IV. Valutareform, pénzregále és nemesérczmonopólium.

A kereskedelem s vele az ország gazdasági életének egészséges és zavartalan fejlődését gátló okok legsúlyosabbika a pénzviszonyok bizonytalansága, a rendezett pénzverés és állandó pénz hiánya volt. Király és rendek egyaránt felismerték az ebben rejlő nagy veszedelmet s mihelyt a belső politikai viszonyok lehetővé tették, egyesült erővel fogtak a szükséges reform végrehajtásához. Az alkalmas időpont az 1322. év végén következett be, mikor az ország belső békéje és egysége teljesen biztosítottnak látszott[1].

Károly Róbert 1323 január 6-án Temesvárott kelt s az erdélyi káptalanhoz intézett rendeletéből[2] értesülünk, hogy az ország rendei megjelentek előtte s arra kérték, hogy mivel a királyi kamara rossz pénze (moneta indebita) az országlakosok sérelmére van, a királyság korábbi állapotának helyreállítása végett „jó, új, örökkétartó (állandó) és az egész országban mindenütt forgalomba hozandó pénzt veressen.”[3] A rendek a reform költségeire az 1323. évben egyszersmindenkorra fizetendő félfertós rendkívüli adót ajánlottak meg minden jobbágyporta után.

A király örömmel teljesítette az intencióinak teljesen megfelelő kérést s az ország összes pénzverőkamaráit öt kamaraispánnak bérbeadva, kötelezte őket, hogy az egész ország területén érvényes, egységes és állandóértékű pénzt veressenek. Az új denárokat a IV. László óta állandóan egy pénzláb alapján vert báni denárok súlyában és finomságában verték s névértékét is azokéval egyöntetűen állapították meg[4].

A király országszerte elrendelte az új denárok forgalombahozatalát és szigorú – anyagi felelősséggel sanctionált – rendelkezéssel intézkedik a pénzváltási kötelezettség teljesítéséről[5]. A forgalomban levő régi és külföldi pénzek beváltási árfolyamát igen alacsonyan állapították meg a magas névértékkel felruházott új denárral szemben[6], így akarván előmozdítani a királyi pénz kizárólagos forgalmát s egyben biztosítani a pénzverésből származó jövedelmet.

Sajnos, arra nézve, hogy a kérdés financiális oldalát mindenképpen rendezték, forrásaink nem adnak kellő felvilágosítást. Az 1323. évi rendelet a kötelező pénzbeváltás elvi alapján áll, mert első feladat a régi és külföldi pénz kiküszöbölése s az új állandó pénz forgalombahozatala volt. Mivel a beváltásból befolyó jövedelem az első évben a régi pénzek alacsonyan megszabott árfolyama következtében nagy hasznot hozott, a bérlő kamaraispánoknak, kiket ez évben az ország összes jobbágyportáira kivetett rendkívüli félfertós adó is megilletett, a rendelet a pénzváltási jövedelem pótlására szolgáló új jövedelmi forrást egyáltalában nem említi[7]. Ennek felhasználására csak a következő évben kerülhetett sor, mikor a kamara már nem bocsátott ki az előző évitől eltérő új pénzt s így a pénzt s így a pénzváltási jövedelem forrása kiapadt.

Bizonyos azonban, hogy 1323-ban tervbevették a pénzváltási nyereség fejében kivetendő országos egyenes adó életbelépését. A rendelet kifejezetten állandó pénz veréséről (moneta perpetuo durabilis) szól, amiből világosan kitűnik, hogy a király már ekkor szakítani akart az évi pénzújítás rendszerével, s így az abból származó jövedelem pótlásáról is gondoskodnia kellett. A kamaraispánok, kik a bérletért az uralkodónak tetemes összeget fizettek, nem elégedhettek meg a veretlen érc s az 1323. évi szigorú kényszerbeváltás után is forgalomban maradó régi pénz beváltásából származó haszonnal. Az elveszett pénzújítási jövedelem helyét mindenesetre mással kellett pótolni. Életbeléptették-e 1324-ben a lucrum camerae fejében fizetett adót? Erre nézve semmi pozitív forrásadat sem maradt korunkra és okunk van feltenni, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy az 1323. évi pénzreform nem járt sikerrel s talán már a következő évben, de 1329-ben bizonyosan feltámadt az évi pénzújítás rendszere, mely egészen 1336-ig állandó érvényben volt[8]. Mindazonáltal nem szabad a reform jelentőségét kicsinyelnünk.

Az 1323. évi rendelet a periodusonként való pénzújítás rendszerét elvben megszüntetve, rést tört a hazánkban harmadfélszáz éve uralkodó, közgazdasági szempontból mérhetetlenül káros és minden országlakost súlyosan terhelő financiális elven, mely a pénzverési felségjogot tisztár a mint államháztartási jövedelmi forrást kezelte. I. Géza halála (1077) óta a szorosabb értelemben vett Magyarország területén 1323-ban vertek először kényszerpénzbeváltás alá nem eső, s így törvényes értékcsökkenésnek ki nem tett, állandó pénzt.

A reform sikertelenségének okát egyrészt az 1323–1326. években felújult belső zavarban[9], másrészt s főképpen abban kell keresnünk, hogy a reform, mely végeredményben a régi ezüstdenárrendszer alapján épült fel, nem volt elég radikális.

A XII. század vége óta egész Európa súlyos gazdasági válságban élt, minek oka a pénzviszonyok bizonytalansága volt. A VIII. század óta Európaszerte uralkodó frank ezüstdenárrendszer a XII. században válságos helyzetbe jutott. Az egységes frankbirodalmi denár helyébe lépő és súlyban, értékben folytonosan csökkenő territoriális denárok és lemezpénzek uralma megbénította a kereskedelmi forgalmat. A kényszerpénzváltás és évi pénzújítás rendszere s a vele kapcsolatos üzletszerű pénzrontás útját állta az egészséges gazdasági fejlődésnek. A könnyen kezelhető, állandó értékű fizetőeszköz hiánya, a helyi pénzek változatossága s a pénzverési felségjognak nyerészkedésre való felhasználása elviselhetetlen terheket rótt úgy a belföldi, mint különösen – a nemzetközi kereskedelemre. Az áldatlan állapotok természetes következménye a súly szerint mért, veretlen ezüstnek pénzül alkalmazása volt. A helyenként és időnként változó értékű ezüstpénz a nemzetközi forgalom lebonyolítására nem lévén alkalmas, a XII. században – Itáliát kivéve – a keresztes hadjáratok nyomán – megindult és mindinkább fejlődő, élénkebb nemzetközi kereskedelmi forgalmat azonban a nehézkes ezüstrúdvaluta már nem elégítette ki. Másrészről az ezüstrúdvaluta érzékenyen érintette az uralkodók anyagi érdekeit, mert általa a pénzverésből szerzett nagy jövedelem élvezetében háborítottak meg. A veretlen ezüst használatát a legszigorúbb tilalmakkal sem gátolhatták meg, ha továbbra is rossz pénzt verettek. Értékesebb, jobb pénzre volt szükség s a XII. század vége óta Európa-szerte látunk pénzjavításra, jó pénzt verésére irányuló törekvéseket[10]. E reformkísérletek, melyek a régi ezüstdenárrendszer keretein belül mozogtak, több-kevesebb sikerrel jártak, de jellemző hogy a pénzverő urak a XIII. században csaknem valamennyi pénznem pénzlábát kénytelenek voltak ismét leszállítani[11]. A territoriális ezüstdenárrendszer bomlása feltartóztathatatlanul haladt tovább. Félrendszabályokkal, részleges reformokkal a világszerte dúló válságon segíteni nem lehetett. Az olasz kereskedő-városoknak a XII. század végén 12 kis denár értékű nagy ezüstpénzek (soldo, grosso) verésével végrehajtott, radikálisabb, de alapjában a denárrendszeren nyugvó reformja sem segített a bajon, bár rövidesen sok követőre talált[12] s a nehéz garas a nemzetközi forgalomban is szóhoz jutott[13].

Aranyat a középkorban, a XII. századig ritkán használtak fizetési eszközül. Európának nem volt számottevő aranykészlete. A XII. században a keresztes hadak nyomán fellendült kereskedelem révén mind több arany jött Keletről Itáliába és a többi tengermelléki országokba. S a kereskedelem élénkülésével ez országok már nem is nélkülözhették az aranyat. A XII. században megindult az arany térhódítása a nehézkesebb ezüst rovására. Mindgyakrabban olvasunk arab és bizánci aranypénzzel, vagy súly szerint mért veretlen arannyal történt fizetésekről[14]. A veretlen arany és külföldi aranypénz terjedő forgalmát a XIII. század közepén követte a belföldi aranypénz verése. Célja: állandó és értékes kereskedelmi pénz forgalombahozatala, a forgalom lebonyolítása volt. A szicíliai aranypénzeket[15] nem számítva, elsőnek Firenze, Itália egyik leggazdagabb városa, a későközépkori Európa bankára veretett aranypénzt. 1252-ben verték az első aranyforintot (fiorino d’oro), mely évszázadokon át állandó súlyban és változatlan jó minőségben veretvén, kedvelt nemzetközi fizetési eszközzé lett. A firenzei bankárok és kereskedők kiterjedt összeköttetései és a forint állandó értéke gyors elterjedést biztosítottak annak. Már a XIII. század utolsó negyedében Európaszerte ismert volt a firenzei arany s Keleten is sikerrel versenyzett a bizánci solidussal. A firenzeiek a nemzetközi forgalomban aranypénzzel fizettek s arany pénzt követeltek. Rohamos terjeszkedésében nagy része volt a pápai kamarának, mely a XIII. század vége óta az összes számadásokat aranyforintban követeli s megkívánja, hogy adószedői lehetőség szerint minden országban aranyforintban szedjék a pápai tizedet.

Az aranyforint verésével Firenze megoldotta az egységes és állandó értékű világkereskedelemi pénz nagy problémáját. A forint könnyen kezelhető, értékes és állandó értékmérő volt. Használatával a pénzviszonyok bizonytalansága megszünt, mert a helyenként és időnként változó értékű ezüstpénz tényleges értéke, kurzusának, vagyis az aranyforinthoz való időszerinti viszonyának megjelölésével, pontosan meg volt állapítható. A XIII. század második felében már az aranyforint játszotta az állandó értékkel bíró nemzetközi értékpénz szerepét, amit addig – jobb híján – a súly szerint mért ezüstrúd töltött be. Az ezüstpénz mindenütt, ahol az aranyforint forgalma kiterjedtebb méretet öltött, váltópénzszerű fizetési eszközzé, tisztára helyi jelentőségű pénzzé süllyedt, bár – a belső forgalomnak továbbra is fő fizetési eszköze maradván – mai értelemben vett váltópénznek nem nevezhető. Az ezüstpénz jelentőségének csökkenésével természetesen mindazok a gazdasági bajok is szűnőben voltak, melyek a rendezetlen ezüstpénzveréssel és az ezüstrúdvalutával kapcsolatosak voltak. Az aranypénz verésével kezdődik Európában a rendezett valután alapuló pénzgazdaság.

Nemsokkal az első firenzei aranyak verése után, 1254 óta a francia, 1257 óta az angol királyok verettek aranypénzeket. Itáliában a firenzei arany mintájára Genova, talán már 1252-ben, majd Milano, Róma s 1278 óta Anjou Károly szicíliai és nápolyi király is verettek „forint”-nak nevezett aranypénzeket a velencei dogek 1284-ben kezdik meg félezredévig azonos formában és értékben vert aranyaik, a ducato d’oro-k verését. Míg a francia és angol aranyak, a genovai, milanói és romai forintok csak szűkebb körben voltak használatosak, a velencei dukát – a velencei kereskedők kiterjedt üzletköre révén – a nemzetközi, különösen a keleti kereskedelmi forgalomban is sikerrel versenyzett Firenze aranyával. A francia arany Szép Fülöpnek 1295 óta vert „gros royaux d’or”-javaival jutott világkereskedelmi szerephez, míg az angol pénz forgalma csak 1344 után – III. Edvárd aranyverése óta – lett kiterjedtebbé.

Az aranypénzek verésével azonban az ezüstpénz forgalma sem szűnt meg. A XIII. században – Itáliát s a Fölközi-tenger mellékét kivéve – még nem szólhattunk az aranypénz uralmáról. Az átmenet lassú és egyenetlen volt. S e mellett a forintnak a helyi forgalomban még Itáliában sem volt szerepe. A belkereskedelem kizárólagos fizetőeszköze az ezüst maradt. A firenzei és velencei piac hétköznapi forgalmát a XII. század óta kiváló minőségű és jóhírű firenzei ezüstpénzzel (fiorino d’argento) s a velencei garassal és aprópénzzel (grosso, piccolo) bonyolították le. Franciaország 1295 előtt az ezüst az uralkodó valutafém; Német-, Cseh és Magyarországon még a XIV. század első negyedében is kizárólagos az ezüst uralma. Aranypénz csak szórványosan fordult elő[16].

A tengerparti magyar melléktartományok, Dalmácia és Horvátország azonban Firenze és Velence aranyát és garasát használták s a nehéz ezüstgaras-valuta az Alpeseken innét is hamar követőkre talált. A XIV. század elején Magyarország közvetlen szomszédságában Csehország és Szilézia is a garasvalutára tértek át.

E szomszédos területekről a firenzei aranyforint és a cseh garas hamar utat találtak és mindinkább tért hódítottak Magyarországon. Annyira, hogy a XIV. század első negyedének végén a veretlen ezüst mellett már a cseh garas volt az ország tulajdonképpeni forgalmi értékpénze.

A kereskedelmi számítások garasértékben vagy veretlen ezüst-értékben történtek a forgalomban a garas és királyi denár, valamint a veretlen ezüstmárkájának és a királyi denárnak törvényesen meghatározott értékviszonya módosulásának volt alávetve. Az 1323. évi rendeletben magas névértékkel felruházott új, királyi denár árfolyamértéke a garas- és ezüstrúd valutához igazodott s természetszerűleg csökkent. Törvényesen meghatározott névértéke csak a papíroson volt meg; a forgalomban senki sem fogadta el valódi ezüsttartalmánál magasabb értékben[17].

Az ezüstrúdvaluta további uralmát s vele a királyi pénz értékcsökkenését nagymértékben előmozdította a nemesércek szabad kereskedelmi forgalma. Magyarországon minden kereskedőnek módjában volt veretlen aranyat és ezüstöt vásárolnia. Akár az ekként megszerzett veretlen érccel, akár azon vásárolt külföldi pénzzel – garasokkal, vagy forintokkal kereskedtek, mindenképpen nagyobb nyereségre tettek szert, mintha az ércet magas névértékű királyi pénzre váltották volna be.

A pénzújítási rendszer eltörlése magában nem volt elegendő a bajok megszüntetésére. Az ezüstdenárvaluta megbukott s minden reformkísérlet, mely ezen alapult, már eredetében bukásra volt ítélve. Egy-két év tapasztalatai nyilvánvalóvá tették az 1323. évi intézkedések elégtelen voltát. A valutarendszer és nemesércforgalom gyökeres reformjára volt szükség, s ha a külföldi pénzek és az ezüstrúdvaluta uralmának véget akartak vetni, a királyi pénz kizárólagos forgalmát s a pénzregále financiális jelentőségét biztosítani és fokozni akarták.

Az 1325 és 1338 közt végrehajtott nagy pénzreform voltaképpen különálló reformintézkedések sorozata. Fő mozzanatai – a kamaraigazgatás újjászervezését nem érintve – :

az idejét múlt ezüstdenárvaluta és a gyakorlati ezüstrúdvaluta teljes kiküszöbölése

új, értékes és állandó arany, majd nagy ezüstpénzek verésével az aranyvaluta (1325), később a kettősvaluta (1329) s végül ismét a tiszta aranyvaluta (1338) életbeléptetése;

az évi pénzújítás rendszerének teljes eltörlése s a kamarai haszon pótlásaként rendes telekadó behozatala (1336);

az arany- és ezüstbeváltás monopolizálása, vagyis a nemesércek szabadforgalmának tilalma (1327 táján).

Két esztendővel az első sikertelen valutarendezési kísérelt után, 1325-ben kezdték meg a századokon át azonos értékben vert és egész Közép-Európában közkedvelt fizetési eszközként forgó, s az újkorban körmöczi arany néven ismert magyar aranyforintok verését[18].

A magyar aranyforintok mind külső előállítás, mind belső érték tekintetében a firenzei aranyforintok utánzatai. Színsúlyuk (3.52 g.) pontosan megfelel a firenzei arany színsúlyának, bár – ötvényük kevésbé finom lévén – nyers súlyuk valamivel nagyobb volt[19].

A forint mellett az ezüstdenárok csupán a váltópénz szerepét töltötték be s így 1325-ben Magyarország az aranyvaluta rendszerére tért át.

Magyarországnak – Európa leggazdagabb aranytermő országának – gazdasági érdekei kétségtelenül az aranyvaluta behozatala mellett szóltak s mégis azt látjuk, hogy az 1325. évi reform éppoly sikertelen volt, minta az 1323. évi kísérlet a Károly Róbert alig néhány év múlva újabb reform megvalósítására kényszerült. E sajátságos jelenség okait kutatva, a külpolitikai viszonyokra kell egy pillantást vetnünk.

A XIV. század első negyedében Csehország – kihasználva a magyarországi zavaros állapotokat – gazdag ezüsttermelése révén magához ragadta Középeurópa gazdasági életében a vezető szerepet. Lengyelország, Magyarország, Ausztria s a szomszédos német fejedelemségek pénzpiacán a cseh garasvaluta uralkodott, teljesen háttérbe szorítva az illető országok és tartományok territoriális valutáját. Magyarország bányászatának kényszerű hanyatlásával az egyébként is rohamosan fejlődő a cseh ezüstbányászat jelentősége hatványozottan fokozódott s II. Vencel a nemesérckiviteli tilalom életbeléptetésével[20] teljesen magához ragadta a szomszédos országok gazdasági életének irányítását. A cseh királyok gazdaságpolitikáját főleg Ausztria s elsősorban Bécs sínylette meg, mely addig kezében tartotta a magyar- és csehországi nemesérctermelő területnek és Németország, illetőleg Itália közti közvetítő kereskedelmet[21]. A magyar királyság konszolidálása azonban súlyos gazdasági válsággal fenyegette Csehországot. Magyarország volt az egyetlen európai ország, mely a bányagazdaság terén a siker biztos reményével versenyezhetett Csehországgal s ez csak hazánkkal osztozkodva tarthatta meg addigi vezető szerepét. Viszont a magyar király előtt szintén kívánatosnak látszott az együttműködés, mert a cseh verseny veszélyeztethette a kezdet stádiumában levő nagyszabású fináncpolitikai terveinek sikerét. A kedvező természeti viszonyok a két országot egyenesen predesztinálták arra, hogy a középeurópai pénzpiacon a vezető szerepet közös egyetértéssel magukhoz ragadják. Európa s vele az egész ismert világ ezüsttermésének több mint fele, Európa aranytermésének 11/12 része s az egész ismert világ aranytermésének legalább egyharmada Magyar- és Csehország bányáiból került ki[22]. Külön utakon járva, egymást terveit keresztezték volna, karöltve pedig mindketten a siker biztos reményében haladhattak céljaik felé. A viszonyok 1325 táján egymásra utalták a két uralkodót, kik ezideig ellenségekként álltak szemben.

Károly Róbert osztrák szövetségben harcolt a csehek ellen, de már 1323-ban mint békeközvetítő lépett fel szövetségesei és János cseh király közt. Békés törekvései még ugyanez évben barátságos érintkezésre, majd négy évvel később (1327) formális cseh-magyar szövetségre vezettek, melyet János király nagyszombati látogatása (1327 febr. 13) pecsételt meg[23]. A találkozón gazdasági ügyek is szóba kerültek. Nem volt véletlenség, hogy Károlyt a találkozásra éppen Demeter tárnokmester, a királyi pénzügyek vezetője és Mick bán, a déli társországok teljhatalmú kormányzója, a szlavóniai pénzügyek legfőbb vezetője kísérték el[24]. S nem tekinthető véletlen találkozásnak, hogy a két uralkodó két évvel korábban (1325) – megelőzve az összes német pénzverő fejedelmeket – egyidőben kezdi meg a firenzei arany mintájára a cseh és magyar aranyforintok verését.

Feltűnő, hogy Károly Róbert éppen a nagyszombati találkozás évében (1327. május 24.)[25] léptette életbe cseh mintára[26] a földesúri bányaszabadság és valószínűleg ugyanekkor a nemesércmonopólium[27] rendszerét. Egy évvel később (1328. november 17.)[28] a körmöcbányai hospeseket a csehországi Kuttenberg (Kuttenbánya) hospesinek szabadságával ruházta fel. Mint már más helyütt kiemelten[29], az utóbbi tényből mely ellentétben áll az Anjouknak idegen városjogok használata ellen irányuló törekvéseivel[30], azt kell következtetnünk, hogy Károly a tőle ezidőtájt alapított körmöczi pénzverőházhoz Kuttenbergből hozott gyakorlott német pénzverőket, kik csak régi kiváltságaik élvezetésnek biztosítása mellett voltak hajlandók náluk letelepedni[31]. A kuttenbergi jog meghonosítása egyértelmű volt a csehországi bányajog és pénzverő kiváltságok meghasonlításával.

Mindezek az intézkedések a legszorosabb kapcsolatban jelentkeznek az 1329. évi újabb magyarországi valutareformmal. Ez évben vette kezdetét a magyar királyi garasok verése[32], ami egyértelmű volt a kettősvalutára való áttéréssel.

A garasok meghonosításában mindenesetre cseh befolyás érvényesülését kell látnunk, amint viszont a cseh aranyforintok 1325 évben kezdődő verését magyar hatásra vezethetjük vissza. Az Alpeseken innét a XIV. század első negyedében még virágjában volt az ezüstvaluta uralma. Az afrikai aranybehozatal szünetelése és a magyarországi termelés csökkenése az arany értékének abnormis emelkedésére vezetett[33]. A középeurópai országok nem igen juthattak aranyhoz. Csehország aranytermelése nem volt jelentős a cseh királynak – ezüstpénze a szomszédos országok tényleges valutapénze lévén – egyáltalában nem áll érdekében aranypénzverése. Egészen más volt a magyar király helyzete. Európa leggazdagabb aranytermő országának ura egyenesen hívatva volt az aranyvaluta meghonosítására s a XIV. század első évtizede óta állandóan magas aranyár mellett[34] éppen az aranypénzverésétől várhatott nagy gazdasági és pénzügyi eredményeket. Magyarország érdekei 1329-ben éppúgy, mint 1325-ben, az aranyvaluta behozatala mellett, Csehországé az ezüstgarasvaluta fenntartása mellett szóltak. Kétségtelen, hogy cseh királyt 1325-ben aranyforint verésére az ekkor életbelépett magyar aranyvalutától való félelem kényszerítette. Bizonyos volt ugyanis, hogy ha Magyarország az aranyvalutára tér át, Csehország a maga kisebb értékű valutapénzével, a garassal nem tarthatja meg a középeurópai pénzpiacon elfoglalt vezető szerepet. Viszont azonban néhány év tapasztalatai a magyar királyt is meggyőzhették, hogy az aranyvaluta fenntartásával meghódíthatja ugyan a középeurópai nemzetközi piacot, de a hazai hétköznapi forgalomból a közkedvelt cseh garasokat kiküszöbölni nem tudja. Az aranypénz a középkorban elsősorban a világkereskedelem forgalmi eszköze. A belforgalom pénze mindenütt – még Itáliában is – ezüst volt.

Az 1325-ben életbe léptetett magyarországi aranyvaluta is csak papíroson szerepelt, az országban de facto kettős valuta volt érvényben. A törvényes arany valutapénz nem tudta pótolni s a forgalomból kiszorítani az országban már nagyon elterjedt garasokat. Az aranyforint és a cseh ezüstgaras egyaránt valutapénzekként forogtak s a számítások továbbra is rendszerint cseh garasokban történtek[35]. Az aranyforint nagy értéke miatt alkalmatlan volt a hétköznapi forgalom lebonyolítására s a fizetési eszközök tekintetében mindig konzervatív nép is ragaszkodott a jól ismert változatlan értékű garasokhoz.

Az aranyvaluta tehát – külső okok következtében – éppúgy nem hozta meg a bajok teljes orvoslását, mint az 1323. évi reformkísérlet. A magyar király, ha biztosítani akarta pénzének kizárólagos forgalmát a hazai piacon, az aranyforint és kisdenár mellett a cseh garasnak megfelelő, avval értékben versenyző ezüstpénzt is kellett veretnie. Ennek belátása vezetett 1329-ben az újabb valutareformra.

II. Vencel cseh király annak idején Firenzéből hozatott gyakorlott garaspénzverő munkásokat Kuttenbergbe. Károly Róbert 1327–1328-ban a csehországi Kuttenbergből behívott telepesekkel alapította meg kuttenbergi jog szerint Körmöcbánya városát[36]. E csehországi telepesek voltak a garasok első verői, s úgy lehet kezdetben a többi pénzverő kamarákban is Csehországból bevándorol kamaraispánok[37] vezetése alatt verték a garasokat.

A kettősvaluta behozatalát tehát mindkét országban kompromisszum eredményének kell tartanunk. Az 1323 óta előkészített és 1327-ben testet öltött, Bécs és Ausztria ellen irányuló cseh-magyar szövetség gazdasági hátterét s pénzverés és bányaügy egyöntetű rendezése alkotta s a szövetségnek egyik legfontosabb eredménye volt, hogy Európa két leggazdagabb nemesérctermelő országa azonos pénzrendszer alapjára helyezkedett s közös erővel fogott a középeurópai pénzpiac teljes meghódításához.

A magyar királyi garasokat 1329 óta a cseh garasok mintájára – bár valamivel könnyebb pénzláb alapján – verték[38]. Forgalombahozatalukkal egyidőben elrendelték a cseh garasoknak erősen devalvált értékben leendő beváltását[39].

Az aranyforint és ezüstgaras egymáshoz és az ezüstrúdvaluta márka ezüstjéhez való állandó és szilárd értékviszonyát a nemesfémek egykorú európai 1 : 15. 62 értékaranyának megfelelően törvényesen szabályozták. A forint értékét 16 ezüst garasban, 1 budai márkát finom ezüstét 4 forintban, illetőleg 64 garasban, 1 budai márka közönséges ezüstét 3 1/2 forintban, illetőleg 56 garasban állapították meg[40] s ez a szabályozás közel egy évtizeden át, egészen 1336-ig állandóan érvényben volt.

Az aranyforint és ezüstgaras mellett továbbra is vertek denárokat és obolusokat. 1325-ig úgylátszik az 1323. évi pénzláb volt érvényben[41], de – valószínűleg az aranypénzveréssel egyidőben – könnyebb pénzlábra tértek át, mely fokozatosan csökkent 1335-ig[42]. A rendes királyi pénz mellett silányabb ezüstből úgynevezett „széles bécsi” és „igen kis bécsi” denárokat is vertek valószínűleg a dunántúli kamarákban, s a IV. László kora óta állandóan vert magyarországi „kis bécsi” denárok is állandóan forgalomban voltak „közepes bécsi denár” néven[43]. 1330-ban már a királyi aprópénzt is bécsi keverésű (0.666 finom) ezüstből verték[44] és a régi denárok helyét 1335 elején bécsi finomságban vert, s körülbelül a bécsi obolusnak megfelelő „kis denárok” foglalták el, melyek valódi értéküket messze meghaladó névértékben kerültek forgalomba[45].

Az 1329-ben életbeléptetett új pénzrendszer a kettős-valuta alapján épült fel. A két nemesfém, illetőleg a belőlük vert pénzek állandó értékviszonya törvényesen szabályoztatván, mind az aranyforint, mind az ezüstgaras állandó, kényszerbeváltás alá nem eső értékpénzek voltak. Mellettük a kis denárnak – mely, a pénzújítás rendszere ujból feléledvén, évente kényszerbeváltás alá esett[46] – a váltópénz vagy hitelpénz szerepe jutott.

A törvényes kettősvaluta életbeléptetése egyértelmű volt a pénzpiac terén több mint negyedszázad óta uralkodó anarchisztikus állapotok megszüntetésével. A régi és külföldi pénzek használatát tiltó rendelkezések magukban nem lettek volna elégséges a pénzviszonyok állandóságának biztosítására. Az országos pénzverés egységes alapokra helyezése[47] s különösen az állandó értékű, beváltás alá nem eső arany- és ezüstpénzek forgalombahozatala azonban megteremtette gyümölcsét. A XIV. század negyedik évtizedében – bár még nyomait látjuk a régi zavaros állapotoknak – a pénzviszonyok tekintetében határozott javulás észlelhető.

Az 1332. és 1337 közt nálunk járt pápai adószedők részletes számadásai a pénzforgalom egységessége, a pénzviszonyok állandósulása s az ezüstrúdvaluta háttérbe szorulása mellett tanúskodnak. Az aranyforint a belső forgalomban még nem jutott nagyobb szerephez, de a garas országszerte használt pénz volt. A fizetések túlnyomó része garasban történt s az adószedők is garasértékben vezették számadásaikat[48]. Mellette a királyi denárok is állandóan szerepelnek s csak némely vidéken voltak forgalomban más pénznemek. Az állandóan használatos garas mellett Dunántúl, továbbá Nyitramegyében gyakrabban találkozunk széles bécsi és kis bécsi denárokkal, a Szlavóniával határos pécsi, kalocsai, szerémi, valamint a csanádi egyházmegyékben báni denárokkal, míg Erdélyben – hol a pénzviszonyok terén legnagyobb volt a bizonytalanság – az ú. n. „régi báni denár”, nyilván az 1323. évi pénzláb alapján vert királyi pénz volt forgalomban a garas és denár mellett. Ezek a régi és idegen pénzek – kivéve a pécsi egyházmegyét, továbbá Zala és Somogy vármegyéket, hol a báni, illetőleg a bécsi denárok a garas rovására forogtak – a királyi kis denár rovására hódítottak teret s általában a garas mellett a váltópénz szerepét töltötték be. Más régebbi és külföldi pénznemek nagyon ritkán – többnyire csak Erdélyben – fordulnak elő[49]. Súly szerint mert veretlen ezüstben sem sok fizetés történt; evvel is leginkább Erdélyben találkozunk[50].

A helyi pénzszámítási gyakorlat változatosságában rejlő bajoknak azonban az új rendszer sem vetett véget. A pénzszámítás országos egységesítése a kettősvaluta alapján sem volt elérhető. Az arany forint forgalma nem volt kiterjedt, a garas pedig nem volt alkalmas arra, hogy a vele az ország különböző vidékein szokásos számítási márkákat egy nevezőre hozzák. A régi báni és bécsi denármárkák és cseh garasmárkák kombinálásából a helyi számítási márkák egész sorozata alakult ki s az illető országrészek lakosai mereven ragaszkodtak az évtizedes gyakorlat által szentesített számítási módhoz[51]. Tetézte a zavarokat a váltópénzül használt királyi, báni, bécsi és más denárok folytonos forgalmi értékváltozása. A divatból ment és törvényesen el nem ismert pénzek árfolyama időnként és helyenként tetemes változáson ment keresztül[52], az évi pénzújítás rendszere pedig a királyi denárok értékcsökkenésére vezetett. A forgalom nem alkalmazkodott a törvényes rendelkezéshez. Az országlakosok – tisztában lévén avval, hogy a magas névértékkel forgalomba hozott denárok a következő évi pénzújítás alakalmával már csak valódi ezüstértékükben lesznek új pénzre beválhatók – vonakodtak azokat a törvényesen megállapított értékben elfogadni; nem ismerték teljes értékű váltópénznek[53]. Maga a király is kénytelen a denárok értékváltozását, mint a pénzújítás természetes következményeit elnézni, csak azt köti ki, hogy az értékcsökkenés bizonyos korlátokon belül maradjon[54]; hogy a pénzforgalmi értéke ne süllyedjen tényleges ezüstértékével egy színvonalra[55] s így a kincstár érdeke meg legyen védve.

A pénzújítási rendszer fenntartása, illetőleg 1324 után történt visszaállítása az aprópénzforgalom terén újabb zavarokra vezetett. S ez nagyon természetes, mert az évi pénzújítás rendszere egyértelmű volt a mindenkori aprópénz évi periódusonként megismétlődő fokozatos forgalmi értékcsökkenésének törvényes elismerésével[56], viszont az új pénzrendszer az állandó és változatlan pénzérték elvén épült fel. Az évi pénzújítás fenntartása tehát – bár az aprópénzre korlátoztatott – ellentétben állt az új pénzrendszer szellemével. Ezért 1336-ban a korábban[57] is vert apró denárokat állandósítva, azok kibocsátási névértékét állandó és változhatatlan névértékké nyilvánították[58]. A pénzváltás kötelezettségét és büntetésdíj jellegű félfertós adót teljesen eltörölték, s a pénzváltásból származó jövedelem pótlására a lucrum camerae fizetése alól felmentett népelemeknek – az ország nemeseinek, a királyi, királynéi és egyházi conditionariusoknak, valamint a nemes jobbágyoknak – adómentességét érintetlenül fenntartva, országszerte minden kapura évi 3 garas egyenesadót vetettek ki[59].

Az évi pénzújítás gazdaságilag rendkívül káros és nyomasztó rendszerével végleg szakítottak. A pénzverési regále – melynek kezelésében királyainkat harmadfélszáz éven át tisztán financiális szempontok irányították s mely a királyi háztartás egyik fő jövedelmi forrása volt – elvesztette túlnyomóan financiális jellegét. A kincstár pénzverési hasznának (lucrum camerae) helyét az állami jövedelmek közt a lucrum camerae címén szedett 3 garasos egyenes adó foglalta el[60]. A portális adó jövedelme- az esztergomi érsek tizedjogának épségben tartásával – teljes egészében a pénzverőkamarák bérlőit illette meg, kik a pénzújítási rendszer eltörlésével elestek az ebből származó dús jövedelemtől.

Az aprópénz értékváltozásainak azonban ez az újítás sem tudott teljesen gátat vetni. A denárok forgalomban – a legszigorúbb törvényes intézkedések dacára is – vesztettek értékükből. Még nagyobb baj volt, hogy a garasérték állandóságát sem lehetett törvényes intézkedésekkel biztosítani. Az arany és ezüst forgalmi értékarányában 1336-ig nem következett be változás. A forgalom általában ragaszkodott a törvényesen is elismert 1 : 15.62 érték aranyához s így a forint és garas törvényesen megállapított értékviszonyát erről az oldalról nem fenyegette veszély.

Mivel azonban a két értékpénz viszonyának szabályozásánál nem a garas tényleges színezüst értékét, hanem a garasmárka ezüstellenértékét vették alapul, s a garasnak valódi értékét 8%-al meghaladó névértéket adtak[61], a forgalomban a garas értéke is – a változó értékű pagamentmárkák által kifejezett – ingadozásoknak volt kitéve.

A pénzgazdaság uralma jutása s főleg az aranypénz verése óta Európaszerte fellépett pagament-fogalom az állandó pénznek a változó értékű mindenkori pénzhez (moneta usualis, pro tempore currens) való viszonyát, vagyis a változó értékű ezüstpénz időszerinti kurzusát fejezi ki. A forgalomban a valódi pénz (az aranyforint és garas) mellett az ú. n. pagamentpénz, fizetési pénz (pagamentforint, pagamentgaras) kezd szerepelni ami bizonyos számú – de az ezüstpénz időnkénti árfolyamváltozásának megfelelően változó számú – apró ezüstpénz összegét jelenti. A pagament-forgalom a XIV. század második negyede óta nálunk is feltűnik, de mivel az aranypénznek a belső forgalomban kezdetben csekély szerepe volt, főleg azonban a garas magas névértéke miatt, nem az értékpénzekre, a garasra és forintra hanem az ezüstrúdvaluta márkaezüstjére vonatkoztatva.

A XIV. századi források marca pagamenti-je, fizetési márkája nem azonos forgalom a denárvaluta régi számítási márkáival, vagy forintjaival, melyek bizonyos pénznemre vonatkoztatva mindig azonos összegű pénzdarabot jelentettek[62]. A fizetési márka számbeli értéke az arany és ezüst értékaránya, főleg azonban a vert ezüstpénznek a veretlen ezüsthöz való ingadozó értékviszonya szerint változott. A forgalomban az aranyforint mellett nem a garast, hanem még mindig az ezüstrúdvaluta márka ezüstjét tekintették állandó értékpénznek, s úgy a garas, mint a denár időszerinti értéke ehhez igazodott[63].

Még nagyobb zavarok keletkeztek a pénzforgalom terén 1337-ben mikor hazánkban az arany ára hirtelen felszökött az ezüstérték húszszorosára[64]. A garas értéke az aranyforinthoz viszonyítva csökkent. 16 garas helyett 20–24-et számítottak egy forintra. Az arany árának abnormis emelkedése nyilvánvalóvá tette, hogy a két valutapénz – forint és garas – 1325 óta állandónak tekintett, törvényes értékarányát a kincstár nagy károsodása nélkül nem lehet fenntartani[65]. Két út állt a király előtt: az arany és ezüst értékpénz törvényes értékarányának új megállapítása, vagy a garasverés beszüntetése ami egyértelmű volt az aranyvalutára áttéréssel. A garaspénz említett értékingadozásai és a két fém értékviszonyának imént történt ugrásszerű hitelen megváltozása a kettősvaluta fenntartása ellen szóltak. Mind financiális, mind közgazdasági szempontból az aranyvaluta behozatala látszott ésszerűbbnek.

A királyi pénzügyek vezetői ismét felismerték a helyes utat és végrehajtották a pénzviszonyok végleges rendezésével kapcsolatos újabb valutareformot. Magyarország 1338-ban – szakítva a kettős valutának törvényesen tíz esztendeje, a gyakorlatban azonban tizennégy éve fennálló rendszerével – az aranyvalutára tért át.[66]

1338-ban a teljessé vált belső konszolidáció és az időszerinti gazdasági viszonyok minden tekintetben kívánatossá tették a Magyarországra terhessé vált és gazdasági fejlődését akadályozó kompromisszumos valutarendszer eltörlését. A magyar királyt már legkevésbé sem feszélyezték azok az utilitarius gazdaságpolitikai szempontok, melyek 1329-ben a cseh viszonyokhoz való alkalmazkodást indokolták. A bányászat rohamos fejlődése és a magyar királyi pénzek – az aranyforint és ezüstgaras – kizárólagossá vált forgalma, kapcsolatban a cseh garasok forgalmának kiküszöbölésével, lehetővé tették, hogy a magyar valutát teljesen függetlenítsék a cseh valutától. Az a szoros egymásrautaltság, mely 1325 óta Cseh- és Magyarországot közös valutarendszer elfogadására kényszerítette, megszűnt. Külpolitikai szempontok sem gátolhatták Károlyt elhatározásában. Az 1327. Évi szövetséget megbontotta a német lovagrend és Ulászló lengyel király közt 1330-ban kitört háború, melyben a cseh király a rendet, Károly pedig apósát segítette. A lengyelek és a csehek közt a béke csak 1333-ban, Kázmér trónra lépte után állt helyre. A békeközvetítő ismét Károly volt, kinek két évvel később a visegrádi királytalálkozón sikerült a magyar-cseh-lengyel hármasszövetséget is létrehoznia. Ez a szövetség fennállt, sőt éppen 1338-ban pecsételték meg Lajos herceg és a cseh király unokájának eljegyzésével,[67] de a cseh lengyel ellentétek miatt korántsem volt olyan szilárd, hogy arra Károlynak tekintettel kellett volna lennie, különösen 1338-ban, mikor az osztrák hercegekkel is békességben élt. A cseheket egyébként a magyar valutareformtól szenvedett károkért kárpótolhatták az 1336. évi kereskedelmi szerződésben rejlő nagy gazdasági előnyök. Teljesen irreális politika lett volna, ha a gazdaságilag megerősödött Magyarország királya szövetségese kedvéért továbbra is lemondott volna a középeurópai pénzpiacon országát aranytermelése révén jogosan megillető vezető szerepről.[68]

Az 1325. És 1338. évi két valutareform eltérő szempontjai találóan jellemzik az Anjouk gyakorlatias érzékét s az adott körülményekhez mindenkor alkalmazkodó reálpolitikáját. A valutareformok közvetlen okául ugyan a pénzforgalmi zavarokat kell tekintenünk, de a háttérben, mint tulajdonképpeni okot, mindig ott látjuk a változott gazdasági erőviszonyoktól teremtett változott érdekeket.

1338 óta az ország egyedüli értékpénze a Budán, Körmöcbányán és Erdélyben vert aranyforint volt.[69] A garasok, valamint az 1335. És 1336-ból ismert, apró ezüstdenárok verését teljesen megszüntették. Helyettük országszerte új, állandó érvényű ezüstdenárokat vertek, melyek Károly Róbert haláláig folytonosan érvényben voltak.[70]

A pénzverési szerződések többször, a legnagyobb határozottsággal hangsúlyozzák az új ezüstpénz országos és állandó jellegét,[71] s rendkívül szigorú intézkedések történtek kizárólagos forgalmának biztosítására. 1338-ban egy évre felfüggesztették a portális adó beszedését, s ehelyett országszerte elrendelték a régi pénzek végleges és a veretlen érc kötelező beváltását.[72] Szigorú tilalom alá vetették a veretlen érc, továbbá mindennemű külföldi és régi pénz – köztük az 1338-ban eltörölt garasok és úgy a valódi, mint a magyar király által vert s forgalomban szívós kitartással használt bécsi denárok – kereskedelmi használatát.[73]

A forgalomban levő külföldi és régi pénz beváltására alkalmat adandó, elrendelték, hogy minden vásáron pénzváltó asztalt állítsanak fel, hol a kamaraispánok tisztjei hatósági ellenőrzés mellett, meghatározott árfolyamon voltak kötelesek a divatbólment és idegen pénzeket beváltani.[74] Egyben kemény büntetés terhe alatt elrendelték az új királyi pénz kizárólagos használatát, az összes közjogi és magánjogi természetű kötelezettségeknek királyi kézben leendő teljesítését.[75]

A királyi pénz forgalmát biztosító rendelkezések közt nevezetes az egyes kamarákban verendő évi pénzkontingens minimális összegének ezer márkában való pontos megállapítása s a kamaraispánok kötelezése a szorgalmas pénzverésre[76] és kellő számú denár forgalombahozatalára.[77] Így akarták elérni, hogy mindig elegendő váltópénz álljon a forgalom rendelkezésére.

A lucrum camerae helyébe 1336-ban életbeléptetett portális adó kötelezettsége – az 1338-iki kivételes felfüggesztést nem tekintve – továbbra is érvényben maradt s összege 3 garas helyett 18 denárban állapította meg.[78] Mivel a portális adó fizetése alóli mentességet sokan arra használták fel, hogy a királyi pénz használata alól kibújjanak, elrendelték, hogy a mentességek érvényüket vesztik, ha a kiváltságoltak a királyi pénzt vonakodnának forgalomba hozni.[79]

A szigorú rendelkezések hatása hamarosan érezhetővé vált. A garasverés megszüntetésével az aranypénz forgalma mind nagyobb méreteket öltött. Az addig nagyon szórványosan szereplő forint országszerte kedvelt – bár elsősorban a külforgalomra szánt pénz lévén, még mindig ritkán előforduló – fizetési eszközzé lett.[80]

A garas forgalma csökkent. 1338 óta ritkábban olvasunk garasértékben történt fizetésekről.[81] A garas márkákat denármárkák váltják fel s ahol garasmárkáról van is szó, a fizetés többnyire denárokban történt.[82] A királyi denárok általános forgalma biztosítva volt[83], csak egy pénz nem versenyezett vele szívós kitartással. Dunántúl s északnyugat-Magyarországon a bécsi denárok a legszigorúbb tilalom mellett is állandóan használatosak voltak,[84] de ez a számításban nem okozott zavarokat, mert a bécsi széles denár és az új királyi denár színezüst tartalma azonos volt.

Az új valutában az aranyforint volt az egyedüli értékpénz; mellette a belső forgalom fő fizetési eszközéül vert ezüstdenár a váltópénz szerepét töltötte be. A denár, melynek az aranyforinthoz való viszonyát pontosan meghatározták, valódi értékénél magasabb névértékben került forgalomba.[85] A névérték állandóságát az értékcsökkentés és az ezüstrúdvaluta használatának szigorú eltiltásával igyekeztek megvédelmezni.[86] E törekvés sikerrel járt.

A pénzverési szerződésben meghatározott 336 denáros budai fizetési márka, mely az 56 garasos budai márka helyét foglalta el, országszerte használatos volt, s forrásaink mit sem tudnak az előző évek nagyarányú értékváltozásairól.[87] A forgalom általában alkalmazkodott a törvényes rendelkezésekhez s a királyi váltópénzt törvényesen meghatározott névértékében fogadta el.

Az 1338-ban végrehajtott utolsó valutareform jelentős eredménnyel járt. Már 1325-ben az aranyvaluta, majd 1329-ben a kettős valuta életbeléptetésével nagy lépést tettek a pénzviszonyok állandósítása s a tiszta pénzgazdaság meghonosítása felé, de – mivel a két fém forgalmi értékarányváltozásait figyelmen kívül hagyták, az értékpénzül vert garas névértékét financiális okokból valódi értékénél magasabban állapították meg és mivel kezdetben, 1335-ig az aprópénz évi kényszerbeváltását továbbra is fenntartották – teljes sikert nem érhettek el. Az ezüstrúdvaluta uralmát nem tudták megtörni. A pénzújítási rendszer eltörlése (1336) s az aranyvaluta életbeléptetése (1338) végre meghozta a bajok teljes orvoslását. A pénzviszonyok bizonytalansága megszűnt. Az aranyforint, mint egyedülálló értékmérő elfoglalta őt megillető helyét s a királyi váltópénz állandó névértékét a forgalom is elismerte.

A régi és külföldi pénznemek – a bécsi denárok kivételével –, valamint a veretlen ezüst eltűntek a hazai forgalomból. A denár és a veretlen ezüst mellett a XI. század óta országszerte használatos terménypénzek már a kettős valuta életbeléptetése óta mindinkább háttérbe szorultak.[88] A pagament márka feltünése óta pedig mind ritkábban hallunk terményben történt fizetésekről, s bár a hétköznapi forgalomban a terményvaluta itt-ott még később is kisért. 1338 óta kizárólagosnak mondható a törvényes pénz uralma.

* * *

Financiális szempontból a pénzverési és valutareformok közvetlen haszonnal nem jártak. A pénz regále jövedelme általuk nem szaporodott, sőt inkább megfogyatkozott. Az állandó értékű arany – és nagy ezüstpénzek verése végleg útját állta a pénzrontási manipulációknak; az évi pénzújítás rendszerének eltörlésével pedig a kényszerbeváltásban rejlő állandó jövedelmi forrás is elveszett. E jövedelem elvesztése érzékenyen érintette a kincstárat, s ez volt az egyik fő oka az 1323. Évi reform sikertelenségének és a pénzújítási rendszer felelevenítésének. A kamarák rendes évi jövedelmének biztosítását célozta – 1325 és 1335 közt – a házak vagy porták és városok által beváltandó aprópénz mennyiségének kötelező megállapítása, minek elmulasztása a büntetésdíj jellegű (birsagium) félfertós vagy még súlyosabb rendkívüli adó kivetését vonta maga után.[89] A pénzújítási rendszer eltörlésekor (1336) a lucrum camerae (pénzváltási haszon) helyébe lépő portális adó általános kötelezettségének. Továbbá a városok által lucrum camerae fejében fizetendő összegnek s nem fizetés esetén a büntetésdíjnak kötelező megállapítása[90] is az elveszett kamarai jövedelmek pótlására szolgált. Ez intézkedések pénzügyi eredménye csak annyi volt, hogy előre látható, rendes évi jövedelmet biztosított a kamaráknak. E jövedelem azonban alig fedezte a kamaraispánoktól fizetett évi bérösszeget[91] és korántsem pótolta a korábbi – pénzújításból és pénzrontásból származó – gazdag jövedelmet. Ezért a kamarák jövedelmét minden eszközzel biztosítani és fokozni igyekeztek.

A régi pénzek beváltásának szigorú elrendelése, valamint a pénzváltás titkos űzése ellen hozott rendelkezések[92] nemcsak a királyi pénz védelmét, hanem a kamaraispánok jövedelmének biztosítását is célozták. Ugyane célt szolgálták a portális adó fizetését megtagadó országlakosokra rótt szigorú büntetések.[93] Financiális szempontok érvényesültek a kamaraigazgatás újjászervezésében is. A II. András korában kialakulásnak indult decentralizált kamaraigazgatási szervezet teljessé tételével, az új kamarák felállításával és szakértő kamaraispánok alkalmazásával[94] a pénzregálé intenzívebb financiális kihasználását akarták elérni.

Mindez intézkedéseknél sokkal fontosabb újítás volt a nemesércmonopólium életbeléptetése, aminek pénzügyi jelentősége – tekintettel az ország gazdag érc-, különösen aranytermésére, és az aranynak 1295 óta Európaszerte állandó magas árfolyamára – rendkívül nagy volt.

A XIII. század második felében az európai ezüstbányászat rohamos emelkedésének, a Csehországban Kuttemberg, Sziléziában a leubusi kolostor, nálunk Besztercebánya, Gölniczbánya, Jászó, Rozsnyóbánya és Bakabánya gazdag ezüsttelepeinek feltárásával folyton fokozódó ezüsttermelésnek s vele párhuzamosan az itáliai aranypénzveréssel kapcsolatos aranykereslet folytonos és nagyarányú növekedésének természetszerűleg már a XIII. században az ezüst elértéktelenedésére, illetőleg az arany értékének emelkedésére kellett volna vezetnie. S mégis azt látjuk, hogy az ezüst elértéktelenedése nem következett be. Sőt, a változott aranykeresleti és ezüsttermelési viszonyok egyáltalában nem hagytak nyomot a két fém egykori értékviszonyában. A két nemesfém értékaránya a középkorban, a VIII. század óta, csekély időleges ingadozásokkal állandóan 1 : 10 volt. S ez a viszony a XIII. század utolsó tizedéig sem változott meg. A század második felében mindenütt 1 : 9.5, 1 : 10 az értékarány.[95][96]

E sajátosságos és eddielé kellő figyelemre nem méltatott jelenségnek, mely a keresleti és termelési viszonyok változásával látszólag ellentétben áll, a kínálati viszonyok egyidejű megváltozásában kell okát keresnünk. Itália kereskedőnépe a XII. század vége óta minden nehézség nélkül juthatott az Afrikában és Magyarországon termelt aranyhoz. A bizánci császárságnak a IV. keresztes hadjáratban velencei támogatással történt megbuktatása (1204), az arab kalifátus hanyatlása, majd a XIII. század közepén bekövetkezett bukása után az olasz városok, elsősorban Velence, majd Genoa s a többiek, úrrá lettek a Kelet kereskedelmén. Ők váltak az Európa és Kelet közti kereskedelem közvetítőivé.[97] Afrika aranya, melyet korábban a bizánci és arab pénzverőházak és kereskedők üzeme emésztett fel, akadály nélkül özönlött Egyiptomon és az Észak-afrikai kereskedővárosokon át Itáliába. A keleti kereskedelem révén Európába folyt az a hatalmas aranyfolyam, mely korábban Keleten ömlött szét s Európát legfeljebb csak gyenge hullámai érintették. Itáliában a folyton növekvő aranykereslettel egyidőben az arany beözönlése is növekedett. S a XIII. század eleje óta Velencének és Firenzének az emelkedő magyar aranytermés tetemes részét is sikerült az itáliai pénzpiacra vonzaniok.

Itália és a tengermelléki országok fokozódó aranyszükségletét az azelőtt nyugati piacra nagyobb mennyiségben nem került afrikai és az emelkedő magyar aranytermelés ki tudta elégíteni. Viszont az ezüstkínálat a termelés nagyarányú emelkedése mellett sem tudott a kereslettel lépést tartani, mert az ezüstszükséglet az aranypénzek verése óta nemhogy kevesebbedett volna, hanem inkább növekedett. Az aranypénzverést nem egyidőben kezdték meg Európában. A XIII. században csak Itáliának és a Földközi-tenger mellékének volt uralkodó forgalmi pénze a forint és a dukát. Francia- és Angol országban az ezüstpénz mellett még alárendelt szerepet játszott. Az Alpeseken innét pedig – bár az itáliai arany forgalomban volt – a régi ezüstvaluta volt teljes érvényben. Magában Itáliában a helyi forgalom lebonyolítására továbbra is az ezüstpénzek – még pedig a XII. század vége óta nehezebb, több ezüstöt tartalmazó pénzek – használatosak. És noha a nemzetközi forgalom pénze az arany volt, a keleti kereskedelem emelkedésével egyenlő arányban nőtt Itália ezüstszükséglete. Nem szabad felednünk ugyanis, hogy Kis-ázsia és India népei mindenkor különös előszeretettel viseltettek, sőt ma is viseltetnek az ezüstpénz iránt. Az olaszok Kelet áruit ezüstön voltak kénytelenek megvásárolni s nagymennyiségben verették a keleti forgalomra is szánt értékes ezüstpénzeiket.[98] Ezüstszükségletüket éppúgy, mint aranyszükségletük egy részét, a Magyarországgal való kereskedelem útján fedezték.[99] Magyarország gazdag fémbányászatának bizonyára jelentős része volt annak a támogatásnak a megszervezésében, amellyel az Anjouk törekvéseit Firenze és részben Velence kereskedői támogatták[100]. Csehországgal is keresték az összeköttetést s e szándékukat megkönnyítette II. Vencel, ki a bányászat és a pénzverés rendezése és fellendítése végett itáliai pénzemberekkel lépett érintkezésbe. A legnevezetesebb firenzei bankházaknak depositurái voltak Csehországban s bizonyítékaink vannak Velence cseh összeköttetéseiről is.[101] Az olasz törekvéseket azonban keresztezte és sokban akadályozta a németországi és a franciaországi pénzviszonyok XIII. századi alakulása.

Nyugat- és Közép-európában a XIII. században s a XIV. század elején az ezüstvaluta megjavítására irányuló reformtörekvések és a forgalom nagyarányú emelkedése megsokszorozták a XII. századi aprópénzkorszakban nagyon redukálódott ezüstszükségletet. A németországi bányák nem voltak elegendők a nagyszámban működő francia és német pénzverőházak szükségletének fedezésére. Különösen a rajna-vidéki folyton növekvő forgalmú kereskedővárosai, Flandria és Franciaország érezték a hazai ezüsttermelés hiányát. Ezüstszükségletük végett Magyar- és Csehországgal, Sziléziával s a magyar közvetítőkereskedelmet kezében tartotta Béccsel sűrűbb kereskedelmi összeköttetésbe léptek. A cseh, magyar és sziléziai ezüst ez országokban a XIII században szabadkereskedés tárgya volt s egyben fő kivitelicikkük a nyugattal folytatott kereskedelemben.[102] S ami ezüst egyszer Magyar- és Csehországból kikerült, az elveszett Itáliára nézve, vagy költségekkel terhelve, drágán jutott hozzájuk. Németországban a XII. század vége óta, a pénzreformokkal kapcsolatban szigorú ezüstkiviteli tilalmat léptettek életbe. Eltiltották a veretlen ezüst és idegen pénz kereskedelmi használatát, s kötelezővé tették minden piacra hozott ezüstpénznek és ezüstnek a pénzverőházban helyi pénzre leendő beváltását.[103] A XIII. század végén Franciaország is kénytelen volt hasonló szigorú rendszabályokat hozni az ezüstkészlet kivitele ellen.[104] Az ezüstrúdvaluta és a kivitel tilalma, melyet a fejedelmi kamara beváltási jogának, vagyis a kereskedők ezüstbeváltási kényszerének szigorú keresztülvitele útján hajtották végre, természetszerű következménye volt a Nyugat-európában századok óta uralkodó territóriális pénzrendszernek. A pénzverő urak legtöbbjének, hazai ezüsttermelés híján s a szállítási nehézségek mellett, csakis e beváltási jog szigorú keresztülvitele tette lehetővé pénzverési joga tényleges gyakorlatát.[105] E gazdasági kényszerűség mellett azonban a beváltási kötelezettségben rejlő kincstári haszon utilitarius szempontja is hozzájárult a beváltási jog és ezüstkiviteli tilalom gazdaságpolitikai rendszerének kialakulásához. Ez a tisztán utilitárius szempont eredményezte, hogy a XIII. század végén, illetőleg a XIV. század elején maguk a főtermelő országok, Meisen, majd Csehország is beszüntették az ezüst addigi szabad forgalmát.[106] A meisseni őrgróf és a cseh király kamarája ez intézkedéssel mintegy megadóztatta a németek, olaszok és más külföldi kereskedők hatalmas ezüstéhségét. A termelés hasznán felül a közvetítés hasznának egy részét is otthon tartották, s evvel természetesen drágították az ezüstöt.[107]

Az arany- és ezüst kereslet egyidejű emelkedése, kapcsolatban a nemesfémek kínálati viszonyainak a XIII. századi alakulásával, lehetővé tette az itáliai valutareform minden rázkódtatás nélküli végrehajtását s megakadályozta az értékarány eltolódását.

A két pénz fémértékarányának ez az állandósága a XIV. század elején megszűnt. A XIII. század legutolsó éveiben az értékarány már változni kezd az arany javára. 1295 és 1305 közt Firenzében 1 : 11 (10.8 –11.1), Franciaországban és Burgundiában 1 : 12 (11.69 –12.5,) Dél-németországban ugyanekkor 1 : 10, de 1313-ban már 1 : 13.35 az arány.[108] 1305 után az arany értéke rohamosan emelkedik. 1308 és 1324 közt európaszerte – Velencében, Firenzében, Genoában, Franciaországban, Dél-németországban, egyaránt –1 : 13.6 1 : 14.9 közt ingadozik, az átlagos szám 1 : 14 (14 1/2). 1324 és 1344 közti időből, sajnos, Itáliából alig van adatunk. Velencében 1342-ben 1 : 15.18 az arány.[109] Franciaországban 1324–1338 közt és Angliában 1339-ben 1 : 12.6 törvényes (tehát nem forgalmi) értékarány alapján vernek pénzt.

Két magyarországi forrás szerint[110] az értékarány 1311. És 1336-ban 1 : 14.4 volt[111]. Más források szerint 1 budai márka finom ezüst (64 garas) 1311 és 1336 közt 4 arany értékben forgott s ezt a kereskedelmi forgalomban kialakult értékviszonyt 1335. És 1336-ban I. Károly törvényesnek ismerte el pénzbérleti szerződéseiben.[112] 1335. És 1336. Karinthiai és admonti források is 4 forintba számítják a 64 és 66 garasos márkát, vagyis a troyesi (budai) márka finom ezüstöt.[113] Az értékarány ezek szerint 1311–1336-ig 1 : 15.62 volt.

A XIII. és a XIV. század fordulóján bekövetkezett aranykrízis okát a szakirodalom a valutareformban, vagyis az aranykereslet nagyarányú megnövekedésében és az ezüstkereslet csökkenésében keresi. Ez a megitélés téves. A kereslet oldalán mindazok az okok és körülmények, amelyek a XIII. században az értékarány stabilitására vezettek, a XIV. század első tizedeiben is teljesen fennálltak. Hazánk és Csehország 1325-ig, Németország pedig 1340-ig (illetőleg 1350-ig) a tiszta ezüstvaluta alapján álltak. Ezüstkeresletük nemhogy fogyott volna, hanem az újabb reformtörekvések – így a cseh garasok verése, Károly Róbert 1223-iki pénzreformja stb. – nyomán még növekedett. Itália ezüstszükséglete sem csökkent.

A keresleti viszonyok nem változván, ismét csak a kínálati viszonyok változásában kell az értékváltozás okát kutatnunk és főképp az afrikai és magyar aranypiac jelenségeit kell szemügyre vennünk.[114]

A XIV. század első tizedében Itália kereskedelme az aranytermő országokkal lényeges módosuláson ment keresztül. A szentföldi kereszténység utolsó várának, Akonnak eleste (1291) után az egész keresztény világban újra fellobbant a mohamedánok elleni gyűlölet, Európa a pápa vezetése alatt új keresztes hadjáratra készült. Kritikus idő következett az itáliai kereskedővárosokra. Rossz szemmel kezdik nézni Velence, Genoa és a többi városok, valamint a francia templomos lovagok keleti összeköttetéseit. A muzulmánokat igen sok, a hadviseléshez szükséges anyaggal, így fával, vassal, rézzel, stb. ezek az európai kereskedővárosok látták el, ily árukat hordva Keletre Afrika aranya és Kelet árui fejében. A felszabadító keresztes hadjárat újra éledő gondolata már a XIII. század végén a hitetleneknek hadianyaggal való ellátását tiltó pápai rendeletekre vezetett. V. Kelemen pápa 1308-ban, majd a Viennei zsinat 1312-ben szigorúan megtiltotta a muzulmánokkal való kereskedelmet, mindennemű árúnak Afrikába, különösen Egyiptomba és Szíriába vitelét. S a tilalom nem csak papíron volt meg. Előbb genoai hajók, majd – ezek nem teljesítvén híven és részrehajlás nélkül feladatukat – 1308 óta a Johanniták és Henrik ciprusi király flottillái cirkáltak a Földközi-tengeren, feltartóztatva és lefoglalva minden kereskedőhajót, mely Egyiptom és Szíria felé, vagy onnét jövet útban volt. A blokád legsúlyosabban érintette Velencét, melynek rendes diplomáciai összeköttetése, kereskedelmét biztosító szerződései voltak Egyiptom szultánjával. Igyekezett is a tilalmat kijátszani, de végülis kénytelen volt meghajolni a pápa rendelete és a közhangulat előtt. 1323-ban Velence kormánya maga is eltiltotta az egyiptomi szultán fennhatósága alatti területekkel való kereskedelmi forgalmat.

Velencének ügyesen indokolt és kellő pénzbeli nyomatékkal ellátott kérelemmel többízben – így már 1327-ben is – sikerült ugyan a pápai széktől engedélyt szereznie hajóinak Keletre indításához, illetve időnként adóval megváltania a tilalom alóli mentesítést. Mindazonáltal a keleti kereskedelem ellanyhult. Annyira, hogy 1343-ban mikor Velence újra felveszi a diplomáciai összeköttetésnek fonalát, Izmail szultán felpanaszolta, hogy Velence hajói 23 évig elkerülték Egyiptomot.[115] Az egyiptomi és szíriai kereskedelem ellanyhulása nem maradhatott hatás nélkül a pénzpiacra. A keresztes hadjárat jegyében megszületett kereskedelmi tilalom a nyers arany egyik fő forrását tömte be, mert az afrikai arany túlnyomó része átjött Európába.

A körülmények sajátságos összejátszása következtében ugyanekkor a világ másik aranyforrása, Magyarország, noha – úgy látszik – Velence éppen innen igyekezett az Afrikából elmaradt aranyat pótolni,[116] már szintén nem vihetett ki annyi aranyat és ezüstöt, mint a XIII. század második felében, arany- és ezüstbányászatunk első nagy fellendülése korában. Az Árpád-ház kihaltát követő zavaros időkben az ország perifériáin levő bányák az oligarchák kezére jutottak. A folytonos pártharcok, belső villongások nagyon megnehezítették a külföldi és hazai kereskedők útját.[117] A Felvidék kereskedelme s vele a bányászata is megbénult.

A magyar viszonyok következtében persze az ezüstkivitel is csökkent, de e tekintetben kárpótlást nyújtott Európának a II. Vencel korában felfedezett s éppen a gazdaságban kiaknázott kuttenbergi ezüstbányák termelése. S a cseh ezüst – noha Vencel 1300-ban a veretlen ezüst kivitelét megtiltotta – nagy mennyiségben került piacra, különösen mikor a rövid életű Habsburg uralom alatt (1307-ben) a kiviteli tilalmat megszüntették s a cseh ezüst szabad forgalmát ismét biztosították.

Az afrikai és magyarországi arany elmaradása, illetőleg kivitelének erős csökkenése érzékenyen érintette az európai pénzpiacot és természetszerűleg az arany árának folytonos emelkedésére vezetett.

Az 1295-től 1344-ig tartó európai aranykrízist tehát nem a valutareform következtében beállott keresletnövekedés, hanem az aranykínálat csökkenése, az afrikai és a magyar arany kivitelének politikai és háborús okokból történt akadályoztatása idézte elő.

Károly Róbert a Felvidék birtokbavétele után rendkívül nagy gondot fordított a bányászat fejlesztésére és törekvései eredményeképpen a magyarországi érctermelés 1325 után hatalmasan fellendült.[118] A világpiac nemesfémkínálati viszonyaiban s az arany árfolyamában mégsem következett be a változás, mert Károly Róbert a nemesércmonopólium életbeléptetésével gondoskodott az arany áresésének megakadályozásáról; a magyar királyi kincstár javára gyümölcsöztette az arany magas árfolyamát.

Magyarország mindenkor bővében volt a bányatermékeknek. A pénzverő kamarák szükségletüket minden nehézség nélkül biztosíthatták a hazai termelésből,[119] sőt e célra maga az urbura-jövedelem is elegendő volt. A nemesércek forgalmának korlátozására a XIV. századig senki sem gondolt. Mivel a külföldi kereskedőket elsősorban a nemesércek csalogatták hazánkba, – úgy látszik – közgazdasági szempontból is kívánatosnak tartották azok szabad forgalmának biztosítását. Ilyképpen a nemesérc szabadkereskedés tárgya, sőt az ország fő kiviteli cikke volt.[120] Ez az állapot 1325–1329 táján megváltozott.

A valutareformmal egyidőben s avval szoros kapcsolatban cseh mintára életbe léptették a nemesércek kiviteli tilalmát s a királyi pénzverő kamarák kizárólagos nemesérc beváltási jogát. A bányavárosokban s másutt is királyi finomítóházakat állítottak fel. Mindenki köteles volt nyers aranyát és ezüstjét finomítás és hiteles próba megejtése végett oda beadni s ennek megtörténte után a pénzverő kamaránál akkor forgó, új királyi pénzre beváltani. Megtiltották egyszersmind a veretlen arany és ezüst vásárlását és a bányavárosokból különösen azonban az országból leendő kivitelét. A rendeletek megszegőit szigorú büntetésekkel sujtották.[121]

A nemesércmonopólium Német- és Franciaországban védelmi intézkedés volt. Célja a pénzveréshez szükséges fémkészlet biztosítása. Hazánkban viszont éppúgy, mint az ezüsttermelő Meissenben és Csehországban – tisztán utilitarius pénzügyi célokat szolgált.

A monopólium életbeléptetése óta a német és olasz kereskedők, kik hazánkat elsősorban nemesércei, különösen aranya miatt keresték fel, többé nem juthattak veretlen érchez. Ha ezüsthöz vagy aranyhoz akartak jutni, kénytelenek voltak áruikat magyar királyi pénzért – aranyforintokért – eladni. A királyi pénzverő kamarák közvetítő kereskedő szerepét töltötték be a nemesérctermelők és a nemesércvásárló külföldi kereskedők közt. A termelés hasznán felül, ami az urbura útján jutott a kincstárnak, a közvetítés haszna is a kamaráé lett. A nemesércek kényszerbeváltási árfolyamának alacsony megállapításával igen nagy jövedelmet biztosítottak a beváltás jogát a pénzveréssel együttesen bérlő kamaraispánoknak. Az ezüst beváltásánál rendszerint 35–36%, az arany beváltásánál 40 % haszna volt a kamaraispánnak.[122] A magyar arany és ezüst szabadforgalma utilitarius pénzügyi okokból ilyképpen korlátoztatván, a kivitel kizárólag a magyar forintokra korlátozódott. A pénzverési szerződések értelmében hazánkban valódi fémértékét messze meghaladó névértékben forgó magyar ezüstpénzt sem külföldi, sem a hazai kereskedő nem vitte ki, mert ez reájuk nézve igen nagy veszteséggel járt volna. A magyarországi fémkivitel az előző évekhez viszonyítva a bányászat nagyarányú fejlődése mellett is inkább csökkent, mintsem hogy emelkedett volna.[123] A magyar aranyforint kivitele pedig Károly korában még nem volt oly nagyarányú, mint a XIV. század második felében. Károly Róbert tehát a nemesércek monopolizásával útját állta az afrikai aranybehozatal és a magyar termelés csökkenése következtében az európai piacon a század elején kialakult magas aranyár hirtelen lesüllyedésének s az arany magas árfolyamát és a magyar királyi kincstár javára gyümölcsöztette. Ez az intézkedés közgazdasági szempontból sem látszott károsnak. A hazai bányászokat az arany kényszerbeváltási árfolyamának alacsony megállapításával nem érte károsodás, mert a szabad forgalom fenntartása esetén a magyar arany nagy tömege veretlen formában került volna az európai piacra, minek következtében – mint a későbbi következmények is bizonyítják – az abnormis aranyár rohamosan lesüllyedt volna a hazánkban megállapított kényszerbeváltási árfolyam színvonala alá. Mindazonáltal a nemesércmonopólium gyakorlati alkalmazása, kapcsolatban Károly Róbert kereskedelempolitikai intézkedéseivel, egy, bár rövid ideig tartó, mégis súlyos válság okozójává lett.

A XIV. századi aranykrízis legsajátságosabb jelensége az, hogy a harmincas évek végén az aranytermő Magyarországon s a vele szomszédos német tartományokban – és csakis itt – az arany forgalmi ára hihetetlenül magasra, a XIII. századi árnak több mint kétszeresére szökött. 1337 és 1339 közt 1 márka finom ezüst forgalmi értéke nálunk 3 forint,[124] Stiriában 3.1/5 forint[125] volt. Az értékarány 1 : 20.92 illetőleg 1 : 19.61.[126] Viszont már 1340–1342-ben ismét az 1336 előtti 1 : 14 és 1 : 15.2 közt ingadozó értékaránnyal találkozunk úgy hazánkban, mint Stájer országban.[127] E jelenség okát kétségkívül a hazai aranykereslet nagyobb arányú növekedésének kell tulajdonítanunk. Hazánkban 1311–1342-ben az arany rendes és törvényesen is elismert forgalmi értéke az ezüstének 14 1/2 – 15 1/2-szerese volt. Az arany beszerzés azonban 1325–1329 óta, az arany kiviteli tilalom s a nemesfémek beszolgáltatásának kötelezettsége következtében, rendkívül megnehezedett. A szabad forgalomból a veretlen aranyat kivonták, s az idegen kereskedők kénytelenek voltak a magukkal hozott pénzért vagy áruikért kapott hazai ezüstpénzt a kamarákban magyar aranypénzre beváltani, de mindenkor a királytól 1329-ben megállapított 1 : 15.6, illetve 1342 óta 1 : 14.7 értékarányának megfelelő értékben. A harmincas évek végén azonban a beszerzésnek ez a módja is nehezebbé vált. Károly ugyanis 1336-ban a cseh királlyal egyetértésben – a bécsi árúmegállító jogon alapuló osztrák közvetítő kereskedelem kiküszöbölésével – Csehországon át közvetlen kereskedelmi utat nyitott meg a nyugati és észak-német, flamand és francia kereskedőknek. E kereskedők a magyar és cseh királyoktól, valamint az utak és vámok nagy részének birtokosától az esztergomi érsektől szerzett oltalomlevelek birtokában,[128] 1937 óta – Bécset elkerülve – sűrűbben keresték fel hazánkat áruikkal. A magyarországi kereskedelem fő célja a nemesérc s a XIV. században – különösen 1337–1339-ben, a német, flandriai és angol aranypénzverés megindulása korában – elsősorban arany beszerzése volt.[129] Az aranykereslet – mit a pápai tizedszedők működése is növelt – a fokozottabb forgalom mellett nagyon megnövekedett. A kereslet hirtelen növekedése 1337 és 1339 közt egy időleges és speciálisan magyarországi, de a szomszéd német tartományokban is érezhetővé vált, arany értékemelkedésre vezetett. A királyi pénzverőházak arra berendezve nem lévén, a hirtelen támadt kereslet igényeit a kezdő években nem tudták kielégíteni. Később azonban – úgy látszik, már 1340-ben – az aranyvaluta életbeléptetésével (1338) megindult fokozottabb aranypénzveréssel sikerült az abnormis 1 : 20.9 értékarányt ismét az 1311 óta állandó 1 : 14.1/2 (15.1/2) értékarányra leszállítani s evvel a gazdasági egyensúlyt helyreállítani.

A nemesércmonopólium életbeléptetésével (1325–1329 közt) Károly Róbert – a magyar királyság financiális érdekeit tartva szem előtt – mesterségesen meghosszabbította az 1295 óta dúló aranyválságot. 20 esztendőre megakadályozta az abnormisan magas aranyárak süllyedését s az európai aranykrízis csak akkor ért véget, mikor halála után fia, Nagy Lajos, dinasztikus terveinek sikere érdekében a kincstár évtizedek óta összegyűjtött aranykészletét piacra dobta. a nagy fordulat 1344-ben következett be. Az ezüstérték hirtelen magasra szökött. Firenzében 1345-ben már 1 : 11.04, 1347-ben 1 : 10.46, Milanoban 1350-ben 1 : 10.59, Francia- és Angolországokban 1344–1347 közt 1 : 11, 1 : 11.5-re süllyedt az értékarány.[130] Nagy Lajos 1345. évi pénzszerződése szerint már nálunk is csak 1 : 13.73,[131] Stiriában 1348-ban 1 : 11.77-re tehető[132] az arányszám.[133] A krízist nyilvánvalóan az aranykészlet megszaporodása idézte elő.[134] S előidézte abban az időben, mikor már az Alpeseken innét is rohamosan terjedt az aranypénzverés, tehát az aranykereslet folytonosan fokozódott. Az 1344–1345-ben beállott s európaszerte érezhetővé vált krízist az arany értékének rohamos és hirtelen esése jellemzi, amit a fokozódó aranykereslet mellett csupán igen nagy mennyiségű aranynak váratlan piacradobása magyarázhat meg. Figyelmünket tehát ismét az aranytermelő országokra kell fordítanunk, amit az eddigi kutatás e kérdés vizsgálatánál teljesen elmulasztott.

Az 1344. évi itáliai krízis közvetlen előidézője a magyar királyné 1343–44. évi itáliai utazása volt. János küküllei főesperes krónikájában olvassuk, hogy Károly Róbert özvegye Endre ügyeinek rendezése végett 1343-ban Nápolyba utazván 27.000 márka színezüstöt, és 17.000 márka színaranyat és félköböl aranyforintost vitt magával. Majd – ez összeg nem bizonyulván elegendőnek – már itáliai tartózkodása alatt újabb 4000 márka aranyat kapott fiától, Nagy Lajostól.[135] A középkori krónikások eféle értesítései igen gyakran túlzottak. Küküllei értesítésének hitelességében azonban nem kételkedhettünk.[136] A 21.000 márka arany, mint utiköltség hihetetlen összegnek látszik, de nem szabad felednünk, hogy ez összeg nem utikiadásokra és rendes ajándékok kiosztására, hanem Endre herceg nápolyi trónjának biztosítására volt szánva. A XIV. században Itáliában, a nápolyi és avignoni udvarok romlott légkörében rengeteg pénz kellett vesztegetésre, párthívek szerzésére és a pápa környezetének lekötelezésére. S az Anjouk mikor egy új birodalom megszerzéséről volt szó, a jövő kilátásokat tartva szem előtt, sohasem fukarkodtak a pénzzel. Így Lajos őse, I. Károly szicíliai király, 1269-ben Izabella lányának, László magyar királyfi jegyesének – a magyar trón leendő megszerzését tartva szem előtt – hiteles oklevelek tanúsága szerint 20.000 márka aranynak megfelelő összeget adott hozományul.[137] Nincs tehát semmi csodálnivaló sem azon, hogy Lajos és anyja – a nápolyi királyság megszerzését tűzve ki célul – hasonló nagy összeget fordítottak a nápolyiak s a pápai udvar lekötelezésére.[138]

21.000 márka, vagyis 5250 kg aranynak Itáliába vitele és szétosztása egyértelmű volt a magyar királyi kincstár aranykészletének ellenérték nélküli piacradobásával. Itália 1343 végén és 1344 elején egyszeriben – Magyarország 6 évi s a világ két esztendei összes termését megközelítő – nagymennyiségű, 1,449.000 aranyforint (mai abszolút fémértékben 16,780.000 arany korona) értékű arany birtokába jutott. S történt ez abban az időben, mikor az egyiptomi kereskedelem mesterséges korlátozása, a magyar belső állapotok s a kiviteli tilalom következtében Itália már évtizedek óta alig tudott aranyhoz jutni. A hirtelen aranybőség természetes következménye az arany értékének rohamos esése lett. 1345–1347-ben Firenzében, az akkori világ londoni börzéjén a két fém értékaránya már 1 : 11, és 1 : 10.5 volt s ez az arány azután állandó maradt.[139]

Az 1344. év fordulópontot jelöl az itáliai városok és különösen Velence keleti kereskedelmének történetében is. Az itáliai és általában az európai külkereskedelmet súlyosan érintő kereskedelmi tilalom eredeti célja a muzulmánok hadianyaggal való ellátásának meggátlása volt s a szent hadicél érdekében jogosnak tűnt fel a kortársak előtt. Mihelyt azonban a keresztes hadjárat gondolata háttérbe szorult s nyilvánvalóvá lett a szép eszme életképtelensége, a keleti kereskedelmi tilalom s az ennek betartása végett a Johanniták és Ciprus királya által végrehajtott blokád elvesztette jogosságát. A kereskedő államok tovább nem tűrhették ez állapotot s újra felvették a keleti kereskedelem megszakított fonalát. Velence 1343-ban újra követeket küld az egyiptomi szultánhoz, s 1344-ben szerződést köt vele kereskedelmi érdekeinek biztosítása végett. 1344-ben Velence és Egyiptom kereskedelmi összeköttetése ismét létrejött. A közel 50 esztendeje ellanyhult és 23 éve majdnem teljesen szünetelő forgalom – az 1355. és 1361-iki újabb kereskedelmi szerződések bizonysága szerint – hamarosan fellendült s a régi mederben folyt. A pápák bizonyos adóösszeg fejében szemet hunytak a hitetlenekkel való kereskedés fölött.[140] Az egyiptomi és szíriai forgalom megindulta azonban egyértelmű volt az aranykínálat növekedésével és természetesen a pénzpiacra sem maradhatott hatás nélkül. Ugyanez időben Nagy Lajos nagy koncepciójú imperialisztikus törekvései és a magyarországi külkereskedelem hatalmas fellendülése piacra vitték a magyar aranypénzt. A magyar forint, mint a firenzei forint és a velencei dukát egyenrangú társa, elfoglalta helyét a világpiacon.[141]

A XIV. századi nagy aranyválság oka az aranykínálatnak – a szabad forgalmat akadályozó, erőszakos, külső tényezők által előidézett csökkenése volt. A hitetlenekkel való kereskedés mesterséges megakadályozása, a zavaros magyarországi viszonyok, majd a magyarországi kiviteli tilalom következtében a XIII. század utolsó éveiben a két nemesfém értékarányának állandósága megszűnt. Az arany értéke abnormisan magasra emelkedett. A félszázadig tartó krízisnek az 1343. és 1344. évek fordulóján a magyar Anjou-ház vetett véget, nápolyi hatalmi törekvései érdekében – minden ellenérték nélkül – hatalmas aranymennyiséget dobván az itáliai pénzpiacra. A magyar királyi kincstárnak két évtizeden át gyűjtött s a szabad forgalomból elvont aranytartaléka valóságos forradalmat okozott az európai pénzpiacon. Az aranyérték hirtelen esése nyomán 1344. és 1345-ben világszerte helyreállott a két nemesfém normális értékviszonya.[142] Az 1344-ben újra meginduló egyiptomi kereskedelem, kapcsolatban a magyar aranypénz mind fokozódó külföldi forgalmával – noha a német és angol aranyverés fellendülésével az aranykereslet folytonosan nőtt – útját állta minden további értékváltozásnak. A XIV. század közepén a normális pénzviszonyok megszilárdultak s a két fém értékviszonya a középkor végéig ismét állandó maradt. 1344 óta nyoma sincs a megelőző félszázad magas aranyárainak.

A nemesércmonopólium – bár nagy horderejű közgazdasági következményekkel járt – elsősorban pénzügyi célokat szolgált. Életbeléptetése egyértelmű volt a földesúri bányaszabadság behozatala (1327) óta szépen fejlődő bányászat a céltudatosan istápolt hazai külkereskedelem és az európai aranykereslet közvetett megadóztatásával.

A pénzverőkamarák fő jövedelmi forrása 1329 (vagy talán már 1325) és 1335 közt nem az aprópénz évi kényszerbeváltásának kötelezettsége s 1336 óta nem a portális adó, hanem a nemesércek kizárólagos beváltásának joga volt. A nemesércmonopólium és a portális adózás együttesen pótolták a pénzújításból és a pénzrontásból származó gazdag bevételeket. A monopólium életbeléptetése tette lehetővé, hogy a kamaraigazgatás újjászervezésekor felállított tíz pénzverő kamara bérlői nagy bérösszegeket fizethettek a kincstárnak, melynek évi tiszta jövedelme a pénzverési regáléból 8000–9000 márkára tehető.[143] Ez az 1337 előtti és 1340 utáni értékaránnyal 28.000 (1337 és 1340 közt 21.000) aranyforintnak s a mai abszolút fémértékben kifejezve 324.240 (illetőleg 243.180) aranykoronának felel meg.[144] Mindenesetre nagyon tekintélyes összeg, különösen ha a pénz akkori vásárlóerejét is figyelembe vesszük.

A valutaügy és a pénzregále reformjában éppoly szoros kapcsolatban jelentkeznek a közgazdasági és a financiális szempontok, mint királyi dominiumok, vagy a kereskedelem és a vámregále újjászervezésében.

Az új pénzrendszernek, a változatlan értékű, állandó és országosan egységes pénzrendszerének és az aranyvalutának életbeléptetésével végrehajtott gazdaságpolitikai intézkedések eredménye a pénzviszonyok bizonytalanságának, a pénzzel űzött visszaéléseknek megszüntetése, a XIII. század kereskedelmi forgalmát megbénító gyakorlati termény- és ezüstrúdvaluta uralmának, a terménygazdaságnak bukása, az egykorú európai viszonyoknak megfelelő pénzgazdaság uralomrajutása, egyszóval az egészséges gazdasági fejlődés előfeltételeinek biztosítása volt. Megvalósításuk nemcsak hazai kereskedelem biztonságát és forgalmát gátló okok legsúlyosabbikának megszüntét eredményezte, hanem Magyarországot Európa közgazdasági életének számottevő tényezőjévé is tette.

E gazdaságpolitikai intézkedések hátterében azonban ott látjuk az Anjouk gazdaságpolitikáját irányító financiális szempontokat. A pénzrontásban és évi pénzújításban rejlő jövedelmi forrás bizonytalan voltának, a régi pénzrendszer fenntartásával járó termény- és ezüstrúdvaluta, pénzforgalmi zavarok és a nemesérc szabad forgalma által okozott financiális károknak felismerése vitte a reálpolitikus Anjout a közgazdasági reformok terére. A valutareform és új pénzrendszer közvetett úton – pénzviszonyok konszolidálása nyomán hatalmas méretekben fellendült külső és belső kereskedelem útján – lehetővé tette az ország gazdasági erejének fokozottabb kihasználását. Sőt közvetlenül is, a reformmal kapcsolatban megteremtett új jövedelmi források – a pénz újítási és a pénzrontási jövedelem pótlására szolgáló – egyenes adó és nemesérc monopólium életbeléptetésével az államháztartás érdekeit szolgálták, mert a bizonytalan jövedelmet biztos és a réginél gazdagabb, rendes jövedelemmel pótolták. Az ésszerű, céltudatos és mindenkor az adott körülményekhez igazodó, reális gazdaságpolitikának volt köszönhető, hogy Magyarország az európai pénzpiacot 1295-től 1344-ig állandóan izgalomban tartó aranykrízist minden nagyobb rázkódtatás nélkül élte végig, sőt azt – különösen 1338 után – saját hasznára tudta gyümölcsöztetni.[145]


[1] Illés József feltevése, mintha már 1323 előtt történt volna kísérlet pénzjavításra, egy 1321. évi, a félfertós pénzváltási adóról szóló adat téves értelmezésén alapul. (Anjoukori társadalom és adózás. 71. l.)

[2] Legjobb szövege: Zimmermann–Werner. I. 370–371. l.

[3] „bonam novam monetam perpetuo durabilem et per totum regnum nostrum ubique discurrendum”.

[4] „…bonos novos denarios scilicet octave combustionis … ad pondus denariorum banalium antiquorum, quos Stephanus quondam banus tempore domini Bele regis … cudi fecerat … „pro argento, cum pondere Budensi ad unam marcam quinque pense novorum denariorum cambiantur.” A rendelet Gutkeled nb. István bán (1255-1260) denárainak súlyáról szól, de a finomság (octava cumbustio) és a fennmaradt pénzek átlagsúlya a Magyar Nemzeti Múzeumi Éremtár királyi báni denárainak súlyadatai: CNH. II. 51: 3 db 2.18 g, CNH. III. 54. A: keverési súlyuk – az al marco verés hibáira számított 5% hozzáadással – 0.813 g) az 1272 óta állandóan vert újabb báni denárok pénzlábának felel meg. Károly korában – úgylátszik – már elveszett a IV. László-kori pénzlábkönnyítés emléke s azt hitték, hogy a báni kamara az alapítás óta állandóan azonos pénzláb alapján vert pénzt hozott forgalomba; ezért szólnak István bánról. A báni denárok pénzlába IV. László óta következő volt:

Pensa Denár Teljes súly Színsúly
1 márka 0.875 finom ezüst: 7 280 233.3533 204.18414
1 pensa: 1 40 33.33618 29.16916
1 denár: 1 0.8334 0.7292

V. ö. Magyar pénztörténet. 341. l. A magyarországi kamarákban a budai márka lévén a pénzverés alapsúlya, a pénzláb 1323. így alakult:

Pensa Denár Teljes súly Színsúly
1 márka 0.875 finom ezüst: 7.45 298 245.53779 214.84557
5 pensa: 5 200 164.790 144.1916
1 pensa: 1 40 32.958 28.8383
1 denár: 1/40 1 0.82395 0.72096

Magyar pénztörténet c. művem 405. alapján közölt pénzláb evvel helyettesítendő, mert ott – megtévesztve Gutkeled nb. István bán említésétől – a pénzlábat tévesen állapítottam meg.

[5] „… dum iidem comites camere nostre, vel aliquis ex ipsis, seu officiales ipsorum predictos novos denarios nostros in medium populorum vestrorum ubique existentium portaverint, per eosdem populos vesros diligenter suscipi, honorifice acceptari et potenter currere et cambiri, ordine prescipto absque contentione faciatis, et ipsos dimidios fertoner de singulis portis seu mansionibus cum argento et denariis ad velorem argenti ipsis comitibus camere nostre … ex integro dari et plene persolvi facere debeatis, aliud non facturi alioquin damnum, si quod camera nostra ex parte populorum vestrorum pateretur, per eosdem populos vestros, cum ipsorum gravamine restaurari faciemus.” Zimmermann-Werner. I. 370. 1.

[6] Egy új királyi denárért a beváltó fél két régi báni, vagy három kis bécsi denárt, vagy egyharmad cseh garast volt köteles adni. A beváltási teher nagyságáról a következő összehasonlítás tájékoztat:

*1 új denár: színezüsttartalma 0.7209 g
1 új denár törvényes névértéke (=1/200 márka) 0.9743 g
2 báni denár színezüsttartalma (0.7292 X 2=) 1.4584 g
3 kis bécsi denár (0.3637 X 3=) 1.1911 g
1/3 cseh garas (3.59 : 3=) 1.198 g

[7] Ugyanez az eset állt elő később az 1338-iki reform idejében. V. ö. alább. A rendek által 1323-ra felajánlott félfertós collecta sem a pénzváltás elmulasztása fejében fizetett félfertós büntetésdíjjellegű rendkívüli adóval, sem a későbbi lucrum camerae címen szedett telekadóval nem azonos. Ez tisztán a pénzláb egységesítésének, a pénzreform végrehajtásának költségeire, egyszersmindenkorra önként felajánlott rendkívüli adó volt, melyet kivétel nélkül minden jobbágytelek fizetett, noha azokat ugyanez évben a pénzváltás kötelezettsége is terhelte. V. ö. Magyar pénztörténet 447-448. l.

[8] V. ö. az Ungmegyéhez 1330. intézett rendelet és az 1335. évi pénzbérleti szerződés alább ismertetendő rendelkezéseit. A reform sikertelenségét már Balogh Albin kiemelte. (Pannonhalmi évkönyv 1914/15. 110. l.)

[9] 1323 és 1326 közt a szlavón Babonicsok, majd a horvát Nelipicsek lázadása s a cseh király ellen osztrák szövetségben vívott harcok erősen igénybevették Károly kincstárát s nyilván hozzájárultak a pénzújítási rendszer felelevenítéséhez.

[10] A regensburgi és kölni denárok jó híre a XI-XII. század óta állandó maradt. A XII. század második fele, illetőleg vége óta a salzburgi érsek és karinthiai hercegek friesachi, az osztrák hercegek bécsi denárai, Felső-Itáliában az aquilejai denárok s a mintájukra, valamint a regensburgi és augsburgi mintára vert állandóbb értékű pénzek szűkebb körben – időnként – nemzetközi forgalmi eszközzé emelkedtek. Hazánkban a Kálmán óta szokatlan finomságú ezüstből pénzt verető IV. Béla reformkísérletei érdemelnek nagyobb figyelmet. Másutt – így Stiriában, Sziléziában, Augsburgban, s nálunk Gutkeled nb. István bán (1255) a szlavón báni kamarában – a pénzújítási rendszer eltörlésével igyekeztek a bajokat orvosolni.

[11] Így a kölni, regensburgi, friesachi, bécsi, magyar királyi és báni denárokét.

[12] Velence, Firenze, Pisa, Parma, Milano s más olasz városok nyomán Franciaország (grossi Turonenses), Trient (Aquilini grossi, Zwanziger), a tiroli grófok, majd francia mintára a Mosel-vidék kereskedővárosai, a XIII. század végén Szilézia s 1300-ban a cseh király verettek garasokat.

[13] A XIII. századi pénzviszonyok jellemzése v. ö. „Magyar pénztörténet 1000-1325.” C. művemet, a benne id. műveket, továbbá: Nagl A.: Die Goldwährung und die handelsmässige Geldrechnung im MA. (Numism. Ztschr. XXVI. 1894) 47-67. l. és Inama-Sternegg: Die Goldwährung im Deutshen Reiche während d. Mittelalters. (Ztschr. F. Social u. Wirtschaftsgesch. III. 1895.) 1-13. l. Schaube Adolf: Handelsgeschichte der Romanischen Völker. München, 1906. 113-117. l.

[14] Inama-Sternegg id. h. 15-16. l. – Nagl. Id. h. 65-66. l. A Bizánccal közvetlen érintkezésben levő dalmát kereskedővárosok rendes forgalmi pénze – már a XII. században – a bizánci aranysolidus volt. Smičiklas: Codex dipl. Chroatiae. II. 91., 115., 170., 184., 188., 198., 218., 233., 248., 261., 277., III. 59., 68., 81., 96., 112., 131., 133., 137., l. stb. Mellette előfordul a veretlen arany (libra auri) is. U. o. II. 27., 269., Wenzel XI. 89. l. – a pápai kamara a XII. század végén már az adók javarészét aranyban követeli s a számadásait (Smičiklas; II. 146. l.) és Ince bíboros (a későbbi pápa) 1192. évi „Liber censuum”-ának itáliai, francia-, angol-, német- és magyarországi adatait. Muratori: Antiquitates Italicae medii aevi. V. 852-891. hasáb. Az arab és bizánci aranyak XII. századi itáliai kereskedelmi forgalmára nézve v. ö. Schaube id. m. elszórt adatait.

[15] Szicília normann uralkodói már a XI. században verettek – arab mintára – aranypénzt. 1231 óta pedig II. Frigyes császár verette Szicíliában rövidéletű arany „Augustalis”-ait.

[16] Az Alpeseken innét először – mint látni fogjuk – 1325-ben János cseh és Károly magyar király verettek, a firenzei arany mintájára és értékében, aranyforintokat. Németországban 1337-ben IV. bajor Lajos király, Flandriában – mint az ő vicariusa – Edvárd angol király és 1339-ben gelderni Rainhol herceg voltak az első aranyforintok kibocsátói. Ugyanez időtáj kísérletezett arany verésével II. Albrecht Ausztriában. 1340-ben Lübeck és Frankfurt, 1346-ban Trier, 1347-ben Köln. 1350-ben Mainz, 1341–50 közt Szilézia, 1357-ben Bamberg és Flandria grófja verettek aranypénzt s 1356-ban az összes német pénzverő urak megkapták az aranypénz verésének jogát, mit a firenzei mintájára vert, de kevésbé értékes forintok verésével gyakoroltak. 1350 táján az aranypénz befejezte diadalútját. Száz esztendő alatt egész Európa s az ismert világ nemzetközi kereskedelmi pénzévé az aranyforint (dukát stb.) lett. A középkori ezüstvalutát a világkereskedelemben – a helyi ezüstvaluta fenntartása mellett – az aranyvaluta váltotta fel. Európa – az összes terménygazdasági elemek kiküszöbölésével – a tiszta pénzgazdaság rendszerére tért át. Az aranyvalutáról, aranypénzről s az itáliai kerekedők és bankárok szerepéről a XII-XIV. században v.ö. Nagl és Inama-Sternegg id. m.-n kívül Dannenberg: Die Goldgulden Florentiner Gepräge (Numismat. Ztschr. XII. 146-185. l.); Müller, Jos.: Venezianer Münzen im XIII. Jahrh. (U. o. XV. 1883.); Nagl: Der Salzburger Rechenzettel von 1284… etc. (U. o. XX. 64-84. l.); Lamprecht, Karl: Deutsches Wirtschaftsleben im MA. II. Leipzig, 1885. 389-390., 441-446., 461. l.; Beer, Adolf: Allgem. Geschichte des Welthandels. Wien, 1860-62. l. 142-145., 179-212. l., Peruzzi: Storia del commercio die banchieri di Firenze, Firenze, 1868. (kül. 99-114. és 125-139. l.); Pigeonneau, H.: Historie du commerce de la France. I. 2. Ed.Paris, 1887. 129-166., 227-360. i.; Heyd, Wilhelm: Geschichte des Levantehandels im MA. Stuttgart, 1879. I. 122-138., 145-604., II. 1-254. l. Shaw, W. A.: Histoire de la monnaie, Paris, 1896. 1-13. l.; Luschin v. Ebengreuth, Arnold: Das Wertverhältniss d. Edelmetalle in Deutschland. Breslau, 1892.; Schaube, Adolf: Ein italienischer Coursbericht … aus d. 13. Jh. (Ztschr. F. Soc. U. Wirtsch.-gesch. V. 1897. 248-250., 296-305. l.) és Handelsgeschichte d. roman. Völker. 114-118. l.; Schafer. Die Ausgaben d. apost. Kammer. 1316-1375. (Vatik. Quellen. II.) 47-70. l.; Lexis: Gold u. Goldwährung. Conrad-Lexis HW. D. Staatswiss. 3. Aufl. V. 38-39. l.; Hóman: Magyar pénztörténet. 406-409. l.

[17] V. ö. Magyar pénztörténet. 387-407. l.

[18] Először 1326-ban említi egy marva forrás. „de nonaginta aureis menetae regis Ungarie” Ld. I. Függelék. 4. sz.

[19] 1335. és 1336: „faciet fabricari … florenos, ad modum florenorum Florencie, de fino auro, sed aliquantulum ponderaciores.” Szekfű. T. T. 1911. 7. 12. l. – A firenzei arany súlya, 1/96 firenzei font lévén, a Pegolotti műve alapján megállapított 339.008 g-os firenzei fontsúllyal 3.53133 g volt. Finomsága, bár 24 karátosnak mondják, a kortársak tudomása szerint sem volt tiszta arany, hanem kb. 23 11/12 karátos, vagyis 0.996 ˝ finom, ami 3.519 g színsúlynak felel meg. Magyar aranyat 69 drbot vertek egy budai márkából 3.55851 g súlyban. Finomsága csak 23µ karátos lévén, színsúlya 3.5214 g volt. V. ö. Magyar pénztörténet, 98-99, 550. l.: Fejérpataky-Emlékkönyv. 231. l.; Villani: Historie Fiorentine, (Muratori SS. XIII. 191. l.); Nagl: Goldwährung. (Numism. Ztsch. XXVI. 76. l.); Salamon: Budapest tört. III. 97., 99. l. Schäfer (Vatikanische Qellen. II. 47 és 53 l.) A korunkra jutott Anjou-kori aranyak átlagsúlyának kiszámításához 87 drb Károly Róbert- és Nagy Lajos-kori aranyat használtam fel, melyek összsúlya 308.742 g. (V. ö. a függelékben), átlaga tehát 3.5487 g. A törvényes kiverési súly és átlagsúly kb. 1 cg-os különbsége részben a kopás, részben az aranyoknál is érvényesülő al marco verés következtében állt elő. V. ö. Magyar pénztörténet. 98-99, 133. l.

[20] A nemesércmonopólium a garasvalutával kapcsolatban életbeléptetett financiális intézkedés volt L. alább.

[21] V. ö. a III. fejezetet.

[22] V. ö. az alábbi kimutatást V. fej. Megjegyzendő, hogy 1325 táján Szilézia is a cseh király hűbérurasága alá tartott.

[23] V. ö. Emler: Regesta. III. 355., 357., 372., 475., 496., 533. l.

[24] U. o. III. 497. l.

[25] Fejér VIII/3. 198.

[26] V. ö. Zycha: Das böhmische Bergrecht. I. 179-188., II. 33., 132., 136. l.

[27] U. o. I. 170-171., II. 115., 116. l.

[28] Fejér VIII/3. 296. l.

[29] Magy. Pénztört. 408. l.

[30] V. ö. Wenzel Gusztáv: Magyarország városai és városjogai. Bpest, 1877. 46. l.

[31] A kuttenbergi bányászok nemzetségét illetőleg v. ö. Lippert, Julius: Socialgeschichte Böhmens. Wien, 1898. II. 269-270. l.

[32] V. ö. Magyar pénztörténet. 407-408. l., hol a magyar garasok 1333. évi ismert említéséből és Körmöcbánya telepítéséből következtetve a garasok első verésének idejét 1328 vagy 1329-ben állapítottam meg, szemben az irodalomban eddig elfogadott 1335-iki dátummal. Azóta sikerült az Országos Levéltárban (D. O. 31216 sz.) Károlynak 1330-ban Ungmegyének intézett rendeletét megtalálnom, melyben a szomolnoki kamarában vert királyi garasok forgalombahozataláról és a régi, cseh garasok kötelező beváltásáról intézkedik. Kutatóink (Thallóczy, Salamon, Szekfű stb.) az 1335. évi bérletszerződés feltalálása óta éppúgy túlbecsülték ennek jelentőségét, mint a régebbi kutatók a Corpus Juris-beli 1342. évi szerződését, s a reformot, valamint a forint és garas első verését 1335-re tették. Az 1335. évi szerződés kétségtelenül az 1329. évi reform legbecsesebb forrása, mert az 1329-1335. évi viszonyokat tükrözi vissza, bár e tekintetben az említett 1330. évi rendelet is nagy fontossággal bír. Kétségtelen azonban az is, hogy 1335-ben semmi újítás sem történt s így ez évet a magyar pénz- és pénzügytörténetben korhatárul feltüntetni nem szabad. Az 1335, 1336, 1338 és 1342. évi pénzverőkamarai bérletszerződéseket Szekfű Gyula adta ki (Oklevelek I. Károly pénzverési reformjához. Tört. Tár. 1911. 7-35. l.), az 1345. évit ld. I. Függelék. 16. sz. a.

[33] V. ö. alább.

[34] V. ö. alább.

[35] Marca grossorum [Bohemicalium]: 1325: Anjou II. 222; 1326: Schmauk Supplementum. 64. l., 1327: Károlyi okl. I. 64, Fejér VIII/3 194; 1328: Zichy okm. I. 309; Weber: Supplementum III. 6; 1329: Anjou II. 416, Károlyi I. 70, 72. l., Zichy I. 333: 1332: Anjou II. 616, Zichy I. 391. l. stb.

[36] Fejér VIII/3. 296. l. Magyar pénztörténet. 408. l.

[37] Hypolit körmöci, Friczko szomolnoki és chempelini Endurlin (másutt Endre) kamaraispánoknak hazánkban szokatlan hangzású nevével a csehországi forrásokban, mint – többnyire német – városi polgárok nevével gyakran találkozunk. V. ö. pl. Emler: Regesta. II. 31., 639., 1233., III. 764., IV. 146., 714. l. Rappe: Die Münzstätte Kuttenberg. Numism. Ztschr. XX. 245. l. stb.

[38] Az 1330. évi rendelet (Orsz. Ltár D. O. 31216. sz) és az 1335., 1336. évi szerződések (T. Tár. 1911. 7. és 12. l.) szerint „grossos faciet sedecime combustionis incidendo de una marca septuaginta duos grossos”. E szerint a pénzláb;

*1 márka 1/16 részig égetett pénzezüst: 72 drb; 245.53779 teljes súly; 230.191679 színsúly.
1 garas: 1 drb; 3.410247 teljes súly; 3.197106 színsúly.

Károly reánk maradt garasainak, 77 db (= 248.722 g.) súlyából kiszámított átlaga 3.2301 g., ami az al marco verés hibáinak kiküszöbölésére szükséges 5% hozzáadással csekély eltéréssel (3.391 g) fedi a törvényes kiverési súlyt. V. ö. a Függeléket és Magyar pénztörténet 20-21. l. A cseh garasok nyerssúlya 3.8354 g, színsúlya 3.5957 g volt. V. ö. id. m. 390. l.

[39] 1330: „pro quatuor grossis antiquis Bohemicalibus tres novi grossi dentur” I. Függelék 8. sz. A két pénznem tényleges ezüsttartalmát véve fel:

*4 cseh garas színezüstsúlya 14.3828 g
3 magyar garas színezüstsúlya 10.2307 g

lévén, 29%-os értékdevalvációt, míg forgalmi névértékük alapján, mindkettőből 56 számítván egy budai márka közönséges ezüstre, 4 : 3 arannyal 25%-os értékveszteséget kapunk.

[40] 1330., 1335. és 1336.: „florenos … proquatuor current pro marca fini argenti, tres vero cum dimidio pro marca pagementi; grossos …, ex quibus sexaginta quatuor dabuntur pro marca fini argenti et quinquaginta sex pro marca communi seu pagamenti. Orsz. Ltár. D. O. 31216. sz. Szekfű T. T. 1911. 7. és 12. l. Az értékszabályozás alapjául a XIV. század első évtizedében kialakult s 1311. óta kimutathatóan használatos forgalmi értékarány szolgált, mely szerint Magyarországon 1 budai márka finom ezüst értékében 4 firenzei arany vagy 64 garas, 1 budi márka közönséges ezüst értékében 3˝ firenzei arany vagy 56 garas forgott. A nemesfémek értékarányának kiszámításánál nem a garasmárka ezüsttartalmát hanem a finom ezüst márkájának tényleges ezüst tartalmát kell 4 forint aranytartalmával szembeállítanunk. A régi számítási mód fenntartása magyarázza meg a garas-pénzláb könnyítését. A cseh garas – mint külföldi pénz – csak bizonyos értéklevonással volt forgalombahozható (1 budai márka finom ezüst színsúlya 220.98402 g, 64 cseh garasé 230.1248 g). Ha már most a forgalomban meggyökeresedett számítási módot fenn akarták tartani, ez a kincstár károsodása nélkül csak úgy megoldható, ha olyan garasokat vernek, melyekből 64 darabnak színezüsttartalma nem éri el 1 márka finom ezüst színsúlyát. V. ö. Magyar pénztörténet 397., 400. l.

[41] Idesorozom az említett CNH II. 51, 54/A és B sz.-on kívül a 8, 11, 21. sz. évfajokat a hozzájuk tartozó obolusokkal (II. 9, 10, 12, 22, 23, 24. sz.), melyek közül a 21-23. számúak az 1332 és 1334 közt Erdélyben denarii lyliati (Monumenta Vaticana I/1. 95, 99-106, 116. l.) néven említett régi pénzfajjal azonosak. Ezeket nevezik forrásaink 1327: banales Hungaricales, 1329: banales regales nunccurrentes, 1332-1340 közt: (az 1323. évi egyik kamaraispán nevéről) banales Gurhes dicti, banales Strigonienses, Erdélyben banales antiqui és banales de Clusvar néven. Anjou II. 280, 393, Mon. Vatic. I/1. 91-144, 280, 303, 431. l. Valószínűleg ugyane pénzfaj értendő a győri, esztergomi, pécsi, kalocsai és csanádi egyházmegyékben előforduló baneles alatt, mert a valódi báni denárokat a pápai tizedszedők denarii Zagrabienses és denarii Miczbani néven ismerik. U. ott I/1. 145-161, 174-184, 220, 236-246, 260-268, 270-316. 411-417, 429 és 161-172, 420-421, 434-435. l. E pénzfajok súlyadatai (ld. II. Függelék 3. sz. a.) alapján:

*CNH. II. 51:       3 db;    2.18 g
   54 A):                 3 db;    2.39 g
   54 B):                 1 db;     0.85 g
   8 :                       3 db;     2.44 g
   11:                      3 db;     2.28 g
   21:                      2 db;     1.63 g
   Összesen:       15 db;   11.77 g

0.784 g átlagsúly kapunk, ami az al marco verés hibáira számított 5% hozzáadással 0.823 g-ot ad, s az pontosan megfelel az 1323. évi pénzláb fentebb megállapított törvényes kiverési súlyának.

[42] Az éremleletekben (v. ö. Numizm. Közlöny 1905 12–14. l.) az említett CNH. 21–24. sz. liliomos denárokkal együtt fordulnak elő a CNH. II. 15, 18, 29, 49. sz. denárok 16, 19, 30, 50. sz. obolusaikkal. Ezeket és a CNH. II. 13–14. sz. pénzeket kell az 1325–1329 közt kibocsátott pénzeknek tartanunk annál is inkább, mert a források 1332 és 1334 közt ezek közül többet – így a 13–14 és 49–50. sz.-t denarii cum aquilis (Mon. Vatic. I/1. 126, 133, 134. l.) és denarii cruciti v. banales cruciti (u. o. 113, 114, 119, 120, 126, 127. l.) néven – mint már csak Erdélyben itt-ott használatos, divatbólment pénznemet említenek. Ezek súlya (ld. II. Függelék 2. sz.)

CNH. II. 13.      2 db         1.39 g
      15               31 db        21.3 g
      18               36 db      23.35 g
      29                 6 db        3.20 g
      49                 8 db        5.37 g
Összesen        83 db      54.54 g

ami 0.6571 g átlagsúlyt, az 5 % hozzáadásával 0.689 g kiverési átlagsúlyt ad. Ez egy kb. 1 márka ezüst = 9 pensa = 360 denáros (0.682 g-os súlyú) pénzlábat ad.

[43] Magyar pénztörténet 374-380, 382-384. l.

[44] 1330-ban Károly Róbert azévi rendelete (ld. I. Függelék 8. sz.) szerint a pénzláb következő volt:

*1 budai márka 0.666 finom ezüst: 400 db; 245.53779 g teljes súlyú; 163.69186 g színsúly.
1 pensa: 40 db; 24.55377 g teljes súlyú; 16.36918 g színsúly.
1 denár: 1 db; 0.6138 g teljes súlyú; 0.4092 g színsúly.

[45] Az 1335. és 1336. évi szerződések szerint: „parvos quidem denarios faciet tercie combustionis, incidendo de una marca quatourdecim pensas, in cambio vero iisdem pro una marca communi dabuntur decem pense,” (az 1336. évben hozzátéve): „et pro quolibet grosso septem parvi denarii” Szekfű T. T. 1911. 7. 12. l. A pénzláb e szerint így alakult:

*1 márka 0.666 finom ezüst: 560 db; 245.53779 g teljes súlyú; 163.69186 g színsúly.
  10 pensa: 400 db; 175.3841 g teljes súlyú; 11.92272 g színsúly.
  1 pensa: 40 db; 17.5384 g teljes súlyú; 11.19227 g színsúly.
  1 denár: 1 db; 0.43846 g teljes súlyú; 0.292306 g színsúly.

1 budai márka közönséges ezüst színsúlya 196.4302 g lévén, 10 pensáé pedig csak 111.9227 g, a denárok névértéke valódi értéküknek 75%-ával magasabban állapíttatott meg. Ezek a kis denárok szerepelnek az 1332-1337. évi pápai tizedlajstomban több egyházmegyében parvi és denarii parvi néven. Mon. Vatic. I/1. 91., 96-109., 114., 116., 127., 132., 154., 159., 205-209., 322., 323., 336., 362., 371. l. stb. A Dunántúl azonban parvi és denarii parvi továbbra is a Wiennenses parvi-val synonim fogalom maradt. U. o. 201, 216, 219, 22, 233, 234, 373-400 l. Hogy Károly számos könnyű súlyú éremfaja (v. ö. a függeléket) közül melyiket verték ezidőben, arra nézve egykorú leletek hiányában ma még semmi biztos támaszpontunk nincs.

[46] Az 1330. évi rendeletből és az 1335. évi szerződésből is világosan kitűnik, hogy a garas és forint állandó értékpénzek voltak, viszont a kis denárokat a régi módszer szerint évente bocsátották ki s minden ház, illetőleg porta bizonyos meghatározott mennyiségű denárt volt köteles beváltani, minek elmulasztása esetén régi szokás szerint s büntetésdíj jellegű fél fertós adót, rendkívüli alkalmakkor – így 1330-ban még súlyosabb, telkenként egy fertós, a jobbágyaikat pénzváltásban megakadályozó nemes urak pedig 1 márka büntetésdíjat voltak kénytelenek fizetni. 1330: de singulis mansionibus, sive hominibus … singlulos medios fertones argenti vel denariorum antiquorum hoc modo, quod pro uno pondere argenti alterumdimidium pondus antiqouorum denarirum in statera cum pondere levando … idem comes camere nostre mox ibidem singulos medios fertones parvorum denariorum dare debeat e converso. Si qui de suis deferent negando fraudulenter … de ipso generali cambio absconderent vel deferent negando fraudulenter … de singulis negantibus singule marce, a negatis autem singuli fertones exigantur. I. Függelék. 8. sz. okl. 1335: „homines singularum portarum integrarum domino terre plenum etintegrum terragium persolvencium, ipsi comiti camere nostre singula tria pondera argenti, vel aliarum quarumlibet antiquarum monetarum, ad arcionem argenti, de singulis villis provincialibus infra unum mensem integrum, a die termini dicacionis portantes, alia singula tria pondera eorundem novorum parvorum denariorum nostrorum, videlicet viginti quinque denarios parvos, ab ipso comite camere nostre in loco deputato, cambire et econverso recipere tenebutur. Hoc distincto, quod quicunque ipsam monetam nostram parvam, premisso ordine cambiendam, contra hanc ordinationem nostram contempserit acceptare, de singulis portis, domino terre terragium integrum persolventibus, singulos medios fertones ad racionem Budensem solvere tenantur.” Szekfű. T. T. 1911. 9. l.

[47] 1335 és 1336: Quas quidem triformes monetas nostras, scilicet florenos, grossos et parvos anni presentis, tam per dictum comitem camere nostre; quam alios amerarios per totum regnum nostrum in una et eadem forma, pondere, combustione et valore decrevimus cudendas et pariter fabricandas.” Szekfű. T. T. 1911. 9. l.

[48] Az adólajstrom közel 10.000 fizetési tétele közt mindössze 15 aranyforintban fizetett összeget találtam, viszont a garas az egész ország területén használatos volt s egyes egyházmegyékben – így az esztergomi, győri, veszprémi, kalocsai, csanádi, egri, váci egyházmegyékben – a fizetések túlnyomó része garasban történt. A váradi egyházmegyében, valamint a budai és segösdi főesperességekben használata szinte kizárólagos.

[49] 10.000 fizetési eset közül mindössze 190 esetben (150 Erdélyben). Az egyes pénznemeket lásd a 27. l. jegyzetében felsorolva.

[50] Ld. a számadásokat Monumenta Vaticana I/1. 41-409. l.

[51] Az Árpád-korban is használatos 5 pensás (vagyis 200 denáros) báni, 6 pensás (240 denáros) baranyai báni, 10 pensás (400 denáros) széles bécsi és 8 pensás királyi denármárkák mellett a XIV. században 56 garasos budai, 62 garasos nagyszombati, 64 garasos budai finom ezüst, 48 garasos szepesi és baranyai 40 garasos fehérvári és zágrábi, 50 garasos egri garasmárkákat, 200 királyi báni denáros 400 és 448 királyi denáros, 480 kis bécsi denáros, 560 és 920 bécsi obolusos stb. denármárkákat említenek forrásaink.

[52] Legállandóbb a bécsi denárok árfolyama. 1 márka rendesen 10 pensát vagyis 400 denárt 1 garasra 7 széles bécsi, (3.75 g), 10 kis bécsi (3.64 g) denárt és 14 obolust (3.75 g színezüst) számítottak s értékük körülbelül meg is felelt a garas névértékének (1 garas = 1/64 budai márka finom ezüst = 3.452 g színezüst). V. ö. Magyar pénztört. 382-383. l. Mon. Vat. I/1. 195., 302., 402., 403. l. Előfordul azonban 11 kis bécsi denáros garas, 12 pensás bécsi és 23 pensás kis bécsi márka is. U. o. 201., 202., 402. l. A báni denárokat már helyenként igen változó értékben számították. Zágrábban és Baranyában állandóan 5 báni denárt (3.646 g) számítanak 1 garasra, viszont a kalocsai és szerémi egyházmegyékben 4, 6, 7, Esztergomban és Erdélyben 6 báni denárt. A különböző garas- és denármárkák kombinálásából így a legkülönbözőbb számítási márkák keletkeztek. Az adólajstromban a régi 200 denáros báni és 240 denáros baranyai márka mellett 260, 176, 192 (1 lat = 10. 11. 12 régi báni denár), 240, 280, 392 és 460 báni denáros márkákkal találkozunk. Mon. Vat. I/1. 91., 100., 113., 118., 121., 124., 125., 129-130., 137., 142., 163-172., 174-179., 181., 220., 235., 310.,316., 402., 411. l.

[53] Ugyanaz a helyzet állt elő, mint Bécsben a XV. század elején. V. ö. Schalk: Wiener Münzverhältnisse im ersten Viertel d. XV. Jahrt. (Mitth. D. lnst. F. Öst. Gesch. IV. 1883, 589. l.)

[54] 1335: „ipsi denarii nostri triformes (t. i. florenti, grossi et parvi denarii) per totum regnum nostrum uniforiter et absquali variacione discurrere debent et cambiri. Quidem denarii nostri parvi quemadmodum ad compotum marcarum Budensium augmententur, ita per totum regnum nostrum possint augmentari. Sed numerum tredecim pensarum marca ipsorum parvorum denariorum transcendere non possit, quod firmiter inhibemus.” Szekfű 8. l.

[55] Az értékcsökkentés megengedett alsó határául a közönséges (0.800 finom) ezüstmárka értékben forgó 13 pensás denármárka állapíttatott meg, 1 márka (0.666 finom) pénzezüstből pedig 14 pensányi denárt vertek.

[56] V. ö. Magyar pénztörténet 417-418. l.

[57] V. ö. az 1335. és 1336. évi szerződések fentidézett egyező pontjait.

[58] „ipsi denarii nostri triformes per totum regnum nostrum uniformiter et absque aliquali variacione discurrant et cambiantur.” Szekfű. T. T. 1911. 12-13. l. Szószerint megfelel az 1335. évi szerződés id. pontjának, de az apró denárok értékváltozását megengedő záradék elmaradt.

[59] 1336: Et quia insolencias, que propter cambium monetarum nostrarum singulis anni eveniebant, volumus evitare, bona deliberacione mediante stetuimus, quod dica per totum regnum debeat fieri, hoc modo, út de qualibet porta, que exitum dat ad plateam, ubi homines morantur, per quam unus currus cum feno vel frugibus intrare poterit, dicto comiti camere nostre a die dicacionis in presencia hominum domini archiepiscopi et magistri Tawarnicorum nostrorum, necnon alicuius capituli vel conventus credibilis testimonii presencia quintodecimo die solvi debeant singuli tres grossi illis exceptis, qui super hoc priviligiali libertate predecessorum nostrorum et nostra fulciuntur. Exceptis eciam servis et condicionariis nostris scilicet regalibus et regni nostri nobilibus similiter exceptis qui ab antiqua consucuntur regni nostri a solucione lucri camere nostre exempti fore dinoscuntur. Szekfű T. T. 1911. 13. l.

[60] Itt ismételten ki kell emelnem, hogy forrásaink „lucrum camerae”-nek mind az Árpád-, mind az Anjou-korban mindig csak a pénzváltás elmulasztása esetén fizetett rendkívüli büntetésdíj jellegű ˝ fertós illetéket, majd a pénzválási nyereség helyébe lépő egyenesadót, a kapuadót nevezik. V. ö. Magyar pénztörténet. 449-450. l.

[61] 1 márka finom ezüst (=220.984 g színezüst) értékben, mint láttuk, 64 garas forgott, melynek színezüsttartalma csupán 204.6148 g volt.

[62] A „marca banalium”, marca Wienensium, marca grossorum ad rationam fini argenti”, tekintet nélkül a báni és bécsi denár s a garas időnként megváltozott értékére, mindig 200 báni vagy 400 bécsi denár, illetőleg 64 garas, a „libra Wiennensium” mindig 240 bécsi denár összegét jelentette.

[63] 1325 és 1336 közt , mint láttuk, 1 budai márka finom ezüst értéke 64 garasban és (a garast 7 denárral számítva) 448 denárban, 1 márka közönséges ezüsté 56 garasban és 400(illetőleg 392) denárban volt megállapítva. Bár az 56 garasos számítási márka országszerte használatos, a forgalomban 1 garasra általában 8 denárt, a finomezüst márkára 60, 64, 66, 68, 70, sőt 72 garast, 512,528, 544, 576 kis denárt számítottak. 13-1337: („de albis denariis octo computando pro srosso”; „denarios parvos, de quibus denariis octo valuerunt unum grossum”. Mon. Vat. I/1. 91., 134., 302. l. 64 grossos pro marca fini argenti. U. o. 118, marca fini argenti, pro qualibet marca 66 grossos. U. o. 41.; 60 grossos pro marca comp., pro qualibet marca 60 vel 70 grossos tunc currentes. U. o. 175., 176.; 1336: unam marcam de fino argento. Mon. Vat. I/1. 124. l., marca denariorum ad rationem argenti 32 [33,34] denarios pro loctone computando. U. o. 118., 123., 124., 125., 137. l. 1331: marcas denariorum pro tempore currencium, lottonem cum triginta sex computando. Barabás Samu: Erdélyi káptalani tizedlajstromok. Történ. Táőr. 1911. 406., 409. l. U. o. 411. l.: cum 32 [33] denariis. Az utóbbi adatok szerint 1 lat ezüstre 32, 33, 34, 36, denárt, tehát 1 márkára 512, 528, 544, 576 denárt, vagyis 64, 66, 68, 72 garast számítottak.

[64] Lásd alább.

[65] A forintra 1325 és 1336. közt törvényesen 16 garast, 1 budai márka finom ezüstre, mi 4 forintot ért, 64 garast számítottak. A veretlen ezüst és garas értékviszonyának ingadozásával – mint láttuk – 1 márka finom ezüst értéke 66, 68, 70, sőt 72 garasra szökött, így 1 forint 16˝, 17, 17˝, 18 garas értékben forgott. (V. ö. a fenti jegyzetet.) Az arany árának emelkedésével 1337 és 1340 közt a budai márka finom ezüst értéke 3 forintra süllyedt s így 1 forintra most már – a 60, 64, 66 és 72 garasos márkaárfolyamoknak megfelelően – 20, 21, 22 és 24 garast számítottak. Monum. Vatic. I/1. 405. l.

[66] Az 1338. évi reformok jelentőségét a körmöczi és szomolnoki kamarák 1338-i bérleti szerződésének a többi szerződések szokásos bevezetésétől eltérő bevezető sorai is kiemelik: Nos Karolus… recognoscentes per varietates antiquarum monetarum nostrarum nostros regnicolas plurimum fore perturbatos, salubriori ducti consilio, prelatorum et baronum regni nostri voto unanimi, pro reformacione regni nostri intendentes providere, advertentesque per presentes, monetas nostras anni videlicet preteriti renovandas et perpetuo duraturas, utpote aliis similibus monetis nostris moderaciores, regni nostri statum in monetarum decursionibus in melius posse emendari et hoc per magistrum Frithkonem… posse meliorari et reformari… comitatum camerarum nostrarum de Smulnuch et de Cremnuch monetarum anni preteriti renovandarm… eidem… dedimus et locavimus. Szekfű, T. T. 1911. 16. l. Az 1338. és 1342. évi pénzverési szerződésekből az egész reformról világos képet alkothatunk.

[67] Emler: Regesta IV. 208. 1.

[68] A valutaegyességet egyébként János cseh király már korábban megszegte, mikor 1335-ben itáliai és franciaországi útjáról visszatérve pénzrontáshoz folyamodott, hogy üres kincstárát megtöltse. V. ö. Dubravius: Historia bohemica. Franfurt 1687, 559. 1.

[69] Az 1335. És 1336. Évi szerződések szerint a körmöci és erdélyi pénzverőházakban vertek aranyforintokat. V. ö. Szegfű T. T. 1911. 7. És 12. 1., hol a nevezett kamarák ispánjaitól veretett forintokról (in florenis per ipsum fabricandis) van szó. 1338-ban az új aprópénz verésével túlságosan igénybe vett körmöci kamara ispánja és Budán vert forintokban (in florenis, modo priori per … comitem camare nostre Budensis cudendis) fizeti a bérösszeget. U. ott 16. 1. Viszont 1342-ben (5. Ö. U. o. 24. 1. Az 1342-i budai forintokból) már ismét vertek Körmöcön is aranypénzt (in florenis seu aureis denariis camere nostre eiusdem cusis et cudendis). Corpus Juris 1. 1342. Decr. 1. §. A pécsi és a szerémi kamarabérlők nem verettek aranypénzt, a többi kamarából hiányoznak az adatok.

[70] 1338-ban obolusok (féldenárosok) verésével is kisérleteztek, de ezeket már a következő évben kivonták a forgalomból. 1338: „Idem comes camerarum dictarum, prout aliarum camerarum nostrarum comites, fabricabund, cudent et facient biformes denarios perpetuo duraturos, cum aliis denariis per alios comites camerarum fabricandis, uniformiter per totum regnum nostrum discurentes, scilicet maiores et minores ita, quod in maiori denario tantum erit de argento, quantum in lato Vienense pene ponderato et octo pense ex eisdem marcam ponderabund et current pro marca fini argenti in montanis, minores eciam faciat pro medietate ipsius maioris monete valentes, qui obuli vocantur et in ipso minori denario tantum erit de argento quantum in medio Viennense bene ponderoto ex quibus secdecin pense current pro marca fini argenti et ponderabunt marcam. Szegfű 17. 1. – 1342: idem magister faciet fabricari integros denarios camere nostre argenteos vere combustionis tercie ad modum et formam ac varitudinem denariorum nostrorum anni preteriti tercii et quarti, eosdem ampliando in vera et recta combustione tercia ex quibus de una marca fini argenti (mely alatt itt nyilvánvalóan színezüst értendő) duodecim pense incidentur et octo pensa ex eisdem, et non plores unam marcam ponderis Budensis in statera ponderabunt et current pro marca fini argenti in montanis. U. o. 24. 1. És Corpus Juris 1. (Márkus-féle kiadás 1899.) 152. 1. Pénzlábuk tehát a következő volt:

  Pensa Denár Obulus Teljes súly grammban Szín súly grammban
1 márka színezüst 12 480 960 368.30668 245.53779
Márka 0.666. fin pénzezüst 8 320 640 245.53779 163.69186
1 pensa 1 40 (80) 30.69222 20.46148
1 denár -- 1 2 0.76730 0.51153
1 obulus -- -- 1 0.38365 0.25576

Az 1338. És 1342. Évi meghatározások egyértelműek. Mindkét szerződés szerint 8 pensa, vagyis 320 denár súlya 1 márka s a denárok finomsága „tercia combustios”, mert a „bécsi finomság” alatt hazánkban egyharmadrészig, égetett ezüstöt értettek. (V. ö. Magyar pénztört. 379. 1.) Arra nézve, hogy Károly pénzei közül melyiket tekinthetjük az 1339 és 1342 közt kibocsátott fajnak, biztos támaszpontot az nyújt, hogy ezidőben obolusokat már nem vertek. Károly nehezebb súlyú éremfajai közül csupán a CNH. II. 43. 46. Számúak jöhetnek tekintetbe, mert ezeknek obulusa ismeretlen. Sajnos, e két éremből oly kevés példányt ismerek, hogy biztos eredményt megállapítanom lehetetlen.

[71] Az 1338. évi szerződésben gyakran előfordul a „monetla perpeluo duratura”, „denarii perpetuó duraturi” kifejezés (Szegfű id. h. 16, 17, 19, 21. 1.). 1338: „facient denarios … cum aliis denariis per alios comiles camerarum fabricandis, uniformiter per totum regnum nostrum discurentes” U. o. 17. 1. 1342-ben különösen kiemelik, hogy 1339 óta egységes pénzláb alapján vert denárok forgalma országszerte biztosítandó és hogy a pénzverés célja a váltópénz mennyiségének szaporítása „in integris camere nostre monetis annorum preteriti, tercii, quarti et presentis, per totum regnum nostrum uniformiter discurendis et per preteriti anni modum, tam per ipsum, quam per alios regni nostri cameraios ampliandis”; „ipsos annorum preteriti, tercii et quarti camere denarios in suo esse cursu et cambio remanere volumus”, „quia volumus, út presens moneta nostra tercie combustionis amprianda per totum regnum nostrum imutabiriter possit perpetuari et abundari, et ipsi denarii camere nostre annorum preteriti, tercii et quarti unacum eisdem novis pariter debeant discurere et acceptari”, „pro multiplicanione dictorum modernorum denariorum” rendeli el a váltást stb. Szegfű 24, 25, 27, 28, 29, Corp. J. I. 152. 154. 156. 1.

[72] 1338: Iidem autem denarii nostri cambiantur et discurrant hoc modo, quod ipse comes camerarum nostrarum vel sui officiales in singulis foris … publice, in loco fori eosdem denarios nostros super tabula una cambio exponere debeat et pro tribus ponderibus antiquarum monetarum tercie cumbustionis, in statera. Grossi autem juste combustionis et argentum finum equaliter in statera ponderando, cum ipsis denariis cambiantur, videlicet pro marca argenti ponderis Budensis unam marcam denariorum nostrorum dabit cum eodem pondere. Item unam marcam auri ponderis Budensis duodecim caratorum cambiens cum sex marcis nostrorum denariorum cum eudem pondere Budensi levando in statera, et nullus possit cambire aurum vel argentum cum pecunia numerata, sed debeat cambire in camera regali in statera levando. Siqui auten secus fecerint, per ipsum comitem camerarum nostrarum in eorum personis, prout infideles nostri poniantur et codemp nentur. Ita tanem, quod in civitalibus et montanis huius modi nostros infideles judex et judati ac tota communitas capros ipsi comiti camerarum nostrarum poniendos cum omnibus eorum bonis dare teneantur. Si auten ipsi judex, jurati ac tota communitas civitatis id non facerent, endem pena infidelitatis puniantur, si hoc ipse comes camerarum nostrarum per homines domini archiepiscopi et magistri Tawarnicorum poterit declarare. Szegfű 1911. 17. 1. Ez évben még a kiváltságos városok sem a szokásos taxát fizették, hanem a pénzek beváltására köteleztettek. Ezért maradt ki az erre vonatkozó rendelkezés a szerződésből.

[73] 1338: Item statimus, quod nullus, sive civis sive forensis, cum auro vel argento aut cum antiquis monetis, publice vel occulte forum facere presump mant. Specialiter volumus, út nullus cum grossis forum facere presumpmant et si forum faciens repertus fuerit cum grossis amitet omnia bona sua et puniatur in persona. Volumus in super, út dum ipsi denarii nostri renovati in foris quibusribet cambio exponentur, si aliquis fuerit repestus forum faciens cum grossis vel quibusribet antiquis monetis, lunc iudex iurati el lota communitas civitatis vel ville ipsum cum omnibus bonis suis in dicto foro apud ipsum inventis captivando, ad manus ipsius comitis camerarum nostrarum vel eus officialitum teneantur asignare. Si autem ipsi iudex iurati et communitas civitatis in hoc negligentes vel tardi extiterint pena supraticta puniantur. Szegfű 19, 21, 22, 23, 1. 1342: Ceterum statuimis, ut nullus omnimo hominum cum aliqulibus antiquis monetis aut auro vel argento. In specie et specialiter cum parvis et eciam mediocribus weynensibus, quorum omnimodam exstirpacionem volumus et commillimus, preterquam cum ipsis monetis camerarum nostrarum mercandi habeat facultaten, alioquin emtores et venditores suas res et bona perdent et dehonestabuntur in personis. Pretera nullus mercator extraneus vel huius regni superveniens, palam vel occulte, in domibus aut camera suas res et bona, tam in pannis, quam in aliis generibus et speciei rebus pro aliis monetis antiquis, cuiuslibel forme, auro vel argento vendere aut commutare presumpmat sed pro monetis camere predictis vendendi habeat facultaten. Si qui autem secus facientes et excercentes per ipsum cimilem camerarum vel suos officiales reperti, seu per eosdem deprehensi fuerin, res vendicioni tam in pannis, quam in aliis rebus expositas et pro vendilis rebus receptas perdant et puniantur in personis. Hoc expresso, quod iidem comiles camere ipsum lucrum camere racione cambii signanter in positum non ariter, videlicet cum Wyenensibus aut aliquibus antiquis denariis vel grossis, per formam compisicionis aut alicuius alterius coloris cautela, nisi cum ipsis integris denariis camere nostre ampliandis exigere tenebuntur; et quod universos denarios antiquos aut Wyennenses, grossos tam Bohemicales quam Racenses et alios, cuiuscunque forme exinstant, exceptis sorumondo presentibus integris denariis camere nostre perpetuo currere statutis, comburere et infundere ac in formam modernorum denariorum nostrorum redidi facere pro multiplicacione eorundem teneantur. U. ott. 26, 29, és Corp. Juris 1. 154, 156. 1.

[74] 1342: Qui quidem denarii nostri integri cambientur per hunc modum, quod ipse comes camere vel sui officiales in singulis foris modum, quod ipse comes camere vel sui officiales in singulis foris civitatum et liberarum villarum nostrarum regalium et reginalium ac quorumlibet aliorum … in eisdem foris ipsos denarios camere ampliandos et multiplicandos publice, super tabula sua exponere debeat et tres ex eisdem denariis pro quatuor latis Wyennensibus vel aliis camere nostre monetis quinti anni iam aboeitis, aut eciam in aliis precentibus annis fabricatis combustionem Wyennensem habentibus, cambientur, et sex ex eisdem … denariis novis … pro grosso, et octo pense ac sedecim denarii pro marca pagamenti absque aliquari augmentatione ubique et solvantur. Szegfű 24-25 Corp. J. 152. 1338: Szegfű 17. 1.

[75] 1338. Ut autem ipsi denarii nostri perpetuo duraturi ubique in regno nostro absque repulsione et contradictione eo melius quo forcius discurrere valeant, statuentes ordinarivus, út universi ecclesiarum prelati et rectores … decimas ac debita et quosvis reditus … cum ipsis nostris monetis maioribus et non obullis exigere et recipere teneantur, dummodo ipsi denarii nostri in tanta copia cudantur, ut omnes debitores sua debita cum ipsis denariis nostris persolvendi habeant facultatem.

Eodem modo eciam regni nostri barones et nobiles, ac alii cuiusvis status homines ipsorum proventus universos, scilicet tributa, teragia et quasvis alias colectas … cum ipsis nostris monetis exigant et recipiant, et quilibet mercatores … cum ipsis denariis forum facere debeant et teneantur. Nos autem promiltentes asumpsimus universas nostras colectas regales et reginales per totum regnum nostrum et specialiter tributa nostra et tricesimas nostras exigere facere et recipere cum eisdem ut autem melu pene ipse monete nostre … per regnicolas nostros acceptaciores fiant et reputaciores, statuimus, út ipsarum monetarium horenses non acceptatores amissionis pena omnium mercimonialium bonorum eorum, que ad dictas nostras civitales mercandi causa iransferund … puniri debeant et codempnali. Civitalenses vero ipsam monetam nostram cotempnentes in personis eorum graviter … puniantur et universa eorum bona mobilia et immobilia perdant.

Út autem … idem novi denarii perpetuo discurrant et cambiantur ubique, ac sine repulsione acceptentur, volumus, út si nobiles ora habentes ipsam monetam nostram in eorum foris curere non fecerint pro qualibet vice usque ad septem vices, idem nobiles singulas quinquaginta marcas … solvere teneantur. Septima autem vice si modo simiri offenderint, ipso foro et eadem possesione sua priventur.

Item tributa habentes, si ipsos denarios nostros non receperint, pena premissa puniantur.

Item ecclesiarum lectores universi, seculares et regulares, fora habentes, ipsos denarios nostros renovatos, in eorum foris curere non facientes, pro qualibet vice usque ad septem vices, singulas quinquaginta marcas … persolvant, septima autem vice in oc offendentes totum dampnum inibi camere nostre ilatum, absque spe relaxacionis, ipsi comiti camerarum nostrarum refundere teneantur.

Si ecclesiarum restores eorum decimas et reditus cum eisdem monetis nostris ab ipsorum debetoribus non exigerent … tantam sumpmam pecunie, sicut in ipsa villa, ubi exaccio decimarum et aliorum reddituum fieri debebat, se extendissel, pro ipsorum quiusmodi contumacia, camerario nostro persolvant.

Si civitalenses ipsam monetam nostram in medio ipsorum currere et cambire non fecerint, vel non admiserint, iudex et jurati omnes possessiones suas et omnia bona eorum amittant, tamquam regalium mandatorum conteptores capitali pena puniantur.

Si homines regios, honores nostros et dignitates habentes in eorum foris, tributis et tenutis eandem monetam nostram renovatam curere vel recipi non facerent, ipsis regiis nostris honoribus priventur, et de propriis eorum bonis quinquaginta marcas ipsi comiti camerarum nostrarum persolvere teneantur. Szegfű. 1911. 17, 19, 21, 22. 1.

1342: Item pro ampliacione earundem monetarum camerarum nostrarum statuimus út universi ecclesiarum prelati decimas et debita, acquosvis reditus, ac eciam coneti regni nostri barones et nobiles, aliique culusvis status homines ipsorum proventus universos, scilicet tributa, terragia et quavis collectas, a quibuscunque ipsorum debitoribus et jobagionibus, tributariiis et officialibus, cum ipsis moneris camere nostre aut florenis recipere et exigi facere teneantur, dummodo ipsi denarii camere nostre in tanta copia cudantur, ut omnes debitores sua debita cum ipsis denariis camere persolvendi abeant facultatem.

Nos autem promitentes assumpmimus universas nostras collecias regales et reginales, pertotum regnum nostrum, specialiter tributa nostra et tricesimas nostras exigi facere et recipere cum eisdem. Szegfű 32. Corpus Juris 1. 160. 1.

[76] 1342: Istud tamen pro multiplicacione earundem monetarum camere nostre, maxime et specialissime cum ipso comite camerarum nostrarum, iuxta suam spontaneam obligacionem et nostram omnimodam intencionem, volumus et comitinus, út in cuncis locis camerarum, in quibus monete camerarum cudi solent, nunc in principio adminus mille marcas idem camerarius fabricari faciat cambio exponendas, qui si facere neglexerit, tanquam nos seducens et regnicolas nostros decipiens remanebit. Istud tamen expresse volumus, quod si ipse comes camerarum nostrarum ipsam monetam camere nostre in locis solitis camere cudendo, habundanter fabricari non fecerit et ipse solum ad dicam et exaccionem lucri eiusdem camere se disimulando comiserit extuc ipse taris tanquam nos seducens et regni nostri deceptor seu mendax contra nostram maiestatem convincatur. U. o. 25. 34. És Corp. Juris 152, 162. 1.

[77] Szegfű T. T. 1911. 28. 1. Corp. Jur. 1. 156. 1.

[78] 1342: Item quia volumus, út presents moneta nostra tercie combustionis amprianda per totum regnum nostrum imutabiliter possit perpetuari et abundari … statuentes odinavimus et comittimus, út in quolibet comitatum, de singulis portis, per quas currus cum feno vel frugibus neratus, intrare potenst et exire, sive sub eadem porta seum curia portam habente, tres vel quatuor, aut eciam plures existant homines residentes, sive solum unus commoretur in eadem, nisi in tantum sit egens, et pauper, út solvendi non habeat facultatem, quos videlicet prememorati quinque umines archiepiscopi et aliorum iuxta ipsorum concienciam solvere posse cognoverint et commiserint, ac domini terre sibi sorucionem facere posse vel non posse iuramento suo dixerint, excepritis servis et condicionariis nostrorum regalium et reginalium, ecclesiarum ac aliorum quorumlibet, necnon exercituanlibus servientibus dominorum terre, quos ipsi juramento eorum exceperint, et idem quinque homines, scilicet domini archiepiscopi et aliorum, fore excertituantes ivestigando sciverint, et eciam exceptis ecclesiis civitatibus vel aliis evidenti privilegiata libertate fultis, facta dicacione infra quintum decimum liem, decem et octo denarios predicte camere nostre pro lucro camere ipsi comiti camerarum dare et solvere teneantur etc. Solventibus autem in quolibet comitatu unus loeus communis et convenies pro dicta solucione deputetur, et si qui presentes pro multitudine solvencium aut aliquo impedimento alio prepediti, die asignato solvere non possent, absque aliquo gravanine Quatuor diebus continuis expectentur, nec infra ipsos quatuor dies integros, si solucionem fecerint, possit aggravari. Protari tamen expressione mediante, quod ubi et in quibus comitatibus aut regni nostri partibus porte tum ex consuetudine non habentur, tum eciam propter defectum lignorum fieri non potuerund, inibi et ipsi tales predictum lucrum camere secundum quod in aliis temporibus iuxta tamen disposicionem et conscienciosam odinacionem predictorum quinque hominum, infra idem tempus solvere tenebuntur. Szegfű T. T. 1911. 27-29 és Corp. J. I. 154-15

[79] 1342: Civitates autem et alii regnicole nostri predictam evidentem libertatem habentes a solucione lucri camere taliter sint exempti, si tamen ipsas monetas camere nostre in tenutis ipsorum et inter eos ac jobagiones eorundem acceptari faciendo, continuum cursum et cambium earundem voluerint facere et exercere; sin autem, non per nos, set per se ipsos libertates eorum infringentur et sic ad solucionem eiusdem lucri camere sicut alii regnicole nostri, sic et ipsi … tenebuntur. Szegfű 28. Corp. Jur. 1. 156. 1. U. ez tűnik ki a szentgothárdi apátság 1340. Évi kiváltságleveléből, mely szerint jobbágyai mentesek mindennemű adótól és lucrum cameraetól, de „monetam camere regie accipere, currere et permutare teneantur”. Fejér VIII. / 4. 736. 1.

[80] 1338: Zalai okl. I. 341, 1340: Zichy Okm. 1. 571. Anjou. IV. 37, 1342: Anjou IV. 238, 270, Fejér VIII. /4. 605, IX. /1. 51. 1343: Zichy II. 74., Fejér IX. /1 153. 1. 1344: Anjou. IV. 461. 1346: Zichy II. 226. 1347: U. o. II. 283, 1348: Anjou. V. 252, Fejér IX. /1. 613, 631, 1349: Anjou. V. 272, 291, 325, h. okl. 255, 1350: Anjou. V. 356, 374, 393, 407, 468, 1351: U. o. V. 425, 463, 524, 536, 1352: U. o. V. 547, 563, 594, 1353: U. o. VI. 41, 44, 80, 97, 100, 108. 1. Stb. A pápai adószedők, kik 1332 és 1337 közt alig jutottak hazánkban aranypénzhez, 1338 és 1342 közt már gyakrabban emlegetik az aranyforintot (Mon. Vat. 1. 11. 411, 418, 419, 421, 428. 1.), az ötvenes években pedig már kizárólag aranyforintokban számoltak el. (Mon. Vatic. II. /1. 438-451. 1.) az aranypénz általános forgalmának legbiztosabb jele a pagament forint használata. Hazánkban először 1342-ben találkozunk vele: „400 florenos auri debiti valoris et monete”. Fejér VIII. /4. 605. 1. 1354 óta mind gyakrabban találkozunk a floreni denariorum (in denariis) kifejezéssel (Anjou. VI. 212, Zichy III. 238, 289, 296, 542, 594. 1. Stb.). ami azt bizonyítja, hogy a forintban való számítás a márkaszámítás rovására egész országban tért hódított. 1359: „Pro 270 florenis in specie et non cum Vyennensibus nec aliis denariis” kifejezése jellemzően bizonyítja a pagament forint általános használatát. Anjou. VII. 567. 1.

[81] 1339 és 1342 közt: Zichy I. 565, Fejér VIII/4. 401, Bánffy I. 110, Anjou. IV. 104, 201, 243, 262. l.

[82] 1340 és 1344 közt: Marca denariorum. Anjou IV. 7, 52, 65, 118, 192, 260, 295, 321. 380, 411, 469, soproni okl. 1. 156, Apponyi okm. 1. 108, Fejér VIII. /4. 417, IX. /1. 162, 182, 194. 1. 1338 és 1342: Marca computi Cassensis in denariis. Anjou. III. 461, IV. 267; 1338-1342: Marca grossorum in latis Wyennensibus, marca grossorum in banalibus. Mon. Vatic. I. /1, 427, 429. l.

[83] Az esztergomi pécsi és kalocsai egyházmegye területén e korban is használatos „banales” elnevezés alatt ekkor már egész bizonyosan a királyi denárt kell értenünk. A nép az eféle szóhasználatban mindig konzervatív s az új denár súlya és nagysága egyébként is közel állt a régi királyi báni denárhoz. V. ö. 1338: Anjou. III. 456, Zichy 1. 547, 1341: Zichy 1. 609, Monum. Vatic. I. /1, 411-417. 1. Az 1332-1337 közt használt más régi pénznemek közül 1338 után csak elvétve találkozunk egy-eggyel, így Erdélyben a „régi báni”-val (1345: Anjou IV. 487. 1.). Szegeden a „szegedi kisdenár”-ral (Mon. Vatic. I. /1. 415. 1.).

[84] Anjou. IV. 4, 27, 43, 77, 125, 196, 256, 372, Fejér VIII. /4, 600, IX. /1, 126, IX. /7. 44, Héderváry 1. 32, soproni okl. 1. 166, zalai okl. I. 389, 413. 1. Monum Vatic. I. /1. 411, 425-429. 1. Bizonyára ez a szívós kitartás késztette Nagy Lajost, hogy szakítva az 1338-1342. évi rendelkezésekkel, újból elismerje a bécsi denárok forgalmának jogosságát. V. ö. az 1345. évi pénzverési szerződésnek a denárok forgalmi értékét s a portális adó fizetését szabályozó pontjait. I. Függelék 16. Sz.

[85] 1342: Item florenus seu aureus denarius camere pro nonaginta denariis integris camere nostre ampliandis, semper absque augmentacione et refutacione ubique acceptetur et cambiatur. „Octo pense ac sedecim denarii pro marca pagamenti absque aliquali augmentatione ubique currant et solvantur”. Szegfű T.T. 1911. 25, 26. 1. És Corpus Juris 1. 152, 154. 1. A fizető márka a régi 56 garasos márkának, tehát 1 márka közönséges ezüstnek felel meg. Noha:

*1 budai márka közönséges ezüst szín súlya 196.4302g
  336 denár színsúlya ………………………… 171.8763g

[86] V. ö. az előző jegyzetben: „absque aliquali augmentatione”. Továbbá: ipsos annorum preteriti, tertii et quarli camere denarios in suo ese cursu et cambio remanere volumus. Si qui vero iandictas monetas nostras annorum preteriti, tercii, et quarti veras, et eciam hoc anno pro earundem ampliacione in eodem valore fabricandas, in numero augmentantes reperti fuerint, tanquam regalium nostrorum mandatorum et statuta camere infrigentes, in rebus et personis per ipsum comitem camerarum nostrarum puniantur, nostra auctoritate mediante. Item si reviores denarii in ipsis presentibus, preteriti, tercii, et quarti annorum camere monetis vel prioris combustionis plures, quam octo pense et tres vel quatuor denarii, marcam ponderantes, apud quemcunque, sive in aliis locis, seu eciam circa camerarios vel suos officiales, aut numerum marcarum augmentates ubicunque invenirentur tamquam falsarii, nostra auctoritate puniantur. Szegfű id. h. 25. És Corpus Juris I. 152. 1. Az ezüstrúd használatának eltiltásáról szóló rendelkezéseket v. ö. feljebb 105-106. 1.

[87] Az 1342. Szerződés szerint egy garast 6 denár értékben váltottak be s ugyanez aranyról értesít az 1338-1342. Évi pápai adószedő, ki a denárt – a hagyományos elnevezéshez ragaszkodva – esztergomi banalis-nak nevezi. 1342: „sex ex eisdem denariis novis pro grosso et octo pense ac sedecim denarii pro marca pagamenti … currant et solvantur”. Galhardus és Gervasius számadásában 1338-1342: „56 grossos pro marca qualibet computando et sex banales asignavit pro grosso quolibet”; „6 banales pro grosso quolibet asignando”. „12 marca grossorum in banalibus. 56 grossos pro marca et 6 denariis pro grosso computando"” Mon. Vatic. I. /1., 411., 417., 429. 1. Ez a 336 denáros márka értendő a források budai denármárkája alatt: „marca denariorum compiti (v. rationis v. numeri) Budensis (v. más hasonló kifejezéssel). 1340-1344: Anjou IV. 52., 65., 295., 260., 321., 380., 411., 469; soproni okl. 1. 156; Fejér VIII. /4, 417., IX. /1 162., 182., 194, 1. Nevezetes, hogy a királyi denárral azonos ezüsttartalmú bécsi denárokat is – szakítva a régi 10 pensás számítási móddal – gyakran 336-ával számítják a márkára. 1338: „Marcam Budensem, sec Wyennenses pro grosso cupitando”. Anjou. III. 455. 1.; 1340-1341: „Marca latorum Wyennensium, qualibet marcam cum octo pensis et sedecim latis Wyennensibus computando”. Zichy okm. 1. 571., Héderváry okl. 1. 128. 1. 1338-1342: „marca grossorum in latis Wiennensibus, 56 gr. Pro marca, et 6 denarios pro grosso computando.” Mon. Vatic. I. /1. 427., 429. 1. 1340-1345: „Marca latorum Wyennensium computi (numeri v. racionis) Budensis” Zichy okm. 1. 576., II. 89. Kubinyi II. 135; Anjou IV. 203., 500. 1.

[88] V. ö. erről a Magyar pénztörténet. 274-278. l.

[89] 1330-ban egy mansio félfertó (-6 pondus) súlyú finom ezüstöt, vagy 9 pondus súlyú régi denárt volt köteles 6 pondus új pénzre beváltani. (Ld. Feljebb 94. l.)

*6 budai pondus finom ezüst … színezüst értéke 27.623 g
  9 budai pondus 0.666 finom régi denár színezüst értéke 30.692 g
  6 budai pondus 0.666 finom új denár színezüst értéke 20.461 g

tehát a pénzváltási nyereség házanként 7.162 g, illetőleg 10.231 g színezüst. Evvel szemben az 1330. Évi 1 fertós büntetésdíj házanként 49.1074 g színezüst terhet rótt a lakosságra. Ez azonban, úgy látszik, a garasok forgalombahozatalával kapcsolatos rendkívüli teher volt. A normális pénzváltási terhet az 1335. Évi szerződésből ismerjük meg. Eszerint minden porta 3 pondus közönséges ezüstöt vagy evvel egyenlő értékű régi pénzt volt köteles 3 számítási pondus, vagyis 25 darab apró denárra beváltani. A pénzváltás portánként 4.969 g színezüst s a normális félfertós büntetésdíj 24.5537 g színezüst terhet rótt a lakosságra. V. ö. Magyar pénztörténet. 449. 1.

[90] 1335 és 1336: In civitatibus autem nostris regalibus videlicet et reginalibus et in aliis quorumlibet, iuxta seriem nostre taxacionis in aliis litteris nostris ad easdem dirigendis expressam, hoc ordine et moderaminis pena mediante, per cives civitatis cuiuslibet statuentes volumus cambiendum, videlicet quod cives civitatum … vigesimo secundo die, a die publice proclamacionis … sumpmam pecumnie super ipsos impositam solvere tenebuntur eo modo, quod si usque eundem vigesimum secundum diem ipsam pecuniam eidem comiti camere nostre solvere non curarent, singulas decem marcas de ipsa sumpma pecunie cum judicio trium marcarum, elapso termino solvere teneantur. Szegfű T. T. 1911. 10. 14. 1. 1342: Civitatenses vero iuxta presentem taxacionem nostram et baranum nostrorum certam sumpmam pecunie de predictis monetis camere ampliandis, infra pretacti temporis spacium, pro argento cambire vel financionem eiusdem monete camere in eisdem denariis camere ampliandis, dare et solvere teneantur, videlicet Zalankemen lucentas et quadraginta marcas, item zemmlyn quin decim item zenthdemeter quinquaginta, item enghsexaginta, item Nogholaz viginti quinque item Esztyen triginta, item Segusd, Aranyas, Labaad et Chey cum suis pertinenciis centum, item Peech quadraginta marcas, modo predicto cambire teneantur. Ita videlicet, quod aut ipsi civitatenses receptis ipsis quantitatibus pecunie nove monete camere pro qualibet marca octo pensas in statera poderanti, unam marcam fini argenti, vel saltim nichil recipiendo, combustionem seu financionem singularum marcarum ipsius monete, videlicet de singulis marcis super ipsos impositis singulas quatuor pensas predictarum monetarum quarum octo pense marcam ponderant, dare debeant. U. ott 28. 1. A körmöci kamara területén ugyanekkor Trencsén 10. Báth 35, Korpona 35. Nagyszombat 100, Tapolcsány 20 márka beváltására kötelezett. Corpus Juris 1. 159. 1.

[91] V. ö. a IV. függeléke.

[92] 1338 és 1342: ceterum volumus, ut nullus mercator vel quilibet alter ultra duas marcas denariorum ad montana secum deferre presumpmat pro expensis. Si autem ipse comes camerarum nostrarum vel euis officiales apud tales ultra duas marcas reperierint in denariis, auferant bona sua universa et puniat eum in persona. 1338: .. unus camerarius cum moneta sua ad cumitatum alterius cameraii ad cambiendum aurum vel argentum transmittere non presumpmat et si ille camerarius, in cuius cumitatum famulum alterius camerarii cum pecunia ultra sumpmam duarum marcarum in venerit, ipsa pecunia ab eodem auferatur et ipse camerarius omnium bonorum suorum amissione puniantur. Item ordinamus, quod quilibet hospes in montaris existens ecodem die, quo mercatorem vel alium aliquem in domum suam pecuniam habentem recipiet, comiti camerarum aut eius officialibus significare debeat, dicendo quod talis homo portavit pecuniam ad donum meam; et si ipse hospes et civis non fecerit, et sequenti die pecuniam ipsam apud eundem hospitem, vel apud alium idem comes camerarum vel eius officialis invenerit, tunc ille domesticus hospes omnia bona sua perdat et in persona puniantur út infidelis. 1342: item ordinavimus, quod aphinc unusquisque campsores denariorum, út soriti fore dicuntur, per se servare secessel omnino et desistat. Si enim aliquos ex eisdem campsoribus in detrimentum camerarum servare et habere comes camerarum sciverit et … invenerit, nedum ipsi campsores, verum eciam ipsi dimini eorum in ablacione rerum et bonorum ipsorum punientur et deonestabuntur in personis. Szegfű T. T. 1911. 18, 19, 25, 26, 31 és Corp. Jur. 1. 154, 158. 1.

[93] 1342: Condicione tali, quod si qui facta dicacione in termino assignato lucrum camere non persolverent, tunc iidem quinque homines ad possessionem, de qua ipsum lucrum camere non est persolutum accedant et tamdiu moram ibi faciant absque destlucione et spoliacione possessionaria, in expensa moderata eusdem possessions donec ipsum lucrum camere cum iudicio trium marcarum persolvantur. Si vero populi vel domini villarum non solvencium lucrum camere prenotate, preterito termino solucionis dictis hominibus in officio camere procedentibus cum pecunia debita et iudicio ordinato extra villam opviarent placaturi ex tunc ipsi executores negoctoorum camere in taribus villis descensum facere non valeant alliqualem. Si qua autem civitatum negrigens fuerit in solvendo, predicti executores negoctorum camere in medio talis civitatis tamdiu permonebund quosque cum gravamine duodecim marcarum solucionem faciet prenotatam, in expensa tamen eusdem civitatis moderata. Szegfű 29-30 Corpus Juris 1. 156, 158. 1.

[94] V ö. erről a IX. fejezetet.

[95] V. ö. Magyar pénztörténet 477-484. 1.; Soetbeer, Steinherz, Inama-sternegg, Lamprecht, Luschin és Salamon u. ott id. műveit továbbá Inama-sternegg id. ért. (Zeitschr. F. soz. U. Wgesch. III. 19-20. 1.) Nagl id. h. 210, 1., Schaube Handelsgeschichte. 266., 298-300. 1., Shaw id. m. 23., 29. 1., Nagl: Der Salzburger Rechenzettel … (Numism. Zschr. XXII. 72-80. 1.).

[96] V. ö. Magyar pénztörténet 477-484. 1.; Soetbeer, Steinherz, inama-sternegg, lamprecht, Luschin és Salamon u. ott id. műveit továbbá inama-sternegg id. ért. (zeitschr. F. soz. U. wwgesch. III. 19-20. 1.) Nagl id. h. 210, 1., Schaube Handelsgeschichte. 266., 298-300. 1., Shaw id. m. 23., 29. 1., Nagl: Der Salzburger Rechenzettel … (Numism. Zschr. XXII. 72-80. 1.).

[97] V. ö. Shaw id. m. 4. 1.; Peruzzi id. m. kül. 295–350. l.; Beer id. m. 1. 917. S köv. l.

[98] „Nell detto anno 1345. Havendo in Firenze grande difetto, e nulla moneta d’argento, se non la moneta da quatro, che tutte le monete d’argento si fondieno, e portavansi oltra mare.” Villani. Giov. Hist. Fiorentine XII. 52. Cap. (Muratori. SS. XIII. 933. Hasáb.) V. ö. Nagl: Der Salzburger Rechenzettel für 1284 u. das gleitzhzeitige wertverhaltniss von Gold u. Silber. (Mumism. Ztschr. XXII. 75. 1.) és Die Goldährung … etc. (Num. Ztschr. XXVI. 81-82. I.). Nevezetes, hogy India áruiért évszázadokon át, egészen napjainkig, mindig ezüstöt vitt be.V. ö. Beer: Allg. Gesch. D. Welthandels. II. 69., 352–3. l. Földes Béla: Társadalmi gazdaságtan. 4. Kiad. II. 259. l.

[99] V. ö. a köv. fejezetben id. forrásokat.

[100] Anjou Dipl. Eml. I. 117., 121., 132., 141., 150., 171., 419. S’b. V. ö. még István bánnak és I. Károlynak a velencei kereskedőket védő oltalomlevelei. U. o. 158., 192., 207., 211. 1. Marczali: Magyarország története. (Millenáris tört. II. 583. 1.) Nagl id. ért. (Num. Ztschr. XXII. 70. 1.)

[101] Davidsohn: Forschungen zur Gesch., von Florenz. III. 76., 121., 123. 1. Emler: Reg. II. 857., 868., III. 778. 1. – Voigt, Audacius: Beschreibung d. bisher bekannten Böhmischen Münzen II. 91., 93., 119. 1. Rappe: Die Münzstalte Kuttemberg. (Numism. Ztschr. XX.) 240. 1. A németországi ezüst és aranykereskedők velencei szerepléséről v. ö. Nagl id. ért. (N. Ztschr. XXVI.) 146-7. 1. Az általuk vitt arany persze magyar és sziléziai arany volt.

[102] Semmi nyoma sincs a XIV. sz. előtt ezüstkiviteli tilalomnak sem nálunk, sem Csehországban s így teljesen indokolatlan Zycha feltevése, ki német analógiák alapján a csehországi monopólium eredetét korábbi időkben keresi a XIV. sz.-nál (Das bömische Bergrecht. 1. 170. 1.) A Rajnán túli vidék, Franciaország és a rajnáninneni vidék kereskedői a bécsi árúmegállítás dacára is megfordultak hazánkban. (Knauz II. 229., 252. 1.) Cseh források flandriai és kölni kereskedőkről szólnak (Emler II. 778., 868. 1.) v. ö. Beer id. m. I. 233-241. 1. A bécsi és regensburgi kereskedők magyarországi kedvezményeiről és összeköttetéseiről s ezüstkivitelükről az osztrák statutumok és Mayer: Der auswargtige handel Österreich in M. a. 1909. 1-22. 1.; a magyar és a cseh ezüst világkereskedelmi jelentőségéről nyugaton Lamprecht: Deutsch wirstchaftsleben. II. 329., 337. I., Shaw id. m. 10. 1. És az id. XIII. századi flandriai forrás szólnak.

[103] Az ezüst kiviteli tilalmára, a beváltási kötelezettségre s a veretlen ezüst használatának tilalmára nézve majdnem minden német vidékről van adatunk. Bécsen kívül (Tomaschek: Die rechte u. freiheiten d. Stadt Wien. 1. 2., 13., 29., 34., 49. 1.) Ausburgban, Salzburgban, Karinthiában, Regensburgban, Baeselben, Freiburgban, Dortmundban, Kölnben, Tirolban stb. tudunk ily intézkedésekről. Eheberg: Das alt. deutsche Münzwesen. 57-62. 1., Lamprecht id. m. 329. 1., Schmoller: Die geschichtliche Entwicklug d. Unterhehmung (Jahrbuch f. gesetzgebung XV. 670. 1.) Inoma-Sternegg: Deutsche Wtschgesch. III. /2. 391. 1. Luschin: Allg. Münzkunde. 226-7. 1. Ladurner, Justinian: Ueber die Münze in Tirol (Archiv. F. gesc. U. Alterthumsk. Tirol’s. V. Jahrg. 1869. 15. 1.).

[104] Shaw id. m. 26. l.

[105] V. ö. Eheberg id. m. 63–64 l. Hogy e szempont mily nagy szerepet játszott az ezüst árusítási tilalomnál, az bizonyítja leginkább, hogy Bécsben a pénzverő-község tagjai a beváltott aranyat, idegen ezüstpénzt, arany- és ezüstedényeket – ha engedélylyel is – de árulhatták saját hasznukra, a veretlen ezüstöt s a régi pénzt azonban kötelesek voltak a pénzverőbe beszolgáltatni. Tomaschek I. 34. l.

[106] Freibergi bányajog (XIII. sz. vége): „Und das silber gehort yn dy muncze zu Friberg”; (XIV. sz. eleje): „Und daz sylber gehort yn yre munce von recte.” Ermisc:Urkundenbuch. XLII-XLIII. 1. És Das Sacs. Bergdrecht 6., 62. És XXXVII. 1. Eheberg id. m. 58. l. Schmoller id. m. 69. l. Const. Juris metalici Veceslai II. L. 1. C. 21. § 2. (1300) 2. „Argentum, si quod conflaverint, ad cambiendum deperant ad monetam” Zycha id. m. I. 116. 1. V. ö. még u. o. 1. § 115. 1. II. Vencel 1300-ben a regensburgiaknak két hétre szabad kereskedést enged avval a feltétellel: „nepecuniam auream vel argenteam sed tantum denarios Pragenses pro mercimoniis conquisitos ex terris illis exportent.” Emler, II. 874.

[107] Arra nézve, hogy a cseh kiviteli tilalom mily érzékenyen érintette a német fejedelmeket és kereskedőket, különösen Ausztriát, elég lesz Albert német-római király és Frigyes osztrák herceg 1307. évi rendeletére hivatkoznunk, melyben – az akkori Albert fia Rudolf uralma alatt álló Csehországban – az ezüst szabad kivitelét és forgalmát megengedték. „Item volumus út cives, mercatores et hospites regnum Boemiae intranteset exeuntes libere et secure argentum lucere debeant et portare”. Kuttemberg szabadságát és az ottani pénzverők beváltási jogát csak annyiban respektálták, hogy a K. határaitól számított 1 mérföldön belüli körzetben kuttembergi ezüst kivitelén kapott kereskedőtől azt szabott áron (42 garasával márkáját) elvehették az urburariusok. Emler, regesta. II. 927. 1. Azt hiszem, nem csalódom, ha Bécs árúmegállítási jogának felfüggesztését Albert által szintén (v. ö. Mayer id. m. 25-26. 1.) a cseh ezüstkiviteli tilalommal s az alább tárgyalandó magyarországi kivitel csökkenéssel hozom kapcsolatba. Az idegen kereskedők elsősorban ezüstért-aranyért jöttek Bécsbe s ha ezt nem kaphattak kellő mennyiségben, meg kellett könnyíteni a kereskedelem folyását, nehogy teljesen elmaradjanak a bécsi piactól.

[108] 2 márka, 2 lat, 3 quentchen aranyat 30 márka – nyilván 14˝ latos – finom ezüstért váltották be. Luschin (Wertverhaltniss. 24. l.) Helytelenül színezüstöt vesz fel, de a forrás „Marca argenti”-je mást bizonyít.

[109] 15 budai garas márkát Velencében (egynek a színsúlya 179.03797 gr) 50 ¼ forintért (a 3.52 gr színarany) váltottak be, Monumenta Vaticana 1/1. 431. 1.

[110] A hazai és későbbi német adatok megitélésénél figyelembe kell vennünk, hogy a cseh garasok és forintok közti viszony alapján – idegen, de állandó forgalmú pénznemekről lévén szó – a valódi forgalmi értékarány csak olyképp határozható meg, ha nem a garasok színezüst tartalmát vesszük alapul, hanem garasmárkáknak hazai forgalmi ezüstértékét. Magyarországon s a szomszéd német tartományokban a 64 (majd 66) cseh garasos számítási márkát a XIV. század eleje óta a kereskedelmi forgalomban 1 budai márka 245.53 gr) finom ezüsttel, vagyis – a finom ezüst nálunk decima combustios (0.900) finom – 220.984 gr színezüsttel egyértékűnek tekintették. S ez a számítási mód 1330 után a magyar garasokkal szemben is érvényben maradt mindaddig, míg Károly 1338-ban meg nem szüntette a garasok verését. V. ö. Magy. Pénztörténet 397-401, 407-409. 1. Az aranyforint színarany értéke – úgy a firenzei, mint a magyar forinté – 3.52 g volt. Ld. Fentebb 85. 1. 2. Jegyzet. A firenzei aranynak Salamontól – Cibrario nyomán – feltett XIV. sz. elejei súlycsökkenése a forráshelyek félreértésén, a valódi aranyforint és a fiorino di sugello összetévesztésén alapszik. V. ö. Nagl id. h. 98. 1.

[111] 1311: 7665 márka + 1 ferto +8332 ˝ forint 41826 forint Monumenta Vaticana, 1/2. 452. 1. 1336 : 1 m. színarany 16 m. finom (0.900) ezüst. Zichy okm. 1. 492. 1.

[112] Mon. Vat. 1 /2. 462. 1. 2. „fiorino 40 d’oro al XVI. grossi Praghens la marcha” (tévesen: „fiorino” helyett). Rufinus számadásai 1317-20 közt: U. ott 1 /1. 14-31.; 1 /2, 465-467. 1. Szegfű: Tör. Tár. 1911. 7. És 12. 1.

[113] Luschin id. m. 41–42. l.

[114] Már Szegfű Gyula igen helyesen kiemelte, hogy az értékváltozásokkal összefüggő kérdések vizsgálatánál Magyarország – mint az egyik fő termelőterület – viszonyait okvetlenül figyelembe kell vennünk. (Történelmi tár, 1911. 4. 1.)

[115] Heyd: Gesch. D. Levantehandels II. 25-47. 1. V. ö. még Beer id. m. 1. 183-4. 1., Schaube: handelsgeschichte. 23., 145-190. l.

[116] Anjou Dipl. Eml. 1. 159. 192., 207., 211., 214. 1.

[117] Az egykorú hazai állapotokat eléggé jellemzik a velencei kereskedők védelmét biztosító báni és királyi oltalomlevelek. Anjou Dipl. Eml. 1. 159; 192; 207; 211. 1.

[118] V. ö. a következő fejezetet.

[119] Hozzávetőleges számításaim szerint a XII. század végén hazánkban évente kb. 2500 kg. színezüstöt dolgoztak pénzzé. E mennyiségnek kb. feléhez az előző beosztásával jutottak s így az évi szükséglet 1200-1300 kg volt, Holott az ország évi ezüsttermése a XIII. században már a 10000 kg-ot is elérte.

[120] V. ö. a következő fejezetben.

[121] 1335: Statumus et fieri volumus in quibuslibet montanis unam domum regalem … in qua totum aurum et argentum ibi repertum ad finandum porletur et abinde ad nostram cameram, et non alias deferatur, et pro nova moneta nostra cambiatur modo prenotato.

Item statiimus, quod de montanis aurum vel argentum, palam vel occulte alias deferre quispiam non presumpmat, nec aliquis in montanis aliquibus antiquis denariis vel monetis aorum vel argentum in specie, nisi grossos aut parvos denarios vel eciam florenos comparindi, comitandi vel emendi, specialiter autem in Cremnech habeat facultatem. Szegfű T. T. 1911. 7. l.

1338 és 1342: Item statuimus, út in quibuslibet montanis et civitatibus debeat fieri domus regalis, ad quam omnes homines aorum et argentum ad vedendum, comburrendum et cambiendum deferre teneantur et si qui palam vel occulte alias comburrere, vendere vel cambire presumpserint et in occ repertii fuerit, per eundem umitem camerarum nostrarum omnia bona sua auferrantur. Volumus eciam, út nullus aliss, preterquam in domu regia aorum, quotquot caratorum fiat, probare presumpmat, sed camerarius debeat examinare in domo regia et ponere caratos super aorum et signum domini regis. Contra hoc autem preseumpmentes per eundem cumitem camerarum nostrarum predicta pena jussimus puniendos. U. o. 17. 18, 31, l. Corpus Juris I. 158. l.

1338: Item volumus, quod si homines in montanis et civitalibus … tolum aurum et argentum ad cameram regiam non portarent. Commissimus ipsi comiti camerarum nostrarum, út quoslibet victualia ad montana transferentes prohibeat et potestatem habeat inhibendi. Si autem contra prohibicionem eius aliqui victualia deferrent ad montana, universa bona eorum perdant et in personis puniantur. [Majd:] Statuimus, quod nullus cumm aro vel argento, publice vel occulte forum facere presumpmat. Szegfű. 18, 19. l.

1338 és 1342: Nullus possit cambire aorum vel argentum cum pecunia numerata, sed debeat cambire in camera regale … in statere levendo. Si qui eutem secus fecerint … in eorum personis, prout infideles nostri puniantur et condempnentur. Szegfű. 17, 18, 19. l.

1342: Et nullus possit cambire aorum vel argentum cum pecunia numerata, sed debeat cambire in camera regalii cum eisdem denariis camere ampliandis, levando in statera. Si qui autem secus fecisse vel facere reperti fuerit, pena condecenti, tamquam transresores regalis mandati et statuta camerarum in fringentes puniantur. Szegfű. 26; Coprus Juris I. 154. l.

1338: Preterea statuimus regni nostri bono statui providentes, út nullus omnino huminum aorum et argentum in specie extra terminos regni nostri portare debeat, sed monetas regni nostri anno presenti ormotas.

1342: Et nedum illi, qui per se et sua propria auctoritate contra ordinacionem camerarum nostrarum et nostram voluntatem, aorum vel argentum in specie, preterquam in aoreis vel argenteis novis denariis, exportantes iventi fuerit, ablacione earundem et dehonestacione personarum suarum puniantur. Verum eciam et si sub sigillis vel signis camerariorum quiusmodi aorum vel argentum quoquam extra regnum deferendum, fuerit inventum, et si camerarii alios ad exportandum aurum vel argentum admiserint, iidem comites camerarum, quorum signa vel sigilla in ipso auro vel argento apposita invenientur, tamquam falsarii et transgressores regalium mandatorum puniantur. Szegfű, 21, 27. Corpus Juris I. 154. l. V. ö. még Nagybánya 1347. Évi privilégiumát. Fejér IX. /1. 497. l. A nemesérc monopóliumra első pozitív adatunk 1335-ből való, de kétségtelen, hogy azt már korábban, 1325-ben de legalábbis 1327-ben, a bányaszabadsággal egyidőben életbe léptették, mert a valuta- és a bányareformmal való szoros kapcsolata nyilvánvaló. Emellett szól az is, hogy a pápai adószedők már 1332-ben sem tudtak hazánkban aranyhoz jutni s az, hogy az 1335. Évi szerződés mindenben az 1329 óta fennálló viszonyokat tünteti fel.

[122] Az ezüstbeváltásban rejlő hasznot úgy tudjuk megállapítani, ha 1 márka veretlen ezüstnek és az 1 márka ezüst névértékben forgalomba hozott királyi aprópénznek színsúlyát hasonlítjuk össze. 1323-ban 1 budai márka közönséges ezüstért a kamarák 5 pensa (=200 drb.) denárt, 1335 és 1336-ban 10 pensa (=400 drb) apró királyi denárt adtak: másszóval a közönséges ezüst márkájának kényszerbeváltási árfolyama 1323-ban s bizonyára a következő években is, míg az u. n. királyi „báni denárok” voltak forgalomban. 200 ilyen denárban, 1335–1336-ban 400 apró denárban volt megállapítva. 1330-ban viszont 1 budai márka finom ezüstért adtak 10 pensa (=400 drb) denárt. 1338 és 1342 közt az 5 év óta állandóan vert denárokból országszerte 336 darab forgott 1 fizető márka, vagyis 1 márka közönséges ezüstben; a bányavárosokban viszont 320 denár forgott 1 márka finom ezüst értékben másszóval a finom ezüst márkájának kényszerbeváltási árfolyama 1330-ban 400, 1338–1342 közt 320 denár volt. (1338 és 1342: „Ex eisdem octo vense current pro marca fini argenti in montanis.” Szegfű 17., 24., Corp. Jur. I. 152. l.) Már pedig:

*1 budai márka (0.800 fin.) közönséges ezüst színsúlya 196.4302 g
  200 darab 1323–1325. évi királyi „báni” denár színsúlya 145.1643 g
  400 darab 1335–1336. évi apró denár színsúlya 111. 9227 g
  1 budai márka (0.900 fin.) finom ezüst színsúlya 220.984 g
  400 darab 1300. évi denár színsúlya 163.6918 g
  320 darab 1338–1342. évi denár színsúlya 163.6918 g volt.

Eszerint az ezüstbeváltásnál a kincstárnak normálisan (1323–1325. 1330., 1338–1342.) 35-36% haszna volt, míg 1335–1336-ban ezt a hasznot kivételesen 75%-ra fokozták. Hasonló nagy jövedelem származott az aranybeváltásból, mert a termelőktől a nyers aranyat 1 : 12.6 értékaránnyal számítva váltották be, viszont az aranyforintot az európai magas árnak megfelelő 1 : 14.7 értékarány mellett hozták forgalomba. Ugyanis 1 márka 12 karátos arany beváltási ára 7 bányavárosi denár márka volt. (1342.: Item una marca auri ponderis Budensis duodecim karatórum cambiatur cum septem marcis ipsorum denariorum camere, cum eodem pondere Budensi, levando in statera. Szegfű id. h. 25. 1.) 1 m. súlyú denár =1 bányavárosi finom ezüst márka 320 denár.) 1 márka 24 karátos színarany beváltási ára tehát 4480 denár volt. 1 márka 23.3/4 karátos aranyból vertek 69 forintot, melyeknek forgalmi értéke 90 denárban volt megállapítva, 1 m. színaranyból tehát 69.718 forint került ki, melynek forgalmi értéke – a 90 denáros törvényes árfolyammal került ki, – 6274 ˝ denárnak felelt meg. Az aranybeváltásnál tehát a kincstár nyeresége 40% volt. Korábban ez a nyereség még nagyobb volt, mert az aranyat 1 : 10.8 értékarány mellett váltották be. (1338: „Unam marcam auri ponderis Budensis duodecim caratorum cambiens cum sex marcis nostrorum denariorum.” Szegfű, 17. l.)

[123] A magyarországi kiviteli tilalom befolyását az arany értékemelkedésére nézve Luschin is felismerte (Wertverhältniss. 27. l.), sőt túlozta is, az értékemelkedést főképp és elsősorban ennek tulajdonítva.

[124] Az 1332–37. Évi pápai tizedszedők 1339 táján elkészült (v. ö. Mon. Vat. I./1. LIX. És LXIX. 1.) végszámadása szerint 1 forint 20, 21, 22, sőt 24 garas értékben forgott. (Mon. Vaticana, 1 /1. 405. 1.) A forint értékének ezt az ingadozását nem – mint Luschin hiszi – a két fém értékviszonyának változása, hanem a garasoknak nagyon változó forgalmi értéke idézte elő. Ugyanezek a számadások 60 vagy 70, 61, 66, sőt 72 garasos márkákról szólnak. I. Károly 1338. Évi pénzszerződéséből tudjuk, hogy ezidőben 1 márka súlyú, vagyis 72 darab (v. ö. az 1335., 1336. Évi garasverési szabályokat. Szegfű 7. És 12. l.) garas – mint divatbólment, régi pénznem – 1 budai márka finom ezüst értékben forgott. (U. ott 17. 1) A 64 és 66 garasos márkák a forráshelyek szerint is finom ezüstmárka értékűek voltak. Kétségtelen, hogy a hol 60, hol 70 garasban számított márka is finom ezüstmárkának felelt meg. (V. ö. Mon. Vat. 1 /1. 41., 118., 124., 175., 176. Stb. 1.) Eszerint a forintért adott 20, 21, 22 és 24 garast egyaránt 1/3 márka (0.900) finom ezüstnek kell számítanunk a 60, 64, 66 és 72 garasos márkáknak megfelelően. V. ö. 100–101. l.

[125] 66 garasos márka =3.1/5frt. Luschin id. m. 42. l.

[126] Ehhez hasonló időleges áremelkedésről csak Franciaországban tudunk, hol 1311-ben 1 : 19.55-re szökött az értékarány. Shaw id. m. 23. l.

[127] 1350-ben nálunk 700 budai (56 garasos) márkát 2613 forintba számítanak. A 64 garasos finom ezüstmárka értéke tehát 4.42 forint (1 :14.2). Mon. Vat. 1 /1. 422. l. – I. Károly 1342. Évi pénzszerződések szerint (Szegfű 25. l.) a közforgalomban az 56 garasos budai márkának megfelelő fizetési márkára 336 denárt számítottak. Így a 64 garasos finom ezüstmárkára 384 denár esik s mivel 1 forint értékét ez évben Károly 90 denárban szabta meg. 1 m. finom ezüst =4.266 forint (1 : 14.71). – a pápai tizedszedők 1342. Évi végszámadása szerint 15.1/2 garasért 1 forintot adtak, tehát 1 m. finom ezüst 4.13 forintot ért (1 :15.2). Mon. Vat. 1 /1. 431., 432. 1. Az ugyanakkor 1 forintért 18-ával adott régi garasok s a báni denárokban 17-ével fizetett pagament garasok, mint értékét vesztett régi pénz, illetőleg pagament pénz, az arány megállapításánál nem vehetők figyelembe. Ugyane tizedszedők máskor 30 márka ezüstöt 150 forintért váltottak be. (U. o. 1 /1. 432. 1.) Itt nyilván színezüstről van szó s így 1 : 13.95 arányt kapunk. Stiriában 1342-ben 1 márka (bizonyára finom) ezüstért 4.1/3 forintot adtak (1 : 13.95). Luschin id. m. 42. l.

[128] V. ö. fentebb 67. l.

[129] V. ö. Mayer id. m. 27–31. l.

[130] V. ö. a fentebbi s itt közölt külföldi adatokra nézve Shaw id. m. 14., 23., 26., 29., 31. 1. Stb., Soedbeer id. m. 119. 1., Nagl: Salzburger Rz. Numism. Ztschr XXII. 78. 1. Zum Wertverhältnisse schwischen gold u. Silber in XIV. jahr. U. ott XXIII. 177-180. 1. És Goldwährung. U. ott XXVI. 139., 210-212. 1., Luschin: Wertverhältniss. 23., 30-32. És 41-42. 1. Luschinnak a németországi és magyarországi értékarányról való megállapításait kénytelen voltam teljes revízió alá venni. Ő ugyanis a 66 és 64 garasos fizetőmárkákat tévesen színezüst, illetőleg 15 latus ezüst márkákként vette számításba, ami nem felel meg tényleges értéküknek. Ilyképpen azután abnormis, a való állapotnak meg nem felelő aranyszámokat kapott. Schafer (id. h. II. 43*-44*. 1.), és Lexis (Conrad-Lexis: Whörterbuch. 3. Aufl. V. 581. 1.) feltevése, mintha a XIV. sz-i értékarány-emelkedés csak látszólagos váltóforgalmi arány lett volna, a forrásadatok és az egykorú gazdasági helyzet téves megitélésén alapszik.

[131] Ld. 1. Függelék 16. Sz. 1 fizetési márkára, mint 1342-ben, ekkor is 3336 denárt, tehát 1 m. finom ezüstre 384 denárt számítottak. A forint forgalmi értéke azonban már nem 90, hanem 84 denárban állapíttatott meg. Az 1338., 1342. És 1345. Évi szerződések 320, illetőleg 336 denáros bányavárosi finom ezüst márkája a forgalmi értékarány szempontjából nem vehető figyelembe.

[132] Luschin id. m. 42. 1. Szerint 1 márka bizonytalan finomságú (nyilván 14.1/2 latos) ezüst 5.1/2 forintot ért.

[133] E fordulatnak a szakirodalom eddig nem tudta kielégítő magyarázatát adni. Villani a kortárs szemével nézi a dolgot s a firenzei krízist az indiai ezüstkivitelnek, a forgalmi ezüstpénz eltünésének tulajdonítja. (Muratori SS. XIII. 933. Hasáb.). Modern írók hajlandók azt az egykorú firenzei bank bukások nyomán beállt pániknak (Nagl. Id. h. XXII. 75., XXIII. 179. 1.), mások az 1338-ban Angliából hadisegély címén Németországba került aranymennyiségnek (Innoma-Sternegg, id. h. 22. 1.) tulajdonítani. Nem szabad azonban felednünk, hogy 1344-ben nem parciális – firenzei vagy német – értékcsökkenésről, hanem az értékarány európaszerte bekövetkezett eltolódásról s a változott értékarány állandósulásáról van szó, tehát az előidéző okot sem szabad helyi eseményekben, hanem világszerte hatást gyakorló változásban kell keresnünk.

[134] V. ö. Innoma-Sternegg id. h. 23. l. Shaw id. m. 17. l.

[135] „Habens secum pro expensa viginti septem millia marcarum puri argenti et septem decim millia marcarum purissimi auri. Dominus autem Ludovicus, rex hungarie, filius suus misit post eam quatuor millia marcarum auri electi. Habuit eciam secum de florenis fere cum media garleta denariis vero parvis usque ad exitum regni multum.” Schwandtner: Script. Re. Hung. 1. 174. 1. V. ö. Florianus: Fontes Domestici, III. 139. 1. Hasonló értelemben ír: Historie Romanae fragmenta. (Muratori: Antiquilates Italicae. III. 315., 317. l.)

[136] A számok – 27. 17 és 4000 – nem kerek számok, aminőket nagy összegek túlzott leírásánál mindig használtak. Kükülei krónikája Lajos első éveire nézve – ezidőben udvari szolgálatban lévén – elsőrangú, nagyon jól értesült és az egykori okleveles anyaggal igazolható kútfő. Erzsébet királyné nápolyi útjának leírása pedig az egész mű legsikerültebb, legpontosabb és legmegbízhatóbb fejezete. Nagyon indokolt az a föltevés, hogy az úton ő maga is részt vett a királyné kiséretében. V. ö. Domanovszky Sándor: A Dubnici Krónika. 34–38., 43. l. Pór Antal: János Küküllei főesperes. Századok, 1893. 1., 5., 97–98., 102–103. l.

[137] A 200000 márka ezüst hozományról v. ö. Károly 1269-iki oklevelét. Anjou Dipl. Eml. I. 11. l. Ez összeg behajtása végett kivetett adókról: U. o. 1. 12., 18., 19. l.

[138] Durazzói Károly hívei más forrás szerint ugyanekkor – szintén a nápolyi trón megszerzésén fáradozva – 5000 márka (40000 uncia) aranyat adtak a szentszéknek Endre ügye késleltetéséért. Pór id. h. 103. l.

[139] Magyarországon ugyanekkor – az 1345-iki pénzszerződés szerint – még mindig 1 : 13.73 a viszony. A bőséges aranykivitel és az arany kényszerárfolyama idehaza természetszerűen akadályozta a gyors értékesést s csak később – közvetve – éreztette hatását. Az első évben azért nem okozott ellenkező hatást, az arany értékének emelkedését, mert holttőke, a királyi kincstár nyers aranykészlete vitetett ki, ami a forgalomra már amúgyis elveszett.

[140] V. ö. Heyd id. m. II. 47. s köv. l.

[141] V. ö. Innama-Sternegg id. h. 38. l., Schalk, Karl: Der Münzfuss d. Wiener Pfeninge (Numism. Ztschr. XII. 1880.) 191–193. l. Kirnis, Max: Hanbuch der Polnischen Münzkunde Possen. 1892. Salamon id. m. III. 86–88, 113–118. l. stb. Az 1340 óta fellendülő német aranypénzveréshez az anyagot jórészt a magyar forintok szolgáltatták, melyeket a pénzverő urak beolvasztva ezüsttel kevertek s az így kapott kevésbé finom aranyból verték a firenzei és a magyar forintnál kisebb értékű forintjaikat. A magyarországi aranyforintforgalomról ld. Fentebb 110–111. l.

[142] Ennek következménye volt, hogy Nagy Lajos 1345-ben – szakítva az 1338-ban statuált aranyvaluta rendszerével – ismét kettős valutára tért vissza. A portális adót 1345-ben 3 új garasban vagy 18 denárban (Tres novos grossos vel decem et octo denarios … solvere teneantur) állapította meg. (1. Függelék. 16. Sz.) 1351: IV. tc.-ében pedig 3 garasban, melyek mindegyike 6 kamarai denárt ért. Corpus Juris 1. 171. 1. V. ö. még Kovachich: Formulae 19. 1. (1347 és 1353. K.) a két nemesfém normális értékviszonyának helyreállásával megszűnt a legfőbb ok, mely már 1325-ben, majd különösen 1338-ban az aranyvalutára való áttérést indokolták, sőt feltétlenül szükségessé tette.

[143] V. ö. a IV. Függeléket.

[144] 1 fizető márkát 1337 előtt és 1340 után 3.1/2 forintban, 1337-1340 közt 2.625 forintban számítottak (1 márka finom ezüst ugyanekkor 4. Illetőleg 3 forint értékben forgott).

[145] E fejezet némely – különösen a nemesércek értékváltozásaival foglalkozó – részletei A XIV. századi aranyválság címen már korábban megjelentek: Fejérpataky emlékkönyv. 212–242. l.