Előszó

Gyakran foglalkoztat egy érdekes kérdés, amire egész életem folyamán próbálom megtalálni a megfelelő, valódi válaszokat. Feszegetek mindenféle határokat, hogy egyszer, csak egy lélegzetvételnyi időre értsem meg legalább az emberekben rekedt Világok örökös tombolását. Alapjaiban nem értem az emberiséget! Mert eredendően ugyebár az ember egy határtalan szeretethullám végtermékeként született, hogy saját melegéből, ősi erejéből teremtsen fajtájának igazi értékeket. És ahogy nézem világunkban e csodás teremtményeket, egyre többször fog el a kétség és hányinger kerülget. Egyre több szenny kerül a tiszta légbe, s egyre többen vannak, akik nem veszik azt sem észre, hogy már rég nem a jó ügyért, hanem csak a pusztítás öröméért vívjuk meg véres háborúinkat. Egyre kevesebben születnek meg újra, egyre több az álmok nélkül élő, befásult embertömeg. Nagyon gyorsan éljük fel világunk eldugdosott tartalékait, és közben egyre veszedelmesebb Rontások fertőznek meg mindent! Gyötrődök tehetetlenül magamban, mert nem tudni, hogy vajon lesz-e, aki megmondja majd nekünk egyszer, hogy szépen lassan mind a vesztünkbe menetelünk?! Nem csak az örökösen visszatérő Rémálmok tiporják szét folyton Lelkünk érzékeny húrjait, hanem mi magunk észrevétlenül is megkeserítjük a magunk kis dolgait. Talán ez lenne maga a rideg Valóság, s mi pedig csak hisszük, hogy, néha még egy kicsit Élünk is talán úgy Isten-igazán? Pedig csak az történik, hogy sodor magával az ár, és nem teszünk semmit ellene. kézen-fogva sanyarú énjeinket, megyünk bele az egyre nagyobb sötétségbe.

Néhányan azért reménykedünk még titokban egy keveset, hogy majd magunknak formálunk színes álmokat és édes életeket. Abban bízunk, hogy magunk alakítgatjuk a sorsunk, de közben elég sokszor tévutakra futunk. Lelkünk kovácsai is csak mi vagyunk, de nem vesszük észre, hogy már nem hozzáteszünk, hanem mindenből egyre többet és többet csak elveszünk. Végül minden elfogy, és zuhanunk kétségbeesésünkbe, hullajtjuk még megmaradt könnyeinket az elherdált lehetőségeinkre. Ki mondja majd meg nekünk, hogy nem ez a jó irány? Ki visz majd fényt ott legelöl, hogy látható legyen az út? Ki fogja majd meg erősen kezeinket, hogy új ösvényt mutatva kiemeljen bennünket a sárból? Ki mer majd ránk szólni, ha saját haragunkból táplálva olyan vihart támasztunk, mely tövestől tépi majd ki a megmaradt reménysarjakat, és puszta kedvtelésből zúzza majd cafatokra a még megmaradt, picinyke Világunkat?!

Nos azt hiszem, immár elárulhatom nektek saját téveszméimet, legalábbis most egy valamire való kísérletet teszek, azzal hogy bepillantást engedek Világaim eldugott zugaiba és a közöttük tátongó szakadékokba, oda, ahol most vagyok.

A szerző