ATLANTISZ?

De hol lehetett ennek az ismeretlen magasabb kultúra világából jött ősembernek a régi hazája? Választ e kérdésre a tudományban rendszerint nagy kétkedéssel mérlegelt, sőt mosolyogva bírált őshagyományok adnak. Az ismeretlen korú amerikai őshagyományok az ottani népek „keleti őshazájáról” beszélnek. Tudják, hogy a tengerentúlról, vagyis Európa irányából jöttek valamikor bevándorlók nyugatra. A cromagnoni eredetű kelták, a pireneusi törzsről sarjadt punok és az aurignaci származású egyiptomiak egyaránt tudtak az atlanti őshazáról. A druidák szerint a kelta nép egy része őslakó, más része északról jött, egy harmadik csoport valamikor az ősidőkben egy délnyugati nagy szigetről érkezett Gallia földjére. A vállalkozó szellemű föníciai hajósok nem egy kísérletet tettek ennek a szigetnek a felkeresésére, s egyikük-másikuk – hiteles régészeti leletek tanúsága szerint – el is jutott Amerikába. Az egyiptomi papok a sziget nevét és pusztulásának történetét is ismerték.

Az ázsiai eredet hirdetőinek kétségkívül igazuk van abban, hogy az európai fajták őshazáját semmi esetre sem kereshetjük a délnyugat-európai „zsákutca” peremén, ahol először feltűntek, de aligha kereshetjük Közép-Afrikában sem, a feketék forró égövi hazájában. Az amerikai származtatásnak is igen nagy nehézségei vannak, a két földrészt elválasztó óceán miatt. Nem hunyhatunk tehát szemet azok felett az ősi európai, észak-afrikai és amerikai hagyományok felett, amelyek a két földrészt egykor összekötő, illetőleg közöttük elterülő szigetről vagy földrészről regélnek.

Platón Timaioszában olvassuk, hogy a bölcs Szólón világjáró útján Egyiptomba is eljutott, s itt Szaisz városában a régi dolgokban járatos papoktól hallott Atlantisz szigetéről. A papok szerint „az ő templomaikban ősidők óta feljegyzik és megörökítik mindazt, ami szép, nagy, vagy bármi tekintetben érdekes, történt akár a görögöknél, akár Egyiptomban, akár más vidéken”. Ezekből a régi írásokból mondották el a következő történetet: „Valaha a legnagyobb vízözön előtt az a város, amely most az athénieké, a legkiválóbb volt a háborúban, s a legkitűnőbb törvények alatt élt. Azt mondják, itt születtek a legszebb tettek és a legszebb államrendszerek mindazok közül, amelyekről csak hallottunk az Ég alatt. (…) Városotoknak sok csodálatos nagy tette van nálunk feljegyezve, de nagyságával és hősiességével egy mégis kiemelkedik közülük: feljegyzéseink elmondják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a ti városotok, mikor az fennhéjázva vonult Európa és Ázsia ellen, kívülről az Atlanti-óceánból kelve útra. Akkor még be lehetett járni azt a tengert, mert az előtt a szoros előtt, amelyet ti Héraklész-oszlopainak (Gibraltár) hívtok, volt benne egy sziget, és ez nagyobb volt, mint Líbia és Ázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetekre, ezekről pedig a szemben lévő szárazföldre (vagyis Amerikába), mely ama igazi tenger körül terül el. Mindaz, ami az említett szoroson belül van (tehát a Földközi-tenger), keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel: amazt ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, s az őt körülvevő földet is teljes joggal mondhatjuk igazi szárazföldnek. Atlantisz szigetén nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, s ez nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld (Amerika) egyes részein is uralkodott, s ezenkívül az erre befelé eső földek közül Líbián egész Egyiptomig és Európán Tyrrheniáig (Itáliáig). Ez az egész egy kézbe tömörült hatalom egy rohammal próbálta egykor leigázni a ti és a mi földünket, és mindent, ami a szoroson belül fekszik. Ekkor tárult fel Városotok hatalma minden ember előtt hősiessége és ereje teljében. Felülmúlva mindenkit lelkierőben és haditudományban, előbb a hellének élén, majd a többiek elpártolása folytán kényszerűségből magára maradva és végveszélybe jutva is legyőzte támadóit, s azokat, akik még nem voltak leigázva, megóvta a szolgaságtól, minket többieket pedig, akik csak Héraklész-oszlopain lakunk, önzetlenül felszabadított. Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész hadseregeteket egyszerre elnyelte a föld és Atlantisz szigete is eltűnt a tengerbe merülve.” Másutt elmondja Platón, hogy „nagyjából kilencezer éve annak, hogy kitört a háború azok közt, akik Héraklész-oszlopain kívül és belül laktak”.

Az egyiptomi hagyomány hitelét mindenesetre nagyon emeli az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger összefüggéséről, és az Európával szemközt fekvő szárazföldről adott, ma is mindenben helytálló kép, és az a körülmény, hogy az Atlanti-óceán mélyén Európától és Amerikától körülbelül egyforma távolságra egy régi, vízbe süllyedt szárazföldnek tekinthető hegyvonulat húzódik észak-déli irányban, melynek egykor legkiemelkedőbb csúcsait – köztük az Azori-szigeteket – még ma sem borítja víz.

A hagyomány szerint a Kr. e. 10. ezredévben bekövetkezett katasztrófa ideje a cromagnoni ember és a magdaléni kultúra korával – némely régészek számítása szerint annak első időszakával, mások szerint kései virágkorával – esik egybe, s így a keleti tartományokat védő „hellénekben” és egyiptomiakban nem volna nehéz az aurignaci fajtából sarjadt földközi-tengeri őslakókra, a támadó atlantiszi népben a cromagnoni fajtára, ennek Líbiát ellepő gyarmatosaiban az egyiptomi történetből ismert „szőke líbiaiakra”, a mai dáli fajta szőke berberek őseire ráismernünk. Az elsüllyedt világrész népének ugyancsak Platónnál jellemzett magasabb műveltsége és művészi törekvései kifogástalan, sőt eddig egyedül kielégítő magyarázatát adják az Afrika északnyugati és Európa délnyugati partvidékén kivirágzott őskori barlangi művészet egyébként érthetetlen színvonalának. Atlantisz története világíthatja meg a mezopotámiai-egyiptomi és az óamerikai művelődési körök közt kétségbevonhatatlanul fennálló szellemi és anyagi kapcsolatokat is.

Az egyiptomi, kelta és amerikai Atlantisz-hagyományok annyira egybevágnak sok tudományosan megállapított ténnyel, hogy ma már a legkritikusabb elme sem haladhat el a szép meséknek és mondáknak kijáró fölényes kézlegyintéssel a klasszikus görög világ legnagyobb tudósának ősi hagyományokból merített elbeszélése mellett.

Csábító gondolat volna az emberiség legősibb hazáját is inkább az atlanti részeken, semmint másutt keresnünk. Egyelőre mégis meg kell elégednünk annak megállapításával, hogy az európai fajták őshazája nyugaton volt, s hogy az ősrokonságok, népvándorlások és őstelepülések történetének ma még megoldatlan problémái a nyugati őshaza feltevésével kifogástalanul megoldhatók.