kortól, hogy a latint félretolva, miért nem ismerte fel Magyarországnak a török hódítás óta vegyes jellegét és miért nem gondoskodott az államnyelv meghatározásánál a nemmagyar nyelvek jogairól is? Ezzel szemben nemcsak azt kell kiemelnünk, hogy a nem-magyar nyelvek éppen hogy elérték a szilárdulás stádiumát, kezdtek kiemelkedni a helyesírási, sőt még csak az alfabetumi nehézségekből, s az egy-egy irodalmi nyelvvé kialakuló dialektus náluk még alig bírta az egész néptömeg helyeslését, irodalmuk is fejletlen volt, holott minde tereken a magyar nyelv már kifejlődésének teljét érte el; – sokkal fontosabb ennél az a körülmény, hogy a nacionalizmus ez ifjúkorában egész Európában tökéletes anakrónizmus, késői korok gondolkodásának anticipálása lett volna, ha bárki is arra gondol, hogy vegyes nemzetiségű államban a közigazgatás és kormányzás nyelve is vegyes legyen. Ez éppoly anakronizmus lett volna, mint a XVI. századi vallásharcok közepett a felekezetek békés együttélésének, s ugyanazon államterületen egyenjogúságának gondolata.

A legelső nemzeti kifejlés, a francia kultúrának Richelieu korában végbement felemelkedése, összeesett az egységes francia állam véres kialakításával. Ehhez képest a felvilágosodásból táplálkozó nacionalizmus Diderot és D'Alembert Nagy Enciklopédiájából azt tanulta, hogy minden államalakulatnak egy nyelve kell, hogy legyen, s pl. a firenzei és velencei dialektus elismerhető és jogos nyelvek, mert külön államterületen élnek, de már a provençalnak nincs létjoga, mert nincs provencei állam, csak egységes francia, s ennek következtében kell, hogy az egész francia államterületen csak egyetlen, francia nyelv uralkodjék. Állam és nyelv e kapcsolatai érvényesültek a nacionalizmus e kezdeteinél; ez adta meg a lehetőséget II. Józsefnek, hogy összes országaiban a német nyelv uralmát statuálja; ez terjesztette a francia forradalom seregeivel olasz és német földön is a francia nyelv uralmát. A racionalizmus ez egyenesvonalúsága természetesen kedvezett az érzelmi nacionalizmusnak, mely kedvező állami feltételek közé kerülve, mindenütt megkísérelte saját nyelvi határainak az államhatárokig kiterjesztését és a közbeszorult kisebbségi nyelvek letiprását. Ennek a módszernek szelidebb fajtája volt az egységes államnyelv felállítása, ami mellett a kisebbségi nyelv használata a magánélet körében maradt továbbra is, úgy, mint a középkorban és az újkornak nacionalizmus előtti századaiban. Mindkét módszerrel találkozunk az akkori Európában: a franciák könyörtelenül elnyomták a breton, provençal, elzászi német nyelvet, az angolok a walesiek és az írek nyelvét, a porosz kormány 1834-ben egyszerűen eltiltotta a szláv kasubok nyelvét a népiskolákban, s helyébe még a vallásoktatásnál is a németet rendelte, majd mikor ez ellen a katholikus kasub papok tiltakoztak, IV. Frigyes Vilmos király a lengyel nyelvet vezette be iskoláikba és vallásoktatásukba, mely éppoly idegen volt nekik, mint a német. A pózeni lengyelekkel szemben épp 1830-ban kezdik a poroszok a német közigazgatási nyelvet bevezetni, sőt lengyel nemesi birtokokat összevásárolni és németek kezére juttatni. Dániában a XVIII. században a vezető német államférfiak hatása alatt még német volt a hivatalos nyelv, helyébe csak 1773-ban vezették be a dán többségű tartományokban a dán nyelvet, mely azonnal offenzívába ment át: már 1807-ben dán hivatalos nyelvet és iskolákat kényszerítenek a német lakosságú Schleswig és Holstein tartományokra is, ami ott a német nemzeti mozgalom nagy elkeseredését hozta létre. Állam és nyelv viszonyának ily felfogása tovább élt a liberalizmus korában, mely hasonlókép nem tudta elképzelni a kisebbségek nyelvi védelmét, s államtiszteletében egyenesen feljogosítá a vegyesnyelvű állam többségi nemzetét a többinek háttérbe szorítására. Rotteck és Welcker Staatslexikona arra tanította a liberalizmus híveit, hogy a nemzetállami fejlődés vegyes államban is egészséges és célirányos, s kifejezte azt a reményét, hogy Cseh- és Morvaország további germanizálásával, a Felvidék magyarizálásával a szláv törzsek összefüggése megszakadhat, sőt idővel a Duna völgyében mindössze két „főnemzet”, a német és magyar fog maradni, ha az oroszok dunai előnyomulását sikerül végkép megakasztani.

Elfogulatlanul végigtekintve e tényeken, kétségtelen, hogy az akkori európai közfelfogás szerint vegyes államban is joga volt a legerősebb nemzetiségnek saját nyelvét államnyelvvé tenni és ezzel minden feltételt megvalósítani, ami csak szükséges volt az ő saját nemzetiségének kifejlesztésére, tekintet nélkül a többiekre. Ahol ezen közfelfogással ellentétben egy-egy államnemzet ténykedése ellen hangok hallatszottak, ott sem szerepelt sem kisebbségvédelmi, sem egyetemes humanisztikus gondolkodás, hanem egyszerűen önző nemzeti érdek szólalt meg. A németség jogosan vélte elnyomhatni a lengyel és kasub népeket, liberális professzorai az emberiség érdekében remélték a dunai szlávok kihalását, de feljajdultak, amikor saját nyelvüket bántották dánok vagy franciák. A hatalomra jutott nemzet kalapácsként sujtott le a gyöngébbekre, de persze élénken tiltakozott az emberiség nevében az ellen, hogy ő is üllő legyen saját államterületén kívül.

A magyarság ekkor távol volt a kalapács szerepétől. Azt az európai szempontból is természetes fejlődést, hogy a latin helyébe saját nyelve lépjen, a bécsi kormány makacsul akadályozta, s ebben a viszonylatban a magyarság még mindig csak az üllő szerepét játszhatta, melyre Kollowraték cseh kezéből mindegyre lesujtott a bécsi kormánykalapács. A magyar fejlődés megkötésére ekkor kezdte a bécsi aggok kormánya, Kaunitz divide et impera elvéhez híven, a horvátságot felhasználni, melynek külön nemzeti öntudata az előző század végétől kezdve már úgyis a magyar közjogi kapcsolatok ellen fordult, most azonban, bécsi biztatásra és támogatásra, azon faltörő kossá vált, amellyel a magyar önállóság megvalósítását remélték ledönthetni. Mint tudjuk, a horvát tartománygyűlés követei résztvettek a magyar országgyűlés alsótáblai tanácskozásain, a bán, főispánok és zágrábi püspök pedig a felsőházban; ezek már az 1832–36-i országgyűlésen útjába állottak a reformtörekvéseknek. Miután a magyar törvények általában érvényesek voltak Horvátországban is, az volt a horvátok álláspontja, hogy olyan törvényt egyáltalában ne hozzon a magyar országgyűlés, mely a horvát tartományi joggal ellentétben van, vagy azt megváltoztatná. Így álltak útjába a protestánsok egyenjogúsítását célzó liberális törekvéseknek és a nyelvkérdésnek is, bár a magyarok továbbra is tekintettel voltak az ő horvátságukra, s ezért az 1830-i törvényben is csak „intra limites regni”, Magyarország szűkebb határai közt, Horvátországra ki nem terjedőleg mondották ki a magyar nyelv kötelező ismeretét a hivatalnokokra. Az 1832–36-i országgyűlés kezdettől fogva a törvények és országgyűlési feliratok magyar szövegét kívánta, valóban szerény kívánság és kezdetleges lépés a nemzetállam kiépítésében; ez ellen a latinhoz ragaszkodó öregebb generáción kívül a felvidéki tót vármegyék követei is felléptek, akik egyébként a magyar nyelvnek nem voltak ellenségei, de nézetük szerint előbb magyar iskolákat, magyarul tudó papokat, tanítókat, bírókat, jegyzőket kell nekik adni, semhogy már most magyar legyen a törvény szövege, mikor azt a köznép még nem értené meg. Legerélyesebben, már elvi alapon, a horvátok voltak ellene a magyar törvényszövegnek, s általában az országgyűlési mechanizmus megmagyarosodásának, amikor is lehetetlen volt nem látni azon anomáliát, hogy néhány horvát követ miatt tartsa meg az ország, saját akarata ellenére, az elavult latin nyelvet. A nyelvkérdés ezen a diétán Kölcseynek és Deáknak nagy fájdalmat okozott: látták a nehézségeket, melyek kedvezőtlen helyzetünkben ezen természetes jogunk érvényesülésével szemben tornyosulnak; hosszas izgatottság után József nádor személyes jóakarata és közbenjárása eszközölte ki az 1836:III. törvénycikket, mely kimondja, hogy a törvények két, latin és magyar szerkezete közül a magyar lesz eredeti és elhatározó, perek ezután a királyi tábláknál is kezdhetők magyarul, a felek kívánsága szerint; ahol a prédikációk magyarnyelvűek, ott az anyakönyvek is magyarul vezettessenek, végül az aradi oláh tanítóképzőben magyarnyelvi tanszék is állíttassék fel.

Ekkor azonban már a horvát közjog mögött ott állott, mint igazi mozgató, az új „illír” nemzetiség, melyet alkotója, Gaj Lajos, a krapinai gyógyszerészfiú, egyenesen a magyarság ellen élezett ki. A legelső lépéseket a horvát renaissance dolgában Verhovácz Miksa, a szabadkőműves zágrábi püspök tette, az ő nyelvmozgalmi programmja szerint oldotta meg Gaj 1830-ban a horvát helyesírás kérdését, elfogadva a cseh helyesírás jellegzetes vonásait, hogy a pánszláv kultúra értelmében horvát könyveket csehek és lengyelek is olvashassanak. Ennek Gaj elképzelésében nagy jelentősége volt: 1830-ban megírta Safariknak, hogy az „áldatlan magyarizmus” behatol hozzájuk, s a „jól átgondolt magyarellenes tervek jövőjét illetőleg csak akkor bízhatom, ha a helyesírás bevezetése sikerülni fog”. További lépésként lapkiadási engedélyt kért, amiben Sedlnitzky állandó titkos levelezője, Moyses István zágrábi akadémiai tanár hathatósan támogatta, jelentvén a rendőrminiszternek, hogy a „magyarizmus” radikális és akatholikus irányokat követ, félős, hogy Horvátországba is át fog hatolni, s miután végcélja a Magyarország és a monarchia közti kapcsolatok lazítása, a monarchia érdeke kívánja a magyarizmus megállítására vállalkozó Gaj-iránynak felkarolását. Míg Közép-Európa legtöbb nemzeti mozgalma az abszolút uralkodókkal szemben alulról felfelé, elnyomatás ellen küzdve indult meg, addig Gaj illírizmusa osztozott a cseh mozgalom szerencséjében: felülről pártfogolva szabadon fejlődhetett. Abban pedig egészen egyedülálló volt, hogy vezetői kezdettől fogva felajánlkoztak azon rendőri hatóságnak, mely a német, magyar, olasz nemzetiség legvadabb elnyomója volt.

Ilykép Gaj lapja, a Novine Hrvatske és irodalmi melléklete, a Danica, 1835-ben megindulhatott; bennük nemcsak a horvátokhoz, hanem az összes délszlávokhoz szólott, kiket ő fogott össze először egységes nemzetté, a mindennek fundamentumát képező nyelvrokonság alapján. Nagy-Illíria szerinte a „háromegy” horvát királyságon kívül Dél-Magyarországot, Dél-Stájert, Karintiát, Krajnát, Boszniát, Montenegrót, Szerbiát, Bulgáriát foglalja magában, amit utóbb, 1843-i geográfiájában Gaj egyik híve, Dragutin Seljan, meg is rajzolt, a Duna–Tisza–Marostól, Adriától a Dunatorkolatig mindent, magyarokat, albánokat, görögöket, oláhokat, törököket belefoglalva az illír birodalomba. Ezt a térképet a bécsi cenzúra az utolsó pillanatban kivette könyvéből, de Kollowrat és Sedlnitzky magyargyűlöletét ez sem akadályozta a további pártfogolásban, holott a mozgalom monarchiaellenes jellegét világosabban nem lehetett volna kifejezni. A nacionalizmus furcsaságai közt nem utolsó helyet foglal el az, hogy a régi horvát nyelvet Gaj kiszorította az irodalomból és népét a raguzakörnyéki nyelvjárás megtanulására kényszerítette: ezt a nyelvjárást tette horvát irodalmi nyelvvé, mert jóformán semmiben sem különbözött a szerb nyelvtől; célja ezzel is az illír egység megalkotása volt, eredménye pedig, végső fokon, a horvát nemzetiség keresztrefeszítése a szerbek által, kiket Gaj akart vezetni. A Danica első évfolyamához 1500 szóból álló szójegyzéket adott, amit honfitársainak meg kellett tanulniuk. A horvát kultúrprogrammot ettől kezdve illír szellemben valósítják meg folyóiratok és írók, így Preradović és Mazuranić költők, Kukuljević és Raćki történetírók. Persze a szerbek nem voltak hajlandók saját nemzetiségükről lemondani, s az volt a véleményük, hogy az összes délszlávokat inkább a szerb, semmint az illír név alatt kell összefoglalni. Gaj mozgalma német- és főként magyarellenes iránya nélkül bizonyára nem terjedt volna el, a magyargyűlölet volt igazi gerince; a „davoriák”, a magyarok ellen írt harci énekek durva támadásokban még Kollár szonettjeit is messze elhagyták, a „Nek se hrusti saka mala” dal a magyar rágalmazók hadának ígért vérfürdőt, a „Kto je rodjen junak” a horváton tipró fekete tatár ellen élesítette a kardot: „mossuk le becsületünket az ellenség vérével, kiki vágjon szét egy fejet és vége lesz szenvedésünknek”. A nacionalizmus európai történetének, mely, sajnos, annyiszor eltér a humanizmus parallel történetétől, lehangoló termékei ezek a szinte indián vadságú harci dalok.

Az 1839–40. és 1843–44-i magyar országgyűlések nyelvi vitája már ez illír mozgalom benyomásainak hatása alatt folyt le, mely természetesen a magyar közéletben is hatalmas reakciót okozott. Különösen Kossuth vonta le az illír gyűlölet következéseit, s Pesti Hirlapbeli cikkeiben lángoló szavakkal követelte a magyar államnyelv bevezetését, mint amelyre a nemzetállamnak feltétlenül szüksége van. „Hazánkban jogunk van megkívánni, hogy a közigazgatás minden ága magyar legyen. Ez elég, több sem jogszerű, sem törvényes”, de vajjon a horvátok kedvéért „örökké latinul beszéljünk országgyűléseinken, perlekedjünk törvényszékeinken, s levelezzünk vármegyéinken?” Az illír gyűlölettel támogatott horvát követeléseket a magyar politikusoknak legifjabb nemzedéke szégyennek érezte, s követeléseiben maga is annyira kiszélesítette az államnyelv fogalmát, hogy törvénnyé emelkedés esetén úgyis alig lett volna a megvalósulás lehetséges. Az 1839-i nyelvi követelésekbe felvették, hogy a nem-magyar szentbeszédű egyházak három év mulva magyarul vezessék anyakönyveiket, a magán földesurak számadásaikat hatóságok elé magyarul terjesszék; a horvátokkal szemben kívánták, hogy az 1830:VIII. törvénycikk rendelkezése az államhivatalnokokra kötelező magyar nyelv ismeretét illetőleg Horvátországra is kiterjesztessék. Ebben az illír érzelmű Busán Herman horvát követ a horvát nemzetiség veszélyeztetését látta, ami nagyobb baj az alkotmány veszélyénél, mert „az elveszett alkotmányt idővel visszaszerezni lehet, de az elenyészett nemzetiség többé soha fel nem ébredhet”, – ebben azonban a magyarok joggal érthetetlennek nyilvánították, hogy ha a magyar nyelv ismerete veszedelem, akkor miért követelik továbbra is a latin nyelv uralmát, nem pedig a horvátét! Maga Deák Ferenc, ki a magyarosítás elvi ellensége volt, keserűen panaszkodik, hogy a horvát követelések minden előhaladást megkötnek Magyarországon. Miután a bécsi kormányban egyedül Metternich méltányolta, bizonyos határokig, a magyarság aspirációit, s legalább is gyűlölettől mentesen kezelte a rendi kívánságokat, Kollowraték pedig az illírekkel személyesen is érintkezve, elszántan útjába állottak a magyar államnyelvnek, az 1840:VI. törvénycikk a horvát viszonyokat semmiben sem érintette, s csak az országgyűlési és törvényhatósági feliratokra, immár a helytartótanács minden leiratára állapította meg kötelezően a magyar nyelvet; a nem-magyar szentbeszédű egyházakra három év mulva a magyar anyakönyveket, lelkipásztori alkalmazásban pedig csak oly egyének alkalmazását, akik magyarul tudnak; végül a király megígérte, hogy a „magyar nyelv tudása a katonai véghelyeken is gyarapíttassék”. Ez utóbbi rendelkezések előreláthatólag alig voltak végrehajthatók.

A következő, 1843–44-i országgyűlésre a horvát tartománygyűlés követeit azon utasítással küldte el, hogy a magyar országgyűlésen ne merjenek magyarul szólani. Osegovich Metell követ, miután a kerületi ülésen magyarul beszélt, az országos ülésen horvátul szólalt fel, miben a rendek provokációt láttak, s a rendes diétális tárgyalásmód mellőzésével, rövid úton kimondták, hogy az országos tanácskozások nyelve kizárólag a magyar legyen. A formák mellőzésével hozott e határozat Bécsben kapóra jött, Hartig gróf már arról álmodozott, hogy a magyar mozgalomnak végkép gát lesz vethető, s csakugyan a rendek kénytelenek is voltak visszavonulni a legális alapra, eltűrni, hogy a horvátok horvátul beszéljenek, de legalább jegyzőkönyvbe nem vették többé horvát nyilatkozataikat. Az elkeseredés azonban végsőkig nő, Beöthy Ödön, s a fiatal Perczel Mór, Szemere Bertalan szenvedélyes beszédeket tartanak, s általánossá válik a kívánság, hogy a magyar nyelv jövője horvát területen is biztosíttassék, egyrészt a magyar nyelv középiskolai tanítása, másrészt a közigazgatás magyar nyelve által legalább az ú. n. alsó-szlavón, Szerém, Pozsega, Verőce megyékben és Fiuméban. A rendek álláspontját, szenvedélytől mentesen, Eötvös József báró formulázta: „Nekünk magyaroknak kötelességünk elkövetni mindent, hogy a magyar nyelv valamint a törvénynek és országos és törvényhatósági tanácskozásoknak s érvényes határozatoknak, úgy a közigazgatásnak is hivatalos nyelve legyen, kivévén erre nézve csak Horvátországnak tisztán keblökbeni köz- és magándolgok folytatását, melyekre nézve ők a latin nyelv használatában továbbra is meghagyandók, de elkövetünk másrészről mindent az engesztelésre és kibékülésre is.” A felizgatott nemzeti hangulatban persze kibékülésről szó sem lehetett, az ifjúság Perczelnek és Szemerének rendez fáklyásmenetet, Széchenyinek pedig, akadémiai beszédéért, macskazenét, – de a szélső követelések úgyis megtörnek Bécs ellenállásán. Az országgyűlési tárgyalások hallatlan heves hangulatban folynak alsótábla, kormány, bécsi államkonferencia részéről; minden egyes közigazgatási részletkérdésnek a nemzeti gondolat végtelen hátteret ad, s például abban, hogy a magyarnyelvű törvénynek másnyelvű fordításai készüljenek-e, s ez a rendelkezés megemlíttessék-e az új nyelvtörvényben, nemcsak az alsótábla makacsolja meg magát a megnememlítés mellett, hanem az egyébként józan Metternich épp a megemlítés érdekében gondol a magyar ellenállás katonai leverésére! Tantae molis erat – a magyar államnyelv végül is példátlan nehézségek után, főként József nádor önfeláldozó tevékenységével valósult meg az 1844:II. törvénycikkben, mely végre egész világossággal kimondotta a törvényhozás magyar nyelvét – a horvátok még hat évig latinul is szólhatnak a diétán; kimondotta a törvényhatóságok, a helytartótanács, törvényszékek, szentszékek hivatalos magyar nyelvét, a kancellária és kamara latin és német belső nyelvét továbbra is meghagyta, s az utolsó szakaszban a király, oktatásügyi régi felségjogánál fogva, kijelentette, hogy „az ország határán belüli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen”, ami természetesen csak programmatikus értékű volt, s annak is kevés, mert világos volt, hogy megvalósításával Kollowraték nem fognak sietni. Végső fokon a felcsigázott nemzeti szenvedélyek közt a magyar államnyelvnek az akkori európai felfogás szerint is jogos bevezetéséhez bizonyos illuzionizmus tapadt hozzá, a rendi korszak hagyatéka, mely szerette kívánságainak tárgyát törvénycikkekben olvasni, anélkül, hogy a végrehajtást illetőleg biztos lehetett volna dolgában. Az egész iskolaügy megmagyarosítását a magyar állam egész fennállása alatt soha meg nem próbálta, de az artikulus ott volt Corpus Jurisában, idegenek és ellenségek számára óhajtott botránykő gyanánt.

Valóság azonban, hogy a horvát-magyar viszonyt sem a nyelvkérdés mérgesítette el, hanem az ennek tárgyalásában megnyilatkozó kétoldali elkeseredés csak annak következménye volt, hogy itt két kifejlődésben levő nemzeti mozgalom ütközött össze. A szinte évezredes állami multra visszanéző magyarság, immár több nemzedék magyarnyelvű kultúrája birtokában, természetes örökségként vette birtokába az államnyelvet, oly időben, amikor a vegyesnyelvű ország államnyelve, s a benneélő kisebbségek védelme dolgában semminő norma vagy gondolat nem volt ismeretes. Viszont a kulturális nacionalizmus talajából nemrég kinőtt illírizmus a valóságban már maga is szertelen politikai ambíciókat táplált, az érzelmi szférából már átlépett a hataloméba, s így természetesen összeütközött a magyarsággal. A küzdelemben az utóbbi legalább papiroson elérte államnyelve birtokát, de az illírizmus sem vesztett, sőt a bécsi pártfogolás által lényegesen megerősödve került ki a harcból. Az a horvát szellem, mely 48-ban a magyarság ellen volt fordítható, már ekkor megszilárdult Kollowrat előrelátása következtében. 1839-ben Kollowrat a császár elé terjeszté Gaj folyóiratát, s őt kitüntetésre ajánlotta, mert „tekintettel arra a hangulatra, amellyel a magyarok az országukban lakó szlávok ellen viseltetnek, ez utóbbiak külön oltalomra szorulnak”, de egyébként is „a német és magyar tartományokat lakó 3 millió szláv szorosabb összeköttetése, főleg Magyarországra nézve, csak előnyös lehet”. Ami annyit jelentett, hogy a magyar önállóság elnyomására hasznos lesz az ausztriai és magyarországi szlávokból külön blokkot alkotni: a trializmus gondolata, a monarchia e szétrobbantója, éppen a bécsi kormány körében, az igaz, hogy cseh koponyában születik meg. Gaj kapott is 300 forint értékű királyi gyűrűt, holott a magyar irodalom és közélet emberei ilyen elismeréssel sohasem dicsekedhettek; az illír mozgalom pedig királyi pártolással dicsekedve, egyszersmindenkorra megtisztította a horvát közéletet a „magyarón” párttól. Igaz ugyan, hogy közben oly jelentések jöttek Gajnak orosz ágensekkel való összeköttetéseiről, aminőket még Sedlnitzky jóakarata sem tudott meggyöngíteni; Metternich közbelépésére eltiltották a félholddal és sarlóval díszített illír vörös sapkának viselését, Moyses cenzort hivatalából elcsapták, de végül Kollowrat győzött itt is, főként mikor az új fiatal magyar kancellár, gróf Apponyi György is az illírek pártjára állott. Ez a sajátságos jelenség mutatja, mily kevéssé ismerték ki magukat művelt magyarok is a bonyolult nemzetiségi kérdésekben. Apponyi gondolata az volt, hogy mivel a magyarpárti horvát kisnemesség a turopoljei grófnak, Josipovich Antal Dánielnek vezetése alatt a magyar nemzeti reformpártnál keresett védelmet, a kormány feladata az illírpártot pártfogásába venni, s a magyarón horvátok megtörésével indirekte a pozsonyi reformpártot is meggyöngíteni. Azaz Apponyi a magyar belpolitikai siker kedvéért feláldozta a nemzetiségi területeken a magyarság egy előretolt támaszát: politikailag rövidlátó, nemzetileg szinte herosztrateszi cselekedet volt ez, mely, sajnos, az idők folyamán nem maradt egyedül. A zágrábmegyei, túrmezei kisnemesek még 1560-ban egyesültek és választottak maguknak külön comest, aki őket Zrínyi Miklós és más főurak önkényétől megvédje; ezóta ők Zágráb megye belsejében grófjuk alatt külön egységet alkottak, s mint vidéki, egytelkes lakosság, nem csatlakoztak az illírizmus intelligensebb literátus tömegeihez. Gaj pártja most, a zágrábi főispánnal együtt, véres tisztújítás után 1845-ben kizárta őket a nemesi szavazati jog gyakorlatából; Apponyi mérsékeltnek látszó, de valójában illírpárti főhivatalnokokat nevezett ki, a túrmezei nemességnek nemcsak hogy a véres jelenetekért elégtételt nem szerzett, de beleegyezett Kollowrat és az illírek azon javaslatába, hogy Túrmezőt külön területté téve, Zágráb megye és a tartománygyűlés a magyarónok politikai befolyásától végkép mentesüljön. Ki kell emelnünk, hogy József nádor energikusan ellenszegült ennek, de Apponyi és Kollowrat erősebbek voltak. Az illírek most hangosan erősítgették monarchikus érzelmeiket, hogy Apponyi pártfogását kiérdemeljék, de a valóságban már készen volt tervük Boszniával és lehetőleg Szerbiával egyesülni. Horvátország a töröktől visszaszerzendő Boszniával együtt Ausztria hegemóniáját fogja biztosítani a Balkánon és a magyarsággal szemben, – a bosnyákok felizzítását meg is kezdték már 1844-ben, de jellemző módon nem egyedül, hanem a szerbekkel együtt. Pedig ott, Karagyorgyevics Sándor fejedelemsége alatt, ugyanezen évben készíti el Garašanin Illés belügyi főnök a szerb császárság programmját, mely magában foglalta Bosznia, Albánia, Bulgária becsatolását és egyelőre szoros szellemi kapcsolatot a Szerémség, Bácska és Bánát szerbjeivel. A nagy dráma, mely a trianoni felosztáshoz vezetett, megkezdődött, a szereplők szorgalmasan tanulták szerepüket, a horvát illírek újra énekelték: „Ki a kardot, üsd a magyart, ezt kívánja tőlünk a nemzet”, – csak a magyarság nem volt még tisztában tennivalójával.

Pedig ekkor már ugyanoly koncentrikus támadások tüzében állott, mint a világháború előtt és után. A hazai szláv népek kedvező pozícióban támadták a magyarságot: ők nyilvánosan a kulturális nacionalizmus álláspontján voltak, s így a humanizmus nevében perhorreszkálták a magyarság hatalmi törekvéseit. 1833-ban jelent meg gróf Draskovics János horvát főúr megbízásából a „Sollen wir Magyaron werden?” című röpirat, mely először mutatja be a magyaroktól alkalmazott nyelvi erőszak tényeinek listáját, s amelynek adatait ellenségeink a mai napig ismételgetik. Nos, ezek az esetek részint nem erőszakosak, részint nem hitelesek. Így azon elbeszélés, mely szerint 1744-ben Patachich György kalocsai érsek hajdúi által botozással tanította magyarra jobbágyait, továbbá, hogy 1828-ban a veszprémmegyei Lajoskomáromban a tót anyanyelvű istentisztelethez ragaszkodó s forrongó parasztokat becsukták és egyeseket közülük megbotoztak; Maglódon a tót parasztokat a szolgabíró peres ügyben magyarnyelvű eskü letételére kényszerítette; Nógrádban egy Magyar Nemzeti Intézet alakult a vidék magyarosítására. A most kifejlődő, s röpiratokban és hírlapokban folyó heves szóváltásokban ezeken kívül alig találkozunk pontos adatokkal, jeléül annak, hogy a magyar mozgalom tényeket alig hozott létre. De a szlávok érzékenysége annyira ment, hogy olyan hírekre is feljajdultak, hogy itt vagy ott tanítók, papok jutalmat vagy dicséretet érdemeltek községük magyarosításáért. Tótok, csehek, horvátok egymástól vették át e rémhíreket, s keseregtek a magyar barbárságon, mely őket végveszéllyel fenyegeti. Különösen felhasználták a vármegyei közigazgatás magyarosításának egyes fázisait, így azt, hogy a vármegyék közgyűlési tárgyalásaikat, jegyzőkönyveiket és levelezésüket magyarrá tették. Legutoljára Zólyom megye határozta el magát erre, 1839-ben, de ez nem jelentette azt, mintha a közgyűlési teremből a nem-magyar szó száműzetett volna, amint a turóci főispán, gróf Révay György ki is jelentette az 1843-i országgyűlésen: „megvallom, hogy én mint főispán valahányszor fel voltam szólítva a szegény nemesektől, hogy a fontosabb tárgyakat nekik tótul magyarázzam meg, szerencsémnek tartottam, hogy ezt cselekedni tudtam”. A röpiratok és ujságok azonban mindezt gyűlölködő színben tüntették fel, elősorolták a magyarság többé-kevésbbé kedélyes kifejezéseit: kása nem étel, tót nem ember, holott a tótok egyik irodalmi képviselője, Csaplovics János maga beismerte, hogy tót részről hasonló gúnyolódásokkal illetik a magyarságot. Egész külön színt adott az irodalomnak a lojális hang, melyet az illírek mintájára Béccsel szemben alkalmaztak. Már az említett első röpirat is a Habsburgokat a „szabadság védangyalának” nevezi, Stúr Lajos a szentszövetségben a szabadság korszakait üdvözli, mely Ausztria uralma alatt megvalósította a népek teljes függetlenségét; a népek békéjét egyedül az irígy magyar zavarja, s ha a tót Bécs napja felé fordítja fejét, eléje áll és sötétbe taszítja. Mindez a bécsi kormány korlátoltságára való számítás volt, mert tényleg a pánszlávok szoros érintkezésben állottak egymással és bármennyire nevetséges vádnak nyilvánították is az orosz kapcsolatokat, legalább is Gaj útján maguk is Oroszország felé kacsintgattak. Kollár Zágrábban ünneplés tárgya volt; a Danica teljességében magáévá tette a tót ügyet.

De a mozgalom nem állott meg a határokon, különösen a csehek érdeklődtek iránta, akik Stúrnak csehellenes szlovákizmusától megijedtek, s ezért minél nagyobb hangon játszották ki magukat a tótok védelmezőiként. Thun Leo gróf, az abszolutizmus későbbi kultuszminisztere, bevallotta, hogy a hárommillió csehnek szüksége van nemzeti konszisztenciájánál a négymillió morvai és magyarországi tótra, de egyébként ezt a hatalmi célt nagy sikerrel burkolta a már ismert kultúrnacionalizmus köntösébe: a csehek történeti feladata a többi elmaradt szláv nép „kulturális” előhaladásának útját egyengetni, s őket a magyarok minden korlátot áttörő barbárságától megmenteni. Ő is, mint írótársai, a magyar államnyelv kérdése mögött a magyarság elhatározott akaratát tételezte fel a nem-magyar nemzetiségek teljes megsemmisítésére. Thunnak magyar részről az ifjú Pulszky Ferenc válaszolt, aki nem nagy hajlékonysággal emlegette folyvást az állami, tehát hatalmi célokat és Thun azon kérdésére, hogy megengedi-e a magyarság a szlávoknak, hogy szlávnak érezzék magukat, nemmel válaszolt, azon esetre, ha a magyarföldi szlávok egynek érzik sorsukat a határokon túl levőkkel, s politikailag ezekhez ragaszkodva, Magyarországot csak véletlen hazájuknak tartják. Az ilyen nyilatkozatok igen is alkalmasak voltak a magyarság ellen újabb fegyverek kovácsolására. Ügyesebben védekeztek az Augsburger Allgemeine Zeitungban megjelenő szláv szellemű támadások ellen Henszlmann Imre és Lukács Móric, akik 1843-ban e célra a Vierteljahrschrift aus und für Ungarn című folyóiratot indították. A hazai közvélemény pedig annyira éretlen volt még külföldi kapcsolataink megítélésére, hogy őket Bajza folyóirata, az Athenaeum, lanyha magyarsággal vádolta.

A hazai magyar lapok nagy politikátlanul cikkeztek tovább a magyar nyelv terjesztéséről: az Athenaeum egy cikke „népegységet” akar megvalósítani emberszeretet, hazaszeretet, szabadságszeretet és azáltal, hogy a nyelvek határai leomoljanak és helyükbe a magyar lépjen. Egymást érik az érzelgős hírek az ország egyes vidékei magyarosodásáról, pl. hogy Zólyomban a rendek már magyarul vitatkoznak, s a „bájos hölgyek és divaturacsok ezen nyelvet kezdik beszélni”; Besztercebányán lassúbb a dolog: idősebb hölgyek még mind németül vagy tótul beszélnek, a férfiak is keverik a magyart, németet, tótot, latint; a Casinóba csak két magyar, de öt német lap jár. Annál nagyobb örömmel üdvözlik, hogy 1841-ben Zágrábban magyar nyelv tanulására állítólag egyesület alakult. A nemzetiség nagy erkölcsi jelensége így töredezik szét ujságírók és politikusok kezén lokális tények darabkáivá, melyekből legfeljebb érzelmi szintézis készíthető: elkeseredés a nyelv lassú terjedése, kitörő öröm annak látszólagos sikerei miatt. Emellett a német fejlődés állandó hatásai láthatók: az ifjú Horváth Mihály megtanulja Wachsmuthtól a Volkstum fogalmát, s történetírása feladatául a „népiség” kutatását jelöli ki, ami azonban nem nagy sikerrel kecsegtet e politikailag és államilag orientált korban; ő maga az ipar, kereskedelem és mezőgazdaság történetében csak csupa külsőségeket tud összeállítani.

A hangulat a 40-es években mind forróbbá vált, s itt-ott, kisebb körökben, súlyosabb bonyodalmakat is okozott. Világosan látható volt a helyzet rosszabbodása az erdélyi nyelvkérdésben. Itt a szászok az 1837-i országgyűlésen még beleegyeztek a magyar kívánságba, hogy a törvények eredeti szövege magyar legyen, de már 1841-ben a maguk számára a német szöveghez ragaszkodnak, ebből heves viták, a két nép erős elidegenedése származik. A magyarok a szászoktól a központi hatóságokkal, guberniummal való érintkezésben is magyar levelezést kívánnak, a szászok ebben nemzetiségük veszedelmét látják, Schreiber Simon szász comes a nyelv védelmében hősies alakká magosul, holott a királyföldön lakó oláhok számára német iskolákat akarnak felállítani, mert ha a szászok közt laknak, illik, hogy németül tudjanak… Az oláhok közt a Leményi püspöktől kibővített balázsfalvi iskolába új tanárnemzedék kerül, Barnutiu Simon, aki vérében érzi a római örökséget és mindenkit árulónak tart, ki a dákoromán eszmét feladja; Cipariu Timotheus, aki a román nyelvet egy „homogénebb és primitívebb” formára vezeti vissza, hogy közelebb jusson a latinhoz. Barnutiu, néhány tanártársa és diákjaik fegyelmi ügyből kifolyólag formálisan fellázadnak a püspök ellen, aki kormányhatározattal 1845-ben eltávolítja őket Balázsfalváról; többen az újonnan felállított nagyszebeni jogakadémiára mennek, ahol az osztrák szellemű Benigni és más tanároktól megerősíttetnek magyargyűlöletükben. A kolozsvári líceumban is megalakul a román olvasótársaság, tagjai közt ott van Jancu Ábrahám, mint a balázsfalvi kicsapottak közt Axente Szevér. A protagonisták itt is feltűntek már…

A tótkérdés evangélikus vallási momentumokkal összekapcsolva robbant ki. Stúr hatása alatt a pozsonyin kívül más iskolákban is keletkeztek tót önképzőkörök, melyek a már ismert kulturális pánszlávizmust művelték, a lőcsei egy ily tartalmú almanachot Gitrenka cím alatt adott ki. Hlavacsek Mihály lőcsei tanár ilyetén működése ellen gróf Zay Károly ág. ev. főfelügyelő nyilt levélben lépett fel, melyben a magyarságot és magyar nyelvet mint a szabadság és protestantizmus biztosítékát tüntette fel, s minden jó protestánsnak kötelességévé tette a magyarosodást, nehogy az északi kolosszus, Oroszország prédái legyenek. Zay grófnál erősen összevegyültek az érzelmek; javaslatot tett a kálvinisták és luteránusok uniójára, s mindkét felekezet számára pesti teológiai intézet felállítására, hogy így a tiszta magyar kálvinistákkal a luteranizmus magyarosodását elősegíthesse. Javaslatát a közvélemény élén Kossuth a Pesti Hirlapban örömmel üdvözölte, az ágostai evangélikus főhatóságok megkezdték a tót körök feloszlatását, s ahol lehetett, így Szarvason és Nyíregyházán, az istentisztelet megmagyarosítását. Zay iránya ellen Jozeffy Pál tiszai evangélikus szuperintendens 200 aláírással ellátott kérvényt adott át a királynak, tőle esedezvén védelmet a magyarok ellen, s elsorolván a lajoskomáromi esettől kezdve az ismert panaszokat. Így az evangélikus egyház kebelében is fellángolt a nemzeti küzdelem, míg a magyar evangélikusok és reformátusok nemcsak unióban, de közös főiskola alapításában sem tudtak megegyezni.

Zay nyilt levele tipikus módon fejezte ki az akkori közvéleményt, mely a nem-magyar mozgalmakban elsősorban politikai célokat látott, s ellenük politikai eszmemenetekkel védekezett. A közvélemény erősen egyszerűsítve nézte a dolgot: a veszély Oroszország vonzóerejében van, a pánszlávizmus egyetlen célja az orosz uralom kiterjesztése a monarchia szlávjaira, amikor is Magyarország történeti hivatása újra az lesz, hogy Európa előbástyája legyen, mint egykor a török ellen. Hogy ez a veszedelem akkor csak igen távoli volt, s hogy a nem-magyar népekben oly érzelmek dolgoztak, melyek magukban, orosz kapcsolat nélkül is végveszélyt hozhattak reánk, ezt alig ismerték fel. A liberális közvélemény ehhez képest egyszerűnek látta az orvosságot. Báró Wesselényi Miklós 1843-ban egész könyvet adott ki e tárgyról, a „Szózatot a magyar és szláv nemzetiség ügyében”, ahol a szlávokról nagy szeretettel beszélve, az orosz veszedelem megelőzésére polgári jogokat, liberális alkotmányt követel a monarchia minden népe számára. Mivel pedig a monarchiában Magyarországnak van liberálisan kiépíthető alkotmánya, az új szervezetben a liberális magyarság lesz a vezető, a horvátoknak megmarad külön alkotmányuk, de már a szűkebb magyar területen levő szlávoknak „külön nemzeti joguk nincs, s nem lehet”, emberi és polgári jogaikból pedig a nemzetiséget illetőleg „annyi, de csakis annyi következik, miszerint anyai nyelvüket családi körben s a magányélet viszonyaiban békén használhatják, s annak észműveit is élvezhetik”. A liberális tan oly erősen hitt a szabadságjogok erejében, hogy valósággal elképzelte: ha a magyarok meghozzák a szabadságot a hazai szláv népeknek és ha őket ezzel megvédik az orosz szolgaságtól, ezek hálásak lesznek, s megnyugodnak abban, hogy az állam magyar lesz, s anyanyelvük családi és magánéletükben érvényesülhet. A nemzeti eszme robbantóerejének, s annak, hogy az érzelmi és kulturális fokról logikusan haladt a mozgalom a hatalmi pozíciók felé, teljes félreismerése jellemzi ezen felfogást, mely akkoriban nálunk a reformpártban uralkodó volt. Lelki feltételét pedig azon etatisztikus, politizáló gondolkodás képezte, mely a magyar rendiségben és az európai liberalizmushan egyképen hatalmas volt, s ebből a szempontból valóban nem képzelhető el a magyar helyéhe bármely más nép, mely ne pontosan ugyanígy cselekedett volna. Az államnyelv fogalma Kossuth formulázásában tökéletesen megfelelt az akkori európai gyakorlatnak: „végső és parancsoló rendszabály a közigazgatás minden ágaiba annyira hozza be a magyar nyelvet, hogy mindennek érvényességére, amit akármi néven nevezett köztisztviselő hivatalosan, mint actus publicust, kiszolgáltat, irományi nyelvül a magyar okvetlenül megkívántassék”. Az államnyelv fogalmába beletartozott az is, hogy a közoktatási nyelv is államilag legyen meghatározható: a liberalizmus itt etatisztikusan használta ki a felvilágosodás tanítási elvét, s elhitte, hogy a nemzetiség iskolai tanításával nagy tömegekbe bevihető egy tőlük idegen nacionalizmus. A magyarság iskolai terjesztését minden időkre Kossuth körvonalazta elvileg, aki szerint a közoktatást sokáig elhanyagoltuk, de most iparkodnunk kell, hogy „hazánkban közoktatási nyelvvé a latin helyébe haladéktalanul a magyar tétessék. Ami pedig a falusi népiskolákat illeti, miután a státusznak kötelességében áll gondoskodni, hogy az ország közigazgatási nyelvét megtanulhatni mindenkinek alkalma legyen, szükségesnek tartanók azon intézkedést, hogy a magyar nyelv minden falusi tanodában is okvetlenül gondosan taníttassék”. A közigazgatási nyelvből így folyik a közoktatásban az államnyelvnek a legalsóbb, népiskolai fokon való tanítása is, – Kossuth és a liberálisok emellett belsejükben meg voltak győződve, hogy az oktatás a nem-magyarok széles tömegeit fogja magyarrá asszimilálni.

Ez az alapjában etatisztikus és antiliberális felfogás a XIX. század első felének Európájában, mint említettem, kizárólagosan uralkodott, dán és porosz abszolutizmusban, a bécsi udvarnak a lengyel nyelvet Galíciában elnyomó rendelkezéseiben csak úgy, mint a francia és magyar liberálisok és Rotteck német hívei körében. Hogy a magyarság nem vált el az akkori Európától és már akkor nem fedezte fel, szinte három nemzedék szellemi munkáját anticipálva, a kisebbségvédelmet, ezért egykor, amikor a nemzetiség terjedésének technikáját már mindenütt képesek tudományos távlatból is nézni, felmentést fog nyerni a mai elítélés helyett. S akkor majd tekintetbe fogja venni a világ azt a másik körülményt is, hogy míg egész Európában minden nép egyedül saját kifejlését tartotta erkölcsi normájának, s ennek elérésében vadul letiport, ha ereje volt rá, – vagy ha gyönge volt, az illírek, Kollár és Palacky módjára véresen fenyegetett más népeket, addig egyedül a magyarság körében szólaltak meg az emberiesség, más nemzeti egyéniségek humanisztikus méltánylásának hangjai. Erős nemzeti érzésű egyéniségek próbáltak az általános áramlat útjába állani, s régi magyarok, elsősorban Zrínyi Miklós a költő példájára saját népükben találni meg a hibák forrását. Kazinczy Ferenc unokaöccse, a költő és politikus Gábor, Vörösmarty barátja felszólal az Athenaeumban a tótok mellett és azért, hogy a magyar testvéri kézfogást valósítson meg uralkodás helyett a haza különféle népei között: a Felvidéket „mintha világtenger szigetelne el bennünket, távol hisszük magunktól, eltaszítánk magunktól e népet, mint korcsfaját az anyakebelnek, pedig ugyanazon emlőkről vevők az élet tápvérét”. Az a nép, mely nem képes a testvéries „nemzetegyesülés” érzéseire, hiába álmod nagy jövőről. „Véleményem szerint mi szerencsétlenek vagyunk! Szédítő toronytetőn alusszuk biztos tudatlanságban lázas holdkórálmainkat, s még a baráti intés is csak arra szolgálhat, hogy lebukjunk.”

Még a leghevesebb diétai tárgyalások alatt is akadtak magyarok, kik a nemzetiségek védelmére meleg szavakat találtak, aminőket a magyarsággal szemben ellenségei azóta sem használtak egyetlen parlamentjükben sem; az 1839–40-i országgyűlésen Bezerédy Miklós veszprémi kanonok így áll útjába a horvát hivatalnokokra kiterjesztendő közigazgatási nyelvnek: „Talán azt akarjuk, hogy a horvátok is keserű könnyek közt emlékezzenek vissza azon kényszerítő módokra, melyeknél fogva nyelvünket reájuk akartuk tolni” – mint II. József reánk a németet! Deák Ferenc, az erkölcs és becsület férfia, hasonlóképen nem volt hajlandó a nemzeti önzésért a nemzeti erkölcsöt feláldozni, s Zala megye közgyűlésén kimutatta, hogy a magyar nyelvet törvényes határidők kitűzésével helytelen és lehetetlen terjeszteni, a muraközi járásba is hiába rendeltek magyar iskolamestereket, eredmény nem mutatkozik. Hogy azonban a nemzetiség az erkölcsi rendbe tartozik és amikor erkölcsi alapjairól letéved és a felebaráti szeretet parancsa helyett az államélet machiavellisztikus rációját követi, ezzel saját erkölcsi létét ássa alá: a nacionalizmus e legmagasabb tanait Széchenyi István fejtette ki 1842-ben az Akadémiában tartott elnöki beszédében. Az általános izgatott hangulatot veszedelmesnek tartja a magyarság jövőjére, mely annyi idegen nép közé helyezve, tátongó örvény szélén áll, ha minden nemzetiség ellene fordul. De Széchenyi állásfoglalását nem ez, nem a saját népét fenyegető veszedelem felismerése emeli fel a humanisztikum csúcsaira, hanem a keresztény erkölcstan elveinek alkalmazása a népek egymásközti viszonyaira. „Másnak soha olyant ne tégy, mit tőle sem fogadnál szívesen”, ez alapelvet a nemzetek egymással szemben félretolták: „boszútlan egy hajszált sem enged fején csak érinteni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó”. Az ő keresztény organikus gondolkodása irtózik a liberalizmus felvilágosodási eredetű nézetétől, mely szerint a nyelv megtanításával és használatával a nem-magyarból egyszerre magyar válhat; a nemzetiség ő előtte sokkal magasabb, s elsősorban lelki és erkölcsi képződmény, semhogy azt ily külsőlegesen el lehetne sajátítani: „Ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki ezért már magyarrá is kellett volna átalakulnia?” A liberalizmus mechanisztikus felfogásával ellentétben, Széchenyi erre határozott nemmel válaszol: nyelvmester és preparandia csak külsőleg hat kuruzslóként és „mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fejérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt, s velőket hódított”, pedig „a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pengése korántsem dobogása még a szívnek; s ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is korántsem magyar még”.

Széchenyi ezzel a beszédével a fiatalság és a reformpolitikusok még meglévő szimpátiáit is elvesztette, maga Wesselényi is ellene fordult, a tót és illír röpiratok pedig dicsőítették, anélkül, hogy tanait sajátmagukra legkevésbbé is alkalmazták volna. A nemzeti együttérzés, mint csoportképző tényező, kétségtelenül mély erkölcsi színezettel bír, de politikai érvényesülésében a XIX. század európai történetében inkább az államrezon önzése, mint a krisztusi erkölcs után igazodott. Széchenyi egyedül maradt e nézeteivel századában, de vajjon nem fog-e valamikor elkövetkezni a kor, mely a népek egymásközti érintkezésében érvényesíteni fogja a keresztény erkölcs szeretetparancsát, s ezzel együtt minden egyes népre a lelkiismeretvizsgálat szigorú kötelességét? Annak, ki Széchenyi népe történetét mint nemzeti historikus írja, hinnie kell ily kor elkövetkezésében. És akkor fel fogják ismerni mindenütt, hogy e jobb kornak egykori magányos apostola, a pusztában kiáltó próféta a legnagyobb magyar volt.

A nemzetiségek között kettő volt, melyek a magyar fejlődéssel szemben nem helyezkedtek ellenséges álláspontra.

Egyik a hazai németség. Ennek földmívelő, s legnagyobbrészt jobbágy része, akárcsak a magyar jobbágyság, még alig jött számba nemzeti szellem dolgában, melynek igazi hordozói ekkor még minden nép körében a literátusok voltak. A városi polgárság, ipar és kereskedelem, közlekedés által összekapcsolva a városokat végső lendülettel meghódító magyarsággal, megkezdte magyarosodását; a polgárságnak intelligens foglalkozást kereső fiai azt csakis a literátusok magyar osztályában találhattak. Toldy (Schedel) Ferenc, Vörösmarty és Bajza triászának harmadik tagja, a magyar irodalomtörténet lelkes kutatója, Irányi (Halbschuh) Dániel, a liberális ifjúság egyik vezetője, Henszlmann Imre, a régész és a magyarság németnyelvű védelmezője: csak néhány a sok közül, akik a németségről egyénenkint leszakadva, új nemzetiségüknek, neofiták szokása szerint, tüzes hívei lettek, s gyakran nevüket is megmagyarosították. A század első harmadában még élénkebb a szellemi kapcsolat a külföldi németséggel, de az alkotó tehetségek német nyelven ekkor is már többnyire csak magyar értékek és viszonyok közvetítésével foglalkoztak. A XVIII. század felvilágosodásából kinőtt Fessler megírja nagy magyar történetét, gróf Mailáth János, a bécsi rendőrség embere, Mednyánszky Alajos báróval és Gaal Györggyel együtt, mindnyájan németnyelvű írók, a magyar népmesék, mondák, történet romantikus feldolgozásait adják, s Fesslerrel együtt a magyar költők tárgyi forrásait szolgálják. A velencei pátriárka, majd egri érsek Pyrker János László, kifogástalan klasszikus mértékben írt német époszok, a Tunisias, Rudolf von Habsburg, szerzője, már nem kerülheti el Bajzáék megrovását, hogy magyar főpap létére német irodalmat művel, bár őt az etekintetben engedékenyebb Kazinczy Ferenc védelmezi. A század elején virágzó racionalista nemzedék, mely Bredetzkyvel, Rumyval, Schwartnerrel egyetemes osztrák birodalomnak volt „patriotája”, nem kap többé utódot, a Bánság nagy szülötte, Lenau, külföldön lesz német költővé; a hazai németség német kultúrája számára az utánpótlás annál könnyebben megszűnik, mert a bécsi kormány rendkívül megnehezítve a külföldi tanulást, s eltiltva az újabb irodalom behozatalát, maga szakította el a hazai németség kulturális önállóságának életerét. A falusi német papjával és tanítójával együtt továbbra is német marad, de intelligens vezető eleme a városokban észrevétlenül magyarrá lesz, azzá teszi a magyar reformkorszak, a szabadságideákat csillogtató liberalizmus vonzóereje és nagy alakjainak hatása is. Az államnyelvmozgalommal szemben fellépő német röpiratok és ujságcikkek szerzői sem hazai németek, hanem birodalmiak, akik idelátogatva, a korábbi racionalista utazókhoz hasonlóan, most is nyárspolgári ellenszenvvel nézik az itthoni feudális és vidéki életformákat, s legfeljebb, ha a magyar specialitások: étkezés, magyar bor, csikós, gulyás, Alföld nyernek pillanatnyilag kegyelmet öntelt tekintetük előtt. A német politika, mint láttuk, természetesnek tartotta az államnyelv terjesztését és a hazai németség beolvadásának jelenségein sem akadt fenn. Valóban, itt szinte törvényszerűséggel ment végbe egy oly kultúrának kihalása, mely minden szükségessel, hírlapokkal, írókkal, színházakkal fel volt szerelve, de az anyakultúrához való kapcsolatai, a magyarság közbelépésétől függetlenül, lesorvadván, érett gyümölcsként hullt bele a fiatal magyar kultúrába. Szimboluma volt e folyamatnak a nagy pesti német színház leégése 1817-ben, melyet az utóbbi években a magyarosodó Pesten úgysem tudtak többé közönséggel megtölteni. Igen gyorsan ment végbe a szepesi német intelligencia szétszóródása az ország minden részébe magyar pályákon, minek kezdetei különben már a XVIII. században figyelemmel kísérhetők; egyedül az erdélyi szászságot tartotta össze német kultúrájában politikai zárt szervezete és a magyaroktól elzárkózó régi történeti attitűdje; ők azonban képtelenek voltak az egész hazai németség hiányzó értelmi osztályát a magukéból kitermelni.

A német értelmiség felszívódásával a németnyelvű lapok szerkesztése átmegy a zsidóság kezébe; 1848-ban kilenc németnyelvű, magyar reformszellemű lap szerkesztősége és írói gárdája áll tisztán zsidó ujságírókból, háromban túlnyomó a zsidó befolyás. Rosenthal Sámuel kezében egyszerre három időszaki orgánum van: Der Spiegel, Pester Handelszeitung, a Telegraph; Klein Hermann 1842-ben alapítja a szélsőséges nacionalista Der Ungar-t. Ezek a zsidó literátorok ugyanazon heves, élcelő és gúnyolódó hangon kísérik és erősítik a magyar reformmozgalmat, mint a német liberalizmus radikalizálódását Heine és Börne, – ez utóbbiak tényleg mintái is a hazaiaknak, kik közt a lovasberényi születésű Saphir Móric Gottlieb, Bécsnek rettegett „humoristája” a legtehetségesebb. Megjelennek már a következő korszak zsidó tehetségei is, Falk Miksa, Dux Adolf, Gans Mór; az idősebbek közt Hugo Károly, Beck Károly külföldi német költők, akik azonban hazájukat nem felejtik. De a hazai zsidóságnak minden oka megvolt, hogy a reformpárthoz csatlakozzék, hiszen ennek liberalizmusából szervesen következett a zsidó emancipáció, a korlátok ledöntésével a zsidóság teljes egyenjogúsítása. Az elvi alapokat erre báró Eötvös József fektette le a Szalay Budapesti Szemléjében 1840-ben megjelent nagy tanulmányával a „zsidók emancipációjáról”, melyben a Talmud keresztényellenes erkölcstanából és másünnen a zsidóság ellen felhozott érveket cáfolva, nemes humanizmus hangján követelte felszabadításukat. A liberálisok törekvéseit azonban a felsőtábla és az erősen antiszemita német városok követei folyvást lejjebb szállították, s így teljes emancipáció helyett csak az 1840:XXIX. törvénycikk jött létre, mely az országban született, vagy az ittlakásra „törvényes úton engedelmet nyert” zsidóknak bárhol megengedi a lakhatást, gyáripart, kereskedést, mesterségeket, tudományok művelését; szerződéseiket és irataikat valamely hazai nyelven kötelesek kiállítani. A liberális ellenzéknek az 1843–44-i országgyűlésen sem sikerült az emancipációs törvényt létrehoznia, de végigtárgyalt javaslatával azt előkészítette, – a teljes egyenjogúságot a szegedi parlament mondotta ki 1849-ben, elismerés gyanánt a zsidóknak szabadságharcbeli szerepléséért.

A liberális vezetők tulajdonképen a zsidóság nemzeti asszimilálására törekedtek, ami az ő nyelvi programmjukból, s a nemzetiség taníthatóságára vonatkozó nézeteikből logikusan folyt. A pesti zsidó hitközség magyar iskolájában, mely 1834-ben nyílt meg, Fejér György apát, a nagy történész szokott elnökölni próbatételeken, s megjelentek ott Bajza, Fáy, Toldy, Fényes Elek. A tudós Bloch (később Ballagi) Mórnak gondolatát, magyarnyelvű zsidó tanítóképző alapítását illetőleg a reform emberei országgyűlésileg akarták megvalósítani. Zsidók megkereszteltetéséről a lapok örömmel vettek tudomást; Wodianer Samu pesti bankár református hitre térvén, keresztatyja gróf Teleki József koronaőr volt, aki különben a galíciai bevándorlás megszüntetését követelte. Liberális megyék zsidó származású sebészeket tesznek tisztiorvosokká, – mindebben megnyilatkozik a liberális emberszeretet mellett az öröm, hogy a magyar nemzet értékes egyénekkel gyarapodik. Az ellenszenv azonban tovább él nemcsak a városokban, hanem főként az ország északkeleti részein, ahol a megszakítatlan galíciai beáramlás komoly gondokat okoz, hiszen szemmel látható, hogy ez idegen és alacsonyműveltségű tömeg nem lesz képes oly könnyen feloldódni a magyarságban, mint ezt a pesti politikusok elképzelték. Hiszen ekkor már egyedül Szabolcs megyében 10.000-en felül van a zsidóság száma. Megérthetjük tehát, hogy nemcsak az elvi liberalizmustól távolálló, de ahelyett őszinte humanizmustól lelkesített egyének, élükön Széchenyivel, hanem erős szabadelvűek is: Vörösmarty, Pázmándy Dénes, Ghyczy Kálmán a fiatalabbak közt, nyilatkoznak a bevándorlás eltiltása mellett, vagy amellett, hogy az a magyar nyelv ismeretéhez és némi vagyoni cenzushoz köttessék. Távol antiszemita érzelmektől, a magyarság és zsidóság jövő viszonyának biztosítása érdekében merül fel a junktim a már bennlakos zsidóság egyenjogúsítása és a galíciai határ lezárása között. A korszak szabadságelvi gondolkodása azonban, mint minden korlátozásnak, ennek is ellene volt.