Utószó

Emlékeim Nyomában:

Avarba-borult színeken, ájult leveleken lépdel az Ember.

- Valami sötét monstrum vonzza bársonyos erővel. - Oldalát tapintja, tetejére kúszik, azután álldogál fenn. Tűnődik. Őrli a percet; mígnem elszánja magát végül: Puhán vetődik a mélybe, a titokzatos messzeségbe. Nagy útra indul halkan, egyenesen. A kép még visszatér, amint férfiak és nők oldódnak sorra vegyesen, Némán vetnek le ruhát, emléket és múltat - az egész: mint kacat, semmi-halom - Hever végtelen az időben. Vacak kis bűnök, apró röppenések hervadt igézete. Sors! Adieu! De nincs félelem, nincs szorongás. Nincsenek kifejlett, Szavakba szorult érzések!

Sokkal több van: A Végtelen Kiterjedés.