MAGYAR REGÉNYÍRÓK
KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN

5-6-7. KÖTET

 

MAGYAR TITKOK

REGÉNY

 

Irta
NAGY IGNÁCZ

 

 

AZ EREDETI KIADÁS KÉPEIVEL

 

BUDAPEST
F R A N K L I N - T Á R S U L A T
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908

 

TARTALOM

ELSŐ KÖTET

NAGY IGNÁCZ.

BEVEZETÉS.

I.
Titkok titka.

II.
A berettyói komp.

III.
A bőrös zsidó.

IV.
A zsiványfészek.

V.
Úti képecskék.

VI.
Járdai kényelem.

VII.
Szolgafogadás.

VIII.
Szobanézés.

IX.
Szökött katona.

X.
Rablóbarlang.

XI.
Két pisztoly.

XII.
A legszebb utcza.

XIII.
A halottvizsgáló.

XIV.
Dalárda.

XV.
Hideg víz és savó.

XVI.
Bottal és bot nélkül.

XVII.
Az árvák sorsa.

XVIII.
Prókátor, fiskális és ügyvéd.

XIX.
Temetés.

XX.
A titkos nyomozó.

XXI.
Egy reménynyel kevesebb.

XXII.
Halottrablás.

XXIII.
Jóslat.

XXIV.
A karperecz.

XXV.
Utczai szemle.

XXVI.
Városi csárda.

XXVII.
Nokok és nökök.

XXVIII.
Táncziskola.

XXIX.
Mulatság ingyen.

XXX.
Két halott.

XXXI.
Finom gazemberek.

XXXII.
Házaló fogorvos.

XXXIII.
Nyúlvásár.

XXXIV.
Tőr és feszület.

XXXV.
Szőnyeg és pokrócz.

XXXVI.
Éjféli vándorlás.


MÁSODIK KÖTET

I.
Vértanya.

II.
Két bűnös.

III.
Ujabb bonyolódás.

IV.
Forró láz.

V.
Szobalány kalandjai.

VI.
Uj titkok.

VII.
Állatsereglet.

VIII.
Irodalmi vértanú.

IX.
Két szív és egy hajdú.

X.
Embervadász.

XI.
Félbenszakasztás.

XII.
Bérkocsis és politika.

XIII.
Rákosi gyűlés.

XIV.
Hírharang.

XV.
A vad lány története.

XVI.
Némberkalitka.

XVII.
Titkok, melyek nem titkok.

XVIII.
Koldus-estély.

XIX.
Irgalom és halál.

XX.
Vészjóslatú jelek.

XXI.
Vérző sziv.

XXII.
Rablókaland.

XXIII.
Lélekgyilkolás.

XXIV.
Éjszakai madarászat.

XXV.
Sobri.

XXVI.
Hárfa és czimbalom.

XXVII.
A kérelmezők.

XXVIII.
Herbaté.

XXIX.
Üröm-öröm.

XXX.
Tarka macska.

XXXI.
Pokol tornácza.

XXXII.
Bitóvirágok.

XXXIII.
Kártya és istenítélet.

XXXIV.
Kosztosvadász.

XXXV.
Csábító és boszuló.

XXXVI.
Föltámadt halott.

XXXVII.
Két Terka és egy liba.

XXXVIII.
Művészet pongyolában.

XXXIX.
Fátyol titka.


HARMADIK KÖTET

I.
Élő halott.

II.
Kaland a kalandban.

III.
Kakasviadal.

IV.
Művelt emberkínzás.

V.
Kontár és mester.

VI.
Városhajdu.

VII.
Daguerreotyp.

VIII.
Arszlánbarlang.

IX.
Ármány és gyöngeség.

X.
Éjféli temetés.

XI.
Föltámadás.

XII.
Párbaj és árulás.

XIII.
Zsibárus és hadastyán.

XIV.
Művelt állatkegyelés.

XV.
Pesti ripők.

XVI.
Utazás gőzhajón.

XVII.
Fürdői kaland.

XVIII.
Hazamentők.

XIX.
Anya és gyermeke.

XX.
Rémes viszontlátás.

XXI.
Nyeremény és veszteség.

XXII.
Lélekvásárlás.

XXIII.
Magyar lángész.

XXIV.
Lyányvásár.

XXV.
A nép mulat.

XXVI.
Egy ház titkai.

XXVII.
Leánytársulat.

XXVIII.
Bitófa és gyümölcsei.

XXIX.
Borzasztó segély.

XXX.
Hölgyrablás.

XXXI.
Falu a fővárosban.

XXXII.
Meghiusult merény.

XXXIII.
Két halott.

XXXIV.
A sors keze.

XXXV.
Zöld és fekete.

XXXVI.
Hirkovács.

XXXVII.
Bűnhődés.

XXXVIII.
Jótékony szellem.

XXXIX.
Esti mulatságok.

XL.
Bűnösök díjazása.

ZÁRSZÓ.

 


 

ELSŐ KÖTET

 

NAGY IGNÁCZ.

1810-1854.

Magyar nemes volt ugyan, de német műveltségű, a mi nem csoda, mert gyermekkora a tizenkilenczedik század második tizedére esik, mikor a magyar nyelv idehaza is hamupipőke volt. Még a nemes urak is csak a nemzetiségi vidékeken társalogtak magyarul a családban, hogy a cselédek ne értsék. Magyar falvakban ugyanebből az okból idegen nyelven beszéltek.

Nagy Ignácz is tudott magyarul, hiszen Keszthelyen született (1810-ben), hol atyja a Georgikont alapító különcz főurnak, Festetich György grófnak volt a tiszttartója; az iskoláit többé-kevésbé szintén magyar városokban: Gyöngyösön, Baján, Pécsett végezte. Majd Pestre ment a bölcsészetet hallgatni, miközben Klopstock, Schiller művein megmámorosodva, nagy titokban maga is német írónak készült. Tele volt már az asztal fiókja német versekkel, novellákkal és színdarabokkal, mikor a Kisfaludy Aurórája kezébe került. Csodálkozott. Hát ez mi? Hát magyar irodalom is van? S ezentúl mohó szomjjal kutatott fel mindent, a mit a magyar irodalom termelt. Bizony nem állt az Goethei és Schilleri magaslatokon, de érezte a roppant különbséget, hogy míg az egyik egy hatalmas művelt nemzetnek pusztán szellemi bokrétája, mely az egész világnak illatozik, addig a másik egyszerű faggyúgyertyácska, mely egy szegényes nemzet oltárán szűziesen, tiszta lánggal kezd gyulladozni.

Az ifjú Nagy Ignácz szíve megdobbant - megtalálta ideálját. Átpártolt az árvához; elégette összes német kéziratait s ettől (1833-tól) kezdve egész odaadással a magyar szépirodalom művelésére adta magát.

Kizökkenés nélkül irogatott egész haláláig. Nem jöttek közbe tarka-barka intermezzók, mint más íróknál. Társaságok, kalandok, asszonyok el nem vonták a munkától; rút volt mint egy faun - minélfogva hamar megnősült (már 21 éves korában), zajtalan polgári életet élve, anyagi gondok se zavarták. Egy kis hivatala volt a királyi kamaránál, azonfelül a munkái is jól jövedelmeztek. «Szaladt utána a pénz», mint kortársai mondták, kik «Krözusnak» nevezték egymás közt s tőle kértek kölcsönt, ha megszorultak.

Az úgynevezett «okos írók» közé tartozott, a kik nem indultak eszmények után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelégszenek, ha a míg élnek, jól élnek s minden igyekezetük oda irányul, eltalálni a közönség ízlését. Nagy Ignácz addig-addig próbálgatta, míg végre sikerült neki.

Első kísérletei, melyeket a Mátrai Gábor «Regélő»-jében közölt, nem keltettek élénkebb figyelmet, színpadi munkái a Murai rabló és Soroksári János sem. Neve 1834-ben a «Jelenkorban» kezdett némi irodalmi patinát kapni; a Budapesti élet czímű rovatban közölt satirikus apróságai felkapott olvasmányok lettek.

S most, hogy megfogta a madarat, a közönség rokonszenvét, el nem eresztette többé. Kettőzött buzgalommal fogott neki a munkának s tekintve, hogy csak negyvennégy évet élt, roppant sokat, aránylag talán Jókainál is többet írt.

Almanach vagy zsebkönyv ezentúl alig jelenik meg Nagy Ignácz-féle novella nélkül. Mulatságból eredeti színdarabokat ír, unalomból idegen színműveket fordít a Nemzeti Szinháznak, munkának csak a politikai lapoknál eltöltött időt számítja - nem is sejti talán, hogy itt hagyja a legmaradandóbb nyomokat. Ugyanis ő kezdte először a beérkező híreket külön kikerekített, kicsiszolt alakban mint önálló valamit kezelni s így lett megalapítója a mai újdonságnak s ősatyja az újdondászoknak.

1840-ben «Életuntak» czímű vígjátékával megnyeri az Akadémia másod-jutalmát, utána két évvel pedig az első jutalmat üti meg Tisztújítás vígjátéka, mely előadva is zajos tetszést vívott ki s egész Szigligeti Edéig a legjobb magyar vígjáték nimbuszával jelenik meg a magyar színpadokon. E vígjátékával elsőnek nyult Nagy Ignácz az aktuális életanyagba, gúnyolván benne a korteskedést, melytől völgy és halom visszhangzott a fokosok akkori fénykorában.

Ebben a művében éri el a tetőpontot az ő örökké derült múzsája. 1844-ben Sue Jenő Párisi titkain neki buzdulva, megírja a «Pesti titkokat» s azt saját maga adja ki füzetekben képekkel illusztrálva. Sok jóízű részlet van benne, valamint megfigyelés. A régi Pest elevenedik fel némely leírásában, a nagy rész azonban rémmesei lelemény, mely sehogy sem illik az akkor még kicsiny, úgy szólván áttekinthető főváros viszonyaira. Mindamellett «könnyen olvastatta magát», a hogy egy bírálója kifejezte s a közönség, mely nagy tömegekben sorakozott a tizenkét füzetes vállalat mellé, valóságosan falta a felváltva vidám majd hátborzongató epizódokat.

Ez volt utolsó jó munkája s egész kis vagyont hozott a konyhára. Innen már hanyatlást mutat Nagy Ignácz vénája. Az iróasztal gyakran áll boszut gazdáján s még pedig annál inkább, minél többet ül az mellette. A forradalom idején már betegeskedni kezdett, szervezete meggyöngült a sok ülésben, virrasztásban. A mozgalmakban részt sem vesz, szobájában betegen éli át a nevezetes napokat. A harcz lezajlása után azonban mégis megfosztják hivatalától, mire 1849 végén föléleszti a Hölgyfutárt, melyet haláláig szerkesztett.

Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér többet). Majdnem húsz éven át volt népszerű a közönség előtt s közszeretetben állt társainál is, mert jó ember volt, irigység nélkül való istápolója a fiatalabb nemzedéknek. Jókai feltünésekor, midőn az nem tudott kiadót találni a «Hétköznapokra», maga kereste föl Hartlebent s mindenféle furfanggal rábeszélte, hogy segítse révbe könyve kiadásával a még ismeretlen fiatal írót, kiről pedig tudta (mert elég magához való esze volt), hogy rövid idő mulva el fogja homályosítani.

Vidám, elégedett természetű ember volt, a mellett jó pajtás, mikor a Csigában az írók vacsoráló helyén megjelent, «dugóknak szörnyű pattogása vala» - jegyzi meg egy kortársa.

Még négy évig élt a forradalom után, de alig írt valamit. Nem volt se egészsége többé, se témái, se olvasói.

Más, szomorú világ szakadt ide a régi helyett. Legokosabb volt itt hagyni.

Mikszáth Kálmán.

 

BEVEZETÉS.

Tekintetes Hites Ügyvéd s Táblabiró Ur!
Különösen tisztelt Uram!


Mindeneknek előtte bocsánatot kell föntisztelt uraságodtól instálnom, hogy ismeretlen létemre jelen soraimmal alkalmatlankodni bátorkodom, s hogy a fönnebbi czímekkel talán nem elegendőképen tiszteltem meg bokros érdemeit. S minekutána ezt elmondám, bizony nem tudom, hogy mikép kezdjek a dologhoz, ámbár tősgyökeres magyar ember vagyok s így tudnom kellene mindent kezdeni, bevégezni ellenben semmit, mint a mai világ nagyhirű politikusai. Azonban isten neki! akár jól kezdem, akár fonákul, végre csakugyan mégis hozzá kell fognom.

Kissé könnyítni fogja munkámat azon körülmény, hogy ön, vagy kegyed - a mint inkább szereti magát uraságod neveztetni - engem annyira-mennyire már ismer. Ezen állításom épen nem jő összeütközésbe fönnebbi mentegetőzésemmel, mert én önt személyesen csakugyan nem ismerem s így mindenesetre volt némi okom bocsánatkérésre, midőn hosszabb tusakodás után e levélnek irására határozám magamat.

Én, hogy röviden s mégis érthetően fejezzem ki magamat, azon «Szürke zsák» vagyok, kinek egy délutáni kalandvadászatát ön annyi figyelemre méltatá, hogy «Torzképek» czímű gyüjteményében szóról-szóra leirá. Ily dicsőséget még csak álmodni sem merészeltem! Azóta figyelmesen olvasám ön minden munkáját, mert reménylém, hogy talán még többet is fogok magamról olvashatni s e magasztos remény annyira fölcsiklandozá bennem a nagyravágyás ördögét, hogy folyvást czifránál czifrább kalandokba merültem, melyek rámnézve olykor-olykor szomorú kimenetüekké is válhattak volna, ha óriási testi erőm, pénzem és furfangos elmém ki nem huznak a hinárból. Szép reményimben azonban, fájdalom! csalatkoztam, mert ön engem többé egyetlen szóval sem említe meg.

Sokáig fürkészém elmémben ezen rámnézve oly igen sajnos elmellőztetés okát s végre abban nyugodtam meg, hogy ön alkalmasint elveszté nyomomat s nem fürkészheté ki többé tetteimet, a mi annál valószinűbb vala, mivel kalandvadászatom után rövid idő mulva annyira meghidegült az idő, hogy kénytelen valék egyszerű szürke zsákomtól megválni és rókamájjal bélelt aranyporszínű, fekete bársongallérú ministerbe búni, mely ön előtt szokatlan öltöny miatt természetesen el kelle ön becses figyelmét veszítenem. Alig váram tehát a tavaszt, hogy ismét szürke zsákká változhassam, s elhiheti ön, hogy soha nem vágyott még politikus annyira miniszterré lenni, mint én miniszteri bőrömből kibúni. De az idő ellenem esküdött, s béketürésemet oly kemény próbára tette, hogy akár fővárosi szinházigazgatónak is beállhatna, mert hideg esők és jeges szelek oly sűrűn váltogaták egymást, mint a nemzeti színpadon «Beatrice», «Bájital» s más ily «új» operák, miket már a vargainasok is igen meghatóan fütyölgetnek az utczán. Türelmem gyöngülő fonalát tehát toldozgatni kényszerülék, hogy végkép el ne szakadjon, s míg ezen nem annyira mulatságos, mint inkább tősgyökeres magyar foglalatosságban úgy gyönyörködtem, mintha házam födele égett, engem pedig akasztani vittek volna, az alatt ismét új «Torzképek» jelentek meg öntől, azon fogadás mellett, hogy soha nem fog többé afféléket írni. Uram, ez valóságos mennykőcsapás volt rámnézve. Tehát nem fogom többé tetteim leirását olvashatni! Ezen rémes gondolat éjjel-nappal szünet nélkül ostromlá agyamat.

Uram, ön e fogadása által iszonyú csapást irányzott szegény fejemre, mert tudja meg ön, hogy valamint a kicsirázott kukoricza fölfelé hajtja csemetéjét, úgy a fölizgatott hiúságot és dicsvágyat sem fojthatni le többé a kebel igénytelen mélyébe honnan az fölfakadt, hanem szabad utat kénytelen annak adni a gyarló ember, egészen föl a felhőkig, habár útközben sárkányokkal és mennykövekkel kellene is találkoznia.

Sokáig tusakodám magammal, hogy mihez kelljen most már fognom s végre azon bölcs határozatra juték, hogy ugyan mért ne irhatnám le én magam kalandimat, ha más nem tartja azokat e kitüntetésre méltóknak? Ezt szerénytelenségnek tartám ugyan eleinte, de csakhamar ellenkezőről győződém meg, miután meggondolám, hogy legnagyobb, sőt mondhatnók: mesés nagyságú politikusaink is többnyire csak magokról irogatnak, még pedig nem is tényeket, hanem puszta okoskodásokat, miből végre magok sem tudnak kigázolni s a legfigyelmesb olvasó sem bir kiokosodni.

Eh, gondolám tehát, én bizony magam irom le kalandimat s e gondolat annyira megnyugtatá kedélyemet, hogy a legközelebb éjjel oly mélyen elaludtam, mintha a keresztes háborúk idejében éltem, vagy valamely tudós értekezés fölolvasására figyeltem volna azon árnyék elméleti szabályairól, mely falba vert vasszeg által nappal és holdvilágnál okoztatik. Hogy álmaim új tervem létesítése körül forgának, az oly természetes, hogy alkalmasint említnem is alig szükséges, mert a hiúság ördöge mindig munkás s ha csak egyetlen hajszálánál ragadhatja is meg áldozatát, bizonyosak lehetünk benne, hogy soha nem fogja azt többé elbocsátani.

Álmomban megjelent tehát előttem e gonosz szellem s oly gúnyosan tekinte rám, hogy színpadon is bizonyosan nagy hatást okozott volna. Azután szarvait és frakkja végét, vagy legyezőjét, már nem is tudom mi volt tulajdonkép, részint negédesen rázá, részint pedig kedélyesen s mintegy bátorítólag csóválván, így szóla:

- Ki vagy?

Homlokomat verejték árasztá el s csak remegve birám e szókat kimondani:

- A szürke zsák.

- Tudtam.

Hm! gondolám magamban, ha tudtad, tehát mért kérdeztél? Ez épen olyan, mint midőn a talpaló csizmadiától azt kérdezi az ember, hogy mit dolgozik. Okoskodásomat nem folytathatám, mert a gonosz szellem csakhamar így szóla ismét:

- Fejedet nagy tervek furják, szegény halandó.

- Csak a dicsvágy.

- Fiú, te tetszel nekem.

- Örvendek.

- Jó tanácsot adok.

- Ön, és jó tanács?

- Eh, az ördög sem oly fekete, mint minőnek föstik; aztán, kurta halandó elméd nem is láthatja át, hogy tulajdonkép mily mélyebb czélok elérését várom jó tanácsomtól. Halld tehát. Téged kevés ember ismer, következéskép kalandid sem igen fognak nagy érdeket gerjeszthetni. Ámde tudod-e, hogy a titok minden emberre nézve nagy vonzóerővel bír? Látod, neked magyar titkokat kellene irnod, mik közt aztán saját kalandid is foglalhatnának helyet, mint jó kávé közt egy kis adag czikória.

«Oh, uram, e gondolat létesítése lehetetlen; hiszen a magyar nyilvános életet sem igen ismerjük még, ugyan mikép férkőzhetném tehát annak titkos oldalaihoz?»

- Tekints föl; mit látsz?

- Semmit.

- Hogyan?

- Rövidlátású vagyok.

- Ah, ezt előre tudnom kellett volna, hiszen magyar ember vagy. Ülj legyezőmre, végy papirt kezedbe, itt a toll, melynek azon tulajdonsága van, hogy soha nem fogy ki belőle a tenta, mint a magyar politikusokéból a franczia és angol idézés. Most írj szaporán, én pedig megragadom üstöködet, hogy valamikép le ne essél.

A gonosz szellem tanácsát mindenben követém s alig emelkedék velem kissé magosabbra, azonnal tükröt pillanték meg, melyen a szellem oda sugárzó lámpájának fényénél, világosan látám e két szót ragyogni: «Magyar titkok». A mint ezt megpillantám, bűvös tollam rögtön mozogni kezde kezemben s villámgyorsasággal jegyzé papircsomómra a legcsodásb eseményeket. Ez alatt alattunk iszonyú zaj támadt s leírhatlan borzadás fojtá el lélekzetemet, midőn lepillanték. Iszonyú néptömeget láték alattunk hemzsegni. Kajánság, rágalom, kevélység, boszú, tolvajság, önzés, gyilkosság, kétszinűség, pártosság, szóval mindennemű gazság és gyöngeség dúsan volt egy csoportban személyesítve, még pedig a butaság vezérlete alatt, melynek érdemes személyesítője vízfecskendővel akará a lámpát eloltani, hogy a «Magyar titkok» ezentúl is a büntetlenül maradás jótékony fátyola alá rejtőzhessenek, míg a többiek lerántani iparkodtak csekély személyemet hosszú körmeikkel. Azonban, a fölvilágosulás örök tüzű lámpáját a butaság minden fejvíz tengere sem olthatja el s ki az után törekszik, azt soha nem fogják elérni az ily gyáva csorda gálád körmei!

Uram, ez csak álom volt ugyan, de fölébredésemkor oly elevenen emlékezém mindenre, hogy tüstént följegyzém magamnak mindazt, mit álmomban a bűvös tollal írtam. Pirulva vallom azonban meg, hogy saját családi nevem alatt nem merészlém e titkokat a nyilvánosságra juttatni, mivel féltem a fönnebb leírt csordától, s azon borzadalmaktól is, miket egykor Zajtay álmodott. Elhatározám tehát, hogy ezen irodalmi kisérletemet ön által juttassam napvilágra s hogy minden veszély ellen annál inkább biztosítva legyek, tehát valódi nevemet még önnek sem fedezem föl.

Ha ön az ide csatolt kéziratcsomót, e föltét alatt, időről-időre füzetenként közleni szándékozik a nagyérdemű közönséggel, úgy méltóztassék azt mielőbb megkezdeni; ellenkező esetben pedig tessék vele befűteni.

Egyébiránt legyen ön tökéletesen meggyőződve, hogy történjék bármi, én mindenkor változatlanul s legillőbb tisztelettel maradok a régi jókedvű

Szürke zsák.


Válasz.

Tisztelt Uram!

Midőn önnek e helyen nyilvánosan felelek becses soraira, mindenekelőtt a rám ruházott díszes czímekre nézve kell önt felvilágosítanom és illetőleg megnyugtatnom. A kérdéses czímek közül engem egyik sem illet s mégis mindegyiket rám illeszthetni. Ha ön e nyilatkozatomban ellenmondást vél látni, úgy csak méltóztassék nyilvános gyűléseinken a politikai szónoklatokra figyelni s fogadni mernék, hogy a fából csinált vaskarikában sem fog ön többé ellenmondást látni. Állításomat azonban, minthogy politikusnak nem születtem, alapos okokkal fogom támogatni.

Ügyvéd nem vagyok, mert rossz ügyet még soha nem védelmeztem, mit a tulajdonképi ügyvédek épen oly értékű pénzzel fizettetnek meg maguknak, mint a legjobbak ótalmazását; továbbá, ügyvéd nem vagyok, mert én csak magamnak szerzek pénzt, még pedig csupán munkálkodásomnak, fájdalom! nagyon is törvényes, azaz, igen mérsékelt kamatjából: a valódi ügyvéd ellenben másoknak szerezget pénzt, még pedig oly roppant kamatra, hogy nagyságához képest óriási törvénykönyvünket pehelykönnyüségű szerelmeslevélkének kell tekintenünk; végre, nem vagyok ügyvéd, mert engem csak akkor fizetnek, ha a pört megnyerem, azaz, ha úgy végzem a rám bizatott munkát, miként az tőlem kivántatott: míg a valódi ügyvéd az elvesztett pörökért is fizetést húz, sőt nem ritkán az ellenféltől is jutalmat kap.

S mind e mellett mégis azt hiszem, hogy van okom, melynél fogva az ügyvédi czímet bátran rajtam hagyhatom száradni. Én ugyanis ügyvédnek hiszem magamat, mert az igazságot minden ügyben leplezetlenül kimondom s ezt kellene a valódi ügyvédnek is teljesítni; ügyvédkedésemet én is jól[1] megfizettetem magamnak, de mégis csak úgy, hogy védenczem, azaz kiadóm, miattam ne jusson koldusbotra s így kellene a valódi ügyvédnek is mindenkor cselekedni; végre, ügyvédnek vélem magamat tarthatni, mert az irodalmi pöröket szeretem, minthogy azokban mindig az igazság marad nyertes s ezért kellene a valódi ügyvédeknek is óhajtani, hogy nyári jégeső gyanánt hulljon iróasztalukra a pörök halmaza.

Mi a táblabiróságot illeti, arról is oda kell először nyilatkoznom, hogy én az nem vagyok, mert én még soha nem törekedtem embertársamat barommá aljasítani s ezáltal tulajdon emberi méltóságomról is lemondani, azaz, én még soha nem korteskedtem; a valódi táblabiró ellenben csak akkor van igazán elemében, midőn ezer részeg ember által környeztetik, kik még a napvilágot is lopótöknek nézik s aztán ily állapotban gyakorolják az alkotmányos jogot; nem vagyok táblabiró, mert tisztujításkor csak félek, hogy úgy ne járjak, mint az egyszeri czigány a kuruczokkal és labanczokkal s azért szépen kikerülöm a nemes atyafiakat: a valódi táblabiró ellenben épen ekkor keresi föl és ölelgeti őket, habár máskor mindig zárva is előttök ajtaja; nem vagyok táblabiró, mert nincs ősi birtokom, melynek nyakára hághatnék: a valódi táblabirónak ellenben van ősi birtoka s így némi kis jó szándék mellett idővel még a váltótörvényszék gyakorlati hasznait is élvezheti.

Azonban, mind e mellett is igényt vélek tarthatni a táblabirói czímre, mert több közgyűlésen igen édesen aludtam már s bár némely valódi táblabiró is mindig alvás által kimélné meg tüdejét; továbbá, mert én is szeretek jól enni és inni s bár egy valódi táblabiró se birna ennél nagyobb gyöngeséggel; végre, mert irodalmi következtetéseim és itéleteim fölött is a közvélemény itél s bár egy táblabiró se feledné ezt, midőn szónoklásra, vagy itélethozásra készül!

Megnyugtatván önt e részletes taglalás által, magára a fönforgó kérdésre igen rövid leend válaszom.

Uram! ön rendkívüli bátorságot tanusít, midőn «Magyar titkok» leleplezéséhez fog s én féltem önt, ámbár, régi közmondás szerint, a bátrakat maga a szerencse is pártolja. Megtisztelő bizalmának azonban teljes készséggel felelek meg, mert kéziratát végig olvasám s abban semmi oly botrányost nem lelék, mi miatt napfényre jöttét károsnak kellene hinnem. Egyébiránt munkáját minden változtatás nélkül közlöm s nagy örömömre szolgáland, ha ön azt minél huzamosb ideig fogja folytathatni. Névtitkát bátran közölhette volna ön velem, én mindenesetre gondolatim legrejtettebb fiókjába zárnám azt; azonban így is jól van, mert hiszen én nem vagyok politikus, következéskép nálam nem az a fődolog, hogy ki írt vagy szólt, hanem csak az, hogy mit! Fogadja ön szives üdvözletemet s legyen meggyőződve, hogy senki nem szereti önt annyira, mint én.

N. I.

 

I.

Titkok titka.

Mielőtt folytonosan s bizalmasan beszélgetnénk egymással, nyájas olvasó, szükséges, hogy egymással kissé megismerkedjünk. A világ legalább így okoskodik s mitagadás benne, a világnak e tekintetben csakugyan van némi kis igaza, ámbár különben ugyancsak megjárná az ember, ha mindenben vakon iparkodnék újmutatását követni. Ámde ezen ismerkedésnek ezúttal igen nagy bökkenője van, mert én, emberi gyarlóságomnál fogva, azt szeretem hinni, a mit óhajtok, azaz, hogy számos olvasóm leend s én talán egyet sem ismerek közülök; pedig vajmi szerencsésnek tartanám magamat, ha szép olvasónéimat színről-színre ismerhetném! Mivel azonban ez, fájdalom! nem könnyen eszközölhető, tehát azt hiszem, vagy bátorkodom alázatosan hinni, mikép politikai szónokaink beszélni szoktak, hogy a méltányosság mostani dicső századában én sem vagyok köteles magamat megismertetni s higyjék el, szép olvasónéim, hogy önök mindenesetre csak nyerni fognak, ha előttük végkép ismeretlen maradok.

Azonban van mégis valami, minélfogva alkalmasint meg kell magamat ismertetnem. Én tudniillik mások titkait akarom leleplezni s magam mégis titok fátyolába burkolóznám? Ez megrendíti korábbi határozatomat, mert én nem vagyok politikus, ki hatalmas beszédet mond a párviadal ellen s egypár óra mulva már megverekedik társával s azért a titkok titkát, vagyis születésem titkát csakugyan elmondom; ámbár megvallom, hogy kissé nehezemre esik e gyarlóságot napfényre deríteni, mert nem tartozom azon együgyű bangók közé, kik származásukkal kérkedni szeretnek, mivel egyebet úgy sem tudnak magukról mondani.

Én, mikép azt a szíves olvasó már rég tudja, a Szürke zsák vagyok, de épen nem ám valami paraszt buzászsák, hanem valódi nemesi származású s ezt korántsem hiúságból mondom, hanem csupán azért, mivel legfőbb feladatomnak tekintem azt, hogy mindenkor és mindenütt hű maradjak az igazsághoz. Állításomat világosan bizonyítom be, nehogy azt higyje valaki, mikép csak afféle mai világi nemes ember vagyok, ki azért mondja magát nemes származásúnak, mivel atyja valamely megyében táblabiró volt.

Atyám egy valóságos nemes származású spanyol juh hátán pillantá meg a napvilágot, gyapjúalakban ugyan, de nemes gyapjúalakban. Azért azonban tökéletes jó magyar volt, mert már apja is Magyarországban született. A nyáj nemes ember tulajdona volt, ki csak annyiban különbözött atyámtól, hogy nemességét vette, míg ez születés által öröklé azt. Hogy a gyapjú zsidó kezeibe került, azt alkalmasint említnem is fölösleges, mert mindenki jól tudja, hogy nálunk mindenben zsidó és zsidóskodás viszi a főszerepet. Anyám selyembogárból származott s ugyan ki ne tartaná kutyabőr nélkül is nemesnek a selyembogarat, melynek a világ legszebb kelméit köszönhetjük! Selyemkelmék használata mulhatlanul szükséges a trónon, egyházban, minden hófehér vállakon és arra is, hogy hamarább csődülethez juthassunk. Tehát a nemes gyapjú és nemes selyem a gácsi gyárba vándorlott s belőlük, vegyítve, azon kelme készült, melyből viszont én készültem. E szerint méltóztatnak átlátni, szíves olvasóim, hogy én vegyes házasság szülöttje vagyok; kivételképen azonban mind a két szülőm szokásait követém: én ugyanis oly bátor és szerelmes levék, mint atyám és oly sokat költöttem, mint a selyembogár.

Egyébiránt: «Nevelés formálja az embert», ezt mondá egy régi magyar iró s valóban tökéletesen igaza volt, mert ugyan mit használt volna nemesi származásom nevelés nélkül? Vannak ugyan nemes emberek, kik azt hiszik, hogy csak drága lovaikat kell idomár kezeibe adniok, gyermekeiket ellenben majd felnöveszti ugyis a pénz és nemesi származás. S talán igazok van, mert jól kiidomított lovaik díjakat nyernek a pályagyepen s utóbb jó áron kelnek el; de ugyan hol birnának gyermekeik gyönge lábaikkal pályázni s ugyan ki adna érettök csak egy fillért is! Én szerencsésb valék s rövid idő mulva születésem után Leszimirszky ügyes kezeibe juték, ki azonnal átvitt a nevelés minden szakaszán. Először is posztónyiróhoz külde, mert ez az első elemi iskola; ebben csurgó alól csepegő alá kerül a tanítvány s igen sok verésben részesül, mit különben mángorlásnak neveznek. Ez minden első iskolában így megy. Ezután kiszabattam, azaz, elhatároztaték, hogy mily alakuvá kell lennem, annak bebizonyítására, hogy tulajdon akarattal soha nem szabad birnom. Ki ne tudná, hogy ez egyik alapelve a legboldogítóbb nevelésnek! Végre a tanítási elvek, czérnaalakban, minden részemet többször átjárák, hogy befejezett tudományos egészet képezzek s utóljára gombalakban a szükséges diplomákat is megnyerém, melyek csak arra használtak, hogy tökéletes elkészülésemet mindenki elhigyje. Ezen nevelésem sok pénzbe került ugyan, de hiába, a jó nevelő jól fizetteti magát.

Ime, nyájas olvasó, születésem titkát felfödözém ön előtt s most már, miután én a legparányibb körülményt sem titkoltam el, úgy hiszem, tökéletesen föl vagyok jogosítva, mások titkairól levonni a rejtő fátyolt.

Még egyet. A «Szürke zsák» folytonos emlegetése talán untatni fogná önöket, kérem tehát, méltóztassanak maguknak jól megjegyzeni, hogy ezentúl egyszerűen csak a «Bende» nevet fogom sajátomul használni.

 

II.

A berettyói komp.

Nevelésem befejeztetése után három út állott előttem, melyen az életdicsőség csúcsára kapaszkodhattam volna, tudniillik: hivatalviselés, járdakoptatás és utazás. Sokáig nem tudék a választáson eligazulni. A hivatalviselést magábanvéve igen szép életmódnak hivém ugyan, de annyi ezer meg ezer hivatal közül ugyan ki tudná a legczélszerűbbet kiválasztani? A megyei hivatal igen szép, de - nekem nem kell, mert én mindig egyenlő vagyok s a három esztendő vége felé világért se tudnám azon nemes atyámfiát ölelgetni, kit harmadfél év előtt lólopás miatt becsukatni kényszerültem. A városi hivatal is derék, de nekem egyetlen Herr Vetter-em és egyetlen Fra Mahm-om sincs valamennyi nagy városában a szép Magyarországnak; e szerint irnoki méltóságnál bajosan birnék magosbra vergődni. Gazdasági hivataloknál mindig csepeg valami, habár nem csurog is, a mint mondani szokták; de ott is irnoksággal kell a munkát kezdeni s ha az ember a tiszttartó lányát nőül nem veszi, vagy a földesur lovait is oly tiszteletben nem tartja, mint az indusok a braminokat, úgy bizony hálát adhat istenének, ha vénségére valamely pipaszárnyi hosszú faluban ispánságra emelkedhetik. Még más hivatalokról is gondolkodtam, de végre csakugyan meggyőződém arról, hogy a rendes hivatalviselés nem nekem való, tollrágó naplopóvá lenni pedig semmi kedvet nem érzék magamban.

Eziránt tisztába jövén magammal, figyelmemet a járdakoptatásra fordítám s meg kell vallanom, hogy ezt igen pompás életmódnak gondolám. Mindent tudni és látni, mi az utczákon történik s néhány nap mulva jóizüen kaczaghatni az ujságirókat, kik csupán hallomás után beszélhetvén, egészen fonákul írják le az újdonságokat; a szép hölgyeket boltról-boltra kisérni, nyomról-nyomra követni, némely édes és keserű titkocskáikat kilesni s bizonyos férjeket, vőlegényeket és szerelmeseket annak idejében derekasan kinevethetni; az éber rendőrök fölött részvevőleg szánakozni, midőn alvásuk közben kezeikből a pipa ellopatik: mindez mennyi kéjjel s örömmel árasztja el az embert! De egy bökkenője ennek is van. Minden járdával ellátott városban annyi a járdarontó naplopó, hogy Isten a megmondhatója s így közülük kedvezőleg kitünni vajmi nehéz. Én pedig mindenáron ki akarok tünni s kész vagyok szakállamat földig növeszteni, ha máskép nem birom magamra vonni az emberek figyelmét.

Hát az utazás? Ez alkalmasint a legderekabb, gondolám magamban s csak az került még némi fejtörésembe, hogy tulajdonkép hová és mi czélból utazzam. A magyarok ősi lakhelyének kinyomozását egyetlen lépésre sem tartám méltónak, mert nekünk előbb arról kellene gondoskodnunk, hogy mostani hazánkban valahára erős, kiirthatatlan gyökeret verjünk s ne ingadozzunk minden legkisebb szellősuhogástól, mint a Tóbiás szakálla. Külföldi szokások leirásának szinte nem vagyok barátja, miután még a szomszéd magyar falu szokásait sem ismerjük. Vagy külföldi intézetekkel ismerkedjem meg, hogy azokat nálunk honosíthassam? El e gondolattal! Ismerjük meg előbb hazánk szükségeit s azután orvosoljuk saját természetünk szerint, mert nem minden gyógyszer használ mindenütt egyenlőn.

Eh, gondolám tehát végre, utazni fogok úgy, mikép most fiatal hazánkfiai rendesen utazni szoktak, tudniillik, hogy utazásaimból visszatérve, így beszélhessek:

- Ah, barátom, X... szónokunk jól beszélt ugyan, de bezzeg, midőn O'Connellt a londoni parlamentben mennydörögni hallám!

- Ez a kis donna jól tánczol ugyan, de a párisi tánczosnők egészen máskép bájoltak el engem!

- Sok szép vidék van hazánkban, az igaz; de, barátom, mi ez a tiroli és svejczi gyönyörű tájakhoz képest.

Nemde dicső ez, nyájas olvasó, midőn ilyeneket mondhat az ember? Hogy azután értettük-e O'Connellt s ébren vagy alva utaztunk-e keresztül a tiroli és svejczi tájakon, az tökéletesen mindegy, szavaink azért mindig egyenlő hatásuak lesznek.

Én tehát külföldre utaztam, mivel azonban elég ember találkozik napjainkban, ki utazásait leírja, azaz könyvtárakban összeszerkeszti, tehát én mélyen hallgatok külföldi tapasztalatomról s majd csak azokat terjesztem elő, miket hazámban gyüjték s miknek valódi megitélésére a külföldiekben nem csekély segélyt találtam.

Külföldről visszatérvén, mindenekelőtt néhány rokont látogaték meg az Alföldön s onnan egyenesen Pest felé indultam, hol mint dús tapasztalatokkal terhelt utazó, kitünő szerepet hivék a járdakoptatók közt játszhatni. Nagyváradig lóháton kívánék haladni, hogy a szép alföldi tájakat annál nagyobb kényelemmel láthassam.

Mindjárt első nap délután három óra tájban a Berettyó egyik ágához, vagy talán magához a főfolyamhoz érkezém s már távolról látom, hogy a révészek épen indulni akarnak. Lovamat tehát kissé megugratám s még épen jókor érkezém a parthoz. A révész épen akkor akará a kompot eloldani.

- Atyafi - így szólék hozzá - én is át akarok menni.

- Majd visszajövünk - felelé nyugodtan a révész.

- Jó borravalót adok!

- Hát melyik uraságnak embere az úr?

- Én?

- Igen hát.

- Magam ura vagyok.

- És lóháton jár?

- Hát ugyan miért nem?

- Nálunk csak az urasági cselédek szoktak néha lóháton járni, mikor épen nincs czigány a faluban, kit valahová gyalog lehetne küldeni.

- Jól van, jól, atyafi, bocsásson kend a kompba s megkapja a borravalóját.

- Instálom tekintetes uram, nem lehet, mert ha lova egyet ugrik, bizony mindnyájan kiborulunk; hanem majd inkább kitoljuk ennek a zsidónak a szekerét és a tekintetes urat visszük előbb át lovastól.

- Eh, ne bántsuk a szegény zsidót, az én lovam oly okos állat, hogy bizonyosan nem fog bajt szerezni.

- Isten neki, tekintetes uram; de hát a borravaló?

- Majd a túlsó parton.

- Jobban szeretném ám most.

- És ugyan miért?

- Hátha kiborulunk és tekintetes uram a Berettyóba vesz?

- Ne féljen kend attól, jól tudok én uszni.

- Soha bizony! Úr a tekintetes úr és még úszni is tud.

A révész sokáig csóválta még fejét s nem birá fölfogni, hogy mikép tudnak az urak egészen az uszásig lebocsátkozni.

Lovamat a zsidó szekerének első lőcséhez köték s én mögötte, a révész mellett állapodám meg, ámbár nagyon unszolt, hogy foglaljak helyet a kocsiülésen, mert könnyen vízbe szédülhetnék, ha állva maradok. Úgy látszott, hogy a jó révész sok urat látott már s azért hitt engem is oly igen gyönge idegzetünek, vagy magyarosabban, véznadongájunak. A révész meggyujtá pipáját s szerencsésen megindulánk.

Csak ekkor tekinték becsületesen körül s meg kell vallanom, hogy nem a legjobban kezdém magamat érezni, midőn azon törékeny edényt megpillantám, melyre e pillanatban halandó részeim bizva voltak. Két korhadt vályú, melyek isten tudja hány évig szolgáltak ezelőtt valamely tanyán itatásra a nagyszarvú gulyának, meglehetősen foszladozott gúzszsal kapcsolatban tartatva, oly kompot képezett, melyhez képest az úgynevezett lélekvesztő-csónakot valóságos tengeri vitorlásnak mondhatni. Egy hosszú parasztszekér fele az egyik, fele a másik vályuban állott s így legalább attól nem félheték, hogy a vályuk el fognak egymástól válni, mert akkor a szekérnek is mindenestől kétfelé kellett volna oszlani, a mi nem egykönnyen történheték meg, mert magosan meg vala terhelve ökörbőrökkel, melyek szarvai mind kifelé állottak, mintegy megvíhatlan sánczot képezve minden ellenséges megtámadás ellen. A bőrök magas tetején szakállas zsidó ült, ki majd imádkozott, majd ismét a felhőkre forgatá szemeit, hogy ugyan nem közelít-e vihar, mely őt gonosz büzű, de azért jó nyereségű trónjától a Berettyó hideg karjai közé sodorhatná. A zsidó kocsisa a vályú hátulján állott, hosszú póznával tologatva előre alföldi gőzösünket s néha-néha aggályosan tekinte két lovára, melyek mogorva tekintettel úsztak a komp után, melyhez ellenállhatatlan erővel kapcsolá őket a kötőfék. Szegény lovak! Bizonyosan azért nehezteltek, mivel nekik fáradságosan kelle úszniok, míg az én lovam egész kényelemmel állott a vályú elején, ámbár tulajdonkép ő is csak ló volt. Hja, szegény lovacskák, mondom, ne haragudjatok effélékért, ha hosszú életűek akartok lenni itt e földön, mert nemcsak veletek történik ilyesmi; én már oly esetet is eleget láttam, hogy szamár ült a kocsiban és négy derék ló húzta. Kár, hogy a szegény lovak nem érték e vigasztalásomat.

A révész mellettem állott, szinte száraz hosszú póznával kezében, melylyel irányt adott a kompnak vagy hidasnak, mikép ő jobban szereté nevezni. Unalomból következő párbeszédet nyiték vele:

- Régen révészkedik kend itt már, atyafi?

- Öregapám is révész volt már itt, tekintetes uram.

- És mindig ily rossz volt a komp?

- Rossz-e? Ennél még rosszabbat is láthat az úr a mi vidékünkön.

- És mégis fizetni kell rajta?

- Hát hogyne! A paraszt, zsidó, meg német fizet, de az urak szabadok, a czigányok pedig egy nótát húznak köszönöm fejében.

- Hová lesz azon pénz, mely itt fizettetik?

- Birák uraimék szedik föl és azután beszámolnak vele.

- Hát kend mi fizetést húz?

- Csak azt biz én, uram, a mi úgy csöppen-csurran, azután meg úr dolgára nem kell járnom.

- Nem szokták a hidast néha megvizsgálni?

- De meg ám, minden tavaszkor itt terem a törvénybiró egy pár eskütt emberrel és a javításért fölrónak egy-két forintocskát.

- És ki viszi véghez a javítást?

- Senki.

- Hogyan?

- Nem ám! A javítás csak abból áll, hogy eskütt uraim egyet isznak, én pedig jól tartom őket halászlével s kitatarozom a hidast, ha épen valami baja van.

- Miért nem jelenti kend be ezen csalást?

- Ugyan kinek? Talán bizony az ispánnak? Uram fia, hiszen olyan kevély, mint az egyszeri béka.

- Hát miből állott az egyszeri béka kevélysége?

- Azt beszélik biz arról, tekintetes uram, hogy egyszer lovat patkoltak a falu végén; a béka ezt meglátta és annyira elbizta magát, hogy előugrott lukából s oda tartotta körmös lábát, hogy őt is patkolják meg.

- Mégis csak szólni kellene kendnek valakivel?

- Nem én, uram, mert jól ismerem én a világ mostani forgását. Mindig ezt mondta nekem megboldogult apám, az isten nyugtassa meg szegényt! Gergely fiam, ha csalást látsz, hallgass vele és gondold meg, hogy a sas nem bünteti meg a kányát, ha a tyukot elviszi, mert ő maga meg a bárányt ragadja el. Én becsületes ember vagyok, a mennyire lehet, de más dolgába nem avatom magamat. Azt tartom én, édes jó uram, hogy: ne szólj nyelvem, nem fáj fejem.

Már megnyitám ajakimat ezen erkölcsös párbeszéd folytatására, midőn siralmas hangon ejtett szavak hatottak a füleimbe:

- Nagyságos uram, nagyságos uram, segítség! Bizony isten, mindjárt megesz!

Föltekinték s látám, hogy a szegény zsidó majd leesett bőrös trónjáról szörnyű rémületében. S mi ijeszté őt meg annyira? Lovam, hihetőleg unalomból, első lábait a rúdszegre tevé s farkasszemet kezde a szegény zsidóval nézni.

- Ej, ne féljen kend, lovam jobb ételre szokott.

- Talán bizony korpát szagolt Iczik gazdauram fejében.

- Az én nevem Móricz.

- Mindegy az, mégis csak Iczik kend azért, mert zsidó.

E rövid szóváltás után lovam ismét leereszté lábait, a nyugalom helyre állott és mi kevés pillanat mulva szerencsésen partra érkeztünk, hol a révész, megkapván tőlem az igért borravalót, azonnal a zsidónak is nyujtá hólyagos markát.

- Isten áldja meg kendet, révész gazda, sok szerencsét kívánok.

- Hohó, nem oda Buda! Csak fizessen kend Iczik gazda.

- Fizessek?

- Biz úgy ám.

- De ugyan mit fizessek?

- Hogy mit? Hát két ló, két ember és egy szekér után hat garast.

- Hat garast?

- Annyit hát.

- Merkverdig! Hogyan fizessek én most hat garast, derék becsületes révészgazda, mikor én már fizettem.

- Nekem?

- Kendnek ám, még a túlsó parton; talán a nagyságos úr is méltóztatott kegyesen látni.

- Én nem láttam.

- Csak fizessen kend, mert mindjárt lekötök egy marhabőrt a szekérről.

- De nekem mégis úgy tetszik, hogy én már megfizettem kendet.

- Utoljára mondom, Iczik gazda, fizessen kend, különben -

- Na na, révész gazda, itt a pénz; hiszen én nem akarok csalni, de azt gondoltam, hogy már kifizettem kendet.

E szerint a béke helyre állott s a zsidó kocsisa befogott, miután lovairól a nadályokat leszedé, melyek a Berettyóban rájuk tapadtak.

 

III.

A bőrös zsidó.

A fönnebbi nevezetes események után kényelmesen lovamra vetém magamat s a mocsáros vidéken lassacskán tovább kezdék haladni; most azonban már nem egyedül, mert Móricz zsidó, vagy Iczik gazda, szorosan mellettem lépegetett, míg fölhalmozott szekere nyikorogva baktatott utánunk. E ragaszkodást kissé gyanusnak kezdém tekinteni ezen elhagyatott vidéken, főkép, miután látám, hogy a zsidó kocsisa alig birá levenni műismerő szemeit szép lovamról s többször tekinte körül az egész tájon, mind tulajdonkép mulhatlanul szükséges lett volna; aggályomat azonban csakhamar kinevetém, miután meggondolám, hogy derekasan föl vagyok fegyverkezve s különben is, hatalmas testi erőmnél fogva, nem egy könnyen lehet okom tulajdon árnyékomtól megijedni. E gondolatimat a zsidó következő szavai szakaszták meg:

- Bizony szép állat!

- Melyik?

- Melyik? Lehet-e itt másról szó, mint a nagyságos úr lováról. Száz aranyat testvérek közt megér.

- Ötszázért vettem.

- Elhiszem, oh elhiszem! Nem is mondottam még ki utolsó szómat. Ha nagyságod alkudni méltóztatik, én...

- Nem eladó.

- Oh, elhiszem! Ki is tudna ily gyönyörű állattól megválni?

- Kend úgyis csak bőrét tudná használni.

- Oh, tekintetes uram, nem voltam én mindig bőrszedő zsidó! Az én nevem jó név volt, de most már annyira sem becsülik, mint a görbe kigyóét.

- Talán valami nagyszerű bukás érte kendet a spanyol zendülés miatt? Külföldi kötelezvényekkel kereskedett, Móricz gazda, nemde?

- Nagyságod gúnyolódni méltóztatik.

- Nem mondaná el kend tehát őszintén korábbi sorsát s mostani helyzetének okait?

- Oh, nagyságos uram, fájdalmasan esik ezt elmondanom.

- Egy-két aranyat nem sajnálnék a történetért, ha érdekes, mert nagyon unatkozom.

- Nagyságod oly csodálatosan uralkodik fölöttem, hogy nem tagadhatom meg kívánságát. Csak ez az, mi szólanom parancsol s korántsem a három arany. Nemde, három aranyat kegyeskedett nagyságos uram igérni?

- Ám legyen; de őszinte lesz-e, Móricz gazda?

- Mint a tiszta víz, melyet Mózes vesszeje a kősziklából fakasztott.

- Tehát dologra.

- Nagyságos uram bölcs és tanult úr s bizonyosan tudni fogja, hogy nekünk igen jó új törvényünk van most, mely váltótörvénynek neveztetik.

- Igen, csak tovább.

- Ezen törvény sok szegény zsidót meggazdagított már, mert annak segélye által a legnagyobb kamatot is bátran és pontosan be lehet hajtani.

- E szerint hát kend is uzsoráskodott?

- Merkverdig! Ugyan kérem, nagyságos uram, micsoda az uzsora? Ha én tőlem valaki az ökörbőrt ötven forinton veszi meg, midőn az csak huszat ér, tehetek én arról? Nyakába kötöm én neki bőrömet? Az uraságoknak oly drágán szabad vásárlani, mikép nekik tetszik.

- Tehát a pénz is bőr?

- Az mindegy, drága nagyságos uram. Az én pénzem drága, nagyon drága, mert a zsidó igen nehezen jut pénzhez.

- Ám legyen! Tehát mi baja volt kendnek a váltótörvénynyel?

- Mindjárt elmondom. Hét esztendős koromban három huszast adott kezembe az atyám s ezen kis pénz nagy áldást hozott rám. Alig léptem át negyvenedik évemet s már közel állottam a százezerhez. Ekkor a nagyravágyás ördöge megszállá lelkemet s én egyszerre akarék dúsgazdaggá lenni. Minden oldalról pénzt szedtem föl, sokkal többet, mint a mennyit egész kereskedésem megért és ez könnyen ment, mert váltóim nemcsak Pesten, hanem az egész környéken is tiszteletben állottak.

- S mire való volt e sok pénz?

- Mindjárt elmondom. Midőn az idő közelített váltóim kifizetésére, egy jó barátomnak százhuszezer forintról adék váltót, még pedig lejárt fizetési határidővel. Barátom azonnal föladott a váltótörvényszéknél, boltomat becsukatá s áruimat eladatá. Ekkor hitelezőim is fölébredtek ugyan, de természetesen, már későn, mert vagyonom azon százhuszezres váltó kielégítésére is alig terjedt. Fogásom tehát szerencsésen sikerült, mert jó barátom becsületesen kezeimbe adá az áruimból kapott pénzt s én háromszázezer forinttal terhelten szerencsésen elhagyám Pestet.

- Hiszen ez valóságos lopás volt!

- Kérem alázatosan, nagyságos uram, darab ideig magam is azt gondolám és kissé irtóztam tőle; de miután látám, hogy e fogást többen gyakorolják, tehát nem birtam a kisértő ördöggel daczolni.

- És hová tette kend a sok lopott pénzt?

- Hová tettem? Bár tettem volna inkább a földbe, vagy költöttem volna el az emanczipatióra, ha találkozék valaki, ki azt tőlem elfogadja; de én mind ezt nem tevém, hanem tárczámba zárám pénzemet és hitetlen feleségem ellopta és megszökött vele!

- Tulajdon felesége?

- Igen, tulajdon feleségem, ki oly szép volt, mint Rachel s oly fiatal, mint a tavasz kezdete.

- Nyilván mást szeretett a szép menyecske?

- Alkalmasint, de én soha nem gyanakodtam ellene.

- Az igen természetes, mert az effélét mindig a férj szokta utoljára megtudni.

- Sokáig kerestem őt, de nem juthaték nyomába. Végre szakállamat megnövesztém, néhány megmaradt gyürümet eladám, kocsit, lovakat vettem s most ismét alant kezdem a kereskedést.

- Nem ártott a leczke a csalásért, jó Móricz gazda.

- De mondhatom is, nagyságos uram, hogy most már csupán becsületes utakon járok.

- Legjobb is az.

- Szabad már most alázatosan kérnem a négy aranyat?

- Négy aranyat?

- Igen, a mit kegyesen igérni méltóztatott, nagyságos uram.

- Ej ej, Móricz gazda, hát ez a magasztalt becsületes út? Hiszen én csak hármat igértem.

- Merkverdig! Én akár meg mertem volna rá esküdni, hogy négyet.

- Bizony csak három volt az, Móricz gazda. Itt van.

- Köszönöm alázatosan.

- Sokáig volt nőd a szép... mi is volt a neve?

- Eszter. Csak négy hónapig éltem vele egy födél alatt.

- Irja le kend előttem körülményesen a szép tolvajt; én sokat járok-kelek s lehet, hogy valahol nyomába akadok.

- Mellemen van arczképe, méltóztassék megtekinteni.

- Szép, valóban, csodaszép; most már nem csodálom, hogy talált férfit, ki jobban megérdemlé szerelmét, mint kend.

- Pedig mint szerettem!

- Régen szökött el?

- Két év előtt.

- Hol lakik kend most?

- Micsoda? Nagyságos uram talán méltóztatik...

- Azt gondolod, hogy elárullak? Ne félj, bizalmadat pénzen vettem meg, elárulásodat tehát csalásnak kellene tartanom. Nyugodt lehetsz.

- Közel lakom Czibakházához s csak ott méltóztassék utánam a korcsmában tudakozódni, ha talán hirt hallana nagyságod gonosz feleségemről.

- Jól van.

- Szabad kérdeznem, hogy hová méltóztatik most utazni?

- Pestre.

- Pestre? Lóháton? Ez igen nagy munka.

- Csak Nagyváradig nyargalok, onnan pedig gyorskocsin folytatom utamat.

- Én alkalmasint nem fogom többé látni a szép Pestet.

- Elhiszem, mert becsipnék kendet. De esteledik már az idő, sietnem kell. Jobbítsa kend meg magát, Móricz gazda. Jó éjszakát!

- Ne méltóztassék sietni, nagyságos uram. A Körmösi csárda kétmérföldnyire fekszik innen, elég lesz az mára, mert onnan még öt mértföldre esik a legközelebbi falu.

- Igazán?

- Becsületemre mondom.

- Arra nem sokat építek.

- Méltóztassék kocsisomat megkérdezni, nagyságos uram.

- Jól van, tehát együtt mehetünk.

Itt vége lett beszédünknek, mert én ügetésre nógatám lovamat, a zsidó pedig, miután néhány szót válta kocsisával, felkuporodott bőreire s lovait szinte gyorsabb haladásra kényszeríté. Mindez nem kerülé el figyelmemet, de pisztolyaim jó állapotban voltak s én fütyörészve folytatám utamat és csöndes elmélkedésekbe mélyedtem, melyek részint multamat, részint jövendőmet tárgyazák s miket a nyájas olvasó szives engedelmével, elhallgatok, mert a multról eleget mondottam már; jövendőm pedig annak idejében, úgy is napfényre fog majd jönni.

Egypár óráig ügeték e néma andalgásba, midőn távol kutyaugatás hatott füleimbe. Szemeimet a nesz után irányozván, távolban világot láték csillámlani s csak ekkor vevém észre, hogy a nap már lenyugodott, nem a tenger sima ölébe ugyan, hanem a gőzölgő posványok lágy párnáiba. Körülöttem bolygó tüzek emelkedtek s változatos lidérczi tánczot jártak, mi lovamat gyakori félreugrásra birta, engem pedig óvakodóvá tett, nehogy valamikép lemaradjak a nyeregből, mint a vasárnapi lovagok Pesten, midőn feledékenységből azt hiszik, hogy kantár helyett rőf van kezeikben s végighuzogatják a ló száján a kemény zablát.

A kutyaugatás mindinkább közelebbről hangzott, a bolygótüzek fényesebben ragyogtak, a békák kedélyesen énekeltek, a bölömbikák pedig komolyan zúgák egyhangú dalukat, míg az égen fekete felhők kezdének tornyosulni, jelentve, hogy a forró nyári napot alkalmasint viharos éj fogja követni. Midőn a csárdához érkezénk, már egészen fekete volt a láthatár s a távolból egyes szélsuhogások zúgtak végig az árva magányon, mik közé tompa moraj vegyült néha, minőt távol mennydörgés szokott okozni. A teljesen beállott sötétség miatt csak annyit láthaték, hogy a csárda dombon áll s körülötte legparányibb nyoma sincs a kerítésnek. A nagy komondor morogva csóválá bozontos farkát a zsidó és kocsisa körül s ismeretségben látszott velük állani.

Mindez nem nagy vigasztalásomra szolgált ugyan, azonban a sötétségben badarság lett volna tőlem az ingoványos lapályon tovább tévelygeni s azért csakhamar elhatározám magamat és lovamról leszállottam. A zsidó akkor már kengyelemet tartá s nagy alázatossággal szóla:

- Csak méltóztassék besétálni, nagyságos uram, én majd a nyerget utána viszem, a lóról pedig kocsisom becsületesen gondoskodni fog.

- Jól van, Móricz gazda, jól; köszönöm szivességét. Csak pisztolyaimat veszem magamhoz, mert azok nélkül nem szeretek ily elhagyatott csárdába lépni.

- Ah, nagyságos uram jól föl van fegyverkezve, a mint látom; már ez derék, ámbár itt ugyan nincs mitől félnünk. A csárdás igen becsületes ember, egy év óta majd minden héten betérek én Marczi gazdához s még legkisebbet sem láttam, mi gyanura szolgáltatott volna alkalmat.

- Annál jobb, ha úgy van; fegyvereimet nem szeretem használni, de azért csakugyan mindig tökéletesen el vagyok rá készülve s mondhatom, hogy életem mindenesetre nagyon sok vérbe kerülne.

- Isten mentsen, nagyságos uram, már szinte félni kezdek; azonban, még egyszer mondom, hogy nincs mitől tartanunk.

Ez alatt a zsidó lecsatolá nyergemet, én pedig pisztolyaimat keblembe, vagyis tulajdonkép oldalzsebembe rejtvén, útitáskámat karomra vevém s a zsidó kiséretében a csárdába léptem.

 

IV.

A zsiványfészek.

Átlépvén a küszöböt, konyhában látám magamat, melynek tűzhelyén vígan pattogott a lángra éledt száraz nád s rókával fenyegeté a lomhán nyújtózó nagy macskát, mely igen epedve tekinte a lángok fölött függő vasbográcsra, melynek illata engem is kibékíte némileg a rozzant csárdával. A tüzet álmos szolgáló élesztgeté, kinek vénségét csak rútsága haladá meg; a zsidóra azonban bizalmasan hunyorgott s mintegy magasztalólag szóla:

- Mégis csak derék ember kegyelmed, Móricz gazda, mindig hoz nekünk valamit.

A zsidó arczán bosszúság látszott átvonulni, mely azonban csakhamar gúnyos vigyorgássá változott, mit e szókkal kisért:

- Ezúttal csak e lóostort hoztam számodra, mert, úgy hiszem, nem ártana lomha csontjaidat kissé megfrissíteni. Lódulj az ólba s adj szénát és zabot a nagyságos úr lovának.

A leány morogva távozott s a zsidó mintegy mentegetőzve fordult hozzám, mondván:

- Hóbortos vén cseléd ez, nagyságos uram, de nagyon hű s azért mindent eltürnek neki. Méltóztassék a szobába lépni, ott kellemesb tárgyat fogunk látni.

- Azt nagyon óhajtom, mert ezen konyhai doromb boszorkánynak is beillenék.

Ezúttal csakugyan nem hazudott a zsidó, mert a csapszobában oly csinos menyecske ült a hosszú asztal mellett, hogy pesti kávésnő szerepét is bízvást magára vállalhatná. Karjain mintegy fél éves gyermeket tarta s oly édesen pillanta a kis alvóra, hogy, pirulva vallom meg, szinte féltékenyen és irigyen tekinték a mogorva kifejezésű, de egyébiránt csinos fiatal férfira, ki a menyecskével szemközt ült s bizonyosan férje volt.

- Sok jó estét, szép asszony, - szólék nyájasan a piruló menyecskéhez - kaphatok-é szállást s egy pár falatot a füstölgő bográcsból?

- Szívesen, tekintetes uram, ha szegény hajlékunkkal megelégszik, - felele mosolyogva s mégis nem minden aggály nélkül a menyecske.

- Reménylem, hogy szegény legények nem járatosak ide?

- Talán csak nem tart az úr engem orgazdának? - szóla nem minden durvaság nélkül a csárdás, ki eddig néhány szót váltott a zsidóval.

- Isten mentsen! Ilyen szép asszonyka csak böcsületes embert szerethet.

- Még kevélylyé teszi a tekintetes úr a feleségemet az efféle mézes szavakkal. Asszony, láss az étel után.

A menyecske sajátszerű aggályos tekintetet vete rám, mi gyanúmat nagy mértékben nevelé s gyermekét a sarokban álló ágyra tevén, távozott. Én a lóczának azon részére települtem, mely az ágyhoz legközelebb állott s végig jártatám szemeimet a meglehetősen tágas szobában. Egyik szögletét a nagy mennyezetes ágy foglalá el, melyen most a gyermek alvék, a másik szögletben terjedelmes búbos kemencze állott, rácsozattal s paddal kerítve, míg a harmadik sarokban létra volt a falhoz támasztva, mely a padlásra vezete, végre, a negyedik szögletben a pinczeajtót pillantám meg s azon saroktól egészen az ágyig hosszú tölgyasztal állott, mindkét oldalán lóczákkal ellátva. A csárdás a pincze ajtaja mellett ült, tehát velem épen szemközt, a zsidó pedig jobb oldalán foglalt helyet, s ha nem csalatkozám, többször jelbeszéddel iparkodék őt útitáskámra vagy személyemre figyelmeztetni. Ennek sikerével azonban alkalmasint nem elégült meg, mert kevés pillanat mulva így szóla a csárdáshoz:

- Marczi gazda, megvan-é még a kelmed sárga csikaja, melyre egyszer már alkudtunk?

- Meg bizony.

- Szeretném megvenni lógósnak, mert az én tátosaim már alig bírják a terhet. Nézzük meg, ha nem sajnálja kelmed fáradságát.

Móricz gazda be sem várá a csárdás válaszát, hanem azonnal az ajtó felé indult s a mogorva férfi minden késlekedés nélkül követte őt. Most látám csak, hogy a csárdás széke mögött két pisztoly s egy hatalmas ólmos fütykös függött a falon, még pedig oly alant, hogy azokat rögtön lekaphatá. Talán nemes ember, gondolám, s tisztújításokra jár, hol az efféle fegyvereket igen jól használhatni. De hátha zsivány? Ej, majd elválik!

Még egyszer gondosan körültekinték, de semmi gyanúst nem pillanték meg; egy kis tükör, néhány légypettyes kép a falon, melyek Genovéva érzékeny történetét ábrázolák s a debreczeni kis kalendáriom, mely a valóságos álmoskönyvön hevert az ablakban, ez volt minden, mit láthaték; sőt mi több, az ágy mellett szenteltvíz-tartó, feszület és olvasó is függött. Ennek megpillantása meglehetősen lecsöndesíté gyanakodó kedélyemet s már épen egy üveg pezsgőt akarék kivenni útitáskámból, a szép menyecske fölvidítására, midőn ez rögtön a szobába lépett s halálsápadtan e szókat mondá:

- A tekintetes úr oly nyájas, oly fiatal, oly - szép; - tevé hozzá szemérmesen - hagyja el házunkat minél előbb. Többet nem mondhatok és utóbb nem is segíthetek.

E szók után villámgyorsan tünt el ismét vissza a konyhába s hangosan énekelni kezde.

Megvallom, hogy ezen most már váratlan nyilatkozat kissé megdöbbentett s gondolkozóvá tett. Már szinte hajló valék lovamat megnyergelni s gyors lábaira bízni ügyemet; de csakhamar meggondolám, hogy a csárdás, zsidó és kocsisa ellen szerencsés sikerrel ótalmazhatom magamat; ha pedig többen találnának jönni, akkor a szabadban, ismeretlen vidéken, még nagyobb veszélynek tenném ki magamat. Maradásra határzám tehát magamat.

Ekkor a zsidó és csárdás ismét beléptek s ugyanazon pillanatban magosra lobbanó lángoszlopot pillanték meg az ablakból és csodálkozva szólék:

- Gazda, tűz van.

- Tudom.

- Mit jelent ez?

- Egy kis törmeléket gyújtottam, hogy öcsém a marhákat haza hajtsa, mert alkalmasint kemény égiháborunk lesz ma éjjel.

- Csak a menykő le ne üssön!

- Feküdjél bőreidre, úgy bizonyosan nem keres föl.

- Hát van-é jó bora, gazda?

- Annak csak jól esik, a ki jobbhoz nem szokott.

- Lássuk hát, milyen.

A csárdás bekiáltá a vén cselédet s rövid idő mulva három boros palaczk állott előttünk, melyek egyikéhez Móricz azonnal derekasan hozzá látott. Jó kedvet mutatva, így szólék a zsidóhoz:

- Mit látok, Móricz, kend iszik?

- Hát ugyan miért ne innám?

- Hiszen nem kóser.

- Ohó, nagyságos uram, mi zsidók nagyon magyarosodunk már s a szalonát is megesszük, hát a bort ugyan miért ne innók, ha jó!

A zsidó tovább csevegett még e hangon s ez alatt a cseléd fölterített s párolgó nagy tálban az ételt behozá. A menyecske is megjelent s helyet foglalt férje mellett. Arcza igen halvány volt s férjének szemeit gondosan kerülni látszék, ámbár különben ajkaira nyájas kifejezést erőltetett.

- Hát mit eszünk, szép menyecske? - kérdém vidor hangon.

- Juhpaprikást vargányával, - felele a csárdásné.

- Ezt még nem ettem ugyan, de előre is tudom, hogy jó.

- Már az igaz, feleségem nagyon jól főz s majd meglátja a tekintetes úr, hogy ennél jobbat soha nem eszik többé.

- Az könnyen megeshetik, kivált ha ezen éjjel hirtelen meg találnék halni.

- Nagyságos uram jó erővel bír s nem igen könnyen fog meghalni.

- Már az igaz, hogy ugyancsak derekasan meg fogok vele birkózni; de utoljára bizony mégis erőt vehet rajtam.

- Úgy van, mert a halál ellen nincs orvosság.

- Ej, ne beszéljünk halálról, hiszen egészen elszomorítjuk azt a csinos kis gazdasszonyunkat; hát mi a neve, galambom?

- Juci.

- Szép név. Az isten éltesse!

- Köszönöm alázatosan.

- Egy szót mondok, gazda, kettő lesz belőle. Kelmetek engem szívesen fogadtak; szeretném, hogy megemlékezzenek rólam. Én nőtlen és gazdag vagyok, adják nekem gyermeköket, és...

- Fiamat-é? Inkább mind a két szememet, jó uram!

- Tehát fiú? Annál jobb, oly derék legényt nevelek belőle, hogy huszárkapitány lesz, mire először beretválkozik.

- Már uram, királynak sem adnám én a fiamat s majd csak magam is talpra esett legényt faragok belőle.

E pillanatban élénk nyerítését hallám lovamnak s a zsidó így szóla:

- A nagyságos úr lova is érzi már a mennydörgést!

- Csalatkozik, Móricz gazda, jobban ismerem én paripámat; bizonyosan lovak közelítését érzi.

- Vagy talán inkább marháimét.

A zsidó és csárdás gyanúsan pillantának egymásra s néhány percz mulva vágtató lovak dobogását hallám.

- Gazda, lovak közelítnek.

- Talán utasok.

- Vagy szegény legények.

- Meglehet.

- Hát kend mit gondol, Móricz?

- Csak azt, hogy bőreimet nem féltem.

- Féltsd tehát saját bőrödet, gazember!

- Hogyan?

- Gazda, imé látod, gyermeked karomban van s pisztolyom csövét halántékára irányozám. Menj, utasítsd el a zsiványokat, különben fiad tüstént szörnyet hal. Arczát fejemhez emelem, ki rám lő az ablakon, az fiadat találja.

A csárdásné szó nélkül térdre borult előttem, férje dühösen ugrott föl helyéről, elkékült ajkai remegtek s első pillanatban ő sem juthatott szóhoz. A zsidó azonban nem rémült meg oly nagyon s lerántván a falról az egyik pisztolyt, hidegen szóla:

- Legyen kelmed nyugodt, gazda, csak a hasába lövök s a gyermek ép marad.

A menyecske azonban rögtön felegyenesült, tárt karokkal elémbe állott s kétségbeesett tekintetet vete férjére, ki azonnal a zsidóra ugrott, kezéből a pisztolyt kicsavará s úgy fejbe sujtá gombjával, hogy Móricz eszmélet nélkül az asztal alá terült. Ezután szó nélkül kirohant a férj az ajtón, s épen jókor, mert a lovasok már a ház elébe érkeztek.

Az asszony tüstént párnákat szedett ki az ágyból, a két ablakot betömé velök s a másik pisztolyt a falról lekapván, e szókkal fenyegeté az asztal alól kibuvó zsidót:

- Móricz, ha csak kezét is meri mozdítani, azonnal főbe lövöm kendet.

A zsidó mogorván foglalá el korábbi helyet s e szókat dünnyögé:

- Ostoba pimaszok, oly fiatalok vagytok még s egy haszontalan poronty miatt ily kövér prédát akartok elszalasztani. Várhattok, míg én nektek ismét vadat hajtok konyhátokra.

- Bár soha ne láttunk volna, czudar csábító, te rontottad meg férjem szívét!

A zsidó gúnyosan kaczagott s arcza ördögi kifejezést öltött. Apró sárgás szemei tüzet szórtak ránk, hosszú orrának nyilásai kitágultak, pittyedt ajkai görcsösen mozogtak s szürkülő haja és szakála illő rámát képezett e pokoli képhez.

A ház elől heves szóváltás hangzott be, melynek igen hangosnak kelle lenni, minthogy még a dúlni kezdő viharon is áthatott. A gyermek ez alatt folyvást aludt s mosolygó ajkairól el kelle szemeimet fordítani, ha az érzékenységet ki akarám kerűlni, mely mulhatlanul halálomat okozta volna.

Mintegy óranegyedet tölténk el ezen iszonyú helyzetben, midőn végre az ajtó megnyilt s a csárdás belépett. Arcza nyugodt vala, de egyszersmind legnagyobb elszántság félelmes jeleit mutatá. Néhány percz mulva így szóla hozzám:

- Uram, most nyiltan kell egymással szólanunk. A tornáczban nyolcz fegyveres czimbora áll, sok szómba került, míg lecsöndesíthetém őket. Tessék szólani, mit kiván tőlem az úr?

- Hajnalkor, egészen fegyvertelenül, lóra ül kend, én pedig utána lovaglok, a gyermeket karomban tartva; mihelyt faluhoz érünk, azonnal visszanyargalhat kend fiával.

- Egy pár óra mulva aztán itt lesznek majd a nemes vármegye katonái, hahaha!

- Oh, a tekintetes úr bizonyosan nem árul el bennünket!

- Asszony, hallgass! Uram, mit szól erre?

- Azt, hogy nem árullak el.

- Esküdjék meg a feszületre.

- Esküszöm!

- Jól van.

A férj távozott s kevés pillanat mulva cselédével tért vissza, ki által néhány kanta bort külde ki a czimboráknak. Azután így szóla hozzám:

- Minden rendén van. Négy tinót igértem a czimboráknak s ők mindenben megegyeztek.

- Jól van. Most kötözze kend meg a zsidót.

- Miért?

- Mert annak nem hihetünk. Azután hagyja el kend a szobát, én majd bezárom az ajtót s az asszony szükség esetén félelem nélkül ápolhatja a gyermeket.

- Ezt is megteszem.

A zsidó iszonyú káromlások közt megkötöztetett, az asszony bezárá az ajtót s én átadám neki a gyermeket, pisztolyaimat asztalra tevém s az asszony minden mozdulatát gondosan őrizém.

 

V.

Úti képecskék.

Hogy ezen éj nem tartozott életem legkellemesbjei közé, azt könnyen gondolhatni. Künn szél és eső dühönge s a mennydörgés meghatóan zenézett fölöttünk; a tornáczban pedig trágár dalokat harsogtattak a borozó zsiványok, míg a szobában a zsidó mélyen hortyogott, mintha ma követte volna el életének legmegnyugtatóbb tettét. A menyecske örömkönyeket hullatott a gyermekre, én pedig éber tekintettel figyelék minden neszre, ámbár néhányszor nagyon is hatalmasan kezde az álom kerülgetni, mit alkalmasint csak velem született könnyelműségnek tulajdoníthatni.

Végre a mennydörgés mindig távolabbról hangzék s tompa morajban halt el; a szél csak egyes rohanásokra erőlteté magát, melyek pillanatról-pillanatra gyöngültek; az eső egészen megszünt, a menyecske hálásan tekinte rám s szemeit örömmel fordítá rólam gyermekére; a zsidó ásított, a komondor ugatott s a borozó zsiványok nyeregbe veték magukat és az első pitymalattal tova száguldtak könnyű lovaikon, mintha a távozó viharnak akarnának nyomába érni; a csárdás pedig lassan kopogtatott az ajtón, alázatos hangon szólva:

- Tekintetes uram, a czimborák már eltávoztak.

- Mindnyájan?

- Igen.

Fölnyitom tehát az ajtót, töltött fegyveremet folyvást kezemben tartva s a nő és férfi minden mozdulatára vigyázva. A csárdás azonban oly töredelmesnek látszott, hogy minden veszélytől mentnek hihetém magamat.

- Uram, - szóla ismét a gazda - nyergelhetek már?

- Lehet.

- Hát velem mi fog történni? - kérdé bosszúsan a zsidó.

- Kötözve maradsz, míg a gazda a gyermekkel vissza jő.

- Merkwerdig! De fogadom, hogy megbánja nagyságos uraságod e kegyetlenséget.

- Majd elválik, kinek lesz kettőnk közül bánkodásra oka, ha Czibakházán tudakozódni találok utánad!

- Akkor a szép menyecskét is becsukatom.

- Gazember!

Lovam vígan tombolt a csárda ajtaja előtt s én könnyült kebellel vetém magamat nyeregbe. A csárdás már lován ült, ingben s lobogó gatyában, hogy láthassam, mikép csakugyan nem rejte magához fegyvert.

- Tekintetes úr, - szóla most megható hangon s nedves szemekkel az anya, - hagyja itt fiacskámat, Marczim bizonyára nem csalja meg az urat.

- Elhiszem, jó asszonyka, de biztosítnom kell magamat, mert nem tudhatom, hogy nem találkozhatunk-e még útközben a zsiványokkal.

Ezzel karjaimba vevém a gyermeket s vezetőmet három lépésnyi távolban követém.

A hajnal gyönyörű volt, de - csak a levegőben, mert különben lovaink folyvást apró pocsolyákban lubiczkoltak, miket az éjjeli zápor árasztott; egyébiránt, ámbár a csalogányok bájteljes hangja nem volt hallható, a zöld nadrágos körmös halak mégis igen szívrendítő dalokat nyögdécseltek, elannyira, hogy egy kissé nagyszerű képzelőtehetséggel akár a legelső operai próbán vélhette volna az ember magát lenni.

Alig lovagolánk egy jó órát s már fényleni látám a kelő nap sugáraiban a közel helység tornyának csúcsát s így a gaz Móricz még akkor is megcsalt, midőn e helységet oly távolesőnek mondá. Fél óra mulva a kertek alatt terménk s Marczi hátrafordult, tisztelettel mondván:

- Tekintes uram, itt vagyunk.

- Jól van, - viszonzám én, nagy elégültséggel, hogy nemcsak a veszélyből, hanem a nyugtalankodó gyermektől is végkép megszabadulhatok. - Jól van, itt a gyermek és itt e pénzecske, jó lesz a négy tinó ára fejében.

- Nem, uram, ezt nem fogadom el. Nem feledem én ezen éjszakát s nem akarnék többször ily állapotba jutni. Isten áldja meg az urat, én fiatal vagyok s fogadom, hogy böcsületes emberré leszek.

E szók alatt magához vevé gyermekét s villámgyorsan tünt el könnyű lábú fakóján, mielőtt még szólhattam volna. Mondhatom, nem sajnálom átvirrasztott éjszakámat, ha ez által csakugyan egy embertársamat sikerült a böcsület útjára visszavezetnem; s hogy ez csakugyan tökéletesen sikerült, abban pillanatig sem kétkedem, mert midőn a természet ily nyers fiai valamire határozzák magokat, nem egy könnyen szokták azt megváltoztatni, miben valóban sokan követhetnék őket azok közől, kik magokat mindenben kiváltságosaknak szeretik tartani, kivevén az állhatatosságot, melyet jobbadán csak a szótárból ismernek.

A faluban két szép tehenet vásárlék s a lelkészre bízám, hogy azokat a Körmös-csárdába hajtassa; néhány órai pihenés után pedig utamat folytatám, de alig értem ki a faluból, midőn a kolozsvári gyorskocsival találkozám, melyben szerencsére még három üres hely volt s így csakhamar szalmával kitömött párnáin ülék, lovam pedig a rudas mellett oly meghitten ballagott előre, mintha legalább is egy véka sót ettek volna már meg egymással. Én azonban, fájdalom, nem bírtam oly könnyen megbarátkozni útitársaimmal, kik csak hárman voltak ugyan, de szerencsétlenségemre mind vastagok s én, tisztelet, böcsület, de igazság is! mindig némi ellenszenvet érzék magamban a rendkívül pohos emberek iránt s kivételt legfölebb csak a nőknél tevék néha.

De lássuk útitársaimat. Az egyik kolozsvári hentes volt s ez mindig csak a sertésekre és makkra fordítá a beszédet, iszonyúan dohányzott s ez által minduntalan kiszáradó torkát folyvást pálinkával locsolá; mivel pedig reggel, mint mondá, füstölt hagymás kolbászt evett, tehát igen könnyen gondolhatni, hogy nem legkellemesb illat terjedt körülötte. A másik barát volt, ki szerzete ügyében utazott s többnyire mélyen hallgatott. A harmadikban pedig szinésznőt volt szerencsém tisztelni, ki a debreczeni vásárra vendégszerepelni sietett; ez, mint látszék, nagyon gyönyörködék a hentes beszédeiben, de a mellett rám is meglehetősen kedvezőleg tekintett, ámbár az elsőséget mégis mindenesetre a hentesnek adá. Ez férfiúi büszkeségemet kissé bántá s azért, félig bosszúból, félig unalomból, ostromot kezdék a terjedelmes szépség ellen.

- Nagysád, - így szólék hozzá - ha nem csalatkozom, már a pesti Nemzeti Színházban is méltóztatott játszani?

A hentes csak ifjasszonykának czímezgeté őt s a művésznő, az én megszólításom után, mintegy feddőleg tekinte szomszédára s igen nyájasan felém fordulván, így szóla:

- Igen.

- Talán «Esmeralda» szerepében?

- Oh, nem! Némely ottaniak irigysége miatt nem lehete abban föllépnem, s azért nem is igen lehetett kedvem ott föllépni, ámbár a közönség rendkívül óhajtá maradásomat.

- Bizony pedig kár az ily nagykiterjedésű színpadi tehetséget tartományi városkákra pazarlani.

- Ohó uram, - szóla a hentes, miután ismét nagyot kortyantott - a mi pénzünk is csak olyan, mint a pestieké. Pesti bankón is csak annyi sertést vehet az ember, mint a kolozsvárin, vagy akár falusin.

- Igen, de a dicsőség!

- Ah, már az igaz, csak Pesten tudják a művészetet igazán méltánylani. Nekem fáklyás zenét is akartak hozni, midőn ott vendégszerepeltem.

- Valóban akartak?

- Igen, de társnőim irigysége más gondolatra bírta az ifjúságot.

- A megtérőket illeti az örök dicsőség!

A szerzetes e szavai ugyancsak talpra estek, de a művésznő nem fogá föl valódi értelmöket s csakhamar így folytatá beszédét:

- Csak egy nem tetszett nekem Pesten.

- Ugyan mi?

- A birálati rendszer.

- És miért?

- Az ottani bírálók igen szigorúak s kiméletlenül mondják ki az igazságot, ha összeköttetésben nincsenek velünk. Vándorlás közben ez egészen máskép megy; gyakran mi asszonyok is bírálatot írunk magunkról, sugónk által letisztáztatjuk s fölküldjük Pestre a divatujságok valamelyikébe, hol azután rövid idő mulva bírálatunk meg is jelenik.

- Ez igen kényelmes!

- És kellemes.

- Én ugyan egyetlen sörtét sem adnék a világ valamennyi magasztalásaért; már példának okáért, mit érne az nekem, ha valaki kövérnek mondaná a sertést, mikor még sovány?

Kocsink most megállapodott s kitekintvén az ablakon, látám, hogy tó közepén állunk s hogy a lovak kényelmesen isznak. Kevés percz mulva indulni akart a kocsis, de nagy bosszúságára tapasztalá, mikép a kerekek annyira lesüppedtek az iszapba, hogy a lovak teljességgel nem bírák bárkánkat helyéből kimozdítani. Hosszas tusakodás után hidegen jelenté a kocsis, hogy egymásután ki kell a vízből lovagolnunk, azután pedig az én lovamat is befogja és úgy vontatja majd ki a kocsit. Én e tervet azonnal helyeslém s a hentes is ráállott nagy nehezen, de a szerzetes és művésznő szót sem akart a lovaglásról hallani. Végre, hosszas alkudozás után, abban állapodott meg a kocsis, hogy a szinésznőt kiviszi hátán, s ezt csakugyan meg is tevé félig. Félig mondom, mert alig távozék három lépésnyire szép terhével a kocsitól, midőn elkiáltá magát:

- Úgy segéljen, nem bírom!

- Jaj, vízbe esem! - sikolta a szinésznő; azonban, midőn ezt kimondá, akkor már övig állott a pocsolyában. E szerencsétlenségnek azon jó következménye lett, hogy a szerzetes is csakhamar tettre határozá magát és egész kényelemmel a vízbe lépett, gondolván, hogy ha a gyönge nőnek nem árt a nedves elem, úgy ő is bátran megküzdhet vele. De most új baj támadt; alig pillantá meg a gyöngéd Esmeralda a biztosan haladó férfit s azonnal hozzá sietett és megragadá karját, hogy vezérlete alatt biztosabban parthoz juthasson. Ez mindazáltal kirántá magát tőle, nem akarván oly szoros kapcsolatba jönni bűnös szinésznővel s félre ugrott; de a szinésznő utána tipegett s így ezen kölcsönös üldözés és kikerülés által a terjedelmes tócsa nagy részét bebarangolák, míg végre tökéletesen átázottan, csakugyan szerencsésen partra vergődtek. E sajátszerű vadászat kimondhatatlanul mulattató vala s a hentes vastag könyűket hullatott az iszonyú kaczagás miatt s ezen emlékezetes szókra fakadt:

- Kilencz hónapos malaczért sem adnám ezen dicsőséges spektakulomot!

Bárkánk, terhétől megszabadulván, szerencsésen partra vonszoltatott, de most ismét új baj támadt. Az átázottak nem ülhettek föl vizes ruháikban, az igen természetes vala, s a szinésznő vonakodék előttünk ruhát váltani, a mit szinte igen természetesnek hittünk, erdőnek vagy bokornak pedig nyoma sem volt látható. Végre abban állapodtunk meg, hogy mi, a kocsissal együtt, a kocsi jobb oldalától tíz lépésnyire, háttal fordulva a kocsi felé, megállunk, s egyszer sem pillantunk vissza, míg a művésznő háromszor nem tapsol, ki az alatt a kocsi bal oldalán ruhát fog váltani. De bezzeg a szerzetessel nagyobb bajunk volt, mert ő, nem menvén messze útra, nem hozott magával ruhát, s így vizes ruháitól nem birt szabadulni. Én készséggel ajánlám neki Mackintosh kabátomat, de hozzá képest csak gyermek valék, s így ajánlatomat természetesen nem használhatá. Végre abban kellé megnyugodnunk, hogy ezen szerencsétlen utitársunk a külső ülésen foglaljon helyet, hol a nap jótékony sugarai majd meg fogják ruháit lassanként szárítani. Elég hosszas szünet után a szinésznő tapsolt, s kevés pillanat mulva tovább döczögött velünk bárkánk, s annak idejében minden további kaland nélkül szerencsésen Nagyváradra érkeztünk.

A szinésznő nem folytatá másnap útját, mert helyben is föl akart néhányszor lépni, a hentes ott mulatása alatt, s így azon szerencsétlenségben részesültem, hogy egész Pestig egyedül ültem a terjedelmes bárkában.

Sokat beszélhetnék ugyan a rossz ebédekről, még rosszabb utakról, s leglassúbb gyorsutazásról, de mind ez már rég elnyűtt tárgy, s azért bátran merem reményleni, hogy a nyájas olvasó nem fog neheztelni, ha röviden csak annyit mondok, hogy útközben sokat aludtam, keveset ettem és mindig unatkoztam.

Esti tíz órakor érkezém Pestre, s így igen természetes, hogy a külváros utczáiban már fia sem volt látható a lámpavilágnak. Ez azonban nem baj, mert a mostani fölvilágosult században már úgy is sokat látnak az emberek, mit, mint némelyek hinni szeretik, még csak álmukban sem kellene sejteniök. A kövezet majd fölforgatá kocsimat, s ez igen hasznos, mert ez által ébren tartatik az utas, kocsisával együtt, következéskép mindketten illőn figyelhetnek, hogy ládáikat le ne vágják a bakról. Az árkokban rothadó víz és szemét igen ocsmány bűzt terjeszt és ez rendkívül hasznos, mert a faluról bejövő uraságokat arra figyelmezteti, hogy mielőbb siessenek ismét vissza egészséges falusi levegőjökre, hol a csődületi betegség nem érheti őket el oly könnyen, mint Pesten. Most a belső városba érkezünk, s a kocsis oly dühösen pattog hosszú ostorával, mintha Jerikó falait akarná ledönteni, s ez már nem hasznos, hanem rendkívül káros, mert ekkor az utczán járó emberek ijedten hunyják be szemeiket, hogy a kocsis meg ne foszsza őket ostorával azoktól; hej pedig Pesten úgy is vajmi sokan hunyják be szemeiket, kiknek fő kötelességök azokat mindenkor és mindenütt nyitva tartani; az igaz, hogy e helyett kárpótlásul markukat mindig nyitva tartják, no de ez már ismét nagy baj, mert hó, a kocsi megáll, s így ezen épületes gondolatokat nem folytathatjuk. Ah, a pinczér már előttünk áll.

- Szobát méltóztatik nagyságod parancsolni?

- Igen, a harmadik emeleten.

- Jean, szobát a tekintetes úrnak a harmadik emeleten.

Ej, ej, pinczér uram, gondolám magamban, tehát már csak tekintetes vagyok, mivel a harmadik emeletre kivánkozom? Szegény golyhó! Hátha csak azért megyek oda, mivel oly magosra nem hat föl annyira az utczai zaj. Lám, lám, mi határozza meg a rangot Pesten. Kurta eszű pinczér, pedig aranynyal verhetném ki mind a két szemedet, míg alkalmasint gyakran oly első emeleti vendéged is találkozik, ki forintos bankóval se birná mind a kettőt betapasztani, ha előbb könyörülő szívű zsidóhoz, vagy keresztyén pogányhoz nem folyamodnék!

 

VI.

Járdai kényelem.

Másnap korán reggel, azaz nyolcz és kilencz óra közt, az álom puha karjaiból kibontakozám és azonnal kávézáshoz láttam, mivel én kávét soha nem szoktam inni. Ha valaki talán ellenmondást látna ezen állításomban, annak megnyugtatására azt válaszolom, hogy mindazok, kik nem akarnak kávét inni, a pesti vendéglőkben mindig csak kávét kérjenek, mert meg lehetnek győződve, hogy azon fekete lében, mely elébök adatik, minden egyéb lesz; csak kávé nem. Miután a kávét, mely nem volt kávé, megivám, lehetőségig fölcsinosítám magamat, s hölgyszemlére indultam a Váczi-utczába.

Útközben eszembe jutván, hogy kalapom nem a legjobb állapotban van, boltba léptem, s legújabb divatú párisi kalapot kértem. A kereskedő azonnal nyújta egyet.

- Mi az ára?

- Tíz pengő.

- És a honiaké?

- Öt pengő.

- Már csak a párisi mellett maradok.

E szók után kivevém tárczámat, mintha már fizetni akarnék, s e közben, a párisi kalapra mutatván, hirtelen kérdém a kereskedőt:

- Hol készült e kalap?

- Soroksáron, Karczag gyárában.

- Ah, itt az öt pengő, mert e szerint nem párisi.

A kereskedő kissé meghökkent ugyan, de nem mert szólni. Úgy kell neki, mért nem vigyázott jobban nyelvére. Most már egészen ember valék a talpamon, s jó kedvvel kezdék a kényelmes, a szép, a sok pénzbe kerülő, a pompás, a hasznos járdán sétálgatni, egyszersmind vitába keveredve önmagammal a járda jó tulajdonságai fölött.

Így okoskodám ugyanis magamban: lám, lám, minő hálátlan és igazságtalan emberek az ujságírók, csupa rágalommal és irigységgel van tentájok föleresztve. Hányszor olvasám már, hogy a járdákon nem járhat az ember becsületesen, mert a háztetőről csurgó víz mindenütt valóságos graefenbergi zuhanyt képez őszkor, télen és tavaszkor; különben pedig ezenkívül, ha fagy, vagy hó esik, mindig veszélyben forog az ember, hogy lábát kitöri. E bajok miatt azután közönségesen a háziurak korholtatnak, mintha bizony ezek minden járdakoptató kényelméről gondoskodni tartoznának! Szegény háziurakat bizony úgy is elég teher nyomja, mert, a hol háziur van, ott többnyire háziasszony is van, vagy legalább barátné, valahol a külvárosban; a hol pedig efféle bútorok találtatnak, ott mulhatlanul szükséges a bársony-püspike, tollas kalap, boglyas pesztonka, sima selyemruha, pisze szobalány, vastag karperecz, kövér szakácsné, fényes estély, sok mulatság, semmi gazdálkodás és számos egyéb efféle nélkülözhetlen csekélység, melyek annyi pénzbe kerülnek, hogy ugyancsak béketűrők és pénzesek legyenek a lakosok, ha a szegény háziurat a csődülettől meg akarják menteni. Ugyan mikép juthatna tehát a szerencsétlen háziur eszébe, hogy még az utczán sétálók kényelméről is gondoskodjék? Kiki magáról, az úristen pedig mindnyájunkról! ez a bölcs háziurak jelmondása. Egyébiránt pedig, ha a dolgot jól fontoljuk meg, tehát igen megnyugtatva érezhetjük magunkat, mert az idézett apró kellemetlenségek az évnek legkellemetlenebb részeiben szoktak csak előfordulni, midőn bizony úgy sem várhat az ember sok jót. Nyáron ellenben annyi kényelemmel kinálkozik a járda, hogy az érintett néhány apró kellemetlenséget valóban nagyon könnyen feledhetni.

Hó, mi vala ez? Hová lett kalapom? Ah, e boltnak ernyője oly alacsony, hogy lecsapá fejemről a Soroksáron készült párisi kalapot; de hová lett kalapom? Ah, semmi baj! E házból kocsi robogott ki, kalapomat a lovak kissé megrugdalák, a kerekek pedig valamennyire összelapíták. Ez egy kis véletlenség szüleménye, de azért tulajdonkép mégis csak kalap a kalap. Megvallom, én megjutalmaztatnám azon kereskedőt, ki legalacsonyabbra illeszti bolternyőjének rúdjait, mert nálunk erre igen nagy szükség van. Nálunk például sokan oly magasan hordják orrukat, hogy a csillagokat is szeretnék vele leszurkálni, jó tehát, ha e rudak emlékeztetik őket, hogy ők is csak porfiak. Azután e rudak nagy sötétséget okoznak a boltban, s ez is vajmi hasznos! A kereskedő veszély nélkül szabadul meg csempészett, vagy elavult árúitól, sok szép vevőnének pirulását pedig jótékonyan rejti el a sötétség, midőn, sorsa fölötti vásárlásokat tevén, néha meggondolja, hogy most ássa meg becsületének sírját. Végre, ha e rudak magasabbra huzatnának, akkor a bérkocsisok bizonyosan alattuk fognának a járdán vágtatni, s a gyalogosokat egészen a kocsiútra szorítnák, míg most csak egy kerékkel ronthatják a járdát.

Hah, mi ez? Zápor szakad? Oh, nem, csak a járdát öntözik, s engem is végig öntöttek. Szerencsére fekete nadrág van rajtam, s így nincs okom zúgolódásra. De ezen öntözés különben is nagyon hasznos, mert háromszor történik rendesen napjában, s így azon időben a dologtalanok mégis honn maradnak, holott különben az egész istenadta napot a járdán töltenék el és...

Ezer villám, most hasra estünk. Bocsánat, tulajdonkép csak én magam estem el, s bátor vagyok reményleni, hogy a szíves olvasó nem részesült e szerencsétlenségben. A baj így történt: egy ház előtt kocsi állott, a járdáról korcsolya emelkedék a kocsira, melyen hordót akartak fölhengeríteni, s én, elmélkedéseimbe mélyedvén, a korcsolyán becsületesen keresztül estem. Más talán boszankodnék e miatt; én azonban annyira méltányosság embere vagyok, hogy ezen teljességgel nem birok fölindulni, sőt e bajt igen hasznosnak tartom, mert ez arra emlékeztetheti a magyar politikusokat, hogy ne csak mindig századokra építsenek előre, hanem lábaik alól is hengerítsék már el valahára a gátoló göröngyöket.

De minő kiállhatlan bűz ez, mely minduntalan boszantja orromat e pompás járdán? Ah, látom már, vannak férfiak, kik a kutyákat annyira szeretik, hogy magukat mintegy azonosítják velök és az utczaszögleteknél s házsarkoknál ugyanazt követik el, mit említett négylábú társaik szoktak e helyeken gyakorolni. E gyalázatos erkölcstelenségnek is van egy jó oldala, az tudniillik, hogy e bűz mindig arra emlékeztetheti az illető hatóságok tagjait, hogy mégis csak ideje már fenyítőházat építtetni. Bizony...

Hah, mit látok? Két szép hölgy, mintha ismerném az egyiket; e pompás barna fürtök, e görög szabású gyönyörű orr, e tüzes sötétkék szemek, keskeny piros ajkak - ezer villám, már itthon vagyok! Ez úgy hasonlít Móricz; zsidó feleségének arczképéhez, mint egyik vízcsepp a másikhoz. De még sem, ugyan mikép merné magát Pesten mutatni, férje csalása után? Hátha mégis! Ő szép asszony, s annálfogva bizonyos lehet az iránt, hogy Pesten nemcsak egy hatalmas pártfogója akadhat, ha épen veszély találná őt környezni. Meg kell győződnöm gyanításomról. Nyomban követni fogom őt. Nem nyugszom, míg...

- Aufgschaut!

Későn kiáltottál, atyafi. Szánakozzanak rajtam, nyájas olvasók! Szemközt velem targonczás jött a járdán, s én, a hölgyre bámulván, nem vevém őt észre, s így a targoncza kereke igen kemény összeütközésbe jött lábaimmal. E zökkenés által annyira elvesztem a súlyegyent, hogy kalapom másodszor is búcsút vett fejemtől; én kiterjesztett karokkal a targonczára borultam, mintha annak cseh tulajdonosát meg akartam volna ölelni, s e közben a szép hölgy leirhatlanul kellemes kaczagása csengett füleimbe. Ez azonban még nem elég; a targonczást nyomban egy derék csizmadiainas követé, ki hosszú rúdon mintegy harmincz pár új csizmát czipelt vállán és isten tudja, hova bámészkodott, mert a targoncza megállapodása pillanatában, rúdja első végével oly keményen ütközött a becsületes cseh hátába, hogy ez egyenesen rám bukott, miáltal fejeink oly kemény összeütközésbe jöttek, hogy, a mint mondani szokták, csak az imádság tartá össze csontjaikat. És még ez sem elég, mert ugyanazon pillanatban, midőn a bámész, vagy kedélyesen elmélkedő csizmadiainas, rúdjának első végével a targonczást fejemre taszítá, egyszersmind egy hátul sietve jövő szolgáló a rúdnak hátulsó végébe ütközött, kissé megbotlott, azaz nagyot esett, s az étellel telt edényeket, miket kezében tarta, földhöz csapá. Szavaim nincsenek e borzasztó, s egyszersmind igen érzékeny spektakulum illő leirására. A cseh káromkodott, s fenyegetőzve emelé ökleit majd felém, majd ismét a csizmadiainas felé, kinek szája majd elrepedt az iszonyú kaczagás miatt, mely működésben számos sétáló és naplopó segíté őt. A szolgáló sírt, s e mellett szitkozódott, mint a legelvetemültebb bakancsos, s a szétszórt ételen néhány kutya oly barátságosan osztozott, mint jó rokonok a gazdag örökség fölött, azaz, míg a nagyobbak kegyetlenül marakodtak, addig a kicsinyek a birói szerepet vállalák magukra, s a legzsirosb falatokat mohón elnyelék.

Végre a szolgáló néhány csizmát akart elkobozni, mert erősen állítá, hogy a csizmadiainas okozá baját; de ez a targonczáshoz, s ez viszont hozzám utasítá őt, mert, mikép magát kifejezni merészlé, mindennek csak az én bámészságom volt oka.

Érzém, hogy állapotom úgy bonyolódik, mint közepe felé a szomorújáték, s látván, hogy rendőr a világért sem mutatkozik, jónak hívém a botrányt csendesen elintézni. Öt pengő forintot nyújték tehát a szolgálónak, s kalapom után kezdék tekintgetni, ámde annak legparányibb nyoma sem volt látható. A nagy tolongásban bizonyosan ellopta valaki azok közül, kik minden ily tolongást használni szoktak; pedig hányszor történik efféle majd mindennap minden utczában! Mert és itt különös figyelemért esedezem. Pesten mindjárt nagy néptolongás támad, ha csak egy kan légy nyikkantja is el magát.

Lecsöndesítvén e szerint e nagyszerű utczai forradalmat, melyhez hasonlóval most már Páris sem igen dicsekedhetik, új kalapot vásárlék, s vendégfogadómba siettem, mert fejem nagyon fájt, s szinte érezni hivém, hogy már dagad is.

Íme, nyájas olvasó, nemde szerfölött boldogok a pestiek, hogy oly pompás járdán sétálhatnak, mely mindennap ennyi válogatott kellemmel kinálkozik?

 

VII.

Szolgafogadás.

Sejtésem nem csalt, homlokom csakugyan tetemesen földagadt, s e szerint több napig szobám őrzésére valék kárhoztatva. Ez már magában is elég boszantó volt ugyan, de rám nézve most valóságos kínná vált, mert a szép hölgy, ki miatt a bajba keveredém, s kit én még folyvást Móricz nejének tarték, ez alatt isten tudja, hová utazhatik, vagy ha itt marad is, ugyan mikor fog engem a véletlenség vele ismét összehozni? Orvosért küldék, hogy hamarább hagyhassam el a szobát.

Az orvos megérkezett, körülményesen elbeszélteté magának bajomat, s azután komolyan szóla:

- Meleg székfüfőzettel méltóztassék a daganatot burogatni.

Fél óra mulva egy fiatal orvos barátom látogatott meg, kivel szinte közlém inségemet.

- Barátom, - így szól a fiatal tanár, - tanácslom, ne kövesd orvosod rendelményét.

- Hát mit tegyek?

- Jéggel burogasd a daganatot.

- Jól van.

Két ellenkező rendelmény! gondolám magamban, ugyan melyiket kövessem? Eh, én a többség embere vagyok, még egyet hivatok, s annak tanácsát fogom követni.

A harmadik orvos is megérkezett, s miután a két elsőnek tanácsát hallá, fejcsóválva szóla:

- Én egyik rendelményt sem hagyhatom helyben; méltóztassék sebészt hivatni, s a daganat körül tizenkét nadályt rakatni.

Villám és mennydörgés! gondolám, itt nehéz lesz többséget eszközlenem. Még egyet kisértek meg, hasonszenves orvost hivatok, az legalább mindenesetre ellensége a vérontásnak.

A negyedik orvos is bekopogtatott, s kihallgatván előadásomat, mosolygva szóla:

- Uram, e bajért nem érdemes orvoshoz folyamodni; egy-két nap alatt úgy is meggyógyul.

Ez az én emberem! És csakugyan igazat szólott. Kevés nap alatt nyoma sem volt látható a daganatnak, s én jól kinevetém a fontoskodó orvosok bölcseségét.

Először hagyván el egykor délután szobámat, kettős czélom vala; mindenek előtt ugyanis tigrist, vagyis szolgát akarék fogadni, kit jól leszidhassak, midőn az unalom miatt nem tudok jobbat tenni, azután pedig szállást bérelni, hogy a vendégfogadói kellemetlen zajtól és kiállhatlan zsarolástól mielőbb megszabadulhassak.

Tudván, hogy az úgynevezett cselédhivatalban mindenkor kaphatni mindenféle naplopót, ki jó fizetésért lehetőségig becsületesen csalja meg uraságát, azonnal oda irányozám lépteimet.

Várakozásomban nem csalatkoztam, a hivatalszoba minden padja és székje el volt foglalva uraságra várakozó minden nemű és rangú cselédekkel. Volt selyem ruhás szakácsné, ki özvegy uraknál szeret szolgálni; bársony-ködmönkés szobalány, kinek mindig az asszony alaptalan féltékenysége miatt kell helyét változtatnia; lefüggő hajú szolgáló, ki rendesen a lóistállóban szokta a kutat keresni, midőn vízért küldetik; fölserdült pesztonka, ki mindig a laktanyák körül szokott sátorozni, mivel a kis gyermek, melyet egész nap czipelnie kell, rendkívül gyönyörködik a bakancsosak látásában; vaskos dajka, ki saját gyermekét három forintnyi havidíj mellett hagyja halálra koplaltatni, míg maga húszért táplálja a másét; sovány komorna, ki a szinészetet rendkívül bálványozza, s e szenvedélye miatt többször már vándorszínészekhez is csatlakozott; elhízott kapús, ki mindig német játékszíni birálatokat olvas, hogy magát a rangjához illő gorombaságban folyvást gyakorolhassa; sima arczú, vékony lábú inas, kinek igen jól ment dolga, míg ereje serényebben engedé szolgálata legfontosabb részét teljesítnie; bozontos szakállú kocsis, ki azon megbecsülhetlen találmányt gyakorlá, mely szerint még az abrakot is borrá változtatá; ökölnyi tigris, ki az evés mesterségében ritkítá ugyan párját, de ijedtében akkor is sírva fakadt, ha a kakas ránézett.

Ezek mind nem nekem valók, gondolám magamban, s már távozni akarék, midőn a hivatal tulajdonosa leirhatlan nyájassággal ezen igen természetes kérdést intézé hozzám:

- Cselédet méltóztatik parancsolni?

- Igen.

- Szobalányt?

E kérdésre valamennyi szobalány nagy készséggel ugrott föl, a mi rám nézve igen hízelgő vala, mert a rossz világ azt suttogja, hogy a talpra esett derék szobalányok nem szeretnek oly asszonyt szolgálni, kinek rút férje van.

- Nem; inasra van szükségem.

A szobalányok ismét leülnek.

- Oh, tehát méltóztassék választani.

- Majd csak megmondom, milyenre van szükségem, ön azután tudni fogja, hogy van-e nekem való embere.

- A mint méltóztatik.

- Én nőtlen vagyok, s a szó teljes értelmében magam ura, csak egy cselédet tartok, ki paripámról is gondoskodni tartozik.

- Ez tehát hármas szolgálat.

- Hármas?

- Igen.

- Hiszen én csak magamat s lovamat említém. Hát a harmadik micsoda?

- A nagyságos asszony hiányzása.

- Ez úgy hiszem, inkább kevésbíti a dolgot.

- Talán, a jövedelmet azonban mindenesetre csökkenti, mert a nőcselédség bőkezűségétől nagysád inasa egészen el fog esni, sőt azon mellékjövedelemben sem részesülend, mely házas uraságoknál néha apró titkokból szokott származni.

- Értem.

- E szerint kissé nagyobb díjban leend nagysád kénytelen megegyezni.

- Nem zsidóskodom, ha kedvem szerinti embert találok.

- Ah, mondhatom, becsületes legényekkel szolgálhatok. Íme, ezen csinos barna fiú igen ügyes, legjobb bizonyítványokkal van ellátva és igen sok nagy uraságnál szolgált.

- Nem kell, mert ott bizonyosan megtanulta a henyélést.

- Tehát talán ez fog tetszeni, ez már katona is volt.

- Köszönöm, ez bizonyosan még most is azt hiszi, hogy káplárján kívül senki nem parancsolhat neki.

- Vagy amaz, ott a sarokban, az többnyire nagy vendégfogadókban szolgált.

- Úgy bizonyosan derekasan ért is a csaláshoz; nem kell.

- Ezt is ajánlhatom, ez még nem rég van Pesten, s mindeddig csak egy serfőzőnél szolgált.

- Szemeinek járását igen vakmerőnek tartom.

- Csak neveletlenség.

- Mi a neve?

- Tamás.

- Egy szóra, Tamás!

- Tessék parancsolni.

- Mióta szolgálsz Pesten?

- Másfél esztendő óta.

- Mindig egy helyen?

- Igen.

- Már csakugyan tökéletesen rád ismertem, te vagy az, ki mult husvét vasárnapján a templomban kendőmet zsebemből kiloptad.

- Én?

- Igen, te.

- De már ebben nagyot csalatkozik a tekintetes úr, mert úgy segéljen, nem voltam még Pesten templomba!

- Tehát menj helyedre. Uram, ez sem kell, mert lovamat sem bízom oly emberre, kinek vallása nincs.

- E szerint már szinte kétségbe esem, hogy lehet-e nagysádnak emberrel szolgálnom, mert hiba bizony mindegyikben van. Itt van még egy, kiről semmi czégéres rosszaságot nem tudok, ez nyolcz esztendeig szolgált Schufterle Mózes gazdag izraelitánál.

- Annál, ki megszökött?

- Igen.

- Kinek, mint mondják, igen szép felesége volt.

- Annál.

- Mi e legény neve?

- Bertók.

- Bertók, akarsz hozzám beállani?

- Szívesen biz én, tekintetes uram, ha megalkuszunk.

- Az legkevesebb, jer velem.

- Ah, örvendek, hogy mégis szolgálatára lehetek nagysádnak, örülni fogok, ha minél előbb ismét lehet szerencsém.

- De köszönöm, én nem szeretem a cselédet gyakran változtatni.

- Azaz, nem úgy értettem, én mindennel szolgálhatok; pénzzel, bútorokkal, házakkal, sőt gazdag menyasszonynyal is.

- Azt majd csak utóljára hagyjuk.

- A mint parancsolni méltóztatik.

- Ajánlom magamat.

- A cselédszerzési díjt feledni méltóztatott nagyságod.

- Ah, igaz, itt van.

- Kérem, Bertók is ugyanannyit tartozik fizetni, pedig neki most alkalmasint nincs pénze.

- Úgy? Tehát itt van az is.

- Alázatos szolgája; de majd elfeledém, alázatosan bocsánatot kérek. Szolgám is szokott mindig egy kis borravalót kapni, midőn házhoz vezeti az új cselédet.

- Hiszen ezt én magam vezetem!

- Igaz, igaz; de szolgám ez által mégis károsul, pedig ő ennek nem oka.

- Itt van.

- Köszönöm szolgám nevében. Bertók, maga is tartozik egy pár garassal megvigasztalni Jánosomat.

- Itt van.

- Úgy lelkem, úgy.

- Jer, Bertók, különben még bőrünk is itt marad.

Ezzel távozánk. Csak az utczán néztem jól végig emberemen. Magas, vállas legény volt s oly barna, hogy czigánynak tartám őt; eleven szemeiből furfangosság tekinte ki, míg nagy orra s kiálló álla bátorságot tanusítottak; egész arczkifejezése őszinte nyiltság jeleit viselé magán. S épen ily emberre volt nekem szükségem.

Alig haladánk néhány lépésnyire, midőn Bertók megemelinté süvegét s némi habozással szóla:

- Egy kérdésem volna.

- Szólj bátran.

- Én a zsidómat, kinél szolgáltam, nőtelen korában csak urnak, házassága után pedig nagyságos urnak szólítottam.

- Miért?

- Mert a menyecske úgy kivánta. Most hát csak azt szeretném tudni, hogy a tekintetes urat is nagyságos urnak szólítsam-e?

- Szólíts csak uradnak, tekintetemre és nagyságomra semmi gondod.

- Értem, uram és fogadom, hogy meg lesz velem elégedve. Hej, jól járt ám az ur, hogy azok közül a czifra legények közül nem választott.

- Miért? Hiszen azok leginkább ajánltattak.

- Elhiszem bizony, mert azok legjobban fizetnek. És miből fizethet a szegény cseléd? Béréből? az ám! Abból fizet, a mit lopott, vagy csalt.

- Jól van jól, csak ne dicsérd nagyon magadat, mert tudod, hogy minden czigány a maga lovát dicséri.

- Uram, hát tudja, hogy én czigány vagyok?

- Hogyne tudnám.

- És mégis megfogadott! Na, mondom, uram, hogy már csak ezért is oly hűséges leszek, mint a negyednapos hideglelés.

- Nem lesz károdra, fiú, ha megelégszem veled.

- Köszönöm alázatosan. De most egy nagy alázatos kérésem van ám, kedves jó uram.

- Halljuk!

- Mióta élek, mindig csak az járt fejemben; de a zsidómat nem birtam rávenni.

- Mondd ki hát.

- Uram, ha hátamat fölszántja, még akkor sem zúgolódom, ha ezen kérésemet teljesíti.

- Szólj!

- Koplalni is kész vagyok, ha ezen egy kérésemet betölti, jó uram.

- Beszélj, hamar!

- Bizony isten, még porát is áldani fogom az urnak, ha...

- Eh, mondd ki már valahára.

- Hát - hát - járasson engem - vörös nadrágban.

- Megteszem.

- Paszománt is jön rá?

- Igen.

- Uram, most már kész vagyok magamat akár agyonveretni is az urért.

 

VIII.

Szobanézés.

Már előbb kellett volna mondanom, hogy Bertókomat Móricz iránt lehetőségig kikérdezém; ennek megemlítése azonban még most sem jő későn. Különben is mindaz, mit kitudhaték, csak annyiból állott, hogy Móricz gazda az uzsoráskodás minden nemét legnagyobb kiterjedésben gyakorlá, nejét bálványozá, de mégis gondosan őrizé s hogy nem járt a házhoz oly férfi, kire elszöktetés miatt gyanakodni lehetne. A nőt Bertók azóta nem látá s így könnyen megesheték, hogy talán hasonlatosság által csalattam meg; tisztába akarék azonban ez ügyre nézve mindenáron jönni, már csak azért is, hogy a megcsalatott hitelezőket pénzöknek legalább egy részéhez segithessem s azért czigányomnak megparancsolám, hogy a nagyobb vendéglők előtt reggeltől estig sorban gondosan őrködjék, s minden ki- és bejáró asszonyra figyeljen; magam pedig a nap nagy részét mindig sétálással töltém.

Mindenekelőtt azonban szobanézéshez fogtam, a mit sétálás közben úgy is könnyen eszközölhetek. Nem kelle sokáig keresnem, mert alig van Pesten ház, melynek kapuján, az év minden napján, legalább is két vagy három czédulát ne lehetne látni, miken kibérlendő szállások hirdettetnek.

Ah, ime itt is. Olvassuk csak:

- Itt egy világos, hónapos szoba minden pillanatban kiadandó.

Nem kell. Ez bizonyosan sötét s azért mondatik világosnak.

- Itt nőtelen urak szobával és mindennel elláttatnak.

Isten mentsen! Ez a «minden» igen veszélyes, utoljára még feleséget is foglalhat magában.

- Itt egy özvegyasszonynál szállást kaphatni szolgálattal együtt.

Eh, én magam tartok szolgát, ez a szállás csak tanulóknak való.

- Itt két hónapos szobát kaphatni, gyakorlattal együtt a franczia nyelvben.

Ez csak arszlánoknak való, kik egy sort sem tudnak hiba nélkül leírni magyarul s mégis francziáskodás után esengnek.

- Itt két szoba, előszobával s külön kijárással, havonként, vagy évnegyedenként, művelt nőtlen uraknak, bútorzattal együtt kiadandó az első emeleten. Bővebben a háziurnál értekezhetni ugyanott.

Ez már jól hangzik, ezt meg kell tekintenünk. A ház nem nagy, sőt a belvárosban rágalom nélkül akár kicsinynek is mondhatjuk; de különben tiszta és csinos. Menjünk föl. Kopogtassunk. Szabad. Lépjünk be.

- A háziurhoz van szerencsém?

- Részemről a szerencse, a ház enyim, nevem Hebauf.

- Örvendek. A kapun czédula van...

- Ah, a szállást méltóztatik megtekinteni? Igen szép, mondhatom, gyönyörű. Róza, Bella, Tini, Mimi, Laura, Nina, hamar, a kulcsokat. Kérem, méltóztassék addig is helyet foglalni.

Szent isten! az oldalajtó megnyilt s egyszerre hat szép fiatal hajadon özönlött a szobába. A legidősb mintegy huszonnégy, a legfiatalabb pedig tizennyolcz éves lehete. Mindnyájan nagy zavarodást mutattak, midőn engem megpillantanak.

- Kedves lyányaimat van szerencsém önnek bemutatnom, egyetlen örömemet képezik e földön, mert nőm, a jó derék asszony, már nincs többé. Gyermekeim, ez itt uj Zimmerherrünk.

A hajadonok bókoltak s egyszerre hat széket hoztak mozgásba; én azonban egyet sem fogadtam el, nehogy ötöt sértsek meg az egyiknek elfogadása által; azon mesterséget pedig, fájdalom, még maig sem tudom, mely szerint egyszerre hat széket is be lehet tölteni, mert a szék nem olyan, mint a hivatal.

- Inasomnak is lesz helye?

- Az inasnak? Oh, mindenesetre, az előszobácska igen csinos és tágas.

- Nem tekinthetném meg?

- Oh, mindenesetre! Hiszen nem akarom a macskát zsákban árulni. Hehehe! Lyánkák, hol a kulcs?

- Itt van, atyuska!

- Jöjjetek, mutassunk meg mindent. Kérem, méltóztassék. Ezen szobából is nyilik ajtó azon pompás kis lakásba! de majd szekrényt állítunk ide. Ime, a szobák világosak, szépen ki vannak festve, a kilátás pompás, a kályhák jól fülnek, az ajtók és ablakok úgy illenek rámáikba, mintha onnan nőttek volna ki. A külön kijárás a lépcsőre nyilik s a lakos kapukulcsot kap; lehet-e ennél kényelmesebbet képzelni, főkép nőtlen urak számára, hehehe!

- És mind ennek ára?

- A kutban igen jó ivóvíz van s a falak oly erősek, hogy a házfödél akár tizszer is leéghet s mi kényelmesen pipázhatunk az ablakban, mert a tűz csakugyan soha nem fog ránk szakadni, nemde, gyermekeim?

- Igen, atyuska.

- Azután, kérem alázatosan, minden nagyobbszerű temetés erre megy...

- Oh, ezt nem szeretem.

- Ah, egyébiránt az ily nagy temetés két esztendőben alig történik egyszer, igazán mondhatom, alig egyszer; nemde, babácskáim?

- Igen, atyuska.

- Hanem bezzeg a katonai zene! Azt minden héten kétszer halljuk.

- Már ez baj, én a tábori zenét ki nem állhatom.

- De mi jut eszembe, hiszen Harczy táborfő kiköltözött mult évnegyedben ezen utczából; ugyan mikép is tudtam ezt feledni! Most már nem jő erre a zene, nemde lyánykák?

- Igen, atyuska.

- Nem fog a dohányfüst a kisasszonykáknak alkalmatlankodni?

- Oh, nem! Ők szenvedélyesen szeretik a dohányfüstöt; nemde gyermekim?

- Igen, atyuska.

- És az ára e szállásnak?

- Oh, kérem, arra még ráérünk; reménylem, nem sértettük önt meg, hogy már távozni akar?

- Világért sem, csak...

- Oh, kérem, méltóztassék tehát helyet foglalni; kérem, itt a pamlagon, gyermekeim magok himzették; mondhatom, igen ügyes gyermekek, nagy örömemre vannak. Így, már most beszédközben mindent tisztába hozhatunk. Róza, Bella, hamar a zongora mellé, ti többiek pedig énekeljetek.

- Igen, atyuska.

A négy hajadon pompás szerelmi vallomást énekelt, nem tudom, melyik daljátékból, a másik kettő pedig négyesen kisérte őket a zongorán. Ez alatt mi így folytattuk párbeszédünket:

- Tehát a szállás ára?

- Oh, kérem, tüstént. Szabad kérdeznem, talán ügyvédkedni méltóztatik?

- Nem.

- Vagy orvoshoz van szerencsém?

- Nem, jövedelmeimből élek.

- Ah, igen szép! Igen kellemes élet. Nina, ne kiméld hangodat. Sokáig méltóztatik Pesten tartózkodni?

- Meddig az életet kellemesnek fogom itt találni.

- Szép! Mi legalább mindent elkövetünk, hogy minél tovább együtt maradhassunk. Mimi, kissé hangosabban és több tűzzel. Hizelgés nélkül mondhatom, uram, hogy sok szép tehetség rejlik lyánykáimban; férjeik egykor boldogoknak fogják magokat tarthatni. Már több igen jó szerencséjök lehetett volna, mert istennek hála, nem fognak házamból üresen távozni, hiszen azért gyüjt és fárad az atya, hogy gyermekei még sirjában is áldhassák. Eddig azonban még egy férfi sem birá szivöket megindítani s én épen nem siettetem a házasságot, mert istennek hála, lesz nekik úgy is miből élniök. Azért tehát épen nem erőltetem őket, csak válaszszanak szabad tetszésök szerint. De valóban meg nem foghatom most ezen bohó gyermeket, minduntalan elvesztik a taktust, mintha megbűvölte volna őket valaki. Ily zavarodásban még soha nem láttam őket. Mintha valami ellenállhatlan bűverő tenné őket oly elfogultakká. Csodálatos!

- De kérem, a szállás ára?

- Tüstént, tüstént, úgy is csak csekélység, szót is alig érdemel. Elég, lyánykák, elég; Nina, hozd elő dobocskádat.

- Igen, atyuska.

- Különös élvezetben fogom önt részesítni, uram. Ninácskám az «Ezred lyányából» a harczidalt fogja dobolni, testvérei pedig a gránátos kardalt éneklendik hozzá; ez nagyszerű hatást gyakorol, én minden délután rendesen ezzel doboltatom magamat álomba. Rajta gyermekek, kezdjétek.

- Igen, atyuska.

- Hah, nemde pompás! Szinte ifjodni érzi az ember vérét, mintha tüstént kész volna katonának állani, hehehe!

- Kivált ily ezredhez!

- Valóban? Hehehe!

- Tehát a szállás ára?

- Egy szóval?

- Igen.

- Alkudozás nélkül?

- Igen.

- Csak háromszáz forint.

- Váltóban?

- Tréfálni méltóztatik, hehehe! Pengőben, pengőben.

- Ez talán mégis sok?

- Épen nem, a nagy adó, szépítés, biztosítás, járda...

- Ah, a járda!

- Nemde? Átlátni méltóztatik, hogy a szállás olcsó.

- Majd meggondolom.

- Kérem, az igen bajos, mert az alatt más érkezhetik és...

- Oh, ha más jő, úgy csak méltóztassék bátran rendelkezni.

- Szép, szép; de uram, őszintén szólván, én nem fogadok föl minden lakost és igen szeretem emberemet megválasztani s ön iránt első pillanattól oly megmagyarázhatlan vonzalmat érzek, hogy, hogy - kész vagyok a lakbérből ötven forintot elengedni, mit még eddig soha nem tettem, nemde gyermekim?

- Igen, atyuska.

- Mikor méltóztatik beköltözni?

- Kérem, előbb mulhatlanul tanácskoznom kell egy barátommal.

- De ugyan mirevaló ez, hiszen ön már nagykorú.

- Igen, de már ez szokásom.

- Uram, egy szó mint száz, én olyasmit érzek ön iránt, mit szinte atyai vonzalomnak kell tartanom. Hátha kétszázért adnám a szállást?

- Hiszen így károsulna ön.

- Önért mindenre kész vagyok.

- Köszönöm, de mondom, ily rögtön nem határozhatom el magamat.

- S ha négyszáz váltót kivánnék csak? Mit szól ön ehhez?

- Csak azt, mit már mondék. Ajánlom magamat.

- Uram, még egy szót.

- Alázatos szolgája!

Ezzel kisieték a szobából s jó füleim még e szavait hallák meg a gondos atyának:

- Na, ez is elment. Oh, ti gyarló libák, már látom, hogy nyakamra vénültök s maholnap csődület alá jutok!

Lehetőségig gyorsan sieték le a lépcsőn, mert féltem, hogy végre még ingyen is nyakamra szárad a szép szállás, az ezred mint a hat lyányával együtt.

Némi apró változatokat kivévén, többször jártam még így, miknek ismétlése által azonban nem akarok a nyájas olvasó szives béketürésével visszaélni s azért csak annyit mondok, hogy néhány nap mulva csakugyan meglehetősen kényelmes szállást sikerült találnom az országuton, egy gyermektelen vén zsugorinál, hol a magas lakbért kivévén, semmiféle szívbeli veszélynek és fülostromnak nem valék kitétetve. Bertók ez alatt elvégzé a vendéglők előtti őrködést, a nélkül, hogy a szép zsidó hölgynek legkisebb nyomára akadhatott volna.

 

IX.

Szökött katona.

Egypár hét mulva nemzeti színpadunkon másodszor adaték a «Szökött katona» s mivel a szökött nőt minden fürkészésem daczára sem láthatám meg, tehát elhatározám, hogy kárpótlásul legalább a szökött katonát tekintem meg, mely új szinmű, rögtön első eljátszatása után, nagy hirre kapott. Bertókomat karzatra küldém, magam pedig alant állék meg egy páholy alatt, melyben négy szép hölgy ült, alkalmasint faluról, mert már igen jókor jelentek meg, nem úgy mint a fővárosi arszlánnők, kik csak azért jőnek mindig későn páholyukba, hogy a zaj által magokra vonják a közönség figyelmét s élvezetét háborítsák. Nézők nagy számmal jelentek meg s még jóval hét óra előtt már valamennyi pad el volt foglalva. Azután még számos hölgy érkezett, de ezek részint visszatérni, részint állani kényszerültek, mert a magyar szinházban azon gyönyörű szokás uralkodik, hogy a fiatal férfiak jó idején elfoglalják a padokat s a később érkező hölgyeket a padok végén állva hagyják. Urak, ez már csakugyan még sem szép; önök közt az életben úgy is annyira ment már az idegenkedés a házasulástól, hogy a legszebb hölgyeket is ülni hagyják, legyenek tehát következetesek önmagukkoz s hagyják őket a színházban is ülni; különben még azon gyanus hirbe fognak uraságtok jőni, hogy annyira elgyöngültek már, mikép még csak állani sem képesek már többé lábaikon. Urak, ez szégyen! Testületek, vállalatok és társaságok úgy is gyönge lábon állnak hazánkban, ne engedjék önök tehát még azon rosz hírt is lábra kapatni, hogy szinházunkban bárdolatlanság kezd uralkodni, hanem álljanak inkább talpra s legyenek állnokok, a sok ülnökséget pedig hagyják szinházban a hölgyeknek, azonkívül pedig a politikusok, kik alkalmasint azért folyamodnak minduntalan mindenféle ülnökségekért, mivel beszédeik többnyire olyanok, hogy ugyancsak derekasan le lehetne őket ültetni, ha az álnokságot sokkal jobb szívvel nem ruházná rájok az ember.

A szinház belsejét nem irom le, mert magyar közönségnek van szerencsém irnom, arról pedig nem szabad föltennem, hogy nemzeti szinházunkat még nem látta, vagy legalább leírását rokonaitól s ismerősitől nem hallotta. Csak magáról az előadásról tehát néhány szót, melyek innen is, onnan is füleimbe hatottak s miket saját észrevételimmel bővítendek.

- Bizony különös, hogy ezek a parasztok előbb magok verbuválnak kötéllel; azután pedig önmagokat gunyolják ki szép énekszóval e tettökért!

Már minő észrevétel ez! Az ujonczszedésnél erre vonatkozó dalt kell énekeltetni s ha magunk nem akarunk új dalt költeni, tehát a már készet használjuk s ha aztán abban van is némi kis ellenmondás, azt el kell nézni, csak különben jó legyen a dal.

- Na, mennyit beszél már az ezredessel a grófnő! Már egész kényelemmel megmondhatta volna neki, hogy Korpády Gergely az ő fia; e helyett azonban csak látogatásra kéri őt meg.

Kérem, ennek mulhatlanul így kellett történni, mert különben az egész érdekes szinműnek másfél fölvonása elmarad s ezt a közönség bizony nem köszönné meg.

- Ime a siralomházi jelenet! Most a hölgyek mind sirnak és bámulják a grófnő nagylelkűségét, melynél fogva fiát még ott is meglátogatja. Én ellenben azt bámulom, hogy mért nem sietett inkább az ezredeshez, ha már csakugyan nem szégyenlett hajnalban kaszárnyába menni.

Uram, ugyan ki tudna önnek színművet írni! Hiszen, ha a grófnő most nem jő a siralomházba, hanem csak a természet egyszerű törvényeit követve, egyenesen az ezredeshez megy, úgy hölgyeink nem sirnak s a második fölvonás legnagyobb hatású végjelenetei egészen elmaradnak.

- Már ez mégis csak sok! Most ismét beszél a grófnő az ezredessel s még sem mondja meg neki azt, mit tulajdonkép mondania kellene s mit egyetlen szóval megmondhatna.

Ej, ej, már hogyan tehetné azt, hiszen akkor az ezredes és gróf közti párviadalnak is el kellene maradni.

Még sokkal több efféle igazságtalan megjegyzést kelle hallanom, mi végre annyira fölboszantott, hogy a szinterem másik oldalára távozám, midőn a harmadik fölvonást kezdék. Alig állapodám meg ismét a szélső páholyok egyike alatt, midőn közel hozzám két ifjú így beszélgete egymással:

- Ödön, hová bámulsz?

- Le nem birom szemeimet venni az első emeleti harmadik páholyról.

- Izlésed nem rossz.

- Nem ismered azon gyönyörű hölgyet?

- Ismerem is, nem is.

- Hogyan?

- Beattini grófnő czím alatt mulat egy pár hónap óta Pesten; azon deli fiatal férfi, ki mellette ül, férje, a hátul ülő koroska hölgy pedig társalkodónője.

- Eszerint tehát ismered?

- Ennyit hallottam róla, én azonban folyvást egy Pestről megszökött zsidó feleségének hiszem őt, mert ily meglepő hasonlatosságot még soha nem láttam.

- De vannak példák...

Többet nem hallék, mert mihelyt saját szemeimmel is meggyőződém, hogy szökött hölgyem csakugyan megjelent katona kollegájának látására, azonnal kirohanék a szinteremből s a karzatra sieték, honnan Bertókot, miután hosszas keresés után ráakadtam, magammal a csarnokba vivém s parancsot adék neki, hogy az udvaron Beattini gróf hintaja után tudakozódjék s a cselédektől iparkodjék a gróf lakását kitudni.

Bertók azonnal távozott s én tervet terv után füzék, hogy mi uton fogom magamat a rejtélyes grófnőnél bemutattatni, mert hogy most már csakugyan nem fogom őt többé elszalasztani, arról tökéletesen meg valék győződve. Bizalmam mindazáltal csökkenni kezde kevés pillanat mulva, midőn Bertók visszatért s jelenté, hogy Beattini nevű uraság hintaja nincs az udvaron s hogy a többi kocsisok sem emlékeznek e névre.

- Maradj itt a pénztár előtt, tüstént visszatérek.

E szók után ismét a színterembe sieték, gondolván, hogy azon ifjú, kitől a nevet hallám, alkalmasint a szállásról is tudni fog szólani. De ismét csalatkozám várakozásomban, mert a két ifjú elhagyá előbbi helyét s a tömérdek nézők közt semmi esetre nem juthattam volna nyomukba, főkép miután csak fölületesen pillanték arczukra s most már alkalmasint rájok sem birtam volna ismerni. A deli grófi pár azonban még folyvást helyén ült s így csüggedni kezdő reményeim ismét fölelevenültek, mert szilárdul eltökélém, hogy nyomukat nem fogom elveszteni. Szemeimet le nem vevém többé s így azon észrevételt sem czáfolhatám meg, melyet egy öreg úr szomszédához monda az előadás vége felé, minthogy a játékra nem figyeltem. Azon észrevétel így hangzott:

- Na látja, öcsém uram, minő erkölcstelen szinmű ez, a negyedszer is megszökött katona büntetés helyett boldogíttatik, a feslett életű grófnő és ezredes pedig büntetés helyett boldog házasságra lépnek egymással, míg a becsületes grófnak jutalmaztatás helyett élete virágában meg kell halnia, csupán azért, hogy a bünösek tökéletesen boldogulhassanak!

Én igen keménynek tartom ezen itéletet s épen azért szeretem hinni, hogy az öreg ur talán nem jól látott s rosszul hallott és e szerint itéletében tökéletesen csalatkozott.

Azonban, legyen ez bármikép, Beattiniék páholyukban távozásra készültek s én tüstént Bertókom mellett termék az előcsarnokban, a közép ajtóhoz ragadám őt magammal s szemeimet azon lépcsőre függesztém, melyről a szökött nőnek jönnie kelle. Most már ugyancsak kedvezett a szerencse, mert kevés percz mulva férje karján fürge őzike gyanánt lépegetett le a szép hölgy.

- Nagyságos asszonyom! - szóla bámulva Bertók.

- Csitt!

Most mellettünk haladtak el s feszülten figyelék, hogy ugyan nem fogja-e szinét változtatni a hölgy, midőn szolgámat megpillantja; de várakozásom nem teljesült. A nő szemei férje arczán függöttek, ki igen nyájasan beszélgete vele s így az ajtón kiléptek, a nélkül, hogy ránk tekintenének. Mi nyomban követtük őket.

- Bérkocsis! - kiálta a gróf s kevés pillanat mulva már kocsiban ültek.

- Bertók, föl a bakra! Tudnom kell, hogy ezen emberek hol laknak. Okos légy. A ***-i kávéházban megvárlak.

Bertók a bakra ugrott s a bérkocsi elrobogott, én pedig a legelőkelőbb vendégfogadóba távozám.

 

X.

Rablóbarlang.

Rövid estélizés után unni kezdém magamat s egypár úgynevezett barátom unszolására a játékterembe léptem, meghagyván a pinczérnek, hogy szolgámat tüstént utasítsa utánam, mihelyt meg fog jelenni.

A terem pompás világításban ragyogott, mert egyedül ez azon hely, hol a dohányzástól uracsaink némileg tartózkodnak; mi azonban nem annyira tiszteletből történik, mint inkább azon feszült figyelem következtében, melylyel még a puszta nézők is e gyilkos játékot kisérik. Ezúttal még csak apróbb játékok folytak, s úgy látszott, mintha az egész díszes társaság még valakire várakoznék, ki itt a főszerepet szokta játszani.

Ismerőseim egyike igen jártas, sőt úgyszólván mindennapias volt e rablóbarlangban, mely csak annyiban különbözik a bakonyiaktól, hogy azokból bitófára hágnak a kis bűnösek, ebből pedig hintóba lépnek a nagy vétkesek.

Említett ismerősöm tehát megismerteté velem a társaság néhány kitűnőbb tagját. Szavait rövidítem, s csak mintegy kivonatban közlöm a visszariasztó jellemvonásokat.

Azon öreg úr a kopasz fejjel s mosolygó arczczal, huzamosb évsor óta folytonosan banktartó e barlangban, s helyét csak oly műutazó banktartóknak engedi át rövid időre, kik neki azért illő haszonbért fizetnek. Az ily bérlés ránézve veszteséggel jár ugyan mindig, de mégis azon nem megvetendő hasznot hozza egyszersmind, hogy mindenkor újabb és újabb fogásokat tanulhat az idegen művészektől, mikkel aztán még nagyobb szerencsével folytathatja mesterségét. Egyébiránt ő rideg nőtlenségben él, s aranyhalmait a művésznők olvasztják el, kiket e nemes foglalkozásra koronként majd a táncz, majd az ének s néha a szavalás köréből választ. Tetteit mindenki ismeri, s büntetésre méltónak senki nem találja, mert a hol vádló nincs, ott nem tartja magát avatkozásra följogosítva a biró. De különben mi is az tulajdonkép, mit ő cselekszik? Elveszi azt, mit az üres fejű golyhók önként nyujtanak neki. S az adományt napjainkban ugyan ki nem fogadja el?

E szótalan magas ember az előbbinek segéde; e szó csaknem minden további értelmezést fölöslegít, s csak azon egy megjegyzést kivánja mulhatlanul, hogy a nyereség elköltésében nem segíti; részint azért, mivel ebből csak igen parányi részecske jut neki, részint azért, mivel, kimondhatlan fukarságánál fogva, minden fillért élére ver, s e mellet koplal és minden élvezetet nélkülöz. Halála után vagyonát a városi hatóság, testét fukarsága miatt éhen maradó férgek, emlékezetét pedig feledés öröklendik.

Ama halovány ifjú, kinek ajkai mindannyiszor kissé vonaglanak, valahányszor a banktartó mosolyával találkoznak szemei, középrangú özvegynek egyetlen fia, s tanulmányok gyüjtése végett mulat Pesten. Anyja nem kiméli csekély vagyonát, mert azt hiszi, hogy szeretett férje emlékének hódol, ha egyetlen fiát oly állapotba helyezi, melyben jó nevelés következményei által fényt áraszthat korán elhunyt atyja nevére. Ámde a fiú a barlangba tévelyedett, hol éjszakáit pénzpazarlással tölti el, míg nappalait álomra s hazugságok koholására fordítja, mik által ismét és ismét pénzt zsarolhasson szerencsétlen anyjától, ki az élet minden örömeit nélkülözi, csak hogy fia emberré tételére elég pénzt teremthessen; mert ő azt hiszi, hogy bő vetésének idővel bő aratás leend jutalma. És mi lesz ennek vége? A fiúból csaló lesz, az anya pedig nyomorban sirandja el végnapjait. És tulajdonképen kárhoztatni sem meri az ember szigoruan e tapasztalatlan ifjut, mert hiszen vannak rá példák, vért fagylaló szomorú példák, hogy sokan a hazának éretteszű jobbjai közül, ugyanazon ünnepélyes szent pillanatban, midőn milliók sorsa fölött visszavonhatlanul határoznak, százezreket áldoznak a játék ördögének, míg a haza sajgó sebeire kétgarasnyi írt sem akarnak fölajánlani!

Azon görbedt fiatal ember, ki még alig lépett életének nyarába, családapa. Ő hivatalviselő, s havipénzét rendesen e zöld asztalon harácsolja el. Neje éjjel-nappal dolgozik, és sírva éhezik, csak hogy gyermekeit lecsöndesíthesse. Ha ezen ember mielőbb a Duna hullámai közé nem temetkezik, úgy csalásra kényszerülend, ekkor pedig hivatalát el fogja veszteni, gyermekeinek homlokára a szégyen bélyegét ütendi, s isten legyen neki irgalmas ott, hol a bűn és érdem fölött igazságos itélet fog tartatni!

Ezek a főbb jellemvonások e bűnös csorda tömegéből, s ezek egyes részeiből vannak, fokozatos és körülmények szerinti változatokkal összealkotva, a többiek is.

Az egész árnyrajz tökéletes világosságára még csak azt kell megemlítenem, hogy az egész társaságot az úgynevezett jeladók teszik még csak igazán tökéletessé.

Számos igénytelen külsejű, s többnyire buta arczkifejezésű naplopó sátorozgat a zöld asztal körül, ásítva, s néha-néha egy pár forintot rakva a csábító kártyákra. Ezeket a banktartó rendesen fizeti, s mindig nyerni hagyja, mivel a nyereményt játék után mindig visszaadni tartoznak, s szerencséjök által a szenvedélyes játékosokat mindig nagyobb tételekre buzdítják, a tapasztalatlan bangókat pedig a játékban részesülésre bátorítják. Ezenkívül ezen jeladó urak ügyesen tudnak a játszók kártyáira vigyázni, s midőn például szemeiket dörzsölik, köhintenek, felső vagy alsó gombjaikat érintik, s kabátjokat ki- vagy begombolják, a banktartó mindig megérti, hogy hány hét a világ, s mindig nyer. S a mi különösb, e bitóra való nép oly pontosan megtartja egymásnak adott szavát, hogy ezen egy tekintetben bárkinek is példányul szolgálhatnak; s e tulajdonságból még a leggaládabb játékosra is ragad valamicske, mert van elég példa, hogy a játékos nem fizeti ki szabóját, kinek gyermekei talán éheznek szószegése miatt, míg a hitelre vesztett pénzt rendesen pontosan visszafizeti, habár lopnia kellene is azt, valamint az abruzzói gyilkos, ki ölni és rabolni megy, hogy a Compostellába igért aranyszivet vagy ezüstlábat elvihesse!

Vannak aztán még magamféle nézők is, kik csupán tapasztalásból látogatják meg néha a művelt és tiszteletben álló fosztogatók e tanyáját; vannak, kik fiatal játszók után leskelődnek, s pénzzel kínálgatják őket irtózatos kamatra, midőn erszényökből a pénz kiapad; vannak bizonyos megnevezhetlen bűntanyák férfiküldöttei, kik a nyerőt magokkal csábítják, s néhány óra mulva testben-lélekben megrontva, és könnyült erszénynyel bocsátják el; vannak végre, kik a játszók zsebeiből pipát, tárczát, órát s egyéb ily nélkülözhető apróságokat csennek, mit igen könnyen gyakorolhatnak, mivel az, ki magas játékba merül, még emberi méltóságáról is megfeledkezik, következéskép azt sem venné észre, ha lassanként öltönyeit is levonnák testéről. S épen azért, mivel itt a lopás oly fölötte könnyű, igen természetes és méltányos, hogy e zsebelők a banktartóknak tetemes haszonbért fizetnek ezen szép mesterségök szabad gyakorolhatásáért, mit azután kizárólag, minden kellemeivel az egyedáruskodásnak üzhetnek.

Végre, ámbár fölösleges is azt talán különösen megemlítenem, e játékasztal körül minden rangkülönbség tökéletesen megszünik. Itt a csalásai által pénzhez jutott inas is bizalmasan foglal helyet talán épen azon főur mellett, kinek néhány hét előtt még széke mögött állott; itt némely apa nem meri szemeit végigjártatni a zöld asztalon, mert attól fél, hogy fiával találná magát szomszédságban; itt az alárendelt hivatalnok könnyedén nézi le főnökét, s ez másnap nem merészeli hanyag alárendeltjét szorgalomra serkenteni; itt a legszemesb rendőrség szemei is elhomályosulnak, mert gyakran oly férfiak tekintetével találkoznak, kiktől mély alázattal tartoznak parancsokat elfogadni, s kiket még e helyen sem merészlenek a játék tilalmára figyelmeztetni!

Ez az, mit e vészes rablóbarlang jellemeiről, irányáról s következményeiről gyönge szóval elmondhatok, kerülve a túlzást, de nem szépítve a valót.

- Tizenegy óra! - hangzék most számos ajakról, s az, ki e helyen járatlan, bizonyosan azt hinné, hogy ez mintegy jeladásul szolgál a hazatakarodásra. Oh, nem! Itt tulajdonképen csak tizenegy órakor kel föl a nap éjjel, s reggeli öt vagy hat órakor nyugszik le; a vásárok idejét kivévén, mert akkor a banktartó néha negyvennyolcz egész óráig sem hunyja be szemét, hanem folyvást koppasztja nagyrészben azokat, kik juhaik gyapját hozák be Pestre, s most cserében saját aranygyapjukat hagyják tárczáikból kinyiratni.

A banktartó néhányszor köhécselt, azután édesen mosolyga, és igen nyájas hangnyomattal szóla:

- Már látom, hogy ma nem lesz szerencsénk Beattini gróf urat tisztelnünk, ha tehát parancsolni méltóztatnak velem nagyságtok, én kész vagyok egy kis bankot adni.

Ez ajánlást azonnal közhelyesléssel fogadá az egész társaság, és az előkészületek gyorsan megtétettek a játékhoz.

Ezalatt a banktartóhoz közelíték, s félrevonván őt, gyorsan e néhány szót váltám vele:

- Uram, ön ismeri Beattini grófot?

- Igen.

- Nejét is?

- Ebédeltem nála.

- A gróf banktartó?

- És ön, uram, kicsoda?

- Én? A gróf sokat nyert tőlem külföldön, szeretném tőle pénzemet visszanyerni.

- A grófnak csak néhány hétre engedém át jogomat; a határidő azonban egy pár nap mulva kitelik.

- Ma tehát már nem jő el?

- Nehezen.

- De holnap?

- Alkalmasint.

- Eljövök.

- Örvendeni fogunk; azonban, mondhatom, a gróf most is nagyon szerencsés, jól ellássa ön magát pénzzel.

- Lesz rá gondom. De még egyet. Midőn én a gróffal megismerkedém, akkor még nőtelen volt.

- Tehát bizonyosan később házasodott meg.

- Nem tudja ön, mikor?

- Még eddig nem volt rá gondom.

- A nő igen szép.

- Már az igaz.

- Mondják, hogy...

- Bocsánat, a zöld asztalnál várakoznak már, s minthogy én nem vagyok politikus, tehát nem várakoztathatom magamra a gyűlést.

- Csak egy szót...

- Most nem lehet.

Ezzel a kártyaelnök az asztalhoz ült, én pedig annyit tudtam, mint azelőtt, kivévén, hogy bizonyos valék abban, mikép másnap e helyen mindenesetre meg fogok Beattini gróffal ismerkedni, s midőn az ember játékasztalnál ismerkedik meg valakivel, még pedig ily helyen, akkor legbelsőbb szobájának ajtaját is bátran nyithatja meg.

Meg kell vallanom, hogy magam sem tudám magamnak megfejteni azon ellenállhatlanná vált vágyat, mely szerint Móricz hitvesét minden áron föl akarám keresni. Szinte fogadni mernék, mikép némelyek talán azt kezdik már hinni, hogy szép szemei gyakorlának rajtam ily rendkívüli bűverőt; de becsületemre mondhatom, hogy szivem tökéletesen kimaradt e játékból, s hogy e szerint vágyamat csupán a kaland rendkívüliségének, vagy azon megmagyarázhatatlan erőnek tulajdoníthatom, mely bennünket gyakran annyira lefoglal, s oly mértékben gyakorolja fölöttünk zsarnoki hatalmát, hogy magunk is megunjuk súlyos önkényét és szabadulni szeretnénk tőle, a nélkül, hogy ezt ki birnók eszközleni. És legalább többször érzék már ilyesmit, s így ezúttal is tökéletesen átengedém magamat ezen ellenállhatlan hatalomnak, s erősen fogadám, hogy csak a titok tökéletes lefátyolozása után nyugszom meg.

A lélekölő játék szemlélése undort gerjeszte bennem, mert a banktartót mosolygó bakónak, a halovány játékosokat pedig siralomházban ülő remegő gyilkosoknak tekintém, kik önmagukra s édes övéikre vérengző kezet emelnek, s azért távozni akarék, midőn az ajtó rögtön megnyilt, s a pinczér által kiszólíttattam.

Az előszobában egy ismeretlen suhanczot pillanték meg, ki azonnal így szólíta meg:

- Nagyságos uram, bizonyosan nem ismer engem.

- Valóban nem; mit akarsz?

- Én a házmester fia vagyok azon háznál, hol a nagyságos úr lakik. Fél óra előtt két városi hajdú egy megsebesült embert hozott a házhoz gyaloghintóban, kit azonnal nagyságos uram szállására vittek, melynek ajtaját apám nyitotta meg nekik. Mivel pedig tudjuk, hogy a nagyságos úr az estét többnyire itt szokta eltölteni, tehát anyám ide küldött.

- Nem tudod, kicsoda azon ember?

- Nem, anyám nagyon siettetett és azért nem is tudakozódhattam a hajduknál.

- Jól van, itt e pár huszas, tüstént hazamegyek.

- Köszönöm alázatosan.

A fiú távozott, s én rögtön követém őt, miután a pinczérnek meghagyám, hogy inasomat, ha még ide találna jönni, gyorsan utasítsa szállásomra. Meg nem foghatám, mit kelljen e sajátszerű kalandról gondolnom!...

 

XI.

Két pisztoly.

A belváros közepéről az országút alsó végeig meglehetős tér fekszik, s így ugyancsak sietheték, ha negyed óra alatt szállásomra akarék érkezni, s hogy kiváncsiságom hatalmasan sarkalt előre, azt könnyen gondolhatni, miután semmi oly összeköttetésem nem volt még a fővárosban, melyből ily sajátszerű éjféli látogatást birtam volna magamnak megmagyarázni.

E fölött Bertókom hosszas kimaradása is aggasztani kezde, s elmémet többféle lehetőség megfontolására vezérlé. Talán észrevették őt a bakon s letartóztatták; vagy eldőzsölte valahol az időt, ámbár korhelykedni még eddig nem tapasztalám őt; vagy megszökött a vörös nadrággal? Ennél egyebet nem tudnék hirtelen gondolni, s csak első sejtésemet tartám valószinünek, mert eddig czigányomat mindig hűnek és becsületesnek tapasztaltam.

Hiszen majd meglátjuk, mi történt a derék fiúval, gondolám magamban, s galléromat fölhajtván, minthogy az éj igen csipős volt, s eső is kezde permetezni, gyorsan haladék végig a nagyhid-utczán, mely oly néptelen vala, mintha az egész város kihalt volna; csak egy kis borházból hangzott néhány rekedt rikkantás, hol alkalmasint az éjjeli betörők szokott kötelességöket teljesíték a pohár mellett.

Ah, de bizony, mégis nem vagyok egyedül az utczán; két sógor jő karöltve az utcza közepén, kiknek alkalmasint nagyon jó vasárnapjuk volt, mert az egyik örömében kalapját is elveszté már, a másik pedig fonákul tevé föl sipkáját, mi, mennyire egy pislogó lámpa fényénél láthatám, egész arczának igen szeszélyes kifejezést kölcsönzött. Egyébiránt annyiban tökéletesen hasonlítottak egymáshoz, hogy a pompás széles utcza igen keskeny volt számukra. Egymást azonban, a mennyire csak lehete, híven támogaták, s valamint a véleményben különböző kettős követek egymás szavazatát megsemmisíték, úgy ők is mindig visszatolák egymást az utcza ellenkező oldalára, s ennélfogva mindig ismét az utcza közepére jutottak, minek csak azon egy kellemetlen következménye volt, hogy e szerint igen lassan haladtak előre, a mit hasonló körülmények közt másutt is igen sajnosan tapasztalhatni.

Nyelvök egyre járt ugyan, de hebegő beszédökből csak ennyit értheték:

- Mondom, Fetter uram, hogy már átmentünk a hidon.

- Nem - nem - nem.

- Hát Fetter uram talán azt gondolja, hogy részeg vagyok és már nem tudom, mit beszélek?

- Na, Fetter uram, ne legyen goromba, mert én Ausschuss vagyok.

- Azért Fetter uram mégis szamár, ha Ausschuss is, ha azt mondja, hogy még nem mentünk át a hidon. Ausschuss ide, Ausschuss oda, mi már Budán vagyunk.

- Na de gondolja meg, Fetter uram, hiszen még csak a Király-utcza első kertjénél sétáltunk, midőn a lövéseket hallottuk, azóta pedig alig mult el egy óra; hát ugyan hogyan lehetnénk már Budán?

- Ostoba beszéd, Fetter uram, már én mégis okosabban beszélnék, ha engem Ausschussnak választanának. Már ugyan ki merne a Király-utczában lőni? Mikor a lövéseket hallottuk, akkor épen a hidon mentünk, s bizonyosan gőzhajó érkezett és az lőtt.

- Igen, de a gőzhajók háromszor lőnek ám, Fetter uram!

- Hát talán épen tüsszentettünk és azért nem hallottuk a harmadik lövést.

- Az bizony meglehet.

Éljenek a derék sógorok! Lám, ők még ezen parányi okban is megnyugodtak, míg bizonyos helyeken a legnyomósb okok sem birják a makacs konokságot legyőzni. Szerettem volna e derék férfiakat tovább kisérni, de ismeretlen vendégem nagyobb vonzó erővel bírt rám nézve, s azért lépéseimet gyorsítám, s kevés percz mulva az országutra fordultam.

Alig haladtam ott néhány lépésnyire, s az egyik köszörüs fabódé mögül egy zömök ember ugrott előmbe, pisztolyt irányza mellemre, s elfojtott hangon e szókat mondá:

- Pénzedet, vagy meghalsz!

Én gyakran járok éjszakánként Pest legelhagyatottabb utczáin is, következéskép e váratlan megszólítás épen nem zavará meg lélekéberségemet, s míg jobb kezemmel a pisztolyt elragadám a zsiványtól, bal öklömmel pedig oly erősen sujtám mellbe, hogy néhány lépésnyire visszatántorgott, a falba ütközött, azután pedig hirtelen megfordult s villámgyorsan tovarohant.

Eleinte utána akarék lőni, de a sötétség miatt alkalmasint nem találtam volna őt el, s a zaj által talán mégis csődítheték össze néhány őrt, mi csak kellemetlen kérdezősködést és idővesztést okozandott, a nélkül, hogy a gyors lábú zsiványnak nyomába akadhattunk volna; rejtélyes vendégem pedig addig meg is hallhatna szállásomon, a nélkül, hogy vele bővebben megismerkedhetném. Ennek meggondolása utam haladéktalan folytatására birt, miközben az első lámpánál a pisztolyt hirtelen megtekintém, s durva készítményű, erős kétcsövű kovás fegyvernek látám azt és úgy tetszett, mintha ezt, vagy legalább ehhez hasonlót már valahol láttam volna. Sőt mi több, csak most tünt föl előttem, hogy megtámadómnak hangja sem volt nekem egészen ismeretlen. Azonban lehet, hogy mindez csak fölhevült képzelődésem szüleménye volt, mert világosan sem a pisztolyra, sem a hangra nem birtam emlékezni, ámbár elmémben kalandaim egész sorozata fölött összehasonlító szemlét tarték.

E tusakodások közben végre szállásomhoz érkezém, hol a kapu előtt látám a házmestert a két hajduval állani, kik bizonyosan rám várakoztak.

Hirtelen csak e szókat intézém hozzájuk:

- Él még a beteg?

- Oh, igen!

- Nincs veszélyesen megsebesítve?

- Még nála van a sebész.

- Jól van, köszönöm.

- Egy kis borravalóért esedeznénk.

- Itt van.

- Köszönjük alázatosan.

- Holnap délelőtt méltóztassék itthon lenni.

- Miért?

- Mert bizonyosan eljő majd vallatásra a biztos ur.

- Hozzám?

- Természetesen.

- Hiszen az szükséges.

- Jól van.

- Jó éjszakát kivánunk!

A hajduk a gyaloghintóval távoztak, a házmester bezárá a kaput, én pedig gyorsan futottam föl a lépcsőkön, mert kiváncsiságom ezen rövid szóváltás után még sokkal magasbra emelkedett.

Előszobámba lépvén, ismeretlen vendégemet inasom ágyában látám feküdni, s előtte az orvos állott, ki épen akkor kötözé be sebét. Közelebb léptem, s ki képzelheti bámulásomat, az ismeretlen vendég - inasom volt, Bertók!

- Bertók te vagy?

- Én bizony, uram, de ebül vagyok ám.

- Orvos ur, veszélyes a baj?

- Oh, nem! A golyót már kihuztam a vastag husból, csontot nem sértett, s így egy hét mulva talpon fog a legény ismét állani. Csak a vérvesztés gyöngíté őt meg.

- Tehát nincs veszély?

- Becsületemre mondom, nincs; most csak maradjon a legény lehetőségig nyugodtan, jókor reggel ismét teendem tiszteletemet. Alázatos szolgája nagyságodnak.

Az orvos távozott, s én nyugtalanul foglalék helyet hű emberem mellett és résztvevőleg kérdém:

- Nagy a fájdalmad, Bertók?

- Elég jókora bíz az, uram; de paszomántos vörös nadrágom is oda van ám és ez az igazi baj!

- Ej, majd varratunk mást.

- Igazán?

- Természetesen.

- Na, a többit hát majd csak kiheverem egy pár nap alatt.

- De szólj, mi történt? Ki lőtt rád?

- Tudnám csak, hiszen fogadom, életében sem húzna az többé nadrágot gyalázatos testére!

- Tehát nem azon úr, ki a hintóban ült, melynek bakján állottál?

- Dehogy! Hiszen úgy tartom, hogy tulajdonképen annak volt szánva az a vasbogyó, mely az én vörös nadrágomat pocsékká tette és a czombomat is megrongálta.

- Szólj világosan.

- Mindjárt hozzáfogok; de igérje meg, uram, hogy ki szabad majd akkor mennem, mikor azt a gazembert fölakasztják, a ki engem ily csúffá tett!

- Tehát elfogták?

- Még nem, hanem hiszen talán csak elfogják majd valaha.

- Talán ráismertél?

- Nem is láttam a gaz zsiványt; de czigány semmi esetre nem volt, mert különben legalább a vörös nadrágot megkimélte volna.

- Hagyd a tréfát, Bertók, és mondd el világosan, mi történt?

- Hát, jó uram, én olyan feszesen állottam a bakon, a mint illet s a ki csak látott, bizonyosan mind azt hitte, hogy annak eszem kenyerét, ki a kocsiban ült és így jó ideig minden úgy ment, a mint kellett.

- Merre hajtott a kocsi?

- Mindjárt elmondom. A szinháztól az országútra, onnan pedig a király-utczába kanyarodott. Azon azután végigkoczogtunk, mintha egész reggelig meg sem akarnánk állani. Már épen így okoskodtam magamban: Bertók, ugyan mit csinálsz, ha ez az uraság egyenesen falura hajtat? Elkiséred-é, vagy pedig elhagyod a város végén és visszatérsz uradhoz?

- De csak nem hagytad el őket?

- Dehogy hagytam el, hiszen épen az okozta romlásomat, hogy úgy ragaszkodtam hozzájok, mint a tormába esett féreg. Így okoskodtam ám utoljára: Bertók, urad azt parancsolta, hogy tudd meg lakásukat; te tehát tartozol azt kitudni, habár Nagy-Idán laknának is.

- Tovább, tovább!

- Hát, a mint a király-utcza végére értünk, a mely egyébiránt olyan hosszú, hogy akár egész falunak is beillenék, az úr valamit szólott a kocsisnak s ez azonnal a legelső kert kapuja felé fordítá lovait balra.

- Tehát balra?

- Igen. Ekkor lövés csattant a kapu mellől, én czombomhoz kaptam kezemmel és - a földön hevertem; erre még egy lövés csattant s mivel a kocsi ablakát csörömpölni hallám, tehát a második golyóbis bizonyosan a hintóba ment, melyből asszonyi sikoltást hallottam.

- És a gyilkos?

- A többit azután a városhajdúktól hallottam. Mindjárt a kettős lövés után a mellékutczából a lovas tüzércsapat vágtatott elő s a zsivány épen elébök futott. A katona bizonyosan megcsípte volna a gazembert, de ez pisztolyát a ló fejéhez csapta, a ló félreugrott s a zsivány a sötétségben és zavarban eltünt. Utóbb azután gyalog városhajdúk érkeztek oda, kik épen hazafelé ballagtak a városerdőből, melyet itt Stadtvaidlinak neveznek, engem a pisztolylyal együtt lefoglaltak, az ispotályból gyaloghintót hoztak és engem oda akartak vinni. De én addig könyörögtem, hogy végre mégis ide hoztak, azon átkozott pisztolylyal együtt.

- Tehát az egyik katona látta a gyilkost?

- Igen. Azt mondja, hogy erős zömök ember volt, de arcza úgy el volt burkolva, hogy azt nem láthatá.

- Hát a kocsiban ülő urasággal mi történt?

- Azt nem tudom.

Most véletlenül a király-utczai pisztolyra tekinték s látám, - hogy az annak párja volt, melylyel én támadtatám meg. Minden oda mutatott, hogy a gyilkos és az én megtámadom ugyanazon egy ember volt!

 

XII.

A legszebb utcza.

Hogy igen nyugtalanul töltém el azon éjszakát, melynek folytában annyi váratlan és megrendítő esemény által lepettem meg, azt alkalmasint oly természetesnek fogja mindenki találni, hogy fölösleg róla említést tennem; mivel azonban a mai világban divattá vált már a szükségtelen beszéd, tehát azt hiszem, hogy kivételkép néha én is használhatom e jelenkori szokást, mely nem használ ugyan, de nem is árt.

Ismétlem tehát, az éjt jobbadán álmatlanul virrasztám át, majd Bertókom elfojtott szitkaira figyelve, majd pedig lehetőségig erőtetve agyamat, annak kipuhatolására, hogy ugyan mit kelljen e bonyolult történetről tartanom.

Hogy azon ember, ki inasomra lőtt s utóbb engem is megtámadott, ugyanazon egy gyilkos volt, abban pillanatig sem kételkedém, mert alakja, Bertók leírása szerint, ugyanaz vala s a két pisztoly hasonlatossága is elég világosan szóla. De ki volt e gyilkos és rabló egy személyben? Ez iránt teljességgel nem bírtak gondolatim tisztába jönni. Hogy engem ki akart rabolni, abban semmi különöst nem láthaték, mert ez akárkin is megtörténhetik, ki éjjel magányosan sétál az utczákon, miknek őrzésére legalább is ezer oly fegyveres kivántatnék, ki bort nem iszik és a kártyától irtózik. De mért lőtt ugyanazon ember Beattini grófra? Ez nem történhetett rablási szándékból, mert a gyilkos jól tudhatá, hogy a zaj embereket fog összecsődíteni s ezek közt történetesen és mintegy tévedésből még rendőrök is találkozhatnak, következéskép a rablás nem mehetend véghez.

Tehát bosszú volt a merény czélja? Ez valószínű, de egészen e véleménynek sem merék hitelt adni, mert az, ki ily gazdag grófon véresen kivánja magát megbosszulni, ugyan mikép lehetne képes egy-két óra mulva valakit az utczán néhány forint miatt megtámadni! Igen, de a gróf játékos és a rabló talán elveszté minden pénzét s azért vetemült most e kettős gaztettre?

Ily gondolatokkal tépelődtem s e közben néhányszor rövid, lázas álomba merültem; melyből azonban csakhamar ismét fölriadtam, mert, mihelyt szemeimet lezárám, azonnal rablók sűrű csoportjára bonyolultam s irtózatos dolgokat láttam. Egy gyilkos iszonyú nagyságú kést ütött mellembe, s ezen műtételt százszor ismétlé; a másik fejemet vágta le, mely helyett azonnal ismét más nőtt nyakamra; galád némberek ocsmány csókjaikkal a gaz czimboraságba akartak avatni; végre pedig elfogattam és halálra itéltettem, a bakó már nyújtá felém kötéllel fegyverzett kezét s én futásnak indultam; de a bitófa kiugrott a földből és utánam rugaszkodott s a nép csodát ordított. Szóval, nincs oly eredeti népszinmű, dalokkal és tánczczal, mely több képtelenséget foglalna magában, mint mennyit ezen eseménydús éjszakán össze-vissza álmodtam! Ebből tehát bizonyosan élénken következtetheti a szíves olvasó, hogy ugyancsak örvendék, midőn a nyári nap első sugárai szobámba pillantának.

Bertók, helyzetéhez képest, meglehetősen jól érzé magát s az orvos böcsületére fogadá, hogy mire az új vörös nadrág elkészül, akkorra mulhatlanul talpra fog a legény állani. E tekintetben meg levén tehát nyugtatva, mindenek előtt a király-utczai kertbe érzém magamat huzatva, hogy a mult éjjeli megtámadtatás következményeit kitudván, egyszersmind Beattini gróffal s szép nejével, vagyis inkább Móricz zsidó megszökött hitvesével, valahára megismerkedhessem.

Azonnal útnak indulék s gyors lépésekkel sieték előre.

Nem lesz szerencsém, gondolám magamban, botomat honn feledém s most vissza kell érte mennem, mert a mi utczáinkon nappal sem igen tanácsos bot nélkül járni; azonban ekkor épen véletlenül egy arszlánnal találkozám s így többé nem volt botra szükségem, hanem vele azonnal folytatám utamat, miután tudtomra adá, hogy neki mindig elég ideje van, mit egyébiránt úgy is tudtam, mert minden valódi arszlánnak csak henyeség a dolga.

- Mire való ezen lovas hajdú a király-utcza szögletén? - kérdem az arszlánt, kiről tudám, hogy mindenre tud felelni, még ha nem értette is, hogy mit kérdezett tőle az ember.

Az arszlán azonnal így válaszolt:

- Ez azért áll itt, hogy a vágtatva hajtó kocsisokat elfogja és a gyalog hajdúknak adja át, kik azután az illető helyre kisérik őket, hol illő büntetésben részesülnek.

- Már ez szép! Így legalább nem fog többé annyi szerencsétlenség történni.

Alig mondám ki e szókat, midőn nagy robaj voná magára figyelmünket. Visszatekintünk tehát s mi történt? Egy bérkocsis gyorsan vágtatott el a lovas hajdú mellett s lovastól földre teríté őt, az ácsorgó nép nem csekély mulatságára. A hajdúnak semmi baja nem esett s azért nyugodtan ült ismét lovára és gondosan kitért mindig a rohanó kocsik elől, nehogy ismét a kövezetre röpüljön.

- Ugyan mért uralkodik oly iszonyú bűz ezen utczában, Pest legszebb utczájában, mely a nagy város egyetlen mulatóhelyére vezet?

- Furcsa kérdés! Az egész utczát jobbadán zsidók lakják s ugyan ki keresne azoknál tisztaságot? Már csak azért is szeretik a rondaságot, hogy a jobb ízlésű keresztyének soha ne közelíthessenek hozzájok.

- Hah, itt a csatorna tele van férgekkel; nézze ön csak azon szép hölgyeket, már csaknem ájulás környezi az undor miatt.

- Oh, hiszen ez csekélység! Ezen bogárkákat a lóbőrökről seprék le s még dicséretet érdemlenek a derék zsidók, hogy ide az utczára szórták.

- Dicséretet?

- Természetesen! Mert ez által legalább tulajdon mulandóságunkra emlékeztetnek bennünket, a mi a mostani világban valóban igen hasznos; különben pedig baromfihízlalóknak is eladhatták volna ez állatkákat s így valóban csak dicséretet érdemlenek.

- Mégis különös, hogy az effélét ily helyen eltűrik. Én ezt épen oly illetlennek tartom, mintha a váczi-utczában vágóhidakat állítanának föl.

- Hja! a pénznek igen édes szaga van s azzal mindent kieszközölhetni. Egyébiránt pedig mostani politikusaink oly roppant lelkesüléssel szónoklanak e rondaság mellett, hogy végre mindezt még magunk is igen gyönyörűnek leszünk tartani kénytelenek.

- Valóban különös.

- Sőt igen természetes, mert az arany egészen egyenlő becsű, akár cserzetlen bőrbe takarva, akár selyem erszényben nyújtják azt.

Épületes okoskodásunk fonala megszakadt, mert e pillanatban iszonyú zaj támadt. A városból ugyanis négylovas urasághintó robogott a liget felé, onnan pedig oláh szekér nyikorgott előre. A két kocsi oly közel jött egymáshoz, hogy egy lyánkát, ki nem térhetett ki, lábairól lesodrottak s halálosan megsértettek. Az oláht azonnal elfogták, de ugyan ki tudta volna a hintó jó lovait utólérni? Ők voltak ugyan alkalmasint a szerencsétlenségnek okai és egy pár ember azért néhány követ röpített a hintó után; de ezek azonnal elfogattak s majd megadják a biráskodás árát, melynek gyakorlására senki által nem valának fölszólítva.

- Ugyan mi lehet annak oka, hogy e szép utczában annyi házromot láthatni még a szomorú emlékű nagy árvíz idejéből?

- Oh, annak igen fontos oka van!

- Valóban?

- Igen. Ott, hol a kereskedés minden neme oly nagyban üzetik, mint itt s oly emberek által üzetik, minők azok, kik ezen utcza lakosságának nagyobb részét képezik, igen természetes, hogy olyanok is elegen találkoznak, kik a kereskedést pénz nélkül szeretik gyakorolni. Ezek azután gyakran megszorulnak, midőn tudniillik kivételképen komolyan üldöztetnek s olyankor az ily kerítéstelen, rozzant, földalatti barlangok igen üdvös menedékhelyet nyújtanak számokra.

- Hiszen ez által csak a lopás mozdítatnék elő!

- Nem kell mindent oly fekete színben látni. A művelt jelenkor szelíd szelleme mindenek fölött azt kivánja most, hogy a gazembereknek lehetőségig jó dolguk legyen. A tolvajok számára paloták építtetnek, hogy gond nélkül élhessenek s a gyilkos legszelidebb bánásmódban részesül, hogy ennélfogva bűnét annál csekélyebbnek lássa, s máskor is kész legyen azt ismételni. A böcsületes szegények fölsegítéséről ellenben senki nem gondoskodik; ám lopjanak vagy öljenek előbb, ha gondtalan életet akarnak magoknak biztosítani. Azért tehát igen hasznosak e rozzant barlangok, mert a tolvaj elrejtőzhetik bennök s idővel talán, ha már gazdaggá lopta magát, meg fog javulni; most pedig az a főczél, hogy a bűnös javuljon s koránsem az, hogy elkövetett gazságaért lakoljon.

- Én nem szeretem e politikát.

- Azt nyilvánosan ugyan ki ne mondja ám ön, mert minden oldalról kigyót, békát fognak fejére kiáltani.

- És ugyan honnan származott ezen különös javítási és újítási rendszer?

- Honnan? Külföldről! Eddig csak nadrágunkat szabattuk a külföld mintái szerint, de most már lelkünket is úgy faragtatjuk, hogy minden legyünk, csak magyarok nem.

- S mi ennek oka!

- Az, hogy szomorú szellemi szegénységünknél fogva, nem vagyunk kitalálni képesek: mire van tulajdonképen szükségünk, hanem mihelyt hirlapokban olvassuk, hogy például az angol vagy franczia feje viszket, azonnal mi is fejünket vakarjuk, ámbár tulajdonképen inkább - hátunkat kellene jól megkeféltetni.

- Ezen szép épület, itt balra, alkalmasint valamely jótékony intézet?

- Ah, vegyük le kalapjainkat! Ez a szerencsétlen vakok intézete; a szerencsétlen vakok intézete, kik nem láthatják, mennyire emelkedik nemzetiségünk; kik nem láthatják, mily szíves egyetértéssel öleli egymást minden magyar; kik nem láthatják, mily szíves készséggel segíti az idegen minden törekvésében a magyart; kik nem láthatják, ki kínozza és csalja őket, s azért mindig tisztelettel viseltetnek iránta; - kik - isten veletek, boldog vakok!

- Valahára kibontakoztunk a bűzös raktárak közől; de mily iszonyú por és új bűz, mely az előbbitől csak annyiban különbözik, hogy még annál is kiállhatlanabb!

- Oh, a por igen hasznos, mert arra emlékezteti a henye sétálókat, hogy csak por és hamú vagyunk; vizezni az utczát pedig már csak azért is fölösleg, mert a dologtalan sétálók nagy része úgy is egészen elázott már az adósságok özönében. A mi az új bűzt illeti, ez csatornákból ered, melyek itt még nincsenek illőn rendezve s nem is egyhamar fognak rendeztetni, mert a sétáló a «legszebb király-utczában» annyi élvezetben részesült már, hogy böcsülni sem tudná a városliget kellemeit, ha minden kellemetlenség nélkül juthatna oda. Ezen bűzös kipárolgás tehát rendkívül hasznos.

Ezen fejtegetés alatt azon kerthez érkezénk, melynek kapuja előtt Bertókom a kocsibakról lelövetett. A kapu zárva volt s előtte több ember csoportozott, kik mind a mult éjszakai véres kalandról beszélgettek.

Arszlánom többször kártyázott Beattini grófnál s így a kertész minden vonakodás nélkül fölnyitá előttünk a kaput.

 

XIII.

A halottvizsgáló.

Az angol kert igen csinosan vala rendezve s a lakház olasz ízlésben épült, a franczia butorok pedig nagy vagyonosságát tanúsíták a magyar birtokosnak és idegen lakosnak, ki bizonyosan rendkívül pogány lakbért fizetett azon gyönyörűségekért, mikkel e nyári mulatótanya kinálkozott.

- Udvarolhatunk a grófnak?

Az ajtóban ácsorgó inashoz e kérdést intézé vezetőm.

- Méltóztassék besétálni, - felele az inas, - ámbár épen most lépett be a halottvizsgáló.

- Halott van a háznál? - kérdém, rendkívül meglepetve.

- Igen.

- Kicsoda?

- A méltóságos grófnő.

- Talán ma éjjel?

- Agyonlövetett.

Némán követém vezetőmet a terembe s minden fontolgató gondolatra képtelen valék meglepetésem első pillanatában. A terem vörös ablakfüggönyei le valának bocsátva s vérszínben bocsáták be a nyári nap sugárait, mi az egész teremnek bizonyos komor és ünnepélyes színt kölcsönze. A terem falai körül pamlagok és székek állottak, közepén pedig fekete posztóval takart asztalon díszes koporsó emelkedék, mely körül tizenkét viaszgyertya égett, sűrű gőzkört terjesztve a koporsó fölött.

Beattini mély gyászban s rendkívül szenvedő arczkifejezéssel, a koporsó közelében állott; sárga arczszíne, koromfekete haja, szakálla és bajusza oly ijesztő egészet képezének, hogy első pillanatban inkább sírból fölkelt rémnek hittem őt, mint kedves halottat sirató embernek.

Mellette magos száraz férfi állott, apró szemekkel, vastag orral, tertyedt ajakkal s kimondhatlanul érdektelen arczkifejezéssel. Öltözete egészen fekete volt s aranygombú vékony nádbotja nem igen illett rendkívül kidomborult hasához, mely világosan tanúsítá, hogy a fárasztó tanulást nem igen szokta gyakorolni.

A gróf udvariasan inte felénk kezével, ámbár sötét szemeinek gyors fölvillanása azt látszék tanúsítani, hogy megjelenésünket nem szívesen látja; ez azonban csak egyetlen másodperczig tartott s ő ismét folytatá beszédét a mellette álló férfihoz, bánattól rezgő hangon szólván:

- Mondom, orvos úr, a gonosz gyilkos golyója épen szíven találta szeretett nőmet.

- Tehát azonnal meghalt? - kérdé burnótot szippantva az orvos.

- Egyetlen jaj, egyetlen szó nélkül.

- Engedelmével, gróf úr, meg fogom a sebet kissé tekinteni.

- Igen jól van; egyébiránt a halotti bizonyítványban talán azt is meg kell majd említeni, hogy nőm a szinházban rögtön görcsöket kapott, minden jeleivel a valódi keleti kolerának.

Mintha virág után nyúlván, kigyót pillantott volna meg az érdemes orvos úr, úgy visszapattant a koporsótól e vészes szók hallása után s igen példás hidegvérűséggel szóla:

- Valóban? De tulajdonkép nem is szükség a sebet közelebbről vizsgálnom, csak méltóságod fájdalmát fognám ezáltal még inkább élesíteni.

- A mint tetszik.

Az orvos asztalhoz ült s a szükséges hivatalos bizonyítvány irásához fogott, néha-néha, mintegy elvétve, azon négyes aranyra pillantván, melyet fáradozása jutalmául a papirra tett a gróf. Míg ezen utóbbi a szükséges adatokat mondá az orvos tollába, addig futó pillantást veték a szerencsétlen halottra.

Oly szép volt az most is, mint midőn a páholyban pillantám őt meg; azon egy különbséggel mindazáltal, hogy akkor piros, most pedig fehér rózsák virítottak szabályos arczán. Örömest legeltettem volna még szemeimet e korán leszakasztott ritka bájú virágon, de a gróf többször mintegy kedvetlenül tekinte rám s én szerényen fordítám szemeimet kisérőmre, gondolván, hogy kandiságom talán sérti a gyászoló férjet.

- Mikép tetszik a halottvizsgálat? - szóla suttogva vezetőm s ajkait gúnymosoly játszá körül.

- Nem értem önt egészen.

- Kielégítőnek hiszi ön ezt?

- Ezen esetben igen s reménylem, hogy kétesb esetekben pontosabb a vizsgálat.

- Meglehet. De én egykor láttam, hogy ezen orvos úr, halottas házba lépvén, egy alvó gyermekre pillantott s azonnal nagy elhatározottsággal mondá, hogy bízvást el lehet temetni. Máskor pedig egy holt asszonyt vizsgálván meg, az élő férj haláláról adott bizonyítványt.

- Ez elég szomorú! De hallotta ön? Ma délután lesz a temetés!

- Itt még csak megjárja, mert ezt agyonlőtték, fölébredésétől tehát nem tarthatni; de tudok én oly eseteket is, hogy a beteg hajnalban halt meg s már ugyanazon nap délután el is temették. Ezt nevezhetni azután borzasztó hanyagságnak!

Ezalatt az orvos bizonyítványát megirá, díját zsebébe mélyeszté s ünnepélyes bókot csapván, nagy méltósággal távozott, megnyugodva azon szép öntudatban, hogy kötelességét pontosan teljesítette. Ha meghalok, más orvos által vizsgáltatom meg magamat.

Ezen derék s böcsületes ember távozása után a gróf mintegy kérdezve tekinte ránk s a mellékterembe inte, hol vezetőm azonnal bemutatott neki, mondván:

- Gróf úr, barátom meg akart önnel ismerkedni, de valóban nagyon sajnáljuk, hogy ily szomorú pillanatban érkeztünk.

A gróf csak néhány hideg, de mégis igen udvarias szóval válaszolt s miután még egy pár közönyös megjegyzést tevénk, már épen távozásra készülénk, midőn csaknem akaratlanul törtek ki ajakimon e szók:

- E szomorú esemény igen borzasztó ugyan s mégis vannak, kik annak örvendnek.

- Mikép érti ön ezt? - kérdé kissé meglepetve a gróf.

Ennyit mondván, többet is kelle szólnom s azért minden tétovázás nélkül folytatám:

- A zsidókat értem, kik mindig rendkívül neheztelnek keresztyén vallásra térő feleikre, főkép pedig a gazdagokra.

A gróf ajkába harapott, de csakhamar ismét összeszedé magát s lehető hidegséggel szóla:

- Ön ismerni látszik boldogult nőm korábbi viszonyait?

- Van szerencsém.

- Első férjéét is?

- Igen.

- Ha szabad kérdeznem, mikor beszélt ön vele utolszor?

- Néhány hét előtt.

- Pesten?

- Nem; az alföldön.

- S talán annak következtében kivánt ön velem megismerkedni?

- Igen.

- Örvendek. Egyébiráni meg fog ön bocsátani, hogy mostani szomorú körülményim közt...

- Oh, kérem, nekem kell bocsánatot kérnem, hogy ily sokáig alkalmatlankodám. Ügyünket máskor is elvégezhetjük.

- Holnap reggel, ha úgy tetszik.

- Mindenesetre lesz szerencsém.

- Kilencz órakor.

- Pontban kilenczkor.

 

XIV.

Dalárda.

Hideg búcsúvét után a grófot elhagyók s a városliget felé sétálunk, minthogy arszlánomat nem bírám nyakamról lerázni. Útközben rögtön e kérdést intézé hozzám társam:

- Hogy tetszik önnek Beattini?

- Nem szeretem az olaszokat, - válaszolék kitérőleg.

- Ki tudja, olasz-é.

- Hogyan? Ön talán közelebbről ismeri őt?

- Tudtomra senki nem ismeri őt közelebbről Budapesten s épen azért találkoznak sokan, kik mindenféle kalandos történeteket regélnek róla. Azonban, úgy látszik, hogy ön többet tud mindnyájunknál s családi viszonyait közelebbről ismeri.

- Csak elhunyt nejének története ismeretes némileg előttem s egyedül ezért kell vele szólanom.

- Ah, talán épen hajdani szerencsés imádót van alkalmam önben tisztelnem?

- Oh, épen nem! sokkal kellemetlenebb tárgy az, mely miatt a gróffal szólanom kell.

- Talán párbaj? Úgy segédnek ajánlkozom.

- Haramiának tekint ön engem?

- Hogyan?

- Én mindazt, ki párbajt ví; gyilkosnak tartom; a gyilkos pedig bitóra való. Azonban, tanúra mégis szükségem lesz s azért ön ajánlatát szívesen elfogadom.

- Valóban kiváncsi vagyok, mi fog e rejtélyes látogatásból kifejleni.

- Majd meglátjuk. Most azonban visszatérhetnénk már a városba.

- De ugyan miért? A reggel oly gyönyörű. Úgy is elég jókor érünk még vissza a poros városba. Ah, most jut eszembe! A «Dalárda» most tíz órakor gyűlést tart a városligeti szigetecskén, menjünk oda.

- Dalárda?! Mi ez?

- S nem tudja ön ezt?

- Nem.

- Oh, úgy már annyival is inkább be kell önt mutatnom, s míg oda érünk, addig elmondom származását, minden egyéb szükséges körülményekkel együtt.

- Kiváncsi vagyok.

- Tehát halljunk szót! Mióta a magyarnak Üdvleldéje nincs, a mi minden tekintetben bizony régóta nincs; és mióta kalodája van, melylyel szintoly régóta dicsekedhetünk, azóta annyi a sok «da» és «de» Magyarországban, hogy «dade» sincs annyi, habár a nagyidai ostrom óta egy sem halt volna is meg. Van most ugyanis uszda, mit a nyelvbúvárok onnan származtatnak, hogy abban az emberek a hullámok ellen uszítatnak, azaz: úszni tanulnak, mikép azt más keresztyén emberek mondani fognák. Van iroda, ezt a váltótörvényszéknél találták föl, annak megmutatására, hogy a kinek ott irnak, az tökéletesen oda van. Van tanoda, jeléül, hogy a tannak oda kellett volna költöznie, ha szabadon bocsáttatott volna. Van csapda, melybe az ujságírók egymást ugratni törekszenek. Van lovarda, azaz lovak vára, melyben azt tanítják, hogy mikép lehet mulatságból az ép csontokat eltörni, vagy az ellenség elől gyorsan elfutni. Van csömörde, s ez azon új betegség, melyet a becsületes magyar érez, midőn a sok «da» és «de» által fülei kínoztatnak. Miután pedig ennyi da és de van már divatban és isten tudja még mennyi, melyek hirtelen nem jutnak eszembe, ugyan mért ne léphetne életbe a Dalárda is?

- Ez igaz, de mind ebből csakugyan nem tudhatom még, hogy micsoda tulajdonkép ezen Dalárda?

- Mindjárt meg fogja ön tudni. Napjainkban az ének igen nagy szerepet játszik az egész világban, következéskép még Magyarországban is. A csalogány énekel, a fűrész hangját énekszerűnek mondják, a csizmadiainas énekel, a pólyás csecsemő énekel, a gőzhajók kerekei dalszerű hangokat fejtenek ki, a szél énekel, még pedig különösen Budapesten oly hatályosan, hogy szemeszája megtelik az embernek tőle. Szóval, most mindenki énekel. Néhány lelkesek tehát, kiknek száma, istennek hála! mindinkább szaporodik, összeállottak, azon soha eléggé nem magasztalható hazaboldogító czélra, hogy a dalnak illatos apró csatornáit egyetlen nagy tengerbe egyesítvén, üdvosztó hullámaival az egész haza földét megtermékenyítsék, mikép azt a Nilus folyam cselekszi azon iszappal, melyet kiáradása után a földeken hagy. Ezen társaság ritka önfeláldozással felel meg szép és közhasznú czéljának és igen gyakran tart gyűléseket, melyekben hölgyek is részesülnek.

- Hölgyek is? Bezzeg van ott vita, tudom!

- Nagyon csalatkozik ön. Nem hasonlítnak ám ezen összejövetelek a többi magyar gyűlésekhez. Ezekben nem gyanusítnak senkit, nem kárhoztatnak semmit, nem javalnak semmit, nem határoznak, nem vitáznak, nem ellenkeznek egymással, nem személyeskednek és nem is ásítnak.

- Hát ugyan mit csinálnak?

- Esznek, isznak és énekelnek.

- Már ott magam is szeretnék táblabiró lenni.

- Oh, az könnyen megeshetik! Csak egy szavába kerül önnek, s tüstént dalárdnokká lehet.

- Minő új szó ez?

- Én csináltam, nemde szép?

- Rendkívül! De csak van valami más czélja is e díszes társulatnak?

- Oh, igen! Például, midőn a társaság valamely tagja meghal, a többi tagok azonnal összegyűlnek.

- És?

- És énekelnek. Ha jeles idegen érkezik városunkba, összegyűlnek.

- És?

- Énekelnek. Ha művész távozik városunkból, összegyűlnek.

- És?

- Énekelnek. Nagybőjtben is összegyűlnek.

- És?

- Énekelnek. Farsangban szinte gyűlést tartanak.

- És?

- Énekelnek. Ha pedig semmi ok nincs az összegyűlésre...

- Nos, akkor?

- Szinte összegyűlnek.

- És?

- És ismét énekelnek.

- Természetesen, csak magyarul?

- Oh, nem! Néha hallatnak ugyan egy pár magyar dalt is, hogy a hirlapoknak legyen min örvendniök; de rendesen csak víg dalokat énekelnek, minthogy:

Szomorú a magyar nóta
Háromszáz esztendő óta!

már pedig nekik vígság a czéljok, minthogy a vidámság az egészséget megerősíti és a haza boldogítására nemcsak ép lélek, hanem egészséges test is kivántatik.

- Hát jótékony czélokat nem mozdítnak elő a dalárdnokok és dalárdnoknők, s a dalárdnoknőknek dalárdnok gyermekei?

- Dehogy nem! Jótékonyságra buzdító dalokat énekelnek, melyek rögtön minden erszényt megnyitnak.

- Hát az iparűzést pártolják?

- Oh, de mennyire! Annyi magyar pezsgőt fogyasztanak el, hogy két ily gyárnak folytonos munkát adnak.

- És a nemzetiséget?

- Mindig csupán magyar csirkéket esznek, még pedig mindig kizárólag csak magyarországi salátával.

- Már ez szép, már ez csakugyan dicséretes! Valóban, hálával tartozom önnek, hogy e jeles vállalkozókkal megismertet.

Alig mondám ki e szókat, s mennyei hangok üték meg füleimet.

- Hallja ön? A gyűlés ugyancsak tüzes folyamatban van.

- Ah, most a tenoristák énekelnek!

- Oh, nem! Hiszen most a pezsgős poharakat koczczanták össze. Hah, most, most! Hallja ön a szívrendítő dalt?

- Hallom!

- Fölzúdult tenger hullámai gyanánt csapnak füleinkbe. Ez ám az élvezet! Ezret fogadhat ön egyre, hogy huszonnégy óráig egyetlen madár sem fogja magát a városligetben hallatni.

- Elhiszem!

Most fák által képezett körbe lépénk, s néma tisztelettel hajlottam meg a Dalárda dalárdnokai és dalárdnoknői előtt. Hol azon kemény szív, melyet e látvány meg nem lágyítna? Hol azon lágy kedély, melyet e bűverejű hangok meg nem keményítnének? Sehol! Sehol! Sehol!

A magas fák alatt hosszú asztal terült el, rakva mindennel, mi pompás villásreggelihez kivántatik. Az asztal körül férfiak és hölgyek ültek, a férfiak pezsgős poharat, a hölgyek legyezőt tartva kezeikben és mindnyájan lelkesülten énekeltek. Az asztal felső végén a fő dalárdnok állott, mindegyik kezében pezsgős poharat tartva, s kiterjesztett karjaival az egész énekkart kimagyarázhatlan pontossággal kormányozta, mi mellett maga is példás magasztossággal énekelt és ezenkívül lábainak elszánt dobbanásai által az egész roppant személyzetet oly példátlan rendben tartá, melyet egyszersmind hallatlannak kellene mondanom, ha a zaj nagyon is hallható nem lett volna. Az asztal körül ülő dalárdnokok mind magánénekesek voltak, ámbár ezúttal legnagyobb egyetértéssel mind össze-vissza énekeltek, mit különben magánénekeseknél nem igen tapasztalhatni. A tulajdonképi kart két csoport képezé, melyek egyikét vak gyermekek, a másikat pedig pólyás csecsemők alkoták. A vakok hatalmas kenyérdarabokkal voltak fegyverkezve, hogy szünetek közben meg ne unják magukat, ámbár ezen igen száraz mulatságban alkalmasint nem igen gyönyörködtek. Egyébiránt, kik az egyszerű eledelt megszokták már, azok a jó kenyeret is manna gyanánt eszik, ha elegendő bőségben nyújtatik nekik. A pólyás dalárdnokok ellenben szünetek közben is folyvást igen kedélyesen énekeltek, mi ugyancsak derekasan fűszerezé a pompás élvezetet.

Én igen szeretem ugyan az éneket, de füleim ellen sem viseltetem mostoha indulattal, ennélfogva már épen arról gondolkozám: merre kelljen szöknöm elragadtatott arszlánom mellől, midőn a térre nyíló legközelebbi fasorban egy csodaszép fiatal hölgyet pillanték meg, ki leirhatlan gyöngédséggel vezete egy betegesnek látszó éltes asszonyt. Azonnal elhatározám tehát, hogy lépteiket követem; mert ezt mindenesetre érdekesnek hivém, s különben is legalább becsülettel szabadulhattam meg ez által a lelkes Dalárda hazaboldogító zajától.

 

XV.

Hideg víz és savó.

Közelítésem megriasztani látszék a két ismeretlen hölgyet, mert lépteiket kissé gyorsíták, s a ligetből a Rákos felé távoztak; ki azonban oly kedvelője minden szépnek, mint én, az nem igen könnyen hagyja magát efféle akadályok által gátoltatni. S ha valaha, úgy csakugyan most volt okom, hogy a fáradtságot ne kiméljem, mert a fiatal hajadon oly szép vala, hogy egész Budapesten ritkítá párját; és ez nem csekélység, mert hiszen mindnyájan jól tudjuk, hogy három kis német fejdelemségben sem találhatni annyi szép hölgyet, mint Budapesten.

A fiatal hajadon, ki, mint látszott, nem igen óhajta velem megismerkedni, azon keleties szabású szépségek egyike vala, minőket ily ritka tökélyű összhangzásban csak mintegy elvétve találhatni. Fekete haj és szemek, barna arczok, kimondhatlanul igéző pír által fölhevítve, keskeny sötétpiros ajkak, gömbölyű áll, karcsú nyak, mely ritka szabályszerűséggel egyesült a kerekded vállakkal, görög szabású orr, mind ezek oly igéző egészet alkotának, hogy akaratlanul is igen sűrűn pödörgetém bajuszomat, s lehető legkedvezőbben törekvém magamat minden mozdulatban kitüntetni.

Iparkodásom azonban nem igen használt, mert a hajadon csak kizárólag a beteges, éltes asszonyra fordítá minden figyelmét, s engem észre sem látszott venni. De a tapasztalt férfit az ily akadályok csak merészebbé teszik, s azonnal elhatározám, hogy megszólítom őket. De mikép? Zsebemben mindig egy fél keztyűt szoktam hordozni, s ezt ajánlom mind azon vállalkozó férfiaknak, kik szeretnek szép hölgyekkel hevenyészett ismeretséget kötni, a mit így kell eszközleni.

A keztyűt földre ejtém és fölkapám, természetesen a hölgyek háta mögött, s azután lehető legnagyobb udvariassággal kerülvén elébök, tisztelettel, s lehetőségig kedveltető hangon szólék:

- Nagyságtok veszíték el talán ezen szép kis keztyűt?

- Nem! - felele az éltes hölgy, s útjokat mindketten folytaták.

- Pedig már örvendék, hogy szerencsém lehet nagyságtok veszteségét visszapótolnom.

Semmi válasz.

- Talán a Dalárda énekében méltóztattak nagyságtok gyönyörködni?

- Igen, - felele meglepő hidegséggel az éltes hölgy, s egyszersmind fejével biczczente, mintha azt akarná értésemre adni, hogy a további társalgástól föl vagyok mentve.

Szemtelenség nélkül ezúttal nem lehete az ismerkedést tovább folytatnom, de azért visszavonulni sem akarék még, s illő távolban folyvást követém a hölgyeket, néhány legdivatosb trillával szeldelve a levegőt, mi az érzékeny hölgyeknél csak ritkán szokott kedvező hatás nélkül maradni. Volt-e jó sikere szép hangomnak, vagy nem, azt nem tudhatám; de annyi bizonyos, hogy a hölgyek gyorsabban távoztak, s kevés pillanat mulva azon major kapujában tüntek el, mely mellett a vízgyógyintézet áll.

Én még soha nem valék azon helyen, de mégis azonnal ráismertem, mert egy pokróczba burkolt férfit pillanték meg, ki egész erejéből futkosott föl és le a ház előtt, s ki irja le csodálkozásomat, midőn benne egy hajdani barátomra ismerék, ki mindig oly egészséges volt, hogy még a tyúkszemet sem ismerte. Ezt meg kell szólítanom, gondolám, s azonnal e kérdést intézém hozzá:

- Barátom, te vagy?

- Ah, Bende? Örvendek! Rég nem láttuk már egymást.

- Mi bajod?

- Még eddig semmi.

- Hát mit csinálsz itt?

- Meg akarom a bajt előzni.

- Azért izzadod magadat félholtra?

- Nem érted te ezt, barátom. A vas kemény, de azért mégis megtüzesíti a kovács és hideg vizbe dugja, hogy még erősebb legyen. S ezt teszem én is.

- Hiszen te nem vagy vas!

- Az mindegy.

- Orvos ajánlatára vagy itt?

- Oh, nem! Én az orvosokra nem sokat hallgatok; magam is tudom én, mire van szükségem.

- Érzed-e már hasznát a sok izzadásnak?

- Oh, igen! Fejem gyakran fáj, a sok vízivás pedig kissé meggyöngíté gyomromat.

- És mégis folytatod?

- Természetesen. A javulás majd később fog beállani.

- Az őrültek gyógyintézete közel van ide, nemde?

- Igen.

- Megengedj, barátom, de nem fog ártani, ha helyről gondoskodol. Azonban, beszéljünk okosat; láttad azon két hölgyet, kik most a szomszéd majorba léptek?

- Igen.

- Ismered őket?

- Természetesen.

- Szólj, szólj, kicsodák?

- Hiába kérdezősködöl.

- Mért?

- Nem kalandra valók.

- Hová gondolsz! Hiszen nem azért kérdezem.

- Tehát komoly szándékból?

- Mindenesetre.

- Ám legyen tehát. Én csak annyit tudok róla, hogy az egyik anya, a másik pedig lyánya; a szép Lenke atyja, Börger János, gazdag kereskedő volt, de bizonyos zsidó tőzsér csalárdsága következtében megbukott, s a Dunába ölte magát. Özvegye most csekély hozományából él, s gyöngélkedő egészsége miatt ezen majorba költözött.

- Hát a csalárd zsidó?

- Megszökött, mintegy két év előtt.

- Nem tudod nevét?

- Tudtam, de most nem jut eszembe vezetékneve. Másik neve Móricz volt.

- Talán az, kiről mondják, hogy oly igen szép felesége volt?

- Ugyanaz. Ismerted a szép asszonyt?

- Igen.

- Hiszen te minden szép asszonyt ismersz! De bocsánat, innom kell.

- Szomjas vagy?

- Oh, nem! De itt mindig innom kell.

Barátom távozott, s én bizonyosan nevettem volna botorságát, ha a gyalázatos Móricz nevének hallásán annyira föl nem indulok. Tehát ezen családot is inségbe taszította! Azonban csakhamar lecsöndesíte ismét azon remény, hogy másnap reggel Beattinit üstökön ragadom és a préda kiadására kényszerítem.

Ily gondolatokkal tépelődve, visszafelé fordulék; de alig haladtam egy pár száz lépésnyire, midőn igen sajátságos látvány által lepettem meg. Egy major közelében ugyanis egy ismerősömet pillantám meg, ki igen komoly arczkifejezéssel követé egy vörös tehén minden lépését. Megszólítám őt:

- Mit keres ön, barátom uram?

- Ah, elvesztett egészségemet!

- Hiszen oly erőben van ön, hogy Toldy Miklósnak is beillenék.

- Oh, barátom, a külszín csal! Oly erőtlen vagyok, hogy alig birom egymásután rakosgatni lábaimat. Most savóval élek és tehénlevegőt szívok.

- Ezt nem értem.

- Azon majorban az istálló fölött van szobám, melynek padlója meg van fúrva, hogy a tehenek kipárolgása az egész szobát mindig átjárhassa. Nappal pedig a tehenek után sétálgatok, hogy mindig gőzkörükben lehessek.

- S ki ajánlotta ezt önnek?

- Orvosom, e major tulajdonosa.

- Ah, értem! Mért nem folyamodott ön inkább hasonszenvi gyógyrendszerhez, mely napjainkban igen alaposan gyakoroltatik, s nem igen szorul ily nevetséges fogásokhoz.

- Ah, ön ezt nem érti!

Ismerősöm ismét ingadozva követé a legelésző tehén nyomdokait, én pedig boszúsan fordultam el tőle. Mégis csak jobb volt a régi idő. Akkor a savót csak sertések elébe önték, s csak akkor ittak az emberek, midőn szomjaztak, a marhák kipárolgásában pedig semmi gyönyörűséget nem találtak. Hja, hiába! Akkor az orvosok tiszteletreméltó szakállas férfiak voltak, kik éjjel-nappal isteni tudományuknak éltek, mert illőn tudák méltánylani azon fönséges hivatást, mely embertársaik életét kezeikbe adá; most ellenben, kivevén a kevés kiveendőket, a sok táncz és egyéb mulatságok özöne nem engedi meg a tudományos búvárkodás gyakorlatát, s ez egyik oka annak, hogy nincs oly sok öreg emberünk, mint hajdan! Azonban vigasztaljuk magunkat azon reménynyel, hogy e szomorú állapot nem fog már sokáig tartani; mert íme, fiatalabb orvosaink szakállat kezdenek már viselni, s így biztosan várhatjuk, hogy a mélyebb tudományosság sem fog ezentúl náluk hiányzani, s majd ismét becsületesen megvénülünk, mint őseink és nem leendünk kénytelenek gyomrunkban mosógyárt fölállítani, a sertésektől a savót eltulajdonítani és marhabűzön hízni!

De hah, mi ez! Jajgatás, sikoltás! Ah! A tehén megúnta ismerősöm hosszas ólálkodását, megfordult, apró szarvait igen érthető kifejezéssel rázá, s a beteg, ki oly gyöngének hivé magát, hogy lábait is alig birá előre rakni, úgy iramodott tüskén-bokron keresztül a major felé, hogy a billikomot nyert kan agár is alig birta volna őt elérni. Ha ha ha! Aztán ne nevessen az ember, midőn minduntalan ily fonákságoknak kénytelen szemtanuja lenni!

 

XVI.

Bottal és bot nélkül.

Utamat folytatám ugyan a város felé, de a szép Börger Lenke nem ment ki fejemből; bárhová fordítám szemeimet, mindenütt csak csodaszép szemeit és igéző arczát látám. Azonban, ne gondolja ön, szép olvasónő, hogy szerelmes vagyok, oh, épen nem! Átugrottam én már a száz tű hosszát, következéskép nem igen lehete attól tartanom, hogy csak amúgy könnyedén komoly szerelembe essem. Csupán részvét, igen, felebaráti részvét volt azon indulat, mely keblemet ily élénk hevülésbe hozá. Eddig Móricz ügyében csak boszú és kalandvágy intézé lépteimet, most pedig érzém, hogy az elnyomatott ártatlanság ügyvédévé lettem, s itt akaratlanul az «Ördög naplója» jutott eszembe, s félig-meddig Robin de Boisnak kezdém magamat képzelni, ki az özvegy és árva vagyonát visszaszerzi; azon lényeges különbséggel mindazáltal, hogy én teljességgel nem vágytam a szép árva kezét birni, mert a szabadságot mindenek fölött szeretem.

Gondolatim tömkelegéből lépések riasztának föl. Két férfi haladt el mellettem. Első tekintetre is látám, hogy politikusok, mert mind a kettő egyszerre beszélt, s az egyik igen gyorsan ment, mi miatt többször megbotlott a göröngyös úton, míg a másik nagyon is lassan lépegetett, minek következtében mind a kettő mindig meglehetősen egymás mellett maradt. Az egyik tehát rohanva, s a másik fontolva haladó, gondolám magamban és figyelmezni kezdék szavaikra, lépéseiket illő távolban követve.

- Barátom, - így szóla az, ki minduntalan megbotlott, - hiába törekszel engem becsületes szándékodról meggyőzni.

- De kérlek, hallgass meg legalább.

- Ugyan minek? Hiszen tudom, mit akarsz mondani. Okaitokat minden ember ismeri.

- Tehát czáfold meg állításomat.

- Ugyan minek? Hiszen a többség úgy sem hiszi okoskodásidat.

- Te tehát azt hiszed, hogy bot nélkül is kormányozhatni a parasztot?

- Nemcsak ezt hiszem, hanem egyenesen azt állítom, hogy bottal csak rontani lehet és javítani épen nem.

- Furcsa vagy te, barátom, hiszen egyszer saját szemeimmel láttam, hogy inasodat megverted.

- Igaz, de ebből épen nem következik ám, hogy helyesen cselekedtem. A mire egyes ember indulatának heve által ragadtatik, annak gyakorlására nem kell törvény által is engedelmet adni.

- Engedj egy kérdést, barátom.

- Tessék.

- Köteles-e a gyermek szüléinek szót fogadni?

- Igen.

- Hátha lopást vagy gyilkosságot parancsolnak neki?

- Akkor - akkor nem tartozik nekik engedelmeskedni.

- Miért?

- Miért?! Mert ez rossz tett.

- Úgy! És mikép birja a gyermek megitélni, hogy jót vagy rosszat parancsoltak-e neki szüléi?

- Nem tagadom, hogy ez kissé bajos; de mire czélzasz e hasonlítással?

- A műveletlen ember itélőtehetsége is csak olyan, mint a gyermeké, s így erőszakos eszközt is kell ellenök használni, ha boldogulni akarunk velök.

- Oh, barátom, már ebben csakugyan szerfölött csalatkozol! Ez egészen más.

Ily hangon huzamosb ideig folyt még e vita, s én már unni kezdém az egészet, mert többszöri tapasztalásból tudám, hogy a rohanók és fontolók soha nem szoktak egymás okainak engedni, habár bensőleg meggyőződnek is azok igazságáról.

Már épen más ösvényre akarék térni, midőn oly nevet monda ki a fontoló, mely egész kiváncsiságomat ismét fölébreszté. Így szóla ugyanis társához:

- Már bocsáss meg, barátom, de ti mindenesetre következetlenek vagytok, s tetteitek többnyire merőben ellenkeznek szavaitokkal. Ti, például, minden megyegyűlésen titkos szavazást sürgettek, s tisztújításon mégis ellenzitek gyakorlását, mert féltek, hogy méregdrágán vásárlott embereitek által cserben hagyattok; ti a nemzeti szinészet pártolásáról csevegtek, s magatok még országgyűlés alatt is német szinházba jártok, vagy német és franczia táncz által könnyítitek a haza gondjaitól megnehezült fejeiteket és e haszontalan mulatozásra sok ezret szórtok ki, míg a közhasznú vállalatokat fillérrel sem pártoljátok, s azok előmozdítására csak másokat szólítgattok föl; ti a magyar nyelv mellett legnagyobb indulatossággal harczoltok, fényesnél fényesb szókkal, s magatok még tanácskozási termeinkben is többnyire németül csevegtek egymással; ti a főnemességet úton-útfélen korholjátok, s mégis majd kibútok bőrötökből a nagy öröm és elragadtatás miatt, ha valamelyiknek társas körében herbatét szörpölhettek és a tejszínes hölgyekkel kártyázhattok; ti az egyházi jószágok világiasítását ugyancsak sürgetitek! de bezzeg szívesen ültök a vendégszerető egyházi férfiak asztalához; te magad pedig, ki annyira pártolod a nemzetiséget és annyit beszélsz a németek ellen, íme, most Börger Lenkét akarnád nőül venni, ki egyetlen szót sem tud magyarul! Elek, illik-e ez?

- És ugyan mért ne illenék?

- Hogyan?!

- Többi vádjaidra nem tartom érdemesnek a választ, s nincs is most kedvem hosszú politikai értekezés elmondására; az utolsóra nézve azonban azt mondom, hogy én a szép Lenkét szeretem, s legyen csak nőmmé, fogadom, hogy rövid idő alatt megmagyarosítom, s így nemcsak szívemnek, hanem még nemzetiségünknek is szolgálatot teszek.

- Oh, barátom, nagyon csalatkozol! Száz esetet tudok én, melyben a legderekabb magyar embert is elnémetesíté a német asszony.

- Úgy mind a száz férfi gyáva volt!

- Majd elválik! Hát mikor lesz már a menyegző?

- Bár rég átestem volna már rajta! De egy fiatal báró édeleg a lyány körül, s ez annyira hizeleg hiúságának, hogy ajánlatimra nem igen akar hallgatni.

- Báró?

- Igen, Dalmer báró.

- Nem ismerem.

- Porosznak mondja magát, igen bőven költ és mindennapos a háznál.

- Már úgy csakugyan nehéz lesz állásod.

- Annál édesb lesz a diadal.

- Ha - lesz!

- Barátom, a valódi férfi soha nem retten vissza az akadályoktól.

- Hah, barátom, tekints csak oda!

- Semmi különöst nem látok.

- Dehogy nem! Íme, így dolgozik a műveletlen paraszt, midőn botot érez közelében.

Előttünk napszámos tótokat pillanték meg, kik vetélkedő szorgalommal dolgoztak s néha félre tekintének a fölvigyázó botjára.

Elek közönyösen szóla:

- Bizonyosan bot nélkül is dolgoznának.

- Fogadjunk, hogy nem.

- Nem bánom.

- Tíz aranyban.

- Áll.

Most magához szólítá Elek barátja a felvigyázót s e szókat mondá neki:

- Barátom, mi ketten bizonyos fogadást tettünk, melynek végrehajtásához megkivántatik, hogy maga innen távozzék s csak két óra mulva térjen ismét vissza. Itt van e szolgálatért öt forint. De mondja meg a napszámosoknak, hogy két órára távoznia kell a városba.

Néhány igen gyönge ellenvetés után megegyezett a fölvigyázó, mert hiszen a mai világban ugyan kit ne lehetne megvesztegetés által kötelessége ösvényéről eltávolítani! Távoztakor hangosan mondá a napszámosoknak, hogy szorgalmasan dolgozzanak, mert csak két óra mulva térhet hozzájuk ismét vissza. Ezután távozott s a két férfi a közeli bokrok mögé vonult, míg én, szinte közel hozzájuk, egy magas fa alá heveredtem.

Alig tünt el látkörünkből a fölvigyázó, azonnal igen furcsa látvány kezdett előttünk kifejleni. A napszámosok letevék terhöket, nagyokat nyujtóztak, még nagyobbakat ásítottak, fejöket vakarták, pipájokra tüzet csiholtak, leguggoltak, tüzet élesztettek a földön, burgonyát kezdének sütni és lassanként igen mély s alkalmasint szerfölött érdekes beszélgetésbe merültek a tűz körül.

- Enyim a tíz arany!

- Nem tagadhatom.

- Meg vagy most már győződve, hogy bot nélkül...

- Ez semmit nem bizonyít, valamint egy fecske még nem jelent nyarat.

Most ismét heves vitát kezdének a tüzes politikusok, én mindazonáltal csak ezt gondolám magamban: jó urak, valóban mindketten csalatkoztok. Az emberben mindig tisztelni kell az emberiséget, de azért minden ember iránt egyenlő bánásmódot gyakorlani csak akkor lehetne, ha mindnyájan egyenlő felfogással birnának; ezt pedig csak nevelés fejtheti ki századok alatt. Bizony furcsa! Vannak úgynevezett szabadelméűek, kik a botoztatást minden kivétel nélkül ellenzik, mondván, hogy azáltal barommá aljasíttatik az ember. Ej, kedves uraim, ti mondjátok ezt? Ti, kik embertársaitokat bizonyos czélok elérhetése végett leitatjátok és azáltal valódi barmokká aljasítjátok?! Ez az igazi bűn, mely szégyent áraszt a XIX-ik század fölvilágosult szabadelméű hőseire is! Én is azt hiszem, hogy a botoztatás barommá aljasít, de ebben csak bűnösek részesülnek: ti ellenben az ártatlan embereket változtatjátok barmokká, midőn érdekeitek előmozdítása végett barmokká részegítitek őket. És ez azután vajmi nagy különbség! Kissé kevesebbet kellene tehát most talán a bot ellen szónoklani, hanem inkább nevelni kellene a népet; ezt pedig ne várjátok mástól, hanem kezdjétek meg magatok, ti rohanók és fontolók s ne tegyétek embertársaitokat szándékosan barmokká és gazemberekké, midőn borral s pénzzel hazudozásra és vérengzésre kényszerítitek őket!

E pillanatban lódobogás közelíte a város felől. Föltekintvén, egy díszes külsejű lovagot pillanték meg, pompás öltözetű csatlóssal; mindketten egyenesen a vízgyógyintézet melletti major felé vágtattak.

Elek indulatosan szóla barátjához:

- Íme, Dalmer báró!

- Csinos ember!

- Most ismét Lenkéhez siet.

Élesen szemügyre vevém a lovagot s ki képzelheti bámulásomat? Dalmer báróban - Beattini grófra ismertem!

 

XVII.

Az árvák sorsa.

Beattini és ismét Beattini! Tehát mindenütt és mindig ezen emberrel kell találkoznom, mindenütt ezt veti utamba a sors? Jól van! De fogadom, hogy véget vetek gyalázatos mesterségének, bármennyi áldozatomba kerüljön is e nagy munka. Nagy munka, mondom, mert sokkal könnyebb tíz becsületes embert megbuktatni, mint egyetlen gazembert hatályosan felelősségre vonni!

De előbb bizonyossá kell magamat tennem, gondolám s lehetőségig gyorsan Beattini lakása elé sieték, mert talán rendkívüli hasonlat által csalattam meg. E gondolat mindinkább nagyobb erőre kezde elmémben kapni, mert alig merék oly elvetemültséget képzelni, hogy férj azon pillanatban indulhasson ki ártatlan hajadon elcsábítására, midőn hitvesének alig hült tetemei koporsóban feküsznek; azon hitvesének teste, ki annyira szerette őt, hogy miatta férjét elhagyá és meglopá, sőt vallását is megtagadá s e mellett oly szép vala, hogy a legkövetelőbb férfi vágyait is tökéletesen kielégítheté. Nem, nem, az emberiség érdekében mondom, ily elvetemültséget nem merek hinni, mielőtt kézzelfoghatólag nem győződöm meg igazsága felől. Végre a kapuhoz érvék, de - zárva találám. Hosszas kopogás után a kertész kiszóla:

- Ki az?

- A gróffal kell szólanom.

- Nem lehet.

- Miért?

- Halott van a háznál.

- Épen azért kell bemennem.

- Nem lehet.

- Fogja e borravalót és bocsásson be.

- Meg van tiltva.

- Csak erre feleljen tehát: itthon van a gróf?

- Igen.

- Igazán?

- Eh, ne faggasson az úr, nem vagyok iskolásgyermek.

E szók után a kertész távozék s most ismét nem tudám, mit kelljen gondolnom; ámbár az utolsó kitérő válaszból mégis azt kelle gyanítanom, hogy a gróf vagy a báró nincs itthon s hogy szemeim nem csaltak meg.

Eleinte várakozni akarék, azon határozattal, hogy számadásra vonom őt visszatértekor; e szándékról azonban csakhamar lemondék, miután meggondolám, hogy másnap úgyis találkozom vele s addig legalább jobban meggondolhatom, hogy mikép férhetek biztosabban hozzá; mert, ki ily elvetemültségre képes fajulni, az bizonyosan nem igen könnyedén hagyja magát gazságainak hálójában megfogatni.

Utamat tehát folytatám a város felé; azonban alig érék az első házakhoz, midőn a baloldali első sikátorból egy asszonyt láték kisietni, ki kezében kosarat vit:, melyben egypár befödött cserépedény volt látható s kenyér és egy üveg bor. Ezt magábanvéve nem tarthattam volna feltünőnek, mert alkalmasint férjének vitt ebédet, ki valahol dolgozott; de minél inkább közelíte az asszony, annál világosabban kezdék vonásaira emlékezni. Megállék tehát, hogy sejtésem igazságáról meggyőződhessem.

Az asszony közelítvén s rám emelvén szemeit, meglepetés hangján szóla:

- Nagyságos uram! Jól látok-e?

A menyecske valóban jól látott s én sem csalatkoztam. Azon csárdás felesége volt ő, kinél életem oly nagy veszélyben forgott, alföldi utazásom alkalmával, midőn a gyalázatos Móricz által el árultattam. Csodálkozásomból alig birék magamhoz térni s csak e kérdést intézhetém a menyecskéhez:

- Mit csinál kend Pesten?

- Becsületesen gazdálkodom.

- Talán elhagyta férjét?

- Oh, nem! Ő is itt van. Egy kertben dolgozik s most ételt viszek neki. Oh, nagyságos uram, azon rettenetes éjszaka óta nagy változások történtek ám!

- Valóban?

- Most sietnem kell férjemhez, mert az étel elhül; de méltóztassék csak ott azon vörös kapus házba sétálni egy pillanatra, ott lakunk, úgyis permetezni kezd az eső. Tüstént visszajövök és mindent elmondok. Csak a kapu alatt mindjárt az első kovártélyba méltóztassék besétálni. Istennek ajánlom addig is nagyságos uramat.

A menyecske gyorsan távozott könnyű lépteivel a városligeti kertek felé, én pedig örömest menekültem az eső elől a közeli vöröskapus házba, mert valóban kiváncsi valék megtudni, hogy ugyan mi hozhatá az alföldi csárdást és orgazdát Pestre, hol a hasonló mesterséget gyakorló nagyszámú czinkosok nem igen örömest szenvedik meg az idegent, ki keresetöket csorbítani szándékozik.

A kapu alatti első szobába lépvén, meglepetve hökkentem vissza, mert hirtelen nem birám elgondolni, hogy minek higyjem azon helyet, melyre ily véletlenül vetődtem.

A szoba meglehetősen nagyocska volt, de butorzata szegényes és a mellett oly sajátszerű, minőt eddig még nem láttam. Egy ágy, egy asztal s három szék és egy rozzant puhafa-szekrény semmi különöst nem mutatott; de annál furcsább volt a szoba egy egész oldalát elfoglaló nyolcz bölcső és három eszkábázott kis teknő.

Az asztalon nagy zöld tálat láték, mely apró gyermekruhákkal volt tele, miknek mosása igen nehezére látszék esni egy elhizott vastag asszonynak, ki beléptemkor igen nyájasan üdvözle szürke szemeivel; mit én azonban nem igen viszonozhattam az első pillanatban, mert az, mit itt láték, egész figyelmemet lebilincselé.

Majd valamennyi bölcsőben két kis gyermek feküdt lábbal egymás ellenébe fordítva s valamint a bölcső azon vége, melyet fejökkel érintének, úgy párnájok is számozott czédulával volt ellátva; a teknőben csak egy-egy gyermek feküdt s mindegyik szájába vászondugacs volt tömve, melylyel e gyermekek magokat mulatták s mely egyszersmind arra szolgált, hogy kiáltozásaikkal szerfölött ne alkalmatlankodhassanak.

Álmélkodásomból a vastag asszony e szavai ébresztének föl:

- Talán kosztost méltóztatik hozni, nagyságos uram?

E kérdést nem értém s azért meglepetve kérdém a rejtélyes asszonyságot:

- Mit akar ezzel mondani?

- Hogy mit akarok mondani?

- Igen.

- Azt, hogy talán kis gyermeket méltóztatik hozzám adni? Ah, bennem tökéletesen bizhatik nagyságos uram; én becsületesen megőrzöm a titkot s nálam semmi hiányt nem szenvednek a kis ártatlanok. Becsületemre mondom, nagyságos uram, nálam kevés gyermek hal meg s annak is nem én vagyok az oka, hanem csupán a gondatlan szülék, kik nem fizetik pontosan a kosztpénzt; mert uramfia, magaméból csak nem hizlalhatom a kis ártatlanokat. Most épen jókor méltóztatott érkezni, mert itt az etetés ideje s látni fogja, nagyságos uram, hogy lélekismeretesen jól tartom a kis csemetéket, mindegyiket saját érdeme szerint, a mint illik.

A fecsegő asszony ezen előadása annyira kiváncsivá tőn, hogy e szókra fakadtam:

- Ám lássuk tehát.

- Tüstént, tüstént! Oh, nálam igen nagy a rend, minden óra szerint megy, mint a kis katonáknál. Tisztázás, fürösztés, étel és alvás, minden pontosan és óra szerint, mert ez tartja egészségben a gyermekeket, míg más helyeken a gondatlanság és rondaság miatt többnyire idő előtt vesznek el.

E szók után távozott az asszony s kevés pillanat mulva jókora tányérral tért vissza, mely tele volt valami fakószinű valamivel, mit első pillanatra csizmadiacsiriznek gondolék; mi azonban füstölge s így alkalmasint más valami lehete. A bőbeszédű asszony széket törlött meg számomra kötényével, azután pedig fakanalat vett elő az ablakpárkányon heverő fésű mellől s a füstölgő fakószinű valamibe dugá.

Ah, ez tehát nem csiriz, hanem étel! gondolám s véleményemben csakugyan nem csalatkozám, mert a kövér asszony nagy önelégültséggel szóla:

- Íme, nagyságos uram, ez vizes pempő; vízből és lisztből van készítve, az igaz, de azért tisztán és jól. Ezt a szegény kosztosok kapják, kikért hónaponkint csak hat forintot és egy font szappant fizetnek. Mindenekelőtt ezeket szoktam megetetni, mert hiszen nagy úri házaknál is előbb a cselédség eszik és csak azután az uraság, hi-hi-hi!

A jókedvű asszony nagyot kaczagott ezen rendkívül elmés tréfája fölött s a három eszkábázott teknőből kivevé a három kis kosztost és kényelmesen ölébe helyezé őket; azután szájokból a dugacsot kivoná, félretéve és a kanállal tömni kezdé sorba a kis éhezőket, kik oly mohón nyelék a vizes csirizt, vagyis pempőt, hogy a nagy erőlködéstől szinte könybe lábbadtak szemei. Eközben így csevegett az anyai indulatú érdemes asszonyság:

- Gazdálkodnom kell az idővel, kedves nagyságos uram, míg az egyik elnyeli az istenadta eledelt, addig a másik kettőt tömöm és így sorban. Szegény férgecskék, ezek cselédek gyermekei, kik magok jó dajkaságban szolgálnak, hónaponként húsz forintot húznak bérül s mégis csak hatot fizetnek ezen kis porontyokért. Elhiszem bizony, mert kedveseiket nem győzik borral s így nem sok marad a kis árvákra, hi-hi-hi! Azután, ha mégis legalább pontosan fizetnének! De uramfia! Két hónap mulva már-már többnyire nyomukba sem akadok, mert más nevet adnak magoknak s a helyet is eltagadják előttem, hol szolgálnak.

- Mi lesz azután az oly szegény elhagyatott gyermekekből?

- Mi lesz? Hát többnyire meghalnak, mert hiszen, ki gondoskodnék azon gyermekről, kit maga az anya is megtagad, hi-hi-hi! Ha pedig életben maradnak, akkor...

- Akkor?

- Hát akkor mindig találkoznak ezen nagy városban oly gyermektelen jó emberek, kiknek ajtókilincse elbir egy ily kis porontyot, ha az ember kosárban ráakasztja; ámbár az igaz, sokszor azután ugyancsak gyanupörrel élnek az asszonyok, hogy férjeik nem jó uton jutottak az eleven kis ajándékhoz, hi-hi-hi!

- Mirevalók a számok a párnákon és bölcsőkön?

- Oh, ezen elővigyázat igen szükséges, mivel különben nagyon könnyen fel lehetne a gyermekeket egymással cserélni, a váltott gyermekek pedig sem szüléiknek, sem gondviselőjüknek nem szoktak szerencsét hozni. Na, báránykáim, jóllaktatok úgy-e?

E kérdés után, melyre természetesen senki nem válaszolt, az ablakpárkányról egy csorba poharat vett le, melyben alkalmasint egy pár kanál tej uszkált s a legyeket elhessegetvén róla, a dugacsokat belemártá és ezután a gyermekek szájába dömöczkölé és ismét a teknőbe fekteté őket.

- Így, báránykáim, már most békével alhattok.

Most ismét távozott s kevés percz mulva más párolgó tányérral lépett be, melynek tartalma csak annyiban különbözött az előbbitől, hogy kissé fehérebb volt.

- Ez tejes pempő, nagyságos uram! Jó reggeli tejből és valóságos zsemlyelisztből van készítve. Ezzel élnek azon kosztoskák, kik nyolcz forintot és két font szappant fizetnek. Ezek részint magosb rangú cselédek, részint pedig oly anyák gyermekei, kik egész napon át annyira el vannak sétálással és egyéb dologgal foglalva, hogy nem érhetnek rá, gyermekeikkel bibelődni. Mondhatom, nagyságos uram, hogy bizony kevés hasznom van belőlök, mert hiszen azt a nyolcz rossz forintot a tej maga is mind fölemészti. De hiába, keresztyén az ember és lágy a szíve.

A lágyszivű keresztyén asszony a bölcsőkhöz ment s ismét hármával tömte a kosztosokat, mit ismét a dugacs bemártása és szájbatömése követett. Az egyik bölcsőnél azonban igen meghökkent és csodálkozva csapá össze súlyos kezeit.

- Mi történt? - kérdém őt kiváncsian.

- Soha bizony! Ki hitte volna ezt? A numeró tizenhárom meghalt! Hm, hm, mit csináljak? Eh, jó lesz biz így.

Ekkor a holt gyermek számát a mellette fekvő elevenével cserélte föl s az etetést oly közönbösen folytatá, mintha semmi baj nem történt volna.

- Mit jelent ez?

- Semmit, csak elcseréltem a számokat, hi-hi-hi!

- És ugyan miért?

- A numeró tizenhárom anyja igen pontosan fizet és nagyon szereti gyermekét, a numeró tizennégy pedig nem szeret fizetni s mivel mind a kettő egykorú és lány, tehát könnyű a csere.

- De hátha észreveszi az anya?

- Attól nincs mit tartanom. Még csak kétszer látta a gyermeket s akkor is mindig csak későn este volt itt.

- És a holt gyermek ott marad mellette?

- Miért nem? Hiszen az eleven nem tudja, hogy halott mellett fekszik, hi-hi-hi! Holnap reggel majd kórházba viszem a kis halottat, ma már nem érek rá, még mosnom kell.

Engem meglehetősen kemény természettel s jó adag könnyelműséggel áldott meg az isten; de megvallom, e jelenet borzasztani kezdé egész belsőmet.

Hollószivű anyák, van-e lelketek, hogy ily pokolba merészlitek szegény ártatlan csecsemőiteket taszítani? Van-e csak egyetlen pillanatnyi nyugalmatok is, míg gyermekeitek ily irtózatos hóhérolás alatt mulnak ki?

Becstelen csábítók, nem féltek, hogy föllegtelen égből is lecsap rátok a Mindenható boszuló villáma? Nem elég, hogy legszentebb kincsétől fosztjátok meg az ártatlan hajadont, ki bűnös esküiteknek együgyüségében hitelt adott, hanem még e gyönge csemetéket is ápolás nélkül hagyjátok elsorvadni és idő előtt sirba záratni?!

És ti mindnyájan, kiket illet, kik a középkor kínzó eszközeitől oly példás emberszeretettel borzadtok vissza, kik oly hő kebellel magasztaljátok a szelídséget, lépjetek ide és borzadjatok! Itt nem bűnös kinoztatik elkövetett gaztette miatt, hanem ártatlanok szenvednek. Itt nem rablók és gyilkosok végeztetnek ki, hogy a haza hasznos polgárainak többé ne árthassanak. Itt maga az ártatlanság hal el, mert nincs oly hely, hol lélekismeretes ápoltatásra találna, míg a legnagyobb gonosztevőre is annyi gond fordíttatik, hogy egészséges lakhelye és tápláló eledele legyen! Szálljatok mindnyájan magatokba és törekedjetek azon, hogy soha ne kényszerüljön többé emberi kéz ily iszonyú titokról a rejtő fátyolt elvonni!

Ezalatt az étkezés bevégeztetett s a jámbor asszony az utolsó bölcsőhöz lépett, melyben csak egy gyermek feküdt, jóval nagyobbacska a többinél s kitünőleg finomabb ruházatban. Ennek számára csészét hozott elő a vén sárkány s elhelyezkedvén vele, meglehetős büszkeséggel szóla:

- Ime, nagyságos uram, ez kosztosaim koronája, kis aranykám, a mint őt nevezni szoktam. Ez már esztendős és kávéba áztatott zsemlyével s egyéb csemegékkel él. Becsületemre mondom, nagyságos uram, hogy egyetlen mákszemnyi czikória sincs a kávéban. Na de ezt nem panaszul mondom, nem biz én, mert édesanyja igen jól és mindig előre fizet. Még külön dajkapénzt is ad, de ugyan minek tartanék neki még pesztonkát, hiszen jobb, ha alszik; alvástól nőnek igazán a gyermekek, hi-hi-hi!

- De tud-e mindig aludni? Az ily nagyobbacska gyerekek rendesen nem alusznak már annyit, mint a kisebbek. Legalább én így tudom.

- Már az igaz, de pár csepp gyönge altató nem mulasztja el hatását.

- Hiszen az méreg?

- Isten mentsen! Hiszen csak egy-két cseppet adok neki, ha nyugtalankodik, az pedig épen nem árt, csak lecsöndesíti a gyermeket. Húsz esztendő óta tartok én már kosztosokat, nagyságos uram s tudom, hogy mit tehet a keresztyén ember és mit nem.

- És kié ezen gyermek?

- Oh, nagyságos uram, én ostoba, együgyű asszony vagyok ugyan, de a rám bizott titkokat nem szoktam kifecsegni, kivált míg pontosan fizetnek.

- Mégis szeretném tudni.

- Bizony nem mondhatom meg.

E gyermek igen kiváncsivá tőn, mert meg nem foghatám, mikép találkozhatik gazdag anya is, ki ily helyre képes adni gyermekét. Azon kulcshoz folyamodám tehát, melylyel eddig rendesen minden titok zárait föl tudám nyitni s így szólék ez emberfogyasztó intézet tulajdonosnőjéhez:

- A gyermek oly szép, hogy nagyon kiváncsi vagyok kilétét megtudni. Mit gondol, nem szép ezen tízforintos?

- Oh, még egészen új!

- Ám vegye és beszéljen, a mit tud e gyermekről.

- Az bizony nem sok, nagyságos uram; de annyit mégis mondhatok, hogy fiú és neve Móricz.

- Ki hozta ide?

- Egy igen szép asszony.

- Az anya?

- Igen.

- S nem tudja nevét?

- Nem.

- Azt sem, hogy hol lakik?

- Nem.

- Azóta nem volt itt az anya?

- Nem.

- Hát ki hozza a pénzt?

- Egy czifra inas.

- Nem lehetne attól a titkot valamikép kitudni?

- Oh, a halnál is némább az. De mivel a nagyságos úr oly kegyes volt irántam, tehát még egyet mondhatok. Fürösztéskor azt vettem észre, hogy -

- Hogy?

- Hogy a fiucska - zsidó!

- Micsoda?

- Valósággal úgy van.

- Ez különös.

- Nekem is nagyon föltünt, - de ni, mit látok!

- Hol?

- Az utcza túlsó oldalán sietve megy a város felé azon inas, ki a pénzt rendesen hozza.

- Az ott?

- Igen.

- Szent isten! Ismét!

- Talán ismeri, nagyságos uram? Az ég szerelméért kérem, el ne áruljon!

- Legyen nyugodt.

- Elveszteném a jó kosztost, ha...

- Mondom, legyen nyugodt.

E szók után kalapomat vevém s a borzasztó intézetet elhagyám, melyben ismét új fonalára akadtam azon hálónak, melybe oly titokteljesen bonyolultam, mióta Móriczczal az alföldön találkozám. Most ismét különféle tervek s gondolatok csatáztak agyamban.

Ingerültségem első pillanatában az inast akarám nyomban követni és elfogatni, mert ő ugyanaz volt, kit mintegy óra előtt Beattinival, vagy Dalmerrel a majorban lovagolni láttam. A gyermek neve Móricz volt s e gyermek zsidó és a gróf vagy báró inasa hozza tartásáért a pénzt. E gondolatok össze-vissza zavarodtak elmémben s teljességgel nem tudtam azokat tisztába hozni. Móricz nekem szót sem monda gyermekről s a fiúcska mégis zsidó és neve Móricz!

Holnap minden iránt tisztába fogok jönni, gondolám s előbbi szándékomról lemondék, nem akarván különben is az inas üldözése által zajt és botrányt okozni az utczán.

Épen távozni akarék a házból, midőn a csárdás felesége sietve lépett be a kapun és igen nyájasan szóla:

- Bocsásson meg, nagyságos uram, hogy oly sokáig várakoztatám, nem szabadulhattam előbb uramtól. Ő is alázatosan köszönti a nagyságos urat.

- Köszönöm, köszönöm jó asszony; de az eső elállott s az idő eljárt, nekem most már mennem kell.

- Oh, nagyságos uram, csak egy parányit tessék legalább szegény hajlékunkba sétálni.

- Majd eljövök máskor, talán már holnap.

- Pedig szerettem volna ám elmondani, hogy mi történt rajtunk és egy pohár jó tejjel is szolgálhatnék ám a nagyságos urnák, mert én most tejesasszony vagyok.

- Valóban? És férje mégis dolgozni jár? Hiszen a tejesasszonyok különben jól birják magokat.

- Igen ám, a kik tudnak már a tejjel bánni! De én még csak annyit tudok, hogy hamuzsírral kell a habot csinálni. Majd ha egyszer minden tejestitkot kitanulok, akkor bizonyosan könnyebben fogunk mozogni, mint most. De meg úgy is jobban szeretem, ha az emberem szorgalmasan dolgozik, mintha henyeségből ismét előbbi kenyerére térne vissza; mert hej, nagyságos uram, az alföld nagy ám, de azért mégsem tudom, hogy ott van-e több zsivány, vagy itt!

- Igaz, hát mért hagyták el a csárdát?

- Inkább a csárda hagyott el minket!

- Hogyan?

- Igen ám, Móricz zsidó fölgyujtotta.

- Móricz?

- Az bizony, még ugyanazon éjjel, mely előtt a nagyságos úr elhagyott bennünket.

- Szörnyű!

- Azután még attól is félt az uram, hogy a szegény legényeket boszúra ingerli ellene a zsidó, és azért eladtuk mindenünket, és három tehénkével itt Pesten telepedtünk meg, azt gondolván, hogy itt csak nem akadnak ránk a czimborák és a zsidó.

- És bizonyosan Móricz gyujtá föl a csárdát?

- Még maga kiáltott be hozzánk, hogy ez az árulás díja, midőn már magas lánggal égett fejünk fölött a ház.

- S nem nyomozták őt?

- Dehogy nem! De mindenestül eltünt a vármegyéből; később azonban ruháit a Tisza mellett találták, s így alkalmasint a vízbe ölte magát; isten bocsássa meg bűnét!

- Azóta semmit nem hallottak felőle?

- Egy szót sem.

- Szeretem, hogy ezt meg tudtam, máskor majd többet fogunk beszélgetni. Most mennem kell. Mondja meg férjének, hogy maradjon meg a becsület útján, s rám minden bajban bátran számíthat.

- Köszönöm alázatosan! Istennek ajánlom nagyságos uramat!

 

XVIII.

Prókátor, fiskális és ügyvéd.

Megvallom, első pillanatban szinte elkedvetlenültem, meddig valószínűnek tartám, hogy Móricz bűnsúlya alatt összeroskadván, kétségbeesett, s a Tisza hullámaiba temetkezett, mert kimondhatlanul vágytam őt gaztettei miatt feleletre vonhatni; utóbb azonban lassankint mindinkább meggyökerezett bennem azon meggyőződés, hogy hozzá hasonló emberek nem egyhamar esnek kétségbe, s hogy az egész alkalmasint csak jól kiszámolt csel volt, melylyel egyszerre minden üldözést meg akart szüntetni, hogy annál biztosabban menekülhessen meg.

Mivel nem regényi hős vagyok, hanem csak híven, s minden kendőzés nélkül mondom el mind azt, min életemben valóban keresztül mentem, tehát igen természetes, hogy a fönnebbi rendkívüli események sem valának képesek velem az ebéd idejét feledtetni, mire a regényi hősök rendesen oly keveset gondolnak, mintha csupán a levegőből élnének. Csak az ebéd illő és becsületes befejezése után folytatám ismét nagy munkámat.

Evésközben ugyanis azon eszme villant keresztül agyamon, hogy még sem ártana talán előbb valamely gyakorlott törvénytudóssal értekeznem e csiklandós dolog felől, mielőtt egyszerűen amúgy huszárosan belevágnék; mert arról előre is meg valék győződve, hogy, ha hirtelenkedés által egyszer ki hagyom kezeim közül siklani emberemet, bizonyosan nem igen könnyen fogom őt többé hálóba keríthetni.

De az volt most még a bökkenő, hogy ugyan kivel közöljem ügyemet? Ügyvédekkel nem igen valék ismerős, mert adós senkinek nem voltam, pénzt kölcsönözni pedig senkinek sem szoktam, s a pörlekedést különben is gyűlölöm. Kezembe vevém tehát a kalendáriumot, s végig nézém az ügyvédi sorozatot. De már most kit válaszszak a hadsereg közül, melylyel akár a marokkói császárt is ki lehetne birodalmából szorítani? Azt-e, kinek legszebb neve van? Nem, mert a szép piros almában féreg is lappanghat. Azt, kinek legkurtább a neve? Nem, mert kurta késsel is csak úgy ölheti meg magát az ember, mint hosszúval. Tehát a leghosszabb nevűt? Nem, mert az majd keresetemet is szokás szerint a leghosszabb útra találná vezetni. De ugyan kit válaszszak tehát?

Iszonyú kérdés, melynek megfejtése annyi fejtörésembe került, hogy ezen fáradozással legalább is húsz joggyakorló tehette volna le az ügyvédi vizsgálatot, a nélkül, hogy az által az igazság ügye akár nyert, akár vesztett volna. Sőt mi több, e választásomat még az is rendkívül nehezíté, mivel nem tudám, hogy tulajdonkép prókátor, fiskális, vagy ügyvéd tanácsát kérjem-e ki? Sokan alkalmasint azt gondolják, hogy mindegy: akár jobb, akár bal, akár pedig mind a két kezével nyúl az ember erszénye után. Én azonban ezt nem hiszem egyenlőnek, s csak azt tartom mindegynek, hogy akár csizma nélkül, akár talpatlan csizmába ázzék föl az ember lába.

De mi különbség van tehát a pörvivők ezen három faja közt? Oh, azt nem igen lehet csak amúgy néhány szóval megmagyarázni; látni kell mindegyikét, ha kézzel akarjuk a különbséget fogni, mely egyébiránt leginkább csak a modorban alapszik, mert annyiban csakugyan mind a három hasonlít egymáshoz, hogy hosszú úton szeretnek czélhoz jutni, mely tekintetben némileg a bérkocsishoz is hasonlítnak.

Hogyan? Bérkocsishoz?

Valóban, igen. Állításomat példával bizonyítom. Egy idegen úr egyszer a szervita-téren megszólíta egy bérkocsist, s kérdé, mennyiért vinné őt a szerviták templomába? A bérkocsis négy huszast kivánt; az idegen a hintóba ült, s a bérkocsis meghurczolá őt néhány utczán, azután a szerviták temploma előtt megállott s a négy huszast legjobb kedvvel zsebébe dugá.

Ime, így cselekszik némely prókátor, fiskális és ügyvéd is. Ezek is jól tudják, mikép lehetne a pörnek egy csapással véget vetni; azt korántsem cselekszik, mert úgy vajmi keveset bírnának tejökbe aprítani! Ők tehát szinte jól meghurczolják védenczöket, s ez illőn hálálja meg a buzgó fáradozást, sőt még hírre is kapatja derék pártfogóját, minthogy oly bonyolult hosszas pört is meg tudott nyerni.

A kérdéses hasonlatosságot ezek szerint világosan és elegendőképen bebizonyítván, most már lépjünk, ha úgy tetszik, a prókátor szobájába.

Ő a magyar-utcza valamely rokkant alházában lakik. A magyar-utczában, mely talán azért nyeré mintegy kitüntetésül, e díszes nevezetet, mivel az egész belvárosban nincs utcza, mely vele dísztelenségben vetélkedhetnék. Sár, por, szemét, pocsolya, lomrakás, bűzhödt névtelen tömegek, és jó ég tudja hányféle undokság emberi emlékezet óta díszesítik ezen utczát, mely a mellett még görbe és szűk is, mintha arra akarna czélozni, hogy a magyarnak saját hazájában sem szabad egyenes úton haladni, hanem csak amúgy melléksikátorokon kell az óhajtott czélhoz törekednie. Lámpái csak úgy pislognak, mint a rimóczi nyúl, mintha lakosai elől a fölvilágosulást mindenkép rejteni kellene. Ezenkívül pedig mennyi oly lakosa is volt már szent Ilona szigetének, kiket még csak megnevezni sem merészlünk, ámbár nevök egy részét kéj és örömtől kölcsönzik.

Ámde mi közünk ehhez, nemde, szíves olvasó? Hiszen egyikünk sem utczabiztos. Lépjünk tehát a házikóba, mely kétségtelen jeleit mutatja ugyan annak, hogy a szomorú emlékezetű árvíz által derekasan megmosatott, de azért mégis meglehetősen szurtos, és azért igen jól fogunk cselekedni, ha kabátunk szárnyait jól magunkhoz szorítjuk, hogy valamikép a falhoz ne dörzsölődjék.

Az udvar nem tágas ugyan, de azért mégis annyi lim-lom és rendetlenség van benne, hogy a legnagyobb udvart is illőn tölthetné be. A kapunál, mely tulajdonkép csak gúnyból neveztetik így, minthogy a bizony kis ajtónak is elég parányi, egy bozontos, életunt komondor hever lánczon, rabságában tökéletesen megnyugodva, mert így legalább helyébe viszik a csontokat, s még csak ezért sem kell fáradnia. A háziúr tulajdona-e, vagy a prókátoré, azt bizonyosan nem merem eldönteni; rendkívüli soványságánál fogva azonban azt vagyok hinni hajlandó, hogy a prókátoré; és pedig annyival is inkább, mert, ha a háziúré volna, úgy alkalmasint rég megölte volna őt az éhség. Ezen állításom korántsem rágalom, mert hiszen ki ne tudná, hogy a háziurak még házaikra sem szeretnek költeni, ámbár azokból irgalmatlan hasznot húznak; ugyan mikép költenének tehát ily haszontalan vén komondorra, mely rekedt ugatásával csak háborítaná őket, midőn azon törik kemény fejöket, hogy ugyan mikép lehetne a házbért minden ok nélkül sikeresen magasabbra rugtatni?

A konyhaajtóban kalitka függ, melyből egy lépkóros vén seregély szünet nélkül e szót krákogja az érkező idegen elébe: «Spicpuj! Spicpuj!» mi azt látszik tanusítani, hogy oly emberek jártak ide többnyire, kik igazságtalan pörben kerestek ügyvédet; s hogy a prókátor tősgyökeres magyar ember, mert különben bizonyosan nem tanította volna madarát német nyelvre.

A konyhában egy éltes és rendkívül szurtos szolgáló, lefüggő hajjal, egy öreg kedvetlen macska és egy haragos vén gazdasszony társalkodnak, a mennyiben társalkodásnak nevezhetni azon kedélyes modort, mely szerint úgy néz egymásra az ember, mintha egyik a másiknak orrát akarná elharapni.

Gazdájok után kérdezősködvén, azonnal a szobába utasíttattam. Beléptem tehát, s első tekintetre azonnal meggyőződém, hogy csakugyan jó helyen járok.

A szoba falai kissé penészesek voltak ugyan a nedvességtől, de azért mégis nyájas tanyául szolgáltak néhány szorgalmas egyénnek a pókhálósok régi családjából, melyek hálóiban úgy eviczkéltek a szerencsétlen legyek, mint ügyvédi körmök közt a boldogtalan védenczek. Ha szerfölött nem csalatkozom, úgy e falak egykor föstve valának; most azonban oly szintelenek már, mint a jelenkor nevezetes politikusai. A bútorzat igen egyszerű; minden sárgára van festve, jeléül, hogy tulajdonosuk leginkább sárgákkal szeretné magát fizettetni, ha a mostani rossz időkben egy zsák burgonyával is nem kényszerülne megelégülni. A szoba közepén meglehetős nagyságú puhafa asztal áll, mely poros ugyan, de azért a számtalan tintafoltokat mégis világosan láttatja, mikkel mindenütt be van tarkázva. Rajta két birsalma, egy forgácslegyező, melynek már csak nyele van épségben; egy szúrágta törvénykönyv, néhány pipa, és elsárgult iratcsomó látható. E mellett természetesen az öblös tintatartó sem hiányzik, mely azonban annyira be van száradva, hogy alkalmasint igen rég nem használtatott már. Az asztal előtt szalma fonadékú, igen kényelmes pamlag állott XIV. Lajos franczia király idejének divatja szerint, s ezen igen nagybecsű régiségen, mely bizonyosan épen e miatt egy árverésen sem fog elkelni, kedélyes nyugalommal ül - a prókátor.

Feje már rég őszbe csavarodott volna, ha parókát nem viselne, így azonban csak vörössé változott a hajdan fekete paróka, az idő mostohasága következtében. Bajusza ellenben egészen ősz vala, és igen szomorúan árnyékolá be a pipaszár felső végét, mit szájában tarta, míg alsó végén az iszonyú terjedelmű tajtékpipa nem a szőnyegen ugyan, hanem mégis a súrolatlan padlón nyugodott. A pipából sűrű füst, a kebelből nehéz sóhajok, a fejből pedig régi gondolatok szállongtak föl. Az egyik kéz a pipaszárat tartá, a másik pedig a zsebben keresett valamit, mit teljességgel nem találhatott meg. Az asztal mellett egy pintes üveg állott, melyben alkalmasint tinta volt, mert hogy az érdemes prókátor délután is vörös borral élne, azt a világért sem merném ráfogni.

Rövid üdvözlet után nevemet elmondván, székre mutatott a prókátor, azon kezével, mely előbb zsebében motozott, és ünnepélyesen szóla:

- Miben lehetek szolgálatára, domine spectabilis?

- Kissé hosszasan kell ügyemet előadnom.

- Csak világosan, csak világosan, domine spectabilis. Szolgálhatok talán pipával?

- Köszönöm.

- Tehát kérem méltóztassék szólani. Talán valami régi pör?

- Oh nem; egészen új.

- Talán a váltótörvényszéknél?

- Nem épen, hanem...

- Na már ezt szeretem, mert az előtt nem szoktam allegálni. Hiszen ott még szóhoz sem juthat az ember igazán, mikor már az itéletet is kimondják. De kérem, domine spectabilis, csak tessék szólani, figyelemmel fogom hallgatni.

- Tehát méltóztassék.

Most lehetőségig röviden, de mégis elég körülményesen előadám az egész történetet, a berettyói találkozástól kezdve egészen mostanig; a neveket azonban természetesen elhallgatván, minthogy titkaimat nem akarám dobra ütni, mielőtt emberem nyilatkoznék.

Épen végére értem előadásomnak, midőn bizonyos sajátszerű hang ütközék füleimbe, melyet eleinte egyáltalában nem tudék magamnak megmagyarázni. Az ácsok széles fűrészének hangjához is nagyon hasonlított ugyan, de gondosb figyelem után mégis azt hívém, hogy száraz lóbőrt vonszol valaki az ablak alatt a göröngyös kövezeten. De most a prókátorra tekinték, s azonnal tisztába jövék a sajátszerű hangra nézve. A pipa elvált ajkaitól, melyek ennek következtében nyitva maradtak, és szabad kilátást engedtek néhány feketesárgás fognak, melyek közül rémes hortyogás hangzott felém. A prókátor valósággal elaludt! Ám aludjék békével, nem árt legalább senkinek, s napjainkban ez már magában is nagy érdem. Bár akkor is inkább aludnék a derék prókátor, midőn hetivásári napokon a Duna partját, kecskeméti kaput és kerepesi útat végig barangolja, s a tojásos és baromfias kocsik közt gondosan fülel és hallgatózik, hogy nem lehetne-e «János gazdát», vagy «Misa szomszédot» valamikép pörlekedésre bírni, és ez által előre is néhány pár tojásra, vagy csirkére szert tenni, s utóbb tőlök az egyetlen tinó árát is kicsikarni, azon épületes ürügy alatt, hogy bizony még az igazság szekere is elakad, ha nem kenik. Tehát csak aludjék ön, derék prókátor úr, és ne izgassa többé egymás ellen az együgyű parasztokat, csupán azon okból, hogy legyen otthon mit állítnia a tűz mellé!

A prókátorral tehát e szerint nem boldogulhattam, s most már ennél fogva igen természetes, hogy a fiskális következék, kinél tanácsot akarék kérni.

Azt alkalmasint az újvilág- vagy hatvani-utczában leltem meg, bizonyosan már magam sem tudom hogy hol; de elég az hozzá, hogy előszobájába szerencsésen bejutottam.

Első pillanatra azt hivém, hogy csalatkoztam, s fiskális helyett orvoshoz jutottam, mert az előszobában több ember ült, kik bebocsátásra látszottak várakozni, mikép azt különben orvosok előszobáiban tapasztalhatni. És e véleményemben még az is megerősített, hogy ezen még többnyire fiatal férfiak mind meglehetősen rossz színben valának, mintha épen csak most gázoltak volna keresztül a nagybőjtön. Néhány kérdés után azonban megtudám, hogy mindezek részint hivatalt, írási munkát, részint pedig kölcsönpénzeket keresnek, miket a fiskális úr mindenkinek, minden minőségben és mennyiségben szerezni tud, mikép azt rendesen valamennyi hirlapban sűrűn jelentgetni szokta.

Már ez hasznos ember, fogják alkalmasint sokan gondolni, s annyiban csakugyan igazuk is van, hogy magának meglehetős hasznot tud hajtani. Ő tudniillik igen ügyes ember, és többi közt ily fogásokat gyakorol: több fiatal emberrel igen nyájasan tudatja, hogy valahol, igen kedvező feltételek mellett, irnoki hivatal ürült meg, s hogy annál fogva próbaírást kivánnak. Az ifjak, kik közül természetesen egyik sem tud semmit a másikról, megkapják a sok írni valót, el is végzik szépen ingyen, a fiskális pedig jól megfizetteti magát érette, és azután vállát szánakozólag vonogatva, egymásután tudatja az ifjakkal, hogy a hivatalt más nyerte el. Továbbá, ezen fiskális százezreket is tud törvényes kamatra szerezni, legalább ő úgy hirdeti, s így igen természetes, hogy sok oly ember látogatja őt meg, ki öröklött vagyonának minél előbb szeretne nyakára hágni. Ekkor a fiskális és pénzkereső közt körülbelől ily párbeszéd megy véghez:

- Mit méltóztatik parancsolni?

- Pénzt szeretnék fölvenni.

- Oh, azzal szolgálhatok.

- Örvendek.

- Mennyit méltóztatik.

- Csak tízezret.

- Csekélység! Holnapra meg lesz.

- Tehát számíthatok rá?

- Bizonyosan.

- Ajánlom magamat!

- Kérem, a beiratási díj tíz forint, s ezenkívül mellékköltségek fejében még öt forintot méltóztassék fizetni.

- Itt van.

- Köszönöm. A mi engem illett, én fáradozásomért egy fillért sem követelek.

- Oh, kérem, majd megszolgálom szivességét.

Ezzel a pénzkereső távozik, s másnap legjobb reményekkel jő vissza; de ekkor a fiskális oly irtózatos föltételeket szab elő, mik alatt a pénz kölcsönöztetni fogna, hogy azokat teljességgel nem fogadhatja el. És épen ez az, mit a fiskális óhajtott, mert alkalmasint öt forintot sem igen tudna szerezni, minthogy csak zsidóskodni tud, de azon ügyességgel korántsem bír, melylyel a zsidók és még mások is, a pénzszerzési mesterséget gyakorolják. De ez nem baj, mert ő zsebébe rejté a tizenöt forintot, s ennél többet nem is kívánt.

Ezen adatokat csak később tudám ugyan meg, de mégis szükségesnek látám előre elmondani, hogy legalább tudja a szíves olvasó: mily derék férfi szobájába lépünk.

A szoba elég nagy s keskeny szőnyegekkel van borítva, melyek a fiskális hazafiságát igen szép színben tüntetik elő, mert első pillanatra mindenki tökéletesen meggyőződhetik, hogy ezen szőnyegek valóságos árvavármegyei csíkos pokróczok, következéskép a hazai műipar készítményei. A falakon nem függnek képek, mert a fiskális nem szereti a függést. Könyvszekrény nincs ugyan a szobában, de a falak mellett mindenütt poros íráscsomók hevernek, jeléül, hogy a fiskálisnak igen sok pöre van, vagy legalább lehetne, mint Hugli borbélynak sebészi oklevele. A hosszú asztal szinte irományokkal s számtalan levéllel van megrakva, miáltal azt akarja a fiskális úr tanusítani, hogy ő az egész világgal levelezésben áll; ámbár vannak rágalmazók, kik azt hiszik, hogy majd valamennyi boríték csak - üres papirt födöz.

Maga a fiskális asztalához támaszkodva áll, s úgy fogadja el a folyamodókat, mert egykor egy igen nagy úrnál volt, ki szinte így fogadta őt el. Haja mélyen homlokára van fésülve, hogy annál fontosabb kifejezést kölcsönözhessen arczának, mely egyébiránt egészen bajusz- és szakálltalan, s meg kell vallanom, nem szeretném, ha a róka megtekintené, mert alkalmasint azt fogná mondani, mit a szép álarczról monda egykor, midőn azt megfordítá. Kabátja be van gombolva, s kezében aranyozott ezüst burnótszelenczét forgat, melynek egyik része sárga, a másik pedig fekete burnótot foglal magában, jeléül, hogy e derék fiskálisnak ez a jelszava: ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes. És ő e jelszó mellett oly jól érzi magát, hogy egyetlen fillérrel sem adós, mert egyébiránt alkalmasint nem igen bírna maga számára hitelezőt találni.

Beléptem után e szókkal kezdém meg beszélgetésünket:

- Üdvözlöm önt, fiskális úr.

- Alázatos szolgája, tekintetes úr.

- Mintegy félórai kihallgatást kérek.

- Méltóztassék parancsolni. Nagyon el vagyok ugyan ügyekkel halmozva, mondhatom, a legfontosabb ügyekkel, de azért mégis...

- Oh, úgy inkább nem alkalmatlankodom.

- De kérem, kérem, csak méltóztassék parancsolni. Csak akarni kell, s mindig marad még az embernek egy kis ideje, kötelessége teljesítésére. Méltóztassék helyet foglalni.

- Ügyem meglehetősen szövevényes.

- Talán zálog nélkül méltóztatik pénzt kivánni?

- Nem.

- Vagy gazdatisztet, jó óváspénzzel, és mégis félig ingyen?

- Nem.

- Tehát méltóztassék.

Miután a fiskális ily hamar kifogyott azon ügyek elsorolásából, mikben segítségemre akart lenni, tehát segíték ismereteinek szűk körén, és elmondám neki ügyemet, oly röviden, mint a politikai szónokok azon tárgyakat, mikhez nem értenek, de mikről mégis szólniok kell, ha nevezetes férfiaknak kívánnak tartatni.

Beszédemet már rég elvégzém, s a fiskális még folyvást hallgatott, és körmeit rágta; végre azonban e szókkal szakasztá meg e száraz mulatságot és sovány csemegézést:

- Hm, hm, csodálatos!

- Nemde?

- Valóban!

- Igen különös eset.

- Rendkívül!

- Mit szól ön hozzá?

- Én?

- Igen.

- Hm, hm, igen furcsa!

- Furcsa?

- Akarám mondani: rendkívüli!

- S ön tanácsa?

- Rendkívüli!

- Valóban?

- Mindenesetre.

- Szeretném hallani.

- Mit?

- Ön tanácsát.

- Ah, úgy!

- Tehát?

- Én... én... ezerszer bocsánatot kérek... mondom, bocsánatot kérek...

- Miért?

- E pillanatban fontos ügy várakozik rám - valóban nagyon sajnálom, de most mulhatatlan távoznom kell.

- Csak méltóztassék.

- Majd talán máskor?

- Az én ügyem sem szenved halasztást.

- Igen sajnálom, de most -

- Értem. Ajánlom magamat.

- Alázatos szolgálja. Ha egykor talán pénzt, vagy gazdatisztet méltóztatik keresni, úgy -

- Köszönöm.

Kissé boszúsan távoztam ugyan, de utóbb mégis csak dicsérni tudám a derék fiskális urat, mert mindig dicséretesb az, ha oly ügyet nem vállalunk el, mely fogalmaink szűk határán túl esik, mintha mindent mohón ragadunk meg, és azután védenczünk ügyét eltemetjük, s pénzét mégis mosolygó arczczal zsebre rakjuk. Nincs szebb az ily példás szerénységnél! -

Reményimet a két sikertelen próba meglehetősen lehangolá ugyan, de azért mégis csakugyan elmenék az ügyvédhez, mert hiszen végén csattan az ostor, gondolám magamban.

Ügyvédet a Leopoldváros egyik legszebb utczájának legszebb házában keresék, még pedig az első emeleten. Az előszobában néhány nagy hazafinak aranyrámás arczképe, és egy bodrozott fejű csinos inas által fogadtattam, ki által bejelentetvén, azonnal be is bocsáttattam.

Az egész szoba németalföldi szőnyegekkel volt borítva, valamely lerchenfeldi gyárból, s a rendkívül fényes bútorzat legalább is Steindl gyárában készült. A falat drága olajfestmények és képórák díszesíték, s így azonnal tudhatám, hogy tulajdonkép hányat ütött az óra. Az üvegajtajú nagy könyvszekrényben csinos kötésű magyar és franczia könyvek állottak, s a nagy írószekrényen néhány fölnyitott angol könyv foglalt helyet. Törvénykönyvet nem láték ugyan, de az nem baj, mert a jó diák könyv nélkül tudja leczkéjét, s a jó pap is könyv nélkül mondja el egyházi szónoklatát.

Az ügyvéd azonnal letevé illatos szivarát, nagy szakállát és bajuszát megsimítá, a nagy álló tükörbe futó pillantást vetett, módosan meghajlott, kezével a selyem pamlagra intett, melyen azonnal helyet foglaltam, ő pedig szemközt velem, pompás nagy karszékbe veté magát, melyben oly kényelmesen ült, mintha Ábrahám kebelébe mélyedett volna, s néha-néha gyönyörködve tekinte fényes gyűrűkkel terhelt újaira. A köztünk álló kis asztalkán egy politikai s három divatlap hevert, néhány legújabb röpirattal.

- Szabad tudnom, minek köszönhetem e szerencsét? - kérdé nyájasan az ügyvéd, s én szinte megzavarodtam kissé, hogy e kérdésre hagyám a dolgot jutni hallgatásom által, melyet pillanatnyi csodálkozásom okozott, - az ügyvéd úr jó ízlése és derék fölkészültsége fölött.

Csodálkozásomat azonban csakhamar legyőzém, s szinte nyájasan szólék:

- Igen sajátszerű ügyben kívánnám ön tanácsát kikérni.

- Ah, talán csőd?

- Az is és nem is.

- Hogyan?

- Hamis csődnek juték nyomába.

- Itt az adós?

- Megszökött.

- Az baj.

- Hanem más valaki van itt, a kit talán meg lehetne csipni.

- Aha, értem, úgy például, mint Szigligeti «Két pisztolyában», hol szinte mást csipnek meg az igazi bűnös helyett? Mellesleg legyen mondva, látta ön már ezen népszinművet?

- Igen.

- És mit méltóztatik róla itélni?

- Az első felvonást igen sikerültnek hiszem, a végével azonban nem elégszem meg egészen.

- Miért?

- A nő bosszúját, úgy, mikép előadatik, igen sértőnek és valószinűtlennek tartom.

- Hogyan?

- Igen, mert nem hihetem, hogy nő, ki eleinte oly nagyon is szilárd jellemet mutatott, végre oly gyáva boszút tudjon állani.

- Ezt bizony magam is gondoltam, s nekem sem tetszett e nő jelleme, valamint azt is kissé magasracsigázottnak lelém, hogy a főrangú kisasszony a zenemester nyakába borul, annyi vendég előtt. Én azt hiszem, hogy különösen a műveltebb nők sokkal jobban tudnak indulataik fölött uralkodni.

- Én ezt nem gáncsolhatom, mert így az atyának nem lett volna oka a zongoramestert házából kidobatni, s ezáltal a bonyolítás sokat vesztett volna.

- De mit szól ön arra, hogy Sobri a borbélyhoz megy frakkért, holott minden más ruhával el volt már látva? Én azt hiszem, hogy ott, hol nadrágot és álarczot kapott, bizony kabátot, vagy frakkot is vásárolhatott volna.

- Oh, kérem, ez nem hiba, mert hiszen csak ez okozta elárultatását, a szerzőnek pedig kötelessége volt őt fenyítés alá juttatni.

- Tehát csak azért ment Sobri a borbélyhoz?

- Igen.

- Ah, értem! De hát a postamester ugyan mért nem mondja meg az ablakban a gyilkos nevét, miután oly sokáig fecseg ott, hogy hatszor is kimondhatta volna azt?

- Oh, kérem, hiszen akkor a borbély érdekes jelenetének egészen el kellett volna maradni.

- Természetesen.

- Ah, értem! És...

- De kérem, én...

- Ah, ezer bocsánatot kérek; de engem a legújabb irodalom és művészet oly rendkívül érdekel, hogy akaratom ellen is sokszor e tárgyra térek, midőn tulajdonkép pörös ügyekről kellene szólanom. Engedelmet kérek.

- Oh, kérem, magam is nagy barátja vagyok a szép művészetnek!

- Valóban? Ennek különösen örvendek. Csak egy szót kérek még.

- Méltóztassék.

- Mit méltóztatik itélni a moszka tánczosokról?

- Semmit.

- Hogyan?

- Igen, semmit, mert nem járok német szinházba.

- Nem?

- Soha.

- És mért nem?

- Mert ha mi magyarok is nem a magyarba, hanem a németbe járunk, akkor teljességgel nincs jogunk német polgártársainktól azt követelni, hogy nemzeti szinházunkhoz szokjanak. Magunknak kell erre jó példát adnunk, ha boldogulni akarunk.

- De én mégis azt...

- Engedelmet kérek, ügyem igen sürgetős.

- Ah, bocsánat, méltóztassék.

Többszöri félbeszakasztás után végre sikerült történetemet elmondanom, mely, mint látszott, igen érdeklé az ügyvéd urat, mert nagy tűzzel szóla:

- Mit méltóztatik itélni, drámára, vagy regényre lehetne-e ezen tárgyat nagyobb sikerrel fölhasználni?

- Micsoda?

- Én azt hiszem, hogy e bonyolításokat érdekes népszinművé lehetne alakítani, főkép, ha valaki jó népdalokat és valami sajátszerű vad zsiványtánczot alkalmazna hozzá.

- De, uram, hiszen én nem vagyok drámairó, s ezen tárgyat pörben óhajtanám fölhasználtatni.

- Ah, való, való! Bocsánat, szinte feledém. A művészet sugallata által egészen elragadtattam.

- Tehát mit gondol ön, mikép lehetne a grófhoz férnünk?

- Hm, hm, az igen bajos.

- Ugyan miért?

- Drámákban és regényekben divat most a grófokat és bárókat kissé kurtán fogni, az igaz; de, uram, az életben ez nem megy, ha boldogulni akarunk. Minden fényes terem zárva maradna ezentúl előttem, ha ily botrányos ügybe bonyolódnám, pedig hiába, főrangú védenczek mellett élhet az ember csak becsületesen!

- Igen, uram; de gondolja meg, hogy itt világos csalás forog szőnyegen, s én épen azért nemtelen kalandornak hiszem emberemet, ki mind a két czimét jogtalanul bitorolja.

- Az meglehet ugyan, de nincs bebizonyítva, s ha bebizonyítnók is, mindenesetre csak ingerültség és botrány származnék belőle.

- Ez különös!

- Bocsánat, de én nyiltan szoktam beszélni, és ily regényes igazságnyomozás kedvéért, bármily szép és dicséretes is az különben, egész jövendő pályámat és szerencsémet nem koczkáztathatom. Igen sajnálom tehát, hogy ezen ügyben nem lehetek önnek szolgálatára.

- Valóban, én is sajnálom!

- De egyet mégis tanácsolhatok uraságodnak.

- Kiváncsi vagyok.

- Szólítsa ön párviadalra azon kalandos grófot.

- Párviadalra?

- Igen, és én segéde leszek önnek; ez mindenesetre terjeszteni fogja hiremet és szerencsémet.

- És ön, a törvények embere, tanácsolhat ily törvénytelen lépést?

- A szokás szentesítette már e lépést mind azoknál, kik elég bátorsággal birnak.

- Ajánlom magamat!

Gyorsan távozám, mert attól tarték, hogy növekedő ingerültségemben végre csakugyan párbajra vetemülök, nem Beattinival ugyan, hanem a szerencsét csinálni kivánó ügyvéddel; ámbár egyébiránt engesztelhetlen ellensége vagyok minden párviadalnak.

E kalandimat számos barátomnak beszélém el, s szavaimnak alig akartak hitelt adni, többnyire azt állítván, hogy ily három férfit alig találhatni Pesten. Már én pedig szakállamra mondom, hogy szinről szinre láttam őket, és azt beszélém velök, a mit itt elmondék. Egyébiránt azt örömest elhiszem, hogy kívülök nem találtatik több ügyész Budapesten, ki hozzájuk hasonlítana. És ezt annyival is inkább erősen hiszem, mert ha több ily férfi találtatnék itt, úgy a magyar pörlekedés valóban nem fogna oly példás renddel, oly általános rendkívüli ügyismerettel, oly tiszta lélekismeretességgel, és oly példátlan részrehajlatlansággal gyakoroltatni, mint - most.

 

XIX.

Temetés.

Minthogy sem házamba, sem zsebembe nem sikerült prókátort, fiskálist, vagy ügyvédet szereznem, tehát ismét csak saját becses uri személyemre szorultam, mit tulajdonkép nem is tartottam valami szerfölött nagy csapásnak, mert így legalább saját meggyőződésemet szabadon követhetem, még pedig - ingyen.

Mit valék teendő, azt voltaképen még magam sem tudám ugyan, de azért épen nem búsultam, és velem született könnyelműségemnél fogva tökéletesen megnyugodtam azon gondolatban, hogy a körülmények maguk meg fogják majd annak idejében az utat mutatni, melyen haladnom kellend.

E gondolat által tökéletesen megvigasztaltatva, néhány pillanatra hazasieték Bertókomat megtekinteni, kit reggel óta nem láttam.

A derék suhancz körülményei közt igen jól érzé magát, s nem győzé sajnálkozását kifejezni, midőn hallá, hogy egy pár óra mulva már temetni fogják a szép asszonyságot, ki miatt a bérkocsi bakjára kellett állania. E mellett cifránál cifrább szitkokkal tetézé a gyilkost, kinek két golyója, a mint mondá, épen a két legbecsesb tárgyat választá ki magának martalékul a hintón kívül és belül, tudnillik a - vörös nadrágot és a szép asszonyságot. E két nagy veszteség közt azonban mégis azon lényeges különbség uralkodott, hogy a nadrágot még ki lehete legalább szükségből javítani, míg a szép grófnő örökre oda volt. De legtarkább czigányos esküvel fogadá is Bertók, hogy mihelyt talpra álland, azonnal körömre fogja a gaz gyilkost keríteni, habár a holdvilágba rejtené is el magát.

Távollétem alatt a nyomozó biztosság is szállásomon vala, Bertók vallomását följegyzé, a két pisztolyt megtekinté, s ezzel alkalmasint az egész ügyet befejezettnek tartá, mert ugyan mikép birná a gyilkost felfödözni, miután még csak nevét sem tudtuk megmondani! Lehetetlenségre nincs köteleztetés, ez világos, és azért nagy igazságtalanságot követne az el, ki itt hanyagságról merészelne szólani. Sőt mi több, még a budapesti puskacsinálók is sorra megkérdeztettek a két pisztoly iránt; de azokat egyik sem ismeré tulajdon készítményének, vagy árújának; ennélfogva tehát igen természetes, hogy minden további törvényes nyomozásnak meg kelle szünni; magától értetvén azonban, hogy az illető feleknek minden nehézség nélkül megengedteték, részökről, saját költségökre, minden szükséges lépést megtehetni, mely a gyilkos felfödözésére vezérelhetne; ámbár természetesen, világos kikötése mellett az illő elővigyázatnak és kiméletnek, hogy valami botrány ne történjék, s valamely gazembernek becsülete puszta gyanuból meg ne sértessék. S e gondoskodás valóban igen dicséretes, mert mostani fölvilágosult századunkban a gonosztevőt is mindig embertársunknak kell tekintenünk, s azért nem szabad őt azon kérlelhetlen szigorral nyomoznunk és üldöznünk, mely a sötét középkor homlokára örök gyalázat bélyegét nyomá. Szelídség most a jelszó, mely után indulnunk kell, s a rosszat nem szabad rosszal viszonoznunk.

Ily épületes, korszerű, jámbor és népszerű eszmék jártak és keringtek agyamban, midőn ma már másodszor haladtam végig a szép király-utczán, mely csak annyiban szebb a belvárosi úgynevezett szép-utczánál, hogy nem oly rendkívül piszkos, és nem is oly szerfölött göröngyös, mint az, mely gúnyul ruháztatott föl azon díszes nevezettel, vagy talán azért, hogy annál kiáltóbb legyen az ellentét a név és valóság közt? Ez már meglehet, mert most az efféle divatok úgyis rendkívül uralkodnak. Vannak most ugyanis emberek, kik csak azért neveztetnek gazdagoknak, mert fülig adósak; vannak bölcsészek, kik soha egyetlen okos szót sem mondottak; vannak ülnökök, kik egész életökben mindig csak állottak, azaz: mindig álnokok voltak; vannak - de minek vigyek vizet a Dunába, úgyis mindenki tudja, hogy állításom igaz, ki valaha a szép-utczában megfordult; ki pedig nem volt ott, és puszta szavamnak nem ad hitelt, az alkalmasint száz meg száz okomra sem fog hivőleg meghajlani.

Tehát ismét a király-utczán kelle végigmennem, hogy Beattini grófnő temetési ünnepélyén jelen lehessek, s mivel ezen pompás nevű utcza szépségeit már elmondám, tehát nem szükség, hogy ismét ezen tárgyat pöngessem, ámbár - tisztelet, becsület, de igazság is - annyit mondhatnék még kellemeiről, hogy akár harmincz mérföldnyire is visszaborzadhatna tőle a nyájas olvasó.

Nem szólok tehát az utczáról, hanem hogy tisztelt olvasóim unatkozni ne méltóztassanak addig, míg Beattini szállásához érünk, tehát legyen szabad kissé körültekintenem az utczán, s lehet, hogy akadni fognak néhány tárgyak, mikről veszély nélkül ejthetni egy pár szót.

Midőn kivégeztetés, menyekző, temetés, vagy angol lovagművész társaság látható Pesten, akkor mindig százat fogadhatni egyre, hogy a város nagy része talpon van, s e kandiság annyira megy, hogy bizony még a házak is végigsétálnának a járdán, e gyönyörűségek megtekintése végett, ha helyeikből mozdulni tudnának, min egyébiránt nem birnak eléggé csodálkozni, mert hiszen ők érzik legjobban, hogy legújabb időkben mily félelmesen gyönge alapokra építtetnek.

Hogy e látványokban, az utczán, ingyen részesülhetni, az természetesen legnagyobb oka annak, hogy oly rendkívül nagyszámú közönségnek örvendnek, mert nálunk a nem adózás szelleme nemcsak a hatósági termekben, hanem az utczán is egyenlő erővel uralkodik.

Hogy Beattini grófnő meggyilkoltatásának hire már elterjedt Budapesten, azt említnem is fölösleges, mert ki ne tudná, hogy ily nagy városban nagyszámú dologtalan ember létezik, kinek minden törekvése csak oda van irányozva, hogy az eseményeket és ujdonságokat lehetőségig gyorsan tudhassa meg, s még azon melegen rögtön tovább is adhassa, még pedig ugyancsak dús kamattal, azaz: lehetőségig bővítve, nagyobbítva és megváltoztatva.

Igy történt az most is. Igen természetes tehát, hogy a két szomszéd város legtávolabb részeiből is seregestől tódultak az emberek ezen különös temetés megtekintésére. Valóságos akasztáshoz sem csődülhetett volna össze több ember.

Czifra hölgyek, mulattató arszlánok kiséretében, kik mindig annyira elmések voltak, hogy a folyvást nevető hölgyek végre már magok sem tudták, hogy tulajdonkép mért kaczagnak; öreg asszonyok, hosszú olvasóval, kik az utcán is ájtatos fohászokra mozgaták ajkaikat, s ez által mindenkinek jó példát adtak; dajkák és pesztonkák, izzadtan czipelve és ránczigálva a gondjaikra bizatott gyermekeket, kik otthon alkalmatlanságukra váltak volna anyjoknak, mivel ilyenkor rendesen látogató érkezik a házhoz; bérkocsik, melyek egymással vetélkedve iparkodnak czélhoz jutni, hogy a temetőben fuvart kaphassanak; visító kutyák, tettenkapatott zsebtolvajok, kik nagy ügyességgel szabadulnak ki az üldözők körmeiből; - ezek azok, melyek a figyelmet azonnal lekötik, s észrevételekre szolgáltatnak alkalmat.

Helyszinén vagyunk, azaz mintegy harmincz lépésnyire a kert kapujától, mely mindenki előtt zárva van, az egyházi férfiak csoportját kivévén, mely épen most bocsáttatik be. A hatlovas gyászkocsit roppant számú népség környezi.

Kik azon öreg asszonyok, kezeikben irással, és arczukon bánatos kifejezéssel?

Ezek kérelmezők, minden gazdag temetésnél megjelennek, szegénységi bizonyítványnyal ellátva, és mindig erősen remélve, hogy ajándékkal fognak temetés után szegényes hajlékukba visszatérni, mely reményük néha csakugyan teljesül is; mert a gazdagok rendesen szoktak effélét parancsolni végintézkedésükben, s ezáltal akarják azt jóvátenni, mit egész életökben elmulasztottak.

Hát azon öreges férfiak, kik oly magosra nyujtják nyakukat, mint a kecskék, midőn nem érik el a falombot?

Ezek minden gazdag temetésen megjelennek, azon reményből, hogy viaszgyertyát fognak kapni. E reményök azonban most már csak fölötte ritkán teljesül, mióta a fölvilágosulás annyira terjedt az életben, hogy az ily gyertyaosztogatás a halál után egészen fölöslegessé vált.

De az illető szertartás már befejezteték, s a koporsót a kertajtón kihozák. Csak aranyozott gombjait láthatni kissé, mert a többit nehéz sötétkék selyem borítja. Mig a koporsót a kocsira erősítik, ily beszédek hangzanak a tömegből:

- Grófnő volt?

- Úgy mondják.

- Ki ölte meg?

- Nem tudják.

- Ugyan hol a férje?

- Ott azon magas úr, egészen feketében, ki mindig arczára tartja kendőjét, s most bérkocsiba lép.

- Szerettem volna arczát látni.

- Nyilván sír, azért födé el arczát.

- De mégis furcsa, hogy gróf létére bérkocsiba ült.

- Hiszen azt mondják, hogy idegen, s mindössze is csak néhány hét óta van Pesten.

- Már akkor csakugyan érdemes ám meghalni, ha ily szépen temetik el az embert.

- Már én csak azt mondom, hogy a gróf maga ölte meg.

- Ostoba beszéd!

- Nagysád, unatkozni méltóztatik?

- Oh, nem! Igen jól mulatom magamat.

- Mily szép ruhája van azon lánykának!

- Lehet annak, ki oly könnyen jut hozzá, ha-ha-ha!

- Kicsoda azon csinos asszonyság?

- Asszonyság?

- Igen, ott.

- Ha ha ha! Kedden és pénteken sárgarépát árul a piaczon.

- Mily fehér nyak!

- Hja, olcsó most a rizspor!

A sok üres fecsegés boszantani kezde már, s szemeimet fölemelém, hogy tárgyat lelhessek, mely figyelmemet valamennyire leköthetné. És valóban láttam is olyasmit, mire egyáltalában nem valék elkészülve, s mi egész figyelmemet leköté.

Az utcza tulsó oldalán egy nyitott s leeresztett födelű bérkocsi állott, mely alkalmasint a városerdőbe, vagy valamely kertbe szándékozott, s csak a nagy tolongás miatt állott meg.

A kocsiban egy födetlen fejű férfi és egy kalapos ifjú ült, arcát mind a kettő a koporsóra irányozá, s e közben vigan beszélgettek egymással.

Bámulásom legmagasb fokra emelkedék, szemeim nem csalódhattak. Igen, ez Beattini gróf és hitvese, azon asszony, kit ma reggel halva láttam koporsójában, azon asszony, kit most temettek, s azon férfi, ki néhány percz előtt zárt bérkocsiba lépett, arczát fájdalom miatt kendőjébe rejtve!

De még sem! Hiszen ezek mindketten szőkék, Beattini és neje pedig fekete hajuak. És mégis, e hasonlatosság! Megfoghatlan!

- Merkwerdig! - hangzék most szorosan hátam mögött.

Hah, mi ez? Visszatekinték, és - Móricz állott mögöttem, szemeit merően azon bérkocsira függesztve, melyről szólék. Már meg akarám őt ragadni, de azon pillanatban szemembe tekinte, néhány ugrással eltünt, a gyászzene megharsant, s üldözésről szó sem lehete.

 

XX.

A titkos nyomozó.

Kiáltásomat még néhányszor ismétlém, de hiába! A tárogatók oly iszonyúan harsogtak, mintha még egyszer le akarták volna Jerikó falait dönteni; a gyászkocsi széles kerekei tompán kongtak az egyenetlen kövezeten; a fáklyás hajduk kardjai recsegve verdesék a köveket; a hosszú bérkocsisor szinte megindult már; az emberek szitkozódva tolongtak, sikoltottak és kaczagtak s ez általános zavarban igen természetes, hogy nem üldözhetém a zsidót, kinek megjelenése első pillanatban annyira megzavart, hogy egész testem szinte megkövesült s egyedül ennek köszönheté megszabadulhatását, mert különben bizonyosan nem kerülte volna el karomat!

Midőn ismét az előbbi helyre tekinték, nem látám már többé a bérkocsit; a gyérülő néptömeg közt alkalmasint tovább hajtott s most már annak sem juthaték nyomába; pedig mennyire érdekemben fekvék azon férfit és társát közelebbről megismerni, mert most villám gyanánt hatott elmémbe azon gondolat, hogy ez talán Dalmer báró. De hát a szép ifjú mellette, ki annyira hasonlíta Beattini nejéhez? Kik voltak ők? Az eszmék ismét zavarodni kezdének agyamban s teljességgel nem tudám, hogy mit kelljen e rendkívüli tüneményről gondolnom.

Móricz is csodálkozó kifejezésre fakadt, midőn azon rejtélyes párt megpillantá. És ugyan mi okból csodálkozott? Nem tudta, hogy ki temettetik s talán nejére vélt ismerni a szép szőke ifjúban? Vagy csak a csodás hasonlatosság birta őt bámulásra? És ugyan mit kereshete Móricz Pesten? Mikép merészlett e városban megjelenni, hol szabadsága minden pillanatban koczkáztatva volt? Vagy abban bizott, hogy megnövesztett vörös szakálla ismeretlenné fogja őt tenni? S ha úgy is, de mi czélja lehete itt mulatásának? Ellenem forralt boszút? Vagy a körmösi csárdást üldözé? Vagy talán nejének nyomába jutott?

Száz meg száz ilyféle kérdéssel ostromlám lelkemet s egyikre sem tudék kielégítő választ találni, ámbár majd mindegyike egyenlőn nyugtalanító vala, mindenekfölött pedig különösen Móricz megjelenése, mely egyáltalában nem lehete csupán történetes.

Koporsóban fekvő holttestet zeneszó mellett megsétáltatni, előttem mindig nevetségesnek tetszék, most pedig boszankodám is e szokás fölött, mert a halottat korántsem vivék ki egyenesen a sirkertbe, hanem a hosszú Király-utczán végig sétáltaták egészen a nagyhid-utcza szögletéig s csak onnan kanyarodtak vele a Váczi-utra, mintha a holttest ezen zökögtetésben valami rendkívül nagy mulatságot találhatott volna. Ennélfogva tehát nem teheték egyebet, hanem kénytelen valék magamat a tömeggel előresodortatni.

Boszankodásomat kaczaj szakasztá félbe; föltekinték tehát s egy diszes öltözetű ifjut pillanték meg lóháton, a mi magában még nem lett volna ugyan nevetséges, mert a lovaglás igen nagy divatban van, mióta a nyargalás ellen oly keserüen kelt ki a világ; de az csakugyan furcsa volt, hogy a paripa legnagyobb komolysággal a halotthuzó lovakhoz csatlakozék, fejét lehorgasztá s ünnepélyes lépésekkel baktatott mellettük, föl sem véve a lovag korbácsát. Hajdan ő is társa volt e hat lónak s most kötelességének érzete vezérlé őt e botrányos tettre; a lovag végre leszállani kényszerült s boszúsan tünt el egy mellékutczába. E kis mellékjelenet igen földeríté a nagytiszteletű szomorú gyülekezetet s Beattini grófnő ugyancsak vigan kisérteték utolsó nyughelyére.

Nem győzöm eléggé csodálni, hogy e temetés folytában számos emberhalál nem történt. Az utcza annyira tömve volt emberekkel, hogy könyökeinek használata nélkül alig haladhatott előre az ember. S mind e mellett mégis egyik urasági hintó és bérkocsi folyvást a másikat követé, melyek mind a kertekbe vagy városligetbe hajtottak, sőt vágtattak. Mindannyiszor mily iszonyú zavar támadott! Az emberek tapasztalásból tudák, hogy a kocsisok egy pár emberélettel nem igen törődnek, mivel tudják, hogy a büntetést könnyen elkerülhetik; azért tehát a kocsik közelítésekor mindenki félrenyomult, kiméletlenül taszítva vissza a hozzá legközelebb állókat. E nagy tolongásban ruhák tépettek el, lábak tapostattak össze, gyermekek majd agyon nyomattak, sőt a gyászkocsi közelében egy pár ember öltözete a fáklyák lángjánál meg is perzselődött.

S gondolja talán valaki, hogy ennyi kellemetlenség és veszély a közönséget minden mellékutczánál gyéríté? Sőt ellenkezőleg! Minden utczából újabb meg újabb csoportok tódultak a nagy tömeghez, mintha még soha nem láttak volna temetést. S a mi legszebb, e mellett folyvást valamennyi ember zúgolódott a nagy tolongás ellen s szidá az emberek kandiságát, melynél fogva mindent látni iparkodnak. Bizony mind beillett volna politikusnak, mert mind mást beszélt és mást cselekedett!

Végre szerencsésen kiszabadulánk a legszebb utczából, mi nem csekély örömömre szolgált s a gyászkocsi a Váczi-utra fordult. Most fejlett ám még ki a legmulatságosb jelenet. Minél gazdagabb a halott, annál több bérkocsit fogadnak a rokonok, mikben részint ők foglalnak helyet, részint a szomszédok, ismerősek s azok, - kik hozzáférhetnek. Ezúttal mintegy harmincz bérkocsi volt jelen s csak kettőben ültek emberek; az elsőben tudniillik Beattini gróf, folyvást könyűkkel áztatva kendőjét, ki még a kert kapujában fölült, minthogy a fájdalom miatt alkalmasint szerfölött elgyöngült; a másodikban pedig cselédei foglaltak helyet.

Eszerint huszonnyolcz üres hintó állott készen a nagyérdemű közönség szabad rendelkezésére s bezzeg volt most tolongás! Mindenki első akart lenni s bámulva szemlélém, hogy oly díszes öltözetű hölgyek és urak tolongtak ezen mulatságos ingyen sétára, kikről effélét bizony álmában sem merészlett volna az ember föltenni s kik alkalmasint birnak annyival, hogy saját költségüken is sétálhatnának, ha arra épen kedvük támad. De hiába, napjainkban az a divat, hogy a garast százszor is fordítsuk meg, mielőtt kiadnók, a tízforintosokat ellenben megtekintés nélkül dobáljuk sárba. Egyébiránt ezen tolongás a kocsik körül igen mulatságos eredményeket szült; történt ugyanis, hogy négy kis társaság is ugyanazon kocsit akará elfoglalni s a tolakodás miatt mindegyikből csak egy juthatott föl s a kocsis elindult. E szerint négy egészen ismeretlen ember került össze, mi eleinte kissé megzavará ugyan őket; de lehet, hogy utóbb igen érdekes kalandocskákra szolgáltatott alkalmat a véletlen megismerkedés.

Épen a nagyhid-utczába akarék fordulni, midőn karomat hátulról érinteni érezém. Visszafordulván, egy görbedt testű öreges zsidót pillanték meg, kinek ravasz szemei sokatjelentőleg vigyorogtak rám.

- Mi kell? - kérdém őt, mindkét kezemmel zsebeimre tapintva.

- Én nem vagyok tolvaj, nagyságos uram; szolgálni kivánok nagyságodnak.

- Mivel?

- Nagyságod tolvajt méltóztatott kiáltani a temetés kezdetekor.

- Láttad őt?

- Nem, de mégis megkeríthetem, ha nagyságod leírja személyét.

A zsidó kivánatát azonnal teljesítém, ki azonban fejét csóválva, így szóla:

- Tehát zsidó?

- Igen.

- Az baj, nagy baj!

- Miért?

- Mikép iparkodjam hitsorsosomat kézrekeríteni!

- Csak tedd meg s száz forintot adok.

- Lopott?

- És gyujtogatott.

- Nagyságos uram, úgy ötszáz forint csöndesítheti csak meg lelkemet.

- Azt is megadom, ha nyomába vezetsz.

- Én egyebet nem is tehetek.

- Hogyan?

- Nagyságos uram, a szegény zsidó szükségből mindent kénytelen megtenni, meddig az emanczipácziót meg nem kapja; de azért hitsorsosát nem keríti maga börtönbe.

- Tehát mit csináljak?

- Holnap este méltóztassék pontban nyolcz órakor e helyen megjelenni az ötszáz forinttal s reménylem, hogy tökéletesen meg lesz velem nagyságod elégedve.

- De ki vagy te?

- Hm, én sem kérdeztem még nagyságod nevét.

- Akarom tudni.

- Jól van, holnap este megmondom.

- Pontosan meg fogok jelenni.

- Az ötszáz forintot el ne méltóztassék feledni.

- Elhozom.

- Jó éjszakát kivánok.

A zsidó a háromdob-utcza felé távozott, én pedig szállásomra sieték, előre is örvendve a holnapi fölfedezésnek.

 

XXI.

Egy reménynyel kevesebb.

Annyi események, melyek, egyetlen nap lefolyása alatt, ostromló sereg gyanánt rohantak rám, aczélozott kedélyemet is megrendíték kissé s azért nem volt kedvem az estét mulatságokban tölteni, hanem szállásomon maradtam, terveket rendezve és válogatva, miket másnap foganatosítnom kelle, hogy kalandim iránt végképen tisztába jöhessek.

Hosszas fontolgatás után abban állapodám meg, hogy másnap reggel Beattinit mindenekelőtt meglátogatom s törvényes eszközökkel fenyegetés mellett a rablott vagyonnak törvényes kezekbe adására kényszerítem; azután pedig Dalmer báróval iparkodom megismerkedni s végre este a nyomozó zsidóval találkozom és Móriczot mindenáron hatalmamba kerítem.

Csak most juta eszembe, hogy saját megtámadómra nézve is, ki mindenesetre egyszersmind Beattini grófnő gyilkosa volt, szólanom kellett volna az ismeretlen zsidóval, mert többször hallám már, hogy ily utakon legbiztosabban juthatni minden elkövetett gonoszságnak nyomába. Eltökélém tehát, hogy holnapi találkozásunkkor eziránt is szólani fogok vele, ámbár egyébiránt nem igen feküdt érdekemben a tettest kipuhatolni.

E tervezések közt töltém az éj nagyobb részét álmatlanul s csak éjfél után szenderültem el, minek következtében jól magasan állott már a nap, midőn fölébredék.

Bertókot nagy örömömre már talpon lelém, ámbár még sántított; megparancsolám neki tehát, hogy ne erőltesse meg magát s azzal útnak indulék a grófhoz, még pedig bérkocsin, mert alig várhatám, hogy szemközt állhassak vele.

A kertajtónál elbocsátám a kocsist és be akarék lépni, minthogy az ajtó nyitva volt; véletlenül föltekintvén, czédulát pillanték meg az ajtón, melyen e sorok valának olvashatók:

- Ezen kert, kényelmes butorozott nyárilakással együtt minden pillanatban kiadandó.

Csodálatosnak tetszett ez ugyan nekem, de csakhamar megnyugodtam ismét, gondolván, hogy a gróf bizonyosan nem nagy örömöt érezhet oly helyen, hol gyilkosság által veszté el szép hitvesét s hogy ennek következtében igen természetes, ha e helyről minél előbb menekülni törekszik, hol minden helyecske csak bús emléket költhete keblében.

Gond nélkül léptem tehát a kertbe, hol a kertész azonnal e kérdéssel állott előmbe:

- A szállást tetszik megtekinteni?

- Nem. A gróffal akarok szólani.

- Nem lehet.

- Hozzá kell mennem, tegnap maga rendelt ide ezen órára.

- És még sem lehet.

- Miért?

- Mert a gróf már elutazott.

- Micsoda?

- Úgy van, még tegnap este.

- Hová?

- Nem tudom.

- Nem hagyott levelet vagy üzenetet?

- Nem.

- Erről saját szemeimmel kell meggyőződnöm, vezessen kend a terembe.

- Szivesen.

A termet nagy rendetlenségben találám a mellékszobákkal együtt s minden csakugyan hirtelen elutazást tanusított.

- Mikor távozott a gróf? - kérdém ismét a kertészt.

- Mindjárt a temetés után. Alkalmasint gőzhajóra ment, mert targonczásemberekkel vitette el ládáit.

- Ki ment vele?

- Csak egy szolgája, a többit elbocsátotta, midőn távozott.

- És lovai?

- Csak két hátaslova volt, azokat a targonczások után vezette az inas.

Többet nem tudhaték meg a kertésztől, elhatárzám tehát, hogy tüstént visszasietek a városba és mindenek előtt a gőzhajóhivatalban tudakozódom.

A baloldali utcza sarkán eszembe juta tegnapi látogatásom az emberfogyasztó-intézetben s azonnal oda irányozám lépéseimet, mert tudni vágytam, hogy ott van-e még a kis Móricz, kiről eddig Beattini neje gondoskodott.

Beléptemkor nagy indulatossággal kiálta rám a vastag asszony:

- Talán még egy kosztosomtól akar az úr megfosztani?

- Hogyan?

- Bizony nem szép úgy visszaélni a becsületes szegény asszony bizodalmával. Ezt ugyan nem érdemlettem.

Nem értém az asszonyt.

- Ugyan úgy-e?

- Valóban nem.

- Nézze meg az ember, még azt akarná velem utóljára elhitetni, hogy egy szót sem tud az egész történetről?

- Szóljon világosan.

- Talán nem az urnak köszönhetem, hogy legjobb kosztosomat elvesztettem!

- Micsoda?

- Úgy, úgy!

- Melyiket?

- A kis Móriczot.

- A zsidófiut?

- Igen.

- Lehetetlen.

- Nem lehetetlen biz az, ott van az üres bölcső.

- És mikor történt az?

- Mintha bizony nem tudná!

- Becsületemre mondom, szót sem tudok e történetről.

- Tegnap este kilencz órakor vitték el tőlem a gyermeket.

- Kik?

- Azon inas, ki mindig a pénzt szokta hozni.

- Egyedül volt az inas?

- Nem, hiszen úgy ki sem adtam volna neki a gyermeket.

- Tehát ki volt vele?

- Egy úr gyászöltözetben, ki azt mondá, hogy a gyermek anyja magához kivánja a kis fiut.

- A gyermek anyja?

- Igen.

- Hiszen azt tegnap temették.

- Talán itt az első kertben?

- Igen.

- Szent isten, hát a meggyilkoltatott grófnő volt a kis Móricz anyja?

- Úgy van.

- Mi lesz most már a kis gyermekből?

- Majd gondját viseli a gróf.

- Gróf?

- Igen, a ki elvitte.

- De mi köze annak a kis Móriczhoz?

- Ő az elhunyt grófnőnek férje volt.

- Férje?

- Igen.

- De hiszen a kis Móricz zsidó!

- Talán zsidó volt az anyjának első férje.

- Csodálatos!

És valóban, ezt magam is csodálatosnak tartám, mert Beattini iránt elég okom volt rossz véleménynyel viseltetni s így meg nem foghatám, mi birhatá őt arra, hogy magát a kis Móriczczal terhelje, ki, a vastag asszony állításánál fogva, bizonyosan nem az ő fia volt, hanem még az elhunytnak első házasságából származott, miről az öreg Móricz természetesen semmit nem tudhatott, miután felesége összekelésük után négy hónap mulva hagyta őt el, nem egészen két év előtt, a gyermek pedig most mintegy egy esztendős lehetett.

Mi czélja volt tehát Beattininak a gyermekkel? Talán védfegyverül hivé azt az öreg Móricz zaklatásai ellen használhatni, ha ez idővel nyomába találna akadni? Egyedül ez volt az, mit e tekintetben most valószinünek hivék tarthatni s ennélfogva nem is igen törekvém e tényt máskép magyarázni, ámbár egészen kielégítőnek még ezt sem tartám.

Egyébiránt még e kérdéseket intézém a kövér asszonyhoz:

- Jól megnézte-e azon urat?

- Igen.

- Rá tudna ismerni?

- Igen.

- Tehát ne feledje el vonásait.

- Miért?

- Lehet, hogy egykor szembe fog vele állítatni.

- Irgalmas isten, hiszen én semmi rosszat nem követtem el!

- Nem is azért, hanem lehet, hogy a gyermeket fogja baj érni s akkor mindenesetre jó lesz, ha ráismerhetünk arra, ki őt elvitte.

- Oh, száz esztendő mulva is megismerem, ha élek!

Ezután a hajdani csárdásnővel akarék még szólani, gondolván, hogy talán ő is nyujthat némi adatot ez esemény fölvilágosítására; de ajtaját zárva lelém s így haladék nélkül a városba siettem.

A gőzhajóhivatalban legkisebb nyomára sem akadhaték a grófnak, a postahivatalnál szinte siker nélkül maradt minden tudakozódásom; de még ezzel sem elégültem meg, hanem néhány előkelőbb vendégfogadóban is megfordultam s a legujabban érkezett idegenek neveit végignézém a vendégkönyvben; de hasztalan! Beattini neve sehol nem fordult elő. Még a király-utcza szögletén állomásozó targonczásokat is rendre kérdezém, hogy nem szállítottak-e ládákat azon kertből valahová, melyből tegnap a nagy temetés kiindult? Fáradozásom itt is füstbe ment, a kertet mindegyik jól ismeré, de egyebet ennél egyáltalában nem tudhattam meg.

Beattini tehát, mint látszott, nyom nélkül eltünt!

 

XXII.

Halottrablás.

Az elsorolt sikertelen kisérletek folyvást magasb fokra csigázák nyugtalanságomat s elmémet csaknem lázas fölhevülésbe hozták. Ime, gondolám, rend nélkül bizony nem nagy áldás a szabadság, sőt néha átokká is változhatik. Szeretjük ugyan, ha szabadon mozoghatunk s föltartóztatás nélkül jöhetünk, mehetünk, egészen tetszésünk szerint s ez magában igen szép és jó; de azért még sem ártana, ha ilyenkor itt vagy ott jelentenünk kellene magunkat, mert ez a becsületes embert teljességgel nem gátolja szabad mozgásában; ellenben a gazember szökését lehetetlenné teszi, vagy legalább szerfölött nehezíti, ki most egész kényelemmel távozhatik s többnyire csak saját ügyetlenségének tulajdoníthatja, ha üldözőit nem birja kijátszani.

Ily gondolatokkal tépelődtem s már épen szállásomra akarék térni, midőn hirtelen eszembe villant, hogy még azon férj is, ki neje halálának jobban örvend, mint menyekzője első hajnalának, halála után, ha vagyona csak félig-meddig engedi is, gondoskodni szokott arról, hogy sírja gondosan ápoltassék, habár maga soha nem tekint is utána.

Igen, a temetőbe kell mennem, gondolám; a gróf bizonyosan intézkedett, hogy legalább márványkereszt állíttassék hitvesének sirjára s erre, elutazása előtt valakit, hihetőleg a temetői fölvigyázót, meg kelle biznia. Ezen uton talán nyomába juthatok az eltüntnek.

E gondolatot hévvel ragadám meg, mint vizbe eső a mellette úszó szalmaszálat s azonnal bérkocsiba vetém magamat és gyorsan a temetőbe hajttattam, hol azonnal a fölvigyázó hajlékába léptem.

Várakozásomban mindazáltal csalatkozám, mert csak feleségét lelém honn, kitől semmi fölvilágosítást nem nyerheték. Férje, mint mondá, a városban volt, visszaérkeztét azonban minden pillanatban várá, mert a dél már hatalmasan közelíte.

Addig tehát a sír megszemlélésével szándékozám az időt eltölteni, mert mindenesetre szólni kivántam a fölvigyázóval, mielőtt a városba visszatérnék.

Egészen szorosan az árok mellett lelém az új sirokat s a legújabb mellett ismét újat ástak; kapa és ásó ott volt még, de embert nem láttam. A kereszteken végigolvasám a neveket s egyiken sem látám a Beattini nevet; a legújabb sír keresztjén azonban semmi név nem volt olvasható s így azt tartám a keresettnek, gondolván, hogy szükségtelennek tartá a gróf nevét ráiratni, miután úgyis bizonyosan márványt szándékozott odaállíttatni.

Az árok partját sürű lombozatú fák árnyékolák be, s én a bokrok mögé heveredém, szabad futást engedve gondolatimnak, melyek az üzőbe vett rejtélyes tárgyaktól semmikép nem birtak megválni.

Csak kevés pillanatig fekvém helyemen, melyről az uj sirokat áttekinthetém, a nélkül, hogy magam a netalán odajövőktől észrevétethettem volna, midőn a sirásó odaérkezett, a félig kész sirba lépett, és dalolva folytatá szomorú munkáját, mintha a legszebb menyasszony számára menyekzői szobát készített volna.

És ugyan mért ne végezné munkáját jókedvvel? Ezzel valóban nem árt annak, kinek számára ezen utolsó hajlékot készíti! Egykor pedig az ő sirját is így fogják majd megásni.

Rövid idő mulva még egy sirásó érkezett, kit így szólíta meg az előbbi:

- Nem segítnél, czimbora?

- Fáradt vagyok.

- Hol voltál?

- A városba.

- Talán zsidónknál?

- Nem.

- Na, ne tagadd.

- Ugyan mért tagadnám?

- Azt gondolod, hogy figyelemre sem tudom már a dolgokat venni?

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Csak azt, hogy a tegnapi grófnő sirját fölástátok az éjjel.

- Azt nem is tagadom.

- Sajnálom, hogy tegnap Marczi volt czimborád.

- Kár pedig.

- Na, na, mirevaló ez a szabadkozás, czimbora?

- Nagyon csalatkozol.

- Nem hiszem.

- Pedig úgy van.

- Kati legyek, ha hiszem!

- Majd hiszed mindjárt.

- Halljunk szót hát.

- Mi ugyan ebül jártunk.

- Micsoda? Talán rajtakaptak?

- Dehogy!

- Hát kisértetet láttatok?

- Nem, de halld csak. A sirt fölástuk, a mint illik, a koporsót megnyitottuk, a selyem szemfödelet gondosan és vigyázva levettük és ijedtünkben majd összerogytunk.

- Talán föltámadt a halott?

- Igen ám, de minekelőtte mi a koporsót megnyitottuk volna.

- Bolond beszéd.

- Lelkemre mondom!

- Vagy akkor voltál részeg, vagy most, czimbora.

- Sem akkor, sem most. A koporsó üres volt.

- Üres?!

- Igen, csak egy festett papirosfej volt benne.

- Nem akarsz elámítani?

- Üdvösségemre mondom, nem! Mi gyürűket vártunk és a földgöröngyöktől megszaggatott szemfödélen kívül egyebet semmit nem találtunk.

- Csodálatos!

- Igy még soha nem jártuk meg.

- De hát ugyan hová lett a holttest?

- A manó tudja!

- Aha, jut eszembe valami!

- Nos?

- Mintha azt hallottam volna, hogy azelőtt zsidóasszony volt a grófnő.

- Ezt én is hallottam.

- Most már sejtek hozzá, hogy mi történt vele.

- Ugyan mi?

- Hát a zsidók bizonyosan kiásták és saját temetőjükbe vitték.

- Az bizony meglehet.

- Hány órakor fogtatok a munkához.

- Éjfél után két órakor.

- Már úgy bizonyos. Addig azok szépen eltakarították.

- Csak valamikép napfényre ne jusson a dolog.

- Ne félj attól! Az bizonyosan hallgatni fog, a ki elvitte.

Most előrohanék rejtekemből, s e szókkal támadám meg a derék czimborákat:

- Gazemberek, kövessetek a városházra, tüstént.

A két sirásó meghökkent ugyan, de miután egymásra néztek, s gondosan körültekintének, csakhamar ismét nekibátorodtak és igy szóltak:

- Ugyan miért?

- Kicsoda az úr?

- Mondom, kövessetek.

- Nem érünk rá.

- Semmirevalók, ti tehát megraboljátok a halottakat?

- Mi?!

- Mindent hallottam.

- Hát még ki hallotta?

- Hol a bizonyság?

- Mi ketten vagyunk!

- Meg is esküszünk egymás mellett, ha kell.

- Meg bizony!

Csakhamar átlátám, hogy igazuk van a gaz czimboráknak, s hogy ezen uton szándékomat különben nem igen mozdíthatnám elő! Máshangon kezdék tehát szólani:

- Beszéljünk máskép. Nekem nagy érdekemben fekszik megtudni, hogy mi történt ezen halottal?

- Magunknak is!

- Elhiszem bizony, hiszen utoljára majd meg sem akarnának az emberek a mi temetőnk számára halni, ha hire jutna, hogy innen a holttestek csak amúgy szőrén-szálán elvesznek!

- Legyen rá gondotok, s ha nekem biztos tudósítást hoztok, fényes jutalomra számolhattok.

- Talán a tömlöczben?

- Becsületemre mondom, megajándékozlak.

- Mondja inkább szakállára, tekintetes uram, azt legalább látjuk, hogy jókora van.

- Szavamban ugy bizhattok, mint saját gazságtokban. Előre is itt van mindegyiknek egy ezüst tallér.

- Majd utána leszünk.

- A föld közepéből is kivájjuk.

Még a fölvigyázóval is szólék, de ő szót sem tudott emlékkőről, vagy más efféle intézkedésről; azt azonban teljes készséggel igéré, hogy tüstént értesítend, mihelyt e tekintetben valami tudtára fog esni. Szállásomat, valamint vele, ugy a sirásókkal is tudattam.

 

XXIII.

Jóslat.

Gondolatokba mélyedten ballagék a sirkert kapuja felé, s valóban elég okom volt arra, hogy elmémet e rendkívüli esemény fölvilágosítására megerőltessem.

Hová juthatott Beattini grófnő, a szép Eszter holtteste? Magam látám őt halva, a temetésnél személyesen jelen valék, s azt is látám, hogy az orvos irásban bizonyítá halálát; már pedig az orvosok, kik oly szoros és folytonos összeköttetésben állnak a halállal, csakugyan tökéletesen ismerhetik annak képét, habár Tamás szerepét játszák is és nem mártják újjokat a híres kasza által ejtett sebbe! A sirásók ellen nem lehete gyanum, mert a testet megrabolhaták ugyan, mire elég példa van, nemcsak nálunk, hanem a világ többi részeiben is; de magát a testet ugyan hová tehették volna? Igaz, hogy Angliában jó pénzen vásárolják össze a holttesteket az orvosok, tudományuk gyarapítása végett; de nálunk az eleven ember becse is oly igen csekély, hogy a halottért bizonyosan egyetlen jó szót sem lehetne kapni, s különben is, a mi fiatal orvosaink inkább csak eleven tárgyakon szeretik boncztani és természettudományi ismereteiket gyarapítani, mit én tökéletesen helybenhagyok; mert mit szólnánk például az oly vadászról, ki előbb lelövi az őzet, s aztán még meg is botozza? Tehát béke és nyugalom a holtaknak! Még azon gondolat is megfordult agyamban, hogy egykor olvasám, mikép külföldön egy a sirkert közelében lakó hentes holttestekkel hizlalá sertéseit, s e miatt bitóra jutott. Ez azonban oly borzasztó, hogy én az egész hírt most is csak henye mesének tartom; s ugyan ki is vetemülhetne nálunk ilyesmire? Hiszen mióta német atyánkfiai meghonosultak nálunk, azóta könnyűszerrel hizlalhatni sertéseket, mert a burgonyának még a legszűkebb esztendőben is bővében vagyunk. Csak egy gyanú maradt még hátra, az tudniillik, hogy talán hajdani hitsorsosai vivék el a halottat saját sirkertjökbe; de rövid fontolgatás után ezt sem hivém valószinűnek, mert ily tettből semmi pénzbeli hasznot nem várhatának, s ki ne tudná, hogy ők e nélkül nem igen szoktak valamit lendíteni. Szóval, bármeddig erőltetém is magamat, e rejtély fejtetlen maradt előttem, mert azon hiedelmet sem lelhetém valószinűnek, hogy talán maga a gróf ásatta ki hitvesét, s titkon Olaszországba kivánja jószágaira szállítani, ha csakugyan birt ott valamivel; mert az ily lovagias gyöngéd szerelemnek nem igen akad példája most, midőn a kölcsönös hajlandóságot többnyire csak tetemes készpénzbeli ráfizetés mellett szokta a vőlegény és menyasszony egymás közt kicserélni. Még azt is gondolhattam volna ugyan, hogy talán a boszúszomjas Móricz szentségteleníté meg a halott örök nyugalmát; de hiszen ő leginkább csak pénzét hajhászta, és ugyan mi hasznot húzhatott volna a holttestből? Nem volt tehát egyéb hátra, mint a szép halott csodateljes eltünésében csendesen megnyugodnom és régi magyar szokás szerint a jövendőben biznom, mely végre mindenkinek eleget tesz.

Ez alatt lassan tovább ballagék, szemeimet a gyönyörű siremlékeken legeltetve, melyek jobbra s balra csoportosan emelkedének és mintegy el akarák az emberrel hitetni, hogy a halál még sem oly borzasztó, mint sokan hinni szeretik. Ámde legyen a siremlék bármily czifra, én csakugyan még sem birok irtózat nélkül arra gondolni, hogy egykor én is egyike leszek e néma lakosságnak; nem azért ugyan, mintha a haláltól félnék, oh, épen nem! hanem csupán azért, mivel az életet oly igen, oly kimondhatlanul szeretem. Nem, nem, a meddig csak egyetlen mosolygó vagy siró hölgy létezik e széles nagy világon, addig én élni akarok, s nem kivánok örökre elnémulni, mert mindaddig, a sors legsajgóbb csapásai közt is, édes, kimondhatlanul édes az élet! S ha egykor csakugyan meg kell halnom, mit, fájdalom, nem kerülhetek el, nem kell nekem büszke s mégis hideg kőhalom siromra, nem, nem! csak szerény hervadozó emlényke hölgykebelről, egyetlen könnyű sohaj és én a sápadt kaszás lovagnak is békülésre nyujtom jobbomat!

Bocsánat e kis érzelgésért, mely különben bizony nem igen szokott rajtam erőt venni; de valahányszor sirkertben vagyok, mi elég ritkán történik meg, akaratlanul is kitör belőlem a mulandóság leverő érzelme, mely annyira elkomorítja különben nagyon is derült kedélyemet, hogy ilyenkor még a tavaszi falevélnél zöldebb beszédek fölött sem birnék kaczagni.

S ne csodálja senki e hatást, mert tökéletesen meg vagyok győződve, hogy csak elfajult lelküek nem éreznek ünnepélyes megrendülést e helyen, mely legkülönbözőbb eszmék fölvillanására szolgáltat alkalmat.

Ime, ezen magas siremlék annyi ezerbe került, hogy egy szerény követelésü becsületes családot legalább is két nemzedékig boldogíthatna értéke, s a márványalakok meg vannak már rajta csonkítva, és minden oda mutat, hogy díszbentartására semmi gond nem fordíttatik. Talán meghaltak már az illető rokonok? Oh nem! ők merőkanállal szürcsölik az élet minden örömét, nyakig kéjben úsznak, élvről-élvre repülnek, s ugyan mikép maradhatna tehát idejök arra, hogy hálás buzgalommal épségben tartatnák azok utolsó hajlékát, kik talán áldozatok s nélkülözések által szerzék meg számukra e szerencsés helyzetet!

S e büszke emlék mellett egyszerű sirdomb emelkedik, oly régi, mint amaz, s mégis mily nagy különbség van a kettő között! Ennek egyszerű kis keresztje egyenesen áll, hantjait bársonysima szép fű takarja, mik közül egyszerű virágok nyujtják magasbra illatozó kelyheiket. Gyom, vagy elhanyagoltatásnak legkisebb nyomát sem láthatni. E szerény sirhalom bizonyosan oly szüléket takar, kik nem azon törekedtek leginkább, hogy bármi uton kincseket hagyjanak gyermekeiknek, hanem hasznos, becsületes és erényes emberekké nevelék őket, s törekvéseikben nem csalatkoztak, mert csak ez az, mi a szüléknek örök hálát biztosíthat még unokáik részéről is. Ily sirt csak kevés számmal találhatni a roppant kiterjedésű temetőben!

E siron vigan szökdécselnek keresztül a gondatlan kis gyermekek és türelmetlenül kérdezik a bús anyát, mikor fog már hazatérni atyus a föld alól? A szomorgó anya nyájasan biztatja a kis csevegőket, s át kezdi látni, mikép már csakugyan második férjről kell mielőbb gondoskodnia, hogy a kis ártatlanokat megnyugtathassa.

Amott búsuló férj áll félig behorpadt sir előtt, mely első szerelmének tárgyát pihenteti, s fájdalmasan sóhajt:

- Ah, mért nem szállott szerelmem is sirba veled, most nem kellene a pokol kínjait előre éreznem!

Szegény férj, vigasztalódjál, s nyugodjál meg azon büszke öntudatban, hogy épen a legnemesb érczek vannak legkeményebb próbának kitéve.

Ott szerelmes pár üldögél a gyászfűz lombjai alatt emelkedő siron, kezeiket szorítva és szemeiket egymásra függesztve.

A lyány ünnepélyes hangon szól:

- Józsi!

Az ifjú tompa hangon sóhajt:

- Kati!

- Szeretsz-e?

- És te?

- Oh!

- Ah!

- Ha esküdet valaha megszegnéd!

- Ha hűtlen tudnál lenni!

- Soha!

- Inkább meghalok.

Ily ünnepélyes helyen tett eskü bizonyosan oly állandó leend, mint maga a halál. És hogyis ne! Hiszen a lyány szobalyány és ugyan ki nem ismeri ezen emberfaj példaszóvá vált hűségét; az ifjú pedig reményteljes pattantyus és ugyan ki kétkednék ezek állandóságában, miután alig van Budapesten utcza, melyben szóló példája nem léteznék szilárd szerelmök állhatatosságának. És ők csakugyan meg is tarták esküjöket, mikép néhány hét mulva alkalmam lőn arról személyesen meggyőződnöm. A pattantyus ugyanis más városba kényszerült távozni, s a szobalyány, csupa merő kétségbeesésből, néhány gombostűt vett szájába; az ifju pedig sok vörösbort ivott a ráczvárosban, remélvén, hogy a festék meg fogja őt ölni. Azonban, nem csekély fájdalmukra, Kati teljességgel nem birta a gombostűket lenyelni! Józsi ellenben lenyelte ugyan a bort, de nem halt meg tőle, s így mindketten alkalmasint még most is élnek, ha meg nem haltak. De ki tehet erről? A magasztos szándék meg volt bennök, s nem az ő hibájuk, hogy testalkotásuk erősebb volt az akaratnál!

Amott egy fiatal férfi virágokat ültet alig néhány napos sirhalomra. Arcza igen bánatos kifejezésü, s szemei nedvesek.

A közel bokorból mogorva tekintetű öreg férfi lép ki, s durva hangon szól:

- Mit csinál ön itt?

Az ifjú nyugodtan válaszol:

- Virágokat ültetek e sirra.

- Azt látom, de ki adott önnek erre engedelmet?

- Szivem.

- Ez szemtelenség!

- Itt nem sérthet ön meg.

- Uram, feledi ön, hogy férje vagyok annak, ki itt nyugszik?

- Zsarnoka volt ön.

- És ön?

- Én imádtam őt, de kezét nem nyerhetém el, mert én csak szivet, ön ellenben erszényt nyujthatott a kérlelhetlen szüléknek.

- Üres beszéd! Komolyan mondom önnek, ne merészelje magát itt többé láttatni; a virágokat majd kitépetem.

- S én akkor életét tépem le önnek.

- Majd meglátjuk!

Bohó emberek! Ily irigységet valóban csak az ember táplálhat keblében, kinek önzése oly határtalan, hogy még a halál országának kapuit is botorul rázza, mintha bizony ez is engedni kényszerülne féktelen vágyainak. Vannak pillanatok, mikben azt is szeretné az ember megbánni, hogy embernek született!

S hiszi-e a nyájas olvasó, kit talán már kelleténél is tovább tartóztattam e szomorú helyen, hogy még oly emberek is találkoznak, kik esti órákban rablásra is használják a halottak e csöndes tanyáját? Pedig valóban úgy van! Számtalanszor történt már, hogy a fájdalomba merült hölgyek felruháik nélkül kényszerültek szeretteik sirjairól a városba visszatérni, s csak legújabban történtek némely czélszerű intézkedések, melyek az ily égbekiáltó bűnök elkövetését ezentúl kissé nehezíteni fogják!

Végre kiléptem a gyászos sorompón, s könnyebben vevék lélekzetet, midőn Pest hajdani lakosait elhagyám.

Éljen az élet és félre a búval, míg az isten szabad ege alatt szabadon sütnek fejemre a napnak éltető sugarai!

Könnyen forgó vérem azonnal minden levertséget számüze lelkemből, s rögtön oly derültnek érzem magamat, mintha részeg vagy szerelmes lettem volna; pedig isten látja lelkemet, hogy e két baj közül egyik sem szállotta meg fejemet, mert bort soha nem iszom és mindig szerelmes vagyok, a szokott állapot pedig nem zavarja meg az embert.

De mily furcsa csoport közelít felém a Váczi-uton! Bizony megérdemli, hogy bevárjam.

Elől azon állatok egyike lépdel, miket a közéletben szamaraknak szokás nevezni, s miknek ostobasága rendes példabeszéd gyanánt használtatik, melyet azonban én, helytelensége miatt, csak nevettem, mert az állatok közt a szamár terheltetik meg legnagyobb mértékben, s egyszersmind a szamár az, mely legrosszabb tartásban részesül. E szerint a szamarat nem tudom ostobának hinni, mert hiszen az emberek közt többnyire ennek megy legjobban dolga; ez arat ott, hol nem vetett, ez örvend sok szép kitüntetésnek, mit az okos távolról sem közelíthet meg; ez az élet terheit legkevésbé érzi, s mégis legtöbb gyönyöreiben részesül, sőt még a halállal is tovább daczol, mint más okosabb ember, mert az ostoba nem búsul és nem is erőlteti meg magát, mikép azt a régi bölcsek is átláták már, midőn mondák, hogy legboldogabb ember az ostoba, mert az még csak eszét sem vesztheti el.

Én tehát a négylábú szamarat nem tartom ostobának, s úgy hiszem, hogy ezen igazságkiszolgáltató nyilatkozattal azon egész érdemes fajnak tartoztam.

A szamáron fölnyurgult czigány suhancz ült, ki nem elég idős ugyan még arra, hogy fölakasszák; de arra igenis, hogy pénz nélkül lovat vásároljon. Nadrágjának szine bizonytalan, mellényéből pedig csak a bélés díszlik még testén néhány hűséges foszlányban; de hátát azért mégis oly ép hegedű ünnepélyesíti, melyről egyetlen húr sem hibázik.

Mellette egypár nagyhasú purdé sétál, kik nagy gyönyörűséggel szurkálják a szamarat, melynek béketürését azonban nem birják kifárasztani, s e tekintetben ezen érdemes állatot a budapesti hidvámszedőkhöz bátorkodom hasonlítani, kiknek gorombaságát tizenkét hirlap és ugyanannyi hatóság sem birja fékezni.

A családfő sovány lovon ül, mely kétkerekű talyiga elé van fogva. A dade ölében purdé kaczag, a talyigában pedig nagy brúgó nyujtózik, míg a négy dorongon nyugvó ponyva, vagy gyékénysátor tetején egy kutya és macska oly arczkifejezéssel tekintget egymásra, mintha minden pillanatban divatos okokkal, azaz foggal és körömmel akarnák egymást politikai elveik jelessége felől meggyőzni. A családfő hátán klarinét függ.

A talyiga mögött még két izmos férfi, egy szép lyány s két asszony ballag, mindenféle ismert és ismeretlen eszközökkel terhelve, mik közt természetesen bográcsot és teknőt is láthatni.

Mihelyt közel értek hozzám, azonnal megállapodtak, s a családfő és szamáron ülő suhancz szomorú magyar nótát kezdének hangoztatni, melyhez a kutya és macska tüstént karéneket toldottak.

- Hová czigányok? - kérdém őket, kezemmel intve, hogy szivrepesztő zenéjükkel hagyjanak föl.

Erre az öreg czigány, leggyönyörűbb czigányos szóejtéssel, melyet azonban nem birok közleni s azért csak tisztán magyarul ismétlek, derülten válaszolt:

- Hát bizony tudnivaló, drága nagyságos uram, hogy nem Váczra, mikor Pest felé áll a fakóm orra.

- Mit kerestek Pesten?

- Budára szeretnénk menni.

- Mi dolgotok van ott?

- Csak az bizony, hogy onnan majd Pestnek hátat fordítunk és tovább megyünk.

- Hová?

- A világba!

- Honnan jöttök?

- A falu végéről.

- A mint látom, alkalmasint gazemberek vagytok.

- Hiszen akkor nem volnánk ily rongyosak.

- Mi van a talyigátokban?

- A brúgó.

- Más is van abban, mert nagyon gondosan betakartátok.

- Csak azért, hogy a nap el ne repeszsze, bizony isten, csak azért.

- Nem hiszem én szavadat, vén Fáraó, majd csak megnézem, hogy nem visztek-é lopott jószágot.

Az öreg czigány e szavaimra kissé nyugtalankodni látszék, s a szép fiatal czigánylyány azonnal megragadá kezemet, villogó fekete szemeit láthatólag függeszté rám és hizelgő hangon szóla:

- Szép nagyságos uram, engedje csak kezét, sok jó szerencsét mondok.

Pirulva ugyan, de mégis csak megvallom, hogy nem birtam kezemet elvonni a szép barna lyány ujjai közül, s igen szelíden szólék:

- Fiatal vagy te még a jövendölésre.

- Dehogy vagyok, tartsa csak kezét, nagyságos uram és majd meglátja, hogy a legvénebb sem tud jobb szerencsét mondani, mint én. Igy. Jaj, mit látok!

- Mit?

- Nagyságos uram nagyon szerencsés lesz, de nagyon ám! Olyan szép felesége lesz, mint a hajnal; de most valami baja van, mintha elvesztett volna valamit. Tegyen csak a tenyerére egypár huszast, vagy ha tallér is, annál jobb, mindjárt világosabban fogok látni. Na ne féljen, nagyságos uram, hiszen én nem lopom el, hiszen nekem nem kell a huszas és a tallér sem kell.

- Itt a tallér.

- Aha, már látom, még ma este megleli azt, a kit keres. Bizony szép asszony, eszem a lelkét!

- Tehát megtalálom azon asszonyt, kit keresek?

- Vagy magát az asszonyt, vagy azt, ki hozzá fogja majd a nagyságos urat vezetni. De sok ellensége van ám, őrizkedjék tőlük! Mintha fegyvereket látnék és lövéseket hallanék. Mondom, nagyságos uram, ne legyen nagyon kiváncsi és ne iparkodjék mások titkait fölfedezni, mert ez halálos veszedelembe ejthetné. De azért mégis nagyon, nagyon sok szerencse vár ám nagyságos urra!

- Hát még mit látsz?

- Azt, hogy a nagyságos urnak olyan jó szive van, hogy ezt a fehér tallérocskát nem veszi tőlem vissza.

Ezt csakugyan nem tehetém többé, mert ekkor a tallért már keblébe rejté; egyébiránt különben sem kivántam volna azt vissza, mert a jóslat meglehetősen illett körülményeimhez, ámbár alkalmasint csak azért gondolta azt ki az eszes czigánylyány, hogy értésemre adja, mikép nem lesz üdvömre, ha ezen elhagyatott országuton a gyékényt fölemelném, s a talyiga tartalmát megvizsgálni merészelném. Nevetve mondám tehát:

- Tartsd meg a tallért, s még két huszast sem sajnálok tőletek, ha igazán megvalljátok, hogy miért iparkodtok Budára.

- Röviden csak azt mondom nagyságos uram, - felelé a dade, pillanatnyi gondolkodás után - hogy mikor valahol lopnak, mindig a szegény czigányt veszik gyanuba. Mi tehát a Duna túlsó partjára óhajtunk jutni és azért jöttünk Pestre, mivel falun nem igen könnyen bocsátják át az embert vizsgálat nélkül a Dunán; Pesten pedig, mint hallottuk, a valóságos tolvajok is szabadon átjárhatnak a hidon.

Nevetnem kellett ez őszinte megjegyzést, s miután a két huszast megadám, utamat a város felé folytatám. Kevés pillanat mulva már csak a porfelhőt láttam magam előtt, mely a czigány családot szemeim elől elrejté.

 

XXIV.

A karperecz.

Gondolatokba mélyedten haladék előre, mert mindenki meg fogja engedni, hogy csakugyan volt okom fejtörésre, ha valóban meg akarám oldani azon csomót, melyet a sors előmbe vetett; s hogy föltett szándékomtól, nehézségek összetornyosulása miatt, nem akarék elállani, azt alkalmasint mindenki hinni fogja, ha mondom, hogy politikus nem vagyok, mert a mai világban ezek rendesen mindenhez fognak és semmihez nem látnak, mihelyt nehézségre vagy akadályra bukkannak és csupán az állhatatlanságban állandók. Annyit azonban mégis meg kell vallanom, mikép föltételem kivitelét már koránsem tartám, az eddig történtek után, oly könnyűnek, mint eleinte gondolám, mert teljesen meggyőződhetém, hogy Beattini grófban oly emberre akadtam, kit nem egyhamar lehet hálóba keríteni s ki mindig talál rést, melyen épen akkor siklik el szem elől, midőn már kezeit nyújtja ki utána az ember. Pedig épen most inkább óhajték nyomába juthatni, mint eddig, mert nem hihetém, hogy a kis Móriczot jó szándékból vette volna, anyja halála után, magához. Ki tudja, nem intézkedett-e ennek számára orzott vagyona egy részéről az elhunyt anya s hogy nem akart-e a gróf e miatt a gyermektől szabadulni? Az öreg Móricz jelenléte nem aggasztott annyira, mert azt könnyen felfödözhetni hivém, a titkos nyomozó segélye által, mihelyt szükségesnek tartám; ámbár megvallom, hogy a körülmények mostani állásában kevesebbet kezdék már az öreg bűnössel gondolni.

Ily gondolatokkal tépelődém, midőn a sorompóhoz jutván, hangos szóvita ébreszte föl tervezéseimből. Szemeimet a zaj felé irányozám s parasztkocsit pillanték meg, melybe két görcsös ló volt fogva. E szegény párák annyira el valának kényszeredve, hogy a pozdorjából fonott hámot is alig birták s a vámszedő mégis oly kifejezéssel tartá a kantárt, mintha attól félne, hogy rögtön futásnak erednek s legalább Váczig még csak meg sem állanak. Mellette süvegelve állott a kocsi szegény tulajdonosa, kit, külsejéről itélvén, csavargó koldusnak kellett volna tartanom, ha rendkívül böcsületes arczkifejezése e hiedelmet előre is meg nem czáfolá vala. A rozzant kocsi szalmaülésén igen szegényes öltözetű parasztlyány ült, arczán félreismerhetlen jeleivel a hajdani szépségnek, mikről azonban alkalmasint rendkívüli szenvedések törlék le az ifjúság zománczát s életelevenség kellemét. E lény bután tekinte mélyen berokkant szemeivel a két férfira, kiket már említék, s kiszáradt ujjai szalmakoszorút fontanak, míg ajkai lassú hangon bölcsődalt suttogtak, melynek szavait nem érthetém. Közelebb lépvén, a paraszt e szavait hallám, miket esengő hangon intéze a bortól hevült arczú vámoshoz:

- Hiszen mondom, nemzetes uram, örömest fizetnék, de nincs pénzem.

- Hát mért nem maradt kend otthon, ha nincs pénze? Pesten pénz nélkül csak a szamár és a hízelkedő kutya élhet.

- Azt hallottam, hogy Pesten van olyan ház, hol a tébolyodottakat táplálják és gyógyítják; behoztam hát én is szerencsétlen lyányomat, de nem fogadhatták be az isten adtát, mert nem fizethetek érette, az ingyen helyek pedig mind tele vannak. Egy pár hét mulva majd csak megint befordulok, addig talán ürül lyányom számára egy kis helyecske.

- Arra hiában vár kend.

- Hiában?

- Igen ám, mert a pesti lakosaknak elsőségök van és bezzeg telik azután azokból elég új lakos, ha például valami híres tánczos- vagy énekes kisasszony mutatja magát.

- Hát csupa gyönyörűségből is megbolondulhat az ember?

- Meg bizony! Ezer erre a példa Budapesten.

- Már ez mégis furcsa! Hej, az én szegény Erzsim fejét nem öröm ám, hanem szerencsétlenség zavarta meg!

- Mi gondom nekem arra, fizessen kend, vagy hagyja itt ezt a rossz szűrt.

- Hej, bizony furcsa világot élünk, nemzetes uram; mi parasztok csináljuk az országutat és mégis csak nekünk kell útvámot fizetnünk! Nemzetes uram, bocsásson át szabadon, bizony isten, egy fillérem sincs!

Most, szokás szerint, legdurvább szitkokra fakadt a vámos és botját fenyegetőleg kezdé emelgetni.

Ekkor a szekérben ülő Erzsi kérő s egyszersmind kimondhatatlanul fájdalmas hangon szóla:

- Lassabban, lassabban, kedves jó uram, mert kis fiam fölébred!

E szók után gondosan kezde ringatni egy nagy szalmacsutakot, mely, rongyokba burkoltan, térdein hevert s remegő ajkai egyszerű bölcsődalt mormogának.

Alkalmasint valami arszláni gazság szerencsétlen áldozata, gondolám, s azonnal megszólítám a vámost:

- Uram, minek e durvaság? Szép szóval is visszautasíthatja a szegény embert.

A vámos rendkívül bámulni látszék vakmerőségemet s kimondhatlan gúnyos és megvető hangon csak e szókat röpíté ellenem:

- Ki bízta ezt az úrra?

- Ujságiró vagyok.

Magam sem tudom, mikép akadt nyelvemre e fillentés; de meg kell vallanom, hogy örvendék neki, mert emberem egész külseje rögtön csaknem mesés változáson ment keresztül. Arczának minden vonása megrettenést árult el, legnagyobb alázatossággal vegyülve, míg szürke szemei úgy meredeztek, mint lánczra kötött komondoréi, midőn haragját nem bírja fogaival tanúsítani. Jobb keze akaratlanul s iszonyú megerőtetéssel kalapja után nyúlt, sőt, mi több s csaknem hallatlan, kalapja karimáját valóban meg is érinté és igen levert hangon szóla:

- Engedelmet kérek, nagyságos uram, csak meg akarám kissé ijeszteni az atyafit, mert régi tapasztalásból tudom, hogy az efféle szegény emberek a vármegyei hajdúk és egyebek által annyira durva bánásmódhoz vannak már szoktatva, hogy szép szóval bizony nem igen boldogulhat velök az ember.

Hm, gondolám, mégis csak hasznos a nyilvánosság, bár mennyit rűkölnek is ellene az apró és egyéb bűnösek, kiknek tetteit napfényre juttatja. Ezután félre szólítám a parasztot s elmondatám vele azon szerencsétlenséget, mely Erzsijének elméjébe került. Az őszinte falusi ember pillanatig sem vonakodott s kevés egyszerű, de mélyen megható szóval közlé velem a szomorú történetet.

Előadása megrendíté keblemet s elhatározám, hogy segíteni fogom a szegény gyámoltalanokat; hiszen csak néhány üveg pezsgővel kevesebbet kell asztalbarátim által megitatnom s meg sem érzem e csekély kiadást, mely boldogtalan embertársam baját legalább némileg enyhítheti. Bár sokan gondolnák ezt meg, midőn a szűkölködők és szerencsétlenek mellett könyörtelenül haladnak el!

Pénzt adék tehát a boldogtalan apának, hogy tébolyodott lyányának illő ápoltatást szerezhessen s megigérém, hogy még személyesen is ajánlani fogom őt az intézet orvosainak, kik közől sokan nagyon is napszámosi modorban szokták kötelességöket teljesítni, ha gondos fölügyelésre szünet nélkül nem sarkaltatnak.

Reménylem, nem fog a nyájas olvasó neheztelni, ha, hazafelé sétálásom közben, Erzsi történetét elmondom; valamint azért sem, hogy nem az apa egyszerű szavait fogom alkalmazni, hanem oly öltözetben állítandom elő az eseményt, melyben tisztelt olvasóim díszes körében is botrány nélkül jelenhessék meg.

A történet helyét és személyeit nem fogom megnevezni, részint azért, mivel nálunk, kik annyira szónoklunk a nyilvánosság mellett, nem igen szeretik még annak gyümölcseit; részint pedig azért, mivel ily történetek nálunk, hála azon leírhatlan rendnek, mely mindenütt uralkodik, bizony mindenütt megtörténnek, a nélkül, hogy azt valaki helytelennek találná; kivévén az egy Budapestet, hol néha-néha ápolás hiányzása miatt hal ugyan meg egy pár ember az utczán, de egyébiránt semmi oly tény nem történik, melyet gáncsolni, vagy épen botrányosnak nevezni lehetne.

Erzsi szüléi meglehetősen tehetősek voltak falujokban, mert Bálint gazda négy ökörrel szántott s a tiszteletbeli alszolgabíró urat négy lóval rospontolta, természetesen hivatalos nyugtatvány mellett, a közel város báljaiba; sertése pedig annyi volt, hogy az urodalmi tisztnek is jutott évenként egy pár gyönge malaczka. Valódi örömét mindazáltal csak egyetlen lyányában, Erzsiben lelte Bálint gazda, annyival is inkább, mivel felesége, egy pár évvel a lyány születése után meghalt s ő új házasságra lépni nem akart, azon bölcs közmondás után indulva, mely szerint elég egy sütésből egy lepény. Mivel azonban azt csakugyan átlátá, hogy asszony kell a gazdasághoz, tehát egy gyermektelen özvegyet fogadott házába, ki szegről-végről rokona is volt, minthogy atyáik egykor egyszerre mentek be a hatvani kapun a pesti hetivásárra.

Én rendkívül tisztelem ugyan és igen nagyra böcsülöm az özvegyasszonyokat, főkép, míg negyvenedik évöket át nem lépik, de Bálint gazda e lépését még sem birom helyeselni, mert a vénülő özvegyasszonyok rendesen nem jó szemmel szoktak a serdülő hajadonokra tekinteni. Többet mondtam-e most, mint kellett volna, majd kiviláglik történetem további folyamából.

Ugyanazon faluban sok derék legény is találkozott, de valamennyi közől egy sem mérkőzhetett Csillag Bandival. Ez volt a falu legügyesb és legszebb legénye. Ostorának durranása és fekete szemeinek tüze mindent elhomályosított; midőn pedig vasárnaponként tánczra veré össze bokáit, vagy furulyájába keserves nótákat lehelt, akkor bizony sok városi hajadonnak szíve is ugyancsak meghökkent volna; igen természetes tehát, mikép az egyszerű s tettetést nem ismerő falusi lyányzók puszta megpillantásától is annyira megdöbbentek, hogy iszonyú zavarodások miatt azonnal kötényöket vagy nyakkendőjöket morzsolgaták, minthogy legyezőjök nem volt, mikkel a városi hölgyek ily alkalommal oly meglepőleg kellemesen tudnak játszadozni. Legénytársai irigykedtek ugyan ellene, de izmos öklei oly rendkívüli tiszteletet víttak ki számára, mintha isten tudja hány párviadalban ölte volna már meg ellenfelét.

Hogy szép lyány is elég volt a faluban, azt említnem sem kell, mert hiszen tiszta magyarok lakták azt; ámde Erzsivel egy sem állhatá ki a versenyt. Ő tudta a legvékonyabb fonalat sodrani ujjaival, ő imádkozott legnagyobb áhitattal a templomban, üngválla legfehérebb volt az egész faluban s midőn az öreg biró lyányának menyekzőjén tánczolt, akkor bizony Elssler kisasszony is elsápadt volna.

Mondjam-e, hogy Bandi és Erzsi megismerkedtek egymással? S mivel Bandi nem volt arszlán, tehát igen természetes, hogy böcsületes úton járt és kérőket külde Bálint gazda házába.

Az apa örömest megegyezett, ámbár Bandi szegénysége épen oly nagy volt, mint szépsége, mert hiszen az ő telkén bizony a dolgos vő is jól elélhetett; de gazdasszonya máskép vélekedett. Ez tudniillik sokat tapasztalt már a világon, mert hiszen özvegyasszony volt s azért nagyon jól tudta, hogy házasság után a vő és menyecske fog majd a háznál uralkodni. Eleinte a városi művelt modort választá s a szerelmeseket egymás előtt kölcsönösen rágalmazá; de ezzel nem érte czélját, mert Bandi, ámbár egyetlen bötüt sem írt, oly világosan olvasott kedvese szemeiben, hogy csak nevette a rágalmakat. Hát Erzsi ugyan mikép adhatott volna hitelt ezen áskálódásnak, miután Bandi nemrég hüvelykujját metszé le, hogy katonának ne kelljen mennie, mit bizonyosan csak azért tőn, hogy mindig körülötte maradhasson.

Dorka asszony tehát egyenesen Bálint gazdához fordult s ügyesen kezdé apai kedélyét háborgatni, még pedig vasárnap délután, mielőtt korcsmába indult volna, mert jól tudá, hogy a paraszt gazdák akkor rendesen a legengedékenyebbek, mivel ezzel akarják a fájdalmat enyhíteni, melyet korcsmába menetelök által a feleségnek vagy gazdasszonynak okoznak. Dorka asszony épen azon pillanatban, midőn már szűre után tekinte Bálint gazda, gondosan törlé meg köténye szélével a lócza végét, torkát ünnepélyesen köszörülé és igen szelíd hangon szóla:

- Bálint gazda!

Szabad legyen itt mellékesen megjegyeznem, mikép Dorka azért nem nevezé Bálintot apjoknak, mivel gazdasszony volt ugyan, de koránsem oly művelt, hogy magát ezen bizalmasb megszólításra jogosítva érezhette volna.

Bálint gazda egyenesre húzá nyakfátyolát és kissé vontatva kérdé:

- Hát aztán?

- Nem ülne le kelmed?

- Hát minek?

- Szóm lesz kelmedhez.

- Hallom már, de csak kurtán ám, mert eljár az idő.

- Hát mondja meg igazán, Bálint gazda, de szíve szerint: jó asszony volt-e Erzsinek istenben boldogult édes anyja?

- Hogy jó volt-e? Kilencz vármegyében is ritkítá párját az isten adta!

- Hát velem megelégszik-e kelmed?

Bálint gazda kissé megdöbbent, mert másodszori nősülésre semmi áron nem érzett magában hajlandóságot; röviden tehát csak ezt válaszolá e furfangos kérdésre:

- Meg.

- Pazarló vagyok-e?

- Nem.

- Támogatom-e a csapszék falát?

- Nem.

- Eljár-e a nyelvem?

- Nem.

- Voltam-e már részeg, vagy csak pikós is?

- Nem.

Bálint homlokáról borsónyi verejték gyöngyözött.

- Hát Sárkány Éva jó-e?

- A görbe kovács felesége?

- Igen.

- Hiszen az oly rossz, hogy kilencz ördögnek is meggyülne vele baja.

- És tudja-e kelmed, Bálint gazda, hogy mért volt jó az üdvezült asszony, mért vagyok én jó és mért rossz Sárkány Éva asszonyom?

Bálint gazda kissé könnyebülve törlé meg üngujjával homlokát és őszinte csodálkozással mondá:

- Hát ugyan hogy tudnám?

- Azért, mert mi ketten - városban szolgáltunk, Éva asszony pedig soha nem látott túl piszkafájának végén. Látja kelmed, Bálint gazda, ezzel azt akarom mondani, hogy Erzsikét sem ártana ám egy pár hónapra szolgálatba küldeni.

- Erzsikét?

- Igen hát. Hiában, csak a városban tanulhatjuk meg az emberekkel való bánást, meg az igazi takarékosságot; mert higyje el kelmed, sok czifra úr sem eszik ott oly zsíros falatokat, mint mi és ugyancsak fogához ver ám minden garaskát, mielőtt kiadná. Azután meg, szó a mi szó, de az sem ártana ám, ha Erzsi vagy ötven forintocskát hozna a lakodalomra, mert akár minő tele van a kút, mégis csak fér bele egy pár csöbör víz és a mellett annyit tanul majd a lyány, hogy bizonyosan a falu legvénebb asszonyain is túltesz a gazdálkodásban. Ha pedig itthon marad és csak amúgy hűbele Balázs megesküszik Bandival, azt sem fogja majd tudni, hogy üstökön vagy fülön ragadja-e meg a dolgot; mert én, isten ne vegye bűnül hozzá való nagy szeretetemet, mindig úgy kiméltem, hogy eddig bíz az csak játszott a dologgal.

Ily hangon jó ideig beszélt még Dorka asszony s alkalmasint csekélyebb ékesszólással is győzött volna, mert Bálint gazda ilyenkor nagyon sietett a korcsmába, mivel ott az iskolamester rendesen valóságos csodadolgokat beszélt az országgyűlésről, akár volt országgyűlés, akár nem.

Dorka asszony tehát csakhamar megnyeré az óhajtott megegyezést, azon világos hozzáadással, hogy Erzsit mielőbb készítse el az útra. Ezen fontos végzés után, melynek gyors és illedelmes elkészüléséből sok politikus igen hasznos alkalmazást vonhatna ki magának, Bálint gazda nyakába kanyarítá új szűrét s gyors léptekkel távozott, súlyos fütyköst vonszolva maga után a porban, mely nélkül napjainkban, hála a tizenkilenczedik század fölvilágosult szelíd szellemének, nem igen tanácsos már politikai tárgyú vitatkozásokra menni; Dorka asszony pedig vállára akasztá kék posztó ujjasát és a kertbe ment, tudván, hogy Erzsike ilyenkor mindig ott szokott virágai közt énekelgetni.

És mit énekelt Erzsike? Hát a pacsirta mit énekel! Valamint ezen utóbbira nem tud az ember kielégítő választ adni, épen oly bajos meghatározni, hogy mit énekel az egyszerű falusi lyány, midőn körülötte senki nincs és keble mégis úgy tele van, hogy semmi, de semmi nem lelhetne többé benne helyet; mert nem kell felednünk, hogy a falusi leány szívét egyetlen arczkép tökéletesen betölti, míg a városi hölgyek nagy részének szívét két s három emeletes házakhoz hasonlíthatni, mikben sok a szoba s minden szobában lakos, azonkül pedig fényes hintók a színben; sőt e mellett, ha még oly telinek látszik is a ház, mindig találtatik még helyecske, egy pár szívesen látott vendég befogadására.

Erzsike gyepen ült, ölében egyszerű virágfüzér hevert s kezei lefüggő hajának piros szalagjával játszadoztak. Ugyan kinek volt e virágfüzérke szánva? A boldog Bandinak, ki egy pár óranegyed mulva búsan fogja furulyáját hangoztatni a tövissel koszorúzott sövény mögött s néhány bizalmas szót váltand kedvesével, ki azután, hosszú kérésére átdobja majd neki a virágot, melyet ő mindig oly nagy ügyességgel fog föl, hogy még eddig soha nem ejtette el. Azután mindketten nyugodni távoznak és egymásról álmodnak s a jövő vasárnapi találkozásról, mely őket oly kimondhatatlanul boldogítja! Ime, ez a különbség létezik a falusi és városi szerelem közt. A falusi szeretők ugyanis ritkán látják egymást házasság előtt, de utána boldogul élnek együtt; a városiak ellenben rendesen igen gyakran találkoznak házasság előtt, de utána vajmi sokszor oly gondosan kerülik egymást, mint hitelezőjét fizetni nem akaró adós; a mi egyébiránt igen természetes, mert hiszen ők sem hajlandók egymás iránti tartozásukat, a kölcsönös becsülést és hűséget, illendően lefizetni!

Dorka asszony először is azon hízelgő megjegyzéssel nyitá meg Erzsike ellen az ostromot, mikép szép haja sokkal jobban állna arczához, ha fésüre tüzetnék, vagy kontyba füzetnek, miben maga Erzsi sem kétkedett, de mégis igen alaposan jegyzé meg, hogy a falu szája kigyót-békát kiáltana ellene, ha minden ok nélkül rögtön ily rendkívüli újítást merészlene megkezdeni. Ezután hosszú ruháról és nagy kendőről beszélt Dorka s ez is tetszett a lyánynak, mert hiszen egyszerűsége s ártatlansága daczára is csakugyan Éva anyánk unokája volt; de ezt sem teheté meg, mert a falusi pletyka csak annyiban különbözik a várositól, hogy ez nagyban, amaz pedig csak kicsinyben űzetik.

Most második ostromágyúját süté el a tapasztalt özvegy s a városi élet gyönyöreit igéző szinekkel kezdé fösteni, jól tudván, hogy csak úgy érhet biztosan czélt, ha megnyeri tervének Erzsit; mert azt is tudta, hogy Bálint gazda csakugyan nem fogja lyányát makacsul kényszeríteni; ha a szolgálatba meneteltől komolyan idegenkednék.

Elmondá tehát Dorka asszony, mily jó bért kapnak városban a cselédek, mily sokat sétálnak s keveset dolgoznak, mily szép öltözetben járnak, mennyi ajándékot kapnak, mily szerfölött szépen bánik velök minden férfi, mennyit láthatnak és tapasztalhatnak s mily sok pénzt és ruhát gyűjthetnek jövendő menyekzőjökre, és hogy visszatértök után is mindig városiasan viselhetik magokat, a nélkül, hogy ebben valaki megbotránykoznék.

Erzsi arczai lángoltak, annyira hatott kedélyére a sok mézes szó, min épen nem kell csodálkozni, mert hiszen Éva anyánk mindenesetre legalább is szintoly tiszta és ártatlan volt, mint ő és mégis engedett a kigyó csábszavainak, ámbár a paradicsomban csak egyetlen almáról volt szó, míg Dorka asszony egész tengerét árasztá el a gyönyörnek a tapasztalatlan lyányka körül. Már habozott Erzsi s mivel Bandi e kétes pillanatban nem hangoztatá furulyáját, mint a «Molnár és gyermeke» czímű drámában Konrád, Dorka pedig ugyancsak verte a vasat, tehát igen természetes, hogy Erzsi engedett, főkép miután Dorka még azt is elmondá, hogy Bandi bizonyosan még sokkal jobban fogja őt szeretni, ha majd minden városi jeles tulajdonokkal fölruházottan térend vissza, miknél fogva nemcsak egy, hanem akár tíz férfi szerelmét is megnyerheti, sőt meg is tarthatja, mikép azt városokban gyakran tapasztalhatja minden ember, ki figyelmét ezen nevezetes tárgyra fordítja.

Erzsi meg volt győzetve s csak attól félt még, hogy apja nem fog elmenetelében megegyezni. S mennyire örvende, mily hevesen köszöné meg nevelőanyja szeretetteljes gondoskodását, midőn hallá, hogy apja maga is kivánja azt, mit ő most oly forrón kezde óhajtani!

Van talán, ki csodálkozik, hogy ártatlan létére oly könnyen el tudná hagyni kedvesét? Oh, hiszen épen azért teheté azt; mert ki maga tiszta kebellel bír, az mások ellen nem bír gyanút táplálni. Erzsinek fogalma sem volt arról, hogy Bandi, távolléte alatt, talán elpártolhatna tőle, mert ő a hűtlenséget még csak nevéről sem ismeré, bármily nevetségesnek tartandják is ezen állításomat azok, kik városi tapasztaltsággal bírnak és a hűséget épen oly agyrémnek tartják, mint némely politikusok azon állítást, hogy nem kell mindjárt agyonkókányozni azokat, kik velök ellenkező véleményt bátorkodnak táplálni.

Dorka örömmel távozék diadala után, mert erősen hivé, hogy ily szép lyány, kinek kecseit csak határtalan bizalma és tapasztalatlansága haladja meg, bizonyosan nem fog a városi csábokkal sokáig daczolhatni, hanem olyan lesz majd, mint a többi; vagy pedig legrosszabb esetben is oly állapotban s annyira elromolva térend vissza, hogy szeretete daczára sem fogja őt hajlékában a böcsületes apa többé megszenvedni. És ebben ismét ne ütközzék meg senki s ne gondolja, hogy az ép, egészséges falusi levegő nem teremhet Dorka asszonyhoz hasonló mérges nadragulyát, mert rendesen a legnagyobb erény mellett szokott egyszersmind a legnagyobb vétek tenyészni!

Később megzendült ugyan Bandi furulyája, de már későn. Erzsi oly elragadtató ékesszólással adá elő neki reménylett örömeit s rövid távollétének rendkívüli hasznait, hogy a szerető legény nem érzett magában erőt, ezen terv ellen hatályosan küzdeni; ámbár koránsem volt kedvére, hogy menyekzője e miatt néhány hónappal továbbra fog haladni.

E szerint Dorka semmi komoly ellenszegülésre nem talált s Erzsi néhány nap mulva csakugyan a közel nagy városba indult, hol csakhamar akadt is számára hely egy fiatal házaspárnál, hol egy hat éves lyányka gondviselésére bizatott meg, kinek anyja oly sokszor öltözködék napjában és annyi látogatást tőn és fogadott el, hogy egyetlen gyermekét kénytelen volt hat forintos cseléd lélekismeretére bízni, ki eddig még csak libák s egyéb aprómarhák gondviselésével bibelődött.

Erzsi azonban szerencsére hű maradt önmagához s már három hónapot tölte el a városban és még csak meg sem lopta uraságát, mi hallatlan ugyan, de mégis igaz! A házban lakó férfiak ingerkedéseit jó kedvvel nevette s mindinkább forróbban szereté Bandit, mert az, véleménye szerint, nem beszélt oly sok ostobaságot, mint ezek, kiknek czélzásait különben nem is érté. Bérét megtakarítá, mert ugyan minek költött volna csecsebecsékre, miután azokat most Bandi úgy sem láthatá. Az utczán egy párszor megszólíták őt ugyan némely ismeretlen öreg asszonyok s különféle fényes ajánlatokkal kecsegteték őt; miket azonban eleinte nem érte, utóbb pedig legnagyobb megvetéssel visszautasított. Sőt mi több, még uraságát sem rágalmazá a ház többi lakosainak cselédei előtt, mi már egyedül is elég arra, hogy őt a világ valamennyi cselédei koronájának nevezzem.

Azonban, gyakran a legtisztább eget is rögtön vészes fekete felhők borítják s így Erzsi boldogságának csillaga is váratlanul elhomályosult.

Az asszony, szokás szerint, egész délután távol vala valahol jobbra, míg férje valahol balra mulatott. Ezt azonban koránsem kell nekik bűnül tulajdonítani, oh, nem! mert ők ezt nem szeretethiányból gyakorolják, hanem csupán azért, hogy ritkán látván egymást, annál nagyobb kéjjel élvezhessék a viszontlátás örömeit. A nagy városok házaspárjainak nagy része legalább így okoskodik. Helyesen-é vagy nem, azt szíves olvasóim érvényes itéletére bízom.

Másnap reggel rémülve jelenté férjének az asszony, hogy nagybecsű karpereczét, melyet, tegnapi távozása előtt, öltöző tükrén hagyott, nem leli. A gyanú, rövid fontolgatás után, Erzsire esett, mivel egész délután egyedül volt honn a gyermekkel. Az úr tehát azonnal kérdőre vonta őt. Erzsi mindent tagadott. S gondolja a nyájas olvasó, hogy ezzel mindennek vége lett s a lyány három hónapi böcsületessége diadalmaskodott?

Oh, nem! Gazdája egykor alkalmasint vallató tisztiügyvéd volt, mert, a tagadás néhányszori ismétlése után, bothoz folyamodék s karját teljességgel nem kimélte. Ez volt először, hogy e lyány ily durva bánásmódban részesült s ki csodálhatja, hogy fájdalmas kínoztatása közt lélekjelenlétét elveszté s bűnösnek vallá magát? A kínpadi vallatás is számos ártatlant juttatott vérpadra a középkor sötét éveiben, most az ily «szelíd» vallatás pótolja annak helyét!

Az első terhelő vallomást új vallatás követé. A gazda legnagyobb durvasággal kérdé a lyánytól: hová tette a karpereczet?

Erzsi csak könyűkkel válaszolhatott, s mennyre földre esküvék, hogy az elveszett drágaságot nem is látta. E makacs tagadást, mikép a gazda az ártatlanság nyilatkozatát nevezé, új megrohanás követé, s a kétségbeesett cseléd fuldokolva neveze meg egy asszonyt, kinél bejöttekor Dorkával szállásolt, s remegő hangon mondá, hogy a karpereczet nála tette le.

Most az illető hatóság kezeibe adaték a szerencsétlen lyány, hol azonnal biztost adának mellé, ki a megnevezett asszonyhoz kisérte őt; ez azonban mindent tagadott, s szobatársa által is bizonyítatá, hogy Erzsi három hónap óta egyszer sem lépte át küszöbét.

A lyány tehát visszavezetteték, s a biró megkezdé a vallatást, melynek eleinte ismét csak tagadás lett eredménye; de a korbács csakhamar vallomásra kényszeríté Erzsit, azt azonban, hogy hová tette a karpereczet, hosszú kinzás által sem lehete belőle kicsikarni, mert nem volt szegénynek ismerőse, kit orgazdául nevezhetett volna meg; kedélye pedig nem volt még elromolva, s így igen természetes, hogy nem birt furfangos kifogásokat fölhozni, mik által iszonyú sorsát megváltoztathatta volna.

Hallatlan makacssága miatt börtönbe küldé őt a biró, tudtára adván egyszersmind, hogy kenyér és víz mellett kell ott ülnie, mig az elorzott drágaságot vissza nem adja.

Erzsi könyek nélkül követé a hajdút, mert az iszonyú fájdalom annyira erőt vett rajta, hogy e pillanatban a legkínosb halált is érzéketlenül szenvedte volna el. Az ajtó bezáraték mögötte, s e pillanatban oly érzelem futá végig tagjait, melyhez csak azt hasonlíthatni, mely akkor ragadja meg az embert, midőn vízbe zuhan, s feje fölött örökre összeborulnak a hideg hullámok. Idegeinek eltompultsága daczára is érzé, hogy most már végkép elveszett, s e vérfagylaló érzés annyira erőt vett rajta, hogy az utolsó lépcsőn térdre roskadott. Szemei kápráztak, fülei zúgtak, szive lázasan dobogott, s vére agya felé rohant. Erős, romlatlan idegzete nem engedé őt elájulni, de mégis oly állapotba dönté, minő az, midőn nehéz álomból ébred föl az ember, s oly eszmezavarba sülyed, hogy az álomképeket a valótól még nem birja megkülönböztetni.

Végre beszéd s járás kelés riasztá őt fel éber álmadozásából, s a sötétséget szokni kezdő szemei megkülönbözteték a körülötte levő tárgyakat.

A hely, melyen volt, nem hasonlíta azon borzasztó fogalomhoz, melyet magának, régi mesék s mondák után, miket téli estéken át fonóházakban hallott, gyakran képzelt; mert hála a fölvilágosulás szelid szellemének! arra már mindenütt kezdnek némi gondot fordítani, hogy a vétkesek és gonosztevők lehetőségig nagy kényelmet élvezzenek, habár arra nézve nem igen történnek is még czélszerű intézkedések, hogy ártatlanok ne jussanak oda, s hogy a böcsületes szegény embernek legyen hová lehajtani árva fejét!

De bár inkább a hely lett volna irtózatosb, azon emberek pedig, kik ott tanyáztak, jobban érdemlették volna meg e nevet!

Azon szobában, vagy teremben sok férfi s egy pár némber vesztegle. Ezen utóbbiak arczáról a tapasztalt emberismerő az elvetemültség minden faját első pillanatra olvashatta volna, mert nincs bűn, melynek neve lángbetűkben nem égett szétdúlt vonásaikon. Erzsi szemei borzadva fordultak el e szörnyektől, ámbár irtózása okát nem birá magának megmagyarázni.

A férfiak szemeiből szinte kétségbevonhatlanul lehete olvasni, hogy kisebb nagyobb mértékben mind avatott fiai voltak a bünnek. Némelyek falból kivájt kavicsokkal koczkáztak, s iszonyú káromlások közt a nyereség fölött civakodtak, melyet csak szabadulásuk utáni újabb lopásból fizethettek meg; mások trágár dalokat rikácsoltak, melyek hallása megfagylalá Erzsi ereiben a vért, a nélkül, hogy szavaikat voltaképen értette volna; néhány kitanult vén zsivány épületes leckét tartott a fiatalabb kezdőknek, kik szájtátva figyeltek a gazok minden szavára, és előre örvendettek kiszabadulásuknak, valódi szerencsének tartván rövid idejű bezáratásukat, miután ennek következtében ezentul már szerencsésb sikerrel fogják gyalázatos mesterségöket gyakorolhatni; mások a holnapi vallatásra készültek, azaz: oktatást adának egymásnak, mikép kelljen az őszinte vallomást kikerülniök, s mily furfangos válaszok és erősítések által hitethetik el ártatlanságukat a törvényszékkel; ismét mások biztos orgazdákat ajánlottak a másnap kiszabadulandóknak, s egyszersmind házakat jelöltek ki nekik, melyek cselédeivel, szabadságuk idejében, biztos lábon állottak, s miknek kirablásától csak véletlen elfogatásuk által gátoltattak; sőt e kölcsönös bizalom annyira terjedt, hogy némelyek lopott áruik rejtekét is felfödözék a szabadulandók előtt, oly czélból, hogy azokat biztosb helyre vigyék, hol nem fognak oly könnyen felfödöztetni, s ellenök bizonyíthatni; mert meg kell jegyzeni, hogy a tolvajok egymásnak adott szavokat megtartják, s kölcsönös bizalmukat nem csalják meg, mire a közönséges nyilvános életben nem igen sürűn találhatni példát!

Ez rövid vázlata annak, mi oly helyeken történni szokott, hova most Erzsi taszítatott.

A boldogtalan lyány mindezt hallá és látá, s azt hivé, hogy fülei csalják, hogy szemei vad álomképeket látnak, melyek halálra akarják őt iszonyú torzalakjaikkal rémíteni. Mily forrón óhajtá meséinek valósultát! Bár inkább kigyók s a mondák névtelen férgei kigyózták volna körül testét, mert hiszen ezek az emberek kinzására vannak alkotva; de ezen emberek, ezen emberek! kiknek szeretniök kellene egymást! Ezerszer óhajtá minden pillanatban a halált, habár legkegyetlenebb alakjában is, s most kész lett volna nemcsak lopást, hanem gyilkosságot is bevallani, csakhogy e rémséges körből szabadulhasson. Ily hatást gyakorlanak minden romlatlan kedélyre e bűntanyák, miknek illő czimzésére nyelvbeli tehetségem forrása elégtelennek mutatkozik!

És pedig ezzel még nem tölt meg a keserű pohár, melyet a szerencsétlen elhagyatottnak kérlelhetlenül ki kelle ürítnie!

A bűntanya lakói észrevevék őt, s azonnal gyülekezni kezdének körülötte. Minden oldalról ily hangok ütköztek az elrémült lyányka füleibe:

- Uj vendég.

- Csinos kis oldalborda.

- Nem is lesz ez sokáig itt.

- Csak a meddig kell.

- Mivel tüntetted ki magadat, szép babám?

- Nagyon félénk.

- Majd megszokja.

- Bizonyosan az ezüstből csent valamit gazdájánál.

- Hiszen azért nem rémült volna el annyira.

- Talán gyermeket ejtett ki valamely magos ház ablakából.

- Hiszen azért inkább az anyát kellene becsukni.

- Igen ám, ha mindig azt csuknák be, a kit kellene!

- Vagy talán vizbe ölte gyermekét, hogy könnyebben élhessen.

- Már ugyan minek tette volna azt? Hiszen elég ajtókilincs van még a városban.

- Szólj, babám, mit vétettél?

- Jó tanácsot adunk!

- Vallottál már valamit?

- Azt ugyan ne tedd.

- Ha megpuhítják is hátadat, az nem baj; hiszen azért mégis csak tied marad a hátad.

- Talán bizony néma.

- Hej, megszólal az asszony, ha néma is, mikor oly szép legény kérdezi, mint én. Szólj, rózsám!

- Bizonyosan nagyon ráijesztettek.

- Csókold meg, öcsém, arra talán csak megnyilnak majd ajkai.

- Szivesen.

E szót tett követé, s mi történt még más napig, azt Erzsi nem mondhatá el világosan, mert birája előtt - őrülten jelent meg, s elméje azóta mindig zavart maradt!

Ezután külön záratott ugyan, de fájdalom, már későn! Azt, mi az embert emberré teszi, az észnek isteni szikráját, kiméletesb bánásmód sem adhatá neki többé vissza!

E siralmas állapotban több hét telt el, minek hosszúságát Erzsi nem érezé, mert az időszámítás ránézve ismeretlen tehetséggé vált. Apja néhányszor meglátogatá őt, de gyermeke nem ismeré meg vonásait, s a legkeményebb sziv is elérzékenyült, midőn az egyszerű földművelő kemény kezeivel könyhez nem szokott szemeit törlé.

A gyanu férge még mindig őrlé Erzsi becsületét, ámbár kórházba viteték, s egy pár hónapot tölte ott el már, midőn rögtön ismét élénkebbül kezdének a karperecz ellopatásáról beszélni. A történet így fejlett ki:

Ugyanazon házban, hol Erzsi szolgált, egy éltes özvegyasszony is lakott, két nagyon is felnőtt lyányával, kik apró lyányok nevelésével foglalkoztak, ámbár sok tekintetben még magoknak sem ártott volna a nevelés; mert tudni kell, hogy nagy városokban majd minden özvegyasszony, kit néhány éltes lyánynyal áldott meg a természet, nevelés mesterségét szokta gyakorlani, még pedig lehetőségig olcsón, hogy vetélytársnői fölött annál biztosabban víhasson ki magának elsőséget; mi többnyire meg is történik, miután a magyar nagyon is szereti az olcsóságot, és nem szereti meggondolni, hogy olcsó húsnak híg a leve!

E nevelőné lyányai minden illő alkalommal kitünteték azon növendékeket, kiknek szülei némi kis ajándékokkal örvendezteték meg őket, azokkal pedig gyakran érezteték rossz kedvöket, kik ezen kis figyelmet nem akarák gyakorolni. Ez rossz szokás ugyan, de ki merne ellene szólani, miután annyi sok rossz szokás van e gyarló világban, és mégsem esik ki feneke. Különben pedig természete az már a magyarnak, hogy az egyenes adótól irtózik, a közvetettre pedig hatszorosan is költ; ez okból tehát, ha husz forintot a nevelési dijból levonhat, örömest vasáról negyven forintos ajándékot; tanul-e valamit a lyányka, vagy nem, az mindegy, csak el lehessen róla társaságokban mondani, hogy «nevelésben» volt, s tudjon rossz francia címiratot mázolni apja leveleinek boritékára! Ez mindig elég az üdvösségre.

A kérdéses nevelőné idősb lyánya egykor szinházban levén, történetesen Erzsi urasága mellett kapott helyet, s az asszony nagy meglepetéssel ismert nála elveszett saját karperecére.

Kérdést kérdés követe, s végre kisült, hogy egy tiz éves lyánykától kapá azt, ki nála nevelésben volt, s ki azt, mint atyjától jött ajándékot adta át neki. A kis lyány azonnal kérdőre vonaték, és sirás közt azon vallomást tevé, hogy a kisasszony rossz bánásmódját ajándékkal kivánta megszelidíteni, s azért a karperecet elvivé, midőn egykor délután a károsult hölgy lyányánál játszott.

Erzsi tehát tökéletesen ártatlan volt, s a czéliránytalan vizsgálat miatt mégis eszét s becsületét kelle vesztenie, utóbb pedig halva született gyermekét!

S mi történt Bandival? Csekélység! Megtudván, hogy Dorka okozta Erzsi távozását az apai házból, első dühében az öreg asszonyt agyonüté, s börtönbe jutott.

És a kis tolvaj lyány? Szelid feddésben részesült, s megigéré, hogy többé nem fog ilyesmit elkövetni.

Sokan azt hiszik, hogy mindez nem baj, mert hiszen csak szegény parasztcsalád lett semmivé!

 

XXV.

Utczai szemle.

Ezek elmondása után rendkivül örvendnék, ha nyájas olvasóimnak is oly gyorsan telt volna el ez alatt az idő, mint nekem, s ha ők is szinte meglepetnének, mint én, látván, hogy már a servitatéren vagyunk. Szives engedelmökkel én ezt legalább reményleni bátorkodom, s azért oly derülten folytatom kalandim elsorozását, mintha a fönebbi szomorú történetkét nem is én mondottam volna el.

Épen jókor érkezém, mert az óra egyre járt már, s ilyenkor a servitatéren furcsa szemléket tarthatni, ha oly jeles szemüveggel van az ember ellátva, mely egészen a szívbe hat; a mi egyébiránt épen nem valami rendkivüli siker vagy eredmény, mert hiszen napjainkban a fiatalság jobbadán oly vézna dongájú, hogy bizony a nap is keresztül sütne rajtuk, ha bástyát képezhető kemény szoknyák és bő szürke zsákok nem ótalmaznák sugarai ellen az emberek ezen gyarló fiait és lyányait.

Az említett órában ugyanis egyenként, párosan és csordánként, akarám mondani, csoportosan sétálgatnak mindazok, kik a világgal tudatni kivánják, hogy ők nem hasznos és dolgozó tagjai a hazának, hanem arszlánok, vagyis dologtalan naplopók, kik csak abban lelik örömüket, ha bámulhatnak, s magokat is egyúttal csodáltathatják. És valóban méltán csodálkozik az ember, midőn látja, hogy még az ily légrontó emberek lábai alatt sem sülyed el a kövezet. Ámde hiában, én nem fogom őket megjavítani, minek tartanék tehát szomorú szónoklatot napjaink ferdeségeinek ezen egyik kitünőbb ága fölött!

Ah, mindjárt az első látvány is mily gyönyörű! Egy törpe úr közelít kimért pávalépésekkel, kinek alkotásakor iszonyú nyomtatási hibát követett el a természet, mert annyira összenyomá őt, hogy azon hús- és csonttömeg, mellyel a lábakat, derekat és nyakat kellett volna törvényes hosszúságra nyújtani, mind a mellbe szállott; mivel pedig a kebel ezer meg ezer idegen szivet magába fogadhat ugyan, de annyi csontnak és húsnak csakugyan nem adhat helyet, tehát igen természetes, hogy a mell, régi divatú domború ablakvas gyanánt, kényelmesen könyökölt a szerény terjedelmű has fölött, mig háta divatos hintóbakot képezett, melyen, ha derék talpra esett inas nem is, de majom bizonnyal igen kényelmesen foglalhatott volna helyet. Röviden, a kis úr elől-hátul púpos, és a súlyos teher miatt minden lépés után megnyitja széles száját, és szippantva vesz lélekzetet, mint a hat fontos harcsa, midőn a szolgáló kosarából lefityegő fejére igen melegen sütnek a napnak sugarai. Mellette magas hölgy lépeget, ki elkésett ugyan ott, hol a szépséget osztogatták, de azért kárpótlásul annál nagyobb mértékben részesült a kellemetlenség minden nemében. Hogy ezek férj és feleség szerepét játszák egymás ellenében, azt könnyen kitalálhatni, mert az egyik jobbra, a másik pedig balra tekint, s vonásaikon az unalom minden jelei világosan láthatók.

És kik tulajdonkép e csodabogarak? Mi véletlenség fogta őket a házasság édes jármába? Melyik hódítá meg a másikat?

Pénzre nézve mind a kettő szegény, de furfangosság és szemtelenség annyi lakik bennök, hogy akár vendégszerepekre is utazhatnának velök, ha e jeles tulajdonságokkal ez időben oly sokan nem birnának. Ennél fogva tehát csak Magyarországban maradtak, tudván különben is, hogy itt a szabadság rendkivüli tiszteletben áll, s azért az ily művészi tehetségeket itt legbiztosb sikerrel gyakorolhatni. Ők mindenkinek szolgálnak, s minden terített asztal mellett helyet foglalnak; idegen művészekhez és más nevezetes idegenekhez kullancs gyanánt csatlakoznak; ők mindent tudnak, minden bajon segítnek, s mindenütt mutatják magokat, hol magosb ranguakat láthatni, hogy végre azután ők is azoknak tartassanak. E működési körben gyakran találkoztak egymással, s hasznukat sokszor kölcsönösen megronták, minek következtében csakhamar összekeltek s most már összesített erővel egy célra, azaz egy erszényre dolgoznak, és igen becsületes embereknek tartatnak, mivel kezeiket még senki nem fogta el mások zsebeiben. Ily haszontalan s mégis jól élő ember sok találkozik Budapesten, mert az ázsiai kényelmű magyar nagyon szeret más üszőjén szántani, s csak azt csodálom, hogy még eddig nem találkozott gazdag ember, ki az evést is röstelli, és embert fizet azért, hogy helyette ezen fáradalmas munkát teljesítse.

Ezen érdemes párt nyomban követi az ellentét: egy magas potrohos férfi és igen alacsony termetű sovány asszonyka, öltözetökből itélvén, mind a kettő a magasb osztályból. Ámde a külszín gyakran csakugyan nagyon is csal, és így, legalább egy részben, valóban ezúttal is csal. A férfi oly névvel bir, mely történeti évkönyveinkben igen szépen ragyog; róla azonban mind e mellett is bizonyosan soha nem fognak azok megemlékezni, mert ő egyetlen törököt sem ölt, hanem csak olcsó nyulakat pusztított drága agaraival, és gyapjúzsákjaiba köveket varratott, hogy nagyobb súlylyal birjanak. Mivel azonban az agarak sokat esznek, a zsidót pedig nem igen lehet sokszor jégre vezetni, s a nagy has mindenkor sokat emészt, és többnyire kevés jót szállít a fejbe, tehát igen természetes, hogy a híres nevű ember, adósságai méltó tekintetéből, csakugyan nevezetessé lett. Ekkor tehát, nem annyira azért, hogy a nevezetes család ki ne haljon, hanem inkább azon fontos okból, hogy terjedelmes hasa el ne pusztuljon, ludvásárra ment.

Ludvásárra? Igen, s oly libát vőn magának házastársul, ki valóságos aszalt szilvává töppedt össze, azon rendkivüli és forró vágy miatt, mely szerint oly fényes körökben óhajtott meghonosulni, miknek számára boldogult édes atyja hajdan csak - paszomántos cselédruhákat varrogatott. A nagy rokonok lenézik ugyan a száraz asszonykát; de ez nem baj, mert hiszen ő százszorosan nézi le azokat, kikkel hajdan egyenlő volt. Ily derék házaspárt is sokat láthatni, mert hazánk azon korszakába került most, melyben a szorgalmas ember szép vagyonhoz juthat, a dologtalan és esztelen nagy úr pedig dobszó mellett kénytelen a méltóságos komolyságú magyar tánczot eljárni, ha - a lúdvásáron nem fordulhat meg szerencsés sikerrel.

Ott peczkes kalmárlegények jőnek, kik az ebédre szánt egy órából felet elsikkasztanak, csak hogy a főrangú sétálók közt mutathassák magokat, mintha őket is selyempárnákban és aranyozott bölcsőkben ringatták volna; pedig a tapasztalt szem mindjárt világosan látja, hogy a könnyű sétabotocska helyett csak súlyos rőföt szoktak forgatni keztyűhez nem szokott vörös kezeik. Mennyit fogadjak, hogy mulhatlanul csőd alá jutnak e bangók, mihelyt saját rovásukra boltot nyitandnak?

Itt egy vánnyadt koldusasszony áll elkényszeredett gyermekével, s a fölött látszik tünődni, hogy ugyan mi annak oka, hogy ezen sétálók már részint ebédeltek, részint pedig mulhatlanul ebédelni fognak, míg ő alig merészel mára ily kellemes mulatságot reményleni. Nagyon csalatkozol, szegény asszony, s aránylag valóban boldognak tarthatnád magadat, mert sokan ezen büszkén sétálók közől szinte éhen fognak maradni, ha valahol véletlenül ingyenasztalhoz nem jutnak, s ezenkül alkalmasint pőrén kellene sétálniok, ha csupán azon öltözetet tarthatnák meg testökön, melynek árát már megfizették. Te ellenben sajátodnak mondhatod foszlányos ruhádat, s annyiban ügytársaidnak mondhatod őket, mivel ők sem fizetnek kamatot, valamint te; sőt mi több, te kamatot huzasz legalább minden századik gazdagnak zsebéből, s ezt hangosan kérheted, mig ők csak akkor részesülnek alamizsnában, ha önkényt nyujtják azt nekik. A rongyosnál mindig sokkal boldogtalanabb a czifra koldus.

Ott - de mit látok? Ezer villám, most ugyancsak kedvez szerencsém! Ez Dalmer báró, s mellette - hihetek-e szemeimnek! - hölgyruhában azon ifjú, kit a temetés alkalmával férfiruhában láték mellette bérkocsiban ülni, s ki annyira hasonlíta Beattini grófnőhez, hogy még Móricz figyelmét is azonnal magára vonta. Hölgy volt-e vagy férfi, s mily viszonyban állott vele Dalmer báró, ki az érdekes Börger Lenke körül udvarolt? És ki volt tulajdonkép e rejtélyes férfi?

E kérdések megfejtésén törém fejemet, s szemeimet merően függesztém arczaikra, mi kellemetlenül látszott rájok hatni, s ez még inkább izgatá kiváncsiságomat, és elhatározám, hogy minden áron, még pedig tüstént tisztába kell jőnöm. Közelíték tehát hozzájok, s már épen meg akarám a bárót szólítani, midőn ez rögtön bérkocsinak intett, üdvözlésemet hidegen és mintegy csodálkozva viszonzá, s kocsiba ültek mindketten, mely azonnal a nagyhid-utcza felé távozott.

Eleinte más bérkocsiban rögtön követni akarám őket, de e tervtől csakhamar elállottam, meggondolván, hogy erőszakkal csakugyan nem tolakodhatom hozzájok; a visszatérendő bérkocsistól pedig, kinek számát azonnal följegyzém, különben is megtudom majd, hogy hová mentek, s azután könnyen megismerkedhetem velök.

E pillanatban levélkét érzék kezembe nyomatni. Tüstént visszafordultam, s csinos öltönyű szolgát pillanték meg, ki ellenkező irányban gyorsan távozott. Bizonyosan ő nyomá kezembe a levélkét. Alkalmasint lidércz lappang benne, mely posványba vezetend, gondolám, tapasztalásból ismervén már az efféle levélkék mindig egyenlő tartalmát, melyek bankjegyekhez hasonlítnak annyiban, hogy czím nélkül vannak mindenkihez intézve, s mégis különböznek tőlök, minthogy a bankjegyekért ezüst pénzt s ezzel örömet, az ily levélkékkel pedig örömet, s azután annál nagyobb szomorúságot válthat be az ember.

Már el akarám tehát a levélkét vetni, de csakhamar meggondolám, mikép az oly veszélyes következményű levélkéket nem czifra inastól, hanem többnyire utczagyerkőczöktől, vagy vén asszonyoktól szoktuk kapni. Hm, gondolám tehát, talán terjedelmes szakállam és széles vállaim tetszettek meg valamely magas hölgynek, ki ezen rövid úton kiván velem megismerkedni, s e hiu gondolat azonnal fölbontatá velem a levelet. Mielőtt azonban elolvasnám, czímére tekinték, s tüstént megbánám hamarkodásomat, mert - egészen ismeretlen nevet olvasék.

Azt mondják, hogy a nők kiváncsiak, s mivel én nem vagyok nő, igen természetes, hogy a kiváncsiságot csak nevéről ismerem; a levél tartalmát azonban mégis szerettem volna tudni, és ugyan mért ne olvastam volna el? Hiszen az, kinek szól, ha valamikép történetesen ráakadnék, bizonyosan úgy sem fogja hinni, hogy nem olvastam el.

A levél rövid tartalma így hangzott:

- Uram! Veszély fenyeget bennünket, bizonyos *** Bende figyelemmel látszik minden lépésemet kisérni, s gyanakodólag tudakozódik utánam. Tanácskoznunk kell az iránt, hogy mikép szabadulhatunk meg tőle. Ma négy órakor rendkivüli gyűlésünk lesz, még pedig, hogy minden gyanút lehetőségig kikerülhessünk, nem szokott szállásunkon, hanem a *** vendégfogadó tizennegyedik számú szobájában.

Az egyesületi elnök.

Utóirat. A tagok mind fegyveresen fognak megjelenni.

Ezer villám, ez nem tréfa! Nevem világosan ki volt irva, valamint a vendégfogadó czíme is; de az előbbit szerénységből, a másikat pedig elővigyázatból hallgatom el, mert meggondolatlan kimondása által nem akarok bajba keveredni.

Tehát az iránt akarnak önök tanácskozni, uraim, hogy mikép lehetne tőlem szabadulniok? Jól van, de szakállamra mondom, hogy e tanácskozáson én is jelen fogok lenni!

 

XXVI.

Városi csárda.

Nemcsak valamennyi toronyóra, hanem saját zsebórámon kivül még tulajdon gyomrom is jelenté, hogy az ebéd ideje annyira elérkezett már, mint a magyar politikusok virágzásának ideje, azaz: hogy már szinte muló félben van.

Ej ej, csak most veszem észre, mily pompás hasonlításra tettem véletlenül szert! Valóban, a politikusok népszerűsége épen olyan, mint az étvágy: gyorsan és igen örvendeztetőleg jő, s egyetlen silány gölődény, vagy tormás borjúfej ismét megszünteti azt. Csak hogy az étvágyat megsemmisítő borjúfej alatt sültet, a politikai alatt pedig sületlen tetteket kell érteni.

Pesten sok a hely, hol az ember, kevés jő szóért és sok jó pénzért, igen sok rossz ételt kaphat, még rosszabb borral s legrosszabb vízzel együtt. Ugyan hol ebédeljek tehát?

A «Tigrisben?» Nem, mert az arszlánoktól és arszlánkodásoktól annyira megcsömörlött eredeti magyar gyomrom, hogy ezen rokon állat bizonyosan betegágyra vetne; pedig vajmi sok kell ehhez, ha meggondoljuk, mily rendkívül jó gyomorral bir a magyar!

A «Magyar királyban?» Nem. Ott aránylag még talán jobb az étel, mint más helyeken, de ott többnyire csak idegenek ebédelnek, én pedig leginkább csak magyarok közt szeretem Magyarország anyagi áldásait fogyasztani.

A «Fehér hajóban?» Isten mentsen! Nem akarok többé hajózni! Eleget hányatott már Magyarország a kölcsönös torzsalkodás hajójában a vad szenvedélyek tengerén.

Az «Angol királynéban?» Nem, mert azt hírlik, hogy annak fölvilágosult szellemű bérlője a zsidókat falai közől kitiltá; én pedig oly nagy szakállat viselek, hogy könnyen e szomorú sorsra juthatnék.

A «Vadászkürtben?» Talán azért, hogy titkaimat kikürtölje? Oda sem megyek.

A «Vas tuskóban?» Ennek nevét nem szeretem, mert a vas kényszerítésre és bilincsre, a tuskó pedig faragatlanságra emlékeztet, s én e kettőtől egyenlőn irtózom.

A «Pipában?» Huh, hideg borzogatja hátamat, ha csak rágondolok is! Most már az utczán is mindig pipa és szivarfüst boszantja az ember orrát, mely alá különben is elég borsot törnek az idegenek; ugyan kinek lehetne tehát kedve, magát pipába temetni!

A «Nádorban?» Ez igen jó vendégfogadó, de többnyire csak nagy urak által látogattatik, s én nem szeretek azokkal egy tálból cseresnyét enni.

A «Sajtóban?» Ez ugyan megjárná, de ott nagyon nyomják az embert, noha úgyis elég nyom már bennünket; azonkívül pedig oly szűk ott a hely, hogy alig mozoghat az ember, s ki ne tudná, hogy szabad mozgás nélkül batkát sem ér a sajtó!

A «Két pisztolyban?» A világért sem, hiszen az mindig nagyon tele van emberekkel, mióta Szigligeti fölcsinosította.

A «Mátyás királyban?» Az igazi meghalt már, s így hiában keresnők ott most az igazságot, a nélkül pedig nekem ugyan széles e világon semmi nem kell.

Az «Arany sasban?» Nem, mert annak két feje van, én pedig a sokfejűséget épen úgy gyűlölöm, mint a fejetlenséget.

Tehát talán a «Zrínyiben?» Annak czíme nagyon sokat igér, s tartalma annál kevesebbet nyújt; ez csak híres politikusoknak való mindenkor, az ujságíróknak pedig különösen az esztendő vége felé.

Vagy -

Lám, lám, csak most veszem észre, mily nagy bajjá bír válni maga a korlátlan szabadság is! Ezt csakugyan nem hittem volna. Szabadságomban áll ennyi s még több közt választani, és mennyi időt rabol el a tulajdonképeni elhatározás! Már látom, hogy magam is politikus vagyok, mert nem bírok a sok közt választani; épen úgy, mint politikai javítóink, kik szüntelen haboznak, hogy ugyan melyik sérvét orvosolják szegény hazánknak, s e hosszas habozásnak az a vége, hogy utoljára azután mindig csak terveznek és egy bajt sem orvosolnak. Én tehát csakugyan mégsem lehetek valódi politikus, mert ime, a sok habozás után gyorsan választok, s rögtön az előttem nyíló ajtóba lépek, melyből jó szag párolog orromba. Politikai nevezetességek, kövessétek példámat, ne habozzatok, ne tanakodjatok sokáig, hanem menjetek egyenesen és cselekedjetek, s ne kövessétek az egyszeri öreg asszony példáját, ki mindig pápaszemét keresé, ámbár az annyira nyoma tulajdon tiszteletre méltó orrát, hogy alig bírt miatta lélegzeni!

És tulajdonkép ugyan melyik vendégfogadóba léptem? Isten tudja! Nincs ennek neve, mert a jó bor czégér nélkül is elkel, s nem is vendégfogadó ez, melynél rosszabb elnevezést alig ismerek, mert ugyan vendég-e az, kit rossz ételért jól megfizettetnek? Szent vendégszeretet, mily gúnyosan játszottak ki téged e fonák elnevezéssel! Az afféle helyeket, melyek egyikébe most léptem, legczélszerűbben városi csárdáknak nevezhetni, mert ebben minden oly kimondhatlanul szerény és egyszerű, hogy csak kerepelő gólya hiányzik födeléről, s bizony akár a hortobágyi pusztákon is méltó helyet foglalhatna.

Ajtaján rendesen két tábla függ, az egyiken a borok és sör árát olvashatni, a másikon pedig vagy sódart láthatni, mely feketére festett bagariába takart s középen tormával ékesített vörösrépához hasonlít, vagy sült csirkét, mely oly sárga, mintha a nyárson irígység s harag miatt sárgaságba esett volna, hogy nem engedteték meg a tyúk vagy kakasélet számtalan örömeit élveznie. Belől a falakon nem láthatni ugyan a pompás éttermek festményeit, de igen is füstszülte kormot, s pókhálót legfölösebb mennyiségben; itt nincs pompás pénztár, s a pénztár mellett csinos gyűrűs asszonyka, kinek fényes öltözete miatt minden étel s ital rossz és drága, hanem van sok mosdatlan sápadt pinczér, kiknek zsebe feneketlen, s kiknek kezeibe inkább illenék lóvakaró, mint fehér tányér; itt nincs számos személyzetű zenészkar, mely minden tál étel után orra alá tolja az embernek a kéregető tányért, hanem van sánta kintornás és ocsmány dalú «Natursänger», kik minden pillanatban odatartogatják piszkos markukat; itt nincs pakfongból készült fényes ezüst, de bezzeg van kényelmes fanyelű vella, melynek ágai közt még a harmadnapi savanyú vese némely maradványait is felfedezhetni; szóval, itt nincs kényelem, nincs fényűzés, nincs tisztaság, s ezenkívül van még legalább tíz mindenféle nincs, mely mind nagyon jó volna, ha - volna!

És mégis járnak oda - hogy is mondjam csak? - afféle nadrágos emberek, vagy is tekintetes urak, a mi napjainkban már tökéletesen egyértelmű?

Járnak bizony.

És ugyan miért?

Azért, mert az elsorolt kényelmek helyett jó ízű ételt lel ezekben a romlatlan gyomrú ember, kinek szemét még nem verte ki az élet fájának ága, s ki a húst valódi alakjában, nem pedig pép vagy kása gyanánt szereti enni.

Én is tehát többnyire ily helyekre szoktam járni, már csak azért is, mivel ide többnyire egészséges gyomrú fiatal emberek járnak, kik a becses időt evésre használják, s nem üres politikai csevegésre tékozolják.

Alig települtem meg, s alig párolgott előttem a leves, és a szomszéd asztal mellől következő beszélgetés voná magára figyelmemet.

- Mikor veszi már el Pándy barátunk a szép Börger Lenkét?

- Nem tudom.

- Alkalmasint végkép el fog az maradni, barátom.

- Miért?

- Báró jár utána.

- Báró?

- Az ám, még pedig nem afféle mai világi báró, kit a Fáró már tönkre tett, hanem oly gazdag, hogy akár zsidónak is beillenék.

- Ismered őt?

- Csak annyit mondhatok, hogy Poroszországból jött; neve Dalmer.

- Dalmer?

- Igen.

- Én ismerem, mert a Wurm kávéházban elnyert tőlem egy pár száz pengő forintot. De nagyon furcsát hallottam tegnap.

- Ugyan mit?

- Hogy nem báró és nem is porosz.

- Tehát kicsoda?

- Csavargó, ki Zágrábból pénzhamisítás miatt szökött meg.

- És bizonyos az?

- Azt nem mondhatom, mert csak kávéházban hallottam; már magam sem tudom, kitől.

- Különös.

- Ha ez való, ugyan mikép merészel itt tartózkodni?

- Ha ha ha; hiszen csak épen itt van legnagyobb bátorságban.

- Hogyan?

- Igen ám, mert itt csakugyan nem fedezik őt fel, ha maga nem adja föl magát.

- Ej, barátom, oly vakmerően beszélsz, mintha fővárosi ujdonságokat írnál valamely hirlap számára.

Ez ötletet mindnyájan megkaczagák, én pedig rendkívül örvendék, hogy a sors épen ma vezérlé ide lépteimet, mert meg valék győződve, hogy e néhány szónak hasznát fogom vehetni.

Három óra elmult már, s én készülék, hogy azon gyűlésről el ne késsem, melyben arról kívántak ismeretlen jóakaróim tanakodni, hogy mikép lehetne tőlem szabadulniok. Ekkor azonban a legközelebb asztal mellől, mely körül több jó kedvű ifjú ült, e szók vonák magokra figyelmemet:

- Hiába vonakodol, barátom, föl kell olvasnod.

- De nem enyim.

- Mindegy.

- Csak titoktartás igérete alatt kaptam egy pár órára.

- Titok?

- Igen.

- Ugy már annyival is inkább föl kell olvasnod, mert most az egész világon mindenütt nyilvánossá teszik a titkokat.

- Csak ki vele.

- Halljuk!

- De mikor -

- Erővel ragadjuk el az írást zsebedből, ha tovább is titkolózol.

- De majd megunjátok.

- Akkor lefőzünk.

- Úgy van, lefőzünk.

- Jaj kérlek, csak a lefőzésről hallgassatok, mert mióta Pozsonyban a lefőzés divatba jött, azóta rendkívül sok sületlenség történik ott.

- Ha ha ha!

- Halljuk! Halljuk!

- Ám legyen!

Az ifjú kéziratot vőn elő, mely oly rövid tartalmat látszott magában rejteni, mint a leghosszabb gyűlési beszéd; elhatárzám tehát, hogy előadásának legalább egy részét meghallgatom.

Az ifjú ezt olvasá:

 

XXVII.

Nokok és nökök.

Mióta a tatárjárás Magyarországot elpusztította, s a nokok és nökök a magyar nyelvet meggyalázták, azóta kevés nagyobb csapás érte a szép magyar hazát és édes magyar nyelvet. Ez eddig sem volt ugyan titok, de az utóbbi mégsem méltányoltatott annyira, hogy ne maradt volna meg a titok fátyolának egy része érintetlenül, mely e szomorú nyelvhóhérolás történetét födi.

Régen tudva volt és van, mikép a magyar nyelvnek, nem egyetlen ugyan, de csaknem legnagyobb botrányköve a sok nak és nek. A tudós nyelvbuvárok tehát, kikre e miatt haraggal tekint a magyarok istene, elhatározák, hogy e bajt orvosolni fogják. S mivel a nyelvbuvárok nem politikusok, tehát igen természetes, hogy nem maradtak meg a puszta határozat mellett, hanem azonnal dologhoz fogtak.

De melyik gyógyrendszerhez fogjanak? Ez volt a kérdések kérdése! Az allopaták csak foltozgatnak, ámde a homoeopaták gyökeresen gyógyítanak; így okoskodtak ők, s ezt magam is igen helyesnek tartom. Mivel pedig a homoeopaták alapelve, hogy hasonlót hasonlóval kell gyógyítani, tehát elhatározák, hogy e tant betű szerint követni fogják, és ez volt oka, hogy a - nokok és nökök megszülettek. Hogy pedig ez titok volt eddig, s mi több: valódi eredeti magyar titok, arról bensőleg meg vagyok győződve.

S miután e mély titok sötét fátyolát egyetlen bátor fogással lerántanom sikerült, legyen szabad részletesen is elmondanom néhány szót a bájteljes hangzású nokokról és szívlágyító nökökről.

Az állnokok, vagy egyszerűsítve: álnokok igen nagyszerű és jövedelmező szerepet játszanak a világban, s rendesen csak akkor állnak meg működéseikben, midőn már minden szekrényeik telve állanak.

Az ülnökök gyakran ülnek, a mi igen természetes, olyankor a jó ügyek rendesen elülnek, ők pedig egymást kölcsönösen leültetik, s a hallgatókat gyakran felültetik és ezen ülés után asztalhoz ülnek.

Az elnökök elől ülnek, s annál fogva igen természetes, hogy az ülnökök követik őket.

A tábornokok elénekelhetik ugyan, hogy

«Kard van oldalomon,
Lovamon a nyereg!»

de Istennek hála! mióta a nemzetek és családok egymással folytonos harczban élnek, azóta idegen nemzetekkel nem szoktak háborúskodni, s így itt többet nem lehet szólanom.

A tollnokok az elnökök és ülnökök közt a tollat viszik, s a ludtoll sokkal háladatosb az embereknél, mert ha jól viszik, úgy ő viszont a tollnokokat magasra viszi.

A tanácsnokok azon jó tanácsot adják többnyire a folyamodóknak, hogy legyenek szívesek kérelmeiktől elállani, kik e tanácsot nem köszönik ugyan meg; de hiszen ez nem is szükséges, mert a jó tanácsok nem ingyen adatnak.

A titoknokok minden titkot híven megőrzenek, s azért méltán csodálkoznak, hogy egy óra mulva már kávéházakban hallják azokat elmondatni. Hja, hiában, a falaknak is vannak fülei, még pedig gyakran igen nagy fülei!

A járulnokok sokat járnak, kelnek s izzadnak, és így igen természetes, hogy jó emésztésnek örvendnek, mire valóban nagy szükségök is van ám, mert ugyancsak jó gyomorral kell bírniok, hogy mindazt elfogyaszthassák, mit a többi nokok és nökök elébök tálalnak.

Az ügynökök száma oly nagy, mint azon tenger cseppjei, mely a zsidó tábort elnyelé, s lehet, hogy azért szeretik oly nagyon az úgynevezett zsidóskodást; de ez csak négyszem közt legyen mondva, mert ezen félelmes tábortól nagyon rettegek.

A dalnoknők nem hasonlítnak a folyóvizekhez, mert ezek akkor rekednek meg, ha kevés bennök vagyis medrökben a víz, míg a dalnoknők rendesen akkor rekednek el, midőn nagyon sok pénz van erszényökben.

A gondnokok azon megbecsülhetlen titkot födözék fel, mely szerint gondoskodásuk következtében mások elsoványkodnak, míg ők magok derekasan meghíznak.

Az irnokok eskető lelkészekhez hasonlítnak, mert működésöknek szinte nem ők, hanem más veszi hasznát.

A könyvtárnokok nagy kincseket őriznek, s mégis szegények maradnak; valamint a magtárak, melyek az idő minden viszontagságaival daczolnak, míg a henye egerek és hörcsögök kényelmesen fogyasztják a legjobb magot.

A dalárdnokok mindig énekelnek, pedig bizony mégis jobb kedve van a józan nézőnek, mert kineveti őket.

A mérnökök mindig másnak mérnek, s mégis ők gazdagodnak meg.

Most pedig azokról szólok, kiket igazság szerint először kellett volna megemlítenem, tudniillik - a gyakornokokról; mert annyi mindenesetre bizonyos, hogy valamennyi nokok és nökök közt legszámosabbak és egyszersmind legboldogabbak a gyakornokok.

Valóban, számuk annyira elterjedt már, hogy rövid idő mulva még a csizmadia inasok is gyakornokoknak fogják magokat neveztetni, min épen nem ütközöm meg, mert hiszen a németeknek közmondásuk is van, mely szerint gyakorlat által lesz az ember mesterré.

S tulajdonképen az egész élet csupa gyakorlatból áll, mert mindnyájan egész sírunkig azt gyakoroljuk, a mit tanultunk, és így tulajdonképen mindnyájan gyakornokok vagyunk.

Valamennyi gyakornokok közt mindenesetre legboldogabbak azok, kik hivatalt gyakorolnak. Ezek ugyanis jól tudják, hogy a pápa is diákból lett, következéskép mindig azon reménynyel kecsegtethetik magokat, hogy az előttök levő számtalan nokokon áthatolván, végre még tanácsnokokká is lehetnek; az igaz, hogy a remények nem igen szoktak mindig teljesülni, s hogy addig bizony elég bajjal kell küzdeniök; de hiszen Budát sem foglalták el egy nap alatt.

E szók után az olvasó kissé hosszabb lélekzetet vőn, s én indulni készülék, részint mivel az óra már negyedfelet mutatott, s így új kalandomra kelle sietnem, részint pedig, mivel a hosszú fölolvasást már meglehetősen unni kezdém.

E pillanatban az ajtó megnyilt, s azon orvos lépett be, ki Bertókomat gyógyítá, és egyenesen a lámpához siete, szivarát meggyujtani. Megpillantván engem, rögtön felém fordult, s én rövid üdvözlet után, e kérdést intézém hozzá:

- Hogy van legényem?

- Holnap már elhagyhatja a szobát.

- Szegény fiú, első éjjel sokat szenvedett.

- Nem is akarja feledni, s csak épen most mondá, hogy még ma kézre keríti a gyilkost.

- Hogyan?

- Igen, mert nagyon hatalmas bizonyítvány, vagy legalább szerfölött valószínű gyanú nyomába jutott.

- Mikor?

- Ma, ebéd után. Most, midőn nála valék, az egész eseményt közlé velem.

- Kérem, szóljon ön!

- Igen kevés, a mit mondhatok. Csak annyit tudok, hogy ma, mindjárt ebéd után, egy asszony kereste önt szállásán.

- Engem, asszony?

- Igen.

- Nem is gyaníthatom, kicsoda.

- S ezen asszony az asztalon heverő két pisztolyt megismeré.

- Hogyan?

- Úgy van.

- S nem fogatta őt el Bertók?

- Nem, mert azt hivé, hogy előleges és visszariasztó zaj nélkül könnyebben nyomába juthatni a gyilkosságnak.

- Ebben igaza lehet.

- Az asszony azt mondá, hogy azok férjének pisztolyai.

- Oh, ez már több a gyanunál, így az elfogatassál sietni kell, mert különben a gyilkos megszökik, ha feleségétől hallja, hogy ez ártatlanságában a két pisztolyt tulajdonának vallotta.

- Igaz; de mit szól ön ahhoz, ha mondom, hogy azon asszony férje meg akarja önt holnap látogatni?

- Micsoda?

- Igen; az asszony azt kérdé, hogy mikor találhatná önt férje holnap szállásán.

- Megfoghatlan! És mit akarhat nálam azon ember?

- Azt nem tudom, felesége csak annyit mondott, hogy önnek kegyességét kivánja megköszönni.

- És nem nevezé meg magát?

- Csak azt mondá az inasnak, hogy férjét Marczinak nevezik, s hogy ön jól ismeri őt.

- Hah, mit mond ön?!

- Csak Bertók szavait ismétlém.

- Ez borzasztó!

- Tehát ismeri ön azon embert?

- Hogy ismerem-e! Tüstént elfogatom. Ajánlom magamat.

- Gondolja ön meg jól, hogy -

- Itt nincs mit meggondolnom. Hah, azért tetszettek nekem azon pisztolyok mindjárt első pillanatban ismereteseknek!

E szók után gyorsan távozám, és szállásomra sieték, minden körülmény iránt szólni akarván inasommal, mielőtt az illető hatóságnál jelentést tennék.

Tehát Marczi! Azon ember, kit még tulajdon felesége is javuknak hitt. Iszonyú elfajultság! És ugyan mi vihette őt Beattini grófnő meggyilkolására? Rablási vágy semmiesetre nem, mert úgy lakásán tett volna kisérletet. De mit töröm fejemet, hiszen Móricz, régi ismerőse és bűntársa Pesten volt! Bizonyosan ez bérlé őt felesége meggyilkolására, mivel boszuszomja enyhítésére nem volt magának elegendő bátorsága! Úgy van, így kell lenni, mást nem gondolhatok.

Hah, ma tehát mindennek nyomába jutok! Marczit elfogatom. Dalmer bárót felfödözöm, valamely veszélyes társulatot leleplezek, és az öreg Móriczczal találkozom! Sőt lehet, hogy a titkos nyomozó által még Beattini gróf hollétét is megtudom.

Ezek után csak azt kívánom, hogy mindezek megtudására szíves olvasóim is oly kiváncsiak legyenek, mint én.

 

XXVIII.

Táncziskola.

A városi csárdából a servitatér felé irányozám lépteimet, mert égtem a kiváncsiságtól, Dalmer báró szállását mielőbb megtudhatni. A bérkocsit, melyen távozék, már messziről megpillantám; hozzá érkezvén, azonnal mohón kérdém, hová szállítá azon uraságot a szép nővel, kiket lehetőségig részletesen leirtam.

A bérkocsis sokáig gondolkodott, s végre csakugyan emlékezett a kérdéses egyénekre; de nagy boszuságomra csak annyit monda, hogy a Duna partján, a láncz-híd közelében kiszállottak, s a parton megállottak. Hová mentek onnan, azt nem mondhatá meg, miután szokott állomására azonnal visszahajtott.

E tekintetben tehát ismét ott valék, hol előbb; e bajon mindazáltal nem igen búsultam, mert legrosszabb esetben, ha azt csakugyan mulhatlanul szükségesnek találnám, Börgernénél mindenesetre találkozhatom vele, s erre azonnal el is határozám magamat, mert Lenke iránt oly baráti részvétet éreztem, hogy nem akarám őt valamely csalárdság áldozatává tetetni.

Ezen megnyugvás után leginkább csak Marczi gonoszsága szolgált elmélkedésemnek tárgyul. A puszták egyszerű fiának e gyalázatos tettetése föllázítá keblemet. Ki gondolhatta volna, hogy jobb föltételeitől ily hamar búcsút vegyen, miután nem tartozott a műveltek körébe, kiknél az ily változásokat sokkal könnyebben magyarázhatni meg. Csak egy kulcsot lelék e titok megfejtésére, s e kulcs - ismét Móricz volt. A városban megélhet ugyan minden szegény ember, ki kezeit a munkától nem kiméli, s így Marczinak is mindenesetre keményen kelle dolgoznia, hogy egyik napról másikra távol tarthassa magától és övéitől a szükséget, s hogy a heveréshez szokott hajdani csárdásnak ez nem igen lehete inyére, azt igen természetesnek hivém. Midőn pedig annyira jut már valaki, hogy előbbi s mostani helyzete közt hasonlítgatásokat kezd tenni, akkor csak ügyes csábítóra van szükség, s a korábbi kényelmesb életmód csakhamar ismét elsőséget nyer a becsületes, de sokkal súlyosabb új életpálya fölött. És ugyan honnan jöhetett volna ügyesb csábító Móricznál, ki hajdani életmódját ismeré, s azért nagyon könnyen bánhatott vele, mert a bűntárs tanácsára mindig nagyon szokott hajlani a hajdani czimbora!

Megvallom, nem örömest léptem föl Marczi ellen, mint vádló, mert becsületes feleséget sajnálám; de szívem szavát a kötelesség s józan ész parancsa elnémítá és érzém, hogy a javulás ösvényéről ily gyorsan eltérő bűnös szánakozásra nem méltó, s hogy mindenesetre oly helyzetbe szükség őt tenni, melyben embertársainak többé ártalmukra ne lehessen.

Ily elmélkedésekbe mélyedten közelíték házamhoz, vagyis tulajdonkép szállásomhoz, s ki képzeli bámulásomat, mely meglepett, midőn a kapu előtt - Marczit és feleségét pillantám meg! Mindketten heves szóváltásba valának mélyedve, s csak akkor vettek észre, midőn már mellettök állottam.

Már meg akarám a gyilkost ragadni, de mivel a szomszéd korcsma ajtajában két városhajdút pillanték meg, tehát fölhagyék e szándékommal, s lehetőségig nyugodtan szólék:

- Mit keres kend itt?

Marczi minden zavarodás nélkül, s oly hangon felele, mely csak ártatlanság, vagy legrögzöttebb gonosz elvetemültség tulajdona lehetett:

- Meg akartam nagyságos uramat kimélni.

- Mitől?

- A hozzám jöveteltől.

- Úgy! És miért?

- Feleségemtől hallottam, hogy pisztolyaim a nagyságos úrnál vannak.

- Úgy van.

- Azt gondoltam tehát, hogy nagyságos uram engem fog majd a gyilkosnak tartani, s utánam fog jőni, vagy küldeni.

- Eltalálta kend.

- Nagyságos uram, én ártatlan vagyok.

- Igazán?

- Az élő istenre esküszöm!

- Tehát kinek kölcsönzé pisztolyait?

- Senkinek.

- Vagy eladta?

- Nem. Azon éjjel vesztek el, melyben Móricz a csárdát fejemre gyújtotta.

- Micsoda?

- Bizonyosan ő vitte el!

- Jól kitalált mese!

Az asszony zokogva szóla:

- Oh, nagyságos uram, nem mese ez, hanem tiszta igazság! Marczim azon éjjel, mikor a grófnőt meglőtték, tapodtat sem volt a házon kívül.

E nyilatkozatra kissé ingadozni kezdék, s habozva mondám:

- Ezt be kellene bizonyítani.

- Két lakossal beszélgettem majd éjfélig a tornáczban, azután lefeküdtem és a kapu akkor már régen zárva volt.

- Úgy van, nagyságos uram.

- Móricz bizonyosan eladta valakinek a pisztolyokat.

- A gyilkosnak.

- Hol van most Móricz?

- Isten tudja!

- Kend nem tudja?

- Nem!

- Móricz Pesten van.

- Pesten?!

- Igen.

- Jaj nekünk! Talán még itt is folytatni akarja ellenünk boszuját.

- Innen is el kell pusztulnunk!

Mindez oly megható hangján mondatott az ártatlanságnak, hogy kénytelen valék gondolatimnak más irányt adni, s most már Móriczot tartám a gyilkosnak; ámbár még az is birt némi valószínűséggel, hogy a pisztolyokat eladta, s valamely ismeretlen gonosztevő vitte velök véghez a gyilkosságot. Reménylém, hogy ezt találkozásom Móriczczal tökéletesen föl fogja világosítani.

Marczit tehát elbocsátám, azon meghagyással, hogy parancsomra minden pillanatban kész legyen, ha vallomására talán szükség fogna lenni.

Mindketten hálás örömmel távoztak, miután ismételve kértek, hogy csak elfogatásuk által ne gyalázzam meg őket, s készek inkább gyermeköket ismét kezességül adni hozzám, hogy itt maradásuk iránt annál bizonyosabb lehessek. Szavaik annyira meggyőztek ártatlanságuk felől, hogy ezen ajánlatuk elfogadását egyáltalában nem tartám szükségesnek.

Távozásuk után fölsieték szobámba, e jelenésről Bertókomat tudósítani, hogy valamikép el ne hamarkodja ezen ügyet, s ne tegyen olyasmit, mi által a csárdás becsülete csonkulást szenvedne, vagy Móricz valamikép gyanakodásomról értesülhetne, mert érzém, hogy csak legnagyobb óvakodás által juthatok az óhajtott czélhoz.

Szobámat zárva lelém, s a házmesternéhez intézett kérdésemre azon váratlan választ nyerém, hogy Bertókom a kapu alatt, baloldalon lakó tánczmesternél van. Ördöngös ficzkó, gondolám, csak most sebesült meg, s már tánczmesterhez jár!

A házmesterné ki akará őt szólítani, de inkább magam tevém meg a néhány lépést, mert nagyon vágytam látni, hogy ugyan mit kereshet Bertók a tánczmesternél? Talán csak lépéseket tanul, hogy módosabban teljesíthesse körülöttem a szolgálatot? Erre valóban nincs szüksége, mert én az afféle kiczirkalmozott majomkodást mindig gyűlöltem, s csupán pontos szolgálatot kívánok, nem gondolva azzal, hogy jobb vagy bal lábát teszi-e előbb szobám küszöbére cselédem.

A kapu alatt már tisztán hallám a szobában dühöngő zenét és tomboló lábdobajt. Franczia tánczot tanultak és nem magyart, s én ezért egyáltalában nem birok neheztelni, mert ennek valóban nem annyira a tánczkedvelők okai, mint magok a tánczkedvelők tanítói, vagyis a magyar tánczmesterek, kik a szép magyar tánczot annyira kiferdíték a magyar zene eredeti jelleméből, hogy lábficzamítás nélkül alig lehet azt már eljárni. Mintha bizony tagrángásokban szépség rejlenék!

Az ajtót megnyitván, igen kellemes meglepetéssel állék meg küszöbén, mert szemeim előtt valóban kimondhatlanul pompás és leirhatlanul gyönyörű jelenet mutatkozott.

A szoba igen művészileg volt bútorozva, azaz: rendkívül szegényen, s még a székek is kétségbe hozhatlanul bizonyíták, hogy tánczmester tulajdonai, mert alig állottak lábaikon.

A társaság maga igen válogatott vala, mert három zsibvásáron is alig lehetett volna különbet összeszedni. Valóban, ezen alakok mind oly sajátszerűen érdekesek, hogy alig birom magamat elhatározni: melyiket irjam le először. Ennek következtében tehát, jó rend kedveért, mindenek előtt majd csak magát a ház, vagy inkább a szoba fejét, az érdemes tánczmester urat állítom talpra.

Őt a természet maga is tánczmesterré alkotá. Lábainak vékonysága minden legvakmerőbb képzeletet is túlhaladt, s ha őt zöld frakkban és zöld nadrágban valahol mezőn pillantaná meg a nyájas olvasó, bizonyosan százat fogadna egyre, hogy óriási sáska szökdécsel szemei előtt. A hegedűt igen módosan játsza, s kissé széles szájával igen jellemzőleg tudja azon vonalakat kimutatni, melyek szerint a növendékeknek tánczolniok kell. A mi származását illeti, ez kissé homályos ugyan, de rendkívül érdekes; ő csak arra emlékszik, hogy szinháznál nőtt fel, mint árok mellett a fűzfa; hogy atyja nem volt, mikép azt szinházaknál rendesen tapasztalhatni, miután a régi közmondás is azt tanítja, hogy sok bába közt elvesz a gyermek; hogy anyja sem volt, azaz: szinházak körül igen sok efféle árva gyermek tartózkodik, s ezért épen nem csoda, ha gyakran a sok közt maga az anya sem ismeri meg tulajdon gyermekét. Eleinte leginkább medvebőrben működött, utóbb pedig balletmesterré lőn és sok medvét tánczoltatott. Most lábai oly vékonyak már, hogy a szinházi korhadt padlózatot könnyen átfúrhatnák, azért tehát lemondott azon fényes pályáról, s magány leczkéket ad a nemes tánczművészetből, miből legalább gond nélkül élhet annyira, hogy a koplalást már megszokta.

S mily reményteljes itt ezen növendéke, fölgyüremlett sárga nadrágban és rongyos újasban! Ez a házmester fia, ki igen nagy táncztehetséggel bir, s a leczkében ingyen részesül, mivel atyja is mindig ingyen nyit kaput a tánczmesternek.

Ezen czifra kis púpos kisasszonyka a háziasszony csemetéje, s mint ilyen természetesen szinte nem fizet díjt, mert a tánczmester gyakran kénytelen kegyes elnézésért esedezni, midőn a lakbérfizetés ideje bekövetkezik.

Azon vastag asszonyság, ki oly rendkívüli módossággal köszörüli a padlót, mintha levesbe való tésztát gyúrna terjedelmes lábaival, tiszteletreméltó szakácsné és egyszersmind igen jövedelmező tanítvány, mert gyakran juttat egy pár zsíros falatkát a szegény tánczmesternek.

Ez pedig derék szobalyány, s kell-e többet mondanom e czímen kívül? Ő pontosan fizet, mert ő is mindig pontosan fizetteti meg magának minden szolgálatát.

Azon egy pár férfi igen előkelő szerepet játszik az arszlánvilágban, mi alatt én pinczéreket és borbélylegényeket értek.

Íme mindezek mennyire izzadnak, Szapáry Péter bizonyosan nem izzadott iszonyúbban, midőn a török Hamzsabég ekéjét vonta. Ámde ők ezt föl sem veszik, mert a ki francziát nem tud tánczolni, az nem arszlánfi és nem tejfölös hölgy.

A két város hemzseg ily táncziskolától, s a reményteljes lyánykák, kik még nevéről sem ismerik a főzőkanalat, csapatonként barangolnak a művészet efféle csarnokaiba.

S vannak botor férfiak, kik e miatt panaszkodnak, s a szegény hajadonokat vakmerően gáncsolják. Bangók! hiszen épen ti vagytok ezen ízetlen fonákság okai, mert a legerényesb s legháziasb némbereket is ostoba libáknak gúnyoljátok, ha francziát nem tudnak tánczolni, s a napnak legalább is felét tükör előtt nem pazarolják el. Ám lássátok, a mint vettek, úgy fogtok aratni!

Inasom nagy méltósággal recsegteté a klarinétot, s kérdésemre megvallá, hogy igen szeretne a derék szobalyánynak tetszeni, s azért kívánta magát vele új vörös nadrágban és egyszersmind művészeti fényoldaláról megismertetni. Értesítvén őt a szükségesek felől, a pihenő szobalyányhoz néhány enyelgő szót intézék, s e közben megtudám tőle, hogy most nincs szolgálatban, s a házmesternél tartózkodik és hogy ezelőtt Dongai grófnőnél szolgált, honnan azért kelle távoznia, mivel asszonya félté tőle kedvesét - Dalmer bárót.

E felfödözés kissé megingatá a báró felőli gyanakodó hitemet, mert a Dongai ház, mind tekintélye, mind gazdagsága következtében általános tiszteletben állott, s következéskép nem merém hinni, hogy csarnokai ily kalandor előtt is nyitva állanának.

 

XXIX.

Mulatság ingyen.

A vidám budapestiek nagyon szeretnek mulatni, s ugyan ki tulajdonítná ezt nekik bűnül? Az ízetlen életnek legszükségesb fűszere a mulatság.

A takarékos budapestiek még inkább szeretnek - ingyen mulatni és ugyan ki gáncsolná őket e miatt? Napjainkban tömérdek áldozatot igényel a sok jótékony intézet és nemzeti vállalat, s mindezek fölsegítésére és virágoztatására legnagyobb készséggel nyílik meg minden erszény; s kik ezt teszik, azok természetesen szeretnek ingyen mulatni és nem fecsérlik pénzöket méregdrága páholyokra, midőn a szinházban tevepárduczot, struczmadarat, tánczosnőt, tanult lovakat és más efféléket mutogatnak, mert ők szép és hasznos czélok előmozdítására fordítják inkább pénzöket és ingyen mulatnak.

Mivel azonban közpéldabeszéd tartja, hogy olcsó húsnak híg a leve, tehát igen természetes, hogy az ily ingyen mulatságok közt nem igen lehet szerfölött válogatni, hanem mindent el kell fogadni, a mi e czélra kinálkozik. Ha például az utczán két kutya gyanús szemekkel tekint egymásra, ha egy pár vargainas egymást lelkesen döngeti, ha egy légy valamely sarokkövön sajátszerű hangon dong, ha valamely embertársunkat akasztani viszik, ha a kocsisok vagy televér arszlánok gyermeket gázolnak el lovaikkal, ha egy sétáló megáll s valamely háztetőre bámul, ha násznép vonul végig czifra bérkocsikon az utczán, ha négylovas temetés halad a váczi-ut felé, ha ellenkező véleményű politikusok az utczán találkoznak s rendkívüli véleménytürelmök következtében még csak orrukat sem harapják el egymásnak, ha két kintornás ugyanazon kapuban más-más nótát egyszerre orgonál, ha a városhajdú elalszik s kezéből a botot ellopják, ez mind igen szép és nagyon kedélyes mulatság, mely órákig gyönyörködteti gyakran a jókedvű sétálókat, a nélkül, hogy csak egyetlen fillérökbe is kerülne.

Ezek azonban mind csak apró mulatságok, melyek mindennap megtörténnek, s azért szinte a fővárosi napirendhez tartoznak; de bezzeg vannak ám rendkívüli mulatságok is, melyek kissé ritkábban fordulnak ugyan elő, hanem akkor csakugyan tökéletesen ki is elégítik a nagyérdemű közönséget!

Ilyenek például, ha valamely nagy vendégfogadóba oly ember száll, kinek sok pénze van, vagy jó lába, vagy jó torka, hosszú szakálla, vagy jó ég tudja, mije, mivel nincs minden ember fia föláldoztatva az örökös bámészkodásnak - na van akkor hagyd el hagyd! Azon utczát rögtön ezerek és többen foglalják el. Selyemruhás hölgyek, piszkos gyufás fiúk, tisztes öreg urak, meg nem nevezhető fátyolos kalapú kisasszonyok, az illatárús boltok minden mázaival fölkent divaturacsok, verejtékező és hagymabűzű targonczások, kocsijokból kiszállott keztyűs naplopók, rongyos csizmájú és enyves kezű zsebtolvajok, tanuló gyermekek, tudatlan vének, kevély polgárok, beesett szemű koldusok, puttonyos asszonyok, czifra inast magok után hurczoló hölgyek; mindezek megjelennek este, a ritka vendég érkeztekor, ott vannak éjjel, ott vannak reggel, ott vannak délután, s talán ott halnának meg, ha a fővárosi közönség iránti irgalomból a ritka vendég mielőbb el nem utaznék.

És miből áll azután ily alkalommal tulajdonképen a mulatság? Ah, könnyű ezt kérdezni, de vajmi nehéz azután e kérdésre elég magasztosan válaszolni! Ha kilencz kézzel, s mindegyikben kilencz tollal birnék is irni, mégsem hiszem, hogy mind azt illőn terjeszthetném elő, mi itt ilyenkor a szemlélődő léleknek boldogító élvezetül kínálkozik, nemesítve a jellemet, s nagy tettek elkövetésére buzdítva a lelket, a testnek minden érzékeit pedig legirtózatosb elragadtatásig gyönyörködtetve.

Tehát mit látnak olyankor az emberek?

Ah, ugyan minek itt látni? Nem boldogok-e azok, kik nem látnak és mégis hisznek? Nem elég azon falakat szemmeresztve és szájtátva bámulni, melyek ily rendkívüli csodabogarakat foglalnak magokban? Nem leirhatlan élvezet-e, azon füstöt szemlélni, mely azon tűzből emelkedik, mely azon ételt főzte és sütötte meg, melyet a dicső idegen testének épülésére szájába vőn és saját torkán keresztül tulajdon gyomrába mélyeszteni és illetőleg kegyesen bocsátani méltóztatott? Nem kimondhatlan kéj-e azon ablakot láthatni, melyben azon legyek sütkéreznek a napon, melyek a dicső idegent saját élő szemeikkel bámulhatják?

Oh, igen, igen és még egyszer igen! Ez megfoghatlan boldogság, minőhez hasonlót még soha nem látott a szem, mióta a testnek e csábító kis ablakán naponként annyi ostobaságot lát a lélek.

És mit hallanak olyankor az emberek?

Mit hallanak? Mindent? trágár beszédet, mely gyakran a jólelkű bakancsost is pirulásra kényszeríthetné; káromlásokat, melyektől a jégesős felhő is visszaborzadna, ha nedves és hideg füleibe hatnának; a vendégfogadó kolompjának kongását, melyet a csodált idegennek szolgája húzott meg, ki saját füleivel hallá uraságának parancsát, melyet a vendéglő boldog szolgája tulajdon kezeivel és lábaival leend szerencsés teljesíthetni; lónyerítést az ólból, mely rokonokat gyanít közelében lenni; zenét, melynek árából egy gyermekóvónak egész évi fizetése telnék ki, mi által legalább is tíz gyermek életét lehetne megtartani.

S ezen sok fülbeli, vagyis hallási élvezet mind megfér a fülekben, mert vajmi nagyokra alkotá az anyai szeretetű természet azoknak füleiket, kik e csoda bámulására a városnak minden részéből összesereglenek!

És mit éreznek ily megfoghatlan becsű ünnepélyeknél az emberek?

Fájdalom, nem mindent, de mégis - eleget! Nem érezik, hogy testöknek végén, azaz fejökben, kalász helyett csak üres szalma leng; nem érezik, hogy vannak határok, melyeken túl az ember érdemetlen kezd lenni e sokat jelentő névre; nem érezik, hogy a nap pirulva siet pályáján, mivel nem szeret az arany borjú e bálványozásának tanúja lenni, mert irva van: a magadhoz hasonlót, azaz saját fajodat ne bálványozd; nem éreznek, oh, fájdalom! mogyorófa pálczaütéseket, mert szelíd szellemű napjainkban az állatkínzás tiltva van; nem éreznek rózsaillatot, mert a mocsárba vetett virágnak mindig gonosz a bűze, s mocsárba vettetik az, mi méltatlan tárgyra botorul pazaroltatik; nem éreznek édes önelégültséget, mert az emberi méltóság ellen elkövetett bűn, némán bár, de mégis megboszulja magát; nem érzik arczaikat pirulni, mert kebleikben a jobb érzés utolsó szikrája is kihalt. Ámde e csekélységek helyett, melyek említést is alig érdemlenek, ugyancsak érzik, hogy az iszonyú tolongásban borzasztóan hóhérolják tyúkszemeiket; érzik a görög tűznek fojtó gőzét, mely gerjesztőiben minden nemesb irányú fölhevülést elfojta; érzik a fáklyák füstjét, mely keserű könyűt facsar azok szeméből, kik nem birják hideg vérrel tűrni, hogy virágzásnak indult fajuk bármi csekély ága annyira elfajul ily szégyenítő és kicsapongó istenítések gyakorlása közt, hogy csak lemetszetést érdemel az anyatörzsökről; érzik a földről magosra kavargó port mellökre nehezülni, mert tudva van, hogy nagy csordák nagy port szoktak gerjeszteni; érzik a legszebb nemzeti dal zengésének csodabájú hatását, mert a legfásultabb kebelben is van oly húr, mely legalább pillanatra megrendül, midőn magasztos eszmék által ostromoltatik; oh, de nem érzik az ihletett költő metsző fájdalmát, melyet akkor érez, midőn azon nagyszerű igéket, miket isten varázsla kebléből ajkaira, rivalgó vargainasok ordítozásai közé hallja vegyíteni, oly helyen, hol gondolatainak hangoztatása sértő és aljasító bitorlássá válik!

És mit tapasztalnak ily nemzetiséget emelő és hazaboldogító mámornak közepette az emberek?

Soknál is többet, de mégsem annyit, mennyit kellene, hogy szép tettök illő jutalmat nyerjen. Tapasztalják, hogy gyémántos arany karpereczeik a tolongásban elvesztek, de az nem baj, mert helyettök nem nyertek vaskarikákat lábaikra; tapasztalják, hogy óráikat ellopák az ügyes csenészek, de ez csak méltó visszatorlás, mert hiszen ők a sokkal becsesb időt lopták el a természettől; tapasztalják, hogy a hosszas virrasztás egészségöket megrongálta, de ez sem baj, mert beteg lélek csak beteg testben találhat hozzá illő laktanyát; tapasztalják, hogy cselédeik gondatlansága miatt gyermekeik otthon életöket veszték, s e gyermekek boldogok, mert nem lesznek kénytelenek egykor szüléik botorsága miatt pirulni, vagy példájokat követve elkorcsosulni; tapasztalják, hogy a józanok által úton útfélen kinevettetnek, s ez igen hasznos, mert a becsületes emberek megérdemlik, hogy mindig legyenek körülöttök bohóczok, kik fölött nehéz gondjaikat elkaczaghassák; tapasztalják, hogy minden önálló gondolkozással megáldatott ember gondosan kerüli őket és ez igen helyes, mert ugyan ki akarna a külföld majmaival szorosb érintkezésbe jőni? tapasztalják, hogy a nyilvánosság ostora vígan pattog füleik körül és ezt szépen megköszönhetik, mert ez legalább emlékezteti őket arra, hogy nem azon fajhoz tartoznak, mely a teremtés utolsó napján alkottatott.

Íme nyájas olvasóim a közel s távol vidéken így szoktak nálunk sokan ingyen mulatni.

Ezek elmondása, vagy helyesebben mondva: átgondolása közben a szőke Duna partjához értem. Isten bocsása meg a bűnömet, hogy most e furcsa kifejezést használám, melyet költői művekben gyakran olvastam s mely miatt mindannyiszor derekasan boszankodtam. Ugyan miért nevezik költőink a Dunát szőkének, miután nemcsak nem szőke, de általánosan nem is bir állandó színnel? Én e miatt inkább politikusnak szeretném az öreg Duna bácsit nevezni. De mért épen szőke? Hiszen gyakran, midőn a szelek fölforgatják medrében az agyagot, oly epés sárga színe van, hogy minden szőke lány föld alá rejtőznék szégyenletében, ha hozzá, vagyis habjaihoz hasonlítanák fürteit; néha ellenben zöld, mint a czirmos macskák szeme. Tehát ne rágalmazzuk többé a Dunát szőkének, ha valamennyi szép szőke hölgyet nyílt ellenségünkké nem akarjuk változtatni, mitől a magyarok istene mentsen meg minden szakállas férfit!

Tehát, a Duna partjához érkezvén, merre szükségkép haladnom kelle, hogy kitűzött czélomhoz juthassak, nagyszámú embertömeget láték ott csoportozni. Bizonyosan itt is valami ingyen mulatság kinálkozik a kandi embereknek, gondolám, s nem csalatkoztam, mert csakhamar ily megjegyzéseket hallék:

- Kár érettük!

- Régen van itt ön?

- Reggel óta.

- S mégsem vitték el őket?

- Nem bizony.

- Ugyan kicsodák?

- Nem tudom.

- Szörnyűség!

- Alig merek oda nézni.

- Szinte rosszúl érzem magamat.

- Tehát menjünk haza.

- Oh, még ne.

- Mily fiatalok.

- A lány igen szép.

- A férfi nagyon érdekes.

- Bárcsak történetöket tudnám.

- Barátom, ezt még meg kell említenünk a holnapi ujdonságokban.

- Jól van.

- Csak körűlményesen tessék leírni, az iszonyu tett okaival együtt.

- De azokat nem tudom.

- Az nem baj, gondoljon ön ki valamit; csak érdekes legyen az ujdonság, ha nem való is, az mindegy.

Ugyan mi volt az, mi oly nagy mértékben voná magára az ingyen mulatni szerető közönség figyelmét?

Egy fiatal hölgy és férfi holtteste, melyek reggel fogattak ki a Dunából s azóta ott hevernek.

És miért nem viszik el onnan a szerencsétlenek testeit!

Majd elviszik, mihelyt a nagyérdemű közönség kandisága kissé ki lesz elégítve.

És kik voltak ezek a szerencsétlenek, míg életben valának?

Tüstént elmondom történetöket, mikép az utóbb körülményesen tudomásomra jutott.

 

XXX.

Két halott.

Sok balitélet s egyszersmind sok fonákság uralkodik a világon, s valamint sok egyéb rosszból, úgy ebből is sokkal több jutott szép hazánk részére, mint tulajdonképen kellene. Nem akarom azokat egymásután elsorolni, mert csak karcsú füzeteket írok, nem pedig középkori vastagságú nagy könyveket.

Hazánk legnagyobb ostorai közé tartozik az állhatatlanság és nagyravágyás. Mennyire rontja ez közügyeink haladását, azt nem szükség fejtegetnem, mert hiszen annak mindnyájan úgyszólván naponként élő tanui vagyunk. Csak azt érintem tehát, mit e két nagy hiba a családi életben szokott leginkább okozni.

Nálunk, ámbár hazánk annyi természeti áldással bővelkedik, hogy még háromnak is eleget juttathatna, csaknem példátlan az, hogy valamely család, mely ipar és szorgalom által kitünőleg gazdaggá lőn, sokáig maradjon vagyonának birtokában; s azért talán a világ egy országában sem láthatni ily gyors emelkedéseket és bukásokat az egyes családokban. És ez annyira megy, hogy midőn tetőpontját éri el gazdagságának valamely kereskedő vagy iparűző család, szinte előre kiszámolhatja az ember, hogy hányadik utódja fog végképpen tönkre jutni; minek kiszámítása annál könnyebb, mivel többnyire már az első közvetlen örökös szokott szegénységre jutni.

És ezt először az állhatatlanság okozza, mely annyira megrögzött a magyar természetben, hogy életének minden helyzetében únja magát, s csak azonkívül vél boldogságot találhatni, mely minden vágyait kielégítheti. Ehhez csatlakozik azután a nagyravágyás, mely határt nem ismer, s alapjaiban renditi meg a családi boldogságot.

Nézzünk körűl és tapasztalni fogjuk, hogy a becsületes csizmadiamester, ki szorgalma után meglehetősen jól bírja magát, világért sem adna fia kezébe mustát és szurkot, vagy valamely más mesterségi eszközt; óh, nem! fiának tanulnia kell, azaz: mindennap négy órát iskolában vesztegelni el, hogy utóbb mint üres fejű ügyvédke, vagy tudatlan orvos nyomorogjon, és írigy szemmel tekintsen a becsületes kézművesre, ki szorgalma által nemcsak szükségeit födözheti, hanem az élet többnemű kényelmeiben is részesítheti családját.

Más kézműves még magosabbra lát s tisztviselővé nevelteti fiát, azaz: gyakornoknak adja valamely hivatalba s rendkívül gyönyörködik, midőn fiát a czéhmester is tekintetes úrnak czímezgeti és ezen örömében föl sem veszi azon kis kellemetlenséget, hogy tizenkét vagy több évig ingyen szolgálván fia, ugyancsak derekasan kell ráköltenie. Utóbb az ily fiú megházasodik, s szegény tisztviselő vagy nemesember leányát veszi nőül, hogy kézművesi származását annál hamarább törölhesse el. Ennek azután az lesz következménye, hogy a tisztviselő gyermekei apjok halála után ismét kézművesekké lesznek; de többnyire csak szorgalmatlan kontárok maradnak, mert mindig azon gondolat fúrja fejöket, hogy jobbra születtek, mi azután inségre juttatja őket.

Így történik ez nagyban is. Vegyünk például egy nagy kereskedőt, ki meglehetősen alant kezdé ugyan működését, de utóbb szerencse és szorgalom által gazdag gyártulajdonossá lőn. Gyermekei első ifjúságukban még meglehetősen kereskedési szellemű nevelésben részesülvén, halála után folytatják ugyan a gyártást és kereskedést, de már nem személyesen, hanem csak megbizottak által, kik természetesen úgy kezelik az ügyeket, hogy egyszersmind magokról sem feledkeznek el. Ezek már nevelőt tartanak gyermekeik mellett, nemességet szereznek, s úgy neveltetik a vagyonszerző unokáit, hogy a kereskedést kivevén, mindenben jártasak legyenek, mi új rangjokhoz múlhatatlanúl megkívántatik, hogy annak gyalázatára ne váljanak. Az unokák tehát megtanúlnak rosszúl francziául, jól lovagolni, meglehetősen irni és olvasni, pompásan tánczolni, fenékig nyúlni az erszénybe, agarászni, kártyázni, tekézni, négy lóval a legnépesebb utczán dühösen végig vágtatni, mindennap két pár fehér keztyűt bepiszkolni, a női erényt kigúnyolni, utczán danolni, otthon aludni, színházban szemtelenkedni, minden rossz társaságban rögtön meghonosúlni: szóval mindent, mit tudniok nem szükséges, vagy épen káros, és semmit, mit tudniok kellene, hogy nagyatyjok becsületesen szerzett vagyonát megtarthassák. E gyermekek már föl sem veszik kereskedési és gyári ügyeiket, és vígan élik világukat; gyermekeiket pedig oly nevelésben részesítik, minőt ők nyertek. Ők azonban csakhamar csőd alá jutnak s gyermekeik játékosokká s minden rosszra hajlandó csavargó naplopókká fajúlnak, kik bizonyosan bitóra jutnának, ha folyvást legújabb divat szerint nem bírnának öltözködni és mindig oly illatot nem terjesztenének maguk körül, mintha az egész illatárus boltot hátukon czipelnék. És ez egyszersmind oka annak, hogy hazánkban a gyárak mindig pangásban maradnak és semmi kitünő felfedezések vagy javítások által nevezetesekké nem válhatnak, mert oly gyakran mennek egyik kézből másikba, hogy a kezdőségből úgyszólván soha sem vergődhetnek ki.

És ebből származik az is, hogy sok oly tisztviselő is találkozik, ki hivatalos kötelességének legtávolabbról sem bír megfelelni, mert kénye- s kedve szerint növekedvén, szükséges tanulmányokkal nem gazdagítá elméjét s az iskolák átfutása után hivatalba lép és vele számos hozzá hasonló ifjoncz, kik csak könnyű tánczolás által tüntetik ki magukat, mi némely helyeken szinte érdeműl rovatik föl nekik. Ezek azután, igen nagy lévén számuk, elzárják az útat oly művelt ifjak előtt, kik szükségben növekedtek föl, s azért minden tanulmányt lelkiismeretesen iparkodtak sajátjokká tenni, hogy magoknak becsületes és biztos jövendőt alapíthassanak; de kik a tudatlan herékkel pénzben nem bírják a versenyt kiállani, s számos évig minden élvet nélkülözve nyomorogni kényszerűlnek, míg végre nekik is nyílik hely, melyen a herék helyett, kik miatt annyiszor mellőztettek el, most már szorgalmasan dolgozhatnak, hogy a nyilvános ügymenetel sokak tudatlansága és hanyagsága miatt hátramaradást ne szenvedjen.

Ezen sok szerencsétlenség s szinte nem kevés bűn titkos rugóját azért födém föl s taglalám kissé hosszasabban, hogy tisztelt olvasóim minden baleset, vagy gonosztett okainak megvizsgálásakor mindig a fönebbi szempontokból induljanak. S fogadni merek, hogy tiz eset közül kilenczszer bizonyosan igazolva tapasztalandják állításomat.

Béla becsületes tisztviselő fia volt, ki oly lélekismerettel teljesíté kötelességét, hogy szorgalmának idő előtt áldozatává lett. Kora halálát az is nagy mértékben mozdítá elő, hogy hivataltól üresen maradt néhány óráját nem mulatságra, nem szórakozásra fordítá, mit különben csekély fizetése is elég hatályosan tiltott, hanem részint gyermekeinek gondos nevelésére használá, részint pedig megengedett magányfoglalkozásban tölté el, mely által rendes jövedelmét néhány forinttal havonként szaporíthatá. Hitvesét több évvel veszté el halála előtt, s e csapás utolsó lehelleteig kínzá őt, mivel mindig magát okolá miatta. Neje ugyanis veszélyesen megbetegült, s az orvosok, hosszas sikertelen kuruzslás után, egyetlen mentő szerül külföldi fürdőt ajánlottak neki, mikép azt mindig rendesen tenni szokták, midőn a tudomány korlátoltsága nem bír többé a bajnak hatalmával sikeresen megküzdeni. De ugyan mikép teljesíthetne szegény tisztviselő ily tanácsot, midőn már akkor is szükséget szenved, mikor harmincz helyett harminczegy napból áll a hónap!

Béla tehát elveszté szüléit, s gyámol nélkül állott a nagy világban, mint kezdő tisztviselő, s oly csekély díjjal, hogy magát s két kisebb testvérét csak éjjel-nappali folytonos munka által birá az éhhaláltól megmenteni. De ő mindezt zúgolódás nélkül tűrte, mert közel állott az előléptetéshez; mellőztetéstől pedig nem vélt tarthatni, miután kötelességét mindenkor pontosan teljesíté s e fölött még atyja érdemei is hangosan szólottak mellette.

Nyomorúságának közepette sem maradt vigasztalás és öröm nélkül, mert - szeretett. Szeretett ifjúsága első olthatatlan hevével, mert a szerelem hatalma a szegénynek szívén is erőt vesz.

Emilia ez érzelmet forrón viszonzá, s e boldogító viszony egy évig tartott már, a nélkül, hogy csak egyszer is felhő borította volna tiszta szerelmök egét.

Ámde ezen év után annál pusztítóban kezde fölöttük a förgeteg viharzani. Béla elmellőztetett előljárósága által, még pedig oly bangó miatt, kinek munkáját többnyire Béla végezé.

Emilia anyja, ki férje kereskedését folytatá, mely mintegy tizezer forintot érhetett, kitiltá őt ekkor házából s lánya kezét egy hasonló vagyonú özvegy kalmárnak igérte.

Nem akarom a két szerelmes fájdalmait leírni, mert ki valaha szeretett, az bizonyosan szó nélkül is tudja azokat méltánylani; ki pedig nem, annak számára íveket is hiában töltenék be.

Hiában ostromlák az anya szivét, ez csak számolt, mi miatt a közéletben nem is kárhoztathatni őt, mert abban nem szabad felednünk, hogy a regényes szalmakunyhók ideje elmúlt, s hogy napjainkban boldog házassághoz szerelmen kívül még pénz is kivántatik.

Végre oda nyilatkozott az anya, ki lányát szerette s örömest boldogította volna, hogy kész őt Bélának adni, ha négyezer forintnyi nászajándékot képes előmutatni, mennyit az özvegy kalmár ígért s mennyit lánya jövendőjének biztosítására elkerülhetetlenül szükségesnek tartott. Erre három napnyi határidőt szabott, ellenkező esetben két hétre tűzvén ki a menyegzőt a kalmárral.

Béla kétségbeeséssel küzdve távozék, s kedvesétől egy nagy gyakorlattal ellátott ügyvédhez siete, hol üres óráiban kevés fizetésért sokat dolgozott. Gondolatai tervről-tervre szállottak, de nem akadtak olyanra, mely őt szomorú helyzetéből kiragadhatta volna. Két nap telt el ily kinos habozás között és a harmadik is fölviradt, mely életének legszebb reményét örökre eltemetni készült.

A mi most történt, azt lehetőségig röviden mondom el, mert nem akarom a bűnt menteni, vagy szépíteni.

Béla az említett gazdag ügyvéd nevére hamis váltót koholt, s a kívánt pénzösszeget kedvese anyjának átadá, biztosan reménylvén, hogy menyegzője után lesz majd annyi hitele, melynél fogva a hamis váltókat határidejök lejárása előtt kifizetheti, s így óhajtott boldogságához juthat, a nélkül, hogy valódi és következményes csalást követett volna el. Ő legalább így okoskodott!

A menyekzőre azonnal készületek tétettek, s a boldog szerelmesek örömben úsztak; szerencséjök tetőpontjáról azonban csakhamar iszonyú örvénybe buktak.

Egy nagykereskedő tönkre jutott oktalan fényűzése és pazarlása által, s ez Emilia anyját koldussá tette. Béla nászajándéka is elveszett!

Nem gyanítják még, nyájas olvasóim, kicsoda azon két halott, kik a Duna hullámaiból fogattak ki?

Béla és Emilia. Amaz becsületét, ez pedig kedvesét nem akarta túlélni.

 

XXXI.

Finom gazemberek.

Elszomorodva távozám azon helyről, hol a közönség ingyen mulatott s gyorsan folytatám utamat a kitűzött vendéglő felé, hol a gyűlés kevés pillanat mulva tartandó vala, melyre oly sajátszerű módon jutott kezeimhez a mást illető meghívás.

Most leginkább azon törém fejemet, hogy ez egész kalandról mit keljen tartanom. Tréfát kivánt valaki űzni? Ezt nem tarthatám valószinűnek, mert ha valamennyi ismerősömen végig jártatám is szemeimet, egyet sem lelék, kiről ilyesmit föltehettem volna. Hogy a levél tévedésből jutott kezembe, az iránt tökéletesen tisztában valék, s ezt csak a szolga ügyetlenségének tulajdoníthatám, mit nagyon könnyen menthetni a mostani divat által, mely mindnyájunkat annyira megszakállasított, hogy például két nagy fekete szakállú férfit valamely ügyetlen és siető szolga nagyon könnyen fölcserélhet egymással.

Mindenesetre legfontosb volt most azon kérdés, hogy csakugyan elmegyek-e a gyűlés helyére és mikép?

Az elsőre minden tétovázás nélkül igennel válaszoltam magamnak, mert kandiság annyi van bennem, hogy e tekintetben akár két lánykát is lehetne belőlem alkotni, azon fölűl pedig reménylém, hogy talán fölvilágosításhoz is juthatok ott kalandimra nézve; de mikép menjek oda?!

Eleinte úgy okoskodám, hogy nem ártana talán rendőrökkel a hely színére menni, és a titkos gyűlésezőket elfogatni. Ettől azonban csakhamar eltértem, hosszas tapasztalásból tudván, hogy a magyar politikusok nagyon is szeretnek szerfölött lármázni és zajoskodni, a mi igen jó, mert meddig lármázni szeret az ember, addig bizonyosan eszébe sem jut, hogy titkos gyűléseket tartogasson, hol torkának nagyszerű tehetségét csak néhány beavatott társ bámulhatná.

Eszembe ötlött ugyan az is, hogy talán művelt csalók, játékosok és teremi tolvajok fognak ott gyűlést tartani, mivel nem rég valamelyik hirlapban olvasám, hogy ily fényes tollú denevérek is tartózkodnak fővárosunkban, kiknek titkos üzérkedéseit nem ártana napfényre deríteni; ámde én annyit olvastam már hirlapokban, mi utóbb nem valósult, hogy e hírnek sem merék hitelt adni, csak azért sem, mert rendőrségünket nagyon jól ismerem s annál fogva tökéletesen meg vagyok győződve, hogy efféle iparlovagok, ha csakugyan léteznének, bizonyosan már rég körömre kerűltek volna!

Alkalmasint valamely közhasznú czélt előmozdító társulat fog ott gyűlést tartani, mely nem gyanakodást, hanem tiszteletet érdemel.

De ugyan melyik? Hm, ki bírná azt kitalálni, most, midőn a magyarnak kedve jött társaságosdit játszani! Mindenre alakul most társaság, csak arra nem, hogy mikép kellene a pangó társulatocskák számát csökkenteni, s ezek helyett inkább egy pár életrevalót alkotni, melyek nemcsak tervezgetnének és hosszú jelentéseket bocsátgatnának szélnek, hanem valóságosan cselekednének is valamit, a mi megérdemelné, hogy az ember szót emeljen róla.

Igen, de mégis alkalmasint veszélyes társaság ez, mert a meghívó levélben világosan meg volt írva, hogy a tagok fegyveresen jelenjenek meg.

Oh, még ez nem bizonyít! hátha kártyások, és kártyát értenek a fegyver alatt; vagy talán a legyek ellen egyesültek, és légycsapókat visznek magokkal?

De mért titkolják el gyűléshelyöket, ha például a legyek pusztítására egyesültek?

Oh, hiszen ez nagyon természetes, mert a magyarok annyira biztosíták s megalapíták már az emberek minden osztályának szellemi és anyagi boldogságát hazánkban, hogy már az állatokról gondoskodásra is ráérnek, és törvényt készűlnek az állatkínzás ellen alkotni; ezek szerint tehát az, ki legyet üt agyon, törvényt fog sérteni, mert a légy háziállat; a légy ártatlan állat, mivel senkit nem öl meg.

Igen, de csíp! Hát a ló nem rúg és nem harap? Azonkívül a légy csípése igen hasznos, mert néha néha ébresztgeti kissé a szundikálni szerető magyart!

Ezen s több efféle okoskodások annyira megnyugtattak, hogy minden további habozás nélkül haladtam föl a kitűzött vendéglő lépcsőin, jól tudván, hogy semmi esetre nem késem el, minthogy az, ki négy órára hivatik meg magyar gyűlésre, bizonyos lehet abban, hogy még öt órakor sem fog későn jönni.

Csakugyan nem csalatkoztam, a szobát meglelém s ajtaja még zárva volt. Bevárjam most az érkezőket, vagy a pinczért vesztegessem meg és nyítassam ki az ajtót, hogy a szobában elrejthessem magamat? Egyik olyan veszélyes lehetne, gondolám, mint a másik; azért tehát a szomszéd szobát nyittatám meg, melyet belől azonnal bezártam.

Körültekintvén, nem csekély bosszúságomra vettem észre, hogy nem nyílik ajtó a gyűlési szobába s hogy ennélfogva a tanácskozásból szót sem fogok hallani. De csakhamar megvígasztalám magamat, mert az épület új volt, s ki ne tudná, hogy Pesten az új épületek falai oly vékonyak, mint a kenyér, melyre a mostoha anya irósvajat ken az első feleség gyermekeinek. Én legalább tudtam e titkot s azért bíztam a szerencsében, és nyugodtan várám a történendő nagyszerű eseményeket, annyival is inkább, mert azt is tudtam, hogy magyar gyűléseken gyakran mindent kímélnek ugyan, mit gyűléseken kímélni nem kellene, de torkokat és tüdőket soha!

Alig telt el néhány pillanat, és a mellékszoba ajtaját nyitni hallám; a belépő azonnal mély, férfias hangon Normából kezde énekelni, s erre tökéletesen megnyugodtam, mert azt mondják: kerüld azt, ki a dalt nem szereti! E szerint igen természetes, hogy mind azok, kik énekelnek, egyszersmind becsületes emberek. Ehhez hasonló okoskodást legalább eleget olvashatni a német bölcsészek legújabb munkáiban.

Csakhamar egymásután többen is érkeztek, s fél óra alatt, mennyire az ajtónyításból itélheték, mintegy húsz társulati tag gyűlt össze. Darab ideig zavart beszéd hangzott, melyből csak egy-két szót értheték, miknek semmi föltünő magyarázatot nem adhattam. Azután csönd lett, s csak egy férfi, talán az elnök, beszélt, de oly csöndesen, hogy szót sem érthettem. Utóbb szava emelkedett, s nevemet világosan hallám említtetni, sőt néhány czélzást is megérték, hogy a társaságra nézve veszélyes vagyok, s annál fogva engem jó módon ártalmatlanná kellene tenni.

Ezután más kezde szólani, de ennek beszédéből szót sem érték, mert orrán beszélt.

Ekkor véletlenül az ablakra pillanték, s azonnal fölnyitám azt, reménylvén, hogy a nagy hőség miatt a szomszéd ablak is nyitva lesz, s akkor bizonyosan minden szót hallhatok, mert az új épületeken annyi most az ablak, mint az adósság, következéskép egy kis erőködéssel akár fejemet is a szomszéd ablakba dughatnám.

Reményemben csakugyan nem csalatkoztam, az ablak nyitva volt, mit bátran tehettek a tagok, mert harmadik emeletből nem igen hangozhattak le szavaik az utczára. Az ablakból sűrű füst gomolyga ki, miből némelyek azt hihették volna, hogy a társulat tagjai derekasan dohányoznak; de ezen következtetés nem mindig áll, mert más gyűléstermek is vannak, mikből csak puszta füst emelkedik, ámbár tilos bennök a dohányozás.

Most már mindent hallottam, s szóról szóra közlöm a tanácskozást, csak a közbe vegyített s gyakran elég ügyetlenűl kimondott idegen szavakat hagyom el, mert nem vagyok oly rendkívül szerénytelen, mint bizonyos magyar politikus ujságírók, kik henye tudákosságukkal kérkedni akarván, czikkelyeiket össze-vissza spékelik idegen kifejezésekkel, mintegy kényszerítni akarva ez által a magyar olvasó közönséget az angol, franczia és olasz nyelv megtanúlására, hogy a magyar ujságokat megérthessék! Mily iszonyú fonákság!

A mit hallék, az így hangzott:

- Tehát abban maradunk, én magam fogok ma éjjel a budai tanyán szólani, hogy valamelyik emberünk szemmel tartsa azon kiváncsi urat, s tüstént el is némitsa, ha komoly veszély találna bennünket fenyegetni kandisága által.

- Még egyszer mondom, hogy ez csak legnagyobb szükség esetén történjék, mert a gyilkosságot nem szeretem.

- Legyen ön nyugodt, én sem akarom nyakamat ok nélkül veszélyeztetni; de rendkívüli elővigyázatra van szükségünk, mert most már a hirlapok is mindent kifürkésznek és dobra ütnek. Legalább addig ne jussanak nyomunkba, míg a halálbüntetés divatban van; ha egyszer azt eltörölték, azután isten neki! kényelmes palotabörtönben könnyen elmélkedhetik az ember a földi örömök mulandóságáról.

- Ha ha ha!

Nekem az elnök hangja ismerősnek tetszék, én azt már mindenesetre hallottam. Hah, most ismét szól!

- Hogy megy az üzérkedés?

- A tegnapi nagy estélyen két igen becses karpereczet találtam.

- Én a magyar szinházban üríték ki néhány zsebet.

- Mindjárt gondoltam, hogy ön volt az, kiről egy magyar hirlap szólott.

- Sok bajomba került, míg kiszabadúlhattam azok körmei közül, kik elfogtak; de nem is megyek többé a magyar színházba.

- E kis baj miatt?

- Nem, hanem azért, mert többnyire csak egy pár huszast lelek az erszényekben.

- A németben pedig annyit sem fog ön lelni. És ön?

- Én a játékasztalok körül működtem, s egy pár órát szereztem.

- Én és barátom egy négylovas parasztszekérrel hajtattam el, míg kocsisa a csapszékben iddogált.

- Hol a kocsi?

- Mindenestől eladtuk Ó-Budán.

- Helyes!

- Én **nél voltam tegnap este mulatságon, s hat ezüst kanalat vittem magammal, s egy öreg asszonyság aranylánczát, ki oly jól mulatta magát, hogy a mellékszoba egyik pamlagán elaludt.

- Derék!

- Én csak kártyákkal működtem *** ur termeiben, hol rendesen nagyon sok pezsgőt isznak, s a játéknál rosszul látnak.

- Elnök ur, mielőtt tovább haladnánk, egy kérdésem van.

- Tessék.

- Mért nem kaptam én meghívót mai gyűlésünkre?

- Nem kapott ön?

- Nem.

- Csodálatos! Hiszen látám önt dél tájban a servitatéren.

- Ott voltam.

- Inasomat is látám önhez közelíteni.

- Én nem láttam őt.

- Pedig ő mondá, hogy átadta a levelet.

- Úgy másnak adta.

- Ez szörnyű tévedés.

E szók után mindnyájan fölkeltek, össze-vissza beszéltek, s én csak az elnök e szavait érthetém:

- Mindnyájan változtassák meg önök szállásukat, és legalább három napig semmihez ne nyúljanak.

Már rendőrségért akarék sietni, mielőtt a gyönyörű gyűlés eloszlanék, de e pillanatban a szomszéd ablakból egy fej bukkant ki, s én akaratlanul hangosan fölkiáltottam.

Azon fej - Dalmer báróé volt, ki rögtön visszarántá fejét és rémülve kiáltá:

- El vagyunk árultatva!

E hang az elnöké és Beattini grófé volt. Dalmer és Beattini tehát két ördög egy személyben.

Merevülten állék pillanatig az ablak előtt, de csakhamar föleszmélék ismét és az ajtóhoz rohantam - de nem birám fölnyitni. Minden erőködésem hasztalan volt, kivülről erős kezek tarták az ajtót. Dühömben lélegzetem elakadt, kiáltani akarék, s nyelvem megtagadá tőlem a szolgálatot, mintha nehéz álom terhelte volna lelkemet. Végre egész erőmet összeszedém és gyilkost kiálték, s rendkivüli erőmnek csakugyan sikerült az ajtót kirántani.

A mellékterem és lépcső azonban már üres volt, s most látám, hogy ajtóm lakatkapcsán kendő volt áthúzva, melylyel a távozó gazemberek ajtómat bekötözék. Mohón tekintém meg a kendő sarkait, de nevet nem találtam.

Eleinte a vendégfogadóst akartam kérdőre vonni, utóbb az illető helyeken kivántam jelentést tenni; de végre is abban állapodtam meg, hogy nagy zaj által ez ügyben nem érhetek czélt, hanem sokkal inkább úgy, ha saját erőmben bizom, és úgy cselekszem, mikép azt a körülmények időről időre kivánni fogják, mitől most már annyival is inkább birhattam legjobban sikerülő eredményt reményleni, mivel a főszemélyt ismerém, s több körülményt hallottam, mit alkalmilag hasznomra fordíthattam; ezenkül pedig most már egy kis személyes bosszú is vegyült eddigi puszta kalandvágyamhoz.

 

XXXII.

Házaló fogorvos.

A vendéglő második emeletének lépcsőfordulatánál kevés pillanatra megállapodám, terveimet rendezve, midőn igen sajátszerű jelenet voná magára figyelmemet.

A folyosó távolabb szobáinak egyikéből két igen pompás termetű agár lépett ki, melyek soványságával, néhány czédulahordozót és elcsigázott bérkocsislovat kivevén, bizonyosan senki nem mérkőzhetett volna Budapesten. S mily rugalmasak valának büszke lépéseik! Én nem birok ugyan annyi közhasznú ismerettel, hogy az agarak jelességeiről alapos itéletet mernék mondani; de mégis meg vagyok győződve, hogy ezen nemes állatok szerencsésen pályáztak már valamely agarászaton, és jutalmat is nyertek, vagy legalább nyerhettek volna. Fejöket büszkén hordozák, s nyájas meghittséggel, sőt, mondhatnám: leereszkedéssel tekintének néha vissza urokra, ilyenkor mindig egyet billentve szeszélyes alkotású hosszú farkukkal, mintegy tudatni akarván vele, hogy meg vannak magaviseletével elégedve.

A szép agarak boldog tulajdonosa nyomban követte őket. Fejét arany prémezetű vörös bársony sipka födé, mi azt tanusítá, hogy útra méltóztatik menni a tekintetes vagy nagyságos úr. Őszbe csavarodott bozontos szemöldei alatt nyugvó nagy szemei édes és büszke elégültséggel tekintének a gyönyörű állatokra, minden hazafiui törekvéseinek ezen közhasznu középpontjára, s ajkai bizonyosan kéjittasan mosolyogtak volna, ha az ily mindennapias kedvkifejezést méltóságához illőnek tarthatná, s ha azt különben is kényelmetlen működéssé nem tenné a rendkivül súlyos pipa, melynek mulandó füstje mély sóhajt ugrat ki az uraság domború melléből, mert arra emlékezteti őt, hogy egykor e nagybecsű agaraknak is ki kell mulniok. Mely iszonyú gondolatnál egyedül az vigasztalja őt némileg, hogy az agarak még fiatalok, ő ellenben már megette kenyerének javát, és így alkalmasint ők fogják őt örök nyughelyére kisérni. Ez volt egyetlen óhajtása az utolsó nagy jégeső óta, mikor ugyanis azt kivánta: bár az egész vidéken terjedne el, hogy neki kevesebb jusson belőle! Nemes testét porköpönyeg födé, melyről semmi érdekest nem mondhatok, s lábait sárga papucs takará, jeléül, hogy a kényelmet nagyon szereti. Kezeiben jól ellátott kostököt és szükségben segítő botot emelt.

A lépcső felől egészen más szőrű ember közelite hozzá, annyira meggörbített háttal, mintha macska volna és épen kutyára börzenkednék, és oly rettentően csoszogó lépésekkel, mintha épen keringőzni készülne. Pislogó szemei örökös tánczot jártak a kék szemüveg mögött, hosszu hegyes orra mindig mozgott, mintha azzal is bókocskákat akarna csapni, szája oly édesen mosolygott, mintha hónapszámra mindig vadalmát rágna, s gyűrűs újjai szünet nélkül oly mozgásban vannak, mintha a levegőben rögtön zongorázni akarna. Öltözete divatos és finom, de mégis idegenkedni látszik testétől, s kellemetlen ránczokat képez, mintha érezné, hogy tulajdonosa nem méltó ily arszlánias öltözethez.

Dereka minden lépés után mindinkább kicsucsorodik, s utoljára rendes C betűt képez testének felső részével, és orrával majd egészen érinti a megvetéssel elforduló nemes agarak orrait; ajkait pedig leírhatlan bájjal mozgatja, és kimondhatlanul édes hangon e szókat hallatja:

- Legalázatosb szolgája méltóságodnak.

Az uraság olynemű hangot bocsát ki torkán, melyet az angol parlamentben röfögésnek szoktak nevezni. Lehet azonban, hogy az uraság így szokta az üdvözléseket fogadni, melyek nincsenek kedvére. Vagy talán azért viszonzá ily kétesen az üdvözletet, mivel nem tudhatá, hogy a szerfölött lehajlott idegen hozzá, vagy pedig agaraihoz intézte e szózatát, melyek az ily kitüntetést, legalább véleménye szerint, szintúgy megérdemlék, valamint ő, mert hiszen közmondás tanítja: a ki jószágomat nem böcsüli meg, az engem se tiszteljen.

Az idegen azonban koránsem hagyá magát e hideg üdvözlet által visszariasztatni, hanem még mélyebbre hajlott, s még sokkal édesb alázatossággal szóla:

- Mily dicső két állat!

Bezzeg olvadozott most az uraság szivéről a jégkéreg, s oly hangon, mely a fönnebbi és valóságos emberi szózat közt középhelyet foglalt el, ezen emlékezetes megjegyzést hallatá:

- Megjárja!

- Méltóságod nevelte?

- Igen.

- Valóban, büszke lehet méltóságod nemes növendékeiben.

- Hm, ráértem.

- Mily gyönyörű test.

- Elhiszem.

- E karcsú lábak.

- Hm!

- E gyönyörű parányi fej.

- Apjok is olyan volt.

- Tehát - volt?

- Igen.

- És már nincs többé?

- Odavan.

- Mily kár!

- Hja, mindnyájunknak meg kell halnunk.

- Úgy van! De csak most látom, mily gyönyörű fogaik vannak; a legszebb szájba is beillenének.

- Nemde?

- Alázatosan kérem méltóságodat, lehet szerencsém, becses fogait kissé megtekinteni?

- Micsoda?

- Méltóságod nagybecsű fogait óhajtanám látni.

- Az én fogaimat?

- Legnagyobb alázatossággal bátorkodom esedezni.

- Hiszen nem vagyok eladó.

- Ezerszer bocsánatot kérek, de én fogorvos vagyok.

- Nem fáj fogam.

- Minden évben megfordulok Párisban, Londonban és a legjobb s legujabb fogászati eszközökkel látom el magamat, csakhogy jól szolgálhassak.

- Jól van, jól.

- Ugyan mit érne az ember fog nélkül, még csak enni sem tudna becsületesen!

- Az igaz, már az nagy baj.

- Midőn pedig a fogak sárgulnak, akkor már baj által környékeztetnek.

- Hát sárgák az én fogaim?

- Igen, még pedig nagyon, ha kegyesen megengedni méltóztatik.

- Hm, hm!

- Valóban, szomorúan kell megvallanom, hogy -

- Hogy?

- Oh, méltóztassék megnyugodni, hiszen talán lehet még -

- Micsoda?

- Azt bátorkodom alázatosan megjegyezni, hogy bizonyos ideig még segíthetni a bajon; de ha már nagyon elhatalmaskodik, akkor darabonként kitöredeznek a fogak, az étel nagy darabokban jut a gyomorba, ennek emésztő ereje megromlik, s így nagyon természetes, hogy azután az egész test is elfogy és idő előtt összerokkan, s akkor száll sírba, midőn elővigyázat mellett még sokáig élhetne.

- Hát van az úrnak ez ellen szere?

- Van, még pedig oly hathatós, hogy hozzá hasonlót egész Magyarországban nem méltóztatik kapni, mert én minden esztendőben megfordulok Párisban és Londonban, s visszajöttemet mindig nagy betűkkel hirdettetem valamennyi ujságban, a mi tömérdek pénzembe kerül ugyan; oh, de én örömest áldozom azt föl, csakhogy szenvedő embertársaimon segíthessek. Ez egyedüli törekvésem.

- Adjon hát azon szerből.

- Kérem, méltóztassék kissé visszalépni a szobába, mert először magamnak kell a tisztítást végeznem; különben hiában fogna méltóságod költekezni, s utóbb azután legjobb szándék mellett sem engedhetnék szivem sugallatának és nem segíthetnék a bajon.

A méltóságos úr sóhajtva távozik a szobába, és leül; az orvos pedig mesterségéhez fog. Számtalan apró s nagyobb üvegcsét rak az asztalra, s ezeket ismét minden szinű porokkal állítja körül, és legkülönbözőbb alakú kefékkel s vakaró eszközökkel halmozza el az asztal többi részeit, frakja ujját fölgyűri és munkához fog.

A szegény méltóságos ur borsónyi csöppeket izzad rémültében, s a nemes agarak aggályos tekintettel méregetik szerencsétlen urokat, és a fürgén működő fogorvost, mintha attól tartanának, hogy saját fényes fogaik is kínpadra fognak jutni.

Ez alatt nagy bőbeszédűséggel mulattatja türelmes áldozatát a derék fogász, és többi közt ezt mondja:

- Mondom, becsületemre mondom, méltóságos uram, alig van ember Budapesten, ki poraimat, vizeimet, vagy keféimet nem használja, mert én mindent egyenesen Párisból és Londonból hozok, mikép azt rendesen tudatni is szoktam mindig hírlapok útján a nagyérdemű tisztelt közönséggel. Hát még fogaim! Méltóztassék kegyesen elhinni, méltóságos uram, hogy nem állítok sokat, midőn azt mondom, hogy Budapesten sok ember költi és használja ugyan más pénzét, de mégis többen használják az én valóságos angol zománcz és valódi viziló fogaimat.

- Micsoda? Lófogakat is!

- Hja, méltóságos uram, úgy van az, ki annak idejében nem orvosoltatja általam fogait, az utóbb azután lófogakra szorul, ha jó gyomornak és hosszú életnek kiván örvendeni. De ime, már készek vagyunk. Most kérem alázatosan, méltóztassék kissé figyelmezni. Ezen vörös porral reggel méltóztassék fogait dörzsölni, ebéd után e sárga port és zöldes vizet tessék használni, lefekvés előtt pedig ezen fekete port és fehér vizet, s fogadom, hogy valamennyi fogát épségben méltóztatik magas őseinek sirboltjába vinni. Mindegyik szerből három üvegcsével méltóztassék magával vinni, hogy hamar ki ne fogyjon. Így s most még e hat fogkefét adom hozzá. Ezeket külön, csupán számomra, egy párisi művész készíti.

- Hát mivel tartozom mindezekért?

- Oh, kérem alázatosan, azt egészen méltóságod kegyes nagylelkűségére bizom.

- De, uram, azt tartom én: kötött alkú, osztott koncz! Szóljon tehát világosan, mert én nem szeretnék sokat adni, az úr pedig nem szeretne keveset kapni.

- Ah, kegyesen tréfálni méltóztatik. Ám legyen parancsa szerint. Követelésem igen csekély, mert én nem csupán alacsony haszonlesésből működöm, és a szegényeknek mindig ingyen szolgálok. Tehát összesen csak tizenöt pengő forintot bátorkodom alázatos tisztelettel kérni.

- Tizenötöt?

- Igen, a kefékkel együtt.

- Itt van.

- Alázatosan köszönöm.

- Minden jót.

- Méltóztassék máskor is parancsolni velem, ha Pestre méltóztatik jőni, itt névjegyem.

- Jól van.

A fogorvos szökdécselve siete le a lépcsőn, a méltóságos úr pedig szomorúan czammogott utána, mert a tizenöt pengő kiadása kissé zokon esett neki.

 

XXXIII.

Nyúlvásár.

A fönebbi mulatságos jelenet annyira földeríte, hogy oly vigan hagyám el a vendéglőt, mintha tánczmulatságból s nem oly helyről jőnék, hol annyira mennyire életem ellen esküdtek össze oly emberek, kiktől valóban könnyen kitelhetett, hogy fenyegetéseiket tettel valósítsák.

Fütyörészve ballagék tehát az országútra, sétálva akarván az időt eltölteni nyolcz óráig, mig a titkos nyomozóval találkozhatom. Másnap hetivásár levén, elég tárgyat láthaték, mely gondolkozásra anyagot, s mellesleg mulatságot is szerezhetett.

A nagyhid-utcza végén először is a bérkocsisok tünnek az ember szemébe, kiket eddig még semmi hatalom nem birt fékezni, s kik gorombaságban még a szabad Amerika politikai szónokain is túltesznek, és azért nem igen tanácsos velök kikötni, hanem jobb csak amúgy észrevétlenül mellettök elsurranni, hogy nyelvökre ne vegyék az embert.

A jobb oldalon néhány életunt köszörűs öntözi kövét, midőn dolga van, s torkát, midőn dolga nincs; ezek szegény csehek, kik azért költöztek hozzánk, mivel hallották, hogy még nagyon sok kiköszörülni való csorba van rajtunk.

A baloldalon először is néhány szekér tünik szembe, miken hizlalt ludakat árulnak, s ezek körül szörnyen hemzseg a zsidóság; mert meg kell vallani, hogy Ábrahám fiai a zsiros falatokat szeretik. Ezek azonban mindnyájan nem vásárolnak, hanem rendesen három osztályra szakadnak. Vannak tudniillik olyanok, kik hosszú alkudozás után csakugyan vásárolnak; vannak, kik azon iparkodnak, hogy - pénz nélkül juthassanak lúdhushoz; és vannak, kik oly nagyon megnézik a derék kövér állatokat, hogy végre szinte elhitetik magokkal, mikép már annyira jól laktak velök, hogy nekik bizonyosan ingyen sem kellene ma többé lúdhus.

A házak alatti boltokban ócskaságokat árulnak a zsidó lomkalmárok, kiknél mindent kaphat az ember, elég drágán ugyan, de rendkívül silány állapotban.

Hát ezen nagy házba mért megy annyi minden korú zsidó? Mindjárt meghalljuk, ha ezen öreg zsidó és fia beszélgetésére figyelmezünk.

- Dávid fiam.

- Tessék.

- Megnedvesítetted már a gyapjút, hogy többet nyomjon?

- Igen.

- Kevertél a kávé közé kavicsot?

- Igen.

- Adtál ki likas huszast?

- Kettőt, egy parasztnak.

- Kiszedted a zálogba kapott gyűrűből a gyémántokat?

- Igen, és cseh köveket raktam helyökbe.

- Kevertél a paprikába téglaport?

- Igen.

- Jól van, jer hát a zsinagógába.

Vannak, kik az efféléket Quaekkerekről szeretik mesélni, de menjenek csak az országútra, s fogadom, hogy szinte minden héten fognak hasonló kérdéseket és válaszokat hallani.

Ha tovább halad az ember, jobbról a roppant nagyságú laktanya mellett kell elvonulnia, melyben a magyar katonák némán farkasszemet néznek egymással, az olaszok énekelnek, a csehek pedig alusznak.

Ezután azon hely következik, hol nem igen régen német tanult lovak és művészek működtek; a lovak nagyon fiatalok, a művészek és művésznők pedig már öregek voltak, s így nem csoda, hogy bódéjok megégett, mert ügyességök hiányát mindig lőporral és tűzjátékkal iparkodtak pótolni, épen mint némely korlátolt tehetségű politikusok, kik ész fegyvere helyett tüzeléssel vélnek az óhajtott czélhoz juthatni.

Innen néhány lépésnyire két igen nevezetes épületet láthatni, tudniillik a Zrinyi vendéglőt és nemzeti szinházat, köztük pedig tömérdek port. Igen különös, hogy ez a Zrinyi, mely a «Szökött katona» által oly nevezetessé lett, mint a Bátori csizmája, sokban mind a magyar, mind a német szinházhoz hasonlít. Így például: itt a mulatság gyakran nagyon hangos, a magyar szinházban is; itt gyakran verekedés történik, a német szinházban is; itt sok trágár beszéd tartatik, a magyar szinházban is; itt a világítás rossz, a lég bűzhödt s minden piszkos, a német szinházban is; itt a pinczérek nem tudják kötelességöket, némely magyar szinészek nem tudják szerepeiket; itt a dőzsölők rekedtek a sok ordítástól, a német szinházban az énekesek szinte rekedtek; itt sokan azt mondják: «Aufschreiben!» a magyar szinházban azt sok kritikus nem mondja ugyan, de mégsem fizet; itt sok keresztény csavargó fordul meg, a német szinházi karzaton sok házaló zsidó üti föl trónját; itt számos idegen zsebelő működik, a magyar szinházból idegen művészek viszik el a pénzt; itt rossz a táplálék, a német szinházban rossz az előadás; itt kevés az ujság, a magyar szinházban is kevés az ujdonság; itt istáló is van lovak számára, a német színpad is gyakran volt már az.

A mi a port illeti, az azért oly nagy, mert az illető urak nem birják ezt estefelé mindig meglocsoltatni.

De ugyan mért nem?

Mert a perzsgő drága, melylyel torkukat locsolgatják.

És mért építették ily zúgba a nemzeti szinházat?

Azért, hogy ne akadhasson rá nagyon könnyen az ember.

Ezen két épületen túl a füvészkert kinálkozik hűvös árnyékával, mely alól a becsületes magyar embert németül utasítják a poros utczára.

E helyre némelyek országházat kivántak építetni, a szinház mellé, mintha bizony ebben is csak színlést kellene gyakorlani, mint a szinházban, s mintha Magyarország fővárosában minden nemzeti intézetet a baromvásáron kellene fölállítani.

Itt most igen elevenen mozog az élet, a ponyvás és gyékényes kocsik hosszú sort foglalnak el, s terhelvék a közel s távol helységek minden áldásával a gyomor kielégítésére. Azt gondolná az ember, hogy e szekerek nagy része nem fog terhétől megszabadulni; ez azonban hibás vélemény, mert másnap délután bizony mind üresen fordul az haza felé.

Először is a városi kofák fordulnak meg e helyen, s jó olcsón mindent összevásárolnak, mit azután szokott állomásaikon drágán adnak el. Köztük az ingyen vásárlók nagy tömege zsibong, s ezek oly ügyesek, hogy a száz szemű parasztot is meg tudnák lopni, ha a rendőrség rendes figyelme rendkívül nem nehezítené szabad mesterségök gyakorlatát.

Ezután jőnek az asszonyok, kisasszonyok és cselédek, amazok gyakran kisérő lovagokkal, kik történetesen éppen akkor szinte arra sétálnak, ezek pedig mindig nagy kosarakkal, mikből sokszor csak egyetlen nagyon is szerény kenyérke kandikál ki, mint vitatási beszédekből a gondolat és józanság.

Mindezek közt az életrevaló zsidók sem hiányzanak, apraja, vénje, mind talpon van. Gyufás fiú, ki alig látszik ki a földből, krajczáros trombita hangján kinálgatja olcsó árúit, s lehet, hogy egykor trombitaszóval és hatlovas hintóban fog Budapestről elutazni.

Ezt a magasb suhancz követi, pipákkal, tükrökkel és ollókkal; ez már minden két hétben megfordul egyszer a takarékpénztárban, s egy pár huszaskát tesz le, mikből idővel ezreket fog majd azoknak kölcsönözni, kik most lóistálójukban sem adnának neki szállást.

A férfi már nehéz batyut czipel, mely tele van kendőkkel és minden olynemű olcsó szövetekkel, melyek annyira kimentek már a divatból, hogy boltokban többé nyomukat sem lelhetni. Ezek rendesen igen jó vásárt tesznek a szekerek közt, s nyereségöket már nem viszik takarékpénztárba, hanem ügyesen forgatják, azaz: annyi kamatra adják, természetesen illő zálog mellett, a mennyire csak lehet.

Ősz szakálluak is vannak, kik kivételkép vagy buták, vagy becsületesek voltak egész életökben, s azért még most is szegények s csak rongyszedéssel tengetik utolsó napjaikat, miket silány gyűrükért cserélnek a fényesnek örvendező falusi néptől.

Láthatni továbbá harczias tekintetű katonákat, kik azon különös gyöngeséggel bírnak, hogy csinos és nem csinos szolgálókkal szeretnek néha néha egy pár szót váltani, természetesen csupán azért, hogy az idő teljék.

Vannak - de nagyon csalatkoznám, ha itt most valami különös jelenet nem fejtenék ki, mert néhány kocsi körül és közelében rendkívüli mozgalom kezd uralkodni.

A szekerekről nyulak, csirkék s egyéb eladni valók függnek, a földön parasztasszonyok ülnek, szemmel tartva áruikat, de mégis félre pillantva gyakran a szép tarka kendőkre, miket egy rendkivül bőbeszédű zsidó mindenfelé forgat néhány gatyás paraszt előtt, kik nagy elégültséggel tekintgetnek a tarka szinekre. E közben a zsidó néhányszor hunyorít egy társára, ki úgy tetteti magát, mintha a nap foltjait akarná szabad szemmel kipuhatolni, azonban néha néha mégis igen sajátszerüleg pillant a nyulakra, mintha közelebb érintkezésbe szeretne velök jőni.

Terve azonban nehezen fog sikerülni, mert a sarkon álló hajdú bizonyosan meglátná őt, ha történetesen - el nem szenderült volna, mit egy csavargó fiu igen ügyesen használ zsebkendője ellopására. És én igen nagy igazságtalanságnak tartom a sorstól, hogy ezen gazságot elkövettetni engedé, melylyel alkalmasint a hajdú aluszékonyságát akará büntetni; mert hátha nem aludt, s csak azért hunyá be kissé szemeit, hogy ezen rövid pihenés után annál áthatóbban vizsgálódhassék. De ha aludt is, ugyan lehet-e ezt igazságosan csak egyetlen pillanatig is csodálni? Annyi tömérdek fáradozás és hosszas ácsorgás nem lankasztja-e el az embert, s a lankadt ember nem kénytelen-e inni, még pedig sokat inni, ha nagyon ellankadt? Ez oly természetes, hogy máskép teljességgel nem is lehetne az ily iszonyú terhet kiállani.

De hah, csakugyan megtörtént! A kendős zsidó hevesen alkudozott a parasztokkal, s társa már éppen a harmadik nyulat akará zsákjába csúsztatni, midőn az egyik parasztasszony észrevette ezen a fönálló törvényekkel merőben ellenkező tettet, s torka szakadtából kiálta:

- Tolvaj! Tolvaj!

A zsákos zsidó szinte nagy lélekjelenséggel harsogtatá;

- Tolvaj! Tolvaj!

Erre nagy zaj támadt, s a hajdú fölébredett és a zajgók felé siete, miután szemeit jól megdörzsölé, hogy az igazságot világosabban láthassa.

Ekkor a zsákos zsidó példás hidegvérűséggel szóla:

- Hogy ez a nyúl, ifjasszonyka?

Az asszony már öreg volt ugyan, de még sem hagyá magát e hízelgés által elcsábitatni, hanem nagy indulatossággal kiálta:

- Micsoda?

- Hogy ez a nyul? - kérdé hangosabban a zsákos ember, mintha azt hinné, hogy az asszony nagyot hall.

- Drágább biz az, mint a másik kettő, melyeket már ellopott kend.

- Én?

- Igen ám, mutassa csak a zsákot.

- Hozzá ne nyuljon.

- Saját jószágom után ne nyuljak é? Majd meglátjuk!

- Én meg akartam ezen nyulat venni, valamint már a másik kettőt is megvettem.

- Tőlem?

- Mintha bizony csak kend árulna nyulat Pesten.

- Nemzetes uram, kérem, lépjen csak közelebb.

E szókat a hajduhoz intézé a paraszt nő, s az tüstént ott termett, és igen méltóságos hangon szóla:

- Szólj, zsidó, loptad a két nyulat?

- Nem, soha el ne menjek e helyről, ha igazat nem mondok.

- Hazudik.

- Csitt! hát hol vetted?

- Egy vadász urtól a fehér hattyuban.

- Vezess oda.

- Enyim a nyul.

- Igen? Hát mondja meg kend, hogy milyenek.

- Ugy van, szóljon kend, szaporán.

- Hogy milyen?

- Igen.

- Hát, hát - csak olyan nyul biz az, mint a nyul lenni szokott.

- Ejha, szégyelje kend magát, hogy ezt a becsületes zsidót gyanuba akarta hozni.

E néhány szó mondása előtt a kendős zsidó alázatos kérő tekintettel szorítá meg kezét, mit a hajdu azonnal kezébe dugott, de korántsem azért ám, mintha valamit kapott volna tőle, hanem csupán azért, hogy kezét a tisztátlan érintéstől megtörölje.

Az asszony növekedő indulattal szóla:

- De már ez nem igazság!

- Még engem mer kend rágalmazni?

- Szörnyűség.

- De mikor -

- Szót sem! minden ember ismeri a maga jószágát, kend pedig nem ismeri a nyulakat, következéskép nem kendtől lopták ezeket. Világos!

- Ugy van.

- Elmehet kend.

- Köszönöm alázatosan, nemzetes uram.

Kevés pillanat mulva minden ismét ugy lecsöndesült, mintha semmi baj nem történt volna; csak a szegény parasztasszony dünnyögött és csóválta fejét, de utóbb ő is elhallgatott, miután komája igy vigasztalá őt:

- Hja, lelkem komám asszony, szemesnek a vásár, vaknak alamizsna!

Közöljem gondolatimat ezen eseményről? Ugyan minek, hiszen ily s ehhez meglehetősen hasonló jeleneteket minden héten kétszer láthat az ember.

Nem szólok tehát erről, hanem inkább azon kis púpos zsidóhoz fordulok, ki már rég tolakodik körülöttem, s intézett is hozzám egy pár közönyös szót, ámbár nem emlékszem, hogy őt valaha láttam volna.

- Kit keres ön?

A púpos hidegen csak e szócskát válaszolá:

- Senkit.

- Tehát mit akar tőlem?

- Semmit.

- Hogyan?

- Mert nagyságod keres engem.

- Én?

- Igen.

- Csalatkozik ön.

- Éppen nem.

- Szóljon világosan.

- Nagyságod akar tőlem valamit.

- Én, öntől?

- Nincs különben.

- Nem értem önt.

- Ma este nyolcz órakor nagyságod várakozni fog valakire a váczi-ut és király-utcza közt.

- Igen.

- Én tudtam, hogy nagyságod a kitüzött idő előtt is található lesz már e környéken, mert az ember csak akkor késik, mikor jót kellene tennie, de mindig megelőzi a határidőt, midőn boszuvágy lakik szivében.

- Kicsoda ön?

- Senki.

- Mit akar tőlem?

- Ötszáz forintot.

- Hah, tehát ön?

- Igen, én rendelém nagyságodat találkozásra.

- És?

- A kivánt fölvilágosítással szolgálhatok már.

- De én nem önnel szólottam tegnap.

- Meglehet.

- Ki áll nekem jót, hogy nem fog-é ön megcsalni.

- Senki.

- Ez kiállhatlan.

- Tehát ajánlom magamat.

- Megálljon.

- Méltóztassék.

- Ugy látszik, hogy vagy tegnap nem láttam, vagy most nem látom önt valódi alakjában?

- Ma sem, tegnap sem. Ki oly veszélyes mesterséget űz, mint én, az nagyon óvakodó szokott lenni. Tetszik fölfedezésem ötszáz forintért?

- Szavam mellett megmaradok.

- Kérem a pénzt!

- Előre?

- Igen.

- Itt van.

- Ma éjjel tizenegy órakor méltóztassék a budai hidfőnél várakozni rám, és én elvezetem nagyságodat azon helyre, hol éjfélkor beszélhet azon emberrel, kit a tegnapi temetésnél szeretett volna elfogatni. Ennyit igértem, többet nem.

- S ha megcsal ön?

- Azt tehetném ugyan, de éppen azért nem teszem, mert én csak haszonból s nem puszta csalásból élek.

- Jól van.

- De csak nagyságodat egyedül vezetem oda.

- Miért?

- Mert csak erre kötelezém magamat, s korántsem arra, hogy hitsorsosomat börtönbe vagy bitóra kerítsem.

- Ez gyanus.

- Talán csak nem fél, nagyságos uram? Hiszen elláthatja magát fegyverekkel kedve szerint.

- Jól van, eljövök.

- Pontban tizenegy órakor.

- Nem feledem az időt.

- Alázatos szolgája!

 

XXXIV.

Tőr és feszület.

A rejtélyes ember távozott, s nem tagadhatom, hogy nem legjobban érzém magamat, ha azon kalandra gondoltam, mely éjfélkor rám várakozott. Móriczczal félelem és aggály nélkül merék találkozni bárhol és bármikor, ámbár elszántsága eléggé ismeretes volt előttem! de hátha többek jelenlétében fogna e találkozás történni? Hátha oly társaktól lelném őt környezve, kik minden iszonyura szintúgy el valának határozva, valamint ő? Saját árnyékomtól nem szoktam ugyan visszariadni, s a veszélytől nem tántorgok gyáván vissza! de életemet esztelenül koczkáztatni mégsem szeretem, mert azt mind saját javamra, mind mások hasznára lehetőleg sokáig óhajtom még megtartani.

Társakat nem viheték magammal, s a rendőrséget sem értesíthetém, mert azon kevés bizonyítványaim, mikkel előállhaték, részint oly lazul függöttek össze, hogy a törvényszék előtt alig állhattak volna meg, részint pedig olyanok valának, hogy bizonyosan Marczit is itélőszék elébe hozták volna, kit ily lépés által teljességgel nem akarék javulásában gátlani, mert tudtam, hogy ismét megrögzött gazemberré lesz, ha börtönben kellend néhány hónapot eltöltenie.

Segély nélkül semmiesetre nem hagyhatám magamat, e veszélyes kalandba bonyolítani, s azért rövid gondolkozás után bérkocsiba vetém magamat, és Marczi szállására hajtaték.

Szobájában lelém őt felesége mellett, s ez, ha még létezett volna is bennem ellene gyanu, végkép elhatározá azon hiedelmemet, hogy ő a gyilkosságra nézve tökéletesen ártatlan, mert ellenkező esetben bizonyosan rég elhagyta volna már Budapestet.

Beléptemkor tüstént azon kérdéssel jött előmbe, nyomában vagyok-e már a gyilkosnak? Én csak azon reményemet nyilvánítám, hogy ma éjjel több fölvilágosításnak fogok nyomába jutni, mely a gyilkos felfödözésére vezérelhet, mi végre segítségére van szükségem, ha elég bátorságot érez magában némi lehető veszélylyel szembe szállani. Ő mindenre késznek nyilatkozott, s én azonnal szállásomra küldém őt, hol még további utasításokat szándékoztam neki adni, s magam is visszaindultam bérkocsimban, és először egy barátomhoz hajtaték, ki Dongai grófnő házában ismerős vala, s ki által ott magamat bemutattatni kivántam, reménylvén, hogy ezen uton legbiztosabban fogom a sokoldalu Dalmert álarczaitól megfoszthatni, s az igazság büntető kezeibe adhatni, mert ármány ellen legsikeresebben mindig csak ármányt használhatni, mely sokszor győz ott, hol a nyílt igazság egyenes haladása kudarczot vall. Tisztában nem valék ugyan még a tervvel, mely szerint őt vallomásra hivém kényszeríthetni, de az első elhatározó újmutatást a körülményektől várám, melyek különben is gyakran a legélesb előleges számításokat és tervezéseket is meghiusítják.

Azon gyönyörű gyülés óta, melynek négy órakor tanuja valék, ismét újabb gondolatok és gyanakodások támadtak bennem ezen kalandor ellen. Hogy ő és Beattini gróf egy személy, abban legkisebb kétségem sem volt többé, mert hangja egészen az ugynevezett grófé vala, s ugy szinte arcza is, csak szakálla volt most szőke, valamint kurtára nyirott haja is, mely akkor, midőn hitvesének koporsója fölött látám őt kesergeni, hosszu fekete fürtökben lengé körűl homlokát és barna halántékait. Mondhatom, hogy az álzás mesterségében remekelhetett, mert akkor egész arcza sárgás, most pedig fehér és piros vala, s melyik az igazi e kettő közől, azt az én tapasztalatlan szemeim nem határozhaták meg. Hogy pedig ő nem Beattini, hanem csakugyan Dalmer báró, azt teljességgel nem hihetém, mert ily rendkivüli hasonlatosságot csak regényekben vagy színmüvekben láthatni, de a mindennapi életben bizonyára nem; vagy legalább oly ritkán, hogy egyáltalában nem érezhetém magamat azon hiedelemre hajlónak, mikép ezen ritka esetek egyike csakugyan épen most következett be. S ebben annyival is inkább alapos okom vala kételkednem, mivel Beattini fölötte gyanus, Dalmer pedig világosan gaz szerepet játszott. A hires Swedenborg azt tanítja ugyan, hogy minden embernek tökéletes képmása van, s hogy az egyiknek meg kell halni, midőn egymással találkoznak; de én azon mély merengésű bölcs tanainak nagy részét puszta agyrémeknek tartom, s igy ezt sem találom valószinünek.

De ki volt azon fiatal hölgy és ifju, kiket Dalmer társaságában láttam, s kik mindketten oly meglepőleg hasonlítottak Eszterhez, Móricz feleségéhez, vagy Beattini grófnőhez? Testvérek lehettek, mert ezek közt lelhetni néha ily hasonlatosságot, s különben sem beszélni nem hallám őket, sem oly gondosan nem kémlém vonásaikat, hogy e véleményben alaposan kétkedhettem volna; de honnan van e rendkivüli hasonlatosság az elhunyt Eszterrel? Talán mind a hárman testvérek? Ha igen, ugy a természet e játéka már mindenesetre a legritkább csodák közé tartoznék. Vagy egy személy a hölgy és ifju? Ezt nem igen tarthatám valószinünek, mert mire vezérelhetne ezen alakoskodás, miután Dalmer mind a kettővel nyilvánosan jelenik meg, s e szerint, mint látszik, egyiknek lételét sincs oka titkolni, s egyik neme iránt sem kivánja az embereket csalódásba hozni.

Tünődéseim közben még az is eszembe ötlött, hogy talán nem halt meg Eszter, s őt láttam mind az ifju, mind a hölgy alakjában. De e gondolatért csakhamar kinevetém magamat, mert ha saját szemeim erejében s a halottvizsgáló okleveles csalhatlanságában kétkedhetném is, ugyan mi ok birhatta volna arra üzőbe vett kalandoromat, hogy feleségét, vagy kedvesét halottnak hirdesse, s őt mégis rögtön két alakban mutogassa oldala mellett? E véleményemet a holttest váratlan eltünése éppen nem ingathatá meg, mert ezt Móricznak tulajdonítám, ki talán vallási vakbuzgalomból, vagy isten tudja, mi czélból, raboltathatá el a holttestet.

Midőn ennyire juték okoskodásaimmal, rögtön azon körülmény juta még eszembe, mely szerint a temetésnél Beattinit, mély gyászban, saját szemeimmel látám üveges hintóban ülni, s kevés pillanat mulva Dalmert már azon rejtélyes ifju mellett nyilt kocsiban, s fehér Codrington kabátban pillantám meg. Megvallom, eszméim ismét összezavarodtak, s már nem merém többé egész bizonysággal állítani, hogy Beattini és Dalmer csakugyan egy személy; ámbár megválni sem birtam határozottan e véleménytől, mely mellett annyi valószinüség küzdött.

E tépelődések közt agyam égett, mintha forróláz dúlt volna ereimben. E kinos állapotból csak akkor ébredék föl, midőn a kocsi megállott, s ismeretes hangok e szókat kiálták felém:

- Nagyságos uram, az isten áldja meg jóságát, szegény Erzsimet befogadták, és megigérték, hogy jól gondját viselik. Alázatosan engedelmet kérek, nagyságos uram, hogy megállítottam a kocsit; de nem tartóztathattam magamat, ki kellett mondanom, hogy az uristen áldja meg a nagyságos urat.

A szerencsétlen apa e kendőzetlen hálaszavai, melyek őszintén fakadtak szivemben, könnyiték lázas állapotomat, s meleg részvéttel viszonzám:

- Ne búsuljon, Bálint gazda, majd lesz rá gondom, hogy ne lásson fogyatkozást a szegény lyány; sőt lehet, hogy még meg is gyógyul.

- Adná az isten, de az orvos ur csóválta a fejét; hej pedig nem jó jel ám az, nagyságos uram. De még egyet kell mondanom. Mikor a vámháztól visszafordultam, czigány haddal találkoztam, melyet már az előbb is láttam mellettem elhaladni; taligájok kereke esett ki és azért állapodtak volt meg. Hát akkor azután a szegény Bandival beszéltem.

- A gyilkossal?

- Azzal; isten bocsássa meg bűnét! Kitört a tömlöczből, és ezen czigányokkal találkozott, kik taligájokba rejtették, mert a nehéz vasat nem birták egyik kezéről hirtelen leverni. Elbeszéltem azután Bandinak a nagyságos ur jóságát, s megmondtam neki azt is, hogy a nagyságos ur milyen, és ő erre mindjárt ráismert, s azt mondá, hogy a gyékény alól nagyon szemügyre vette a nagyságos urat, mikor szerencsét mondatott magának a czigány lyány által. Azután az olvasó feszületére, mely lyányom nyakány van, tette kezét, a másikban pedig hosszu török kést, vagy tőrt tartott, melyet a czigányoktól kapott, és megesküdött, hogy azon késsel öli meg magát, ha nagyságos uram jóságát meg nem hálálhatja. Oly vadul beszélt szegény, mintha az ő elméje is megháborodott volna.

Néhány vigasztaló szót intézék a szerencsétlen földmüvelőhez és tovább hajtattam.

Barátomat hon lelém, ő éppen Dongai grófnő estélyére készült, s minthogy meglehetősen ahhoz képest valék öltözve, tehát azonnal elindultunk.

 

XXXV.

Szőnyeg és pokrócz.

A kapus csöndíte, s mi a virágokkal diszített széles lépcsőn gyorsan haladtunk föl, a pompás előszobában egész raja által fogadtatánk a fényes szolgáknak, s a pompás világításu terembe utasítatánk. Előitélet talán, de nem tehetek róla, hogy én a rendkivüli fényüzéssel soha nem birtam megbarátkozni, habár oly helyen találkozom is azzal, melynek birtokosától még nagyobbszerű pazarlás is kitelnék, a nélkül, hogy azért tönkre jutna. Itt pedig még kellemetlenebbül hatott rám e vakító pompa, mert jól emlékezém, hogy hirlapokban olvasám, mikép e dicsőségek tulajdonosnője országosnak nevezhető kár enyhítésére öt forintot adakozott, s én most, a lépcső aljától a terem ajtajáig, legalább ezer forintot érő finom szőnyegeken haladtam keresztül. Kárhoztasson bárki, de rám mód nélkül keserüen hat az ily aránytalanság.

Kellemetlen érzésem a terembe léptemkor még inkább növekedett. A pompa egészen elnyomott, lélegzetem szinte nehezült, midőn körültekinték. Roppant jövedelem nagy része vándorlott e dicsőségekért külföldre; még a virágok is jobbadán ismeretlenek valának előttem. Szegény magyar haza, tehát még csak virágokkal sem elégítheted ki a hatalmasok nagy részének telhetlen vágyait, ámbár kincseid legjobbjaival oly dúsan halmozod el őket, hogy sokan közőlök minden tekintetben több külföldi fejedelemmel is vetélkedhetnek!

A bemutatás alig igényle fél perczet, mert hiszen csak névre, vagy névvel biró ismerősre van szükség ily helyeken, s a közélet minden apró szokásain tulteheti magát az ember. Pedig vajmi gyakran történik meg azután, hogy konkoly és vadócz vegyül a buza közé, s oly tények mennek gyakran véghez, melyektől polgári házak is irtóznának, azon polgári házak tagjai, melyek előtt e finom szőnyegzetü teremek ajtainak arany kilincsei soha nem nyilnak meg, vagy legfölebb is csak akkor néhány pillanatra, midőn a kincsforrások kissé elapadnak, és uj táplálékot kell számokra szerezni. Ámde ez semmi, hiszen a tenger sem veti meg az apró folyamok vizét. Teremből terembe, szobából szobába menénk, minden lépés után azt gondolám, hogy most láttam a fénynek netovábbját, s minden lépés után csalatkozám, mert folyvást uj tárgyakkal találkozám, melyek minden látottat elhomályosítanak pazar fényökkel. A mit itt láték, azt csak az «Ezer egy éjszaka» tündérregéinek csillogó képeivel hozhatám hasonlításba; pedig itt nem működtek tündérek, hanem csak pénz és emberi kezek.

Boldog emberek, kik ily körökben élhetitek le napjaitokat, nem ismerve gondot és bánatot! Boldog hölgyek, kik egy egy falu értékét hordozzátok füleitekben, mily kéjteljesen folynak le óráitok minden perczei! Szerencsés férfiak, kik a haza boldogításának súlyos munkája után ily igéző hölgykoszoru virágait szállonghatjátok körűl! Ha Mahommed paradicsoma nem fonóházban koholt mese, ugy itt van az, itt kell lennie.

De tekintsünk nagyobb figyelemmel körül.

Itt két hölgy és ugyanannyi férfi ül a kártyaasztalka mellett, azon korszakában van mind a négy az életnek, melyben némely örömei már bucsuzni kezdenek a természet rendé szerint, s épen azért még becsesebbek előttünk, mint korábbi években.

A két hölgy mégis köhécsel, gyakran használja szagos üvegcséjét, kurtán vesz lélekzetet, s bágyadtan pillant szintelen szemeivel; a férfiak ellenben gyakran dörzsölgetik lábszáraikat, s mindannyiszor kedvetlenül redőzik össze magas homlokaikat, melyek koponyájukkal egyesülnek hajuk gyérülése miatt. Ők nem boldogok; ámde ez csak kivétel.

E pamlag szögletében kedvetlenül vesztegel két csodaszép hölgy, arczaik azonban észrevehetőleg nélkülözik azon vidor rugalmasságot, azon pezsgő életet, mely a természetes jó kedvnek elmaradhatlan kisérője szokott lenni. Ennyi embertömeg, ennyi fény és élvezet közepett nem bírnak mulatságot találni. Talán azért, mivel a legjobb ételnek füszeres zamatját is csak az egészséges étvágy adhatja meg? Ők nem érzik magokat valódilag boldogoknak; ámde ez csak kivétel.

E fiatal hajadonok, mint megannyi üvegházi pompás rózsák, tánczolnak, lábaik erdei vagy légi tündérek gyanánt lebegnek, alig érintve a tükörsima padlatot; de szemeikből nem lángol a kéjnek félreismerhetlen tüze; homlokaikról nem ragyog az elégültség tiszta csillaga; ajkaikról nem mosolyg azon valódi életöröm, mely szünetet és lankadást nem ismer, midőn a zene szárnyain dicsőülve leng körül a fiatal test; táncz után nyugodtan és hidegen ülnek le, s a szoros illedék teremies szabályai szerint redőzik vagy simítják minden vonásaikat. Nem, ezek nem lehetnek boldogok; ámde ez talán csak kivétel.

Az ifjak táncz után kedvetlenül, vagy legalább közönyösen törlik homlokukat, összecsoportoznak, s a magyaron kivül csaknem minden nyelven ily szókat váltanak:

- Iszonyu munka!

- Mily hőség!

- Ezen illat kábító.

- Nem eléggé finom.

- Nem tánczolok.

- Ah, az nem illik.

- Hogy tetszik ** grófnő?

- Dicső komornája van.

- Hja, Párisból hozta.

- Meddig tart itt az estély?

- Éjfélig.

- Oh, ugy hát még elmehetünk mulatni.

- Én is társ leszek.

- Hiszen már fáradtak vagytok.

- Ah, az egészen más.

- Itt legfárasztóbb a feszengés.

- Minden oly modorban megy, mintha szerepét mondaná föl az ember.

- Franczia modor.

- Hiszen dicső, azt nem tagadhatni, de a változtatás azért mégis nagyon kedves.

- Egy idegent is látok ma itt.

- Valami *** Bende.

- Nem ismerem.

- ** gróf hozta ide.

- Ah, ugy bizonyosan jó régi családból származik.

- Gondolod?

- ** gróf különben bizonyosan nem hozta volna őt ide.

- Már azt gondolám, hogy valami afféle iró, vagy művész, kiknek az uj divat a legjobb teremek ajtait is megnyitja, mert nagyon komor.

- Ah, hova gondolsz, Dongai grófnő e részben nem ismer tréfát, s e tekintetben is példányul szolgálhatna az egész főnemességnek, mert ő maga mindeddig tisztán tudta termeit tartani mind azon egyenlőségi botor eszméktől, miket a franczia forradalom szült, s miket most már számos rangrokonink is tárt karokkal kezdenek fogadni.

- Gondold csak, ** grófnő tegnapi estélyén csupán magyarul beszéltek.

- Hallatlan!

- Ugy van, még magamnak is ugyancsak törnöm kellett a magyar szót.

- De az istenért, ne ásíts, meglátják.

- Oh, kezdődik már ismét a zene!

- Tehát munkára.

A fanyar ábrázatra kényszerített kesernyés mosolylyal ismét táncához fognak, és illedelmesen járják a francziát.

Bizony, bizony, ezek sem boldogok; ámde talán ez is csak kivétel.

Itt egy nő véletlenül találkozik férjével. Mondhatom, mindkettő ugyancsak remek műve a természetnek, s mindkettő fiatal.

Véletlenül egymásra tekintenek, a nő kendőjébe ásít, a férj ** bárónő mellé ül a pamlagra, s fontos ábrázattal kérdi: hol szokta remek szagu illatszerét vásárlani?

Valóban, ezek sem oly boldogok, mint óhajtanám; ámde ez is alkalmasint csak kivétel.

Lépjünk a csemegetárba. Mily csillogó fényözön, mily finom illata a legdrágább eledeleknek, mily félelmes választékosság a bortermő világrészek minden becses nedveiben! Itt bizonyosan az sem hiányzik, melyet Hebe töltögetett a hajdani Olymp isteneinek. E sok jó talán a haldoklót is megnyerhetné még néhány pillanatra az életnek. És ezen kis jeges tenger, a szivárvány minden szineivel ellátva, bizonyosan a háborgó Vezúv tüzét is meghűtené. Oh, ti boldogok, kik mindezt nagyobb bőségben élvezhetitek, mint mindennapi száraz kenyerét a szegény ember!

De nézzünk szét. Számosan sétálnak a terhök alatt görnyedező asztalok körül, fiatalok és öregek mind a két nemből. Szemeik elégületlenül járnak végik az anyagi élvezet e tömérdek tárgyain, s egy két kanál langyos thea vagy fagylalt minden, mi előttök kegyelemre talál, s ez is csak azért, hogy a divatnak elég tétessék, s hogy az ólomlépésü idő ezzel is teljék.

Árva lelkemre mondom, hogy bizony ezek sem boldogok; ámde meglehet, hogy talán ez is csak kivétel.

Most a férfiak nagy játéktermében állunk. Kell-e említenem, hogy ennek pompája is méltán mérkőzhetik a többivel? Mily különbség ezen díszterem, s azon városi nyilvános barlangok közt, mikben annyi gazdag és szegény ember koldussá lesz! S mégis, mily nagy hasonlatosság is van közöttök. Itt is, valamint azokban, a drága időt vesztegetik, melynek egy részét legalább oly méltán igényelhetné a haza és emberiség, s a pénz harácsoltatik el itt is, mely annyi intézetet, annyi családot boldogíthatna, s a boldogítóknak oly menyei öntudatot szerezne, míg az erőt fogyasztó átdőzsölt éjszakák csak bánatot, vagy elfásulást vonnak magok után, minden szellemi és anyagi nemesb irányú élvezetre nézve. Sőt ez utóbbi tekintetben az ily fényes játéktermek, még a nyilvános játékházak alatt állanak, mert az utóbbiakban legalább szenvedély vezérli az uralkodó pálczát, mely izgat, s a lélek minden erejét, a testnek minden izmait feszítve tartja a nyerési vágy, vagy vesztéstől remegés által; de itt, hol gazdagok ölik az időt, a helyett, hogy a tettekkel adóznának érette, itt ezen durva származású ingert sem láthatni. Itt gazdagok űzik az unalmat, ezreket nyernek és vesztenek, százezrek birtokosai, kiket a nyereség nem vidíthat föl, kiket a veszteség nem busíthat meg, kik oly közönyösen forgatják a kártyát, mintha csak dióért játszanának.

Bizony meg vagyok győződve, hogy ezek sem boldogok; ámde talán ez is csak kivétel.

Legyen mindenkinek hite és kedve szerint, de én csak a mellett maradok, hogy a túlfeszített húr lepattan, a túlterhelt sajka elmerül, az élvezet túlhajtása eltompít, s hogy mindezen fényben úszó szerencsések csakugyan nem boldogok.

De mi ez? Várakozásomban csakugyan nem csalatkoztam; Dalmer báró itt van! Előtte halommal áll az arany és bankjegy, ő a banktartó. Tehát pokrócz a drága szőnyeg fölött!

A hosszú asztal alsó végén állék, Dalmer folyvást nyert, s e szerencsében csak két férfi osztozott vele, azon ifjú, ki már kétszer voná magára oldala mellett figyelmemet, s egy ismeretlen férfi. Hah, ez sem ismeretlen többé előttem! Most szólott, s én e hangot azon gyűlésben hallottam ma, mely valódi alakjában ismerteté meg velem Dalmert. Tehát ily emberek is útat bírnak magoknak törni a szőnyeges termekbe, kiknek pokróczot kellene szőniök valamely javítóházban! De ki tehet erről! Szívökbe nem láthatni, s külsejök máza oly kedveltető, hazudott neveik többnyire oly jó hangzásúak, s ajánló ismerőseik oly hitelesek, e körökben pedig több oly ritkán kivántatik meg, hogy jelenlétöket éppen nem lehet csodálni, s valamely rendkívüli eseménynek tartani.

Dalmer most fölemelé szemeit, s tekintete élesen kémkedő szemeimbe ütközött. Mintha kigyóra lépett volna, oly rángás futá végig egész testét. Megindulása azonban csak egyetlen másodperczig tartott, s kívülem bizonyosan senki sem veheté azt észre, azután ismét szokott mosolylyal folytatá a játékot, azon egy különbséggel, hogy több kártyája egymásután vesztett, s két társától is elpártolt a szerencse, miután szemeivel sokat jelentőleg intett nekik.

Szemeimet folyvást merően függesztém arczára s kezeire, és a kártyák folyvást vesztettek. Alig telt el egy óranegyed, s a bank eloszlott és a játékosak fölkeltek, rövid ideig pihenni akarván a nagy munkától, hogy azután megújult erővel folytathassák.

Dalmer már épen a másik terembe akart surranni kisérőjével, midőn rögtön e szókkal tartóztatám őt vissza:

- Ön ma nagyon szerencsétlen.

Ő hidegen felelt:

- Egy kis pénzveszteség csak koldust búsíthat.

- Én a mai gyűlést is értem.

- Uram -

- Minek a fölindulás. Uram, én tanuja valék önök mai gyűlésének és mindent hallottam. Ön egészen kezemben van.

- Mit akar ön tőlem?

- Igaz választ minden kérdésemre.

- Itt?

- Itt, vagy más helyen; az nekem mindegy; de nem hagyom önt többé kezeim közől kisiklani.

- Tehát holnap reggel nyolcz órakor szolgálatára állok önnek a városligetben.

- Ki áll nekem jót arról, hogy meg fog ön jelenni?

- Becsületszavam.

- Ne kényszerítsen ön kaczajra, nekem szilárdabb alapon nyugvó kezesség kell.

- Uram, ez -

- Csöndesen. Ön engem tüstént követ saját bérkocsimban szállásomra, ha nem akarja, hogy nyilvános botrányt okozzak e fényes termekben.

- Uram, e hang illő visszatorlást kivánna ugyan részemről, de én jobban tudom tisztelni e helyet, mint ön, ki alkalmasint csak oly helyeken szokott eddig megfordulni, hol minden illedéket lábbal tapodhatni. Ezért majd számolunk ott, hol helye és ideje fog lenni. Most pedig menjünk, ha úgy tetszik.

Dalmer néhány szót válta súgva az ifjúval s barátjával, és karját nyújtá nekem, édes mosolylyal s nyájas beszélgetés közt ballagván végig velem az illatos termeken. Ez engedékenysége előttem nagyon gyanusnak tetszék, s azért minden mozdulatát legfeszültebb figyelemmel kísértem.

Dongai grófnő előtt néhány pillanatra megállott, engem mint legjobb barátainak egyikét mutatott be, s édes hangon mondá, hogy rosszul érzem magamat, s azért szállásomra akar kisérni.

A grófnő néhány lekötelező szót monda, s Dalmert figyelmezteté, hogy másnap a reggelitől el ne maradjon, és mi távozánk.

A ház előtt bérkocsimba segítém Dalmert, s rögtön utána ugrottam. Egészen szállásomig egyetlen szót sem váltottunk. Ott leszállék s a bárónak segítségül akarék lenni, hogy valamikép futásnak ne eredjen; de ő máskép számolt. Alig tevém lábamat a földre, s ő kiálta:

- Hajts, kocsis!

A kocsi elrobogott, s én csak ügyességemnek köszönhetem, hogy lábam kerék alá nem jutott. Tüstént kiálték ugyan, de a kocsi zaja elfojtá hangomat, s látám, hogy jól kiszámolt tervem ismét nem úgy sült el, mint kellett volna. Azonban körmeimet már többé nem kerülheti el, gondolám, s meglehetős megnyugvással szobámba sieték, hol Bertók azonnal jelenté, mikép este felé egy sírásó által kerestettem, ki azt mondá, hogy fontos újságot kell velem közlenie, s hogy reggel nyolcz órakor ismét eljövend. E váratlan hír rendkívül meglepett, s előre örvendék, hogy talán újabb felfödözésnek fogok nyomába juthatni.

Ezután kiadám Marczinak és Bertóknak a szükséges utasításokat, hogy veszély esetén segélyemre lehessenek, mind a kettőt fölfegyverzém, valamint magamat is, és lakásomat elhagyám.

 

XXXVI.

Éjféli vándorlás.

Éppen háromnegyedet ütött tizenegyre, midőn az országútról a nagyhíd-utczába hajtottam. A lég nyomasztó vala, s a csillagokat fekete felhőrétegek burkolák; néha-néha egyes szélrohanások söprék az utcza porát, s az emberek gyorsíták lépéseiket, hogy még a vihar kitörése előtt szállásaikra juthassanak. A lámpákban alig pislogott a láng, de minek is, hiszen viharos sötét éjszakákon úgyis csak tolvajok és csavargók járnak az utczákon, ezeknek pedig nem kell működésüket kényelmessé tenni. A német szinháztéri bódéban még ekkor is ült néhány vendég, mohón nyelve a fagylaltot, s egyik pohár vizet másik után öntögetve le. Én azon gondolatra jövék már néhányszor, mikép a nagyon divatba jött fagylaltevés okozta talán, hogy az emberek szíve most sokkal hidegebb, mint azelőtt. Egyébiránt, ha ez nem állna is, de annyi mégis csakugyan bizonyos, hogy azóta a betegségek száma rendkívül szaporodik.

A hídon mély csönd uralkodik, de mi mozog itt? Egy rongyos ember csúszik föl a hídhajók egyikéből, és vigyázva surran a város felé. Ez a nappalt bizonyosan a hajóban aludta el, s most sötét mesterségét siet gyakorlani. Hát azon két szegény ember ugyan mit akar? Ezek nappal teherhordással kerestek néhány garast, melynek valamely csapszékben nyakára hágtak, s most a hídhajókba bújnak aludni, mert szállást nem bírnak fizetni. Ezek a pesti Lazzaronik, kiket reggel csoportonként láthatni a pesti hídfőnél, vagy a váczi-ut előtti téren, munkára várakozva, ha nincs pénzök, s fogaikat henyén barnítatva a nap által, ha van még nehány garaskájok. Hát itt ugyan mi fekszik az úton? Egy részeg ember, ki ugyancsak dicsérheti szerencséjét, ha valamely elkésett kocsi által össze nem gázoltatik. A budai part egyik csatornanyílásában ugyan mi mozog? Ah, ez már a veszélyesb tolvajok közé tartozik, kiket folyvást üldöz a rendőrség, s kik annálfogva napjaikat ezen bűzhödt csatornákban, patkányok s férgek közt kénytelenek eltölteni, s csak éjjel másznak elő éhségök s rablási vágyuk kielégítésére. Ugyan meg fogja-e ezeket a kényelmes és tiszta palotabörtön javítani, hol gond és fáradalom nélkül élik le napjaikat, miután ezen irtózatos nyomor és szenvedés sem bírja őket jobb útra téríteni?! De hát ez mit jelent? Ott két ember épen oly csatornába megy, s az egyik keskeny kurta létrát visz, míg a másik lámpával és rövid rúddal követi. Ezek saját és új nemét födözék föl a rablásnak. A házak nagy részének udvarából ugyanis mellékcsatorna nyílik a főcsatornába, s így ezen éji madarak a nagyból a kis csatornába vándorolnak, ennek vas rostélyát fölemelik, s a legjobban elzárt udvarok közepén lelik magokat, hol a nappal kiszemelt tárgyakat összeszedik, s ugyanazon úton nyom nélkül távoznak. Veszélyes emberek ezek, s miattok sok ártatlan cseléd esett már súlyos lopási gyanuba, minthogy az ily rablásoknál minden nyoma eltünik a valódi tolvajnak.

Ah, emberem már várakozik rám, most már nem púpos, hanem karcsú, és sokkal nagyobbnak látszik, mint esti találkozásunkkor. E változtatást alkalmasint magos kalap és magos csizmasark által eszközlé. Némán int kezével, s én követém őt.

Mintegy ötven lépésnyire a hídtól rozzant bérkocsi áll, vezetőm megnyitja ajtaját. Beszállás előtt számát akarom megtekinteni, de a zöld kocsi számhelyére zöld posztó van ragasztva, s így a számot nem láthatom. A kocsis arczát akarom tehát megvizsgálni, de elviselt köpönyegének fölhajtott magos gallérától orrát sem láthatom. Vezetőm föllép utánam, az ajtót becsapja, a kocsi elindul, s nem tagadhatom, hogy e pillanatban szivem kissé erősebben dobogott, mint különben szokott, s midőn a tűzőrcsapat mellettünk a halászvárosban ellovagolt, már megnyitám ajkaimat, és kiáltani akarék; de csakhamar elhatározám, hogy minden áron végére járok e kalandnak, s mélyen hallgatva támaszkodám a kocsi mélyébe, miután jobbomat oldalzsebemben levő pisztolyaim egyikére tevém. Vezetőm behunyá szemeit és szunyadni látszott.

A felhők mindinkább sűrűdtek, s a sötétség annyira növekedett, hogy alig bírám néhány ölnyire a kocsitól a tárgyakat megkülönböztetni, csak midőn villám czikázott át a villanyos levegőn, láthaték kissé világosabban, mert a vizivárosi lámpák oly homályosan égtek, mintha csak azért gyujtattak volna meg, hogy az utczán elkésettek jobban érezhessék a világosság szükségét.

Az apáczák templomán túl mindenütt legmélyebb csönd uralkodék, egyetlen embert se lehete látni, úgy látszék, hogy itt még tolvajok sem járnak, mintha attól tartanának, hogy ők bizonyosan semmit nem fognak oly házakban lelni, mikben magok a lakosok fényes nappal sem igen sokat találhatnak. Sőt még kutyaugatás sem volt hallható, mintha azok is fölöslegesnek tartanák itt ez éjjeli őrködést. Mondhatom, e rendkívüli elhagyatottság leverőleg hatott rám, s beszélgetés által akarám lehangolt kedélyemet ébresztgetni, de minden kisérletem hasztalan volt, vezetőm néma maradt, mint a bűn.

Már a császárfürdőt is elhagytuk, s most már egészen falun képzelém magamat a rokkant házikók és döczögős utczák tömkelegében. Úgy látszott, hogy a kocsis szándékosan kerülé az egyenes főutczát, mert minduntalan jobbra balra kanyarodott, s minden pillanatban attól kelle tartanom, hogy rozzant kocsink darabokra törik, vagy fölfordul. Mintegy óranegyedig haladánk még, midőn az óra tizenkettőre háromnegyedet ütött, s egy hosszú villám fényénél látám, hogy éppen az ó-budai templom irányában balra haladunk. E villámot már tompa dörgés követé, jeléül, hogy az égiháború már közelít, s rövid idő mulva egész dühét ki fogja ömleszteni. Vezetőm néhány érthetlen szót monda, s a kocsis megcsapkodá lovait, és gyorsabban haladott.

Rövid idő mulva vezetőm hozzám fordult, és hidegen szóla:

- Nagyságos uram, útunkat most már csak egy föltétel alatt folytathatjuk.

- És az?

- Engedje szemeit bekötnöm.

- Hogyan?

- Ez mindenesetre szükséges.

- Nem teszem.

- Meg kell lenni.

- Nem.

- Tehát nincs nagyságodnak bátorsága!

- Erről ma este nem szólottál.

- Mert bátornak hittem nagyságodat.

- Mért kötném be szemeimet, midőn a sötétség miatt úgysem láthatok?

- Tehát méltóztassék kiszállani és Pestre visszaballagni.

- Ám legyen, bekötöm szemeimet, de csak egy föltétel alatt.

- Méltóztassék.

- Előbb kezeidet megkötözöm.

- Kezeimet?

- Igen.

- Nem hittem volna, hogy nagyságos uram ily erőtlen beteges embertől félni tudjon.

- Igen, vagy nem?

- Nem bánom.

- Legkisebb gyanus mozdulatodra tüstént keresztül lőlek.

- A mint tetszik.

E rövid megegyezés után kezeit saját kendőjével keményen megkötözém, s azután szemeimet tulajdon kendőmmel bekötém, és ismét néma csönd uralkodék közöttünk, melyet csak a vihar növekedő ereje szakaszta meg.

Azt gondolám, hogy rövid idő mulva czélnál leszünk; de csalatkoztam, mert még jó óranegyedig hajtott a kocsis, még pedig, mikép a levegő szabadabb húzásából sejtém, most már nyilt mezőn. Meg nem foghatám, mi szándéka lehet velem titkos vezetőmnek; életemet azonban teljességgel nem hívém közelében veszélyeztetve, mert első gyanus mozdulatra azonnal vérében boszulhattam volna meg magamat. Talán csak ünnepélyesebbé akará előttem ezen alakoskodás által ez egész jelenetet tenni, vagy valóban oly helyre vezetett, hogy érdekében vala annak fekvését általam meg nem ismertetni, hogy egyedül többé oda ne találhassak? Legvalószínűbbnek tartám mindenesetre ezen utóbbi sejtésemet, s azért pillanatról pillanatra mindinkább megnyugodtam, mert ha ő csakugyan életemet kívánná bizonyos veszélynek kitenni, úgy alkalmasint nem használna ily rendkívüli elővigyázatot, minthogy a holtak nem lehetnek árulókká. Ez iránt tehát megnyugodván, Marczi és Bertók jutottak eszembe. Hűségökről tökéletesen meg valék győződve, de kissé mégis nyugtalankodtam, mert nem tudhatám, hogy föltalálák-e magokat, s közel vannak-e hozzám e pillanatban, vagy nem vesztették-e el nyomomat; azonban Bertók eleven eszében mégis bízhatni véltem, s így meglehetős nyugalommal rendezgetém kérdéseimet, miket Móriczhoz intézni szándékoztam, sőt reménylém, hogy szükség esetén el is foghatom őt, mert markos és bátor embereimmel öt vagy hat közönséges férfi ellen is bátran merheték küzdeni; minek bekövetkezésétől egyébiránt nem igen tarték, mert nem hihetém, hogy Móriczért, ki most nem legfényesb viszonyokban állhatott, ennyi ember kivánta volna életét koczkáztatni. Nyugalmam, s ezzel lélekjelenlétem tehát csakhamar tökéletesen helyreállott, s minden aggály nélkül kezdék a történendők elibe tekinteni.

Ekkor a kocsi megállapodott, s vezetőm szokott hidegségével szóla:

- Méltóztassék kiszállani.

- És te?

- Követem nagyságodat.

- Czélnál vagyunk?

- Tüstént.

Kiszállottunk tehát, s én bal kezemmel azonnal megragadám vezetőm karját, jobbommal pedig pisztolyomat elővonám.

- Hová megyünk?

- Csak néhány lépésnyire.

- Mi ez? A kocsi visszahajt.

- Csak egyet fordul, s várakozni fog ránk e helyen.

Most útunkat gyalog folytattuk, s mintegy tíz percz mulva ismét megszólalt vezetőm:

- Czélnál vagyunk.

- Valahára!

- Méltóztassék szemeit kioldani.

- Megvan.

- Most kezeimet.

- És most?

- Köszönöm. Méltóztassék engem követni.

- Előre tehát.

E pillanatban ismét erős villám hasítá a levegőt, s tisztán különböztethetém meg a körülöttem levő tárgyakat, s őszintén megvallom, hogy előbbi bátorságom meglehetősen alább szállott.

Néhány hét előtt ugyanis egy párszor írt a «Pesti Hirlap» bizonyos elhagyatott csárdáról, mely Ó-Budán túl, a légbe röpült régi lőportorony irányában fekszik, s közönségesen «Radlwirthshaus» név alatt ismeretes. Mondatott egyszersmind az érintett két czikkben, hogy ezen elhagyatott romokban éjszakánként tolvajok s mindenféle bitóra való csavargók szoktak összegyülekezni, prédájokon osztozni, és újabb rablások fölött tervezni, miket igen kényelmesen lehet a vörösvári közel országúton gyakorlani. E czikkelyek szerfölött fölébreszték kiváncsiságomat, s több közrendű ó-budai emberektől tudakozódtam néhányszor a gonosz hírű «Radlwirthshaus» titkai felől. Hallottam ezektől, hogy majd minden hintó, mely éjjel hajt el arra, rendesen megkönnyíttetik terhe egy részétől; hogy a csárdát föld alatti titkos út kapcsolja a lőportorony romjaihoz; hogy ezen utóbbiakban régi római fürdők romjai is találtatnak, melyek bejárásánál oly fojtó a levegő, hogy senki nem merészel a tekervényes torkolatba szállani, s hogy a csárdai rablók ide rejtik orzott prédájokat, s azoknak testeit, kiket meggyilkolnak.

Ezen hírek nagy részét természetesen mesének tartám ugyan, de kandiságom mégis ellenállhatlanul ösztönzött az elhagyatott csárda megtekintésére, mit néhány ismerősöm kiséretében kevés nap mulva csakhamar véghez is vittem.

A csárda hegy alatt áll, s azért hagyatott el, mivel a közel hegyekről leomló vízpatakok és kövek, valahányszor egy kis felhőszakadás volt, mindig tetemesül megrongálák az épületet, s ez minden nyáron megtörtént egy párszor. A csárda két egymással szemközt fekvő épületből áll, melyek rácsos kőfallal vannak egymáshoz kapcsolva, melynek éjszaki része be van dőlve. Az egyik épület két terjedelmes istállót foglal magában, a másiknak közepén konyhát, balra egy, s jobbra három szobát leltünk, ajtók, ablakok és padló nélkül; a ház alatt pedig nagy pinczét, meglehetősen elkorhadt lépcsőkkel, s e helyeken mindenütt tüzelés nyomait, mi azt látszott tanúsítani, hogy ismeretlen lakóik majd egyik, majd másik helyen szoktak tanyázni. Egyébiránt, ámbár minden zúgot gondosan kifürkésztünk, egy a padláson alvó hét vagy nyolcz éves beteg gyermeken s néhány rongyhalmazon kívül semmit nem találtunk, mi különös figyelmet érdemlett volna.

És most ezen elhagyatott épület konyhájának küszöbén állottam, legellenkezőbb indulatok árjától ostromoltatva, a nélkül, hogy eszméim zavarában vezérgondolatot ragadhattam volna meg. Egyedül az állott előttem tiszta világosságban, hogy most már többé nem léphetek vissza, s mulhatlanul tovább kell haladnom.

Mellettem csak ismeretlen vezetőm volt, körülöttem átláthatlan éjféli sötétség, fölöttem pedig perczről-perczre félelmesebben növekedő vihar csattogott.

 

MÁSODIK KÖTET

 

I.

Vértanya.

Midőn az ajtó küszöbéről a konyhába tekinték, oly jelenet mutatkozott előttem, mely nem igen volt képes tünedező bátorságomat visszatéríteni s tökéletesen megfelelt azon eszméknek, miket ily elhagyatott romok felől magunknak rendesen képzelni szoktunk; még csak a vihar sem hiányzott, mely ily alkalommal nemcsak regényekben, hanem a közönséges életben sem szokott elmaradni.

A konyha tűzhelye egészen le volt rombolva, csak a katlan belső kormos része állott még; ennek üregében tűz lobogott, mely azonban csak nagyon kétes világosságot terjeszthete, mivel a sűrű füst által folyvást elhomályosítatott, melyet a nehéz levegő és sűrűen szakadó zápor nem engedett a kéményen elég gyorsan kinyomulni. A katlan fölött kiálló vasrúd végéről horpadozott bogrács függött, melynek nem rosz illatot terjesztő tartalmát gondosan kevergeté egy rongyokba burkolt vén asszony, ölében félig meztelen gyermeket tartva, kiben azonnal a padláson egykor már látottra ismertem. Mellette fölserdült s mintegy tizenhárom évesnek látszó lány hevert, könyökére támaszkodva s mélyen besüppedt szemeit merően a lángokra függesztve, mintha legfeszültebb figyelemmel vizsgálná azoknak gyorsan változó alakulásait, miknek gyermekek és bárgyú ügyefogyottak legkalandosb jelentőséget szoktak tulajdonítani. Testét csak épen mellőzhetlen szükségig födé néhány ponyvadarab s arcza oly félreismerhetlen bélyegét viselé a bűn minden nemének, hogy szemeim undorral borzadtak róla vissza. Jelenlétemet egyik sem látszott észrevenni.

Jobbról s balról a szobákban szinte tűz égett, de a sűrű dohányozás és tűznek füstje miatt a bennök tartózkodó alakokat nem igen lehete egymástól megkülönböztetni; a kiható zsibongás azonban eléggé világosan tanusítá, hogy számos éjjeli vendége van e pillanatban az elhagyatott csárdának, melyre e név most nem igen látszott illeni.

Vezetőm bal karomat érinté s balra fordult velem; ezen érintésre borzadás futá végig tagjaimat s nem csekély megerőltetésembe került, hogy a küszöbről vissza nem rohantam a sötét éjszakába. Ekkor azonban bagoly huhogása hangzott meglehetősen közelről háromszor, mit rögtön tompa s távolból jőni hallatszott ugatás követett. Nem vagyok egészen elhagyatva, gondolám s vonakodás nélkül követém vezetőmet, ámbár nem tagadhatám, hogy ennyi kétségbeesett ember ellenében harmadmagammal sem lesz könnyű feladat, tusát kiállanom.

A baloldali szobába lépvén, mintegy nyolcz vagy kilencz férfit pillanték meg, tűz körül heverészve és sűrű pipafüst s még sűrűbb káromlások közt kártyázva. Aljas szenvedélyektől szétdúlt arczaik minden vonásából bitó tekinte ki, ámbár mind fiatalok valának s alig találkozott köztök egy vagy kettő, ki ötvenedik évéhez közelítni látszott. Öltözeteik nagyon illettek kétségbeesett tekintetű arczaikhoz. Oly suhanczot is láték, ki meztelen lábai és meglehetősen rongyos és durva nadrága daczára oly frakkot viselt, melyben, ha tisztábban tartja s testéhez illeszti, bármely becsületes társaságban is megjelenhetett volna. Volt ellenben olyan is, kinek meztelensége oly szegényül volt födözve, hogy botrány nélkül a legrondább külvárosi sikátorban is alig mutathatta volna magát. Legföltünőbb volt azonban előttem, hogy egy pár elég súlyos botot kivévén, semmiféle fegyvert nem láték mellettök. Úgy látszott, hogy e helyen teljes bátorságban hívék magokat, vagy a mit még valószínűbbnek hivék, hogy minden gyanú elhárításaért, fegyvereiket elrejték, ámbár ily időben nem igen tarthattak megrohantatástól, miután jobb időben is kényelmesb az alvás, vagy vidám dőzsölés, mint ily mindenre elszánt csavargók üldözése.

Több pillanatig kelle a küszöbön állanunk, míg a sűrű füst miatt a játszókat megkülönböztethettük s ez alatt e rövid szaggatott beszédek hatottak füleimbe a csoportból:

- Nem megyünk dolgozni?

- Menjünk a vastag kalmárhoz.

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Szolgáját ma csapta el, új embere pedig még eddig becsületes.

- Legalább az országúton lendíthetnénk talán valamit.

- A gőzhajózás óta silány ott a kereset nyáron és vásáron kívül.

- Pedig milyen szép az éjszaka!

- A legjobb kopók is fülükön feküsznek most.

Ekkor némi nyugtalanság támadt köztök, mit bizonyosan váratlan megjelenésünk okozott; de kísérőm egyetlen érthetlen szava azonnal annyira lecsöndesíté őket, hogy ismét nyugodtan folytaták zajos munkájokat, vagy inkább mulatságukat s vezetőm a jobboldali ajtóhoz fordult velem, mondván:

- Itt kell emberünket keresnünk.

Növekedő bátorsággal követém őt, mert helyzetemet mindinkább megszokám, mint az újoncz, ki az első ágyúlövésre megrezzen s a huszadikat már alig méltatja figyelemre, ha szíve különben helyén van s nem nyúlfészekben jött a világra.

Az első szobában, mely szinte egészen butorzatlan volt, mint a baloldali, néhány az előbbiekhez mindenben hasonló férfit s két asszonyt láték pislogó tűz körül heverészni. Ezek prédán osztoztak s e munka annyira leköté egész figyelmöket, hogy sem jelenlétünket, sem a tűznek kialváshoz közelítését nem vették észre; ámbár keresményök igen szegényesnek látszott s jobbadán hányt-vetett ócska holmiból állott, melyért a legkönyörülőbb zsidó is alig adhatott volna egy pár rosz forintot. S mégis, mily zajjal vitáztak ezen értéktelen rongydarabok fölött, holott fél napi becsületes munka által is többet szerezhettek volna, mint a mennyi most egynek-egynek osztályrészül jutott, annyi veszély és aggság után, miket mindenesetre ki kelle állaniok, mielőtt birásukhoz juthattak! A falhoz két mankó volt támasztva, az egyik férfi bal szemét pedig tenyérnyi zöld tapasz takará el, melyet vitázás közben földhöz csapott s oly egészséges szemet mutatott, hogy bárki is örömest cserélhetett volna vele. E jelekből méltán következtethetém, hogy némelyek közülök mint koldusok lopják magokat a házakba s nyomoruk fitogatásával szánakozást törekszenek gerjeszteni magok iránt, hogy ennek palástja alatt annál biztosabban lophassanak.

A belső szobából rozzant hegedű keserves hangjai sírtak ki, mik mellett néhány pár ugyancsak derekas elszántsággal rugtatta magosra a port, mely minden további kilátást elzárt szemeim elől. Vezetőm nyugtalankodni látszék s erős hangon kiálta be néhány érthetlen szót, mire csakhamar hasonló választ kapott. Ezután azonnal szokott alázatos hangján szóla hozzám:

- Bocsánatot kérek, nagyságos uram, emberünk a pinczében van; méltóztassék követni.

- Nem híhatnád őt inkább ide?

- Azt megtehetném, de kérdés, fogná-e hivásomat követni? Reménylem, - tevé hozzá nem minden gúny nélkül, - hogy fegyverzett férfit vezettem ide, ki a félelmet nem ismeri.

- Előre! Követni foglak.

Hazudnom kellene, ha mondanám, hogy minden aggály nélkül követém vezetőmet, de gúnyos szavai mégis annyira hatottak rám, hogy most már semmiesetre nem vonultam volna többé vissza, ámbár helyzetemet bizonyosan senki nem fogja kellemesnek mondani.

A pincze lépcsőin, melyek veszélyesen ingadoztak lábaink alatt, csak igen lassan haladhatánk s erősen a nyirkos falhoz kelle kapaszkodnunk, hogy a súlyegyent el ne veszítsük. Alant jobbra kelle fordulnunk s három lépcsőn a pincze üregébe jutottunk. Ennek végén tűz égett, melynek füstje a közeli ablakon az utczára, vagyis inkább szabad térre nyomult; a lángok elég világosan engedék a tárgyakat megkülönböztetni s aggályom kissé tünedezni kezde, midőn látám, hogy kívülünk csak egy rongyos köpenyű férfi van a pinczében, ki a tűz mellett guggolt és annak élesztésén kívül semmi egyébre sem látszott ügyelni s maga Móricz, ki nyugtalan lépésekkel méregeté a szűk pinczét és belépésünkkor daczos kihívó tekintettel állott meg előttem.

Ekkor vezetőm hozzám fordult, szemeit áthatólag függeszté arczomra és hidegen szóla:

- Czélnál vagyunk.

- Jól van! - felelém lehetőségig közönyös és biztos hangon.

- Ezen férfiúhoz kívánt nagyságod vezettetni?

- Igen.

- Nem csalatkozik személyében?

- Nem.

- Én tehát a rám vállalt kötelességet pontosan teljesítém?

- Igen.

- Tehát minden jót kívánok.

- Nem fogsz ismét a városba visszakísérni?

- Arra nem köteleztem magamat.

- És a kocsi?

- Úgy hiszem, gyalog sem fog nagyságod elfáradni. Jó éjszakát!

- Ember, ha megcsaltál?!

Megjegyzésemre azonban nem nyerék választ, mert vezetőm, utolsó szavai után, már eltünt a lépcsőkön s én - szemközt állék Móriczczal, kivel annyira óhajték találkozni s ki most gúnyos megvetéssel mereszté rám tüzelő szemeit.

 

II.

Két bűnös.

Néhány pillanatig némán meredeztünk egymásra kölcsönösen megszólításra várakozva. Móricz arczán czélt ért boszuvágy látszott lángolni s vezetőm gyanussá lőn előttem és sejteni kezdém, hogy tulajdonképen alkalmasint nem én vezettetém magamat hozzá, hanem ő vitetett inkább engem magához. Ha e sejtésem nem csalt, úgy valóban igen méltán lehete félnem a veszélytől, mely életemet is fenyegetheté, mert ezen esetben a zsidó bizonyosan szoros szövetkezésben állott a felső szobákban tivornyázó csavargókkal, kiknek nagy száma ellen bátorság lett volna küzdést merészlenem, habár oldalamhoz jutandának is embereim. Azonban, legalább föltevém magamban, hogy életemet mindenesetre drágán adom el s előbb mindent megkísértek személyem biztosítására. Jobbomat tehát oldalzsebemhez emelém, pisztolyaimat akarván onnan kivonni; de a hiúz tekintetű zsidó megelőzé mozdulatomat s villámgyorsan irányzá mellemre, arasznyi távolból, kétcsövű pisztolyát, metsző hangon mondván:

- Egyetlen mozdulatot sem, uram, ha élete kedves, csak egy gyanús intés szemeivel s ön örökre elnémul. Mit kiván tőlem?

Kénytelen valék kezemet ismét csöndesen lebocsátani s lehetőségig nyugalmat tettetve, így szólék:

- S még kérdezheted?

- Igen, mert csárdai találkozásunk óta nem adtam önnek okot arra, hogy üldözzön. Ön nekem megigéré akkor, hogy nem fog elárulni.

- Akkor még nem tudtam, hogy gyujtogató vagy.

- Micsoda?

- Úgy van, a csárdát te gyujtád meg, Marczi mindent elmondott. De még többet is tudok. A tűz alkalmával Marczi pisztolyai elvesztek s azok most birtokomban vannak. Az egyikkel zsivány támadott meg engem az országúton, a másiknak egyik csöve ugyanazon éjjel szolgámat sebesíté meg, a második cső pedig Beattini grófnőt, nődet ölte meg. Mit mondasz erre, gyilkos?

Móricz megrázkodott s pillanatig habozni látszék, de csakhamar visszatért ismét korábbi gúnyos hidegsége s elvetemültsége egész valómat megrendíté, midőn következő nyilatkozatát hallám:

- Uram, uram, ön nagyon sokat tud, oly sokat, hogy ezzel talán egész életére beéri s többé semmit nem fog tudni és kipuhatolni! Tagadásra nincs okom s nyilt vallomást teendek önnek, hogy láthassa, mennyire megvetem gyáva fenyegetődzéseit. A csárdát én gyujtám föl, mert gazdája gyalázatosan megcsalt porontya miatt. És ezt ne csodálja ön, mert ugyan mije van a szegény zsidónak, ha pénze nincs? A legpiszkosabb utczakölöncz is gúnyolva öltheti ki feléje nyelvét, a nélkül, hogy azért valaki megbüntetné. Nekem tehát minden áron ismét pénzhez kelle jutnom, mert míg gazdag valék, legczímeresb nemes urak is alázattal hajlongtak előttem s ha az elnyomatott zsidó e kéjt egyszer megizelíté, akkor oly keservesen esik neki erről lemondania, hogy nincs oly tett, melytől visszaborzadna, ha hiszi, hogy az által ismét korábbi fényes állapotába juthat. Utóbb debreczeni vásárra siető egyik pesti hitsorsosomtól megtudám, hogy nőm csábítójával együtt Pesten tartózkodik s hogy nagyszerüen pazarolják pénzemet. Érti ön: az én pénzemet, bálványomat, mindenemet, melyért lelkemet adám el, hogy boszúfegyverül használhassam azt az utált keresztyének ellen, kik annyi század óta büntetlenül nyomják el Izrael választott népét. Azonnal Pestre sieték s gondosan nyomozám lelkemnek ezen két mérges férgét és csakugyan rájok is akadtam. A törvényeket nem költhetém föl ellenök, mert ugyan ki tehetné ezt szerencsés sikerrel pénz és szépség ellenében?! Más útat kelle tehát választanom. Azt mondják, hogy a zsidó nagyobbszerű bűntettre ritkán vetemül és ez igaz; ámde én nem tartozom azon gyávák közé, kik ellenállás nélkül görbesztik nyakukat a sorsnak igájába s bár ezt tennék többi rokonim is, mert a zsidónak lelke a pénz, lélek nélkül pedig csak bűzhödt hústömeg a test. Feleljenek azért azok, kik okai, hogy ezen kívül egyéb becseset nem ismerhetünk a világon. Én tehát ismeretséget köték az éjnek véres lovagjaival s határozott elszántságom csakhamar tekintélyt szerze közöttük nevemnek. Igen, uram, én támadám önt meg s ha akkor megismertem volna, úgy most bizonyosan nem állana előttem! Ön inasát én sebesítém meg s nőmet én lőttem agyon; de golyóim egyedül csak a gaz csábítónak valának szánva s oka nem vagyok, hogy czéljokat eltéveszték. Íme uram, most mindent tud ön és semmivé tehetne, ha e helyet sikerülne elhagynia.

- Hogyan?

- Úgy van! Vagy azt hitte ön, hogy vezetője engem elárult? Oh, uram, zsidó nem árulja el a zsidót, hanem jóban s roszban mindig szorosan összetart, különben nem diadalmaskodhatnék elnyomója fölött.

- Ez gyalázat.

- Meglehet, de nem tehetek róla! Öt percz mulva meg fog ön halni. Készüljön, mert én csak testét akarom megölni, hogy magamat kiváncsisága ellen biztosíthassam.

- Kívánj pénzt, mennyit akarsz, váltságomul s én megesküszöm, hogy nem árullak el.

- Ki annyit látott és tud, mint ön, az a királyi kincstár egész tartalmával sem válthatja meg életét. Ne vesztegesse ön szavait, készüljön, két percz már elmult!

Látám, hogy alkudozásom hasztalan s embereim nem jőnek, legalább nem akarám magamat, vágóhídra terelt marha gyanánt, ellenállás nélkül megöletni s már épen torkon akarám ragadni a zsidót, midőn gyors lépések hangzottak a lépcsőkről s e szók hatottak füleimbe:

- Melyik itt a zsidó, ki nem rég lépett társaságunkba s ki jó pénzért ölni is kész?

E hangot ösmerém.

- Egy gaz kalandor nyomunkban van s el akar bennünket árulni, meg kell őt tehát örökre némítanunk.

E szók után egy köpenybe burkolt férfi lépett gyorsan a pinczébe s rögtön így szóla a zsidóhoz:

- Hej, czimbora, te vagy a jó késes?

- Beattini gróf! - kiálték akaratlanul, mert a köpenyes férfi ő vala s világossá lőn előttem, hogy számomra keres gyilkost. A reménynek utolsó szikrája is kihamvadt keblemben.

Fölkiáltásomat pillanatnyi csend követé. A gróf meglepetve látszék s dühös pillantásokat lövelt felém, nem is figyelve a zsidóra. Ez azonban tüstént megismeré emberét és éles gúnykaczaj közt szóla:

- Gróf? Ha ha ha! Hajdani boltsegédem, kit idegen nyelvekben jártassága miatt fogadtam fel, ámbár bizonyítványok nélkül került hozzám Zágrábból. Nem úgy van, Zlatár Péter?

- Ember, hagyd máskorra magánboszúdat s tiszteld bennem azon társaság fejét, melyben jelenleg állasz s melyet ezen kalandor semmivé akar tenni. Ennek rögtön meg kell halnia.

- És neked is, gaz csábító, ki nőmmel pénzemet is elrablád! Hej, Bandi! Ne nézd a tüzet, ide mellém s mutasd meg bátorságodat. Kezeidet úgyis vér pirosítja már s önként ajánlkozál, midőn társat keresék e munkára. Ezen két embernek meg kell halnia!

Beattini, vagyis Zlatár, tőrt ránta ki botjából s újai közt élesen és sajátszerüen füttyentett, de a mennydördés elfojtá e gyönge hangot. A tűz mellett guggolt férfi, ki már néhány pillanat előtt fölemelkedik és fejszét ragada jobbjába, most rögtön hozzám ugrott és dörgő hangon kiálta:

- Ha itt valakinek halni kell, úgy inkább te halsz meg, zsidó, mint ezen becsületes úr, ki őrült mátkám iránt könyörületes volt. Tőrre és feszületre esküdtem meg, hogy ezen irgalmát megszolgálom és hála istennek, hogy oly hamar leróhatom adósságomat. Ne féljen, nagyságos uram!

Bandi, a szerencsétlen Erzsi boldogtalan vőlegénye, széles mellével födözé testemet és súlyos fejszéjét halálos csapásra emelé Móricz ellen.

- Mellém, Zlatár, - ordíta dühösen Móricz - ezek most veszélyesebbek; mi ketten azután majd külön is végezhetünk egymással.

- Ez már okos beszéd! Kettő kettő ellen, a tusa egyenlő.

Beattini ezen megjegyzése után Móricz elsüté pisztolyát s Bandi hörögve terült el lábaim előtt és hátrahanyatló testének súlyával engem is leüte lábaimról. E pillanatban rögtön egymásután két lövés dördült be a lépcsőről s egyebet semmit nem hallék, mert esésemkor fejemet egy a földön heverő téglába ütém és eszméletemet azonnal elvesztém.

 

III.

Ujabb bonyolódás.

Szinte jól esik kissé hinnem, mikép nyájas olvasóim néhány pillanatig azt hivék, hogy a zsiványok fegyverei által más világra küldettem és e miatt mintegy fél másodperczig talán sajnálkoztak is valamennyire fölöttem; azonban őszintén meg kell vallanom, hogy ezen különben rendkivül becses sajnálkozás nekem ugyan nem sokat használna, ha csakugyan megszüntem volna az élők közt bolygani. Ennél fogva tehát életben maradásom fölött csak örvendeni tudok, még azon esetben is, ha néhány jó barátom talán úgy vélekedik, hogy bizony nem nagy kár lett volna érettem.

E néhány sorból, ha nem mondanám is, világosan látni méltóztatnak tehát tisztelt olvasóim, hogy még csakugyan élek s igy csak azt kell még elmondanom, hogy mikép maradhattam meg életben oly iszonyú veszélyek közt, miket fönnebb leírni szerencsém vala. A most következendő körülményeket mind Bertókomtól tudám meg, kinek buzgólkodása nélkül alkalmasint koporsómra fektették volna a lúdtollat, melylyel bizonyos jó barátimnak már annyi bajt okoztam és fogok még ezentúl is okozni, ha isten segít és életben maradok!

Bertók és Marczi hiven követék utasításomat s fölfegyverkezvén, mindaddig sarkamban valának, míg vezetőmmel, ki, mellesleg legyen mondva, ugyancsak ocsmány hinárba vitt, kocsiba ültem s akkor egész kényelemmel a bakon foglaltak helyet. Midőn kocsink megállapodék, hirtelen leugrottak s a közel árokba lapultak, honnan csak akkor kezdének utánunk nyomulni, midőn már oly távolra haladánk, hogy felfödöztetéstől többé nem tarthattak. A csárda udvarában, mindenütt szorosan a falhoz nyomulva követék lépteinket s így pinczébe menetelünket is azonnal észrevevék, valamint azt is, hogy vezetőm onnan rövid idő mulva nélkülem távozott. Ekkor bajt gyanítottak s rögtön a pinczébe nyomultak, melynek utolsó lépcsőin, a forduló előtt, állván, a Móricz s köztem folyt beszédet szóról-szóra hallák s már épen segélyemre akarának rohanni, midőn Beattini lejött, ki elől gyorsan egy kiálló magos vakablakba nyomultak, hol nem veheté őket észre boszúszomjas ellenségem. Miután pisztolyukat kilövék, azonnal rám rohantak s az udvarra hurczoltak, mi oly gyorsan ment véghez, hogy már az udvaron voltak velem, mielőtt a szűk pinczében, a hármas lövés következtében támadott füstfelhő miatt, a tárgyakat meg lehetett volna egymástól következtetni. Az udvarban új baj érte őket, mert a lövések az egész csőcselék népet kicsődíték s az istállóból is rongyos embercsoport tódult az udvarra; ezen utóbbi körülmény azonban üdvünkre szolgált, mert ezen újabb vendégek czigányok valának, kiket Bertók azonnal nyelvökön szólíta meg s kik ennél fogva a zsiványok elébe álltak s míg őket csöndesíték és megnyugtatni iparkodtak, addig embereim már a közel festőgyárhoz jutának velem és az ajtó melletti csöngetyűt derekasan rángatták. Az ajtó csakhamar meg is nyilt és így minden veszélytől mentve valánk. Rövid ápoltatás után ismét magamhoz tértem s oly jól érzém magamat, mintha legkisebb baj sem történt volna rajtam, minél fogva a gyármunkásokat azonnal ostromlám, hogy menjenek velünk a csárda megmotozására, hol bizonyosan jó fogást sikerülend tennünk. Kérelmek és igéretek végre legyőztek minden akadályt s tizenötödmagammal lehetőségig fegyverkezve, a csárdába sieték, melyet mintegy másfél óra előtt hagytam el.

Ez alatt a förgeteg már meglehetősen eloszlott s a holdnak sugárai időről-időre tiszta fényt vetének a földre. Várakozásunkban csakugyan csalatkoztunk, mikép azt a gyármunkások előre jósolák. A csárda minden zugát gondosan motoztuk meg, de semmi gyanusat nem lelhettünk; csupán a meleg hamú tanusítá, hogy itt rövid idő előtt emberek tanyáztak. Sem élő ember, sem halottnak nem juthatánk nyomába; úgy látszott, hogy szabadulásunk következtében előre sejtének ily motozást és azért szöktek meg; még pedig annyira minden zaj és nyom nélkül, hogy már magam is hajló valék hitelt adni a föld alatti titkos utakról hallott meséknek, mikben eddig makacsul kételkedtem.

Az éj hátra levő néhány óráját tépelődések közt töltém a festőgyárban. Mi történt Móriczczal? Hová lett a csalfa sokalakú Beattini? Halálos sebet kapott-é a szerencsétlen Bandi és mikép jutott a puszta csárdába?

Ezen kérdések megfejtésével fárasztám elmémet, még pedig nem legszerencsésb sikerrel. A két bűnös sorsa felől semmi bizonyost nem sejtheték; megsebesültek-é embereim lövései következtében, vagy meghaltak, vagy egymást konczolták föl bősz dühökben, vagy az általános zavarban szerencsésen megszabadultak egymás körmei közől? Ezen esetek egyike sem csapott túl a lehetőségnek határán s mégis mindegyik oly kétes vala, hogy egyiknek sem adhaték elsőséget a másik fölött, ámbár különben kétségbeesett helyzetöknél fogva könnyen föl lehete rólok tenni, hogy az egyiknek halála után hagyá el a másik azon borzasztó helyet, mert nyilvánosan egyik sem árthatott a másiknak s mégis legnagyobb elkeseredéssel kelle egymást gyülölniök. Mi a szerencsétlen Bandit illeti, ezt meglehetős biztossággal véltem holtnak hihetni, mert a lövés csak egy lépésről s egyenesen mellére irányoztatott és így alkalmasint csak holttestét vivék magokkal a zsiványok, hogy kellemetlen nyomozásokra ne szolgáltathasson alkalmat. S mikép jutott azon bünfészekbe? Erre könnyű volt magamnak válaszolnom, mert hiszen Bertók mondá, hogy czigányok rohantak ki az istálóból; ezek tehát bizonyosan azok valának, kiket a temető közelében láttam s a puszta házat jó tanyának gondolák; éjjel pedig csakhamar megbarátkoztak az oda sereglett csavargókkal. Hogy a kétségbeesett Bandi azonnal föltünt az emberismerő Móricz előtt, azt nagyon természetesnek találtam s így halálát, ha csakugyan bekövetkezett, alig birám sajnálni, mert jobb volt, több gyilkosság elkövetése előtt, így kimulnia, mint utóbb bitón végezni életét. Hátha még megjavult volna? kérdi talán némely szelid jellemü olvasó. Erre csak azon erős hitemet nyilvánítom, hogy az, ki tört szivvel s kétségbeesésből lép a véres bűnpályára, nem igen szokott megjavulni, mert háborgó lelkét csak ujabb s nagyobb bűnök által csöndesítheti le.

Reggel szállásomra távozám, hol már a két sírásó várakozott rám, kiktől azon meglepő hirt hallám, mikép azon emberektől, kik Beattini grófnő koporsóját a gyászkocsira emelék, hitelesen tudták meg, hogy a koporsó bizonyosan üres volt, mert gyakorlottságuknál fogva igen jól tudták, mily súlylyal kell vala a koporsónak birnia, ha holttest lett volna benne.

E felfödözés által igen meglepettem és nem tudám, mit kelljen felőle voltaképen tartanom. Minden valószinüség oda látszott mutatni, hogy a sírásók igazat szólottak s a grófnő csakugyan nem temettetett el; de ebből még nem lehete bizonyossággal következtetnem: hogy meghalt-é tehát csakugyan mégis, vagy nem?

Mind a két vélemény vagy hiedelem mellett több ok küzdött. A halottvizsgáló kiadá hivatalos bizonyítványát a grófnő haláláról s ugyan ki merne az ily urak csalhatlanságában kételkedni! S mi czélja lehetett volna a sokalakú Beattininek egészen rendes temetésig vinni szemfényvesztő játékát? Ellenben, nem gondolhattam-é méltán, hogy az elhunytnak vélt szép asszonyhoz hasonlító ifjú és hölgy, kiket a gaz csaló társaságában fölváltva láttam, csak ugyanazon egy személy, azaz; Móricznak hűtelen hitvese? Ámde, ismétlem, valamint mindezt valószinünek lehete tartanom, úgy egyszersmind egyáltalában nem lelhetém föl a titkos fonalat, melynek vezérlete mellett azon okhoz juthattam volna, mely Beattinit ezen rejtélyes kalandoskodásra birhatá, miután Móricz pénze s a játékasztalok által, úgy szólván, az egész világban mindenütt kényelmesen s kevésb veszély közt élhetett volna, mint Budapesten, hol annyira óhajtott maradni, hogy meggyilkoltatásom által is kész volt magának szabadabb utat nyitni. Bizonyosan valamely titkos oknak kelle léteznie, mely őt varázs hatalommal tartóztatá; s kell-é mondanom, hogy ennek kifürkészése kandiságomat ugyancsak derekasan ostromlá?

Csak most szabadultam meg oly fenyegető veszélytől, mely könnyen életembe kerülhetett volna s ime, már szilárdabbul el valék határozva, mint valaha, egyenesen életem legközelebbi föladatául tüzni ki e rejtélyes kaland további nyomozását s tökéletes leleplezését, ámbár a mult éji fölindulások és fejem megsértése még ugyanazon nap dél tájban ágyra terítettek.

 

IV.

Forró láz.

Beteg voltam! Csak két szó ez s mégis mily iszonyu súlya van! Azt mondják: ki nem tud imádkozni, menjen tengerre. Bohóság! Tornyosuljanak bár felhőkig a hullámok, válasszák magoknak bár játékpehelyül a gyönge hajót az ordító viharok, változtassák bár egyetlen kénes tűzfolyammá a levegőt a robogó villámok, az ép testű s lelkű ember azért mégis ura marad szabad akaratának és legalább siettetheti vagy késleltetheti halálát és kaczaghatja az elemek dühét, mely minden iszonyúsága daczára sem emelkedhetik fölül az emberi akaraton. Ámde lepjen csak meg a halovány arczú s ingatag lépésű betegség és egyetlen mozgásnak sem vagyunk többé szabad urai! A léleknek mindenható ereje megtörik, az akarat legparányibb kifejezése is elnémul s az ember, a teremtés e büszke remeke, haszontalan hus- és csonttömeggé aljasul. E siralmas állapotában azután más gondolkodik, más cselekszik helyette és ő csak fájdalmat s kétségbeesést érez és még csak meg sem tud halni, mert hiszen az akarat is elhagyá őt, míg orvosai vagy a halál nem könyörülnek rajta. Vezessétek súlyos betegnek ágyához a fölfuvalkodott golyhót s bizonyosan eszére fog térni!

És ily állapotba jutottam én! Egyik orvos a másikat válta föl mellettem, mert hiszen pénzben nem volt hiány s így mi természetesb, mint hogy betegségem hetekre terjedt. Testemet kívül belől fölváltva hideggel és meleggel, keserűvel és édessel kínozák, véremet lecsapolák és állapotomnak czifránál czifrább görög neveket adtak, miktől a legegészségesb magyar test is terítőre juthatott volna.

Azonban, mindez említést sem érdemel ahhoz képest, mit lelkem azon szörnyű napokban szenvedett. Nem kivánom azok leirásával a nyájas olvasó türelmét fárasztani, de gyötrelmeim egy részét röviden csakugyan mégis elmondom, hogy legalább némi kis fogalma lehessen borzasztó kínaimról, melyek éjjel nappal egyenlőn ostromlák elmémet.

Mily elhagyatva fekvém ágyamon, ismétlem: elhagyatva, mert azokat, kik mellettem virasztottak, csak pénz lánczolta ágyamhoz; hej pedig az enyhitő részvétet nem lehet ám pénzen megvásárlani! Hajam hideg verejtéktől áthatottan száraz s tüzelő homlokomra tapadt, szemeim kifejezés nélkül meredeztek a szoba falaira, ajkaim összeszorultak s keblem elfogultan és nehezen emelkedék.

A ki rám tekinte, bizonyosan azt gondolá, hogy eszmélet nélkül küzdök testi bajaimmal; ámde csalatkoztak, kik így vélekedtek, mert szemeim sokat, igen sokat láttak és füleim sokat, igen sokat hallottak!

Ágyam ingadozni kezde alattam, a körülöttem levő tárgyak rendetlenül forogtak előttem s legcsodásb csoportozatokat képeztek. Karszékem lehorgasztá füleit, karjaival letörlé magáról a port és kifeszítvén esernyőmet, komolyan lépett emelkedő ágyam mellé, mint látszék, erősen elszántan, hogy nem fog oldalamtól elmaradni; s ezen becsületes öreg karszék ezen példátlan hűsége kimondhatlanul jól esék beteg lelkemnek. Iróasztalom, örömim s fájdalmaim e néma tanuja, sem maradt el, ez is megrázta magát s réz karikáin előbb ágyam mellé csuszott, azután pedig szinte emelkedni kezde, hogy minden pillanatban kész lehessen az indulásra. Tollam, mely sok könnyü sebet ejte már s néhány jóakarómat többször mosolyra csiklandoztatá, lerázá magáról a port, hegyét néhányszor az asztalhoz köszörülé, azután az öblös tentatartóba tekinte, a penészhártyát vigyázva eltávolítá tetejéről s vigan ugrált kezem körül, mindenféle bakugrásokkal irásra akarván kényszeríteni; de lankadt ujjaim megtagadák az óhajtott szolgálatot s hű tollam, nem levén hosszas vesztegléshez szokva, saját rovására legfurcsább alakú szarkalábakat kezde rajzolgatni az asztalon heverő papirdarabokra.

Most csodás alakú férfi lépett szobámba s minden köszöntés nélkül lebegő karszékembe veté magát, mely eléggé nyikorgott és recsegett ugyan, de terhétől nem szabadulhatott meg, mert ez oly szilárdul ült benne, mintha valamennyi huszárcsatáinkat nyeregben vezette volna győzelemre. Ekkor szobám boltozata minden zaj nélkül megnyilt s ágyam, székem és asztalom levegőbe emelkedtek, mi nekem némi aggályt, jókedvű tollamnak pedig nagy örömet okozott.

Messze, igen messze röpülénk! Budapest parányi hangyazsombékká változott alattunk, melyet keskeny szalag övezett, melyben alig ismerheték hatalmas Dunánkra. A nagy Balaton csak tányérnak látszott s maga a tenger is csak alföldi mocsárhoz hasonlított.

Röpülésünk közben elég időm volt csodálatos vendégemet közelebbről megvizsgálni. Első pillanatra hires politikusnak hivém őt, mert három arcza volt; mivel azonban mind a hármat nyiltan kimutatá, tehát e véleménytől csakhamar ismét eltértem. Egyik arcza öreg és ránczos volt ugyan, de oly erős izmokkal ellátva s oly határozottan szilárd kifejezésű és annyi sebforradásokkal ékeskedő, mintha hazánk multját akarná jelképezni. Középső arcza oly fölnyurgult suhanczéhoz hasonlíta, ki a gyermekség saruit már leveté s az úgynevezett pimaszévekbe lépett, mikben rendesen sokat akarunk, de nem tudjuk, mikép kelljen hozzá fognunk s annál fogva vagy semmit nem cselekszünk vagy mindent meglehetősen fonákul és nevetségesen viszünk véghez. Ezen arcz bizonyosan mostani dicső átalakulásunkat tünteti elő, gondolám magamban s a harmadik arczra fordítám szemeimet. Ez a szó teljes értelmében férfias kifejezésű vala, minden vonás szilárd elszántságra mutatott, minden izom erőt tanusított s a villogó szemeknek tüze világosan tanusítá, hogy ezen lénynyel csakugyan senki nem fog büntetlenül tréfálhatni. Ilyennek szeretem én a magyar jövendőjét hinni.

Szemlémet befejezvén, egész tisztelettel szólítám meg csodálatos társamat:

- Bocsánatot kérek, kihez van szerencsém?

- Én az idő vagyok.

- Ezt mindjárt gyanítám és ha szabad kérdeznem, mi czélja van nagyságodnak velem?

- Ember, ne használd ellenemben e czímet, mert ez csak arra emlékeztet, hogy engem vajmi sokan pazarolnak el.

- Engedelmet kérek -

- Az nem szükséges, csak jobbítsd meg magad. Fogd tolladat, tekints alá és jegyezd föl mindazt, mit látni és hallani fogsz.

- De beteg vagyok.

- Tudom, hiszen magyar vagy! De csak fogadd parancsomat s gondold meg, hogy minden bajotok onnan ered, mivel az idő szellemének parancsára nem hallgattok.

Az idő felhuzá szemöldeit s oly jelentőséggel pödré bajuszát, hogy tollamat azonnal remegő kezeimbe szorítám és ágyamból letekinték a földre. Várakozásomban eleinte nagyon csalatkozám, mert csak ködöt pillanték meg alattam; ámde a köd mindinkább oszladozott, épen úgy, mint midőn nemzetiségünk és nyelvünk emelésére, nemzeti színházunkban, tizenkettedszer mutatá Itri várát Döbler ur. Itt azonban nem Itri várát, hanem egészen ismeretlen országot láték a köd fátyolából kifejleni. Bámuló szemeim előtt nagy városok, roppant hadseregek, fényes fejedelmi udvar s jóllétben uszó emberek milliói mutatkoztak s füleimbe erőteljes magyar hangok nyomultak. Boldogság s dicsőség látszott ezen roppant ország minden zugában uralkodni.

- Ez volt hajdani hazája a magyarnak! - szóla érzékeny sohajjal az idő, miből azt következtetém, hogy ő maga is magyar, a miben alkalmasint senki nem fog kételkedni, miután legnagyobb tudósaink egyike már azt is világosan bebizonyítá, hogy az első ember magyar volt, mi egyébiránt már azon oknál fogva is világos, mivel a paradicsomban nem dolgozott, hanem csak buzgó áhitattal várta, hogy szájába röpüljön a napon sült veréb.

Az idő elmondá ezen dicső őseink eredeti országuknak nevét s fekvését, történeteik pedig szemeim előtt peregtek le. Azonban, mindezekről hallgatok, mert két jeles hazánkfia nyomozza most ezeket s így igen méltányos, hogy örömüktől ne fosszam meg őket, hanem szerényen rájok bizzam mind azok elmondását, miket én itt könnyeden láttam, ők ellenben iszonyú munka s verejtékezés közt födözendnek föl.

Az idő intett kezével, a nagy képet köd borítá el, a víg magyar zene szomorúvá változott, melynek alagyás hangjai közé gyakran keringők nyikkanásai vegyültek. Ezután a köd ismét oszladozni kezde s végre a holdvilág sugárai kisütöttek; mert és ezt jól megjegyeztetni kérem - az első kép fényes nappal, emez pedig éjjel mutatkozott.

Sokáig kelle gyönge szemeimet erőltetnem, míg a tárgyakat világosan különböztethetém meg egymástól. Úgy látszott, mintha az előbbi ország egészen fenekestől fölfordult volna. Itt is voltak hegyek és folyamok, de a hegyek ormai fölött sasok helyett verebek röpdöstek s a folyamokon tömlőn űlő magyar daliák helyett füstölgő gőzösök uszkáltak, miken oly zagyva nép hemzsegett, mintha vizözön elől gyüjtötte volna őket az isten oda a világnak minden fajából. Nagy városokat is láték, de azok inkább hasonlítának állatsereglethez, mint az első kép egyjellemű roppant városaihoz. Nem, nem, gondolám, ez nem Magyarország, hanem alkalmasint az egész művelt világ valamely nagyszerű fenyítő gyarmata, hová minden országból azon emberek szállítatnak, kik valami tekintetben már kárt okoztak, vagy legalább okozhatnának hazájoknak. E véleményemet több egyes jelenet is igazolni látszék, melyek alattam egymásután kifejlettek.

Láték ugyanis egy rózsafüzérekkel diszesített és pompásan kivilágított nagy teremet, fuladásig tömve emberekkel. E terem két részre volt fölosztva s kisebb részében egy öreges hölgy, ki oly kaczérul volt öltözve, hogy meztelenségét is alig födé el, egy lábon állott, míg az emberek szent elragadtatásban usztak és lélekzeni is alig merészlettek. Oh, ezek bálványimádók, gondolám, következéskép bizonyosan nem magyarok!

Nagy embertömeget láték gyülekezni, lobogó zászlókkal és ingadozó lábakkal. Talán földindulás miatt tántorognak? Oh, nem! Csak leitták magokat, mivel hazájok egy részének sorsa fölött kell tanácskozniok. Oh, ezek nem magyarok, mert hiszen Magyarország boldog, országokat pedig nem lehet részeg fővel boldogítani!

Hát azon beesett arczú remegő embert hová hurczolják? Oly javítóhelyre, honnan nincs többé visszatérés. És ugyan ki szólhatna ez ellen, miután nem tagadhatni, hogy az ártalmas embert tökéletesen árthatlanná kell tenni, valamint a testről is le kell azon tagot metszeni, mely az egészet veszélyeztethetné. És ugyan mi okozta leginkább ezen ember ártalmasságát? Az, miszerint sokan azok közől, kiknek annyi vagyonuk van, hogy minden évben meglehetős összeget a tudatlanok fölvilágosítására s henyék dolgoztatására fordíthatnának, többnyire más helyeken dőzsölnek s így ezen ember, butaság és nyomor által is kényszerítetve, olyasmit követett el, mire a törvények a legszigorúbb büntetést mondják. S kicsoda azon vastag úr, ki négylovas fényes hintóból nézi a szomorú ünnepélyt? Ez oly becsületes ember, ki már háromszor hirdetett bukást, hitelezőivel mindannyiszor megalkudott és most roppant vagyonnak ura, melyet legnagyobb kényelemmel s minden háborítatás nélkül élvez. Oh, hiszen ilyesmi most már bizonyosan csak Khinában mehet véghez; mert nálunk már legczélszerübb intézkedések virágzanak s hozatnak még folyvást életbe, melyek minden effélét lehetlenségek közé sorolnak.

De mi ez? Valódi középkori jelenet. Számos szakállas férfi lép be az ország határán, mindegyik zsákot visz hátán, mely üres ugyan még, de megtelhetik. Ezeket rongyos asszonyok és mosdatlan gyermekek követik. Alkalmasint zarándokok? Nem, ezek oly emberek, kik mindenütt otthon érzik magokat, hol együgyü embereket találhatnak, kiket könnyen jégre lehet vezetni. Először is pálinkát mérnek, hogy eszöktől foszthassák meg az embereket s e nemes működésért jól megfizettetik magokat. E szerint üres zsákjok megtelik s jól megy dolguk, ámbár még nem élvezhetnek annyi szabadságot, mennyi arra kivántatik, hogy minden vetés nélkül még gazdagabban arathassanak; de ők e bajon is tudnak segíteni s kezeket és nyelveket aranyoznak meg, melyek írni és beszélni tudnak, oly helyeken, hol hiedelmök szerint, nagy a befolyás és hatalom. És ők csakugyan kapnak valamicskét, mert irva van: kopogtassatok és megnyittatik nektek; azokat pedig sárral dobálják, kik ezen adás és kapás rejtő fátyolát kissé szellőztetni merészlik. És ugyan kicsodák ezen emberek, kik ily görbe utakon törekszenek czélhoz jutni? Oh, ezek Khinában és Mesopotámiában laknak ugyan, de különben igen becsületes emberek! Ők jótékony czélokra százakat adakoznak, miután iparuk által ezreket nyertek és ezt nagy kérkedéssel kürtölik, mert hiszen a valódi érdem nem szerény és nem hallgat; ők oly könyörületes szivüek, hogy sértetlenül hagyják meg annak életét, kit minden vagyonából kiiparoztak, sőt még a koldusbotot sem koboztatják el tőle, mert az öléshez bátorság kellene; ők nem szeretik, ha az ember szemökre lobbantja az igazságot, mert hiszen ők sem ragaszkodnak az igazsághoz, hanem csak gyalázatos rágalmakkal iparkodnak magokat védelmezni; ők irókká is emelkednek s ludtoll helyett hizelgőleg csóválják a rókafarkat, meddig napfényt kerülő érdekeiket nem támadjuk meg és rögtön macskakörmöket fitogatnak, mihelyt csak annyit bátorkodunk is mondani, hogy ők is gyarló emberek s hogy köztük is találtatnak olyanok, kik teljes mértékben érdemesek a nyilvánosság ostorára; ők mindig elnyomatás és rabság ellen panaszkodnak, holott épen ők azok, kik nyomasztó aláirási bilincsekben tartják azokat, kiket uraknak és elnyomóiknak gúnyolnak s kiknek vagyonából iparuk által meggazdagodtak; ők hangosan zúgolódnak a türelmetlenség ellen s épen ők azok, kik minden előtt türelmetlenül zárkoznak el, mit a polgárisulás szelleme javítani és változtatni kiván - de ne tovább, ne vesztegessük az időt, hiszen ugyis mindnyájan tudjuk, hogy köztünk ily emberek nem léteznek.

Amott egy ember hatályos szónoklattal védelmezi ártatlanságát; de azok, kikhez oly meghatólag beszél, csak vállat vonitnak és ily nyilatkozattal vigasztalják őt:

- Tudjuk, barátom, jól tudjuk, hogy igazat mondasz; de hiában, meggyőződésünket nem szabad követnünk!

Azon pompás épületben sok kövér ember szundikál. Ugyan mi a dolguk? Semmi. Mivel mozdítják elő a közjót? Semmivel. Kinek adnak bőségükből? Senkinek. Kin segitnek bajában? Senkin. Mire gondolnak? Semmire. Mi lesz belőlök? Semmi. Ki szereti őket? Senki. Semmi és senki! E két szó az, miken kívül semmi egyébbel nem válaszolhatni az irántuk tett kérdésekre.

Mért lőtte magát azon derék fiatal ember főbe és mért ivott mérget azon deli fiatal hölgy? Mert szüléik azt hitték, hogy csak az jó és igaz, mit ők annak tartanak s a rossz gyermekek ezen hiedelem alaposságát nem akarták átlátni.

Ah, de mi ez? Számos férfi ül együtt s tanácskozni látszanak, még pedig igen fontos ügyről, mert sokan oly iszonyúan kiáltoznak össze-vissza, hogy magok is alig érthetik saját szavaikat, miknek magos hangzatú tartalmát különben sem igen értenék; sokan csörömpölnek és sokféle módon zajgnak, azt akarván ez által kijelenteni, hogy nagy figyelemmel kivánják mind azt hallani, mi messze túljár fogalmukon; sokan olvasgatnak és rendkivül csodálkoznak, hogy azon könyveket némelyek dicsérik, holott azokat ők magok is megirhatták volna: sokan nagy jelentőséggel vizsgálgatják a kecseiket fitogtató hölgyeket, kik rendkívül örömest szeretnék nagybuzgalmú honfiakkal megajándékozni a hazát; sokan kimondhatlanul bús arczkifejezéssel kandikálnak tárczájokba s erősen elhatározzák magokban, hogy oly tárgyakról fognak szólani, melylyek vigasztalóbb állapotba fogják azt ismét helyezhetni; sokan azon igen fontos felfödözésen törik fejöket, mely szerint ugyanazon egy kártyán egymásután legalább hatszor lehetne nyerni; sokan párisi divatképet tartnak kezökben és sokat adnának érette, ha nyakkendőjöket oly módos csomóba tudnák bonyolítani, mint a képen látható franczia arszláné vagy sinkoráné; sokan igen finom s nagy ív papirosra valamit irnak, minek rendesen így hangzik kezdete: «Alulirott legmélyebb alázatossággal folyamodni bátorkodik;» sokan ásitnak és órájokat nézegetik, mert érzik, hogy fejök, akarám mondani: gyomruk nagyon üres; sokan - de mi ez? Most rögtön elnémul a nagyobb rész és szétoszlik. Ugyan mit csináltak? Semmit. Ezt csak a természet szeszélyes játékának kell tulajdonítani. Sokan füstszagot éreztek s azt hivék, hogy házuk ég, mely alkalmasint szavaik helytelen tüzétől gyuladt meg; sokan nyelvöket égni érezik, mintha aranyat olvasztanának rajta és ugyan ki birna ily érzéssel daczolni; sokan mellökre éreznek valamit nehezülni és többé a világért sem birnának szólani, a mit épen nem lehet nekik bűnül tulajdonítani; sokan oly magosra érezik magokat emeltetve, hogy fejök szinte szédül bele könnyüsége miatt s ily iszonyú állapotban természetesen kénytelenek elnémulni; sokan oly borzasztó súlyt éreznek zsebeikben, hogy csaknem hátra hanyatlanak, mi természetesb tehát, mint hogy haza sietnek, hogy terhöktől mielőbb megszabadulhassanak; sokan oly puha és kényelmes karszékbe érzik magokat helyeztetve, hogy rögtön kimondhatlanul édesen elalusznak és haza vitetnek. Ime, mit nem tehet a természet szeszélyes játéka! És ez épen nem csodálatos, mert ha a természet a viharzó tenger hullámait rögtön le tudja csöndesíteni, ugyan mért ne birna néhány kiáltozót is elnémítani!

Itt - ott - amott -

- Idő, könyörülj rajtam! Nem nézhetem a sok botrányt, nem hallhatom a sok visszaélést, nem nézhetem a sok fonákságot! Inkább kiugrom ágyamból, habár porrá zúzom is csontjaimat! Egyszerre ennyi! Nem, nem, ezt ki nem állhatom!

Az idő vállat voníta és gúnykaczaj közt szóla:

- Gyönge halandó! Hiszen magad is csak olyan vagy, mint a többi s mégis visszaborzadsz kortársaid tetteitől? Ilyenek vagytok ti, nyomorú porfiak! Ég tudja, miknek képzelitek magatokat nevetséges hiuságtokban, s még csak az igazság táplálékát sem birja gyönge gyomrotok megemészteni! Ám teljesüljön tehát szánakozásra méltó kivánságod. Tekints a jövőbe s vigasztald meg lúdmáj-természetű gyarló lelkedet.

Az idő újjával intett s jótékony köd borult a siralom gyászos völgyére, még pedig sűrű és fekete, melyhez csak azt hiszem hasonlíthatni, mely az elkárhozottak fölött évezredek óta mérgesíti a levegőt.

A köd ismét oszladozott, vig zene harsogott, diadali ének csengett és - oly paradicsomot pillanték meg alattam, melyhez képest Mahomed édene is annyira eltörpül, hogy még csak az ecsedi láphoz, vagy berettyói kotuhoz sem hasonlítható.

Láttam pedig - - de isten mentsen, hogy a jövendő titkait is leleplezzem, elég, ha a mostani titkok némely legszelidebbjeit napfényre deríthetem; különben pedig ugyis csak derék honfitársaimtól függ, hogy azon fény és dicsőség mind mielőbb bekövetkezzék, melyek bámuló szemeim előtt kitárultak.

Csak annyit mondok tehát, hogy -

- Uram, kedves jó uram, térjen magához, itt az orvosság.

Ezt szolgám mondá s én csodálkozva tekinték rá és körülnéztem magamat. Az időnek nyoma sem volt látható, asztalom porosan állott szokott helyén, karszékem meg sem mozdult s tollam kedélyes henyeséggel hevert a bepókhálózott tentatartó mellett, mintha valóságos sujtásos magyarnak született volna.

Néhány pillanatnyi mély csodálkozásomat öröm váltá föl, midőn meggyőződém, hogy csak forróláz látatá velem a sok botrányt és ferdeséget, miket szép hazánkról józan állapotban még csak képzelni sem lehetne. A sok szép, fény és dicsőség is csak puszta agyrém volt ugyan e szerint, de azok legalább még teljesülhetnek idővel, ha magunk is úgy akarjuk és élünk.

Lázas képzeményim csakhamar szerencsésen meggyógyítottak, mert természetem irtózott s féltem, hogy ismét ilyesmiket vagy még szomorgóbbakat kellend látnom, ha a gyalázatos forróláztól mielőbb meg nem szabadulok.

 

V.

Szobalány kalandjai.

A fönebbi erőszakos roham megtöré a forróláz hatalmát, mely eddig fölöttem uralkodék, s eszméletem többé nem hagyott el, ámbár folytonos gyöngeség miatt még mindig őrzenem kellett ágyamat, pedig isten látja lelkemet: mily örömest engedtem volna azt ellopatni. Meg nem foghatom, mikép bírják némelyek életök nagy részét ágyban henyéléssel eltölteni, tökéletesen egészséges állapotban, miután alattam beteg létemre is úgy égett, mint hatvan éves tiszteletbeli esküttön a különben igen díszes eskütti czím.

Most látám csak, hogy nem egyedül szolgál körülöttem hűséges Bertókom, hanem gondjait azon kimondhatlanúl csinos szobalánynyal osztja meg, kit a táncziskolában láték, s ki még most is a házmester szárnyai alatt élvezé e szabadság kéjeit, s kire, mint látszék, szolgám klarinetje igen kedvező benyomást tőn; mit épen nem csodáltam, mert a szobalányok rendesen nagyon lágy szívvel vannak megáldatva s ki ne tudná, hogy nemcsak lágy fejükre, hanem lágy szívükre is kimondhatatlanúl édes és ellenállhatlan hatást szokott az isteni zene gyakorolni, habár nem csalogánytorokból, hanem csak egyszerű klarinetből hangzik is.

Tehát a csinos Háni, kit Ivánkának neveznék, ha kisasszonynyá született volna, igen gyöngéden és szorgalmasan sürge körültem, s lehet, hogy javulásomat kitünőleg jó ápolásának köszönhetém, mert - valljuk meg nyiltan - valamint egészséges korunkban nem élhetünk nők nélkül, úgy betegségünkben is egyedül csak ők azok, kik bajunkat enyhíthetik. Úgy van, tisztelet, becsület, de igazság is, a nők ejtik rajtunk a legveszélyesb, a legsajgóbb sebeket, de viszont egyedül csak ők ám azok, kik testi és lelki sérveinkre enyhítő balzsamot öntenek. Éljenek tehát a nők, és - mi is, hogy egymás életét kölcsönössen édessé és kellemessé tehessük!

A beteg rendesen unalmas szokott lenni, a türelmetlen beteg férfi pedig mindenkor kiállhatatlan, s azért reménylem, hogy nyájas olvasóim csak örvendni és nyerni fognak, ha darab időre elnémulok, s helyettem inkább a szobalányt beszéltetem, ki rövid életének kalandait ezek szerint mondá el:

Én, tudniillik Háni szobalány, születésemről csak annyit tudok, hogy parányi lánynak születtem, s hogy valamint anyám, úgy atyám is mindenesetre volt, mert különben bizonyoson nem is születhettem volna. Lassanként és épen kellő időre, azaz hét év mulva, hét éves lettem, s azon idő óta mindenre tisztán emlékszem, mi velem és körülöttem történt.

Falun laktam, igen csinos házban, igen jó emberek között. A háziúrról csak annyit mondhatok, hogy igen jó s köztiszteletben álló férfi volt, és irántam mindenkor rendkívüli nyájasságot tanusított. Nőtestvére, ki a házi gondok egész terhét egyedül viselé, igen szép és szelíd teremtés vala, ki mindig leggyöngédebb anyai szeretetet éreztetett velem, ámbár gyakran mondá, hogy szüleim mindjárt születésem után elhaltak, hogy ő és bátyja könyörületből vettek engem magokhoz. Igazat mondott-é vagy nem, azt mindeddig nem fürkésztem, mert az életet mindig nagyon becses ajándéknak tekintém, s azért adójának nyomozását igen fölöslegesnek tartottam, főkép miután az jónak hivé rólam nem gondoskodni.

Nevelő szüléim s a falú okosabbjai többször fülem hallatára mondák, hogy szép és ügyes gyermek vagyok, s én ezt örömest elhivém, tudván, hogy az idősebbeket tisztelni kell; már pedig a tiszteletnek legillőbb nyilvánítása az, ha valakinek minden korlátozás nélkül hiszünk.

Olvasni, írni és kötni csakhamar megtanultam s nyolcz éves koromban már tánczolni és énekelni is derekasan tudtam, és nem volt a faluban pacsirta és kecske, melylyel a versenyt bátran ki nem állhattam volna.

Ekkor szemfényvesztők érkeztek falunkba, kik magokat nemzeti színészeknek nevezték. Az igazgató oly szépen dobolt házunk előtt, hogy nevelő anyám, kit mindig nénikének kelle neveznem, meghallgatá kéréseimet, s elvitt magával az uraság juhaklába, hol a játék adatott. Az öreg kocsis azt tanácslá, hogy zöld tyukhúrt tegyek czipőmbe, s akkor aztán nem lesz a szemfényvesztésnek fölöttem ereje, és mindent a maga valódi alakjában fogok látni.

A jó tanácsot híven követém, és csakugyan hasznát is vettem, mert meggyőződtem, hogy nem szemfényvesztőket, hanem egészen közönséges embereket látok jőni, menni, és igen sokat beszélni, a mit én ugyan nem értettem, de a mi bizonyosan nagyon szép volt, mert a színészek is igen szépek voltak és csupa aranyos ruhákba öltöztek.

Egykor épen tánczoltam a tornáczban, midőn az igazgató házunk előtt dobolt. Ő rendkívül elragadtatva látszott s addig ostromlá nénikét, míg végre megengedé, hogy az akolban tánczoljak. Tiszta merő aranyba öltöztetett az igazgatóné, kinek fiával oly remekül tánczoltam, hogy az ispán pipájában csupa bámulásból a tűz kialudt, mi még eddig soha nem történt meg rajta. Másnap ismét tánczolnom kelle s ennek hírére, még az uraság szobalánya is eljött az akolba, mi az igazgatót annyira magánkívűl ragadá, hogy erővel el akart magával vinni. Eleinte nem igen hajlottam ugyan csábításaira, de utóbb annyit beszélt a sok arany ruháról és feneketlen boldogságról, hogy végre csakugyan rászántam magamat, és megszöktem a színészekkel.

Eleinte nagyon tetszett nekem ezen rendetlen élet, mert enni ugyan nagyon keveset kaptam, de dolgoznom és tanulnom nem kellett, s tánczolnom és dalolnom mindig szabad volt; azonban utóbb, midőn már nagyon távol valánk korábbi lakhelyemtől, az igazgatóné azt akará, hogy ebéd után mindig én mosogassam el az edényt, mert ő nem akará többé kezeit rongálni. Igaz ugyan, hogy mi csak nagyon ritkán szoktunk meleget ebédelni, s így egy hétben alig kelle háromszor mosogatnom; de én ezt is sokaltam, mert azt hittem, hogy ahhoz, ki tánczolni tud, nem illik a mosogatás.

Boszúságomban örömest törtem volna össze sokszor az edényt, de mind fából és pléhből volt az egész asztali készület, s így legjobb szándék mellett sem teheték bennök kárt. Azonban mind ezt még csak eltűrtem volna valamikép, de az kimondhatlanúl fájt szívemnek, hogy este aranyos ruhában tánczoltam, nappal pedig czipő nélkül és elrongyollott karton-szoknyácskámban kellett járnom, sőt mi több, szép fehér ruhámból, melyet hazulról magammal vittem, az igazgató, ki hajdan szabólegény volt, kurta köpönyeget varrt magának, börzsönnel piros keresztet festett rá, és vitézeket játszott benne.

Már szinte hazamenetelre akarám magamat határozni, de részint kemény fogadtatás, részint eltévedés miatt annyira féltem, hogy e szándékot nem merészlém végrehajtani.

Ily nyomorban értem el tizenkettedik évemet, midőn az igazgató Pestre utazott, reménylvén, hogy ott kenyeret kap, mit ő már nem adhata többé társainak; várakozásában mindazáltal nagyon csalatkozott, mert a magyar szinészek akkor még a Beleznay kertben játszottak, s falat kenyeröket teljességgel nem oszthaták meg vele, sőt inkább magok is mással szerettek volna osztozni.

Ezen végső csapás megrepeszté szívemet, s első pillanatban elhatározám, hogy egyenesen a Dunába ugrom; ámde a sorsnak végzései titokteljesek, s kerekeit emberi kezek nem forgathatják! A Duna be volt fagyva s gyilkos szándékomat nem teljesithetém.

Erre mindazáltal úgy sem volt szükségem, mert kínzóim a művészet magyar pályadíját elnyerték, azaz, tökéletesen tönkre jutottak. Nem volt hová lehajtniok árva fejöket, és nem volt kenyerök, melylyel kiáltó művészi gyomrukat illedelmes csöndre bírhatták volna. Azonban, a valódi művész soha nem esik kétségbe, mert lángesze által minden bajból kisegíttetik.

Így történt az most is. Az igazgató, pusztán könyörületességből, mert vándorlevele nem volt, ámbár eleget vándorlott, munkát kapott egy zsidó ruhaárusnál, az igazgatóné szakácsnénak állott be a vörös ökörhez czímzett vendégfogadóban, s én pesztonkává lettem Dongai grófnő ő méltóságánál.

Így fizet be az embernek a bérkocsis-gorombaságú sors, mely nem kíméli a fenségest, nem a művészetet, nem a szépet, hanem mindent egyenlő zsarnoksággal gázol el, mit romboló útjában talál!

Az igazgató, ki királyokat játszott ki az éhezésben és művészi kitűrésben ritkítá párját az egész széles Magyarországban, ki társaságának minden tagját mindenkor oly örömest és becsületesen fizette volna, ha pénze lett volna, ki nemcsak dobolni, hanem még írni és olvasni is tudott, ki a legnyomorúbb csárdában sem maradt adós, midőn pénze volt, ki némely este három szerepet is játszott, és ezenkívül még a gyertyák hamvát is elkoppantá keztyűtlen ujjaival, ki kedvező körülmények közt magosra emelkedett volna, ki három személylyel is el tudta a harmincz személyes drámákat játszani, - ezen nagy férfi most tűt, gyűszűt, czérnát és vasalót kezelt, s napszámosok és bérkocsisok számára ócska nadrágokat javítgatott!

És az igazgatóné! Ezen szellemdús asszonyság, kinek oly jó kérő szája volt, hogy a legkonokabb paraszt bábától is ki tudá fekete selyem kötényét csikarni, midőn, királynét játszván, bársony-palástban kelle megjelennie; ki e kötényt mindenkor lélekismeretesen visszaadá, ha történetesen rögtön nem kelle távoznia; ki a természetes magyar boron kívül soha nem használt egyéb pirosítót; ki a kártékony fényűzést nem ismeré, és színpadon soha nem viselt valódi gyémántokat; ki hűségét bizonyosan soha nem szegte volna meg, ha azt valaki valaha bármily keményen ostromlotta volna is; ki soha nem haragudott meg, ha szinészei nem csókoltak neki kezet; ki egyetlen szinésznővel sem kapott hajba s ki minden fiatal szerepet vonakodás nélkül vállalt el, ámbár ötven tavasz csókolá már virító halántékait; ki a tisztaságot oly hőn bálványozá, hogy egész társaságának fehérruháit saját kezeivel mosá, midőn társasága ily fényűzési czikkel történetesen el volt látva; ki - oh, de ki bírná bokros érdemeit elsorolni! S mégis ezen asszony, ezen megfoghatlan művésznő, a nemzeti Tháliának ezen kimagyarázhatlan buzgalmú papnője, most silány főzőkanalat kényszerült kezelni a tragikai hatású tőr helyett, s a vészes következményű méregpohár helyett - silány hagymás rántást kelle kevernie!

Hát én! Én, kinek táncza már nyolcz éves korában egy falusi ispán pipájában a tüzet elaltatá; ki a művészi irígységet még nevéről sem ismerém; ki egy pár piros czipőért tüzes parázson is tánczoltam volna; ki szeszélyből egyszer sem betegültem meg; ki az éhezést oly hamar megtanultam, és a burgonyát is úrias lakomának tartottam; ki idővel arszlánokat foghattam volna művészi targonczámba; ki díj és szerződés nélkül tánczoltam, és szerződésemet mégis soha nem szegtem meg; ki tizenkettedik évembe fordultam, s mégis, tánczosnő létemre, egyetlen férfit sem csábítottam el, sőt még csak az igazgató kegyét sem vadásztam, ámbár egykor új czipőt kaptam volna tőle, ha pénze lett volna; ki keringő zenére is el tudtam a magyar tánczot járni; ki idővel koszorúkat, verseket és más mindenféle zöldségeket kaphattam volna; én - én - makranczos grófkisasszony mellé kerültem, ki még csak három éves volt, s már is husz vénasszonyt halálra tudott volna szeszélyeivel boszantani.

Sors, iszonyú és borzasztó kegyetlenségű zsarnok sors, ha neked ezen otrombaságaidat valaha megbocsáthatom, úgy soha, de soha egyetlen csók se pirosítsa meg ajkaimat! -

Így végzé siralmas történetét Háni, a csinos szobalyányok ezen legfinomabb kiadásu díszpéldánya, s én nagy megindulással legeltetém rajta szemeimet, míg Bertókom keze fejével diónyi könycseppet törlött ki ily munkához épen nem szokott szeméből, mi azt hiteté el velem, hogy szívének szénája nem legjobb rendben van. Izlését azonban mindenesetre dícsérnem kelle, és így fölindulása miatt épen nem birtam rá neheztelni.

A kölcsönös megindulás ezen ünnepélyes pillanatai után, igen nyájas és mintegy atyai hangon így szólék a deli szobalányhoz:

- Meg kell vallanom, Hánika, hogy a konok sors igen méltatlanul bánt veled; de vigasztald magadat azzal, mikép vannak a világ történeti évkönyveiben példák, hogy királyok és nagy hősök is semmivé lettek a vaskaru sors ércz csapásai alatt.

- Igen, - sóhajta szörnyű elszántsággal Háni - de mi művészek voltunk!

- Igaz, s méltó fájdalmadat tisztelem.

- Mily jól esik az embernek az ily méltányos megismerése az érdemnek!

- Háni!

- Méltóztassék.

- Valamire figyelmeztetlek.

- Mire?

- Sokat eltitkoltál.

- Oh, nem!

- De mégis.

- Csak méltóztassék kérdezni.

- Történeted csak tizenkét éves korodig terjed, pedig már idősebbnek látszol valamicskével.

- Valóban idősebb vagyok néhány esztendővel.

- S további életed felől semmit nem mondhatsz?

- Legalább érdekest nem igen mondhatok magamról.

- Talán mégis, például: egy pár szerelmi kalandocskát.

- Oh kérem, minek méltóztatik engem tartani, nagyságos uram!

- Igen derék és nagyon csinos szobacziczuskának, jó Háni.

- Kérem, én nem vagyok olyan, mint a többi.

- Elhiszem, hanem sokkal szebb.

- Nagyságod megszégyenít.

- A világért sem, csak igazat szólok.

- Én még eddig nem voltam szerelmes.

- És most?

- Most?! Nem méltóztatik vizet parancsolni?

- Aha, értem, te el akartál pirulni, Bertókom pedig a bajuszát pödörgeti. De félre a tréfával. Háni, te azt mondád, hogy akkor, midőn a művészet templomát elhagyád, Dongai grófnő szolgálatába állottál?

- Igen, mint pesztonka.

- S hány esztendeig voltál ott?

- Csak kevés nap előtt hagyám őt el.

- Ez is mutatja, hogy derék lány vagy, mert különben nem maradtál volna meg oly sokáig egy helyen. És miért hagytad őt el?

- Féltett udvarlójától, s e miatt egyszer előtte rút békának nevezett.

- Téged?

- Igen.

- Szörnyűség!

- Azt csak nem tűrhettem el.

- Semmiesetre. És ki azon udvarlója?

- Dalmer báró.

- Látod, Háni, engem mind a báró, mind a grófnő érdekel kissé, s nagyon szeretném, ha viszonyukról némi fölvilágosítást kaphatnék.

- Fölvilágosítást?

- Igen.

- Én a grófnő minden titkát tudom, még azt is, melyről szentül hiszi, hogy még csak nem is gyanítja senki.

- Kiváncsivá teszesz.

- Higyje nagyságod, hogy a rút béka ugyancsak árthatna neki.

- Tehát szólj.

- De előadásom hosszacska lesz.

- Annál jobb.

- Még eddig senkinek nem szóltam ugyan, de nagyságod oly szives úr, hogy teljesítnem kell parancsát.

- Csak minden tartózkodás nélkül.

- Úgy mondok el mindent, mikép részint a többi cselédektől hallám, nagyobb részint pedig magam látám, s a grófnő némely vigyázatlan megjegyzéseiből sejtém.

- Csak rajta.

A szobalány széket vont, parancsomra ágyamhoz leült, s a következő történetet mondá el.

 

VI.

Uj titkok.

Gerdai gróf fényes család utolsó ivadéka volt, igen természetes tehát, hogy testi és lelki nevelése nem hanyagoltatott el, hanem minden tekintetben rangjához illőn rendeztetett. Különösen az anyagi nevelés volt az, melyre magas szülei legnagyobb gondot fordítának, mert, mint utolsó csemetének, számos új ággal kelle a sok százados családfát ellátnia. Legtáplálóbb eledellel élt, kénye szerint aludt, sétált és lovagolt, s szeszélyeit mindenkin korlát nélkül gyakorolhatá, hogy ellenkezés által boszúságra ne gerjesztessék, s ennek következtében el ne sorvadjon.

Tizenötödik évében némi elemi oktatásban részesült, s öt év mulva, szüléinek halála után külföldre utazott, az élet finomabb élveit is megismerni óhajtván. Páris és London, mintegy húsz év alatt, nemcsak jószágainak, hanem testének erejét is tökéletesen kimeríté, s ő visszatért hazájába, mert a nagy világvárosokban szégyenlett már szerényebb lábon élni, s azon fölül megrongált egészsége is nyugalmat igénylett. Mind ez egyébiránt oly mindennapi tünemény, hogy említést is alig érdemel.

Jószágait igen szomorú állapotban lelé, s tiszteinek nagyobb része, mindjárt hazatérte után, leköszönt, mert szerzeményöket kényelmesen akarák élvezni. S azért nem is igen gáncsolhatni őket, mert gazdálkodásuk által legalább sok pénz a hazában maradt, mely különben a francziákat és angolokat gazdagította.

A grófnál, számos hitelezőn kívül, a hűséges ragaszkodású köszvény is jelenteni kezdé magát, s e két kellemetlen körülmény házasságról gondoskodásra birta őt.

Végig jártatá tehát szemeit a tejfölös körökben, mikép a főbb körök magokat, isten tudja mi okból, nevezni szeretik, és kevés hónap mulva Foszlány Ida grófkisasszonyban szép és igen gazdag menyasszonyt vezete oltárhoz.

E házasságnak Izabella lett egyetlen gyümölcse, ki a magas törzshez tökéletesen méltó vala, mert atyjának minden testi s lelki tulajdonságait, azaz: minden hibáit teljes mértékben öszpontosítva öröklé. Anyja csakhamar meghalt, s a gondos atya mindent elkövetett, hogy lánya hozzá mindenben tökéletesen hasonló lehessen.

Ezen kivánatát a rendes, czélszerű, finom nevelés legóhajtottabb sikerrel koronázta. Izabella még a felhőkre is parancsoló tekintettel nézett, s görcsöket kapott, ha kivánatára rögtön nem oszlottak el. Az embert, ki hozzá nem vala hasonló, csak eszköznek tekinté, melyet kény és kedv szerint törhetni el. E mellett fényűzési vágya határt nem ismert, s e tekintetben még atyját is fölül multa, ámbár ez minden lehetőséget megkisérte, hogy lánya szörnyű pazarlásán túltehessen.

E kettőztetett kölcsönös nemes vetélkedés csakhamar kimeríté a roppant vagyont, és az érdemes atya aggódva kezde a szép Izabella számára gazdag férjet keresni, kinek vagyonából az eddigi víg életet folytathatnák. Ez azonban igen nehéz munka volt, mert házasodható fiatal rangtársai szinte szereték a rendkivüli fényüzést, s többnyire hamarább tértek vissza külföldről, mint ő, azaz: hamarább pillantottak erszényök fenekére.

A körülmények mindinkább nagyobbuló veszélylyel fenyegetőztek, s Izabella mindenre, csak visszavonulásra nem lévén kész magát elszánni, mindkét szemét behúnyá, s régi nevét, fiatal kezét és számos adósságát Dongainak nyújtá, ki csak új nemes volt ugyan, de atyjától annyi ó aranyat öröklött, hogy ugyancsak ember kelle roppant vagyonának eltékozlására.

A házasság szerencsés megkötése után az öreg grófot három vagy négy év mulva az öröm és köszvény csakhamar megölték, s Izabella, ki azért még mindig grófnőnek nevezteték, külföldi fürdőbe rándult férjével, hogy szeretett atyja s mestere halálát könnyebben feledhesse.

Hogy Izabella nem szerette férjét, azt talán nem is kell mondanom, mert hiszen jól tudjuk, hogy vannak oly körök, mikben ily kötéseknél leginkább csak az illedék vagy birtok tekintélye határoz, s a szív rendesen nem élvezheti a szólásszabadság szép jogát.

És Dongai? Ez azon közönséges bangók egyike volt, kik kimondhatlanul boldogoknak tartják magokat, ha mesteremberből nemessé, s utóbb grófnő feleségök első komornájává válhatnak. Ő tehát lelketlen volt, tivornyázott, és egyebet nem kivánt. E szerint neje, ha még lett volna is benne némi csirája a jónak, melyet okos férj a rossznak elnyomására megerősíthetett volna, ily ember oldala mellett végkép gonosz szellemének áldozatává lőn.

Ugyanazon fürdőben bizonyos Dalmer báró is mulatott akkor, ki nemcsak az egész főrangú hölgyvilágnak, hanem egy igen gazdag pesti zsidónőnek is kedvencze volt. Ezen utóbbi különösen nagyon ragaszkodott hozzá, s nem is sejté, hogy szivét másokkal osztja meg, mert az ügyes báró nála más név alatt udvarolt, tudván, hogy minden magas körből száműzetik, ha ezen aljasnak magyarázandó viszonya napfényre jőne, mert vannak emberek, kik a bűnt csak akkor tartják bűnnek, ha szokott társasági viszonyaikon kivül követtetik el. Hogy ezen árulást a zsidónő nem tudá meg, azt könnyen gondolhatni, mert ő azon fényes zárt körökhöz még csak távolról sem közelíthete.

Dalmer fényben uszott, sokat költött, s ámbár kártyaasztalnál többnyire szerencsésen játszott, mégis általánosan föltünt pazarlása, melylyel több kis fejedelem is alig mérkőzhetett volna, s melyet a zsidónő erszénye sem lehete képes tartós forrással ellátni. E mellett fiatalság, deli külső és legcsábítóbb társalgási modor egyenlően ajánlák őt.

Hogy a szépnem e bálványa Dongai grófnő, a szép Izabella figyelmét sem kerülte el, az igen természetes, valamint az is, hogy Dalmer e figyelmet lehetőségig hasznára törekvék fordítani, de csak bizonyos pontig; mert Dalmer éles látású szemei csakhamar átláták itt, hogy mindent nyerhet, ha vigyázva lép föl.

Izabella ellenében tehát búskomoly és erényes andalgónak szerepét játszá, ki a bűnnek árnyékától is irtózik, s élete legnagyobb üdvét is kész inkább föláldozni, mint lélekismeretét bemocskolni, s azt bűnre tántorítani, kiért szíve olthatatlan tűzzel lángol.

Ezen ügyes fogás által Izabella lelke előtt egészen új mezőt nyitott, mely eddig ismeretlen volt neki, miután kivánatai korlátra még soha nem akadtak. A pillanatnyi fölhevülés legyőzhetlen szenvedélylyé alakult, melyet csak az illedék törvényei birtak még fékezni.

Ez volt azon pont, melyre Dalmer a szenvedélyes grófnőt juttatni akará, s most, tettetve magát, mintha iszonyú szenvedélyének árjától akaratlanúl ragadtatnék el, magán kívül Izabella lábaihoz omlott, s a leghevesb szerelmi nyilatkozást tevé, mely valaha halandónak ajkait elhagyá.

A grófnő szive lázasan dobogott, szemei kéjtől lángoltak, szerelmet lehelő ajkai megnyíltak és a báró - dühösen homlokára ütött, s őrűlt gyanánt rohant ki az illatos teremből.

Izabella szobor gyanánt meredezett utána, s fél óráig maradt mozdulatlan helyzetében, meg nem bírván e viharos jelenet okait és jelentését fejteni. A báró minden szavai a legtüzesb szerelmet leheltek, minden mozdulata, minden tekintete legforróbb szenvedély kifejezését tolmácsolák, s mégis azon pillanatban tünt el, midőn azt kellett volna hallania, hogy - szerettetik.

Kétségei közepett levél lepé meg a grófnőt, levél Dalmer bárótól, melyben a szenvedély legőrjöngőbb kifejezéseivel nyilvánítá, hogy távoznia kell, mert iszonyú szenvedélye fölött többé nem bir uralkodni, s inkább százszoros halállal kész kimulni a legborzasztóbb kínok közt, mint azon hölgyet, ki minden gondolatát sajátjává tevé, olyasmire csábítani akarni, mi által kötelességei sérelmet szenvednének; azon hölgyet, ki ha szabad volna, őt halhatlanná tehetné szerelme által, s kinek ő birtokait, sőt egész életüdvét oly kimondhatlan kéjjel tudná föláldozni, habár mindezek által csak egyetlen mosolyt nyerhetne is jutalmul, melyet nemcsak a szív, hanem a törvény és vallás is szentesítene.

Ily hangon még senki sem szólt a grófnőhez, s e hang minden korlátot lepattanta szívéről, és határtalan szenvedélylyel tölté azt el, melyen kívül egyebet többé nem látott, nem hallott és nem érezett, tökéletesen igazolván azon állítást, hogy a legönzőbb, leghidegebb sziv tud legdühösebben s kiolthatlan lánggal szeretni, ha valaki oly hatalmas szózattal bir, mely annak jeges kérgét áttöri.

A báró csakugyan elutazott, s időről-időre hasonló tartalmú levelekkel tüzelé a grófnő heves szenvedélyét, melyet a távollét már különben is óriásilag táplált. Eddig még csak türheté férjét, de most már csupán azon akadályt kelle benne szemlélnie, mely őt az élet minden üdvétől elzárá. Az eltűrés tehát legkérlelhetlenebb gyülöletté változott, mely a legiszonyubra is képessé tevé az akadályt ismerni nem tanult grófnőt.

Több hónap mulva a fönebbi események után Olaszországba utazott férjével, honnan három hónap mulva mint - özvegy tért vissza, testén a gyásznak fekete szinével, s arczán sóvár kéjnek rózsáival. Dongai Terricinában rablók által gyilkoltatott meg, mit az özvegy hiteles bizonyítványokkal tanusított, ki most már a házassági szerződés világos értelme szerint, elhunyt férje vagyonának fele fölött szabadon rendelkezhetett, másik felét csak lányának halála után birhatandván.

Dalmer báróval még mindig levelezésben állott, de a tüzes imádó folyvást távol tartá magát, minek okát az özvegyen kívül senki nem tudhatá meg; de a levelek tartalma nem igen lehete vigasztaló, mert a grófnő arczán a rózsák halványulni kezdének, fekete szemeiből sötét tűz villámlott, s valahányszor négy éves lyánkájára pillantott, ellenállhatlan borzadás látszék tagjait átfutni, s halványsága egészen rémes halottivá változott.

Ily pillanatban egykor e szók törtek ki ajkain: «Ő azt hiszi, attól fél, hogy szerelmemet meg fognám köztetek osztani, s ez megölné őt!»

Egykor este felé egyedül ment sétálni a kis Idával, s egy óra mulva egyedül s kétségbeesetten tért vissza, szörnyű görcsök közt mondván, hogy gyermekét a vásári tolongásban elveszté.

Tüstént leggondosabb fürkészések tétettek, de a kis Ida nyom nélkül eltűnt. Azóta tizenkét év telt el, de Ida kisasszonyról mindeddig semmit nem hallott.

Ezen szerencsétlenség után Dalmer báró levelei rögtön elmaradtak, s a grófnő hosszú utazásokat tőn, a nélkül, hogy nyomába akadhatott volna.

Búskomoran tért tehát vissza Pestre, és szigorú elvonultságban élt, alig költve el negyedrészét vagyona jövedelmeinek, mi által az évről évre növekedett.

Néhány hónap előtt azonban egészen váratlanul ismét megjelent Dalmer báró, s kevés nap alatt újra kiderült a grófnő homloka, és nyiltan nőszülési fényes készületeket kezde tenni, melyek azonban csakhamar ismét elnyomattak, s minden újabb intézkedések oda látszottak mutatni, hogy minden fekvő vagyonát pénzzé törekszik tenni.

Hosszas hallgatását azzal mentegeté a báró, hogy a lengyel zendülésben részesülés miatt Poroszországban elfogatott, s mindeddig oly szoros őrizet alatt tartatott, hogy egyetlen sornyi levél által sem tudathatá szomorú sorsát, melyet még kinosabbá tőn azon borzasztó érzés, mely azt sugá neki, hogy az idő ki fogja nevét törleni távol kedvesének szivéből.

Egyszer négy napig távol volt, s visszatérte után egy ifjút mutata be a grófnőnél, kit testvérének mondott, de csak nagyon ritkán hozott a házhoz.

Így állottak a grófnő viszonyai, midőn házát elhagyám, s szinte könnyebben lélekzem, mióta titokteljes körétől távol vagyok.

A szobalyány ezen elbeszélése, melynek valódiságában semmi okom nem volt kételkedni, rendkívül meghatotta egész belsőmet. Egészen új tömkelege fejlett ki ez által azon ember gazságainak, kit üldözőbe vevék, s most már világosan látám azon okot, mely miatt nyomozásaim daczára sem akart Pestről távozni, sőt kész volt gyilkosságot is elkövettetni, csakhogy, tőlem szabadulván, biztosabban hajthassa végre gyalázatos terveit. Ő tehát a roppant vagyonú grófnőt bizonyosan külföldre akará vinni, hogy kincseit sajátjává tehesse, s ezt, mint látszék, házasság által akará eszközleni. E szerint tehát Móricz felesége, a szép Eszter, csakugyan nem volt felesége, vagy valóban meghalt, habár üresen temetteték is el a koporsó. De hátha csak vagyonát akará e két megcsalatott asszonynak elrablani, s azután Börger Lenkével kivánta azt megosztani? Mert mind az, mit eddig e szép hajadonról hallék, meggyőzött arról, hogy bűnös csábítás által nála semmiesetre nem fog czélhoz jutni. De mikép birhatta Esztert oly hirtelen férje elhagyására? Oh, az ügyes csábítónak könnyen szokott ilyesmi sikerülni oly asszonynál, ki öreg zsugori férj mellett szenved! És mikép jutott a rablók s csalók társaságába, kik személyében főnöküket látszottak tisztelni? Ezt még könnyebben magyarázhatni meg, mert a gazemberek mindenütt könnyen és hamar megismerik egymást, s az előtt, ki köztük legromlottabb és legelvetemültebb, azonnal meghajlanak.

De hát a grófnőről mit kelle gondolnom?! Férjének halála, s gyermekének rejtélyes eltünése igen gyanussá tevék őt ugyan előttem, de e puszta gyanura mégsem lehete valót építenem; mert mind a két eset csakugyan véletlenségből is megtörténhetett, s így e tekintetben csak a jövendőtől várhaték alapos fölvilágosítást.

Ezen gondolatok sokkal gyorsabban futották át elmémet, mint azokat leirhatám, s miután háborgó kedélyemet ez alatt kissé megnyugtatám, e szókat intézém a szobalyányhoz:

- Itt van még a grófnő?

- Igen, épen ma hallottam az új szobalyánytól, kivel történetesen találkoztam.

- És a báró?

- Azt egy pár hét óta nem látták.

- Mit csinál a grófnő?

- Úgy látszik, hogy még mindig nagy útra készül; szobalyányának azt is mondá, hogy a magyarországi levegő egészségének ártalmas.

- Háni, bizhatom benned?

- Tökéletesen.

- Maradj a házmesternél, s légy Bertóknak segítségére szolgálatom körül.

- Örömest.

- Időről időre add tudtomra, ha valamit hallasz grófnőd viszonyairól.

- Értem.

- Ezen beszélgetésünk pedig mindenki előtt titok maradjon.

- Mindenesetre.

 

VII.

Állatsereglet.

Azon új felfödözések, miket Háni szavaiból meríték, alkalmasint többet tettek egészségem helyreállítására, mint a sok orvosság, mert azóta állapotom szemlátomást javult, s egy pár nap mulva dél felé már sétálni meheték. Mily jótékonyan hatott rám a szabad levegő, midőn gyógyszerbűzű szobámból az utczára jutottam! Testem egészen megújult, s mire a nagyhid-utczába értem, már, hogy úgy mondjam, akár fogadni is mertem volna, hogy soha nem voltam beteg. S ezen kellemes érzésért örömest megbocsátottam azon gazfiaknak, kik miatt forrólázba estem, annyival is inkább, mert szenvedésemből azon okulást merítettem, hogy bizony csak nagyon becses adomány az élet és egészség, s hogy annál fogva ugyancsak megérdemli a gondos föntartást!

Az utczákon mindent régi állapotban lelék, s szinte jól esett egy kis sajátszerű szeméthalmot látnom az egyik utcza közepén, melyet már betegségem előtt is láttam, mert ebből azt lehete következtetnem, hogy még sem voltam szerfölött sokáig beteg, minthogy különben bizonyosan eltakarították volna már a botrányos szemetet. Egyébiránt ez nem nagy baj, mert ha a frakkos és keztyűs gazt nemcsak járdán, hanem szőnyeges termekben is eltűrjük, ugyan mért ne maradhatna meg a lelketlen gaz is békével az utczán, hiszen ez koránsem oly veszélyes, mint a másik.

Ime, a német szinház előtti tér is oly gyönyörű, mint volt. Kövezete valódilag aristokrata szellemmel látszik birni, mert annyi csakugyan bizonyos, hogy az egyenlőség onnan tökéletesen száműzetett. Sok kő büszkén emeli magosra fejét, vagyis inkább tejét, mert hiszen az efféléknek nincs fejök, s valahányszor lecsuszik fölületes simaságukról az ember lába, mindig az alázatos alacsony köveken rúg egyet, ámbár ezek épen nem tehetnek arról, hogy amazok oly magosan hordják orrukat. Így történik ez mindenütt az osztályozott világban, mért ne követhetnék tehát e sok élő példát a német szinház előtti kövek is! Sok ujdonságiró vádolá már magyar s német nyelven az illető hatóságot ezen hoporcsos és göröngyös kövezet miatt. Szegény rövid látásuak, tehát azt sem birtátok fölfogni, hogy ezért inkább nyilvános köszönet kifejezésére kellene a lakosságot fölszólítnotok?! Midőn az ember jó, egyenlő sima kövezeten jár, akkor rendesen a csillagokra, vagy hölgyek szemeire - a mi tulajdonkép mindegy - irányozza tekintetét, és nem igen szokott lába elébe tekinteni. Ily modorú járás-kelés közt pedig, ha az ember korán fog is kelni, mégsem fog aranyat lelni. Az említett szinháztéren ellenben a kövezet rosszasága miatt szükségkép mindig le kell szemeinket szegeznünk a földre, hogy nyakunkat ne törjük, és igen hasznos ám ez, mert habár aranyat nem lelünk is, de bezzeg találunk mást! A bérkocsisok ugyanis seregestől állnak azon téren, s lovaik nemes vetélyvágygyal utánozzák azon kétlábú rokonaik példáját, kik azon szinház egyik szögletén megállnak, s az illedéket, szemérmet, becsülelet és mások egészségét fényes nappal kedvökre gyilkolgatják, a nélkül, hogy ezért bár csak füleiket is levágná valaki. A négylábú lovak tehát buzgó versenyzéssel szemetelnek reggeltől késő estig, s ha a rossz kövezet miatt nem kényszerülnénk szemeinket mindig e gyönyörűen trágyázott téren jártatni, vagyis legeltetni, úgy minduntalan félelmes puhaságú tárgyakba merülnének lábaink. És ugyan mért nem hárítatik el valamikép e minden tekintetben botrányos kétféle undokság? Oh, kérem, mindennek van haszna, habár első tekintetre károsnak látszik is. Ime, mily csinos bódé van e pompás téren fölállítva, neve fagylalda, de jobban illenék rá talán a bélgörcsde czím, mert szorgalmasb látogatóit gyakran mulattatja ezen kedélyes betegség. Ezen fagylaldában legjobb a fagylalt, s némelyek azt gondolják, hogy ezt készítőjének kell érdemül fölróni. Épen nem, mert a két és négylábúak említett szép működéseinek gyönyörű kipárolgása kölcsönöz oly sajátszerű zamatot a fagylaltnak, sőt mi több, azonfölül még egy kis náthával is megajándékozza a csemegézőket, s ugyan ki ne tudná, hogy a nátha rendkívül egészséges, mert sok veszélyessé válható bajtól szabadítja meg az embert. Mind ezekből alkalmasint eléggé világos tehát, hogy a többször említett tér ellen nagyon kár nyilvánosan fölszólalgatni, mert az legjobb úgy, a mint van, s épen így illik minden tekintetben az előtte emelkedő épülethez.

E rövid szemle után Dunánk partja felé folytatám utamat, melyen nagy deszkabódét pillanték meg, melyből iszonyú ordítás harsogott. A kifüggesztett képek világosan tanusíták, hogy állatsereglet van benne, mi mellett különben az ordítás is elég hangosan szólott. Hm, gondolám, ugyan miért ne lépnék e bódéba, most úgyis etetés ideje van, s ilyenkor legérdekesb a vadállatokat látni. Különben is elég bajba ütköztem már az emberek társaságában, épen nem fog tehát ártani, ha most az egyszer szelidebb társaságba lépek, melyben legalább vas rácsolat által ótalmaztatik az ember azok ellen, kik ártalmára lehetnének.

Beléptem tehát, s mivel alapos okom van hinni, hogy szives olvasóim közől egy sem volt Noe apánk bárkájában, tökéletes bátorsággal mondom, hogy minden tekintetben Noe bárkájához hasonlíta belseje; ám czáfolja meg állításomat az, ki a valódi bárkát saját élő szemeivel látta!

Voltak benne ugyanis tiszta és tisztátlan állatok, csakhogy az utóbbiak osztályából sokkal többen. Engem leginkább azon furcsa hasonlatosság lepett meg, mely az állatok s némely nézők közt uralkodott.

Először is természetesen az oroszlánt vettem szemügyre, melyhez egy kétlábú arszlán rendkívül hasonlított, s meg vagyok győződve, hogy saját anyja sem tudná e két állatot egymástól megkülönböztetni, ha az oroszlán sörényét fölégettetné, szemeihez üvegdarabkát csíptetne, tagjait fehér nadrágba és szürke zsákba rejtené, s fogai közé szivart szorítana, mert: mindegyiknek csak ösztöne van, mindegyik józan értelem nélkül ordít, mindegyiknek nagy körme van, s mind a kettő eszik, iszik, alszik, le- s fölsétál, holnapról nem gondoskodik és hizelgő macskatermészetű, ha körmeit használni nem merészli. Hogy szabadban egészen más a valódi oroszlán, az nagyon természetes, mert a szabadság hiánya minden nemesb tehetséget elöl.

Ezen nagy éjszaki medve még csak nem is morog, hanem alattomosan pislog tüzes szemeivel és körmeit mindig készen tartja a ketrecz rostélyánál, prédára várakozva, mert ő csak akkor kap valami után, midőn már tökéletesen bizonyos abban, hogy hatályosan megragadhatja. Csak szakálla hiányzik e medvének, s tökéletesen hasonlítna azon gyakorlott uzsoráshoz ott a szögletben, kit még egy hitelező sem birt megcsalni. Az ily hideg vérű és hidegen számoló medvék és uzsorások rendkívül veszélyesek. Őrizkedjünk tőlük.

Mily furcsák ezen majmok! De ugyan minek vesztegetnénk fölöttük szót, miután titkon bizonyosan mindnyájan kénytelenek vagyunk magunknak megvallani, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, s egy vagy más tekintetben, bizony mindnyájan hasonlítunk hozzájok.

Egy kék róka is ugyancsak megérdemlé a figyelmet. Oly szelid, oly nyájas, oly őszinte tekintetű volt, farkát oly szívnyerőleg csóválá, szemeivel oly édesen hunyorgott, pittyedt ajkaival oly kellemesen mosolygott, mintha valóságos ember lett volna, ki épen hatályosan akarja embertársát megcsalni. Ezen róka alkalmasint legalább háromszor ment már csődületen keresztül az állatok közt.

Mennyi szép, czifra tollú és kiállhatlan üres csevegésű szajkó! Bizony szinte azt kénytelen az ember hinni, hogy tizenkét és egy óra közt a váczi utczában sétál.

A hatalmas sas azon távol zugolyban igen szomorúnak látszik, hihetőleg azért, mivel látja, hogy körülötte leginkább csak verebek és ökörszemek hemzsegnek, melyek végre még ki is gúnyolják őt, miután hátán magosra emelkedtek.

Amott -

De ime, az állatsereglet tulajdonosa perselylyel közelít s kérkedő hangon mondja, hogy most eddig még soha nem látottat fog a nagyérdemű közönség látni és soha nem hallottat hallani.

Ugyan mi lehet az?

A perselybe néhány krajczárt csusztatnak azok, kik ily összeget tréfából is nélkülözhetnek, s a tulajdonos meghajtja magát és egy magas ketrecz függönyeit széthúzza, mely a vadmacska és csörgő kigyó közt áll.

Ah! Ah! Ah!

Ezen szellemdús megjegyzés hangzott minden oldalról.

A tulajdonos hatalmasan köszörülé torkát és mintegy ezeket mondá:

- Nagyságos.

Néhány szabónő és rőfös boltossegéd mozog, mert e czím csak őket illetheti.

- Tekintetes -

Egy pár dajka és pattantyús nyájasan mosolyog.

- És nagyérdemű közönség!

Számos inasgyerkőcz és gyufás suhancz oly kifejezéssel nyújtja előre piszkos nyakát, mintha ezt akarnák mondani:

- Értjük!

- Nagyságos, tekintetes, és nagyérdemű közönség! Itt most oly csodát méltóztatnak látni, melyhez hasonlót Európa és Budapest még eddig nem látott, s melyről bizonyosan senki nem képzelte, hogy azt valaha láthassa. Kimondhatlanul boldognak érzem tehát magamat, hogy e rendkívüli csodát a nagyérdemű közönségnek bámulás, a tisztelt tudós világnak pedig mély vizsgálat végett szemei elébe állíthatom. Ezen csoda egy ismeretlen tengernek eddig még nem ismert szigetén született, honnan a legcsodásb kalandok által jutott birtokomba, miknek elmondásával heteket, sőt hónapokat kellene eltöltenem s azért kénytelen vagyok azokat inkább egészen elhallgatni. Ez tehát - vad lyány és valamint őt nem ismeri senki, úgy ő sem ismer senkit; kígyót, békát nyersen eszik, mit azonban nem szabad nézők előtt tennie, mert sokan eliszonyodnának; vadsága daczára azonban oly szelid, hogy még csak nem is harap, ámbár igen szép fehér fogai vannak. Egyébiránt nagyon szépen tánczol és énekel s csak az kár, hogy szavait nem érthetjük; méltóztassanak mindazáltal elhinni, hogy azok mindenesetre rendkívül érdekesek.

A tulajdonos megtörlé homlokát, intett s a vadlyány kilépvén ketreczéből, az állatok előtti keskeny téren énekszó mellett tánczolni kezde és a bódé minden zugából hangos éljenek harsogtak, ámbár az éneket nem lehete érteni s a táncz is olyan volt, hogy inkább csak jellemtelen ugrándozáshoz hasonlított, minőt színpadunkon is elég gyakran láthatni.

Már megunám e bohóskodást s épen távozni készülék, midőn a vad kisasszony nagyot ugrott felém, kezeit vállamra tevé s mi alatt fogait mutatá, mintha meg akarna harapni, e szókat suttogá: «Szabadítson meg!» - és ismét hangosan énekelve tovább szökdécselt.

Ez egyetlen másodpercz alatt történt s következéskép senkiben nem szülhetett gyanút. Csak most kezdém élesb figyelemre venni a lyányt s minél tovább vizsgálám, annál inkább meggyőződém, hogy ehhez hasonló arczot már láttam, ámbár most nagyon el volt mesterség által változtatva; sőt még hangjáról is azt véltem, hogy egykor már hallottam valahol, noha egészen más hangon énekelt, mint melyen a fönebbi két szót sugá. E kaland rendkívül fölizgatá kiváncsiságomat s én nem távozám a többi nézőkkel a bódéból, hanem magamhoz intém a tulajdonost, miután már valamennyi idegenek kitakarodtak.

- Méltóztassék parancsolni, nagyságos uram! - szóla ezer bók közt az állatok uralkodója.

- Küldje ön ki segédeit.

Parancsolatom azonnal teljesítetett, ámbár emberem kissé aggályosan kezde rám tekintgetni.

- Uram, ön gazember.

- Hogyan?!

- Mondom, ön gazember.

- De -

- Szót sem. Feleljen őszintén. Kicsoda ezen úgynevezett vadlyány?

- Nagyságos uram - kérem - hiszen már megmagyaráztam; - de ha parancsolni méltóztatik, még egyszer is elmondhatom. Itt most oly csodát méltóztatik látni -

- Hallgasson bohóságával! Egyenes választ akarok. Szóljon!

- De mikor mondom -

- Én nem vagyok vad lyány, - kiálta most szívreható hangon a szerencsétlen fogoly. - Istenre kérem, nagyságos uram, szabadítson meg, mert meghalok ezen vadállatok közt, ha kínzóm maga nem öl meg!

- Hallod, gazember?

- Nagyságos uram, kérem -

- Nyisd meg a ketreczet.

- De -

- Hajdukat szólítsak be?

- Jaj nekem!

- Hamar.

- Tüstént.

- Így. Mi a neved, szegény áldozat?

- Rózsa.

- Mosdjál meg.

- Igen, nagyságos uram.

- De kérem, ezen lyányt drága pénzen vásároltam.

- Becsukassalak?

- Ördög és pokol.

- Adj böcsületes ruhát és nagy kendőt e lyánynak. Hamar.

- Legalább méltóztassék költségemet megtéríteni.

- Bottal, ha nem hallgatsz.

- Kész vagyok.

- Kövess!

E szók után a bódéból kiléptünk, s mögötte megállapodván, bérkocsit hozaték, a vad lyányt bele ültetém, helyet foglalék mellette, s szállásomra hajtattam, mert most, miután a sokféle föstéket arczáról lemosá, már tökéletesen ráismertem.

 

VIII.

Irodalmi vértanú.

Szállásomra érkezvén, rövid ideig beszélgettem Rózsával, ki a szép névre igen érdemes volt s szavaiból azonnal meggyőződtem, hogy nemcsak új titoknak juthatok általa birtokába, hanem alkalmasint kulcsot is kapok majd tőle, néhány régibb titok zárának illő fölnyitására.

Mindenek előtt mély hallgatást parancsolék neki s azután Háni gondjaira biztam őt; magam pedig rövid ebédecske után, mely még mindig lábadozó állapotomhoz volt szabva, egy magyar ujság szerkesztő hivatalába siettem.

Az előszobában egy szálas legényt találtam, ki tökéletes művészi avatottsággal és igen alaposnak látszó tárgyismerettel - csizmát talpalt. E látvány kissé meglepett, s már azt hivém, hogy eltévedtem; mert azt tudtam ugyan, hogy az ujságokban elég talpra esett gondolatot lelhetni, de ezzel a csizmatalpalást semmi rokonságba nem birtam hozni.

Kétkedve szólék tehát a legényhez:

- Barátom, én a szerkesztőhivatalt keresem.

A legény mélyet fúrt az árral, pipáját balra mozdítá szájában és röviden csak ezt válaszolá:

- Tessék hát belépni.

- Ide?

- Igenis.

- Azt gondoltam, hogy csizmadiaműhelybe tévedtem.

- Nem, uram. Én csak időtöltésből talpalgatom saját csizmámat.

- Talán tanult mestersége ez?

- Igen.

- Hát mért hagyta el mesterségét?

- Nem szerettem a szurkolást és sokszor hallottam, hogy az ujságirás mellett munka nélkül is meggazdagulhat az ember.

- Ah, tehát ön ujságiró?

- Nem épen egészen, hanem az ujság expeditora vagyok.

- Expeditor?

- Igen, valamennyi ujság az én kezemen megy keresztül.

- Valóban?

- Mind a két városban én hordozom ki az ujságot.

- Ah, értem! Hát meggazdagodott-e már, expeditor úr?

- Eddig még csak gazdám, de hiszen majd rám is elkerül a sor.

- Itthon a szerkesztő úr?

- Nincs.

- Hol van?

- Falura ment, juhocskáit nyiratni.

- Hát jószága is van?

- De mennyi!

- Mikor jő haza?

- Nem tudom. De csak tessék besétálni, első segéde itt van s azzal mindent lehet végezni.

- Hát nem egyenlők a segédek?

- Egyébiránt egyenlők ugyan, de annyiban mégis különböznek egymástól, hogy az első nagyobb fizetést húz és kevesebbet dolgozik, mint a többi; épen úgy, mint a csizmadiáknál az öreg legény.

Tehát a segéddel szólok, gondolám, ámbár nem tagadhatom, hogy én a segédi czím iránt mindig megfoghatlan ellenszenvvel viseltetém, az élet bármely helyzetében találkoztam is azzal. Ezen eszme mindig valami tökéletlenséget foglalt magában nézetem szerint: mintha tudniillik a segéd csak segíteni tudna, de maga nem birna valamely munkát tökéletesen és önállólag befejezni. S ezen véleményemet több ok látszék támogatni.

Így például táborban és csatákban is alkalmaztatnak segédek, de ugyan mit visznek ezek véghez? Szelet csinálnak, lótnak, futnak, mások parancsait másokkal közlik és így legfölebb lovaik lábainak gyorsasága által tehetnek csak némi szolgálatot.

Némely tisztviselők mellett szinte segédek tartatnak; de ugyan miből áll ezek kötelessége? Annak véghezviteléből, mit főnökük nem tart arra méltónak, hogy maga személyesen végezze el.

Még szinházaknál is minden valamire való szinész irtózik az úgynevezett segédszerepektől s a kardalnok is csak fejét vakarja, ha végre csakugyan rátukmálják az effélét.

Meglehet, hogy csalatkozom, de, hogy röviden fejezzem ki magamat, én a műveltebb körökben létező segédeket mindig csak a mesteremberek inasaihoz tudám hasonlítani; azaz: oly egyéneknek tartám őket, kik tanuláson és rontáson kívül még minden egyébre alkalmatlanok s következéskép a polgári életben semmi jelentőséggel nem birhatnak.

E véleményem még akkor is szilárd meggyőződésem vala, midőn a szerkesztőhivatal ajtaját megkopogtattam.

- Tessék! - hangzott belőlről a válasz, oly sajátszerű kifejezéssel, hogy azt minden alaptalan gyanusítás nélkül ilyesmire is lehetett volna magyarázni:

- Vigyen el a manó!

Hm, gondolám, ez nem igen kedvező fogadtatást jósol, s fönebbi véleményemben még inkább megerősödtem; azonban, ha már ennyire jöttem, tehát csakugyan mégis belépek, hiszen legrosszabb esetben sem fogja füleimet leharapni a rossz kedvű segéd.

Példás elszántsággal nyitám meg tehát az ajtót, s ügyes kiszámolással jobb lábamat emelém át először a küszöbön, hogy valami baj, vagy kellemetlenség ne érjen.

Beléptem s az ajtót szép csöndesen betevém, hogy illedelmes föllépésem által a kedvetlen segéd urat kissé megszelidítsem.

Most, szokás szerint, le kellene terjedelmes és hű pontossággal irnom mind azt, mit a szerkesztési hivatalszobában láttam; én azonban nem igen szeretek szokás rabja lenni, hanem inkább saját fejem után járok, s azért inkább azt fogom leirni, mit az érintett szobában nem láttam, de mit ott szükségkép látandónak hittem, azon fogalmak következtében, melyek szerkesztésre nézve elmémben éltek, s mik nélkül e nemes foglalatosságot teljesíthetlennek hittem.

Tehát: nem láttam tisztaságot, pedig azt hittem, hogy minden, s főleg szellemi munka sikeres előmenetelére a tisztaság mulhatlanul szükséges; nem láttam kényelmet, pedig fogalmam szerint nem igen működhetik jó kedvvel ott a lélek, hol a test sanyarúságot érez, és ennek következtében a lelket csöndes elmélkedéseiből gyakran fölriasztja; nem láttam rendet, pedig a rendetlenség első kutforrása a szakadozott értéktelen munkának, mert, hol sokáig kell mindent kutatni és keresgélni, ott zavarba jő az elme, s a legjobb gondolatok is eloszlanak; nem láték elegendő segélyforrásokat, minők: könyvek, földabroszok, minden nyelvü külföldi hirlapok és folyóiratok, pedig a legtermékenyebb elme is kiszárad, ha el van a tudás forrásától záratva, mikből időről időre merítnie kellene, mert mulattatásra lehet ugyan az életből folytonosan meríteni, de oktatásra ennél valamicskével több kivántatik; nem láttam levelek halmazát, pedig a haza ügyei érdeklik leginkább a haza polgárát, és csak ezek azok, miket soha nem unhat meg; nem láttam sok dolgozó embert, pedig egynek, vagy csak kevésnek munkálata egyoldaluvá teszi az ily vállalatot.

Üdvözlésemre a segéd letevé tollát, fölállott, rendkívül fanyar pillantást vetett rám, melyet elég rosszul sikerült mosolylyal törekvék födözni, s épen oly ércztelen, mint kedvetlen hangon kérdé:

- Előfizetni méltóztatik?

Én igen nyájasan felelém:

- Nem.

A segéd leült, tollát kezébe vevé és kérdezőleg tekinte rám.

Tekintetét megértém, valamint azt is, hogy nincs kedve hosszas mulatozásra, röviden tehát csak ezt mondám:

- Nagy gazságnak juték nyomába és szeretném nyilvánossá tenni, mert személyesen nem akarok bele avatkozni.

- Le van a tény irva?

- Nincs, majd elmondom.

- Bocsánat, nincs időm az efféléket meghallgatni és leirni, mert főnököm nincs honn, s minden teher rajtam fekszik.

E szók után előtte fekvő német hirlapba tekinte és hihetlen gyorsasággal fordítá tartalmát magyarra.

Közelebb léptem tehát és kissé sürgetőleg szóltam:

- Majd leirom tehát, ha nem vagyok itt önnek terhére?

A segéd némán mutatott egy poros székre, papirt tolt előmbe és munkáját nagy sietséggel folytatá. Kendőmet a székre terítém, ráültem, öt tollat egymásután megpróbáltam, de egyikkel sem tudtam irni; tollkést kerestem tehát, s mivel ezt nem leltem, a papirosollóval törekvém az egyik tollat kissé kezemhez idomitani, a mi hosszas fáradozás után csakugyan sikerült.

Már épen tentába akarám a szeszélyes alakú tollat mártani, midőn az ajtón kopogtak.

- Tessék! - hangzott ismét kedvetlenül a segéd ajkairól.

Az ajtó megnyilt, s egy nem annyira szép, mind rendkívül vastag asszony lépett be. Egészséges szine világosan tanusítá, hogy faluról jött, s keztyütlen terjedelmes kezeiből könnyen lehete következtetni, hogy igen jó gazdasszony, mikor otthon van. Ezenkívül még azon igen különösen jellemző sajátsággal birt, hogy egyetlen szót sem szólt a szokott üdvözlés elmondása után, hanem három zsebet gondosan megmotozván, a harmadikból pápaszemet vont elő és orrára illeszté.

A segéd nyugodtan mártá be tollát és szintoly nyugodtan folytatá a fordítást.

Az asszony ez alatt zsebeit egymásután az asztalra üríté és gondosan keresgélt a beléjök rejtett s most napfényre jött mindenféle közt; de siker nélkül, mert a sok limet lomot egymásután ismét zsebeibe mélyeszté és keblében keresgélt, honnan ismét sok mindenfélét vont elő, de szinte oly kevés sikerrel, mint előbb. Végre zsebkendőjét is fölbontá, de abban csak kalácsdarabkák voltak szemlélhetők, következéskép a keresett tárgy innen sem került elő. A zsebek még egyszer megmotoztattak, de hasztalan; az asszony tehát rendbe szedé magát s boszúsan szóla:

- Bizonyosan a csézában feledtem.

Ezen fontos megjegyzés után minden további szóváltás nélkül távozott, s én a tollammal a tentatartó felé közelíték, mert ezen jelenet alatt nem tudtam irni, azonban ismét kopogtak az ajtón.

- Tessék!

Egy czifra uracs zuhant a szobába és föltett kalappal az asztalra ülvén, vagyis inkább vetvén magát, iszonyú füstfelhőt bocsáta ki száján és leirhatlan kevélységgel szóla:

- Én Bukfenczy táblabiró vagyok, mondja meg hamar, melyik számban volt a -i lóárverés hirdetve?

A segéd bevégzé a megkezdett sort, kalapját hideg arczkifejezéssel föltevé és igen nyugodtan szóla:

- Nincs időm annak fürkészésére.

Bukfenczy úr bámulva tette le kalapját és - oly csöndesen tűnt el, mintha soha meg sem jelent volna, a segéd pedig letevé kalapját és minden fölindulás nélkül folytatá munkáját.

Hm, gondolám, ezen segéd nekem tetszeni kezd. Ugyan ki fogja Bukfenczy urat a lóvásárra hajtani?

Tollamat a tentatartó felé vándoroltatám, de ismét kopogás.

- Tessék!

Egy igen tisztességes öreg úr lépett be, kalapját, botját s pipáját az ablak párkányára tevé, és erőteljes mély hangon szóla:

- Előfizetni szeretnék.

A segéd arcza kissé felderült, s hangja nyájasabban mondá e szót:

- Méltóztassék.

- Fél esztendőre.

- Ki részére méltóztatik?

- Magamnak.

- Becses nevét kérem.

- Hát nem ismer uraságod?

- Nincs szerencsém.

- Tehát Czombos Boldizsár.

- A czím?

- Táblabiró.

- Lakása?

- Kaszaháti puszta.

- Utolsó posta?

- Járomháza.

- Méltóztassék, itt a nyugtatvány.

Tekintetes Czombos úr végig olvassa a nyugtatványt, még egyszer s harmadszor is átolvassa, mi alatt a segéd tüskén látszik ülni és végre nagy álmélkodással szól:

- Hiba történt, kedves úr.

- Hogyan?

- Hiszen ez a ** czímű ujság?

- Igen.

- Én pedig a *** czíműre akartam előfizetni.

- Sajnálom.

- Már bocsásson meg az úr, alázatos szolgája.

- Ajánlom magamat.

Czombos úr távozik, de rögtön ismét visszatér, és igen nyájasan szól:

- Ugyan kérem, hol lehet csak arra az ujságra előfizetni?

- A -i utczában.

- Köszönöm szépen.

A táblabiró úr utólszor távozott, s a segéd szemeit a német hirlapra függeszté; de ekkor rögtön egy piszkos fiú botlott a szobába és igen éles hangon szóla:

- Pit um khilfeld.

- Itt van, - mondá a segéd, mégsem vesztve türelmét, s ollóval leszelé a papiroslap azon részét, melyet már tele irt, és átadá a fiunak.

- Mit jelent ez? - kérdém őt illedelmesen, mert meg kell vallanom, hogy ezen segédet már csodálni kezdém.

- Ez inas volt a nyomdából, ki külföldi czikket kért a szedők számára; de a sok háborgatás miatt nem igen sokat adhattam neki, s most sietnem kell, mert óranegyed mulva ismét itt fog lenni.

Midőn ez utolsó szókat mondá a segéd, akkor már ismét kopogtak az ajtón.

- Tessék!

A korábbi vastag asszony lépett be és igen engesztelő hangon szóla:

- Bocsánatot kérek, megtaláltam már a czédulát, de csak most láttam, hogy más szerkesztő hivatalnak szól.

- Tehát mit tetszik parancsolni?

- Csak meg akartam az ifjurat nyugtatni. Alázatos szolgálója.

- Ajánlom magamat.

Most rögtön kopogás nélkül nyilt meg az ajtó, s az előszobai száraz ex csizmadia lépett be, kissé fejét vakará, kissé köhintett, s azután igen ünnepélyesen szóla:

- Tekintetes uram!

- Mi baj?

- Ugyan kérem alázatosan, hová vitték O'Connellt?

- Pokolba!

Az érdemes expeditor meghunyászkodva sompolygott ki a szobából, a segéd boszúsan fogott munkájához, s én őszintén megvallom, hogy a szerencsétlen segédet már sajnálni kezdém és kedvetlenül akarám tollamat tentába mártani, de mégsem juthattam a műtételhez, mert ismét hangosan kopogtak.

- Tessék!

Három úr robogott a szobába, s a legvastagabb ingerült hangon szóla:

- Uram, a -ik számban rágalmazó czikkely jelent meg a -i tanács ellen és mi azon tanácsnak tagjai vagyunk.

- Úgy van.

- Rágalmazás?

- Igen.

- Úgy van.

- Tehát méltóztassanak megczáfolni, lapunk a védelemnek mindig nyitva áll.

- Mi a rágalmazó nevét akarjuk tudni, még pedig tüstént.

- Úgy van.

- Azzal nem szolgálhatok.

- Miért?

- Úgy van, miért?

- Mert levelezőinket becsületes embereknek ismervén, névtitkukat becsületesen megőrizzük.

- De én akarom.

- Úgy van.

- Ismétlem, nem.

- Pörbe idéztetjük a szerkesztőséget.

- Úgy van.

- Védni fogjuk magunkat.

- Majd elválik!

- Úgy van.

A három tanácsbeli boszúsan rohant ki az ajtón, és mindketten tollunkhoz fogtunk; de ismét kopogás.

- Tessék!

Egy piszkos ember lép be és igen alázatos hangon szól:

- Bocsánatot kérek, egy kereskedő számára boltczímert kell föstenem, németül és magyarul, nem méltóztatnék a németet magyarra fordítani?

- Szivesen.

A segéd lefordítja a kivánt boltczímet és átadja a festőnek.

- Alázatosan köszönöm.

- Máskor is jöjjön el és ne ferdítsék el a szép magyar nyelvet.

A festő távozik, mi - de nem, nem fogunk az iráshoz, mert az ajtón kopogtatnak és egy vándorló kalmár tekint be, s tolakodólag szól:

- Szép nadrágkelmét -

- Nem kell.

- Gyönyörű mellények -

- Nem kell.

- Pompás selyemkendők - franczia keztyük - nyakkendők -

- Nem kell.

- Csak méltóztassék legalább megtekinteni - igen finom -

- Lódulj pokolba!

- Alázatos szolgája.

Merkur tolakodó fia még be sem csukja az ajtót, s már három egyén nyomul be a küszöbön és fölváltva szólnak:

- Sertéseladási hirdetést hoztam.

- Mindjárt.

- Pergősi úr nem kapta meg a tegnapi számot, azt mondá, hogy nem is fogja többé járatni.

- Tüstént adatok példányt.

- Dergősi ur ezentul Füredre kivánja ujságát járatni.

- Jól van, majd teszek iránta rendelést, hogy pontosan megkapja.

- Pit um khilfeld.

- Nincs még, várjatok.

Az ajtón ismét kopogtak, még mielőtt e félelmes had távozott volna, s egy száraz kereskedőlegény jelent meg, indulatosan mondván:

- Hirdetésünk nem jelent meg a mult számban, uram tehát visszakivánja az öt forintot.

- Itt van.

A segéd ismét iráshoz fogott és az ajtón ismét kopogtak.

Ez már sok, gondolám, s eltávozám, a nélkül, hogy a kivánt tényt leirhattam volna. Nem birtam tovább tanuja lenni e szörnyű zaklatásnak, s megvallom, hogy a szerencsétlen segédszerkesztőket, az irodalom ezen béketürő vértanuit, azóta szivemből tisztelem, s nyilvánosan kérek tőlök bocsánatot addigi sértő balvéleményemért. -

Távozásom előtt még kérdém a szerencsétlen áldozatot, hogy hol szokott estelizni, mert közlendőm iránt mindenesetre bővebben kivántam vele szólani.

Ő a Széchenyi-kertet nevezé, azon megjegyzéssel, hogy rendesen csak tíz óra felé szokott ott megjelenni, mivel dolgai miatt nem lehet előbb szabadulnia.

 

IX.

Két szív és egy hajdú.

A szerkesztőségi segédtől, kit azok után, miket körülötte egyetlen óra lefolyása alatt tapasztaltam, inkább főszerkesztőnek szeretnék nevezni, a hatvani-utczába fordultam, s haza felé ballagtam, mert kiváncsi valék a vad lány egész történetét megtudni, melynek elmondását még e délutánra igérte.

Alig haladék néhány lépést, midőn számos embert hallék utánam sietni, vagy legalább mögöttem jőni. Megállapodám tehát egy kalácsárusnő mellett, s visszatekinték. Egy lány és egy férfi közelíte, nyomban sarkuk mögött pedig egy városi hajdú lépdelt, s e három egyént számos bámész követé. A lány oly szép volt, hogy bizonyosan bármely arszlán is örömest kisérte volna őt és alkalmasint irigylé most a hajdú sorsát. A férfi erőteljes derék legénynek látszott, s fogadni mernék, hogy bármely uri házban is nagy örömmel fogadták volna őt fel komornoknak. Öltözetök csinos és ízlésteljes vala, ámbár föl merem róluk tenni, hogy a divatképet nem igen kisérték folytonos figyelemmel. A hajdú mind ezt nem igen látszék észrevenni, vagy legalább nem tudá eléggé méltánylani az ily külsőségeket, s csak a belső valódi érdemre tekinte, mert igen mogorva hangon és teljességgel nem választékos kifejezésekkel nógatá őket sietésre, sőt botját is oly jelentőséggel mozgatá kezében, hogy minden pillanatban erőszakos alkalmazásától lehete tartani. Ugyan mit véthetett e szép pár?

Két öreg asszony sopánkodva panaszkodott a fiatalság romlottsága ellen, mely napjainkban árvizet és más mindenféle nyilvános csapásokat okoz, s melyről az ő idejökben fogalma sem volt ez embereknek. Sopánkodásuk után az egyik a kalácsosnőhöz fordult és ájtatos hangon kérdé:

- Fra Száli, nem ismeri ezen két rabot?

Száli asszony végig dörzsölé megfordított barna kezét szürke szemein, mintha könyeket akarna belőlök kitörleni és igen szomorúan felelé:

- Hej, dehogy nem ismerem, dehogy nem ismerem!

- Ugyan kicsodák?

- Higyje el, Fra Vávi, nincs több ilyen két szív a két városban, s most egy goromba hajdú mégis a dolgozóházba viszi őket!

- Mit vétettek?

- Valahányszor szolgálat nélkül volt egyik vagy másik, mindig nálam laktak, minden hónapban legalább két hétig és egyetlen fillérrel sem maradtak adósak.

- Dehogy?!

- Úgy bizony!

- De ugyan mondja el hát történetöket a szegény páráknak.

- Isten neki, hallják tehát!

A történetet én is végig hallgatám, s így elmondhatom azt, habár nem is egészen Száli asszony szavaival, de mindenesetre oly hiven, mikép azt a tárgy fontossága érdemli, sőt igényli. Egyébiránt szabad legyen azt azon modorban előadnom, melyben a világhirű Sue «Vándor zsidó» czímű regényét irá, melyet a gazdag német irodalom husz fordításban tömöget romlott gyomrába, melyre a szegény magyar irodalom nem szorult és melyet bizonyosan meg sem fogna egészséges gyomrú olvasó közönsége emészteni.

Az elemek iszonyú csatát vítanak, a villámok borzasztóan ropogtanak, eső és vihar rettentően egyesültenek, s e kettő közé jég és dara vegyültenek.

Az egész természet irtózatos működésben vala, s a földnek sarkai sirva nyögdécseltek.

Ekkor egy férfi siete végig a háromdob-utczán, nehéz csizmában, melynek patkója bizonyosan látható nyomokat hagyott volna maga után, ha ezt a kövezet keménysége engedte volna, s a csizma tulajdonkép meg lett volna patkolva.

Az elemek csatáztak, s a kutyák lehorgasztott farkkal vonultak a kapuk alá, de a nehéz csizmájú férfi folyvást előre haladott és szilárd kezekkel tartá kék kanavászból készült esernyőjét.

Az elemcsata oly dühösen folyt, mintha az egész természet meg akart volna pukkadni.

Az utcza közepén nagy tó támadott, s a tónak ellenkező partja felé emberi lény közelített.

Ezen ember pedig némber vala.

A némber nagy elszántságot látszott tanusítani és e tekintetben a csizmás férfihoz nagyon hasonlított.

Ezen némber nem viselt oly csizmát, mely nyomot hagyhatott volna maga után, hanem csak szerény czipőt, melynek egyike hűtlenül elhagyta már lábát.

Most mind a ketten a tónak két ellenkező partjához érkeztek.

A férfi innen oda nézett, a némber onnan ide nézett.

Ezen különböző irányú nézésben egész leirhatlan világfájdalom feküdt.

A némber nem jöhete át, a férfi nem mehete át.

Ah, kérlelhetlen sors, mért zárad el őket egymástól?!

A férfi átnézett, s a némber is átnézett és szemeikben lelkeik találkoztak egymással.

Az elemek még sem nyujtának békülésre kezet egymásnak, s a férfi és némber sem segítheték át egymást, mert kezeik rövidek valának, mint az élet, s csak óhajtásuk nyuladozott oly hosszúra, mint a halál.

A némber kiterjeszté karjait a kanavász esernyő után.

A férfi kimereszté szemeit - a némber után.

A természet vajudva nyögött, a némber rémültében sirt, s a férfi boszúságában szivrehatólag káromkodott, mint a szakadó hideg jégeső.

E két emberi lény két keblében két szív dobogott, de két elméjében csak egy gondolat uralkodott.

Mind a kettő oda kivánta tudniillik az őket elválasztó tócsát, hol még a kukoricza sem terem.

Nagy szellemek gondolatai így szoktak egymással találkozni.

Ámde a tó mind e mellett is csak tó maradt, s a két szív és egy gondolat törvényes tulajdonosai a tó ellenkező partjain maradtanak.

A tó ketté szakítja az utczát, mely szélső határa a széles országútnak, s a némber czipőtlen lába borzad, mert szeptember hónap vége felé közelít, s a felhők alá szökött nap nem küldheti le jótékony sugárait.

Balra házak emelkednek, jobbra szemétdombok áznak, mikről iszonyú tömegek úsznak le a tóba.

Ez a háromdob-utcza!

És ugyan kicsoda ezen két emberi lény, kik a természet és szemétdomb ezen irtózatos vonaglása és ázása közepett a tónak partjain ácsorognak?

A csönd ünnepélyes, e csönd alatt azonban csak a két lény hallgatása értetik.

Honnan jött e két lény, kiket a természet bősz dühe oly konokul választott el egymástól?

A férfi 1840-ben még csak kanász volt és gyakran futott a farkasok elől.

Utóbb ezen férfi paszomántos ruhát ölte tagjaira, s nemcsak farkasok, hanem még szobalányok elől sem futott többé.

Végre a legvadabb szobalányok is szelidülve nyujták neki kezeiket.

És a némber, ki még mindig vágyó pillantásokat röpíte át a tócsán?

Ő szép volt, s némbernek ez többnyire elég, főkép ha szobalány, ne vakmerősködjünk a természet legmagasztosb titkait romboló vad kezekkel leleplezni.

És nevök?

A némber Sári, a férfi Habakuk nevet kapott; ámde ez nem baj, mert hiszen Lélia és Trenmor neveket is kaphattak volna.

Ez tehát nem az ő hibájok.

Örökké fog a természet vajudni és kenetlen sarkaiban nyikorgani?

Nem fognak az égnek keserves könyűi szakadni megszűnni?

Nem fog a habarékos tónak hullámtengere apadni?

Nem! Nem! Nem!

Szerencsétlen Sári-Lélia!

Boldogtalan Habakuk-Trenmor!

Méltatlanul üldözött, szánakozásra méltó áldozatai a sorsnak!

De az erős férfi daczolni tud a végzés vas karával és a gyönge nő örömest bizza magát az erősebbnek védelmére.

Trenmor ég felé emeli elszánt tekintetét, s kezeinek egyikét ökölbe szorítja és örömest tenné ezt a másikkal is, de ebben a jótékony esernyőt kell tartania.

Egy, kettő, három!

Vihar, némulj el!

Zápor, szűnjél meg!

Tó, fogsz-e apadni?

Nem?

Egy, kettő, három!

Megtörtént!

Trenmor a tóba ugrik, s a hullámok sustorogva ölelkeznek össze térdei fölött és nedves csókokat nyomnak szürke nadrágára.

Lélia hangosan fölsikolt, a mennydörgés gyönge visszhangot röpít e sikoltás után, és a mennykő és sikoltás a villámok tüzes szárnyain találkoznak egymással.

És mit csinálnak, miután egymással a levegőben találkoznak?

Semmit! Semmit! Semmit!

Trenmor hármat, Trenmor négyet, Trenmor ötöt lép a tónak habarékos szőke hullámai közt, és Trenmor a tónak tulsó partjára érkezik.

Lélia mélyet sóhajt és ájulva dől Trenmor karjaiba.

Trenmor kebléhez szorítja Léliát, s a zajgó tónak tulsó partjára emeli.

Léliának ájulása e közben oly mély, mint a feneketlen tenger; de lélekjelenléte mind a mellett is oly nagy, mint Napoleon nagysága, mert ájulásának közepette kezeibe ragadá az esernyőt, hogy kényelmesebben czipelhesse őt a tulsó partra Trenmor.

A nagy munka megtörtént, s a csatázó elemek bámulnak és Lélia ismét magához tér, midőn czipőtlen lába a vizes köveket érinti.

Lélia!

Trenmor!

Többet nem szólhattak, s némán tekintének egymásra a kanavász esernyő alatt, fölöttök dühös elemharcz, alattok lucskos kövezet.

Énekeljetek diadali dalt, oh, költők; mert a két szív megérté egymást, noha a két száj néma maradt.

Boldog pillanat! Két mennykő csapott le egyszerre, két ajak simult egymásra és két szív dobogott egymásért, s csak egy czipőtlen láb didergett!

Ily boldog pillanatokkal fukar szokott a természet lenni, s szerencsés az, kinek életében bár csak egyszer mosolyg is így a boldogság szelleme!

És ezen boldog pillanattól fogva Lélia és Trenmor méltán mondhaták:

Két láb és egy czipő, két szív és egy dobbanás!

Lélia és Trenmor szerették egymást, s a bömbölő vihar mennyei zenévé változott és a napnak mosolygó sugárai fölcsókolák a vizet a hideg kövezetről, s Lélia czipőtlen lába többé nem didergett.

A két szerető nem volt magyar, mert csak egy gondolata volt: egyesülés.

Az egyesülés pénzbe kerül, és a két szerető szegény vala.

Sirjatok, érzékeny olvasók, silány pénz gátolá a szeretők boldogító egyesülését!

Ámde ők helyesen fogák föl a tizenkilenczedik század iparüző szellemét.

Lélia és Trenmor pénzt iparkodtak szerezni, pénzt, minden áron csak pénzt.

Iparkodásuk szépen gyümölcsözött, s pénzecskéjök szaporodni kezdett.

De a hidegen számolgató világ nem tudá hő óhajtásuk végrehajtó eszközeit méltánylani és iparüzésöknek nyomába jutott.

Ez nálunk csoda ugyan, de mégis igaz!

Lélia és Trenmor buzgó törekvése - lopásnak neveztetett, s Lélia és Trenmor a dolgozóházba vezettettek!

Eredjetek meg égnek csatornái és potyogtassatok ökölnyi könyeket!

 

X.

Embervadász.

Lélia és Trenmor szomorú, regényes és mégis valóságos története annyira megrendíté fogékony keblemet, hogy szokott vidámságom minden nyoma eltűnt arczomról, s igen komoly ünnepélyességgel baktattam az országút felé. Érzékenységem annyira föl volt csigázva, hogy ezen szomorú pillanatban talán Beattinival és Móriczczal is ki tudtam volna békülni. Hja, nagyszerű események rendesen nagyszerű hatást gyakorlanak a gyönge emberi természetre!

Csöndes mélázásomból emberi kéz vert föl, mely karomat megragadá. Szemeimet fölemelém, s egészen ismeretlen uracs tekintetével találkoztam, ki legfinomabb izlés szerint volt öltözve és igen fáradtnak látszott. Üdvözlés helyett e szókkal rohant meg:

- Mily véletlen szerencse, hogy önnel találkoztam!

- Nincs szerencsém -

- Ön nem ismer engem?

- Nem.

- Lehetetlen!

- Valóban, nem.

- Megfoghatlan, pedig nem rég a szinházban szerencsém - azaz szerencsétlenségem volt ön lábára tapodnom.

- Nem emlékszem.

- Ah, rendkívül örvendek, hogy oly nagylelküen megbocsáta ön.

- De mondom -

- Kérem, kérem, feledjük az egész kellemetlen történetet, most sokkal fontosb ügyről kell önnel szólanom.

- Méltóztassék, ámbár -

- Ah, értem, értem, sietni méltóztatik; csak röviden fogok tehát szólani. Énekesnőnk ma föllép.

- Az nem ujság.

- Tudom, de rendkívüli ármányok vannak ellene mozgásban.

- Hasonlót hasonlóval.

- Képzelje ön csak, ki akarják fütyölni!

- Valóban?

- Becsületemre mondom.

- Ám fütyöljék, nem bánom, én különben sem vagyok barátja az operának.

- Helyes, helyes, magam is egészen úgy érzek, s szinte örülök a botránynak; reménylem, nem fog ön ma a szinházból elmaradni.

- Sőt igen, mert nem szoktam fütyölni.

- Hiszen az nem is szükséges, de az ily botrányos esték mindig nagyon mulatságosak.

- Nézeteink nem egyeznek össze; én a botrányt mindenütt gyűlölöm, s leginkább a szinházban.

- Oh, de azért mégis csak el méltóztatik jőni, nemde?

- Nem. Ajánlom magamat.

- De talán -

Én elfordultam és az uracs tova rohant.

És ki volt ezen tolakodó uracs?

Embervadász.

Hogyan?

Igen, embervadász, de nem oly veszélyes, mint az «Utolsó Bátori» embervadászai, hanem nevetséges kullancs, ki a művésznők uszályába szeret tapadni, s nem távozik onnan, habár tüskén, bokron és sáron hurczolják is keresztül.

Vesztegessünk leirására néhány sort, ha úgy tetszik.

Vannak művésznők, kik nagyon szeretik a nagy díjt, s van közönség, mely az ily nagy művésznőket nem szereti állandóan oly nagyon, hogy nagy díjok folyvást kitelhetnék a szinháznak általa hozott rendes jövedelméből. Ez természetesen nagy baj, főleg a nagy művésznőkre nézve.

Az ily embervadász tehát, ki a kullancs irigylésre méltó szerepét játszogatja körülöttök, mivel semmiféle más szerepre nem alkalmas széles e világon, minden föllépésök előtt a város valamennyi kávéházát és utczáját bebarangolja, mindenütt botrányról cseveg és leirhatlan szemtelenséggel vadászsza az embereket szinházba menetelre és vadászata legtöbb esetben sikerül. A művésznők ugyanis mindenkor birnak tisztelőkkel és ellenségekkel, s ezenkívül mindenkor részrehajlatlan hideg emberek is találkoznak.

A tisztelők az ily felszólításokra nem maradnak el a szinházból, hogy a fütyölést tapsaikkal nyomhassák el. Az ellenkező indulatuak szinte elmennek, hogy fütyölhessenek; a semlegesek közől pedig szinte sokan sereglenek szinházba, mert gyarló természetében fekszik az embernek, hogy más kárán szeret kaczagni, s a botrányok nemcsak nálunk, hanem másutt is rendesen némi vonzó erővel birnak a nagyobb, vagyis műveletlenebb közönség ellenében. Az ily fogás tehát mindenkor használ, még pedig nem csupán egy estére, mert ha a botrány nem sül is el, sokan azt szokták hinni, hogy majd a legközelebbi előadás alatt fog a szörnyű csata véghezmenni. És ezzel még koránsem éri be az embervadász, hanem tolakodása által egy pár hirlapra is némi kis befolyást tud magának szerezni, és azokból buzgón puskázgat a közönségre, dicséretekkel halmoztatva a nagy művésznőt és időről időre szomorú hangú tárogatót harsogtatva szándéklott elmenetele fölött, mely az egész hazát orvosolhatlan vészbe fogná dönteni.

Ezenkívül még igen számos kötelessége van az embervadásznak. Időről időre verselőt tud szerezni, ki egy pár rántott csirkéért a nagy művésznőt megénekleni tartozik és koszorukat vásárol, miket többnyire maga dobál a szinpadra. Minden előadáson jelen van, s egy pár zsoldost, vagy dalőrültet gyüjt maga mellé és akár kell, akár nem, mindig dühösen tapsol, tombol és ordít. E zajgás az unatkozó karzatiakra mindig nagy befolyással van, kik aztán ugyancsak derekasan összeverik első lábaikat és torkukat sem kimélik, ámbár száz eset közöl bizonyosan kilenczvenkilenczszer nem tudnák megmondani, hogy tulajdonképen miért tapsoltak és miért koptatták tüdejöket, a minek tudására egyébiránt az embervadásznak nincs is szüksége. Emberek tapsolnak-e vagy lelketlen erőművek, az neki mindegy, csak zaj legyen. Ezen oktalan lárma természetesen ellenzéket alkot, s a józanabb rész pisszeg és morog; de épen ez az, mit az embervadász óhajt, ez az igazi víz az ő malmára; mert a szinházat sok szabadelmű férfi is látogatja, ezek tehát vagy egyik vagy másik részre azonnal ellenzéket képeznek, s így utoljára a közönség fele tapsol, fele pedig pisszeg, holott különben alkalmasint három negyedrésze meg sem moczczant volna, s mindezt egyetlen embervadász, vagyis művészeti kullancs okozza, kinek szavára különben a leggyávább nyul sem ugranék ki a bokorból.

Ezen fölélesztett ellenzéki szellem azután általános élénkséget szül a közönségben, mely rendes pártokra szakad és az izgatást egyik vagy másik részre szinházon kívül is folytatja és így a nagy művésznőnek darab időre ismét nagyobb hallgató kört szerez. Utóbb az ingerültséget ismét pangás követi ugyan, de az embervadász nem nyugszik, hanem mindig újabb meg újabb ármányokat használ a részvétlenség fölcsiklandozására, minélfogva a részvét ismét éledezni kezd néhány napra, s tökéletesen mindig csak rövid időre szűnik meg, mert a kullancs buzgalmát egyedül csak a halál szüntetheti meg, s fogadni mernék, hogy utolsó mozdulata még akkor is görcsösen vonagló tapsból áll.

De ugyan mi jutalma lehet az embervadásznak, ily roppant és folytonos fáradozásai után, melyek folyvást sikerrel töltögetik a nagy művésznő erszényét?

Valamint szolgálatai nagyok, korszerűek és hasznosak, úgy jutalma is méltóképen nagyszerű és rendkívül buzdító.

Ő ugyanis saját pénzeért minden előadáson jelen lehet, a nélkül, hogy ezen jogért a belépti díjon kívül egyebet fizetnie kellene; ő koszorukat vásárolhat, ámbár ugyanazon egyet háromszor is ledobhatja egymásután, ha némi változást tesz rajta, hogy gazdálkodását a közönség észre ne vegye; midőn a nagy művésznőnek bérkocsira van szüksége, ő azt nemcsak elhozhatja, hanem még ajtaját is megnyithatja, sőt néha bele is emelheti a nagy művésznőt és addig tekinthet oda, meddig csak szemeivel láthatja; ő vendégeket híhat meg a nagy művésznő parancsára, sőt maga is részesülhet egy kanál leveskében, mert hiszen vig asztalnál mindenkor bohóczra is szükség van; ő tüstént eltávozhatik, midőn a nagy művésznőnek kellemes vendége érkezik; neki nemcsak enyelegni szabad a művésznő kedvencz ölebével, hanem meg is fésülheti azt, ha annyi gyakorlottsággal bir e művészi foglalatosságban, hogy a kedves kis állatot nem sérti meg; ha a nagy művésznő a városligetben észreveszi, hogy zsebkendőjét honn feledé, neki kétségbehozhatlan joga van azért a városba visszafutni, csakhogy aztán gyorsak legyenek ám lábai; ha rendkívül jól viseli magát, úgy a nagy művésznő kis mosóczéduláját ő irhatja; ő azon boldog halandó, ki a művésznőnek jó éjszakát kivánhat, és azután haza mehet; szóval, ő mindent véghezvihet, minek teljesítésére a nagy müvésznő cselédeinek nincs idejök.

És ugyan van-e halandó széles e világon, ki ily magasztos és megfoghatlan becsű jutalmakért élete legbüszkébb kivánatai közé ne sorolná azt, hogy valamely nagy művésznőnek ily kimondhatlanul boldog embervadásza, vagyis kullancsa lehessen?!

Mire ezeket elmondám és szobámba érkeztem, akkor ott lelém már a szép fiatal vad lányt, ki az ablaknál állott, s rendkívül gyönyörködni látszott az országútról emelkedő mesés sűrüségű porfelhők szemlélésében.

Beléptemkor ijedten fordult vissza, mert alkalmasint kínzóját, az állatsereglet tulajdonosát, vélte közelíteni; de csakhamar öröm mutatkozott arczán, midőn rám ismert.

Néhány közönös kérdés után végre így szólék hozzá:

- Rózsa, megigérted, hogy még ma elmondod történetedet.

- Igen szivesen, - felelte ő, s ismételt intésemre a pamlagon helyet foglalt.

- Tehát halljunk szót.

Rózsa minden vonakodás nélkül elmondá történetét, mikép az itt szóról szóra következik.

 

XI.

Félbenszakasztás.

Alig nyitá meg ajkait a szép Rózsa, történeteinek elmondására, midőn ajtóm megnyílt s egy némber lépett be, kinek sajátszerű külseje azonnal egész figyelmemet magára voná. Hervatag arczán nemes szépség félreismerhetlen jelei mutatkoztak, miket a szenvedés-barázdálta redők sem valának képesek tökéletesen letörleni, ámbár a gyöngéd vonások sokkal hamarább szokták eredeti bájaikat elveszteni. Mély üregű szemei kifejezés nélkül tévedeztek tárgyról-tárgyra, s csak néha villantak nagyobb élénkségre, mint vihar után a láthatáron czikkázó villámok, melyek nem gyújtanak ugyan többé, de mégis elevenen emlékeztetik romboló erejökre az embert. Magas homlokát hosszú fürtök környezék, melyek egy része fekete volt még, de fehér szálak is kezdének már belőlök előtünni, mit nem annyira az idő, mint inkább rendkívüli események befolyásának kelle tulajdonítani. Keskeny metszetű ajkain saját neme ült a dacznak, mely nem annyira kihivó, mint mindent eltűrni kész jellemet árult el. Nyaka száraz volt, s valamint ez, úgy rövid lélekzése s el nem fojtható köhögés is tanusítá, hogy e némber nem fog sokáig e földön szenvedni. Öltözete a legutolsó divathoz simult, de rendetlenségénél fogva azt árulta el, hogy nem igen gyakran váltatik föl más által. Kezében hárfát tartott e némber, melynek kopottsága folytonos használatra látszott mutatni.

Tehát hárfás lány, gondolám, ki az apróbb csapszékekben trágár dalokkal gyönyörködteti a serező hallgatókat s elég nyomorultan tengeti életét. Hidegen szólék tehát, különben is bosszankodva a kellemetlen félbenszakasztás miatt:

- Nincs zenére szükségünk.

A némber élesen jártatá rajtam végig szemeit s tompa, közönös hangon viszonzá:

- Annál nagyobb szükségem van nekem nagyságodra.

E váratlan felelet által kissé meglepettem s már nyersebb megjegyzésre akarám ajkaimat megnyitni, midőn véletlenül szemeire emelém tekintetemet s kimagyarázhatlan megindulást érzék, mert e kihamvadt szemek e pillanatban oly rémes szenvedélytől lángoltak, hogy hatásuk hatalmát ki nem állhatám s félre kelle tekintenem, mintha mérges kigyó szemei meredeztek volna rám. Kezem akaratlanul zsebembe mélyedett s erszényt vonék elő; de a némber nem hagyá sejtett szándékomat végrehajtani, hanem előbbi hangján nyomatékosan szóla:

- Nem így értettem. Míg e hárfa húrjai örömet hazudnak elszáradt ujjaim alatt, addig testem nem fog nyomasztó hiányt érezni; de az embernek, fájdalom, nemcsak teste van, hanem lelke is, melynek szinte táplálékra van szüksége!

Itt elhallgatott a némber s kezeit görcsös remegéssel emelé szemeihez, mintha könyeit akarná törleni, de csakhamar ismét lebocsátá azokat, mert a szenvedély lángjai kiolták az enyhítő könyűk forrását.

Elfojthatlan szánakozással legeltetém rajta szemeimet s teljességgel nem bírám magamnak e rejtélyes jelenetet megmagyarázni. A hölgy beszédmódja s egész magaviselete sokkal nagyobb műveltséget tanusíta, mint első pillanatban gyaníthatám s ez azon meggyőződést szülé bennem, hogy nem oly elvetemült teremtmény áll előttem, kik, kecseik elvirágzása után, a házalás egyéb nemei közt, gyakran a nyilvános zenézést is végső segédszerül szokták használni, az éhség s meztelenség eltávolítására. Mi hozhatá tehát a boldogtalan némbert ezen szánakozásra méltó helyzetbe? S mi rendkívüli csapások szülhették e szörnyű bánatot, mely külsejét ennyire megváltoztatá és lelkét oly zajos hullámzásra ostorozta?

E kérdések vonultak át agyamon s egyikre sem tudék kielégítőleg válaszolni, valamint nem bírám legtávolabbról is sejteni, hogy mi vezeté hozzám e szerencsétlent s mért kivánja épen az én segélyemet, holott, emlékezetem legnagyobb megerőltetése után is, tökéletesen meg valék győződve, hogy életemben most látom őt először.

Rózsa is csodálkozva tekinte e rejtélyes lényre s szemei és arczvonásai világosan tanusíták, hogy ez előtte is tökéletesen ismeretlen.

Részvétem pillanatról-pillanatra növekvék a hárfásnő iránt, segítni kivántam rajta, de nem tudám, mikép és mi által? Végre minden készségemet csak abban tudám nyilvánítani, hogy székkel kinálám. S ő észrevevé zavaromat, mert ajkait mosolyra látszott kényszeríteni, midőn ajánlatomat elfogadá s az egyik karosszékben helyet foglalt, hárfáját bal karjára nyugtatván. E mozdulatot ismét néma csönd követé, mely alatt czélszerű kérdésen törém fejemet, míg ő szavakat látszott elméjében keresni, annak elmondására, mi őt szállásomra hozá.

E hosszas hallgatás kínos kezde rám nézve lenni s tépelődésemnek csak az lett vége, mit már korábban is tehettem volna; tudniillik, ezen egyszerű kérdést intézém hozzá:

- Miben lehetek önnek szolgálatára?

Szavaimra megrezzenni látszott az ismeretlen hölgy, mintha mély gondolatokból riasztottam volna őt fel s néhány percznyi szünet után hideg, közönös hangon szóla:

- Saját ügyemben nem bátorkodtam volna nagyságodnak alkalmatlankodni; de annak, ki által küldettem, nagy hálával tartozom, a különben kellemetlen megbizatást tehát nem lehete visszautasítanom.

- És ki azon megbízó? - kérdém csodálkozva, mert meg nem foghatám, ki választhata magának ily sajátszerű hirnököt.

A hárfásnő alkalmasint előre el volt e kérdésemre készülve, mert minden fontolgatás nélkül rögtön válaszolt:

- Arra csak akkor válaszolhatok nyiltan, ha néhány kérdésemre kielégítő választ méltóztatik adni.

- Ön tehát nem bízik bennem?

- Mondám már, hogy nem saját akaratomból állok itt; bizalmam vagy bizalmatlanságom tehát ezúttal nem jöhet kérdésbe, s különben is, annyiszor csalatkoztak már az emberek kölcsönösen bizalmukban, hogy nemsokára maga e szó is el fog földünkről enyészni!

Ez utóbbi szókat elfojtott szenvedély tompa hangján ejté a beszélő hölgy s arczát sötét bibor futá el; de csak egyetlen pillanatra s azután ismét a halál ólmos fehér szine terült el rajta. E rövid, néma s mégis oly kimondhatatlanul sokat kifejező változás varázserővel hatott rám s oly csodálatosan érzém magamat e szerencsétlenhez vonzatva, hogy e pillanatban életemet is kész lettem volna érette koczkáztatni, ámbár még csak távolról sem sejthetém, hogy érdemes-e ily komoly részvétre. Van azonban az emberi kebelben oly titkosan működő hatalom, mely érzelmeinknek gyakran épen a legjobb irányt adja, habár annak okát nem bírjuk is magunknak világosan megmagyarázni.

Ezen erő működék bennem is, midőn mintegy akaratlanul fogám meg a hárfásnő kiaszott kezét s a részvét legnyájasb hangján kérdém:

- Kérdezzen ön, én mindenre világosan és őszintén fogok válaszolni.

A hölgy visszavoná kezét s ennek csak örvendhetek, mert oly hideg és nedves volt az, mintha kígyót érintettem volna, melynek bőrét hűvös harmat cseppjei nedvesítik. Egész valómat kellemetlen érzés futá végig s szinte jól esett, hogy szemeimet ezen eleven halottról az életteljes Rózsára fordíthatám, ki félénkül vonult a pamlag szögletébe s pillantásait aggályosan osztá meg köztem és e titokteljes némber közt. Ez ellenben észre sem látszott őt venni, s valamint szavait csak hozzám intézé, úgy szemeinek is egyedül én szolgáltam pillanatnyi vizsgálódási tárgyul.

Fönnebbi szíves fölszólításom után vonásai csakhamar visszanyerék ismét korábbi élettelenségöket s hangja legkisebb fölindulást sem sejtetett, midőn a székről felállván, teljes nyugalommal e kérdést tevé:

- Bir nagyságod azzal, mit a mai férfiak legnagyobb része nélkülöz? Bír nagyságod rendíthetlen kitűréssel?

E kérdés által kissé meglepettem, de kiváncsiságom még magosbra emelkedék, s az igenlő felelettel épen nem késtem, mire az ismeretlen vendég így folytatá kérdését:

- De én oly kitűrést értek, mely több sikeretlen s veszélyes kisérlet után sem riad vissza, ha valaminek kivívását magában szilárdul elhatározta; oly kitűrést, mely még a haláltól sem borzad, ha azt útjában találja, hanem megküzd vele, s győz, vagy - élni megszünik.

- Ön rendkívül fölzaklatja kandiságomat, szóljon világosabban.

- Nem henye kandiság az, mit nagyságodnál keresnem kell, hanem jól meggondolt és szilárd elhatározáson épülő válasz.

- Jól van, tudja meg ön tehát, hogy mind az, mit érintett, tökéletesen kitelik tőlem.

- Ha egészen ismeretlen ember szólítaná is önt fel annak gyakorlati bebizonyítására?

- Nem vagyok ugyan kalandkereső lovag a keresztes háborúk idejéből; de oly veszélytől soha nem borzadok vissza, melynek kiállása által jót eszközölhetek.

- Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely külvárosi házban?

- Éjfélkor?

- Igen.

- Kinél?

- Asszonynál.

- S kicsoda azon asszony?

- Csak annyit mondhatok róla, hogy nem szerelmi kalandra szólítatja általam nagyságodat.

- S mért épen éjfélkor?

- Mert e látogatásnak titokban kell maradni.

- Mért nem jött tehát hozzám?

- Mert van valaki e városban, kivel az utczán véletlenül találkozhatnék, mi által egész terve megsemmisülne.

- S kicsoda azon ember?

- Sobri.

- A zsivány?

- Igen.

- Hiszen az meghalt.

- Ki tudná azt bebizonyítani? Vagy be tudná nagyságod bizonyítani, hogy bizonyos - Beattini grófnő meghalt, mivel koporsóját a gyászkocsin látta?

- Hah, kicsoda ön?

- Nem idegenkednék nagyságod ma éjfélkor látogatást tenni valamely külvárosi házban?

- Önt Beattini küldötte hozzám?

- Esküszöm az élő istenre, hogy nem élhetnék egy napot, ha Pesten létemet valamikép megtudná a gróf!

- Hihetek ön szavainak?

- Esküdtem!

- Hol azon ház?

- Itt e czédula útba igazítandja önt. Méltóztassék balról a harmadik ablakon hétszer kopogtatni, s azon asszonyhoz fog vezettetni, ki által ide küldettem.

- El fogok jönni.

- Jó éjszakát!

- Mikor látom önt ismét?

- Alkalmasint soha.

- De kicsoda ön?

- Miért e kérdés?

- Ön sorsa engem rendkívül érdekel.

A hölgy gondolkozni látszék, s rövid szünet után kissé meghittebb tekintettel szóla:

- A városerdei szinkör mögött ma délután nagy társaság mulat, zenészei közt egy öreg czimbalmos czigány is van, kérdezze ön tőle, hogy emlékszik-e még életének legszomorúbb napjára, s arra, ki akkor árvaságra jutott és ő el fogja történetemet mondani.

E szók után illedelmesen hajtá meg magát rejtélyes vendégem és gyorsan távozott.

 

XII.

Bérkocsis és politika.

A hárfás hölgy utolsó szavai épen nem csökkenték kiváncsiságomat, mert előbbi czélzása Beattini grófnőre azt gyaníttatá velem, hogy története alkalmasint némi kapcsolatban áll eddigi kalandimmal, s így nagyon természetes, hogy távozása után azonnal elbúcsúzám Rózsától, története elmondását kissé továbbra halasztatván, mert különben az öreg czimbalmost könnyen elszalaszthattam volna, s vele talán érdekes vendégem történetét is. Kevés pillanat mulva tehát bérkocsiban ülék és a városerdőbe hajtattam.

Nem fog talán neheztelni a szíves olvasó, ha addig, míg a czimbalmossal találkozom, röviden elmondom azt, mit a bérkocsisok belső s külső tulajdonságaiból, hosszas tapasztalás után, bővebben kipuhatoltam, sőt részint tőlök bizalmas vallomásképen hallottam.

A bérkocsis a haladás hatalmas eszköze, s már ennélfogva is rendkívüli figyelmet érdemel a mai politikai világban, melyben már, úgyszólván, a levesnek is nem ízét, hanem politikai szinét szoktuk tudakozni. Sőt mi több, a bérkocsis nem fontolva halad, s ez már új ok arra, hogy a mai divatos fogalmak szerint a figyelmen kívül még bámulást is igényelhessen, mely napjainkban a tisztelés helyét szokta pótolni.

Miután ezek szerint annyi bizonyos, mikép a bérkocsis halad, még pedig nem fontolva, igen természetes, hogy működése a mai politikával nagy szellemi rokonságban áll, azaz: a bérkocsi és politika közt általánosan s a bérkocsis és politikus közt különösen igen nagy hasonlatosság uralkodik. Sikerülend-e ezt alaposan bebizonyítanom, azt - majd meglátjuk; én legalább bátran kisértem meg e nagyszerű munkát.

A bérkocsisnak pénze van, ezen lovat és kocsit vásárol, melyek neki jól kamatoznak. A politika is kocsi, melyen magokat sokan szeretik magosra vitetni, hogy ott szép kilátásnak örvendhessenek és - lenézhessenek, s ezért a kocsi tulajdonosának örömest adóznak, ki viszont azokat fizeti és abrakolja, kik parancsa szerint húzzák a politikai kocsit; melynek azonban többnyire oly rosszak rugói, hogy ugyancsak megkínoztatik a benn ülő, ki annálfogva legtöbb esetben csakhamar ismét kiszáll és helyét másnak engedi át. Hogy a kenés mind a két kocsi mozgását gyorsítja, azt említnem sem kell; az mindazáltal illő megjegyzést érdemel, mikép a bérkocsinak mindig csak négy kereke van, míg a politikai kocsik mellett mindenkor sokan találtatnak, kik az ötödik kerék haszontalan szerepét vetélkedő buzgalommal vállalják el és oly büszkék e nevetséges helyzetökre, mint iskolás gyerkőczök a papiroscsillagra. Mind a két kocsinak bakja van, s valamint a bérkocsién csak szolga áll, úgy a politikai kocsiéra is csak azok kapaszkodnak, kiknek gondolatai szolgaruhát viselnek, habár külsőleg a szabadság eszközét csörgetik is baloldalukon. A bérkocsi gyakran, a politikai pedig mindig poros vagy sáros, s ezen utóbbi még belől is, mert tiszta úton csak fölötte ritkán jár s azoknak lábai is rendesen nem egészen tiszták, kik a benne ülhetés díját megfizetik. Mind a két kocsi oly alacsony, hogy egyenesség nem uralkodhatik bennök; azaz: minden benn ülő kénytelen meghajlani vagy kalapját levenni, s e szerint a szabadságról lemondani, mert a kalap a szabadságnak jelképe. Ez okból a valódi nagy férfiak rendesen kerülni szokták e kocsikat és inkább gyalog s szabadon járnak a nép között. Eső ellen mind a két kocsi biztosít, de e csekélység figyelmet sem érdemel, ha meggondoljuk, hogy vajmi sokan borultak ki már belőlök, s vagy életöket, vagy legalább ép tagjaikat veszték el, vagy oly módon sérültek meg, hogy huzamos ideig szobához bilincselve kelle szenvedniök és az isten adta szabad levegőt nélkülözniök. Nagy terhet sem a bérkocsi, sem a politikai hintó nem bír el, s azért azok, kik ezen utóbbiban ülnek, többnyire nagyon keveset nyomnak és könnyen hajladoznak minden zökkenésre, mint az üres kalászú gabonaszál, midőn éjszaki szelek tánczolnak végig a szántóföldeken. Valamit, például tárczát, mely a pénzen kívül még följegyzett gondolatainkat is foglalhatja magában, e kocsikban igen veszélyes elhagyni, mert bizonyosan más kezekbe kerülnek; ez azután oka annak, hogy különösen a politika hintájába ülők rendesen nagyon üresen szoktak helyeikre telepedni. Mind a két kocsiban csak henyélni szoktak az emberek, mert ha nyitva hagyják, úgy mindenki láthatja őket, napjainkban pedig senki nem szereti a szigorú nyilvános ellenőrködést; ha ellenben a függönyöket lebocsátják, akkor gyanut gerjesztenek, hogy rosszat visznek véghez, a gyanusítást pedig már csak azért sem szeretik, mert az a mai világban nagyon mindennapivá és közönségessé vált. Ime, ez egyik fő oka, hogy most a politikai téren semmi említésre méltót nem visznek véghez azok, kik a politika hosszúfuvaros hosszú szekerén üldögélnek. A bérkocsik az uraságok hintait utánozzák, s zöld vagy vörös szinöket sárgává vagy feketévé, vagy egyébre változtatják, oly gyakran, mikép azt a divat időről-időre parancsolja; így a politikai hintók sem maradnak meg eredeti szinök mellett, hanem a külföldet híven majmolják, s annak változékony lobogójához alkalmaztatják szinöket. Végre valamint a bérkocsinak nincs lelke és érzése, úgy a politikai hintóban sem igen lelhetni föl e két jeles tulajdonságot. Mind a két kocsiban irott utasítás van, melyhez szorosan tartozik magát alkalmazni a kocsis és a benn ülő; itt azonban mégis létezik a kettő közt egy kis különbség, az tudniillik, hogy a bérkocsiét a kocsis nem tartja meg, a politikai hintóét ellenben a benn ülő törekszik lehetőségig mellőzni és e miatt azután a bérkocsiban a benn ülő, a politikai hintóban pedig a kocsis bosszankodik. Ezen ellenkező eredményt mindazáltal szerencsére egészen helyre üti azon szép hasonlatosság, mely szerint mind a két bosszankodás rendesen egyenlőn - siker nélkül szokott maradni. A bérkocsival rendesen csak rövid, a politikai hintóval ellenben többnyire hosszú útra szoktak indulni; de szerencsére ez sem árt a kettő közötti hasonlatosságnak, mert egyikkel sem haladnak messzire, hanem csak egyik utczából és sikátorból a másikba botorkálnak. Télen a bérkocsi szántalpon csúszik, mi a politikai hintóban gyakran nyáron is megtörténik, még pedig szántalp nélkül is, mihelyt kereke a magosban megköttetik, hogy baj ne történjék. Ily alkalommal természetesen mind a két kocsiban csörgők használtatnak, minőkkel mult századokban az úgynevezett csörgősipkák díszesítettek. Mi már a kocsik haladási eszközeit illeti, ezekre nézve is tökéletes hasonlatosság uralkodik a bérkocsi és politika hintaja közt. A bérkocsi lovai mindig rossz bőrben vannak, keveset esznek, sokat isznak és sok verésben részesülnek; a politikai hintó előmozdító eszközei szinte szomorúcska kinézésűek, még kevesebbet válogathatnak az ételben, rendkívül sokat isznak és verésben is derekasan részesülnek, s rugdalózni is tudnak, valamint amazok.

Bebizonyítván e szerint a bérkocsi és politika közti hasonlatosságot, bízvást megkisérthetem a bérkocsis és politikus közt létező szellemi rokonságot.

Mind a kettő ember, következéskép gyarló, s ennél fogva egyik sem tartja magát annak. Mindketten rohanva haladnak, mindent legázolva, mi útjokban áll, s mégis utoljára is mindenkor csak korábbi helyökön állapodnak meg, honnan oly nagy robajjal indultak ki, mintha sarkaiból akarnák a világot kiforgatni. Hátra csak akkor tekintnek, midőn valaki elkiáltja magát: «Hautshintri!» mert máson könnyítni nem szeretnek, ha saját terhök ezáltal kissé növekszik. Ütő eszköz nélkül nem tudnak boldogulni, s akár ostor, akár ólmos bot az, mindig csak azok ellen használják, kiknek ereje által előre haladnak. A bérkocsist gorombaság kivonatának szokták nevezni s valóban égbekiáltó bűnt követne el, ki állítani merészlené, hogy a politikusok mindig finom kifejezéseket használnak vitatkozás alkalmával egymás ellenében. A kefét s vakarót mindketten gyakran alkalmazzák, azon különbséggel mindazáltal, hogy a bérkocsisok az alájok rendelteket, a politikusok pedig a fölöttük állókat kefélik és vakarják; e két műtételnek egy a haszna: csak addig láthatni sikerét, míg tart. Mind a kettő nagyon szereti az erős kifejezéseket, ámbár hallgatóik, bármint hegyezik is füleiket, bizony nem igen értik azokat. A bekanyarodásban nagyon ügyesek, s gyorsaságuk oly nagy, hogy alig veszi az ember észre, midőn az egyenes útról jobbra vagy balra fordulnak. Köpönyegöket mindig szél ellen fordítják, s a napnak csak hátukat mutatják, mert az izzadást nem szeretik, melylyel mások mindennapi kenyeröket keresik. Mind a kettő igen ingerlékeny természetű, s annálfogva soha nem nyughatik, hanem, ha tettekkel nem is, legalább okoskodásokkal töltik az időt, akár van azoknak hasznuk, akár nincs. Így például, ha a politikusnak földje van, azokat kivánja adóztatni, kiknek nincs; a bérkocsis pedig, midőn egykor hallá, hogy a lovakra adót szándék vetni, így kiálta föl: «Inkább a szamarakat kell adóztatni, ez legalább nem terhelné nagyon a szegénységet.» Mind a kettő szereti az elménczkedést, mert ezzel a nyomósb okok hiányzását némileg elpalástolhatni, s ha például ezt kérdi az ember tőlök: «Mi ujság Budapesten?» bizonyosan mind a kettő így fog válaszolni: «Az úr bizonyosan idegen, mert különben tudná, hogy nálunk minden csak a réginél marad.» Ámbár mind a kettő rohanva vágtat, mégis annyi idő alatt halad egyik pontról a másikra, mennyi alatt Napoleon országot hódított, Espartero miniszterséget buktatott, s Hegel egy szippanat burnótot tömött orrába, midőn azt bizonyítá be, hogy a mozgalom csak a nyugalomnak folytatása, mely állítása által alkalmasint ránk czélzott. Mind a kettő nagyon bálványozza az allopathia gyógyrendszert, mely ellenkező szereket használ, s azért ott vágtatnak leggyorsabban, hol lassú haladás parancsoltatik, mert ők különben is senki által nem hagynak magoknak parancsoltatni. Ugyane jellemvonásuk következtében bámulatosságig szabadelműek, mert bármit beszéljen is ellenök a sajtó, ők makacsul megmaradnak kerékvágásukban és senki elől nem térnek ki, bármily súlyos szekérrel vagy okokkal találkoznak is. E tekintetben mindazáltal némileg csakugyan mégis különböznek egymástól, mert a bérkocsis csak neveti a sajtó igazságos megrovásait, míg a politikus többnyire ugyancsak haragszik miattok. Bélyegző hasonlítás köztük még az is, hogy a két garast egyik sem szereti; a bérkocsis ugyan nem hagyja magát két garassal kifizettetni, a politikus pedig nem hagyja magát két garas fizetésére kényszerítetni. Egyben mindazáltal mégis lényegesen különböznek egymástól, a bérkocsis tudniillik szereti lovait és gondjukat viseli, mert csak ezek által haladhat előre; a politikus ellenben többnyire megvetéssel fordul el azoktól, kiknek köszöni, hogy előre haladott. Ámde a hálátlanság annyira sajátja a mai világ embereinek, hogy e kis különbözés a többi hasonlatosságokat épen nem döntheti meg.

E szerint tehát erősen hiszem, hogy fönnebbi állításom második részét is elég alaposan bizonyítottam be; legalább mindenesetre oly alaposan, mikép azt most a politikai világban rendesen tenni szokás.

Mivel pedig még nem értünk ki egészen a városligetbe, tehát legyen szabad még néhány észrevételt tennem, melyek különösen csak magát a bérkocsist illetik, minden politikai szinezet tekintete nélkül.

Nem tagadhatni, hogy a bérkocsist is asszony szülte, mint más közönséges embert, de azért az mégis több eredeti és sajátszerű bélyeggel ékeskedik, mik által más közönséges emberfiaktól lényegesen különbözik. Ő igen hasznos tagja az emberi társaságnak, mert korán kel föl és későn fekszik le, s ámbár mindig ül, mégis sok pénzt szerez, minélfogva némileg a tudósakhoz is hasonlíthatni őt, kik szinte sokat ülnek, csakhogy kevesebb pénzt keresnek, ámbár tollukkal gyakran fájdalmasb csapásokat osztogatnak, mint ostorukkal a bérkocsis. E hasonlatosság azonban nagyon fölületes, mert a bérkocsis gyakran megvakítja ostorával az embereket, a tudós ellenben sokszor ugyancsak fölnyitja szemeiket tollával, s a bérkocsis magosan ül, míg a tudós alacsony szalmaszékkel is kénytelen megelégedni.

A bérkocsis bőkezű ember, bármennyit nyomunk is markába, meg lehetünk győződve, hogy még kétszer annyit is elfogadna, s azonkívül minden gáncsoló megjegyzést legnagyobb uzsorával szokott visszafizetni. De ő nagy emberismerő is, úgyszólván orrán látja meg az embernek, hogy szokott-e bérkocsit használni, vagy nem. Emlékezőtehetsége valóban bámulatos, ha valaki csak egyszer vonakodott is neki a szabott rendes díjnál kevesebbet fizetni, bizonyosan évek mulva is ráismer, s nem nyitja meg előtte kocsijának ajtaját, csak azt mondván nagy szárazon, hogy már föl van fogadva.

A bérkocsis igen jól érti a század szellemét, s azért épen nem vesztegeti meg az ujdonságírókat, mert jól tudja, mikép valamennyit úgy sem nyerhetné meg, s azért inkább csak ott forgolódik ügyesen, hol a sok panasz néma elhallgatását véli kieszközölhetni, s e taktika által még soha nem csalatott meg.

A bérkocsis gyakran megházasodik ugyan, mert hová tenné különben pénzét? De azért mégis nőtlen szeret maradni, mert házat venni mindig jó, de feleséget tartani néha nagyon is rosszacska. Ezért azonban korántsem marad szíve mindig érzéketlen a szerelem iránt, s ő többnyire a hatalmasok példáját követi, kiknek szívekben nemcsak egy kép számára találtatik hely. Gyakran megesik azután, hogy szívesen látják őt a maradékra ott, hová valamely illatos uracsot néhány óra előtt estelizésre szállított.

A bérkocsis igen nagy barátja a csöndes és ártatlan elmélkedésnek, mire oly sok ideje van, hogy maholnap bizony még a tömérdek német bölcsészen is kifoghat. Így például, midőn csöndesen áll egy helyen, ezt gondolja: Mégis csak szép a magyarok nagy részének élete! - A rózsapiaczon: Mennyi keményítő, czipő és kefe! Hát a rózsa hol van? A vásárló hölgyek arczain. - A városház előtt: Nagy ház, szép ház, de mégsem szeretnék benne lakni. - A vácziutczában: Mennyi bolt van itt becsukva, pedig semmit nem vétettek; tulajdonosaik ellenben szabadon járnak, pedig... - Az urak utczájában: Tudom én, mért nem laknak itt zsidók! Az urak úgy is fölkeresik őket, habár fúrólikban laknának is. - A német szinház előtt: Ugyan minek tanulnék meg magyarul, hiszen számomra áll itt e pompás épület. - A nemzeti szinház előtt: Bárcsak beállna már a vásár, mert szegény lovaim maholnap kidőlnek a hámból; máris oly vánnyadtak, hogy bizony járni sem tudnának, ha lábok nem volna. - Az országúton: Mily széles az országnak útja, s még sem férnek meg rajta a külön felekezetek! - A magyarutczában: Annyira meg vannak itt szorítva a lakosak e szűk utczában, hogy bizony nem mozoghatnak szabadon! - A királyutczában: Nem kellemes ugyan a szaga, de legtöbb pénz van benne. - A szélutczában: Sok szeles kereskedő lakik itt, ki a kereskedési világban rossz széllel vitorlázott. - A háromdobutczában: Ez már kevés Pestnek, mert száz dob sem elég a csődületek kihirdetésére! - A «két pisztoly» előtt: Itt bizonyosan magyar a gazda, azért nem tudja fegyvereit használni. - A tehénutczában: Itt bizonyos tisztviselőknek kellene lakni, kik ugyancsak értenek a fejéshez. - A mázsautczában: Itt egy magyarországi német író sem lakik, mert félnek, hogy mindennap könnyűknek fognának találtatni. - A budai szinkör előtt: Itt struczmadarak is léptek már föl, jeléül, hogy ide ugyancsak jó gyomor kell. - A ráczutczában: Mégis szerencse, hogy ez a legrövidebb utcza Pesten. - Az ujvilágutczában: Ennek az utczának igen jellemző neve van, mert itt tanítják azon fölséges tudományt, mely ha nem is új, de legalább más világba szállítja az embereket. - A megyeházutczában: Ez elég szűk ugyan, de három év alatt mégis vajmi sok történik benne! - A kétszívutczában: Innen nem házasodunk. - A szerecsenutczában: Itt sok oly ember lakik, kiket az emancipatio sem fog fehérré mosni. - Íme, e rövid vázlatból is világosan láthatni, hogy a bérkocsis elméje soha nem pihen. Egyébiránt azonban mégis ő sem igen különbözik a többi közönséges emberektől, sőt a legmagosabban állóktól sem, mert róla is el lehet annak idejében mondani: élt és - meghalt!

 

XIII.

Rákosi gyűlés.

Meg ne ijedjenek, nyájas olvasóim, e nagyszerű czímtől, mert valóban nem oly irtózatos eseményeket fogok alatta elősorolni, minők az «Aradi gyűlés» alkalmával véghez mentek; hanem csak egyszerű és ártatlan időtöltést, melynek nem tudtam illőbb nevet adni. Mulatságnak kellett volna azt ugyan neveznem, mert mások annak czímezik, de én nem igen szeretem mások állításait hinni, s azért többnyire csak tulajdon meggyőződésemet követem. És ugyan mikép is nevezhetném azt mulatságnak, midőn sokan az egész napot Rákosunkon töltik el, a szabad ég szabad napvilága alatt, melynek tüzes sugárai ugyancsak szabadon pörkölgetik az ember fiát, mely kellemetlenség csupán a szabad szárnyakon röpülő porfelhők által enyhítetik! De lássuk közelebbről a tárgyakat.

Az alatt, míg a bérkocsis jeles tulajdonságai fölött elmélkedtem, szerencsésen kiértem a Rákosra, s az utolsó facsoportozatnál kocsimat elhagyám, hogy kevésb föltünéssel juthassak a gyűlésező társaság közelébe, hol az öreg czimbalmossal találkoznom kelle, ha titokteljes vendégem iránt tisztába akarék jőni.

A nap már alkonyat felé járt ugyan, de azért mégis oly melegen sütött, hogy a leghidegebb fejből is költői fölhevülést csikarhatott volna. S mondhatom, ugyancsak költői helyzetben találám a gyűlésező társaságot! Mielőtt azonban rövid leirásához fognék az előttem kitárult jelenetnek, általánosan kell még néhány szót ejtenem a tisztes társaságról. Tagjai mind németek voltak ugyan, de ereikben mégis legjobb magyar vér folyt, mert erősen elhatározák, hogy testestől-lelkestől magyarokká fognak lenni. Ez okból tehát nem jártak a Svábhegyre, hol a magyarok németül mulatnak, hanem a szép Rákosra sereglettek, reménylvén, hogy azon hősök szelleme, kik ott hajdanában jártak, keltek, hatályosan fogja őket megszállani, s derekasan előmozdítandja magyarosodási dicső szándékukat. Ennélfogva még a németes rántott csirke is száműzetve volt körükből, s helyét a szilárdabb jellemű töltött káposzta foglalá el, karöltve a csípős természetű pörkölthússal és nyomban a negédes simaságú túróslaska által kisértetve, mely három étel egyszersmind mostani politikánkat jelképezheté.

A töltött káposzta ugyanis mozdulatlanul marad meg helyén a fazékban, s csak mogorván pöfög magában, épen mint azok, kik a világért sem akarnak helyökből kimozdulni, s talán még ágyaikban sem fordulnának egyik oldalokról másikra, ha attól nem tartanának, hogy végre oda ragadnak. S valamint a töltött káposzta táplálja a testet, úgy ezek is, mivel többnyire jól elhíznak, kellemes lakmározást nyújtandnak egykor a férgeknek, a sír mélyében, hol már azután igazán kedvökre pihenhetnek.

A pörkölthús hevesen buzog a bográcsban eleinte és a vigyázatlanok száját ugyancsak megégeti, s akkor lesz csak igazán jó, midőn hosszú leve, mely eleinte oly nagyon buzgott, derekasan lefőtt. Ilyenek a rohanók is, míg hosszú léhez hasonló üres szavaik buzognak és pattognak, addig szilárd haszonra nem igen lehet őket fordítani; hanem, miután kizajongták magokat, s a száraz tények mezejére bocsátkoznak, akkor bezzeg sok jót eszközölhetnek.

A laska ellenben se nem rohan, se nem tapad egy helyre, hanem csak úgy csúszik egyik oldalról a másikra, s fölpuffasztja ugyan a gyomrot, de erővel nem igen látja el az egész testet. Ilyenek azon nagyérdemű hazafiak, kik akarnának is, nem is, s annálfogva úgy állnak a hazában, mint az ablakfa a házban, azaz: sem künn, sem benn, s habár nem igen rontanak is, de valóban nem is használnak, hanem legfölebb csak szelet csinálnak, mintha bizony ők is az érdemért küzdők soraiba tartoznának.

Ha azonban a fönnebbi három étel jó gyomorban barátilag egyesül, s illő mennyiségű jó magyar borral leöntetik, akkor igazán kiterjesztőleg s erősítve hatnak az egész testre; s ugyanezt eszközölhetné az érintett három politikai párt is, ha egy gyomor helyett egy kalap alá lehetne őket keríteni, s bor helyett állandó lelkesüléssel úgy leönteni, hogy egymástól soha többé el ne váljanak.

Ezekből láthatni tehát, hogy e derék gyűlésező társaságnál az étel is jellemző politikai színt viselt, még pedig tökéletesen nemzeti színt; mert a káposzta zöld, a hús vörös, a laska pedig fehér.

Egyébiránt különben is minden mozdulata mutatá ezen társaságnak, hogy nemcsak mulatozás végett gyűltek össze, hanem ezt csak mellékesnek tarták, s leginkább a nemzetiség s magyarosodás előmozdítására törekedtek. Ez okból szavaltak és verseket rögtönöztek, ámbár szinész vagy költő soha nem volt közöttük, s az idő többi részét czéllövéssel tölték, jól tudván, mikép sok bajt okozott az már a magyarnak, hogy többnyire csak bakot lőtt, a kitűzött czélt pedig épen csak ritkán érte el. E közben mindig magyar zene harsogott, s a legnemzetiesb irányú áldomások hangzottak. Ezeket előre bocsátván, most már legyen szabad kissé részletesen is körültekintenem.

A háttérben Rákos folyam mozgott csöndesen tova, s kút sehol nem volt szemlélhető, minélfogva a bort bizony nem igen lehete vizezni, mert

«Barna leány a faluból,
Hej ne igyál a Rákosból!
Magyar csonton foly a vize
Könyektől sós annak íze.»

Azonban a hölgyek számára mégis úgynevezett «Schusterwasser» vagyis rojcsi savanyúvíz kinálkozott enyhítő nedvével, melyet a férfiak nagy része is használt, hogy a bor valamikép ártalmukra ne válhassék. Néhány fa és bokor legalább annyi árnyékot adott, mennyi elég volt azon érzés fölébresztésére, hogy bizony nem ártana jó hűvösben heverészni. Kimetszett gyepszeletekből regényes tűzhely volt rögtönözve, mely körül ugyancsak sürgött-forgott a csinos szakácsné, ízletes estelit készítve a víg gyűlésezőknek.

A mint közelebb lépek, hogy mindent jobban láthassak, s egyszersmind czimbalmosomhoz juthassak, egy fiatal ismerősemet pillantám meg, ki igen jó kedvében volt, s legnagyobb nyájassággal nyakamba borult és kissé fáradt hangon szóla:

- Barátom, te igen jó fiú vagy.

- Te is, - mondám én, s karjaiból kibontakoztam.

- De most szólj igazat, hiszed-e, hogy én czélba tudnék lőni, ha akarnék?

- Meglehet.

- Barátom, ez nem elég; itt egyenesen kell beszélned. Feri barátom azt mondá, hogy kezem reszket, mivel a pohár emelésében elfáradt.

- Meglehet.

- És ezt te mondod?

- Csak úgy gondoltam.

- Ez nem szép tőled, édes barátom, s ezért meg kell velem vínod.

- Világért sem.

- Meg kell lenni.

- Nem.

- Majd megmutatom, hogy az én kezem nem reszket.

- Úgyis elhiszem.

- Az nekem nem elég.

E szók után egy egész sódart ragadott föl a tűzhely mellől és hideg komolysággal szóla:

- Nézz fegyver után.

- Nem éhezem.

- Oh, ne gúnyolódjál, mert a disznóláb is elsülhet.

Ekkor barátom magosra emelé a kövér sódart, melynek súlya azonban, midőn karját ismét le akará bocsátani, oly szépen leültette őt, mintha soha lábain sem állott volna. Ámde ne gondolja azért senki, hogy ittas volt, épen nem; hanem van bizonyos neme a kábultságnak, mely a gyöngébb idegzetűeket mámorhoz hasonlító állapotba juttatja, ha az egész napot szabad ég alatt, s derekasan vigadva tölti el. Ilyenkor azután egyetlen pohár borocska is nagyobb kárt okozhat az emberben, mint födél alatt egy pár itcze. Barátom értekezést akart ugyan kényelmes ülőhelyzetében tartani megsértett böcsületéről, s puskát és ágyút emlegetett; de én azért nyugodtan fordulék balra, hol igen kedélyes mezei jelenetet láték kifejleni.

A zöld gyepen ugyanis két zöld frakkos férfit pillanték meg, az élet legjobb idejében, s fehér nadrágban, mikre a fű néhány zöld vonást föste, melyek a mezei mulatságnak rendkívül regényes színt kölcsönöztek. E két férfi arczán a dicsőülés boldog érzete tanyázott, s örömtől szeliden ragyogó szemeik alaposan gyanítaták, hogy, habár a czélt nem találják is már el, de a magyar szellemű gyűlésezés eredeti és nagyszerű czélját csakugyan meglelték. Látszott, hogy kemény tusát állottak ki, mert számos üres üveg hevert mellettök, miket elázott kertesekhez lehetne hasonlítani, ha e társaság is alkotmányos jogokat gyakorlana; mit azonban nem cselekszik, mert csak maga oltja szomját.

E két férfi tölt poharat tart kezében, s a vastagabb így szól a másikhoz:

- Edus, ily jól még soha nem mulattam.

- Én sem! - felelte a soványabb, s olvadozó tekintetet vetett barátjára.

- Borunk nagyon jó.

- De milyen!

- Oh, Edus, mégsem ebből származik ám mulatságunk jósága.

- Nem-e?

- Nem bizony.

- Hát miből?

- Abból, hogy itt mind oly jó czimborák vagyunk.

- Igaz bizony.

- De, Edus barátom, én a többivel annyit sem gondolok, mint a körmöm élével, mert csak te vagy az én barátom. Csak te szeretsz engem, s oly szépen szavalsz, hogy akár pénzért is mutathatnád magadat.

- Oh, barátom, én bizony csak szegény legény vagyok; de a te művészeted, az ugyan ritkítja párját. Midőn feleségemet lerajzoltad, mindjárt ráismertem.

- Elhiszem, mert könnyű ám az olyan jó asszonyt eltalálni, nincs annak párja a két városban.

- Oh, dehogy nincs! Hiszen árnyéka sem lehet a te feleségednek, ahhoz foghatót bizony széles Magyarországban sem találhatni.

- Edus barátom!

- Laczi barátom!

- Mily boldogok vagyunk!

- Kimondhatlanul!

S valóban nem is szólottak többet, hanem némán egymás nyakába borultak és keservesen zokogtak iszonyú boldogságuk érzetében. Szegény magyar, nemcsak nótája, hanem még öröme is szomorú!

Ezek mögött urak s hölgyek vígan mulatoznak, virágokkal dobálják egymást, majd ismét énekelnek, tapsolnak s ezerféle bohóságot követnek el, miknek leirása érdektelen, s élvezése mégis rendkívül kedves. A két magasztalt nő szinte nyájasan mulat, kaczagva suttog, barátságosan kezet szorít; szóval, barátságosan boldogítja azokat, kik legközelebb ülnek hozzájok a gyepen, habár különben távol állnak is tőlök az életben. Ezek nem magasztalják ugyan férjeiket, de minek is tennék azt? Hiszen a legtisztább s leghőbb érzelem is többnyire néma szokott lenni és szív ügyeikben nem is szólnak oly nyiltan a hölgyek, mint a szabadabb körben mozgó férfiak. És a két nő csakugyan kimondhatlan lánggal szereté férjét, mert, mikép később egy divatlapból hitelesen megtudám, este még csak egyetlen feddő szót sem intéztek boldog férjeikhez, midőn fehér nadráguk zöld sebeit megpillantották. Kellhet-e még ennél erősebben bizonyító ok!

Most a háttérbe fordulék, hol a czigányok nemzeti elszántsággal régi csárdásokat hangoztattak, melyeket mindig jobban szerettem az úgynevezett tudós zenénél, mely épen oly haszontalan, mint hölgyeink keményített szoknyabástyái. A tudós zene ugyanis a szép dallamosságot rejti el czikornyáival füleink elől, a keményített sánczkosarak pedig a szép formák látásától fosztják meg a szemet. Azonban, nehogy fontolva haladónak tartson a szives olvasó, meg kell jegyzenem, mikép épen nem ok nélkül ragaszkodom a régi csárdáshoz; alapos okom pedig im ez: a régi csárdás szomorúan s erőteljesen és többnyire kemény vagy vastag hangon kezd zengeni, mely mindinkább erősödik s folyvást előre halad és végre gyors futásokban rezeg. Így tettek hajdani őseink, sátoraikat összeszedék, lóra pattantak, s megállapodás nélkül törtek az ellenségre, míg azt szerencsésen futásra kényszeríték, minek azután méltán örvendettek. Az új divatú csárdás ellenben hosszú vonásokban nyikorog s minduntalan pihen, vagyis hosszú szünetekben hal el, végre pedig gyorsan fut ugyan, de csakhamar hosszú lélekzetet vesz és fáradtan elhal. Épen ilyenek vagyunk mi most, álmunkból föl-fölébredünk, mélyeket sóhajtunk, azután ugyancsak neki rugaszkodunk a gyors haladásnak, de csakhamar ismét kétségbeesünk saját erőnk fölött, nagyot sóhajtunk, hogy «nem megy biz az!» - magától és jót szundikálunk.

Közelebb lépvén a czigányokhoz, nem csekély csodálkozással látám, hogy nincs köztök czimbalmos, miből, rövid gondolkozás után, azon bölcsészeti alapigazság jutott elmémbe, hogy a hol egy czimbalmos sincs, ott szükségkép öreg czimbalmos sem lehet jelen. Ha német bölcsészeti tankönyvet akarnék Hegel modorában irni, úgy ezen fontos alapigazság bebizonyításáról legalább is két vastag kötetet irhatnék; így azonban nevezetes felfödözésem kurta megemlítésével is beérem.

A bőgőshez fordulék tehát, s fényes huszast nyomván markába, bizalmasan kérdém:

- Hol az öreg czimbalmos?

A czigány gyanúsan tekinte rám, s kissé aggályosan felelt:

- Nincs itt.

- De itt volt?

- Talán elveszett valamije, nagyságos uram?

- Nem.

- Csak azért kérdeztem, mert az öreg Csicsó még nevéről sem ismeri a lopást. Tehát talán muzsikáltatni akarná magát, nagyságos tisztelendő uram?

- Mindenekelőtt csak szólni akarnék az öreggel, jó borravalóért.

- Bizony kár, hogy korábban nem jött nagyságos nemzetes uram, mert fél órája sincs, hogy az öreg a Hóstádba visszakutyagolt.

- Hol van most?

- Egész éjjel dudálni fog a koldus uraknak, egy tallért kap üstben és annyi bort, hogy felét sem ihatja meg, pedig sok restellátión megfordult ám már.

- De micsoda koldus uraknál van? Itt a két városban nagyon sok van.

- Hát nem várhatna nagyságos tekintetes uram holnapig?

- Nem. Még ma akarok vele szólani.

- De nem policzáj a nagyságos vitézlő úr?

- Nem.

- Tehát tessék a tehénutczába menni és azon mindig előre végig ballagni, onnan azután jobbra az első sikátorig, abból balra és azután ismét mindig egyenesen a második sikátorig, abból pedig a káposztás kertek mellett a negyedik kis utczába; annak végén nagy szemétdomb áll, az alatt dudál most az öreg Csicsó.

- A szemétdomb alatt?

- Igen ám, mert olyan szép annak belseje, hogy eskütt uram is ellakhatnék benne. Ott lakik a koldusbiró, ki minden hónapban egy kis mulatságot ad társainak.

- És mikép mehetek be?

- Hogy mikép?

- Igen.

- Hát bizony csak az ajtón, mert a szemétdomb tulajdonképen háztető, melyet a pincze fölött gabalyítottak össze, minekutána a házat az árvíz elborotválta helyéről.

- Nem rossz emberek tanyája az?

- Dejszen, sokkal rosszabbaknak czimbalmozott már Csicsó bácsi, még festett szobákban is! Tolvajok számára csakugyan egyetlen szelecskét sem bocsátana ki dudáján.

Ekkor a primás neki zúdítá hegedűjét, s a bőgős derekasan kontráit, én pedig az előszinre fordultam, hol egy igen sajátszerű alakot pillantottam meg. Jobb oldalon a bokor mögött igen szeszélyes alakú emberke állott, hegyes orral, hegyes állal arczán és hegyes rajzónnal kezében, füleit hegyezve és szemeit nagy kiváncsisággal legeltetve az előtte kifejlő s véghezment jeleneteken. Az egész emberke megtestesült kérdőjelet képezett, mintha neki mindent tudnia kellene. Ez bizonyosan hírharang, gondolám, mert ezen nevezetes egyének közől sokkal volt már szerencsém ismeretségben lennem; mivel azonban alapos okom van hinni, mikép a nyájas olvasó még nem igen részesülhetett e rendkívüli szerencsében, tehát leleplezem titkainak legalább azon részét, melyet nagyobb közönség elébe is lehet juttatni.

 

XIV.

Hírharang.

Azon időben, mikor Ádám apánk és Éva anyánk boldog napokat töltöttek el egymással a paradicsomban, az egész világban még egy hirlap sem jelent meg, ámbár akkor még minden ujság volt, a mi élt és történt; nem csoda tehát, hogy Éva asszony kissé unatkozni kezdett, főkép, ha meggondoljuk, hogy akkor még szomszédasszonyok és kávénénikék sem léteztek, Ádám pedig csak olyan férj volt, mint a mostaniak, azaz: gyakran ásított, midőn feleségére nézett. Az ügyek ilyetén helyzetében a kígyó könyörült Éván és hirt, vagyis ujságot mondott neki; ebben nem volt ugyan köszönet, de azt még a mai világban is elég ujságról mondhatni el. Ezek szerint tehát a kígyó volt az első hírharang e gyászos világban, s csak abban különbözött a közönséges harangoktól, hogy ezek beharangoznak, ő pedig Ádámot és Évát a paradicsomból kiharangozta. És ugyan ki tagadhatná, hogy a hírharangok még most is hasonlítnak némileg érdemes ősökhez, a kígyóhoz? A kígyó okos, ravasz, sima, csúszik és mérges fulánkkal bir; a hírharang ész nélkül szinte nem sokra mehet, s ravasznak is kell lennie, ha mindazon akadályokat le akarja küzdeni, melyek hatályos működése elébe tornyosulnak; de a simaságot sem nélkülözheti, ha durvának nem kiván tartatni, s ha fulánkja nincs szavainak, úgy bizonyosan olvasatlanul maradnak. A mi végre a csúszást illeti, az nem szép ugyan, de mégis szükséges, ha a hírharang tárgyakat akar lelni, mikről kongani kiván. Ez a hírharang első eredete, s ebből láthatjuk, hogy a pletyka oly régi, mint maga a keresztyén világ. Mikép fejlett ki e nemes mesterség mostani tetőpontjáig, azt nem akarom századról századra fejtegetni, mert úgy nem lapokat, hanem könyveket kellene irnom, s azért csak a mostani hírharangról írok, mikép az teljes virágzásában díszlik.

A mostani hírharang, tudniillik az ügyes hírharang, igen mozgékony ember, s mindenütt jelen van, hol valamit látni vagy hallani lehet, mert ő csak abból él, mit mások beszélnek és tesznek, miből ellenségei rendesen azt szokták következtetni, hogy maga nem igen bir oly testi s szellemi tehetségekkel, miknél fogva valami helyeset tehetne, vagy talpraesettet mondhatna; azonban, nagy szellemek keveset gondolnak ily rágalmakkal, s büszke öntudat által nyújtnak magoknak kárpótlást. Mivel pedig a hírharang nem konghat magának, s kongását, csekélysége miatt, mások nem hallanák, tehát mindenkor valamely hirlaphoz csatlakozik ötödik keréknek. Ezen megjegyzést ne méltóztassék a tisztelt olvasó a szokott balértelem szerint magyarázni, mert valamint a szekér elakadna, ha ötödik kereke nem volna a saraglyában, midőn véletlenül kereke törik: úgy a hirlapok is ugyancsak megakadnának, ha mindig saraglyájokban nem czipelnék a hírharangot, melynek kongását annyira szeretik országszerte hallgatni, hogy kellemességével egyedül csak a déli harangszó vetélkedhetik; sőt vannak, kik egyenesen azt állítják, mikép több házban tapasztalák már, hogy a leves már asztalon állott a hirlap megérkeztekor, s a téns úr és nagyságos asszony csak akkor nyúltak kanálhoz, miután a hírharangot elolvasták, mely eseményt Magyarországban méltán a legnagyobb csodák közé számíthatni, főkép, ha hitelesen be lehetne bizonyítani, mikép a kérdéses esetben a leves nem volt oly rendkívül forró, hogy nem lehetett volna azonnal is megenni; miben azonban én kissé kételkedni bátorkodom. Tehát tisztelet böcsület a hírharangnak, mert kongása nélkül, a mostani tisztult s magosb ízlés következtében, bizonyosan halálharang fogna megkondulni némely hirlapok számára, s derüjöket örök ború váltaná föl, mit bizonyosan mélyen gyászolnának meg azok, kik rendkívüli örömüket lelik abban, ha olvashatják, hogy például, Wurstlberger Joákim úr és Leberknödl Afanázia lyányasszony házasságra léptek, vagy Galagonya herczegnő Koko nevű szeretetreméltó majmának gyomra ismét helyreállott.

De legyen már most szabad az ily érdemdús hírharangnak működési modorát körülményesebben leírni, mely oly pompás derűvel törekszik a honnak boruját eloszlatni.

A hírharang igen szeretetreméltó ember s azért minden műveltebb körökben szivesen láttatik, honnan nem szokás az embereket kirudalni. Ő egészen hivatásának él s minden örömeit legnagyobb készséggel áldozza föl, csakhogy e hivatásnak tökéletesen megfelelhessen. Éjfélkor a harangokat félreverik s ő azonnal fölugrik ágyából, annyi időt is alig engedve magának, hogy szendergő hitvesének ajkaira búcsúcsókot nyomhasson és gyorsan fut a vésznek helyére. Talán segít oltani? Azt tehetné ugyan, ha saját munkáit nem sajnálná lángokba röpíteni s ha tulajdonkép volnának saját munkái; így azonban neki egészen más dolga van, ő pontosan fölírja, hogy melyik vizipuska jelent meg leggyorsabban, hány embert vertek meg ez alkalommal s hányan kaptak náthát a nyirkos éjféli levegő miatt, minek országszerte eszközlendő kihirdetése rendkívül előmozdítja a két magyar haza haladását a nemzetiség ösvényén.

Ezen éji megzavartatás daczára már jókor reggel utczán van a hírharang s megberetváltatja magát, mert borbélyműhelyekben még az oly tényeket is tudják, melyek soha nem történtek meg s így gyakran azután a hírharang is ugyancsak megberetválja az olvasókat. Onnan kimegy, megáll s végig néz az utczán, mire azonnal legalább is husz ember környezi őt, kérdő tekintetet függesztve egymásra, hogy ugyan mi történt? Ő gondosan figyel, hogy nem hall-e valamit és sóhajtva távozik, mert oly kevés használhatót hallott, mintha valamely ólmos botos gyűlésben lett volna.

Amott két kutya megáll s mérges szemeket vet egymásra, a hirharang is megáll s várakozásteljes tekintettel figyel rájok, mert hiszi, hogy az egyik vagy másik gazdája megveri majd az egyiket, ha összemarakodnak, mi alkalmat nyujtand az állatkínzás ellen fölszólalásra, mi most nagy divatban van, miután hazánkban az emberek ügyeit már tökéletesen tisztába hoztuk és azok irányában minden önkényt, elnyomást s kínzást szerencsésen megszüntettünk. Ámde vérmes reményében csalatkozik, mert a két kutya gyakran fordult meg gazdájával kávéházakban s így a politikában is annyi jártasságot szerzettek magoknak, hogy jól tudják, mikép most már nem szokás marakodni, hanem csak távolból farkasszemet nézni az ellenséggel, kissé morogni, kissé fogat vicsorgatni s azután, béke jeléül, farkcsóválva tovább állani. Ő tehát szomorúan távozik s megbotlik és - ennek nagyon megörül, mert érdekes újdonságul megemlítheti, hogy X... utczában a kövezet rossz, mit a lakosság eddig még nem tudott, mert más közönséges ember nem szokott annyiszor megbotlani, mint az ujságiró.

Távolabb egy bérkocsis vágtatva hajt, de - senkit nem gázol el; ez azonban nem baj, mert eszmetársulat útján legalább a bérkocsisok zsarolásait lehet megróni. Ha pedig elgázol valakit, a hírharang hamar följegyzi számát s - föladja a hatóságnak? Nem, hirlapba írja, hogy Czinkotán és Vámospircsen a bérkocsisoktól őrizkedjék a lakosság.

A hidon fényes nappal ökröket hajtanak át; ah, már ott csakugyan neki is jelen kell lenni; mert ez botrány s ugyan ki ne szeretné az ily fontos botrányok nyilvános megrovatását olvasni!

Egy alföldi kocsis nagyokat pattog az utczán, mily érdekes tárgy ez ömlengő elmélkedésekre a közbátorságról, s annak elmondására, hogy nálunk ugyis elég az üres zaj s szemeink úgy sem láthatnak tisztán és szabadon, habár az ostor hegyével nem csipetnek is ki üregeikből.

A városban lopás és öngyilkosság történik; mily gyönyörködtető és mulattatva oktató ezeknek előadása! Hátha még nyilvános kivégeztetés történik, ez azután valódi ünnep, mely mohón iratik le s ekkor a hírharang egyszersmind hatályosan kel ki azon mohóság ellen, melylyel a nép az efféléket bámulja, mit ő természetesen csupán azért írt le, hogy ezen gyönyörű élvezetben a távol lakók is részesülhessenek.

Idegen művész, olasz énekes vagy patkányfogó érkezik a városba; a hirharang köteles annak minden mozdulatát, sőt az aranynak csengését is hiven leírni, melyet a gazdag Magyarországból magával vinni kegyesen méltóztatik.

Egy szinésznőnek foga fáj; hah, mily érdekes tárgy, mint fog majd Tolna és Baranya csodálkozni és meglepetni, ha ezen nevezetes ujdonságot megtudja; ez bizonyosan egészen új irányt adand az adó és két garas körüli fényes sikerű vitatkozásoknak!

Valaki fényes tánczvigalmat adott s a hírharangnak, a szobalány megbecsülhetlen kegyéből, sikerült a kulcslikon át a fényes terembe pillantani! Boldog magyar haza, meg fogsz tehát immár valahára a tarlatán szoknya minden redőivel ismerkedhetni, sőt még azt is megtudandod, hogy azon tánczvigalomban az egészséges emberek is herbateát ittak! Ha még ezen örvendetes hír sem gyógyítja meg bajaidat, úgy csak hivasd az asztalost s vetess magadnak mértéket - koporsóra.

Két ember vendégfogadóba szállott, evett, ivott, aludt, mulatott s ismét tovább utazott, még pedig gőzhajón, gyorskocsin, vagy saját lovain. Halhatlan hírharang, neked jutott a sors nyájas kezeiből azon szerencse, hogy e világrendítő eseményt kiharangozhasd!

A hajóhidat megnyitották s a buta horgonyőrök nem tudták mathematikai pontossággal előre kiszámítani, hogy melyik pillanatban fogják azt ismét bezárhatni; de se baj! ott van ám a hírharang s majd nyakatok közé cserget tollával, még pedig úgy, hogy az egész ország zengni fog tőle!

Egy sikátorban nagy szemétdomb emelkedik s mily boldog érzet lepi el a hírharangot, hogy ő is ott van s hatályosan emelheti föl szózatát ezen iszonyú tény ellen, mely miatt talán még vasutat sem lehet építeni Magyarországban. Boldog testvér magyar haza, ti tudni fogjátok, hogy azon pesti sikátorban csakugyan nagy szemétdomb emelkedik!

A zsidók nagy kamatot zsarolnak s ezért nem szenvednek büntetést; igen ám, de a hírharang elkongja ezt s ezer olvasó fog sóhajtani: «Oh, bárcsak én is tehetnék szert ily zsiros kamatra!»

A hírharang rossz marhahust eszik és parányi zsemlyét rág hozzá s ennek rendkívül örvend, mert ugyancsak megmondhatja ország világnak, hogy Pesten Mátyás király czinkotai mértékét nem ismerik s az egész világ sajnálkozó részvét könyűit fogja majd fölötte elhullatni!

Nagy zápor szakad s minden ember szárazra törekszik; ámde a bajnok szellemű hírharang legjobb kedvvel barangolja be az utczákat s tereket, mert hiszen neki meg kell írnia, hogy hány ember s mikép ázott meg, miután a két magyar haza még addig nem tudta, hogy az eső Budapesten is nagyon - nedves.

Nyilvános mulatság van és sok ember lerészegszik s kedélyesen összeverekedik; ennek nyilvánossá tétele is rendkívül hasznos, mert különben azt hinnék a hirlapolvasók, hogy ily szellemi élvezetekben csak tisztujításokon részesülhetni.

Egy kőmüves vagy ácslegény a háztetőről leesik, és kezét-lábát eltöri; a hírharang előre is meg van győződve, hogy ennek elmondása a tisztelt előfizetőknek igen kellemes olvasmányul fog szolgálni.

Valamely nyilvános helyen nagyszerű pompás világítás ragyog; ez ismét kivánt víz a hírharang malmára s az ország minden részében nagy bámulással fogják olvasni, hogy ily nagy világosság uralkodik nálunk. Sokan nem fogják ugyan hinni, de arról a hírharang nem tehet.

Egy rendőr gorombáskodik a hírharanggal és ő ennek kimondhatlanul örvend, mert ezt ismét tudathatja a két magyar hazával, mely bizonyosan nem tudta még, hogy a hajduk az egész ismert és ismeretlen világban mindenütt gorombák s hogy nem tanácsos korpa közé vegyülni.

A szinházban sok vagy kevés ember volt; mily fontos ennek közlése, mert eddig még nem igen tudták ezt a vidéken.

Több napig nagy szél fú Budapesten; ennek ismét leírhatlanul örvend a hírharang, mert eddig mindenki azt hitte, hogy nemcsak néhány napig, hanem mindig nagy szél fú ott, hol éjjel-nappal oly sokan csinálnak nagy szelet.

Szóval, ha valaki csak kissé hangosabban prüszszent is, mint rendesen szokás, a hírharang vigan dörzsöli kezeit, mert ezt tudnia kell a nagyérdemű közönségnek, hogy országszerte elmondhassa: «Kedves egészségére!» Ha pedig semmi ily rendkívül érdekes tárgyat nem talál, akkor valamelyik kollegájával hajba kap, teljesen meg levén győződve, hogy a tisztelt közönség kitünőleg gyönyörködik az ily kakasviadalok olvasásában.

S mennyi fáradozásába kerül a hírharangnak az ily érdekes ujdonságok összehajhászása! Ő az idő viszontagságait nem ismeri, mert neki mindenütt jelen kell lennie, hol valami történik, vagy legalább történhetett volna; izlését úgyszólván lábbal kell taposnia s minden előadást, mutatványt s jótékony pénzcsikarást megtekinteni, mert hiszen ezek leírása Magyarország lakosait mindenek fölött érdekli. Ő minden járdataposóval kimélettel kénytelen bánni, hogy néha-néha valami kis ujdonságot hallhasson tőlök, melyek gyakran nem ütik ugyan meg a szigorú igazság mértékét; de az nemcsak nem baj, hanem még inkább igen hasznos, mert az igazítás és visszavonás a legközelebbi számban ismét új ujdonságul szolgál.

És ugyan mi jutalma van a hírharangnak azon kimondhatlan buzgó szolgálatért, melylyel a haza boldogságát előmozdítja? Oh, e jutalom nagyszerű, magasztos és háromféle. Először a büszke öntudat, mely az mondja neki, hogy polgári kötelességét híven teljesíté, életének számos óráját, napját, hónapját és évét ezen hazaboldogító nemes törekvésnek áldozván föl. Másodszor készpénz, mely igen silány ugyan, de mégis igen jól esik az ember fiának, ki a jó víz mellett néhányszor évenként a jó pezsgőt is meg tudja inni. Harmadszor fenyegetések mindenesetre és verés több esetben, durva megtámadtatások pedig mellőzhetlenül és gyakran ismételve, mert gyöngeségeit a javulásra nem hajlandó ember nem szereti nyilvánosság terére állítatni s vannak művelt emberek, kik azt hiszik, hogy a tolvajt, lókötőt és gyilkost nem szabad ugyan megbotozni, de a hírharangot kivételkép mégis meg lehet döngetni.

Szegény hírharang, te szerencsétlen áldozata ferde korunk legferdébb izlésének, béke lengjen halhatlanság repkényével koszoruzott fejed fölött!

Ezen keresztyéni ájtatos sohaj után visszavonulék kocsimhoz és haza hajtattam, mert nagyon gyötrött már a kiváncsiság, a deli Rózsa történetét körülményesen megtudni, mi a hárfás lány által oly rejtélyesen zavartatott meg. Haza érkezvén, csakhamar hozzá fogott elbeszéléséhez szép védenczem s nyájas olvasóim bizonyosan nem fognak neheztelni, ha nem hagyom őt magát szólani, mert idegenszerű szókiejtését úgysem tudnám eléggé hiven utánozni.

 

XV.

A vad lány története.

Ha az ember első ifjúságától kezdve mindig ugyanazon körben marad, úgy legtöbb esetben jobban emlékszik gyermekéveinek eseményeire, mint az utóbb történtekre, mivel ezek oly gyakori változásokkal űzik egymást, hogy egymás által az emlékezet táblájáról csakhamar letöröltetnek; ha ellenben rendkívül fiatal korunkban rögtön egészen ellenkező viszonyokba sodortatunk, akkor későbbi éveinkben semmit nem tudunk életünk legelső időszakáról s legfölebb csak zavart álomképek gyanánt tünedeznek föl néha lelkünkben annak némely jelenetei, miknek világosb meghatározást csak azon esetben tudunk adni, ha az előbbi pályára ismét visszavezettetünk, midőn azután a homályos képek lassanként megujulnak s végre azon tisztaságban tünnek föl szemeink előtt, mely arra kivántatik, hogy az ábrándot a valótól világosan megkülönböztethessük.

Ily állapotban volt a vad lány is, származásáról szót sem mondhatott s nevelő szüleinek előadása után csak annyit tudott életének első időszakáról, hogy azok sirva lelék őt Füred közelében az országuton s irgalomból magokkal vivék és Rózsának nevezék, alkalmasint szép piros arczai miatt, melylyek őt még most is teljes mértékben jogosíták e szép névre; melyet azonban nem szüléitől, vagyis azoktól, kik nála ezek helyét kipótolni törekedtek, hanem igen sajátszerű módon nyert, mely maig is letörölhetlen színben élt emlékezete előtt.

Ugyanazon nap alkonyatán, midőn őt az országútról fölvevék, a Balaton közelében pihentek nevelő szüléi, mindenkép csillapítva a kis lányt, ki mindig anyját hivá s csak addig hagyott föl a sirással, míg megpihent, hogy azután ismét nagyobb erővel folytathassa azt. Ekkor rögtön mintegy tíz vagy tizenkét lovas embert láttak sebesen vágtatva közelíteni. Midőn hozzájok érkeztek, gyorsan leugráltak paripáikról s az, ki elől lovagolt, így szóla egyik társához:

- Botos, te most a lovakkal balra kanyarodol s este a szomszéd falu ménesével egy uton térsz a faluba; ott jó embereinknél bekötöd a szegény párákat s utánunk baktatsz, így aztán bizonyosan elvesztik nyomunkat a kopók. Ha elhagyod magadat fogatni, még az akasztófán is meggyalázlak s éjjel a zsidószegre függesztetlek.

- Értem, uram, bennem ugyan nem lesz hiba, habár a csillagok közé kellene is rugtatnom, hogy a kopóktól szabadulhassak! - felele a másik s azonnal elvágtatott, az üres nyergű lovak pedig füttyentésére rohanva követék nyomdokit.

Ezután a letelepült csoporthoz közelíte azon férfi, ki a fönebbi parancsot hallatá s Rózsa megszünt sirni és bámulva mereszté rá nagy fekete szemeit. E férfi még igen fiatalnak látszott s ajkai fölött és állán alig mutatkoztak a férfiasság jelei. Barna fürtei buján lengék körül magas homlokát s daczos fekete szemei tüzesen jártak végig a csoporton. Fején, kihivólag félre csappantva, széles arany paszománttal szegélyezett s darútollal és szalagokkal ékesített gömbölyű kalap ült, domború mellét arany sujtásos vörös mellény födé, melynek előrészét fekete selyem nyakkendőjének nehéz aranyos czafrangjai verdesék; e fölött gazdagon kihányt kékes ködment és vörösen szegélyzett szűrt viselt, testének alsó részét pedig hószinű bő gatya födé arany rojtokkal. Kezében kurta nyelű súlyos réz fokos villogott s válláról fényes kétcsövű puska függött; keskeny pikkelyezett bőrtüszőjét pipa, sallangos kostök és ragyogó pisztolyok ékesíték s lábain fényes sarukat viselt, miken taréjos sarkantyuk pöngtek.

A kis Rózsára ellenállhatlan bájjal hatott e férfi fényes külseje és sajátszerű tekintete, mely féktelen uraság, szelidség s vidám negédesség egyesült jeleit fejezé ki. S e varázserő annyira ment, hogy a kis lány könyező szemekkel mosolygott az idegenre, bátran hozzá lépett s kis fehér kezeivel a pisztolyokat érintvén, legszívnyerőbb bizalommal kérdé:

- Bácsi, játék ez?

Az idegen csodálkozva tekinte a hófehér kis gyermekre, kinek arczain legszebb rózsabimbók piroslottak s nyájasan szóla, haját szeliden simogatva:

- Játék bizony, kis babám, de nagyon veszedelmes, mert ezzel csak életet lehet nyerni vagy veszteni.

Azután a letelepültekhez fordult, kik legnagyobb alázattal tekintettek rá s parancsoló hangon kérdé:

- Czigányok, hol termett ez a szép kis virág?

- Bizony isten, nem tudjuk, - felelé reszkető hangon egy vén czigány, - úgy segéljen, csak úgy találtuk biz azt, nagyságos jó uram.

- Elhiszem bizony, hogy szemétdombon nem nyilik rózsabimbó. Gaz czimborák, vigyázzatok e rózsára, ha felnő, keblemre tűzöm. Neve Rózsa legyen, értitek?

- Akár bazsarózsának is nevezzük, ha tisztelendő vitéz uram úgy parancsolja.

- Csókolj meg, kis Rózsám, így, most már menyasszonyom vagy. Czigányok, három hét alatt találkozunk a Bakonyban s akkor többet szólunk a kis lyányról, mert nem merem körmeitek közt hagyni. Most pedig dologra; czigányok, talpra, velünk keltek át a Balatonon, ha még ma paradicsomba nem akartok költözni. Legények, a szűröket és fegyvereket kössétek batyuba, Pap Andor, vedd hátadra a brúgót; hárman öltözzetek pendelybe, ezek a szép czigánymenyecskék bizonyosan adnak kölcsön, legalább majd rólatok álmodnak. Aztán vigan előre, muzsikaszóval, mintha keresztelőt járnánk; ugyis most kereszteltük meg a kis Rózsát. Talpra, talpra!

A czigányok engedelmeskedtek, ámbár nem nagy kedvök lehetett a zsiványok veszélyes társaságában utazásra. Az öreg czimbalmos csak ekkor ébredt föl s néhány pillanatig meredten függeszté szemeit a zsiványfőnökre, kinek arczán nagy zavarodás jelei mutatkoztak; azután pedig néhány lépést közelíte hozzá és remegő hangon kiálta föl:

- Szent isten, nagys...

De mondását nem fejezheté be, mert a zsiványfőnök oly erővel sujta csákányával vállai közé, hogy az öreg ember térdre hanyatlott s Rózsa rémülten sikolta. A zsivány már pisztolyára tevé kezét, de egy pillantás a siró gyermekre lefegyverzé őt s szelidebben szóla az öreg czimbalmoshoz:

- Köszönd e gyermeknek, hogy hű emlékezetedet halállal nem büntetem; de nem kerülöd azt el, ha örökre nem feleded azt, mit most kimondani akartál! Erre esküszöm és Sobri meg szokta szavát tartani! Pap Andor jól szemmel tartsd ezt a vén czigányt. Most hamar, előre!

E jelenet után az egész csapat azonnal elindult s óranegyed mulva már a Balaton partján állottak, hol a révész minden gyanú nélkül átszállítá a vigadó népet s csak akkor bámult, midőn néhány nap mulva megtudá, hogy Sobrit s félelmes bandáját mentette meg ez által az üldöző megyei katonáktól.

A kis talált gyermeket e naptól Rózsának nevezék s nagy tiszteletben tarták sok ideig, mert Sobri haragját épen úgy rettegék, valamint bőkezűségében biztak, ha a kis lány dicsérni fogja bánásmódjokat. Az öreg czimbalmos még azon éjjel megszökött, a nélkül, hogy társait Sobri fölgerjedése iránt útba igazította volna, minek okát teljességgel nem birák magoknak megmagyarázni.

Rózsát ezen nap eseményei annyira megzavarták, hogy korábbi nevét csakhamar feledé s néhány hónap mulva tökéletesen meghonosult a czigányok között.

Egy évet tölte ezen helyzetben s annyira elvadult, hogy a czigányok alig birták őt fékezni, mit egyébiránt nem is igen kisértének meg; részint, mivel Sobritól rettegtek, kinek mindennap megérkeztét várák, noha a Bakonyban hiában várakoztak rá; részint pedig azért, mert saját féktelen szokásiknak szerfölött tetszett az akaratos kis lyány makacs jelleme, mely semmi ellenmondást nem türt s az egész czigányhadnak parancsolni tudott. E mellett oly bátorság kezde a kis gyermekben kifejleni, melylyel az öregeket is bámulásra kényszeríté, a nélkül, hogy botor vakmerőségre fajult volna, mit meglepő okossága nem engede tennie.

Ezen időszak mulva azonban csökkenni kezde a jó és kitüntető bánásmód, mert mindenütt hire terjedt a falukban, hogy Sobrit fölakasztották, vagy véres csatában ejté el a katonaság. Városokban azt is hallák ugyan a czigányok, hogy a híres zsiványfőnök tengerre menekült és isten tudja, melyik országban él most gazdag ragadmányából; de a kis Rózsa mind ezekre csak fejét rázá s legbiztosabb hangon mondá:

- Sobri bácsi nem halt meg és nem is hagyhatta el kis Rózsáját; majd meglátjátok, hogy eljő még és azután jaj nektek, ha megmondom neki, hogy engem bántani mertetek!

Az ily nyilatkozatok után egy pár hétig ismét hizelgőbb bánásmódban részesült; végre azonban már alig szólottak az országban Sobriról és a czigányok Rózsát kitüntetni megszűntek. A kis lány keblében mindazáltal eltörölhetlen benyomást hagyott maga után a fönebb leírt jelenet s emlékezete gyönge tábláján oly mélyen be volt vésve a haramia képe, hogy vonásait a hatalmas idő sem volt képes arról többé letörleni. Gyakran félre vonult Rózsa, nagy szemeit meredten függeszté az üres levegőbe s majd enyelegve mondá el apró kalandait, majd komolyan panaszkodott, hogy a czigányok nem akarnak parancsainak engedelmeskedni. S ha ilyenkor valaki kérdé, hogy kivel beszél, daczosan csak ezt válaszolá:

- Sobri bácsival! Ti most még nem látjátok ugyan, de mikor ideje el jő, bizonyosan előttetek is meg fogja magát mutatni s engem magával visz.

Eleinte csak nevették a czigányok ez ártatlan ábrándozást, de utóbb komolyabban kezdének rá figyelni s csakhamar elhitették magokkal, hogy a lány rendkívüli jóstehetséggel bir. E pillanattól tehát ismét tisztelni kezdék őt s regényes hajlamát mindenkép nagyobbítani iparkodtak, reménylvén, hogy jóstehetsége által nagy hasznára lehetend az egész hadnak; főkép, miután szépsége mindig ragyogóbban fejlett ki.

Az asszonyok megtaníták őt a jövendölés rejtélyes szavaira; s a tüzes elméjű lányka mindent oly csodagyorsan fogott föl, hogy mesternőin csakhamar túltett s kilencz éves korában már tátott szájjal hallgaták rejtélyes jövendöléseit a könnyen hivő falusiak. Rózsa nagy tetszést talált e mulatságban, mely őt felülemelte más közönséges embereken s ott is parancsolást engedett neki, hol különben bizonyosan csak zsarnoki önkényt éreztettek volna vele.

Utóbb azonban nem elégíté ki növekedő vágyait e babonás játék; a gyermek hajadonná lőn s keblében az érzelmek azon húrja pendült meg, mely kimondhatlanul üdvezít, ha viszhangra talál s epesztő kínokkal gyötör, ha viszonzás nélkül kell elhangoznia. Rózsa még mindig kéjes ábrándozással gondolt a deli külsejű fiatal haramijára; ábrándai mindazáltal már nem elégítheték ki heves szivének égő vágyait s midőn társai mély álomban hevertek sátoraikban, Rózsa nehéz kebellel járta be a közel vidéket, nem látva a holdvilágos éj igéző kellemeit s nem érezve a zuhanó zápor hatását, hanem egyedül csak annak nevét sohajtva, ki őt Rózsának nevezte el. De fohászaira csak a viszhang válaszolt s a derült kedélyű hajadon szótalanná lőn s megtörhetlen akaratával zsarnokilag uralkodott az egész czigányhad fölött.

Társainak nagy aggályt okozott e változás és sokáig tanakodtak, hogy mikép lehetne őt ismét korábbi állapotába visszahelyezni. Hosszas találgatás után végre abban állapodtak meg, hogy férjet kell oldala mellé adni s e tanács a férfiaknak nagyon tetszett, főkép pedig a családfő fiának, ki darab idő óta egyetlen víg nótát sem birt hegedűjéből kicsikarni, mi miatt most egyenesen Rózsát vádolá. Elhatároztatott tehát, hogy a kontrás Laczi és szép Rózsa egymáséi legyenek.

Az öreg czigány föltevé tehát legjobb süvegét, mely egyszersmind a legrosszabb volt, minthogy csak azon egy vala birtokában és komolyan tudatá Rózsával a neki szánt szerencsét. Ez azonban röviden válaszolt s hallani sem akart társainak e szándékáról. Ámde Laczi vérszemet nyert az egész had helybenhagyása által s tüzesen ostromlá a szép jósnő kemény szivét, de oly kevés sikerrel, mintha megrögzött magyar előitélet ellen küzdött volna. Okos ember alkalmasint így vigasztalta volna magát ez esetben:

Ej haj, nem bánom
Nekem is lesz virágom!

de a czigány így szokott imádkozni: «Add meg, uram istenem, de - mindjárt!» s azért Laczi sem akará magát ily könnyelműen vigasztalni, hanem ugyancsak üldözé Rózsát.

Azon időben Pesten vonult át a czigány had s a váczi sorompó előtt Rózsa egy barna férfinak jövendölt! Kell-e mondanom, hogy e barna férfi én valék?

Rózsa az elhagyatott csárdában is jelen volt azon éjjel, mely majd véget vete földi pályámnak s makacsul erősíté, hogy a lövések után rövid idő mulva - Sobri hangját hallá az udvaron harsogni, melyet azonnal tisztán megismert, ámbár magát a haramiát nem pillanthatá meg, minthogy kevés pillanat alatt az egész rablótanya megürült. Az egész eseményről csak annyit mondhatott még, mikép hallá, hogy a lövések egy embert életétől fosztottak meg. Bandi volt-e az, vagy más, arról semmi fölvilágosítást nem adhatott.

Rá nézve azonban vészes következményű lett azon éjszaka, mert Laczi, elrémülvén Sobrinak állított közelsége miatt, oly vakmerő lett, hogy Rózsa csak elég hatályos késszurás által menekülhetett meg szenvedélyes ostromától. E pillanattól azonban ellene zúdult az egész czigány had, s másnap, a vörösvári úton állatsereglettel találkozván, a makacs lányt, ki már jövendölés által sem igen hajtott hasznot, az állatok tulajdonosának eladták, ki jó nyereségre vélt szert tehetni a szép lánynyal, ha őt vadnak mutatandja be a nagyérdemű közönség előtt. Laczi alkalmasint ellenzette volna ez embertelenséget, de sebe a szekér fenekéhez lánczolá őt, s így az egész alkuról szót sem tudott.

Rózsa heves vére föllázadt ugyan eleinte ezen erőszak ellen, de éles elméje csakhamar átláttatá vele, hogy ezen új helyzete nem lesz rosszabb az előbbinél; mert a czigány undorító ajánlataitól föl leend mentve, s egyszersmind, Pesten mulatása alatt, inkább lehetend alkalma Sobrinak nyomába jutni, kinek ottlétéről tökéletesen meg vala győződve. Gondolá ugyan, hogy szomorú helyzete nyomasztóvá is válhatik, de azon esetre minden pillanatban felfödözheté magát a közönség előtt, s a hatóság pártfogását reménylheté. Ezen aggálya csakhamar teljesült is; az állatsereglet tulajdonosa szintoly jó izléssel birt, mint Laczi, s azt hivé, hogy megvásárlott áldozatán korlátlanul uralkodhatik.

Ekkor láta meg engem az állatseregletben Rózsa, s azonnal elhatározá, hogy segélyemhez folyamodik, mivel, mint mondá, mindjárt első találkozásunkkor rendkívüli bizalmat érzett irántam.

 

XVI.

Némberkalitka.

Rózsa története különböző sejtéseket ébreszte bennem, melyek azonban oly homályosan lebegtek előttem, hogy nem merék nekik világos magyarázatot adni, s azért nem is akarok azokkal még most nyiltan föllépni. Annyiban mindazonáltal rögtön tisztába jöttem, hogy Rózsát nem tarthatom meg magamnál, hanem oly ápoló kezekbe kell adnom, hol természeti adományai, s tehetségei nemesb kifejlesztést nyerhetnek. Ő eleinte vonakodott ugyan tervemben megegyezni, de végre csakugyan megnyugodott, miután megigérém, hogy Sobrit lehető legnagyobb buzgalommal nyomozni fogom, ámbár nem igen hivém életben létét, noha a rejtélyes hárfás lány is olyasmit monda, miből az ellenkezőt lehete következtetnem.

De hová adjam őt? Ez volt a bökkenő, mely néhány perczig ugyancsak aggasztott, mivel nem volt oly ismerős családom, melyet e végre megkereshettem volna, s az úgynevezett nevelőintézeteket nem igen szeretem, miután magamon tapasztalám, hogy iskolákban nem igen tanul az ember sokat, mit kilépésünk után az élet gyakorlati mezején rögtön sikerrel használhatnánk. De hiába, mit tehet az ember! A csikót is kifogják a szabad ménesből és ólba zárják, hogy - ló legyen belőle; a madarat kalitkába csukják, hogy énekeljen; az embert pedig gyakran börtönbe, hogy - ne énekeljen. Az elzáratás tehát nagy divatban van, s így magamnak is meg kelle azon gondolaton nyugodnom, hogy Rózsát efféle némberkalitkába viszem, hol legalább megtanul majd divatosan énekelni, a minek szinte megvan a maga érdeme. Megelégszik-e aztán jövendő férje az ily betanult énekkel, s kész-e a szerint tánczolni, az már más kérdés, melynek megfejtését nem merem magamra vállalni.

Elvezetém tehát Rózsát egy ily kalitkába, melyet épen nem volt nehéz föltalálnom, miután annyi van Pesten, hogy neveletlen lányt nem is igen láthatni többé, s legfölebb csak ferdén neveltekkel találkozhatunk még; a mi épen nem baj, mert sokan mondani szeretik, hogy a rossz nevelés is jobb a semminél. De azt fogja talán valaki mondani, hogy Rózsa már férjhez is mehetne, s így talán nem illik többé kalitkába. Oh, kérem, az igy vélekedők iszonyúan csalatkoznak! Napjainkban a gondos anyák egészen ellenkezőt bizonyítnak, s lányaik nevelési időszakát többnyire négy osztályra szakítják, ha az uralkodó divattal lépést akarnak tartani.

Az első osztályban falusi pesztonka az oktató, ki a kis lányt mindennap meghurczolja az egész városban, hogy otthon láb alatt ne legyen, s jó idején idegen emberekhez szokjék. Ez igen hasznos modor, mert a pesztonka gyakran ugyancsak jól eldöngeti a kis lányt, mi által ez azon bölcs élettant teszi magáévá, hogy bizony az alacsonyabb sorsú embernek is súlyosak lehetnek kezei, minek tudása sok helytelenségnek veheti elejét. Az ily kis lány ezenkívül még azon megbecsülhetlen tudomáshoz is jut ez által, hogy nem jó sokat otthon lenni, minek férje egykor bizonyosan rendkívül örvendeni fog. Sok esetben pedig még azon nyereség is háramlik ez üdvös modorból, hogy a kis lány nem tanulhat rosszat szüléinek példájából, mi elég szomorú ugyan, de igen gyakran nagyon is igaz.

Ezután a némberkalitkák valamelyikébe záratik a kis lány, hogy szárnyait ne használhassa idő előtt szerfölött szabadon. Ott igen sokat tanul, minek, mint takarékos háziasszony, idővel rendkívül nagy hasznát veendi; például: hogy Venus a szerelem istenasszonya volt a pogányoknál, Madrid Spanyolország fővárosa; az elefánt maga szoptatja kicsinyeit; a jegestengeren nagy jéghegyek uszkálnak; déli Amerikában már a lányok tíz éves korukban férjhezmennek, minek hallása a kis lányokban nemes vágyat ébreszt azon csodás éghajlat után; hogy az oroszlán igen erős állat; Khinában a katonák napernyő alatt harczolnak; a török szultánnak számtalan felesége van; a villanyerő a gőz erejét fölülmulja; a léghajózás még nincs rendszeresítve; hogy - de ki tudná azon számtalan tudományt elsorolni, melyek eléneklésére ezen ártatlan madárkák megtanítatnak; s valóban igen igazságtalanok azon rövidlátásúak, kik azt bátorkodnak hinni, hogy a magyar hölgyhez közelebb áll Soroksár, mint Madrid. Hiszen ha jövendő férje minden évben más fürdőbe utaztatja őt, úgy lassanként majd hazájával is meg fog ismerkedhetni. Ámde még ez mind nem elég! A szellemi kifejlesztés mellett a testi ügyesség sem hanyagoltatik el. A kis lány megtanul tánczolni, hogy könnyeden lejthessen végig az életben; úszni, hogy az élet bajai közt el ne merüljön; lovagolni, hogy a házi kormány gyeplőjét sikerrel tarthassa férje ellenében: továbbá, énekel és zongorát játszik, hogy nótája szerint tánczoltathassa férjét; francziául beszél, hogy a közéletben hozzátartozói meg ne érthessék; pompás tárczákat és erszényeket hímez, hogy férjhez mehessen, ha atyja jól megtölti szép készítményét, s gyönyörű papucsokat köt, hogy alájok juttathassa azt, kit a sors iszonyu keze férjül sujt le lábaihoz. Mi a főzést s varrást illeti, azt majd elvégzik cselédei, mert hiszen nem cseléddé, hanem asszonynyá kivánták őt a divatnak illőképen hódoló szüléi neveltetni.

E közben tizennegyedik évét fejezi be a tarka tollú kis madár, s most a nevelés harmadik szakasza áll be. Korlátolt terjedelmű kis kalitkából nagy állatseregletbe lép a reményteljes növendék. A gyöngéd anya valamennyi tánczvigalomban megforgattatja a kis pipiskét, minden sétányon végig lépegetteti a kis pávát, s gőzhajón egy pár kirándulást tesz vele. Ha ez másfél év alatt nem hozza meg az óhajtott fejkötőt, úgy a nevelés harmadik szakaszát azonnal a negyedik követi. A madárka ismét kalitkába záratik, hogy mind azt érettebb elmével tanulja meg, mit eddig már szerencsésen feledett, s az anya jövő farsangon ismét mondhassa:

- Lányom nagyon félénk még, mert csak épen most lépett ki a nevelőintézetből.

Ekkor a tizenhat éves hajadon másodszor lép föl mint tizennégy éves gyermek a nagyvilágban, mi a szerető anyát is két egész évvel ifjítja meg, mi mindenesetre már magában is nagy figyelmet érdemel.

Ezekből tehát kegyesen átlátni méltóztatnak nyájas olvasóim, mikép Rózsa épen jókor lép a szívképző kalitkába, s két évvel ifjultan fogja azt majd elhagyni, mi mellett csak azt sajnálom, hogy egyúttal magam is nem mehetek keresztül e kellemes műtéten.

Fölérvén a lépcsőkön, csöngettem, s nem csekély meglepetésemre szállas pattantyus nyitá meg az ajtót. Már azt gondolám, hogy talán eltévesztém a szállást, de kérdésemre azonnal megnyugtatott a legény, mondván, hogy jó helyen járok, s ő a konyhába segít. Megnyitám tehát a kalitka ajtaját, s beléptem. Az előszoba falait nagy hazánkfiainak aranyrámás arczképei díszesíték, minek látása kimondhatlanul megörvendezteté lelkemet, mert meg valék győződve, hogy itt mindenesetre jó magyar szellem uralkodik.

Az első szobában apró lányok abroncsot hajtottak, s babáikat szedék rendbe; ez is szükséges, mert apró gyermekeket csak játszva kell tanítani.

- Itthon a madám? - kérdém, tudván, hogy rövidség kedveért így szokás a tanítónőt nevezni.

- Oui, monsieur! - csiripolá egyszerre hat piros gyermekajak.

Hm, gondolám, az előszobabeli képek tehát azt jelentik, hogy csak ott uralkodhatik a magyarság. Isten neki, utóbb majd utat tör magának onnan a belső termekbe is!

A második szobában már nagyobb madárkák csevegtek, s véletlen megjelenésem nagy zavart okozott, mert a rajzmester épen igen víg történetkét regélt nekik, mire annyit kelle nevetniök, hogy rajzeszközeiket teljességgel nem tudták hirtelenében összeszedni. Ezen tanító igen ügyes, gondolám, mert vidor elmefuttatásival igen czélszerűen tudja a kifáradt elmét ismét fogékonynyá tenni; egyébiránt pedig a józan magyar ember úgyis jobban szereti, ha felesége szép káposztát tud termeszteni, mintha azt még oly pompásan papirra rajzolná.

Hm, itt sem látom azt, kit keresek! Talán a másik szobában. Ebben már nagyobbacska lányok vannak, szajkókhoz hasonlítnám őket, kitüntetésül a többi madárkák fölött, ha szavok bájolóbban nem hangzanék. Az asztalon földteke áll, s a földleírás derék tanítója épen a legújabb franczia tánczlépéseket mutatja, miket vigan utánoznak a csinos angyalkák. Jól teszik, mert jó táncz által bizony hamarább juthatnak házassági lánczhoz, mint a földteke emelése és forgatása mellett, mi nálunk annyival is inkább fölösleges, mivel úgysem tudjuk még, hogy tulajdonkép hogyan állunk.

Innen üres szobába juték, hol számos szép kötésű s rendkívül tiszta könyvet pillanték meg. Ugyan mért tartatnak ily rendkivül kiméletes tiszteletben? Ah, «Magyar nyelvtan», »Magyar zsebszótár», «Magyarország története», «Magyarország leírása», «Magyar költemények, regények». Már ez szép, valóban igen szép, hogy a magyar könyvek ily példás tiszteletben tartatnak, s minden érintéstől gondosan őriztetnek.

Végre e pompás kis látogatóteremben csakugyan jelen van a kalitka csinos tulajdonosnője, és néhány jó barát s barátnő társaságában igen érdekesen értekezik a nevelés alapelveiről, bizonyításul Dumas, Hugo Viktor, Sue és Kock tanait idézve, melyek, véleménye szerint, legczélszerübben vezethetik a fiatal hölgyeket az élet rögös pályáján. Szokott bevezetés után így szólék a csinos asszonyhoz:

- Rózsa kisasszony nevelése, némi mostoha körülmények miatt, eddig el volt hanyagolva; meg vagyok azonban győződve, hogy ily jó kezek közt, s jeles természeti tehetségei mellett, csakhamar helyre leend nála e hiány hozatva.

- És nagyságos szüléi?

- Már elhaltak, én - gyámja vagyok.

- Értem. Méltóztatik a kisasszonyt gyakran meglátogatni, hogy - előmenetele felől tudomással birhasson?

- Igen.

- Helyes, szerencsére a folyosó végén épen kényelmes üres szobám van, csak méltóztassék.

- Oh, úgy hiszem, nem fogok szerfölött gyakran alkalmatlankodni. Egyébiránt illő ruházatról is méltóztassék számára gondoskodni, mert, mint férfi, valóban nem igen értek az effélékhez.

- Igen szivesen.

Ezzel távozám, s kissé csóválám ugyan fejemet e szives szolgálatra készség fölött, mely nagy városokban különben nem igen szokott egyenes utakon otthonos lenni; de mélyebb bonczolgatásba nem bocsátkoztam, s csak azt gondoltam: ha én jó anya nevére kivánnék érdemes lenni, magam nevelném lányaimat, mert ha azzal, mit én tudok, férjemet boldogítni tudom, úgy saját lányaimból is jó nőket és derék anyákat képezhetek; pedig csak ez ám az, mit a haza és férfiak kivánnak!

Azonban lehet, hogy én nem értek az effélékhez.

 

XVII.

Titkok, melyek nem titkok.

A kitüzött időre pontosan megjelentem a Széchenyi-kertben, segédszerkesztő új ismerősömet azonban még nem lelém ott, min épen nem csodálkozám, miután meggondoltam, hogy ő magyar nyilvánosság eszköze mellett dolgozik, mely annyi előre nem láthatott, körén kívül fekvő és általa elháríthatlan, bizonyos és bizonytalan akadályokkal kénytelen küzdeni, hogy a gyakori elkésést épen nem róhatni ellene bűnül. Azalatt mindenesetre magam is körülnézhetek, s e közben néhány igénytelen - mint mondani szokás - gondolatomat is közölhetem.

Magyar lapjaink, s egy német is, melyben jobb és dicséretesb szellem uralkodik a többinél, többször s méltán keltek ki némely más nyilvános mulatóhelyek ellen, hol nemzetiségünk fejlődését s emelkedő magyarosodásunkat semmi tekintetbe nem szokták venni. Sokan nevették az aggály e feddő kitörését, mondván, hogy a mulatság csak mulatság, s hogy abban a tág külföldön sehol nem szoktak nemzetiségi irányt keresni és követelni. Alig tudok ennél szerencsétlenebb megjegyzést, mert ugyan van-e valaki, ki mondani merészelné, hogy a föld hátán lakik nemzet, melynek viszonyait a mieinkhez hasonlítni lehetne, miután mi csak békés és törvényes úton akarunk újjászületni, még pedig annyi idegen elem közt, melyek féltékenyen nézik emelkedésünket? De ilyen a gyarló emberi természet, rendesen ott keresi az okot korholásra, hol inkább dicsérnie kellene és megfordítva. Midőn intézvények átültetése forog szóban, akkor erénynek tartják sokan a külföld utánzását, habár nem oly természetű is földünk, hogy tápláló gyümölcsöt termeszthetne az idegen magból; midőn ellenben a külföld leleményességét követjük, hogy hasznos vagy kellemes tárgy iránt a kissé ázsiai természetü magyarban is szokottnál nagyobb részvétet támaszthassunk, akkor majmolás miatt vádoltatunk, ámbár ez által legalább kárt semmiesetre sem okozunk. Így példáúl, hogy sok közül csak egyet említsünk, alkalmasint senki nem fogja tagadni, hogy szinészetünk és irodalmunk érdekében «most» még az magában is nagy nyereség, ha szinházunknak és könyveinknek nagy néző és illetőleg olvasó közönséget birunk szerezni; s ha ezen, még most valóban főczél, elérésére a külföld példáját, az erkölcsiség sérelme nélkül, követjük, s oly vonzó czímeket használunk, és oly tárgyakat dolgozunk föl szinpadunkon és könyveinkben, miktől, ismerve korunk mostani irányát és vonzalmait, nagy hatást, azaz: minél több ember általi látogattatást és olvastatást, várhatunk, akkor valóban sem epés gúnyt, sem fitymáló lenézetést nem érdemlünk; mert, ha a művészetet nem sikerül is ezen úton kitünőleg előmozdítanunk, mindenesetre legalább a magyar nyelvet terjesztjük, s ez által utat törünk nemzetiségünknek is, azon keblekbe, hol eddig számára viszhang még nem létezett. És ez, mostani viszonyaink közt, valóban nem hálátlan föladás, mert nekünk még teremtenünk kell most magyar közönséget könyveink és szinpadaink számára, hogy idővel majd klassikai művek is könnyű utat lelhessenek a nemzetösszeg szivébe; és ne feledjük, hogy ily czél kedveért csakugyan hódolhatni kissé a napi izlésnek, ha nézők és olvasók nélkül nem akarunk maradni, s ez által is az idegen szinészet és irodalom további pártoltatását nem kivánjuk előmozdítani; mert, ha példáúl valakit, beszélni akarván vele, üstökénél fogva huznánk föl magunkhoz a magasba, hogy szavainkat megértse, nemde így fogna hozzánk szólni: - Uram, könnyebben esik neked kissé hozzám leszállani?![2]

Ezen eszmék illő alkalmazása adott létet a Széchenyi-kertnek is, a fönebb érintett hirlapi megrovások következtében.

A vállalkozók ugyanis szebb s nagyobb kertet is nyithattak volna, de jól érzék, hogy a czím vagy név választásától sok függ, ha biztos sikerrel akarnak föllépni, mert e közmondás: jó bor czégér nélkül is elkel, épen nem szokott gyakran valósulni, nemcsak anyagi, hanem szellemi tárgyakra sem. Így például, kérdezze bárki valamennyi könyvárosunkat, s hallani fogja, hogy a legklassikaibb becsű könyvek sem kelnek gyakori hirdetgetés nélkül, s hogy minden új hirdetés után rendesen megújul néhány hétre kelendőségök. Ez okból tettek tehát a vállalkozók próbát a Széchenyi-kerttel, tudván, hogy nincs magyar, bármily politikai szinezetű legyen is különben, kiben ezen legünnepeltebb nevünk lelkesülést, részvétet, vagy legalább figyelmet ne támasztana.

És e számításukban csakugyan nem csalatkoztak. A Széchenyi-kert alig érdemli e nevet, mert oly ment az árnyéktól, mint annak hazafiui jelleme, kinek nevét viseli, mi a politikust nagyon ajánlja ugyan, már csak rendkívüli ritkasága miatt is, de kertnek bizonyára nem nagy érdemül szolgálhat. Az ételek e kertben nem voltak a legjobbak, a szolgálat meglehetős hanyagság által tünt ki, s az árszabás kegyetlenül zaklatá a nem legjobb állapotban levő erszényeket; s mégis, mi történt? A népszerű czím, név számos látogatót szerze a csekély érdemű kertnek, s bő jövedelmet a jó tapintatú vállalkozóknak, kik ennélfogva mindig több meg több javítást eszközölhetnek, s most magyar zenével, s leginkább nemzeti szellemű látványok- s mulatságokkal örvendeztetik folytonosan növekedő közönségüket, mely közt már a legfőbb ranguak is otthonosaknak kezdik magokat érezni, kik eddig az ily nyilvános összevegyülést rendesen kerülni szokták. Ily üdvös hatást gyakorolhatnak tehát külsőségek is, ha magok idejében és czélszerűen alkalmaztatnak.

Ime, szives olvasó, ez a Széchenyi-kert keletkezése- s fölvirágzásának titka, még pedig valóságos magyar titok, mert a mi Magyarországban történik, az mind magyar történet, habár tótok, vagy németek által esik is meg, miután Magyarországot csak magyar polgárok lakják. És így nemzeti tény, vagy nemzeti titok, legalább hitem szerint, egészen más, mint magyar tény vagy magyar titok.[3]

Igen, mondják talán némely pestiek, de mindez előttünk nem titok, és nem is volt az. Helyes, ebben tökéletesen egy értelemben vagyok önökkel, valamint azt is jól tudom, hogy több titokról, vagy talán helyesebben, rejtelemről vontam le már a fátyolt, melyek önök előtt nagy részben szinre nem voltak egészen ismeretlenek; de hány ezer meg ezer ember van Magyarországban, kikre nézve mind ez valódi titok, míg akár én, akár más által előttök el nem mondatik!

De ime, a segédszerkesztő elérkezett, s elkéstét néhány mindennapias megjegyzéssel mentegetvén, nyájasan kérdé, miben lehet szolgálatomra.

Tudaték tehát vele kalandimból annyit, mennyit szükségesnek tarték, a nélkül, hogy azok fonalát kezeimből egészen kibocsátanám, s tanácsát kérém, mire ő, rövid fontolás után, nyilt őszinteséggel szóla:

- Ön tehát hiszi, hogy nyilvánosság útján lehetne a finom gazemberek nyomába jutni, kiknek gyűlésén ön, mint láthatlan tanu, jelen volt?

- Igen.

- Úgy ön rendkívül csalatkozik.

- Hogyan?

- Úgy van. Ha mi e tényt dobra ütjük, vagy helyesebben mondva: dobra üttetjük, úgy a gaz czimborák azonnal biztosságba helyzendik magokat, s néhány napi előkészület után már hiában üldözendi őket a gyors rendőrség.

- De legalább Rózsa érdekében lehetne talán hirlapok útján hatni?

- Épen nem, mert önnek meglehetősen alapos oka van, a szerencsétlen lány származási titkát gyanítani, s így a nyilvánosság által itt csak kárt okozhatnánk. Én inkább az tanácslom önnek, hogy iparkodjék sejtését rögtön bizonyosság gyanánt kimondani az illető helyen, s ha csakugyan nem csalatkozik ön, úgy az első meglepetés bizonyosan árulóvá fog válni.

- És ha csalatkozom?

- Akkor a történetke egyszerű elmondása bizonyosan bocsánatot fog szerezni a sértő gyanuért.

- Követni fogom ön tanácsát.

- Én pedig bebizonyítandom, hogy nem hiába helyzett ön bennem oly bizalmat, minőt első látásra különben nem igen szokás elpazarlani. Én Börgerékhez néha eljárok s Pándi Elekkel ismeretségben vagyok. Tőle tudom, hogy Lenke szerelme iránta még mindig hű, s hogy csak kölcsönös szegénység gátolja az összekelést, mert anyja keservesen érzi mostani nélkülözéseit, s nem tudja a hajdani bőséget feledni.

- És Dalmer?

- Ezzel még nem találkoztam ott, de Elektől tudom, hogy a gyönge anya örömest hallja fényes igéreteit, s Lenkét gyakran zaklatja miatta. Önnek, mint szavaiból értem, nagy érdekében fekszik e lányka sorsának intézése, nemde?

- Nem annyira azé, mint Dalmeré, kivel mielőbb találkozni szeretnék.

- Szólhatok Elekkel?

- Megvallom, nem szeretném, ha -

- Ha visszaélne bizalmunkkal?

- Igen.

- Arra lesz gondom. Csak épen annyit fogok vele tudatni, a mennyi mulhatlanul szükséges arra, hogy ön Dalmer minden lépéséről értesüljön; erősen hiszem, hogy ez úton leghamarább czélt fog ön érni, mert a szerelemféltő Elek bizonyosan minden mozdulata fölött gondosan őrködik félelmes vetélytársának.

- Igaza lehet önnek, s azért tanácsában örömest megnyugszom.

 

XVIII.

Koldus-estély.

Ezután meg néhány megjegyzést tettünk a fönforgó tárgyra nézve, s estelizéshez fogtunk; mivel pedig történetesen halat ettünk, tehát igen természetes, hogy a szálkákra ügyelés miatt nem beszélhettünk. Beszéltek azonban mellettünk eleget, s így épen nem unhattuk meg magunkat. Különösen két ifjú szavai vonták magokra figyelmünket, mivel gyakran pöngetett ügyet tárgyaztak. Az egyik ifjú többi közt így nyilatkozott:

- Minden okoskodásod hasztalan, barátom, a zsidók emanczipatiója oly dicső eszme, mely ellen nem lehet szólani.

A másik ifjú mosolygott e heves nyilatkozatra, s nyugodtan válaszolt:

- Állításodat igen helyesnek találom, s magam is úgy vagyok meggyőződve, mikép egyik embert a másik rovására elnyomni helytelen.

- Bűn, valóságos bűn.

- Ám legyen. De nem tagadhatom, hogy az annyiszor pöngetett emanczipáczió a mostani divatnak szüleménye -

- Oh!

- Engedd folytatnom. A hány ezer zsidónak van panaszra oka, ugyanannyi százezer nem zsidó létezik közöttünk, kik szintoly jó joggal mondhatják, hogy nincsenek irigylésre méltó helyzetben. Mért nem törekszenek tehát tevékeny politikusaink ezen roppant tömeg baján is oly buzgalommal segíteni, mint a sokkal kisebb számú zsidókén?

- Nem lehet mindent egyszerre tenni.

- Igen helyes megjegyzés, csak mindent szépen egymásután, s előbb a nagyobb bajt kell orvoslani, azután a kisebbeket.

- Igy szoktatok ti fontolók mindig okoskodni, de ugyan ki hihetne szavaitoknak! Hiszen úton útfélen rosszat beszéltek a szegény zsidókról. Birod-e ezt menteni?

- Teljességgel nem, és nem is akarom, mert rágalmazni senkit nem szabad; ámde az igazságot mindenkiről nyiltan kimondani, kötelesség. Én erősen hiszem, hogy azok, kik az emanczipáczió ügyét előmozdítani őszintén óhajtják, szigorúan tartoznak e népfaj balságát nyilvánossá tenni, s ez által rosszabb tagjait javítni, a jobbakat pedig a becsület útján megmaradásra buzdítani; mert csak így fog a még nem eléggé fölvilágosult tömeg is e szép eszmével megbarátkozni; hibák elpalástolása ellenben soha nem javít, azt pedig talán csak nem akarod állítani, hogy egyedül a zsidó nép az, melynek minden tagját kivétel nélkül jónak s becsületesnek mondhatni?

- Azt nem, de helyzetökben nem is lehet tőlök követelni.

- Valamint másoktól sem, meddig az emberi gyarló természet egészen át nem változik; ámde követelhetni tőlök, s különösen szószólóiktól - türelmességet, melyet ők oly hangosan s nem jog nélkül követelnek. Ők magok sem fogják tagadni, hogy valamint a világ minden népe közt, úgy nálok is találtatnak selejtesek.

- Hiszen azt nem is mondják.

- Sőt igen is mondják, sőt képzeld, még az ellen is haraggal kelnek ki, ha valamely beszély- vagy regényben egyetlen rossz jellemű zsidó hozatik föl, ámbár ugyanazon munkában több magasb rangú egyén is fordul elő, kik még sokkal sötétebb színnel vannak föstve. Türelmesség, vagy csak józanság-e ez aztán.

- Szavaid helyeseknek látszanak ugyan, de a jó ügynek mégis ártanak.

- Én nem tartom azt jó ügynek, melynek nyilvánosság és igazmondás ártalmára lehetnek, főleg most, midőn a nyilvánosságot annyi ajak dadogja.

- De hát te ugyan melyik párthoz tartozol tulajdonképen?

- Ahhoz, melynek hite «nem» így hangzik: a czél szentesíti az eszközöket; ahhoz, mely az erényt ellenségében is tiszteli, a fonákságot barátjában is nevetségessé teszi, s a bűnt testvérében is szigorúan ostorozza.

- De te mindig csak gúnyolsz és feddesz és senkit nem dicsérsz.

- Az igen természetes, mert minden ember annyi jót vagy hasznost tartozik tenni, mennyi erejétől telik, s a kötelesség teljesítése épen azért nem érdemel különös magasztalást, mivel csak kötelesség; elmulasztása ellenben mindenkor gúny- vagy gáncsra méltó.

- E szerint nem igen lesz sok barátod.

- Egy mégis bizonyosan marad, mely e veszteséget feledtetni fogja velem.

- És az?

- Öntudatom.

Sem időm, sem kedvem nincs ez okoskodást feszegetni, mert a vén czimbalmost elszalasztom, ha sokáig késem. A segédszerkesztő nem akart magamra hagyni, mondván, hogy az ily éjjeli kalandozások könnyen komoly veszélyt hozhatnak az ember fejére, főleg valamely külvárosi távol koldustanyán, miknek lakói gyakran a rablás és gyilkolás veszélyes mesterségétől sem borzadnak vissza, ha a kényelmes koldulás mellett sovány konyhára szorulnak.

Meg kell vallanom, hogy ajánlkozását örömest fogadtam el, mert a budai elhagyatott csárdában nyert tapasztalás által kissé óvakodóbbá lettem. Különben is, e látogatást olyannak hivém, melyhez bárkit is társul veheték, a nélkül, hogy kalandim kifejlődését koczkáztatnám.

Karöltve indulánk tehát útnak, s csakhamar a kis sikátorok tömkelegébe vegyültünk, miket a rákosi czigánytól elsoroltatni hallék.

Szóljak-e körülményesen éjjeli utunkról? Alkalmasint jobb lesz csak igen röviden szólanom, mert ugyan kit érdekelhetne, ha elmondanám, hogy részegen haza tántorgó napszámosokkal találkoztunk, kik egész napi keresményöket elitták, s most rekedt kurjongások közt térnek vissza penészes pinczeüregeikbe, vagy ólaikba, mikben tizen- s huszanként tanyáznak, s hol hiában fognak tőlök gyermekeik kenyeret kérni, s e helyett csak kegyetlen verésben részesülendnek; hogy apró rongyos gyermekeket láttunk ugyanazon hajlékok felé tántorgani, alig bírva nyomorú testöket, részint fáradtság, részint elkábulás miatt, mely őket egészen elnyomá, miután koldulva koplalák át az egész napot, csakhogy néhány krajczárt vihessenek este szüléiknek, s ez által ökleik súlyát elkerüljék; hogy gyanus külsejű embereket látánk magunk mellett elsuhanni, kik isten tudja mily bünös merényre siettek az éj sötétségét használni; hogy beesett szemű némberek által szólítattunk meg, kik tarka arczczal s tarka ruhákban a város belsejébe vonultak, s víg dalt dünnyögtek, azt akarván elhitetni az emberekkel, hogy jó kedvök van, ámbár roncsolt vonásaik minden redőjéből nyomor, éhség s kétségbeesés rémszellemei ijesztgettek; hogy a sikátorok bűzhödt mocsaraiból fojtó lég emelkedék, mely az ottani düledezett kunyhók lakóinak arczára halálszínt lehel; hogy a kiéhezett kutyák vonítva vonultak előlünk a nagyrészben kerítetlen udvarokba, mintha kisértetnek tartanák a posztóruhás embert; hogy a függönytelen alacsony ablakokon át ugyanazon szobában beteget látánk jajgatva heverni félig elrothadt rongyokon, s fájdalmai következtében irigyelve nézni a korhadt deszkára nyújtóztatott halottat, kit a gondviselés minden további kíntól megszabadított, míg az ellenkező szögletben gyermekek zajosan játszottak, s szüléik és azok laktársai tombolva jártaták körül a pálinkás kancsót, melynek bűze fojtólag hatott keresztül a töredezett ablakon; - mindezek, ismétlem, ugyan mikép érdekelhetnének valakit, miután az effélék épen nem titkok, s különösen nem is magyar titkok, hanem a művelt világ minden nagyobb városában föltalálhatók! Csak röviden érintem tehát ezeket, hogy mégis találkozzanak, kik a nyomor és bűn e szörnyű tanyáit fölkeressék, s enyhítni iparkodjanak az inséget és javítani a szerencsétlent, kit megszokás és elvetemültség ennyire sülyesztettek!

Végre, a czigány leírása szerint, czélhoz jutánk, vagyis a nagy szemétdombhoz. Vigyázva kerültük azt meg, s udvar felőli oldalán egy rongyos suhanczot pillantottunk meg, ki szalmával befont üveget szoríta ajkaihoz, s szemeit a koromfekete felhőkre függeszté, melyek gyorsan vonultak el Budapest fölött. A suhancz hanyatt feküdt, s közelítésünket nem vette észre, mit részint kellemes foglalatossága, részint a tompa moraj okozhatott, mely a szemétdomb mélyéből majd hallhatóbban, majd érthetlenebbül hangzott föl.

- Fiú, kelj föl, - mondám, s botommal érintém kezét; de ő szemeit sem mozdítá; megrázám tehát vállát, s ekkor az üres üveg lesiklott ajkairól, s keze mellére hanyatlott. Szemei nyitva maradtak, s száján kékes láng ömlött ki, borzasztóan világítva meg a földuzzadt vérpiros arczot, melynek alsó része már violaszínt ölte.

- Az istenért, mi ez? - kiálték rémülten, s megragadám társam karját.

- A koldusok alkalmasint őrül helyezék ide, s ő addig ivott, hogy végre meggyult benne a pálinka!

Azon iszonyú érzést, mely e pillanatban keblemet átrengé, soha nem fogom feledni, ámbár szavakat most sem találok illő leírására. Szánakozás, undor, elkeseredés egymásután zaklaták lelkemet, mik közé csaknem félelem vegyült, midőn látám, hogy a szerencsétlen áldozat kidülledt szemei folyvást rám meredeznek, mintha segélyt kivánnának tőlem, vagy gazdagságomat akarnák szememre lobbantani, melynek legparányibb morzsahulladéka is jobb útra vezérelhette volna őt akkor, midőn a megtérés még nem vált lehetetlenné!

Társam végre kiragadott néma merevenségemből, megilletett hangon mondván:

- Sajnálkozásunk itt nem használ, iparkodjunk inkább e tanya belsejébe jutni és segélyt eszközleni e szerencsétlen számára, ha még nem késett el az emberi segély.

- De mikép juthatunk be?

- Ezen ember a csaptatón fekszik, mely ajtó gyanánt szolgál; emeljük őt félre, s azonnal czélt érünk.

Borzadva érintém a mocsoktól tapadó testet, s alatta csakugyan rozzant ajtót pillantánk meg, melynek sarkai nyikorogva engedtek kettős erőlködésünknek. A pokol kapuját hittük e pillanatban előttünk megnyilni. Sűrű füstfelhő özönlött felénk a mély nyílásból, nehéz gőzzel párosulva, melynek bűzét a leghíresb vegykémek sem bírták volna meghatározni. A gyertyavilág sugárai e füst és gőz közt keskeny tűzszalagot képeztek, vagy hosszú rezgő kigyónyelveket, melyek a sötét torkolat csepegő falait nyaldosák.

Alulról ördögi zaj hangzott. Vad kurjongások, fülrepesztő kaczaj, rekedt éneklés, sivító dudaszó, gyermeksírás, kutyaugatás oly sajátszerű hangvegyületet képeztek, minőt még egy újabb zeneszerző sem bírt dalművében összpontosítani, ámbár mindent elkövetnek különben, hogy a legtermészetellenibb hangokat kovácsolják össze. Szóval, ily lárma hangozhatik a pokol fenekéről, midőn lakosai legszélesb kedvnek örvendnek.

- Mit tegyünk most? - kérdém társamat, ki szinte kissé gondolkozóvá lőn.

- Helyzetünk nem igen kellemes ugyan, - felele ő nyugodtan, - de a kutya ugatása alkalmasint úgy is elárulá már ittlétünket, jobb lesz tehát gyorsan lemennünk. Különben is azt mondják, hogy csak az éhes farkasok támadják meg az embert, ezek itt alant pedig most nagy bőségben vannak.

- Tehát bátran, előre!

E kölcsönös biztatás után a füst és gőz közé vetettük magunkat, s az ingadozó nyirkos lépcsőkön a föld gyomrába siklottunk, mely azonban koránsem volt oly mély, mint eleinte hittük. Alig haladánk le ugyanis mintegy huszonöt csigalépcsőn, midőn félig nyitott ajtóhoz jutánk, mely a belső kipárolgásnak szabad utat engedett fölfelé. Az ajtót azonnal kitártuk, s beléptünk. Néhány pillanatig valamint mi nem különböztethettük meg a tárgyakat, úgy minket sem vehettek észre a zajosan mulatózok, ámbár egy kutya hangosan jelenté, hogy idegenek érkeztek.

Végre az ajtók megnyitása által okozott léghuzam megritkítá a vastag gőzréteget, s a füstöt is annyira eloszlatá, hogy megkülönböztetheték minden tárgyat a pompás teremben, hol most a koldusok estélyt ünneplének. A terem elég tágas volt még nagyobb társaság számára is, minél fogva mindenki oly szabadon mozoghatott, hogy örömében akár bőréből is kibujhatott volna. A falak nemes egyszerűségben díszlettek, mellőzve minden haszontalan fényűzést és pompát, mely a magyar pénzt külföldre szállítja, s csupán néhány hazai pók belföldi gyárában készült nagy kiterjedésű hálója mutatá, hogy a műipar készítményei is illő méltánylatra számolhatnak e teremben. Az ajtó melletti szögletben kemencze emelkedék, melynek tetején az öreg czimbalmos rendkívül lelkesüléssel körtánczot nyekegtetett dudájából, melyre a koldusok csárdást, tótost, keringőt és oláh tánczot jártak, a miben tudniillik kiki legjobban hivé magát kitüntethetni, s e tánczukat külön nemzeti dalaikkal kisérék, mely hangvegyíték kimondhatlan hatást gyakorlott. Az előszínen egy kolduspár szerelmi nyilatkozatokban ömledezett, mások whiszteztek vagy filkóztak, a mi tulajdonképen egyre megy, mert az egyik által csak úgy lopjuk az időt, mint a másik által; ismét mások nehéz kancsókat iparkodtak megkönnyíteni, egy szeszélyes arczkifejezésű koldus pedig vastag augsburgi kolbász ellen dühönge késével, s oly gúnyosan nevetett, mintha épen az augsburgi ujság okoskodásait olvasta volna a magyar nemzetiség ellen, mire még a macska is fölfujta magát. Néhány reményteljes apró koldusúrfi és kisasszonyka nyájasan ölelkezett s verekedett a földön és minden tehetségével örvendezni iparkodott e nyomorú földi élet édes kéjeinek. Itt-ott elszórva mankók hevertek, hogy tulajdonosaik könnyebben tánczolhassanak, s e tettetés miatt épen nem kell rájok neheztelni, mert ugyan nem tapasztalhatjuk-e mindennap és mindenütt, hogy magasb körökben sem igen jelennek meg valódi alakjokban az emberek, ugyan mért ne léphetne föl tehát az egészséges koldus mankóval a világ szemei előtt? Sőt mi több, a koldusok legalább csak testileg tettetik magokat, míg az úgynevezett finom körökben épen a lelki tulajdonságok fátyoloztatnak el a divat vagy egyéb melléktekintetek parancsa szerint, mi mindenesetre nagyobb bűn a szegény koldusok tettetésénél. Az egyik kártyázó valódilag nyomorék, azaz púpos volt, s lehet, hogy épen ezen elsősége miatt némi felsőbbségi hatalmat gyakorlott a többiek fölött, mert egy koldus, ki megjelenésünket észrevette, nála tőn jelentést. A púpos, ki különben igen jó erőben látszott lenni, e hivatalos jelentés után nagy örömmel csapá asztalra kártyáit, mivel játékát alkalmasint elvesztette volna, s méltóságos tekintettel lépett hozzám, mellemen megragadott, s erős mély hangon kérde:

- Mit tetszik parancsolni?

Bízván a rákosi czigány szavaiban, hogy nem vagyok egészen rossz emberek közt és tulajdon szemeimmel sem látván semmi gyanusat, miből véres erőszakoskodást lehetett volna sejtenem, a púpos czimborát megragadám galléránál, s oly hatályosan visszaültetém előbbi helyére, hogy a pad meglehetősen hallhatólag recsegett alatta. Erőmnek e nem mindennapiassága azonnal irigylésre méltó tekintélyt vítt ki számomra, mert a púpos igen barátságos hangon szóla:

- Talán csak nem rossz szándékkal jöttek hozzánk a nagyságos urak?

- Épen nem, - mondám sürgetőleg, - hanem segítségre szólítunk; azon suhanczban, ki ajtótoknál vigyázott, a pálinka meggyúlt.

- Meg-e?

- Igen.

- Na lám, mindig mondtam én, hogy nem lesz ember abból a pipogya ficzkóból.

- Az istenért, segítsetek rajta hamar.

- Nagyságos uram, mi meg birjuk ugyan a pálinkát inni, de erejével aztán az ördög birkózzék, nem én.

- Micsoda?

- Hagyja el, nagyságos uram, bizony isten, egyetlen törött mankót sem ér az a haszontalan ripők; uram fia, egy itcze pálinkát sem bir meg, pedig már elmult tizennégy esztendős. Nem kár azért.

- Hiszen gyilkosságot követtek el, ha nem birjátok magatokat arra szánni, hogy a segítséget legalább megkisértsétek.

- Soha bizony, mintha mi arról tehetnénk, ha az örök dicsőségbe költözik! Halál ellen nincs orvosság s a kin az uristen nem segít, azt ugyan nem ragadja ki a halál torkából a gyarló ember.

- Legalább vigyétek kórházba.

- Nincs rá czédulánk, a nélkül pedig nem örömest fogadják be; azonban holnap temetésre majd oda visszük.

Társam is mindent elkövetett a koldusok részvétének felébresztésére, de hasztalan s csak hosszas kérelem és néhány huszas indított meg egy pár öreg asszonyt annyira, hogy fölvánszorogtak az udvarra; kevés pillanat mulva azonban már visszatértek, azon szomorú hirrel, hogy a fiú már meghalt.

E tekintetben tehát már semmit nem tehettünk s azon leverő gondolattal, hogy isten tudja, hány ily áldozatot ragad el évenként az elhanyagoltatás és nevelés hiánya, vagy roszasága, az öreg dudáshoz fordulék, ki már épen szájához akará ismét illeszteni a sípot, mintha legkisebb baj sem történt volna s megszólítám őt:

- Dudás -

- Kérem alázatosan, - vága ő hirtelen szavamba - méltóságos uram, én nem vagyok dudás, hanem czimbalmos és most csak régi barátság fejében dudálok.

E művészeti önbecsülést s féltékenységet meg kelle mosolyganom, ámbár kedélyem e pillanatban épen nem volt vigságra hangolva; azután megigazítám az előbbi czímezést, mondván:

- Tehát czimbalmos, emlékezel-e még életed legszomorubb napjára és arra, ki akkor árvaságra jutott?

Szavaim oly varázserővel látszottak az öreg czigányra hatni, hogy akaratlanul legnagyobb bámulatra kelle fakadnom. Dudája térdeire hanyatlott kezeiből s a síp befogadására megnyilt ajkai pillanatig e helyzetben maradtak, szemei meredten függének rajtam s arczának barna szinét pirosság árasztá el, mely csakhamar még felötlőbb halványságnak adott helyet.

- Nem értéd szavaimat? - szólék ismét, miután csodálkozásom rendkivüli kiváncsisággá változott.

A czigány mélyen sóhajtott s szomorúan felele:

- Értettem.

- Jer tehát s beszéld el nekem azon szomorú történetet.

- Most nem mehetek.

- Kétszeresen fizetem azt meg, mit itt most elmulasztasz.

- Czigányunk nem mehet el, mert most még tort kell ünnepelnünk; nem segíthettünk ugyan a szegény fiún, de az utolsó tiszteletet legalább meg kell neki adnunk.

Ezt a púpos mondá s minden ajakról zajosan visszhangzott:

- Czigányunk nem mehet el.

- Atyafiak, mégis jobb lesz talán, ha elmegyek, mert víg nótát bottal sem vertek ki ma már belőlem.

- Mindegy, mi szomorúra is vígan járjuk, a ki Árgirusa van! Nagyságos urak, ne háborítsák mulatságunkat. Lám, mi szegény koldusok reggeltől estig mindennap alamizsnáért kunyorálgatunk s a legnagyobb záporban is esernyő nélkül kuncsorgunk az utczákon; néha-néha hát csak jól eshetik egy kis szoáré, mint a nagy urak cselédei szokták mondani, midőn uraságaik éjjel kártyáznak és áldomásoznak.

A vén koldus oly siralmas hangon mondá el ezen esengést, hogy nem ellenkeztem többé vele, mit annál inkább teheték, mivel az éjfél oly közel volt már, hogy sietnem kelle, ha azon rejtélyes éjféli találkozást nem akarám elmulasztani, melyre az ismeretlen hárfás lány által oly titokteljesen hivattam meg. Megmondám tehát a czigánynak szállásomat s másnapra magamhoz rendelém őt, bő jutalmat igérvén neki, ha pontosan megjelenik nálam délelőtt, mit ő szentül fogadott.

Ezután néhány huszast veték a víg estélyezők közé s míg azok fölszedésére mind halomra rohantak, társammal együtt elhagyám e barlangot, melyben tomboló vígság uralkodott, a halál legborzasztóbb jelképe alatt, melyet valaha láttam!

 

XIX.

Irgalom és halál.

Szabad levegőre jutván, könnyülő kebellel fordultunk a város belseje felé, oly gyors lépésekkel, mintha azt reméltük volna, hogy a szomorú látványnak emlékezete is úgy tünendik el lelkünkből, mint szemeink elől borzasztó szinhelye; ez azonban koránsem volt így, mert többszöri próba után sem sikerült egymást földerítenünk s így inkább hallgattunk, nem akarván e legújabb tapasztalásunkra vonatkozó elmélkedések által kedélyünket még nyomasztóbb levertségre hangolni.

Mintegy óranegyed mulva kórház mellett haladtunk el s ekkor társam megunván a hosszas hallgatást, szót emelt:

- Meglátogatta ön már valaha kórházainkat?

- Nem.

- Idegen, vagy külföldi kórházakban sem volt még?

- Nem.

- Igen kár.

- Én annyira kedvelem az életet, hogy legyőzhetlen undort érzek az irgalom és halál azon szomorú tanyái iránt.

- Pedig nem árt azzal közelebbről megismerkednünk, mivel előbb-utóbb mulhatlanul találkoznunk kell.

- Már én majd csak akkorra hagyom e kellemetlen ismeretséget.

- Ön tehát fél a haláltól?

- Épen nem.

- És mégis így szól?

- Igen, mert szeretem az életet.

- Ez tulajdonképen egyre megy; különben pedig, véleményem szerint, sem becsülni, sem szeretni nem tudja az életet voltaképen az, ki az irgalom és halál tanyáit, mikép ön a kórházakat nevezi, soha nem látogatja meg.

- Hogyan?

- Oh, nincs az életnek jobb történetkönyve, melyből annyit lehetne tanulni, mint ezekben!

- Kiváncsivá tesz ön.

- Én életemben igen sok kórházat látogattam már meg s mondhatom, hogy erre szánt időmet nem sajnálom úgy, mint azt, melyet fényes vigalmakban, vagy politikai szélcsapdosás közt pazarlottam el.

- És ugyan min alapszik e kedvező hatás, mit ön oly fontosnak tart?

- Hosszasnak kellene lennem, hogy önt állításom iránt fölvilágosíthassam.

- Fél óráig haladhatunk még együtt; ez igen kevés idő ugyan divatos politikai szónoklatra, melyből gyakran órák alatt is alig sülhet ki egy pár használható józan észrevétel; de egyszerű előadás mellett fél óra alatt igen sokat mondhatni el.

- Megkisértem tehát s reménylem, nem fogom önt untatni. Előre kell azonban bocsátanom azon megjegyzést, mikép nem csupán egy kórházról és nem is ugyanazon országéiról kívánok szólani, hanem összes tapasztalásim kivonatát fogom önnel közleni. Ön irgalom és halál tanyáinak nevezi a kórházat s egy részben igaza van ugyan, de más részben nagyon csalatkozik.

- Valóban?

- Igen. Irgalom adott létet azon házaknak, hol a szegény beteg elveszett egészségét visszanyerni kivánja, de gyakran csak halálát sietteti a gondatlanság, melyet a leggondosb felügyelés sem képes onnan tökéletesen száműzni; sok esetben pedig épen a halál gyakorolja a legnagyobb irgalmat, midőn a beteget gyorsan magával ragadja. Oly jeleneteket láttam én, uram, melyek jéggé fagylalák ereimben a vért s legféktelenebb szenvedélyemet is aczél békókba verék. Van kórház, melyet legtisztább szándék alapított, legemberibb érzelmek tartanak fön s mikben mégis - a világ bármely művelt országában - vajmi csekély mértékben teljesíttetik az, minek történnie kellene! Az egésznek intézése többnyire olyantól függ, kinek polgári állása nagy elfoglaltsággal van kapcsolatban; ő tehát másokban bizik s ezek viszont, nem élhetvén pusztán e szép bizalomból, ismét olyanokban biznak, kik még csak azon lépcsőn állnak, hol csupán tanulmányaik bővítéséről kell gondoskodniuk, mi azután sok embernek életébe kerül, ki még hasznos tagja lehetett volna a társaságnak. És mennyi veszélyes kísérlet történik, új divatú gyógyszerek és vegyítékek használatával, miket valakin csakugyan meg kell próbálni, ha gyarapítani kivánjuk azon szép tudományt, mely hatalmában tartja az emberi életet; és kin lehetne nagyobb joggal véghezvinni e próbát, mint azon, kivel az irgalom malasztját kellene éreztetnünk! S e mellett legfájdalmasb az, hogy nem talált még föl senki oly módot, melylyel ezen eljárást meg lehetne változtatni. Hátha még akkor tekintünk az irgalom e házaiba, midőn az ápolók egészen magokra vannak hagyatva szerencsétlen betegeikkel! Ezen ápolók, a mennyiben nem szerzetbeliek, többnyire tönkre jutott mesteremberekből és munkakerülő részeges asszonyokból állanak, kik a betegek jobb eledelét megvámolják, erősítő borukkal saját arczukon növesztik a rézbányát s mérgesen hurogatják le a szegény szenvedőt, ki őket mámoros álmukból fölriasztani bátorkodik és szalmazsúp gyanánt vetik vissza kemény ágyára azt, kit föl kellett emelniök. De miért nem panaszkodik a szegény beteg? - kérdi talán valaki. Azért, mert akkor bizonyosan még kiméletlenebb bánásmódban fogna részesülni. Ha a beteg szenvedéseitől megszabadul és meghal, akkor az úgynevezett halottkamarába vetik őt s kezei hideg holttesteket érintnek, midőn még utolsó vonaglása remeg szederjes ajkain az életnek! De ez nem baj, mert ez iszonyú érintés legalább megrövidíti a haldoklás kínait. Ha ellenben annyira megjavult a szegény beteg, hogy lábai elbirják, akkor ugyan nem kíván az irgalommal visszaélni, hanem lopva, szökve is távozik s ennek következtében gyakran még veszélyesb bajba hanyatlik vissza, melynek csak a halál vet véget! Ez az röviden, mit az eljárás körül mindenütt tapasztaltam, hol az ápolás nincs szerzetes hölgyekre bizatva s dicséretes kivételt csak ezekről mondhatok. - De hallja ön most azon adatok egy részét is, mikből kórházakban oly sok életbölcseséget gyüjthetni. Ha polgárt ismer ön, ki körén túlemelkedni óhajtván, tehetségén fölül költ és a főranguak minden ledér kedvcsapongását majmolja, vezesse őt végig a kórházak termeiben s bizonyosan minden időben találni fog ott kemény ágyon nyugvó embert, kinek rövid története így hangzik: ezt is megszállotta a fényűzés ördöge, ő kedvező szerencsével kezde dolgozni, százai ezrekké változtak s áldásos köre csekélynek kezde előtte látszani és ő irigylé azok sorsát, kik munka és iparkodás nélkül is szintoly vagy még nagyobb vagyonnal birnak, valamint ő. Utánozza tehát őket a fényűzésben és tele marokkal szórja ki pénzét. Kincsei fogynak s ő azoknak bérét, kik helyette dolgoznak, jóval leszállítja, hogy pazarlását még darab ideig folytathassa. Végre adósságokat halmoz, házából kivettetik, kétségbeesik, remegő kezekkel torkát metszi s íme most már hetek óta kínlódik e nyomorult fekhelyen s nem tud élni és nem bir meghalni, ha pedig meghal, átok nehezülend sirkőül teste fölé, azoknak átka, kiktől több pénzt kölcsönzött, mint mennyit visszafizethetett s kiket ezáltal koldusbotra juttatott! - Vagy ifjúval találkozik ön, kinek arczán egészség sötét pirja lángol, szeméből erő és életkedv tüze villog s kinek vállai oly izmosak, mintha a földgolyót kellene rajtok súlyegyenben tartania? Örvendjen akkor e ritka tüneménynek s fogja meg ez ép ifjú kezét és vezesse őt kórházba; akármelyikbe, mind egy, mert valamennyinek valamennyi termében fog ön néhány ily beteget találni: behorpadt s gyér hajszálaktól körülfolyt fej, mélyen üregeibe süppedt fénytelen szemek, ólomszinű fonnyadt arczbőr, feketült fogak, miket már alig födözhetnek el a kékes ajkak, nehezen emelkedő, összerokkant mell, sárgás, hústalan kezek, iszonyú fájdalmak a csontokban és a testnek minden részében; - ezen ifjú oly reményteljes volt, mint az, kivel ön találkozott, de annyira sietett az élettel, hogy most, huszadik évében, már menthetlenül veszve s undor tárgya magának és beteg társainak, és állapota oly nyomorú, hogy rá nézve legnagyobb jótétemény már az, mitől mások leginkább irtóznak, a - halál! - Kezdi-e ön hinni, hogy az, ki életét szereti s élni kíván, sokat tanulhat az irgalom és halál szomorú hajlékában?

- Tökéletesen.

- Pedig csak gyönge és igen száraz vázlatot hallott tőlem. Látni kell az ott uralkodó sokféle nyomort, látni a bűnnek, az élet elleni bűnnek nyomdokit s fogadom, száz, sőt ezer áldozat szabaduland meg évenként a halál legrémesb nemeitől.

Új barátom még folytatni akará sötét, de csakugyan igazságos kifakadásait, midőn azon utcza közelébe érkeztünk, melyben éjfélkor meg kelle jelennem. Elváltunk tehát, miután megigértük kölcsönössen, hogy ezentúl gyakran fogjuk egymást látni.

A legközelebbi lámpa alatt fegyvereimet megvizsgálám, hogy minden előfordulható esetre el legyek készülve s utamat a kitűzött ház felé folytatám, mialatt különféle sejtések tarták munkásságban elmémet, azon események iránt, melyek ezen rejtélyes látogatásból kifejlődhettek.

Hogy eddigi kalandimmal titkos összeköttetése van e meghivatásomnak, azt világosan hivém láthatni azon czélzásokból, miket a hárfás leány Beattinire nézve tőn. És épen ezért nem birtam minden aggálytól megszabadulni, ámbár más oldalról az ismeretlen leány egész magaviseletét olyannak kelle vallanom, hogy abból semmi következtetést nem vonhattam, mi közte és Beattini, vagy Dalmer, vagy Zlatár közt czimboraságot gyanítathatott volna.

Bár mennyire erőltetem is elmémet, egy sejtést sem fogadhaték el valószinűnek az iránt, mi rám a titokteljes találkozásban várakozott.

 

XX.

Vészjóslatú jelek.

Gondolatim fonalát suttogás szakasztá meg, mely egy alacsony kapu öbléből hangzott felém; megállapodám tehát, szorosan falhoz simulva s következő szaggatott párbeszéd tanuja levék:

- Csak hamar, mit mondott?

- Nem sok jót.

- Micsoda?

- Azt mondotta, hogy hagyjunk föl szándékunkkal, mert rajta vesztünk.

- Ohó!

- Azt bizony.

- Átkozott!

- A pénzt sem fogadta el.

- Már ez rossz jel.

- Mit csináljunk?

- Nagy baj biz ez, csak már legalább meg ne alkudtunk volna.

- Lépjünk vissza.

- Az is baj, mert majd kilódít bennünket urunk a gyülekezetből.

- Tudod mit, czimbora, hátha nem gondolnánk a banya szavával? Nem hiszek én zsidónak.

- Hagyd el, czimbora, azok közt is sok becsületes ember van, kiknek szavát csak úgy elhiheted, mintha írva állna előtted; aztán ez az öreg asszony még soha nem hazudott. Igen, ha a vén Móricz mondana valamit, akkor bizony nem volna eszünk, ha csak egyet hederítnénk is szavára; de így?

- Már csak fontoljuk meg holnapig a dolgot jól s azután majd elválik.

- Hát hol jövünk össze holnap este?

- A tarka macskánál.

- Hány órakor?

- Kilencz felé.

- Jól van.

Ekkor elvált egymástól a két férfi s az egyik balra, a másik pedig ellenkező oldalon távozott, miután az egyik még e megjegyzést hallatá:

- Nézd csak, most meg üveges hintóban is jött valaki az öreghez; bizony csak azt mondom én mégis, hogy nem evett ez az asszony bolondgombát!

Távozásuk után közelebb juték czélomhoz s csodálkozva látám, hogy a kijelelt ház előtt üveges bérkocsi áll, mely körülmény igen aggasztóvá kezde előttem válni.

A két férfit, kiknek beszédéből a fönebb közlötteket kihallgatám, alapos okoknál fogva, igen gyanusnak kelle tartanom, részint mivel gyülekezetet emlegettek, mely szavaik után, csak rossz lehetett, részint pedig, mivel Móriczot emlegeték, miből egyszersmind azon bizonyossághoz jutottam, hogy ezen ellenségem a csárdai tusában csakugyan nem halt meg s most is alkalmasint élénk munkásságban van.

Továbbá, a bérkocsi azon ház előtt állott, melybe nekem kelle mennem s a két ismeretlen férfi egyike, mikép megjegyzéséből világosan érthetém, ugyanazon házban volt és hihetőleg ugyanazon asszonynál, kihez én hivatalos valék. Mit kereshetett nála azon gyanus férfi? Mi volt az, a mivel fölhagyásra inté őt? Ki volt e bérkocsiban? Talán épen Beattini?

E kérdésekre hiába keresék elmémben alapos választ s minden okoskodásomnak csak az lett a vége, hogy vigyázatra ezúttal rendkívül nagy szükségem van, ha talán még gonoszabb hinárba nem akarok jutni, mint az volt, melyből csak fél csoda által szabadultam ki a budai csárdában.

Eleinte már csaknem visszatérésre határozám magamat, de e gondolatot ismét visszautasítám, mert önmagam előtt sem akarék félénknek, vagy épen gyávának látszani. Egyébiránt pedig a fölgerjesztett kiváncsiság is oly hatalmasul működött, hogy gondolni sem akarék többé a kaland félbehagyására.

Éjfélt még nem ütött az óra, mindenek előtt tehát várakozásra szántam magamat s e czélból egy keskeny házajtóhoz lapultam, honnan a lámpásos kocsit tisztán láthatám, a nélkül, hogy engem akár a kocsis, akár a házból kijövendő látogató észrevehetett volna. A kocsis végignyult ülőhelyén s álomba látszott merülni, a lovak pedig térdig sülyeszték le fejöket; sőt magok a lámpák is oly álmosan pislogtak, mintha röstellenék a terhes világítást e sötét utczában, melynek néhány lámpáiból már rég kifogyott az olaj.

A csönd oly tökéletes volt, hogy valakinek hortyogását is tisztán megkülönböztethetém azon házból, melynek ajtajában állottam s e helyzetben közel fél órát kelle eltöltenem, míg végre valamely távol toronyóra tizenkettőt kongott.

Az utolsó óraütésnél csaknem hallhatólag kezde keblem dobogni s meg kell vallanom, hogy azon pillanatban oly nyugtalanságot érzék, melyet talán félelemnek is lehetne neveznem; ez azonban csakhamar elmult s most már csak azt ohajtám, hogy a kocsi minél előbb távozzék; mert ottléte alatt nem akarék a házba menni, mindenesetre tudni óhajtván, hogy kicsoda tulajdonképen e késő látogató?

Erre nem kelle sokáig várakoznom, mert az ajtó kevés percz mulva megnyilt s egy fátyolos kalapú hölgy lépett ki. A kocsis azonnal leugrott, a kocsiajtót megnyitá, a hölgyet beemelé s ismét helyére ugrott és gyorsan elhajtatott, miután a hölgy e szót hallatá:

- Haza!

Hah, én e hangot már hallám? A kocsi szorosan mellettem robogott el. Benne két hölgy ült, az egyik elől, a másik hátul. Ezen utóbbi az volt, kit a kocsiba lépni láték s ez most, hihetőleg a kocsiban uralkodó hőség miatt, fátyolát hátraveté s én a lámpák föllobbanó világánál Dongai grófnőre ismertem! Az előtte ülő némber valószinűleg komornája volt.

Mit keresett itt a grófnő? Nem kellett-e félnem hogy e látogatásával terv van ellenem kapcsolatban Beattini részéről?

Mindegy, tisztába kell jőnöm, gondolám s állásomat elhagyám és a házhoz közelítettem. Bal oldalon a harmadik ablak előtt megállapodám, pillanatnyi időzés után hétszer kopogtattam s az ajtó küszöbére léptem, mely kevés percz mulva zajtalanul megnyilt előttem.

 

XXI.

Vérző sziv.

A rejtélyes ház folyosójába lépvén, körültekinték, s hófehér öltönyü némberalakot pillanték meg, mely mögöttem az utczára nyiló ajtót bezárá, s előmbe lépvén, kezével intett, hogy kövessem őt. Lámpa nem volt kezében, s igy, minden további fontolgatás mellőzése után, kényszerültem azon gyönge világító vonalt követni, melyet fehér öltönye okozott, ha sötétségben nem akartam maradni.

Nem mondhatom ugyan, hogy e pillanatban nyugodt valék, de mégis minden lépés után, melyet előre tevék, kevésb tartózkodással gondolkodtam a történhetőkről, mikép az rendesen lenni szokott, midőn valamely veszély felé közelítünk, s a visszatérés már el van előttünk zárva. Ilyenkor csak a gyáva esik kétségbe, a szilárdabb jellemü azonban az el nem kerülhető bajnak bátran szemébe néz, hogy leggyöngébb oldalát kipuhatolván, szükség esetén onnan támadhassa meg.

Én is ez utóbbit tevém, ámde a sötétség miatt kalandom szinhelyét sem különböztethetém meg, s csak akkor, midőn vezetőm, néhány lépésnyi haladásunk után, ajtót nyitott, láthatám, az abból kisugárzó világosságnál, hogy az udvar igen parányi és rejtélyes meghivómon kívül alkalmasint senki nem lakik a hosszúkás keskeny házban. Ennek látása nem igen vigasztalhatott ugyan, de nem is riaszthatott el rendkívül, mert derekasan föl levén fegyverkezve, teljes jogom vala a közel szomszédokban biznom, kiket, megrohantatásom esetén, lövéseim bizonyosan segélyre fogtak volna ébreszteni.

Azon ajtó, melyről fönebb emlékezém, konyhába nyilt, s ennek vastűzhelyén lámpa égett, melynek világánál sok réz edényt láték a falon fényleni. Vezetőm, mihelyt beléptem, a konyha jobb oldalán nyiló ajtóra mutatott, s elfordult, arczát tehát nem pillanthatám meg. Két-három lépést tevén, a szoba ajtajánál állottam, s ekkor vezetőm a konyhaajtót bezárá és midőn kissé idegenkedve visszafordulék, már - nyom nélkül eltünt. A lámpa még most is a tűzhelyen világított, s tisztán láthatám, mikép a konyhaajtón és azon kívül, mely előtt állék, semmi kijárás nem volt a konyhából. Vezetőm tehát vagy az udvarra ment, vagy eltünt. Figyelmesb vizsgálat után azonban meggyőződém, mikép első véleményem nem állhat, mert a závár előre volt tolva, s igy semmiesetre nem távozhatott azon az udvarra. Mi az eltünést illeti, azt nehezen hivő századunkban nem igen tanácsos már bizonyítgatni, s így elég legyen annyit mondanom, hogy jelen nem létét nem birám magamnak megmagyarázni és ennélfogva, minden további tétovázás nélkül, az ajtón csöndesen kopogtaték.

A szobából semmi neszt nem hallék, s mind e mellett is már épen be akarék lépni, midőn véletlenül fölemelém szemeimet s azon sajátszerü jegyet pillantám meg, melyet igazhitű zsidók ajtóikra szoktak függeszteni. Nem tagadhatom, mikép ennek látása ismét megdöbbentett kissé, ámbár tudtam már az utczán kihallgatott gyanus férfiak szavaiból, hogy ismeretlen meghivóm valószinűleg e vallásfelekezethez tartozik. Csakhamar összeszedém ismét magamat és beléptem.

Homályos szoba volt az, melyben most állék; a boltozatról függő réz lámpának egyik ágán sárga viaszgyertya égett, melynek hosszú kanócza még inkább növelé a homályt, mely alig engedé a legközelebb tárgyakat világosan megkülönböztetni. A falak egészen kopárok valának, s minden szögletben csak egy rozzant szék állott. Az utczára nyiló ablakot festett fatábla zára, s párkányán koponya vigyorgott, mely mesterséges fehér és piros rózsákkal volt koszorúzva, mintha gúnyolni akarná a világi örömeket, melyek oly szoros kapcsolatban állnak a mulandósággal. Ez volt minden, mit ezen előszobában láthaték.

Ebből balra ajtó nyilt, melynek küszöbén nagy szelindek feküdt, tüzes szemeit mozdulatlanul rám meresztve. Meghivóm jól őrizteti magát, gondolám, s e kutyával nem szeretnék küzdeni. Közép- s hüvelykujjammal néhányszor csattanték, de a szelindek meg sem mozdult e jelre, botommal pedig nem merém érinteni. Pillanatnyi habozás után tehát, jobbommal pisztolyaim egyikét érintvén, hangosan szólék:

- Nincs itt senki?

Kérdésemre e szók hangzottak, alig érthetőleg, a belső szobából:

- Méltóztassék belépni.

E biztatásra két lépést közelíték az ajtóhoz, de a tüzes szemű szelindek mégsem tágított. Kissé vontatva szólék tehát:

- Ön kutyája a küszöbön fekszik.

Az előbbi hang gúnyosan viszonzá:

- Csak az ember bántja azt is, ki őt nem bántotta!

E hang csak nőtől származhatott, s már szégyenleni kezdém magamat, hogy nő ellenében félénknek mutatám magamat. Mindenre készen, s a szelindeket folyvást élesen szemmel tartva, egészen az ajtóhoz léptem tehát, s kezemet a kilincsére tevém. Most, nem csekély boszuságomra, tökéletesen meggyőződtem, hogy a félelmes szelindek - fából, vagy más kemény anyagból van faragva, s meg kelle vallanom magamban, hogy ezen olcsó őr jobb sikerrel teljesíti kötelességét, mint sok fizetett lomha cseléd, kit azonfölül még étellel is el kell látnunk.

A kilincs azonnal engedett kezem alatt, s a félelmes küszöböt, most már minden tartózkodás nélkül, átlépvén, az előbbinél jóval tágasb szobában látám magamat. A falak feketére valának festve, s lángszinű mesés alakokkal tarkázva, minőket csak kalandos képzelődés szülhetett. A butorzat itt is nagyon gyér vala. Egyik oldalon ócska bőrpamlag, előtte ó-divatú kecskelábú asztal s ez előtt magas fekete karszék. Az asztal két végén egy egy koponya gyertyatartóul szolgált, s mindegyikben koppantatlan sárga viaszgyertya égett. A szoba padlózatát vastag fekete szőnyeg borítá, melyen nesztelenül haladtam a szoba közepéig, mintha láthatlan kezek emeltek volna előre; akaratlanul is lábaimra kelle tekintenem, hogy mozgásuk által ellenkezőről győződjem meg.

Megszokván ez alatt a homályosságot, szemeimet a nagy karszékre emelém, s abban hölgyet pillanték meg, fehér pongyolában, mely egészen annak öltözetéhez hasonlított, ki által a konyhába vezettettem; sőt az alak is ugyanannak látszott, kivevén, hogy ennek arcza fekete fátyollal volt borítva; mi azonban keveset határozhatott itt, miután vezetőm arczát sem láthatám. Bizonyosan jól elrejtett ajtónak kell a konyhában lenni, gondolám, melyen ezen hölgy gyorsan ide siete, mit annál könnyebben tehetett, mivel a szelindek látása által is visszatartóztattam néhány pillanatra. De mi czélja lehet abban, hogy ily csodaszerűen intézé elfogadtatásomat? Erre nem tudék magamnak hirtelen válaszolni, ha csak azt nem akarám felőle feltenni, hogy természet fölötti hatalmat kiván magának előttem vagy általam tulajdonítani, miben mindenesetre nagyon csalatkozott volna. Egyébiránt, az eddig látott s tapasztalt körülmények annyiban mindenesetre megnyugtattak már, hogy itt nem annyira komoly veszélytől, mint inkább csalástól kell tartanom, mely alkalmasint erszényem ellen intéztetett. E gondolat meglehetős vigasztalásomra szolgált ugyan, mert tudtam, hogy hidegvérüségemnél fogva, velem ugyan nem könnyen fog a rejtélyes hölgy boldogulhatni; de egyszersmind elkedvetlenültem, miután e szerint meglehetős alapossággal hihetém, hogy e regényes találkozás alig leend szoros kapcsolatban korábbi kalandimmal, s egyedül csak Dongai grófnő látása okozá, hogy e hiedelmem nem szilárdulhatott meg eléggé, s ennél fogva még mindig maradt némi kis reményem, hogy e találkozás talán mégsem fog minden eredmény nélkül maradni.

A hölgy bőujjú ruhája két hófehér kezet mutatott, miket igen szépeknek mondhatnék, ha rendkívüli soványságuk miatt a bőr egészen csontjaikhoz nem tapadt volna. A ruha alól kinyuló láb parányisága szinte igéző vala, de egyebet nem láthatván, érzékeimet s nyugalmamat ez nem is háboríthatá és legfölebb csak kandiságomat csigázhatá még magosbra; ámbár meg kell vallanom, hogy ez már ugyis eléggé feszült vala.

A hölgy könnyeden inte fejével, s kezével a pamlagra mutatott. Ismét néhány lépést közelíték tehát, de csakhamar meg kelle állapodnom néhány másodperczre, midőn szemeimet a pamlag fölé emelém.

A falon ugyanis, épen szemközt a fátyolos hölgygyel, olajfestményt pillanték meg, sima fekete rámában. E kép nem tanusított ugyan különös művészi tökélyt, mi figyelmemet nagy mértékben igényelhette volna; de tárgya oly meglepő és sajátszerű vala, hogy szemeim ellenállhatlan erővel tapadtak reá, mintha természetfölötti varázs által bilincseltettek volna oda.

A kép asszonyt s férfit ábrázolt, oly különös helyzetben, minőhez hasonlót még eddig nem láttam. Az asszonyt gazdag öltözet födé, hószin teljes vállait hollófürtök árnyékozák, a hatytyúnyakat gyöngyök folyák körül, a gömbölyű karokat gyémántos karpereczek szoríták, s a szép finom ujjakat drága gyűrűk körzék. Termete bármely művésznek Venus alkotására szolgálhatott volna mintául. És arcza? Azon hely, melyet ennek kellett volna elfoglalni, a művész által üresen volt hagyatva; azért-e, mivel gondolá, hogy a test egyéb részeinek megfelelő szépségűt ecsetje nem bir előteremteni, vagy más okból, azt nem tudhatám. A mily idegenítőn hatott rám ez, oly borzasztó volt az, mit az asszonyi alak mellén láték. Ott t. i., hol a hölgy-szív örömtől hevülve fennen dobog, vagy fájdalomtól elfogultan görcsösen remeg, mély seb vala látható, melyből vér szivárgott a hölgy ölébe. E körülményt a mellette álló férfialak érthetővé tette. Teljes virágzásban levő ifjú volt ez, szépségben Adonist, erőben Herkulest ábrázolhatva; jobbja azonban szivet szoríta össze, melyből vér csepegett, s nagy szemei gúnyos kifejezéssel függének a hölgy mély kebelsebén, melynek az előtt lakosa volt a vérző szív.

Első érzésem undor vala, melyet e kép látása lelkem mélyében ébreszte, undor azon ember ellen, ki művészetét ily iszonyú visszaélésre használta, hogy lázas kedélye beteg kifakadásának hízelghessen; mert őrjöngő ábránd szüleményénél egyébnek nem tekinthetém e szörnyű jelenetet. Az undor azonban csakhamar vérfagylaló borzadásnak adott helyet, midőn a férfialakot élesebben szemügyre vevém, s arczának minden vonásában ismerősre véltem találni. Igen, igen, nem csalatkozhattam, ez Dalmer, Beattini, ez Zlatár Péter volt, fiatalabb korában, kit angyalnak alkotott a természet külsőleg, míg belsejét pokolnak ördögei lakták. És a hölgy, kinek vérző szívét kezében tartá, bizonyosan új áldozat vala véres körmei közt, kinek iszonyú sorsát még eddig nem ismerém, s melyet talán épen ez ünnepélyes pillanatban kell vala megismernem.

E gondolat iszonynyal tölté ugyan keblemet, de annyiban tökéletesen megnyugtatott, hogy e helyen nincs okom veszélytől rettegésre.

Bámulásomból a fátyolos hölgynek ércztelen tompa hangon ejtett e szavai ébresztettek föl:

- E kép, mint látszik, megindítá önt?

Összeszorult ajkimon csak ez egyetlen szót bocsáthatám ki:

- Igen.

- Sőt talán sajnálni is képes ön azon hölgyet?

- Kimondhatlanul!

- És mire tartja ön méltónak azon deli férfit?

- Véres boszura!

- Uram, ezen kép - saját történetemet ábrázolja.

- Lehetséges-e!?

- Minden nagyítás nélkül.

- Iszonyú!

- Látom, hogy önben helyzett reményem nem hiúsul meg.

- Mindenre kész vagyok.

- Engedje ön tehát szenvedéseimet, mennyire lehetséges, összefüggőleg és körülményesen elmondanom.

A fátyolos hölgy ismét inte kezével, s én helyet foglalék a pamlagon, ő pedig a következő történetet mondá el, oly hideg s szilárd hangon, mely kétségbe vonhatlanul tanusítá, hogy az iszonyú fájdalom következtében már legszilajabb érzésein is korlátlanul uralkodni tudott.

 

XXII.

Rablókaland.

E föld nagy, mint a hatalom, mely azt alkotá, s szép, mint a gondolat, mely e hatalomnak irányt adott.

E nagy földet számtalan élő lény lakja, okos és oktalan, emberek és állatok. És ezen emberek s állatok, legyenek bár szelidek vagy vadak, mind külön hazával birnak, mely áldásokkal halmozza őket, s melyet ők szivök mélyéből szeretnek, vagy melyhez természeti ösztönük egész erejével ragaszkodnak.

Van azonban az emberek külön osztályai közt nép, csak egy nép széles e világon, melynek nincs hazája, melyet szeressen, s mely őt áldásaival halmozza! E boldogtalan nép az egész nagy világban el van szórva, hol létezését irgalomból eltűrik, s habár földig alázza is magát, mindenütt csak gúny és megvetés jutalma; mi csoda tehát, ha végre gyűlölnie kell ott, hol szeretnie nem szabad, s ha az átkot nem viszonozhatja áldással? Hiszen a féreg is felgörbed, ha tapostatik! Uram, kell-e mondanom, hogy e szerencsétlen népet Izrael boldogtalan fiai képezik?

Ezen elnyomatott nép egyik családjában születtem én. Atyám gazdag vala és tekintélyes, mert az is mélyen szokott a pénz előtt meghajlani, ki különben az emberiség legszentebb jogait sem irtózik lábbal taposni. A zsidó ezt jól tudja, mert mindennap tapasztalja és azért pénzt, s mindig csak pénzt törekszik szerezni, bármi uton kelljen is ahhoz jutnia, mert sajnosan meg van győződve, valamint már szüléi és ezek ősei meg valának győződve, hogy egyedül a pénz azon eszköz, mely által magokat, legalább bizonyos pontokig, a többi emberek közé emelhetik.

Atyám szeretete azonban számomra, valamint testvéreim részére is, nemcsak anyagi, hanem szellemi kincsekről is gondoskodott. Oly neveltetésben részesültem, melynek bármely nemes hölgy is büszkén örvendhetett volna. De bár négy nyelven tudtam is ártatlan kebellel boldogságért imádkozni, mégis sulyosan nehezültek rám a sorsnak vészes csapásai. Még maga a jó nevelés is, mely különben minden embernek áldást biztosít, csak átkot gyümölcsözött árva fejemnek!

Népünknél, mint már mondám, a férfi csupán vagyonszerzésre kénytelen életének legszebb részét áldozni, s csak akkor gondolhat házasságra, midőn már annyit gyüjtött, hogy leendő gyermekeinek első szükségeit födözhetni véli. E rendszer mellett vajmi természetes, hogy a műveltebb s gazdagabb zsidó hajadon csak szerfölött ritkán lelhet szellemi tekintetben magához hasonló férjet, sőt korához illőt sem gyakran, mert a nélkülözések és fáradalmas üzérkedés korán görbesztik meg Izrael fiainak testét és az édes szenvedélyek viráginak himporát letörlik.

Egyébiránt, ha mindez, szerencsés véletlenség következtében, néha kivételt szenvedne is, van még más mostoha körülmény, mely, különösen a műveltebb zsidó hajadonra, súlyosan nehezül. Unokáról unokára száll ugyanis annak tudata, mikép pártfogást e földön egyedül csak családja szük körében lelhet, s valamint ez neki mindene, ugy ő viszont annak egyetlen reménye és öröme. E viszony vak engedelmességre szoktatja a gyermeket szüléi iránt, s minden atya korlátlan urrá lesz a családban, melynek minden tagja vakon engedelmeskedik neki, meg lévén győződve, hogy a nyomasztó külviszonyoknál fogva, a családfő csak a legjobbat és azt akarhatja, mit paizsul szegezhetni ki e nyomasztó viszonyok csapásinak elhárítására. Iszonyú hatalom ez, uram, mely a szabadnak született lelket magát bilincsre veri, de boldogtalan állapotunkban mégis mellőzhetlenül szükséges, mert végső elpusztulástól egyedül csak ez mentheti meg szerencsétlen népünket!

E családi viszonyoknál fogva nem csodálandja ön, hogy ellenállás nélkül hajlottam atyám parancsára, midőn éltes kereskedőt vezete szobámba, mondván: ez férjed lesz! Keblemben forrón buzgott ugyan a vér, s nekem is voltak bájos álomképeim, melyek minden tizenhét éves lányka szívét édesen remegtetik meg; de az atyai akarat fagyos lehellete elhomályosítá e vonzó rajzait az ifjusági ábrándoknak és én neje levék azon férfiúnak, a nélkül, hogy magamat ez által boldogtalannak éreztem volna, mert hiszen ő sokkal gazdagabb vala atyámnál, s bennem becsülni tudandja leendő gyermekeinek anyját. Így okoskodtam én, mert ily okoskodásra valék tanítva.

Összekelésünk után alig telt el néhány év, s férjemet nagy kiterjedésű kereskedési viszonyai rögtön külföldre szólíták, hová őt nem követhetém. Jósága tehát, egyik nőrokona kiséretében, Füredre külde engem, hogy lehetőségig kellemesen töltsem azon néhány hetet, melyek alatt távol kelle tőlem lennie, s bőkezűsége oly fénynyel környezett, hogy Füreden megjelenésem alkalmasint nem egy nemes hölgy keblében gerjeszte irígységet.

Az ily diadal különben édes táplálékul szokott az asszonyi kebelnek szolgálni, s eleinte én is ilyesmit kezdék érezni; ámde e boldogító érzelem csakhamar keserüséggé változott. Leveretve vettem észre, hogy bármely nyilvános helyén jelentem meg a fürdőnek, mindenütt gúnyos megvetéssel fordultak el tőlem a hölgyek, míg a férfiak szinte vagy e sértő példát követék, vagy, mi rám nézve még iszonyúbb vala, szemtelen kétértelmüségeket váltogattak egymással közelemben, melyek arczomba szökteték minden véremet, ámbár gyakran teljes jelentésöket nem is érthetém.

Sőt mi több, cselédeim sem maradtak menten e méltatlanságtól, ámbár, inasomon kívül, keresztyének valának. S ez embertelenség annyira ingerlé őket is, hogy kötelességöket csak mogorván s visszataszítólag teljesítek, ámbár szeliden bántam velök és kétszeresen fizettem őket!

Tehát szállásomon csak úgy, mint nyilvános helyeken, mindenütt majd néma, majd hangos bántalmakat kelle tapasztalnom, melyek lassanként oly fájdalmas keserűséggel tölték lelkemet, hogy kincseim közepett is elviselhetlen tehernek kezdém az életet tekinteni.

Rögtön szüléim házába utaztam volna vissza Pestre, de férjem meghagyá, hogy Füreden várjam be őt, s nem vala bátorságom engedelme nélkül e helyet elhagyni, mert tudtam, hogy férjem most már egyszersmind atyám hajdani hatalmával bir fölöttem.

Hogy tehát a sértő bántalmakat legalább nyilvános helyeken kerülhessem, szobámból csak fölötte ritkán távozám, s ilyenkor is többnyire kocsimban.

A szép vidék szemlélése ismét fölvidítá sebzett kedélyemet, mert legalább azon meggyőződéshez juttatott, hogy a nap melegében én is csak úgy részesülhetek, mint más; hogy az erdő az én számomra is hűs árnyékkal kinálkozik, hogy az illatos rózsa az én keblemen sem virít el gyorsabban, mint másén; szóval, hogy a természet egyenlően részesíti boldogító jótéteményiben azokat is, kiket a társaság nem akar kebléhez karolni.

E sétakocsizások annyi élvezetben részesítettek, hogy mindig távolabbra terjesztém azokat. Utóbb gyakran hajnalban hagyám el Füredet, s közel és távolabb falukban reggeliztem és ebédeltem, hol mindenütt szivesen fogadtak, részint apróbb adományaim miatt, részint mivel kilétemet nem tudták.

Egykor szinte ily nagyobb kirándulást tevék, s dél tájban a hüvös Bakony egyik útján haladtam lassan előre kocsimban, szabad szárnyakra bocsátva gondolatimat.

Minden, mit regényes erdei kalandokról valaha olvastam, fölelevenült emlékezetemben. Hölgyszabadító lovagok a középkorból, rablók, szent földről visszatérő zarándokok, kétségbeesett szerelmesek árnyékai, legcsodásb csoportozatokat képeztek édes ábrándozásba merült tekintetem előtt, s más boldogabb világba helyzének át, melyet könyveimből már akkor szeretni tanultam, midőn még a valódinak keserűségeit nem is ismerém.

E közben elevenen azon kalandok hősének képzelém magamat; minden földmélyedésből pikkelyes sárkányokat láték ellenem zúdulni, minden szellősuhogásban kisértetek s rémek suttogásait vélém hallani, minden bokor mögül rablócsapatok rohantak ellenem; de én nem rettegtem, mert mindezeket kellő pillanatban, vértezett magas lovag riasztotta el, ki sóhajtva hajlítá meg előttem lándzsáját, s némán távozott, hogy rögtön ismét megjelenjék, mihelyt új veszély által környeztetém. Hogy e lovag alakja semmiben nem hasonlított férjemhez, azt ábrándozásimban épen nem találám felötlőnek, mert hiszen regényekben is többnyire nem a férj az, ki fenyegető veszélyekből a nőt csodásan és váratlanul kiszabadítja.

Édes merengésimből vad szitkozódás ébreszte föl, s ugyan e pillanatban kocsim ajtaja robajjal megnyittatott, s karomat durva kéz által megragadtatva érezém.

Első pillanatban álomnak képzelém e jelenetet, de csakhamar meggyőződém az iszonyú valóságról. Kocsimat, melyben egyedül ülék, minthogy férjem rokona, betegeskedés miatt, honn maradt, rablók támadák meg, kocsisomat leüték, s engem a hintóból kirántottak. Azután az egész kocsit megmotozták, de semmit sem találtak, néhány apróságon kívül, miket egy pár beteg parasztasszony s gyermekeik számára vittem.

A rablók tehát boszúsan fogtak körül, s vadul ordítoztak:

- Ide pénzedet!

- Mutasd meg a hintó rejtekeit.

- Hol vannak kincseid?

- Szólj, vagy meghalsz!

Hiában könyörgék kiméletért, hiában esküvém, hogy csak sétálni kocsiztam, s nincs nálam több néhány forintnál; ők szavaimnak nem hittek s végre legiszonyúbbal fenyegettek, mi még a halálnál is irtózatosb vala.

Ekkor szolgám nyelvünkön tanácsolta, hogy írjak nekik kötelezvényt s talán szabadon fognak bocsátani. Én azonnal tárczám után nyultam és írni akartam, de most még nagyobb indulatossággal tört ki ellenem a förgeteg.

Az egyik rabló dühösen ragadá ki kezemből a tárczát és vadul ordítá:

- Átkozott zsidó, el akarsz árulni?

- Meg akar babonázni.

- Valamennyi zsidóasszony mind boszorkány!

- Szúrd le, czimbora.

És az egyik zsivány megragadott baljával s jobb kezével kést emelt ellenem.

Ezen elhatározó pillanatban gyors lódobogás lőn hallhatóvá s csaknem ugyanazon perczben deli férfialak termett lóháton mellettünk.

A zsiványok kissé meghökkentek, de nem távoztak.

Elhaló szemeim az ismeretlen férfi villogó tekintetével találkoztak s ajkai e szót dörgék, mely mennyei zene gyanánt visszhangzott fülembe:

- Vissza!

Többet nem hallék, füleim zúgtak, szemeim elhomályosultak, térdeim összeroskadtak s mély ájulásba merültem.

 

XXIII.

Lélekgyilkolás.

E szók után mély lélekzetet vőn a fátyolos hölgy, jobb kezével fátyola alá nyult, mintha szemeit akarná törleni; de sóhajtva rázá fejét, jeléül, hogy a könyek jótékony forrása végkép kiapadt már azokból. Azután néhány percznyi szünet után, ismét előbbi közönyös hangján, így folytatá történetét.

Mi következett ájulásom után, meddig valék megfosztva eszméletemtől, arról szorosan nem számolhatok, mert szolgám annyira el volt rémülve, hogy mindig ellenmondásokba keveredett, valahányszor őt utóbb ezen eseményre nézve kérdőre vonám; megmentőm pedig nem akart erről körülményesebben szólani, mondván, hogy nem kívánja lelkemet ez által újonnan megrázkódtatni, mi könnyen ártalmamra válhatnék.

Midőn magamhoz tértem, már ismét hintómban ülék, mely lassan Füred felé haladott. Mellettem megmentőm ült, kezemet gyöngéden fogva s üterem minden dobbanását számítva. Midőn felnyiló szemeimet arczára emelém, túlvilági lényt hivék megpillantani. Födetlen fejének fekete fürtei dicskoszorú gyanánt csókolák magas homlokát s szemeiben, melyek az erdőben oly vadul lángoltak, most leggyöngédebb részvét kifejezése csillogott. Többször olvasám, hogy a mérges kigyók tekintete varázserővel bír, mely embert s állatot ellenállhatlanul magához vonz; azon férfi szemében ily bűvös hatalom rejlett, mert tekintetem visszavonhatlanul függe rajta s bár lelkemet irtóztat futá el, midőn szemei hatásának édes mérge ereimben a vért szívem felé zaklatá, mégsem hunyhatám be szemeimet, habár életem állott volna is koczkán. Úgy tetszett, mintha ezen arczot, e szemeket már álmaimban láttam volna; mintha ez lett volna azon rejtélyes lovag, ki engem ábrándim közepett minden veszélyből megmentett.

Azon néhány pillanat, melyek alatt tekintetébe mélyedtek szemeim, legboldogabb szakát képezék életemnek; ehhez hasonló érzemény többé nem üdvezíté keblemet.

Végre félbeszakasztá szabadítóm a csöndet s mikép létemről tudakozódék. Mondhattam-e egyebet, mint, hogy kimondhatatlanul jól érzem magamat?!

Nevemet s viszonyaimat ájulásom alatt már kitudá szolgámtól s most magát is megismerteté velem, mondván, hogy még csak néhány nap óta mulat Füreden. Ezután nagy fölindulással szólott azon méltatlanság ellen, melylyel ott a társaság által tetéztettem; hevesül kelt ki azon igazságtalan korlátok ellen, melyek az embert embertársától elválasztják és meghatóan ábrándozott a műveltség s szívnemesség egyedüli uralkodásáról, melynek, mint állítá, nem lehet már sokáig elmaradnia.

S mily örömest hittem édes szavainak, melyek szívem legtitkosb rejtekében legbájosabban zengő visszhangra találtak!

Ő Füreden gyakran meglátogatott engem s én boldogtalan, óhajtva vártam őt és búsan látám tőlem távozni; mert ő volt az első férfi, kinek minden szava úgy hangzott, mintha szívemből leheltem volna azokat ajkaira.

Szerelemről is kezde hozzám szólni; de ugyan kellett-e szó azon indulat kifejezésére, melyet iránta első megpillantása óta érezék, a nélkül, hogy ezt bár önmagam előtt is kimondottam volna?!

Azonban, ne gondolja, uram, hogy e féktelen indulat által könnyelmű vétkezésre hagyám magamat ragadtatni. A zsidóhölgy első gyermekéveitől kezdve tanulja, hogy előbb atyját s utóbb férjét mindenek fölött tisztelnie kell; és e tan oly erős gyökeret ver szívében, hogy hitsorsosim közt a női hűtlenség a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

Látván csábítóm, hogy közönséges úton nem érhet czélt, egyenesen lelkem ellen irányozá megtámadásait és házasságról kezde szólani. Eleinte megdöbbentem e gondolatnál, de mézes csábszavai mindinkább növekedő sikerrel küzdöttek gyöngülő ellenvetésim és aggályaim ellen. És ugyan mikép birhattam volna sokáig ellenkezni, midőn a szeretet vallását szerelem hangjai magasztalák előttem!

Igen, uram, én nem birtam sokáig ellenkezni, s titkon csábítóm vallására tértem; kell-e mondanom, hogy ezen áldozat után csakhamar önmagam előtt pirulnom kelle s még tükrömet is kerülém, mert szemeimből csak lelkivád tekinte felém.

Összekelésünk azonban még mindig előre nem látott akadályokba ütközött. Csábítóm engedelmet kért szüleitől e házasságra, de ezek nemcsak megtagadák ezt tőle, hanem rögtön minden pénzküldeményt is megszüntettek, hogy őt annál hamarább visszatérésre kényszeríthessék. Segítnem kelle tehát rajta és segítettem is, mert ki egyszer eltér az erény ösvényéről, azt már valóságos bűnre is könnyű csábíthatni. Férjemtől, kinek, hitváltoztatásom óta, nem valék többé neje, több nagyértékű váltó volt kezeim közt s kedvesem kihizelgé azokat tőlem, igérvén, hogy szüléivel kibékülvén, rögtön ismét vissza fogja azokat váltani. És ez volt oka, hogy új hitemet, valamint volt férjem, úgy atyám előtt is, még mindig gondosan titkolám.

Ennél fogva még folyvást levelezésben állottam mind a kettővel és az előbbitől gyakran érkeztek még hozzám tetemes váltók, melyek mind kedvesem kezeibe jutottak, ki ellen még legkisebb bizalmatlanságot sem táplált szívem.

Végre azonban férjemnek Pestre érkeztét tudatá velem atyám, azon megjegyzéssel hogy mindketten kevés nap mulva Füredre fognak értem jőni.

E hír csaknem kétségbeejtett. A váltók értéke, miket kedvesemnek átadék, már negyvenezer forintra emelkedék s a csábító vérfagylaló hidegséggel mondá, midőn a félelmes látogatás közelítését vele tudatám, mikép szüléivel minden áron ki akar békülni, következéskép kezemről ünnepélyesen lemond; a negyvenezer forintot pedig elég csekély áldozatnak tarthatom, azon megböcsülhetlen kincsért, mely által minden művelt társaság ajtaját előttem megnyitá. Szépségem, tevé hozzá gúnyosan, szükség ellen minden esetre biztosíthat, sőt még legnagyobb szerencséhez s gazdag házassághoz is juttathat.

E váratlan nyilatkozat mennykőcsapás gyanánt hatott rám. Csak azt látám még, hogy csábítóm gúnyosan meghajlott előttem és az ajtó felé távozott: azután eszméletlenül összerogytam. A büntető isten azonban nem akará, hogy gyors halál által szabaduljak meg az élet terheitől, hanem eszméletemet ismét teljes épségében visszaadá, hogy életem utolsó napjáig iszonyúan bűnhődjem.

Atyámat s volt férjemet nem merészlém bevárni, mert nem volt elég bátorságom az elsőnek borzasztó átkát meghallgatnom s jól tudtam, hogy az utóbbi kérlelhetlenül törvényszék elébe állítand, elorzott pénze miatt.

Szökésre határoztam tehát magamat s drágaságimmal, miket még hajadon koromban szüleimtől ajándékul nyerék, lakásomat éjjel titkon elhagyám. Asztalomra levelet tevék, melyben bűneimet őszintén kivallám, csak csábítóm nevét hallgatván el, kinek hatalma ellen úgy sem birtak volna sikerrel föllépni atyám és volt férjem, sőt talán még nagyobb kárba, vagy legalább veszélybe keveredtek volna.

De hová irányozzam tétovázó lépéseimet? gondolám s hosszú tusakodás után sem birtam egyebet határozni, mint Pestre visszajőni s valamely külvárosban elrejtezni; mert oly ismeretlen valék az ország minden részével, hogy nem merészlék másutt menedéket keresni.

Folytonos rettegés közt végre csakugyan minden szerencsétlenség nélkül Pestre érkeztem s néhány heti lappangás után e kis házat bérelém ki, hol legnagyobb elvonultságban éltem egy öreg koldusasszonynyal, kit magamhoz fogadtam.

De minő volt ezen élet! Csábítóm lelkemet gyilkolá meg! Nem mertem azon valláshoz folyamodni, melyre földi szerelem élvezhetéseért tértem s ahhoz sem merészlék visszatérni, melyet oly könnyelműleg hagytam el. Bizalmam meghalt elvérzett szívemmel s lelkemmel együtt és én vigasztalatlanul állék a vallástalanság iszonyú örvényében, egyik szabadító parthoz sem merészelvén közelíteni; mert érezhetém, hogy egyikre sem vagyok méltó. S ha végső kétségbeesésben majd egyikhez, majd másikhoz folyamodtam, könyörgéseim siker nélkül maradtak és ismét azon tompa merevültségbe hanyatlám vissza, mely csak mozgás által különbözik a haláltól s melyben az ember még nevetni is tud egész közömbösséggel, habár vérkönyűk égetik is lelkét.

Több év telt el e szörnyű állapotban s végre nyugodtabb kezdék lenni, miután meggyőződém, hogy lelkem menthetlenül veszve van s valamint régi, úgy új hitem is megtagadá tőlem a vigasztalást, minthogy mind a kettőre méltatlanná levék.

Laktársam, az öreg koldusasszony, időtöltésből gyakran kártyát vetett előttem s én megtanulám e mesterséget, mely nehéz gondolatimnak, legalább néhány pillanatra, más irányt adott.

Utóbb, fogyni kezdvén a drágaságimtól nyert pénz, könnyen hivő bolondoknak jósolgatni kezdék a kártyákból, kik kétes jövendöléseimet jól fizeték, melyek gyakran teljesültek, minthogy mindenki többnyire tetszése szerint szokta a kétértelmű jövendöléseket magyarázgatni. A hozzám tóduló könnyen hívők száma mindinkább szaporodott, lakásomat úgy rendezém, hogy az érzékekre annál inkább előre is hathassak s végre e képet föstém, remélvén, hogy talán valamikép nyomába juthatok a gaz csábítónak, ki lelkemet meggyilkolá; mert a boszú azon érzés, vagy szenvedély, mely legutoljára hagyja el a kihamvadt emberi keblet; és minél inkább meggyőződtem, hogy jelenem és jövendőm örökre és menthetlenül veszve van, annál erősebben dúlt bennem ez utolsó szenvedély, a kérlelhetlen boszú.

Közlekedésem a külvilággal, hiremmel együtt, napról-napra növekedett, s csakhamar leírhatlan pokoli örömmel tapasztalám, hogy e képet nem hiában föstém s hogy meg fogom magamat boszulhatni azon, ki által az emberiség köréből véres kezekkel örökre kitaszítattam.

Megtudtam, hogy csábítóm Pesten van s több alakban folytatja gyalázatos mesterségét; megtudtam, hogy ön üldözi őt s már többször nyomában volt. Elhatározám tehát, hogy boszúmat kielégítem, vágóhidra terelem őt és azután bucsút veszek az élétől, ha csakugyan életnek mondhatni a lelki vigasztalás nélküli gyászos tengődést.

A fátyolos hölgy elhallgatott, csontos ökleit fenyegetőleg emelé a kép felé s fejét mellére horgasztá.

Rövid szünet után azonban hirtelen fölegyenesült s remegő hangon mondá:

- Megnevezzem a gaz csábítót?

- Ismerem őt! - viszonzám megrendülve és szinte fölállottam.

- Bizhatom ön segélyében?

- Tökéletesen.

- Éjfél előtt főrangú hölgy volt nálam -

- Láttam.

- Ismeri ön?

- Igen.

- Most ezt hálózza körül a gyilkos. E hölgyet komornája által birtam idejövetelre s most rávettem őt, hogy rövid idő mulva csábítómmal fog itt megjelenni.

- Valóban?

- Igen. Akar ön akkor segélyemre lenni?

- Legnagyobb készséggel.

- Bármi történjék is?

- Igen.

- Jól van. A grófnő előre tudatni fogja velem azon éjszakát, melyben kedvesével hozzám jövend és én azonnal tudósítani fogom önt előbbi küldöttem által.

- De kicsoda azon rejtélyes hölgy?

- Szenvedő társam.

- Többet nem mondhat ön?

- Jól tudja ön, hogy kitől hallhat többet.

- Értem. Holnap mindent tudni fogok.

- Addig mély hallgatást tanácslok önnek, mert különben még egyszer kisiklik kezeink közől a ravasz gyilkos.

- Gondom lesz reá.

- Most ki fogom önt kisérni.

- Még egyet.

- Méltóztassék.

- Egy gyanus külsejű férfi is volt itt ma éjjel, ki bizonyos bűnös vállalatra nézve tanácsot kért ön kártyáitól.

- Igen.

- Minő vállalat az?

- Hölgyrablás.

- Hol? Kicsoda?

- Azt nem tudom.

- S nem ismeri ön azon férfit?

- Nem.

- Hm, talán mégis nyomába fogok e gazságnak jutni.

- Alkalmasint egészen el fog az maradni, mert nagyon ráijesztettem a gazemberre.

- Adja isten. De bocsánat, nem lehetne, mielőtt távoznám, ön vonásait látnom?

- Uram, én élő halott vagyok s a halottak vonásai visszariasztók. Arczomat e házban még senki nem látta s halálomig nem is fogja látni senki.

E szók után kezével intett a szerencsétlen hölgy, én követtem őt s kevés percz mulva bezárá mögöttem az utczaajtót és én egyedül állottam az éji sötétségben.

 

XXIV.

Éjszakai madarászat.

Miután e házat, melyben az elvetemültség azon szerencsétlen áldozata szenvedett, kivel ily csodásan találkozám, jól körültekintém, hogy szükség esetén gyorsan és könnyen föltalálhassam, csöndesen a belváros felé irányozám lépteimet.

Az épen hallott gyászos történettől nem birám gondolataimat elvonni s meg nem foghatám; mikép kerülhette el Dalmer, számtalan gaztette daczára, a büntető igazság ostorát. Úgy látszott, hogy minden sikerült bűne csak ösztönül szolgált nála még nagyobb gaztettek elkövetésére; mintha a sors kedvet lelt volna annak megkísértésében, hogy ugyan mennyi rosszat képes egyetlen gyarló ember elkövetni. Ha ez csakugyan úgy volt, akkor a gyarló ember nagyon is félelmesen bizonyítá be, hogy roszban nem bír elfáradni és hogy az emberi erő korlátolt gyarlósága többnyire csak akkor szokott mutatkozni, midőn jóra kellene azt használni.

Még egyszer átfutám a hármas alakú gaz kalandor csínjait, de alakoskodásaira nézve mégsem birtam egészen tisztába jutni. Hogy minden őt környező veszély daczára sem akar Pestről távozni, annak kulcsát könnyen fellelhetém ugyan azon tervében, mely szerint a gazdag Dongai grófnőt nőül akará venni; de hogy mi lett Móricz nejének holttestéből, ki volt azon ifjú és hölgy, kiknek társaságában őt láttam s kik meglepőleg az elhunythoz hasonlítottak, azt egyáltalában nem birtam magamnak megmagyarázni, valamint késedelmezését sem. Ő már több hét előtt összekelhetett volna Dongainéval s mégis halogatni látszott e lépést s legújabban távozásra törekvék birni a szép özvegyet, mit bizonyosan nem ok nélkül tett. Talán Börger Lenke iránti szerelem tartóztatá őt Pesten? Vagy Dongainét is meg akará csalni? Ezek mind oly titkok valának, miknek föloldására nem birék kulcsot találni.

E tépelődésimet lódobogás zavará meg. Hátra tekinték s azonnal megállapodám, mert a közel mellékutczából igen sajátszerű csoportot láték közelíteni.

Elől városhajdu lovagolt kivont karddal, mellette virasztó lépdelt, nagy négyszögletű lámpával és hosszú alabárddal kezeiben. Ezeket nyomban két divatos öltözetű fiatal uracs követé, kik semmit nem tarthattak kezeikben, mert karjaik szorosan hátra voltak kötve. Kalapjok mélyen szemökbe volt nyomva s az egyik az «Ezred leánya» kedvencz dalát fütyölé, míg a másik néha-néha ugyanannak éneklését kísérté meg, mi azonban nem igen akart neki sikerülni, mert mindig csakhamar elhallgatott, mintha nemcsak kezeit, hanem torkát is kötél szorítná össze.

Ezek után rongyos öreg ember sántikált, iszonyúan káromkodva és mérgesen erősítve, hogy a hajduk szörnyű tévedésben vannak becses személye iránt, melyet bizonyosan meg fognak bánni. Mellette mintegy tizenkét éves fiú tántorgott, rongyos gatyában s fekete frakkban, melynek azonban csak egy ujja volt már. E fiú haja oly bozontos vala, hogy szabad növésében a fésü zsarnok hatalma által bizonyosan még soha nem akadályoztatott; csizmája pedig oly rongyos volt, hogy mind a tiz lábujjának körmeit legnagyobb kényelemmel vagdalhatta el, a nélkül, hogy azért csizmáit le kellett volna huznia. Álmosság, vagy részegség miatt tántorog-e, azt nehéz voltaképen meghatározni s legjobb lesz mind a kettőt elhinni, mert így legalább mindenesetre el lesz az igazság találva. Valóban, ezen fiú igen hosszú életnek fog örvendhetni, ha a halálbüntetés csakugyan eltöröltetik.

E reménydús egyént két sugár termetű hölgy követi, kik oly diszesen vannak öltözve, hogy a műértő közönség a szinházban bizonyosan szörnyű s rémséges tapsviharral tisztelné meg azon szabót, ki e ruhákat varrta. Még csak a kalapról lengő kék fátyol és kezeket fedő fehér keztyű sem hiányzik. A keztyűs kezek azonban, fájdalom, szinte hátra vannak kötözve. Igen kár, hogy arczaikat az irigy fátyol eltakarja. Ah, de most szólnak:

- Majd kikapják kendtek a magokét!

- Ily szemtelenül bánni velünk.

- Mintha valami sehonnaiak volnánk.

- Jól ismernek bennünket.

- És majd megbánatják kendtekkel ezen durvaságot!

Hangjok kissé rekedt ugyan az éjjeli levegő miatt, de azért mégis beillenének énekesnőknek a Duna partja mellé. Ugyan kik lehetnek ezek? Ki tudhatná azt! Sok rekedt hölgy találtatik oly nagy városban, melynek több szinháza van.

Utánok egész méltósággal öreg asszony tipeg, két lefüggő hajú paraszt szolgáló közt. A két lány keservesen sír, a vén sárkány pedig hallgatásra inti őket, többi között ezeket mondván:

- Ostoba ludak, ne pityeregjetek! Csak látszik, hogy még nem régen vagytok Pesten. Hiszen nem esznek meg benneteket. Egy pár hétig jól kipihenitek magatokat és azután ismét hegyen-völgyön lakodalmazhatunk.

Most két szálas legény lesz látható, nem divatos, de tiszta öltözetben. Az egyik kissé lehorgasztja fejét, a másik ellenben büszkén jár, mintha csapszéki diadalról térne vissza és parancsoló hangon szól:

- Hajdu!

- Hallgass, gazember.

- Hajdu, mondom, ne gorombáskodjék, mert megbánja. Bocsásson szabadon.

- Majd ha fagy.

- Én nem öltem és nem is loptam.

- Tiltott játéknál találtunk benneteket és ez elég. Előre!

- Hajdu, mondom, bocsásson szabadon, ha uraknak szabad magokat mindenféle játékkal mulatni, hát nekünk mesterlegényeknek ugyan miért nem? Bocsásson szabadon, mondom, mert a tizenkilenczedik században, az egyenlőség századában élünk.

A hajduk nevették ezen okoskodást s gyorsabb haladásra nógatták a diszes társaságot, melyet néhány félmeztelen férfi s némber egészíte ki, kik mogorva közönyösséggel baktattak a többiek után. Két gyalog s egy lovas hajdu nagy gonddal őrködött az akaratjuk ellen előttök sétálók minden mozdulata fölött.

Az egyik hajdut történetesen ismerém s azonnal fölvilágosítást kérék tőle e különös társaság iránt.

- Hja, uram, - szóla jó kedvvel a hajdu, - valahányszor éjjel madarászni megyünk, mindig ily jó fogással térünk hajnal felé vissza.

- És hová viszik őket?

- A dolgozóházba.

- Hát mindnyájan vétettek valamit?

- De mennyit!

- Például, azon két czifra uracs elől miért került ide?

- Oh, annak nagyon rövid a története. Hamisan kártyáztak egy külvárosi kis kávéházban. Mult vásárra lopni jöttek külföldről, de rajta kaptuk őket és becsuktuk. Négy nap előtt kitelt idejök s most alkalmasint uti költséget akartak nyerni, hogy más vásárra mehessenek. Csakhogy lépre kerültek a jó madarak, fogadom, hogy majd megtanítják őket emberségre a dolgozóházban!

- Hát külföldről is jőnek tolvajok a pesti vásárra?

- Majd annyi, mint kereskedő; pedig bizonyosan felét sem foghatjuk össze, mert a külföldiek sokkal finomabb műveltséggel birnak, mint a hazaiak s nagyon ügyesen tudnak csenni.

- Hát azon mérges, sánta öreg ember?

- Ennek különös története van. Ez az úri asszonyságok kis kutyáit utczán, lépcsőn, folyosón, sőt még a konyhákon is rendkívül ügyesen ellopja.

- Annyira szereti a kutyákat?

- Dehogy! Midőn azután a kiskutyákat kidobolják, vagy kihirdetik, akkor, mint böcsületes megtaláló, legnagyobb alázatossággal jelenti magát és gyakran husz pengő forintnyi jutalmat is kap. Ha gyermeket lopna, úgy alkalmasint nem részesülne ily nagy díjban a visszaadáskor.

- Különös iparűzés!

- Most majd ő is jobb gondolatokra térhet a dolgozóházban.

Erre a kis sánta öreg indulatosan kiálta vissza:

- De én nem akarok dolgozóházba menni! Ha dolgozni akartam volna, úgy nem kellett volna elveszett kutyákat keresnem és megtalálnom. Inkább botozzanak meg és azután kergessenek pokolba, hogy kenyeremet böcsületesen kereshessem, mint eddig!

Rövid nevetés után ismét folytatá a társaság tagjainak ismertetését a hajdu, mondván:

- Ezen gyámoltalan fekete frakkos fiút irgalomból fogtuk el. Ez olyan sovány, a mint látni méltóztatik, hogy ügyes szabó akár a tű fokán is áthuzhatná czérna helyett. Azonkívül a sok pálinkaital már egészen eltompította elméjét, annyira, hogy mindent azonnal elfeled, a mi vele és körülötte történik. Ezt a szerencsétlent tehát a tolvajok szűk ablakokon betolják s ő kinyitja nekik az ajtókat. Néhányszor már bennrekedt szegény. A dolgozóházban majd tollat fosztatnak vele s a rendes élet talán még eszét is helyre állíthatja.

- Szegény fiú!

- Hja, uram, még ennél sokkal nyomorultabbakat is találhatna az ember, ha minden betyártanyát ki lehetne fürkészni!

- De ugyan mikép került ezen két csinos öltözetű hölgy e piszkos társaságba?

- Azt mondják ugyan, hogy pénz emberség, ruha tisztesség; de mondhatom, hogy ezek szép ruháik daczára is alkalmasint valamennyi madarunknál piszkosabbak. Ismertem én őket már akkor is, mikor még mosogató dézsa mellett állottak és azon időkben alkalmasint nem voltak oly piszkosak, mint most. Eddig elég mosdatlan ostoba gunárt koppasztottak meg, illő tehát, hogy most tollat fosszanak a dolgozóházban.

- És az öregasszony, két leányával?

- Ez szeretné őket minél előbb selyem ruhához juttatni, de a szegény parasztleányok, istennek hála, még tudnak sírni és így egy pár hónapi lószőrtépés egészen meg fogja lelköket a sátán hálóiból szabadítani.

Épen a többi csavargók rövid történetét akarám a beszédes hajdutól tudakolni, midőn egy földszinti ház mellett haladtunk el, hol rögtön oly jelenet fejlett ki, mely kérdésemet elfojtá.

A kis ház ablakai meg voltak világítva, s a szobából víg zaj hangzott az utczára. Midőn épen a ház előtt állánk, a szélső ablakot belőlről kitörék, s éles női hang kétségbeesetten kiálta:

- Az istenért, szabadítsanak meg!

E kiáltást durva káromkodás követé, a gyertyát azon szélső szobában rögtön elolták, s csak annyit láthattunk, hogy egy fiatal hölgy, a kitörött ablaktáblán keresztül, görcsösen az ablak vasrudaiba kapaszkodott, egyre kiáltozván:

- Irgalom, mindjárt meghalok, ha meg nem szabadítnak. Erőm elhagy!

A hajduk azonnal rakásra terelék éji madaraikat, a ház ajtaját zörgeték, s én a kiáltozó hölgyhöz siettem, pisztolylyal riasztván vissza két férfit, kik őt az ablaktól erőszakkal be akarák rántani.

Az ajtó ez alatt megnyílt, s egy puffadt, rezes arczú vastag asszony durván kiálta a hajdukra:

- Micsoda helytelenség ez, nem ismerik házamat?

- Igen, - felele az egyik hajdu, - nagyon is ismerjük, és épen azért nyittattuk föl az ajtót. Miért kiáltott e lány itt a szélső ablakban?

- Alkalmasint részeg, vagy rosszat álmodott a jámbor.

- Nem igaz, - szóla keservesen zokogva a lány, - én becsületes lány vagyok; szüléim szörnyet halnak, ha iszonyú sorsomat megtudják. Szabadítsanak meg, ha emberi szív lakik keblökben!

- Hallgass, kigyó! - ordítá elkékülve a banya.

- Majd jelentést teszünk, - szóla a hajdu, - és holnap reggel vizsgálat fog érkezni.

- Az isten irgalmaért, holnap már csak holttestemet fogják találni, ha itt hagynak e gyalázatos bűnfészekben.

Most egy úr jelent meg az ajtóban, s mérgesen tekinte a hajdura, ki nehezen ismerte őt ugyan, de a csinos öltözet iránti megszokásból mégis kezét tisztelkedve emelé fövegéhez; én azonban rögtön közelebb léptem és határozottan szólék:

- Ezen szerencsétlen lány tüstént biztos helyre fogja a városi hajdukat követni, s a ki ellenkezik, annak golyót röpítek keresztül gyalázatos agyán!

Erőteljes fenyegetésemet pillanatnyi hallgatás követé, mely alatt a banya az említett úrral tanácskozott. Ekkor pisztolyaimat magosra emelém, s a banya mogorván dünnyögé e néhány szót:

- Bizvást elmehet a lány a hajdukkal, én ugyan nem törődöm vele, mert engem ismernek, hogy becsületes asszony vagyok.

Ezen engedelem után a siró lány az ablakot azonnal elhagyá, s csakhamar az utczán termett. Mennyire a hajdu lámpájánál láthatám, e hölgy nemcsak rendkívül fiatal és igéző szépségű volt, hanem egyszersmind minden mozdulata finom nevelést tanusított, mi annyival inkább föltünt, mivel mostani fölingerült állapotában nem igen uralkodhatott magán.

Kérdéseimre csak zokogással felelt, s utóbb azon kérelemmel, hogy szüléit külön gyors postával szólítsam Pestre. Tehát csakugyan nem csalatkoztam, a szép fiatal hölgy neveltséget tanusított, s igy alkalmasint jó házból származott.

A foglyokat egész rendeltetésök helyére kisérém, hol a szép kisasszonyt az őrmester feleségének gondviselésére biztam. Szüléi után másnap korán reggel gyors postát küldék, s néhány nap mulva hirlapokban olvasám, mikép nem rég Cs..... megyében egy tisztességes külsejű házaspár utazván, vendégfogadóban bizonyos tekintélyes családdal találkozott, melynek minden öröme és büszkesége egyetlen tizenhat éves lányokban öszpontosult. Ebédlés közben a szülék említék, hogy gyermeköket szeretnék Budapest jelességeivel megismertetni, hol egyébiránt egy tehetős rokonuk is lakik. Kimondák azonban egyszersmind, hogy az utazás, öregségök s még inkább gyöngélkedő egészségök miatt, igen nagy terhökre válik. Erre az utazó házaspár azonnal nagy örömmel mondá, mikép a nevezett rokonnal szoros baráti viszonyban élnek, s hogy szerencséjöknek tartanák, ha a kedves kisasszonykát azonnal magokkal vihetnék, igérvén, hogy egy hónap mulva ismét vissza is hozandják, mivel akkor, bizonyos családi ügyek elintézése végett, ismét dolguk leend e vidéken. A szülék igen örvendettek e véletlen találkozásnak, mert a becsületes magyar ember rendesen könnyen szokott hinni, s rövid szóváltás után a megegyezés csakhamar kimondatott, és a kisasszony Pestre utazott a derék házaspárral. Néhány napig azzal kecsegteték a tapasztalatlan lánykát, hogy rokona most nincs Pesten, de rövid idő mulva meg fog érkezni. Egyébiránt igen szives megelőzéssel bántak saját szállásukon szép fiatal vendégökkel, s ez semmi gyanusat nem látott, mert, tapasztalatlansága következtében, a sok mindenféle látogatót csak barátság és vendégszeretet eredményének tulajdonítá. Végre azonban oly ajánlatokat és tanácsokat kelle hallania, hogy szemei fölnyiltak, s ha az éjszakai madarászok véletlenül épen arra nem haladnak, úgy menthetlenül áldozatává lett volna a legkiszámoltabb gyalázatos gazságnak. Az utazó házaspárt befogatta az illető hatóság, s mint utóbb meggyőződém, vallomásaikból iszonyú tények jöttek napfényre, melyek elősorolásával nem akarok nyilvános botrányt gerjeszteni. Elég legyen tehát annyit mondanom, mikép ezen szomorú tény újabb intésül szolgálhat a szerető szüléknek, hogy gubacs- vagy gyapju-eladásnál lehetnek ugyan kissé gondatlanok és könnyenhivők; de akkor, midőn gyermekeik egész életboldogsága forog koczkán, csakugyan legnagyobb vigyázatot kell kifejteniök, ha lelkiismeretöket nem akarják legigazságosb mardosásnak kitenni: mert a legjobb akaratú s legéberebb rendőrség sem képes minden gaztettet, főleg nagy városokban, megelőzni!

Már virradni kezde, midőn szállásomra értem, lelkemet azonban folyvást legmélyebb éj borítá, mert közelebbi néhány órai tapasztalásaim rendkivül elkomorítottak.

 

XXV.

Sobri.

Még ágyban valék, midőn inasom az öreg czimbalmost bejelenté, s szinte nem jól esett nekem megérkeztének hallása, mert a tegnapi szomorú események még nyugtalan álmaimban is megújultak, s most, mikép előre is meg valék győződve, ismét olyasmiket kellend majd hallanom, mik nem igen lesznek képesek lehangolt kedélyemet fölvidámítani. Azonban, nem utasíthatám őt vissza, ha világosságot akarék kalandomra deríteni, s azért, ágyamat elhagyván, a czigányt bebocsáttatám, ki azonnal elmondá mind azt, mit a hárfás lányról tudott. Előadása azonban oly zavart vala, hogy csak folytonos kérdezősködés és eltérések által juthattam annak tiszta felfogásához, s azért reménylem, hogy a nyájas olvasó nem fog neheztelni, ha összefüggő alakban terjesztendem elébe a hallottakat, melyek utóbb lényeges kiegészítő részeül szolgálandnak azon főkalandnak, melynek titkait leleplezni törekedtem. -

Hazánk valamely részében - hol, az nem tartozik ide, - gazdag család élt, azaz: férj, és feleség, s ezek egyetlen fia és örököse, kiben minden reményök tetőpontot ért. Elek - nevezzük igy a fiut - elmés, szép és erős volt, s hajthatlan makacssággal birt, melyet szüléi épen nem korlátoztak, mert hiszen független urrá kivánták őt nevelni, vagy neveltetni. Nyilvános iskolákba nem küldék őt, nehogy magát a tanulásban szerfölött megerőtesse, hanem egymásután több nevelőt tartottak mellette, míg végre olyanra találtak, kiben tökéletesen megnyughatni véltek, mivel - a fiunak soha nem volt ellene panasza. Ezen nevelő ugyanis, tapasztalván, mikép elődei mind azért veszték el jövedelmes állomásukat, mivel lelkiismeretesen akarák fölvállalt kötelességöket teljesíteni, hasznosb modort követett, s az úrfinak minden pajkos tréfájában segédül szolgált, és teljességgel nem iparkodott féktelen jellemének más irányt adni.

E szerint épen nem csodálhatni, hogy a természeti ösztön által is hajtatva, Elek úrfi napról-napra vásottabb ficzkó lőn. Előbb a cselédeken követett el mindenféle csint, utóbb pedig a parasztokra is kiterjeszté hatáskörét, és rövid idő mulva minden ember gonosz szellem gyanánt kerülte őt. Eleinte panaszt tettek ugyan néhányan az atyánál, de csak mérges lehurrogatásban részesültek, hogy az úrfi kedvtöltése ellen kikelni merészlettek; s igy nem csoda, hogy Elek utóbb komolyabb tréfákra is nekibátorodék, s egyszer gyermeket lőtt le a cseresznyefáról, mondván, hogy feketesége miatt seregélynek nézte. A gyermek atyja czigány kovács volt, s néhány forinttal be hagyá ugyan száját tömetni, főkép miután gyermeke, hosszas szenvedés után, ismét szerencsésen meggyógyult; de a szülék mégis jónak láták, reményteljes tizenhét éves fiokat a derék nevelővel külföldre küldeni, hogy a szomorú történet kissé feledtessék a környéken.

Elek igen örvende e határzatnak, s vonzalmát követve, ugyancsak bővítni törekvék jeles ismereteit a művelt külföldön. A kártyajáték minden nemében nagy gyakorlottságot szerze magának; a valódi finom pezsgőt szinéről is megismeré; párviadalban, akár kardra, akár pisztolyra, mindig győztes maradt; a nőket silány eszközöknek tanulá tekinteni, miket néhány unalmas pillanat kitöltésénél egyébre nem használhatni; mivel saját életét egyetlen pezsgőüveg dugaszáért is minden pillanatban kész volt koczkáztatni, igen természetes, hogy mások életét egyetlen lehelletre sem becsülte, s gyakran mondá eltévedt bűnös gőgében, s többnyire meglehetősen mámoros vagy legalább föltüzesedett fejjel, hogy a forróláznak sincs több joga embert ölni, mint neki, vagy bárki másnak. Szüléi nagy készséggel küldöttek neki pénzt, hogy szép tapasztalásait minél inkább bővíthesse; gyakran azonban mégis nagy hiány mutatkozék az utipénztárban, s akkor azután a kártya körüli ismeretek kényszerültek a pillanatnyi apályon segíteni. E szerint Elek urfinál a becsületérzés is rendkívül rossz lábon állott.

Végre, két évi távollét után, szüléi szépen kérték, hogy méltóztassék haza utazni, mivel különben a pénzküldemények mulhatatlanul el fognak maradni, minthogy a szép jószágot már tetemes adósságok kezdék terhelni.

E kérelem váratlanul jött ugyan az urfinak, s nem is nyerte meg jóváhagyását; de rövid fontolgatás után mégis átlátta, hogy a daczolás itt nem sokat használhat. Különben is égett már a kiváncsiságtól, hogy a külföldön bővített jeles tulajdonságaiban valahára már hazája is büszkélkedhessék, mely az ily finom kiképzettségű példányokban még oly igen szegény.

Haza utazott tehát. Gyöngéd szüléi nagy örömmel fogadták a neki férfiasuk ifjut, s gazdag ajándékkal bocsáták el a derék nevelőt, ki a régi család egyetlen csemetéjét ily sugár - fává növesztette.

Elek azonban csakhamar unni kezdé magát falun, hol legfölebb csak néhány drága lovat vagy agarat űzhetett halálra, s azért ismeretségeket kezde kötni az egész vidék legvásottabb embereivel, kikkel egyik pusztáján éjjel-nappal tivornyázott. E társaságban tömérdek pénzt harácsolt el, sima nyelve azonban még mindig tudott pénzt szerezni zajos kicsapongásainak folytatására.

E mellett mindazáltal más mulatságról sem feledkezett meg. Atyja becsületes öreg számtartójának egyetlen csinos tizenhat éves lánykája volt, ki korán elveszté anyját, s most öröme és boldogsága vala édes atyjának.

Elek azonnal körülhálózá az egyszerű szép Terézt, s a csábítás minden fegyverével tüzesen ostromlá ártatlan szivét. Csodálhatni-e, hogy a tapasztalatlan fiatal hajadon romlatlan keblében legtisztább szerelem ébredt a szép ifjú iránt, ki első szólott vele szerelemről? Teréz oly kimondhatlanul érzé magát ezen édes viszonyban, hogy szive nem hallhatá meg a fontoló ész hideg szózatát, s Elek diadalmaskodott.

Több hónapig folytatá már Elek e rakonczátlan életet, s végre minden pénzforrás kiapadt előtte. Épen pusztáján dőzsölt hozzá méltó társaival, midőn többen nagy összegekért zaklatták, miket kártyán nyertek tőle, s erszényében egyetlen fillér sem volt. Az erős borok föltüzelék agyát, s társainak biztatásai és gúnyos megjegyzései magas lángokra lobbanták e tüzet.

- Majd tudnék én magamnak pénzt szerezni! - szóla egyik.

- Magam is, - jegyzé meg a másik.

- Van apád pénztárában.

- Fizettess ki magadnak egy pár ezer forintot a számtartó által.

- Csak úgy tied az, mint apádé.

- De te nem tudsz parancsolni.

- Beéred azzal, mit elébed löknek.

- Mintha béres volnál.

- Gyáva vagy.

- Csak akarnod kellene.

- Igen, ha merne akarni!

E faggatásokra föllobbant Elek, s hevesen kiálta:

- Jó lélek adta nyelvetekre ezen tanácsot, fiuk. A számtartónak fizetni kell.

- Helyes!

- Tüstént indulok, s pénzzel térek vissza hozzátok.

- Éljen!

- Elvárunk!

- Aztán vissza ne hagyd magadat riasztatni a számtartó által.

- Gondold meg, hogy férfi vagy.

- És atyád örököse.

- Ki csak úgy parancsolhat pénzével, valamint ő maga.

- Úgy van.

- Fogadom, hogy meg lesztek velem elégedve, fiuk.

- Helyes! Éljen Elek!

E biztatások után Elek a szobából kirohant, gyors paripára veté magát, s a közel faluba vágtatott, és a számtartó lakása előtt a lóról leszállott.

Teréz ablaka még világított, mert ő rendesen késő éjfélig olvasott, mióta őt Elek könyvekkel ellátta. Elek tehát megkopogtatá csöndesen az ablakot, s a függöny azonnal félre vonult, mert Teréz nem először hallá és érté meg e jeladást.

- Te vagy, kedvesem? - kérdé halk hangon, midőn az ablakot megnyitá.

- Igen. Kérlek, nyisd meg az ablakot, be akarok hozzád menni, mert fontos ügyről kell veled szólanom.

- De...

- Hamar, hamar!

Teréz megnyitá az ablakot, s csak akkor rémült el, midőn a gyorsan beugró ifjú arczára tekinte. Bor, heves lovaglás és a belsejében küzdő indulatok annyira megváltoztaták azt, hogy alig birt a kedves vonásokra ismerni, és aggódva simult hozzá, s gyöngéden kérdé:

- Elekem, beteg vagy?

- Nem; - felele ez mogorván, - atyáddal kell szólanom.

- Most?

- Igen.

- Már elmult éjfél.

- Mindegy, tüstént szólanom kell vele. Bocsáss.

- De kérlek, mi történt.

- Majd megtudod.

- Atyám alszik.

- Majd felköltöm.

- Az istenért, arczod lángol.

- Ne tartóztass.

- De... rettegek...

- Bizvást.

E szók után kibontakozott a hölgy visszatartóztató karjaiból és a mellékszobába lépett, mely ebédlőül szolgált, s melynek ajtaját maga után bezárta. Azután gyertyát gyújtott, az ebédlőnek konyhába nyíló ajtaját megvizsgálá, s azt zárva találván, csöndesen az öreg számtartó alvószobájába lépett, melyben a pénztár állott. Ott a gyertyatartót az ajtó mellett álló szekrényre tevé, s a számtartó e neszre fölébredt.

- Ki az? - kiálta az öreg, fölegyenesülvén ágyában, s jobbját a falon csüngő pisztolyok egyike után nyujtá.

- Én - urad, - felele hidegen Elek.

- Oh - jól látok-e? Bocsánatot kérek, igen meg voltam lepetve; mit méltóztatik parancsolni?

- Szerencsétlenül kártyáztam, sokat vesztettem, s becsületem parancsolja, hogy adósságomat tüstént kifizessem. Ötezer forintra van szükségem.

- Alig lesz annyi a pénztárban.

- Nézzük csak meg, talán mégis lesz annyi.

- Méltóztatott utalványt hozni?

- Utalványt?

- Igen, a nagyságos úrtól?

- És minek az?

- A nélkül nem fizethetek.

- Nekem sem?

- Senkinek.

- Ember, feleded, kivel beszélsz?

- Alázatosan bocsánatot kérek, én kötelességemet még eddig soha nem feledtem el, és isten segítségével most sem fogom azt megsérteni.

- Mily hang ez?

- Azon emberé, ki a nagyságos urat negyven esztendő óta hiven szolgálja, s ki annak fiától kimélőbb bánásmódot hitt várhatni.

- Szemtelen! Pénzt ide, nyugtatványozni fogom.

- Nem lehet.

- Hol vannak a pénztár kulcsai? Sajátomból annyit fogok venni, mennyi nekem tetszik. Ide a kulcsokkal.

- Soha!

- Magam keresem tehát.

És Elek a számtartó ruháit motozá, s csakhamar két kulcsot vont elő, mikkel azonnal a pénztár fölnyitásához fogott.

Ekkor az öreg tisztviselő kiugrék ágyából, mind a két pisztolyt kezébe ragadá, és remegő hangon szóla:

- Úrfi, ezt nem szabad eltűrnöm; tegye le a kulcsokat s távozzék rögtön, különben azonnal kilövök az ablakon. Méltóztassék édes atyját e gyalázattól megkimélni.

- Hah, nyomorult eszeveszett! - kiálta magánkívül Elek, midőn a pisztolyt fölhuzatni hallá, - így mersz velem, jövendő uraddal daczolni? - s megragadá az öreget, és ágya felé taszítá, miközban a pisztolyokat kezeiből kicsavarni törekvék. E rövid küzdés alatt az egyik fegyver elsült, s a hű számtartó, vérben úszva, ágyára hanyatlott.

A durranás pillanatig váratlan mennykőcsapás gyanánt hatott Elekre, az ágy előtt térdre rogyott, de ekkor tétovázó szemei a félig nyilt pénzládába ütköztek, fülei csengtek, szemei előtt tüzes karikák czikáztak, vére dühös erőszakkal keringett ereiben, s jobb szelleme elhagyá őt, és a gonosznak befolyása uralkodóvá lőn.

Elek a ládába markolt, zsebeit bankjegyekkel és tallérokkal tölté meg, az udvarra nyíló ajtón kirohant, a deszkakapun keresztül az utczára ugrott, lovára veté magát, oldalait vérig sarkantyuzá, s a keletkező viharral versenyezve, rövid idő előtt elhagyott bűntanyája felé röpült.

Ez alatt a lövés fölébreszté a cselédeket, kik, a czigány kocsis vezérlete alatt, egyenesen Teréz szobájába törtek, kinek segélykiáltozása élesen hangzott ki az udvarra, ámbár a czigány megismerte a távozó Eleket, s inkább ez után szeretett volna iramodni. De a többi cselédek ellenzék ezt, mert, mint rendesen lenni szokott, az úrfi és kisasszony szerelme nem volt egészen ismeretlen előttök, s így nem akartak zajt támasztani; miután különben legtávolabbról sem sejtheték, hogy épen Elek ellen kellene föllépniök.

Midőn az ebédlőből Teréz szobája felé léptek, s az ajtót megnyiták, a lány fél őrülten rohant el mellettök atyja szobájába, az ajtót fölrántá s eszméletlenül küszöbére zuhant.

Elek távoztakor, vigyázatlanságból vagy szándékosan, a gyertyát leüté a szekrényről, s most - az öreg számtartó holtteste égő ágyának lobogó lángjai közt feküdt.

A cselédek szoborrá merevültek a nyilt ajtó előtt, s majd az égő testre, majd a nyitott üres pénzládára, és Teréz vonagló ajkaira függeszték szemeiket.

Minden irtózatos világosságban állott előttök, midőn Teréz elhaló hangon, e három szót rebegé:

- Elek... atyám... irtózatos!

A czigány első volt, ki magához tért, s a lángok eloltásához fogott; de törekvése siker nélkül maradt. Mire a nagy udvar közepén álló kútból vizet hoztak, akkor a lángok az ablakon át utat törtek már magoknak a ház nádfödelére, s a vihar kevés pillanat alatt az egész házat lángba borítá.

Terézt azonnal a kerti lugasba vivék, s gyepágyra fekteték; reggel azonban siker nélkül keresték őt, az egész kertben nyoma sem volt látható, s Elek is még ugyanazon éjjel eltünt a vidékről; másnap a cselédeket vallatták, kik természetesen csak Eleket vádolhatták, ámbár épen nem oly meggyőző okokkal, hogy őt egyenesen bűnösnek lehetett volna nyilatkoztatni. Czimborái pedig mélyen hallgattak, s különben sem igen vonattak kérdésre, mert a számtartónak nem maradtak boszut kivánó rokonai, s Elek atyja örömest elnyomott minden további kutatást, mert egyetlen fiát minden áron kimélni kivánta. Így néhány hét mulva az egész vidéken alig szólottak e gyászos eseményről, s csak akkor jutott eszébe néhány embernek, midőn a szerencsétlen számtartónak volt czigány kocsisa is búcsú nélkül elhagyta a falut, hol nem volt többé szeretett urának gyászos kimulása után többé maradása, ki őt egykor hatályos bizonyítványa által rögtönitélő törvényszék véres eljárása alól szabadította meg, s belőle becsületes embert képezett.

Ezen szomorú események után néhány hónap mulva Sobri vakmerő rablásainak hire országszerte bámulást és félelmet gerjesztett, mit személyének rejtélyessége még inkább nagyobbított.

 

XXVI.

Hárfa és czimbalom.

Hagyjuk most Eleket, ki kevés pillanat alatt rabló, gyujtogató és gyilkos lett, a gondviselés büntető kezei bizonyosan elfogják őt érni, ha nem követjük is tüstént vétkes nyomdokit.

A czigány kocsis sem igényelheti annyira figyelmünket, hogy rögtön nyomoznunk kellene őt, mert a vele született leleményes ész nélkülünk is óhajtott czéljához fogja őt vezérleni.

De Teréz, a boldogtalan Teréz, ki néhány percz alatt édes atyját, kedvesét, legszebb ábrándit, s ezekkel élete üdvét és minden reményét veszté el, s egyszersmind legiszonyubb lélekmardosás által kínoztatott, a szerencsétlen Teréz csakugyan megérdemli, hogy lépteit kövessük.

A lángok pattogása s a vészharang rémes kongása fölüdíté őt mély ájulásából. Szemeit fölemelé, de iszonyodva rejté ismét a gyepágy harmatos fűszálaiba, midőn a magosra gomolygó füstoszlopot s ennek tömegét nyaldosó lángnyelveket megpillantá, melyek iszonyú veszteségét némán bár, de mégis oly érthetően hirdeték, mintha a menydörgés kölcsönzött volna nekik földrázó szózatot.

Igen, ez nem álom! sóhajta Teréz, ez iszonyú valóság; s hiába rejté el szemeit, mert mindenütt csak atyja égő véres testét látta, s Eleket bitófán, és magát annak oszlopaihoz lánczolva, mivel az ő vétkes szenvedélye volt az, mely a gyilkosnak utat nyitott az ősz apa életforrásához. Hiába dugá be füleit, mert mindig csak e szétzúzó szót hallá azokban viszhangul csengeni: apagyilkos!

Nem, e gyötrelmet gyönge emberi erő ki nem állhatja. Teréz őrjöngve ugrott föl a gyepágyról, a kert hátulsó ajtaját megnyitá s a mezőre futott.

Ámde a szellő szárnyai utána vivék a tűzharang borzasztó hangjait, s ő nem állapodhatott meg, hanem futott czél és irány nélkül. A mezőt elhagyván, szőlők közé jutott, s itt minden földgöröngy atyjára emlékezteté őt, kivel oly számtalanszor látogatá meg kis szőlejöket. Most ruhájához ért véletlenül keze, s ő összeborzadott, mert azt hivé, hogy atyjának jéghideg keze érinté őt, és érdemlett büntetésre akarja hurczolni. Futását gyorsítá, mig lélekzete elállott s térdre rogyott.

Ekkor fölemelé szemeit, s látá, hogy a falu határán álló keresztfa előtt térdel. Ajkait imára akará megnyitni, de füleit ismét megrázkódtatá a tűzharang kongása, s ajkai összeszorultak, és nem volt annyi ereje, hogy egyetlen szót rebeghetett volna bocsánatért a mindenhatóhoz!

Összeszedte tehát elhaló erejét, és útját ismét folytatá. Így bolygott hajnalig előre, réteken és szántóföldeken keresztül, míg végre erdőt ért, melynek legsötétebb árnyékába rejté magát a nap kelő sugarai elől, és mély álomba merült; mely azonban csak kínos fájdalmainak lánczolatát folytatá, lázas agyán iszonyú rémképek csoportozatait ostorozván keresztül.

Dél felé égető fájdalom ébreszté őt fel, nyelve száradtan tapadt szájához s gyötrő szomjúságot érzett, mit csaknem öntudatlanul és ösztönszerüleg enyhített néhány földieperrel, miket nagy bőségben látott a fű között.

Ez nagy enyhülést szerze testének, vére nyugodtabban kezde ereiben folyni s gondolatainak zavara kisebbült. Eszmélete lassanként tiszta öntudatra ébredett s szemeinek forrása megeredt. Égő arczán forró könyűk peregtek alá s kebléből könnyebben törtek magoknak utat nehéz sóhajtásai.

Ezen könnyebbülés azonban csak arra szolgált, hogy helyzetének egész iszonyúságát világosan átlátta. Atyját halva, a pénztárt kirabolva s azon házat, melyben született, lángokban látta s mind ezt Elek tette s mind ennek véghezvitelére ő nyitott neki útat! Elek tette ezt, kit ma akart igéreteinek és esküinek beváltására sürgetni, mert kimondhatlan iszonynyal győződék meg, hogy szíve vonzalmát mielőbb törvényesítnie kell, hogy szeretett édes atyját megengesztelhesse, kinek határtalan bizodalmával eddig visszaélt.

Ezen irtózatos öntudattal állott most egyedül a világban, nem tudva, merre forduljon s hová rejtse fájdalmát és gyalázatát. A faluba visszatérni nem merészle, mert ott vádlóul kell vala föllépnie Elek ellen, vagy mellette, mint vádlott, helyet foglalnia. S ha az előbbire érzett volna is magában bátorságot vagy boszúösztönt; de ugyan mikép nézhetett volna böcsületes emberek szemeibe, kik erényes atyját tisztelték, ő, a meggyaláztatott hajadon, kit a legutolsó paraszt is megvetéssel fogott volna kikerülni! Igen, meggyőződése szilárd volt, hogy a faluba, hol annyi boldog évet töltött, többé nem szabad visszatérnie.

De hova forduljon tehát? Mindenesetre nagy városba, hol nemcsak az erény virul észrevétlenül, hanem a bűn is rejtett árnyékban terjesztheti mérges lehelletét.

Hosszas tusakodás után elhatározá, hogy Pestre menekszik s ott kézimunka, vagy szolgálat által tengeti örömtelen napjait, míg a halál szenvedésein könyörülend.

Délután erősbülve folytatá tehát útját s a legközelebbi városkában néhány gyűrűért, melyek épen ujjain valának, ócska ruhát s néhány forintot cserélt; a vendégfogadóban megpihent s másnap útját folytatá, majd gyalog, majd fuvarosokkal, kik épen útjában haladtak el s őt néhány garasért tovább szállították.

Közel egy hét telt el ezen nyomorú utazással, míg végre lankadtan, betegesen s pénzéből egészen kifogyva Pest egyik kapuja előtt megjelent, hol még egyszer megpihent s az estét bevárá, hogy megjelenése által figyelmet ne gerjeszszen; mert azt hivé a szerencsétlen, hogy szomorú sorsát minden ember világosan olvashatja homlokán.

Alkonyodni kezde s Teréz nehéz kebellel lépett át a sorompón; oly elfogultságot érzett, mintha csak most fognák még kezdetöket venni a valódi szenvedések, miknek még nem tudtak ugyan nevet adni sejtései, de melyektől annálinkább borzadott.

Ily aggályok közt ért az első népes utczába s a mozgékony fővárosi élet látása ismét fölvidámítá őt némileg, mert gondolá, hogy ott, hol annyi ezer ember megél, egy szerencsétlen is föllelheti még mindennapi kenyerét, ki dolgozni tud és akar.

Hallomásból tudá, hogy van Pesten nyilvános tudakozó intézet, hol mindennemű szolgálatot kaphatni; azt tudakozá tehát s útba igazíttatván, gyorsítá lépéseit, hogy még jókor oda érhessen.

Hosszas keresés után csakugyan föllelé az érintett intézetet, hol azonban semmi vigasztalásra nem talált, mert bizonyítványokat kértek tőle, miket ő nem mutathatott elő. Végre még köszönnie kelle, hogy mint gyanus személyt, hatóság kezeibe nem szolgáltatták.

Leveretve távozék tehát az intézetből s czél nélkül bolygott szerte az utczákon. Pénze elfogyott s csak egy gyűrűje volt meg, melyet anyjától kapott s melytől nem tudott megválni. Mikép enyhítse éhségét, hol töltse az éjszakát? E kérdések egyikére sem tudott válaszolni s elhagyott állapotának tudata oly iszonyú súlylyal nehezült reá, hogy egy kis utcza szögletéhez támaszkodván, könyűinek szabad folyást engedett s a fölött tanuskodott, hogy ily helyzetben véteknek mondhatni-e az öngyilkosságot?!

A szerencsétlen hajadon épen az utczalámpa alatt állott, melynek fénye igen kedvezőleg világítá meg szenvedő kifejezésű arczulatát, melyről a néhány napi szenvedés nem birta ritka szépségének nyomait letörleni.

Egy csinos öltözetű asszonyság részvevőleg állott meg előtte s bánatának okát szívnyerő nyájassággal tudakozá.

Teréz őszintén válaszolt, nyomasztó helyzetét nem titkolá s csak korábbi viszonyairól hallgatott. Az asszonyság ezzel tökéletesen elégültnek látszék s azonnal helyet ajánlott magánál a szerencsétlen leánynak, mivel, mint mondá, leányai körül mindig sok varrni valója van.

Teréz hálás kifakadással követé a jószívű asszonyt, ki őt csinos szállásra vezeté, hol néhány deli fiatal hölgy által üdvözöltetett. Az asszony azonnal külön szobába vezeté őt s minden kényelemmel eláttatá, hogy magát útjának fáradalmaitól kipihenhesse. A szerencsétlen leány buzgón adott hálát istennek, hogy ily szabadító angyalt külde számára s az éjt meglehetősen nyugodtan tölté. Reggel azonban nem birá puha ágyát elhagyni. Szenvedései megtörték testének erejét s több hétig súlyos betegség gyötrelmeivel kelle küzdenie.

Ifjúság és gondos ápoltatás azonban megmenték őt a haláltól s két hónap mulva már teljes szépségben virítottak arczának rózsái s csak gyakori sóhajtásai jelenték, hogy arczának tavasz-színe daczára fagyos tél uralkodik fiatal keblében.

A házhoz ifjak is jártak s egy ezek közül igen nagy kitüntetésben részesíté Terézt, ki hidegen vonult el tőle. Ekkor szemrehányásokat tőn neki az asszonyság, hogy szerencséjét ily botorul utasítja vissza s Teréz szemei előtt oszladozni kezde a köd, mely eddig nem engedé tartózkodási helyének valódi jellemét megismernie s ő borzadott, midőn ez iránt végre minden kétsége eltünt.

Azonnal távozni akart, de az asszony kilenczven forintot követelt tőle, betegsége s eddigi élelmezése fejében s becsukatással fenyegette, ha adósságának lerovása előtt távozni bátorkodnék.

Ezután magára hagyatott szobájában s most érzé csak egész iszonyúságában helyzetének súlyát. Ily asszonynak volt adósa s lekötelezettje s ezen asszony börtönbe hurczoltathatá őt, hol minden napfényre jöhetne, mi keblét terhelé! E gondolat őrjöngéshez hozá őt közel s lelkének küzdelme iszonyú vala.

E naptól fogva a fiatal leányok meghitten csevegtek körülötte, mindenkép vigasztalni iparkodtak őt, édes borok megizlelésére kényszeríték őt, búsongását kikaczagák s néhány hét mulva Teréz homloka egészen kiderült és minden adóssága ki volt fizetve.

Ez alatt a czigány kocsis zenész banda mellé szegődött s mint czimbalmos fél Magyarországot bebarangolá, mindig remélve, hogy valahol majd nyomába akad Eleknek s jó ura halálát megboszulhatja. Több hónapig teljesülés nélkül maradt e reménye s már csaknem azt hivé, hogy le is kell róla mondania, midőn váratlanul teljesült óhajtása. Pesti vásárról, hol egy szép kis leányt találtak a tolongásban, kit magokkal vittek, Füred felé ment társaival. Épen a Balaton közelében pihentek, midőn az akkor már nagyhírű Sobri bandája egy részével a czigányok közt megjelent s ruháikban a Balatonon ravaszul átszökött. A czimbalmos iszonyodva látá, hogy a félelmes Sobri nem más, mint Elek! Ez is megismeré őt s csak azon talált kis leánynak köszönheté életben maradását a czimbalmos.

Másnap a czigányok közül azonnal megszökött s titkon mindenütt követé Sobri nyomdokit. Néhány nap mulva éjjel egyedül ment Sobri lóháton Füredről a Bakonyba s ekkor a czigány lerántá őt lováról pányvával, kezeit s lábait összekötözé, száját bedugá s a mozdulni nem tudó haramiát zsákba rejtve, a paripára kötözé és egyenesen falujába vágtatott, hol azonnal a birák kezeibe adta őt.

A boldogtalan apa elszörnyedett, midőn egyetlen fiának borzasztó eltévedéséről meggyőződött s e szívszaggató fájdalom lefegyverzé a jószívű czigány boszuszomját, miután az apa legszentebb esküvel fogadá, hogy csak a nyilvános gyalázattól kimélje őt meg és ő oly helyzetbe teendi fiát, melyben soha többé senkinek sem fog árthatni.

A czigány tehát hallgatást fogadott, a falusi tanács pedig örömest engedett ura kívánatának és így Sobri félelmes rablásai megszüntek s rövid idő mulva hire terjedt, hogy katonák elleni csatában halt meg, míg mások azt rebesgetek, hogy Spanyolországban don Carlos mellett harczolt s onnan utóbb, kincsekkel halmozva, Amerikába menekült. Végre senki sem szólt többé róla.

Esztendők mulva az öreg czimbalmos ismét Pestre kerülvén, hárfásleánynyal találkozott s ez - Teréz volt, ki szerencsétlen szülés után, mely gyermekének életébe került, több hónapot kórházban tölte s onnan kiszabadulván, megbánásnak szentelé hátra levő napjait s mint hárfásleány kereste kenyerét, mindennap átkozván azt, kinek első csábszavai annyira vitték őt, hogy önmagát meg kelle vetnie.

Azóta többször találkoztak egymással s egykor örömtől sugárzó arczczal mondá az öreg czimbalmosnak Teréz, hogy - Sobri Pesten van s hogy atyjának testi s tulajdon lelki halálát meg fogja rajta boszulni.

 

XXVII.

A kérelmezők.

Ez azon kettős történet, melyet az öreg czimbalmos hosszú és szaggatott előadásából lehető legnagyobb rövidséggel összeállíték.

Sobrinak ezen váratlan föllépését kalandjaim sorában mindenesetre érdekesnek tartám ugyan; de olyasmit mégsem láthaték benne, mi által nagyobb fölvilágosulás hárulhatna azokra, miket már eddig elmondék. Különösen Dalmert illetőleg semmi új felfödözésnek nem juték nyomába, pedig épen csak ez volt az, mi engem leginkább érdekelt s Móricz, ki darab idő óta egészen eltünt nyomozásaim elől. Egyedül Rózsa iránt erősödék meg korábbi véleményem, melynek valódiságára nézve mielőbb elhatározó próbát fogok tenni.

A czigányt elbocsátám, miután megtudám, hogy hol találhatom őt fel ismét, ha szükségem találna reá lenni és további legsürgetőbb lépéseimről kezdék gondolkozni, midőn rögtön megzavartattam.

Ajtómon kopogtak.

- Szabad! - mondám oly kedvetlenül, mintha e szó alatt ezt akartam volna mondani; vigyen el a manó!

Az ajtó megnyilt s magas, száraz asszonyi alak lépett be, ezer bókkal s még több engedelem-kéréssel.

Ruházata meglehetősen tisztességes volt ugyan, de mégis világosan láthatám, hogy nem egy helyen jutott külön darabjainak birtokába.

Kalapja valamikor világos violaszinű lehetett, de most hamú- és rózsaszin közt habozott, mintha nem tudná, hogy a kettő közül tulajdonkép melyiket kelljen elfogadnia.

A száraz nyak fekete gyászkendő közé volt szorítva, mintha bagariadarab fekete szattyánba lett volna szorítva, mihez a hajdan fekete, de most már egészen vörös selyemfürtök igen jól illettek.

Egyik keze keztyütlen volt, a másikon ellenben fehér keztyű volt látható, mely most már nagyon barna és zöldes szint mutatott ugyan, de azért egykor mégis csakugyan fehér lehetett.

A magas testet legújabb divatú piros szőrruha borítá, mely alól meglehetősen sáros volt ugyan, de azért tökéletesen megtartá még eredi szinét.

A kurtácska ruha alól hegyes orrú kordováncsizmák tekintettek ki, melyek alkalmasint rég nem részesültek már kifényesítésben, mert oly fakók voltak, mintha már fél évig a zsibvásáron ásítoztak volna. Az egyik azonban mind e mellett is igen jó kedvűnek látszott, mert valahányszor egyet lépett, mindannyiszor igen vidorul mosolygott, azaz: talpának elejét félre tolá s a lábujjakat kimutatá, miket kissé hevesebb költői lélek fogaknak tekinthetett s így azonnal kész volt a mosolygás, melynél bizony izetlenebbet is gyakran láthatni a mai világban.

Meztelen kezében hosszú és öblös zacskót emelt, a keztyüsben ellenben összehajtott finom papirost tartott, melyet e szókkal nyujta át:

- Bocsánatot kérek alázatosan, de a szükség, az iszonyú nyomor.

Bár csak száját ne nyitotta volna meg! Iszonyú pálinkabűz ömlött belőle.

A finom papir kérelmezést foglalt magában, minden jószívű méltóságos és nagyságos emberbaráthoz intézve és megható szinekkel adá elő a szerencsétlen özvegy inségét, ki leirhatlan nyomorban élt éhes árváival.

Egy kis adományt nyujték neki, hogy hamarább szabadulhassak tőle s ő ezer hálanyilvánítás közt távozott.

Ezen asszony legjobb idejében volt s ép és egészséges; minden munkát könnyűséggel birt volna meg és mégis koldult! Azaz, bocsánat, nem koldult, csak kérelmező levéllel járt s ugyan hány tekintélyes és gazdag ember van, ki örökké szinte csak ezt teszi!

Történetesen kitekinték az ablakon s a kérelmező asszony egyenesen az átelleni lotteria-boltba lépett, hogy adományomtól mielőbb megszabadulhasson. S hát éhező gyermekei? Azok alkalmasint csak a holdban léteznek, vagy ha csakugyan vannak s már járni tudnak, hasonló finom papirral járják be a várost és halálosan beteg édes anyjok számára kéregetnek, a csavargást jó idején megtanulják s ezer szerencse, ha csak oly naplopók lesznek idővel, mint édes anyjok s még sokkal rosszabbra nem vetemülnek.

És ily szerény kérelmező igen sok van Budapesten, kik mindenféle alakban keresik mindennapi kenyeröket.

Vannak csinos külsejű ifjonczok, kik félig kinőtt öltözetben kopogtatnak be s magokat tanulóknak mondják, kiknek szegény szüléi nem birják őket a szükségesekkel ellátni. Ha azonban munkával kinálja őket az ember, tüstént azzal mentegetőznek, hogy szorgalmasan kell tanulniok s azért semmi munkát nem vállalhatnak.

Vannak legjobb erőben levő urak, kik mondják, hogy bizonyos pörös ügyeik elintézése végett jöttek Pestre s költségeik miatt pénzökből annyira kifogytak, hogy kérelmezés útján kell néhány forintocskát szerezniök, mert különben nem térhetnek vissza családjok körébe, mely távollétök alatt szinte legnagyobb inséggel kénytelen küzdeni. S ha adományt adunk nekik, azonnal a «Két oroszlán» evő- vagy játékasztalához sietnek, az összekérelmezett pénznek nyakára hágnak s másnap ismét kopogtatnak, hogy megnyittassék nekik s kérnek, hogy megadassék nekik az, mi által e henye életet tovább is folytathassák.

Vannak hosszú hajú és igen tisztességes külsejű urak, kik magokat idegen művészeknek, vagy utazó német philosophusoknak, vagy költőknek mondják, állítván, hogy a gőzhajón vagy vendégfogadóban mindenöket ellopták, minélfogva most legnagyobb zavarban vannak, mert nem hitték, hogy Magyarországban annyi veszélylyel jár az utazás s azért egész útiköltségök készpénzben volt náluk. Erre a jószívű magyar, ki oly igen szeretné, ha külföldön dicsérnék, természetesen nagyon elszégyenli magát s meglehetősen zsebébe nyul, hogy az utazó művész, philosophus, vagy költő kissé feledje kárát. És kicsodák tulajdonképen ezen urak? Többnyire munkakerülő pinczérek, kik lopások miatt hazánkba szöktek s itt csalásaik következtében több vendégfogadóból elüzettek és most ezen kényelmes keresetmódra adták magukat, mely mellett gyakran el is lehet egyetmást csenni, míg a kérelmező levelet olvassuk.

Vannak szép hölgyek, kik selyemben s bársonyban kopogtatnak be hozzánk; mi pamlagra ültetjük a kellemes látogatót, bajuszunkat szinte akaratlanul megsimítjuk, tükrünkbe futó pillantást vetünk, hogy nem láthatni-e öltözetünkön valami rendetlenséget, arczunkra nyájas mosolyt öltünk, ujjainkon kellemes könnyűséggel forgatjuk gyűrűinket, ha tudniillik vannak gyűrűink, szemeinket a legszeretetreméltóbb kifejezéssel függeszjük a szép látogatóra; szóval, mindent elkövetünk, hogy legudvariasb elfogadásban részesítsük a nem várt kedves vendéget. Azonban, mennyire lehangoltatik nagyszerű várakozásunk, midőn a deli hölgy illatos és csipkés szegélyzetű finom zsebkendőjét gyöngéd ujjacskáival kibontja és rózsaszinű papirra írott, helyesírási hibáktól hemzsegő - kérelmező oklevelet nyujt kezünkbe és édes mosolyra vonván bibor ajkait, oly hófehér fogsort mutat - hogy! Ekkor természetesen rendkívül elcsodálkozunk, meglehetősen boszankodunk és iszonyúan csalatkozunk várakozásainkban, mosolyunk pedig oly kifejezést vált, mintha a reménylett zamatos eper helyett váratlanul éretlen vadalmába haraptunk volna; de azért végre csakugyan zsebünkbe nyulunk s egypár huszas bánja meg a kellemes látogatást, melyek valóban jobb sorsot érdemlettek volna. És ugyan kicsodák voltaképen ezen sajátszerű kérelmezők? Én ugyan nem mondom meg, mert a rózsaszinű papiron mindig pontosan föl van jegyezve szállásuk s így mindenki körülményesen kitanulhatja viszonyaikat, ki erre magában kedvet s hajlandóságot érez.

Vannak tenyeres-talpas férfiak, kik kijövendő, de tulajdonképen soha ki nem jövő könyvekre előfizetést gyűjtenek, azon ünnepélyes igérettel, hogy a teljes czímű előfizetők nevei, a munka elején, minden czímekkel együtt s azonkivül néhány sokat jelentő stb. stb. kisérete mellett nagy betükkel ki fognak nyomatni és ezen nagyszerű igéret által csakugyan sok helyen kinyomnak néhány forintot némely könnyen hivő ismeretlen irodalombarátok erszényéből, kik ez úton halhatlanságra vélik szerény neveiket juttathatni.

Vannak minden korú és nemű emberek, kiket eleven hirlapoknak és kalendáriumoknak mondhatni. Ezek minden ember név- és születésnapját pontosan tudják, minden tisztviselő előmozdítását csaknem ugyanazon pillanatban tudják meg, melyben ő maga kapta hirét; minden ember nyilvános kitüntetéséről azonnal értesülnek; minden sorshuzás után azonnal megtudják, hogy ki nyert valamit; ha valakinek fia születik, ők csaknem előbb tudják, mint a bába maga; ha valaki megházasodik s másnap reggel az első kávét issza hitvesével és szerényen hall kopogtatni, meg lehet győződve, hogy kérelmező jő neki szerencsét kivánni; sőt ha valaki új nadrágot húz föl először, vagy felesége ellen a válópert szerencsésen megnyerte, bizonyosan várhatja, hogy mielőtt még a nadrágtartót rendbe hozhatná, vagy a végső törvényszéki itéletet elolvashatná, a kérelmező már belép hozzá s vagy kötött, vagy kötetlen beszédben ezer üdvöt kíván ezen ünnepélyes alkalomra.

Szóval annyi a sok kérelmező és ezek annyi ürügyet tudnak használni, hogy ugyancsak erszény legyen ám az, mely látogatásaikat meg nem sinyli; mert és ezt jól meg kell jegyezni, többnyire csak nagyon középkorú erszényű, azaz középrangú embereknél szoktak jelentkezni, minthogy gazdagabbakhoz nem igen bocsátják be őket az előszobákban ásítozó, paszomántos kétlábú agarak.

Sőt, hogy a legjobbat ne feledjem, ismerek egy kérelmezőt, ki annyira emelte már e nemes keresetmódot hogy nem is fárasztja személyesen lábait, hanem külön embert fizet és ezt járatja végig a két városban kérelmező leveleivel, sőt gyakran távolabb falukra és városokba is elküldi őt, míg maga kényelmesen tekézget a ...i kávéházban s este oly büszke arczkifejezéssel sétálgat a szinház egyik oldaláról másikra, mintha a nagy diófán túl is mindent sajátjának nevezhetne.

Hogy az ily kérelmezések alkalmával számos lopás is történik és még többször helyismeretség is szereztetik erőszakos rablások sikeres véghezvitelére, azt alkalmasint nem is kell megemlítenem.

Nem ártana talán némi kis figyelmet fordítani az ily kérelmezőkre, mert bizony mondom nektek, hogy száz közül alig szemelhetni ki egyet, kit segélyre valóban érdemesnek lehetne mondani.

 

XXVIII.

Herbaté.

Tovább akarám még gondolatimat fonni, de Hánika rögtön szobámba rontott s nagy fontossággal szóla:

- Nagyságos uram! -

- Mi baj? - kérdém, sietsége által meglepetve.

- Nagy ujságot tudok.

- Halljuk!

- Oly hirtelen futottam föl a lépcsőkön, hogy alig birok lélekzethez jutni.

- Csak ki vele.

- Most volt nálam Dongainé szobaleánya búcsuzni.

- Mi gondom arra?

- Egy erdélyi grófnőhöz szegődött s Pestet elhagyja.

- De mit érdekelhet ez engem?

- Igen, mert Dongainé is elutazik Pestről.

- Valóban?

- Igen és valamennyi cselédét elbocsátotta szolgálatából.

- Mikor utazik?

- Holnap reggel.

- Hová?

- Azt nem tudom. Szobaleánya mondá, hogy mindent nagy titokban intéznek és egy cselédet sem visznek magokkal.

- Tehát kivel megy a grófnő?

- Vőlegényével, ki miatt szolgálatát el kelle hagynom.

- És mind ez bizonyos?

- Tökéletesen. Ma este búcsuthea lesz a grófnőnél, melyre csak néhány legmeghittebb ismerőse hivatalos.

- Jól van, én is ott leszek.

- Nagyságod is hivatalos?

- Meglehet. Háni, e hirről mindenki előtt hallgatni fogsz.

- Értem.

A hajdani szobaleány távozott s én gondolatokba mélyedtem. Fontolgatásomnak az lett eredménye, hogy este a grófnőnél meg fogok jelenni s maradásra kényszerítem őt, mire elég hatályos eszközzel véltem birni; mert Dalmer elutazása e pillanatban nagyobbuló reményimet csakhamar ismét tetemesül leszállította volna.

Alig vártam tehát az estét s mihelyt a társaságot együtt lenni gondolhatám, azonnal Dongai grófnő szállására siettem.

Az előteremben csak egyetlen inas ásítozott, s maga a csarnok is mennyire megváltozott! Kopár falakon kívül egyebet nem láték, mert a drága szőnyegzet már le volt szedve. Csak három szék és egy ócska asztal unatkozott a fal mellett s az asztalon ezüst kargyertyatartó állott, melyben két szál gyertya égett. Az inas ezen asztalka mellett bólingatott. Mily változás a korábbi pazar fényhez képest, melyet több hét alatt számos ember állíta föl s most talán kevés óra alatt bonta szét néhány ügyetlen kéz. Hja, úgy van az, alkotni vajmi nehéz s mily könnyen lehet a fönnállót lerombolni!

Meg kell az inast szólítanom.

- Hej, barátom!

Az inas kidörzsölé szemeiből az álmát, talpra ugrott s kérdőleg tekinte felém.

- Itt van Dalmer báró úr?

- Nincs.

- Együtt van már a társaság?

- Igen.

- Köszönöm.

Ezzel a terem ajtajához közelíték.

- Kérem, - szóla, utamat állva, az inas, - a terem már üres, a társaság a grófnő olvasószobájában mulat, itt balra.

- Jól van, köszönöm.

S most a mutatott ajtó felé irányzám lépésimet; de az álmos inas ismét előmbe állott és kissé akadozva szóla:

- Kérem alázatosan -

- Nos?

- Bocsánatot kérek, de parancsom van, senkit be nem bocsátani.

- Hogyan?

- A meghivottak már mind jelen vannak és így -

- Szólanom kell a grófnővel.

- Tehát bejelentem nagyságodat.

Az inas már megfordult, de ekkor hirtelen eszembe villant, hogy Dalmer itteni első találkozásunk következtében, könnyen kieszközölheté kedvesénél valamely ürügy alatt, hogy semmiesetre nem fogok bebocsáttatni, azért tehát csakhamar visszatartóztatám az inast, mondván:

- Megálljon, barátom; nem akarom magamat bejelentetni, majd csak meg fogom ő nagyságát lepni.

- Engedelmet kérek; de -

- Ej, fiú, legyen eszed, hiszen aludtál, midőn beléptem.

- Én?

- Igen, igen; hátha akkor minden szó nélkül beléptem volna?

- Az nagy baj lett volna.

- De nem tehettél volna róla.

- Az igaz.

- Tehát legyen eszed. Nekem mulhatlanul meg kell a grófnőt lepnem. Fogd ezen tallért, s gondold, hogy alszol, és ne lásd beléptemet.

- De -

- Szót sem. Szolgálatod ugyis csak holnapig tart. Itt van.

Az inas végre csakugyan meghagyá magát nyomós okaim által győzetni, s egészen megnyugodott, midőn még azt is tudtára adám, hogy jól ismerem a grófnőt.

Én tehát megnyitám csöndesen az olvasószoba ajtaját és lassan beléptem.

Megjelenésemet senki nem vette észre, mert az egész társaság háttal ült az ajtó felé, s én azonnal ügyesen egy kép elébe állottam, mintha elejétől fogva a társaság közé tartoztam volna; s így ha néhány arszlán véletlenül megpillantott is, bizonyosan nem gyanítá, hogy hivatlan, s alkalmasint egyszersmind meglehetősen kellemetlen vendég vagyok a langyos víz szellemdús fogyasztói közt.

Körültekintvén, látám, hogy a társaság csakugyan igen válogatott vala és tökéletesen azon nemes foglalkozáshoz illő, melybe el volt mélyedve. Egyetlen közönséges arczot sem láthaték, minden vonás jellemteljes tejfeles kifejezésű vala, mikép azt az ide csatolt képecskén oly világosan láthatni, hogy alig szükséges bővebb magyarázgatással vesztegetnem a drága időt.

Még a herbatés ibriknek is sajátszerű alakja volt, mintha a nemes ezüst irtózott volna, midőn ily rendeltetésre készítetett, s azért minden kalapácsütésnél görcsöket kapván, idomtalan alakzatra iparkodott volna feszülni. Egy arszlánt annyira megviselt már a meleg herbaté, hogy aggódva kémlé becses vonásait a tükörben, melyek valóban oly szint, azaz: oly zöldes szint játszottak, minő a herbatéé lehetett, midőn Khinában a khinaiak nagy gonddal szedegették más - khinaiak számára.

Egy másikat alkalmasint a negyedik csészével kinálta már egy szellőalakú lebegő hölgy, mert szemei és arcza oly édesen mosolyogtak, hogy e mosolygás fontját krajczáron lehetett árulni, medveczukor helyett. Kettő pedig alkalmasint azt suttogá egymásnak, hogy mégis csak boldog ember a paraszt, mert nem kénytelen a divatot majmolni, s nem kell egészséges korában is herbatét innia.

Azonban, nemcsak az arczok és alakok valának e szobában jellemzetesek, hanem egy falon függő kép is igéző valósággal felelt meg a szoba szép rendeltetésének, úgynevezett csöndéletet ábrázolván a német festészi iskolából. E képen ugyanis egész szende család volt látható, még csak a kalitkában kuttogó pintyőke sem hiányzott, melylyel alkalmasint a szabadságot akará jelképezni a szellemdús és találékony elméjű művész, minthogy a nélkül a legszebb családi boldogságot sem mondhatni tökéletesnek. Mily mélyelmű bölcseség tündöklik az apa magas homlokán, mintha országok boldogítása sugároznék le róla. Mily szeretetre méltó szendeség terül el az anya költői ihlettségű arczulatán; bizonyosan ezt látta egyik veterán költőnk s bölcsészünk, midőn remek költeményét irá Psychehez. Hát még szelid angyalarczai a gyermekeknek! Még füleik is kicsinyben mutaták már azt, mire szüléik megértek. Irigylésre méltó művész, kinek képzeletdús agya ily műremeket teremthetett. Mily isteni elragadtatás szállhatá meg az olvasó grófnőt, midőn, puha karszékében ülve, szemeit e hasonlíthatlan csöndéletre emelé! Oh, ilyesmi csak a hasonlíthatlanul kedves német kedélyességnek sikerülhet!

Dongai grófnő kimondhatlanul hegyes orrú hölgy mellett ült, azonban, bár milyen orr is jobb, mint semmi orr. A grófnő arczán magasztosság kifejezése sugárzott, minőt csak akkor szoktunk érezni, midőn legkedvesb vágyaink teljesültének küszöbén állunk, s erősen hiszszük, hogy többé semmi akadály nem gördülhet előnkbe.

Szinte sajnálni kezdém őt, mert hiszen ily körben vajmi ritkán pillanthatni meg ily elégültséget; de hiában, a szép grófnő nem érdemle részemről nagy kiméletet, azok után, miket felőle részint tudék, részint meglehetős alapossággal sejdíték.

Lábujjhegyen székéhez közelíték tehát, fejemet vállához hajlítám, s halk hangon szólék:

- Meg ne ijedjen nagysád.

A grófnő meglepetve fordítá hátra fejét, s e meglepetést el nem palástolható zavarodás követé, midőn vonásaimra ismert.

Mielőtt szóhoz juthatna, így nyilatkozám, komoly kifejezéssel:

- Még csak egyszer volt szerencsém nagysádnak udvarolhatnom, s mégis nagy kegyért bátorkodom esedezni.

- Méltóztassék! - szóla vontatva, s nagy kedvetlenséggel a grófnő.

- Nagysád el akarja Pestet hagyni?

- Igen.

- Holnap?

- Igen, - viszonzá növekedő idegenkedéssel a grófnő.

- Kérem nagysádat, méltóztassék e szándékát megváltoztatni.

- Hogyan?

- Igen, erre bátorkodom nagysádat egész tisztelettel megkérni.

- Nem akarom hinni, hogy ön sértegetni akar, s azért én is egész nyugalommal csak azt válaszolom, hogy ön kérelmét kissé furcsának találom, s azért nem is felelek reá.

- Akkor sem, ha nagysád - lánya, Ida nevében kérem önt, hogy elutazását halassza el?

A grófnő elhalványult, de csakhamar leküzdé indulatát, és sóhajtva szóla:

- Ön legfájdalmasb sebeimet szaggatja föl, ez gyöngédtelenség, s meg nem foghatom, mi adhat önnek jogot gyötrésemre?

- Nagyságos asszonyom, a társaság szemei rajtunk függenek, röviden kell végeznünk.

- Mit akar ön?

- Most már nem kérem, hanem akarom, hogy nagysád csak akkor hagyja el Pestet, midőn én megengedem.

- Uram -

- Kérem, engedje szavaimat bevégeznem. Nagysád itt fog maradni, különben bizonyos történetkét fogok a finom körökben elbeszélni, hogy mikép szabadulhatni meg legkönnyebben férjtől és gyermektől, ha új szerelem foglal helyet szivünkben. Igen, igen, nagyságos asszonyom; és én ezt be tudom bizonyítani, mert - élő tanu van hatalmamban, kinek megpillantása földre fogja nagysádat sujtani.

- Ember, ön -

- Nagysád itt fog maradni, s szavaimról senkinek nem szól, még - Dalmer bárónak sem, különben - veszve van ön vele együtt, mert vannak példák, nagyságos asszonyom, hogy a halottak is elhagyják hideg sirjaikat, s a mélyen rejtett bűnöket napfényre derítik! Ajánlom magamat.

A grófnő ájulva hanyatlott szomszédnője vállára, s én, az általános zavarban, a termet elhagyám, meg lévén győződve, hogy rejtélyes fenyegetésim nem fognak siker nélkül maradni. Nagyobb biztonság kedveért azonban mégis tüstént úgy intézkedtem, hogy rögtön megtudhassam, ha a grófnő mégis elutaznék, s még hatályosabban intézkedhessem ellene.

 

XXIX.

Üröm-öröm.

Ezeket e szerint rendbe hozván, Budára sieték, hogy mult éjjeli gyanus embereimet a «Tarka macskához» czimzett nagyszerű vendégfogadóban fölkeressem, mert ők Móriczot említék, s így rám nézve mindenesetre nagy érdekkel kelle birniok; annyival is inkább, mivel ezen öreg bűnösnek nyomát egészen elvesztém, s okom volt hinni, hogy épen ő az, kitől leginkább kell őrizkednem.

A hajóhidon csak alig pislogott néhány lámpa, mert igen sötét volt, s ilyenkor rendesen az utczán is kevesebb olaj szokott a lámpákban lenni; alkalmasint az emberi büszkeség némi lealázására, hogy tudniillik mindenki meggyőződjék, mikép a természet roppant ereje ellen nem küzdhet sikerrel a gyarló ember.

A budai hidfőnél s kávéháza előtt, még több öreg ur ült, kik a délutánt rendesen ott szokták tölteni, mert a vámszedők elmés megjegyzéseit igen mulatságosaknak találják, minthogy csak egyszerű vastag háziételekhez vannak szokva.

De ugyan mit jelent az, hogy annyi ember tolong a hidon Pestről Budára? Ez igen különös, mert a pestiek bizony nappal sem igen járnak Budára, hát még este, midőn eleven sirhoz hasonlít az egész szomorú város! Vagy talán a budaiak térnek tömegestől vissza Pestről Budára? Nem, mert azok, kik dolgaik végett jőnek Pestre, esti hét óra után már ágyaikban nyujtóznak, hogy az erőt adó éjfél előtti álmát valamikép el ne mulaszszák; a mulatózok pedig csak szinházi előadás után térnek vissza, s mihelyt a sötét halászvárost messziről megpillantják, azonnal oly nagyot ásítnak, hogy ercsényi cselédkenyér is kényelmesen szájokba férne, s a legmulatságosb vígjáték kedvderítő hatása is azonnal elveszti fölöttük uralkodó erejét. De ugyan kicsodák tehát ezen Budára siető emberek? Mindenesetre pestiek, hiszen az minden mozdulatokból kitetszik, ha még oly sötét is a hid. A budai és pesti embert csak félig meddig gyakorlott szem is azonnal megkülönbözteti egymástól. Sok budai maga is annyira meg van erről győződve, hogy minden ruháit Pesten csináltatja; de hiában, a szabómesterség legnagyobb pesti hősei sem birják magát az embert megváltoztatni.

És miben áll tulajdonképen ezen annyira föltünő különbség? Az épen a furcsaság, hogy e különbség nagyon feltünő, s mégis olyan, hogy puszta szóval alig határozhatni meg. Alkalmasint ebben fekszik a bökkenő: a budaiak szeretnének nagyvárosiaknak látszani, a pestiek pedig valóban azok.

És ugyan mi történhetik most Budán, hogy a pestiek oda sereglenek? Talán emberek és állatok birkóznak a színkörben? Nem, hiszen ily szellemi élvezetben ott csak nappal részesülhetni. Vagy valami nagyszerű világítás van a krisztinavárosi káposztáskertben? Nem, hiszen ott csak szerfölött ritkák az ily világítások, mert sűrübb ismételtetés esetén sok szem tiszta látást találna nyerni. Tehát valami nevezetes esemény történt? Dehogy, hiszen Buda várát már egészen visszavették a törökök hatalmából, ugyan miféle nevezetes esemény mehetett volna tehát ott véghez azóta, főkép, miután a krisztinavárosi sárkány titka is föl van már födözve!

Ah, eszembe jutott már, mi huzza most a pestieket seregesen Budára. Pesten nagyon sok a mindenféle öröm. Az urak örülnek, hogy a zsidóknak van pénzök, s ezek viszont örvendenek, hogy amazok igen gyakran megszorulnak pénz dolgában; a polgárok örülnek, hogy hivatalosan lovagolhatnak, s a lókölcsönzők ezen hősi szellemnek örülnek; a kereskedők örülnek, hogy háromszor is megbukhatnak egymásután, s a hitelezők is rendkívül örvendnek, hogy száz helyett legalább huszat kaphattak vissza pénzökből; a képirók örülnek, hogy napról-napra szaporodik a nevezetes emberek száma, kiknek arczait örökítniök kell, s a nevezetes emberek örvendnek, hogy reggel azoknak látták magokat, ámbár este lefekvésökkor ilyesmiről még csak nem is álmodtak; a szinészek örülnek, hogy nem kell új szerepeket tanulniok, s a szinházi közönség is örvend, hogy nem kell az előadásokra figyelnie, minthogy tartalmukat úgy is könyv nélkül tudja; szóval, Pesten mindenütt csak öröm uralkodik s ezen sok örömnek az lesz azután következménye, hogy az emberek megunják az örömeket, s örömest szeretik azt egy kis ürömmel vegyíteni, mert a változás igen gyönyörködteti a gyarló emberi természetet. Úgy van, a pestiek ezen seregét üröm, keserű üröm édesgeti most Budára.

Az embertömeg folyama két részre oszlik a hídfőnél, az egyik a ráczváros sötét főutczájába omlik, a másik pedig a homályos várhegy felé emelkedik. Kilencz óra még messze van, ugyan miért ne követhetnők tehát a két emberfolyam valamelyikének habjait?

De melyiket a kettő közül? Ezt nem, mely a főutczába hömpölyg, mert az nagyon mindennapi, hogy a folyam lefelé törekszik, ámde az már nevezetesb, midőn hegynek erőködik. Menjünk tehát mi is a hegyre, ha úgy tetszik, nyájas olvasó.

Ha a sötétség nem akadályoztatna, örömest leírnók az embereket, kik előttünk, mögöttünk s körülöttünk haladnak; így azonban csak annyit mondhatunk, hogy egyetlen politikus sem volt közöttünk, mert mindnyájan ugyanazon egy czél felé látszottak törekedni.

Az emberek azonban nem mentek a várba, hol esti nyolcz óra felé már négy ember is gerjeszthetne némi aggályt, miután ott ilyenkor csak egyes cselédeket láthatni az utczán, kik egy garas ára gyertyáért, sajtért vagy kenyérért boltba sietnek, s félve simulnak a falhoz, nehogy valami kisértet rájok riasszon. Az egész tömeg az úgynevezett hosszu-utczába vonult, melynek még nincsenek ugyan lámpái, de annál több csapszéke és lebuja van, hol eszén és egészségén úgyszólván valóságos potom áron túladhat az ember. Egyébiránt ezen utcza nemcsak valóságosan hosszú, hanem egyszersmind rendkívül szűk, szörnyen piszkos és kimondhatlanul görbe, s majd völgybe ereszkedik, majd ismét magasra emelkedik; jobbra balra pedig minduntalan apró sikátorokra nyilik, miket a bakonyi kanászokra hasonlíthatni némileg, miután ezeknek sincs nevök, ámbár bizony elég régen nyilnak már a hosszu-utczába. Ha az ember ezen utczában annyira haladt már és illetőleg botorkált, hogy lélekzete már meglehetősen rövidülni, türelme fogyni és fáradsága nagyobbulni kezd, akkor az utcza unalmában nagyot ásít, az az egy kis tért képez.

Ezen térhez közelítéskor a legbátrabb embert is némi borzadás lepi meg, mert tompa zúgást, morajt, vagy isten tudja mit hall, minek hallására a valódi pesti ember még nem emlékezik, s azért ezen akaratlan megborzadása miatt épen nem gáncsolható. Ezen ismeretlen morajt minden lépéssel növekedni hallja az ember, s ez annál borzasztóbb, mivel semmit nem láthat, még csak tulajdon orrának hegyét sem, mert a sötétség oly vastag, hogy akár zsákra lehetne markolni. Szörnyűség, már a téren haladunk, s az ismeretlen természetű moraj rémesen hat füleinkbe, a nélkül, hogy okát csak távolról is sejthetnők. Nem, e bizonytalanságot többé ki nem állhatjuk; szólítsuk meg ezen sötét emberalakot, mely fölülről kopog le felénk, ez alkalmasint idevaló és megfejtendi e rejtélyt:

- Uram, mit jelent ezen moraj?

Semmi válasz.

Kérdezzük németül.

Mély hallgatás.

Tehát ráczul.

A sötét alak némán kopog el mellettünk, s hosszú oldalával hozzánk surlódik. Ezer milliom, hiszen ez - ló volt, mely komoly okoskodásba merülve haza felé ballagott. Mit nem tehet a koromfekete sötétség! Ah, itt egy öreg asszony sötéten pislogó lámpával lép ki a szomszéd házikóból, kérdezzük meg őt:

- Jó estét!

Tompa dünnyögés, mely ezt is jelenti: fogadj isten! és ezt is: vigyen el az. Mi majd csak az előbbire magyarázzuk az érthetlen dünnyögést, s bátran kérdjük:

- Micsoda moraj ez?

- Mit?

- Mi zúg itt?

- Micsoda?

Úristen, ugyan mikép értessük meg kivánatunkat?

- Mi van itt ezen téren?

- Sár.

- Hát a sáron?

- A sáron?

- Igen, mert hiszen valami mozog és zúg fölötte.

- Vagy úgy! Hát nem tudta az úr, hogy itt az én szomszédom dolgozik?

- Nem ám, s kicsoda azon becses s érdemes szomszéd?

- Kötélverő.

Ah, tehát meg van a talány fejtve! Hm, kötélverő, ez furcsa gondolatra nyujthat tárgyat, jobbnak hiányában. Először is nem tagadhatni, mikép a kötélverő sok politikushoz szerfölött hasonlít, mert mindig hátra halad; de egyszersmind lényegesen különbözik tőlök, mert ezeknek rákhaladása minden siker nélkül marad, ő ellenben igen dicséretes sikerrel dolgozik számukra. Másodszor, zúgó kerekét pénzért hajtja valamely oktalan suhancz, kit egyébre nem használhatni; s a rákhaladók is ugyan ezt tétetik politikai mozgonyukkal, még pedig egészen hasonló eszközök által.

Egyébiránt azon körülmény, mely szerint ezen érdemes kötélverő még mély sötétségben is szorgalmasan dolgozik, nemcsak rendkívül hasznos, hanem egyszersmind nagyon szükséges, mert a gonosz szándékú csavargókat, kik ily zugokban szoktak leginkább lappangni, arra emlékezteti, hogy van még Budapesten kötél, s ennek tudása nagy erkölcsnemesítő erővel bír most, midőn a halálbüntetés még nincs eltörlesztve.

De mi az, mi ott távolról felénk világítana, ha némileg homály által nem borítatnék? Az előttünk haladók mind oda sereglenek. Ah, ezen izzadt lámpa, melyet az üveges legény tisztított meg először és utólszor e tisztátlan életben, azon tűzoszlop, mely a zsidókat hajdan az igéret földére vezérlé; azaz, nem az tulajdonképen, hanem csak annyiban hasonlít hozzá, hogy a hosszú utcza fáradt zarándokait oda kecsegteti.

Alacsony háznak alacsony kapuja előtt állunk most, mely egymásután magába nyeli az érkezőket, kik e miatt épen nem boszankodhatnak, mert hiszen ők is nyelni jöttek. Az alacsony kapu azért oly alacsony, hogy mindenki meghajlani kényszerüljön beléptekor, s megemlékezzék, mikép rangját s magas kilátásait künn kell hagynia, s csupán torkát és erszényét szabad bevinnie, mert azon kapun belül mindenki egyenlő, kit ember fia, vagy tulajdonképen lánya, és voltaképen felesége szült. A tágnak látszani nem kivánó szűk udvarban még egy homályos lámpa ég, s ennek fényénél nyitott ajtóhoz jut az ember, melyből üröm szaga és öröm zaja üdvözli az érkezőket. Lépjünk be mi is.

A terem nem nagyon díszes ugyan, de a társaság annál válogatottabb, gazdag úrtól egészen le a targonczásig, mert hiszen miért ne vegyíthetne ő is ürömöt örömeibe? Épen ilyen lehetett Noe apánk bárkája, abban is minden volt, valamint itt. Üljünk le, szives olvasó, az utolsó két székre, melyeket talán épen csak számunkra hagytak üresen. És már most hozassunk magunknak valamit, hogy kényelmesebben körül tekinthessünk. Étlapot itt hiában keresünk ugyan, de azért a jó orrú ember azonnal helyre találhatja magát, és bizonyosan nem fog éhség miatt panaszkodhatni.

A hagymaszag azt jelenti, hogy itt jó pörkölthust kaphatni, sőt többnyire paprikás csirkét is; a bors és pörnye szaga káposztás rétest gyanítat, mely nem oly vékony tésztájú ugyan, mint a mostoha anya kenyérszelete, de nem is oly vastag, hogy csizmatalpnak lehetne használni; a füstszag jóféle sódart hirdet, s a majoránna azon kellemes sejtelmet ébreszti minden érzékeny kebelben, hogy a termetes hurka sem idegen e helyen, hol pedig király van, ott az apród sem lehet távol, az az: alaposan reménylhetjük, hogy kolbászt is kaphatunk, melyben a fokhagyma czitromnak neveztetik ugyan; de azért az nem baj, mert hiszen ember is hány neveztetik becsületesnek a mai világban, ki e czimre épen csak oly érdemes, mint a fokhagyma a fönnebbi elnevezésre. Hogy sült gesztenye sem hiányzik, arról mindjárt meggyőződhetünk, ha a távozó vendégek kezeire tekintünk; azok szintoly feketék, mint nagy részben erszényeik.

És mi csusztatja le a jó zsíros falatokat? Először, az ürmösök királya, az úgynevezett rácz ürmös, mely egészen megfelel politikai jellemének, nem zajoskodik, nem pattog, nem habzik, hanem alázatos édességgel csuszik le torkunkon, s nagyon itatja magát; midőn azonban már lenyeltük, s szájunkat megtörlöttük, akkor csodálkozva érezzük, hogy utóíze mégis keserű, s kissé émelygős. Ámde a tökéletes üröm-öröm bajnokai igen ügyesen tudják ezen kellemetlen hatást megelőzni; ők ugyanis ujonan isznak, mielőtt még a keserűség s émelygés beköszönthetne, s ezen ügyes cselfogás által csakhamar oly boldog állapotba jutnak, melyben a miskolczi kocsonyát is fagylalt gyanánt lehetne velük megétetni. A második ital az úgynevezett «Plíczerl-wirmet», mikép azt a jártas ügyismerők nevezik. Ez némi kis árnyéklatával bir a franczia természetnek, kő kancsókba van fojtva, s dugaszát, mely szabad forrongását gátolja, roppant erőszakkal s nagy durranással magasra löki. Ennek íze édes, mint a franczia beszédé; s csuda-e tehát, hogy leginkább csak hölgyek kapnak rajta? Férfiak is isszák ugyan, hogy a rácz ürmös fanyar s émelygő hatását eltávolítsák: de ezek ugyancsak megjárják ám! A két ellenség heves csatára kel egymással a gyomorban, s a franczia, melyben mindenféle átható szerek vannak, s mely fölül van, vagy futásra kényszeríti, rövid tusa után, a csatatérről a ráczürmöst, vagy inkább maga távozik, ugyanazon úton, melyen jött vala; de ellenségével frigyesülni még soha nem tapasztaltatott. E két italon és vizen kívül egyebet nem kaphatni, ezen utóbbit csak poharak öblítésére szokás használni, s néha sebmosásra, ha a két ellenséges indulatú ürmös annyira fölheviti az ivókat, hogy egymás ellen, vitázás közben, alkotmányos okokat kezdenek használni. És már most tekintsünk szét a teremben.

Felső részének egyik zugát «Naturzängerek» foglalják el, kik azért neveztetnek így, mivel rendkívül természetes hangokon jobbadán csak az egyszerű meztelen természetet dicsőítik kedélyes dalaikban, mindent a maga természetes hangján nevezvén meg, mi igen szép, főkép, midőn fiatal énekesnő ajkairól hallhatja az ember a természet ezen elbájoló természetes hangjait.

A minő csöndes és szótlan az üröm, épen oly zajos és bőbeszédű az öröm, mely itt mindenütt uralkodik, ámbár legkülönbözőbb modorban mutatkozik.

Ott azon vastag úr, alkalmasint meglehetősen tehetős ferenczvárosi polgár, habár életében semmit nem tett becses testének ápolásán kívül, dicsőült arczkifejezéssel tekint egy darab nagyszerű sajtra, s apró szemeiből néhány öreg könycseppet hullat, és mély sohaj után így szól sovány szomszédához:

- Nézze, uram öcsém, minő szép fiatal sajt! S mégis mily hálátlan az elfajult ember. A szegény tehén borjakkal ajándékozza meg az ármányos embert, tejével táplálja, vajával hizlalja, sajtjával vigasztalja, s hulladékaival földét termékenyíti; és az undok ember mégis levágatja a jó indulatú tehenet. Oh, emberek, emberek! Krokodilus fajzatjai! Pinczér, még egy meszelykét.

És sűrü könyüket hullat, mélyen sóhajt, s minden erőszakoskodással sem bir annyit inni, hogy a megromlott emberek fölötti mély bánatát lemoshatná!

Ott azon fekete-sárga vendég, kinek igazságos bukása nem sikerült, mogorván tapad székéhez, nem azért, mintha lábai nem birnák, hanem csupán azon okból, mivel neki úgy tetszik. Poharát mindig sűrűn emelgeti, s mindig komorabb lesz. Utoljára csak keserű ürmöst hozat, s végre annyira növekszik saját keserűsége, mikép szomszédai már attól félnek, hogy harapni fog. Félelmök azonban nem teljesül, mert az ily fekete vérű emberek annál komorabbak szoktak lenni, mennél többet isznak; de azért senkit nem bántanak, mert minden embert gyáva féregnek tekintenek, ki arra sem érdemes, hogy vele szóba álljanak.

Közel hozzá eleven ellentéte ül. Ennek minden izma kaczag, szemei örömkönyüktől nedvesek, s jobb keze minden szomszédának kezét szorongatja, mig baljával fáradhatlan kitüréssel emeli a poharat. Már ötvenszer kezde valamely víg történetkét előadni, de mindannyiszor félben kelle önmagát iszonyú kaczagása miatt szakasztania, minek szomszédai jobban nevetnek, mintha ötven mulatságos történetkét valóban elmondott volna. Minél többet iszik, annál többet nevet.

A másik asztalnál izmos férfi ül, kinek arczáról három mellbeteg számára is elegendő pipacsot lehetne szedni, szemei vérben úsznak, öklei iszonyúan döngetik az asztalt, ajkai oly borzasztóan szitkozódnak, hogy a legzsirosabb szájú fika is szégyenülve állna előtte. Ha valaki csak rá néz is, mindjárt ökleit emelinti, s végre az üvegeket és poharakat csapdossa földhez, mivel senki nem szól hozzá, senki nem tekint rá daczosan és így teljességgel nem verekedhetik. És ki bőszíté föl annyira? Az ürmös, ugyanazon ürmös, mely a másikat legzabolátlanabb örömre hevíté.

De nézzük csak ezen kis társaságot. Apa, férj és feleség. Az apa talán már hetvenedik évén is túl van, de ugyancsak nem kiméli ám az édes francziás ürmöst, mely épen ugy hasonlít a valódi franczia pezsgőhez, mint Korpády Lajos beszéde a franczia nyelvhez. Ez ifjúságában alkalmasint kefekötő volt, azért tud még most is annyit inni. Menyét is egyre nógatja ivásra, s a menyecske addig nevet és tréfál az öreg úrral, s addig ízlelgeti az édes és rendkívül csuszós ürmöst, hogy szemei úgy ragyognak, mint a szent János bogarai s egyszerre apósa helyett, véletlenül szomszédát öleli meg, mely tévedését még akkor sem veszi észre, midőn már a hatodik szomszédját csókolja, kik természetesen nem neheztelnek ezen kellemes ráadásért az olcsó üröm-örömre. Az igen mértékletesen ivó férj alkalmasint szabó, mert csak sáppadva szemléli nejének szeretetreméltóságát, s egyetlen roszaló hangot sem merészel hallatni. Az öreg apa kedve is annyira emelkedik, hogy menye példáját követi, mindenkit sorra ölel és csókol, s mindenkitől bocsánatot kér saját vígsága és menye szeretetreméltósága miatt. Azonban az asszonyszabó is csakugyan férfi, s így a férj végre így akarja a bajt megszüntetni:

- Kedves atyám, menjünk haza.

- Micsoda? - hebeg az öreg, szemeit törülgetve, - ellenségem vagy, oh, szeretett fiam?

- Oh, nem, de majd megárt a sok ürmös.

- Igazad van, fiam, csak még egy pohárral, csak egyet. Uraim, bocsánat, én - én - öreg ember vagyok; de - de - az ürmös jó, és - és menyem is jó, - a - a - fiam - becsületes ember, - én - én - bocsánatot kérek.

- Menjünk, atyám, messze lakunk.

- Fiam, - a feleséged jó asszony, - és az - az ürmös is jó, - csak még egy pohárkával; - bocsánatot kérek, - de - én öreg ember vagyok, - a lábaim, - a lábaim - ide tapadtak a padlóhoz; én nem tudom, mi bajom, - de - de - a csizmám igen - igen nehéz.

A férj hamar bérkocsit hoza, s ezalatt neje és apja különféle változatokkal folytaták e jelenetet, s az öreg még a bérkocsi megérkezte után is mindig csak ezt mondá növekedő hebegéssel:

- Csak még - egy - pohárkával, menyem asszony is iszik még egyet; bocsánat -

- Atyám, a bérkocsis nem akar várakozni, menjünk.

- Nem akar? Szólítsd be, fiam, bocsánatot fogok tőle kérni, és - és - a menyem asszony is, - mert - mert - én öreg ember vagyok, és - - és - még egy pohárkával.

Végre nagy nehezen az udvarra vezették az öreg urat, melynek közepén ismét megállapodott, és esengve szóla:

- Fiam, - én egyetlen apád vagyok, és te egyetlen fiam vagy, - csak még egy pohárkával, - mert - mert lábaim nem birnak, - csak egy pohárkával, - az meg fog erősíteni.

Ezután a kocsiba emelék a menyecskét, ki a szabadon halavány lett, mint a halál, mélyen hallgatott. Ekkor az öreg zokogva szóla fiához:

- Kedves fiam, - én - én - már nagyon öreg - vén ember vagyok, - isten áldja és tartsa meg e házat, - mert - ez jó ház, - de - én többé soha nem fogok ide jőni, - mert az öreg emberek meghalnak; - fiam, - menj vissza, - csak egy pohárkával hozz még, - fejem a levegőtől szédül, - meg kell erősíteni, - csak egy pohárkával, ha - ha - fiam vagy és - és szeretsz. És - és - kérj bocsánatot az uri vendégektől, mert, - mert - ez - ez a ház - jó - jó ház, és -

Az öregnek feje mellére hanyatlott, nyelve elakadt, szemei lecsukódtak, s fia aggódva foglalt mellette helyet, és a kocsi elrobogott.

 

XXX.

Tarka macska.

Ily jeleneteket, csekély változatokkal, minden szerdán s vasárnap láthatni a fönnebb leírt helyen, a szüret kezdetétől majd egész husvétig, és gyakran verekedések is történnek, főkép a kissé aljasb jellemű ürmöstanyákon, minők Buda e külvárosának csaknem minden harmadik házában találhatók. Ezen egész időszak alatt seregestől tódulnak a pesti borisszák e helyekre, s az üröm-öröm, legalább gyomrukra nézve, többnyire valóságos ürömmé változik.

Azonban, az idő eltelt, s nekem még azon helyre kelle sietnem, hol a tegnapi két gyanus férfi, ma este kilencz órakor, egymással találkozni igérkezett.

A «Tarka macska» hirét senki nem akará tudni, kiknél az iránt még nappal kérdezősködtem; végre rendes bérkocsisom, ki hajdan városhajdú vala, megadá az óhajtott fölvilágosítást.

A Gellérthegy szirtoldalát több helyen, alkalmasint már századok előtt, kivájták a szegényebb sorsú emberek, s legalább vihar és eső ellen tökéletesen biztosítva voltak e barlangokban. Utóbb, az elfoglaló családok szükségei szerint, ezen üregek mindinkább tágultak, s most már nem egyet láthatni, mely három kényelmes szobácskát foglal magában, s csak födélnek hiánya által különböztethetik meg bármely utczán álló szegényes házikótól. A Tabán, vagy úgynevezett ráczváros legidősb lakosai bizonyítják, mikép már apáiktól hallák, hogy azon barlangok családai többnyire már századok óta vannak azoknak birtokában, s oly szabadságot élveznek elhagyatott fecskefészkeikben, hogy a közterhek viselésében is csak rövid idő óta kezdenek rendesen részesülni. Sőt mondják, mikép egyike ezen családoknak valóságos török származású; ennek őse ugyanis, a török elüzetésekor, nem birt Budától megválni, s egy ily barlangba rejtezett. Ennek unokája s egyszersmind utóda uralkodék most a legszélső s legmagasb fekvésű barlangban, mely egy elég tágas lakszobából s egy kis kamrából állott, melyből, mint a körülötte lakó nép vénei regélik, titkos nyilások vezetnek a hegy tetejére.

E barlang tulajdonosa közel hetven éves hajadon, ki még mindeddig sem unta meg pártáját, s mint hajadon kivánt meghalni, ámbár még most is akadtak kérői, miután általánosan azt hiszik felőle, hogy szép pénzt gyűjte halomra éveinek hosszú sora alatt. Sokan erőszakkal is szerettek volna ugyan e pénzhez jutni, de ezen bűnös óhajtás mindig csak puszta szándék maradt, mert az agg szüzet két hatalmas frigytárs oltalmazá: roppant testi erő és babona.

Ő ugyanis, ámbár a gyöngébbnek neveztetni szokott nemhez tartozott, a legelhiresültebb erejű férfiakat is gyermekek gyanánt lódítá ki hajlékából, ha rakonczátlankodni merészlének. Továbbá, a köznép még maig is töröknek hiszi őt, mert nem emlékszik senki, hogy őt barlangjából valaha távozni látta volna, csak néhányan állítják, hogy többször látták őt éjféltájban a hegytetőn barangolni, miből a könnyen hivők azt következtették, hogy az öreg hajadon nemcsak pogány, hanem valóságos boszorkány, ki mindenkit kedve szerint megronthat, ha haragja fölgerjesztetik. Egyébiránt pedig szirtlakának egyetlen látható nyílását oly erős ajtó zára, hogy lőpor nélkül bajos lett volna azon erőszakkal berontani. Igy tehát a vén török szűz, mikép őt sokan nevezni szokták, tökéletesen bátorságban élhetett, s nyugodtan szaporíthatá kincseit, ámbár senki nem tudá, hogy ki számára teszi azt, miután egyetlen rokona sem volt, kit azzal halála után boldogíthatott volna.

Eddig a hagyományokon épülő népmonda, melyet nem czáfolhatok ugyan meg, de nem is erősíthetek, mivel egyikre sem szerezhettem ily rövid idő alatt elég adatot.

Mi a valót illeti, az röviden ebből áll. Az agg szűz alig volt husz éves, midőn szüleit egymásután elveszté, kik a bort és egyéb szeszes italokat mérték, mi azt mutatá, hogy állított török származásukkal nem igen sokat gondoltak. A fiatal lány, kit az öreg asszonyok krónikája a nem igen rutak közé sorozott, s kiről annál fogva bátran hihetjük, hogy valóban szép volt, szüleinek keresetmódját folytatá, s egy derék szőlőtulajdonossal házasságra készült lépni. Ekkor azonban rögtön himlőbe esett, s ezen pusztító betegség annyira megrongálta arczát, hogy az egyetlen nagy tarka sebforradássá torzult el. A fiatal vőlegény azonnal visszavonult, gúnyosan mondván, hogy ily madárijesztővel nem birna egy födél alatt ellakni.

Ezen idő alatt keserű mogorvaság kezde a szerencsétlen lány szivében uralkodni. Mindenki iránt visszataszító lőn, s csak abban érzett némi örömet, ha ő is éreztetheté másokkal azon megvetést, melyben neki minden oldalról részesülnie kelle. E hajlama lehete egyik oka annak, hogy a szeszes italok kimérését ezentúl is folytatá, mert mindig némi megnyugtató hatással volt rá, midőn a sima arczukban büszkélkedő férfiakat annyira leitathatá, hogy barmokká aljasultak le, s e helyzetökben oly mélyen állottak ő alatta, kit csupán rutsága miatt vetettek meg, melyről ő nem tehetett.

Hogy nem igen válogatott vendégek látogatták meg ivószobáját, az igen természetes, s ugyan ebből következik, hogy ezek valamint nem tüntették ki magokat finomság által, úgy viszont nem is követeltek udvarias bánásmódot, hanem csak olcsó és erős bort s pálinkát; és ezt meg is kapák, mert a csaplárosnő nem vizezé italait, hogy annál pusztítóbb hatással lehessenek vendégeire. Czímere nem volt ezen barlangnak, s azért a mindennapos látogatók igen elmés gondolatra véltek jönni, midőn a tulajdonosnő tiszteletére «Tarka macska» czímet adának neki; mire csakugyan volt is okuk, mert a tarka arczú lánynak körmeit gyakran ugyancsak érezék, midőn fizetni nem akartak, vagy egymás közt derekasan összeverekedtek.

Hogy e helyre idővel nemcsak müveletlen emberek gyülekeztek, hanem olyanok is, kiknek okuk volt óhajtani, hogy a rendőrség figyelmétől lehetőségig távol essenek, az igen természetes, azt pedig szinte nem kell csodálni, hogy ily helyek eltüretnek, mert ezek nemcsak veszélyesek-, hanem hasznosokká is lehetnek.

Ha tudniillik a rendőrség tolvajságot, vagy más bűntetteket nyomoz, többnyire az ily helyeket szokta titkon vagy nyilvánosan, mikép a körülmények kivánják, megmotozni, s várakozásában ritkán csalatkozik. Vannak példák, mikép említett bérkocsisomtól hallám, hogy magok az ily csapszékek tulajdonosai is titkos egyetértésben állnak a rendőrséggel, s útba igazítják azt, midőn valamely bűnöst nyomoz. Ily esetben a csapszékben nem történnek ugyan elfogatások, mert ez visszariasztaná máskorra a csavargókat, hanem a csapláros kilesi beszédeikből tartózkodásuk helyét, s aztán vagy ott, vagy az oda vezető úton történik többnyire az elfogatás. Ilyen a «Tarka macska» is, kinek már nem egy bűnös hurokra kerültét lehetne köszönni.

Ez azon hely, hová most a szives olvasót vezetni fogom, hogy valamikép nyomába juthassunk a két gyanus czimbora gaz tervének.

 

XXXI.

Pokol tornácza.

Elhagyván az üröm-öröm víg tanyáját, a rudasfürdő felé irányzám lépteimet, hol bérkocsisommal találkoznom kelle, kit kilencz órára oda rendelék, minthogy nélküle alkalmasint bajosan találhattam volna föl a «Tarka macska» termeit, melylyek könnyen zárva is maradhatának az egészen ismeretlen, s kissé jobb öltözetű látogató előtt. Örömest írnám le körülményesen e vándorlásomat, de a tabáni utczák sötétsége miatt ily kisérlet csaknem a lehetetlenségek sorába tartozik, s ha a kénszag nem ad irányt orromnak, úgy alkalmasint bajosan találtam volna föl a rudasfürdőt. E szerint minden sértő visszautasítás nélkül elmondhatom ezuttal, hogy csak orrom után mentem, s a sötétséget nem minden erölködés nélkül oszlatám testemmel kétfelé, hogy rajta valamikép áthatolhassak.

E közben igen kevés emberrel találkoztam, s ezeket sem igen vehetném vala észre, ha majd gyöngéden, majd keményebben belém nem ütköztek volna. Ezen belém ütközők részint denevérek valának elnyűtt tarlatán viganóban, kik alkalmasint félelemből, oly gyöngéden s mégis oly szorosan simultak hozzám, mintha nagyobb bátorság kedveért a féltékeny levegőt is távoztatni szerették volna közülünk; részint éjjeli őrök, kik, hihetőleg fogadásból, szembehunyva iparkodtak valamely csapszéket föltalálni, hol lankadt testeiket az éji virrasztás fáradalmaira megerősíthessék; részint pedig a tabáni és krisztinavárosi «Haute volée» némely rendszerető tagjai, kik már ily korán szoktak haza térni a «Három nyolcas» czímű lebujból, mely a benszülöttek által rendesen vendéglőnek gúnyoltatik, mióta az asztalokat minden vasárnap tiszta abroszszal terítik be és a pinczérek kiveszik szájukból a pipát, midőn a tisztelt vendégeknek szolgálnak. Ezen «Három nyolcas», mellesleg legyen megjegyezve, kártyajátéktól nyerte elnevezését, s bizonyos tekintetben jobban megfelelt e sajátszerű czímének, mint sok más czimbitorló széles e világon. Tudjuk ugyanis, hogy a kártyajátékban négy filkó van, ezen lebujban sokszor negyvenet is találhatni; a kártyában vörös és zöld szin van, s e szerint kétszinűség uralkodik, a lebujban vörös arczok láthatók, zöld beszédek hallhatók, s hetvenhét szinűség uralkodik; a kártyában makk és tök is találtatik, a lebujban ellenben gyakran olyanok, kik úgy viselik magokat, mintha ezen két eledel mellett híztak volna meg; végre kártyavetés által a jövendő titkai hozatnak napfényre, e lebujban pedig mind azon titkok találtatnak ki, melyek délelőtt a várban s egyebütt történtek.

Ah, a levegő már szabadabban kezd lengedezni, jele, hogy a baloldali házak elfogytak, s szabad tér nyílik a Dunára. Ezen tér végre rendes völgyet képez, melyben az utczai sár össze szokott gyűlni, nem emberszólás végett ugyan, hanem azért, hogy az emberek lábaihoz tapadhasson, s e szerint távolabb utczákat is láthasson, sőt télen Pestre is átjuthasson, melyet azzal is szoktak rágalmazni, hogy sárban igen nagy hiányt szenved. Ezen tér és illetőleg völgy legsárosb része az egész Tabánnak, mely általánosan rendkívül sáros, s azért épen nem kell csodálni, hogy télen leginkább e helyen szokták az embereket egyik városból a másikba szállítani, mert hiszen igen természetes, hogy a kényelemre nagy gond fordítassék, mikép azt mindenben eléggé örvendetesen tapasztalhatjuk.

De emberünk ime itt áll, hagyjuk tehát magára a kellemes tért és törekedjünk magosra, nem egészen a csillagokig ugyan, hanem legalább a csillagásztorony közelébe, melynek tetejéről nem kapaszkodhatni ugyan az üstökös csillagok bozontos fürteibe, de legalább kényelmesen elolvashatni pályájokat könyvekből és hirlapokból.

Utunk kissé meredek és a természet által oly remekül ki van kövezve, mintha ezen mesterséget a budapesti kövezőktől tanulta volna; azonban, ha kalapunkat jól fejünkbe nyomjuk, úgy meglehetünk győződve, hogy nem fogjuk elejteni nyaktörés veszélyével járó bukdácsolásink közt.

Ezen úton egyetlen emberrel sem találkoztunk, a mi igen természetes, mert itt csak kétféle nép lakik: munkás és - tolvaj. Az előbbiek jókor feküsznek le, hogy hajnalban újult erővel láthassanak dolog után, mely napról-napra legalább kenyérrel meglehetősen ellátja családjokat, a tolvajok pedig csak éjfél után hagyják el tanyáikat, mert tudják, hogy azok, kiknél sikerrel dolgozhatnak, csak ezen időben szokták nyughelyöket fölkeresni, hogy az unalmas délelőtt egy részét keresztül alhassák és hamarább ebédhez ülhessenek.

Hányszor fordulánk jobbra és balra, hányszor botlottunk meg, hányszor haladtunk le, s hányszor fölfelé, azt csak hozzávetőleg sem mondhatom meg, mert minden gondolatom és erőm egyedül arra volt megfeszítve, hogy valamikép nyakamat ne törjem, mit ügyes vezetőm nélkül bajosan kerülhettem volna el. Ez maga is gyakran oly zavarodásba jöve, hogy teljességgel nem birta magát tájékozni; ilyenkor azonban mindig gyufát dörzsölt csizmatalpához, s annak kurta életű világánál csakhamar ismét helyre találta magát; mely körülmény megemlítésénél egyedül azt sajnálom: hogy a most divatozó kimerítő részletességnek nem hódolhatok, s nem mondhatom el teljes bizonyossággal, hogy kénes vagy kéntelen volt-e a kérdéses rövid életű gyufa s hogy jobb vagy bal lába csizmájának talpához dörzsölte-e vékony lángú szövétnekünket a derék bérkocsis.

Végre minden út elszakadt előttünk, mintha a világ végére értünk volna s már azon kezdém fejemet törni, hogy nem jobb lesz-e leülni és nyugodtan a semmiségbe lelógatni lábaimat, mint tovább is folytatni bizonytalan eredményű bukdácsolásunkat a csillagok felé, midőn vezetőm megszólalt:

- Talán félni méltóztatik?

- Én? - kérdem őt csodálkozva.

- Igen.

- Világért sem! Csak attól tartok, hogy lábam elcsuszik, s valamely kéménybe esem, vagy a kémény alatt álló bográcsba.

- Oh, dehogy! Nem oly igen veszélyes itt a járás. Hiszen a vizet szamáron hordják föl, s tudtomra még egy sem esett le.

- Igazán?

- Úgy van.

Ezen meglehetősen erős hasonlításra nem volt mit szólanom, s némán ballagtunk előre még mintegy félnegyedig, minden szerencsétlenség nélkül, kivevén, hogy szivarom teljességgel nem akart égni, mit azonban csak a levegő valamely titkos befolyásának kérek tulajdonítani, s koránsem olyasminek, mit közönséges emberek félelemnek szoktak nevezni.

Ekkor rekedt kutyaugatás hangzott felénk, mely tulajdonképen csak néhány rövid vakkantásból állott, mintha az okos állat szándékosan nem akarna szerfölött nagy zajt csinálni. Vezetőm szintoly lassan, de huzamosan fütytyentett, s a kutya azonnal más hangon válaszolt, mintha megnyugvását akarná kifejezni, s rövid morgása után ismét tökéletes csönd lett körülöttünk.

- Czélnál vagyunk, - szóla suttogva vezetőm és megállapodott.

- Úgy látszik, ismeretségben állsz a négy lábú őrrel?

- A nélkül nem is szeretnék éjjel e helyen barangolni.

- Menjünk?

- Még nem. Előbb méltóztassék köpenyemet nyakába akasztani.

- Miért?

- Jobb lesz, ha félig-meddig lumpnak hiszik nagyságodat.

- Gondolod?

- Mindenesetre.

- Hiszen divatos öltözetűek is vannak.

- Tudom, de azokat csak divatosabb társaságokban találhatni.

- Legyen tehát.

- Azután ne méltóztassék nagy kiváncsiságot vagy meglepetést mutatni.

- Értem.

- Mert ez gyanut szülhetne.

- És veszélyt is, nemde?

- Azt nem igen, mert a tarka macska szoros fenyítéket tart; de ha a vendégek gyanakszanak, úgy bizonyosan minden szavukra vigyázni fognak és semmi érdekest nem hallunk, habár az egész éjszakát itt töltjük is.

Ezen utasítás után szorosan a kapott köpenybe burkolám magamat, kalapomat behorpasztám, kiálló inggallérom egyik részét bedugám, a másikat pedig kissé összesározám, s hajamat szétziláltam, hogy legalább félig-meddig korhelyhez, vagy még rosszabbhoz hasonlíthassak.

E közben még néhány lépést haladtunk előre a sürű sötétségben, s most lánczcsörrenést hallottunk, egészen közelünkben, mire vezetőm azonnal megállapodott, s hizelgő hangon szóla.

- Legyen eszed, vén Virág, hiszen én vagyok.

A kutya csöndesen mormogott, s erre vezetőm kétszer élesen fütytyentett. Most világosság terült el szemeim előtt, s a körülöttem levő tárgyakat tisztán láthatám.

A világosság négyszögű nyilásból ömlött ki, melyen mécset tartó kéz nyult ki, az egész kis tért megvilágítva; a kar mellé széles arcz tapadt, melyből villogó nagy szemek visszariasztó tüze lobogott felénk. A mécs fényénél világosan láthatám, hogy kemény szűk sziklaüregben állunk, melynek erős keskeny ajtaja vastag vaspántokkal volt borítva és a fönebb említett, befelé nyíló réssel ellátva, melyen át az érkezőket kényelmesen lehete megvizsgálni, mielőtt az ajtó számokra megnyittatnék. Ezen ajtó egyik sarkához láncz vala erősítve, melynek másik vége, bozontos nagy komondor vas szegekkel borított örvéhez volt csatoltatva. A komondor mérges tekintetet vetett rám, s azután a nyiláshoz tapadó széles arczra fordítá szemeit, mintha parancsot akarna a himlőrongálta vonásokból olvasni, hogy mikép viseltessék irántam? Az arcz felső része mozdulatlan maradt, a nyilás alatt levő ajkak azonban valamit motyogtak, mit nem értheték, s a kutya azonnal az ajtó mellé ugrott és szorosan küszöbéhez nyomult, mérgesen vicsorgatván felénk fényes fogait; vezetőm pedig egy lépést hátrált, s megdöbbenni látszott. E pillanatban úgy érzém magamat, mintha pokol tornácában állanék. Belőlről érthetlen lárma zúgott felém, a nyiláson ördögi szempár villogott ki s a kutya három fej nélkül is emlékeztetett alvilági rokonára. Ha már tornácza is ily visszariasztó a pokolnak, hát még belseje minő lesz! gondolám, s nem csekély hajlandóságot érzék magamban, e kalandnak hátat fordítani, ha attól nem kellett volna tartanom, hogy ez által még nagyobb gyanut gerjesztek magam ellen, s a pokol valamennyi ördögét, iszonyú őrebökkel együtt sarkaim után idézem, mi mindenesetre életembe kerülendett, mert a koromfekete sötétség miatt bizonyosan az első pillanatokban szörnyű mélységbe kellett volna zuhannom.

Vezetőm látható megdöbbenése épen nem volt alkalmas növekedő aggályomat lecsöndesíteni, ámbár egyetlen pillanat elég volt, hogy magát ismét tökéletesen összeszedhesse, s csakhamar tréfásan szólt:

- Részeg vagy, vén macska, vagy elméd háborodott meg, hogy nem akarsz rám ismerni?

- Te vagy, ravasz kopó? - recsege az előbbi tompa hang, - már majd elfelejtettem sima pofádat, oly ritkán tolod ide, mióta böcsületes emberré lettél.

- Ne gunyolódjál, hanem nyiss ajtót, mert szomjasok vagyunk.

- Jót állasz tejes arczu társadért?

- Mint magamért!

- Mit akar itt?

- Inni és munkához jutni.

- Jól van.

Az arcz eltünt a nyilásból, s utána a mécset felénk lobogtató meztelen kar is, melynek idegei vékony kötelekhez hasonlítottak s félelmes erejűnek tanusíták az idomtalan kar tulajdonosát. A nyilás ezután bezáratott, s pillanatig ismét átláthatlan sötétben állottunk és a komondor közelebb csörtetett hozzánk lánczával; bérkocsisom pedig fülemhez hajlott és ezt sugá:

- Majd megijedtem.

- Miért?

- Azt beszélik, hogy ezen tornáczot egyetlen fordítással elsülyesztheti a vén boszorkány s a rajta állók feneketlen mélységbe zuhannak, a szikla pedig azonnal visszafordul helyére, mintha semmi nem történt volna. Azért ugrott félre a kutya.

- Lehetetlen.

- Legalább úgy beszélik és én örömest elhiszem, mert máskép bizony már rég kirabolták volna a vén pénzes szatyrot.

Több észrevételre nem maradt időnk, mert a nehéz ajtó félig megnyilt, s én, nem minden aggály nélkül ugyan, de mégis gyorsan követém vezetőmet és a nehéz závár csikorogva nyomult mögöttünk reteszébe, a kutya pedig, hangosan ásítva, az ajtó küszöbére veté magát.

 

XXXII.

Bitóvirágok.

Midőn a súlyos ajtót mögöttem bezárulni hallám, akaratlanul azon gondolat villant át agyamon, hogy innen nem könnyen fogok szabadulhatni, ha valakinek kedve leend távozásomat akadályoztatni, azért tehát mindenkit lehető legnagyobb elfogulatlanság szinlésével törekvém megnyugtatni. Kalapomat mélyen homlokomra nyomám, öklömmel hatalmasan döngetém az asztalt s egypár zsíros kifejezéssel bort parancsoltam; azután pedig kihivó daczczal jártatám körül szemeimet, mintha a krisztinavárosi szinkörben állanék, s embereket és állatokat egymásután ökölre kivánnám fölszólítani, a művészet nagyobbszerű dicsőítése végett. E hősködésem kedvező hatást látszott szülni, mert, néhány pillanatnyi kiváncsi néma bámulás után, oly közönyösen folytatá beszélgetéseit a gyülekezet, mintha mindnyájan több évi börtönismerősim lettek volna.

Legyen már most szabad környezőimet kissé megismertetnem a nyájas olvasóval. Az elsőség természetesen a szépnemet illeti, s azért mindenek előtt a tarka macskára fordítám figyelmemet, ki ezen elnevezésre épen nem volt méltatlan. Idomtalan nagy fejét fekete báránybőr sipka födé, minőt a krassói oláhok viselnek, s ez még magosabbá tevé alakját, mely a hat lábnyi mértékhez igen közel állott; ősz hajszálai vastag fonadékban széles vállait verdesék, nagy szemeiben visszataszító tűz égett, sasorra bagolyéhoz hasonlított s vastag ajkain gúny és megvetés kifejezése uralkodott. Nagy arcza egyetlen sebforradék vala és sovány testét ujjatlan birkabőrbunda takará, mely széles bőrővvel derekához volt szorítva. Övében súlyos csákány volt látható, melylyel igen hatályosan tudá zajgó vendégei közt a békés egyetértést helyreállítani. Fogai közt hosszúszárú török pipát tartott s orrán, száján hatalmas füstoszlopokat eregetett. E mellett mindig szemmel tartá vendégeit, s a bort és pálinkát nagy szorgalommal töltögeté két jókora hordóból, melyek sziklába vésett öblös üregben állottak. Ezen üreg mellett ültünk mi, az úrnő kis asztala előtt, a többi vendégek mind sziklába vájt padokon ültek asztalul szolgáló nagy kövek előtt, mert az érintett kis asztalon kívül semmi egyéb bútorzat nem volt az egész nagy üregben látható. A nagy lámpa szinte kőből volt faragva, s erős vasrudon függött; de oly magosan, hogy komoly verekedés esetén, nem igen könnyen lehetett volna azt eloltani. Ezen nagy üregből kis vasajtó nyilt, hová, azt nem puhatolhattam azonnal ki, mert lakat függött rajta.

A társaság nem volt ugyan számos, mely jelenleg itt mulat, de annál válogatottabb. Annyiban mindazáltal nagyon hasonlítottak egymáshoz, hogy mindnyájan meglehetősen szegény állapotban látszottak lenni, mert külsejök ugyancsak kopott volt, habár itt-ott némi nyomai valának is láthatók az uralkodó divatnak. Láttam erős egészséges férfit, rongyos félszűrben, mely alig akadt meg izmos testén, kinek feje talán év óta nem jött kalappal vagy süveggel érintkezésbe, ki mind a mellett fáradhatlannak látszott a pálinkás pohár emelésében és legkörmönfontabb elmésséggel mulattatá társait, mintha legjobb rendén állott volna szénája, pedig egyetlen zsup-szalmája sem volt, melyre árva fejét lenyugtathatta volna. Mellette rendkívül sápadt suhancz ült, rongyos fekete nadrágban s kötéllel derekához szorított asszonyujjasban, mely sajátságos viselete miatt kisasszonynak gúnyolák őt társai; valahányszor egyet nyelt pálinkás poharából, mindannyiszor nagyot csuklott, mi azt látszott bizonyítani, hogy vagy nem szokta meg a kemény italt, vagy rendkívül elgyöngült már tőle egész idegzete. Azon két ember, kiknek egyike a kártyavetőnénél tanácsot kért, szinte jelen vala, s mindketten jómódú napszámosoknak látszottak; öltözetök legalább meglehetősen rendben volt, s egy lényeges része sem hiányzott, ámbár néhány tenyérnyi folt kissé kellemetlenül tarkázott rajtok. Ezeken túl ősz férfiú ült, vörös hajós sipkája alól csak néhány fehér hajszál esett vállaira, arczának alsó részét azonban sűrű ősz szakáll és bajusz borítá, mely alkalmasint évek óta nem érzé a borotva pusztító hatását. Hosszú kabátja igen gondosan össze vala foltozva, s ökölnyi vörös rézgombokkal ellátva, melyek oly szorosan tarták össze öltönyét, hogy ingnek vagy nadrágnak nyomát sem lehete látni; azért azonban mégsem merem állítani, hogy ezen igen szükséges öltönyrészekkel nem volt ellátva, mert lehet, hogy nem kivánt haszontalan piperőcznek látszani, s azért rejte el mindent, mi fényűzést tanusíthatott volna. Mellette igen tisztes tekintetű asszonyság emelé a pálinkás poharat, taréjas fejkötőben és szinehagyott karton felöltőben, melynek nagy kiterjedésű zsírfoltjai elég világosan bizonyíták, hogy konyhája nem sovány s fukarság bűne miatt sem vádoltathatik. Egyébiránt ezen érdekes némber alkalmasint hitvese volt az öreg úrnak, mert ezen utóbbi mindig mogorván dünnyögött, valahányszor az újonnan megtölté poharát. A legtávolabb zugban, mindenkitől mogorván visszavonulva, összerokkant alakú középkorú férfi ült, meglehetősen divatos, de rendkívül foszlányos öltözetben, s mélyen homlokára szorított horpadozott kalappal, mellette pedig csinos külsejű fiatal némber, kopott szalmakalappal, melyről nagy sárga foltokkal tarkázott zöld fátyol szomorú maradványai függöttek, s divatos viganóban, mely nem volt ugyan testéhez szabva, de mégis bizonyosan régóta tulajdona, mert hajlásai igen fenyegetőleg foszladozni kezdének. A férfi nagyobb kényelem tekintetéből, csak az üvegből ereszté torkába a pálinkát; a némber azonban közönséges ivópohár kényelmével is beérte, különben pedig igen szórakozottnak látszott, mert mindig csak félig ivá ki poharát, s azonnal ismét tele tölté. Ha kissé hiú akarnék lenni, úgy azt hihetném, hogy ezen szende szórakozottságának én valék ártatlan oka, mert szemeit gyakran függeszté rám, s néhányszor bizonyosan el is pirult volna, ha az ember azt tehetné mindenkor, mit tenni akar. Ha még egy tüzes szemű nagy kandurt említek meg, azon különös megjegyzéssel, hogy az egész üregben ő volt a legtisztább s legépebb öltözetű és egyszersmind legjózanabb, úgy hely- s személyleirási tekintetben mindent teljesítettem, mit tehetek, ha az igazság mellett szorosan megmaradni akarok, s csak annyit mondhatok még, mikép minden arcznak vonásai világosan tanusíták, hogy bármely törvényfának is díszére válhattak volna e bitóvirágok, mit epegörcs, vagy más járvány nélkül alkalmasint nem is fognak elkerülni.

- Hát három hete már, hogy a hűvösből kikerültél? - szóla az öreg úr a kalaptalan termetes betyárhoz.

- Meg két napja! - felele ez, hosszút kortyantva és ajkaival oly hangosan czuppantva, hogy paraszt csóknak is beillett volna.

- És hol csavarogtál azóta?

- Kihevertem a munkát.

- Hát dolgoznod kellett?

- Mint a marhának.

- Szörnyüség!

- Talyiga után kellett többnyire járnom, melylyel az utczát öntözték; még most is száz köldökcsömör émelyeg a lelkemben, ha rágondolok.

- Hiában, csak jobb volt a régi idő, akkor jól fölfenekelték az embert és nem dolgoztatták.

- Furcsa is az, - jegyzé meg hebegve a sápadt suhancz, - most dolgoztatni akarnak bennünket; hiszen ha dolgozni akarnánk, úgy szabadon is hozzá láthatnánk és nem kellene ujjainkat megenyveznünk, hogy egyszer másszor markunkba ragadjon valami.

- Inkább mindennap kilencz zsindelyszeget lőjjön lelkembe maga Belzebub, hogysem dolgozzam. Még most is úgy elfeketül a lelkem, mint a marok vas, ha meggondolom, hogy minő potomságért kellett dolgoznom.

- Hátha még a dolgozóházba zárták volna kelmédet, Hagyma bácsi!

- Hagyd el kérlek, valahányszor csak kerítésfala mellett megyek is el, mindig úgy kótog a lelkem házfala, hogy a fogaim is tánczot járnak.

- Két hétig voltam én ott, egyetlen rongyos zsebkendő miatt; de inkább tulajdon orromra akasztom föl magamat, hogysem többé oda kerüljek.

- Azért olyan homályos a szemed, mint az éhenhalt rókáé!

- Hát azóta nem jártatok a másé után?

- Ráérünk még.

- Ki kell a dolgot hevernem.

- De mi meg elunjuk érettetek a vén macskát fizetni, ha csak henyéltek, - mondá boszusan az öreg asszony és poharát keményen az asztalhoz koczczantá.

- Vén orgazda, tapaszd be oldalbordád mosdatlan száját és fizess békével, különben füle töveig repesztem kereplőjét.

- Majd megszolgáljuk mi a kölcsönt.

- Úgyis tizszeresen fizetünk mindent vissza, vén uzsorás.

- Kelmetek élnek úgyis a mienkből.

- De mennyi bajunk van, míg rongyaitokon túl adunk.

- Soha bizony!

- Minap is majd rajta vesztettem, mikor a vizes ruhát eladtam, melyet nem számotokra akasztottak padlásra.

- Már minek ez a czivakodás, maradjunk jó barátok; de feleségemnek csakugyan mégis igaza van annyiban, hogy már lendíthetnétek valamit.

- Tudnék én valamit! - szóla most suttogva mult éjjeli embereim egyike.

- Halljunk szót! - kiálta nagy kiváncsisággal az egész társaság.

- Tulajdonképen csak azért jöttünk ide úgy is, mert tudjuk, hogy itt mindig vannak dologtalan czimborák, kik nem irtóznak a valódi munkától!

- Ki a szóval, ki!

- A munkát oly jól fizetnék meg, hogy fél esztendeig sem kellene ujjainkat meggörbítenünk.

- Ne beszélj!

- Úgy van, de ugyancsak ember is kell ám a gátra, olyan négy ember, ki az ördög árnyékát sem kerüli, ha meg kell lenni.

- Olyanok ezek itt la, - kiáltá kezeit dörzsölve a vén orgazda és a sovány suhanczra s erős férfira mutatott.

- Csak ki a szóval! - mondá most, bozontos haját homlokáról félre tolva, ezen utóbbi.

- Zsindely van a ház födelén, - jegyzé meg aggályosan a munkaszerző betyár s vizet rég nem látott ujjaival rám mutatott.

E szók után a vén orgazda felesége a tarka macskához közelíte s néhány bizalmas szót súga neki, mire ez, kedvetlenül morogva, kulcsot vett ki kebléből, a vasajtót megnyitá s az öt férfi a vén asszonynyal együtt a melléküregbe vonult, melynek ajtaját magokra zárák.

Igen sajnálám, hogy tanácskozásukat nem hallhatám, mert világos vala, hogy a tervezett hölgyrablásra czimborákat keresett a két zsivány.

Távozásuk után a középkorú férfi néhány pillanatig rám függeszté szemeit s nehéz nyelvvel e kérdést intézé hozzám:

- Hát az úr nem keres munkát?

- Legalább nem kerülném, ha akadna, - felelém könnyelműen, gondolván, hogy ez által némi felfödözéshez juthatok.

- Talán szolgálatban állott valahol?

- Meglehet.

- Van-e irása?

- Nincs.

- Értem. Én tudok írni.

- Valóban?

- Igen és jó szóért örömest írnék uramöcsémnek bizonyítványt; akárki nevére, mert jól tudok írni.

- Köszönöm.

- Itt minden héten rám akadhat egy párszor este.

- Lakásunkon is meglátogathatna, - szól pajzánnak látszani akaró mosolylyal a fiatal hölgy s szemérmesen süté le szemeit.

- Az nem szükséges! - jegyzé meg a férfi.

Beszélgetésünket a kijövő zsiványok félbenszakaszták, kiknek egyike e néhány szót mondá:

- Tehát holnap éjfélkor.

- Nem vehetnék én is részt a munkában? - kérdém bizalmas hangon.

- Nem ismerjük egymást.

- Ismerkedjünk meg.

- Kivel vagy ismeretségben, ki jót állhatna éretted?

- Tudjátok, hol áll a Radlwirthshaus?

- Hogyne tudnók!

- Ismeritek Móricz zsidót?

- Meghiszem!

- És mégsem bíztok bennem?

- Mi a neved?

- Nevem?

- Igen.

- Még nincs.

- Furcsa.

- Csak kezdő vagyok, de iparkodni fogok, hogy nevet szerezzek magamnak.

- Fiuk, mit gondoltok?

- Nem ártana ugyan, ha többen lennénk, ha az osztozás nem fájna.

- Nem kívánok osztozni, csakhogy valami kemény munka által böcsületes nevet szerezhessek magamnak.

- Már ha a tisztelettel beéred és díjat nem kívánsz, úgy eljöhetsz; de legyenek ám fogaid és körmeid, mert könnyen megeshetik, hogy szükségünk lesz rájuk.

- Én mindig föl vagyok készülve, - mondám kérkedve s pisztolyaimat mutattam, mi egészen meggyőzé a zsiványokat, hogy bennem hozzájok egészen méltó társra akadtak.

Ezután tudaták velem a gaz merény óráját s azon helyet, hol össze kelle gyűlnünk; magát a rablás helyét nem mondák meg, azt állítván, hogy magok is csak az utolsó pillanatban fogják azt megtudni annak küldöttjétől, ki őket kibérlé; kinek nevét azonban szinte nem mondák meg, tudakozni pedig nem merém azt, hogy valamikép gyanut ne gerjeszszek magam ellen. Reménylém egyébiránt, hogy mindez majd világosságra fog jőni a meghatározott órában, sőt legroszabb esetben is legalább meggátolhatom a gyalázatos merényt, melynek megakadályozására más úton alig sikerült volna hatályosan föllépnem.

A bitóvirágok bizalmas kézszorítással távoztak s én is csakhamar követém őket, miután a középkorú férfi még egyszer kínálá írásbeli szolgálatát, a fiatal hölgy pedig legalább tizenegyszer kacsintott felém, a nélkül, hogy igéző szembeszédére válaszoltam volna.

 

XXXIII.

Kártya és istenítélet.

Elhagyván a tarka macska oduját, vigyázva ereszkedtünk le a hegyről, mert most még veszélyesb volt az út, mint fölfelé, minthogy egyetlen hibás lépés mulhatlanul életünkbe vagy legalább valamely ép tagunkba kerülhetett volna. E közben kérdém vezetőmet: ismeri-e közelebbről a most látott betyárokat? Ő erre azt válaszolá, hogy az öreg ember és felesége régi orgazdák, kiknél sok lopott jószágnak jutottak már nyomába, a többiek azonban ránézve mind új emberek, kivevén a középkorú férfit és kísérőnéjét, kiket már hajdu korában ismert. Ezen férfi történetét oly érdekesnek lelém, hogy ismétléseért bocsánatot reménylek.

Robincsek tiz éves korában hagyá el szüléit s tizenkét testvérét és a síkföldre ereszkedett hegyei közől, görbe bottal s öblös vászon táskával, melybe még sokkal több kenyér fért volna, mint mennyit a falusi és városi házak ajtai előtt összeszerezhetett. Éhségét azonban mégis megenyhítheté; mert az apai házban eléggé megszokta már a nélkülözéseket. Az első városban, hol iskolákra talált, szobaseprőnek jelenté magát s így a bejárás csakugyan megengedteték neki, főkép miután tettleg bizonyítá be, hogy nemcsak a seprőt, hanem a hasábfát is jól tudja kezelni s illő melegségben birja az iskola kemenczéjét tartani; mire egyébiránt nem nagy munka kellett, mert a fiúkat különben a bot és vesző úgyis annyira megriasztotta, hogy a szoba illő melegségét könnyen feledhették. Ezenkívül a tanító konyhájában buzgón segített mosogatni és koppasztani s ezen példás készsége következtében tanulásra is engedelmet kapott mellesleg és így három esztendő alatt az első iskolán csakugyan szerencsésen áthatott, miután burgonyakapáláskor derekasan bebizonyítá, hogy már magosb tanulmányokra is elég erővel bír. Ezen úton tizenegy év alatt szerencsésen befejezé a hat évi tanulói pályát és főiskolába ment, hol kezeiről a kormot lemosá, ócska keztyüt vett néhány megtakarított fillérén s mások tanítását vállalá magára, hogy ez úton kipótolhassa egyszersmind, mit eddig a tanulásra nézve elmulasztott. Ezen pályán igen dicséretesen haladott, mert a gyöngéd anyák intéseit szigoruan követé s egyáltalán nem iparkodott a szeretetreméltó úrfiakat és egyszersmind született tekintetes urakat tanulás által megerőltetni. E modoránál fogva oly jóra változott ügye, hogy midőn fogait hófehér hegyes ludtollal tisztogatá, ezen működést senki nem tarthatta puszta arszláni szemfényvesztésnek, hanem mindenki tökéletesen meg lehete győződve, hogy valóságos hús akadt meg fogai között.

Ilyetén boldogsága csakhamar tetőpontot ért, mert tudományos pályafutásának utolsó éve felé fényesen bizonyítá be, mikép ő nem egyoldalú fél ember s annál fogva nemcsak a gyöngéd anyák parancsának tud engedni, hanem a keményebb s hevesb természetű atyák kívánságai iránt is illő tisztelettel képes viseltetni. Azon házban ugyanis, hol tanítói szerepet játszott, a szobaleány eléré már azon kort, melyben a szív hangosan kezd szelid érzelmekről szólani, mind tavaszkor a csalogányok s tavak zöldnadrágos lakosai. A szobaleány igen hűséges és példás ragaszkodású cseléd vala, mely két ritka tulajdonsága valóban ritka jutalmat érdemle. A háziúr gyöngéden figyelmezteté a tanítót e sajátszerű körülményre s ez mélyen hajlott meg a nyomós okok előtt és oltárhoz lépvén a csinos szobaleánynyal, csakhamar boldog férj s még boldogabb apa lőn és ismerősei nem tudák magokban elhatározni, hogy a boldog férjet vagy deli menyecskét kelljen-e inkább sajnálniok s végre mindketten abban állapodtak meg, hogy mind a kettőt gyomrukból sajnálták; mert hiszen ha gyűlölni szabad gyomorból, mikép mondani szokás, úgy szeretni vagy sajnálkozni is nemcsak szívből, hanem gyomorból is lehet.

Eddig csak fáradozott az érdemes tanító úr, elhatározá tehát, hogy most, illő kárpótlásul lehetőségig örvendeni fog az életnek és e határozatát csakugyan teljesíté is. A volt szobaleány ugyanis hűségéhez mért évpénzt huzott s boldog férje gondosan ápolá abból kedves testét s néhány évig igen jól érezte magát s kimondhatlan örömet lelt egyetlen kis leányában, ki menyegzője ötödik évnapján már ritka szépség jeleit sejteté arczának minden vonásában. Ekkor azonban jóltevője hirtelen meghalt s az eddig pontosan kijárt évpénz rögtön elmaradt és új jövedelemforrás nem akart minden munka nélkül nyilni, ámbár az egykor oly rendkívül boldog férj most már nemcsak szerelmét, hanem kezeit is igen hatályosan érezteté szeretett nejével, miből ez méltán következtetheté, hogy ily sulyos kezű férj valóban sokat dolgozhatnék, ha azt születése és méltósága engedné, mikép ezt Robincsek úr elég gyakran mondá, mit épen nem lehet neki bűnűl tulajdonítani, mert hiszen rég elfeledheté már, hogy egykor saját bőre volt csizmájának talpa s vászon táskájának ürességét gyakran vajmi sajnosan érzé testének azon része, mely táplálékot készít a tagok részére.

Ezen szomorú állapotban hallá, hogy bizonyos uraság igen kedvező feltételek mellett, nevelőt keres egyetlen reménydús csemetéje és illetőleg fia számára, ki már számos tanítót fárasztott ki. Ezen állomást tehát elnyerni törekvék, mert tapasztalásból tudá, hogy ott, hol a böcsületes tanító kifárad, a könnyű lelkiismeretű nevelőnek tulajdonkép semmi dolga sincs és mégis nagy jutalomra számolhat. Törekvése nem maradt óhajtott siker nélkül, ő nevelője lett bizonyos - Elek úrfinak s mellette mindenek előtt a lovaglást tanulta meg, mit nemsokára a kártyázás és ivás könnyű mestersége követett. Tőle ellenben azt tanulta az úrfi, hogy ámbár huszonnégy órából áll a nap, mégis minden haszon és fáradság nélkül el lehet azt tölteni s a mellett még az unalmat is száműzhetni; mely utolsó körülmény maga is megérdemlé azon tetemes díjat, mit a jeles nevelő minden évnegyedben pontosan nyugtatványozott s ez által a kedves szülék tökéletesen meggyőződhettek, hogy a régi család utolsó nemes sarjadéka csakugyan nevelésben, még pedig drága s következésképen igen jó nevelésben részesül, minthogy csak az olcsó húsnak híg a leve.

Bizonyos kis ártatlan időtöltés, mely csaknem életébe került egy fekete czigány fiúnak, tanácsossá tevé, az úrfit kissé külföldre utaztatni s ily jeles nevelő társaságában, ki ellen Elek úrfi egyszer sem panaszkodott, nemde tökéletes megnyugvással eszközölhették azt a gyöngéd szülék?

A történeti hűségnek azon őszinte vallomással tartozunk most, hogy külföldön nemes vetélkedéssel tanult nevelő és növendék, még pedig mindent, mit kerülniök kellett volna s különösen a kártyajáték volt az, melyben mindketten oly haladást tettek, hogy minden titkait kiismerték, mely szép tudományuk gyakran víz felületére emelé életsajkájukat, midőn a hazai küldemények elmaradtak s az adósságok terhe elmerüléssel fenyegetődzött.

Végre azonban mégis visszatérésre kelle úti kürtjüket megfúniok, mert hazulról minden küldemény elmaradt s a kártya titkait mások is ismerték, minélfogva nem lehete mindig egyenlő sikerrel működniök: különben pedig remélheték, hogy az új körökben majd ismét hatályosabban fogják ezen mesterségöket gyakorolhatni.

Haza térvén, dús tapasztalásokkal terhelten, a szerető szülék örömkönyűkkel köszönék meg a derék nevelő buzgó fáradozásit, miknek következtében most már annyira megnőtt egyetlen reményök bajusza és szakálla, hogy bátran szabhatott törvényeket, miknek súlyától neki természetesen nem kelle félnie, valamint az apa sem tartozik gyermekeinek haragjától megrettenni.

A nevelő tehát kifizettetett s visszatért Budapestre, hol azonnal nejét iparkodék fölkeresni, kiről tizenegy év óta szót sem hallott, kit azonban jelentkező köszvény s egyéb apró mellékbajok ezentúl igen kívánatos házibutorrá tehettek. Törekvéseinek rövid idő mulva sikerült a feledett nőt s szép fiatal tizenhatéves leányát föltalálni, kik örömmel fogadták a megtért juhot, habár farkasbőrben jelent is meg közöttük, noha a nőnek elég oka lehetett volna a hosszas hallgatás, távollét és minden pénzküldemény elmaradása miatt igazságosan panaszkodni. Azonban a férj súlyos ládával jelent meg s ez megengesztelheté a nő méltó neheztelését; a fiatal leány romlatlan szíve pedig kendőzetlen örömet érze atyjának visszatértén s a viszonyok körülményesb bonczolgatásába épen nem bocsátkozott. Miből éltek a családfő hosszú távolléte alatt? azt a férj nem puhatolá, mert ő sem szeretett volna azon kérdésre felelni, hogy ő ugyanazon idő alatt mikép élt. Egyébiránt azzal is vigasztalhatá magát, hogy az égi madarak és mezei liliomok is megnyerik a szükséges táplálékot és ruházatot s ennélfogva a házasélet megújult örömeit darab ideig semmi nem háborította, főkép miután a nő a köszvényápolásban napról-napra nagyobb ügyességgel tünteté ki magát.

Azonban írva van s mindennapi szomorú tapasztalás tanítja, hogy e silány világon a vég nélküli boldogság titkát még egy halandó sem födözte föl. Robincsek úr pénze fogyni kezde s tanítványához folyamodott; ámde a várt pénz helyett az atya súlyos átkát nyeré válaszul, azon hírrel együtt, hogy hajdani tanítványa eltünt, véres gyanú által terheltetve s hogy elfajulását a rossz nevelés okozta. Így szokott az történni, saját hibáink okát mindig másban szeretjük keresni s mást feddünk akkor, midőn magunkat kellene skorpiókkal ostoroznunk!

Robincsek tehát szorgalmasan kártyázott s néha nyert ugyan, de a veszteség csakhamar mindig kétszeresen nyelé el a gazul gyűlt pénzhalmazt s nem volt-e természetes, hogy a veszteséget vissza kívánta szerezni? Folyvást játszott tehát, adósságot adósságra halmozott, lelkét szeszes italokkal kábítá el, nejének s gyermekének ruháit eladá s a megbetegült asszonyt a legszükségesb tápláléktól is megfosztá. A háznál egyetlen fillér sem volt többé, az anya halállal küzdött s fájdalmait csak vízzel enyhítheté és a férj mennyre-földre esküvék, hogy ma éjjel játszani és nyernie kell, habár felesége utolsó párnájából kellene is pénzt szereznie. Leánya térdein könyörge, hogy inkább munkával iparkodjék néhány garast szerezni gyógyszerre s legszükségesb táplálékra, mivel ő nem távozhaték anyja ágyától. Ekkor a mámoros férj megragadá a leány karját s rémítés és rábeszélés, párosulva szeretett édes anyja halálos veszélyével, kit megmenthetni vélt, annyira megfoszták eszméletétől a szép leányt, hogy néhány óranegyed mulva tetemes pénzösszegnek jutott birtokába az embertelen apa, melylyel azonnal játékasztalhoz siete, egyetlen fillért sem hagyván a leány kezében anyja fájdalmainak enyhítésére. A boldogtalan leány haját tépve s félőrülten futott anyjához, de csak - holttestét lelé. A halál megmenté őt a legiszonyubbnak hallásától s másnap a Duna hullámaiból fogták ki a szerencsétlen hajadon holttestét és anyjával egy sírba fekteték.

Ugyanazon éjjel az egész iszonyú bűndíjt elveszté a kártyaasztal mellett a gaz férj s azóta lelkivád és folytonos ivás elméjét eltompíták és mint íráshamisító tengeti nyomorú napjait, oly elvetemült némber társaságában, ki korlátlanul uralkodik fölötte s embertelen zsarolással bünteti őt ocsmány vétkeiért.

Kell-e mondanom, hogy ez azon férfi, ki Sobrit nevelé?!

 

XXXIV.

Kosztosvadász.

Másnap, Háni által megtudván, hogy Dongai grófnő csakugyan nem utazott el, ez iránt megnyugodtam és segédszerkesztő barátom fölszólítására Börgernéhez indultam, kit Dalmer iránt föl akarék világosítani, hogy könnyenhívőségének áldozatul ne essék.

Az utczán szokás szerint élénk zaj uralkodék, mint mindig s csak azon egy különbséget vehetém észre, hogy az utczaajtókon és kapukon függő czédulák előtt többnyire falusi urak és asszonyságok állottak, apróbb s nagyobb fiúkkal. Talán valamennyi falusi úr és asszonyság Pestre szándékozik költözni? Isten mentsen, hiszen akkor a háziurak oly magasra emelnék a házbért, hogy mindnyájan házat venni kényszerülnénk, ha szerencsétlen erszényünktől ily iszonyú merény kitelnék, vagy legalább is csőd alá jutnánk, ha böcsületes ember is tudna oly nagy adósságokat csinálni, hogy utóbb felét sem birná visszafizetni. Tehát miért olvassák ezen hirdetményeket?

Az iskolai év most veszi kezdetét s így itt van ideje, hogy azon ifjak, kik a falusi és kisvárosi tudás szerény forrásait már tökéletesen kimerítették, most a nagyvárosi tudományok tengerét bocsássák lelköknek szomjas torkába. Mivel azonban e nemes szomj, bármily dicséretes is különben, az emberi testet nem bírja kielégíteni, igen természetes, hogy a szellemi eledel mellé anyagi táplálék is kívántatik, még pedig habár nem mindig illő minőségben, de legalább minden méltányos várakozásnak megfelelő mennyiségben, mert a foltot varrás tartja meg a nadrágon, a lelket pedig anyagi táplálék ragasztja a testhez, ha bizonyos német bölcsésznek hitelt szabad adnunk, ki e tárgyról egykor igen elhiresült nevezetes értekezést írt, vagy legalább írhatott volna.

De megérdemli talán a tárgy fontossága, hogy kissé körülményesebben szóljunk róla s mindenkivel tudathassuk; mikép jutnak anyagi táplálékhoz fiatal hazánkfiai Budapesten, miután azt már úgyis mindenki tudja, hogy miért nem hízhatnak meg szellemileg is oly mértékben, mint testileg.

Mindenek előtt tudnunk kell, vagy legalább lehet, mikép Pesten csak úgy, vagy talán még nagyobb kényelemmel létezik mindenféle vad, mint meztelen síkon, vagy bokros erdőben. Vannak suhogó röptű vagy léptű szalonkák, melyek rút hinárba csalogatják az embert, ha este szalonkázni barangol és nem bir még elég tapasztaltsággal; vannak arszlánok, tigrisek, páviánok és sikoránok, melyek bömbölve bolyognak föl és le, keresve, kit fölfaljanak; vannak hajdani erdei jogaikban büszkélkedő medvék, miknek semmi mozdulásra nincs kedvök s azért semmi jónak sem tudnak örvendeni és mindenesetre csak tunyán morognak; vannak lajhárok, melyek lábukat is röstellik fölemelni, habár a város legszebb helyét tartják is elfoglalva s unalmas tekintetökkel mindenkit boszantnak, ki az úri-utczán végig sétál; vannak rókák és rókánál rókábbak, melyek mindenütt gyanakodva szaglálódnak, ámbár épen ők terjesztik a legkiálhatatlanabb bűzt; vannak ordas farkasok, melyek erőtlen mérgökben iszonyúan vonítnak; vannak nyulak, melyek gunyolódva ágaskodnak föl s fenyegetőzve hegyezik hosszú füleiket papiroson, de azonnal elfutnak, mihelyt férfi tekintetével találkoznak gyáván pislogó szemeik; vannak piszokban felnőtt patkányok, melyek mások nevét s becsületét titokban aláásni iparkodnak, hogy mindent magokhoz vonszolhassanak a bűzhödt folyadékba, melyen kívül élni sem tudnának; s vannak nagy bölcseséggel puffaszkodó baglyok, melyek mérgesen huhognak a világosság ellen, mivel gyönge szemeik a napfényt nem birják kiállani.

Ha már vad oly mennyiségben találtatik Pesten s illetőleg Budapesten, könnyen gondolhatni, hogy vadászokban sincs hiány, kik gyakran bakot lőnek ugyan, de azért mégsem akarnak hasábozott puskájoktól megválni, mivel a lőpénz igen jövedelmes. Így vannak hírvadászok, kik rejlő bokorból iparkodnak mások jó hirnevét agyon bicskázni, vagyis lepuskázni, minthogy magok sem bírnak efféléhez jutni; vannak pénzvadászok, kik magát a megtestesült lehetlenséget is tönkre teszik és gyakran még a hatvan éves uzsorást is megcsalják; vannak szívvadászok, kik iszonyú pusztításokat vihetnek véghez, ha - ezüst golyókkal töltik meg fegyvereiket; vannak tudós czimet hajhászó vadászok, kik azt hiszik, hogy tudós parókáikkal hosszú füleiket eltakarhatják; vannak ebédvadászok, kik úgy vélekednek, hogy mivel nekik soha ki nem elégíthető jó gyomruk van, mások is elég jó vasgyomorral birnak ízetlen társaságuk eltűrésére, vannak - de patvar vigye a sok veszélyes és szemtelen vadászt, én csak a legjámborabb vadászokról kívánok ezúttal szólani, kik csupán ártalmatlan fojtással lődöznek és tilosba épen nem mennek.

És ezek az úgynevezett kosztosvadászok, kik október elsején űzik mesterségöket, midőn tudniillik falusi ifjak fővárosunkba és az erdei szalonkák a budai hegyekbe érkeznek.

Ki ne tudná, hogy Budapesten sok ember ugyancsak panaszkodik a magyar ifjuság ellen és úton útfélen legkíméletlenebb kifakadásokkal tetézi a haza reményeit. Ámde a tapasztalt kereskedők ezt mondják: a ki ócsárol, az vásárol. Így van ez a panaszkodóknál is. Alig közelít az iskolai év kezdete s azonnal rendes hajtóvadászatot tartanak a magyar ifjúságra; de koránsem pusztítási szándékból ám, hanem csupán azon félreismerhetlen nemes vágytól ösztönözve, hogy őket minél nagyobb számmal saját édes családjok kedves tagjaivá tehessék, természetesen jó pénzért, mert hiszen a szent koporsót sem őrizték ingyen, a mint mondani szokták.

Szeptember vége felé nagy tisztogatás van az ily vadászok szállásán s a családfőnek annyi lótása-futása, hogy isten a megmondhatója!

Egyébiránt a kosztosvadászokat négy osztályba sorozhatni, miket ezennel röviden és mégis lehetőleg jellemzetesen leírni iparkodom.

Az első osztálybeliek nagyban űzik a vadászatot, számos kényelmesen butorozott szobát tartanak és minden hirlapokban többször egymásután jelentik, hogy nálok «jó házból» származó ifjak mindennel elláttatnak s hogy a családban a társalgási nyelv «franczia». Hogy az effélén azután kapva-kapnak a vidéki pénzes szülék, az nagyon természetes, mert így biztosan remélhetik, hogy fiaik egy kissé megfrancziásodnak s egy kissé elnémetesednek, következéskép idővel hatalmas támaszai lehetnek a magyar hazának. Ezen vadászok rendesen oly jól birják magokat, hogy gyalog emberrel szóba sem igen állanak.

Az anyatermészet szabályai szerint az első osztályt nyomban nem a harmadik, hanem második osztály követi. Ennek vadászai már csak czédulát függesztenek a házkapura, melyben jelentik, hogy nálok becsületes ifjak minden szükségessel elláttatnak. Itt nem uralkodik ugyan a franczia nyelv, hanem a házi kisasszonyok igen szépen zongoráznak, minélfogva az ifjak szép haladást tehetnek a zongorázásban, sőt énekelhetnek is, ha kedvöket nagyobb mértékben kimutatni kívánják. Itt gyakran igen gyöngéd viszonyok fejlenek ki, miknek többnyire házasság lehetne illő vége, ha a szülék úgy akarnák járni, mikép szeretett fiaik fújják.

A harmadik osztálybeli kosztosvadászok már sokkal szerényebbek a fönebbieknél és sem irásban, sem nyomtatásban nem mernek bízni, hanem sorra járják a vendégfogadókat és ott a bérszolgákkal «értekeznek». Ezen értekezés kevés szóból és annál több igéretből áll. A kosztosvadászok ezen faja minden száz forinttól, melyet az ifjú fizetni fog, rendesen két forintot fizet a bérszolgának, vagy hajhásznak s így bötűértelem szerint drága pénzen veszi meg a magyar ifjakat, kik ellen oly igazságtalanul zugolódni szoktak. Itt már ritkán van ugyan zongora és házi kisasszony, de kárpótlásul az étel valamicskével rosszabb, mint az előbbi két helyen, ámbár a csinos háziasszonyka mindent elkövet, hogy kosztosai meg legyenek elégedve.

Végén csattan az ostor, - most jő a negyedik osztály. Az ebbe tartozó kosztosvadász nem akar hirdetésre, bérszolgára vagy hajhászra költeni, hanem mivel különben is nagy barátja a mozgásnak, szépen kisétál szeptember utolsó napjaiban a kerepesi, üllői, vagy soroksári sorompó elébe s ott kimondhatlan kandisággal jártatja végig szemeit az országuton.

Minden emelkedő porfelhő, ha tudniillik poros, és nem sáros az országút, reményszikrát gyújt szivében s úgy látszik, hogy valakire várakozik. Valóban úgy van. Most poros hintó érkezik, melynek nagy bakkosara úgy meg van rakva ládákkal és ágyneművel, hogy a négy igásló alig bírja terhét; a lobogós ingű kocsis pedig nem igen akarja a szegény párákat nógatni, hogy magokat kissé kifúhassák s a városban, az uraság böcsületére, úgy tettethessék magokat, mintha bizony ügetni is tudnának, ha attól nem tartanának, hogy a rázós kövezet kárt tesz majd az uraságban, vagy ócska hintajában. A hintóban vaskos úr ül, öblös pipából terjedelmes füstoszlopokat eregetve s mellette és előtte négy reményteljes ifjú, kiket Pesten óhajt iskoláztatni, hogy nemcsak tudományokban, hanem műveltségben is ugyancsak gyarapodjanak. Az ifjak kissé soványak, mert tanulás és növés derekasan meghúzta őket; azonban csak lélekben hízzék az ember s a test terjedelme azután nem nagy figyelmet érdemel; különben pedig a tekintetes czím utóbb úgyis meg fogja őket hizlalni, mire kedves édes atyjok élő például szolgálhat.

Alig pillantja meg a lelkes kosztosvadász e hintót, mely alkalmasint annak párja, melyen Ádám apánk a paradicsomból kiutazott s ezen ünnepélyes alkalom előtt hihetőleg számos éven át békésen bírt kizáró tulajdona volt az aprómarháknak, melyek födelén legalább a görény és menyét ellen meglehetősen biztosítva voltak, - azonnal tudja, hányat ütött az óra és ugyancsak czélba veszi, mert négy szalonkát egy lövéssel leteríteni nem épen könnyű, de négy kosztost egy fészekből egyszerre elfoghatni, épen oly roppant szerencse, a minő csoda és valóságos ritkaság.

A kosztosvadász leveri a port kurtaszárú csizmáiról, vékony lábszáraihoz tapadt nadrágáról, sovány kucsmájáról s homlokát megtörli, vagy előbb homlokát s azután csizmáit törli meg, a mi tulajdonkép mindegy s azután száraz torkát köszörüli és a kocsisnak int, hogy állapodjék meg.

- Nem fizetek! - kiált mogorván a tekintetes úr, azt gondolván, hogy vámot akarnak tőle követelni, mivel épen a sorompó előtt vannak.

- Kérem alázatosan, - szól mély tisztelettel s kucsmáját igazgatva a megrettenést nem ismerő kosztosvadász, - nem vagyok én vámos, hanem nagy szolgálatot kivánnék a nagyságos úrnak tenni.

Erre a lovak megállapodnak, a gyeplő megrántása következtében-e, vagy magok jó szántukból, azt nem merem teljes bizonyossággal meghatározni, hogy irántok valamikép igazságtalan ne legyek.

- Mi baj hát? - kérdi a tekintetes apa kissé vontatva s leszáll, hogy tagjait legalább kissé kinyujtóztathassa, mely példáját a reménydús négy csemete is azonnal követi.

- Nemde iskolába méltóztatott a téns uracskákat hozni?

- Igen.

- Mind a négyet?

- Természetesen.

- Oh, úgy rendkivül örvendek, hogy szerencsém volt nagyságoddal «véletlenül» találkoznom itt a város előtt.

- Miért?

- Van-é már kosztházuk a téns urficskáknak, ha szabad kérdeznem?

- Nincs.

- Ah, még egyszer rendkivül, sőt mondhatom, kimondhatlanul örvendek. Mondhatom, nagyságos uram, valóságos szerencse, hogy épen velem méltóztatott találkozni.

- Miért?

- Mert városunkban igen sok furfangos ember van ám!

- Hallottam.

- A vendégfogadókban csaknem erőszakkal fogdossák el a nemes úrfiakat a szemtelen kosztadók és mennyet földet igérnek s azután a téns úrfiak vagy éhség, vagy gondatlanság miatt vesznek el.

- Ne beszéljen!

- Becsületemre mondom. Pedig bizony kár lenne a téns úrficskákért, kik iránt oly megfoghatlan és kimagyarázhatlan szeretetet érzek már ezen első látásra is, hogy örömest magamhoz venném őket, csakhogy valami bajnak ne legyenek kitétetve.

- Igazán?

- Becsületemre mondom. Feleségem úgy ápolná őket, mintha mind a négyet maga hozta volna a világra. Az iskolához nagyon közel lakunk, az Orczy kert szomszédságában, hol rendkivül tiszta levegőnk és jó vizünk van s gyermekünk nincs; fűtés, gyertya, mosás, kávé, jó ételek; szóval, oly jó dolguk lesz nálam a téns úrficskáknak, mintha Ábrahám kebelében ülnének.

- Hm, hát mit fizetnék a négyért?

- Csak nyolczszáz forintot.

- De nem ezüstben?

- Isten mentsen!

- Majd körülnézek hát az úrnál.

- Alázatosan köszönöm!

Erre az ügyes kosztosvadász azonnal a hintóba ül, hogy valamikép el ne szalaszsza a jó zsákmányt s még azon este mindent tisztába hoz a kedves tekintetes úrral.

Az ily kosztházban a fönebbi kényelmek közől egy sem találtatik ugyan; de van sötét, nedves szoba, krajczáros gyertya két napra, négy étel három napra, hideg egész télre, és tisztátalanság egész esztendőre; az egész életre pedig azon nagybecsű tapasztalás, hogy nincs helyén az anyagi fukarkodás, midőn szellemi kincseket akarunk magunknak gyűjteni.

 

XXXV.

Csábító és boszuló.

Ez alatt kiérkezém Börgerné nyári szállásához, melyet még nem hagyott el, minthogy az őszi napok késő tavasznak is beillettek volna. Ez alkalommal is melegen sütének a nap sugarai, az égen egyetlen felhőcske sem vala látható s a fáknak még mindig szépen zöldelő lombozatát legparányibb szellő sem ingatá; szóval, minden oda mutatott, hogy nem dértől, hanem inkább égiháborútól lehete tartani.

Mintegy tíz óra volt, midőn azon major kertsövényéhez értem, melyben Börgerné lakott. Mindenütt legnagyobb csönd uralkodék, mert a zöldben csupán divatból lakók már a városba költöztek, mivel nekik nem az idő, hanem a kalendáriom szokott parancsolni, mely pontosan kimutatja a napot, melyen zöldbe kell költözni, valamint azt is, melyen ismét vissza kell a városba térni, akár kedvező az idő, akár nem. Ez is a divatvilág egyéb bohóságai közé tartozik, melyek egyébiránt oly szigorúan tartatnak meg, mintha az élet boldogsága függne velök össze.

A ház kapujánál két nyergelt paripa állott a kapu oszlopához kötve, miből azt kelle következtetnem, hogy Börgernének látogatója van, mivel senki más nem lakott már a majorban. De ki lehete a látogató? Talán segédszerkesztő barátom? Oh, nem! Azok Magyarországban gyalog szoktak járni. Vagy talán Pándi Elek ügyvéd? Ezt sem hihetém, mert a fiatal ügyvédek nem igen kapnak annyi sárgát, hogy ily szép két pejt tarthatnának, még pedig inassal együtt. Vagy épen Dalmer? Ez más körülmények közt alkalmasint legvalóbbszinűnek látszott volna előttem; de azon jelenet után, melyet tegnap este Dongai grófnőnél játszottam el, nem birám hinni, hogy utána oly rögtön már teljes kényelemmel űzhetné itt szokott mesterségét, mert teljes joggal vélém képzelhetni, hogy a távozás elhalasztása miatt most a szép özvegynél kellene lennie.

Végre is csak abban nyugvám meg, hogy hol szép lány van, ott imádók sem hiányzanak, s elhatározám, a vendég távozását bevárni, és csak azután szólani az anyával, s hatályosan figyelmeztetni őt azon veszélyre, mely egyetlen gyermekét környezi.

E közben lassan folytatám utamat a deszka kertkerítés hosszában, s épen a mezőre nyiló hátulsó ajtóhoz közelíték, midőn belőlről beszéd hatott füleimbe, mely csakhamar egész figyelmemet magára voná, mert nagyon kell vala csalatkoznom, ha én azokat nem ismerém, kiktől e hangok származtak.

Közelebb léptem, s szemeimet a deszkakerítés egy hasadékára illesztém, honnan mindent láthatni reméltem, mi a kertben történik; várakozásomban mindazonáltal csalatkozám, mert csak hosszu szőlőlugast pillanthaték meg, mely hosszan nyult el a kerítés mellett, s még oly lombos volt, hogy tekintetem nem nyomulhatott belsejébe, mit még a kerítés mellett álló rudakhoz simuló komló is gátolt.

A lugasnak három nyilása volt, egyik közepén a ház felé, kettő pedig az ellenkező két végén, s ezen utóbbiak egyike épen a kert hátulsó ajtaja mellett, melynek közelében én állottam, s a lugas ezen pontjából hangzott a beszéd, melynek, ha nagyon nem csalatkozám, kivülem még más valaki is tanuja volt, mert a komló és lugas közt néhányszor mozgást véltem hallani, a nélkül azonban, hogy valamit láthattam volna, mert tekintetem csak oldalvást hathatott a lugas nyilasa elébe, s ott semmi nem vala látható.

Minthogy szemeimet nem használhatám, legalább füleim által iparkodtam e rejtélyes jelenet tudomásához jutni, mert ösztönszerüleg érzém, mikép itt olyasmiket fogok hallani, mik által szerencsétlenséget háríthatok el, s ennélfogva a hallgatózás nem igen szép mesterségét ez uttal magamnak megengedhetni hittem, a nélkül hogy miatta pirulnom kellene.

Elhelyezkedésem után néhány pillanatig mély csönd uralkodék, s már azt kezdém hinni, hogy vagy minden tekintetben nagyon is későn érkeztem a képzelt szerencsétlenség elhárítására, vagy hogy a beszélők, közelítésem neszét meghallván, a lugas közép nyilásán a kertnek más távolabb részébe vonultak.

Már épen az ajtó kilincsére akarám tenni kezemet, hogy a kertbe lépjek s közelebbről nyomozzam e váratlan kalandot, midőn az előbb hallott férfihang ismét megszólalt, epedve mondván:

- Ön hallgat?

Semmi válasz.

- Honnan e rendkivüli hidegség?

E kérdést mély sóhaj, s gyöngéd női hangon ejtett e szó követé:

- Hidegség!?

- Igen, mert mi másra magyarázhatnám e hallgatást?

- Ön engem gyötör.

- S önnél csak gyötrelmet okozhat a legforróbb szenvedély szózata?

- Nem gyötrelem-é az, midőn az emberi érzés két legszentebbje ví egymással a gyönge nő szivében?

- Én csak egy ily érzést ismerek, s az a - szerelem.

- És anyám?

- A női rendeltetés parancsolja, hogy a hölgy csak férjének s férjében éljen, s ezenkül más kötelességet ne ismerjen.

- Mily örömest adnék hitelt ön bátorító szavainak.

- Mindent tehetünk, mit akarunk.

- Nem, nem, lelkem titkos szózata azt sugja, hogy az, mire ön kényszerítni akar, nem helyes, és hogy a szülék haragja nem hint virágokat gyermekeik életpályájokra. A sziv küzd ugyan a szózat ellen, de legyőzni nem birja.

- Ön engem soha nem szeretett.

- Már az maga is ellenkezőt tanusít, hogy e nyilatkozat után sem tudok önre neheztelni. Én ifjuságom első szerelmét áldozám fel önnek, ön lángszavai kiégeték szivemből azon ifju képét, ki első szóla hozzám a szerelem édes hangján, melyet szivem akkor oly tisztán értett meg, mintha minden ige saját viszhangjából született volna. Elégedjék ön meg ezen áldozattal, mely lelkemet mindenkor terhelni fogja, s ne kivánja, hogy anyám szivét hálátlansággal sebesítsem.

- De mit tegyünk tehát?

- Türjünk.

- És meddig?

- Mig isten akarja.

- Szent érzelmed még ellenállhatatlanabbul lánczolja hozzád szivemet, de azért minden áron le kell előitéletedet küzdenem. Enyimnek kell lenned, habár ég s föld ellenem esküdt is. Nem akarom példádat követni, s áldozatokkal dicsekedni, miket emésztő szenvedélyemnek hoztam, ámbár tehetném, mert szemeid egyetlen pillantásaért éltemet is legnagyobb kéjjel áldozhatnám föl.

- Oh, hiszen ez csekélység! A kedvesért meghalni, oly kéj, melylyel semmi földi boldogság föl nem ér; de az erényt megsérteni, oly bűn, mely a legboldogítóbb szerelmi mámort is pokoli kinná változtatja. Ily áron nem lehet üdvet vásárlani!

- Hideg okoskodó!

- Nevezz bárminek, de ha valódilag szeretsz, ugy meg kell vallanod, hogy csak igy kell szólnom, és cselekednem, ha valódi szerelemre, mely becsülés nélkül nem lehet állandó, érdemes akarok lenni.

- De szólj tehát őszintén, mi gerjeszté föl ellenem anyádat? Hiszen ő eleinte szivesen látszott udvarlásomat fogadni.

- Ne kivánd ezt tőlem.

- Kérlek, kényszerítlek, szólj.

- Ám legyen. Szerencsétlen atyám fényűzés, szerencsétlen vállalatok, s leginkább egy szivtelen uzsorás ravaszsága által szép vagyonától megfosztatott. Beteges anyám a hajdani napok bőségét nem feledheti, s jövendőmet fényesen kivánja biztosítni -

- Oh, hiszen én -

- Engedd folytatnom. Te fényesen léptél föl nálunk, s ez azonnal hajlandóvá tevé irántad anyámat; de a ki anyagi boldogságban hiszi az élet minden üdvét öszpontosulni, az szigoruan szokott számolni, s puszta látszattal nem elégszik meg, hanem a legkielégítőbb meggyőződéshez folyamodik.

- Mily -

- Ne vádold anyámat, sok példa igazolja bánásmódját, habár a minden külső tekintetet mellőző szerelem nem bir is nézeteiben osztozni. Ő hazádban tudakozódott irántad, mit hajdani kereskedési összeköttetései könnyüvé tettek -

- És?

- Arról vél meggyőződve lenni, hogy ott neved - egészen ismeretlen.

- Meglehet, mert pénzkölcsönökre soha nem szorultam.

- Jószágaid nevei szintoly ismeretleneknek nyilatkoztattak.

- Ez rágalom.

- Ő azt mondja, hogy levelezőiben tökéletesen bizhatik.

- Ugy tehát tévedésen alapulnak e hirek, s onnan származhatnak, mivel minden jószágimat eladám, a szép Magyarországban akarván letelepülni.

- De -

- Kétkedel?

- Oh, nem! De nehezemre esik tovább szólanom, mert -

- Szólj, ha szeretsz, szólj, mindent, érted: mindent tudnom kell.

- Anyám itt helyben is tudakozódott utánad, és -

- Hogyan?

- Azt hallá, hogy időd nem csekély részét - játékasztal mellett töltöd el.

- Uram istenem, hiszen ki tartana finom s valódi gavallérnak, ha azt nem tenném!

- Anyám a játéktól nagyon irtózik.

- De ugyan hová tegyem pénzemet?

- Vannak jótékony intézetek, közhasznu vállalatok, és -

- Még azokra is jut, de e mellett rangomról sem szabad megfeledkeznem.

- Szóval, anyám nincs veled megelégedve, és gyanuval viseltetik irántad.

- Minő gyanuval?

- De én nem hiszem.

- Szólj világosan.

- Ő téged - kalandornak tart.

- Valóban?

- Igen.

- És ez okozza ellenkezését?

- Csupán ez.

- Jól van. Lenke, lelked üdvére kényszerítlek, s mindenre, mit szentnek tartasz, szólj: szeretsz engem, őszintén és erősen?

- Szivem mélyéből.

- Tehát halld utolsó szavamat.

- Istenért, mit akarsz?

- Figyelj. Ügyes csaló a legvalóbb vád alól is többnyire ki tud búni; de a becsületes, őszinte ember ritkán birja az alaptalan gyanu mérges fulánkját kihuzni, mert ezt előitélet szokta az emberek gyarló szívébe ültetni, s előitéletek ellen magok az istenek is hiába küzdenek. Nekem sem lehet tehát alapos reményem, hogy elfogult anyádat meggyökerezett véleményéből kiforgathatom, s azért előbbi tanácsomat ismételnem kell. Ügyeimet még ma rendbe szedem, s holnap éjjel Pestet titkon elhagyjuk.

- Nem, mindent, de ezt nem!

- A legközelebb városban nőmmé leszesz, s anyád a megtörténtekben örömest nyugvandik meg, főkép miután rövid idő alatt meg fog győződhetni, hogy sértő gyanuja alaptalan volt.

- Nem, nem, gondolj mást; ezt nem tehetem, mert e merény életébe kerülhetne szegény elgyöngült édes anyámnak.

- Jól van, tehát légy visszavonhatlanul enyim, s anyád nem fog többé ellenkezhetni.

- Oh, istenem, hiszen vétek árán nem szabad életüdvet vásárlani.

- Ah, Lenke, te gyermek vagy, s a gyermeket akarata ellen is kényszerítni kell boldogságára. Enyémmé kell lenned minden áron.

- Nem - nem - oh - istenem! -

Szivem erősen dobogott, s ismét az ajtóhoz akarék ugrani; de akkor robogást hallék a komló mögött, s szemeim a lugas szélső nyilása előtt - Pándy Eleket pillanták meg, ki dörgő hangon kiálta:

- Csábító gazember!

- Hah, nyomorult! - ordítá az, kihez e megszólítás intézve vala, és a lugasból kirohant.

- Ismétlem: csábító gazember!

- Gyalázatos utonálló, hol találkozunk?

- A városerdő végén.

- Mikor?

- Holnap reggel nyolcz órakor.

- Ott leszek.

- Elvárlak. Kisasszony, szerencsém lesz önt édes anyjához kisérnem; örvendek, hogy a véletlenség megengedé önt kiszabadítnom.

- De hallgatni fogsz!?

- Mindenesetre.

Elek elvezeté a roskadozó Lenkét, s - Dalmer báró dühösen rohant ki előttök a kertből. Álmélkodásomból magamhoz térvén, utána akarék iramodni, s erősen rázám a kert ajtaját, de az be volt zárva, s igy a kerítés hosszában kelle a ház kapujához sietnem; mire azonban oda érkeztem, akkor már csak a porfelhőt láthatám, melyet Dalmer és lovászának sebesen vágtató lovai okoztak. A gaz kalandor tehát ismét kisiklott kezeim közől.

 

XXXVI.

Föltámadt halott.

Néhány pillanatig határozatlanul tekinték a veszélyes csábító után. Utána siessek é, vagy a házba menjek? Ez volt az első kérdés, melyet magam elébe tüzék; első részére azonnal nemmel kelle válaszolnom, mert a gyors lovakat semmi esetre sem érhetém el; a másikra nézve azonban kissé hosszabban tusakodtam magammal, mig határozathoz jutottam. Eleinte azt gondolám, hogy nem ártand Börgernével szólnom; de csakhamar meggyőződém, hogy ez nem igen sürgetős, részint mivel gyanuja minden veszélyes lépés ellen biztosítá őt, részint pedig, mivel föllépésem vigyázóbbá tehetendé Dalmert, s igy könnyebben kijátszhatna ellene intézendő rendszabályaimat. Ugyanez okból Pándyval sem kivántam most találkozni, kinek mostani ingerültsége könnyen mindent elronthatott volna, ha vele körülményesen szóba bocsátkozom. Csak abban állapodám tehát meg, hogy a párbajt annak idejében a helyszinén meg fogom gátlani, hol egyszersmind Dalmert hatalmamba keríthetem, a nélkül, hogy zajt kellene ütnöm, mi mindenesetre csak az ő ügyét mozdíthatná elő, ha nem birnék elegendő bizonyítékokkal föllépni; mert ki sokáig bitorlotta az előbbkelő társaságokba vegyülhetést, azt rendesen annyi kimélet ótalmazza, hogy csak nehezen férhetni hozzá megsemmitési szándokkal. Pándy megjelenését ezen elhatározó pillanatban épen nem csodálám, mert jól jegyzé meg segédszerkesztő barátom, hogy legjobb őr a féltékeny szerelmes. Ő bizonyosan figyelemmel kiséré Dalmer minden lépését, melyet Lenke körül tőn, s igy e találkozásról is könnyen tudomást szerezhete magának.

Átlátván e szerint, mikép ez uttal itt nincs mit tennem, csöndesen visszaballagék a városba, s mindenek előtt a segédszerkesztőt akarám fölkeresni, hogy vele az események ezen ujabb fordulatáról tanácskozhassam, mit már csak azért is szükségesnek tarték, mivel jól tudám, hogy Pándy, mint legbensőbb barátja, bizonyosan szólani fog vele mai kalandjáról.

Utam a városerdőcske elején álló csinos polgári lövészház előtt vezetvén el, ennek czélszerü elhelyezése eszembe juttatá a budai lövészház szerencsétlen helyzetét, vagyis inkább fekvését, épen a polgári kórház szomszédságában, melynek betegeit talán szenvedéseik sem gyötrik jobban, mint a gyakori lődözések, melyek oly közelről durrognak füleikbe, mintha magok is tettleges részt vennének ezen különben meglehetősen lovagias mulatságban. Egyébiránt valamint minden ügynek két, azaz jó és rossz oldala van, ugy e fonákságot is bizonyosan alapos okokkal tudná a jóravaló ügyvéd menteni; én legalább igy hiszem a kérdéses lövészház sajátszerü elhelyezését jóra magyarázhatni. Köztudomásu, mikép gyarló századunkban az anyagi élvezetet és mulatozást mindenek fölött hajhásszák az emberek, hogy iszonyu nagy szellemi és közjóra törekvő fáradozásaikért magoknak némi nagyon is illő és igazságos kárpótlást szerezhessenek. Azt is tudjuk azonban mindnyájan, mikép a nevezett városban, emberi emlékezet óta közös a panasz, hogy az ottani élet nemcsak szerfölött csöndes, hanem egyszersmind meglehetősen unalmas, elannyira, hogy a fűnek növését is hallhatná az ember fényes nappal, ha a harangok zúgása, és targonczások s bérkocsisok kedélyes szóváltásai az ünnepélyes csöndet néha jótékonyan meg nem háborítanák. A kedvtöltés ilyetén pangó állása a lakosságnak természetesen mindig szerfölött visszatetszett s egyáltalában nem volt kedvére; mivel azonban egész nagyszámu lakosság kedvét, szerénység szűk korlátai közt is, magosra lobbantani oly erős dolog, hogy ily óriási munka alatt bizonyosan a legjobb kedvü, s még jobb szellemü polgárok erős vállai is megrokkannának, tehát legalább az határoztatott már jó idő előtt, hogy e tekintetben a szegény betegek, vagy betegszegények szomoru sorsát hatályosan enyhíteni kell, mivel a szenvedő emberiség mindenesetre nagyobb tekintetet és figyelmet érdemel, mint a nem szenvedő. Sőt mi több, ezen üdvös határozat nemcsak szokás szerint papirra tétetett, hanem kivételkép, és ellenére a százados szokásnak, még valósággal foganatosítatott is. Ennélfogva a kórház mellé lövészház építtetett, s most nappal lődözések, éjjel pedig vig dalok és harsogó áldomások mulattatják a boldog betegeket, kik e szerint nem kénytelenek többé fájdalmaikon kivül még bosszantó unalommal is viaskodni. Ime, nemcsak a botnak, hanem minden fonákságnak is két vége van.

Tovább akarám még gondolatimat ezen nem annyira mulattató, mint érdekes tárgy fölött folytatni, midőn rögtön e kiáltás szakítá meg gondolatim fonalát:

- Nagyságos uram, kérem, alázatosan, csak egyetlen szóra.

Föltekinték, s egy vastag asszonyt pillanték meg magam előtt, ki csipőjére tevé húsos ökleit, hogy lélekzetvételét valamennyire könnyíthesse.

Nagy szemeit rám mereszté, s meghitten kérdé, száját mosolyra huzván:

- Nem ismer már, nagyságos uram?

Hangja és termete azonnal eszembe juttaták, hogy ez azon derék asszonyság, ki csecsemőket tart kosztban, s kinél Eszter vagy Beattini grófnő kis fiát láttam.

- Dehogy nem! - felelém tehát, s szemeimet kérdőleg függesztém a nagy hústömegre, mely annyira terjedt már, hogy alig fért meg fényes bőrében; valóban, a természet remekelt, midőn ezen egyénen bebizonyítá, hogy mennyire lehet az emberbőrt kiterjeszteni.

Az asszony ismét megszólalt:

- Egy kis ujságot tudok.

- Halljuk hát.

- Méltóztatik még emlékezni nálam tett látogatására?

- Igen.

- Most is vannak ám kis kosztosaim, még pedig fölös számmal.

- Isten legyen irgalmas árva lelköknek, sorsukat nem irigylem.

- Eh, kis gyermeknek minden jó, mert jobbat úgy sem próbált még, aztán sok helyen bizony oly jól sem bánnak velök, mint én.

- Meglehet, de ehhez semmi közöm; ön ujságot említett.

- Igen ám, hát emlékszik-e még nagyságos uram, a kis zsidó fiúra, kit nálam látni méltóztatott?

- Igen.

- Legjobb kosztosomra?

- Igen.

- Kit elvittek tőlem?

- Igen, igen.

- Nyomába jöttem.

- Valóban?

- Olyan igaz, mint hogy tulajdon lábaimon állok itt.

- És hol?

- Nem messze innen, a holló-utczában.

- Bizonyosan tudja ezt?

- Oly bizonyosan, valamint azt, hogy bizonyosan a világ végén sem lesz oly jó dolga a kis porontynak, mint nálam.

- És kinél van?

- Szegény özvegyasszonynál.

- A ház száma?

- Azt nem tudom.

- Vezessen engem tüstént oda.

- Az nem szükséges, csak tessék a holló-utcza baloldali szögletházába menni, s a kapu alatt az első egyetlen ajtót benyitni.

- Köszönöm.

- Szivesen.

- De még egyet.

- Méltóztassék.

- Saját szemeivel látta ön a gyermeket?

- Nemcsak a gyermeket, hanem magát az anyját is.

- Hogyan?

- Igen ám.

- Hiszen az meghalt.

- Bajosan hiszem, mert a kisértetek csak éjfélkor szoktak barangolni; én pedig épen most fényes nappal láttam azon szép asszonyságot, ki nálam a kis Móriczot gyakran meglátogatta.

- És hol látta ön?

- Hát a gyermeknél. Foltozni való apró ruhát vittem azon özvegyasszonyhoz, mert én már nem látom az apró öltéseket, s ott láttam az anyát gyermekével együtt.

- Nem ismerte önt meg?

- Nem, mert csak fiával játszogatott, én pedig hamar odébb állottam, nehogy talán valamikép visszakivánja az előre lefizetett kosztpénzt.

- Még egyszer köszönöm a tudósítást.

- Szivesen.

- Ha valónak találom e hírt, meg fogom hálálni.

- Oh, hiszen nem azért mondottam, hanem mivel nagyságod érdekkel látszott a kis fiú iránt viseltetni, s mivel épen véletlenül találkoztunk, tehát -

Utolsó szavait már nem hallám, mert lehető gyorsasággal sieték a megnevezett ház felé, remélvén, hogy talán még ott lelhetem azon asszonyt, kit a hízás mintapéldánya Eszternek vélt.

Alig hihetém ez állítás valóságát, és inkább azt hivém, hogy vagy a személyben csalatkozott, vagy hogy nem Eszter volt az, ki nála és most az özvegynél a kis fiút meglátogatta, mert Eszter halálában még nem mertem kételkedni, minthogy az orvos tulajdon szemeim láttára írta meg a halotti bizonyítványt, és ugyan ki merészelhetné ezen urak csalhatatlanságát kétségbe vonni?!

Sieték tehát mielőbb czélhoz jutni, hogy bizonyosságot szerezhessek magamnak, mert ha Eszter csakugyan élne, úgy frigyest nyerhetnék talán benne azon kalandor ellen, ki már annyi nőszívet tiprott el, hogy méltán a nőktől lehetne büntetését elnyernie.

A holló-utczát könnyen föllelém, mert alig van Pestnek oly zuga, melyben többször megfordultam volna, s a sarokházat sem lehete elhibáznom, melynek kapuja alatt egyetlen ajtó nyilt. Bizonyosan ez azon hely, hová utasítatám, gondolám, s az ajtót kopogtatás nélkül nyitám meg, hogy a benlevőket annál készületlenebbül lephessem meg.

Csöndesen beléptem, szemeimet hirtelen végig jártatám a parányi szobában, de várakozásomban szerfölött csalatkozám: az egész szegényes, de példás tisztaságú szobában csak egyszerű öltözetű középkoru asszonyt láték, ablak előtti kis asztalnál ülve, és szorgalmasan varrogatva.

Alkalmasint csalatkozám, gondolám első perczben, de néhány darab gyermekjáték, s tiszta ágyacska legalább ismét megerősítének némileg abban, hogy talán mégis jó helyen járok. Már tudakozódásra akarám megnyitni ajkaimat, midőn hirtelen eszembe villant, hogy az asszonynak parancsa lehet, minden nyomozást szárazon visszautasítni, s azért cselhez folyamodást határoztam, mely mellett épen semmit nem koczkáztattam és csodálkozást szinlelve szólék:

- Elment már?

Az asszony végig mért szemeivel, s kérdésemet ekkép viszonzá:

- Kicsoda?

- Hugom.

- Huga?

- Igen, a kis Móriczczal.

- Bocsánat, - szóla most kissé nyájasabban az asszony, - de nem volt még szerencsém önt látnom, és azért -

- Ah, értem, legyen ön nyugodt, hugomnak nincs előttem titka; csak tegnap érkezém Pestre, s ő megigéré, hogy ma meg fogja nekem mutatni fiacskáját.

- Fiát?

- Igen, a kis Móriczot.

- Lám, ezt előttem titkolá.

- Hogyan?

- Nekem azt mondá, hogy nővérének fia a kis Móricz.

- Úgy? Reménylem, - tevém hozzá ravaszul, - hogy ön nem fog bizalmammal visszaélni.

- Oh, kérem, a világért sem!

- De ez megfoghatlan! Hugom engem ide rendelt, s nem várt be. Ugyan hová ment?

- Csak azt mondá, hogy sétálni viszi a kis fiút kocsin, és délután pontban három órakor ismét visszahozza.

- Ah, hiszen úgy jól van! bizonyosan szállásomra vitte, s ott kívánt engem meglepni, hogy háborítás nélkül cseveghessünk, mert már több év óta nem láttuk egymást, s ő azóta sokat szenvedett. Sietek hozzá, ajánlom magamat.

- Alázatos szolgálója!

- Aztán el ne árulja ön magát előtte, hogy szerencsétlen titkát tudja.

- Isten mentsen!

Ezzel a szobát s házat elhagyám, s utamat gondolatokba mélyedten folytatám a belváros felé, mert annak hallása, hogy nem a kis Móricz anyja, hanem ennek nővére volt az, kit a vastag kosztadóné látott, ismét megerősíte azon véleményemben, hogy Eszter csakugyan meghalt, s e szerint nem föltámadt halottal kellett volna találkoznom. Egyébiránt erősen elhatározám, hogy délutáni három órakor mindenesetre szólani fogok vele.

 

XXXVII.

Két Terka és egy liba.

Ily okoskodásokkal tépelődve, gyorsan haladék előre, s épen tizenkettőt kongott a gellérthegyi harang, midőn a kétszerecsen-utczai fürdő elébe érkezém, hol nagy népcsoportozatot láték tolongani a közel sütőbolt előtt, mi mindenesetre rendkívül nagy jelentőségű lehetett, mivel ilyenkor a szegényebb sorsú emberek vagy legkellemesb munkájokat, tudniillik az ebédlést végzik, vagy pedig alusznak, hogy legalább mindenféle jó eledelekről álmodhassanak, s ki nem tudja, hogy az evés és alvás nemes gyakorlatában nem igen hagyja magát a magyar háborgattatni.

Én is kiváncsian a csoportba vegyültem tehát, miután hátulsó zsebemből kendőmet kivonám és kalapomba rejtém, s kabátomat jól összegombolám, hogy valakinek eszébe ne juthasson megtudni akarni, hogy ugyan jól jár-e órám?

Eleinte zavart lármánál egyebet nem hallék, mintha német daljátékban lettem volna, melynek gondolatárvaságát zavart és zajos futásokkal törekszik elrejteni a szerencsétlen szerző. Utóbb a nagy zajból kis síp és nagy brúgó hangja kezde kissé érthetővé lenni, melyek azonban oly válogatott kifejezésekben hallaták magokat, hogy csak liba és pénz sűrű említését merem följegyzeni, a többit pedig keresztyénség sűrű fátyolával takarom el.

E két szóból azonban teljességgel nem bírám az iszonyú történet fonalát összegombolyítani, ámbár mind a kettő igen jól illett össze, miután mindnyájan jól tudjuk, hogy a tollas libát pénzért veszszük s mégis szeretjük, a tollatlan és viganós libát ellenben csak úgy veszszük el, ha neki van pénze, és még akkor sem szeretjük. Minőről volt itt a kettő közül tulajdonkép szó, azt sokáig nem határozhatám meg, mert nem könnyen találhattam emberre, kitől e bonyolódott esemény megfejtését alaposan remélhettem volna.

Mellettem száraz targonczás állott, izzadtságtól nedves ingben, száraz kenyér mellett fonnyadt augsburgi kolbászt rágva; ehhez nem akarék folyamodni, mert az augsburgit soha nem szenvedhettem. Túlsó oldalon egy víztől csepegő vastag vizesasszony rázta vörös ökleit, s három lépésnyi körben oly irtózatos pálinkagőzt terjesztett, hogy égő szivaromat azonnal elvetém, mert féltem, hogy a szeszes légkör meg fog tőle gyuladni; két koldus pedig oly gyanusan vonogatá vállát, mintha nagy háborgattatásnak lett volna kitétetve, ezektől tehát igen tiszteletteljes távolban kelle magamat tartanom. Néhány mosdatlan suhancz is állott még közelemben, de ezeknek szemei is majd átmetszék valamennyi zsebemet, következéskép igen tanácsos vala tőlök lehetőségig őrizkednem. Végre néhány meglehetősen tiszta nőcselédet pillanték meg, kik hosszú pléheken kalácsot, rétest, halat, malaczot és egyéb mindenféle sülteket tartottak, s oly nyugodtan mutaták fehér fogaikat, mintha gazdáik egyáltalában nem bánnák, hogy meleg sült helyett majd hideg összeporosodott eledelt fognak kapni. Ezek közé iparkodtam tehát nyomulni, tudván, hogy a természet ezen titokteljes lényei igen közlékenyek szoktak lenni; eleinte azonban mégsem feleltek meg várakozásomnak, mert nagyon is félénkül viselték magokat, mintha még soha nem beszéltek volna szakállas férfival; utóbb pedig oly versenyző bátorság által tünteték ki magokat, hogy bizonyosan nem bírnának szavaikon eligazulni nyájas olvasóim, ha hű közlésökre határoznám magamat. Legyen tehát szabad saját szavaimmal előadnom az egész érdekes történetet.

Budapest boldog s boldogtalan lakosira Terézia napja virradt föl, s a névnapi üdvözlők ugyancsak izzadtak, mert annyi a sok szép Riza, Rézi, Tézi, Terka, Tercsi, Teréz, Trézsi, és Terézia Budapesten, hogy egy kis nőtelen armádiát azonnal papucs alá lehetne általok juttatni.

Épen nem csodálhatni tehát, hogy a Terézia város egyik parányi viskójának legkisebb hátulsó szobájában is két asszonyi lény lakott, kik a keresztségben e díszes nevet nyerek sajátul, mert e tekintetben bizony rólunk nélkülünk szoktak határozni, akár van az utóbb kedvünkre, akár nincs. E két asszonyi lény megette ugyan már kenyerének jobb részét, de azért mégis Terkának szerette magát neveztetni, ámbár bizony már a Trézsi is rágalom nélkül rájok fért volna. Az epegörcs kiragadá szerető karjaik közül imádott férjeiket, s azóta testvéri barátságban éltek együtt, mert a nagy veszteség mindig közelebb hozza egymáshoz az embereket, mint a nagy nyereség vagy szerencse. Hogy azonban férjök halála után is legyen valakiök, kivel gyöngéd vonzalmukat éreztethessék, tehát egy gyepen felnőtt tíz éves hajdani libapásztornét tartottak, kit közösen vertek, akarám mondani - fizettek. Egyébiránt mindketten igen hasznos tagjai valának az emberi társaságnak, mert a mosás nagyhasznú művészetét gyakorolták, még pedig igen előkelő házaknál, s így igen természetes, hogy mindig ugyancsak volt mit mosniok!

Mások szennyessége és saját szorgalmuk oly kellemes helyzetbe tevék őket, hogy igen édes megnyugovással tekinthetének azon nagy nap elébe, mely az ő névnapjok vala; mert tudni kell, hogy a szegény embernek is csak oly névnapja van, mint bárki másnak! Reggel fölültek ágyokban, egymást nyájasan fölköszönték, és a kis szolgálót békés egyetértésben meglehetősen eldöngették, hogy a mai ünnepélyes napot semmi ostobaság által meg ne zavarja, s ne mutasson szokás szerint duzmadt arczot, hanem ugyancsak jó kedvű legyen, mit a kis cseléd oly örömmel fogadott, mintha húsz libát vitt volna el szemeláttára a kánya. Ezen kedélyes műtétel után fésülködéshez fogtak, mely munka közt ily párbeszédre nyiltak meg ajkaik:

- Hát névnapunk van ám ma, Terka!

- Az ám, Terka.

- Te boglyas!

- Tessék.

- Hozz egy garas ára ánizsost.

- Nekem dancigert.

- Megállj csak, hozz inkább két garas árát, hiszen nem romlik meg, ha holnapra marad is.

- Nekem is, aztán úgyis minden esztendőben csak egyszer van az embernek névnapja.

- Ki tudja, megérjük-e jövő esztendőre.

- Biz igaz ám.

- Aztán kinek fukarkodjunk!

- Igaz bizony, csak egyszer él az ember.

- És akkor is csak úgy isten irgalmából.

- Kivált ha minden uraság okos, s minden mosóné bolond volna.

- Úgy ugyancsak fölkopnék állunk.

- Meghiszem azt!

- Mégis csak nagy szerencse ránk nézve, hogy az uraságok úgy nevelik kisasszonyaikat, hogy semmivel nem gondolnak, midőn férjhez mennek.

- Csak a cselédekkel ne kellene osztoznunk.

- Hja, juttatnunk is kell, ha azt akarjuk, hogy maradjon.

- De hát ugyan mihez fogunk ma?

- Már én megünneplem e napot.

- Magam is azt gondoltam.

- Hát mit süssünk?

- Káposztásrétest.

- Jó lesz biz az.

- Mindegyikünk két huszast ad hozzá, és akkorát süthetünk, hogy az ajtón is alig fog beférni, és még holnap is rájárhatunk.

- Úgy ám.

- Én majd a tésztáját gyúrom meg.

- Én a káposztát vagdalom össze.

- A boglyas pedig sütni viszi.

- Úgy lesz.

Ah, nemde, ily szép egyetértés, a gondolatok ezen öszhangzó találkozása csak a boldog egyszerűség szende hajlékában trónol, melynek küszöbét nagyravágyás, ármány és vetélyvágy nem léphetik keresztül!

De csöndesülj le, érzékeny résztvevő szív, és engedd nyugodt öntudattal elsorolnom a névnapi ünnepély nagyszerű eseményeit.

A káposztásrétes-szörny szerencsésen elkészült, s akár hátulsó kocsikeréknek is beillheték, ha kovács akad, ki meg bírta volna vasalni. A kis boglyas annak idejében el is vitte a sütőhöz, és érzékenyen lelkére köté, hogy meg ne égesse, de nyersen se hagyja, mert mind a kettőért neki kellene lakolnia. És a sütő csakugyan vigyázott, s a remekmű oly remekül készült el, hogy bármely asztalon is pirulás nélkül foglalhatott volna helyet. Azonban, mi a csillagok fölött határoztatik, az ellen a csillagok alatt nagyon keveset lehet tenni. A kis boglyas oly sikátoron kényszerült keresztül menni nagy terhével, melyet zöld mocsár borított, mikép azt több helyen mindenkor láthatni, kivevén a kemény teli időt, midőn kisebb utczáink ezen veszélyes sebeit is beheggeszti a jótékony fagy. Szemközt bérkocsis robogott elébe, ki kocsijának felével a száraz gyalogútat foglalá el, hogy kevésb tisztogatni valója legyen. A kis boglyas tehát csak a lovak patkói és mocsár közt választhatott, mert azt falusi tapasztalatlansága daczára is tudta már, hogy az arszlánias szellemű bérkocsisok három élet kedveért sem térnek ki kerékvágásukból. Bátran a mocsárba ugrott tehát, de nagy erőlködése miatt lába megcsúszott, s előbb a rétes zuhant a sárba, azután pedig ő a rétesre. Ő maga egy tagját sem törte ugyan el, de a rétes egészen össze volt roncsolva, s minden részecskéje vastagon sárral boritva. Szegény kis boglyas tudta ugyan, hogy mi várakozik rá otthon, de azért mégis gyorsan haza siete, mert a bizonytalanság még a legkeményebb valónál is rosszabb. Hogy megérkezte után igen érzékeny házijelenet fejlett ki a névnaposok kis szobájában, azt nem is szükség említenem, s azért egyenesen csak az események további elsorolásához fogok.

- Mit tegyünk most? - szóla rövid pihenés után az egyik névnapos.

- Egyet gondoltam, - viszonzá a másik, miután a kis cseléd hátára ráadásul még egyet kollantott.

- Hát mit?

- Mult pénteken Márton ludat vettünk közös költségen, süttessük meg, hiszen vehetünk még helyette mást.

- Igen, de hiszen olyan sovány még, mintha mindig káplán konyháján élt volna.

- De hát mit tegyünk?

- Legyen, nem bánom.

És úgy lőn. A liba sarúit lehúzák, ketté vágák hosszában, hogy két darabban annál hamarább megsülhessen. Ezt azonban már nem bízták a kis boglyasra, hanem az egyik névnapos maga ment a sütőhöz, onnan pedig egy ismerősének látogatására sietett, hol szokás szerint annyi mondani és panaszkodni valója volt, hogy a szerencsétlen liba már ki is hült a sütő nagy asztalán, mire érte visszaérkezett. Most azonban iszonyú vita támadott, mert a libának egyik fele nyom nélkül eltünt. Valamely betyár lopta-e el az asztalról, vagy gonosz szellemek ragadták el, - ki tudná azt voltaképen meghatározni? Czivakodás közben a boldogtalan mosóné oly tüzesen szeldelte karjaival a levegőt, hogy a pléhet leüté az asztalról, mire az éhes házi komondor a libának másik felével azonnal eltünt, mintha szinpadi sülyeszték alá hullott volna. Ekkor természetesen irtózatos spektákulum támadott, s e pillanatban érkeztem a vész borzasztó színhelyére, hol egyszerre két névnapos fosztatott meg ünnepélyes gyomorörömétől a konok sors által.

Keblemet oly kimondhatlan elérzékenyülés szorítá össze e pillanatban, hogy már távozni akartam, midőn rögtön e kiáltás kezde minden oldalról harsogni: «Halts im auf! Fogjátok meg!» - Ugyanekkor oldalba taszíttatva érzem magamat, s föltekintvén - az öreg Móriczot látám futni, ki a tolongásban bizonyosan csint követett el. Az egész csoport azonnal utána iramodott, és én sem maradtam el. De a gyors lábú zsidó azonnal a fürdő udvarába ugrott, mely sűrűn fákkal van beültetve. Mindnyájan tüstént utána nyomultunk, s én, mivel az elsők közt valék, és történetesen nemcsak előre, hanem minden oldalra is figyeltem, egy nyitott fürdőbe láttam az öreg bűnöst suhanni, melynek ajtaját azonnal bezárta. Meg vagy tehát valahára, gondolám, s az ajtót kevés percz alatt betörtük; de ki képzelheti bámulásunkat, midőn a parányi fürdőszobát üresen leltük? A kádat és rongyos pamlagot háromszor is fölforgattuk, de hiában. Már csaknem azt képzelhették volna a babonáshitűek, hogy a föld nyelte őt el, midőn a pamlag végénél alig észrevehető ajtócskát pillantottunk meg. Azonnal berontánk rajta a szomszéd fürdőszobába, de az is ily rejtett ajtóval volt ellátva, s így nagyon természetes, hogy Móricz a hátulsó ajtón ismét utczára jutott, mialatt mi az első fürdőszobát motoztuk. Hej, vajmi sok titkos és gyalázatos bűnt rejtettek már el ezen oldalajtócskák, s valóban nem ártana, ha valahára találkoznék valaki az illető helyen, ki ezen bűnfészkeket megvizsgálná, és a rejtett ajtócskákat befalaztatná, mert ha nem lehet is mindent lehetlenné tenni, legalább a kényelmes csábító alkalmat kellene megszüntetni.

A fürdő bérlője kissé zajgott erőszakoskodásom miatt, s így az okozott kárt megfizetém, Móricz pedig bátorságba helyezheté ragadmányát, mely mint hallám, egy falusi hentesnek jól megtöltött tárczájából állott.

 

XXXVIII.

Művészet pongyolában.

A kevés pillanatnyi késedelmezést s néhány forintnyi költséget épen nem sajnálám, mert legalább meggyőződém, hogy Móricz még életben van, s mesterségét még most is gyakorolja; annálinkább sajnálám azonban, hogy hatalmamból most is kisiklott, s teljességgel nem ismertem útat, melyen hozzá férhettem volna. Bertókom folyvást legnagyobb szorgalommal hajhászta őt, minden betyártanyát kikutatott, a zsidópiaczon egész napokat töltött, Ó-Buda minden sikátorát megmotozta, a nap és éj legkülönbözőbb szakaiban; de minden siker nélkül maradt, ámbár a hajdani csárdás is híven segíté őt vasárnaponként, hogy végkép kitisztulhasson azon gyanuból, mely a két pisztoly által eleinte ráháramlott, s egyszersmind boszút állhasson tulajdonának fölgyújtásaért. Nem teheték tehát egyebet, hanem egyenesen az ismert általános magyar gyógyszerhez, a reményhez folyamodtam, s egyszersmind a véletlenségben bíztam, mely nemcsak papiron, hanem az életben is több csomót oldott már meg, mint a legügyesb kiszámítás.

A segédszerkesztőt nem lelém honn, mondák, hogy próbán van a szinházban. Annál jobb, gondolám, ez alkalommal legalább én is megláthatom egyszer a művészetet érdekes pongyolájában, mely bizonyosan ebben legérdekesb, valamint a hölgyek.

Az előcsarnokban a lámpákat tisztogaták, lépcsőket seprék, s a rámákba új szinlapokat illesztettek, mikből látám, hogy nagy látványos színmű fog adatni, zenével, énekkel, tánczczal s minden egyéb mellőzhetlen kellékeivel a művészetnek. A földszinti ajtót megnyitván, látám, hogy ott is seprenek, minek egyébiránt különben előadás alatt csak szerfölött ritkán tapasztalhatni sikerét. Ismét betevém az ajtót, mielőbb menekülni kivánván a portól, s az udvarra menék, hogy hátulról léphessek a művészet templomába. A színpadra vezető kapu közelében néhány díszítő falatozott, kikre irigy szemeket vetett egy kapusarkához kötözött harczmén, melyet a béke targoncza elébe, s onnan erejének fogytával, szinpadra juttatott, hol a művészet szekerének rúdjai közé állíttatik néha néha, midőn emberi erő már nem bírja a műértő nagyérdemű közönséget a művészet templomába vonni.

Szent borzadás futá végig kontár tagjaimat, midőn a négylábú görhes kapuőr mellett elhaladván, azon küszöböt érinték halandó lábaim, melyen azon deszkázatra valék jutandó, mely a világot jelképezi. A ló méltóságos állásba helyezkedék foszlányos, de azért mégis sujtásos és paszomántos vörös takarója alatt, s tollas fejével ünnepélyesen bólintott, mintha beléptemhez magas megegyezést akarna inteni. Első belépésem azonban mind e mellett sem volt szerencsés, mert megbotlottam, s oly erővel zuhantam egy nagy sziklára, hogy könyökömmel tátongó likat ütöttem bele; szerencse, hogy a szikla papirosból volt csinálva, mert különben bizonyosan nem ő, hanem én kaptam volna sebet. Mintegy két lépést tevék nagy vigyázattal előre, midőn remegő gyöngéd hangon e szókat hallám kiejtetni:

- Hah, kegyetlen szép nagysád, tehát azt méltóztatik akarni, hogy a jövő éjszakát ismét álmatlanul kelljen eltöltenem?

Körültekinték s a homályhoz szokni kezdő szemeim köpczös férfit pillantának meg, vaskos némber előtt térdelve és ennek kezeit csókokkal borítva.

Bizonyosan az első vagy második szerelmes szerepét tanulja, gondolám és tovább ballagék, papirosból készült felhők közt, mikről egy ócska holdvilág és nap oly baráti közelségben függöttek, hogy a tapasztaltabb csillagásznak is ugyancsak dolgot adott volna szomszédságuk megmagyarázása. A felhőkhez ajtótlan remetelak támaszkodott, mely előtt egy szakállas zsidó és sima arczú úr állott, következő párbeszédbe mélyedten:

- Uram, én pénzemet akarom.

- Majd a hónap elején.

- Azt már tizszer tetszett mondani.

- Nem mondom többször, ha ön sem zaklat többé.

- Ön még tréfál!

- A közönség azt szereti.

- De én nem vagyok közönség.

Bizonyosan párbeszédet próbálnak valamely új vígjátékból, gondolám s csak azt csodálám, hogy a zsidó már rendes szinpadi öltözetben volt, mintha valóságos zsidó lett volna, a másik ellenben semmi szinpadi öltözetet nem viselt. Most majd hangosan kiáltottam föl, mert óriási oroszlán tátotta felém iszonyú száját, de szerencsére még jókor eszembe jutott, hogy itt minden csak színlelés; nevetve fricskáztam tehát meg papir orrát és balra fordultam; de csakhamar visszaszökkentem. Egy rózsabokorhoz és összehajtott kútgémhez támasztott széles pálmafa mellett ugyanis férfi és asszony állott egymással szemközt, villogó szemekkel és magosra emelt öklökkel. A férfi fojtott hangon, de igen dühösen így szóla:

- Asszony, te ismét azon átkozott íróra kandikáltál.

- Nem igaz.

- Jól láttam.

- S ha tettem, nem rossz czélból tettem; ő engem szavalásra tanít.

- Arra nincs szükséged, én is szinész vagyok s még sem tudok szavalni és azért fizetésem mégis pontosan kijár s a karzat mindig tapsol, ha nagyot kiáltok.

- Már most elég legyen, nem tűrhetem goromba zsarnokságodat.

- Micsoda? Majd megtanítlak!

Erre a férj a nőt derekasan megpáholta, még pedig oly tökéletes szinpadi csalódást idézve elő, hogy minden parlagi tapasztalatlan ember valóságos verésnek tartotta volna azt, mi itt bizonyosan csak próba volt valamely új bohózatból, mely a vádorszínészek életéből van merítve.

Még néhány lépést botorkáltam előre, egy nagy gőzhajón vigyázva keresztül léptem, hogy lábaim alatt be ne horpadjon; egy kétemeletes házat kissé félre toltam s lábujjhegyre állván, a Gellért-hegyen keresztül néztem, mert túlsó oldaláról zaj hallatszott felém. Államat tehát a csillagásztorony tetejéhez támasztám s kényelmesen figyeltem. Előttem meglehetősen tág szoba nyilt, melyben a főbb szerepek vivői épen próbát tartottak. A szoba közepén kétfelé néhány üres pezsgőüveg és kopott halálfej volt lerakva, miknek a szinfalakat kelle képezniök, minthogy a szinpadon ugyan e pillanatban alkalmasint más próba tartatott. Egy csinos hölgy a szoba közepén állott, a baloldali rögtönzött színfalak közé tekinte és lelkesülten szóla:

- Ah, mily leírhatlan kéj árasztja el dobogó keblemet! Ő jő s vágyva terjeszti felém karjait. Siess, siess, szerelmes herczegem.

Az, kihez e szók intéztettek, tormás kolbászkát harapott e pillanatban és ugyancsak sietett kellemes munkájával, hogy a zárszóra elkészülhessen.

A csinos hölgy ellenben azon rövid szünetet, melyet azon idő igénylett, mely alatt a szerelmes herczeg valószinüleg bejöhetett, épen nem hagyá használatlanul, hanem burnótszelenczéjéből derekasan szippantott.

Végre berohant a szerelmes herczeg, miután száját sietve megtörlé és dobogó szivéhez szorítá szép kedvesét, ki a burnóttól épen akkor nagyot prüszszentett.

- Hah, nyomorult csábító, halál fejedre! - kiálta most dühösen egy kis pohos úr, kit épen akkor beretváltak a szinfal mögött s ki félig beszappanozva, mint zsarnok apa, színpadra rohant, tőr helyett fogvájót emelve magosra jobbjában.

Itt a fölvonásnak vége lett s a művészek és művésznők vidám beszélgetés közt a másik fölvonásra készültek; én pedig tovább tapogatództam, mert barátomat még itt sem láttam. Egy igen rongyos erdőn és sok helyen botrányig fölfesledezett tengeren keresztül, a deszkavilág másik oldalára érkezvén, régi lovagvárat toltam kissé félre botommal s az ez által támadt keskeny nyiláson át egy hosszú fürtű, beteges vagy lelkesülésben szenvedő uracsot pillanték meg, kinek bajusztalan sima arczán számtalan nélkülözések és szenvedélyek viharrongálta bánatos kifejezése ült s ezen ülés által egész fölületét szörnyen összelapította, elannyira, hogy e szellemi hasonlatnál fogva üres erszényének semmiféle szemrehányást nem tehetett. Előtte szomorú arczkifejezésű némber állott, ki orrát oly magosan tartá, hogy csaknem a német lovagvár őrtornyának papirból készült rézvitorlájába ütközött. E némber öreg volt ugyan, de szerfölött fiatalnak látszhatott volna, ha a természet csak amúgy könnyedén paczkázni hagyna magával és a fekete színt is tetszés szerint fehérnek mutatná.

A némber megszólalt s a repedékek ezrein átsüvöltő léghuzam elnémult.

- Feil úr!

A hosszú hajú úrfi sóhajtott.

- Kedves Feil úr!

A lapos arczú úrfi szürke szemeit regényesen forgatá.

- Édes Fülöp!

A lapos arczú és hosszú hajú úrfi szemeihez szorítja ökleit.

- Tehát a szívnek szózatát sem érti már, hű lovag?

- Nem!

Ily fájdalmas és egyszersmind méltóságos kifejezése ezen egyetlen igénytelen szónak minden században csak egyszer hallható s akkor is vészt és pusztulást jelent.

Most már a hölgy is sóhajtott és a gordonka legvékonyabb szívszaggató hangján szóla:

- Fülöp, mivel érdemlém ezt, öntől, ki szép hazájának első lovagja?!

- Oh!!

- Ah, szivem megreped, ha ön világosabban nem szól.

- Az én csizmám is megrepedt és ön makacsul hallgatott.

- Egek, jól hallok-e?

- Az én gyomrom is megrepedhetett volna üresség és szárazság miatt és ön mégis konokul hallgatott.

- Elájulok!

- Én is elájulhattam volna végső elgyöngülésnek miatta; de Zwiebel kisasszony nem volt oly szivtelen, mint ön s hónaponként négy pengő forintot igért az irodalom oltárára letenni számomra, hogy művészetünket gond nélkül emelhessem azon dicső fénypontra, mely azt illeti, érti ön!

- Hallatlan!

- De jó!

- És ezért gáncsolja ön mindig játékomat nyomtatásban?

- Nem érdemel ön mást.

- Ah!

- A művészet őszinte tisztelése is ezt kívánja tőlem.

- És ön most teszi azt, most, midőn oly sok idegen utazó látogatja városunkat, midőn oly jól folynak ügyeim, hogy legnagyobb szerencsémnek tartanám, ha ön tőlem, jótékony czélok előmozdítására, minden hónapban előre fizetendő öt pengő forintot elfogadni méltóztatnék!

- Oh, mit nem tesz az ember az isteni művészet előmozdítására!

- És Zwiebel kisasszony?

- Kontár, kit illendően le fogok rántani minden nap.

- Fülöp!

- Kunigunda!

Ezzel távoztak s bizonyosan nem csalatkozom, ha mondom, hogy az próbajelenet volt a «Részrehajlatlan szinbiráló» czímű német vígjátékból, mely még eddig nincs magyarra fordítva.

Most balról erős csoszogást hallék, egy nagy templom tornyát kissé félrehajlítám tehát és ismét új látvány fejlett ki bámuló szemeim előtt.

Középnagyságú szoba egyik szögletében aszkóros öreg ember állott, fejét falhoz támasztva s nyikorgó hegedűjéből mindenféle hangokat iparkodott kikényszeríteni, miknek aztán összevéve khinai tánczot kellett volna képezniök. Egy nadrágba s frakkba bútt és e szerint férfivá átöltözött bíbicz, kinek lábszárait halála után hihetőleg kötőtűk gyanánt fogják használni, karjaival s érdemök szerint méltánylott lábaival mindenféle forró, lázas mozdulatokat tőn, miket mintegy tizenkét apróbb s nagyobb fiú és leány ugrándozva utánozni iparkodtak, s e mellett iszonyúan izzadtak, mi egyébiránt nagy hasznukra volt, mert az izzadtság legalább némileg megtisztítá mosdatlan arczukat. Ezen művészi erőlködések közepett egy fiú és leány jött sietve, kikre mérgesen rivalga a bíbicz:

- Most kell jőni?

- Engedelmet kérek, - felele nagy alázattal és zsebében figét mutatva a szurtos fiú, - a meiszter úr parancsából előbb az elkészült csizmákat kelle haza hordanom.

- Én pedig, - sipíta félénkül a lány, - nem távozhattam el a gyümölcs mellől a piaczról, mert a mama almát vitt egy uraság után puttonban Budára.

Ezen szende mentség után e művészet ezen reménydús két csemetéje is komoly ábrázattal utánzá a többiek bakugrásait és én azt gondolám, hogy ezen ügyetlen eviczkéléssel az úgynevezett Elszler-düh és szinpadi gyermekhóhérolás fog majd kigunyoltatni. Egyébiránt pedig a kis csizmadiainasban épen nem botránkoztam meg, mert volt már példa, hogy ezen szinpadon egyszerre több vargainas mulattatá a nagyérdemű műértő közönséget.

De patvar vigye e sok mellékpróbát, ugyan hol van barátom? Ah, itt a középről dobogás és nyerítés hangzik felém; de oly tompán, hogy nem különböztethetem meg a hangokat. Fal van itt útamban? Ah, nem, csak nagy függöny; ezt kellene tehát valamikép megkerülnöm, hogy a szinpad elejére juthassak. De micsoda kövek ezek itt lábaim alatt? Ah, bocsánat, ezek szinpadi ételek, festett puhafából. Hah, most majd orromra buktam, még pedig utamban heverő szinpadi trón miatt, melynek pirosra festett s deszkából készült bársony ülésén burgonyával megrakott kosár áll, bizonyosan a művészet valamely ága képviselőjének anyagi táplálatára. Ah, ime, itt egy bő nyilású és gyantaszagú nagy barlang, bizonyosan ez az, melybe «Ördög Róbert» rohanni szokott, mert valóban ördögi bűz özönlik felém belőle; más kijárás nincs, ez tehát mindenesetre a tulajdonképeni szinpadra vezet. Hosszú lélekzetet vettem, orromat befogám, lelkemet istennek, testemet pedig kortársaim irgalmába ajánlám és - egy - kettő - három - barlangba rohantam.

Alig léptem egyet a rémes barlangban s alig kezdém magamat, e rendkivüli elszántságom miatt, csöndes szerénységgel magasztalni, midőn valami rugalmasra hágtam s ezen rugalmas valami élesen fölsivított és elrohant. Minden jó lélek dicséri az urat! rebegém s bizonyosan ugyancsak elsápadtam, a mi nálam ritkán szokott megtörténni. De ugyan mi lehetett ezen borzasztó eleven valami? Talán maga az ördög, ki Róbert elébe hosszú tűzfolyadékot köpködni szokott? Bizonyosan sem állítani, sem tagadni nem merem ezt, mert annyi bizonyos, hogy mikép a világosság azon parányi sugaránál, mely e szörnyű üregbe hatott, tisztán láttam, hogy a többször ismételt rugalmas és visitó valaminek - hosszú farka volt! E szerint tehát ezen kétes rém vagy maga az ördög volt, vagy - patkány, minek szorosb s eldöntő meghatározását tapasztalt természetbuvárok érvényes itéletére bátorkodom bizni, minthogy áltanok könnyelmű terjesztése által nem szeretném magamat a természettudomány törvényszéke előtt bűnösnek nyilvánítatni.

Nagy elővigyázattal emelém e szörnyű kaland után ismét előre ingatag lábaimat s minden veszély nélkül szerencsésen a barlang tulsó részére jutottam, mely rózsabokrot képezett. Hah, gondolám, midőn ezt látám, azért követnek el az emberek oly kevés jót, mivel tudják, hogy a pokol kapuin túl rózsák illatoznak; jól van, de azért a töviseket sem kellene feledni! De merre most? gondolám s azonnal jobbra fordulék, mert ott néhány üres itczés sörös poharat pillanték meg egy féllábú zsámolyon, miből méltán következtethetém, hogy már a művészek sem lehetnek távol. E véleményemben az is megerősített, hogy most már tisztán hallám az előbbi hangokat s meglehetős bizonyossággal hihetém, hogy azok valóban művészektől származnak. A lefüggő nagy ponyva mellett, melynek egyik fele igen jellemzőleg temetőt, a másik pedig művészet-dicsőitést ábrázolt, átcsusztam tehát s legott világosság lőn előttem és azon dicső látvány által, mely most bámulni nem győző szemeim előtt mutatkozott, eddig kiállott fáradozásimért oly dúsan és egyszersmind édesen érzém magamat megjutalmaztatva, mint a vándor, ki már nagyon elfáradt s meggyőződik, hogy az előtte pompázó város, melyből már a kedves bográcsoshús illatát véli orra felé illatozni, - délibáb volt.

Egyébiránt azt csakugyan nem tagadhatám, hogy valósággal a tulajdonképeni szinpadon állék, azon ünnepélyes jelentőségű helyen, hol emberi emlékezet óta mindig csak egy ember uralkodik, még pedig oly iszonyú korlátlansággal, hogy a szabadság valódi barátja nem is tekinthet borzadály nélkül e helyre, hol az önkénynek megdönthetlen trónja áll, lábbal taposva a szabadság után sóvárgó elme minden fölvillanását. Az önérzet lázrohama egész roppant birodalmakat semmisített meg, hatalmas kényurakat porba zuzott, nemzeteket teremtett és mély sírba temetett, szokásokat változtatott, nyelveket örökre elnémított; szóval: teremtett és semmivé tett. Ámde e parányi helyre mégsem birt befolyással lenni. Hatalmas népszónokok hallaták itt magokat, ereiket sör és bátorság duzzasztá s szavaik a mennydörgés hangjával is fölértek; de szót sem merészlettek szólani, mi az itt uralkodó kényúrnak tetszésére nem volt. Haddöntő vezérek félelmes csatákat víttak, lábukat már az ellenséges vezér nyakára akarák feszíteni; de a zsarnok hátrálást parancsolt s a győzelmes daliák hátrálni kényszerültek. Kényurak, kik előtt az egész ismert és ismeretlen világ remegett, vakon kötelesek minden szavára figyelni, sőt mi több, az egymással czivakodó irók is rögtön elnémulni kényszerülnek, ha ezen zsarnok azt kívánja. És kicsoda tulajdonképen ezen rémes zsarnok? A sugó!

A segédszerkesztő csakugyan ott volt s egészen a szívemelő látványba látszott merülve lenni, midőn mellette megállapodám; s meg kell vallanom, hogy elmélyedését igen természetesnek lelém, midőn szemeimet a szinpadon végig jártatám. Egyik oldalán hangjegytám előtt hosszú hajú kartanító állott, hegedűjéből mindenféle hangokat csiholva ki, melyeket számos kardalnok tehetsége szerint utánozni törekedett torkával. Ezen erőlködést kézzel lábbal is elősegíték s a kartanító mindenesetre beérhette a jó szándékkal. A másik oldalon a néma személyek vezetője kínozta el magát egy csoport munkanélküli arszlánokkal, kiknek este hadsereget kelle képezniök. Ezek igen példás rendben lépdeltek mindenfelé s csak aránytalan növésük volt szembetünő, mert egyik például kalapostól sem ért a másiknak kecskeszakállaig; de ez, mint utóbb hallám, szándékosan történt, hogy a közönség annál világosabban láthassa, mikép ez már tökéletesen vert had s azért van ily aránytalanul összetákolva mindenféle szerencsétlen hulladékból. Egyébiránt este, a lámpafény homályánál, pánczélban és forgós sisakban csakugyan mégis elég ijesztő külseje leend e hadseregnek; midőn azonban csak imígy pongyolában van a művészet, akkor valóban semmi rendkivülit nem lehet tőle követelni.

- Barátom uram, - így szólék csodálkozva a segédszerkesztőhöz, miután az itt látottak és hallottakat vele röviden közlém, - mindig oly példás rend uralkodik itt?

- Mindig, - felele ő méltányló tekintettel, - sokszor pedig még ennél is példásabb.

- Azért halad ezen szinház oly szépen.

- Úgy van. Kár, hogy nemzeti szinpadunkon nem uralkodik ily szép rend.

- Tehát ott nem megy minden ily szépen?

- Világért sem; ott egyetlenre sem bukkant volna ön itteni szép tapasztalásaiból.

- Valóban?

- Úgy van.

- Mily kár!

- Nemde?

- A mieinknek sem kellene elmaradniok a rendre nézve.

- Hiszen épen azért vagyok itt.

- Igen?

- Úgy van, lapomban híven előterjesztem majd mind azt, mit ön látott s magam is tapasztaltam és reménylem, hogy szavaim termékeny földbe fognak hullani.

Ezután elmondám Pándy és Dalmer kalandját s csakhamar megegyeztünk a rendszabályokra nézve, miket holnapra szükségeseknek tartottunk tervem előmozdítására és a szálkás deszkákról a göröngyös kövezetre léptünk, mert az ebéd ideje legyőzte bennünk a művészet és pongyolája iránti ihletettséget.

 

XXXIX.

Fátyol titka.

Csak két negyedet ütött háromra, midőn már helyet foglalék azon sarokház közelében, hová a kis Móriczot délután három órakor visszahozni igéré azon hölgy, kinek látását oly fontosnak tartám, hogy az öreg Móricz elszalasztását is feledhetőnek vélém, ha itt most tökéletesen tisztába lehetne jőnöm.

Alig állék azonban néhány pillanatig helyemen s már észrevevém, hogy valóságos botránykőül szolgálok. A velem szemközt álló földszinti ház ablakánál csinos asszonyka ült, kezében kötéssel s szemeiben hő elragadtatással; átellenében fiatal férfi ült, kezében könyvet tartva s szünetek közt szemeit a hölgyre emelve, ki meg nem foghatá, hogy mért állok oly meredten helyemen s azért a függönykét behuzá. Lám, gondolám édes megnyugvással, mégis sok hű nő van ám a világon, ime, ez függönyt von elő, hogy szemeim elől magát elvonhassa, egyszersmind értésemre adván, hogy nem szépen viselem magamat.

Azon házból, mely mellett állottam, egy öreg asszony lépett ki és udvariasan szóla, miután kissé körültekintett:

- Nem méltóztatik besétálni?

- Köszönöm.

Az asszony mogorván dünnyögve vonult vissza a házba s én kellemesen meglepetve gondolám: ime, nagy városban is él még a vendégszeretet; engem ezen asszonyság életében most látott először s mégis vendégszeretettel szólított hajlékába, hogy az utczán meg ne unjam magamat s puha székén vagy pamlagán megpihenjek; de köszönöm szépen, én majd csak állok most, legalább kivételképen, mert a magyar különben mindig csak ülve szokott haladni, azaz: mindig gyűlésekben csücsülgél és azt véli, hogy ugyancsak nagyot tett, ha ezen örökös gyűlések és ülések közben néha-néha még beszél is valamicskét.

A szomszéd utczából egy derék férfi közelíte, oly ingadozva, mintha politikai lakomából jőne, csakhogy nála nem az elvek, hanem lábak ingadoztak. Közelebb érvén hozzám, lábait megállítni törekvék, mi nagy nehezen sikerülvén neki, akadozva szóla:

- Rám méltóztatik várakozni?

- Nem.

- De mégis engem méltóztatott keresni?

- Nem.

- De én itt lakom ezen sarokházban.

- Mondom, nem önre vártam.

- Talán mégis, mert én énekesmester vagyok, engem sokan keresnek.

- De én nem.

- Furcsa!

Ezzel nagy nehezen a sarokházba botorkált, miután többször visszatekinte felém s fejét csóválta, mintha nem akarná hinni, hogy csakugyan nem reá várakoztam.

Alig tünt el a kapu mögött s egy bérkocsi közelíte, a kocsis kalapját érinté s kérdőleg tekinte rám, hogy nem akarok-e üres hintajába ülni? Fejemet kedvetlenül rázám és a kocsis tovább hajtott, csodálkozva tekintvén néhányszor vissza, mintha meg nem foghatná, hogy ugyan mért állongálhat jól öltözött ember a város ezen elhagyatott, vagy legalább néptelen részében.

Most házaló zsidó állott meg előttem s nagy alázatossággal köszönte és bizalmasan suttogá, mi alatt gondosan körülnézett:

- Talán károsulni méltóztatott?

- Nem.

- Bocsánatot kérek, csak azért gondoltam, mivel ezen távol utczában méltóztatik állani és körültekinteni.

- Tehát veszedelmes ezen utcza?

- Nem, hanem én ismerős vagyok itt és nyomába szoktam annak jutni, a mi itt vesz el; azért bátorkodtam szólani.

- És ha csakugyan vesztettem volna valamit ezen utczában?

- Úgy fél áron visszaszerzem, ha nem böcsületes ember találta meg.

- Hogyan?

- Igen, mert az ilyen vagy megtartja, vagy hirlapokban jelenti és díj nélkül adja vissza tulajdonosának a talált tárgyat.

- Ah, értem.

- Engedelmet kérek.

A házaló távozott s én ismét új keresetmód megismerésével gazdagodtam.

Egy közel szurtos csapszékből igen csinos külsejű fiatal ember jő ki, hosszú haját félre simítja hevült homlokáról, zsebéből tárczát von elő, valamit jegyez bele és nagyszerű lépésekkel távozik.

Ugyan mikép tévedt ez ily szegényes csapszékbe, melyben fuvarosok és targonczások mulatozásnak engedik át magokat és régi bevett szokás szerint paczalt kapnak, midőn paprikás csirkét rendelnek meg? Ez alkalmasint azon távolról bevándorlott firkászok egyike, kik árcsökkentés útján magasztalják az idegen művészeket, az ittenieknek pedig ebéd- és vacsoráért szolgálnak a művészet érdekében és néha azoknak is juttatnak egy pár sült falatot, kik megvásárlott sületlenségeiket ingyen közrebocsátják. Ha azután ezen művészi források kissé apadni kezd, akkor a zugcsapszékeket járják el és ingyen-ételhez törekszenek jutni, mit mikép néhányszor saját szemeimmel látám és tulajdon füleimmel hallám, ekkép visznek véghez.

Az ily bevándorlott szarka, mások tollával, vagyis fizetetlen ruhákkal fölpiperézve, nagy elbizottan lép csapszékbe, mintha csak tüzet akarna kérni, hogy krajczáros havannai szivarát meggyujthassa és úri hangon szól:

- Tüzet!

A korcsmáros, mivel pinczére nincs, maga ugrik föl s gyufát gyujt az úrfinak, ki isten tudja melyik németországi kávéházban kezdé irodalmi pályáját, mint tekeőrs most orrát fintorgatja a gyufa bűze miatt és nagy leereszkedéssel kérdi a csaplárost:

- Ugyan mikép tud ön e zugolyban megélni, kocsmáros úr?

- Csak úgy lassacskán, - felelé szokott elmés modorával a nyárspolgár.

- Járnak vendégei?

- Meglehetősen, főkép ünnepnapokon és este, munka után.

- Igen, de képzelem, hogy azok bizony nem sokat fogyasztanak.

- Százakat ugyan nem, de egy pár paprikás csirkét mégis fölemésztenek.

- És az is készül itt?

- Oh, igen!

- Ennek örülök, mert ezen ételt igen szeretem s külföldön többször tapasztalám, hogy ily kisebb «vendéglőben» az efféle közönségesb ételeket sokkal jobban készítik, mint a nagy vendégfogadókban.

- És olcsóbban.

- Valóban?

- Csaknem fél áron.

- Szinte kedvet kezdek érezni, ön állításának megkisértésére.

- Méltóztassék.

- Nem kell sokáig várakoznom?

- Tüstént kész lesz.

- Tehát csak szaporán.

- Sietek.

- Mert fél óra mulva X... bárónővel ki kell kocsiznom.

A bakon sem, jó fiú, gondolná a kocsmáros, ha ezen iparlovagot ismerné; így azonban csak a csirkére gondol s hogy úri vendégének minél előbb szolgálhasson, ki az alatt a legújabb dalművekből fütyöl és énekel, mi az asztal alatt szundikáló uszkárt nagy nyugtalanságba hozza, elannyira, hogy néhányszor meg is kisérti hangját a dalba ömleszteni, de gazdája által csakhamar hallgatásra kényszeríttetik.

Végre a csirke elkészült, a firkász asztalhoz ül és finnyásan kezdi a csirkét szagolni és lassanként szájába rakni, mintha azt sem tudná, hogy mikép kell ily közönséges ételhez nyulnia s mintha mindeddig csak ezüstről falatozott volna, pedig minden darabot kétszer nyel el, előbb szemeivel és azután szájával s csak azt sajnálja, hogy egyszerre nem tolhatja torkába a jó falatokat, mikhez vajmi ritkán szokott jutni s ezen vágy csakhamar annyira erőt vesz rajta, hogy egészen megfeledkezik rangjáról és ugyancsak nyeli a jó zamatú darabokat. E közben így beszélget a kocsmárossal:

- Valóban jó!

- Örvendek.

- Még nem ettem ily jó paprikást Pesten.

- Szerencsémnek tartom.

- Ezen étel meggazdagíthatná önt.

- Hehehe!

- Valóban. Még egy meszely sört kérek.

- Méltóztassék.

- Ez is igen jó.

- Tisztán szoktam vele bánni.

- Érzem. Nagy vendégfogadókban többnyire csak hamisított italt kap az ember. E csirke és sör, ismétlem, rövid idő alatt gazdaggá tehetné önt, valóban gazdaggá.

- De ugyan mikép?

- Ha a belvárosiak is tudnák, mily élvezethez juthatnak önnél.

- Oh, messze vagyok a várostól.

- Az nem baj, egy kis séta annál nagyobb étvágyat gerjeszt.

- De mit tegyek tehát?

- Tudatni kellene a közönséggel, hogy mit lelhet önnél.

- De mikép?

- A ...i lapban.

- Sógoromtól hallottam, hogy az efféle hirdetések sok pénzbe kerülnek és nem igen sokat használnak.

- Elhiszem bizony, hogy egyszerű hirdetések nem igen sokat használnak, mert azokra csak azt mondja a közönség, hogy minden czigány a maga lovát dicséri. De más által kell önnek dicsértetnie, még pedig nem a közönséges hirdetések közt, hanem magában a lapban.

- De mikép tehetném azt?

- Lássa, én író vagyok s mulatságból gyakran irok apró czikkelyeket a ...i lapba; én szivesen szólnék benne önről s fogadom, hogy mindennap legalább negyven csirkéje fog elfogyni, kétszer annyi itcze sörrel.

- Lehetséges-e?

- Böcsületemre mondom, mert a ...i lapot az egész város német lakossága olvassa. És én ezennel igérem, hogy meg is fogom azt tenni.

- Hálám -

- Mivel tartozom?

- Oh, kérem alázatosan, legnagyobb szerencsémnek tartom, hogy szolgálhattam. Hálám -

- Micsoda? Ön megsért.

- Kérem alázatosan, ne méltóztassék csekély hálámat megvetni és méltóztassék gyakran megtisztelni becses jelenlétével és mindenkor legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha -

- Ám legyen tehát.

- Köszönöm alázatosan.

- De még egyet.

- Méltóztassék.

- A beiktatásért két forint szokott járni.

- Oh, ezer örömmel. Itt van.

- És önnek azon lapra tüstént előfizetnie kell hogy új vendégei szellemi élvezetet is leljenek. Az igazságos dicsérettel bizonyosan meg lesz ön elégedve.

- Oh, még egyszer alázatosan köszönöm. Tüstént előfizetni szaladok.

- Jól van, ajánlásom gazdaggá fogja önt tenni.

- Hálám -

- Kérem, kötelességünk embertársainkon lehetőségig segíteni. Ajánlom magamat.

- Alázatos szolgája.

A firkász távozik, a dicsérő czikket megírja, az új előfizetőhez jutott lap közli azt s a firkász a két forintot megtartja és még néhányszor jól lakik ingyen, a kocsmáros pedig hiába várja meggazdagodását.

Ezen sajátszerű iparlovagok igen veszélyes emberek, mert nemcsak ily fogáskákra vetemülnek, hogy élhessenek, hanem ha ilyesmik miatt titkos zugaikból elővonatnak s derekasan megdorgáltatnak, a böcsületes dorgálókat, kik tetteikről a rejtő fátyolt ellebbentik s titkaikat napfényre derítik