A MAGYAR ŐSNYELV

Az embertannak a magyar fajta mibenlétét, eredetét és összetételét illető megállapításait igazolják az összehasonlító nyelvtudomány eredményei is.

A nyelvtudomány tanítása szerint a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik. „Túlzás nélkül mondhatjuk: nincs a magyar szóragozásnak és szóképzésnek egyetlen olyan jellemvonása, sőt ősi eszköze sem, amely a finnugor nyelvekben felismerhető ne volna; fordítva: keresve sem találunk a finnugor nyelvekben olyan alaktani hagyományt, amelynek ne volna meg a magyar mása. A szerkezeti és szókészleti egyezéseknek elemi erejű tömege nem származhat merő véletlenségből, nem magyarázható külső hatásokkal, átvételekkel, hanem nyilván közös eredetre utal. A magyar nyelv ugyanabból a forrásból fakadt, amelyből a finnugor nyelvek, a magyar nyelv tehát finnugor nyelv.” Annak sincs semmi nyoma a nyelvben, mintha a magyar nép – nem szólva a beolvadó más fajtájú elemekről – valaha is nyelvet cserélt volna.

A magyar nyelv és a finnugor nyelvek közös eredetének és ősrokonságának perdöntő bizonyítékát szerkezetük azonosságában, hangtani, szótani, mondattani sajátosságaik egyezésében kell látnunk, de hasonló bizonyítási erejük van a szókészleti egyezéseknek is. A finnugor-indogermán, finnugor-altaji és más ősnyelvi kapcsolatok tisztázásánál meg főleg a szóegyezésekre kell támaszkodnunk, a szerkezeti egyezések csekély száma miatt.

A nyelv az érzelem és gondolatközlés eszköze lévén, szókincsében a mindenkori műveltség tartalma és ennek folytonos változása jut kifejezésre. A szókincs sem állandó. Folytonosan változik, új elemekkel gazdagodik, de egyszersmind kopik is. Már az ősnyelvekben is voltak idegenből jött kölcsönszavak: a fejlődés során viszont sok ősi szó kiveszett, elenyészett.

Minden nyelvben vannak a különböző ősnyelvek kialakulását megelőző időből származó kifejezések. A magyar nyelv finnugor kori szókészletében mintegy 150–200 elemi fogalmat kifejező ősi szót ismerünk, amelyeknek azonos alapszóra visszavezethető és azonos értelmű megfelelői vannak nemcsak a finnugor, hanem az indogermán, sőt részben az altaji, a sémi-hámi és a jáfetita nyelvekben is.

Ezek, a legelemibb alapfogalmakat kifejező szavak ily tömegesen nem kerülhettek kölcsönzés útján sem egyik, sem másik ősnyelvbe. Inkább az egykori együttélés és közös nyelvhasználat bizonyítékai.

Az északi és a kelet-európai fajták, más szóval az indogermán és finn-magyar ősnépek élettani és történeti kapcsolatait ismerve, ezeket a szavakat az ősrégi indogermán-finn-magyar élet- és nyelvközösség korába kell visszavezetni, bár részben nyilván még korábbi időből, az összes európai emberfajták együttélésének idejéből valók lehetnek. Hasonló megítélés alá esnek a finnugor és a török, más szóval az uráli és az altaji ősnyelvek egyező szavai is.

Ennek, az eddig meglehetősen elhanyagolt ősnyelvészeti kérdésnek mielőbbi rendszeres tisztázása annál kívánatosabb volna, mert a finn-ugor-magyar rokonság tudományosan bizonyított tényét még ma is szívesen tagadó műkedvelő nyelvészek rendszerint ezekre az ősnyelvi szóegyezésekre építik kalandos nyelvrokonsági elméleteiket.

Az őskori indogermán kapcsolatokon túl a finnugorság később is érintkezésben volt az indogermánság keleti ágazatával, mégpedig annak valószínűleg keletre költözése előtt a közép-európai őshazában. E szomszédság emlékét őrzik a finnugor ősnyelv árja jövevényszavai.

Az ún. uráli ősnyelvre visszavezetett nyelvek egyes szócsoportjainak alapos összehasonlító vizsgálatával elért eredmények is igazolják ezt a feltevésünket. A beható elemzés alá vett 85 halnév közül legfeljebb 31 – megítélésem szerint 20–21 alapszóra visszavezethető – név minősíthető finnugor vagy inkább finn-magyar ősnyelvi szónak. Tizenhat csak a finnugor nyelvközösségből kivált egyes népcsoportok nyelvében mutatható ki, harmincnyolc szó pedig a szamojéd-ugor-lapp nyelveken kívül csupán a nyugati-finn nyelvekben fordul elő. Hasonló tanulságokat meríthetünk a fanevek vizsgálatából is, bár itt az arányszám más, mert az erdőlakó finn-magyar ősnép nyelve gazdag volt az erdő fogalomkörébe tartozó szavakban. Huszonhét, azaz csak huszonhat fenyőnév közül tíz a finn-magyar vagy finnugor kori szó, hét fiatalabb, kilenc pedig csak a szamojéd-ugor-lapp és nyugati finn nyelvekben mutatható ki. Alig lehet kétségünk afelől, hogy a Keleti-tenger, Fehér-tenger és a Barents-tenger folyóiban élő halakra – főleg lazac- és pisztrángfajtákra – és északi fanevekre vonatkozó szavak egyfelől a finnugor nyelvközösség korában vagy még előbb, szomszédsági érintkezés során kerültek a finn-magyar nép északnyugati ágazatának nyelvébe.

A magyar őstörténet szempontjából rendkívül nagy fontossága van ezeknek a paleoeurópai jövevényszavaknak, mert a bennük rejlő földrajzi tanulságok – látni fogjuk – megbízható anyagot adnak a finn-magyar őshaza és a finnugor élet- és nyelvközösség színhelyének megállapításához. Nagyon kívánatos volna tehát a jövevényszavak kérdésének módszeres tisztázása. Megállapításaimmal erre kívántam ösztönzést adni.

A nyelvtudomány megállapítása szerint a magyar nyelv mai szókészletében – az ősnyelvi és árja eredetű szavakkal együtt – mintegy 1200 finnugor eredetű alapszó van, melyeknek több ezer származéka forog közszájon. Ehhez a szókészlethez még hozzá kell számítanunk a finnugorságban ma is használatos, de a magyarból egyrészt az életkörülmények változása, másrészt jövevényszavak használatba vétele miatt kiveszett, valamint a magyarban – gyakran vele együtt az obi-ugor és a szamojéd nyelvekben is – élő, de a finn-permi nyelvekben már elenyészett szavakat is.

A finn-észt, volgai és a permi nyelvek sokkal közelebbi rokonai egymásnak, mint bármelyikük a magyarnak. Ebből következik, hogy a magyar ősnép igen korán kiszakadt a finnugor közösségből, s elköltözése után a finn-permi népek ősei még huzamosabb időn át éltek teljes életközösségben.

A magyar és a permi nyelvek közös sajátosságai és a többi nyelvekből hiányzó szóegyezései azonban azt bizonyítják, hogy a finnugor közösségből kivált magyarok egykor a többi rokon és rokon nyelvű népektől függetlenül közvetlen érintkezésben voltak a permi népek őseivel.

A magyar, az obi-ugor és a szamojéd nyelvek szerkezeti és szókészleti egyezései viszont arról tanúskodnak, hogy az ősközösségből kivált magyar ősnép az obi-ugorok és a szamojédek őseivel élt hosszabb időn át szorosabb élet- és nyelvközösségben. Külön magyar-ugor korszakról azonban csak olyan értelemben beszélhetünk, hogy a mai obi-ugor népek ősei szamojéd rokonaik keletre költözése után egy ideig még magyar szomszédságban éltek, s ezért vannak a szamojédből már hiányzó magyar-vogul-osztják szóegyezések. Az eddigi ugor kori örökségnek tartott szerkezeti és szókészleti egyezések túlnyomó részben a magyar-ugor-szamojéd élet- és nyelvközösség korára vezetendők vissza. A három nyelv ez időben közös fejlődésen ment keresztül. Szerkezetük és hanganyaguk a többi finnugor nyelvekéhez képest módosult, s új önálló elemek és alakok bukkantak fel.

A finn–magyar és szamojéd–ugor népelemek találkozásánál kialakult ősi finnugor életközösség népe két ágazatra szakadt: a finn–permi és a magyar–ugor–szamojéd közösségek népére. Az ősi nyelv finn–permi és magyar–ugor nyelvekre, majd amaz nyugati–finn, volgai, permi, ez pedig magyar, ugor, szamojéd nyelvekre tagolódott. A magyar–ugor–szamojéd kapcsolat azonban korántsem volt oly szoros, mint a finn–lapp vagy az ősi finn–magyar–ugor–szamojéd kapcsolat, s ezért az ugor és szamojéd nyelvek – az említett szerkezeti és szókészleti egyezések ellenére is – sokkal közelebb állnak a finn-permi nyelvekhez, mint a teljesen önálló fejlődés útjára tért magyarhoz. Az ugor népek és a szamojédek hosszabb időn át a magyar nép szomszédságában, sőt vele együtt, valószínűleg uralma alatt éltek, de nem részesültek abban a műveltségkialakító hatásban, amin a magyarság már az életközösség kezdete előtt és ideje alatt is keresztülment.

Az osztódási folyamat utolsó mozzanatában a testvérnyelvektől elszakadt magyar ősnyelv helyét az európai nyelvcsaládban a következő oldalon látható táblázat érzékelteti.

Művelődéstörténeti szempontból a magyar–ugor–szamojéd nyelvi kapcsolatnak a jelentősége meg sem közelíti a magyar nyelvet ugyanebben az időben más oldalról ért hatásnak a jelentőségét. E korból való szavainknak csupán egy csoportja bír nagyobb jelentőséggel, amelyből megállapítható, hogy a magyarok már ekkor is lótartó nomádok voltak, s a lóval primitív vogul-osztják élettársaikat is megismertették, bár ezek sohasem váltak lovas néppé. Ez a szócsoport azonban idegen eredetű. A lótartás és általában az állattartás, valamint a fémhasználat és az általános világszemlélet fogalomkörébe tartozó, s részben az obi-ugor nyelvekben meghonosodott ősi szavaink egy nagyobb csoportjának a vallomása szerint az életformák átalakulását jelző műveltségszavaink valamely jáfetita kaukázusi nyelvből kerültek nyelvünkbe.

E korai magyar–kaukázusi nyelvi kapcsolatnak az elismerése régebben nagy akadályba ütközött, mert a magyarság közvetlen érintkezését a jáfetita nyelvekkel beszélő népekkel csak a Kaukázus vidékén és sokkal későbbi időben tudták elképzelni. Ma már tudjuk, hogy a Kr. e. 2–1. ezredévben a finnugor népek déli szomszédjai éppen az elő-ázsiai hurri-kimméri-géta rokonsághoz tartozó, kaukázusi nyelven beszélő taurid fajta lovas népek voltak, akiket csak a Kr. e. 7–5. században váltottak fel az Ázsiából bevándorló szkíták és szarmaták. A szókölcsönzés lehetősége tehát nagyon is megvolt. S itt eljutottunk a magyar nyelvtörténet egyik legfontosabb, de eddig nagyon elhanyagolt kérdéséhez.

„Nincs Európában még egy művelt nyelv, amelynek szókincse annyi ismeretlen elemet tartalmazna, mint a magyar.” A magyar szókincsnek ez a mindeddig kevés figyelemben részesült ősi rétege; mintegy 700-800 alapszó, melyek egy része az obi-ugor és szamojéd, egyikmásikuk a permi nyelvekben is megvan, de a finn-volgai nyelvekből teljesen hiányzik.

Ez az imént tárgyalt kaukázusi jövevényekkel egykorú vagy közeli korú szócsoport részben elemi fogalmakat kifejező szavakat tartalmaz, részben a kaukázusi jövevényszavak fogalomkörébe tartozó műveltségszavakat. Előbbiek közt lehetnek, s bizonyára vannak is a fogalomdifferenciálódás nyomán az önálló magyar nyelvfejlődésben életre kelt és kisebb számban a finn-permi nyelvből kiveszett finnugor eredetű szavak is. Túlnyomó részük azonban a műveltséggyarapodást jelölő másik csoport szavaival együtt kétségkívül idegenből jött kölcsönszó volt. Ezek eredetének megállapítása nyelvtudósok feladata. Mi csak annak a sejtésünknek adhatunk kifejezést, hogy ezeknek a forrását is a jáfetita vagy kaukázusi nyelvekben kell keresnünk. Ha sejtésünk igazolódik, új fény derülhet a magyar ősök s az őket lovas néppé nevelő kimméri nomádoknak a kapcsolataira, s vele a magyar műveltségtörténet legrégibb korszakára.

A magyarság és a magyar nyelv kimméri-géta kapcsolatainak a megállapításával új értelmet kapnak az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett sumer-magyar kutatások is. A sumerok nyelve mai ismereteink szerint a jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és „ismeretlen eredetűnek” mondott ősi szavainak az elemzésnél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a sumer és a hatti-hurri nyelvemlékeket, aminthogy fentebb néhány szó – így főleg a világszemlélet fogalomkörébe tartozó Num – ‘Isten’, lél – ‘lélek’, húgy – ‘csillag’, eredetileg ‘hold’, ‘nap’ szavaink eredetének megállapításánál már ez úton haladtam.

Az életformák és a világszemlélet gyökeres átalakulását jelző kaukázusi kultúrhatás után a magyar nyelv szókincse még az ugor korban több árja műveltségszóval gyarapodott, egyfelől a szarmata népcsoportba tartozó alánok, másfelől a perzsák nyelvéből, de az utóbbiak már délen, a kaszpi-pontusi tájon kerültek nyelvünkbe. Az alán szavakkal együtt jöhettek nyelvünkbe a tibeti eredetű jövevényszavak is, mert a magyarsággal régente érintkezésbe került népek közül csak az alánok és a hunok egy része élt korábban a Tarim-medencében, a tibetiek szomszédságában.

A magyar-ugor-szamojéd nyelvközösség koránál régebbi időből valók lehetnek azok az, egyébként gyér számú görög jövevényszavaink, amelyeket a műkedvelő nyelvészek az újabban divatba hozott görög–magyar rokonság bizonyítására szoktak elhasználni. A kölcsönzés lehetősége mind az északi, mind pedig a pontusi őshazában megvolt. A pontusi görög kereskedők – a szkítákhoz hasonlóan – gyakran felkeresték áruikkal és áruért a prémkereskedelem északi útvonalán lakó népeket, s ott, a Volga vidékén már a Kr. e. 5. században virágzó telepük is volt. A Fekete-tenger partvidékén ez az érintkezés közvetlenebbé és folytonossá lett. Nemcsak a görög kalmárok látogattak el a magyarokhoz, ők is állandó vendégei voltak a tengerparti városok piacainak.

A későbbi fejlődés során a magyar nyelv több ízben is erőteljes török kultúrhatáson ment keresztül, mintegy háromszáz bolgár-török és türk-kazár jövevényszóval gyarapodott, a jobbára a szarvasmarha- és sertéstenyésztés, a földművelés és az államélet fogalomkörébe tartozó szavak a műveltség jelentős gazdagodásáról tanúskodnak. Meghonosodásuk a Kr. u. 5–8. századra tehető. Nem sokkal utóbb, valamikor a 9. században kerültek a magyar nyelvbe az orosz-szlávok nyelvéből az első szláv jövevények, hogy azután a kárpátaljai új hazában mintegy hatszázra emelkedjék a különböző szláv nyelvekből – bolgár-szlávból, szlovénből, horvát-szerbből, cseh-tótból, lengyelből – átvett kölcsönszavaknak a száma.

A magyar nyelv ősrégi jövevényszavainak és ismeretlen eredetű szavainak az eredetét kutatva nem kell valami mesterkélt ősrokonsági elmélethez folyamodnunk. A szóegyezések és eltérések mindegyikének kifogástalan magyarázatát találjuk a finnugor és magyar nyelvfejlődésben.

Az indogermán és török nyelvekkel közös ősi szavaink az ősnépek együttélése óta élnek a finn-magyar s a belőle sarjadt magyar nyelvben. A kaukázusi jövevények és ismeretlen eredetű szavaink nagy csoportja az önálló magyar nyelvfejlődés első korszakában rakódott le a nyelv finnugor alaprétegében. Az alán és a görög kölcsönszavak egy része még az ugor-magyar életközösség korában, más részük a perzsa, török, orosz-szláv jövevényekkel együtt már a Pontus-vidéki hazában került a nyelvünkbe.

Lehet, hogy a későbbi kutatások még több régi szavunk idegen eredetét fogják kideríteni, de ez sem változtathat a finnugor–magyar nyelvrokonságnak az összehasonlító nyelvtudomány módszerével végérvényesen bebizonyított tényén; legfeljebb a kölcsönszavakban kifejezett kultúrhatások mélységére deríthet új világot.